Title: Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet)
Author: Merényi, László
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet)" ***


scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



DUNAMELLÉKI
EREDETI
NÉPMESÉK.

DUNAMELLÉKI
EREDETI
NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

I. KÖTET.

PEST.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

MDCCCLXIII.

Pest, 1863. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.



A HÁROM ARANYGYÜRŰ.

Volt egyszer a világon egy király s ennek egy gyöngyadta fiacskája.

Hogy im a király özvegy ember volt, az irástudók és a tátosok azt
tanácsolták neki, hogy házasodjék meg, legalább lesz, a ki fűt, főz,
varr és mos rájuk. A király ráadta a fejét a házasságra s elvette a
burkus király hátrahagyott özvegyét, kinek szintén csak egyetlen egy
fiacskája volt: igy a király gyermekcséje mostoha kézre került, pedig a
mostoha, csak mostoha s bizony nem édesszüle az.

De a fiatal menyecske még mostohánál is mostohább volt; mert mig a maga
porontyára egy héten háromszor is adott tisztát, addig a király
fiacskájára három hétben sem egyszer: igy a kis fiu örökkön örökké
piszkos, szennyes volt.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában a király, hogy az ő fia
mindig oly szurtos, mint valami oláhczigány purdé, végre nem álhatta szó
nélkül s kérdőre vonta a feleségét, de ez elsimitotta a dolgot, hogy ő
csakannyiszor ad erre is tisztát mint a magáéra, s ha az elpiszkolja,
arról nem tehet. Annyira, annyira, hogy az apa szivét egészen
elidegenitette a saját gyermekétől és a másé felé hajlitotta;
ugyannyira, hogy a király egészen kivetette kegyelméből a fiát s jobb
szerette a felesége gyermekét, mint a magáét.

Ejh, gondolta magában a király, minek tartok én az aranyszőrü nyáj
mellett drága pénzen juhászt, ha ez a gyermek olyan piszkos, – a mostoha
pedig kontrázott az urának: igy a királyfiból csakugyan juhpásztor lett.

De ez még csak most került az ebek harminczadjára; mert a mostohája
főtt-ételt nem küldött ki a kis juhász számára, hanem csak két hetes
száraz, penészes kenyérrel tartotta, de még ezt is eczettel öntözte meg.

De a királyfi megunta már rágni az eczetes száraz kenyeret, azért egy
szép napon összebeszélt Szél Pállal, uti-laput kötött a talpára s
eleblábolt; a nyakába akasztotta a világot, le is út fel is út, s
elbujdosott.

A mint ment mendegélt hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy nagy vadon erdőben estveledett el, hol se eget se
földet nem látott.

Oh Istenem, gondolta magában, vajjon hol hajtom le a fejemet az éjszakai
nyugodalomra, hisz itt a fenevadak is megehetnek s étlen-szomjan kell
elvesznem?!

– Dehogy kell, királyfi, dehogy kell, szólt egy hang valahonnan a
levegőégből, csak mászsz fel erre a fára, majd lesz itt minden, még
madártojás is csigavérrel vagy pedig mandruczkő is, csak jöszte fel!

A királyfi csak ekkor tekintett fel arra a nagy fára, melynek a tövében
állt, hát látja, hogy a fa tetején egy kis ház van, abban pedig
ugyancsak ég ám a gyertyavilág.

A királyfinak sem kell egyéb, felmászott a nagy fára s innen aztán be a
kis házba, hol egy nagy földig érő szakálú barátot talált, ki egy nagy
könyvből olvasott. A nagyszakálu barát intett a királyfinak, hogy üljön
le a karosszékbe s olvasson. A királyfi sem hagyta ezt kétszer mondatni
magának, hanem beült a nagy karosszékbe, felnyitott egy nagy könyvet s
az olvasáshoz látott; de bár oly éhes volt, hogy majd beszakadt a két
horpasza, mégis e nagy könyv olvasása közben éhséget, szomjat,
fáradtságot, egy szó mint száz mindent elfelejtett.

Reggelre felköltötte a királyfit a nagy szakálu barát s azt mondja neki.

– Hallod-e te királyfi, hogyha jót akarsz, menj el ehhez meg ehhez a
királyhoz szolgálatot keresni, majd megfogad az téged liba-pásztornak s
egyéb dolgod nem lesz, mint idejekorán kihajtod a 100 ludat a pázsitra,
este pedig hazatereled. De azok a ludak nem olyanok mint más ludak, mert
mihelyest a pázsitra érnek, felszállnak a levegőégbe s valahányan vannak
annyi-felé repülnek, pedig ha csak egy is hiányoznék a kerekszámból, a
király itéletet láttatna a fejedre s megajándékoznának egy fővel, az
pedig senki másé mint a tiéd lenne. De te ne tarts semmitől, csak a
szavamra hallgass. Ne itt van ez a kis síp, csak te ezt fujd meg s a te
ludaid, ha mindjárt a pokolban, vagy ennek is a fenekén volnának, mégis
előkerülnek. Itt van még ez a három aranygyűrü is, tedd el jó helyre,
akár a kebeledbe, akár a zsebedbe s majd mikor estvefelé hazahajtod a
ludakat, a három közül a legkisebbiket kösd az ostorod végére. A
királykisasszony ép ekkor hajlik ki az ablakából s majd szemébe tünik az
aranygyűrü; majd szép szóval, édes beszédekkel el akarja csalni tőled;
de te neked minden beszédére csak ez legyen szód és mondásod: akkor
odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony megmutatja nekem a két
cziczi dombját. Másnap estve lúdhajtáskor szintén ezenképpen
cselekedjél: a középső aranygyűrüt kösd az ostorod végére s majd ezt is,
mikor meglátja a királykisasszony, szép szóval, mézes beszéddel el
akarja csalni tőled; de te neked mindarra csak ez legyen szód és
mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony fehér
mellét megmutatja. Mikor az Isten rád virrasztja a harmadik napot is,
kelj föl idejekorán, hajtsd ki a ludakat, de estve, mikor hazafelé
tereled a nyájat, kösd az ostorod végére a legutolsó, legszebbik
gyémántos aranygyűrüt. A királykisasszony már ekkor várakozik az
érkeztedre s mikor meglátja a harmadik gyémántos aranygyűrüt, imhogy a
rosz ki nem töri érte: majd kéri aztán tőled szép szóval, mézes
beszéddel, de mindazokra csak ezt feleld: akkor odadom a gyémántos
aranygyűrűt; ha a királykisasszony megmutatja nekem fátyolos homlokát.

No jól van, ez abba maradt. Itt a királyfi elmegyen ahhoz a bizonyos
királyhoz, kihez a nagy szakálu barát küldte. Köszön neki.

– Adjon Isten jó napot fölségednek!

– Fogadj Isten szolgalegény, hát mi járatban vagy?

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; lúdpásztorra van szükségem: azért ha kedved tartja,
megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint
száz ludat bizok az őrzésedre, reggel kihajtod a mezőre, estve pedig
hazatereled; de azt jól megjegyezd magadnak, hogyha csak egy hija is
lesz a kerekszámnak, nyársra huzatlak, ha pedig kitöltöd nálam a három
napot, a mit kivánsz, azt adok.

No jól van, a királyfi beszegődött lúdpásztornak. Reggel idejekorán
fölkelt, kieresztette az ólból a száz ludat, s kihajtotta a mezőre; de
alighogy ennek a szélére értek, már a ludak gágolva felszálltak a
levegőégbe s valahány volt annyifelé szállt. A királyfi csakugy nézett
utánuk, hogy majd kinézte a szemét, de azért egyet se láthatott meg,
hogy hova repült; de azért az egész dolognak oda se nézett, mert hisz
hát a kis síp mire való lett volna, ha nem arra, hogy a ludakat
összehivja. Azért keresett valami árnyékos helyet, lefeküdt s aludt
kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredvén, fölkelt, előkereste a kis
sípot, belefujt s ime! mind a száz lúd mint a parancsolat előtte
termett.

A királyfi aztán hazafelé terelte a lúdnyájat, de utközben benyult a
kebelébe, kikereste a három aranygyűrü legkisebbikét s azt az ostora
végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtaná el a nyájat,
a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s szemébe tünik az
aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony nem szólt semmit, hanem
föltette magában, hogy lemegyen estve, majd mikor senki sem látja, a
ludak pásztorához s elkéri tőle az aranygyűrüt.

A király a lúd-ól előtt várakozott a lúdpásztor érkeztére; de nem sokáig
kellett várnia, mert az ime ihun jön s hajtja a ludakat. A király a
kis-ajtóra állt, maga eresztette be a ludakat egyenként, olvasván: egy,
kettő, három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy
hija sincsen a kerekszámnak.

A király aztán nem szólt semmit, csak a fejét csóválta s nagy mérgesen
bement a királyi rezidencziába.

Mikor már mindnyájan lefeküdtek, elcsendesültek, a királykisasszony egy
nagy kendőt vetett a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz.

– Jó estvét Miklós! mert közbe légyen mondva, igy hitták a lúdpásztort.

– Isten hozta a királykisasszonyt! Hát mi jóért keresett meg?

– Én biz nem egyébért, csak azért, hogy az imént láttam egy karika
gyürüt az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.

Miklós kivette a kebeléből a három aranygyűrü legkisebbikét s mutatja a
királykisasszonynak, ki azt a kezébe vevén, forgatja jobbra balra,
illesztgeti az ujjára s mondogatja magában: be szép, be gyönyörü, eszem
a lelkét! s aztán Miklóshoz fordul s kéri tőle.

– Add nekem, Miklós.

– Nem adom.

– Add nekem, a mit kivánsz, azt adok.

– Már az más. S ha megmutatja nekem a királykisasszony a két cziczi
dombját, nem bánom, teljék szive kivánsága, odadom.

A királykisasszony kivette a két cziczi dombját s megmutatta a
lúdpásztornak, hát ez álmélkodva látja, hogy annak az egyik halmocskáján
is egy csillag ragyog, meg a másikon is.

A királykisasszonyé lett az aranygyűrü.

No jól van, ez abba maradt. Itt Miklós másnap is kihajtotta a száz ludat
a mezőre, de azok alig értek annak a szélére, szárnyra keltek s valahány
volt, annyifelé repült; de bánta is ezt a királyfiból lett lúdpásztor,
hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra,
hogy a ludakat összehijja vele? Azért oda se nézett a bajnak, hanem egy
szép árnyékos helyet keresett, hová lefeküdt s aludt kedvére egész
alkonyodásig: ekkor fölébredt, fölkelt s elővette a kis sípot, majd
belefujt s ime, mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.

A királyfi aztán hazafelé terelte a nyájat, utközben benyúlt a kebelébe,
kikereste a középső nagyságu aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte.
Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtotta a nyájat, a
királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakából s szemébe tünik az
aranygyűrü ragyogása. A királykisasszony soha világéletében még olyan
szép gyűrüt nem látott s nem tudott hova lenni a csodálkozás miatt:
ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, mégis majd mikor
mindnyájan lenyugosznak, lemegyen a lúdpásztorhoz s elkéri tőle az
aranygyűrüt.

De hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, a király maga ott az ól
előtt várakozott a ludak megérkeztére, de nem sokáig kellett várnia,
mert ime ihun jön Miklós s hajtja maga előtt a nyájat. A király a kis
ajtóra állt, egyenként eresztette be a ludakat, olvasván: egy, kettő,
három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija
sincsen a kerekszámnak.

A király, egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a
fejét csóválta, nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.

Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek a királyi
rezidencziában, a királykisasszony egy nagy kendőt boritott a fejére s
lement az ólba a lúdpásztorhoz. Köszön neki.

– Jó estvét Miklós!

– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett
meg?

– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó
imént egy karika-gyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg
azt nekem.

Miklós kivette a kebeléből a gyürüt s mutatja a királykisasszonynak, ki
alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra balra,
illesztgeti az ujjára s végre megszólalt ilyeténképen:

– Hallod-e Miklós, egyet mondok, kettő lesz belőle: egy lúdpásztort nem
illet meg ez az aranygyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit
kivánsz, azt adok.

– Hogyha a fölséges királykisasszony megmutatja nekem fehér mellét: nem
bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.

A királykisasszony nem szólt semmit, hanem megmutatta fehér mellét a mi
Miklósunknak, hát látja ez, hogy annak a mellén ott fénylik a hold.

A királykisasszonyé lett a másik aranygyűrü is.

No jól van, ez abba maradt. Miklós aztán harmad nap is kihajtotta a száz
ludat a mezőre, de azok alighogy annak a szélére értek, valahány volt,
annyifelé repült; de bánta is azt a mi Miklósunk, hisz nála volt a kis
síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat
összeterelje vele? Azért fülebotját se hajtotta a bajnak, hanem helyet
keresett, egy szép árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész
alkonyodásig. De ekkor fölkelt, a kis sípot előkereste s belefujt. Ime a
száz lúd mint a parancsolat honnan honnan nem, nagy gágogások között
előrepült, Miklós pedig aztán szép lassacskán hazafelé terelte a nyájat.
Utközben azonban előkereste a legeslegutolsó gyémántos aranygyűrüt s azt
az ostora végére kötötte. A királykisasszony már várta a lúdpásztor
érkeztét, hát meglátja az ostora végén a gyémántos aranygyűrüt, melynek
a ragyogása egészen elfogta a szeme fényét. A királykisasszony nem szólt
semmit, de elhatározta magában, hogy mihelyest mindnyájan lenyugosznak,
lemegyen az ólba s elkéri ezt a gyűrüt is a lúdpásztortól.

A király ott várakozott az ól előtt a ludak érkeztére s mikor
hazajöttek, maga eresztette be egyenként a kis-ajtón, olvasván: egy,
kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig csak a századikhoz
nem ért. Megvan mind, egy hija sincsen a kerekszámnak.

– No kedves szógám, szólt a király, kitöltötted a három napot,
kiszolgáltál egy esztendőt, most már csak az van hátra, hogy mit
kivánsz?

– Nem kivánok én egyebet, fölséges uram, mint amott a szemétdombon hever
egy rosz csikó, csak azt add nekem.

– Oh te bolond, mi hasznát vennéd te annak a rosz csikónak, mikor fel se
tud állni a maga lábára, ha csak a farkánál fogva föl nem segitik, mikor
se jártányi ereje, se formája, se kövérsége, mert csak a csontja, bőre,
s aranyért se csiphetnél le két lat húst késhegygyel a tomporáról, a
tarisznyádat pedig a csipejére akaszthatod, he?!

– Már fölséges uram, az nekem mindegy, akár van jártányi ereje, akár
nincs, akár van rajta hús akár nincs, akár a csipejére akaszthatom a
tarisznyámat, akár nem, elég az hozzá, száz szónak is egy a vége, nekem
nem kell semmi egyéb, csak az a rosz csikó.

– No te bolond, válaszolt neki a király, ha már ló kell, jer az én
királyi márványistálómba, vannak ott különbnél különb aranyszőrü
paripák, melyek még a csillagot is lerúgnák az égről: válaszsz azok
közül, a melyik tetszik.

– Nem kell nekem olyan aranyszőrü paripa, mely a csillagot is lerúgná az
égről, mert nekem csak a rohadt oldalu rosz csikó kell.

– Azt nem adom. Kivánj inkább annyi pénzt, a mennyit három vasas szekér
elvisz, csak a rosz csikót ne!

– Nem kell nekem az a tengernyi kincs, mert nekem csak a rosz csikó
kell.

Mit volt mit tenni a királynak, egyik szavát a másikba csak nem
ölthette, vagy akarta vagy nem, kénytelen kelletlen odadta a rohadt
oldalu rosz csikót Miklósnak.

Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek, ehun jön ám a
királykisasszony s egyenest az ólnak tartott. Mikor odaért, benyitja az
ól ajtaját s beteszi azt maga után. Köszön.

– Jó estvét Miklós!

– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett
meg?

– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó
imént mikor az ablakom alatt elhajtottad a ludakat, egy gyémántos
aranygyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.

Miklós kivette kebeléből a gyémántos aranygyűrüt s mutatja a
királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja
jobbra-balra, illesztgeti az ujjára, végre megszólalt ilyeténképen:

– Hallod-e Miklós, egyet mondok kettő lesz belőle: nem illet meg egy
lúdpásztort az ilyen gyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit
kivánsz, azt adok érte.

– Hogyha a fölséges királykisasszony megteszi azt, a mit mondok, hogyha
megmutatja nekem fátyolos homlokát: nem bánom, teljék szive kivánsága,
legyen a magáé az aranygyűrü.

Itt a királykisasszony nem szólt semmit, hanem leoldozta a fejéről a
fátyolt s megmutatta Miklósnak a homlokát, hát ez csak ekkor látja, hogy
a királykisasszonynak a homlokán ott ragyog ám a tündöklő nap.

A királykisasszonyé lett a harmadik gyémántos aranygyűrü is.

No jól van, ez abba maradt. – Miklós aztán másnapra kelve, odamegyen a
rosz csikóhoz, kötőféket huzott a fejébe, szólitgatja, de biz az nem
birt fölkelni, majd aztán megfogta a farkát s annál fogva segitette
lábra állni. Vezeti aztán nagy ügygyel-bajjal, vonczolja, húzza maga
után; de a rosz csikó taktusra lépett minden félórában egyet s mig csak
a királyi rezidenczia udvarából kihúzta, háromszor is elesett; de Miklós
mindezzel mitse gondolt, mert a rosz csikót mindannyiszor, a hányszor
csak elesett, farkánál fogva fölemelte s tovább húzta, annyira annyira,
hogy nagy nehezen három nap alatt kiértek a város végére. Mondom, mikor
a város végére értek, megrázkódik a rosz csikó s olyan seregélyszőrü
négylábu tátosparipa lett belőle, mint a világ s ekkor megszólalt.

– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, majd viszlek én ezután,
csak ülj fel a hátamra, s mondd meg nekem, hogy menjek veled: ugy-e,
mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy ahogy a legsebesebb röptü
madár szállhat?

– Csak ugy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.

A tátosparipa aztán felszállt a levegőégbe s vitte Miklóst mind addig,
mig annak a fának tetejére nem értek, hol a nagy szakálu barát lakott.
Mondom, hogy ideértek, Miklós megkötötte a lovát a saroglyához, maga
pedig benyitott a nagy szakálu baráthoz. Köszön neki.

– Adjon isten jó napot, édes apámuram!

– Fogadj isten édes fiam! hát megjöttél, hát kiszolgáltad a három napot?
nagyon jólvan, nagyon helyesen van, de mielőtt a leülő helyed
megmelegednék, itt meg itt van egy forrás, keresd föl azt, mosakodjál
meg benne s aztán törülközzél is meg ebbe az aranykendőbe. Mikor ezt
elvégezted, ne itt van ez a kis dió, nyisd fel a tetejét, majd találsz
benne egy öltözet biboros-bársonyos ruhát. Öltsd fel azt magadra s eredj
vissza ahhoz a királyhoz, kinél három napot egy esztendőt kiszolgáltál,
mert ép most küldi el szanaszét a nagy pecsétes levelet, mert ép most
dobolják ki az egész országban, hogy mindenféle herczegek, grófok,
bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok
gyüljenek össze s majd az, a ki kitanálja, hogy mi van a
királykisasszony két halmocskáján, mi van fehér mellén s végtére mi van
fátyolos homlokán, mondom: a ki erre a három kérdésre megfelel, azé lesz
a királykisasszony, a fele királysággal, nagy meseország felével együtt.
Ha nem mondom is, ugyis tudod kedves fiam, hogy te leszesz a nyertes; de
még itt nincs a dolognak vége, mert aztán következik a vastagabbja, de
ha a szavamra hallgatsz, ezen is szerencsésen átesel. Hát csak azt
akarom mondani kedves fiam, hogy majd mikor lefektetnek a hálókamrába a
menyasszony mellé, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a
szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a
három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét,
fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s
halálnakhalálával vesztik el a tündérek. De ha három éjszaka elfolyása
alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi csak a
bőrödbe fér.

A királyfi megköszönvén a nagy szakálu remete tanácsát, elbucsuzott tőle
keserves könyhullatások között, majd felülvén jó tátoslovára, a
forrás-vizhez vágtatott. Ebben aztán megmosta képét, nyakát, fülét,
fejét s megtörülközött az aranytörlőbe s ime, az arcza naptündöklésüvé,
a haja pedig aranyhajjá változott.

Mikor ezzel is készen volt, elővette a kis diót, felnyitotta a fedelét,
kihullt belőle az a drágalátos, szemnemlátta biboros-bársonyos köntös,
melyet magára öltvén, ha eddig szép gyermek volt, de most hétszerte
szebb.

Mikor ezzel is készen volt, felűlt jó tátoslovára s bevágtatott a
királyi rezidencziába, fogadják nagy szivesen s mindjárt az első székbe
ültették. Már ekkor az egész országból össze voltak gyülve a házasulandó
herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények,
hosszu süveges tótok, csak Miklós volt a legutolsó. De mikor ő
megérkezett, tovább nem is vártak, hanem bevezették a királykisasszonyt
a szobába fátyolosan, s felállitották az arany állványra, hogy annak a
nézésében mindenki gyönyörködhessék, és a király megszólalt
ilyeténképen:

– Herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények,
hosszu süveges tótok, mind közönségesen! Hogyha nem mondom is, ugyis
tudjátok, hogy mért gyüjtöttelek benneteket össze: azért, a ki három
kérdésemre becsülettel megfelel: legkedvesebb s igazán egyetlenegy
leányom a felekirálysággal együtt leend annak a bizonyosnak a jutalma.
Ezért tehát az első kérdésem im ez: mi van az én leányom két
emlöcskéjén?

Összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se
találta el a dolog bibéjét.

– Még egyszer kérdem, kiáltott a király ki találja azt ki, mi van az én
leányom két mellé bimbóján?

Ujra összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de
senki se jött a dolog bibéjére.

– Még egyszer kérdem, szólt a király harmadszor is, mi van az én leányom
két melle bimbóján?

Semmi válasz. Ekkor föláll az aranyhaju királyfi s azt mondja:

– Fölséges király! a királykisasszony két melle bimbóján bizony nincs
semmi más, mint két ragyogó csillag.

– Kitaláltad királyfi, egy kérdésre már megfeleltél, de hát azt nem
mondanád meg, hogy mi van az én leányom fehér mellén?

– Biz azon fölséges király nincs semmi más, mint a fényes hold.

– Erre is megfeleltél emberséggel, de hát azt nem találnád ki, hogy mi
van az én leányom fátyolos homlokán?

– Biz azon, fölséges király nincs egyéb, mint a tündöklő nap.

– No királyfi, szólt a király, minthogy becsülettel megfeleltél mind
három kérdésemre, itt van, nem bánom, legyen a tiéd egyetlen kedves
leányom, a fele királysággal együtt.

A királyfi nyerte el a szép királykisasszonyt és a fele királyságot.
Aztán összeadták őket s lakzit laktak. No jólvan, itt eljön az az idő
is, mikor a menyasszonyt és a vőlegényt lefektették a hálókamrában a
selyemágyra. A királyfinak menten eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki
a nagy szakálu remete; „Majd mikor lefektetnek a hálókamrába, csak arra
az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest
elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrűért
elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát
megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnak halálával vesztik
el a tündérek; de ha három éjszaka lefolyása alatt megőrzöd, a
negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi a bőrödbe fér.“ Mondom, hogy
ez eszébe jutott a királyfinak, elhatározta magában, hogy a szemét egész
álló éjszaka nem hunyja be, hanem mindig ébren lesz. Egy darabig a
királyfi megis állta a sarat, de egyszer gyenge fuvalat ütötte meg az
orczáját s ime, egyszerre csak elkezd nehezedni a két szemehéja, mindig
jobban mindig jobban, annyira annyira hogy szépen elaludt; – de nemis
csoda, mert a tündérek álomszelet bocsátottak rá s mikor reggel
fölébredt, csak hülthelye a szép menyecskének; volt szép asszony, nincs
szép asszony. Volt, nincs.

Ezen a királyfi szörnyen elbúsulta magát; s mint valami fekete felhő
megszállta a búbánat; se étele, se itala, se nappala, se éjjele, csak
szüntelen a szép asszony forgott az elméjében; örökkön örökké csak azt a
ragyogó két csillagot, csak azt a fényes holdat és azt a tündöklő napot
látta, melyek a királykisasszony csecsén, fehér mellén s fátyolos
homlokán diszlettek.

Ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, hogyha addig megyen is,
mig a két szemével lát s mig a lába térdig el nem kopik, de mégis
fölkeresi akár élve akár halva a feleségét. Ezért nyakába akasztotta a
világot, kisérője volt a búbánat és elindult ország-világszerte a
felesége fölkeresésére.

A mint mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy folyó
partjához ért s hogyim megszomjuzott, leszállt a lováról, hogy majd
iszik a vízből, hát látja, hogy az ehun hoz ám egy üvegkoporsót. A
királyfinak megdobbant a szive.

Uramteremtőm mi lehet az, mi lehet az, tanakodik magában, de már
akármicsoda, kifogom a vizből. Mondom, hogy elhatározta magát a
királyfi, derékkötésig belement a vizbe s szerencsésen kifogta az
üvegkoporsót. Majd kiviszi azt a viz partjára, fölnyitja a tetejét, hát
uramfia, isten csodájára ki volt a koporsóba?! Senki más, mint a szép
királykisasszony, kinek a szivébe egy nagy kés volt beleütve.

A királyfi sem rest, izibe kirántja a nagy kést a szivéből s a piros vér
hármas sugárban felszökött a levegőégbe. Hej, a királyfi sem rest, izibe
betömte a szúrás száját, nehogy a királykisasszony drága piros vére
elfolyjék. Aztán addig öntözgette, addig csókolgatta, hogy az ifjú
királyné életre jött, lélekzetet vett, majd felnyitván szemét, felült az
üvegkoporsóban.

Aztán a királyfi izibe font egy gunyhót zöld galyakból, aratott bele
fris füvet s a feleségét arra lefektette.

No jól van, mikor az ifju királyné felgyógyúlt, azt mondja az urának:

– Édes szivem, szép szerelmem! Itt meg itt van egy város s annak a
kellős közepén van egy bót. Eredj el te abba a városba s keresd fel azt
a bótot. Jobbról az ajtószegben üveg alatt árulják a királynak való
posztót. Végy te abból egy egész öltözet ruhára valót s egyúttal varrasd
is meg egyszerre; de arra az egyre vigyázz, hogy a posztónak két árát
fizesd. Eleinte nem akarnak neked abból mérni, de csak ezt a kis
czédulát, melyet ezennel át is adok, mutasd meg a bótosnak, majd mér
akkor, akár az egész véget is odadná. Majd meginvitál téged az a bótos
ebédre, te pedig fogadd azt el s egyél-igyál, lakj jól, de ekkor meg
csak arra az egyre vigyázz, hogy valahogy az isten szerelmeért el ne
találj aludni; mert ha elalszol, mind neked, mind nekem végem van.

Mikor az ebédnek vége lesz, te is invitáld meg ide a bótost szintén
ebédre. Majd eljön az. Ételre italra semmi gondod ne légyen, mert majd
lesz az is egész dögével. S ha megtudod azt állni, hogy ezen az ebéden
sem alszol el, akkor örökre boldogok leszünk, különben még azt a fényes
napot is feketének látod s beborul a mi napalunk.

A királyfi erősen kötötte az ebet a karóhoz s égre földre igérte, hogy
azonképen cselekszik.

No jól van, itt a királyfi bemegyen abba a bizonyos városba s ott
fölkeresi azt a bizonyos kalmárt. Fogadják nagy czeremoniával,
hajlongnak előtte jobbra is, balra is; s kérdik tőle hárman is
egyszerre, mivel szolgálhatok, mivel szolgálhatok?

– Ott van ni, jobbról abban a sarokban üveg alatt posztó, abból akarok
venni, szólt a királyfi.

– Abból kérem alásan nem lehet, mentegetődzött a bótos, mert abból csak
királyoknak szabad adni.

– Ehj, dehogy nem lehet, dehogy nem, csak olvassa el ezt a kis czédulát!
S ezzel a királyfi odadja azt a bótosnak.

Mi volt arra a czédulára irva, mi nem, azt egész bizonysággal nem merem
állitani, elég az hozzá, hogy alighogy a kezébe vette azt a bótos,
bezzeg nem mondta azt, hogy abból nem adhatok, mert azt csak királyoknak
szabad viselni, hanem ezt kérdezte:

– Mennyi tetszik?

– Csak egy öltözetre való.

– Itt van kérem alásan.

– Mi az ára? kérde a királyfi.

– Minden rőf 100 forint.

– Itt van, tegye el, két annyit fizetek érte.

A bótosnak csak ez kellett, csak ennek örült, azért a királyfit
megmarasztotta ebéden. Hamis magyar volt ez a bótos, mert az ebédnél
tizenkét tányér levest, tizenkét vetett galuskát, tizenkét porczió
pecsenyét, szóval mindenből tizenkét tizenkét ember részét ette meg s
még ekkor se lakott jól s aztán a hegyébe egy akó bort öntött be egy
hajtókára. A királyfi csak nézte csak nézte, hogy mit csinál ez az
ember; azaz biz ő kegyelme csakugy hunyorgatott rá, mert mintha
álomporos bort ivott volna, elkezdett a szemhéja nehezedni s már már
bóbiskolt; de honnan honnan nem, egyszer csak felfricskázták az orrát s
ekkor tért magához, hogy nem szabad szundítani. Fölugrott ültéből s
aztán le s fel járkálni kezdett a szobában, de a teste mintha ezer mázsa
lett volna olyan nehéz volt, hogy alig birta s mintha ólom lett volna,
húzta le felé; de mégis erőt vett magán s megállott a bótos előtt.

– No bótos-uram, ha kelmed engem igy megvendégelt, igy jóltartott, tán
az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen
látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába.

A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája
is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk
paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség
megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi
sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha
találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt
aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse
fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt
hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt
elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük.

Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a
helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót
találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben
csakugy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett.

A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától
tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba
során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal
két személyre megvolt teritve. Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem
a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból
nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon
termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a
kalmár ugy jollakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a
bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt
mint a felfújt duda.

Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet
fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén
tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős
közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a
szoba közepén tánczolni. Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika
gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a
szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a
harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan
gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a
királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt
föl.

De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint
száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta
magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font. De még igy is
hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az
oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis
nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette
volna; de sehol semmi. Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony;
volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba;
mert tovább neki aztán nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor
sem tartotta meg igért szavát.

Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi
alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján
ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos
homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt
a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s
imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé.

No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról
országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol
sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy
szakálú remete.

A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült
el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen,
benyitja a remetére az ajtót s köszön neki.

– Isten jó nap, öreg apám!

– Fogadj isten, édes fiam, hát ujra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy
három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem
fogadtál szót, most már szenvedned kell; de a tátosparipádra se
gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában
van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites
párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz
kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek.
Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd
meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s
keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára
érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a
rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak
parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot.
Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer
bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat,
hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhidtól kezdve, egész
az aranyhidig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A
hidon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy
kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány
előtt el ne menj a nélkül, hogy egy „Miatyánk“-ot el ne mondj. S a többi
aztán magától jön.

A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől,
megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal
lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a
nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén,
elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a
széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint
valami harang háromszor kondult meg.

– Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha
nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel.

A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a
levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép
tündérország fölkeresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
mégis elértek szép tündérország határára. Egy rézhid vezetett az
országba, de a melyen két lánczos sárkánykigyó állt őrt és semmi
teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek
különbséget.

Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki,
szót szólván: „Üsd-verd édes botocskám“ s az hol az egyikre, hol a
másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott,
pifegett-püfögött, a hátukon. A két fenevad sem tudta a dolgot mire
vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra
kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a
rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a
sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s
megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga
helyére nem állott; – a tátosparipának pedig kivette a fejéből a
kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna
neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért.

A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére
esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló
esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hidhoz
ért, hát csak ekkor látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves
felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki
voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy
essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott.

Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb,
nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen
az ifjú királyasszony elé vitte.

Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most
már igazán azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se
választ el egymástól.“ A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára
megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint
azok? egyik azt a koldús-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett
a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi
tetőtől talpig újba nem volt öltözve. S minthogy szép tündérországban
csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki
fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak
pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki sem volt különb;
mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni
kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a
homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak.



AZ ÖRÖKBEFOGADOTT TESTVÉREK.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország,
ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén
egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy
bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó,
a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az
operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem
hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila
hordajára, a mennyi fővény van a Dunában és a Tiszában.

Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke,
mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se
talált a maga falujában.

No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol
valaki.

Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s
elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze
mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek
annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.

– Hová hová szegény ember? kérdi a gazdag kalmár.

– Elmegyek komát keresni.

– Sose fáradj, ha elfogadsz, leszek én.

– El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban,
bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt
senki sem.

Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két
legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a
másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel
is nevelte.

Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az
hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége
nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16–16 tavaszt értek meg,
kártyázni kezdtek.

Csak játszanak csak játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga
pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt.

– No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még
az enyémből is adok.

S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a
játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a
szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a
nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány,
nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának.

– Add vissza a pénzemet, kéri a fiú.

– Nem adom, szólt a leány.

– Add vissza, ugy-e én visszaadtam?

– Mit bánom én, elég bolond voltál!

– Add vissza, hisz testvéred vagyok.

– Nem adom.

– Ha nem adod, ugy erőnek erejével is elveszem!

– Most már azért sem adom!

Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba
kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy
nemis testvére.

– No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak
téged: mindaddig sose szülhess magzatot, migén két ujjamnak a melledre
tevésével az alól föl nem oldozlak.

Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hirét
se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt
otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az,
hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a
talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte
bujdokolni.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s
köszön neki, a mint dukál:

– Adjon Isten, jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, szolgalegény! Hát mi járatban vagy?

– Szolgálatot keresek, hogyha megfogadna fölséged.

– Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja,
megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz.
Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy,
hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak
még csak a kis-körme se vizes, este pedig azon az uton és módon
hazahozod.

No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán
kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek.

Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy
vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hidon ne menjen, se ne
usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes:
megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kiskörmük se lett
vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek
ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt.

Miklós aztán – mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember
fiát – kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s
eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az
aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.

De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz,
hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s
azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a
selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak.

Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a
tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közűl, odament
Miklos mellé s leült a selyemfűre.

– Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné,
már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én
fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már mig e
királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem,
el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge
fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az
aranyalmafák is a tiéid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek
elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e
selyemréten, de még másutt sem.

A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és
senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi
Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy
szerencsét még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse
az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a
selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a
tündérkirályné, kisérve tizenkét szóbaleányától, majd megrázkódván,
emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a
szerelem édes csókjaival.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a
király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is
lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst
sehol se látja a szobában, majd kérdi:

– Hát az én kedves kocsisom Miklós hol van?

– Ott ül az ajtószögben, szólt egy a többi közül.

Odamegyen a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül
mint valami árva.

– Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem
iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika?

– Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő
tánczosném.

– No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király
fölmegyen s mondja a leányának:

– No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert
igen szomorú.

A kírálykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy
a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert
hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve
sem volt ám kőből.

Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:

– No Miklós, itt vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt!

– Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert
százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!

A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és
sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra.

– No leányom, kérdé a király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós
azt mondta, hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb
szeretője van, mint én!

– Igazán ezt mondta?!

– Nincs különben!

– No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt
az egyet!

S ezzel a király nagy mérgesen lement a bálba.

– Állj elő, Miklós!

– Jelentem alásan, itt vagyok.

– Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te
vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom,
he?!

– Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön
felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével
meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm
tündérkirályné.

A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a
dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér
mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal,
csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét szobaleánya pedig
ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával.

A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy el van árulva.

– No Miklós, szolt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha,
vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy
elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az
aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy
hazarepűlhetek!… Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a
fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam
én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő
fát, hanem ennek a kedveért!

S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá
változtak s elrepűltek.

Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs!
Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott
is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát.

Azért nyakába akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig
megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az óperencziás tengeren
is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a
nyájasság folyója hajtott.

Beköszön íde, szót szólván:

– Isten jó nap, molnármester!

– Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még
a madár sem jár?

– Szép tündérországot keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram?

– Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a
számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el
nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már
csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert
jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két
zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged
pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a
két zsák lisztnek egy forma nehézségűnek kell lenni, különben el se
vihetné.

Ugyis lett. – Miklóst szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a
másikba ugyanannyi nehézségű lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár,
belevágja az egyik zsákba az egyik körmét, másikba a másikat, felkapja a
levegőégbe; de nem repülhetett eléggé gyorsan, mert most sokkal nehezebb
terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy fekete felhő közeledett feléje,
pedig még messze van szép tündérország! A griff madár mindig gyorsabban
gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s hogyim hullt az
eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben a liszt
volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik
oldalát mindig leebb, leebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.

Most mit tegyen a griff madár, a két zsákot ugyse vihette el magával
szép tündérországba, ezért a könyebbiket, már a melyikben volt a mi
Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben, a másikkal pedig tovább
szállt.

Igy maradt hoppon a mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját,
a zsákot felhasitotta, kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.

A mint mén mendegél, egyszer, egy alvó gyermekre talált. Megrugja ennek
a lábát, hogy ébredjen föl. A gyermek egyszerre talpon volt s hogy
meglátta Miklóst, csak elkezdi:

– Csakhogy már egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen
várakoztam reád. Ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de
majd leszek én a kalauzod, majd elvezetlek én téged oda, hová a szived
vágyakozik, csak utánam jöjj.

Miklós követte a gyermeket, ki őt egy nagy kovácsmühelybe vezette be.

– Itthon-e a gazda, kérdé a gyermek?

– Itt vagyok, szólt a mester.

– No hát készitsen nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyüt,
tizenkét párt a gazdám számára, tizenkét párt pedig az én részemre.

De mig a kovács a 24 pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig,
a mi Miklósunk és a fegyverhordozó szolgája – mert a gyermeket azzá
tette – bementek a kovács szobájába, hol az asszony mindjárt
sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s enni-inni valót rakott ki
eléjök.

Itt a kis fegyverhordozó térűl-fordul, kimegyen a szobából, a kovácsné
pedig – ki közbe légyen mondva – boszorkány volt s kinek a mi szép
Miklósunk igen megtetszett, ezért saját ragyavert képű leányát szerette
volna rá tukmálni – utána a gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:

– Ugyan kis szógám, nem mondanád meg nekem, hogy hová igyekeztek?

– Már mért ne mondanám meg, hísz se károm se hasznom benne! hát mámi,
látja-e ezt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha
látja, hát oda igyekezünk mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden
istenadta nap tejbe förödni a tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.

A vén asszony aztán rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy
hegynek a tetejére érnek, még pedig oda, hol a szép tündérkirályné
tejben szokott fördeni, s majd mikor már annak érkeztére várnak: kis
fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson az urára egy kis
szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis üvegcsében
lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket
megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán
hétszerte jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen
cselekedjék. De erről egy teremtett léleknek se szóljon semmit, mert
majd a gyermeknek igy lesz dolga, ugy lesz dolga.

A gyermek, hogy hogy nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis
fúvót, mind a kis üveget zsebre tette.

No jól van, ez abba maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a
huszonnégy pár vasbakancsot és szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a
fegyverhordózója magukhoz vevén, elindultak annak az irdatlan nagy
hegynek a mászására; de mikorára a tetejére értek, mind a huszonnégy pár
vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a mi Miklósunk nem
sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek a tetején
terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni
minden istenadta nap tejben förödni.

Keresztülmentek aztán három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a
harmadik pedig aranyerdő, és ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős
közepén állott egy aranyalmafa, az aranyalmafa alatt aranykád, ebben
pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben szokott fördeni a szép
tündérkirályné.

Hej régtől fogva ide igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az
aranyalmafa alá s várta a tündérkirályné megérkeztét.

A mint ott legjavában forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká
jön a kedvese: a kis fiú a nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett
rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán az itéletnapig se ébredt volna fel.

Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá
értek, megrázkódtak s leánynyá változtak. A tündérkirályné csak ekkor
vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen hozzá, szólítgatja, de nem
hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig
hosszig siratgatja, mondván:

– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj
föl mély álmodból, aranyos bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el,
többet el nem jövök.

De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak
pedig haza kellett már menni, ezért a szeretőjét még egyszer
megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenharmad
magával.

A kis fegyverhordozó aztán megkente Miklós halántékát azzal a szerrel, a
mi az üvegcsében volt s az menten fölébredt, mondván:

– Ejnye, kis szógám, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam
ugyanis, hogy itt volt, eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd
megrázkódván, leánynyá változott, ideült, aztán mellém; költögetett, de
nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, majd végig hosszig
siratgatott, mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem
szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak
kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.“ Ugy-e Jancsi – mert igy hitták
a kis fegyverhordozót – ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?

– De nem volt az álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a
tündérkirályné, ki bár szép szavával, szólitgatott, édes csókkal
ébresztgetett, hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél
föl.

– Ne beszélj, Jancsi; igaz volna-ez?

– Nincs különben.

Miklós csak ekkor hűlt el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni,
hogy mért nem ébredt föl s azért elhatározta magában, hogy másnap a
világért se fekszik le, nehogy újra álom szállja meg.

Itt elkövetkezik a másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az
aranyalmafa alá, hanem ott járkálgatott alatta le s fel.

Csak járkálgat, csak járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami
gyenge fuvalat üti meg, mire csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde
összecsuklott s majd szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.

Megint az az átkozott fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a
fuvóból s újra ettől aludt el.

Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A tündérkirályné aztán
kivált a többi közül, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
siratgatja, mondván:

– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj
föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert csak még egyszer jőhetek el,
többet nem jövök el!

De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
hogyim látta, hogy Miklósba sehogysem verhet lelket, azt még egyszer
megcsókolván, megrázkodott, hattyúnak vált s elrepült tizenhármad
magával.

A kis fegyverhordozó aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát
azzal a szerrel, a mit a vén banya adott neki s ime a gazdája menten
fölébredt, mondván:

– Ejnye kis szógám, be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam
ugyanis, hogy tizenhárom hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván,
emberi alakot vettek magukra, – köztük volt az én szeretőm is, ki ideült
mellém, költögetett, de nem ébredtem, szólitgatott, de nem hallottam,
csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig hosszig siratgatott,
mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve, szép
Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak egyszer
jöhetek el, többet el nem jövök!“ Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom volt
ez?

– De édes gazdám, nem volt az álom – bár az lett volna! – mert csakugyan
itt volt a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szavával,
édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de
te mégse ébredtél föl.

Miklós csak ekkor hült el, csak ekkor szomorodott el, hogy hát itt volt
a szeretője és ő mégse ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még
egyszer s inkább tűvel szurkálja magát de mégsem alszik el.

De csinálhatott az ő szegény feje akármit, mert mikor eljött az a
bizonyos óra, mikor a tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat
ütötte meg a mi Miklósunk arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha
két malomkő lett volna, egyre nehezedni, két térde összecsuklott s szép
csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.

Ujra az az átkozott fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge
fuvallatot a kis fuvóval, mitől az ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se
ébredt volna fel.

Ime pedig ujra ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A többi közül aztán kivált
a tündérkirályné, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
siratgatja, mondván:

– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj
föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet
nem jöhetek el.

De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
hogy im látta, hogy a Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is,
mégse lehet lelket verni, a fegyverhozó felé fordult s azt találja annak
mondani:

– Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a
nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki
idegen földön árván bujdosni!

S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta
Miklóst, majd megrázkodott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad
magával.

Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal
felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos
szerrel, mit a kovácsnétól kapott.

– Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam!
Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyu közeledett felém, s
mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra.
Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, szólitgatott, de nem
hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s
végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szívem szép
szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból
aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!“
Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?

– De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! –
mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár
szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással
költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt
mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb
szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene
többé neked idegen földön árván bujdosni utána.

Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át,
hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért
jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:

– Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!

– Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek
sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta
ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fuvóval bocsássak rád gyenge
fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné,
kenjem meg a halántékodat.

De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem
kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis
fegyverhordozó életének.

Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s
ismét bujdosásnak adta a fejét.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe
ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép
királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által
elragadott édes testvére, Ilonka.

Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem
kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson,
megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a
testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már
annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.

Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s
ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú
gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott;
de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.

– No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd
megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól
tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait.
Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a
vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban
aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó,
ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön
elveszti roppant nagy erejét.

Ugyis lett. – A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze
kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman
lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a
kőhordó.

A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot,
melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:

– Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!

És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy
kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:

– Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!

És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a
nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:

– Rézabroncs szakadjon, rézhordó pusztuljon!

És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a
nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:

– Ezüstabroncs szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!

És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a
nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván:

– Aranyabroncs szakadjon, aranyhordó pusztuljon!

És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a
nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:

– Kristályabroncs szakadjon, kristályhordó pusztuljon!

És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is
felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:

– Gyémántabroncs szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.

És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor,
melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s
ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.

Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának
nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy
az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga
itta ki.

S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek
a húga hétszeres erőt nyertek.

Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a
szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen,
hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a
lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.

– No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes
anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!

– Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a
sárkány.

– Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a
háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!

És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. – A hétfejű sárkányt bevitte a
háromszáz hatvanhatodik szobába s ott fölszegezte a falra; egy szeget a
jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába.
Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a
kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.

Mikor ezzel is készen volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:

– No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd
megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!… Látod-e azt a nagy
hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős
közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük,
csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose
látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a
tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom
mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a
gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az
én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul
utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a
tündérkirályné.

Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók
és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha
csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot
csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a
hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében
egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem
kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél
mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra
lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a
szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki
annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd
meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: „Ébredjetek,
keljetek föl, mert itt a virradat.“ S azok mind egymásután ugranak föl.
Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön,
üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok
ki kigyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy
bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a
legutolsóig, mindmind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. –
Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért
megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.

S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az
hozzá, háromszáz hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében,
melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.

Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy
helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:

– Nyilj ajtó elöttünk!

S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta.
Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire
való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy
világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték
meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.

A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül
csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek,
mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett
ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne
sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik
mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem.
Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába értek, hol
egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány
örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenűl, csak
hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen
beboritotta.

A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós
pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a
tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókola a tündérkirálynét először,
az megmozdult.

Megcsókolja másodszor is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.

Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit,
hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép
Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is
átok alatt örökálmot aludt.

Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a
rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az
aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat,
mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván:

– Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat!

S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely
kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi
előtt peczéren állnak.

Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely
legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor,
mondván:

– Ébredjetek, keljetek föl, kigyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek
emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!

S azok megrázkodván, kibújtak kigyó-béka ruhájukból s emberi alakot
öltének.

Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü
tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek
bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe
megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst
adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat
megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a
felesége, a szép tündérkirályné.

Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy
dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy
honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.



AZ ÖRÖKIFJÚSÁG VIZE.[1]

Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az
egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.

Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is
beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy
mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom,
hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.

  [1] Jelen népmeséhez hasonló nt. Erdélyi János ur mesegyüjteményében
  is „Pelikán madár“ czim alatt megjelent. S ha e két népmesét
  összehasonlitjuk, ugy találjuk, hogy, bár mindkettőn egy alapgondolat
  vonul végig, mégis mind az előadási módra, mind pedig magára a
  mesetárgy kivitelére nézve lényegesen különböznek egymástól: ezért
  jónak látja közölni a gyüjtő.

Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép
fölöstökömnél találta.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed
mindig s mért nevet a másik?

E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: „bá“; hanem nagy
mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia
után vágta.

Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A
nagy kés a küszöbben állott meg.

A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott
várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig
várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.

– No mit mondott… no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.

– Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert
nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj
be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.

Bemegyen a középső királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott
ült az asztalszegben a fölöstökömnél.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed
mindig, mért nevet a másik?

Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy
mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon
állott s a fia után vágta.

Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés
az ajtóban állott meg.

A két testvére, már mint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is
ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem
kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső
királyfi.

– No mit mondott… no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?

– Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan
mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy
beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém,
hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la?

De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták,
hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.

Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is
az apját még az asztal mellett találta.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem
felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik
szemed mindig és mért nevet a másik?

Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a
kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi
lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem
kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:

– Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik
szemed mért nevet a másik?

– No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te
vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem
futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem,
mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert
már megvénűltem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem,
mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a
koporsóban.

Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjuság vize; s ugyanott található a
szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy
kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor
kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.

Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe
két bátyjához.

– No mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?

– Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik
szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a
másik, mert már megvénűlt, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez
árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s
ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem
többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét
hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakugy nevetne mint a
másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy
menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s
ha csak lehet hozunk az örökifjuság vizéből, de még a szépen szóló
aranypintyőkét sem hagyjuk ott.

S a három királyfi e szerint cselekedett. – Felnevelő apjoktól keserves
könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az
örökifjuság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.

Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül
kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb
pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté
a királyfit a farkával, mondván: „Engem válaszsz szép királyfi“ s az
csakugyan ezt a fótos csikót választotta.

A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát
öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a
rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol
mondták, ugy láttam mint most – tátos volt.

Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a
két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor
már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi,
megszólal a tátos ló, kérdvén:

– Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy
azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak
szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz
ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó
találnak megpihennek.

S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak
felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük
kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat,
szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira,
hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig
nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De
hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.

Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan
aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa
lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték
volna is, mégse találták volna.

– No kedves, most illünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám:
azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a
gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár
szállhat?

– Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se
te benned hiba ne essék!

S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen
innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak,
egy kis gunyhó előtt leszálltak.

Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki
még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:

– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

– Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak
volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem
jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!

– Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani;
hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek
erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a
világon!… De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az
örökifjuság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem
is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.

A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén
asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán
még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után,
belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.

A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már tul volt az irdatlan
magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.

Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb
asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.

– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna:
hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?

– Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert
tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom
mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan
magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis
domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud
felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz
belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az
örökifjuság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt
is, mert tán még hasznát veszed.

A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén
a hozzája való szívességet, tovább ment.

Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon
az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis
gunyhó előtt állt meg.

Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy
annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.

Köszön neki.

– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm!
mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?

– Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona
várában föllelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az
irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül
méggy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik
szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy a vár
kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a
földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor
bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind
mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon
szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez,
az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek.
Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép
Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s
mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént
fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép
Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben
van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd
kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel,
takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak
meg ne csokold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló
aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy
aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog fel két
forrás; az egyikben van az örökifjuság víze, a másikban pedig a halál
víze. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság
vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18
éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá
válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát
veszed még.

Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi
elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót.
Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s
már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.

Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger
partjára ért. Itt a tátosló felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit
mint a fergeteg. Annyira, annyira, hogy egyszer mégis elértek a kék
tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a királyfi, leszállt a
lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál szőr se maradt
szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a levegőégbe s
beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a
királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s
be egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.

A tündérkirályné csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az
égben, hanem föld és ég között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt
merülve. A királyfi aztán fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné
aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé feküdt. S azzal mindent csinált,
csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd fölkelt és egy aranyhajszállal
betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s aztán levette a szegről.
Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és a korsókat
megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből is
meritett.

Mikor mindezekkel készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából,
majd ismét felkötvén jó tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a
várból. De, hogy hogy nem, a tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi
miatt, nem jól találta felkötni, mert egy szál lószőr szabadon volt, s
így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az egy szál lószőr megcsapta
annak a tetejét.

Az egész vár, mint a harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre
talpon voltak s utána a királyfinak.

S már-már utolérik, ha a tátosló meg nem szólal, mondván:

– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak
hátra, kit látsz magadután jőni?

Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a
lóról.

– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!

– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lókefét vesd el!

Elveti a királyfi a lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett,
mint a milyen sűrű volt a lókefe.

Mig a tündérek ez ágas-bogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi
ujra tulvolt árkon-bokron.

Itt a tátosló balfüle ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy
végre mégsem állhatta szó nélkül.

– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket
látsz magadután jőni?

Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s
bizon leveszik a lóról.

– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!

– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak az aranytörlőt vesd el!

Elveti a királyfi az aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett
mint a világ.

Mig a tündérek keresztülvergődtek a tengernyi vízen, addig a királyfi
ujra jó darab földet hagyott maga után.

De itt a tátosló mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy
végre mégsem állhatta szó nélkül.

– Ejnye, kedves gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket
látsz magadután jőni?

A királyfi harmadszor is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér
csakugy rajzik utána, s bizony mindjárt leveszik a lóról.

– Végünk van; mindjárt utolérnek a tündérek!

– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lóvakarót vesd el!

Elveti a királyfi az aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő
keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.

A mint az ágas-bogas erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem
tudtak keresztülvergődni; ezért mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen
vissza kellett fordulniok.

Igy szabadult meg a tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a
gunyhóhoz, a melyben a legvénebb asszony lakott, betért hozzá s az
alighogy pár kortyot nyelt le az örökifjuság vizéből, tüstént abban a
szempillantásban megifjodott s 18 esztendős szűz leánynyá változott.

Aztán a királyfi betért a középső testvérhez is, kit szintén
megifjitott, de végre a harmadik vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek
is átadta a butykost, ebben pedig az örökifjúság vizét. Alig ivott a vén
asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott s olyan szép 18
esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.

A királyfi aztán ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét
ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is
túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó tur, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer egy korcsma előtt megállott.

Bemegyen a királyfi a kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még
most is ott dolgozik lánczra verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen
a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött 12 zsivány még most is ott
kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a királyfit, hogy üljön
közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a korcsmároshoz fordult,
kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait kiváltotta. Aztán
mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér
összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket;
mert milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük
elbeszéli otthon, hogy mi történt velük.

Addig sugtak, addig búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s
megállapodtak az öcscsük elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett
elhaladtak volna, hirtelen lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s
bevetették az ó-kútba, az aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet
magukhoz vették, hogy azokat ők hozták szép tündérországból, Szép Ilona
várából.

S mikor aztán a két öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája
mint nekik, kik dicsekedtek jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak
szép tündérországban, mi mindent nem láttak ott, miket emberi nyelv ki
nem beszélhet; – de az aranypintyőke nem szólalt meg és a két korsó viz
közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van az örökifjúság vize,
avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is csak ugy sirt
az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint annakelőtte.

Itt a legkisebbik királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban,
egy kevéske vizbe talált behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a
keze, mind a lába ujra kinőtt, majd megmosdván benne, ha eddig szép
volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán nagy ügygyel-bajjal kimászott a
kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura atyja udvarába. Senkise
ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak kocsisának.

Itt a vén király, nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette,
hogy az, a ki a szépenszóló aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a
két korsó víz közül ki tudja azt választani, hogy melyikben van az
örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy tisztséget nyer el. Itt az
egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak az igáslovak
kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a jött-ment
fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.

De alighogy meglátta az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött
királyfit, azonnal megszólalt és a ki annak az énekét hallotta, ha
mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn, mégis nevetni kellett neki.

Aztán a legkisebbik királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt
kitalálta, hogy melyikben van az örökifjúság vize, melyből alighogy pár
kortyot lenyelt a vén király, megrázkodott s olyan huszonnégy éves
ifjúvá változott, hogy csak párját kellett volna keresni. Bezzeg aztán
nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő nevetett, csak mikor a
legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe, akkor eredtek meg a
könyei.

De itt lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona
fölkerekedett a várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk
országára csapott.

Majd mikor ahhoz a városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak
a végén, sátort veretett s azt az egész táborával körülvétette, majd
követ által beüzent a királynak, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát
meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom
és kegyelem nélkül, kardélre hányat.

Megijed a király ezen a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek
tudtul adja, hogy mit üzent a tündérkirályné, Szép Ilona.

Legelőször a legöregebbik királyfi ment ki.

De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné
az ő sátorától kezdve a királyi rezidencziáig aranyhidat veretett,
melyet vörös bársonynyal terittetett be.

Mondom, legelőször a legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az
aranyhidra lépni, nehogy kárt tegyen abban a drágalátos vörös
bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett kutyagolt.

S mikor elérkezett a tündérkirályné elé, az azt találja kérdeni tőle:

– No királyfi, hát te voltál az én váramban?

– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.

– Hogyha megfelelsz arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te
voltál.

– Megfelelek.

– Hát mondd meg azt nekem: hogy áll az én váram?

– Csakugy, mint más vár – a földön.

– Jól van. Hát hogy áll az én kutam?

– Csakugy, mint más kút – a földben.

– Jól van. Hát hol áll az én ágyam?

– Csakugy mint más ágy – a földön.

– Hazudsz beste lélek hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én
váramat, kutamat és ágyamat, de még a környékén se voltál!… Huzzátok le,
parancsolta Szép Ilona a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot!

És a katonák szépen lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven
botot hegedültek rá, hogy míg élt se felejtette el, hanem mindig a
szájában maradt az íze.

S a legöregebbik királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a
tündérkirályné azon üzenet mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki
az ő várát meglopta, kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és
kegyelem nélkül, kardélre hányat.

Most a király a középső fiát küldte ki; de ez se mert végig menni az
aranyhidon, hanem a hid mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem
érkezett a tündérkirályné színe elébe, ki ettől is azt találta kérdeni,
szót szólván:

– No királyfi, hát te voltál az én váramban?

– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.

– Hogyha három kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál.
Legelőször is tehát azt kérdem: hogy áll az én váram?

– Csakugy mint más vár – a földön.

– Jól van. Másodszor azt kérdem tőled: hol áll az én kutam?

– Csakugy áll mint más kút – a földben.

– Jól van. Harmadszor azt kérdem tőled; hogy áll az én ágyam?

– Csakugy mint más ágy – a földön.

– Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat
és ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!… Huzzátok le,
parancsolta a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.

És a katonák szépen lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven
botot hegedűltek rá, hogy az azt mig élt se felejtette el, hanem még a
halálos ágyán is eszébe jutott.

A középső királyfit is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha
azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad,
s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó
portékának sem kegyelmez, mert azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
issza, husát pedig a kutyával eteti.

Ezen a szörnyű kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét
a király, hogy se étele, se itala, se nappala, se éjjele.

Megszánta az apját a legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt
kérdi tőle:

– Fölséges uram! nem felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem:
hogy mért adta a fejét annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se
éjjele, se nappala?

– Mit kérded oh jó szolgám, mikor ugyse segíthetsz a bajomon?!

– De hátha még is.

– Node, mivel oly hű tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok,
mintha, tulajdon magzatom, a véremből való vér, a testemből való test
volnál, hát megmondom: Már hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám olyan
nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente nekem: „hogyha azt a fiamat ki
nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön nem marad s minden
irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának
sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld
iszsza, husát pedig a kutyával eteti.“ Ezért fől az én fejem, kedves
szolgám!

– Ha csak ez a baja fölségednek, válaszolt a legkisebb királyfi, sose
bánkodjék és busuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a
rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én
pedig királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a
tündérkirálynéhoz, majd megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt
egész dolgot.

– Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár
tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura
légy!

Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi
köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd
mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel
egyenesen az aranyhídra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, hogy
csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se
kellett.

Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta
magában:

– Ez ő, ez a váram, kezem, szívem megrablója!

Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt
találja ettől is kérdezni, szót szólván:

– No szép királyfi, vald meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban?

– Én voltam.

– Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te
voltál.

– Megfelelek.

– Legelőször is tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én váram.

– A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén,
aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a
fergetyű.

– Jól van. Másodszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam?

– Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás,
két kút van a szobádban az egyikben van az örökifjúság víze, a másikban
pedig a halál vize.

– Jól van. Harmadszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam?

– Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s
virághágcsón lehet fölmenni.

– Ugy hát, te vagy az én kedves férjem!

S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást,
s azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!

Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér
seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh
meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik
királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép
Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották.

De hiában, elébb-utóbb kiüti a zsákból a szeg magát!



VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA.

Volt egyszer a világon egy nagy meseország, annak egy szomorú királya,
ennek pedig egy még szomorúbb felesége. Azért volt pedig a király és a
királyné oly szomorú; mert a királyné méhe gyümölcstelen volt; mert őket
magtalansággal, meddőséggel verte meg az isten. Pedig az volt a mágyiás
könyvben szórul szóra megirva: hogy a királyné szül egy magzatot, még
pedig fiút, ki aranyfoggal jön a világra, s azért tátos lesz.

Ezekért volt a király és a királyné olyan szomorú mint a szomorúfűzfa.

– Istenem, kiáltott fel egyszer a királyné, ha az én aranyfogú tátos
fiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép
Sárkány Rózsa.

Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal terhesnek érezte magát, s hét
esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút.

Itt a gyermek alighogy a világra jött, azonnal megszólalt, mondván:

– Apám! tanulni akarok; küldj fel az oskolába s adj a mester elé.

Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját
kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván:

– No anyám, tudod-e hogy mit igértél, mielött a világra hoztál volna?!

A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét
elfelejtvén, semmiről semmitse tudott.

– No anyám, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél
nekem, mielőtt a világra hoztál volna.

A királyné másodszor sem felelt.

– No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál
csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.

A királyné harmadszor sem felelt; mert már semmiről semmitsem tudott.

– No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe
hozom.

S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, belevágta a
mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta
az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda
hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta.

– No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz
felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor,
mielőtt a világra hoztál volna.

Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes
apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz
annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a
milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával.

Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt
a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen:

– No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem
szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: „Istenem, ha az én
aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége,
mint világszép Sárkány Rózsa.“

– No ládd, édes anyám, ezt már elébb is elmondhattad volna, és akkor nem
kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért
engedj meg.

S ezzel a tátosfiú ujra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé
repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból.

– No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz
teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki
örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a
sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg –
veszett volna az anyjánál – erőnek erejével rabolt el szép
tündérországból.

Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és
mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is,
vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot felnem találom. És vagy
elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök
többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét.

S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves
barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult
országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére.

Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint
elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében.

Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság
ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a
kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában.

Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának,
s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a
poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság
visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak.

– No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem
tündérek királynéjától?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem
feleségül világszép Sárkány Rózsát.

– Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy,
ugyis tudom… Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is
kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az
a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint
én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy
pozdorjává tőri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát
mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét.

– Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és
ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a
sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért!

– Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg,
hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának
való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és
szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint
méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a
tied, legyen a feleséged… Ne, itt van ez az egy tőből nőtt három
aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd
meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod,
hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely
bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig
válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha
keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt
meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás,
keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is
erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle
fegyver nem fogja, és a hajad aranyhajjá változik. – Mikor ezt is
elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely
hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a
kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok
viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed,
ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a
küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban
erősitő szer van, s csak ezekből igyál, még pedig először a legkisebből,
aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől
az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza.

S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s
mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az
egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal
háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott
terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő,
széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan
aranyos szerszám lett, hogy csakugy tündöklött attól a sok drága csattól
és sallangtól.

Itt a királyfi felült jó tátoslovára s megsem állt mindaddig, mig annak
a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás
vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte
szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét
pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja
pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen
volt, a földből nőtt kard keresésére indult, melyet csakugyan meg is
talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta.

Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára,
elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére.

Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az
operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is
túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan tul, innenen innen,
egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid
alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért
annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát.

Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát,
felpattanván jótátoslovára, kiugratott a rézhidra.

Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a
két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két
sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna.

Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta
rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy
jutott el a királyfi nagy sárkányországba; de hogy őt semmiféle
teremtett állat megne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson.

És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott.
Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit,
márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb
felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és
tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a
rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága
fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa
nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset
el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva.

Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten
virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály
gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták
aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével
összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű tátosparipák
aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér
márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden
virágai diszlettek hervadatlanul.

Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt
ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel-szájjal nézni
annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két
foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó
nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a
galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett,
igaz gyöngy hullt a szeméből, és ha egyet lépett, arany potyogott ki a
sarkából.

Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány
Rózsa elé rúgtatott, mondván:

– Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a
szabaditásodra?!

S azzal megölelték, megcsókolták egymást, mondván:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.

– Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak
nem mondhatok neki!

– Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még
ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára.

– Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya – veszett volna az
anyjánál – rögtön megmérközném vele!… De szivem szíve, nem felelnél egy
kérdésemre:

– S mi lenne az, szerelmem bimbaja?

– Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled
kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály
ereje?

– Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem
találnád itt világszép Sárkány Rózsát!

– De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem
tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él?

– A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal
nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból
szokott inni.

– Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az
italból?

Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az
aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a
kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a
királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a
karjában, hogy jobban se kellett.

Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön
hazafelé, már egy mérföldről kiabálta:

– Idegen bűzt érzek; idegen bűzt érzek!

Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy
szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment
a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát:

– Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele
megmérkőzni, ha itt volna!

– Itt vagyok, kiáltott neki vissza az aranyfogú vitéz.

– No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre,
mérközzünk meg.

Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát,
melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg,
feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondvan:

– Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy
erős vagy!

Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta,
hogy szinte lisztté vált.

– Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt
tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté
válik, hanem víz is csepeg ki belőle.

S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá
vált, hanem még víz is csepegett ki belőle.

– No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem
megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán
összetüzhetünk.

– De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én
is elvetem a magamét s ugy mérközünk meg!

Mit volt mit tenni a sárkány királynak, látta hogy emberére akadt,
derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig
sülyedt le.

Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú
vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az
aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a
sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe.

Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az
aranyfogú azt mondja neki:

– No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok;
ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt
megkegyelmezek.

– S mi lenne az?

– Hogyha nekem adod világszép Sárkány Rózsát.

– Jól van, nem bánom, legyen a tiéd.

Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy
az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi,
s illa berek, nád a kert; – de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a
sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s
visszahítta.

– Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert
még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk.

Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy
kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult.

Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből,
s ekkor még erősebb lett.

Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a
porba harapott.

S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta
háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul,
kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává változott, melyet a
kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé.

Itt az aranyfogú vitéz hazafelé viszi világszép Sárkány Rózsát.

Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor
világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az
ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba
ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta
a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota
aranyoszlopokon.

Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap
összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem
ütötte.

Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.



A TIZENKÉT FEKETE VARJÚ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény asszony,
kinek már annyi gyermeke volt, hogy nevet is alig tudott nekik adni;
szép számmal voltak biz azok, ép tizenketten, ép egy tuczet, pedig a
tizenharmadikkal is terhes volt.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
sült hazugságnál, mind a 12 fiú bemegyen az anyjához, hogy adjon nekik
kenyeret. Hogyim egy harapás kenyere sem volt a szegény asszonynak, nagy
mérgesen felkiáltott:

– Oh istenem! mért nem teszesz csudát, mért nem változtatod a fiaimat
valami állattá, ha mindjárt fekete varjuvá is.

Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá
változtak s elrepültek.

A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni,
csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa,
hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan,
már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet.

A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a
világra. Ez volt a tizenharmadik.

Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni
tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon.

– Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? – kérdé a kis leány.

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik
fekete varjuvá változván, elrepültek.

– No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom,
hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten
áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek.

S ezzel a kis leány édes anyját megcsókolván útnak eredt.

Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon
erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott.

Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt.
Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki:

– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál
volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az
idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e
róluk valamit édes öreg anyám?

– Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a
völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a
néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te
leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le
az én ágyamra, pihend ki magad, de elébb edd meg ezt a madárlátta egy
pár aranykörtvét.

A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét
ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt.

Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt,
megmutatván neki az igaz utat.

Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik
kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra
talált. Köszön neki:

– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna:
hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta
hirét édes öreg anyám?

– Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám,
hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a
völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő
nem hallott róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint
látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy?

A leány nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy ugy van a dolog.

– No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár
aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál
belőle.

A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták
volna, rögtön elvesztette az éhségét, – aztán a hegyébe jót huzott a
kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott
erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony
ágyára s elaludt.

Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak
eredt.

Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik
gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér
legöregebbikére talált. Köszön neki:

– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm,
– mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem
hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?

– Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden
istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom,
ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig
a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy
messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket:
hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De
azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd
elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani,
hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés
előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s
oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy,
szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs
különben.

– No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár
aranydió, edd meg, aztán itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál
belőle.

A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán
az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s
alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és
szomja.

Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét
felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár
szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén
asszony által mutatott irányban elrepült.

Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s
megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! – gondolta magában a kis
leány, – ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal,
hanem tovább repült.

S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek
tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon
vagyok. Hogy leszállt a kőszál tetejére, itt egy virágos kert közepén
álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem
kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s
benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a
konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt.
Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.

Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen
elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára
odatette az ételt, – majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12
szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.

Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az
étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést,
kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.

Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két
kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.

Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére
mégis a 12-ikben elaludt.

Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám
suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát
látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve,
hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez?
nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden
ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve.
Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12
személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és
ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt
itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik – keresik, hát a
legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kis leányt; ott aludt a
legfiatalabb bátyja ágyában.

A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez
senki más, mint az ő testvérök.

– Felköltsük-e, ne költsük-e? – kérdé a legkisebb, kinek az ágyában
feküdt.

– Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna
ijedni tőlünk.

– De biz felköltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus
anyánknak.

Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a
leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók
annyi, hogy fele is elég lett volna.

De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon
volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai,
de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok
alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a
szót.

– Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha
azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja
pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel
tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig,
mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad
beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.

No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de
mindegyik megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott
neki.

A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén
asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár
szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte;
de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdőfelé.

– Adjon isten jó napot, édes anyám! – köszönt a kis leány.

– Fogadj isten, édes leányom! hát megjöttél?

– Megám, a mint láthatja kigyelmed.

– Hát feltaláltad 12 bátyádat?

– Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas
hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. – Sorra jártam 12
szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak,
kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán
ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam;
mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik
ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem,
tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt
sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták,
hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: „Kedves
testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt
akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja
pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel
tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig,
migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad
beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.“ – Ez volt hozzám a
legöregebbik bátyám szava és mondása.

A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből
egynehány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig
beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem
sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással,
hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a
varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: „Mit
varr édes komám asszony?“ de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem
szótlanúl egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy
végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó
őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú,
megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra.
Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a
temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem
tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.



A PRINCZESZNÉ ÉS A SÜNDISZNÓ.

Volt egyszer a világon egy király, s ennek három szép eladóleánya.

Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a
három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.

– Nekem, szólt a legnagyobbik, aranyos ruhát.

– Nekem, szólt a középső, biboros-bársonyos ruhát.

– Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és
csengő-baraczkot.

S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és
biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és
csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse.

Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leánya kivánságát
nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.

A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a
kocsi tengelye tolta a sarat.

Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra,
mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos czizmával csak nem
szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert
pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.

A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy
kis sündisznó, s azt mondja a királynak:

– Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek
én.

Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis
sündisznónak.

Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a
kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.

No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé
bandúkolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy
kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király
színe elé, kinek azt találja mondani:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból
kisegitettelek, most tehát azért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a
leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a
sündisznónak.

A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt
beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból,
megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy
mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból
kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a
kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit
aztán át is adott a sündisznónak.

De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a
határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor
is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból
kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a
kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.

Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába
felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt – minthogy a két nénje
inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, – s azt adta által a kis
sündisznónak.

De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első
leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű
te Fakó, meg sem állt vele hazáig.

Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott
neki, mondván:

– Ne, itt van a te királyi rezidencziád!

Majd szalmát vitt be neki, mondván:

– Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad!

Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok
vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a
princznéből lett feleségnek:

– Ne, itt van a te ételed, lakj jól!

Mit volt mit tenni a princznének, be ment az ólba, evett a vadalmából s
aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.

Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg
nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos
kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos
ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy
gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt
mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.

S aztán megölelték és megcsókolták egymást.

A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár
merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a
parancsszóra vártak.

Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a
királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe.

A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak,
mondván:

– Szakits rólunk szép királyné!

Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:

– Szakits közülünk szép királyné!

S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb
ezüstcsengő hangon szólaltak meg.

Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a
testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek
férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!

Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem
illett ez a mondás: „Feltette már a búfedelet;“ mert ugy éltek együtt
mint a galamb az ő párjával.



A CZIGÁNY ÉS A PAP.

Összetalálkozik a czigány a papjával. Köszön neki nagy alázatosan:

– Szerencsés jó napot kivánok, Nagyságos tisztelendő úr!

– Servus! fogadja a pap.

De a czigánynak sehogysem fért a begyébe, hogy mért köszön neki a
tiszteletes ur igy: Servus? Ezért egy vargabetűt vetett s a másik utczán
ujra elébe került a tiszteletes urnak s köszön:

– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur!

– Servus! mondja a pap másodszor is.

Mindig servus, mindig servus, tanakodik magában a czigány, valjon mért
köszön nekem igy a tiszteletes ur? Ezért a czigány ujra vet egy
vargabetűt, s ismét a tiszteletes ur elébe került. Köszön neki:

– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur:

– Szervusz! mondja a pap harmadszor is.

– Megkövetem alásan a nagyságos főtisztelendő urat, nem mondaná meg,
hogy mért köszön igy nekem: Servus, servus, servus?

– Ehj, czigány, minden szervusz öt garas!

No jól van, ez abba’ maradt. – De egyszer halottja van a czigánynak s
elhivja a papot, hogy temesse el a rajkót predikáczióval.

A pap el is temette a halottat s kéri a temetéspénzt, hogy fizesse le az
egy huszast.

– Ehj, tudja mit mondott nekem a tiszteletes ur: minden servus öt garas,
tehát egy servus, két servus, három servus, négy servus, adjon vissza
tizs krajczárt.



A RÁTARTÓ KIRÁLYKISASSZONY.

Volt egyszer a világon egy igen szép királykisasszony. Mint mondám szép
volt a királykisasszony, mert biz az akár ki fia is megnézhette s tudom,
hogy nem hagyta volna egy tekintetre; de mi haszna, ha a zúzája gonosz
volt: mert az udvarló vitézekkel csakugy félválról beszélt; ennek is
hajított oda egy szót, annak is vetett oda valamit, erre rá kancsitott,
amarra mosolygott, de isten bocsá bűnét, mintha kőből lett volna a
szive, egyet sem szeretett igazán. Különösen valami herczegfit, kit
legjobban szivelhetett a többi között, gyötört leginkább.

Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két
kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének,
zsiros bögrébe tett.

Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira
meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből.
Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony
mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a czerzettbőrből
aztán czipőt varratott magának.

Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte
kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús,
szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki
más nem lesz a hitves ura.

Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek
össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja
ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az
övé lesz a szép virágszál.

A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem
cselekedett, felöltözött koldus ruhába, s mint ilyen bebújt a
kályhalyukba.

A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetköztette a szobaleánya, s csak
elkezdi:

– Mit gondolsz Marcsa – mert közbe légyen mondva, igy hítták a
szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van
a czipőm?

A koldús-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de
senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból,
lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.

Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek,
urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy
majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője.
Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.

Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a
czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre
jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a
másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki,
hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt
az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.

– Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi
bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell
szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből
varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.

A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a
királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a
feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy
ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A
biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába
öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő
majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.

Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el
kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.

Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s
keménymagos levest kotyvasztani.

S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom
tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a
herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús
ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert
különben kihánják a putriból.

Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy
akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo
eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.

– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma
elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy
igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a
hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a
viz.

Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát
adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok
számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és
villát.

De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony
mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a
zsebébe. Mit az is meg is tett.

Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát
egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit
megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe
csakugyan megtalálták.

A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de
mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra
verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a
tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki
rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.

– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is
megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél
engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is
megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem
koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy
miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.

Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett
elnyernem.

Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a
biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és
királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.



A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek nem volt egyebe, csak egy riska,
vaszka, csonka tehene; de a szomszédjának, ki pap volt, tiz darab fejős
marha járt ki az udvarából.

Itt egyszer katonaság érkezik a szegény ember falujába, s mig ehhez
párosával szállásolták be a vitéz urakat, addig a szomszédja megse
érezte a katona-tartást, mintha ott se lettek volna.

Hogy meghagyta az Isten a vasárnapot érni, a szegény ember és az egyik
katonája templomba ment, hol a pap azt találta prédikálni: Adjatok a
szegénynek a mi van, mert az Isten ezer annyit ad helyette.

Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja
mondani a vitéz ur a szegény embernek:

– Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e
ma a templomban?

– Voltam katonauram, voltam.

– Hát tudod-e mit kukorikult az a lelki kakas?

– Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad
helyette.

– No ládd, ugy-e van neked egy csonka riska tehened?

– Van katonauram, van.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska
tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá,
ezer annyit ad helyette.

– Jó lesz biz az, vitéz uram.

És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu
szegényeinek.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve
tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára,
mind a szegény ember udvarára jött be.

– No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert
ládd egy helyett tiz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind
a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.

A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a
tiz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy
haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tiz darab
jószágát?

De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig
csak ezt a nótát fujta: „hogy ezt neki az isten adta.“

A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja
mondani:

– No szegény ember, azé legyen a tiz tehén, a ki hamarább köszön
egymásnak jó reggelt.

És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a
pap, azt mondja a szegény embernek:

– No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg
odadom az enyémet.

Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap
estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a
kályhalyukba.

A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három
óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:

– Hogy híják ezt a várost?

– Róma, felelt a gazdasszony.

– No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép
szerelme.

És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is
több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból
s hazament a szállására.

A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy
ott mit mondjon.

A szegény ember át is ment s köszön a tiszteletes urnak:

– Jó reggelt tiszteletes uram!

– Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam
átmenni kendhez.

– Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már
akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.

– Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz
darab tehenem.

Igy nyerte meg a fogadást az egyszerü szegény ember.



A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.

Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a
király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta
adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a
királyságot három leánya közt.

De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti
legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait
maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:

– No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?

– Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!

– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem?
kérdi a középsőtől.

– Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.

– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy
szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.

– Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.

A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt
mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a
világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére
tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba
garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik
egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.

A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött,
elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas
fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd
szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált
magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett
magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét,
kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig
megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez
volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.

Igy élt évrűl évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.

De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon
erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.

Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.

– Hej, ki van itt?

Semmi válasz.

– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki;
ha ördög vagy vigyen a fene!

Semmi válasz.

– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember
vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a
lyukon!

Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy
rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is
leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is
valami, megvárhatta volna.

Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s
feleségűl vette.

S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy
valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon
kegyetlenül bánt vele?

– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint
egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen
bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én
atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem
meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én
tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én
atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen
megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én
nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt
elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt,
majd a legutolsó garadicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán
az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves
férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.

– Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.

– Nincs különben.

– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat
ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül
rakatok elébe.

Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta
ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy
királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe
ültették.

Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön
szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni,
tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál
levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király
nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd
eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a
másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem
evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem.
A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez
akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult
belőle; mert ez is sótalan volt.

S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot
akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a
királyhoz s mondja:

– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett
bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan,
hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.

– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti
a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.

– Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!

– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik
leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“
igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte,
elkergette fölséged az atyai háztól?!

– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán
a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni
a leányomat!

Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már
mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak,
hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval
főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a
kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta
birodalma legszebb országát.



A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.

Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét,
kiment az erdőre fáért.

Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt
kezdte a fát vágni.

Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt
a fát.

– Leesel, more!

– Nem én.

– No vigyázz magadra, leesel!

De a czigány rá se hederített az obsítosra, hanem tovább vágta maga
alatt a fát.

Csak vágja, csak vágja, egyszer puff, letörik az ág s a more lepottyant.

– Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szolt hozzá az obsitos!

– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy
meddig élek én?

– Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.

No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a
czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet
botlott.

– No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet
botlott.

– No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy
hidon.

– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a
hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.

A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét
lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett,
de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.

Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.

– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s
a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.

Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.

– Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.

– Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.

– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért,
visznek-e annak a halottnak enni?

A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor
tanulja meg mi az emberség.

– Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?

– Az isten nyugtassa meg.

A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két
kutya hogy viaskodik egymással.

– Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.

– Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.

– Hát hogy?

– Az isten válaszsza el.

S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint
az agyonvert, tovább lézengett.

Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott
össze.

– Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.

A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy
elverték, mint a két fenekű dobot.



A VÁNDORLÓ HERCZEG.

Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves
volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént
szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta
magában: „adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!“ Akár
mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem
szeretett.

Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága
volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek
nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike
korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.

Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a
nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is,
ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a
nyomába hágott.

Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé
folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.

Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon
erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.

E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a
legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom,
a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett
volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az
eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta
volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna,
még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy
ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be
akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“

A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az
irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a
kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a
szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a
kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a
vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson
tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen
rajta!

  [2] Lék: tájszó = lyuk.

A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de
mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját,
az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából
itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a
tojáson még most sincs lék vágva!

Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s
hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson
akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A
herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak
uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében
egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:

  E levélke birójára
  Sose jön el végórája.

A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De
uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor
vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig
aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az
arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott
volna.

A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő
száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket
már vagy egy mérföldhöz magához szíta.

No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy
szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel
egy falat elemózsia nem sok, de még annyit sem találtak, a Mágneshegy
körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami
virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg;
mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a
mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron
szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták,
mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer
irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához.
Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg
magad Oláh Geczi!

Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is
elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!

Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is
elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az
sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem
tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben
többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló
herczeg legkedvesebb almás pejszőrű, harmadfü paripája.

– Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami
bántodásom ne lenne?!

– Oh jó Jancsi, mert igy hivták az inast, már hogy lenne!

– Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt
akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már
ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná
hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la!
biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb,
almás pejszőrű, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom.
Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért
varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide
járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt
is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged
megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne
gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, mert már megettem
kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a
koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe… Egy
kóróval akar több akár kevesebb!…

Ugyis lett. – Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát
szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit
bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között
elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.

Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami
gályavítorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé
nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az
irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek
sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája,
belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy
szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil,
egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol
is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra
elrepült. A fióksaskeselyük aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a
körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.

Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis
mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyük! De mégsem
oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos
sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső
hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy
kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor
hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a
fióksaskeselyüket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy
menekedtek meg a fióksaskeselyük a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos
haláltól.

Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy
a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem
bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik
fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s
aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.

A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél ebben a nagy vadon erdőben,
egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a
lármafelé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány
életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt
venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.

Hogy a sárkánykigyó meglátta a vándorló herczeget, azt mondja neki:

– Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted
győzni: bőrét-húsát neked adom.

– Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a
sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul
világszép éltemben szolgád leszek.

Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de
mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a
sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s
mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg
egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.

A vándorló herczeg és az oroszlán aztán mentek, mendegéltek a nagy vadon
erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat,
melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és
megették.

A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle,
hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett
volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.

A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint
szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnödött volna magában, kiértek
a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy
a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja
támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig
vesszőből fon magának egy dereglyét, – mikor aztán ezzel készen lesz,
azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a
faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly
meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla
azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett
volna!?

Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt
elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán
függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor
készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a
szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.

Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a
Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.

Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt
is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik,
hanem meg is főhet benne.

Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis
utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy
szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De
biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette
a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem
tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre sírt, kérte az urát, hogy
állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi
hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe
aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a
Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az
uránál lehetett.

Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét
valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom
mondani.

Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló
herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó,
csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!

Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget
merűlt fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek
hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség
pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy
tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki
odajuthat, ott igazán a boldogság házában lakozik. Oda juthat pedig az,
ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke
oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az
ártatlanság.

Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett
több, hanem a dereglyét a felé kormányozta, melyhez oda érvén,
kiszállott a partjára. De, hogyim fáradt volt, lefeküdt egy czedrusfa
alá, de elébb szakitott a fáról egy levelet, melylyel mint valami
selyemlepedővel betakarózván, az Igazak éneke aranyszárnyakon elhozta az
álmot, szempillái pedig oly nehezek lettek mint egy-egy malomkő, s
elnyomta a buzgóság: szép csendesen mint a tej elaludt. A vándorló
herczeget reggelre kelve ismét a Jó-lelkek éneke ébresztette föl.

Hogy fölébredt a vándorló herczeg, elindult a sziget belsejébe.

Legelőször a rézerdőbe ért, hol rézszinű madárkák vidámitották a tájat.
Ezek a kis madarak oly szelidek voltak, mint a kezes bárány, mint a
galamb, melyet mindig marokból etettek és szájból itattak.

Innen az ezüsterdőbe ért, hol hófehér madárkák danolgattak szebbnél
szebb nótákat.

Innen az aranyerdőbe jutott, hol aranysárga madárkák danolgattak
szebbnél szebb nótákat. Az aranyfák, aranymakkot termettek, melyeket
hófehér őzek és szarvasok evegettek.

Az aranyerdőből a selyemrétre jutott. Itt a vándorló herczeg ízibe
lerugta a lábáról a saruját s ugy ment a selyemfüvön mezitláb. A
selyemfüvet aranykaszával ép akkor vágták, aranyvillával forgatták és
aranygereblyével gyűjtötték. A vándorló herczeg a kaszásoktól vizet
kért, mert igen igen szomjas volt, s azok adtak neki; megitatták a
téjméz folyóból.

A selyemrétről a virágerdőbe jutott, hol aranyméhek virágtőkékről
szüretelték a szinmézet s kéretlenül édesitették az Igazak ajkait. A
vándorló herczeg ajakára is rászállt egy kis aranyos méh, s kéretlenül
megédesítette az ajakát.

A virágokat hófehér patyolatba öltözött leányok tépték s koszorut fontak
belőle, melyeket az Igazak homlokára tettek.

A virágerdő kellőközepén állott az Igazak királyának a palotája
szivárvány bolthajtásra, melyen annyi ablak volt, a hány nap van egy
esztendőben.

Hogy ideért a vándorló herczeg, az Igazak elébe jöttek s oly szivesen
fogadtak, imhogy a tenyerükre nem tették a lelküket. De mielőtt királyuk
elébe vezették volna a vándorló herczeget, elébb balzsam fördőben
megfördötték, az aranytörlővel megtörűlték, aranyhaját szépen
kifodorították s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor ezekkel mind készen voltak, ráadták a sarkig érő biboros bársonyos
köntöst, s csak is igy vezették a király elé.

A jó lelkek királya a vándorló herczeget három rózsabimbóval ajándékozta
meg. Az egyik sárga, a másik fehér, a harmadik pedig piros volt; mely
rózsabimbóknak olyan tulajdonságuk volt, hogyha az ember valamelyiket
megszagolta, az tüstént kinyilt s kihullt belőle olyan ruha, melyen, egy
öltés nem sok, de még annyi sem látszott. Az öltözet-ruha szine pedig
mindig olyan volt, a milyen szinű volt a rózsa: igy a sárga rózsából
tiszta aranyruha, a pirosból biborköntös, a fehérből pedig tiszta
patyolat ezüstruha hullt ki.

A jó lelkek királynéja pedig adott a vándorló herczegnek olyan
ezüstfuvolát, hogy annak hallatára, még ha a teritőn feküdnél is, mégis
tánczra kerekednél.

A herczeg, a mint dukál, szépen megköszönte az adott ajándékokat, s
aztán nagy hálálgatások, szerencse-kivánatok és keserves könyhullatások
között tovább vándorolt.

Csak vándorol, csak vándorol, hetednapra végre a Forró-tenger tulsó
partjára ért, hol is a tengerparton az útfélen előtalált egy olyan
tesznye, vedlett, ringyes-rongyos, foltos csikót, melyet még a farkas is
ott hagyta volna, a hol találta. Hogy a vándorló herczeg a rosz csikóhoz
ért, ki akarta kerülni, de az, világ csodájára megszólalt ilyeténképen:

– Adjon isten jó napot, vándorló herczeg!

– Fogadj isten, tesznye csikó!

– Ne kerülj ki vándorló herczeg, inkább segíts lábra állni.

A vándorló herczeg, bár sietős volt az útja, odament a tesznye csikóhoz
s farkánál fogva fölemelte.

– No vándorló herczeg, ha fölsegítettél kelni, szólt a tesznye csikó,
amott van a selyemrét, húzz el oda és etess is meg.

A vándorló herczeg ezeket is megcselekedte; mert a foltos csikót
kötőféknél fogva, mint a kutya a d..... elvonczolta a selyemrétre s ott
jóltartotta, megetette.

– No vándorló herczeg, szólt a foltos csikó, ha fölsegítettél kelni, és
ha megetettél, most már itass is meg!… amott van a szivárványforrás,
húzz el engem oda.

A vándorló herczegnek mit volt mit tenni, megfogta a rosz csikót
üstökénél fogva, s huzta maga után mint a kutya a d..... mindaddig, mig
a szivárványforráshoz nem értek, hol is aztán a rosz csikót megitatta a
vizből.

Itt lelkem teremtette! alig ivott a rosz csikó a szivárványforrásból,
megrázkodott s olyan seregélyszőrű tátosparipa lett belőle, hogycsak
párját kellett volna találni, de még ha kerestek volna is, mégsem
találtak volna.

– No kedves gazdám, szólt a tátosparipa, ha te eddig engem vonczoltál,
majd viszlek én eztán, csak ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e
mint a gondolat, ugy-e mint a forgószél, vagy a hogy a madár repül?

– Csakúgy édes lovam, felelt a vándorló herczeg, hogy se én bennem, se
te benned hiba ne essék!

A vándorló herczeg aztán felült jó tátoslova hátára, s mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer elértek abba a városba, hol a
világszép királykisasszony lakott, ki oly kimondhatlan gyönyörves volt,
hogy még a fényes nap is megállott a nézésére. Ez az ékes hajadon egy
virágos kert kellőközepén diszlő, kakaslábon forgó, bádogtetejű várban
lakott.

De a vándorló herczeg nem szállt be mindjárt a kakaslábon forgó várba,
hanem a falu végén egy özvegy asszonyhoz.

De itt se volt lelkének sokáig maradása, mert szerette volna már látni a
világszép királykisasszony ékes személyét; mert a kiváncsiság egyre
fúrta az oldalát. Ezért, ugy alkonyat után, magához vevén a szépszólású
varázsfurulyát, belopózkodott a virágos kertbe, innen pedig az ablak alá
sonfordált. A világszép királykisasszony ép ekkor tekintett ki az
ablakán s meglátta az ékes ábrázatu, delitermetű herczeget, kit aztán
tüstént kilelt a szerelem hidege; de biz a mi vándorló herczegünk sem
volt különbül, mert őt is annyira bántotta és annyira gyötörte az
erősnél erősebb szerelem, hogy még a foga is vaczogott belé. Aztán a
vándorló herczeg nagy keservében, mit csinált mit nem, elővette a
szépszólásu varázsfurulyát s ugy kifujta rajta azt a mi szivét nyomta,
hogy annak a ki hallotta, majd megrepedt a szive miatta. Aztán a
vándorló herczeg nagy búsan, mint a kinek az orra vére folyik,
visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz s hogy hazaért, nem
tett egyebet, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, mint
leült az asztalszögbe, fejét két karjára eresztve búsult, mint a ki a
siralom-házban van.

Az özvegy asszony pedig azt gondolta, hogy éhes: ezért kihúzta az
asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret, hozott a padlásról
füstölt szalonnát, egy itcze bort is tett elé s kinálja erősen, hogy
majd a tenyerére tette a lelkét, hogy egyék igyék; de a vándorló
herczeg, egy falat kenyér és egy korty bor, nem sok, de még annyit sem
evett és ivott, hanem egyre búsult, mint a kinek az orra vére folyik,
mint a ki a siralomházban van.

De az özvegy asszony félszből-e vagy miből, szintén nem mert lefeküdni,
hanem eloltván a fa közé csíptetett világot, tört-fáklyát gyujtott,
aztán odaült a koczikba a tűzlócza mellé s várta, hogy mi lesz már vége
annak a nagy búsulásnak; de biz a vén asszony nem győzte kiböjtölni a
vándorló herczeget, mert az ott az asztalszögben álmatlanul virasztotta
át a tengernyi éjszakát, csak hajnalfelé fogta el valami álomféle, és
ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve, a vándorló herczeg elővette az Igazak királyától kapott
sárga rózsabimbót s megszagolta azt háromszor, s ime! az első szaglásra
elkezdett a rózsabimbó feselni, a másodikra egészen kinyilott, a
harmadikra pedig kihullt belőle a csillaglátta sárga aranyruha.

A vándorló herczeg aztán a sárga aranyruhát magára öltötte, aranyhaját
kieresztette, megmosta naptündöklésű homlokát, és ekkor oly szép volt
mint az esthajnal-csillag, mely szüntelen a napot kiséri s valamint az
illik az égre, ugy illett neki az a gyöngyadta sárga rózsa ruha;
ugyannyira, hogy a ki meglátta volna, biz nem hagyta volna egy
tekintetre, hanem kétszer, háromszor is visszafordult volna; – eszem a
lelkét, de hogy is ne! mikor az egész öltözet-ruha ki nem látszott attól
a százlevelű sárga aranyrózsától, csak látni kellett volna!… De hát még
mikor felpattant jó tátoslovára s mint a kilőtt nyil, a világszép
királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó rezidencziájába
bevágtatott, akkor kellett volna csak megnézni, akkor!!…

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a világszép
királykisasszonyt ugy körülrajzották az udvarló vitézek, mint a
méhkirálynét a gavallérjai; de ő egyiket sem szerette, mert nem érkezett
még el az övé. Azért a kérőknek, kik igen unszolták, hogy már válaszszon
közülök, és mivel sehogysem tudott már tőlük menekülni, azt felelte:
hogy gyüljenek össze a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár kellős közepén,
verekedjenek meg egymással és ő azé lesz, a ki a vitézség pálmáját
elnyeri, kit senki sem bir legyőzni.

Itt lelkem teremtette, már javában folyt a viadal, mikor a sárga rózsás
aranyruhájú herczeg bevágtatott a rezidenczia kapuján; de azt a herczeg
láttára mindenki abba hagyta s elébe lovagoltak, gondolván magukban,
egygyel ismét többen vagyunk. Maga pedig a világszép királykisasszony
leült aranyos-üveges hintajába, melyet négy aranyszőrű paripa vontatott
s ugy ment a sárga rózsás ruhájú herczeg elé. Fogadják aztán nagy
tisztességgel, ugyannyira, hogy még a helyét sem találják; dehogy nem
találják! hisz maga a világszép királykisasszony kezdte leginkább
pártját fogni; mert maga mellé ültette a czifra hintóba s ugy vitte be a
rezidenczia udvarára.

Hogy beértek a rezidenczia udvarára, a hirneves vitézek ujra a viadalhoz
láttak, ujra tülekedni kezdtek, hogy valjon melyikük nyeri el a vitézség
pálmáját, hogy valjon ezzel együtt kié lesz a világszép
királykisasszony?!

Csak tülekednek, csak viaskodnak, ugyannyira, hogy mind kidőlt már a
nagy küzdésben, csupáncsak ketten maradtak: a sárga rózsás ruhájú
vándorló herczeg, és egy ismeretlen vitéz, ki ékes személyéről itélve,
bizonyosan valami báró, gróf, vagy pedig épen herczegfi volt; mert a
rózsás ruháju herczegnek ép szakasztott mássa volt, mintha egy apjuk és
egy anyjuk lett volna. Mondom, hogy csupáncsak ez a kettő állta még a
sarat: ez a kettő tűzött össze, és sokáig mint két elzűlött bika,
viaskodtak egymással, de egyik se birta legyőzni a másikat, mert igen
egyforma erejük volt. – De minthogy már igen nagyon ki voltak fáradva,
meg aztán estve is lett: végre abban állapodtak meg, hogy a küzdést
holnap ujra folytatják.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a viadalnak, mindenki a fehér
házba sietett a nagy traktára, csak a vándorló herczeg hiányzott, mert
ez visszament a régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; de
itt se volt se testének, se lelkének maradása, hanem levetvén magáról az
aranyruhát, bezárta a rózsaszekrénybe, – majd aztán kezébe vette a
szépszólású ezüstfurulyát s elment a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár
ablaka alá, hol is oly szomorú nótákat fújt, hogy még azoknak a nagy
erős vitézeknek is, mint valami gyermeknek, könybe lábadtak a szemei s
mintha a világ legerősebb tormájából ettek volna, ugyancsak
köszörülgették a torkukat. A világszép királykisasszony pedig három
kendőt is telesirt s tüstént kiadta a parancsolatot, hogy erőnek
erejével, szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel, de okvetetlenül
felhozzák az ő szine elé azt a furulyást, ki annyira meginditotta a
szivét.

De a világszép királykisasszony szolgái mikorrára leértek a virágos
kertbe, már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert
ez eleve – élvén a gyanúperrel – elhordta az irháját; nagy búsan, nagy
leverten visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz. Otthon
pedig nem tett egyebet, mint szó nélkül leült az asztalszögbe, fejét a
két karjára nyugtatván, a nagy busulásnak adta magát. Az özvegy asszony
ujra azt gondolta, hogy tán éhes ez az ő vendége: azért kihúzván az
asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret s elébe tette, de
mellé még szalonnát és bort is hozott, hogy egyék-igyék; – de biz a mi
vándorló herczegünk se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult,
egyre szomorkodott s álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát,
csak reggel felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép
királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve aztán a vándorló herczeg valami szín alatt az öreg
asszonyt elküldte a háztól, maga pedig azalatt szépen elővette a
fehérrózsát, melyet aztán háromszor meg is szagolt. Az első szaglásra
magától kihasadt a rózsabimbó, a másodikra egészen kinyilott, a
harmadikra pedig kihullt belőle az a drága patyolatfehér ezüstruha,
melynek szem nem látta még mássát!… A vándorló herczeg aztán magára
öltötte az ezüstfehér rózsaruhát, aranyhaját kieresztette, naptündöklésü
arczát megmosta s ekkor oly szép volt, mint az esthajnali csillag, mely
szüntelen a napot kiséri, s ugy illett neki az a gyöngyadta ezüstruha,
mint az esthajnali csillag az égre. Hát még mikor felpattant jó
tátoslovára s a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó
várába bevágtatott, – akkor kellett volna ám megnézni, akkor!!…

Már ekkor az udvaron készen várta az ismeretlen vitéz. – A többiek már
bele se akartak szolni a dologba, mert ugy is tudták, hogy e két vitéz
erejével egyik sem mérkőzhetik meg. – A két vitéz egész álló nap
tülekedett, de egyik se birt a másikon erőt venni, mert igen egyforma
erejűek voltak: azért végre azt határozták, hogy máma a tülekedést abba
hagyják, de holnap élethalálra megviaskodnak.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a nagy tülekedésnek, mindenki a
nagy traktára a fehér házba sietett, csak a fehér rózsás ruhájú herczeg
nem; mert ez régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz tért
vissza. De itt is csak addig volt maradása, mig a lovát bekötötte az
ólba és a rózsaruhát levetette, aztán pedig magához vevén a szépszólású
varázsfurulyát, a virágos kertbe levő bádogostetejű, kakaslábon forgó
vár ablaka alá sietett, hol is olyan bús nótát fujt ki rajta, hogy a ki
hallotta, biz megesett a szive rajta. Maga pedig a világszép
királykisasszony három kendőt is telesirt, oly sűrűn potyogtak a könyei;
végre parancsolatot adott ki, hogy azt, a ki az ablak alatt oly szomoru
nótákat furulyál, tüstént hozzák a szeme elé. A szolgák szót is fogadtak
s egymás hátán rohantak a kertbe, de már ekkor csak hült helyét találták
a vándorló herczegnek; mert ez – élvén a gyanúperrel – eleve elhordta az
irháját s viszszament a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; hol aztán
szótlanul leült az asztalszögbe, fejét két karjára nyugosztván, búsult
mint a kinek az orra vére folyik. Az özvegy asszony kinálja mindenféle
jókkal, de se nem evett, se nem ivott, hanem egyre bánkódott; igy az
egész tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át, csak hajnal felé
nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról
álmodozott.

Itt lelkem teremtette, mi kerűl a dologból, mi nem, ott voltam a hol
mondták, ugy láttam mint most, reggelre kelve a vándorló herczeg az
özvegy asszonyt valami szín alatt kiküldte a szobából, maga pedig
elővette a piros rózsabimbót, melyet aztán megszagolván háromszor, íme!
az első szaglásra felhasadt a rózsabimbó, a másodikra kinyilott, a
harmadikra pedig kihullt belőle olyan biboros-bársonyos ruha, hogy annak
párját sem azelőtt, sem azóta nem látott senkisem!…

A vándorló herczeg aztán a biboros-bársonyos rózsás ruhát magára
öltötte, aranyhaját kieresztette, és naptündöklésű orczáját megmosta, ki
ekkor oly szép volt mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot
kiséri, s ugy illet rá az a biboros-bársonyos köntös, mint az a csillag
az égre!… Hát még mikor fölpattant jó tátoslovára s bevágtatott a
világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába, akkor
kellett volna ám megnézni.

Már ekkor az udvaron várta az ismeretlen vitéz. Összetűztek,
összeverekedtek. Valjon kié lesz a győzelem? mert mindkettő hirneves
vitéz volt, ki sárkányokkal és oroszlányokkal viaskodott.

Csak tülekednek, csak tülekednek, egyszer az ismeretlen vitéz kebeléből
kihull egy fekete zsinor, melynek a végén egy fél-gyűrű fityegett. Az
ismeretlen vitéz, hogy a fél-gyűrűt senki észre ne vegye, izibe el
akarta dugni, de a vándorló herczeg mégis meglátta. Itt lelkem
teremtette! a mi biboros-bársonyos ruháju vándorló herczegünk még a
tülekedéssel is felhagyott s odalépett az ismeretlen vitéz elé s azt
kérdi tőle, szót szólván:

– Vitéz herczeg! mert ékes termetedről mást nem is gondolhatok, mert
annak kell lenned, mondom vitéz herczeg! ha meg nem sérteném
személyedet, mondd meg csak nekem, hogy hol tettél szert arra a
fél-gyűrűre?!

– Hogy hol vettem?… mivel oly hires levente vagy, neked csak megmondom:
az anyám akasztotta a nyakamba, mikor még igen kicsike voltam.

– Mutasd vitéz herczeg, valjon összeillik-e ezzel a másik felével?

Itt lelkem teremtette, összeteszik a két fél-gyűrűt s azok ugy össze
illettek, mintha csak ma törték volna ketté!…

– No vitéz herczeg, szólt a biboros-bársonyos ruháju vitéz, ugy te vagy
nekem egyetlenegy, rég nem látott, édes kedves testvérem!

A két testvér aztán megölelte, megcsókolta egymást, s karon fogva mentek
be a rezidencziába, hol a világszép királykisasszony alig tudott magához
jőni a csudálkozás miatt, de hogyis ne! mert alig egy pár szempillantás
előtt, még életre-halálra viaskodott e két vitéz, most pedig karon fogva
jőnek elébe!…

A két herczegfi aztán odalépett a világszép királykisasszony elé, hogy
most már ha tetszik, válaszszon közűlök. De rég választott már ő, rég
eljegyzette szive a vándorló herczeget, azért ennek hajította oda az
aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, az övé lett a világszép
királykisasszony, ki harmadnapra fel is tette a fejére a búfedelet.[3]
Már sok számos esztendeig uralkodott a vándorló herczeg az ő kedves
feleségével, mikor egyszer koczogtatnak az ajtón, s ki lép be rajta?

  [3] Búfedél: tájszó = főkötő.

Senki más, mint az oroszlán, és a hű inas, ki a királynak azon kérésére,
hogy és mint szabadult meg a Mágnes-hegytől, a következő fura historiát
beszélte el:

„Midőn fenségedet a saskeselyű a lóbőrben elvitte: én a kardommal egy
irdatlan gödröt ástam, melybe aztán a lóhúst bele is takartam, hogy
valami kósza madár el ne prédálja, hogy legyen mivel tengetni
összetöpörödött testemet, mert már oly sovány voltam, hogy a csontom is
zörgött. Én aztán ezerfelé is próbáltam a szabadulást, de mind hiába,
mert a Mágneshegy mindig visszarántott magához, végre azt álmodtam, hogy
egy Lidércz vezet ki. Erre fölébredtem, hát uramfia, mint valami
ezüstpára ott lebeg előttem a Lidércz. Szintén intett, hogy menjek
utána. Én sem voltam rest, utána a Lidércz után, mindenütt a sarkában.
Ha én szaladtam, ő is szaladt; ha én csendesen mentem, ő is csendesen
ment. Nagy nehezen végre mégis elhagytuk a Mágneshegyet. Igy szabaditott
meg a Lidércz a bizonyos haláltól. Alkalmasint az Igazak szántak meg s
azok küldték a szabadulásomra. Aztán mentem mendegéltem hetedhét ország
ellen, egyszer erre az oroszlánra bukkantam, mely azt gondoltam, hogy
mindjárt megessz. Pedig dehogy evett meg, mert különben itt se volnék a
felséges királyom szine előtt! Nem evett meg pedig azért, mert hogyím
elszakadt – követem alásan – a csizmám, a felséges királyét húztam fel,
melyet az oroszlán alig hogy megszagolt, soha el nem maradt tőlem, hanem
mint valami kutya, mindig a sarkamba hágott. Eleinte féltem is tőle, meg
nem is, de utoljára egészen megszoktam!…“

Sokáig élt aztán még a vándorló herczegből lett király, ugyannyira, hogy
már az életét is megunta, de meghalni sehogysem tudott, mert az
aranylevél még most is nála volt.

Mikor a halálos ágyán feküdnék, maga elé hívatja a hű inast s azt mondja
neki:

– Hallod-e hű szolgám! a lajbim zsebében van egy aranylevél, vedd azt
magadhoz, eredj fel a híd kellős közepére, szúrd azt a kardom hegyére és
aztán erezd bele a mélységes tengerbe, hogy hadd legyen már az én
éltemnek is vége.

Jancsi, mert közbe légyen mondva, igy híták az inast, szót fogadott az
urának. Előkereste a király biboros-bársonyos lajbiját, kivette belőle
az aranylevelet, a király kardja hegyére szurta, hogy majd igy beleveti
a mélységes tengerbe; de mikorrára a hid kellős közepére ért, az a
gondolatja támadt, hogyha ő ezt az aranylevelet beleveti a tengerbe, ugy
az ő kedves urának is tüstént azon szempillantásban vége lesz: azért nem
vetette bele az aranylevelet, hanem azzal együtt visszaballagott a
király haldokló ágyához. De a király ép ezért nem halhatott meg.
Visszajövet azt kérdi a király hű inasától:

– Hallod-e jó szolgám! megtetted-e ezt, a mit parancsoltam?

– Megtettem.

– Belevetetted az aranylevelet a mélységes tengerbe?

– Belevetettem.

– Nem igaz, beste lélek, mert ugy én nem kinlódnék itt az élettel!…
takarodj vissza s tedd azt, a mit parancsoltam!

Visszamegyen a mi Jancsink másodszor is a tenger hidjára, de az
aranylevelet most sem vetette bele. Ezért a király harmadszor is
visszaküldte. Mit volt, mit tenni a szegény Jancsinak, belevetni nem
akarta, visszamenni nem mert, ezért tehát ő maga ugrott bele a mélységes
tengerbe; de nála volt az aranylevél is. A tengerfenékről három véres
bugyborék szállt fel s keserves jajszó hallatszott. A vén király azonnal
megszünt élni.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.



TARTALOM.

  A három aranygyürű 1
  Az örökbefogadott testvérek 38
  Az örökifjúság vize 71
  Világszép Sárkány Rózsa 98
  A tizenkét fekete varjú 115
  A princzeszné és a sündisznó 128
  A czigány és a pap 134
  A rátartó királykisasszony 136
  A szegény ember, a huszár és a pap 143
  A három királykisasszony 147
  A czigány és az obsitos 154
  A vándorló herczeg 158

  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:
  Page 22,   "mellé bimbóján?"
  changed to "melle bimbóján?"
  Page 28,   "tanyér levest"
  changed to "tányér levest"
  Page 40,   "kire száll-az"
  changed to "kire száll, az"
  Page 44,   "még almában sem"
  changed to "még álmában sem"
  Page 47,   "ültettem raja"
  changed to "ültettem rája"
  Page 54,   "a m iaz"
  changed to "a mi az"
  Page 59,   "Ébredj, szívem"
  changed to "„Ébredj, szívem"
  Page 66,   "Ebredjetek, keljetek"
  changed to "Ébredjetek, keljetek"
  Page 73,   "hogy mert sír"
  changed to "hogy mért sír"
  Page 74,   "felelnél egy kerdésünkre"
  changed to "felelnél egy kérdésünkre"
  Page 75,   "kenyerem jávát"
  changed to "kenyerem javát"
  Page 76,   "„Engem válaszsz szép királyfi"
  changed to "„Engem válaszsz szép királyfi“"
  Page 82,   "föld kozött"
  changed to "föld között"
  Page 89,   "avagy a halalvize"
  changed to "avagy a halálvize"
  Page 90,   "ifjúvá valtozott"
  changed to "ifjúvá változott"
  Page 91,   "aranyhidra lépni‘"
  changed to "aranyhidra lépni,"
  Page 94,   "az ő várat meglopta"
  changed to "az ő várát meglopta"
  Page 94,   "se ejjele"
  changed to "se éjjele"
  Page 97,   "megöleltek, megcsókolták"
  changed to "megölelték, megcsókolták"
  Page 101,  "van ferjnél"
  changed to "van férjnél"
  Page 103,  "keves volna"
  changed to "kevés volna"
  Page 115,  "aranygereblyével sszegyüjtötték"
  changed to "aranygereblyével összegyüjtötték"
  Page 108,  "szemmel-szajjal"
  changed to "szemmel-szájjal"
  Page 126,  "Kedves testvérünk"
  changed to "„Kedves testvérünk"
  Page 134,  "mért közön neki"
  changed to "mért köszön neki"
  Page 143,  "szállasolták be"
  changed to "szállásolták be"
  Page 143,  "találta predikálni"
  changed to "találta prédikálni"
  Page 148,  "száraz harasztott"
  changed to "száraz harasztot"
  Page 150,  "nemzet a világra"
  changed to "nemzett a világra"
  Page 152,  "kedves leányom“?"
  changed to "kedves leányom?“"
  Page 155,  "– No jól van, ez abba’ maradt. – Az obsitos"
  changed to "No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos"
  Page 156,  "kerdé a czigány?"
  changed to "kérdé a czigány?"
  Page 158,  "a magvából“!"
  changed to "a magvából!“"
  Page 173,  "ringyes gyen-rongyos"
  changed to "ringyes-rongyos"
  Page 188,  "megszoktam!…"
  changed to "megszoktam!…“"]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.