Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Gaal György magyar népmesegyujteménye (1. kötet)
Author: Gaal, György
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Gaal György magyar népmesegyujteménye (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



GAAL GYÖRGY
MAGYAR NÉPMESEGYŰJTEMÉNYE.

KIADTÁK

KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.

ELSŐ KÖTET.

PESTEN,

PFEIFER FERDINÁND SAJÁTJA,

M. DCCC. LVII.



ELŐSZÓ.

Egy, hosszú évek során át a nemzeti becsület érdekében, csendesen de
sikerrel munkálkodott férfiúnak áldozatosan gyűjtött szerzeményét veszi
általunk a magyar közönség, mint a nemzetéért honán kivül is folyton
fáradozott hazafinak vég hagyományát, s ránk nézve új kincsét a magyar
népköltészetnek, mely, valamint őáltala méltattatott először az azt
megillető figyelemre, úgy senki által oly buzgón nem kerestetett, oly
gazdagon őelőtte, sőt mindeddig még, ki nem aknásztatott. Öszves
gyűjtései _nyolcvan mesét_ tartalmaznak, részint általa megfigyelve s
leírva, részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által
számára leírva úgy, mint azt otthon a nép körében hallották s magok is
elbeszéleni szokták. Ezek közől tizenhetet egy kötetben, az ilyeket már
akkor kedvelő német közönség számára kidolgozva adott ki _Gaal György_
maga, s oly időben (1822), mikor nálunk nem csak kiadót, de általában
még csak méltatót sem leltek a népi élet e szép virágai; Erdélyi János
pedig a vele használatúl közlött egyik kézirati kötetből hetet bocsátott
ki „Magyar Népmeséi“ legújabb kötetében (1855), mik a 194 lapnyi
könyvnek 108 lapját töltik be. Ennyi ismeretes a tetemes gyűjteményből,
melyet mí, annak létesítője iránti kegyeletből, de nem kevésbbé
népköltészetünk érdekében, amennyire bizonyos erkölcsi tekintetek vagy
némelyek csonkasága nem korlátolnak, mint közel félszázados igyekvések
gyümölcseit minél teljesben kivánunk irodalmunkba bevezetni.

A jelen első kötetben, melyet a második nyomban fog követni, két mese
van (I. II.), mely Gaal német kidolgozásában, és három (szinte I. II. és
VIII.) mely Erdélyi említett gyűjteményében megjelent: kis részei a nagy
egésznek, melynek közzétételével, úgy hiszszük, méltó emléket állítunk
azon férfiúnak, kit mint a magyar népmeseügy valódi megalapítóját[1]
felednünk s nem hirdetnünk többé nem szabad.

Bánfalva, october közepén, 1856.

_A kiadók._

  [1] Életrajzát adják _Toldy Ferenc Irodalmi Arcképei_, Pest, 1856.,
  az I. könyv XI. cikkében.



TARTALOM.

  I. Világbiró Nagy Mátyás 3
  II. Balga Tamás 23
  III. A mostohaanya 51
  IV. Többsincs királyfi 78
  V. A szökött katona 104
  VI. A testvéri átok 111
  VII. A zöld dragonyos 139
  VIII. A kővévált királyfi 159
  IX. Szegfűhaju János 170
  X. Jankalovics 200
  XI. A három tanács 222



MAGYAR MESÉK A NÉP SZÁJÁBÓL.

I–XI.



I. VILÁGBIRÓ NAGY MÁTYÁS.

Volt egykor a világon egy király, kinek neve volt Világbiró Nagy Mátyás,
s ennek egy fia, kit a maga nevére kereszteltete, s egy szegény tudós
emberrel hetvenhét nyelvre taníttata. Három év elfolyása után a szegény
tudós ember haza vitte a király udvarába a királyfit. Atyja, annak
örömére, hogy fia hetvenhét nyelvet tud, nagy vendégséget adatott, hová
mindenféle országnagyjai hivatalosak voltak. Itt, áll a vendégség sok
napig, de végre eljött az a nap, melyen a lakomának vége szakadt. Néhány
nappal utóbb elmegy a királyfi az ő királyi atyjához a szobába, s ezen
szobában volt egy szépen éneklő madárka; amint a királyfi belép, a
madárka el kezd csevegni, a királyfi elmosolyodik; észreveszi ezt az
atyja, s igen szerette volna tudni, mit érthetett olyast a fia a kis
madár csevegéséből, hogy arra elmosolyodott; kérdé tehát, mit mondott a
madárka? Királyi atyám, ha megmondom, el fog rajta szomorodni. Addig
unszolta fiát a király, hogy elmondá: nem egyebet, királyatyám, hanem
hogy én még oly nagy úr leszek, hogy királyatyám a mosdótálat, a
királyanyám pedig a törülközőruhát fogja nekem tartani. – Itt ezen a
király igen megütődött, tehát eltökélé magában, hogy fiát valami módon
kivégezze a világból. Mindezt elbeszélte a királynénak, mit hallott
fiok, a kis madártól, s mindketten megegyeztek, hogy csakugyan legjobb
lesz a fiút elveszteni A királyné javaslá: valamely nap menjünk ki a
Duna mellé sétálni a fiunkkal, s hívjuk a partjára, én mutogatom neki a
benne ugrándozó halakat, te pedig hátul lökd be a vízbe. – Harmadnapra
kelvén, a király kimegy sétálni feleségestől s gyermekestől a Duna
partjára; a királyné egész a parthoz hívja a fiút, hogy nézné a halakat,
a gyermek oda megy, és elbámulván, a király hátulról meglöki, beesik a
Dunába, s a víz viszi; a király pedig örömmel tért vissza palotájába.

Már a királyfit viszi a Duna vize négy nap és négy éjjel be a tengerek
közzé. Itten a tengerek közt lakott egy Gál nevezetű király, kinek a
tengeren mindíg voltak halászai háromszáz csolnakkal, hogy ne csak
halásznának, hanem, ha mit hozna a víz, azt is kifognák. Azon tájban
kinéz várából Gál király, s látja, hogy a tengeren valami emberforma
lebegne; mindjárt reákiált a halászokra, sietnének eleibe annak, mit ott
a víztől hozni látnának. Mennek tehát a halászok a legnagyobb
friseséggel, és még életben kapják ki a vízből a Világbiró Nagy Mátyás
király fiát. Itten mindjárt vitték a Gál király eleibe, de ő a rajta
esett szerencsétlenség történetének valódi mivoltát nem beszélte el,
hanem hogy beléesett volna a partról, a mint ott nézegetett;
hasonlóképen, az ő királyi eredetét sem beszélte el. Mind ennek hitelt
adott Gál király, s maga mellé vette inasnak. Szolgál már ő a király
mellett kevés ideig; egykor amint az asztalnál sokféléről beszélgetnek,
előhozza Gál király, hogy ő a napokban a világ mindenféle részeire fog
kurrenseket küldeni azon okból, hogy jönne országába egy oly okos ember,
ki az ő három leányát hetvenhét nyelvre megtanítaná; s ezen fáradságának
érdemes jutalmát várhatná tőle. Ezt hallván Világbiró Nagy Mátyás, mondá
a királynak: Felséges király, kár volna ezért külső országokra
kiküldeni; megtanítom én a három princesznét három év elforgása alatt
mind a hetvenhét nyelvre. – Itten a király igen megörűlt és monda: ha te
ezt, mondásod szerint végbe viszed tökéletesen, tehát leányaim közől egy
a tiéd lesz jutalomúl, s halálom után te fogsz országlani.

Már most Világbiró Nagy Mátyás nem volt többé inas, hanem a három
princesznének nyelvtanítója. Oktatja őket, s három év elforgása alatt
megtanítá mind a hetvenhét nyelvre. Itten a király igérete szerint, a
melyik tetszett a királyfinak, azt választá a három királyleány közől
mátkájaul; mindjárt elkendőzik neki, és a király azon volt, hogy a
lakodalom minél előbb menjen végbe; de a királyfi nem állt reá, azon
okból, hogy még ő esztendeig próbálni akar, és ha holnaphoz egy évre meg
nem jelen, ne is várják többé.

Innen elmegy útjára a királyfi, megy, mendegél sok napig, egyszer
estvefelé ép egy keresztúton öszveér egy másik utassal, megszólítja: jó
estét földi. – Feleli amaz: adjon isten neked is. Földi, kérdik
egymástól, hová utaznának; mindketten szolgálatot indultak keresni.
Szigeti, a volt az útas neve, mondja, hogy ő tudna egy királyt, kinek
két cselédre volna szüksége, jönne hát vele. Világbiró Nagy Mátyás reá
állt. Megy már Szigetivel néhány napig; egykor Szigeti mondá királyfi
Világbiró Nagy Mátyásnak: de szép ember vagy te, pajtás. – Felelé amaz:
sokkal szebb vagy te. Igy dicsérték egymást, mert oly egyformák s oly
szépek voltak, hogy azon században hozzájok hasonló nem volna. Egykor
előveszik a tükört és néznek mindketten bele, s megismerték, hogy egyik
olyan volna, mint a másik, mind nagyságra, mind pedig szépségre. –
Elérkeznek a királyhoz, kinek a neve vala Fejér király, s szüksége volt
két cselédre; bejelentetik tehát nála magokat, hogy szolgálatot
keresnének. Itten felhivatja a király mindkettőjöket, s megfogadta maga
mellé, de minthogy különbséget nem tehetett közöttök, tehát mindkettőnek
a nevét hátára és mellére kivarratta, hogy arról tudhatná, melyik volna.
Itten is Világbiró Nagy Mátyás nem adta ki, hogy királyi vérből
származott légyen. Szolgálnak ők a király mellett, s nagy kedvében
voltak mind a ketten, s igen szerette őket. Minthogy Világbiró Nagy
Mátyás a király egyetlen leánya mellett többet forgolódott mint Szigeti,
tehát a királyleány halálba belészeretett, s tudtára is adta, hogy venné
el feleségül, s az atyja halála után király leend. De Világbiró Nagy
Mátyás királyfi, mivel neki elkendőzött mátkája volt, nem ajánlta magát,
sem ki nem vallá, miért nem akarja őt feleségének. A király is
észrevette, hogy leánya azért oly szomorú, mert Világbiró Nagy Mátyásba
belé szeretett; nem akarta leányát a bútól epesztetni, tehát maga is
mondá Világbiró Nagy Mátyásnak, venné feleségül az ő egyetlen leányát.
Feleli erre Világbiró Nagy Mátyás: köszönöm felségednek irántami
szivességét, de már azt nem tehetem, mivel el van nekem mátkáúl jegyezve
Gál királynak a leánya; hanem Szigeti pajtásom olyan szép mint én, olyan
derék mint én, tehát legyen ő oly szerencsés. – Tudtára adta leányának a
király, hogy azért nem akarja s veheti őt feleségének Világbiró Nagy
Mátyás, mert Gál király leánya van eljegyezve mátkájaul, hanem Szigeti,
a ki oly szép és oly derék mint ő, Világbiró Nagy Mátyás, tehát menj
ahoz, kedves leányom. – A királyleány erre is reá állott. Tehát Szigeti
elveszi feleségül a királyleányt, és a király kirendelé a fényes
menyegzőre a napot. Elkezdődött hát a lakodalom, és tart nagy örömök
között, vigan voltak mindnyájan; egykor bejön a palota udvarába a Vörös
vitéz, s mondja és felüzeni a királynak, hogy ha neki kilenc óra alatt
bajnokot nem állít, tehát megöli egész udvarával. Ezen igen megrettent a
király, mert ennek igérte volt a leányát azon föltétellel, hogy egy
királylyal volt háborúja, ha azt Vörös vitéz meggyőzi, tehát jutalomúl
neki adja leányát. Itten a király csendesíteni akarja a muzsikát, mert
képzelte a veszedelmet, ha leányát nem adja Vörös vitéznek, és máskép,
ha nem adja, ki lesz oly bátor erős vitéz bajnok, ki Vörös vitézzel
szembeszállni, s őt kivégezni merészkednék; tehát az öreg király csak
azon volt, hogy pusztuljon a vigaság s legyen a királyleány Vörös
vitézé. De észrevette ezt Világbiró Nagy Mátyás és parancsolá: maradjon
a vendég és szóljon a muzsika, és szembeszállok én Vörös vitézzel.
Folytatódott tehát tovább is a mulatság, elmúlik kilenc óra, felkiált
Vörös vitéz: állítsd elő azt a bajnokot, király, mert máskép rajtad és
udvarodon öntöm ki haragomat. Kiszól az ablakon Világbiró Nagy Mátyás:
várakozzál egy keveset Vörös vitéz, mindjárt megjelenek előtted.
Csakhamar felöltözik s kimegy az udvarra; már akkor le volt terítve
Vörös vitéznek a köpönyege; itten mindjárt az egyik szélére állt
Világbiró Nagy Mátyás, másik szélén pedig állt Vörös vitéz. Itten el
kezdett először Vörös vitéz szitkozódni: jobb volna neked szőllőt
őrizni, mint velem szembeszállani. Feleli Világbiró Nagy Mátyás: a
tapasztalás mutatja meg, ki lesz a győzedelmes, én sem vétettem neked,
te sem nekem. Akkor kezet fogtak s kezdték a bajvívást. Mind a két fél
vitézűl viseli magát; Világbiró Nagy Mátyásnak elfáradván jobb keze,
kardját veszi a bal kezébe, és oly vágást ád a Vörös vitéznek a hasára,
hogy a béle mindjárt kidőlt. Itten az orvosok kik jelen voltak, mindjárt
visszatették a bélét, s bevitték az ispotályba. Meg sem is halt Vörös
vitéz, hanem gyógyúlt lassanként. Itten nagy örömkiáltások követték
Világbiró Nagy Mátyás győzedelmét, a királyleány lehúzván újjáról egy
drága gyűrűt, neki ajándékozza. Ekkor felmennek a palotába, s több napig
még tartott a vigaság; ennek is oztán vége szakadt; eszébe jut Világbiró
Nagy Mátyásnak, hogy közelget az idő, melyen meg kell jelennie Grál
király udvaránál, ha akarja hogy mátkáját el ne rabolja tőle más; azért,
más napra kelvén, elmegy a Fejér királyhoz s megjelenti, hogy már mennie
kell, mert a terminus esztendő ilyenkorra volt; az időt megmondá. Az
öreg király megköszönte az ő kimutatott szives barátságát, és Szigeti
holtig való háladatosságra kötelezé magát. Hogy tehát semmi módon el ne
késsék Világbiró Nagy Mátyás, mindjárt befogatott hat lovat hintóba, és
három nap, három éjjel mindig vitték. A városon kivűl kiszállt a
hintóból s bement a Gál király palotájába; örömmel fogadták, s még
harmad nappal elébb jött, mint ki volt rendelve. Mátkája csak azon vala,
hogy minél hamarébb esküdnének öszve, de Világbiró Nagy Mátyás azt
kivánta, hogy az hat hét mulva történjék. Itten ő mátkájával igen
megelégedve ártatlanúl mulatozott; elmult a hat hét, beállt a menyegző,
megesküdtek, áll a lakodalom.

A Vörös vitéz pedig felgyógyúlt sebéből, újra boszút kivánt állni a
Fejér királyon. Mitevő legyen Szigeti? gondolta, hogy el kell vesztenie
országát és kedves feleségét, tehát mondá Vörös vitéznek, várakoznék hét
napig. Reáállt Vörös vitéz, gondolván, ki tudja hol jár azóta Világbiró
Nagy Mátyás. Itten mindjárt befogat Szigeti, és hajtat a Gál király
palotája alá, itt kiszáll a hintójából, és azt a botot, mit még
vándorlásuk idején velek hordoztak s min fel volt vágva Világbiró Nagy
Mátyás s a Szigeti neve, tehát azt adta inasa kezébe, hogy menne be a
palotába, s csak azt kérdezze: ki legyen Világbiró Nagy Mátyás inasa; és
ha megtudja, adja neki azt a botot s mondja meg, hogy adja mindjárt
Világbiró Nagy Mátyás kezébe. Ezt véghez vitte mind a két inas. És
ugyanaz nap esküdt meg mátkájával Világbiró Nagy Mátyás, s épen vacsora
előtt volt, mikor bevitte a botot az inasa s adja a kezébe. Mindjárt
megismeré, hogy Szigeti itt volna. Bámulták a vendégek, mit jelentene
ez; azzal Világbiró Nagy Mátyás csak fölkerekedik az asztaltól s kimegy,
kérdi az inasától, ki adta legyen neki azt a botot. Feleli: hogy egy
inas, a ki kün van a kapu előtt a hintóval. Kimegy tehát a hintóhoz
Világbiró Nagy Mátyás, és mindjárt mint jó barátok, egymást megölelték.
Mondja Szigeti mint van a Vörös vitézzel, hogy ha hét nap alatt nem tud
neki bajnokot állítani, tehát kiöli a királyi udvart. Ekkor mondja
Világbiró Nagy Mátyás: ne félj, add csak ide ruhádat, ne az enyém, s
vegyük fel egymásét. Akkor felült a hintóba Világbiró Nagy Mátyás, és
hajtat a Fejér király palotájához, Szigeti pedig fölmegy a vendégek
közé. Megtanítá pedig Világbiró Nagy Mátyás Szigetit, mit tegyen és hogy
melyik az ő mátkája; ő tehát bátran fölment, senki reá nem ismerhetett,
mivel mindenre egyformák voltak, azért senkinek sem volt eszébe, hogy ő
más volna. Így vígan vannak mindnyájan; elmúlik a vacsora, készül
mindenik a lenyugvásra. Szigeti is, mintha ő volna a vőlegény, megy
Világbiró Nagy Mátyás mátkájával a hálószobába, lefekszenek az ágyba, és
kihúzza Szigeti a kardját s élével felfordítva teszi az ágy közepére.
Itten megszomorodott a királyleány, gondolta, minek ment férjhez, ha
férje így fog vele bánni. Így fölviradtak, másik éjtszaka hasonlóképen
cselekvék Szigeti, már akkor meg nem állhatta a menyecske, hogy ne
szóljon, s monda: miért cselekszed ezt velem kedves férjem? Ha nem
szerettél, miért választál társadul? – Ezt ne csodáld, feleli Szigeti
(viselvén Világbiró Nagy Mátyás személyét); az ő országukban, úgymond,
ilyen szokás van, tehát ő itt is megtartja négy vagy öt napig.
Elszomorodott a királyleány, és csak siránkozott a maga szobájában, mert
ő egyedűl annak tulajdonítá azt, hogy férje nem szereti. A harmadik
éjtszakát is eltölték; negyednapra kelvén, mint ama három nap alatt, úgy
most is a városon kivül sétálgat Szigeti. Volt pedig a Gál király
palotájában egy vén banya, a ki látta a királyleányt, mily szomorúan
sétálna a kertben, bemegy utána és kérdi: felséges királyleány, miért
szomorkodik? hiszen most vigabbnak kellene lenni mint azelőtt, mikor oly
szép férje van. – Hagyj békét öreg, felelé a királyleány, ha tudnád,
mint van az én sorom, nem csodálnád az én szomorúságomat. – Mond a vén
banya: igen szeretném tudni. – Hallgasd csak öreg, én még most is olyan
leány vagyok, mint mikor férjhez mentem, mert férjem éjtszakára mindig a
mezitelen éles kardot teszi közénk az ágy közepére, hogy egymáshoz ne
nyulhassunk. – Tudja-e mit, felséges királyleány? e szerint úgy sem
töltheti kedvét a férjével, legjobb lesz tehát a világból kivégezni. –
Tudtára adták a vén királynénak is, mit akarnának tenni Világbiró Nagy
Mátyással; a királyné igen helyesnek hagyta.

Hagyjuk már most ezeket tanácskozni. A Világbiró Nagy Mátyás fia, a mint
elérkezett a Fejér király udvarába, tüstént szembeszállt Vörös vitézzel
és öszvedarabolta. Akkor ismét a Szigeti felesége lehúzza a gyűrüt
újjáról és ajándékozza Világbiró Nagy Mátyásnak; ezen gyürűbe pedig belé
volt vágva a Szigeti és felesége neve. Ekkor felült Világbiró Nagy
Mátyás a hintóba és siet vissza a Gál király udvarába a mátkájához. A
mint elérte a város bástyáit, ott találta Szigetit, és mindjárt
visszaadják egymásnak ruháit, Szigeti megköszönte a vele tett jót, és
úgy elbucsúztak egymástól. – Haza megy már most Világbiró Nagy Mátyás,
semmit sem gondolkozott olyanról, a mi neki szerencsétlenséget okozna;
arról meg volt győződve, hogy az ő jó barátja Szigeti, ha egy ágyban
hált is mátkájával, még sem nyúlt hozzá.

A vén asszony tehát tanácslá, hogy estvére vacsora után fördőt kell
bevinni Világbiró Nagy Mátyásnak, és egy üsttel készen legyen forró
zsír, elegyest forralva szurokkal, és mikor már benne ül a fürdőben,
tehát akkor reá kell önteni, hogy mindjárt öszveégjen. Itten
vacsorálnak, a vacsorának is vége szakad, mondá tehát Világbiró Nagy
Mátyásnak mátkája, hogy fördenék meg először és úgy nyugodnék le. Erre
minden unszolás nélkül reááll, behozzák a fördőt, bele ül, azonnal az
elkészített forralt zsírt reá öntik. Itt az egész teste öszveégett és
zsugorodott, mégis a képére egy csep sem ömlött; akkor kapják, minthogy
magával jóttehetetlen volt, kivitték a városon túl. Itten van ő a város
szélén, most látja, mit tettek vele; arra megy egy jó asszonyság, látja
a nyomorúltat, kapja az urával, felvették s bevitték a házukhoz,
gondolván hogy ezért meg fogja az isten áldani. Itten gyógyítja az
asszonyság Világbiró Nagy Mátyást; annyira meggyógyúlt, hogy
beszélhetett, de nem járhatott. Gondolá, jobb lesz valami móddal
Szigetihez mennie, legalább el fogja holtig tartani; folyamodott tehát
először a város előljáróihoz, hogy adnának neki legalább egy lovat, a
min járhatna ide s tova koldulni; a város adott is, felült tehát reá,
nem a maga erejéből, hanem úgy tették fel, megköszönte azon jó
asszonyságnak, kinél öt esztendeig feküdt, jótéteményeit s elindúlt
Szigeti felé. Sok ideig ment, mert fájdalmai nem engedték, hogy folyvást
tehesse az útját, hanem a hol valami jó embert talált, ott megpihent két
vagy három hétig is. Esztendőt is eltöltött, még sem ért céljára.
Esztendő és két hónap múlva jutott el a Szigeti lakhelyére, hol ezelőtt
hat évvel volt. Itten látják a szolgák ezt a koldust, ki nevette, ki
pedig sajnálta, volt mégis olyan, a ki levette lováról s bevitte a
konyhába. Nem mondta meg, ki légyen, csak szegény koldusnak adta ki
magát. Kérdezi ott a szakácsot, melyik ételt vinnék a királynak és
királynénak? mondják: ezt; ő tehát alattomban beléveti a leveses tálba a
gyürűt, mit először kapott a Szigeti feleségétől, s min ki volt vágva a
neve. Itten beviszik a szolgák a levest, s a mint méri a levest a
királyné, kanalába akad a gyürű, mindjárt reáismert, hogy ő azt
Világbiró Nagy Mátyásnak ajándékozá, mikor először meggyőzte Vörös
vitézt. Mutatja Szigetinek a gyürűt s kérdezi: hogy van-e valami idegen
az udvarban? – Felelék: nincs egyéb, hanem egy öreg koldus van a
konyhában. Mindjárt parancsolá, küldenék be az ebédlőszobába, de mondják
az inasok, hogy nem járhatna. Tehát hozzátok be szépen, hogy meg ne
ütődjék valahol. Azok nem is gondolták, hogy Világbiró Nagy Mátyás
lenne, mivel híre volt, hogy megölték volna, tehát mindenik azt gondolá,
hogy már régen a földben fekszik; maga Szigeti és a királyné is azon
vélekedésben volt. Itten beviszik mint koldust Világbiró Nagy Mátyást;
nagy szakála volt, senki sem gondolta volna, hogy ő volt valamikor
Világbiró Nagy Mátyás. Itten mindjárt kérdi a királyné, hol kapta ezt a
gyürűt? Ő először sokáig nem akart tudni felőle; mondja a királyné: én
ezt a gyürűt Világbiró Nagy Mátyásnak ajándékoztam, az pedig mint
mondják, megöletett. – Él még, felelé Világbiró Nagy Mátyás, felséges
királyné, nem engedte az isten, hogy életemtől megfoszthassanak,
megfosztottak a testem ép- és szépségétől. Akkor a királyné és Szigeti
felugorván székeikről, nyakába borúltak és sírtak azon
szerencsétlenségén. Itten elő kezdi beszélni, hogy minden
szerencsétlenség rajta őérettök történt; mond Szigeti: kedves barátom,
ha lehetne, testem épségét is kivánnám veled felosztani; de azt nem
lehet, hanem lakjál velem holtomig, máskép nem mutathatom igaz baráti
szeretetemet. – Az egész délután mindig az ő szerencsétlenségéről
folytatták a beszédet, eljött a vacsora s vacsora után mentek nyugodni.

Volt már Szigeti feleségének két magzata, egy gyermek és egy leány. Ezen
éjtszaka álmodja Szigeti, hogy ha Világbiró Nagy Mátyás testét az ő
gyermekeinek kieresztett vérével megkenegetné, tehát még derekabb ember
lenne mint azelőtt volt. Itten fölkél Szigeti, előbeszéli álmát
feleségének; mondja ez, hogy ő is azt álmodta. Tehát mit gondolsz, mit
cselekedjünk? Felele a királyné: én reád hagyom, tégy a mit akarsz.
Szigeti tehát bemegy a szobába a két gyermekekhez, kik aludtak akkor is,
kapván a kést, elvágja mindkettőnek a nyakát, s kiereszti vérét egy
tálba, azzal ott hagyja a gyermekeit, s megy azon szobába, hol Világbiró
Nagy Mátyás vala, s mindjárt megkenegeté egész testét. Akkor elaludt
Világbiró Nagy Mátyás, és mikor fölérzett, tehát oly állapotban találja
magát, mint mikor Vörös vitézt összedarabolta; mindjárt bemegy
Szigetihez és mondja: micsoda vér lehetett az, a mivel meggyógyítál? –
Örült ezen mind Szigeti, mind a királyné, hogy meggyógyúlt, nem
szomorkodtak semmit is, sem nem sajnálták, hogy megölték két
magzatjokat, mert gondolák, hogy fiatalok, több magzatjuk is lehet; de
ily jó barátot nem találhatnak többé, ha azt elvesztik; s ennek
köszönhetik, hogy Vörös vitéz boszuállásától megmenekedhettek. Most
tehát, monda Szigeti feleségének: jerünk, takarítsuk valahová megölt
gyermekeinket. Bemennek a szobába, hát már akkor a tanítómester előtt
tanúlt mind a kettő; itten csudálta Szigeti és a felesége, hogy az isten
mind magzatjokat, mind pedig jó barátjokat megtartá. Világbiró Nagy
Mátyás már most csak azon volt, hogy a rajta elkövetett csúfságot
megbüntesse; mindjárt mondja Szigetinek: barátom, fogass be hintódba s
végy magadhoz jó számu katonaságot, és jőj velem a Gál király országába,
ki akarom önteni haragomat azokon, kik rajtam azt a csúfságot
elkövették. Örömmel tett Szigeti jó barátja kedveért, elindultak tehát,
másnap Szigeti is feleségestől követte barátját. Mentek tehát a Gál
király országa felé, ott a városnál, de kivül, egy keveset megálltak, s
Világbiró Nagy Mátyás az egész várost körülvéteté katonasággal. Kérdezi
ott a földeken levő emberektől: mi újság volna a városban? – Nem egyéb,
hanem a király leánya, ki ezelőtt hét évvel férjhez ment, de ura
elveszett, megint férjhez ment egy herceghez, s ma kezdődött a
lakodalom.

A királynak pedig előre megavizálták, hogy valami külső országi
katonaság körülvette a várost; ezen megijedt, nem tudta mire vélni a
dolgot, nem is álmodá, hogy még életben volna Világbiró Nagy Mátyás.
Világbiró Nagy Mátyás tehát maga bemegy Szigetivel s ennek feleségével a
városba, követve egy regement lovasságtól, mindjárt körülvették a
királyi palotát, s bemegy a palotába Világbiró Nagy Mátyás. Már a
muzsika megállt, a vendégek féltek; belép Világbiró Nagy Mátyás és
mindjárt parancsolja, hogy a vőlegény jönne előre. Előrejött, mondá
neki: távozzál, mert én elébb megesküdtem vele mintsem te. Elmegy a
vőlegény, parancsolja aztán Világbiró Nagy Mátyás, fognák és húznák
nyársba a hóhérok az ő szerencsétlenségének okozóit. Azonnal mindjárt
kapják a vén banyát s a királynét, rendeletére nyársba húzzák; Világbiró
Nagy Mátyás parancsolá, hogy még a királyt s az ő mátkáját is úgy
végeznék ki az életből; de az ország nagyjai, elébe terjesztvén hogy az
öreg király abban nem bűnös, s mátkáját, mint fiatal személyt, könnyü
volt reábeszélni, tehát a sok kérésre megengedett.

Már most ő vette át az egész országot, itélete szerint osztott
parancsokat, s mikor mindent rendbe hozott, felfödözte az ország előtt,
hogy ő királyi vérből való. Itt ezen nagyon örült az egész ország, s ő
elébe adta tanácsosinak, hogy nehány ezer katonasággal el fog menni az
atyja országába, hogy megtekintené. Az ország maga is akarta ezt.
Szigeti feleségestől elváltak jó barátjoktól s mindnyájan minden jót
óhajtottak egymásnak.

Már most Világbiró Nagy Mátyás parancsára készen állt minden az
útazásra; elindúl tehát feleségestől, kit gráciába vett oly föltétellel,
hogy ha legkisebbet észrevesz, azonnal megöleti. Sok ezer katonaságtól
kisértetve, elérték a királyi lakóvárost, mert senki az ő népének nem
akarta magát ellenébe szegezni: a városon kivül szép gyep vala, ott
tábort üttet s bemegy a testőröktől kisértetve a királyi palotába. Már
az öreg király jött eleibe s kérte, engedne meg a városnak s ne rontaná,
inkább meg fognak neki fizetni. Senki, sem az atyja, sem az anyja meg
nem ismerte Világbiró Nagy Mátyást, mert csak azt gondolák, hogy vízbe
halt. Már most Világbiró Nagy Mátyásnak, a fiának, mindennel kedveskedik
az atyja a király, hogy csak békével maradhasson. Itten beestveledik, a
vacsora után a számára rendelt szobába kiséri gyertyával az öreg király
és királyné; az egész ország félelemben volt, rettegett a városon kivül
való sok néptől. Fölvirad, az öreg király és királyné idején fölkeltek,
s már várták, mikor ébrednek föl vendégeik. Látják, hogy már a szobában
beszélgetnek; bekocogtat az öreg király feleségestől, bemegy
megalázódva, jó reggelt kiván; ismeretlen fia elfogadja, azonnal öltözni
kezd, a mosdóvizet kéri, itten hozza a király a mosdótálat, a királyné
pedig a törülközőkendőt, és így tartja előtte. Akkor mondja Világbiró
Nagy Mátyás királyfi: tudná-e, kinek tartja ő a mosdótálat, és a
királyné a törülközőkendőt? – Mondják: nem tudjuk. – Én vagyok felséges
király atyámnak a fia, kit itt s itt a vizbe taszítottak azért mert a
madártól megértém, hogy oly nagy hatalommal fogok birni, hogy királyi
atyám a mosdótálat, királyné anyám pedig a törülközőkendőt fogja
tartani. Ez beteljesedett, én is király vagyok, a népem pedig kivül a
városon fekszik.

Engedelmet kért az atyja s anyja a fiától, és mondják, hogy mivel
öregek, venné tehát a fia által az országlást, és lenne két ország
királya. Tudtára adták a városbelieknek, hogy az elveszett királyfi
volna az, kit ellenségnek véltek; örült az egész ország, s holtig való
hűséget ajánlott a királyfi országlására.



II. BALGA TAMÁS.

Volt egyszer a világon egy szegény embernek egy gyermeke, és nem tudta
az a szegény ember a gyermekét föltartani. Végre árvaságra maradt, és
itt a falubeli jó öreg asszonyok tartogatták, vittek neki enni, és ő
szépen fölnevelődött az öregasszonyok táplálása által, úgy annyira, hogy
9 vagy 10 esztendős lett. Már akkor hogy eszére jött, felgondolta
magának, hogy oly fiatal legénynek szégyen már isten nevében élni, hanem
jobb volna szolgálatot keresnie. Úgy annyira gondolkodott, hogy
gondolkozása után el is indúlt hetedhét ország ellen bujdosni és
szolgálatot keresni. Mén, mén, mőndegél az úton, egyszer előtalál
útjában egy embert, a ki is elindult magának szolgálatot keresni. Mikor
szépen összejöttek, a gyermek kérdi az embertől: hová megyen bátyám
uram? és az ember így szólott hozzá: hát öcsém, te hová mégy? – Én is
szolgálatot megyek keresni; gyere, megfogadlak én, mert sem fiam, sem
leányom, egyéb, egy öreg apám van, és úgy leszünk mi hárman. – Az úton
való menetelökben kérdé az ember: mit kivánsz hát öcsém, esztendőre? és
az esztendő nem több most, csak három nap. Azt mondja a gyermek: nem
bánom én, bátyám uram, akármennyit; elszolgálom én magát holtig is ha
megtetszem, csak ennem és innom elég legyen. – Nosza azon útazásokból
haza érnek. Mondja az édes anyjának az ember: no édes szülém, itt a
gyerek, a kit én szolgának fogadtam. Felel neki az anyja: nem szolgát
fogadtál, mert az neked utóbb is urad lesz. – Lehetetlen dolog az édes
szülém, ily szegény gyermek hogy nekem uram lehetne valaha, holott ennek
se apja se anyja, semmi nemzetsége nincs, mint egy fáról szakadt, csak
úgy él a világon. – Nosza ottan mindjárt adnak neki enni és inni eleget;
meg is evett annyit, hogy két három ember sem ett volna meg többet. Jól
lakik a gyermek, mondja neki a gazda: eszel-e még többet? – Nem eszem
már én többet, bátyám uram, mert igen nagyon jól laktam. – No ha jól
laktál, gyere megmutatom a földet, ahol kapálsz és dolgozol ott magad.
Kivezeti az ember a dologra, megmutatja neki a földbevetett kukoricát,
hogy azt kapálgassa és munkálja; mikor megmutogatta, ott hagyta, s maga
hazament. Ott kapálgat a gyermek magának, kapál annyit, hogy harminc
vagy negyven ember sem dolgozhatott volna annyit; egy nap kimegy estve
érte a gazda, hogy haza vigye, látta sok munkáját, s gondolá, ugyan
sokat dolgozott az az egy ember. Mondja otthon az édes anyjának: édes
anyám asszony, nem hinné kend azt, hogy ez a mi szolgánk oly jó dolgos
volna, mert nem dicsekedésből mondom kedves szülémnek, hogy harminc
negyven ember sem dolgozott volna annyit, mint ez maga. No tehát
ilyformán nem hiába hogy sokat tud enni.

Itten hogy a három nap egy esztendő volt, egymásután elmúlnak az
esztendők, mondja neki a gazda: no öcsém, elmúlt az év, megmaradsz-e
még, vagy pedig elmégy? – Nem megyek én bátyám uram, mert megmaradok
magánál. – No öcsém, ha megmaradsz, én meg más évre is megtartalak;
hanem mit kérsz, hogy utóbb valami neheztelésünk egymásra ne legyen a
bérfizetés miatt. – Oh dehogy lesz édes gazd’uram, holott én magánál
igen szeretek szolgálni, mert innom és ennem mindenkor bőven kijár.
Azonnal megint megmarad a gyermek; lassanként elfolynak az ő napjai,
mikből három tett egy esztendőt. Esztendő vége elérkezvén, megint mondja
a gazda: itt az év vége, elmégy-e tőlem, vagy megmaradsz? – Amint
mondám, édes gazd’uram, kivánok tovább is szolgálni magánál, ha tetszik
mind gazd’uramnak, mind öreg anyámnak. – Itten mondja neki az öreg
asszony: édes fiam, én szeretlek, meg nem gyülöltelek, és a fiam is
szereti hogy tovább is kivánod szolgálni, azért hát csak mondd meg, mit
kivánsz esztendőt által, mert mi sem kivánjuk ingyen való szolgálatodat;
ha továbbra is megmaradsz, jó jutalmát kapod, mit meg is fogsz
emlegetni. – Köszönöm igen szépen, édes szülém, magának énhozzám való jó
akaratját; még megmaradok és szolgálok, mint eddigelé. – Itten megmarad
még három napot azaz egy esztendőt; annak is közelget a vége. Mielőtt
elérkezett volna, egyszer gondolja a gyermek: uram isten, talán jobb
volna már nekem innen menni és másutt is próbálni, mert fiatal embernek
annál jobb, minél többet próbál, tanul és lát. – Kimegy érte a gazda,
haza mennek együtt kocsin, mondja neki a gazda: elmégy-e, vagy pedig
megmaradsz? mondja neki a gyermek: majd megmondom estvére, ha előbb
otthon jól lakom. – Mondja a gazda az édes anyjának: édes szülém, a mi
béresünknek mintha nem volna kedve többé nálunk maradni, mert kérdezém,
s azt felelte, majd megmondom, ha jól lakom; azért csak jól kell ám
tartani, hogy semmi panasza ne legyen az éhség felől, mert az nagy
szégyen lenne nekünk, ha házunktól éhen menne el. – No jól lakik a
béres, mondja neki az öreg asszony: no, fiam, elmégy-e, vagy megmaradsz?
– Már én, édes szülém, el fogok menni és többet is akarok próbálni. –
No, fiam, ha elmégy, nem bánom, hanem mit kivánsz azon három
esztendőbeli szolgálatodért? – Nem kivánok én, édes szülém, semmit sem,
csak hogy jó élésem volt a házuknál; azért köszönöm jó akaratjokat, hogy
engem mint árva fiút fölneveltek és tartottak, mintha maguk gyermeke
lettem volna édes szüleimnek. – Erre az öreg asszony azt mondja neki: én
sem fogom hiába kivánni eddig való szolgálatodat, hanem adok neked
minden napra hét garast; azért, jó uram, mondja meg ezt egy szóval,
hány? Hatvanhárom. Itten megadták neki a fizetését és egy bivalbőr
nadrágot, evvel elmegyen a szegény legény hetedhét ország ellen.
Magyarország kellőközepében, a mint megy az úton, erdőkön, hegyeken,
mezőkön, már sehol semmit sem talált, sem falut sem várost, csak a nagy
erdőséget; megunván magát a nagy utazásban, gondolja magában, talán jó
volna egy keveset leülni a fa alá pihenni; azonnal meg is cselekedte. A
mint leült, álom ereszkedett reá, és gondolá, hogy jó volna egy keveset
lefeküdni, le is feküdt és gondolá magában míg el nem aludt, hogy jó
volna talán azon az úton a melyen jött, visszafordulnia. Azon
gondolkozásában elaludt, s azt álmodja, hogy a mely úton jött, vissza ne
menjen, hanem csak menjen tovább, mert ha visszamegy, még a bivalbőr
nadrágot is elveszti, hanem hogyha előre megy, jobbra fordúl a dolga;
menjen keresztül azon a nagy erdőn, a mint pedig kiér belőle, balra ne
forduljon, hanem menjen a jobb kéz felőli úton, ott meglát nem sokára
egy nagy királyi rezidenciát, melyben szolgálatot fog találni magának,
mert az ott levő királynak meghalt a parádés kocsisa, hát őt minden
bizonynyal megfogadja.

Elérvén azon rezidenciához, megállapodik egy keveset a silbak vagyis
strázsa előtt, ott jár kel és vigyázolódik, mikép mehetne be a
strázsától a királyi palotába. A strázsa jó szemmel tartá, hogy mit akar
az ott, s gondolja magában, talán jó lenne megszólítani, mi szándéka
volna annak a szegény legénynek: megszólítja tehát: mit akarsz itt
földi? talán el akarsz valamit lopni, hogy úgy vigyázódol a palota
előtt? Feleli ő: nem akarok biz én, katona uram, lopni, hanem azért
jöttem, mert hallottam, hogy a felséges királynak cselédre volna
szüksége; ha engem megfogadna, szivesen beállanék szolgálatába. – Én nem
tudom, barátom, megfogad-e vagy sem, hanem eredj be hozzá, majd
meghallod, mit mond. – Azonnal bemegy a strázsa engedelméből, megy az
udvaron végig, meglátja az inas, mondja neki, hol jársz itt földi mint
ismeretlen? – Ó tekintetes uram, hallám, hogy a királynak cselédre volna
szüksége, tehát mondaná meg neki, fogadjon meg engem, híven szolgálnám,
hahogy megtetszeném neki. Avval fölszalad az inas, mondja a királynak:
felségednek nagy újságot mondok, ha meg nem haragudnék reám érette. –
Micsoda lehetne az, inas? dehogy haragszom. – Nem egyéb, felséges
király, hanem egy paraszt legény jött ide a palotaudvarba szolgálatot
keresni, s azt mondá nekem, ahogy megszólítám, hogy szeretne felségednél
szolgálni, mindenkor híven és alkalmasan viselné magát. Itten a király
mondja: jöjjön fel. Fölmegy hozzá süveg levéve: mondja neki a felség:
hát mit akarsz fiam, mit? – Nem egyebet felséges király, ha szükséges
volna szolga, én ide szeretnék szegődni. Mondja neki a király: igenis,
nekem szükséges volna a jó szolga, legkivált ha jó kocsis volna, mert a
parádés kocsisom most két hónapja hogy meghalt, hát kocsisnak volna
nekem egy ember szükséges; ha gondolod magadban, hogy jól tudnál a lóval
bánni és kocsizni rajta, hát én megfogadnálak, és jó fizetést is adnék,
mivel látom, derék egy fiatal szép ember vagy, illenél a hintóm eleire.
Feleli neki a legény: felséges király, lóval csak keveset bántam, hanem
azért reméllem, hogy majd csak elbánok vele, a mit nem sok idő múlva meg
fogok felségednek is mutatni. Itten megfogadja a király, levezeti az
istállóba és a többi kocsisokhoz, s mondja a legfeljebb való kocsisnak:
no fogadtam egy új szolgát a parádés kocsis helyére; de még ő nem oly
kitanúlt kocsis mint a többi, hanem te légy most a parádés kocsisom, s
ennek az új szolgának adjátok a kezére a legroszabb vagyis legalábbvaló
lovakat. Itten általadtak neki minden lóhoz való szerszámot, s az
istállót is megmutogatták neki, hát ő mind fölgondolá, hogy nem
bolondság itt lenni, mégis azért meg nem ijedett, fölvállalá, gondolta
magában: nem soká leszek én legalábbvaló ember a palotánál és felséges
király előtt, mert a mit tudok, rövid idő alatt kimutatom magamat az én
felséges uram előtt, hogy minél hamarébb eleibe hághassak mindenféle
alkalommal a többieknek. Meg is tette a mit gondolt. Minden estvére volt
neki három szál gyertya kirendelve, de azt sem égette el, hanem mind
megmaradt, s mégis az istállója csak oly világos volt éjjel, mint a
többié nappal. De haragudt, ha valamely kocsis bement az istállójába,
nehogy meglássák, hogy neki a gyertyája megmarad, azért elárulták volna
a király előtt, hogy talán el akarja adni, azért gyűjti rakásra a
gyertyát, a mi neki volt rendelve az istállóba. Hanem észrevette, hogy
utána talán lesekednének, azért mindétig jól tudott magára vigyázni,
hogy reá semmit észre nem vettek.

Látja a király, hogy lovai, a mik legalábbvalók voltak, legjobbakká
lettek, többet értek mint a legparádésabb lovai, azért nagyon szerette
azon kocsisát; gondolta, hogy valami mesterséget is kell tudnia a
lovakhoz, azért fogott ki minden kocsisán. Egyszer mondja a király a
többi kocsisoknak: mi az ördögöt csináltok azon lovaknak, hogy úgy
megvetkőztek? látjátok, ezek legroszabbak voltak, és most legjobbakká
lettek; mi dolog lehet az köztetek? Azért is nem te leszesz mai
napságtól fogva az én parádés kocsisom, hanem ez, kit most fogadtam. S
parancsolja neki: hallod-e jó szolgám, te legkevesebb idő óta vagy
udvaromnál, s mégis a magad jóviselete miatt annyira kedvembe tüntél,
hogy más cselédeimet meghátráltattad s magadat előre hoztad; azért mai
napságtól fogva te lészesz az én parádés kocsisom. Nohát jertek,
szolgák, adjatok ennek által minden jószágot mi a parádés lovakhoz,
hintókhoz tartozik. – Itten mindent átadtak neki; kinek volt nagyobb
öröme, mint neki, hogy szegény legény létére oly nagy becsületet nyert a
király előtt; de a többi kocsis annál inkább haragudt reá, hogy
mindnyájokat ekként megelőzte. Itten mi történik a dologból? Nem egyéb
semminél. Egyszer tehát a király ebéd felett gondolja magában, s mondja
a feleségének: hallod-e társam, ki kellene már egyszer menni az új
kocsissal, próbát tenni, mit tud, és hogy tud parádézni. – Én nem bánom,
szivemnek szép szerelme, menjünk ki, majd meglátjuk hívségét s
tudományát; ezt felelte a fölséges királyné a fölséges királynak. Itten
a király mindjárt parancsolja az inasnak, menjen le a kocsishoz s mondja
meg neki, hogy délután négy órára legnagyobb parádéban készen legyen a
legjobb lovakkal és legszebb hintókkal. Ezeket mind megmondá neki az
inas; mond a kocsis: jól van, régen tudom már. Itten az inas gondolá,
hogy talán haragból beszél, felszalad a királyhoz, mondja neki: fölséges
király, nagyon haragszik a kocsis, mert oly mérges szóval mondá, hogy
régen tudja már azt. Felele a király: hadd haragudjék eb az anyja, majd
megbékül a maga kenyerén. – Itten a kocsis mindeneket a legnagyobb
frisseséggel elkészít legnagyobb parádéban; a király a palota ablakából
szemléli, hogy készülődik a kocsis, kihúzza a hintót a szín alól az
istálló eleibe, amint oda húzta, kiszedi a kerekeket, a hintót
felfordítja, avval lefelé a kivel felfelé szokott lenni, a kerekeket úgy
rakja a tetejébe mind a négyet. Itt a király látván mit csinál a kocsis,
üzen a feleségének, jöjjön csak, nézze a kocsis gorombaságát. Oda megy a
királyné, feleli a királynak: ó ember, csak hagyjuk reá, ő tudja mit
csinál. A király is azt mondja: eb az anyja emberének, legyen úgy a mint
ő akarja. Bemegy a kocsis az istállóba, fölvesz egy marok szénát a lovak
elől, megtörölgeti vele mind a hatot, s ime, mind a hat lónak aranynyal
volt a szőre, ezüsttel a farka és a serénye, gyémánttal a szeme. –
Kivezeti a kocsis kettesét az istállóból, úgy ég a két lónak a szeme,
mint a legvilágosabb gyertya; bemegy a többi négy lóért vissza, azokat
is kivezeti, azok szinte olyanok voltak, mint a többi kettő. Befogja, de
nem úgy mint a lovakat szokták a hintó eleibe fogni, hanem fejjel a
hintó felé, farral pedig előre; csodálja a király, hogy mit csinál az az
ember. Mikor már mindent elkészitett a kocsis, fölüzen az inastól, hogy
jöjjön le a király ő felsége, ő már régen készen van. Lemegy a király,
elneveti magát: ha ha ha, mit csinálsz te? sohasem láttam én úgy fogni
hintóba lovakat. Mond a kocsis: ne féljen felséged semmit sem, én tudom,
hogy mit csinálok. – Beül a király a hintóba feleségével együtt, fölül a
kocsis a hintó tetejére, kétfelé csap a lovak mellett, s a lovak úgy
megmennek hátra, jobban sem kell. Itten a király megörül az ő
parádéjának, elment más városba parádézni; a kik csak látták, mind
nagyon csodálták, mind nagyon szépnek tarták; a többi főrendű urak is
örültek, hogy az ő királyuknak oly híres és tudományos kocsisa van. –
Avval a más városból visszafordúlnak a palota felé, haza érkeznek,
kijönnek a hintóból, megveregeti a király a kocsis vállát, belényúl a
zsebébe, megajándékozza tíz ezer forinttal: emberséges ember vagy, fiam,
mond, hol tanultad azt a mesterséget? igen okos és tudományos mestered
volt, a ki arra tanított. Itten a kocsis elteszi a tizezer forintot, s
feleli a királynak: alázatosan köszönöm fölségének hozzámvaló jóakaratát
és szivességét. – Ne köszönd, fiam, mond a király, neked szántam azt,
csak mindenkor jól viseld magad. – Itten a királyné is gondolja, hogy ha
már a király megajándékozá tízezer forinttal, hát én már mivel
ajándékozzam meg őtet? Már én pénzt nem adok neked, hanem jőj hozzám
reggel 9 órakor, én is meg foglak ajándékozni. – Elmegy reggel a
megmondott parancsolatra, bemegy az inas a királynéhoz, megmondja neki
hogy parancsolt üdejére eljött a kocsis; mondja neki a királyné: jőjön
be hozzá. Bemegy eleibe. No, fiam, eljöttél? – Igenis, eljöttem, feleli
a kocsis, a fölséges királyné asszonynak parancsolatára. – No ha
eljöttél, fiam, hát megajándékozlak téged három szál aranyhajjal, és a
mely három szál aranyhaj mindenkor igazat fog neked jelenteni.

Itten a király leányának igen nagy kedve volna kimenni parádézni, kéri a
királyatyját engedné meg neki is kimenni a kocsissal hintóval sétálni,
hogy ő is örvendezhetne azon új szokásban. A király szép kérésének
engedett; elmentek s azonnal vissza is érkeztek, kérdi a király a
leányától: no, édes leányom, hogy volt a mulatságod? – Felséges
királyatyám, igen jó volt s tetszett is, hanem egyet mégis elfeledtem
felséges királyatyámtól megkérdezni. Mond az atyja: de ugyan mit, édes
leányom? – Nem egyebet, felséges atyám, hanem hogy mi legyen a mi
kocsisunknak a neve? – Én, szerelmes leányom, magam sem tudom
bizonyosan; tudom hogy Tamás, de micsoda Tamás, nem tudom. Feleli a
leány: felséges atyám, ha meg nem neheztelne reám, én tudnék neki egy
nevet adni az ő cselekedeteiért, mert a mint látom hogy bánik a
jószággal, lehetne őt Balga Tamásnak hívni. Mond az atyja: nem érdemlené
tőled, hogy annak hívd. – Itten ezek mind végbementek, következendőképen
ez lett a dologból. Más nap reggel korán, midőn dolgát végezte volna,
kimegy a kocsis az istálló eleibe, ott holmit eltisztogat; fölkel jókor
a király leánya, kitekint a palota ablakán, reákiált a kocsisra neve
szerint: Tamás! tekintget a kocsis két felé, nem lát senkit hogy kiabál,
nem is gondolta volna hogy a király leánya légyen. Megint kiált a leány:
Tamás! tekint kétfelé a kocsis, megint nem látott senkit; megint kiált a
leány: Balga Tamás! tekint a kocsis fölfelé, elkáromkodja magát: ki
vagy?… E szóra mindjárt megnehezedett a király leánya. Itten napról
napra nől neki a hasa; meglátván a király, leánya szerencsétlenségét,
elhívatja magához a feleségét, s mond: hallod-e asszony, mi a ménkő baja
van a leányodnak, hogy mintha a hasa nőne? – Ó szegény ember! hízik,
azért vastagszik. – Azonban sok szóbeszéd után mond az anya a leánynak:
ugyan, kedves leányom, mi a bajod neked? holott mikor elsőben felöltözél
azon ruhába, mit felséges atyád csináltatott, akkor kerek volt az alja,
s most meg elől rövid, hátúl hosszú; mi az oka annak? Feleli a leány: ó
felséges anyám, szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta, az a hiba
abban. – Azért mondom, kedvesem, hogy királyatyád tőlem kérdést vett,
hogy valami rosszat gondolna felőled, de én gondolatomban sem tudnám,
kivel cselekedted volna azt. – Annyira, hogy napról napra nődögél a
princeszné hasa, s egyszer elérkezik az üdő, hogy a princeszné vajudik
és megszüli a gyermeket. Itten megüzenik a királynak, egyszersmind a
királynénak is, hogy leányuk meggyermekezett volna; erre a király azt
feleli: mondottam, ménkő teremtette, hogy így lesz a dolog; micsoda
szégyen ez most az én királyi udvaromnak! Itten elmegy a leányhoz,
gyermekfekvő ágyából letérdepölteti, két töltött pisztolt mellének
szögez, hogy kitől való volna a gyermek, vallaná meg; de mivel a leány
nem közlötte azt a dolgot soha senkivel sem, hát nem tudott senkire sem
vallani. Itten a király összehivatja mind a tizenkét tanácsosát, hogy
valahogy vennék ki a leánytól, kitől volna a gyermek. Mind előszámlálják
a princeket és grófokat, de a leány akkor is azt mondja, hogy ő nem
tudja; magában fogantatódott. Azt felelik a tanácsosok, hogy az
lehetetlen dolog a mostani emberek között. Tartják ott a tanácsot három
nap és három éjjel, még sem mehettek vele semmire. Egyszer kimegy a
király a törvényházból, egy hitvány szolgálóleány eleibe áll s kérdezi:
ugyan felséges király, mi dolog legyen az, hogy itten a tanácsbeli urak
régen törvénykeznek? – Nem szükség azt neked tudni, mond a király. Azt
feleli neki a leány vissza: hátha, felséges király, hamarébb tudnék én
róla mondani mint a törvényes urak? – Avval bemegy a király a
törvényházba s gráciát kér személyének, hogy engedjenek neki egyet
szólni. Felelnek a törvényes urak: mindenkor lehet bátran szólani. – Nem
egyebet szólok, mond a király, hanem most, hogy kün voltam, szolgálóm
azt felelte, hogy ő azon dolognak hamarébb végére tudna járni. Itten a
tanácsosok egymás szemébe tekintenek, megszégyenlették magokat
orcapirulással, behivatják a leányt maguk eleibe. No mit akarsz mondani,
édes leányom, felőle? – Felel a leány: nem egyebet törvényes urak, hanem
egyébként meg nem tudják ki legyen a gyermek atyja, hanem csináltasson
király ő felsége egy szál aranytulipánt, de ne legyen kinyílva, hanem
csak bimbójában legyen, s tétesse a maga házában az asztal közepére, s
tegyék mellé a kis gyermeket, adják a jobb kezébe, úgy hivassák öszve az
egész udvarbeli férfi cselédeket egyenként, azok menjenek el az asztal
előtt, s arra jól vigyázzanak, mikor a gyermek atyja fog menni, akkor a
tulipán kinyílik és a gyermek atyja felé hajlik, akkor tudja meg a
felséges király, ki legyen az atyja a kis gyermeknek.

Itt a király mind öszvehivatta szavára az udvari népet, egymás után
elpassziroztatja, hát meg sem mozdul a virág; legutoljára felhivatják a
parádés kocsist, az elmegy az asztal mellett, hát a virág szépen
kinyílik és felé hajlik. Akkor tudták meg, ki legyen a gyermek atyja.
Azon a király igen megszomorodott s elszégyenlé magát, a tanácsosait is
tüstént haza bocsátá, a leányát áristomba tétette maga itélete szerint,
a kocsist pedig akasztófára itélteté, hogy délután négy órára fel is
akasztatja. De hogy a kocsis azt észrevette, gondolá, jobb lesz odébb
állani; összeszedé hát a jószágát, úgy hogy mindenét magához vette, s
avval útnak eredt. Mikor a hátulsó kapun kimenne, megszólítja a strázsa,
hová menne; ő is azt feleli nagy rövidséggel: hagyj békét barátom, az
időm már kitelt. Azzal, hogy ő onnan elugorhatott, a király is későn
gondolkozott, mert szolgája már akkor eltünt, nem tehetett neki. Ezért
igen haragudt, s gondolá magában, hová tegye most már a leányát, mivel
királyi udvarát úgy meggyalázta; jöjjön ide hat kőmives, kiknek mindjárt
azt parancsolá, lyukajtsák ki bástyáját, hogy leányát oda befalazzák.
Úgy is lett, a fülkét megcsinálták, s leányát berakták.

Itt az elszökött kocsis már azt jól tudta, hogy a király leánya
áristomban volna; azon gondolkozott, hogy szabadíthassa ki
Gondolkozásában annyira utazott, hogy egy nagy erdőre talála, és a nagy
erdőben egy házhoz ért, mely házban egy vén banya lakott. A hogy ő azt
meglátta, mindjárt imígy szólt hozzá: isten jó napot, öreg anyám. –
Hozott a szerencse, fiam Tamás; hol jársz itt, holott a te országotokból
a madarak sem járnak itt? Azt mondja neki a Tamás: hej, édes öreg anyám,
halál elől bujdosom. – Hogyhogy, fiam Tamás? – Úgy, hogy egy királynál
voltam kocsis, s a leánya gyermeket is kapott tőlem, miért az atyja majd
fölakasztatott; azért vettem útam ez idegen országba. Mondja az öreg
asszony: ne félj Tamás semmit: adok majd én neked egy jó mesterséget, de
úgy, ha jól megbecsülöd; s adott neki egy nagy kalapácsot. Ezzel,
úgymond, a kőbástyákat elrontathatod. – Tamás pedig vette útját tovább;
ballag, ballag, úgy annyira megyen a nagy erdőségben, hogy megint egy
rosz házikóra bukkan; a melyben szintén egy öreg asszony lakott. Épen
estvére vacsorakor jutott oda; benéz az ablakán s mond: jöjjön ki csak
édes öreg anyám. Felel az öreg asszony kimennék, de nem tudom, ki vagy –
Én vagyok, édes öreg anyám. – No hát köszönd is, hogy öreg anyádnak
fogadtál, mert ha nem, hát mindjárt meghalnál, mondja neki az öreg
asszony; jer be hát fiam, most én mondom neked; beszéld el nekem, hová
akarsz menni. Felel Tamás: biz én öreg anyám, a halál ellen bujdosom –
Hogy lehetne az? szép fiatal ember vagy te. Felele a kocsis: úgy hogy
egy királynál voltam kocsis, s a leánya tőlem viselőssé lett, azért
akasztófára itéltetett. Mondja az öreg asszony: csak hogy igéretének
eleget nem tehete, ennekutána te fogsz neki parancsolni, de úgy, ha
szómat fogadod; majd adok én neked most egy ajándékot, melynek oly ereje
van, akár hegyen, akár völgyön vagy száraz helyeken, ha azt levágod, oly
víz fog folyni a helyén, mintha Tisza vagy Duna folyna ottan. Meg is
adta neki azon igéretét, egy szál aranyvesszőt, melynek az az ereje
volt. A sok beszéd közt ott elestveledett, meg is maradt éjtszakára,
reggel napfelköltekor elindúlt útjára. Menvén mendegélt az úton, annyira
bújdosott, hogy megint egy házra talált; ott is egy öreg asszony
lakozott, kinek egy hét fejű sárkány kutyája volt. Mihelyt a mi
vándorunk oda érkezett, a kutya igen csúnyául elordítá magát, meghallja
azt az öreg asszony, s elszólítván a kutyát, azonnal mondja neki: jere
be, fiam, ki vagy? Felel neki a legény: vagyok szegény árva legény, a ki
is már sok időtől fogva bújdosom. Mond az öreg asszony: fiam, már én
minden bújdosásidat jól tudom, tudom azt is, hogy rajtam kivül már két
asszonynál valál, s én vagyok a harmadik; s hogy az a kettő is adott
neked jó mesterséget, én is adok ajándékúl egy kardot, mely kard
mindenkor gondodat viseli, csak tudj neki parancsolni. Már azzal a három
mesterséggel elélhetsz, s azon szeretődet is, a király leányát, kit a
bástyába falaztak, kiszabadíthatod, s atyját a királyságról
leszállíthatod, hanem úgy, hogy azon három szál arany hajnak ereje lesz
a legnagyobb bizonyság, hogy a királynak meg kelletik halni, s te pedig
úgy ülsz a királyi székbe. Itten feleli neki a legény: igen szépen
köszönöm a maga tanácsadását énnekem; menjek-e még tovább ezen az úton,
vagy pedig visszafordúljak? Azt feleli neki az öreg asszony: már fiam,
tovább ne menj, hanem fordúlj vissza, s minél hamarább iparkodjál azon
király palotájához, ki a leányát a kőbástyába rakatta, mert még ha most
hamarjában oda mégy, hát elevenen kiszabadítod, kis gyermekével együtt;
hanem csak siess hozzá, s mikor oda érsz, éjfél után mint egy óra
tájban, mondd a kalapácsnak: nosza édes kalapácsom, eredj ezen palota
napkeletről való bástyájának, úgy törd össze és hányd ki a
fundamentomából, hogy reggelre porából se maradjon, és a kit ott
találsz, egy megtagadott királyleányát, kis gyermekével együtt, azt
utasítsd utánam, erre meg erre napkeletre, hogy én arra mentem, az ő
szeretője Tamás; te is pedig elsiess ám utánam.

Azzal a kalapács megfogadta a szavát, elment, úgy összetörte a bástyát,
hogy reggelre porábúl sem maradt, és a princesznét is elevenen
kiszabadítá kis gyermekével együtt; s megmondá neki, merre menjen
napkeletnek. Azzal el is ment utána, és egy helyen a fa alatt meg is
várta Tamás az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás: ugyan szép szerelmem,
sokat szenvedtél-e a bástyában berakatva? – Azon szóbeszéd közben, mi
legyen az ő kis fiújoknak a neve, feleli neki a princeszné: édes szívem,
nem egyéb, hanem _Gondolat_, mely bár még kicsiny, mégis meg tudta nekem
jövendőlni, hogy ki fogsz minket a kőlyukból szabadítani. Itten már ők
egymást megértették. Szépen megviradván, kitekint a király a palota
ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva, összecsapja a
két kezét: mi dolog lehet ez, hogy nekem valami ellenségem
tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott? Itten a király töri a
fejét, ki lehetett volna az, a ki neki azt cselekedte, mindjárt
elhivatja magához a jövendőmondóját, mondja meg, ki lehetett az. Feleli
a jövendőmondó: felséges király, nem egyéb hanem a Tamás, a ki itt volt
kocsis, s oly mestersége van neki, hogy felséges király egész erővel
menjen reá, nem tud neki tenni, mert még utóbb ő fog felségének
parancsolni. Itten a király nagyon gondolkozik, hogy lehetetlen dolog
volna az egy oly szegény legénytől, mikor nekem van ezernyi ezer jó
vitéz katonám, csak meg tudok neki felelni annyi emberemmel; hanem csak
azt mondd meg nekem, hol és merre van, majd elmegyek utána, az egész
ármádiámat utána uszítom, mégis végére járok rosz cselekedetiért. Ezzel
a király az öszves ármádiát fegyverbe állítá, s utána indúlt egész
erővel, úgy annyira, hogy már egyszer észrevette, hogy nem messze volna
előtte. A Tamás is meglátta őt, s mondja feleségének: no szerelmem, jön
az atyád egész erővel reánk; mit csináljunk most, megálljunk-e neki,
vagy elbújunk előtte? Felel a kis gyermek: atyám, amely reménységem van
magában, álljunk meg neki, ne féljünk tőle semmit. Itten már az egész
ármádiája a királynak csakhogy el nem fogta őt; akkor Tamás levágja a
földre az aranyszál vesszőt, úgy elhasadt a föld előtte, mint
Magyarországon a Tiszának és Dunának a milyen a szélessége, és oly sebes
víz folyt rajta, hogy semmi alkalmatossággal át nem mehettek rajta.
Itten a király ugyan gondolkozik, mit csináljon most az ember ellen;
gondolá magában, ágyúval majd agyon löveti, kicéloztatta ágyúit,
lövöldöztet Tamás felé, de a Tamás semmit sem ijedett meg, hanem még
inkább kiállt egy kis partocskára, melyre legjobban szolgált az ágyúk
erős golyóbisa; minél jobban lőttek reá, ő még annál jobban iparkodott
felkapkodni s a maga kezével a királynak viszahajingálni; úgy annyira
hányta neki vissza a golyóbisokat, hogy az ezernyi ezer álló emberekből
sokat leronta már. Itten a Tamás ugyan elfáradt, de mégis azt felelte,
hogy csak meg nem szünik, míg tőle a király valami keveset nem függ. Már
itt a király látja, hogy semmit sem tehet neki, s megállítá népét egy
keveset pihenni; megpihennek a népek, de a Tamás is megpihent ám.
Gondolja a király: még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált volna,
mert nagyon pórúl járt. Mert mihelyt elkezdék az ütközetet, mindjárt a
Tamás is azt mondja a kardjának: no te édes kardom, eredj te erre a
végére, itt fekszik a leghíresebb népe, vágd le úgyannyira, hogy csak
kettőt hármat hagyj meg hírmondóúl a királynál; a királyt is bánthatnád,
de annak hagyj békét – Itten a kard mind le is vagdalta A kalapácsot
pedig más útra bocsátá, hogy kit ott talál, ő is mind agyon verje, egyet
vagy kettőt hagyjon meg emlékezetnek a többieknek. Elment a kalapács a
Tamás parancsolata szerint, ő is mind leverte. Ki volt oly szerencsés,
mint a szegény Tamás. Mert mikor megjöttek az ő jószágai, nagy örömmel
mondák: itt vagyunk, Tamás; kérdi a Tamás: úgy viseltétek-e magatokat
amint nektek parancsolám? Felelnek: igenis úgy, amint uram parancsolta.
Itten fölveszi a Tamás az aranyszál vesszőt a vízből, a víz azonnal
elfut, a föld öszvemegy. Elmegy a Tamás az ő szerelmével a király felé,
megfogja a királyt: no, felséged, kezemben az életed, te akartál nekem
halálomra járni, de bezzeg, ki a vitéz, látod, hogy én vagyok. Ezen
szavaira azt mondja a király: hallod-e jó fiam, hagyd meg életemet, mert
nálam jobb vitéznek ismerlek el: engedd meg, hadd menjek még egyszer
királyi palotámba. Itten a Tamás azt feleli neki: hallod-e barátom, azt
a kevés időt én megengedhetem, de elsőben mégis a feleségemnél teszek
kérdést. Azonban a király mégis fogságban marada, míg a vitéz Tamás
feleségétől megtudá, megengedjünk-e életének vagy sem. Azt feleli a
felesége: engedj meg jó társam atyámnak, mert kérlek. Mond a Tamás:
megengednék neki édes szép szerelmem, de csak magadra hagyom: hogy a te
rosz atyád három lelket akart ártatlanul elveszíteni, nem méltó az
engedelemre; de ha érdemes reá, van még nekem három szál aranyhajam, a
mely három szál aranyhaj, igaz jelentésű; azok majd megmutatják, érdemes
lesz-e atyádnak életét meghagyni vagy nem. Leveszi a kalapját, ölébe
teszi feleségének s mondja neki: szakítsd ki egyik szál aranyhajamat, ha
abból csupa nyers vér cseppen ki egy csep, hát úgy megérdemli atyád a
valóságos halált, s kiszakítja a felesége egy szál aranyhaját,
megszorítja a végét, kicseppen belőle egy csep véres víz, s akkor mondja
neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell halni. Erre megint az ő
társa azt feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg neki; de a Tamás
csak azt mondja, hogy jobb lesz őneki királynak lenni, mintsem egy rosz
embert megtartson a világon. Megint leteszi fejét felesége ölébe:
hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak tőlem az életét, mert meg nem
engedhetek neki a roszaságaért; ha még nem hiszed, szakítsd ki megint
egy szál aranyhajamat, ha abból két csep piros vér kicseppen, érdemes
akkor atyád a halálra. Azonnal megint kiszakít egy aranyszál hajat,
megszorítja a végét, akkor is kicseppen belőle két csep véres víz; mond
a Tamás: látod, édes társam, hogy bizony megérdemli atyád a szomorú
halált. Itten megint kéri a felesége: kérlek, édes rózsám, engedj a
szavamnak, ne adj halált, kérlek, királyi atyámnak, nem cselekszi többet
a mit velünk akart, mert én azt jól tudom, udvarához viszen, régi
gráciájába még egyszer bevesz. Itt felel a Tamás: hallod-e angyalom,
jobb volna-e neked szegénynek maradni, mintsem holtig királynénak lenni?
De ha már annyiba telt is a te kérésed, mégis csak engedek egy kevés
ideig; van ugyan még egy aranyhajam, csendesen öledbe hajtom a fejem, ne
sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha még abból három csep piros vér
cseppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni; azért hát ne
sajnáld azt kiszakítani. Azonnal megfogja, azt is kiszakítja, végét
megszorítja, kicseppent belőle három csep piros vér. Látod édes társam,
hogy most ez mit jelent; három ártatlan vért el akart atyád büntelenül
veszteni, ezek azt jelentik, meg kell halni. Itt mindjárt a Tamás a
királyt megfogatta, kötözve haza is hozatá a palotához; itt a tanácsosok
összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek, hogy
megmaradhatna még az élete; de a tanácsosok már haragudtak reá, mivel
hozzájok is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdé a Tamás: hallja a
törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a
maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre
kérdi ezt tőlünk kegyelmes felsége. – Nem egyébből kérdem, felelte a
Tamás, hanem mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzá
érkezém, királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő alatt
szerencsétlen levék, szerencsétlenségem után házától eltávozám,
bujdostam mint egy szegény árva a nagy búm miatt annyira, hogy
bújdosásom után királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind el haza
mentek, azt felelvén neki: úgy bánjék vele, a mint neki tetszik.
Tetszett Tamásnak, a mit őneki szánt volt a király, hogy az akasztófán
megszárítja; fel is akasztatá. Itt a király feleségét, ki a leánynak
igaz szülőanyja volt, őt is lófarkára szánta, a mit nagyhamar meg is
próbált, megkerültette vele háromszor a várost, mégis hogy a lófarkán
egészen megmaradt, négyfelé vágatá, s kitette a város négy szegletére, s
itt egy-egy sorra feliratá, hogy kiki tudhassa, mi végre volt oly csúfos
halála királyné asszonynak.

Mikor ezek elmúltak, tanácsosok jöttek, az új királyoknak így szépen
tiszteletet tettek: éljen sok ideig ífju királyunk, azt kivánják neki az
ország szolgái. Itt felel Tamás: lássátok, barátim, én szegény legény,
szolgálni indúltam csak magam egyedűl, királyságra jutottam, látja
minden ember; azért is köszönöm, a mit kivántok, azt visszakivánom. A ki
nem hiszi, hogy én így nyertem fel a nagy becsületet, ne sajnáljon
elmenni oda, a hol ez megtörtént.



III. A MOSTOHAANYA.

Történt egy időben, hogy egy királyt hosszú csendes uralkodása után a
más királyok megtámadtak a végett, hogy fiát Fülöpöt, ki már akkor
tizennyolc esztendős vala, hugával együtt, ki már akkor tizenhatodik
évében járt, megöljék vagy pedig valami olyas rabságra vethessék, a hol
többet nem lesz róla emlékezet. Ezt az irígységet okozta a királyfi
gyenge esztendeiben már elfolyamodott híre jeles testi és lelki
tulajdonainak és a huga kimondhatatlan szépségének. Féltek a körüllevő
nemzetek, hogy ha a királyfi fölnevekedik, mindnyájokat adó s hatalma
alá veti, tehát minden módot megvetettek, hogyan lehessen a Fülöp
királyfi atyjának veszedelmére országával s két magzatjával elbánni.
Volt pedig a királynak egy öreg szolgája, ki már harminc esztendőt tölte
udvaránál mint kocsis, s régi szolgálata miatt nem volt egyébre gondja,
mint egy pár lóra, melynek egyike fias kanca volt, ez volt az ő kedves
paripája. De már most valamint a kocsis, úgy a ló is minden díszét
elhagyá s búsúl; hasonlóképen a csikó is egészen elsoványodott, mivel
látta az ő királyfiú gazdájának veszedelmét nem csak a körüllevő
királyokban, hanem még az anyjában is, a ki mostoha volt; mert édes
anyja megholt, mikor még a királyfiú négy esztendős vala. A király akkor
az ország javaslásából megházasodott, s az új királyné, ki a bavarus
király leánya volt, gyűlölte a megholt királynétól maradt két magzatot
oly annyira, hogy azoknak veszedelmét minden módon ohajtotta. Ezt pedig
az öreg kocsis jól átlátva, hogy a királyi herceget mily
szerencsétlenség fogja érni, ha jó tanácsadói s hív szolgái nem lesznek;
tehát föltevé magában, hogy ha még sokáig él, megmutatja hív szolgálata
által a királyfihoz való hűségét.

Történt tehát, hogy háborúra kellett készülni a királynak, mivel a
körüllevő nemzetek ellen védelmezni kellett magát. A királyfi legnagyobb
vitézi bátorsággal indítá harcra a katonaságot; sok legény, mivel látta
a néphez való jószivűségét és hogy jó király lesz még belőle,
önszántából jött az ármádiához s örömmel ment a háborúba. Már minden mi
a hadviseléshez tartozandó, készen vala, csupán indúlni kelletett. A
király parancsolatot ad a seregnek, hogy két nap múlva indúlni fog, s a
királyfit a királykisasszonynyal együtt ajánlotta az ország nagyjainak
és feleségének, hogy jó gondjokat viseljék, a királyfit oktassák, hogy
jó királyt hagyhasson a nemzetnek holta után. Hallván a királyfi, hogy
őt a királyatyja el nem akarja vinni magával, igen megszomorodott, mivel
már kardját, dárdáját, mindenét elkészíté; föltevé tehát magában, hogy
elmegy a királyatyjához s kérni fogja, hogy őt is vigye el magával,
hiszen ő is tudja már forgatni a kardot. Az öreg király semmikép nem
akart kivánságára reá állani, mert mondá: ha te szerencsétlenül
elveszesz az ütközetben, kire száll az ország? – Felele a királyfi: ó
királyatyám, megtartják még továbbra is életünket az istenek. –
Teljesedjék tehát kivánságod, édes fiam, mond a király, gyermekét
megölelvén; másnap viradóra tehát útnak kell indúlnunk. Válaszsz hát
magadnak, fiam, lovakat és szolgákat magad mellé tetszésed szerint, a
kiket gondolsz hogy híven fognak szolgálni. – Királyatyám, gondolom,
hogy a mi szolgáink mind hűségesek, tehát reggel jókor ki parancsolom
rukkolni a lovászokat lovaikkal együtt, s akkor megmondom, hogy ki lesz
a szolgám s melyik ló a paripám.

A szolgák tehát mindjárt reggel rendbe álltak; az öreg kocsis legkésőbb
jött ki lovaival. A királyfi tehát megvizsgálván mind a szolgákat mind
pedig a lovakat, megkérdezte a szolgáktól, ki mióta szolgál; s az
öreget, mint legrégibb szolgát választá maga mellé, s a lovak közűl,
habár a király ellenzette, azt a senyevész csikót, melyre az öreg kocsis
vigyázott, választá paripájaul, a kocsisnak pedig maradt az anyja a
csikónak. Kinek volt nagyobb öröme mint a királynénak, a királyfi
mostohaanyjának. Azon bizodalomban volt, hogy az ellenség meg fogja
ölni, minthogy idejére gyengének látszott; de hogy ő is megmutatná
külsőképen fájdalmát, hogy nehezen esik elválása a királyfitól, három
mérföldet elkisérte. Ekkor félrehíván a királyfit ezt mondá: Édes fiam,
tapasztald irántadi buzgó anyai szeretetemet, íme fogd e szelencét,
melyben zsír van, melynek az a tulajdonsága, hogy mielőtt hadba mégy,
kend meg vele karjaidat, s neked ez felette nagy hasznodra lesz az
ütközetben, mert semmi módon el nem fog fáradni s győzedelmeskedel
ellenségeden. – Ezt az öreg szolga abban hagyta. Akkor a királyné
elment, a királyfi az ő kedves húgától elbucsúzott, s így folytatá az
öreg király a királyfival útját az ellenség tábora felé. A királyfira
reájött a félredolgára való menetel; hátramaradt tehát szolgájával a
királyatyjától. Itten beszédbe ered szolgájával mindenféléről, s az öreg
beszéde igen megtetszett neki, mivel mindent fontosan s okosan adott
elő. Továbbá mondá az öreg szolga: Királyfi, temagad nagy veszedelemben
forogsz, mert nem csak a külsőországi fejedelmek, hanem még a
mostohaanyád is életed végére akar járni. Erre a szavára megboszankodott
a királyfi, mit észrevett az öreg szolga, s monda: engedj meg királyfi,
hogy azt merészlem neked mostohaanyádról mondani; a tapasztalás meg
fogja mutatni, hogy hozzád való szeretete csupán csak szinlés volt és
képmutatás, hogy így jobban eltakarhassa végbevinni akart gonoszságát. –
Felele akkor a királyfi: beszéld tehát mit tudsz mindent; s ha legkisebb
hamisságot veszek is észre szavaidban, fölakasztatlak. Erre megszólal az
öreg szolgának a lova s azt mondja: gazdámnak a szava igaz, és ha,
királyfi, az ő tanácsadásaira hallgatni nem fogsz, s miket javasol,
végbe nem viszed: magadat, királyatyádat és országodat a végső
veszedelembe ejted. Midőn ezt elvégezte volna az öreg szolga lova
mondani, akkor elámult a királyfi, hogy micsoda kegyetlen szentenciát
mondott előre a szegény szolga fejére.

Egyszer amint tovább mentek volna, a királyfi paripája is megszólal:
királyfi édes gazdám, én előre látom, mily sok veszély fog rajtunk
megfordúlni, de ne félj semmit; csak fogadd a szolgád tanácsát, s
szerencsésen fogunk járni mindenütt. A királyfi nem győzte csodálni,
mikép van az hogy ez a két ló beszél; de erre semmit sem kérdezett a
szolgájától, hanem csak azt, hogy mit vett észre az ő királyi
mostohaanyjában, micsoda hamisságot akarna elkövetni, a mi az ő
veszedelmére lehetne. Mond az öreg szolga: királyfi édes gazdám, nem-e
mikor kikisért három mérföldre a királyné, tehát félre hítt s kezedbe
adott egy szelencét tele zsírral, hogy magadat azzal megkennéd ütközet
előtt; fog az neked erőt adni annyit, hogy akármely hatalmas
ellenségeden is győzedelmeskedel. Az a szerencse, királyfi, hogy engem
elhoztál lovastól, mert máskép végedre jártak volna, és így is, hacsak
szavamat nem fogadod, elveszesz. A lovak is azt mondják rá: igaz. Mondja
tovább az öreg szolga beszédét: lásd az a zsír lett volna a te
megrontód, mert az a vén banya, ki a királyné mellett van, s kit ő
nagyon becsűl, s még a királyatyád előtt is nagy becsbe hozott, az
készíté neked ezt a veszedelmes zsírt, mivel mindig azon tünődött a
királyné, hogy csak te meghalnál, hát a fiát, Andrást emelhetné a
királyiszékbe, a húgodat pedig feleségének. A vén banya, hogy még
nagyobb becsületet nyerhessen, mondá a királynénak: felséges királyné,
én tudok ebbe módot találni, hogy András herceg legyen idővel a király,
hanem a dologban nem kell másnak tudni, mint nekem és a királynénak, s
mindent úgy kell végbevinni a felséges királynénak, hogy Fülöp semmit
észre ne vehessen. Erre ajánlkozott a királyné. No tehát, mondá a vén
banya, íme ez a szelence, tele van csinált zsírral, kinek az az ereje
van, hogy egy óra múlva a használata után egész 48 óráig minden erejét
az embernek elveszi; tehát igen alkalmas lesz Fülöp királyfinak, mert
most ütközetbe megy, s a királyné neki ajándékozza mint oly jószágot,
hogy ha vele magát megkeni, tehát nagyobbodni fog az ereje s meggyőzi az
ellenséget. Ennek – folytatá a vén banya – meg fog örülni a királyfi, s
megkeni magát vele, hogy vitézségét megmutathassa; azonban
megcsalatkozik s az ellenségtől meg fog öletni, mert nem lesz ereje
magát védeni. Így oztán bizonyosan Andrásra száll majd a birodalom. –
Örűlt a királyné s dicsérte a vén banyát, hogy ily okos tanácsot tud
adni, s fogadta, hogy nem feledkezik el azt megjutalmazni. Íme, úgymond,
most fogd addig is ezt az erszényt három ezer aranynyal. Kinek volt
nagyobb öröme, mint a vén banyának, a vett ajándék miatt. – A királyné
tehát a szelencét magához vevé, és amint magad is tapasztaltad, édes
gazdám királyfi, átadá neked. Most tehát, hogy semmi kételkedés ne
legyen mégis beszédemben, tehát a tábor megállapodásával hívasd
parancsolatodra a legerősebb közvitézt, s mondd, hogy kenje meg karjait.
Felele a királyfi: meg fogom tenni, mihelyt a tábor megáll.

Most hagyjuk a mostohaanyát a királyi palotába visszatérni. A királyfi
tehát szolgájával neki ereszti lovát és beérik az öreg királyt. Hol
maradtál oly sokáig hátra, édes Fülöpöm? kérdé fiától a király. – Mond a
királyfi: öreg szolgámmal csendes beszélgetésben töltöttem az időmet. –
Kérdi fiától a király: hát hogyan tetszik az öreg? Igen jól, felséges
atyám; reménylem, hív szolgám lesz nekem is, mivel oly régen szolgál
udvarunknál.

Tudnunk kell, hogy a király igen szerette eleinte az öreg szolgát Pált,
de a többiek észrevették, hogy a király leginkább szereti, tehát minden
roszat beszéltek róla, hogy részeges, az abrakot eladja s lovait nem
tisztogatja jól, és csak mind azon volt, hogy a király elkergesse
udvarából; de a király tekintvén az ő sok idejű szolgálatát, mégis
megtartá, s azt a kancát, a mely vemhes volt, gondviselése alá
parancsolta. Az öreg Pál nem zúgolódott a király parancsolatára, s
átvevé a kancát, de irígyei örültek, hogy ily szégyent tehettek rajta.

Most térjünk vissza a királyhoz. Nem szólt tehát a királyfi, mikép Pál
szolga megparancsolá, királyatyjának, hogy mit kapott mostohaanyjától,
mit beszélt szolgája, és hogy lova és annak csikaja is beszélni tud.
Elérték tehát a tábor megállapodására rendelt helyet, letelepedének és
ettek. A királyfi, miután éjtszaka kinyugodta volna magát a tábor,
reggel mindjárt parancsolja Ferkót, ki egy markos s nagyerejű közember
volt, hozzá a sátorba jönni, s mondá neki: tudod-e Ferkó, minek
hivattalak? Ő pedig meg volt ijedve, s nem tudta mit szóljon: királyfi,
isten felfeszített-ugyse, nem raboltam, sem nem loptam egy krajcárt sem,
ártatlanúl fogok szenvedni. – Felele a királyfi: nem mondom hogy
raboltál vagy loptál, hanem hallgass reám s fogadd parancsolatomat. No
most vesd le a dolmányodat. – Felséges királyfi, mond a Ferkó, engem az
ördög szaggasson széljel mint a mákot, ha valakinek a jószágát eldugtam,
vagy ha nálam leli felséges királyfi; én nem cselekedtem semmi roszat. –
No csak vesd le hamar, mond a királyfi. Mit volt mit tenni Ferkónak,
leveti dolmányát. No a lajblit is. – Bizony nincs nálam semmi lopott
jószág. – Csak hamar, Ferkó; s itt van e szelencében a zsír, kend meg
vele magad mind a két karodat. – Felséges királyfi, én nem vagyok rühös,
ehen nézze a karomat, hogy tiszta. – No csak kend meg a karodat – Teszi
Ferkó, és azután mondja a királyfi az ő öreg Pál szolgájának: adj abból
az erszényből Ferkónak száz aranyat. – Felséges királyfi, de szépen
hangzik fülemben az a szó; köszönöm felséges királyfi. – És most menj,
Pál, a másik sátorba, s adj enni és innia Ferkónak bort vagy pálinkát, a
mit szeret. – Felséges királyfi, mondja a Ferkó, én mind a kettőt nagyon
szeretem. – Elmentek tehát a királyfi sátorából, Pál az öreg szolga és
Ferkó a közvitéz; Pál mindjárt eleibe tesz Ferkónak egy bogrács húst,
valami tíz fontra való volt még benne, meg egy pint pálinkát, és bort
eleget. Mivelhogy hideg volt, tehát a húst Ferkó, hogy jobb ízűn
ehessék, megmelegíteni, s a fát hozzá vágni akarta. Kezdi a fát vágni,
hát egyszer csak azt mondja a Pálnak: öreg apám, ilyen teremtettét, én
nem tudom mi bajom, oly erőtlen vagyok, kivált karjaimban; mintha semmi
ér és in nem volna benne. Mindjárt kihíjja a királyfit az öreg szolga s
mondja, tekintené meg Ferkót. Kijön a királyfi sátorából és megy
egyenesen a Ferkóhoz: mit csinálsz, Ferkó, bizonyosan sokat ittál. –
Királyfi, mond erre a Ferkó, egy kortyot sem ittam s egy falatot sem
ettem; ihol meg akartam melegíteni a húst, s kijöttem a sátorból fát
vágni, s egyszerre úgy elveszett az erőm, hogy már a fejszét sem birom
fölemelni; nem tudom mi a guta lelt. – Mondja tehát a királyfi Ferkónak:
menj be az öreg szolgám sátorába, s ott pihend ki magadat, vagy
beküldelek ispitályba. – Isten mentsen meg! a lenne még a pokolbeli kín;
a minap voltam az ispitályba a pajtásomnál és diétája volt neki, az
igaz, rosszúl is volt; mert bevittem neki alattomban egy pint pálinkát s
egy komisz kenyeret, meg vagy két fontra való disznópecsenyét, s alig
birta meginni egyszerre a pálinka felét, s a kenyérnek, valamint a
pecsenyének is csak felét tudta megenni. Irtózom csak ha említeni is
hallom az ispitályt. – No hát Ferkó, mond a királyfi, maradj a sátorban,
majd jobban leszesz. De a Ferkó mindig jobban jobban lankadott, úgy hogy
estve felé már alig kelhetett föl; ott volt a bor, pálinka, hús előtte,
de hozzá sem nyúlt, mert nem kellett. Éjtszakára elaludott, s
fölérezvén, kezdi a pálinkát kóstolni, vagy nyolcvan kilencven kortyot
gyomorfájástól behajt; de még azt a kortyot is, mit először bevett, ki
kellett köpni; eléggé fájlalta, hogy nem ihatik, de mit volt mit tenni,
oly erőtlen vala s apetitusa nem volt. Az nap is csak úgy volt Ferkó; a
királyfi gyakran bement őtet megnézni hogyan van, megismerte hogy
szolgájának beszéde igazság, mégis csak várta kimenetelét. Tehát még az
nap is oly erőtlen volt Ferkó; éjtszaka következett, elaludt Ferkó,
reggel felérzik, próbál fölkelni, hát látja hogy már összeütheti
bokáját. – Apám, mondja az öreg szolgának, már jobban vagyok, hanem hol
a hús, bor és pálinka? hadd egyem, mert mennem kell, mit gondol a
kapitányom? – Azt gondolja bizonyosan, hogy fölakasztottak; a hús a
tüzön van Ferkó, a bor és pálinka melletted a sarokban. – Nohát csak
hamarjába egy-két korty pálinkát s néhány korty bort reá behajtok,
egy-két falat húst nyomatéknak. – Jól lakott a Ferkó, és az öreg szolga
behívja a királyfit, nézze meg Ferkót, már megint semmi baja. Bemegy
tehát a királyfi: Ferkó hogyan vagy? – Felséges királyfi, igaz, hogy
jobban vagyok egy kevéssé, mert egy itce pálinkát, meg ennek a csobolyó
bornak felét, mégis elmorzsolgattam, de reménylem, hogy megint nem lesz
semmi bajom; hanem, felséges királyfi, hogyan megyek a kapitányomhoz?
megveret, mert nem hiszi, hogy itt voltam a királyfi parancsolatjából;
hanem jó lenne egy kis irást vinnem neki, úgy majd elhiszi. A királyfi
tehát ád neki egy cédulát, melyben megírta, hogy Ferkónak semmi bántása
ne legyen. Elmegy hát Ferkó a kapitányához; ez mindjárt rá támad
mérgesen: hol voltál oly sokáig? valahol részegeskedtél? – Uram kapitány
uram, nem, a felséges királyfinál voltam, íme ezt írta kapitány úrnak.
Olvassa a kapitány magában: „a közvitéz Ferkónak, ki az én parancsolatom
által sátoromnál negyvennyolc óráig tartatott meg, semmi bántása ne
legyen. Királyfi Fülöp.“ Úgy menekedett meg Ferkó az ütlegtől.

A királynéra térjünk vissza. Haza érvén a királyné, a
királykisasszonynak mindenben kedvét kereste, remélvén, hogy föltett
gonosz szándékát végbe fogja vinni; s kinek volt nagyobb becsűlete mint
a vén banyának! Örűlt a királykisasszony, hogy oly jó hozzá a királyné
mostohaanyja, más nem szomorítá, csak hogy királyatyját és bátyját nem
láthatá.

A királyfinak pedig tudtára adta az atyja, hogy harmadnapra az
ellenséggel megütköznek. Alig várhatá azt a napot a királyfi, addig is
vadászattal foglalatoskodott. Történt hogy vadászat közben egy árnyékos
fa alatt kissé nyugodni akarnának, ledőltek alája s elszunyadtak. A
királyfi álmában látta, hogy egy öreg ősz ember jött volna hozzá s egyik
kezében egy nagy kardot, a másikban pedig más kardot hoz felé, s az
egyiket leássa az egyik ló első lába alá, a másikat a másik ló lába alá,
s ezzel eltűnik. Ezek után egy szarka szállt valahonnan a fára, és az ő
csergésével felköltötte az alvó királyfit az ő szolgájával. Fölkelvén,
csudálta álmát a királyfi, hogy mi az és mit jelenthetne. Ezt a szolga
észrevette hogy valamin gondolkoznék a királyfi, s kérdezi: felséges
királyfi, ha szabad kérdést tenni felségednek, igen szeretném tudni,
micsoda gondolatokba merűlt? – Mond a királyfi: édes szolgám, igen
furcsán álmodtam, mintha egy öreg embert láttam volna felénk jönni
álmomban, s két kardot hozott a két kezében, az egyiket az egyik ló első
lába alá, a másikat, a másik lónak lába alá beásta. – Ezt csudálja,
felséged? feleli az öreg Pál szolga. Nézzük meg, talán a lovak lába
alatt találjuk meg azon kardokat. Reá állt a királyfi, s alig hogy
kezdik ásni a ló lába alatt a földet, azonnal meglelték. Örült a
királyfi a talált kardon, körül nézi, találja rajta ezt az irást:
„győzedelmeskedik ellenségein.“ Kinek volt nagyobb öröme, mint a
királyfinak.

Visszatértek tehát a táborba. Eljött az ütközetre rendelt óra, már
készen álltak a katonák; jelt adnak. A merre csak ment Fülöp királyfi és
Pál szolgája, ritkúlt az ellenség s a ki közűle észrevette ezen vitéz
karjának hatalmas erejét, vagy szaladással menté életét vagy pedig
gráciáért esedezett. E vérengző csata reggeltől fogva egészen estve
nyolc óráig tartott; igaz hogy Fülöp atyjának katonái az ellenséget
helyéből kiverték s jó távolra el is hajták, de megestveledett s
nyugovásra adták magokat. Csodálta az öreg király a fia hősies erejét, s
áldotta az istent, hogy ily magzattal megajándékozta, nem különben
dicsérte az öreg szolgának vitézségét, s tusakodott magában, hogy
jóllehet a Pál csak mint kocsis szolgált harminc évig engem, de mégis
olyan atyától kellett születnie, ki a haditudományokra tanítá, s nem
utolsó familiából kell lennie, mert ő idegen nemzetből való, ki midőn
szolgálatot kért udvaromnál, nem is tudakoztam születéséről, sem
vándorlásának okáról. Így gondolkozott az öreg király majd egész
éjfélig; elérte az álom s elaluszik. Álmában látja a fiát Fülöpöt a
palotában szobájában nyugodni, s egy álorcás belopódzik éjféltájban
hozzá s megáll előtte az ágyának, s kihúz kebeléből egy nagy kést és már
keresztűl akarja szúrni; és mintha akkor Pál bement volna hozzá, erre a
gyilkos megrettent s elejté a kést kezéből. Ekkor fölérzik a király, el
sem beszélhette kedves fiának az ő irtóztató álmát, mert már ideje volt,
hogy az ellenséget tovább hajtsák; újra kezdék az ellenséget mozgatni,
de az úgy megátalkodott, hogy bármint voltak is rajta, semmi módon meg
nem indíthatták. Már az öreg király kétségeskedett a háború szerencsés
kimenetelén, látván az ellenség sokaságát, kik majd három annyian
voltak, mint az ő ereje. Észrevette Fülöp atyja gondolkozásait s monda:
királyatyám, bizzunk a mi jó vitéz katonáinkban, kiket az ellenség
sokasága meg nem rettent; nincs egyéb hátra, király atyám, hanem újonnan
támadjuk meg az ellenséget, legelőször is királyatyám testőrzőit
ereszszük reá, hogy mutassák meg hűségöket, s a haza iránti fiúi
szeretetöket. – Kedves fiam Fülöp, monda az öreg király, magamban is
felbuzdúlt a vér, hogy én is kiálljak a síkra személyesen. Eleget kérte
Fülöp, hagyjon fel azzal a gondolattal, mivel már öreg, de eleget nem
beszélhetett királyi atyjának. Neki indúltak megint az ellenségnek, s az
öreg király úgy megörvendeztette az egész táborát, mivel látták, hogy
velek együtt a haza boldogságáért életét feláldozza, hogy örömkiáltással
ragadják fegyveröket markokba, az ellenséget mindenike mint egy vad
oroszlán ölte vágta. Az öreg királyt jóllehet a fia s az öreg Pál nem
hagyta el, mégis az ellenség részéről néhány bátor vitéz, a kik látták,
hogy az öreg király fiastól, és Pál, kik legnagyobb kárt tettek az
ellenség vitézein, itten harcolna (mert Fülöp és Pál oly dühösséggel
vagdalta őket s nemkülönben az öreg király, hogy a lovak az elesett
holtaktól már alig mehettek) észrevette, hogy az öszvezavarodott nép
közt a király minden segítség nélkül maradt, a Fülöp eltéveszté az
atyját, és sokan megrohanák az ellenség közül az öreg királyt, s lovát
az ellenség fővezére átdöfé; szerencséjére a királynak, itt jő a Ferkó
néhány pajtásával nagy sebesen, azt gondolá, hogy a királyfit kerűlgeti
oly nagyon az ellenség, oda ugrat a pajtásaival, s látta az öreg királyt
hogy már ló nélkül van és bal karjából csorog a vér: oly mérgesen vágott
közé, hogy a királytól már hátráltatta az ellenséget. Észrevette Fülöp
hogy atyja nincs sehol körüle, már azt gondolta, hogy vagy elfogták,
vagy talán már meg is ölték; ugyan űzte mindenütt mindenfelé az
ellenséget, végre látja, hogy jobbfelől igen csoportozik, oda ugrat
Pállal, látja hogy atyja és Ferkó pajtásaival együtt már sebeket is
kapott; reá rohan Fülöp az ellenségre, s legelőször is azt a fővezért
szúrja át, a ki királyi atyja lovát keresztűl ütte. Az ellenség tehát
mindenfelöl megfutamodott, nagyobb részét levágták, sokat elfogtak,
végre megszünt a csata, s a Fülöp király atyja győzedelmeskedett. Más
nap követeket küldöttek az ellenkező királyok, s békességet kértek, meg
is adta az öreg király. Megvitték e követek, mily becsülettel fogadta
őket az öreg király, s kéréseket, tudniillik a békességre való
reáállást; a királyok tehát az öreg király jószívűségét személyesen meg
akarták köszönni, s másnap tiszteletére mentek. Az ellenkező fejedelmek
között leghatalmasabb volt a burkus király; ez ment be a Fülöp, atyjához
legelül. Esztendejére is majdnem hasonló volt az öreg királyhoz, a
háborúban egész familiájával részt vett, mert neki is hasonlóképen egy
pár magzatja volt, egy férfi s egy leány, kik akkori időben a legszebbek
közé számláltattak. Tehát a burkus király Fülöp atyjához az öreg
királyhoz, feleségestől, fiastól és leányostól ment, s oztán követte a
többi kisebb fejedelem. Fülöp bement az atyjához, mielőtt még a királyok
megérkeztek volna, tehát ott volt mikor a burkus király az ő szép
cselédeivel bejött; a két király megcsókolta egymást, és Fülöp
hasonlókép a burkus király fiát Károlyt. A többi beszéd közt előjött,
hogy mily nagyon le vannak kötelezve a fejedelmek az öreg királynak jó
barátságáért. A két királyfi együtt beszélgetett; a két király, királyné
és királykisasszony együtt. Az első pillantat által szerelembe esett
Fülöp a királykisasszonynyal, és a királykisasszony a királyfit igen
megszerette. Nyughatatlan volt már a szive Fülöpnek, várta mikép
lelhetne alkalmat a szép Luizával szólani; de a hosszas beszélgetés után
a királyok elváltak egymástól, s a királyfiak is félbeszakaszták
beszédjöket. Mily fájdalmasan látta Fülöp, hogy a kit úgy megszeretett,
többé talán nem láthatja; egy édes pillantatot vetett egymásra a két
szerelmes, melyből megismerték és elárulták titkos szerelmöket és
elváltak.

A dolog tehát úgy mint a háború szerencsésen elvégződött, haza felé
indultak; a hazaindulóra a más nap rendeltetett. Fülöp gondolá magában,
jó lenne a királyatyját arra kérni, hogy a burkus királyt, mint már most
jó barátját, házanépestől invitálná a mi országunk meglátogatására; s
eme feltett szándékát végbe is vitte; elment királyatyjához, s kérte, ne
vetné meg egy kérését. Mindent, fiam, a mit kivánsz, éretted teszek. –
Ezen jó barátunkat a burkus királyt, atyám, invitáljuk országunkba, és
majd oly szövetséget tehetünk vele, mely országunknak még idővel nagy
hasznára lehet, mert ő erős egy királyság, és ha idővel akárki ellenünk
támadna is, bátran kiállhatnánk az ő segedelmével, mert számos és vitéz
katonái vannak. – Tetszett az öreg királynak fia beszéde, s általlátta
annak hasznát; felele tehát: legyen úgy; s mindjárt követeket küldött a
burkus királyhoz, a kik ki is jelenték nála az öreg király akaratját;
örömmel kivánta azt a burkus király teljesíteni. Ezek után visszatértek
a követek s azt a hírt hozták, hogy holnaputánra készen lesz a burkus
király feleségestől, fiastól, leányostól és cselédestűl az öreg király
országán keresztűl utazni hazájába. Ez nagy örömére vált Fülöpnek, de
főkép a Luiza princeszné küldött ajándéka, egy fejér keszkenő, melyre a
Fülöp királyfi és a princeszné neve volt kivarrva, s alatta e szavak:
barátság, szeretet, holtig való hűség. Mely nagyon örűlt ennek Fülöp,
azt ki nem mondhatni.

Tehát elérkezett a vacsora, hozzá ült a király, királyfi s az asztalhoz
tartozandók. A királynak, hogy hogy nem, eszébe jött, hogy Pált is, a ki
oly híven szolgált és vitézűl harcolt, vacsoráljon velünk; elküldik
tehát a király inasát érette: Pál, jöjjön, a király hívatja, minél
hamarább. – Ugyan minek? kérdi Pál. – Nem tudom. – Bejelentik Pált;
felele a király: csak jöjjön be. Bemegy Pál, mindjárt mondja: mit
parancsol, felséges király? – Egyebet nem, hanem most ülünk a
vacsorához, és te is velünk. Eleget húzta magát, de mind hiába volt, a
király kivánságának be kellett teljesedni. A királyfi megfogván a Pál
kezét, az atyja és maga után az első helyre ültette, mondván: ámbár nem
tudom születésednek eredetét, de nemes tetteid és okosságod érdemessé
tesznek, hogy ezt a helyt viseld. – Vacsoráltak. A király kivánta tudni,
honnan vette eredetét Pál. Felséges királyom, mit harminc év alatt
eltitkoltam, most kivánod, hogy fölfedezzem? Hadd abba, felséges király.
– Nem, csak beszéld el. – Tehát király parancsolatára el kezdi beszélni,
és ekép. – Felséges király, én burkus születés vagyok, az atyám ennek a
mostani burkus király atyjának fővezére volt; de ellene sokan
áskálódtak, sok irígye volt, oly annyira, hogy ártatlanságát a hamis
vádak elnyomták és a király kivégeztette; az anyám szomorúságában
meghalt. Én akkor 15 esztendős voltam és a burkus lovasságnál főhadnagy,
engem is tisztségemtől megfosztottak. Az országban szégyenlettem már
tovább maradni, és vettem bújdosásom felséged országába; föltevém
magamban, soha senkinek sem fogom megmondani születésemet, a mit harminc
évig el is titkoltam felséges király udvaránál. – Mely szerencsétlen
volt, kedves Pál, felele a királyfi, a te atyád és anyád, hasonlókép
neked, mely sokat kellett eddig tűrni! Felséges atyám, ha kérésem
foganatos leszen, úgy is elesett a fővezérünk, s mindenkor szükséges egy
jó fővezér, legyen az Pál. Én tudom, hogy ő mindenfélekép érdemes arra.
– Ezen mindnyájan elámúltak az asztalnál; látja a királyfi, hogy
gondolkozik az atyja, teljesítse-e kivánságát vagy sem: akkor tele tölti
atyja poharát, s a magáét, és mondja: kérem királyi atyámat, igyunk Pál,
az új fővezérünk egészségeért. Feleli az öreg kírály: éljen sokáig! Ezen
véletlen megváltoztatását állapotának Pál az égi hatalomnak tulajdonítá,
köszönte a királyának és királyfinak róla való gondolkozását, s először
ugyan föl nem akarta vállalní, de a király a mint megmondá, úgy kelle
lenni.

A vacsora után kiki a maga szállására ment, minthogy másnap reggel már
hazájokba fognak indúlni vissza. Alig várhatá Fülöp kírályfi hogy
megviradjon, mindig csak azt ohajtozván, hogy minél hamarább megláthatná
a királykisasszonyt. Fölserkent tehát a nap, s nem sokára megjelent a
király táborával s udvarával együtt. Ó mely nagy örömmel látta Fülöp a
királykisasszonyt! A két király tábora összezárkozott s örömkiáltások
között folytatták útjokat. Míg hazáig értek, volt elég alkalma Fülöp
királyfinak beszélni s mulatozni a királyleánynyal, s titkon már a
holtig való hűségre kötelezték egymást. Már nem volt tovább a város, a
király lakhelye mintsem hat mérföldnyire, előre küldé tehát a futárt,
hogy hírűl adnák már itten közellétét; valamint az országbeliek
mindenütt örvendeztek királyuk látásán, nem különben várta a főváros is
az ő jó fejedelmét; el is érkezett a nép, s örömkiáltásokkal vevé körül,
a kis gyermekek és leányok koszorúkat hánytak elébe, akkori szokás
szerint. Jelen volt a király felesége, Fülöp mostohaanyja s a Fülöp
testvér húga. Fülöp az ő kedves húgát, az atyai tiszteletet miután
megtevé, megcsókolván, a burkus királyhoz és Luizához vezeté. A burkus
király fia, ki eddig nem volt szeretetnek rabja, most azzá lett; eddig
csak nevette, kik a szeretettől oly nagyon meg voltak hódítva, de már
most látja, hogy mely nagy erőt vehet az ember szívén egy szép lélek
szerelme. Mind a két királyfi tehát oly gondolattal volt, hogy a két
királyleányt magáévá tegye.

Most már beérnek a palota külső tájékára, és ott a kirukkolt purgerság
nagy örömmel fogadá, s a királyné is, eltitkolva átkozott szándékát, még
nagyobb szivességet mutatott; tehát kérte a királyfit, jönne némelykor
hozzá s beszélné el, miként tölté a háborút, micsoda viszontagságokon
estek által. Kivánságát megtette a királyfi, hogy legkisebbet se
vehessen észre a királyné, hogy ő már tudja minden álnokságait.

A vén banya rendelkezését igen helytelennek állítá a királyné, mivel
amint akarták, el nem sült; de a vén banya, bízván ördögi mesterségében,
mondá: ne féljen, királyné, nem fog uralkodni Fülöp királyfi, hanem
András lesz az ország királya, mert akárhogy, Fülöp királyfit kivégezem
az életből.

A király kirendeltetett egy napot, melyben az ország nagyjai
megvendégeltetnek. Eljött hát e nap; ennek legjobban örült a vén
asszony, remélvén, hogy gonosz föltett szándékát végbeviheti; ki is
mondá a királynénak: felséges királyné, most van olyas alkalom, mit
hasznunkra fordíthatunk. – Hogyan? kérdé a királyné. – Íme most lesz a
vendégség, én egy nagy darázszsá változtatom magam, s mikor éljent
fognak inni, én majd elszállok a királyfi pohara felett és oly mérget
eresztek belé, hogy mindjárt meg kell halnia. – Gondolatod jó, csak vidd
végbe, megkapod jutalmát.

A két királyfi tehát egymás barátságában tölték legtöbbnyire idejöket,
azért már semmit sem titkolhattak el egymástól; mondja tehát Fülöp
királyfi: ó mely nagyon szívembe tűnt a te testvérhúgod! oly annyira,
hogy nála nélkül már nem folytathatom életemet. – Nem különben vagyok
én, felele a burkus királyfi, a te húgoddal. – Így tehát fedezzük fel
királyatyáinknak szándékunkat; s mi ketten pedig, valamint atyáink,
segélni fogjuk egymást holtig, minden esetben.

Eljött már az óra is, hogy megjelenjenek a vendégszobában; ott voltak
hát mind együtt, a burkus király és királyné ültek az első helyen azután
az öreg király a királynéval, azután a két princeszné, és úgy a két
királyfi, kik, kedvök szerint kiki a maga kedvese mellé esett. A
királyfi mellett ült Pál a fővezér, és úgy a többi ország nagyjai
következtek. Most is tehát Pál fővezér (kit ezelőtt mint szolgáját
neveztünk, most fővezér név alatt jön elő) ki el akarta rontani, a mint
el is rontá, a királyné szándékát s a vén banya akaratát, mondja:
felséges királyfi, ne gondolja, hogy már minden ellenségtől meg volna
menekedve; a legnagyobb ellensége még megvan, tudniillik a mostohaanyja;
az most is abban dolgozik, hogy a királyfit valahogy a világból
kivégezhesse. Én mindent jól tudok, hogy mai nap a vendégségben akarnak
a királyfinak végére járni, mely így fogna végbevitetni, hogy a vén
banya egy nagy darázszsá fog válni, s mikor éljent akarnak inni, akkor
elszáll a királyfi pohara felé s mérget ereszt belé, hogy mindjárt
szörnyű halált haljon tőle. Hanem majd felvigyázok én reá, és ha látom,
hogy a királyfi poharában van a méreg, minthogy a poharak egyformák,
kicserélem a királynééval, a darázst pedig keszkenőmmel leütöm és egy
üres pohár alá teszem. Ha a dolog nem leend igaz, tehát a királynénak
nem lesz semmi baja, ha pedig benne lesz a méreg, meg fog halni azon
halállal, mit a királyfinak készített.

Mind ezt, a mint mondá, véghez is vitte Pál vezér: a darázst az
üvegpohár alá rekeszté, a királyfi poharát a királynééval fölcserélte.
Inni kezdenek tehát éljent, és mindenki kezébe tartja poharát, örült a
királyné, hogy feltett gonosz szándékát végre fogja hajtani; isznak
tehát, s a királyné azonnal legnagyobb fájdalmakat kap, úgy hogy
mindjárt doktorokat hívattak, de mindenik azt mondá, lehetetlen rajta
segíteni, hanem két óra múlva meghal. A király irtózott e véletlen
dolgon, hanem a királyné, nem akarván e terhes vétket más világra vinni,
oda hívatta magához: megérdemlem, úgymond, e halált, mert fiadnak
Fülöpnek akartam okozni, hanem velem történt. Már többet nem szólhatott,
azonnal meghalt. A vén banya is asszonynyá vált megint, s megégettetett.
Pál vezérnek pedig még sokkal nagyobb becsülete lett a király előtt,
mert a királyfi mindent előbeszélt, hogyan tartá meg már két ízben
életét.

Ezek után a két királyfi, az atyjok és ország akarata s magoknak
kivánsága szerint, a két királyi princeszszel öszveházasodtak, és
országlott mind a kettő csendességben számos esztendőkig.



TÖBBSINCS KIRÁLYFI.

Volt a világon két király, egyiknek neve volt Absolon, a másiké Salamon.
Soká éltek ők, soha egyik a másiknak hírét sem hallá, mindegyik azt
gondolta, hogy ő a legnagyobb úr a földön; és mivelhogy egymásnak soha
hírét sem hallották, tehát, háboruságról nem is gondolkoztak. Egyszer
azt gondolja Salamon: ugyan, én istenem, kire marad az én nagy uraságom,
ha meghalok? ki lesz utánam a legnagyobb úr a világon, mikor sem fiam,
sem leányom, sem semmiféle nemzetem, kire a királyságom hagyhassam? – S
elbúsulásában azt gondolá, hogy már ha neki nincs semmie csak a
királysága, fölhagy mindennel, istenre bízza magát, intézze a dolgot
amint akarja.

De az Absolon király, mivel fias és leányos volt, elbízta magát sok szép
cselédeiben és uraságában s egyszersmind királyságában, nagyon kevély és
kényes volt. Felfuvalkodottságában azt mondá: nincs az istenek után
nagyobb úr őnála e világon. Mivelhogy cselédei, szám szerint kilencen, s
mind igen szépek voltanak, tehát szépségökben mind nagyon elbizakodtak,
kényesek valának, senkihez nem is szóltak.

Itten hadd maradjon Absolon az ő szép gyermekeivel; jerünk Salamonhoz,
őt vígasztalni nagy szomorúságában. Itten délebéd felett Salamon király
szokott merengése közben elgondolá, hogy mily öreg már, még sem ád az
úristen nekik egy magzatocskát sem, kiben legkisebb örömük avagy
vigasztalásuk volna; mivel már 73 esztendős házasok voltak, még is
magzat nélkül éltek. Egyszer gondolja Salamon, hogy le kellene ebéd után
menniök a kertbe sétálni, s le is mentek dél után négy órakor,
felnyitogatja a kertész nekik a virágos kert kapuit. Amint bementek volt
karonfogva a kertbe, sétál a király a királynéval együtt az úton, hát
amint mentek volna, jobb felől volt egy tüskebokor, s azon bokorból
kinőtt egy szép líliomszál, minden sérelem nélkül. Meglátja ezt a
királyné, elmegy hozzá, csodálkozik, mi dolog lehet, hogy az a szép
líliomszál abból a csúnya tüskebokorból minden sérelem nélkül úgy
kinőtt, ottan körül-körül járkál mellette, a király pedig elmegy magának
a gyalog úton, de a királyné ott maradt a líliomnál, szépségén
csudálkozva. Addig-addig nézeget a bokorba, hogy egyszer kirepűl belőle
egy kis madárka, s annak a madárkának volt a fészkében négy fia; ezzel
feltekint a királyné az égre s öszvetett kezekkel azt mondja: ó felséges
isten, ez micsoda kis állat, s mégis négy fiúval megáldottad; áldj meg
engem is csak akkora fiúval is, mint ez a kis bogár a ki itt mászkál.
Azonnal meghallgatta szavait az úristen, s mintha mindjárt megnehezedett
volna, kiált a királynak: hallod-e, társam, jöjj vissza. – Feleli a
király, minek menjek már ennyiről vissza? jöjj te ide. – Én nem megyek,
hanem csak te jöjj ide. – Oda megy a király, elmondja neki a királyné mi
történt vele, mutatja a madárkát is, mely ott repdesett egyik ágról a
másikra, azután megmutatja neki szép négy fiát is, és mond: nézd édes
társam, annak a kis madárnak mily szép négy fia van, nekünk pedig
nagymódú embereknek, legkisebb magzatunk sincs; s én hogy ezeket
megláttam, azonnal az úristenhez felfohászkodtam, adjon nekünk is egy
magzatot, ha mindjárt olyan lesz is, mint ez a kis bogárka, a ki itt
mászkál a föld szinén. S nem tudom, talán meghallgatta az úristen
kérésemet, mert hogy azt találtam mondani, mindjárt egész testemben
megnehezedtem. – Feleli a király: o édes társam, adná az isten, hogy úgy
lenne, a mint mondod. Elmennek onnét magok útján sétálni a kertben; hát
napról napra látszik, hogy a királynénak nő a hasa, s úgy annyira
nőldögél, mint most is szokásban van, hogy kilenc hónapra szokott a
gyermek megszületni, hát ő is annyi időre fogott világra hozni egy
gyermeket. Itten a király látja, hogy már a felesége a szüléshez
készülne, mindjárt tudományos doktorokat hivat a házához, hogy annál
könnyebben szülné meg a gyermeket; megszületett minden sérelem nélkül.
Kinek volt nagyobb öröme, mint Salamon királynak! Mindjárt öszvehívatja
országából a grófokat, bárókat s az ő érdemes tanácsosait, gondolná ki a
tanács, hogy az ő egyetlenegy magzatának mi lenne a neve. Itten a
tanácsosok ugyan törvénykeznek a gyermek nevén, de egysem tudta
eltalálni, mivel a király akarta, hogy valami különös neve legyen, mivel
csak ez az egy gyermeke volt; azért a tanácsosok semmikép sem tudtak
neki kellő nevet találni. Ekkor a királynak eleibe megy egy koldus
asszony, kér tőle alamizsnát; mondja neki a király: isten adta szegénye,
ne botránkoztasd a lelkemet, holott látod, fejem sem szabad a nagy
gondolkozásban. Kérdi a koldus asszony, miben volna neki oly nagy
gondolkozása? Feleli a király: mit kérded, szegény koldus, nem tudsz te
azon segíteni; gyermeknek akarunk nevet találni, de senki sem képes a
tanácsosok közűl; mivel több gyermekem nem volt, akarom, hogy több oly
név ne legyen, mint lenne a fiamé. – Mondja a koldus asszony: ha engem a
felséges király bebocsátna a királyi törvényházba a többi tanácsosok
közé, hát talán én tudnék neki nevet adni. Itten nagyhamar a király
beszalad a törvényházba, mondja a törvényes uraknak: kérem a törvényes
urakat, egy koldus asszony azt mondá nekem, hogy ha őt a törvényházba
beeresztenénk, leghamarébb tudna neki nevet adni. Bebocsáták a
törvényházba, mondják neki a törvényes urak: no mit akarsz te koldus
asszony, hogy ide jöttél? Ha felvállaltad; hogy azon egyetlenegy
gyermeknek tudnál nevet adni tetszésére valót a királynak, hát most
mondd meg, ha pedig nem, vége az életednek. Itten mondja az öreg
asszony: kérem a törvényes urakat, én megmondanám, de nem tudom, miben
áll a dolog; ha előbb megbeszélik, hogyan mikép van, majd szólok aztán
egyet. Erre röviden megmondja neki a tanács: nem egyéb, koldus asszony,
hanem a mi felséges Salamon királyunknak, hetvenhárom esztendős házas
létére nem volt több gyermeke egynél, annak akar nevet adni olyast, hogy
ne lenne semmiféle embernek hasonló. Mondja az öreg asszony:
általértettem a dolgot; hát szabad-e most nekem szólni a törvényes urak
ellen? én bizonynyal megmondom, mi legyen a neve a királyfinak, és
hiszem is, hogy tetszetős lesz királyi atyjának. – Feleli a tanács:
igenis, szabad szólnod, csak beszélj. – Nagyhamar mondja az asszony: nem
érdemel egyéb nevet, hanem csak ezt: _Többsincs_. Itten a tanácsosok
egymás szemébe tekintgetnek, mind jóváhagyák, adják a király elébe, hogy
ezt felelte az öreg asszony és ezt a nevet adta a gyermeknek. A király
elmosolyodott rajta, hogy az öreg asszony úgy eltalálta az ő tetszésére
a gyermek nevét, meg is ajándékozta örömében húsz ezer aranynyal,
mondván neki: azért adom ezt az ajándékot, hogy többé ne koldulj, hanem
élj belőle becsületesen, és ha elfogy, jöjj el hozzám, még akkor adok
negyven ezeret, csakhogy a fiam nevét kedvemre eltaláltad.

Elfogyott az öreg asszonynál a pénz, elmegy a királyhoz megint, de a
király felelt neki: hát elfogyott a pénzed öreg? – Mondja neki víssza:
igenis elfogyott, felséges király. – No ha elfogyott, igéretem szerint
megadom azt a negyven ezer aranyat, hanem abból úgy élj, hogy senkihez
ne menj koldulásképen valamit kérni, mert ha azt megtudom, életednek
végére járok; mert egyszer húsz, másszor negyven és így hatvan ezer
aranyból egy koldus asszony halála órájaig elélhet becsületesen.

Elérvén az öreg asszony halála óráját, maradt neki még tíz ezer aranya,
azt egy özvegy asszonyra hagyta, kinek házánál lakott, hogy lenne az
neki a házbérre; eltemették az öreg asszonyt, s a tíz ezer arany a
háziasszonynál maradt, de ez a tíz ezer aranyból oly gazdag lett, hogy a
világon csak párját kellett keresni.

No ezen időknek elfolyásában már a királyfi Többsincs napról napra
nevelkedik és okosodik, és mint okos gyermek maga állapotja felől
gondolkodik, úgy annyira, hogy van már kilenc vagy tíz esztendős.
Egyszer bemegy az atyjához s azt kérdi tőle: felséges atyám, hány
ezerekből való jószágunk van nekünk? Feleli a király: szerelmes
gyermekem Többsincs, a mi csak a széles világon van, az mind a miénk, s
ha én meghalok, csupán magad maradsz, csak jól intézd a dolgod. – Ezen
szavaira azt mondja a gyermek: ugyan felséges atyám, meg ne nehezteljen
hogy én azt felelem: lehetetlen dolog az, hogy e világon ne volna több
király csupán mi, muszáj még más királyságnak is lenni valamely szélén a
világnak; azért, felséges atyám, csak állítsunk fegyveres népeket, mert
nem tudjuk, honnan és ki üt mireánk; s támad nekünk ellenségünk nem sok
idő múlva. – De ezen szavait a gyermeknek nem igen hallgatta meg a
király: ej, fiam, dehogy támad nekünk ellenségünk, hagyj békét azon
gondolatnak s ne beszélj oly gyerekséget. Evvel megszomorodván
Többsincs, elmegy az atyjától. Egykor éjtszakára jön az idő, lefekszik a
gyermek, s éjjeli álmában azt álmodja, mintha egy angyal ment volna
hozzá azt jelenteni: hallod-e, fiam Többsincs, a te atyád nem
gondolkozik semmiről, egyszer azt veszi észre, hogy mind a te életednek,
mind pedig az övének vége lesz; de te semmit ne gondolj atyád
akaratával, hanem eredj magadnak hetedhét ország ellen szerencsét
próbálni; majd akkor meglátod magad, miként jöend reátok az idő. Tudom,
hogy atyád ellenzeni fogja, de te azzal semmit se gondolj, ha király
akarsz maradni. Ahogy ezeket megálmodta volna a királyfi Többsincs,
elmegy az atyjához azonnal, elbeszéli neki az éjtszakai álmát. A király
ezen megszomorodván, hogy azon egyetlen gyermeke ott hagyná, feleli
neki: szerelmes gyermekem, egyetlenegy fiú, miért kivánsz öregségünkre
itt hagyni, holott semmi bajod? ha én meghalok, csak királynak fogsz te
maradni. – Mond a gyermek: már, királyi atyám, ha azt álmodám angyal
mondása szerint, meg nem szegem szavát; elmegyek hetedhét ország ellen,
szerencsét próbálok az Absolon királylyal és az ő fiaival, mert amint
reménylem, még az ő kisebbik leányát Klárát magamévá teszem. – Azt
feleli a királyi atyja neki: fiam, hogy indulnál annyi útra, holott
semmi hírét nem hallottad, nem csak te, hanem még én sem? ugyan hová
tudnál indúlni és bujdosni idegen földekre próbátlan gyenge fiú létedre?
Ha olyanokat akarsz véghezvinni, még többet kell tanulnod mikép lehessen
azt jól végbe vinni. – De itten a gyermek azt feleli, hogy ő többé
királyi atyjánál nem marad. Már látja az atyja, hogy semmi módon meg nem
tarthatja a fiát, nagy búnak adja magát, és feleségével együtt busúlnak
és siránkoznak a gyermek fölött. Végre útnak bocsátják; mondja neki a
királyi atyja: hát, fiam, már ha elmégy, hány ezer vitézekből álló
sereget viszesz el magaddal, a kik éjjel és nappal vigyázzanak reád? –
Feleli a gyermek: nem viszek én királyi atyám, egynél többet, a Habakuk
nevezetű szolgámat; bízom abban s az én istenemben, hogy vele is
szerencsés leszek. – Mondja a király: már látom fiam, hogy végkép el
akarod magadat ölni; hogy nem szánsz minket ily öregeket itt hagyni. De
már ha csakugyan el kell menned, utadból meg nem foglak: mennyi pénzt
viszesz magaddal? Feleli a gyermek: nem kell nekem több, királyi atyám,
száz tallérnál, elég lesz az nekünk kettőnknek, mert amint látom,
felséges atyám sok társzekért megpakoltatott ezüsttel és aranynyal az
útra, de mit csinálok én annyi teméntelen pénzzel oly állapotokban? csak
hadd maradjon ide haza. Azt is láttam, hogy különbnél kűlönbféle
paripákat készíttetett föl számomra; nekem azok sem kellenek, hanem majd
kimegyünk még ma délután a ménes közé, ott találunk egy deres csikót, a
ki mindennap a csikós hirével kel fel; az is jó lesz nekem, ha elvesztem
sem lesz nagy kár, s a szolgámnak is azt a régi fakó lovat viszem el,
minek királyi atyám már hasznát nem veheti. – Amint indulófélen volt a
fiú, a király szebbnél szebb kardokat akart köttetni oldalára, de ő
akkor is csak azt felelte: nem kell nekem egyéb kard, csak az, mely a
padláson van eldugva, minek már semmi hasznát nem vehetni, azzal megyek
szerencsét próbálni idegen országon. Itten a rosz deres csikót
megnyergelik neki a legények, meg a rosz fakót, s azzal elment hetedhét
ország ellen, az Absolon királyt keresni.

Ment mendegélt az úton, legénye mindenütt vele van, úgy annyira mentek
az országban, hogy már sem erdőt, sem hegyet, semmit nem találtak, csak
a nagy pusztaságban maradtak, nem láttak sehol semmit, csak az eget és
földet. A mint reájok estveledett, azt mondja a királyfi: no édes
szolgám, már itt elestveledtünk, mit csináljunk most? – Feleli a szolga:
mit csinálnánk egyebet, királyfi, itt meghálunk, megvárjuk a reggelt,
akkor majd elmegyünk valamerre a szerencse útján; vagy jóra vagy roszra
elvezet bennünket. – Jónak hagyta a királyfi az inas szavát; megháltak,
reggelre felviradnak, ismét útnak indúlnak. Mennek mendegélnek az úton
hetedhét ország ellen, a sok járásukban találnak egy nagy erdőségre,
belé érkeznek, elsötétedtek, ismét megeresztnek, beszélgetnek egyről
másról. Egyszer meglátja a királyfi a nagy sötétségben, mintha valami
tüzecske megcsillámlana előtte, mondja a szolgának: hallod-e Habakuk,
nézd, amott egy kis tüzet látok, jó volna oda tekintenünk, ha reá
tudnánk találni. – Felel a szolga: én nem bánom, amint a királyfinak fog
tetszeni, úgy cselekedjék. Ezzel a lovakat megnyergelik és tetejébe
ülnek, mennek mendegélnek a tűz felé, mikor megközelítették volna,
megcsendesednek és vizsgálódnak, mi lehetne ott. Hát nem egyéb volt,
hanem egy öreg asszony, annak volt egy kilencfejű sárkány kutyája, az
észrevette őket, hogy ott járkálnának, kiszaladt elejekbe nagy ordítva,
majd hogy el nem nyeldeste őket, tűz és láng úgy jött a száján a mint
kiférhetett. Ugyancsak megijeszté a két utast; mit volt tenni,
Többsincsnek muszáj volt a rozsdás kardot kirántani s első szerencsét
próbálni vele. A mint hozzávágott, úgy eltalálta, hogy hét fejét
egyszerre elüté, a nyolcadikat is jól megsebesíté; de a kutya sem hagyta
magát, hanem erősen akarta őket zavarni; másodszor is hozzá vág a
királyfi, s elcsapta még azt a két fejét is. Azonnal elmennek az öreg
asszony ablakára, benéznek rajta, ki legyen ott, hát látják, hogy egy
öreg asszony egy holtemberfejet eszik az asztalon; hanem a mint ezt
meglátták, mindjárt ott akarták hagyni, de az öreg asszony jól tudá,
hogy ablakán valaki van, elkiáltja magát: kik vagytok és mit kerestek?
jöjjetek be, ha nem, hát vége az életeteknek. Azzal kijön hozzájok: no
mit akartok, mondjátok meg. – Azt felelik neki: édes öreg anyám, útas
emberek vagyunk. – Mondja az öreg asszony: no ha útas emberek vagytok,
hát itt most muszáj meghálnotok, majd elmehettek reggel. Ugyan
megfogadták a szavát, bementek, a lovakat bekötték az istállóba. A
házban kerdözgetölődött tőlök a vén asszony, hol járnak, mit keresnek s
hová akarnak menni. Azt mondja a királyfi: édes öreg anyám, megyünk az
Absolon királyt keresni, mivel igen nagy hírt hallottam, azért kérem
édes öreg anyámat, hogy ha tudna róla valamit mondani, merre volna az ő
országa. – Mondja az öreg asszony: fiam, azt jól tudom hogy az országa
erre van, de azt nem, hogy mely helyt. A szóbeszéd között kérdi az öreg
asszony: ugyan, fiam, hogy tudtatok ide jönni ily csendességgel, holott
nekem van egy kilencfejű sárkánykutyám, akármiféle ember jött ide,
mindjárt megette, és hogy titeket meg nem evett? Akkor már pedig az öreg
asszony jól tudta, hogy kutyáját a királyfi Többsincs levágá, de amúgy
próbálásképen keresi, kivallanák-e szépségesen, hogy megölték;
öszveszedegeté a holtember testéből való csontokat és más egyebet az
asztalon, kiviszi neki s kiabálja a kutyát, hogy jönne elő enni. Ezek
oda ben gondolják, hogy jó volna talán kivallaniok, hogy a királyfi
Többsincs agyon vagdalta, jobb lenne talán úgy; azonnal kiszalad a
királyfi az öreg asszony után; ugyan, édes öreg anyám, ne keresse a
kutyáját, mert agyon vágtam, mivel meg akart marni. – Mondja az öreg
asszony: no fiam, köszönd hogy magad megvallád, hogy megölted, maskép
vége lett volna az életednek. – Akadhatok-e többet úgy meg mint itt
most? kérdi a királyfi; még nem akadtunk meg, csak most először.

Azzal az idő reggelre közelgetvén, az öreg asszony egy kicsinyt
lefekteti őket; mikor megviradott volna, akkor fölserkenté álmukból,
hogy indúljanak útnak, a merre elkezdettek, hanem azt is megmondá, merre
menjenek egy más öreg asszony felé, s az útat megmutatta, hogy akármi
módon keressék föl azt, ő legjobban tudja nekik mondani, merre volna az
a király ahová ő akar menni.

Elmennek onnan, s mennek hegyen, völgyön, azon az úton, mit nekik
mutatott, egykor estve elérik az öreg asszonyt, oda mennek a házhoz
közel; hát annak is volt egy tizenkétfejű sárkánykutyája, az is
észrevette hogy ott járkálnának, nagy mérgesen elejekbe szalad, ordít
keservesen s végkép el akarja őket ölni. Mit volt Többsincsnek mit
tenni, ki kellett a kardot rántani s szerencsét próbálni. Úgy hozzá
vágott, első vágással kilenc fejét egyszerre levágott, megmaradt még
három feje épségben; azzal hogy a kutyára jól reá ijesztett, mindjárt
elszaladt nagy véresen az asszony eleibe. Kimegy az öreg asszony a
házból a nagy sivalkodásra, meglátja, hogy az ő tizenkétfejű
sárkánykutyájának csak három feje volna, az is vérben fagyban van, s az
útasok is azonnal oda jutnak. – Jó napot adjon az isten, öreg anyám. –
Isten hozott, fiaim, mit kerestek itt, holott ily emberek mint ti, nem
szoktak erre járni; hát ti mit akartok itt? – Felelnek neki: édes öreg
anyám, mi bizony az Absolon királyt jöttünk keresni, ha reá tudnánk
valahol találni, és ha öreg anyánk valamit tudna nekünk róla mondani. –
Igen is, én tudok, fiaim, de ti nem tudtok oda menni. Hanem mi a
kérdésem tőletek? mit csináltatok kutyámnak? hogy tudtátok úgy
megcsúfolni, holott az hat embertől sohasem akart félni, s mégis ti
ketten úgy megcsúfoltátok. Elbeszélik neki az útasok, mikép történt
velek az a dolog, hogy őket erővel meg akarta volna enni, és csak egy
kicsikét kezdtem felé vágni, mégis kilenc fejét vágtam le egyszerre;
azért engedelmet kérek öreg szülémtől, hogy ily nagy kárt találtunk
okozni. – Az feleli az öreg asszony: fiaim, én azért megengedek, csak
hogy oly derék vitézeknek látlak benneteket. Azért ha azt akarjátok,
hogy az Absolon király kisebbik leányát elhozzátok, maradjatok meg nálam
reggelig; reggel mindenféle állat be fog hozzám jönni reggeli raportra,
azok közül, majd megkérdezem kik tudnának oda menni.

Itten reggel elérkeznek mindenféle csúszó-mászó állatok; kérdezi tőlök,
melyik tudná Absolon király rezidenciáját? azt felelik, hogy nem tudják
egyik sem. Hát meglátja az öreg asszony, hogy hibázna közülök egy,
kérdezi tőlök: hogy hagytatok el közületek egyet? Felelnek: elmaradt,
mert sánta és a szárnya is el van szedve, azért maradt el, nem birt
velünk jönni. – Hát hogy ezt megmondák az öreg asszonynak, mindjárt
elküldötte őket haza, hanem megmondá nekik: no ha szembe találjátok,
hogy minél hamarébb hozzám jőjjön, tőle akarok valamit kérdezni. Nagy
sokára elérkezik a sánta sas, megy az öreg asszonyhoz: mit tetszik
parancsolni királyné asszonyomnak? – Feleli az öreg asszony: nem
parancsolok semmit, hanem csak azt kérdem tőled, hallottad-e valamikor
Absolon király hírét? – Feleli a sánta sas: igenis, hallottam, mert sok
bárányt elhordtam országából, ott lőtték el az egyik lábamat, ki is
szedték a tollamat, a mely tollaimmal oly verseket írnak, hogy Salamon
királynak végére járnak. – Mondja az öreg asszony: ép azért szeretem
hogy tudod lakóvárosát, mert itt van a Salamon királynak fia Többsincs,
a ki is országát tudni s kisebbik leányát elnyerni akarja; tehát most el
fogsz vele menni útitársnak, megmutatod neki hol van az ő királyi
palotája, s adj neki valami jó mesterséget, melynek legnagyobb hasznát
veheti.

Elmegy vele a sánta sas mint jó úti társ; mennek heted hét ország ellen,
felérnek egy iszonyú nagy hegyre, melyről már meglátszott az Absolon
király palotája. Mondja neki a sánta sas: már én tovább nem mehetek
veletek, mert amott a király palotája, ahová menni akarsz királyfi;
hanem most feltartom a jobb szárnyamat, szakíts ki belőle egy szál
tollat, annak a tollnak az a mestersége van, hogy szorítsd meg a végét s
tartsd a tenyeredre, kicsöppen belőle három csöp zsír, dörgöld el a
kezeden, mondd: hip-hop, ott legyek a hol akarok, Absolon király
rezidenciájánál. Most felemelíté a bal szárnyát s mondja neki: szakíts
ki a bal szárnyamból is egy szál tollat, mely tollban az a mesterség
van, akármely szükségedben kivánsz irni, hát nem szükség a pennát
tíntába mártogatni, ugy irhatsz vele a mint akarsz mindenféle
alkalomkor. – Itten hogy e mesterségekkel megajándékozá a sánta sas, ott
hagyá őt s elment maga útjára haza felé.

Itten Többsincs királyfi gondolkozik a szolgájával Habakukkal, s mondja
neki: no édes szolgám, már most mit csináljunk? te be nem jöhetsz velem,
hanem itt kell maradnod míg visszajövök; viseld gondját lovainknak,
harmad vagy negyed nap múlva, eljövök én hozzád, ha a szerencse jól
szolgáland reám. – Azzal ott hagyja a hegy oldalába, maga fölmegy a
tetejébe, megszorítja a toll egyik végét, alátartja a tenyerét,
belécsöppen három csöp zsír, eldörgöli, öszvecsapja a két kezét: hip-hop
ott legyek a hol akarok fejér galamb képében, Absolon király
rezidenciája tetejében! Azon szavai után mindjárt ott termett galamb
módja szerint, elkezd magának dúdogálni. Egyszer meglátja az idősb
princeszné; igen csodálkozik micsoda szép madár az ott, honnét került
oda, nem győzött a szépségén eléggé bámúlni: bemegy a királyi atyjához,
mondja neki: felséges királyi atyám, be igen szép jószág kereste meg
királyi palotánkat, gyönyörűség reá nézni és szavát hallgatni. Kimegy a
király, megnézi, és nem győz csodálkozni, honnan jött volna ez a szép
jószág ide; mindjárt szerette volna megfogatni elevenen, de sehogy sem
tudta, elküld a fővadászhoz, jöjjön oda a legnagyobb frisseséggel.
Elérkezik a vadász s mondja mit tetszik parancsolni a felséges
királynak? Feleli a király: nem tetszik egyéb, hanem csak az, hogy lődd
meg nekem azt a madarat, de úgy, hogy meg ne dögöljék belé, hanem
elevenen meg lehessen fogni és sebéből kigyógyúlhasson, mert szeretném
kalitkában tartani. – Hozzá lő a vadász, de a galamb semmibe sem vette,
megrázá magát s más végére repűlt a palotának. Meglátják ezt a király
leányai, megijednek, hogy talán majd ott hagyja őket a galamb,
könyörögnek királyi atyjoknak, hagyna neki békét, majd megszokik talán a
többi madarakkal. Itten a király helybehagyta leányai esdeklését, nem
bántotta többé a galambot, hanem parancsolá, hozzanak ennivalót.
Mindjárt hoznak kukoricát, árpát, s az árpa közt találkozott nehány szem
tiszta búza, a galamb csak azt kapdossa; meglátja a király, hogy a
tiszta búzát jobban szeretné, próbára mindjárt hozatott, azt szórtak
neki; a galamb a többi madarakkal eszik, mintha mindig ott lett volna.
Egyszer azt mondja a legidősb leánya, Sára: méltóztassék meghallgatni
bennünket, felséges atyám; azt gondoltuk, engedje meg nekünk hogy a
madarat meg próbáljuk fogni, hát ha nekünk megállana, mivel oly
szelidnek látszik. – Mondja a király: próbáljátok meg, én magam
szeretném, ha megfoghatnátok. Mindjárt a legidősb leánya próbálja
magához csalogatni, de sehogy meg nem foghatá; látja a középső leánya
Rózsa, ő is kezdi próbálni, de neki sem akart megállni; elmegy a
legkisebbik leánya Klára a királyi atyjához, megkéri igaz szeretettel,
hogy már a két nénje próbálta a madarat megfogni és meg nem foghaták,
engedné meg neki, hadd próbálná meg ő is, talán majd neki meg is fog
állani.

Azt feleli a király: nem bánom, szerelmes leányom, próbáld meg te is.
Azonnal elmegy a kisebbik leány, s visz le a kötényében egy összemarok
tiszta búzát s azzal kezdi magához csalogatni; a galamb látta és jól
tudá, hogy a fog lenni az ő mátkája: mindjárt nagy szelidséggel adta
magát, mert mihelyt szórogatta neki a tiszta buzát, közelébb, közelébb
jött hozzá, egyszer úgy annyira, hogy a leány hozzá kezde nyúlni, s
azonnal a galamb szépen meglapúlt és megállt neki. Nagy örömmel
megfogta, szalad nagy frisseséggel királyi atyjához, mondja neki:
felséges atyám, itt a szép madár, nekem megállt. Mindjárt a király
csináltatott neki aranyból kalitkát és a maga házába bevitette, ott
felakasztatá, mindenféle étkeket, cukrot s más egyébféle édességeket és
süteményeket hoztak neki, de a galamb a király házában sem nem evett,
sem nem ivott, csak a nagy busulásnak adta magát és szomorkodott.

Egyszer éjtszakára fordúl az idő, vacsora után lefeküsznek, a kisebbik
leánya azt álmodja éjtszaki álmában, hogy ha a királyi atyja az ő
szobájába vitetné a madarat, többé nem búsúlna, sem nem szomorkodnék,
hanem mindég víg kedvvel ennék és innék. Fölérezvén a princeszné éjjeli
álmában, elmegy reggel tíz órakor királyi atyjához, elbeszéli az álmait,
hogy a madarat ha az ő szobájába vinnék, igen jó kedve lenne, ennék és
innék s nem lenne oly szomorú. A király meghallgatta leánya kérését,
elvitette mindjárt szobájába, s a galambnak jó kedve volt, evett és
ivott, s a maga módja szerint énekelt. Elmegy a leány az atyjához:
királyi atyám, ha tetszik, jőjön most, nézze meg a madarat, micsoda jó
kedve van, mindig énekel. Elmegy a király, megnézi, látja, hogy mily jó
kedve van a madárnak, s ő is igen örült neki.

Egyszer estvére fordúl az idő, a királyné avizáltatja, hogy minden
gyermeke készen legyen tíz órára őhozzá vacsorára. Ki is mentek
mindnyájan, tizenegy óráig tartott a vacsora, azután mindenik elment a
maga szobájába. A kisebbik leány mikor ment volna haza, és a szobája
ajtaját benyitá, meglátja a galamb, mindjárt nagyon örűlt és énekelt; ő
is igen örűlt, hogy a galamb úgy szereti, megsimogatá s enni adott neki,
azután lefeküdt az ágyba. Egyszer mintegy tizenkét óra tájban
megrázkódik a galamb a kalitkában, megnyilik a kalitka előtte, és oly
princcé vált, hogy szebbet lehetetlen volt akkori időben látni; elmegy a
pinceszné ágyához, fölserkenti a legjobb álmából. Nézi a princeszné,
micsoda nagy világosság volna az ő szobájában, hát Többsincsnek
ruhájától és szépségétől volt oly világos. Kérdi a princeszné: ugyan ki
vagy te? – Felel vissza: Salamon király egyetlen fia Többsincs vagyok.
Hallám atyád hírét, hogy atyámra egész erővel akar jönni s ki akarja a
világból végezni; hát én azért jöttem udvarához, megtudjam, mi végre s
mi oknál fogva cselekedne ezt. – Feleli a princeszné: de ugyan te
volnál-e az szivem? ha tudnám hogy te vagy, holtig neked ajánlanám
magamat. – Monda Többsincs: igenis én vagyok. – No ha te vagy, hát én
királyi atyámnak palotáját el kivánom hagyni, elmegyek veled atyád
országába. – Felel a királyfi: azért is jöttem, ha egyebet nem, de
tégedet elviszlek királyi atyádtól; s azért csak készülj és jőj velem. –
Mond neki a princeszné: megállj, szivemnek szép szerelme, egy kevés
ideig, mert ez oly hirtelenséggel végbe nem mehet; elsőben egy levelet
is kell királyi atyámnak írnom, hogy merre mentem, s hová lettem.
Bemegyek tehát királyi atyám szobájába, kihozom az irószerszámokat, s
megirom, kivel mentem el, s mely országban lesz megmaradásom. – Azt
feleli a királyfi Többsincs: nem szükséges irószerszámokért bemenned,
van nekem egy szál tollam, a kit nem kell soká tintába mártani, mégis
lehet eleget irni vele. – No ha van, szivem, tehát add ide, írjunk egy
kis levelet vele. Mindjárt oda adja neki s ő megírja a levelet. – No,
szivem, kész a levél, írd hát alá magadat, ki vagy te. Azonnal aláírta
magát Többsincs, s kijelenté ki legyen ő. A levél hogy elkészült,
elvitte a leány, az atyjának szobaajtajába letette, s azonnal visszament
a királyfihoz: no, szivem, készen vagyunk, most menjünk a merre akarsz.
De _hogy_ megyünk ki e palotából? mert minden kapun strázsa áll, ki nem
lehet tőlök menni. – Ne gondolkozzál te, szivem, semmiről, majd
elmegyünk mi, a mint meg sem gondolod. – Kimennek az ajtó eleibe,
megszorítja a tollnak a végét, mondja a princesznének: tartsd alá a te
tenyeredet, csöppentek belé három csöp zsírt, azonnal dörgöld el rajta.
És mikor mondá: hip-hop, ott legyünk a hol akarunk! azonnal ott lettek
ama nagy hegy oldalába, hol Habakuk a szolgája volt: és ott míndjárt
lóra ülnek s mennek haza felé.

Egyszer, megviradván, megleli a király a levelet, elolvassa, hát nincs a
kisebbik leánya: haragjában mindjárt utána akar menni, hogy visszahozza.
Meglátja az idősb fia, hogy ő akar menni érette, így szól: felséges
atyám, nagy szégyen volna az nekünk, ha királyi atyám menne utána; majd
elhozom én s hacsak a föld színén van, vissza is hozom. Azzal útnak is
ereszti, nagy sietségében utol is érte a szökevényeket; mikor
megközelítette volna: megállj, Salamon király fia, kiálta, add vissza
húgomat, ha nem, vége az életednek! – Azt feleli Többsincs: jer csak
közelebb, majd meglássuk, ki lesz a vitéz. – Ezzel összemennek, kezdenek
harcolni, de Többsincs a maga kardjával levágja a királyfi fél karját.
Azzal ez mindjárt visszafelé megy s nagy szomorúan mondja az atyjának:
királyi atyám, nincs semmi mód, hogy visszahozhatnánk, oly erővel bir
Salamon király fia. Ekkor elkérezkedett a másik fia is Absolonnak, de ez
is szerencsétlenül járt, mert vállban nagyon megsebesíttetett, s ő sem
vihete semmi jó újságot királyi atyjának, csupán azt, hogy Salamon
király fiát lehetetlen meggyőzni. Elkérezkedett a harmadik is, ez pedig
legszerencsétlenebbűl járt, mert életével fizette meg a viaskodást.
Itten Absolon király igen megszomorodott, hogy két fia megsebesíttetett,
egy pedig megholt, és e fia halála után oly levelet kapott, melyből
megérté, hogy soha Salamon királyra fegyvert ne fogjon, mert valósággal
úgy fog járni mint a harmadik fia. Ezen a király még jobban
megszomorodván, nem sokára meghalt többi fiával együtt; Többsincs pedig
megmaradt királynak, s a leghíresebb vitéznek, kit még most is
Többsíncsnek hínak. És így kedves princesznéjével az atyai országba
megérkezvén, örömmel fogadtatott, s megesküdvén, szép magzatokat
neveltek. Az Absolon országát pedig elfoglalta, leányait nagy pompával
elhozatta és más hercegekhez házasítá, és országlott a népnek legnagyobb
megelégedésével és mindenek örömével.



VI. A SZÖKÖTT KATONA.

Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már
raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott
volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most
gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik.
Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen
pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három
krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr,
a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a
katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda
adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide
adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj
megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona:
Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki
mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres
borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem
mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel
elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki
üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris
szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát
s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha
akármennyit innék is belőle.

Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret,
néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy
tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát,
ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot
tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az
úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit
kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét.
Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná
meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem
kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá
Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele
borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona
uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan
pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly
zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé
kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát
ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az
isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé
a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy
ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia,
s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve
tartaná.

Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy
zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s
belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy
napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő:
mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros
megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a
palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem
lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet
szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy
nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal
parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál
behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a
király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a
mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát
gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában,
látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál
innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben
életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a
katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta
hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A
szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol
maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga
ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. –
Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a
furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.

Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy
kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a
többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba
mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy
utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No,
ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti:
no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen
pokolba s magammal hozom el.

Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda
rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik
ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek
kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire
hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a
szökött katonából.

Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen
Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket,
melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a
katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok,
juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. –
Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert
juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment
tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is
meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni
a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász,
én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell.
Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat
Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter,
csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt
maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó
volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun.
Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de
gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre,
nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a
katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli
az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá,
hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy
szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék,
silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne
ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor
jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál?
voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond,
mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától
beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a
mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül
maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.

A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben.
Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak
felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki
ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá,
hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük
közé.



VII. A TESTVÉRI ÁTOK.

Egy rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már
eltöltöttek sok esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is
elérte már, kérték tehát az istent, adna nekik valami magzatot, a ki
gyámolójok lenne vénségökben. Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az
asszony teherbe esik; eljön az idő, és meggyermekezik, s a világra hoz
két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt. Mind a kettőnek
aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész világon
még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek?
mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának;
sokakat eljárt, de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták,
hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen
nagy fájdalommal hallá az öreg ember, és szomorúságában már nem tudta
hová fordúljon; íme útjába akad egy gazdag kereskedő, ki látván e
szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit szomorkodik öreg apám? ez
pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két magzatot szült a
világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is vinni. A
kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni
feleségemmel együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs;
de hol lakol? – Én, felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy
rongyos házban; meg fogja ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a
ház előtt, és a kamra oldala ki van dőlve, a ház oldala pedig úgy van
megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet Cerberusnak hínak, az
mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg fogja lakásomat
találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő
feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is
jelent feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda
ritka szépség legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és
meg lenne elégedve. Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút
nevezték Rudolfnak, a leányt pedig Juliskának. Nevekedtek naponként
szegény atyjok munkás keresménye által, s már tíz esztendősök valának. A
kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt s nem is lett, tehát ő
azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen nagy gazdagsága
volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta egyik
boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek,
azt a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A
két növendék örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést,
s kevés idő alatt már 600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly
szomorú idő, hogy sem vásárlók, sem pedig más munka elő nem adhatta
magát, tehát hogy vígabban múljék az óra, mond a fiú a húgának: menj és
hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s gyakoroljuk magunkat a
játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni kivánságát,
tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya itt
van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a
magunk részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt,
ismét visszaadja. Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát
a kártyához, s kevés idő alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát
monda húgának: már én, kedves húgom, nem játszhatom, mert elvesztettem
mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt szentűl megtartván,
visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti mind, s elnyeri
a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind elvesztette, adja
vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán elment az
eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem adom.
Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel
kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni
tartozik; de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő
elnyerte. Itten a húga a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a
játékba fognak, Rudolf lesz szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert
mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét elnyerte. Itten Rudolf mondá,
adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga: te sem adtad vissza, én
sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el fogja őt átkozni,
hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő szavakkal,
látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s
egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak
királyáig, a ki is neki pártját fogta.

Ezalatt gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi:
hol Juliska? Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan
hitelt adott az öreg kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát
gyanúság esett a fiúra, hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a
sok faggatás után mit tenni, megvallá, hogy ő játszott volna a húgával
pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő
elnyerte először az én pénzemet s megint visszaadta, újra kezdettük a
játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé vissza nem adtam,
hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három
forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit
eddig a boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én
hát visszakértem, de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki
vissza, tehát eltette pénzemet s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be
ne vegye; erre megnyilott a föld, s nem tudom hová lett. Felele az öreg
boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt a testvérhúgoddal? mivel te
elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld be ne vegyen, és
addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.

Ekkor megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó
Indiába. Mén, mén, mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy
pusztaságot; elfáradott már, s nem tudta hová vegye útját; íme lát
egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti lépéseit, s elérkezett a
palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem mehetett, hanem
csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát
járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt;
csudálta az öreg az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit
keresne? Mondá ő: öreg apám, én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek,
én az udvarnál semmi szolgálatot nem tudok, hanem hogyha maga a király,
ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot, én örülni fogok rajta
s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, s
mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy aranyhajú szép
gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az
udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged
nem rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel,
öreg, azt az aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte
tőle, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a
mellett nevelkedtem. Mindjárt felöltöztették fulajtár ruhába.

Itt néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon
megnőtt a gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt
egy igáskocsis két lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát
mit hordott; az öreg kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról,
hogy az istállóból ki sem bírt menni. Itt a király felhivatja a fiút:
hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy, már fulejtárnak nagy vagy, már
most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald annyira, hogy
szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól
viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább
felhízlalta a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra;
a király meglátta, hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a
gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára kivihetnéd e lovakat a Verestenger
partjára, talán még hamarébb javulnának attól a zöld mezőtől. – Itt a
fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger partjára; ott
legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre, látja
hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a _Világ szép asszonya_. Bújna a fiú,
de nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne
is búj már, jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett.
Akkor lefeküdtek s elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb
felérzett reggel mint a fiú, s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s
hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt a Világ szép asszonya
keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű paripa lett
belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép asszonya
csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú a
két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi
kocsis meglátta, mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek:
felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? –
Azért, felséges király, hogy oly két rézszőrű paripát lopott az éjjel,
hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek udvarán legnagyobb
gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.

Itt a fiú beköti a két lovat az istállóba; a király mindjárt felhivatja:
hallod-e fiú, hol vetted ezt a két lovat? hogy merted ezt a lopott
jószágot hozni az én udvaromba, holott ha annak gazdája találkozik, még
micsoda szégyent vallhatok miatta. – Felséges király, a lótól ne féljen,
mert nem loptam; hanem én a lónak a szénát vágva, s az abrakot rostálva
szoktam adni, a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem
szoktam a zsebembe rakni mint a többi kocsisok; ha nem hiszi a felséges
király, jőjön le, nézze meg a lovakat, rajta a maga bélyege, – Akkor a
király lemegy, látja, igaz hogy az ő bélyege rajta van, itt a fiút
megajándékozza egy tucet aranynyal. Megörült a fiú, hogy már van elég
pénze; az nap hon maradt lovaival; második estve is következik, megint
kivitte a két lovat arra a helyre, hová az első estve, megint ott
legelteti kötőfékszáron egész tizenegy óráig; akkor tekint a
Verestengerre, látja, hogy kétfelé nyílik a közepe, jön a Világ szép
asszonya, bújnék a fiú, de nem tud hová. Hallod-e, ne is búj már, csak
jere hozzám, jobb lesz, igyál, egyél, beszélgess velem. Akkor a fiú oda
ment és múlattak ketten. Aztán lefeküdtek. Itt a fiú felérzett,
megtapogatta; akkor a Világ szép asszonya úgy pofon csapta, mindjárt
szikrázott a szeme a fiúnak: hallod-e, ne bánts, még idő van erre,
utóvégre is a tiéd lesz ez. Akkor a fiú megszégyenlé magát, itt újra
elaludt. Reggel még hamarébb fölkelt a Világ szép asszonya, mint a fiú,
megint megrugja a talpát: hallod-e, kelj föl, hozd el a két lovadat.
Akkor a fiú oda viszi, s a Világ szép asszonya a keszkenőjével
megtörölgeti a két lovat, olyan két ezüstszőrű paripa lett belőle,
szintúgy tündöklött. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle,
összecsapódott a Verestenger, s oda van a Világ szép asszonya, s a fiú
csak maga maradt. Öszvekötte a két ezüstszőrű paripát, felült a
tetejébe, viszi haza felé. Meglátta a többi kocsis, mindjárt felmentek a
királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Kérdi a király:
miért? – Azért mert oly két ezüstszőrű paripát lopott, hogy ha annak
gazdája találkozik, még felségednek az élete is elvesz miatta. –
Lehetetlen? – Nincs különben. Itten a fiú az istállóba bekötte a lovat;
a király mindjárt felhivatja: hallod-e, fiú, hol vetted azt a lovat?
hogy mered az udvaromra hozni azt a lopott jószágot, holott ha gazdája
találkozik, még az életem is elvesz miatta? – Felséges király, a lótól
ne féljen, mert nem loptam, hanem a szénát vágva, az abrakot rostálva
szoktam adni; a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem
szoktam a zsebembe rakni, mint a többi kocsis; ha nem hiszi felséged,
jőjön le, rajta a maga bélyege. Akkor a király lement, hát látta hogy
rajta az ő bélyege, akkor a fiút megint megajándékozta egy tucet
aranynyal; itt a fiú megint megörült, hogy pénze elég van.

Akkor a fiú otthon van harmadik nap is, harmadik estve is következik,
megint kiviszi arra a helyre a tenger partjára azt a két lovat, megint
ott legelteti tizenkét óráig kötőfékszáron, akkor tekint megint a
Verestenger közepére, látja hogy kétfelé nyílik, jön a Világ szép
asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiú, ne is búj, csak jere hozzám,
jobb lesz igyál, egyél és beszélgess velem. Akkor a fiú hozzá megy,
isznak, esznek és mulatnak. Hallod-e fiú, ha azt akarod, hogy tiéd
legyek, te az enyém, semmiféle embernek ne dicsekedjél velem soha, hogy
nekem ilyen meg ilyen szeretőm van, mert ha rólam csak legkisebbet
szólsz is valakinek, sohasem leszek a tiéd Akkor lefeküdtek és
elaludtak. Reggel még hamarébb felkölt a Világ szép asszonya mintsem a
fiú; megrúgja a talpát a fiúnak: kelj fel, eredj, hozd el a két lovadat.
Oda viszi a lovat, megtörölgeti a keszkenőjével a Világ szép asszonya,
olyan két aranyszőrű paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt
elvette a fiú szeme fényét. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép
asszonya, öszvecsapódott vele a Verestenger, s oda van. A fiú meg
öszvekötötte a két aranyszőrű paripát, felült a tetejébe s megyen haza
felé. Még közel sincs a városhoz, mikor a ló fényessége az egész
városnak elvette szemefényét. Itt a többi kocsis akkor is meglátta,
mindjárt fölmennek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket
fogadtunk. A király kérdi: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két
aranyszőrű paripát lopott az éjjel valahol, hogy még felségednek, ha
annak gazdája találkoznék, az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? –
Nincs különben. – A fiú bevitte az istállóba a lovat; akkor a király
csak arra hagyta hogy gondolta magában: annak a fiúnak bizonyosan valami
mesterségének kell lenni. Már most nem hozatta fel maga elébe, hanem
csak abba hagyta, hogy talán még hamarébb kitanúlja így a mesterségét,
hanem vallatja.

Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, a ki szolgálta már ötven
esztendeig annakelőtte; felhivatja mind azt, mind a fiút maga eleibe.
Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se reám, se a gyermekre ne
neheztelj; mert ez napságtól fogva ez lesz az én parádés, kocsisom, te
pedig fogsz lenni azzal a két lóval igás kocsis, és szolgálsz a
szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiú lett mindjárt a
királynak parádés kocsisa, úgy megszerette a király. Az öreg kocsis igen
nagyon megharagudott a fiúra: kutya ilyen adta fatyja, most jött ide, s
már kitúr a helyemből. Itt a fiúnak oly jó dolga volt, hogy csak mikor a
király parádéra ment, csak akkor ült a ló farához. Hanem a többi
kocsisokkal ebédelt s vacsorált mindig; de mivelhogy haragudott reá az a
vén kocsis hogy a helyéből kitúrta, egyszer azt találta mondani a többi
kocsisoknak: majd meglássátok, hogy még e fiú király lesz s itt elveszi
a princesznét. A fiú meghallotta ezt, s így felel neki: de ördög vigye
princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja
is szebb mint a tiéteknek az orcája. Itt az a haragos kocsis mindjárt
felment a királyhoz: felséges király, így van a dolog: azt találták
mondani a többi kocsisok egymás közt, hogy majd meglássátok, még az a
fiú király lesz itt, s elveszi a princesznét: a fiú azt felelte: de
ördög vigye a princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az
alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. – Azon a király igen
nagyon megharagudt, mindjárt felhivatta a fiút maga eleibe. Hallod-e
fiú, mit mondtál az estve a többi kocsisoknak? – Mit? felséges király,
hiszen én nem is beszéltem velek. – Már ne is tagadd, csak mondd meg,
jobb lesz. Mit volt mit tennie, muszáj volt megvallani. Itt a király a
fiút mindjárt a siralomházba tetette, hogy holnap nyolc órakor
felakasztatja; akkor az éjjel meg is csinálták neki az akasztófát. Mikor
már reggel az idő következett, a fiú kivánkozott a király eleibe, adjon
neki még annyi gráciát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Erre a
király mindjárt felhívatá maga eleibe: gráciát, fiam, mit akarsz? – Már
látom, felséges király, meg kell halnom, csak annyi gráciát adj nekem,
hogy legalább oda csináltass akasztófát, hová azon két lóval jártam, a
tenger partjára. Itt a király még is adott annyi gráciát neki, hogy arra
a helyre csináltatott neki akasztófát, hová azon két lóval járt. Mikor a
nyolc óra már elmúlt, kísérték kifelé a fiút, két hóhér karonfogva
vezeti; akkor a fiú azt mondja a két hóhérnak: ha engem úgy fel tudtok
kötni, hogy se le ne essem, se meg ne fúljak, hogy mikor ott hagytok,
leszabadúlhassak, hát megajándékozlak kettőtöket egy véka aranynyal.
Ennek a két hóhér igen nagyon megörült, s mikor oda értek, úgy kötték
fel, hogy sem le nem esett, sem meg nem fúlt, hogy mikor ott hagyták,
hogy már vége van, leszabadúlt szépen a fiú a fáról. Ott sír a fa alatt,
földbe is bújna csak lehetne, s tekint megint a Verestengernek közepére,
látja hogy kétfelé nyílik megint, jön a Világ szép asszonya. Megint reá
kiált: hallod-e, fiú, ne is búj már, csak jere ide jobb lesz, lám
megmondám hogy így jársz, hogy ne dicsekedjél velem semmiféle embernek,
mert mind én, mind te elkárhozunk, hanem azt te meg nem állhattad; most
kicsinybe múlt hogy megmaradt az életed; én eddig mindig szabadon jártam
a merre akartam, hanem most haza kell mennem a magam városába; az mind
addig lesz fekete gyászszal behúzva, valamig veled nem beszélek ott; az
pedig, tudod, soha sem lesz, mert jóllehet oda kerülsz még valaha, de
mégsem ismerjük meg egymást sohasem, ha egy tálból eszel, egy pohárból
iszol is velem. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, és
összecsapódott vele a Verestenger, és oda van.

Azonban a fiú bújdosásnak adta magát; megy mendegél, annyira, hogy
egyszer az úton annyi hangyát talál, hogy még csak meg sem tudott
közöttök mozdúlni. Csak megáll közte: uram én istenem, mit csináljak
velek? egyet sem akarok belőlök agyonütni, sem agyon tapadni. Akkor a
hangyák királya csak megszólal hozzá: hallod-e, fiú, látom hogy jó
szívvel vagy hozzám és népemhez, látom hogy sem agyonütni, sem agyon
taposni nem akarsz közülök egyet is, ne is bántsd, mert még jótét
helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: hangyák
királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked, oly
hangya lészsz mint most én vagyok, akárhová elbújhatsz; és ha ember
akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya add vissza az erőmet, én
is visszaadom a tiédet, s oly ember lészsz mint valál. Itt a fiú igen
nagyon megörült, hogy ily jó mesterséget kapott, avval útnak indúlt, s
ott hagyá a hangyákat, hogy már ő azzal a mesterséggel akár merre
elmehet. Annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast,
hogy meg sem tud mozdúlni közte, csak megáll közötte. Ugyan mit
csináljak én ezekkel? sem agyonütni, sem agyon tapodni nem akarok ebből
egyet is. Itt a sasok királya egyszer csak megszólal hozzája: hallod-e
fiú, látom hogy jó szívvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon
nem akarsz tapodni, sem agyon ütni, ne is bántsd, mert még jótét helyébe
jót várj; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide
az erődet, én is oda adom az enyémet, s olyan sas lészsz mint én vagyok,
akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, oly ember lészsz
mint valál. Itten a fiú annak igen nagyon megörült, hogy már jó két
mesterséget kapott, már nem fél, akár merre megyen a világba. Azzal ott
hagyá azokat is, megy mendegél útjában annyira, hogy talál egy csárdát,
a kiben lakott egy öreg ember maga, tán már ért kétszáz esztendőt; s
beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram. – Jól jártál, fiú, hogy
atyádnak szólítottál, mert ha ezer lelked lett volna is, itt kellett
volna elveszned; hanem mondd meg, micsoda járatban vagy? – Én bizony
abban vagyok, keresem a halak királyát; hogy ha valaha hírét hallotta
volna, valami újságot mondani felőle. – Ó fiú, már én éltem kétszáz
esztendőt, de a halak királyának soha hírét sem hallottam, nem hogy
tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiában is mégy, maradj itt
nálam, úgy sincs semmi cselédem, holtig ellehetsz velem. Felel a fiú: de
ha veszni indúltam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember
azt mondja neki: hallod-e fiú, én jót akarok neked, károdat nem kivánom,
mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok mint egy
borjú, te egyéb felé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell
veszned. – Már mindegy, akár ott veszek, akár itt; s azzal csak útnak
indúl a fiú s ott hagyja az öreg embert. Egyszer meglátja a juhászok
közt a tüzet, csak úgy csillámlik közöttök, és a kutyákat. – Uram én
istenem, mit csináljak most? ha így emberképben oda megyek, úgy széllyel
szaggatnak a kutyák, hogy a szél sem kap egy cseppet el a poromból, így
is el kell vesznem; ha hangya leszek, úgy valamelyik reám tapod, úgy is
el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát s agyon lő, úgy
is el kell vesznem. De akármit ad az isten, már mindegy; sasok királya,
add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett
belőle sas; azzal csak fölkerekedik, szépen oda leereszkedik a juhászok
háta megé, semmiféle állat észre sem vevé; akkor mondá: sasok királya,
add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet: s lett oly ember, mint
annakelőtte volt. Csak akkor vette észre az öreg számadó, a ki már
háromszáz esztendőt ért, mikor oda köszönt hozzá: jó estvét öreg atyám.
– Hozott a szerencse, fiú; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák
észre nem vettek; ugyan hogy jöttél ide, vagy micsoda járatban vagy,
mondd meg. – Én biz öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha
hírét hallotta volna vagy tudna felőle valamit mondani nekem. – Ó fiú;
már éltem háromszáz esztendőt, de annak soha hírét sem hallottam,
nemhogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiába is keresed, már
tovább nem mehetsz, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz,
itt leszesz mindig a tanyánál. – Mond a fiú: nem bánom, meg is maradok.
Itt pedig az a száz juhász volt a Világ szép asszonyának juhászai, és a
kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, minden
reggel fejtek egy zsétár tejet tőle, és abban a tejben mosdott minden
reggel a Világ szép asszonya, és az csak olyan volt, mintha a vízben
mosdott volna mindig, mind addig, valamíg a fiúra reá nem kerűlt a sor.
Amint egyszer reá is kerűlt, hogy neki kellett a tejet bevinni, mikor
megmosdott benne a Világ szép asszonya, úgy meggyengűlt minden teste,
mintha másánt született volna a világra. Akkor a fiú csak kiment vissza
a tanyára; beszélt a Világ szép asszonyával, de nem gondolta egyik is,
hogy még valaha úgy találkoznak. Másik nap reggel más viszi be a tejet;
a Világ szép asszonya megmosdik annak előtte, a ki neki bevitte, hogy
ugyan oly tej-e az, a milyet neki tegnap hoztak, hanem az csak olyan
volt, mint a milyent azelőtt vittek? – Hallod-e, barátom, mondd meg
annak a fiúnak, a ki tegnap hozta a tejet, hogy hozzon nekem még holnap
azon tejből, kiből tegnap hozott, igen nehezen várom. Harmadik reggel
megint beviszi a tejet a fiú, ott előtte megmosdik a Világ szép asszonya
benne, akkor megint úgy megujúlt a teste, mintha másánt született volna.
– Hallod-e fiú, ne menj el az udvaromtól, mindig ideben lakjál velem. De
a fiúnak nem kellett az, mondá hogy nem maradhat ben, mert ő tanyás, ki
kell mennie a tanyára. Akkor megajándékozta a Világ szép asszonya ezer
forinttal, s azzal kiballagott a tanyára, s mondja az öreg számadónak:
ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? – Minek az, fiú? – Annak,
hogy most van pénzem elég, szeretnék a parasztok között múlatni és
táncolni. – Minek mennél te oda, mikor itt mindenféle van, múlathatsz és
táncolhatsz eleget. – Nem úgy szeretném én, csak a parasztok közt
kivánnék mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek
vannak, valahol agyon ütnek. – Dehogy bántanak, ha én nem bántok senkit.
– No ha úgy van, csak eredj. Estve a fiú ott hagyta a tanyát, pedig nem
oda ment ám ő mulatni, hanem máskép el nem mehetett a tanyáról éjtszaka,
hanem bement egyenesen a városba, a Világ szép asszonyának kapujára; de
be nem mehetett, mert már akkor becsukták a vas kaput. Itt gondolkozik,
hogyan menjen be, egyszer azt mondja: hangyák királya, add nekem az
erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle hangya,
akkor szépen bebújt a kapu alatt, fölment a garádicson, egyenesen a
szoba ajtajára, hol a Világ szép asszonya feküdt a legkedvesebb
szobaleányával, s ott bemászott a kulcslyukon a szobába, s egyenesen föl
az ágyra és a Világ szép asszonyának ölére, s azt jól megcsípte.
Elsivalkodta magát a szobaleányára: semmirekellő mindjárt agyonverlek,
megmondottam, hogy nem jól vetted meg az estve azt az ágyat. Gyertyát
gyújtottak, újra megvették az ágyat, lerázták a hangyát, semmit sem
találtak, gazzal megint lefeküdtek. De még jól el sem aludtak, mikor már
a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte mint előbben; akkor
megint elsivalkodja magát: megmondottam, hogy nem jól vetted meg az
ágyat, vagy hangya vagy bolha van ben. Újra gyertyát gyújtának, az ágyat
újra megvették, lerázták a hangyát és semmit sem találtak. Harmadszor
megint lefeküdtek, még jól el sem aludtak, mikor a hangya megint
felmászott, még jobban megcsípte, mint előbbször; akkor a Világ szép
asszonya oda kapott s a hangyát leszorítá a markába, s mondja megint a
szobaleányának, hallod-e te, vagy hangya, vagy bolha van itt, már itt
van a markomban. És mindjárt gyertyát gyújtottak megint, megnyitja a
markát, hát látja, hogy egy nagy hangya van benne; mondja a
szobaleányának: eredj hozd el az ablakból azt a palaczkot; és a hangyát
beléereszték s a száját erősen bedugták s kitették az ablakba. Bezzeg
most akadt ám meg a hangya: ha hangya maradok, itt kell elveszni, ha
emberré változom, úgy is megtudják hogy én voltam. Már egészen megviradt
az idő. Már akármit ád az isten, így hangya képében kár volna itt
elvesznem; hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a
tiédet. Erre oly juhász legény kerekedik ki a palackból, hogy a Világ
szép asszonya a mint reá veté szemét, majd elolvadt szerelmében.
Szívemnek szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ne menj sehova, maradj
ideben nálam. De a fiúnak nem kellett egyéb, csak hogy megszabadúlhatott
a palackból, szónak sem állt, csak kimegy egyenest a tanyára, s mondja
az öreg számadónak: megelégedtem a szolgálattal, visszamegyek a honnan
jöttem. – Hallod-e fiam, ha kedved nincs, ha magam fia volnál sem
tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével.

Akkor elindúlt visszafelé; annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger
partjára, hol a Világ szép asszonya kijárt hozzá; látja, hogy a
tengerben oly garádics változik a habból előtte, mintha csak kőből
raknák eleibe. Itten gondolja a fiú magában: bármit ad az isten, én
lemegyek rajta. Elindúlt, és mind addig ment, valamig le nem ért az alsó
Indiába; akkor öszvecsapódott a Verestenger és ő odaalá maradt.

Oda alá már annyira járt kelt, hogy éhen szomjan majd elveszett, sehol
semmit sem talált. Ekkor talál egy kis szép gyümölcsöskertet, a kiben
volt mindenféle arany gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany
nyoszolya; itt, gondolá magában, mivel már éhen volt nagyon: nem bánom,
akármit csinálnak velem; s fölment egy arany körtvefára, jól lakott
arany körtvével, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között.
Az pedig volt a halak királyának az udvara, hanem szerencséjére nem volt
hon a király, oda volt az országát járni. Egyszer látja a fiú, hogy a
halak királynéja jön le a kastélyból a kis kertbe; mihelyt meglátta,
mindjárt térdre esett a fiú, és úgy panaszolja dolgát a királynénak:
felséges királyné, mi tűrés tagadás, nem bánom akármit csinálnak velem,
hanem én jól laktam az aranygyümölcsből, mert az éhségemet nem állhatám.
Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jó laktál, ne félj, nem lesz
semmi bajod. S megfogta a fiú karját s fölvezette a szobájába, meg ott
újra ennie innia adott; a fiú hogy jól lakott, lefeküdt, egész nyolc
óráig estve aludt. Akkor haza jött a halak királya; mihelyt bement az
ajtón, azt mondja a feleségének: idegen szagot érzek a házamnál. Mi
volna? nincs itt semmi sem. – Már ne is tagadd: csak hozd elő, jobb
lesz. – Mi tűrés tagadás, egy idegen országi gyermek akadt ide, enni s
inni adtam neki, most pedig aluszik. – Mondja a király: hozz nekünk is,
vacsoráljunk. Akkor oda ülnek az asztalhoz, s mondja a király: hallod-e,
fiú, kelj föl, jer hozzánk s vacsorálj velünk. Feleli a fiú: köszönöm,
felséges király, már én beelégedtem vele, volt elég. – No csak jere, a
mennyi kell, egyél igyál. Akkor a fiú fölkelt s oda ült az asztalhoz,
itt ett velek, a mennyi kellett neki, mikor jól lakott, lefeküdt arra a
a helyre, a hol elébb feküdt. Itten a király feleségestől egyűtt hozzá
fogtak a kártyához pénzre játszani; mondja a király: fiú, jer velünk
játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől
bujdosok. De itt arra semmit sem adnak, s másodszor is mondja neki a
király: hallod-e fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges
király, mikor most is az elől bújdosok. Arra nem ad a király semmit sem,
harmadszor is mondja neki: hallod-e fiú; jer velünk játszani – Dehogy
megyek, felséges király, most is az elől bújdosok. Akkor a király
tudakozta tőle: mi dolog lehet az, hogy az elől bújdosol? – Ez, felséges
király: volt nekünk egy öreg boltos keresztapánk, kinek volt két boltja,
és volt nekem olyan húgom mint magam, földig ért neki az arany haja. És
az az öreg boltos elvitt minket a maga házához, egyik boltot adta
egyikünknek, másikát másikunknak, hogy a mit nyerünk legyen a miénk,
csak a tőke maradjon meg. Annyira kereskedtünk mi ott, volt már hatszáz
forint keresetünk; akkor mi is a húgommal úgy öszveültünk játszani, mint
felséges király feleségestől, hanem oly fogadást tevénk, a melyikünk
elnyeri a másikét hamarébb, visszaadjuk egymásnak. Igaz, hogy a húgom
elsőben elnyerte az enyémet, s én nem játszhattam, visszaadá nekem, és
másodszor hozzá fogtunk, akkor én nyertem el a húgomtól, ő is kérte
vissza, de én nem adtam neki, hanem azt mondám, hogy én nem adom vissza
akár hol veszem, nem azért játszom, hogy hiába törném az eszem, vagy
hogy szemem hiába rontanám. Akkor a húgom visszament, és a tőkepénzből
fölvett három forintot, hozzá fogtunk harmadszor is, akkor a húgom mind
a magáét, mind pedig az enyémet elnyerte; akkor én is kértem, adja
vissza, de húgom azt felelé: tudod mit fogadtunk, én visszaadtam neked
egyszer és te nem adád; én sem azért rontom az eszem és szemem, hogy
visszaadjam, nem bánom akárhol veszed. Mondám én: hallod-e, édes húgom,
ha vissza nem adod, úgy elátkozlak, hogy se az ég, se a föld, se én, se
senki ne tudjon felőled semmit, úgy elveszesz erről a világról. Akkor a
föld csak megnyílik a leány alatt, és oda van, s én most is őt keresem.

Itt a halak királynéja mindjárt öszvecsapta a kezét, elszaladt a más
udvarba, hol a király öcscse, s ennél a legénynek a húga lakott.
Felséges princeszné, itt van a maga bátyja, úgymond. Erre a leány
mindjárt térdre esett, s meg sem birt mozdúlni, hanem a királyné haza
ment, a fiút karon fogva oda vitték a húgához. Itt hogy megismerték
egymást, úgy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök. Ott vannak ők
egy kevés ideig. Egyszer a fiú azt mondja a húgának: hallod-e édes
húgom, mondd meg az uradnak, jőjön el, nézze meg a mi országunkat is,
mert ha nem jön, úgy is elviszlek. Az urának kedve volt reá, s mondá:
szívesen elmegy. Akkor mindjárt társzekeret pakoltak ezüsttel aranynyal,
úgy elindúltak haza felé hárman, annyira, hogy mikor haza értek, már oly
öreg volt az atyja és anyja és az öreg boltos feleségestől együtt, hogy
a házból ki sem birtak menni. Itten mikor az atyja házához mentek,
beköszönt a fiú: jó estvét öreg atyám uram. – Hozta a szerencse a
felséges királyfit, hogy volnék én magának apja? – Ugyan, öreg atyám,
nem adhatna az éjtszaka hármunknak szállást? – Szívesen adnék, de az én
házam nem arra való, hogy egy királyfi meghálhasson benne. – Héj, öreg
atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Be is szálltak hárman a pitvarba,
ott viradtak fel. Itt reggel bemegy öreg atyjához a fiú: ugyan öreg
atyám, mit kiván a szállásadásért? – Felele az öreg: mit kivánnék a
felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De, öreg atyám, nem akarom
azt hiába hagyni. S azzal hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak
pitvarába.

Második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám.
Hozta a szerencse a felséges királyfit. – Adhat-e szállást az
éjtszakára? – Szívesen, királyfi, mert nekem is jól esett néha napján,
mikor kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát, ágyat is jót adott
nekik, ott viradtak fel akkor éjtszaka hárman. Itt reggel kérdi a fiú a
boltostól, mit kiván a szállásadásért? – Mit kivánnék a felséges
királyfitól? nem kivánok semmit. – De nem veszem én hiában. Úgy két
társzekér aranyat s ezüstöt leraktak a boltos házába, és maradt magoknak
négy társzekérrel. Azzal kiindúlnak a városból s elmennek egy darabot,
az úristen koldusruhában elejekbe kerül az út mellé, melyre mentek, ott
kéregetett mint a koldus szokott, ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy
az öreg föl sem győzte szedni a mit neki hánytak. Másodszor ismét
elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy az öreg fel nem győzte
szedni, s azzal elhagyák. Harmadszor megint elejekbe kerül, akkor is
annyit leszórtak, hogy fel nem győzte szedni. S így szól hozzá: ugyan,
felséges királyfi, mit kivánnak az úristentől? ha valamit tudnék
segíteni. – Mond a fiú: nem kivánnék az istentől egyebet, mint van nekem
egy öreg atyám és öreg anyám és egy öreg boltos feleségestől együtt,
csak azok mind a négyen oly fiatalok lennének mikorra oda érünk, mint
mi. Erre csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordúltak. Mire haza
értek, olyan fiatal lett a négy öreg mint ők hárman voltak. Akkor
beszélt meg mindent az atyjának és anyjának, hogy hol járt azóta, hogy
nem akarta magát mindjárt kimutatni.

Így ezek után a leány újra a halak királyának öcscsével megesküdt, és
magzatokat neveltek és éltek örömök között.



VIII. A ZÖLD DRAGONYOS.

Volt egykor egy özvegy királyné, és kiadta parancsolatban, hogy a mely
katonája mars közben tíz lépést előre megy vagy hátra marad, mindjárt
agyon lövettessék. Egy zöld dragonyosra igen rá ért a szükség, és
mivelhogy már nagyon megszorúlt, tehát gondolta, bármi büntetést kapjon,
mégis hátramarad. Leszáll hát lováról, s a mint leült, hetvenhét
esztendeig azon a helyen maradt. Az özvegy királyné pedig, ki táborával
az ellenségre ütött, meggyőzetett, oly annyira, hogy még lakóvárosából
is kinyomták. Volt a királynénak egy szép princnéje; a királyné tehát a
princnét az ő királyi palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne
jusson, hacsak három nagy próbán keresztül nem megy. Itten a szegény
dragonyos hetvenhét év múlva észrevette magát, s bement azon királyi
lakóvárosba, mely el volt átkozva, és bement egy fogadóba, s kért
magának egy meszely bort, és fizetett volna már a borért; volt nála
pénz, de az, mit még akkor kapott, mikor háborúba indultak, tehát már
ekkor nem volt kelete, és a korcsmáros mondja, hogy ez a pénz már nem
jár az országban, mert ez annak a királynak a pénze, ki ezelőtt
hetvenhét évvel elvesztette országát. Akkor jött eszére a zöld
dragonyos, hogy oly sokáig ült szükségén, s elbeszélte a korcsmárosnak,
hogy s mint járt; erre a korcsmáros elmondá, hogy a princné el van
átkozva a rezidenciával együtt, hanem, úgymond, te próbált ember vagy,
kisértsd meg a szerencsét, ha megszabadíthatnád. A dragonyos rászánta
magát, s elment a palotába. Amint egy szobából a másikba járkálna, jön
eleibe az elátkozott princné fekete medvebőrben, s megszólítja mit
keresne itt, nem tudja-e a parancsolatot, hogy aki az ármádiától
hátramarad, legkeményebben megbüntettessék? A dragonyos feleli, hogy
eltévelyedett. – No tehát, mond a princné, maradj itt, és ha három napot
és három éjtszakát kitöltesz, tehát megszabadítsz az átoktól, s megkapod
a királyságot és személyemet. Reáállt a dragonyos, eltűnik a princné.
Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, de a nélkül, hogy
a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordta, látná; minden a mit
csak gondolt hogy ez jó volna, kedvére megtermett. Így tölté el a napot,
jön az estveli idő, ihol jön a princeszné, hoz magával gyertyát, egy
könyvet és egy fekete keszkenőt, s eleibe teszi, mondván: csak arra
kérlek, meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyújtsd meg ezt a gyertyát,
és itt e könyv, ezt olvasd, hogy akárki jön le hozzád, reá ne nézz se ne
szólj. Elmegy a princeszné, maga marad a dragonyos, meggyújtja a
gyertyát, s eleibe veszi a könyvet s olvassa. Eljön tizenegy óra; itt
öszvejönnek mindenfélék, szebbnél szebben felöltözve, de ó reájok sem
tekintett; eleget kérdezték: mit keressz itt, dragonyos? Amint így
kérdezgetik, egyszer feleli az egyik: mit szólítgatod? hanem kapd fel,
hajítsd nekem. És így hajigálta egyik a másiknak. Üti tizenkét órát,
elmentek mindnyájan, csak a dragonyos maradt maga, de már magával jót
tehetetlen volt. Jön reggel a princeszné tiszta veres ruhában, mindjárt
megkenegeti, és azután semmi baja sem lett. Ismét mondja a princeszné:
már egy éjtszakát szerencsésen eltöltöttél, tehát még azt a két
éjtszakát álld ki; akármit fognak veled tenni, ne félj semmit, megjön
ismét egészséged. Eltávozott a princeszné. Volt neki, úgymint a
dragonyosnak, kivánsága szerént mindenféle enni és inni valója, sétált
egyik szobából a másikba, így töltötte az egész napot. Jön ismét a
második éjjel, eljő megint a princeszné, hoz magával ismét gyertyát és
könyvet és egy veres kendőt, s leteszi a dragonyos eleibe, és mondja
hasonlóképen mint tegnap, gyújtaná meg a gyertyát és olvassa a könyvet,
és akár kik jönnek, akármit kérdeznek, semmit se felelne, hanem csak azt
a könyvet olvasgatná. Föltette magában a dragonyos, hogy akármi történik
vele, már csak kiállja azt a két éjtszakát. Üti tehát a tizenegy órát,
nagy lármával jönnek a palotába, úgy hogy még a palota is rázódott belé.
Itten legelőször is mihelyt bejöttek, azt mondják: no nézzétek, megint
itt van a dragonyos; eleget kérdezgetik, mit akarna, de ő csak folyvást
olvasgatá a könyvet. Megúnták mindig szólítgatni, kapják, kirántják az
asztal mellől és szíjat szabnak a hátából; mikor a negyediket szabnák,
akkor kezdi tizenkét órát ütni, és úgy hagyják a dragonyost. Már ő föl
sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem azon helyen, a hol kínozták maradt
reggelig. Eljön megint a princeszné kékes ruhába, megölelvén a
dragonyost, azután megkenegeti, és ismét jobban lesz; kéri megint, hogy
ezt az egy éjtszakát még töltené el, azután minden jól lesz. Fogadta a
dragonyos. Ezek után ott hagyta magát a princeszné, így hát csak
evéssel, ivással, gondolkozással töltötte az egész napot. Beestveledik,
újra jön a princeszné, ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék
keszkenőt, mondván, hogy most is csak úgy cselekednék mint már két
éjtszaka: gyújtsa meg a gyertyát s olvassa a könyvet, s ne szóljon
senkihez, ne nézzen senkire. Mondá a dragonyos, hogy mindent megteend;
ezzel ott hagyta a princeszné, ismét elérkezett tizenegy óra, még
nagyobb zörgés támad a palotába, de a dragonyos nem is fülelt reá;
bejönnek a szobába hol ő volt, ott dombéroznak s mondják, menjen ki,
mivel itt semmi keresete; a dragonyos ezt csak elhallgatta, s akármit
kérdeztek, nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg, nagy úr akar ez itt
lenni. Kapják tehát s viszik a konyhába, hol iszonyú tűz égett, és a
nyárs készen állt; itt mindjárt a nyársba húzzák, és sütik forgatják a
nyárson. Üti a tizenkét órát, mindjárt elszéledtek. A princeszné
felszabadúlt az átok alól, mindjárt leszaladt, s szabadítóját levette a
tűzről és nyársról. Már a dragonyos majd hogy meg nem volt halva,
megkenegette ugyan a princeszné, mi által jobban is lett, de mégsem
járhatott, így mint beteg ágyban feküdt három nap, s azután nem volt
semmi baja.

Már ők úgy vannak mint házasok, csak hogy nem voltak megesketve,
töltenek egy hetet így egymással, mondá a princeszné: kedves férjem,
minthogy én is rég nem voltam a templomban és te is, menjünk tehát ebbe
és ebbe a városba. Felele a dragonyos: nem bánom, kedves társam.
Elmentek tehát a városba, s beszállnak egy nagy vendégfogadóba. Volt
pedig abba a kocsmába egy ördöngös vén csaplárosné, a ki irígylette a
dragonyosnak ezen nagy szerencséjét, ki már most mint király volt, mióta
a princnét kiszabadítá az átok alól. Volt pedig a dragonyosnak egy
fiatal inasa, kinek mondá a vén kocsmárosné alattomban: jőj ide, te
ifjú, fogd ezt az aranyat, miért nem kívánok egyebet, hanem hogy azt a
gombostűt tűznéd az urad frakjába. Gondolván az inas, hogy ez által
semmi kárt nem okozhatna urának, tehát örülve az aranynak, megigérte a
vén asszonynak, s meg is cselekedte. Más nap reggelre kelvén az idő s
felöltözvén mind a dragonyosból lett király mind a princeszné, mielőtt
elindúltak volna, mondá a princeszné: no, szívem, vigyázz hogy el ne
aludjál, mert ha elalszol, tehát nálam nélkül fogsz élni. Mennek a
templomba, bemenvén, leülnek egymás mellé. Mihelyt kezdődött az
ájtatosság, mindjárt elszunnyadt a király, pedig eleget rángatta a
princeszné, de mind hasztalan volt. Vége lett az ájtatosságnak, kimennek
a templomból, mondá a princeszné: megmondtam, hogy el ne aludjál, mert
nálam nélkül maradsz. A király örömest aludt volna egész nap s egész
éjjel is, csak hogy a templomban ébren lehetne, de akkor nem jött reá az
álom. Második nap következett, elmennek megint a templomba, és mihelyt
beültek a székbe, mindjárt szundikált, eleget rángatta a princeszné, de
hiába volt. Vége lett az ájtatosságnak, kijönnek, mondja a princeszné
nagy szomorúan: már látom, hogy nálam nélkül kell maradnod, mert meg nem
tudod magadat az álomtól tartani. Oly nagyon szivére vette a király,
hogy könnyezett, hogy a sok szenvedései után sem lehet a princesznével
boldog. Mondá a princeszné: még egy nap, azaz még egy próba van hátra,
mert még egyszer elmegyünk a templomba, de ha akkor is elaluszol, mint
már kétszer, úgy nem látsz többé soha. Eleget sohajtozott a király, nem
tudhatá, mi lelte hogy mindig álmos mikor a templomban kell lennie.
Elmennek harmadszor is; eleget erőlteté magát a király hogy el ne
aludhassék, de mind haszontalan volt, mert mihelyt a székbe beültek,
mindjárt oly mélyen elaludt, hogy mikor már minden ájtatosságnak vége
lett, még akkor is alig tudták felkölteni. Ezzel kijöttek a templomból;
itten a princeszné sírva nyakába ugrik a királynak, mint az átok alól
megszabadítójának, s zokog keservesen s mondá: nincs már többé veled
maradásom! s megölelvén, eltünt. Könyek csordultak ki a király
szemeiből, látván szemlátomást, hogy veszti el kedvesét, kiért annyit
szenvedett. Haza megy az inasával a korcsmába, szobájába s keservesen
sírt. Az inas nem gondolta, hogy mindezt ő a gombostűvel okozta légyen;
a vén korcsmárosné pedig felette örült magában.

Már most mitevő legyen a király? haza felé indúlt, úgymint a királyi
lakóvárosba, itt előbeszéli az egész történt dolognak mivoltát; igen
sajnálták az ország nagyjai, eleget vigasztalák, de mind hasztalan.
Legtöbbnyire mindig magánosan töltötte idejét, s mikor sétálni ment,
tehát azon fiatal inasát vitte magával, ki a gombostűt a frakjába
szúrta; mert ezt leginkább kedvelé. Kimegy tehát a király egykor
napközbeni a városon kívül levő erdőbe sétálni az inassal, szomorkodván
mindig; és azon, erdőben volt egy nagy vendégfogadó, mert keresztűlment
rajta az országút. Kivetődött oda a király és ott épen három deák volt.
Ezek ismerék a királyt, s látván, hogy nagyon bús, annyi bátorságot
vettek magoknak, hogy megkérdezték: felséges király, mi lehet oka e nagy
bánatának? – Feleli a király: kedves fiaim, ha megmondom is, nem
segíthettek rajta. – Hátha segítünk? csak beszélje el felséged. –
Előbeszéli tehát a király, mikép szabadítá meg a princesznét az átok
alól, s miként járt a templomba, hogy muszáj volt elaludnia, s nem
tudhatja okát; eleget inté a princesznéje hogy, ha elalszik, tehát el
fogja őt veszteni. Ekkor újra könyezett a király; s mondják a deákok:
felséges királynak a frakjába van tűzve egy gombostű, az okozta hogy
elaludjék. S odamegy egy a deákok közűl s kihúzza és eldobja. Hanem
felséges király, ezt annak a vén korcsmárosnénak tulajdoníthatja, ki
azon fogadóban van, hol felséged a princesznével szállva volt; hanem
most, ha felséged még idővel meg akarja princesznéjét találni s magáévá
tenni, fogadja tanácsadásunkat, tudniillik: most mindjárt hozasson
magának akárhonnan egy oly fekete lovat, kiben egy szál fejér szőr sem
találkozik, és csináltasson egy aranygolyóbist, mert azt a vén asszonyt
mással meg nem lehet ölni, hanem aranygolyóbissal, pedig míg ő él, addig
felséged boldog és dolgaiban szerencsés nem lehet. A király jól
figyelmezett tanácsadásukra, amint tovább így folytatták: mikor,
felséges király, meglesz a tiszta fekete paripa, fekete szerszámmal és
hasonlókép felségednek tiszta fekete öltözete, és az aranygolyóbis,
mikor mindezek készen lesznek, töltse azon aranygolyóbist felséged egy
pisztolyba, s menjen el azon vendégfogadóba ahoz a vén korcsmárosnéhoz;
ő majd a legnagyobb szivességet fogja mutatni, hanem felséged csak
tekintsen be a szobába s meg se kösse a lovát; s mikor kijő a szobából,
a vén asszony ki fogja kisérni: de mihelyt ő kilép, felséged kézen
tartva lovát, fordúljon vissza s lőjön belé, akkor tüstént kapjon lóra,
s csak hagyja reá, míg meg nem áll magától, mind addig hátra se nézzen.
– Mindezt így végbevitte a király; meghozatta a lovat s elment a
korcsmárosnéhoz, bemenvén a szobába, csakhamar megfordúl, a korcsmárosné
kimegy utána, akkor a király csak kikapja a pisztolyát és belélőtt,
azzal felült a lovára, eresztve kedve szerint; a ló fél óra alatt
egészen a tengerekig vitte, s ott egy kunyhó előtt megállapodott. Ott
pedig lakott a félvilág csősze; beköszön a király: jó estvét, öreg apám.
– Felele az öreg: jó estvét, fiam; szállj le lovadról és jőj be. – Akkor
fogadván az öreg szavát, bement a kunyhóba; a mie volt az öregnek, azzal
szolgált. Már most kérdi az öreg, ki legyen és hová igyekeznék?
Elbeszéli a király, hogy mint járt dragonyos korában, s hogyan szabadítá
meg a princesznét s mikép vesztette el egy vén asszony miatt; utoljára
kérdezi az öreget, tudna-e valamit mondani róla? – Kedves fiam, felele
az öreg, én nem tudok semmit felőle, mivel e határban, hol én csősz
vagyok, sehol sincs, mert napjában gyakran egy fertály óra alatt
bejárom; hanem a tengereken túl, a másik felében a világnak, az öcsém
csősz, ott bizonyosan megtalálod, mert ott van az öreg király, kinek
semmi gyermeke, tehát nála szoktak az olyan szerencsétlen személyek és
férfiak tartózkodni. Javaslom tehát, menj a tenger partjára, lesznek ott
szebbnél szebb csónakok, de te egyikbe se ülj, mert ha beléülsz, tehát
végedre fognak járni; hanem menj mindaddig a tengerparton, míg csak egy
rosz csónakra nem találsz, mely félig tele van vízzel, csak ülj bátran
belé, és az fog minden sérelem nélkül általvinni. Elbucsúzik tőle a
király, megköszönve jó tanácsadását s minden jót kivánt. – Ott jár a
tenger partján, hívják mindenütt azon szép csónakokba, de ő megfogadta
szavát az öregnek, ment mindaddig, míg csak azon roskadt hajóra nem
talált; belé ült bátran; és általvitte nagy hamarsággal a tenger tulsó
partjára. A tenger partjától kissé távol levén a kunyhó, oda ment és
beköszönt: jó napot öreg apám. – Isten hozott, édes fiam; már jól tudom
mi járatban vagy, a mátkádat keresed. Igaz, hogy az én határomban van,
az üveghegyen levő várban; a király, fiam, már férjhez akarta adni, de ő
azt mondá: mivel három próba által mentettek meg az átoktól, tehát három
próba által megy végbe az én férjhezmenetelem. A király reáállt, és a
princeszné kéreszkedett az üveghegyen levő várba, hogy aki oda felugrat
s azon három ajándékot, mit ő kirendel, három próbatétel által magáévá
teszi, az leend férje. És már, édes fiam, sokan próbálták, sok király és
herceg, mivel szépsége különös, tehát mindennek szemébe tűnik, de a
módját nem tudják, miként lehetne oda felugratni, az ajándékot megnyerni
és a princesznét magáévá tenni. Most, kedves fiam, van-e pénzed? – Biz
én nekem nincs, öreg apám. – No ha nincs, van nekem elég; szedj magadnak
aranyat elegendőt és menj be a városba, most áll a vásár, s nézz
magadnak egy oly lovat, a melyben semmi fejér ne találtassék, s
csináltass egészen fekete ruhát, a lovadra fekete szerszámot, s üttess
reá aranypatkót gyémántszegekkel. Ha már ezek készen lesznek, jőj
hozzám, hogy megláthassam.

Utána látott a király, hogy ezeket minél hamarább megszerezhesse, meg is
szerzette, s kiment az öreg kunyhójához és mondá: no, öreg apám, minden
jól van. – Derék, fiam; most csak menj az üveghegy alá, rés már ott sok
mindenféle nagy urak fiai lesznek, akik igyekeznek felugratni, de föl
nem érik észszel, hogy lovukra aranypatkót gyémántszögekkel üttetnének.
Hanem mikor oda érsz, mindaddig várakozzál, míg csak reád nem kerül a
sor, és tudd meg, hogy lovad minden bizonynyal felugrik. Az első ajándék
lesz egy csudálatosan aranynyal kivarrott keszkenő, második próbára egy
arany alma a harmadikra pedig a princeszné gyürűje.

Ezek után elmegy a király; mikor odaért, látja, mely számosan vannak,
mindenik próbál és minden haszon nélkül. Már rajta a sor, ő pedig oly
könnyen ugratott fel, hogy még a hegy tetején túl száz ölnyire volt a
lova körme. Megismerte mindjárt a princeszné s örömmel szorítá szivéhez.
Megkapván a keszkenőt, leugratott, a jelenlevőkön messze túl jött le a
lova. A királytól pedig erős parancsolat volt, hogy aki az ajándékból
nyerni fog, mindjárt személyesen jelenjék meg nála, de ő nem ment a
királyhoz, hanem egyenesen az öreg kunyhójához. Amint megérkezett,
mindjárt kérdezte az öreg: no, fiam, megtetted-e az első próbát
szerencsésen? – Feleli a király: meg, öreg apám. – De már holnapután,
fiam, ebben a ruhában ne menj oda, mert reád ismernek, hanem csak menj
be a városba és végy tiszta sárga ruhát, sárga lovat mint a ruha, s a
lóra tiszta sárga szerszámot. – Megint megszerzé a király mit az öreg
ember mondott, és mikor minden készen volt, ment az öregnek bemutatni.
Az öreg ember mind jónak találta: hanem most ha oda érsz, úgymond, ne
várd meg, míg reád kerül a sor, hanem mihelyt oda érsz, csak ugrass fel;
de e lovadon is rajta legyen az aranypatkó gyémántszegekkel.

Elmegy tehát a király; az ott uralkodó pedig neheztelt, hogy be nem
jelenté magát az, aki elkapta az aranynyal kivarrott kendőt; tehát a fél
ármádiát a vár körül húzta, hogy megkaphassák. Mikor oda ért a király
sárga lovon, sárga ruhában, nem várt senkire, hanem felugratott és
elkapta az arany almát, ezzel megcsókolván a princesznét, keresztűl
szökött a lova az ármádián, és elszalajtották; haszontalan okoskodott a
vén király. Elment tehát az öreghez, s ez mindjárt kérdezi: no, fiam,
majd megkaptak úgy-e? – Majd ám, öreg apám. – De már most megint máskép
kell cselekednünk. Menj el hát a városba s végy egy tiszta fejér
paripát, arra fejér szerszámot és magadnak tiszta fejér öltözetet, a
lóra pedig üttess aranypatkót, gyémántszegekkel. Addig ki sem jött a
városból a király, míg mindez készen nem vala. Mikor tehát már minden
megvolt, akkor felült a lóra s elment megmutatni az öregnek. Az öreg
megnézte: ez jól van, fiam, csak vigyázz, hogy meg ne fogjanak. Akkor
elindúlt a király, és mikor oda ért, akkor sem várakozott a sorra, hanem
neki ereszti a lovát és felugratott, megkapta az aranygyürűt, és akkor
is megcsókolván a princesznét, leszöktet. De azt gondolta, hogy most is
csak annyira való katonaság van a vár körül, pedig kétannyit parancsolt
a király, így tehát a katonaság közepébe ugrott le a lova. Ezt látván,
mindjárt ki akarja szöktetni; amint ugranék ki a lova, egy a katonák
közül a lába ikrájába döfte bagnéjat, s megismerték hogy sebet kapott,
mert amint felettek ment a ló, csepegett a vére.

Megérkezik az öreghez, az öreg mindjárt mondta: meg nem kaptak, úgy-e,
de megsebesítettek? – Igaz, öreg apám. – No, fiam, jer, hadd bekötni
sebedet, s nyugodd ki magadat. – Az öreg király pedig igen mérgelődött,
hogy nem tudhatta, ki nyerte legyen azon ajándékokat el, és hogy kié
lenne a princeszné. – Mond az öreg csősz: no, fiam, tudod-e mit kell
most cselekedned? – Nem tudom, öreg apám, feleli a király. – Vedd föl e
szegény ruhát, mivelhogy már most nincs az üveghegyi várban a
princeszné, hanem a városban levő királyi palotában: tehát e ruhában
elmégy a királyi udvarhoz szolgálatot kérni, megfogadnak mindjárt
kuktának a konyhában; a sebedet pedig kösd be ottan; mikor gondolod hogy
már vaksolja a princeszné hogy te lennél és alattomban nézni fog
tégedet, tehát akkor kötözgesd be sebedet azon keszkenővel, melyet első
ugratáskor nyertél, a gyürűt pedig vesd azon csészébe, melyben neki a
kávét viszik be, és mikor inni fogja, szájára jön.

Elmegy tehát a király és szolgálatot kér az udvarnál, meg is fogadták
kuktának; csak a volt a fő gondja, hogy mikor lesz alkalma a gyürűt a
princeszné kávéjába vetni. Másnap reggel mindjárt szerencséje volt
hozzá, mert a szakács midőn kitöltögette volna a kávét, más valami
sietős dolga volt, tehát nem várakozhatott míg a kávét széthordják,
hanem megparancsolta a kuktának, mutatná meg az inasnak, melyik a király
kávéja, melyik a princeszné. Ő tehát élt ez alkalommal s belé veti a
gyürűt a kávéba. Beviszik a princesznének, a mint keveri, hallja hogy
csörgene a kanala, tehát nézi, mi lehetne benne, látja hogy a gyürű, mit
harmadik próbatételkor adott. Mindjárt behivatta az inast, hogy micsoda
idegen volna az udvarnál? – Nincs itt más, mint a kukta, kit tegnap
fogadtunk. – No menj, és mondd neki, jőjön hozzám mindjárt. – Felséges
princeszné, még semmi ruhája nincs készen, amely ruhában pedig ide jött,
nem igen lehet kegyelmes princesznéhez beereszteni. – No csak te mondd
meg neki, feleli a princeszné. – Meg is mondá az inas, de ő mint kukta
azt felelte: mondja meg a princesznének, hogy neki annyi ide, mint nekem
oda. Ezt megmondá a princesznének. Azonban észreveszi a király, ki mint
kukta, volt a konyha körül, hogy a princeszné a konyhába szolgáló
szobába ment; mindjárt oldozza tehát sebét s ismét beköté azon aranynyal
kivarrott kendővel. Mindjárt megismerteti princeszné, hogy ő lenne, ki
őt az átok alól kiszabadítá, s ki az ő három kivánt próbáját megtette;
nem szólott semmit, hanem bement az öreg királyhoz s előbeszélé mint
szabadítá ki az átok alól, és a három próbát is megtevé, tehát érdemes,
hogy férje legyen. Itten az öreg király mindjárt parancsolta az udvari
papot, s felhivatván a királyt, öszveesküdtette őket.

Élnek már most együtt néhány hónapig; mondja egykor az ebédnél az öreg
király: vedd kezedhez az ország kormányzását, már én öreg vagyok s a
nyúgodalmat óhajtom. – Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet már
sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre. Eleget
marasztá a felesége és az öreg király, de haszontalan volt kérésök;
elbucsúzott tehát újra feleségétől és az öreg királytól. Megy már
mendegél, és egykor bemegy a vendégfogadóba és kér magának enni. Itten a
korcsmáros mindjárt parancsolja: Ignác, hordj be ebédet ennek az úrnak.
Feleli: mindjárt. Hordja az ételt és nem látja a király; kérdi a
korcsmárostól, ki lenne az, ki az ételt hordja? Mondja, hogy az inasa;
kérdi a király, mennyiért adná neki? feleli a korcsmáros: háromszáz
aranyért. Mindjárt lefizette a király, akkor felkölt az ebédtől s
mondja: Ignác, jer menjünk. Megy tehát, és beszélgetnek együtt mindétig;
egyszer beestveledtek, és menvén, egy helyet találtak, és kifogva sok
furmányos szekereket. Mondja nekik a király: jó estvét; elfogadták, s
egyszersmind kérdi, megengedik-e neki, hogy itt velek meghálhasson? –
Felelték: miért ne? Itten mindjárt parancsolta a király: hordj fát,
Ignác, rakj tüzet nekik. Akik ott voltak, kereskedők, furmányosok, hogy
ki hordaná a fát és ki csinálná a tüzet, nem láttak senkit; itten mondja
egy: ez helyes szolga; hanem cseréljünk, mondja a kereskedő, nekem van
egy tarisznyám, és abból, ha mondom: Mars kifelé! annyi katonaság
masírozik, míg azt nem mondom: elég. – Itten megteszik a próbát,
kinyitja a tarisznya száját és mondja: Mars kifelé! Omlik bandával sok
lovasság s gyalogság mindaddig mindaddig, míg csak ismét nem parancsolá:
Mars befelé! Erre mind szépen bemasíroztak. Ez megtetszett a királynak,
tehát cseréltek; de a kereskedő, mikor elváltak egymástól, nem mondá:
Ignác, maradj nálam; tehát a király már megy haza felé a tarisznyával;
egykor megéhezik s mondá: Ignác, ha most itt volnál, de megenném valamit
te hoznál. – Hiszen itt vagyok. – Hát nem mentél el a kereskedővel? –
Hiszen nem mondá: maradj nálam, tehát eljöttem.

Elérkeznek már ők a királyi város alá, itt mindjárt kinyitja a
tarisznyát s mondja: Mars kifelé! Itten bandával jő ki lovasság és
gyalogság; akkor mondja Ignácnak: menj el a királyhoz, s mondd meg neki,
hogy jönne ki s nézze meg a katonáimat. Elmegy Ignác a királyhoz, bemegy
a szobájába és mondja: felséges király, a fiatal király hivatja, jönne
megnézni az ő katonáit, mely kivűl van a városon. Nem látta a király, ki
híja, tehát azt felelte, hogy nem megy. Mond Ignác: ha felséged nem jön,
tehát elviszem. S felkapja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten látták
hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenütt szólt a banda. Mond az öreg
király: fiam, tudod hogy az országom nem oly nagy, mit fogunk csinálni
ezzel a sok néppel? mivel tartjuk? Felséges király, nem kell ennek enni.
Itten parancsolá: Mars befelé! s mind bemasíroztak. Csudálta az öreg
király. Ezek után bementek a városba, az öreg királytól átvevé az ország
kormányzását, és élt a feleségével csendességben.



VIII. A KŐVÉVÁLT KIRÁLYFI.

Volt egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen
szerette egymást. Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is
próbálni, hanem szüléik nem akarták ereszteni. De lehetetlen volt
megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel elindultak.

Mennek már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem
hallák, s egy nagy városba jutnak; épen vásár volt benne. Mondja
bátyjának az öcscse: bátyám, nézd, micsoda szép virágbokrétákat árulnak;
vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát, a másikra pedig vöröst. Egy
bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi bujdosás után egy
útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik balra; a jobbról
való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt ékesítve,
hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa
állott; ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el
kell válnunk, mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra;
egyik szomorúságot jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém,
én nem bánom, akármelyiket választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik
is mondá: bátyám, én sem bánom. – No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát
én megyek ezen a fekete posztóval bevont uton, te pedig menj e szép
uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit cselekedjünk? Szúrjuk e
fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a te rózsádat, mind
az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz hervadva,
tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha
rózsád el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris
leend, várni foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha
akkorra nem jöszsz meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek
királyatyámhoz. – A bátyja mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki
a maga utján menvén.

Hagyjuk most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát
megvették, a mint bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két
oroszlánnal, két medvével és két farkassal, s kérték, adná el: nekik.
Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz aranyért. Leolvasták
mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal. Ott, hol az út
kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között, egyik-egyik kapott
egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a maga vadaival.
Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész
gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi
bajnok; az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon
király országával, kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy
ez a királyfi kérette volna a király leányát Rózsikát feleségének, a
leány pedig teljességgel nem szenvedhette s azt mondta, hogy készebb
lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért a királyfi, kinek atyja
nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de jobbnak találta,
hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább bajnokokat fog
kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt megfoszsza jó
vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván,
hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes
bajvivásra bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és
még mellette leányát is, hogyha princesznéjének a királyfin
győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni fog. Sokan föláldozták
életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira, hogy a király
bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind elvesztek.
– Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával egy
nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának
mind pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi
a korcsmárost: miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a
király egyetlen egy leányát Rózsikát el akarja venni egy szomszéd
királyfi feleségűl, de nem akar hozzá menni; ez a királyfi igen nagy
vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem kaphatja, bajnokokat
kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot igért a
király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a
leánynak; de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két
királyfit is megölte; most már senki sem találkozik, aki merészlene vele
kimenni, így hát maga az öreg király akarja holnapi nap a szerencsét
megpróbálni és a két fiáért boszút állani. – Mond a korcsmárosnak: én
szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros, mivel nem ismerte,
hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid, annak pedig
hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás
történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország
nagyjai és a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.

Itten a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy
magának elől helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen
volna ezzel az állatokkal, nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát
befödözte a leeresztett sisak. Eljön tehát a király, gyászban lova,
maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha egyik agyon szuratnék, lenne
mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország; annak a szomszéd
királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még ő is akar
valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi:
én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani.
– Hátra megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra
ült a bujdosó királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy
oly merész, hogy még páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi:
így is meg fogok én neked felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz,
vedd le arcodról a sisaknak azt a részét, mely betakarja. – Hogy abba
teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az arcáról; itten látja
az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék, hogy még
győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem
tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen
szomorkodott, a királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért
és érte vívni fog; látja hogy mely derék és mely szép, s oda lett a
szeretet miatt; már most nem csak azért fájt a szive, hogy mennyin
elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni fog.

Itten elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát,
egyszer a királyfi egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki
mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a
lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták. Hallatszott az
örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony
férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt,
kijön a király a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a
szomszéd király fia már darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel
fogadta a király és leánya Rózsika, s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a
jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre beértek a palotába, itt
megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték volna, már
is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a
királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a
nagy lakodalom.

Élnek már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után
beszélgetnének, mondá: de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig
nagyon nehéz volt nyulat kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal
király kedvét akarván keresni az ipájának, elment hogy majd nyulat lő;
elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy egyszer beestveledett, s meg
kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a tűz körül feküdtek;
hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! – No jer le,
ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony, ki a
fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg
vadaidat e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a
hármat, és kővévált mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a
vesszőt és megcsapja a királyt, s kővé vált ő is. – Már oda haza várják
a királyt, és nem jön, nem tudták hová lett; sírt a felesége, maga az
öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét elvesztette.

Hagyjuk az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez.
Már az öcscse visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a
bokréta, hát látja, hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg
is száradott. Fölteszi magában, hogy föl fogja keresni legalább a sírját
bátyjának. Elindult tehát azon az úton, mely akkor fekete posztóval volt
behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s azon korcsmába száll meg, hol
legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja a korcsmáros: isten
hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a királyné igen
szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol, de a
korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és
hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s
bejelenté az udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek
mindnyájan, az öreg király mindjárt leányával együtt hintón eleibe
indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett, s mondá: jön már a király
felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit tennie, eleikbe ment; a
királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák voltak, mindjárt
megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem vagyok az,
akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse vagyok.
Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda az
öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon
szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly
súlyos. Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább
maradnia nem lehet, hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár
kel mindenfelé az országban; itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja
elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett, tehát meg akart ott hálni,
s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony, és reszketve
jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a
tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne
félj, nem bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha
megvágná e vesszővel a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly
hamis. De a királyfi meg nem üte vele, hanem csak a földet mellettek;
tehát a vén asszony mindjárt leugrott, akkor kapja a kővévált király
öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög, most kezem közt
vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. – Neki küldi a
farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt kivallani, hogy
az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe van egy
kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az
ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott.
Isten hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. –
Felel az öcscse: el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid.
Akkor megüti az állatokat is a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt
megismerték egymást. – Itt a királyfi csak maratta tovább a vén asszonyt
a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még több ember, kiket kővé
változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind kivallotta, és
ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem vallhatott,
akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is
szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával,
azon városba, hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy
örömben volt az egész nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király,
és a királyné, hogy ismét megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték,
hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse által ismét életre. Az öreg
király általadta a vejének az országot, és az idősb ott maradt
királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is
megkapta az országot, és sok ideig szerencsésen országlottak.



IX. SZEGFŰHAJU JÁNOS.

Volt a világon egy király, kinek neve Theodorus vala; ennek országában
volt egy özvegyasszony, ki az ura halála után teherben maradt. Mivel
igen szegény volt, így gondolkozék: nem akad nekem még bábaasszonyom
sem, mert miből fizethetem ki? Ezen gondolkozásai között elérkezett
egészen a tengerszélig; itt van egy fertelmes varangyékos béka, kitől
igen megrettent. Észrevette a béka az asszony félelmét, feleli neki: ne
félj, szegény asszony; s akkor egy szép menyecskévé változik. Most,
ugymond, fedezd fel nekem gondolkodásodat. – Monda a szegény asszony:
közelget a gyermekszülésem, és nem tudom hogyan kaphatnék egy
bábaasszonyt, mivel módom nincs hogy pénzért magamhoz hivassam. – Felele
a békából lett asszony: ne félj, vezess házadhoz, s én leszek a te
bábaasszonyod. – Elmennek tehát a szegény asszony lakására, azonnal
kevés idő vártatva meg is születik a gyermek, a bábaasszony
feltisztítja, és mivel keresztanya más nem volt, tehát mind a bábaságot,
mind pedig a keresztanya-hivatalt ő vitte véghez. Ezeknek mikor vége
lett, a gyermeket oda hagyja az anyjánál, és visszament a menyecske a
tenger partjára, és ott ujonnan békává vált, s bement az ő tengerben
volt országába. Ott mindenféle jó eledeleket készitett a szegény
asszonynak s másnap elvitte hozzá, s ismét eltávozott. Már most mindig
azon gondolkozott, hogyan csalhatná el anyjától a kis gyermeket; elmegy
tehát egy-két nap múlva sokféle eledelekkel és italokkal a szegény
asszonyhoz, és a beszélgetés között mondá: jó asszony, valamit kivánnék
tőled, ha megtennéd; a te hasznodra lesz, csak igérd meg, hogy megteszed
a mit kérek. – Sokat gondolkozott a szegény asszony, és mondá: mindent
kész vagyok megtenni. Erre mond a másik: add nekem a kis gyermekedet. –
Ez igen igen keservesen esett az anyjának, de mégis megtette
kivánságára. Elvitte tehát a menyecske a kis gyermeket a tengerhez, a
tengert megvágta az aranyvesszővel, és bemegy az országába: ott mindjárt
összeaprítja a gyermeket, és behányja egy kádba, és ott hagyja három
napig, mely idő alatt a Rézországban járt iskolába. Három nap múlva
ismét veszi a kenetet, s megkenegeti a gyermek tagjait; a gyermek
magához jött. Édes gondviselő anyám, minek bántottál? Ó mely szép
helyeken jártam, és mely szép tudományokat tanultam. – Hagyj békét lesz
még módod más tudományokat és szépségeket látni.

Egykor a gyermek anyja gondolkozott, hogyan van az ő fia, igen szerette
volna meglátni; elmegy tehát a tenger partjára, a hol összeakadt a
békával; mikor oda érkezett, mindjárt észrevette az a béka, hogy a
gyermek anyja odakün volna a tenger szélén, kapja tehát az aranyvesszőt
és megüti a tengert, és a tenger kétfelé szalad, és grádicsok lettek
egészen a békából lett menyecske országáig. Itten bevezette az asszonyt,
az látta az ő édes gyermekét, igen örűlt; minden drága étkekkel a
gyermek anyját tractálta. Ezek után híja a gyermekét hogy menne haza, de
az semmi módon nem ajánlta reá magát; ott hagyta tehát a gyermeket, és
ajánlta az ő keresztanyjának, hogy jó gondot viselne reá, hogy semmi
baja se legyen. Ezek után a béka kikisérte a gyermek anyját, és a tenger
összeszaladt, azzal ismét összevágja a gyermeket, s beveti a kádba, és
ekkor elküldi az Ezüstországba járni iskolába. Mikor három négy nap
elmúlt, veszi az aranyvesszőt s megüti a testének darabjait, azonnal
fölébred, és monda a gyermek: Ó kedves keresztanyám, mért bántott engem?
mely szép helyeken jártam és mely szép tudományokat tanultam. – Feleli a
keresztanyja: hagyj békét, fiam, lesz még mindazokban módod. Akkor
megfogja a gyermek kezét, és monda: jer, egyél és igyál. Elmennek az
ebédlőszobába; mikor oda értek volna, a keresztanya észbevette, hogy a
gyermek édesanyja a tenger partján járna; monda tehát a gyermeknek:
tánultál-e már, fiam, valamit? – Hogy ne tanultam volna. – Tehát nem
veszesz semmit észre? – Dehogy nem, jól tudom, hogy az anyám a tenger
szélén van. – Menj el tehát, vezesd be országunkba. – Még én azt a saját
tudományom erejével végbe nem vihetem, hanem adja nekem a mesterséget,
és ugy megteszem. – Oda adja hát neki az aranyvesszőt, és megvágja vele
a tengert, és azonnal legszebb, út lett a rezidenciáig. Az édesanyja
igen nagy örömmel látta, hogy érette jött ki; bevezeti tehát édes
anyját, és ott vendégeskednek. Mikor már mindennek vége lett, akkor
elbúcsúztak egymástól, és a gyermek kikisérte az édesanyját. Mikor
visszatért, újra őtet összevágta a keresztanyja, és beveté a kádba.
Akkor a gyermek elment járni iskolát az Aranyországba; ott volt három-
négy napig, akkor keresztanyja; ujra megüti tagjait az aranyvesszővel,
és azonnal fölébred a gyermek, s újra nagyon sajnálta, hogy tovább nem
folytathatá iskoláit az Aranyországban, de a keresztanyja biztatá, hogy
még idővel szebbeket fog látni.

Újra eljön a tenger szélére a gyermek anyja, a gyermek mindjárt
észrevette, hogy anyja a tenger szélén járna, mondá tehát a
keresztanyjának: nekem úgy tetszik, mintha édesanyám a tenger széle
mellett föl s alá járna. – Mondá a keresztanyja: menj és vezesd be. –
Veszi a gyermek az aranyvesszőt, és a tenger vizét megvágja; azonnal a
legkellemesb út lett egészen a rezidenciáig. Igen szivesen fogadta a
szegény asszonyt a gyermek keresztanyja is pompásan vendégelte. Mikor
mindennek vége szakadt, akkor mondá a gyermeknek: kisérd ki édesanyádat;
és megigérték neki, hogy kevés idő múlva meg fogják látogatni. A gyermek
kikisérte tehát az édes anyját; mikor visszatért ujonnan kapja a
keresztanyja, összevágja és beveti kádba. És a gyermek elment akkor a
Gyémántországba iskolát tanulni. Mikor már három négy napig ott töltötte
volna iskoláit akkor veszi a keresztanyja az aranyvesszőt, és a gyermek
összedarabolt tagjait megüti, azonnal ismét fölébred, és feleli, hogy
minek háborgatja és minek veszi el azon szép országból, hol ő annyi
szépségeket látott; de a keresztanyja ismét biztatja, hogy még szebbeket
és hasznosabbakat is tapasztaland, csak csendes szívvel legyen; Ezek
után megy a gyermek az ebédlőszobába, és evett ivott a keresztanyjával.

Monda egyszer a gyermek: nehezen esik az nekem, hogy az édesanyám oly
szegénységgel él. – Feleli a keresztanyja: majd jobbra fordúl állapota
nem sokára; ne, fogd e zsacskó aranyt, és menj el anyádhoz. – Kérdi a
gyermek: hát, keresztanyám, nem jön? – Felelé: én is elmegyek, hanem te
vedd magadhoz ezt a zsacskó pénzt, és menj el előre, és mondd anyádnak,
vegyen a zsacskóból a mennyi szükséges lesz egy rezidenciájának
csináltatására, s küldd el azonnal a város előljáróihoz, hogy engednének
helyt, hol egy rezidenciát lehetne építeni.

Elment tehát a gyermek anyja a város fő élőljáróihoz, kérni, hogy
építhessen itt rezidenciát. Ezt a város előljárói meg nem engedék; hanem
küldék a királyhoz, kérne attól szabadságot. Elmegy tehát a szegény
asszony, és bemegy a királyhoz, előlbeszéli kérését hogy mit akarna, ezt
meg ezt; kérdi a király: ki parancsolta s kinek a kivánsága annak a
rezidenciának épitése? Feleli a szegény asszony: az én fiamnak. – Mondá
a király: küldd el, szegény asszony, a fiadat hozzám. – Haza megy az
asszony; már tudta a fia, miként járt, mielőtt megszólította volna,
tehát mosolygott. Ezen igen megszomorodott a jó szívű anya, ezt
észrevette a fiu s mondá: miért szomorodott meg, édes szülém? – Hogyan
ne, fiam, mikor te kinevetsz. – Ó nem, isten mentsen meg, hanem nevetem
a király gondolatát; hát mit szólt? – Nem egyebet, fiam, hanem hogy
mennél el magad hozzá. – Ezt hallván az ífju, azonnal kezd öltözni és
csinosan elindult; a merre ment, orcájának fényessége tündöklött mint a
nap. Mikort elért volna a király rezidenciájához, mivelhogy igen sok nép
követte, tehát az őrök valami princnek vélték; tehát gverauz volt
mindenfelől. Kitekint a király az ablakon, mert ép akkor a leánya
szobájában volt, s monda leányának: nézd, leányom, mely csudálatos
szépséggel bír az a királyfi vagy vezér, az egész rezidencia fénylik az
ő szépségétől. Eleibe ment tehát a király és királyleány a szegény
asszony fiának, és nagy becsülettel fogadák, bevezetik karonfogva a
parádés szobába, és ott mondá az ífju a királynak: megjelentem felséged
parancsolatára; én kérettem anyám által a felséges királytól szabadságot
egy rezidencia épitésére. – A király: szivesen, úgy mond, építtessen
tetszése szerént.

A királyleány a szegény asszony fiátt oly annyira megszerette, hogy
férjének kivánta titkon magában.

Ezek után lekisérte a király és királyleány a fiút, és ő elment haza
felé; mindjárt parancsolatot ada ki, hogy az épitéshez szükséges
mesteremberek jelenjenek meg nála.

Jön a fiú keresztanyja, az előbeszéli neki minden esetét, hogy és miként
járt a királynál, és ezek után bemennek a szegény asszony héjlékába, a
ki őket szivesen, a mie volt abból, vendégelé; de látta a gyermek
keresztanyja, hogy nem igen telnék tőle, tehát azon étkeket, melyeket
elkészítve hozott magával, behozta, és úgy mulatták magukat.

Összejöttek tehát a kőművesek és minden az építéshez tartozandó mesterek
megjelentek és dologhoz fogtak; de mivel gondolá a gyermek keresztanyja,
hogy sok időbe telnék e nagy épület elkészítése, tehát kapta, elővette
az ő mesterségét, és azon okból kihívja a gyermek anyját a városba
sétálni, hogy azon idő alatt a rezidencia elkészűljön. Mikor tehát
gondolá hogy elkészült: no de gyerünk már haza, komám asszony, úgymond.
Visszafordúlnak haza felé, és mikor haza értek volna, nem tudá az
asszony melyik legyen az ő háza, látván hogy annak helyén egy nagy
rezidencia volna. Eleget hivá be a gyermek keresztanyja, hogy az az ő
háza lenne, de annak hitelt nem adott, hanem azt vélte, eltévedt: hanem
komaasszonya, megfogván kezét, fölvezeti a palotába. Elejekbe jön a
gyermek, és kérdé: talán eltévedtek, mivel oly sokáig tértek vissza. –
Felele a keresztanyja: nem de máskép vélte az édesanyád, alig tudtam a
maga házába behívni. Azután hozzá ültek a vacsorához, és a vacsora közt
a komaasszony javaslá, hogy mivel ezen épület elkészűlt, tehát adnának
egy pompás vendégséget, a hová a királyt és az ország és a város
előljáróit elhivatnák. Ez tetszett mindnyájoknak; nem volt tehát más
hátra, mint elkészűlni hozzá s a hivatalosokat elinvitálni.

Mikor tehát már minden készen volt a vendégségre, elment a fiu maga a
királyhoz. Mint a természetnek különös szépségét, követte majd az egész
város, az őrök, valamint először, most is úgy fogadták; a király és
leánya, meglátván jönni, mindjárt eleibe mentek; s karon fogva
felvezette; mely örömmel fogta volt a királyleány, azt ki sem lehet
mondani. – Szegfűhaju János, úgymint az ífju, a királynak ekképen szól:
minthogy elkészűlt a rezidenciám tehát szándékoztam, hogy Felséges
király, több nagyokkal együtt hajlékomban egy kevés mulatságra
láthassam. Örömmel ajánlta magát a király és legfőbbkép tetszett a
királyleánynak ez az alkalom. A királynak valami dolga, érkezett, tehát
ott hagyá Szegfűhaju Jánost leányával a szobába; mikor tehát magok
voltak, el nem titkolhatta szerelmét a királyleány, hanem ily szókra
fakada: fogadd el, János, ezt a szívet, a ki tégedet híven kiván
szeretni. – Erre mond János: mindezekre feleletet nem adhatok szülém
értekezése nélkül; lesz még alkalmunk erről szólani. Ekkor fölkel és
haza megy.

Eljöttek tehát más nap a vendégek a kiket önömmel fogadtak; csodálták e
palotának nagy ékességét ás mesterséges fölépitését, hozzá ültek az
ebédhez, és minden a legnagyobb móddal és pompával ment végbe. Eljött
azomban az idő, hogy Jánosnak el kellenék menni, és szomorkodott, mikép
mehetne el a vendégektől. Ezt észrevette a keresztanyja, kihívja és
kérdi: mi bajod? – Mennem kellene és nem tudom, hogyan hagyjam itt a
vendégeket. – Hát ezen búsúlsz, hiszen itt vagyok én, eleget teszek a
vendégek között, csak te menj és járj békével, fiam. S egyebet nem
mondok neked, hanem hogy ha valakivel összejöszsz, azt szép szóval
illesd, és ha meg fogsz akadni és halált szenvedni, akkor haza fogsz
jönni és nálam fogod magadat jelenteni mindenkor, és úgy mégy el megint;
ha pedig haza jöszsz, senkinek se mutasd addig magadat, míg valahol
valamit nem találsz, és ha valamit találsz, húzd ki a kardodat és vágd
keresztül, úgy nyertes leendesz ha ezt fogod cselekedni.

Itten a fiu többet nem beszél, hanem a keresztanyjától adatott
mesterséggel bujdosni indul. A vendégek tehát vígadnak, de a
királyleánynak szemébe tűnt hogy nem volt jelen, tehát kérdezte, hová
ment; és így a többi fejedelmek. Itten egy kis neheztelés adta magát
elő, hogy János ott hagyá a vendégeket, szükséges volt tehát, hogy
keresztanyja valami okossággal éljen; azért elővette mesterségét és
megcsinálta, hogy a vendégek úgy elfelejtkeztek Jánosról, hogy azt sem
tudták: volt-e a világon valaha. Igy tehát a vendégek a legnagyobb
megelégedéssel elszéledtek, a komaasszony is haza ment a tenger fenekén
levő országába.

Ment tehát mendegélt Szegfű János e világon a havasokon föl s alá,
egyszer jön a Verestenger partjára, ott lát egy szegény asszonyt
szedegetni. Megszólítja János: jó reggelt, öreg anyám. Az asszony fogadá
köszönését, és: most van, mondá, szép virág, az életed kezemben. S azzal
veszi az aranyvesszőt és megüti a tengert, és megfogja a János kezét. A
tenger pedig mikor megvágattatott a vesszővel, azonnal út lett egészen a
rezidenciáig, hova Jánost a vén asszony, ki a Rézország királynéja volt,
vezette. Mikor tehát oda értek, kérdi az ífjutól: hogy micsoda járatban
volna; feleli, hogy szolgálatot keresne. A Rézországi királyné leánya
pedig megtanítá, hogy csikós legyen; ő tehát a királynénak azt mondá,
hogy csikós szeretne lenni. A királyné enni inni adatott neki, és azután
a ménest kezdette olvasni eleibe, s megparancsolá, hogy a ménessel
mindaddíg menjen, míg csak az önmagától meg nem állapodik.

Elmegy tehát János a ménessel hegyeken völgyeken keresztül, és egy szép
laposon megállapodik. A rézországi király leánya hoz neki mindenféle jó
étkeket; az ífju meglátván a leányt, kérte távoznék tőle, ha megtudja a
királyné, tehát el fogja veszteni életét. Mondá a leány: ne félj míg
engem látsz; s magához bátorítá Jánost. Mulatni kezdettek együtt s
mindenfélére tanítja, miként kell cselekednie; de János semmiképen
szavára reá nem akar állani; utoljára mégis reá vette a leány. A
leánynak haza kelle menni, tehát az ífju maga maradott; azonban álom
ereszkedek reá, és a ménes neki megy az ezüsterdőnek, és nagy károkat
tesz benne. Itt az ezüsthajú leány észrevette, hogy az ezüsterdőben
micsoda károkat tesz a rézszőrű ménes; mindjárt küldi az ezüsttátost, a
tátos megy a felhőben, és behajtja a rézszőrű ménest. Itten felérzik az
ífju, búsul, ezt észrevette a rézhaju leány, kapja a rézszőrű tátost, és
mondá Jánosnak, ne búsúljon, hanem menjen az ezüstvárhoz, és ott
meglátja őt az ezüsthajú leány, és vissza fogja adni a ménest.

Mikor oda ért János, meglátja őt az ezüsthaju leány, és kiereszti a
ménest, úgy hogy a vén anyja, az Ezüstország királynéja, észre sem
vette, és monda: ífju, ez többet ne történjék. János tehát hajtá a
ménest; a ménes közzül egy megellik, és pedig kettőt, az egyik szép
volt, a másik pedig igen csúnya. Itten az a csúnya csikó nem tudott
menni, tehát János kapja a nyaka közé, és úgy viszi sok ideig. Egyszer
megszólal a csikó: tégy le, édes gazdám: már vittél engem, tehát majd
foglak én vinni. Most ha haza megyünk, folytatá, majd a királyné
börtönbe akarand tenni, de attól semmit se félj, mert oda nem tehet,
hanem mikor megvacsorálsz, jöjj ki hozzám és majd elmegyünk valahová. –
Ment tehát vacsorára János; mondá neki a királyné: ne, micsoda károkat
tétettél a ménessel? Az ífju semmit sem szólott. No csak, egyél igyál és
jól vigyázz magadra. – Ezek után kimegy a fiu a méneshez, és a kis csikó
mondja: ülj föl reám, és megyünk; – Kérdi a fiu hogy: hová? – A tenger
fenekére, a bátyámhoz, az ezüstszőrű tátoshoz. – Felült tehát a csikóra,
és elértek az ezüst tátoshoz, a ki mindjárt így szólott no, ífju,
eljöttél; tudod-e miért hivattalak? – Felele az ífju, hogy nem tudná. –
No itt e csengetyű; ha valahol megszorulsz, csak ezt rázd meg, azonnal
megjelenek segítségedre bármi veszedelemben. Megköszönte János, s haza
indul, haza is ért, a leány kérdezte, hol járt, felelé, sétálni az akol
körül; itten mondja neki a leány, menjen vele az ezüstvárhoz, mert ott
igen szép mulatság lesz. Elmennek tehát, és majdhogy el nem értek az
ezüstvárhoz, akkor mondja a kis csikó: édes gazdám, ha oda érünk, be ne
menj a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és így
kihallgathatod mit fognak beszélni; hogyha szorúlna a kapca s ki akarnál
jönni, tehát csak azt nézd, melyik nyeregkápán van két csillag. Elérnek
tehát azon ezüst várhoz, ott mindenik megköti a lovát, és már a sok
lovak száma számtalan volt. Itten az ífju nem ment be a leánynyal a
vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és ott hallgatta mit
beszélnek. Itten a lova kezdi vágni a földet, János mindjárt kiment, de
mivel már a tátosok igen sokan valának, nem tudta mindjárt melyik az ő
lova, azért vigyázta melyiken van két csillag. Csakhamar reá akadt s
kérdezé: mi lelt, édes lovam? – Engem semmi sem lelt, hanem téged fog
valami lelni; de azért csak menj be és nézd miként vannak, és hallgasd
mit beszélnek, és ha ismét hívlak, csak hamar ülj fel reám, és jól
megkapaszkodjál hogy le ne maradj. Bemegy tehát János újra a szobába, és
hallgatja mit beszélnek. A gyémántországi gyémánthaju királyleány
mondja: jól vigyázzatok, nincs-e itt Szegfűhaju János, nem látta-e őt
senki. És mivel nem is ösmerték, azért bemegy a vendégházba János,
mihelyt meglátják, azonnal fölugráltak, és mindenikkel akart volna
menni. Itten csakhamar elmegy János, a lova már vágta a földet, azonnal
mindjárt felült a lovára, a ló vitte őt az aranytejfürdőbe; mikor onnan
kihozta, akkor észrevette a többi tátos, hol van János; erre mindenik
felül a maga tátosára. Itten Jánost fölviszi lova a felhőkbe, és úgy ki
az ezüstországi határból. Az ezüstországi leány sem soká késett, hanem
jött János után és mondá neki: ugyan miért cselekedted azt; már most
többé nem lesz ott diéta, hanem az aranyvárban. Avval az ífju sokat nem
gondolt.

A vén asszony már leste a leányát és az ífjút, és mihelyt a ménes
aklához ért a leány, mindjárt mondja az anyja: no, szép virág, hol
voltál? – Jól tudja, édes anyám, hol voltam. – Azt hogy tudom, igaz, de
hogy az ífju veled elmenjen, ki parancsolta neki? – Felele a leány: el
kellett mennie, mert ő tartja a diétát. – A vén asszony beszélgetése
közben a leányával, beszökött János a ménes közé; ezt észrevette a vén
asszony s mondá: János, hol voltál? – János csak meghúzta magát, semmit
sem szólt, a lova bátorítja: ne félj, nem tehet neked semmit. A vén
királyné mindjárt parancsolja, hogy vigye őt a leánya áristomba;
elvitte: az áristom volt egy különös szoba, és a vén asszony úgy tétette
oda Jánost, mint siralomházba. Megy egyszer a vén asszony a
siralomházhoz, itt mondja az ífjunak: aluszol-e vagy álmodol? – Felel:
sem nem aluszom sem nem álmodom, csak a mostoha sorsról gondolkozom.
Itten pedig nem az ífju felelt, hanem a rézhajú leány. Ezen a vén
asszony igen megszomorodott, azért eltökélé magában, hogy kiereszti őt;
estve tehát megparancsolta a leányának, hogy eresztené ki a
siralomházból. A leány tehát mondá Jánosnak, hogy menjen a méneshez; s ő
maga sem késett sokáig, hanem ment az ífju után, vitt magával szép
ágyat, s szépen megveté, s Jánossal együtt lefeküdt.

A vén asszony a méneshez megy, s ott találja őket feküdni együtt,
spádéjához kap s mind a kettőt keresztül akarja szúrni, de a leány
felugrik, és a spádét megkapja, és mondá, hogy az ilyen akarattal
hagyjon föl. Az anyja a királyné tüstént siralomházba parancsolá.
Megijedett János; ezt észrevette a gyémánthaju leány, mindjárt küldi az
ő gyémánttátosát, hogy szabadítaná ki Szegfű Jánost; elment tehát a
gyémánttátos, s mikor oda ért hozzá, kérdi János, mit akarna; mondá:
hogy a gyémánthaju leány küldé hogy szabadítaná ki. – Feleli János: menj
el és mondd meg neki, hogy én a magam mesterségemmel beérem, és senki
tanácsára nincs szükségem. A gyémánttátos tehát visszament a gyémánthajú
leányhoz, elbeszélte mit mondott Szegfű János.

Megviradott tehát, azonnal a vén királyné kiviszi a Rézhegyre, hol már
el volt készítve számára az akasztófa, ott őt felkötték, és úgy maradt
estvélig. Mikor besötétedett, akkor lova oda ment és levette és mondá
neki: tudod-e, mit fogsz már most csinálni? – Feleli János, nem tudja. –
Itt van rajtam a te vitézi ruhád, öltözz fel és elmegyünk a vén
Rézkirálynéhoz, mikor beugratsz a várába, mondd, neki, jöjjön a
Rézhegyre, ott meg fogsz vele vívni.

Kapja a vén királyné az ő öltözetét, és ment utána; mikor oda ért, már
akkor ott várta őt János; kapják mindjárt kardjaikat, kezdenek
verekedni, úgy annyira, hogy a körüllevő tartományokba elhallatszott a
fegyverek csattogása, és sok fejedelem mind öszvecsődűlt. Mondja a vén
királyné, mivelhogy elfáradott: hallod-e, ífju, pihenjünk egy keveset. A
csikó nem akarta engedni, mivel látta a sok mindenféle királyt ott jelen
lenni kiket nem látott a gazdája; de mégis megpihentek. Leszállt tehát
lováról János, akkor mondja neki a lova: nem látod édes gazdám, kik
vannak itt nézőül? nem szégyenled magadat? Akkor felugrik lovára János,
és a vén asszonyt összedarabolta; akkor bevezetik őt karonfogva egy
fölékesített hintóba, és úgy koronázták rézországi királynak.

Megint gondolkozik János, hogy még többet is kellene próbálnia; azért
újra bújdosik a havasokon, és sok fáradsága után megint akadt egy vén
asszonyra, ki a tengerszélén szedegetett; az pedig volt az ezüstországi
királyné. Tudta János hogy megakadott ismét, de aval nem gondolt, hanem
megszólítá: jó reggelt, öreg anyám. Elfogadja tőle az ezüstországi
királyné, és mond: no, szép virág, itt vagy. S csak kapja aranyvesszőt,
megvágja a tengert, a tenger két részre szakad és legszebb út lett
egészen az ezüstvárig. Bevezette tehát várába a vén asszony, és enni
inni adatott, neki, azután kérdi, micsoda járatban volna. Mondá: hogy
szolgálatot keresne. Az ezüsthajú leány kérte az anyjától, adná neki
inasul, de semmi módon meg nem nyerheté, hanem csikósnak tette a
királyné. Itten mindjárt előlolvassa neki a lovaknak számát, és
megparancsolá, mindaddig menjen a lovakkal, míg csak önmaguk meg nem
állapodnak. Mennek a lovak hegyen völgyön, egyszer mégis megállapodtak.
Itt Jánost nyomja az álom, még pedig jól, a ménes bemegy az aranyerdőbe
és iszonyú károkat tesz. Ezt mindjárt észrevette az aranyhaju leány, és
kiküldi az aranytátost, hajtaná be az ezüstménest a várba. Megy tehát a
felhőkben az aranytátos és behajtá az aranyhajú leány parancsolatára.
Itten felérzik János, nincs a ménes sehol, megijedett és elszomorodék,
mitevő legyen. Ehon jön az ezüsthajú leány, hoz neki enni inni, de
Jánosnak nem kellett semmi. Mondá a leány: ne busulj semmit, csak menj
el az aranyvárhoz, mihelyt az aranyhaju leány meglát, mindjárt
visszaengedi a ménest. János tehát elmegy, meglátja az aranyhaju leányt,
mindjárt visszaereszté a ménest anélkül hogy megtudta volna a vén
aranyországi királyné; de megmondá, hogy többé ily nagy károkat ne
tétessen. De János, csakhogy megkaphatta a ménest, megy haza felé; itten
megellik a ménes közűl egy kanca, és pedig kettőt, egyik igen szép volt,
a másik meg sovány és csúnya, a ki nem mehetett. Mit csináljon János?
kapja a nyaka közé és viszi; mikor már sokáig vitte, akkor a csikó
mondja: no majd viszlek már én most téged, csak ülj fel rám; tudod-e,
édes gazdám, ha most haza érünk mit kell cselekedned? – Feleli János:
nem tudom. – Azt, hogy mikor már megvacsoráltál, jöjj hozzám, elmegyünk
a tengerek fenekére, és ne hallgass a sok szóra. – János megvacsorál, és
elmegy a csikójához, ottan mindjárt reá ül, és viszi a tengerek fenekére
az aranytátoshoz; ez volt pedig a kis csikónak a bátyja. Mikor oda
értek, mondá az aranytátos: tudod-e, édes gazdám, miért hivattalak? –
Nem tudom. – Ne, itt van egy aranypatkó, abban a patkóban van háromszáz
lyuk, és minden lyukban egy csengetyű; hogy ha valahol meg találsz
szorúlni, tehát csak rázd meg, mindjárt ott termek segítségedre. – Ezt
megköszönte János, és fölült a csikójára, és visszatért előbbeni
helyére. Itten nem sokára jön az ezüsthajú leány, és mondá neki, menne
el vele az aranyvárhoz, ott igen szép mulatság lesz. János ajánlotta
magát szivesen, és nem sokára el is érték az aranyvárat. Itten mondá a
lova: édes gazdám, a vendégházba be ne menj, hanem a mellette lévő
szobába, és ott hallgasd, mit beszélnek; és ha meg fogsz szorúlni, csak
azt nézzed melyikünknek van a nyergén három csillag; akkor ülj reám, és
vigyázz hogy le ne maradj. Ezzel bemegy János; egykor vágja a csikója a
földet, kérdi a gazdája: mit akarsz, édes lovam? – Ülj fel reám. Azzal
viszi őt az aranyfürdőn keresztűl. Akkor észrevették a fejedelmek, utána
az aranytátosokon, de a csikó beviszi a felhőkbe, és onnan ki az
ezüstországi határból. Itten már utóléri az ezüsthaju leány s mondá
Jánosnak: no, szivem, ugyan nagy kárt tettél nekem. De evel nem gondolt
János; hanem a vén ezüstországi királyné már oda haza leste őket, s csak
kapja Jánost és öszveaprítja; ekkor az ezüsthajú leány változott egy
hangyává, és kivitte őt a lovának, és mondá, vinné az erdőbe és vágná
meg evvel az ezüstvesszővel. Ezt megcselekedte a lova és megvágván a
vesszővel, azonnal talpra felállott; akkor méreggel telve, felült az ő
tátos csikójára, és menne az ezüstvárhoz. Mikor bement, mondá az
Ezüstország királynéjának: készülne és jönne mentűl előbb az
Ezüsthegyre. A vén asszony bízott magában, azért megjelent; itten
mindjárt hozzá kezdettek a bajviváshoz, és három nap három éjjel mindig
tartott a verekedés; összejöttek a körüllévő fejedelmek a nagy
fegyvercsattogásra, végre mégis erőt vett János az ezüstországi
királynén és összevágta. Kérte a leánya, szedhesse össze az anyja
testét, s János megengedte. Ezek után az ott lévő fejedelmek bevitték és
másodszor megkoronázták úgy mint Ezüstország királyának.

Itten kezde az ífju gondolkozni, eszébe jutott, mit monda neki a
keresztanyja, hogy haza kellene mennie; s megindula haza felé. Sok
fáradsága után már haza érkezett, és ime a tenger szélén találja
keresztanyját, kapja a kardját s úgy hozzá vágott, hogy a kardja azonnal
hátra hajlott. Erre a keresztanyja kinevette, min János igen
elszomorodott; keresztanyja, ezt látván, megszólítá: ne búsúlj, mert
annak úgy kellett megtörténni. S kérdezi, hol járt volna az óta; de ő
mind ezekről semmit sem akart beszélni, hanem csak azon volt, hogy
mielőbb láthassa édesanyját. Elment tehát keresztanyjával együtt az
édesanyja látogatására, ki is nagy örömmel fogadá. Tudtára adta János,
hogy a ő idehaza létéről senkinek ne szólana, mert el kell ismét mennie.

Igy töltött három napot az édes anyja házánál, azután elbúcsúzott, és
útját vette ismét az Ezüstországba. Mihelyt megérkezett, minden
rendelést megteve, hogy távolléte alatt az országot jól igazgassák a
főbbek, s azzal útnak indult. Ujra megyen hegyen, völgyön, síkon, egykor
ér a tenger partjára, és ott talál újra egy vén asszonyt. Mindjárt
megszólítá: jó napot, öreg anyám. – Elfogadta az öreg asszony, és mondá:
fiu, hogyan tévelyegtél ide? – Monda János: én nem tévelyegtem el, hanem
a kénytelenség hozott ide. A vén asszony pedig jól tudta micsoda
kénytelenség hozta oda, s azonnal kapja az aranyvesszőt, megvágja a
tengert, a tenger utat ad, és megfogja a vén asszony a János kezét s
bevezeti az Aranyországba. Itten az aranyhajú leánynak igen megtetszett
János, és kérte anyját, adná melléje inasnak, de anyja már előre gondolá
szerencsétlen kimenetelét, tehát semmi módon azt meg nem nyeré, hanem a
vén asszony jobban azon gondolkozott, mi módon veszthetné el azt a szép
ífjut. Félre hívja egy különös szobába, és mondá neki, ne fogadja a
leánya szavát, ha valamit mondana neki; s mindenkép kedvezett az ífjúnak
és mindenféle kincseket igért neki, csak hogy azt megtartaná; kérdezi
azután, mi akarna lenni? János csupán csikós akart lenni. Itten a vén
asszony eleibe kezdi olvasni a ménest és mondá neki, hogy most menne
vele, mind addig míg csak magától meg nem állapodik. Elmegy János a
ménessel, megállapodott a kősziklákon, itt az ífjú ledőlt és azonnal
elszunnyadt. Az aranyhaju leány azonnal észbevette hogy János elaludt,
mindjárt felült az aranytátosára s elment hozzá; aluva találta; itten
mindjárt felkölti, és ad neki egy aranyövedzőt és egy aranygyűrűt. Ezek
után a leány meg akarta ölelni, de ő, ugymint János nem engedte, mert
eszébe jutott, mit parancsolt a vén királyné; a leány mondá, ne húzza
magát, de János csak arra kérte, távoznék tőle, mivel ő a királynétól
tartana; de a leány mondá: ha én itt hagylak, meglásd, mint fogsz járni.
Itten az aranyhajú leány eltávozik Jánostól, és álmot eresztett reá.
Elaluszik János, a ménes pedig megy a gyémánterdőbe, és nagy károkat
tesz; fölébred János és néz mindenfelé, hol láthatná a ménest, de
haszontalan tekingetett, mert már a gyémánthajú leány behajtatta s
erősen strázsáltatta. Elindult János keresni, és búsúlt a rajta történt
szerencsétlenségén; s midőn így fel s alá járna, egykor hozzá mene az
aranyhaju leány, és mondá: nem-e mondám, hogyha eltávozom tőled, károdra
lesz? Hanem egyebet ne tégy, mert már várakozik reád a gyémánthaju
leány, menj el a gyémántvárhoz, mihelyt meglát a gyémánthajú leány,
azonnal mindjárt elereszti a ménest. Ment tehát János a gyémántvárhoz:
mihelyt meglátta a gyémánthajú leány, mindjárt megszólitá: no, szép
virág, hol jártál oly sokáig? nem-e az aranyhajú leánynyal
szerelmeskedtél? Hanem csak hajtsd el a ménest, majd eszedbe juttatom én
azt még neked. Itten megy az ő ménese a kősziklák felé, és a lovak közül
egy kanca megellett kettőt, az egyik ezek közűl is szép volt, a másik
pedig igen sovány; ez semmi módon nem mehetett, tehát kénytelen volt
János fölvenni vállára és úgy vinni. Mikor jó darab ideig vitte volna a
csikót, megszólal hozzája, tenné le, és már most ő fogja vinni mint
gazdáját. Fölült reá János, és mennek haza felé; ujra megszólal a lova:
tudod-e édes gazdám mit kell cselekedni? – Feleli János: nem tudom. – No
mihelyt haza érünk, fölmegy a vacsorához, ott az aranyhaju leány majd
mindenféleképen fog neked kedveskedni, de te azt csak semminek nézd;
mikor elvégezted dolgodat, jőj tüstént le, el fogunk menni a tenger
fenekére a bátyámhoz. – Itten fölmegy János a cselédszobába, az
aranyhajú leány mindjárt leült mellé és beszélgetni kivánt vele, de
János semmit sem akart szólani. Megvacsorál János, és lemegy az akolhoz;
mondá a csikó: no, édes gazdám, ülj reám és menjünk a bátyámhoz. El is
értek nem sokára; itten a csikónak bátyja volt aranytátos, és mindjárt
mondá: no, édes gazdám, eljöttél? – Monda: eljöttem. – Fogd tehát ezt az
aranypatkót, melyben van háromszáz hatvanhat szeg hogy ha reám szükséged
lesz vagy ha valami bajba esel, tehát csak húzzál ki belőlök egy szeget,
azonnal mindjárt segítségedre leszek.

Az aranyhajú leány nyughatatlan volt és szomorkodott, hogy nem
viszonozta szeretetét János, kivel ő annyi jót kivánt tenni.

Haza ért János a kapott ajándékkal; itten a leány mindjárt mondja: menne
vele a gyémántvárba mulatságra. A vén királyné észbevette hová akar
menni leányával, tehát mindjárt a siralomházba tétette s másnap
fölakasztatta. Búsúla csikója az ő gazdája elvesztése után, s azért
gondolá, jó lenne elmennie bátyjához tanácsot kérni. Elmegy, elbeszéli a
gazdáján történt szerencsétlenségét; feleli erre a bátyja: föl fog
támadni még az életre a te gazdád és az enyém, mert az aranyhaju leány
azon lesz; csak te térj vissza. Visszatért a csikó azon helyre, hol
Jánost felkötötték, oda érkezett nem sokára az aranyhajú leány, és
megkapván kését, levágja Jánost és megkeni, s azonnal fölébred. Ekkor
János boszút akar állani az aranyországi vén királynén, azért mindjárt
kihúzott a patkóból egy szeget, s tüstént ott termett a csikónak a
bátyja, az aranytátos, s monda neki: ülj fel és menjünk. A vén királyné
udvarába beugrat János: No, te vén asszony, jöjj az én halálomnak
elkövetett helyére és boszut állok rajtad. A vén banya, ugymint az
aranyországi királyné, nem késedelmeskedett, hanem a rendelt helyen
megjelent; János mindjárt el kezdette vele a verekedést, és utoljára
győzedelmeskedett s összedarabolta, és azután a jelenvaló fejedelmek
Aranyország királyának koronázták. – Ezen verekedésnél jelen volt a
gyémánthajú király leány, a ki Jánost föllöttébb kedvelte.

Most már János volt Réz-, Ezüst- és Aranyország királya. Megunta a sok
bujdosást. Miután koronázásának vége lett, a fejedelmek mindnyájan, kiki
a maga országába, visszatért: itten gondolkozik magában János, hogy most
mitevő legyen? el nem tudta határozni dolgát; kiment tehát egy erdőbe a
paripáján lovaglani, és ismét mély gondolkozásokba ereszti magát. Egykor
gondolja magában: bár csak itt volna a keresztanyám, hogy adna nekem
tanácsot, mitévő legyek. Alig végezte el e gondolatját, s ime szeme
előtt látja a keresztanyját. No, fiam János, hogyan vagy? – Igen jól
vagyok, de most nem tudom, mittévő legyek. – Nem egyebet, hanem a
gyémánthajú leányt, ki az én néném leánya, ki reád születésed napjától
várakozik, meg fogod kéretni, és azon a nyert országaidon fogsz
uralkodni. Megyünk tehát, fiam János, a gyémántvárhoz.

És mihelyt Jánost meglátta a gyémántországi királyné az ő húgával jönni,
mindjárt eleibe ment, és őt mint jövendőbeli vejét örömmel fogadta; a
leány meg nem tartóztathatta magát, hogy Jánost meg ne ölelje, sok sűrű
könyhullatásokat ejtve, ezen kedves Jánosáért vérzett szíve nem
szólhatott.

Ezek után János a gyémánthajú leányt elvette feleségének, és
megesküdtek; az esküvés után elmentek mindnyájan a János édesanyjához,
ki őt nagy örömmel fogadta. Igy tehát odahaza levén mint egy
külsőországi király, a városban levő főuraknak vendégséget adatott,
melyre maga a király, ki a városban lakott, megjelent. Ott sok
mindenféle beszélgetés jött elől, de János legkissebbet sem szólt
végbevitt dolgairól. Csodálták a felesége ékességét, csodálták az ő réz,
ezüst, arany és gyémánt szőrű paripáit. Miután a vendégségnek vége
szakadt, akkor János az ő rezidenciáját a királynak ajándékozta, és
elment édesanyjával a felesége országába; ott országolván sok ideig,
számos szép magzatokkal dicsekedett.



X. JANKALOVICS.

Egyszer volt egy királyi város, és abban a királyi városban volt egy
szép királyfi, és annak volt egy hiteles inasa. És kiment a királyfi az
inasával sétálni a kenderes kertek alá, és ott három testvérleány
kendert nőtt, és a legnagyobbik azt mondá: ha őtet a királyfi elvenné
feleségűl, hát ő egy szál kenderből csinálna annyi fejérruhát, hogy az
egész ármádia megérné vele három esztendeig; a másik pedig azt mondá,
hogy egy szem búzából csinálna annyi kenyeret, hogy az ármádia megérné
vele négy esztendeig; a harmadik pedig azt mondá, hogy ha őt a királyfi
elvenné, tehát szülne két aranyhajú magzatot. És ezeket az inas mind
hallotta, s mondá a királyfinak, mivelhogy oly hiteles inasa volt:
Felséges királyfi, egy újságot hallottam a sétálásunk között, hogy azon
három leány közűl, ki a kendert nőtte, meglátván felségedet, azt mondta
a legidősb: ha engem a királyfi elvenne feleségül, egy szál kenderből
csinálnék annyi fejérruhát, hogy az egész ármádiának elegendő lenne
három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy ő sütne egy szem búzából
annyi kenyeret, hogy az ármádiának elegendő lenne négy esztendeig; a
legkissebb pedig azt mondá, ha őt elvenné feleségének, tehát ő szülne
két aranyhajú magzatot. – Ez mind jó volna, kedves szolgám, feleli a
királyfi; de mégis legjobban tetszik nekem az, ki a két aranyhajú
magzatot szülné. – Már most pedig azon volt a királyfi, mennél hamarább
megláthassa az ő jövendőbeli mátkáját; befogatott a hintóba s elhozatá,
és elvette feleségének, félesztendeig volt vele, s következett, hogy
háborút kelle tartania más fejdelemmel s el kelle mennie. Tehát lakott
az udvarában egy banya, arra bízta feleségét, hogy reá legnagyobb gondot
viselne. Mikor a királyfi távol vala, következett a királyné
gyermekszülése, és mikor megszülte a két aranyhajú gyermeket, a vén
banya mindjárt egy elkészített ládába tette s a tengerre ereszté, a
királyné alá pedig két kopókölyköt teve. Nem vette észre a királyné hogy
magzataival mit csináltak, mivel nagy fájdalmak között magán kivűl volt.
Mi okból cselekedte ezt a vén banya? abból, hogy volt neki egy hajadon
leánya, tehát azt akarta volna a királynak feleségűl adni. Itten a
királyné a két kopót mint saját gyermekeit neveli; az udvari tanácsnok
megírta a királynak, mily magzatokat hozott a világra az ő felesége.
Hagyjuk a királyt a sok bú között.

A ládába tétetett két gyermek megy a tengeren; a partján lakozó molnár
minden pénteken és szombaton halásztatott a szegények számára; e tájban
pénteken és szombaton egész délig halásztatott, és semmit sem foghatott;
délután kiveté a hállóját, hát mindjárt a kis láda belé akadt. Mihelyt
érzi hogy valami volna hállójába, azonnak kihúzta, s látta benne a
ládát; ennek igen megörűlt s hazavitte a feleségének s felbontá; hát
benne találja a két aranyhajú gyermeket, kik arany almával játszodoztak
akkor is. A molnár mindjárt dajkát fogadott nekik; az egyik, gyermek
volt, a másik leány; amaz többet nőtt egy holnap alatt, mint más gyermek
esztendő alatt. Annakutána hogy a gyermekek felkaptak, iskolába jártatta
őket a molnár, s mikor már jól kitanúlt mind a gyermek mind a leány, a
molnárné a leánykát kifogta az iskolából, mivel annak nagyobb tudományra
szüksége nincs, hanem a gyermek folytassa tovább is az iskolát.
Mivelhogy a leánykát már most a molnárnénak mintegy segítségül odahaza
tarták, elküldé a kútra korsóval vízért; alig tett néhány lépést, eltöri
a korsót. A szép kis leányka nagy sírással visszajő, kérdezi az
anyamolnárné, mert azt vélte anyjának, oly sírva látván, s vigasztalá:
ne sírj, leányom, vedd azt a másik korsót s menj el vízért. Elmegy
ismét, és mikor már megtöltött korsóval visszatért volna, amint a
pitvarajtót be akarná csukni, akkor üti az ajtóhoz, és ime megint eltöri
a korsót. Itten mondá a molnárné: már bizony ha magam lánya volnál,
ennyi tett vigyázatlanságodért megbüntettelek volna. A leányka jól hallá
s ujra igen elszomorodott, hogy nem tudná ki az apja s kicsoda anyja. A
gyermek haza jön az iskolából, mindjárt előbeszéli magok között a
leányka a testvérének, hogyan járt a korsóval s mit mondott anyjok, hogy
ha saját magzata volna, azon tett kárért már megbüntette volna. Igy
tehát mind a két gyermek átlátta a molnárné beszédéből, hogy ők nem
lennének az ő magzatai, eltökélték tehát magokban, hogy minél elébb el
fognak innen menni s addig bujdosni, míg csak az ő igaz atyjokra s
anyjokra reá nem találnak. Itten a két gyermek harmadnap mondja a
molnárnak és molnárnénak, hogy elmennek, mivel fel akarják keresni
szüleiket. A két öreg sír és eleget marasztá, de mind haszontalan,
minthogy nem volt mást tenni, erővel nem tartóztathatta, hanem útnak
eresztette őket három pogácsával és három márjással.

Mentek ők az úton, s előltaláltak egy öreg koldúst; ez kérte, hogy a
mivel az isten megáldotta őket, azzal segítenék. A leányka mondja:
adjunk ennek az öregnek egy pogácsát, és egy márjást. És igy elmentek
tovább. Alig mennek, ismét elejekbe akadt egy öreg koldús, s kérte hogy
a mivel őket az isten megáldotta, azzal segítenék. A leányka ismét mondá
hogy adjanak neki egy pogácsát és egy márjást. Már most csak egy pogácsa
és egy márjás maradt. Mennek ismét tovább, alig hogy mennek kétszáz
lépést, elejekbe akad a harmadik koldús, s hasonlóképen kéri, hogy a
mivel őket megáldotta az isten, azzal segítenék. Itten a leány megint
mondja: adjuk neki még azt a pogácsát és azt a márjást. Igy már minden
eleség és pénz nélkül maradt a két gyermek. Folytatják tovább is az
útjokat; egyszer megéhezik a leányka és mond: bátyám ehetném, nézd a
tarisznyát, ha, volna benne egy kis kenyérmorzsa, azt is jóízűen
megenném. Megtekinti a gyermek, a tarisznyát s benne látja mind a három
pogácsát és a három márjást; leültek tehát a fa alá s kenyereztek. Itten
jön hozzájok két öreg ember s kérdezi őket, hogy mi járatban volnának;
mondják, hogy atyjokat s anyjokat keresnék. Felele nekik a két öreg:
fiaim, jót tettetek három koldussal, annak jutalmát veenditek s reá
akadtok szüléitekre. Ekkor az egyik öreg elkiáltja magát: Jankalovics
jer elé! Jankalovics mindjárt ott termett, s mondá neki az öreg ember:
no Jankalovics, e két gyermekkel ismertesd meg az atyját és anyját, két
lélekért. Erre Jankalovics keresztül fordúlt a fején s lett belőle egy
szép paripa, s mond a királyfinak: királyfi, ülj reám mind húgostól, s
szólj, úgy vigyelek-e mint a szél vagy pedig mint a gondolat? Csak azon
vette észre magát a királyfi, mikor a város alá vitte, ahol király atyja
lakott.

A királynét pedig, mihelyt a király a háborúból megjött, meg nem öleté,
hanem egy bivalbőrbe varratta s a templom elébe tétette oly parancsolat
alatt, hogy minden bemenő a templomba a királynéra fújná az orrát és reá
köpne; s napjában csak egyszer kapott eledelt. Igy nyomorgott a szegény
királyné, a vén banyának a leánya pedig lett a királyné.

Azon említett város alatt, ahová vitte őket Jankalovics, sátort húztak,
s mondta nekik Jankalovics: tudjátok-e mit? ma háromszor mennek a
templomba; mikor ti beléptek, ne cselekedjétek amit a többiek, mert ott
a templom előtt van egy asszony bivalbőrbe bevarrva, s mindenki leköpi a
király parancsolatjából, de ti ne tegyétek, hanem jól vigyázzatok
magatokra hogy ne aredáljanak, s mielőtt a pap elvégezne a misét,
jőjetek ki, mert máskép a király megaredáltat benneteket.

A király mindjárt, mihelyt meglátta, csodálta ennek a két gyermeknek
szépségét, s szemmel tartá, hogy parancsolatját nem teljesíték; de ők
nem várták el a mise végezetét, s mielőtt a király észrevette volna, már
akkor eltávoztak s kimentek a Jankalovicshoz. Mond ez nekik: No még
tizenegy órakor elmentek a templomba, de most még annyi időt se
késsetek, mert a király még patrolokat is állíttat, hogy kézre
keríthessen benneteket.

Ők tehát tizenegy órakor mennek ismét a templomba, és a király mindjárt
szembe vette őket, mihelyt a templomba léptek, s kivált azért, hogy azon
személyt, ki a templom előtt bivalbőrbe varrva kitéve volt, meg nem
köpék. Ben vannak tehát a templomban, áll a mise; de ők, amint
megparancsolta Jankalovics, még annyi ideig sem maradtak ben mint
először, tehát a király ismét nem végezhette el föltett szándékát,
megint nem foghatta meg őket. Mikor harmadszor kellene megint menni a
templomba, megmondá nekik Jankalovics: már most megaredál benneteket,
mert nem fog bemenni a templomba, hanem katonákkal vár be titeket a
templomajtóban; hanem azért meg ne ijedjetek, s ha kérdezi miért nem
tartjátok meg a királyi parancsolatot, feleljétek, hogy ti mint idegenek
nem tudjátok a parancsolatot és szokást; és ha vacsorára hivand magához
a király, azt feleljétek neki, hogy nem vagytok érdemesek e
tisztességre. Ugy is lett. Mivel a királynak igen nagyon megtetszett a
két gyermek, mondá nekik, hogy szívesen várná vacsorára, tehát ne vessék
meg udvarát. A két gyermek ajánlkozott hogy elmegy, de vacsora előtt még
kimentek Jankalovicshoz, s ez mondá nekik: ugy-e hogy megaredáltatott s
meghítt benneteket vacsorára a király? Menjetek el, és majd mikor a
vacsora fölött beszélget veletek s igérni fog mindent, de ti ne kérjetek
egyebet csak annyi helyet, mennyit inastok egy fertályóra alatt
cigánykerékkel körülkerül. Ugy lett. Erre a király azt igérte hogy nem
amennyit egy fertályóra alatt hanem a mennyit három nap alatt körül
kerül cigánykerékkel, ad nekik. A két gyermek vacsora után visszament
Jankalovicshoz, s kérdi tőlök Jankalovics: megigérte-e a király? – Meg,
és nem csak annyit, hanem a mennyit harmadnapig be tudsz hányni
cigánykerékkel. A király alig várta hogy az éjszaka felviradjon, hogy
annak a két szép gyermeknek tett igéretét beteljesítse, s felviradtkor
feleségestől anyósostól a gyermekek sátorához ment. Kiált a királyfi:
Jankalovics, jer elő. Jankalovics mindjárt ott termett, s parancsolja
neki, a királyfi: no amennyit eltehetsz egy fertályóra alatt. És akkor
neki indúlt Jankalovics, s háromszáz kilencven kilenc mérföldet hányt be
a kitűzött idő alatt. Akkor esett le a vén banyának s a leányának az
álla, mikor meglátta Jankalovicsnak az ő nagy próbáját, s mondá
leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet is, kinek helyt adtál
a határodon; hanem vagy dicsértél meg vagy nem valaha valakit, de
dicsérd meg ezt a két gyermeket, és mondd, hogy nem láttál soha ily
gyönyörű szép két gyermeket mint ők, és ily szép sík földet mint
amilyent a királytól kaptak, hanem van a forró tengerek között egy szép
aranyvár: hogyha azt a szép aranyvárat erre a szép sík földre tehetnék,
akkor lenne még szép.

Azután pedig hogy a király feleségestől anyósostól elment, kérdi
Jankalovics a királyfitól: mit beszélt neki az a vén banya? – Azt mondá,
hogy van a forró tengerek közt egy aranyvár, hogyha azt e sík földre
tehetnénk, akkor lenne még gyönyörű ez a szép sík föld mit a királytól
kaptunk. – Feleli Jankalovics: legkissebb az aranyvárat ide hozni; s
alig várja már az estvét, s mikor az estveli hajnal múlt elfelé,
keresztül bukott a fején, lett belőle egy paripa, és mondja a
királyfinak: ülj reám, királyfi! és mikor a királyfi gondolta hogy vajmi
keveset haladtak még, hát már akkor az aranyvárnál voltak, és
Jankalovics neki ment az aranyvárnak s mindjárt öszvekapta s takarodott
arra a sík földre, és mindjárt kiállítá az aranyvárat, úgy amint a forró
tengerek közt állott, és az egész városnak nagy világosságot adott.
Észbevette azt a vén banya s mondá a leányának: az eszi meg a te fejedet
meg az enyémet is, mert elhozta Jankalovics az aranyvárat, mit tizenkét
sárkány őrizett. Így tehát a vén banya ezuttal el nem veszthetvén a
királyfit, pakolt mindjárt a leányával s a királylyal a gyermekekhez, és
mikor oda értek, mondá: sohasem láttam még ily két szép gyermeket és ily
szép aranyvárat ily szép sík földön; de – folytatá – van még a veres
tengerek között egy aranysátor, hogyha még azt az aranysátort ez arany
rezidencia eleibe tehetné, még sokkal szebb lenne mint most. Ezt a
sátort pedig huszonnégy sárkány őrizte, mert a vén banya csak azon volt,
hogy Jankalovicsot a királyfival elveszíthesse.

Miután a vén banya a királylyal és leányával haza ment, kérdi
Jankalovics a királyfitól, mit mondott az a vén banya? feleli a
királyfi: nem egyebet, Jankalovics, hanem hogy a veres tengerek között
van egy aranysátor, hogyha még azt az aranyvár eleibe tehetnénk, tehát
akkor lenne még szép. – Mond Jankalovics: Legkissebb az. Mihelyt az
estveli hajnal múlik elfelé, Jankalovics keresztűl bukik a fején s lett
belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. Még azt
gondolta a királyfi hogy még jó meg sem indúltak, mikor már a veres
tengerek közt, az aranysátornál voltak. De Jankalovicsnak nem lehetett
az aranysátorhoz közel menni, hanem a királyfit küldötte csak: az
aranyláncokat vagdald el, mondá neki, ne gondolj az oszlopokkal, hanem
kapd öszve a sátort s takarodj vele. Amint kijött a királyfi a sátorral,
felült tüstént lovára, s ment az aranyvár felé. Mihelyt oda ért, már
akkor a huszonnégy aranyágas ott várta; mindjárt kihúzta tehát az
aranysátort, s az még nagyobb világosságot tett mint az aranyvár
magában.

A vén banya mivelhogy nyughatatlan volt s mindig azon törte a fejét, mi
móddal veszíthetné el a királyfit Jankalovicscsal együtt: mindjárt
észrevette mihelyt kihúzta a királyfi az aranysátort; mondja tehát
leányának: kelj föl, mert elhozta Jankalovics az aranysátort, hanem vagy
dicsértél meg valaha valakit vagy nem, de megdicsérd ám ezt a két
gyermeket. Azzal kiment leányostól és vőstől, s mondá a leány: sohasem
láttam ily szép két gyermeket, s ily szép aranyvárat aranysátorostól.
Mondá a vén banya: van még a jeges tengerek között egy aranyhíd, hogyha
még azt ide hozatnák, még százszor szebb lenne mint most. Ezek után
elment vőstől és leányostól a városba. Monda Jankalovics: mit mondott,
királyfi, a vén banya? – Nem egyebet, hanem hogy a jeges tengerek közt
van egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozhatnánk, akkor még százszor
szebb lenne az aranyvár. – – Felele Jankalovics: az legkissebb. Mikor
tehát elmulik az esthajnal, Jankalovics keresztűl bukik a fején és lesz
belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mikor
a királyfi nem is remélte, már akkor a jeges tengerek között voltak az
aranyhíd mellett, mit harminchat sárkány őrizett. Mondá neki
Jankalovics: királyfi, szedd öszve a hidat, és jőj el vele. És minél
hamarább felült a lovára, és minél hamarább az aranyvárhoz sietett, és
minél hamarább igyekezett az aranyhidat az aranysátor eleibe kihúzni.

De a vén banya viradtát sem várja, kinéz az ablakon, hát látja hogy
Jankalovics elhozta az aranyhidat; és mondja a leányának: Kelj fel,
leányom, az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál a
határodon, mert elhozta Jankalovics az aranyhidat; hanem vagy dicsértél
meg valakit vagy nem, ezt a két gyermeket megdicsérd. És kimennek
megint, s mondá a vén banya: soha sem láttam ily szép két magzatot ily
aranyhajjal, és ily aranyvárat aranysátorral és híddal; hanem van a zöld
királynak huszonnégy aranyalmafája, ha még azt a huszonnégy fát ide a
híd eleibe tehetnénk, ó mely sokkal szebb volna. Ezek után elmegy ismét
vissza vőstől, leányostól a városba. Kérdi mindjárt Jankalovics, mit
mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, hanem a zöld
királynak van huszonnégy aranyalmafája, hogyha azt a huszonnégy fát ide
a híd eleibe lehetne tenni, mennyivel díszesebb lenne. – Mondja
Jankalovics: az csekély dolog. Alig várja, hogy múljék el az estveli
hajnal, keresztül bukik a fején, s lett belőle egy ló, s mond a
királyfinak: ülj reám. Azt gondolta a királyfi, hogy még nem igen
haladtak, és már akkor az aranyalmafáknál voltak. Mindegyik alatt
külön-külön két-két sárkány, huszonnégy fejű, volt: de Jankalovics
álomszellőt fújt reájok, s mind elaludtak, akkor neki ment Jankalovics
az aranyalmafáknak, mind a huszonnégyet fölszedte, azzal visszafordúlt
és az aranyhíd eleibe rakta sorjában.

Itten a vén banya az egész éjtszakát virasztotta, örömmel látta volna
Jankalovicsnak és a királyfinak vesztét, s látja hogy a huszonnégy
almafa az aranyhíd előtt volna. Monda: kelj fel, leányom, az eszi meg a
te fejedet és enyémet, kinek helyt adtál határodban, mert elhozta
Jankalovics a huszonnégy aranyalmafát. Hanem vagy dicsértél meg valaha
valakit vagy sem, de ezt a két szép gyermeket újra megdicsérd. Kimegy
reggel a vén banya vőstől és leányostól együtt, és mondja: sohasem
láttam életemben ily szép aranyhajú gyermekeket, ily szép aranyvárat
aranysátorral, aranyhíddal és ily szép huszonnégy aranyalmafákkal; de
még van a fekete tengerek között egy muzsikafa, ha még azt ide hozhatná,
hát még százszorta különb volna. Elment a vén banya a városba; most már,
gondolta, minden bizonynyal vége mind Jankalovicsnak mind pedig a
királyfinak. Itten kérdi Jankalovics, mit mondott a királyfinak a vén
banya? Hogy a fekete tengerek között van egy muzsikafa, ha még azon
fából hozhatnánk egy ágat, akkor lenne igen szép a mi várunk. Mondja
Jankalovics: mindent megtettünk, de azt, nem tudom, hogy fogjuk
megtenni. Alig várja Jankalovics hogy az estveli hajnal elmúljék,
keresztül fordúl a fején s lett belőle egy szép paripa, s mondja a
királyfinak: ülj reám, királyfi. És mennek mendegélnek igen nagy darab
földet, és mikor már a Világ-vámjától három mérföldre voltak, azt mondja
neki: királyfi, szállj le most rólam. Akkor leszállt a királyfi, s
Jankalovics a földhöz vágja magát s lett belőle egy mákszem, mit az ő
parancsolatára, a királyfi a zsebébe tett. És monda Jankalovics: no,
királyfi, vagy dicsértél meg valaha valakit, vagy nem, de megdicsérd a
Világ-vámját. Elérkeznek a Világ-vámjához, mert a királyfi úgy ment mint
a gondolat, s köszönti: adjon isten szerencsés jó estvét, édes öreg apám
uram. – És az öreg fogadván: adjon az isten teneked is, édes fiam. –
Mond a királyfi: sohasem láttam ily szép vén embert mint kend, édes öreg
apám Világ-vámja. – Felele a Világ-vámja: én is már háromszáz kilencven
kilenc esztendeje mióta Világ-vámja vagyok, sok szép ífju keresztűl ment
rajtam, hanem még én sem láttam ily szép ífjat, mint te vagy, kedves
fiam. No ne félj semmit, te szerencsés leszesz járásodban, miben
igyekszel.

S azzal megindúl a királyfi; mikor már három mérföldet ment túl a
Világ-vámján, akkor kiugrik Jankalovics a zsebéből és mondja; no jó
szerencséd hogy úgy tudtál a Világ-vámjának kedvére beszélni, mert ha
megtudta volna hogy én zsebedben vagyok, oly apróra őröl mint a máknak
kilenced része. Mert a Világ-vámjának oly fogai voltak mint egy szántó
vas, és azon kellett keresztűl menni. Ekkor Jankalovicsból megint ló
válott és felűlt reá a királyfi és megindúltak; megint mentek jó darab
földet, annyira hogy a fekete tengert elérték, hol a Jankalovics bátyja
volt a tengeren. Beköszön a bátyjának: jó szerencsével, bátya. – Hozott
a szerencse, öcsém; mert háromszáz kilencven kilenc esztendeje hogy
egymást nem láttuk, mivel a Világ-vámjától nem tudtuk megkeresni
egymást. Hanem, öcsém, mondd meg, mi járatban vagy s mi okon jöttél
hozzám? – Felel Jankalovics: nem egyébért, bátyám, hanem vagy tettél
valaha jót vagy nem, tehát most tégy. – Ami telik tőlem, öcsém, éretted
mindent. – Nem egyebet, bátyám, hanem hozz nekem a muzsikafából egy
darabot, mert én igen elfáradtam. – A Jankalovics bátyja belé űlt a
ladikba a fekete tengeren, és úgy meglökte a ladikot az innenső végén,
hogy a túlsó részén hat mérföldet csúszott a szárazon, s azzal ment a
muzsikafához, leszakít róla egy galyat, s azzal megindúl a ladikja felé.
Mikor a galyat belé teszi a ladikba s maga is belé ült, meglöki az
evedzőjével ugy, hogy még az innenső részén tizennyolc mérföldet
csúszott a szárazon, mivelhogy úgy megijedett. Mert azon egy galy után
68 sárkány rohant. Jó szerencséd, Jankalovics, hogy a tengernek innenső
részén meg nem kaptalak, mert sohasem őrölted volna meg senki
szerencséjét, mint eddigelé, ordítá utána a sárkány. Akkor megy
Jankalovics az öcscséhez, felkölti és mondja: jó szerencsét kívánok az
útra, isten hirével már elmehetsz. Jankalovics akkor lóvá vált, és a
királyfi reá ült, s útnak indúltak a Világ-vámja felé. Mikor három
mérföldnyire voltak tőle, mondja Jankalovics a királyfinak: szállj le
rólam, királyfi, mert nekem már nem lehet tovább menni. S leszállt a
királyfi, Jankalovics pedig egy mákszemmé vált megint s mondja a
királyfinak: vagy dicsérd meg a Világ-vámját vagy nem, de most
megdicsérd, mert ha megtudja hogy nálad vagyok, úgy megőröl bennünket
mint egy máknak kilenced része. Közeledvén a királyfi a muzsikafával a
Világ-vámjához, így szól: adjon isten szerencsés jó reggelt, édes öreg
apám; bejártam jobb részét a világnak, és sohasem láttam oly szép vén
embert mint maga, öreg apám Világ-vámja. – Felel a Világ-vámja nem
tudom, fiam, csúfságból mondod-e vagy nem, mert ha tudnám hogy
csúfságból teszed, úgy megőrölnélek mint egy máknak kilenced része. –
Mondja a királyfi: nem biz én, öreg apám, mert én nem szoktam csúfolódni
hanem igazán beszélni. – S mond a Világ-vámja: Isten hírével elmehetsz,
fiam. – Még három mérföldet ment a királyfi gyalog túl a Világ-vámján,
akkor kiugrik zsebéből Jankalovics s lóvá válik, és a királyfi felült
reá, és mondja a királyfinak: nézz hátra, királyfi és mondd; sohasem
láttam oly csúnya vén embert mint te vagy Világ-vámja. És erre a
Világ-vámja azt kiáltja: no jó szerencséd, Jankalovics, hogy nem tudtam
hogy a királyfinál voltál, mert majd megtanitottalak volna! s azzal
mérgében a földhöz vágja magát, és csak a nagy szélvész támadott belőle,
és azóta nincs Világ-vámja hogy Jankalovics megcsúfolta. Ezzel útnak
indúltak a muzsikafával, s elérték az aranyvárat; mind az egész város
fölébredett a fa zengésére. S akkor Jankalovics mind a négy szegletére
az aranyvárnak, s mind a huszonnégy almafára egy-egy galyat tett a
muzsikafából, kinek zengésétől még a szózat sem hallatszott az aranyvár
körül.

De a vén banya már akkor nem hogy alhatott volna, de bújában sehol
helyét nem találta, s mondja a leányának: az eszi meg a te fejedet és az
enyémet, kinek helyt adál határodon, mert elhozta Jankalovics a
muzsikafát: De vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sohasem, azt a
királyfit dicsérd meg. Kimennek mindhárman a királyfi tiszteletére, és
mondja a vén banya: no sohasem láttam ily szép két aranyhajú gyermeket,
ily aranyvárat, aranysátorral, s aranyhidat aranyalma és muzsikafákkal.
S mondá Jankalovics, hogy a királyfi invitálná a királyt minden udvari
cselédestől magához ebédre. S mond a királyfi Jankalovicsnak, mikor már
a király elment: de mit adunk a vendégnek, mikor üres a konyha? Feleli
Jankalovics: ne búsúlj rajta; csak azon légy hogy eljőjön a király
minden udvari cselédestől. S azzal mindjárt öszveüt háromszáz kilencven
kilenc karszéket a vendégek alá, s fordúl a királyhoz, hogy jönne minden
udvari cselédestől, mert már minden készen van, s azzal visszatért a
várba; utána ment a király egész udvarával. Mikor bejöttek az ebédlő
szobába, Jankalovics mindenkit rangja szerint ültet az asztalhoz, s
beülteti mind a karszéket; csupán egy maradt üresen; s mondja a
királynak Jankalovics: még egy cseléd hibázik, s lehet hogy a
legkedvesebb. Itten a királyfi mindösszenézi ki hibáznék az ő
legkedvesebb cselédei közűl, s mond: nem tudhatom, ki lehetne az. –
Felel Jankalovics: még az is a felséged cseléde, aki bivalbőrbe varrva
van a templom eleibe ország csúfjának kitéve; s azt is ide kell hozni.
Mindjárt akart érette menni a vén banya; ki miatt a szegény királyné
szenvedett, de Jankalovics nem engedé; nem lehet, ugymond, hogy vendég
menjen érette, mert én azért vagyok mint cseléd. Elment tehát a
királynéhoz a templom elibe, s úgy szét metélte róla a bivalbőrt, hogy
még a madár sem rakhatott volna fészket, akkor ölébe vette a királynét s
bevitte az aranyvárba, s mivelhogy a király mellett levő székbe senki
sem ülhetett – mert ha belé ült a vén banyának a leánya, ki mint
királyné volt, tehát a székből mindjárt kivettetett – abba tette tehát a
bivalbőrbe bevarrott királynét.

Mikor a vendégek mind ben voltak, hogy egysem hibázott, bemegy
Jankalovics a konyhájába s megrúgja, kiugrik belőle huszonnégy szakács
és a fáinabb-nál fáinabb ételek s italok készűltek a konyhán. Hordják az
ételt befelé az inasok, és a vendégek vígadnak; mikor már ebéd után jó
kedvök volt s egyről másról beszélgettek, bezzeg főzte ám Jankalovics a
taplót, mert mindig a banya felé forgatta a vizes lepedőt. – Mikor már
kibeszélte mindenik magát, Jankalovicsra, mint utolsóra került a beszéd.
A többi közt volt egy királyfi, a ki elvett egy hajadonleányt, – igy
kezdi beszédét, – a ki megszülvén, két aranyhajú gyermeket hozott a
világra; de mivelhogy a király a két gyermek születése napján nem volt
oda haza, mert ellenségre kellett az ármádiával mennie, hitvesét egy vén
banyára bízta. Mikor a királyné a két aranyhajú gyermeket megszülé, az a
tűz alá való vén banya a két gyermeket elrejté tőle, egy kis ládába
tétette, s a tenger vizére ereszté és a királyné alá két kopókölyköt
tett. Mikor a király hazaérkezvén az ellenségtől, az ajtót benyitja
hitveséhez, hát már a két kopó erősen megtámadta, min ő igen
elszomorodott s hitvesét, méltatlan büntetéssel, bivalbőrbe varratá, s a
templom eleibe kitéteté. – Mond a király: abban igazságod van, fiam,
Jankalovics. – A két aranyhajú gyermeket, folytatá Jankalovics, kifogta
a fekete tenger partján lakozó molnár s fel is tartotta, s azon
megismerheti a felséges király ártatlan hitvesét és két aranyhajú
gyermekét, kikkel én is megismertetem szüléiket. – Köszönöm mond a
király, hogy ezt a jót tetted velem, hitvesemmel és gyermekeimmel.

És vagy volt oly mulatság vagy soha; de volt ám akkor, midőn
Jankalovicsnak két nagy szarva támadott s az egyikre ölti a vén banyát,
a másikba leányát, és elment ezen két neki igért lélekkel.

Igy volt vége a gyermekek bujdosásának, és oztán éltek boldogabb
napokat.



XI. A HÁROM TANÁCS.

Történt Ugocsa vármegyében Csedreg faluban, hogy egy gazda embernek
felesége meghalálozott; ők pedig mindketten azt fogadák, hogy akármelyik
hal meg közűlök hamarébb, a másik megmarad özvegynek holtig. Tehát a
parasztgazdának meghalván a felesége, ő meg akarta tartani fogadását,
gazdasszonyra pedig nagy szüksége volt, mert a nélkül igen nehéz a
gazdaságot folytatni; a fia tíz éves vala, tehát meg nem lehetett
házasítani; így volt hát gazdasszony nélkül három évig. Ekkor a fia
tizenhárom esztendős lett, tehát megházasítja egy tizenhét éves
leánynyal; de a fiu a ki megházasodott, még némelykor elment a
gyermekekkel játszani. Első az aratás ideje, kimegy a gazda a munkára és
megparancsolá a menyének, küldene ki férjétől enni; főzött tehát a
menyecske tejben kását, és odadta férjének, vinné ki az atyjuknak és a
munkásoknak. Ő tehát elmegy, az étellel, a falun kivül játszanak a
gyermekek bikát, hivják őt is; letette az ételt és játékba índúlt;
játszanak, s meg is éheztek, kapják, a kásához ültek és megették. Már
most gondolja a derék házas ember, hová megyek az üres edénynyel? s
indúl haza felé, haza is ér; mindjárt kérdezi a felesége: hát oda vitted
az ételt? – Dehogy vittem, mikor a gyermekek falun kivül elvették és
megették. – No várj, csak jőjön haza az atyánk, majd megkapod a
kutyaporciót. – Hazajön a dologból az öreg gazda a munkásokkal, mindjárt
mondja a menyének: no, édes leányom, miért nem küldöttél enni? – Én
küldöttem, de a férjem megeteté a falun kivül a gyermekekkel, akikkel
játszott. – Feleli az öreg gazda: édes menyem, tehát semmi az, ne szólj
neki felőle. – Másnap ismét dologra megy az öreg gazda a többi
munkásokkal, ismét meghagyá, hogy ételt küldene a menye; fogadta hogy
minden bizonynyal fog küldeni; főzött tehát túrós csíkot s parancsolá a
férjének, hogy vinné ki az atyjuknak az ételt. Elmegy ő az étellel, már
most föltette magában, hogy pajtásaival játékba nem ered, sem pedig az
ételt meg nem eteté velök. A falun kivül volt egy erdő amin keresztül
kellett mennie, beért az erdőbe, a gyermekek pedig, kik pajtásai voltak,
ismét hivják, hogy menne rigót szedni; elmegy velek, s addig addig
mászkáltak a fákon, hogy megéheztek, tehát újra megették az ételt, és
valamin összevesztek, s a mellett hogy a túrós csíkot megették, megis
verték és a szélkét eltörték. Megy ő már most haza felé sírva, látja a
felesége hogy sírva jön a férje, kérdezi mi baja volna; feleli hogy a
gyermekek megették a csíkot, a szélkét eltörték és őt megverték. Akkor
elővette a felesége és helyesen megverte. Hallotta pedig, hogy szégyen
ha a feleség megveri férjét; tehát nem is várta az atyja hazajövetelét,
s elbujdosott.

Megy már ide s tova az országban s egy városba ér, hol egy gazda ember
lakott, kinek nem volt semmi magzata. Mivelhogy igen szép gyermek volt,
tehát felfogta őt örökbe és iskolába jártatta. Tanúlt az ífju igen jól,
s a gazdag embernek nagy öröme lett a felfogadott gyermekben. Jár ő már
az iskolába huszonhárom éves koráig; ekkor mondja a fogadott apja: fiam,
elegendő már a te tudományod, tehát már most időd van a házasságra.
Feleli a legény: kedves atyám, én meg nem házasodhatom. – Miért nem? –
Azért mert feleségem van, aki miatt elbúcsúztam hazámtól és ide
vetődtem; mert fiatal koromban meg kellett házasodnom, mivel az atyám
felesége meghalálozott, ők pedig megfogadták, hogy sem az atyám meg nem
fog házasodni, sem pedig az anyám férjhez többé nem megy; az anyámnak a
halála történt hamarább, és az atyám, fogadását meg nem akarván szegni,
tizenhárom éves koromban megházasított, nekem pedig még akkor is megvolt
a gyermekekkel való játékra hajlandóságom. Küld egykor ételt a tőlem a
feleségem az atyámnak és vele dolgozó munkásoknak, én pedig játékba
estem a gyermekekkel a falun kivül, elfáradtunk és megettük az ételt;
ekkor csak haza mentem nagy szomorúan, akkor általnézték; másnap is
küldenek tőlem ételt, de hogy egy erdőn kellett keresztül mennem, ott
találtam a többi gyermekeket, a kik madarásztak, tehát hívtak ők is
rigót szedni, reá álltam, a sok járkálásban elfáradtunk és megéheztünk,
tehát ismét megettük az ételt; evvel haza megyek; itten a feleségem
kérdezi, hogy elvittem-e az ételt? mondám hogy nem vittem, hanem a
gyermekek megették és a szélkét is eltörték. Itten előkap a feleségem és
megver; hallottam pedig, hogy szégyen volna az, ha a feleség férjét
megveri, tehát azon okból eljövék hazámból és ide jöttem. – Erre feleli
a fogadott apja: no, fiam, már, tudom, hogy ezután nem ver meg a
feleséged; itten ad neki pénzt elegendőt az útra, kikisérte mind a
fogadott apja mind az anyja, és mondották: no, fiam, egyebet nem mondok,
hanem a járt utat a járatlanért sohase add; ahol szép azaz fiatal
korcsmárosné és öreg korcsmáros van, vagy pedig fiatal korcsmáros és
öreg korcsmárosné, soha oly korcsmában meg ne hálj; és az estveli
haragot hadd reggelre, a reggeli haragot pedig estvére.

Ezt mind jól eszébe tartotta a fiu, ezek után megköszönte minden
jótéteményeiket és elvált. Megy már ő haza felé, itten előtalál két
furmányos szekeret, akik meg voltak drága portékával terhelve;
összeakadván, ezek is azon nemzet voltak ki ő; megszólítá mindjárt a
magok nyelvén: jó napot, urak. Ezek felelik: jó napot az úrnak; s tovább
beszélgetnek, hogy hol járt volna. Mondá, hogy itt s itt járt iskolába.
A furmányos szekereket, mivel igen meg voltak terhelve és lassan mentek,
el akarta hagyni, de ezek a kereskedők, akik voltak nyolcan, minden
kocsinál négy-négy és egy-egy kocsis, ló pedig minden kocsiba hét-hét,
tehát kérték a kereskedők hogy barátság okáért mint földi, maradjon
velek. Nem bánom, mondá, s felült a szekérre. Mennek, már beestveledett,
s amint mennek, itten volt egy vak út. Mondák a kereskedők: menjünk ezen
az úton, hamarább érünk abba a városba. – De, földieim, sohase adjuk a
járt utat a járatlanért; de nem beszélhette reá őket. No de én nem
megyek ki a járt útból, mondá, s leszállt a kocsiból és elhagyta őket,
mondván, hogy majd összetalálkoznak nem sokára. Itten a mint elváltak
egymástól, leült a legény magányosan, hallja egykor, hogy nagy lárma
támad az erdő közt, gondolá hogy bizonyosan a kereskedőket valami
útonállók előlkapták; fegyver levén nála, tehát kapja magát, siet arra
felé, hol a lárma hallatszott; oda ér, hát látja hogy már kettőt a
haramiák megöltek; itten közikbe lőtt, elszaladtak a haramiák mindjárt,
és ő mondá nekik: nem mondám, hogy a járt utat a járatlanért sohase
adják. – Az igaz. – Visszafordúltak a szekerekkel s mondják a
kereskedők: no a te jótéteményedért legyen az egyik szekér minden
portékával együtt tiéd, akár melyiket válaszd magadnak, mind a kettőn
sok ezer forint áru portékák vannak. Egyikre felült a legény, hogy az
lesz az övé.

Már most vannak ők mindössze kilencen, mivel kettőt megöltek a haramiák;
mennek az országúton, elérnek egy vendégfogadót, mindjárt mondják: itt
kieresztünk, mert itt igen szép korcsmárosné van, és sok ízben már
megháltunk itt. Feleli a legény aki hozzájok akadott: meghálunk ha nekem
tetszeni fog. Beszálltak az udvarba, mivel semmi móddal el nem
beszélhette őket hogy ott meg ne háljanak; a hat kereskedő ágyat
vettetett magának a szobába, a legény pedig a kocsisával maradt a
kocsinál, és a kocsi alá csináltatott ágyat magának.

Éjféltájban látja hogy jön az udvarba egy valaki farkasbőr bundában s
legelőször is a kocsikhoz jött, megköté a lovát és nézi, aludnának-e
vagy sem. Tették magokat, mintha aludnának; evvel elmegy a farkasbőr
bundás ember a korcsmárosné ablakára, megzörgette, azonnal mindjárt
kijött az asszony, s megcsókolták egymást. A ház háta megett volt egy
szalmakazal, oda hátrahúzódott a korcsmárosné azon emberrel. Itten a
kocsi alatt fekvő legény felkölt és ment utánok alattomban, látja hogy a
farkasbőr bundát leveté magáról az ember; itten oda megy és egy jó
darabot az egyik sarkából elmetsz a késével. Ezt mikor visszafordúlt,
észre nem vette mindjárt, hogy a bundája szélét elvágták, ezután bemegy
a korcsmárosnéval az ember a szobába, és egy kevés idő mulva látja hogy
kijön s felült a lovára. A lovának pedig a füle hegyét is elvágta az ott
kin fekvő legény, ki az egyik kocsi portékát elnyerte, azért hogy
megmentette a haramiáktól a kereskedőket. Elmegy tehát a lován a
farkasbőr bundás ember, nem tudta hogy a lovának a füle el van csípve,
sem pedig hogy bandájának szárnya el van vágva. Egy két óra múlva lárma
támad a szobában, sikolt a korcsmárosné, jajgat, hogy megölték legyen a
férjét a kereskedők. A korcsma körül nagy majorságok voltak, onnan
mindjárt a lármára összeszaladt a sok ember s megkötözték a kereskedőket
s bevitték a városba, mely csak egy órányi járás volt onnan. Az asszony
mondá: hogy ez az úr, a legényre mutatva, ben sem volt a szobában
kocsisával együtt, tehát elmehet isten hírével. – Magam is bemegyek a
városba, feleli a legény, és megtudom, mi történik velek. Felült a maga
kocsijára és elment, a másik kocsit mind a portékával együtt vitték a
vármegyére.

Elérkezett tehát a vármegyére az ífju legény, kérte mindjárt a vármegye
urait, vizsgálják meg a dolgot igaz-e vagy sem. Itten mindjárt előhívják
az asszonyt és a kereskedőket, az asszony erősen mondotta hogy ők
cselekedték, a kereskedők pedig hogy ártatlanúl szenvedik e gyalázatot.
Feleli az ífju: én meg fogom mutatni hogy ki ölte meg a korcsmárost; nem
más hanem azaz ember, aki lóháton jött a korcsmába tizenegy óra után, és
legelőször is jött engem nézni, aluszom-e a kocsi alatt, én pedig
aluvónak tettem magamat a kocsisommal együtt; mikor látta hogy aluszom,
megkopogtatta a korcsmárosné szobaablakát, és az asszony mindjárt
kijött, itten megcsókolták egymást és hátra mentek a ház háta megett
levő kazalhoz; az ember leveté magáról a farkasbőr bundát s a szín alatt
hagyta, én pedig oda mentem és elvágtam az egyik széléből ezt a darabot;
itt van, nézzék az urak; a lovának a füléből elcsíptem ezt a darabot.

Az idő pedig mintegy ősz tájban volt, tehát hűvös szelek fújdogáltak,
így tehát sokan voltak az ott jelenlevő urak közül farkasbőr bundában;
tehát mondá a legény: a mint képzelem, itt lesz az a bunda a melyből
vágtam, mindjárt illesztem mindenikhez. És ekkor reá találnak, hogy a
főszolgabíró bundájának a széléből volt ép oly darab elvágva és most ki
van toldva, és még most is a bélésen látszik mintha vér fecskendezett
volna reá. Itten mindjárt gyanúba jött a főszolgabíró, tehát, hogy még
jobban megtudnák a dolog mivoltát, elküldik a darabantokat, néznék meg a
szolgabíró lovait, s a melyiknek meg volna csonkítva a füle, tehát
hoznák el. Megtalálták a darabantok a lovat, elhozzák, hát látják hogy
fris vágás volna a fülén, itten a szolgabírót mindjárt betették a
korcsmárosnéval együtt, a kereskedőket pedig kieresztették. Megköszönték
a kereskedők, hogy a haláltól megmenté, neki adták még a másik szekeret
is kocsistul, kocsisostul, lovastul és portékástul, magok pedig elmentek
gyalog a városba hová valók voltak.

A fiu is megy a két portékával terhelt szekérrel, eléri a faluját, hol
atyja és felesége lakott, s beszállt estve felé a korcsmába. Itten
kérdezi a korcsmárostól: meghálhatok-e itt? – Meg, uram. – Van-e
elegendő széna, abrak, és étel három személyre? – Fog lenni minden.
Kifognak, étettek itattak, és magok is vacsoráltak. Itten mond a
korcsmárosnak: ezelőtt tíz évvel valék e faluban és voltam szállva egy
ilyen nevezetű embernél, ugyan él-e még? Felele a korcsmáros: kedves úr,
meghalt már vagy hét esztendeje. – Hát a fia él-e? – Azt nem tudja senki
hová lett, mert tizenhárom esztendős korában megházasodott, és még mint
gyermek elment az utcára játszadozni, a felesége pedig már volt tizenhét
éves; miért miért nem, megverte a felesége a férjét, azóta nem tudja
senki hová lett. Kérdezi tovább a korcsmárost: ott lakik-e még ahol
ezelőtt? – Feleli hogy ott. Evvel nem kérdezte a korcsmárost, hogyan
viselte magát azóta a felesége, hanem csak, kiment, és magához vett két
pisztolt, és ment a megholt apja házához; itten benéz az ablakon,
mindjárt megismerte a feleségét, látja hogy az asztalnál egy fiatal
suhanc nevetkőzik; mindjárt haragra indulván, kapja a pisztolt, fölhúzza
és agyon akarja lőni. Akkor eszébe jut a fogadott apjának szava, hogy
mindig jobb az esteli haragot reggelre hagyni, a reggelit pedig estvére,
tehát leereszti a pisztol szerszámát és visszament a korcsmába. Itten
ismét kérdezi: hogyan viselte magát azóta az az asszony? – Igen jól. –
Van-e gyermeke? – Egy van, mert mikor a férje elment, teherben maradt
tőle. Akkor gondolja magában: de jó hogy eszembe jutott a fogadott apám
tanácsadása, hogy az estveli haragot hagyjam reggelre, a reggelít pedig
estvére. Ezek után lefeküdtek, reggel fölkeltek, mondja a korcsmárosnak:
venne-e annyi időt magának, hogy vele eljönne ahoz a menyecskéhez?
Feleli a korcsmáros: szívesen, miért ne. – Elmennek. Az asszony meg nem
ismerte, tehát kérdezi, hogyan van mióta halt meg az öreg, és hogy a
férje hol van? – Mond az asszony: én igen szerencsétlenül jártam a
férjemmel, már tíz esztendeje elmúlt mióta semmit sem tudok felőle, hová
lett; s el kezde sírni. Tovább kérdezi miért ment el innét hazulról? –
Nem egyebért, hanem ételt küldöttem ki a földre az atyánknak, és ő
megétette a többi gyerekpajtásaival, így tett két ízben, és hogy a
szélkét is eltörte, tehát megvertem; akkor elment, azóta se láttam. –
Akkor kérdi: ugyan megismerné-e ha haza jönne? – Talán csak megismerném,
feleli, talán nehezen. – No, lásd, én vagyok az, és még sem ismersz el.
Akkor megölelvén férjét, igen megörűlt az asszony. – Nem sokat
beszélgetett a fiú, hanem mondja hogy neki dolga volna, az asszony azt
gondolá hogy megint itt akarja hagyni és sírt keservesen; de ő értésére
adta, hogy csak általmegy a korcsmába. Befogatott a két portékával
rakott kocsijába, behajtatott az udvarába; látja a felesége mily
szerencsés lett az ura, s megújúlt az öröme. Ezek után éltek együtt
csendességben.

  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:
  Page VII,   "Világbiró nagy Mátyás"
  changed to "Világbiró Nagy Mátyás"
  Page VII,   "A mostoha anya"
  changed to "A mostohaanya"
  Page VII,   "Szegfűhajú János"
  changed to "Szegfűhaju János"
  Page 28,   "Elérvén azon residenciához"
  changed to "Elérvén azon rezidenciához"
  Page 47,   "Azonben a király"
  changed to "Azonban a király"
  Page 51,   "hosszn csendes uralkodása"
  changed to "hosszú csendes uralkodása"
  Page 52,   "hasonlókében a csikó"
  changed to "hasonlóképen a csikó"
  Page 70,   "elment kiralyatyjához"
  changed to "elment királyatyjához"
  Page 85,   "időknek elfolyásábsn"
  changed to "időknek elfolyásában"
  Page 92,   "mit nekik mntatott"
  changed to "mit nekik mutatott"
  Page 143,   "Mondá a drágonyos"
  changed to "Mondá a dragonyos"
  Page 146,   "átok alól magszabadítójának"
  changed to "átok alól megszabadítójának"
  Page 153,   "fejér szer-szerszámot"
  changed to "fejér szerszámot"
  Page 163,   "Felel a korsmáros"
  changed to "Felel a korcsmáros"
  Page 190,   "mikor már megvacsoráltal"
  changed to "mikor már megvacsoráltál"
  Page 212,   "Ezuk után elmegy"
  changed to "Ezek után elmegy"]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Gaal György magyar népmesegyujteménye (1. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home