Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Gaal György magyar népmese-gyujteménye (2. kötet)
Author: Gaal, György
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Gaal György magyar népmese-gyujteménye (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



GAAL GYÖRGY

MAGYAR NÉPMESEGYŰJTEMÉNYE.

KIADTÁK

KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.

MÁSODIK KÖTET.

PESTEN,

PFEIFER FERDINÁND SAJÁTJA.

M. DCCC. LVII.

Pest, 1857. Emich Gusztáv könyvnyomdája.



ELŐSZÓ.

Ime ismét egy fogás Gaal György mesegyűjteményéből; ezuttal tizennégy
mesével.

Ezek közől Gaal maga, német kidolgozásába egyet vett fel, a XXIII. szám
alatti halászmesét; Erdélyi hármat, a XIII. XXI. XXII. számúakat.

Tíz tehát először jelenik meg, sőt magyarban tizenegy.

A mi kiadásunkat az is jellemzi, hogy azokat nem csak a tartalomra nézve
illetetlenűl, egészen úgy mint egy és más nép-embere által közöltettek,
adjuk, de híven tartva meg a kifejezés minden sajátságait is. A
nyelvtani szófűzés azért igen gyakran nem correct; az egyszerű népi elme
sokat oda gondol, kifejezésében szökéseket tesz, tudva hogy hallgatója
oda érti, mit ki nem mond is. Ebben, mint egyébben is, különbözik e naiv
rögtönzők előadása az irói előadás nyelvétől. S ez által, ha
szabálytalan is, néha frisebb. A mívelt olvasó, ha egyszer bele egyezett
a népi elbeszélők e kiváltságába, gyönyörűséget is fog érezni e
pongyolaságból.

Mi ily olvasót tartottunk szem előtt; s ezt azok kedvéért mondjuk el,
kik azt látszottak kivánni, hogy szabályos mondat-alkotást hozzunk ez
elbeszélésekbe.

Még a kiejtésre nézve is meghagytuk a sajátságokat. A puszta olvasót
azok nem zavarják; a nyelv gondos észlelője köszönettel fogja venni.

Meg kellett tehát még az egyenetlenségeket is hagyni. Egy elbeszélő így,
más amúgy fejezte ki magát, amúgy ejtett egy vagy más szót.

Az első kötet a tudomány, az öszves időszaki sajtó által örömmel
üdvözöltetett, dicsértetett, ajánltatott. Bár derék kiadónk a
közönségtől is hasonlót tapasztalna. Vér ez a mi vérünkből; megérdemli
hogy mint édes miénket nyájasan fogadjuk.

Sajtó alatt egy harmadik kötet is.

Augustus 10. 1857.



TARTALOM.

  XII. Ki hogy vet, úgy arat 3
  XIII. Nemtudomka 29
  XIV. Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona 54
  XV. Csonka és sánta pajtás 74
  XVI A buzogányos gyermek 100
  XVII. A szerencsés óra 115
  XVIII. Hamupepejke 133
  XIX. Az aranymadár 149
  XX. Esztendőre ilyenkor 157
  XXI. A hűséges princeszné 167
  XXII. A szalmakirály 188
  XXIII. Egy szegény halászról 214
  XXIV. Az akasztófára rendelt királyfi 229
  XXV. A rosz végre jóra fordúlt 245



MAGYAR MESÉK

A NÉP SZÁJÁBÓL.

XII–XXV.



XII. KI HOGY VET, UGY ARAT.

Volt a világon egy király, akinek három gyermekei valának, amelyek így
neveztettek: a legöregebbnek neve vala Imre, a következendőnek Edvárd, a
legífjabbat pedig Innocensnek hívták. A többi között amidőn ezen
nevezett királyífjaknak az atyjok őket felneveltette fényes születések
szerént úgyannyira; hogy az imént említett királyfiak oskoláikat már
egészen elvégezték, az édes atyjok is ezen felnevelt gyermekeknek egy
kevéssé megöregedett, jóllehet ugyan őtet az öregsége nem annyira
sanyargatta, mint istentől rá küldött betegsége. Sok időknek elfolyása
után betegségében, a sok rendeléseknek elintézése után, már annyira
ellankadozott, hogy kényteleníttetett a doktorokat összehívni. Amidőn
öszvejöttenek, tanácskoztak azon; hogy őtet megint régi jó egészségire
hozhassák; de itten valóban semmiféle orvosság nem használt; Mit volt
mit tennie, ezen tanácskozók közt egyik megszólamlott, és mondotta, hogy
volna a világon egy kert, amelybe egy kút volna, és egyetembe ott volna
olyan víz, amelyből hogyha akarminő beteg innék, tehát a régenti
egészsége visszatérne, sőt mi több, még fiatalabb is lenne. Itten ezen
beszédet hallgatták a királynak fiai is, és a többi között Imre, a
legöregebbik, a maga szobájába hivatta testvéreit, és itten megcsókolta
őket ezen elejekbe tett kérdésivel, hogy állnának az ő szándékára. Itten
Edvárd és Innocens testvérei, ambátor még nem tudták akaratját, de még
is megerősítették őtet azzal, hogy akármi volna, ők akarják szándékát
követni. Ezen nagy erős fogadások után mondja Imre, testvéreinek: ime
mostanában megmondom tinéktek. Tudjátok, a mi édes atyánk beteg, és
pedig igen rosszúl vagyon, de a doktor mondotta hogy azon vízből, amely
a világon van, hogyha iszik belőle, megegészségesedik. Így tehát, édes
testvéreim, mondjuk meg édes atyánknak, hogy engedje meg minekünk: mi el
akarunk menni mind a hárman, és azon vizet felkeresni. Ugyanazonnal
mindjárt meg is jelentették, és kérték atyjokat engedelem végett, hogy
elmehessenek. Bármely nagy fájdalmat okozott édes atyjoknak ezen
kérések, de azonban még sem tagadhatta meg az ő esedezéseket.

Így tehát midőn már édes atyjoktól az engedelmet megkapták, mindjárt
minden rendeléseket megtettek, és három beborított hajócskát
csináltattak számokra. Midőn már minden együtt volt, elbucsúztak édes
atyjoktól és nemzetségeiktől, és egyszersmind a három testvérek
bátoritották őket hogy ne búsúljanak: majdan nem sokára visszajönnének.
Ezek után megcsókolták egymás, és útnak mentek. Amint a vizen mentek
volt, legelsőbb evedzett Imre bátyjok, és azután Edvárd, és szegény
Innocens, mint legífjabb mindig legutolsó volt. Így amint ők mennének,
egy kis leányka a vízben sírva rongyosan vagyon, és amidőn Imre arra
ment, kérte őtet még az egekre is, hogy venné őtet fel, hogy ezen
jótételéért dolgában segíteni fogja; de az én Imrém bizony fel nem vette
a kis leányt. Amint Edvárd is arra ment, szinte azonnal üdvözlötte a kis
leány őtet, és imádta mint bátyját, de ez is szinte oly üresen hagyta
kéréseit, mint az első. Utóbbá – nem hiába az neve is Innocens – arra
jött, alig várta ezen nagylelkű ífju királyfi csak hogy arra mehessen, s
azon kis leánykát felvehesse; különben másokkal is szánakozó volt, és
másokkal jót tenni mindenkoron szeretett; így tehát a midőn közelgetett,
őtet a kis leány öszvetett kezekkel kérte, csakhogy felvegye, különben
itten meg kell nekie halni; de az Innocens királyfinak nem kellett sok
kérés, anélkül is hiszen a volt szándéka, ővele jót tenni, és hogy a
legközelebb faluba valahová beadja. Bevette tehát ladikjába, és azonnal
a maga ingeiből reá adott egyet, és más ruhákkal is betakargatta, és
minthogy a kis ladik oly félhajó formára volt csinálva, egy ágyat is
csináltatott bele, és oda a leánykát belé fektette, és mindjárt kis
pecsenyét, kalácsot, hozzá tartozandó jó italt is adott nekie, hogy
annál nyugodalmasabban aludhassék, amint valóban úgy is volt.

Hagyjuk tehát már itten a kis leányt aludni, és menjünk a három
testvérek rendelésére. Itten tehát amidőn ezen a vizen egy: vendégházra
akadtak, kiszaladtak mind a hárman, és bementek a vendégfogadóba, és
itten ettek és ittak; ezek után azt végezték magok között, hogy
akármelyik hahogy hamarébb ezen helyre megérkezik, tehát a többieket is
meg kell nekie várni. Így tehát amint megfogadták, úgy meg is tartották
szavaikat, amint, bővebben megláthatjuk, és hallhatjuk cselekedeteket.
Itten elbúcsúztak, és megcsókolták egymás orcáit, és három fele vették
útjokat; de itt az volt már a kérdés, ki merre menjen? A kis leány
felébredt, és mondotta hogy ő csak tartson egyenesen, jóllehet messzire
lehet látni, és még sem szemlélhetnek valamely szigeteket avagy házakat.
Ő valóban szót is fogadott, és bátyjainak azt mondotta, hogy egyenesen
fog ő hajózni, ami nekik kedvekre volt, és a két testvérek egyik jobbra,
másik balra mentek. Már most hagyjuk menni ki a merre akar; hanem lássuk
és hallgassuk, mit csinál az Innocens királyfi, az kis leánykával. Már
többé nem volt szomorú, sőt inkább víg volt a leányka; itten a többi
között kérdezgeti egyről másról a királyfi: kicsoda, vagy micsoda lenne,
kik az ő nemzői, és hogy hívják őtet. Az első kérdésre azt mondotta a
leányka: kímélje meg őtet az által, hogy ő ne lenne azon szerencsétlen,
aki maga nemzetségit és szüléit felfedezze őelőtte, hanem annyit
mondhatok, hogy most oly szerencsétlen vagyok mások csalárdsága által,
mint az úr valahára hazajöttekor lenni fog. Ezen nagyon megváltozott a
szegény jószívű Innocens; azért mindjárt is mondotta a kis leány:
mindazonáltal ne félj, de azonban eszeddel élj, isten el nem hágy, és
elhagyatásodkor is meg fog segíteni. Ezen megintelen megörűlt az
Innocens királyfi, de már mondd meg tehát, hogy hívnak? Felele: engemet
neveznek Erzsébetnek. Ezen szót igen is nagyon kedvelte ezen királyfi,
minthogy megholt anyját is úgy hívták. Már mostanába mondja az Erzsi: te
engemet mindenekről tudakoztál, hallgasd meg te is hát kérésemet, és
felelj: nemde te vagy azon királynak fia, aki oly rosszúl vagyon, és
azon vizet keresed amely által meggyógyúlhat, és testvéreid is azért
mentek volt, nemde? Felelte volt Innocens: Igen. Látod, édes jótevő
princem, te igen nagy jót tettél velem, köteles tartozásomban vagyon
énnekem is, hogy velem tett jó akaratodat viszonozzam, de el ne
felejtkezzél rólam mind szerencsétlen ideidben, annál inkább ha dolgod
jól fog folyni, és visszajövetelünkkor neveltess fel pompásan, hogyha
azon égő szeretet benned el nem aludt, a melylyel erántam ezen kis idő
alatt viseltetél. Ó de mely szivesen hallgatta a kis Erzsi beszédjét
Innocens! mindeneket megfogadott nekie, sőt még azt is, hogy haza
jövetelökbe úgy fogja őtet neveltetni, mint első kisasszonyt. Ezt
megköszönte Erzsi és csókolta kezeit jóakaratjáért, és ők ketten per te
s tu voltak, mivel kedvelte nagyon a kis Erzsi leánykát. Itten előhozta
mindjárt: látod édes Innocens úti társam, mink ketten szerencsésebbek
fogunk lenni, mint a te két testvéreid, hanem eszeddel élni tudj, és
örömödben el ne felejtsd magadat, hanem szót fogadj akkor, amidőn
szükséges lenni fog, és kiáltani fogok. Látod, kedves Innocens úti
társam, azon nagy kertet, amelynek közepibe az a nagy roppant kastély
van? ottan van az a víz, amelyből hogyha a te jó atyád inni fog, hát
meggyógyúl; hanem már mostanában hallgasd mitevő légy. Én erről
hallottam valaha szüleimtől, s így tehát neked is tanácsúl adom mind
ezeket; hanem amidőn be fogsz menni az ajtón, meg ne ijedj: ott két
óriás fog állani, és amint be fogsz menni a kertajtón, a közepső kertbe
vagyon három kút, és ugyan a közepső kútból meríts vizet, azonban kárt
tenni avagy valamit elhozni ne bátorkodjál, különben rosszúl fog a
dolgod menni, hanem azonban enni és inni, és amit csak akarsz tenni,
mindeneket elkövethetsz, de csak el ne felejtsd magadat. Itten azt is
tudtára adja a kis Erzsi, hogy senkinek semmi ereje és hatalma nincsen
valakinek véteni, hanem éjfél után aki ottan találtatik, azonnal
öszveszakasztják. Így tehát tegyed azt amit én teneked mondottam, úgy
mindenekben jól fog dolgunk menni.

Alig hogy oda értek hajócskájokkal tizenegy órakor estve, azonnal egy
karóhoz megkötötte hajóját Innocens, és a kis leányka Erzsi kint maradt,
és Innocens királyfi bement, elvitte magával a hozott három palackot, és
amint bement volt, egy keveset megréműlt; bámúlt a sok ritkaságokon,
jóllehet ugyan nekie ezek mind tetszettek, de azonban még sem
felejtkezett ő el Erzsi szavairól, hanem azonnal, amint mondotta volt
Erzsike, azon kútból a középső kertben palackait teli merítette, és úgy
istennek hálát adott, és azzal útnak vette magát ki a kertből.
Mindazonáltal palackait egy helyre letette volt, és mindeneket jól
megnézett, fájt ugyan neki a szíve hogy tudta: sokáig nem maradhat. A
többi közt, amidőn már majd az egész palotát öszvejárkálgatta, lejön; az
óriások mellett vagyon egy szoba, ahol aludt három princeszné, és
sokféle ételek, valamint italok is voltak. A kis Erzsi csak egyszerre
kiált: Innocens úti társam, vigyázz, soká ne mulass, mivel már két
fertály tizenkettőt elütötte; de azonban gondolta magában: míg én jól
nem lakom, és kivánságomat be nem teljesítem, addig el nem megyek. Már
majdhogy egész kivánságát be nem teljesítette volt, újonan kiált a kis
Erzsi: Innocens uti társam, gyere, mivel három fertály már elmúlt
tizenkettőre. Ezt hallotta jól Innocens, és ment volna már, de szembe
tűnt ottan fekve egy angyali szépségnek személye, úgymint princeszné;
nem sokat késett, hanem piros két orcáit megcsókolta, és azonnal két
fekete folt maradt a képén adott csókjaitól. Ekkor nyomban harmadszor
kiáltott Erzsi leányka: Siess, Innocens uti társam, különben ezen
szempillantásban tizenkét órát üt. Minthogy kivánságát beteljesítette,
azonnal fölfogta letett tele merített palackait, és hajócskájához
sietett; alighogy felült, mindjárt ütött az óra tizenkettőt. Itten
hogyha legkevesebbet késett volna is Innocens Erzsébet leánykával,
életeket eljátszották volna, de még is kiáltottak utána a felébredt
óriások a többi emberekkel egyetemben: hogyha te holnap magadat minálunk
jelenteni nem fogod, rettegjen egész házad nemzetsége. Lehet képzelni,
mely viszontagságok között hányódtak mindketten, de örűltek mégis, hogy
szerencsésen megmenekedhettek. Így amint evedzettek haza felé, mondja
Erzsébet leányka: kedves Innocens uti társam, fedezd te fel énnekem mit
láttál, és mit csináltál azon idő alatt, míg azon kecsegtető helyen
voltál, különben, hogyha kérésemet nem teljesíted, igen könnyen
veszedelembe jöhetsz. De Innocens királyfi mintha valamely papnak gyónt
volna, mindeneket megvallott, azt is hogy megcsókolta az ott lévő
princesznét. Mindezeknek értésire azt mondotta Erzsébet: lásd, édes
Innocens uti társam, ha te már mostanában azon a helyen, a melyet
magatoknak kiválasztottatok, bátyáiddal öszvejöszsz, vigyázz magadra: ők
tégedet itatni fognak, csakhogy vizeidet palackaidból a magokéba
önthessék, és a tiédbe természeti Dunavizet fognak önteni, és ezen
alkalmatosság által atyád előtt végképen meg lészsz vettetve bátyáidnak
álnoksága miatt, ők pedig felmagasztaltatnak. Jól vagyon; amint Erzsébet
leányka mondotta, ugyanúgy a szegény jó lelkű Innocens királyfit a többi
két testvére meg is csalta; azonban még is gondoskodott Innocens
királyfiról a leányka, mivel mindenekről értelmessé tette volt őtet, és
legtöbbet azt emlitette uti társának, hogy ha testvéreivel öszve fog
jönni, mindeneket megmondhat mit látott, és mely helyről hozta az élő
vizet, de csak azt ne mondja mit tett volt az ott fekvő princesznével.

Jól vagyon; Innocens mindezeket jól megtartotta fejibe, és nem is tett
semmi említést mindezekről, hanem mind csak azon voltak Imre és Edvárd
két testvérei, hogy szegény öcscsöket ravaszság által elcsábíthassák.
Jóllehet ugyan eleget vígyázott magára, mindazonáltal még is megcsalták,
nem ugyan részegséggel, hanem álomport öntöttek poharába, és amidőn ő
azon italt megitta, kevés idő alatt csendesen el is szunnyadozott.
Amidőn Innocens legmélyebb álmába volna, itten örűltek csalárd
testvérei, és vizét a magok palackjokba önteni nem átalkodtak, az övébe
pedig közönséges vizet öntöttek, és amint mindent kipakoltak, szinte
azon móddal ismét mindeneket visszatettek volt. Már itten, amidőn
Innocens királyfi kialudta volt magát, az volt legelső kötelessége,
becsinált üvegjeit megvizsgálni, hogy valamely szerencsétlenség nem
esett-e rajtok; de fájdalom hogy nem vette észre alattomban praktikált
cselekedeteiket. Így amidőn már végképen magokat a vizen álló
vendégházha kipihenték, útnak vették magokat atyjok városa felé.

Csakugyan kevés idő alatt otthon is lettek. Nagy örömmel várta az egész
udvar a három királyfit, és amidőn édes atyjok eleibe mentek, legelsőbb
is mindegyik kezeit megcsókolta; egyik is, másik is azt állította, hogy
az ő vize a legjobb, de minthogy közönséges szokásban vagyon minálunk is
az ily alkalmatosságokban a legífjabb kérésit szerencséltetni, tehát a
beteg király, úgymint édes atyjok, az Innocens vizéből legelsőbb is
ivott valami keveset: de erre nem hogy jobban érezte volna magát, sőt
inkább rosszabbúl lett. Amidőn a két testvére látta ezen dolgot, azonnal
édes atyjokat kérték, hogy az ő vizökből igyék, mindjárt jobban fog
lenni: valamint édes atyjok valóban ivott is vizökből, ezen italtól
ugyan nem hogy rosszabbúl lett volna, sőt inkább majdnem egész régenti
fris egészségét visszanyerte, és így többet is ivott belőle, már úgy
annyira, hogy valóban egészséges lett. El lehet gondolni, mely szörnyű
nagy öröm díszesítette a királyi házat; de amint az öröm mérték nélkül;
virágzott, úgy annyira és oly hamar bú és bánat is borította az udvart
azon okból, mert a király örömibe nem is tudta talán hogy mit csinált.
Elég az hozzá, ő nagyon haragudott fiára, de még is azt nekie nem
mutatta, hanem egy időben behivatta az udvari vadászt, és ezen
parancsolatot adta nekie, mondván: Pista, te kifogsz az én Innocens
fiammal holnap vadászni menni, úgy is kedvelli ő nagyon, ezen
mulatságot; de amidőn már jól messze fogtok a várostól lenni, anélkül
hogy te valamit őnekie mondanál, egyszerre maradj hátra, és lődd agyon.
Ezen szóra azonnal térdre esik a vadász azon kérésivel, hogy akarmit,
csak ettől a rettenetes szolgálattól kíméljen meg kegyelmes király:
készebb leszek itten hagyni a jó szolgálatot, mint hogy én, akit
udvarlok, agyon lőjem. Sírt, könyörgött érette, de mind nem használt
Pista esedezése, hanem ismét ezen parancsolatjával erősíti: hogyha te
holnap reggel 10 óráig őtet agyon nem lövöd, és nagyobb bizonyság végett
a szivét és tüdeit nekem haza nem hozod, hogy megehessem, úgy mindjárt
akasztófára szegeztetlek. Mit volt tenni Pistának, kellett megfogadni a
parancsolatnak beteljesítését, jóllehet ő más gondolattal simította mind
ezeket. Amidőn már mindent megmondott udvari vadászának, vacsora közt
azt mondta gyermekeinek: mivel, kedves fiaim, fáradtatok érettem,
megengedem néktek: mindegyik múlathat holnap úgy amint akar, egész nap;
és minthogy Innocens vadászatba találja legfőbb kedvét, tehát kimehetsz
Pistával jókorán, ti pediglen későbben. Itt kinek volt nagyobb öröme
mint Innocens királyfinak, hogy látta édes atyjának szivességét? de
azonban nem tudta volt alattomos rendeléseit. Következik a reggel, jó
korán ugyan fel is költötte Pista kedves urát; látta azonban Innocens
Pistát hogy nagyon szomorkodik, de akármint vallatta, még sem hozhatott
belőle ki egy szót sem e felől, csak mindég azt mondotta, hogy nem volna
neki kedve ma vadászni menni. Alattomban aranyait, nem különben drága
kincseit öszveszedte volt Pista, úgy mint udvari vadász, aki Innocens
szolgája vala, és mindeneket okosan elrendelt, mintha istennek
rendelései tették volna; mindazokról pedig ő semmit sem tudott, hanem
amidőn már mindeneket elkészített, jelenti urának hogy kész volna
minden, méltóztassék lóra ülni, és indúljanak ki vadászni. Aki is
mindjárt felült, és mentek.

A midőn kiértek, azt mondja vadász Pista, kedves urának lábaihoz
borúlva, és lábait csókolva: Én szerencsétlen inas! Kérdi az: mi bajod?
Ha már ki kell fedeznem, hallja tehát szerencsétlenségemet. Énnekem
parancsolatom vagyon ő felségétől, hogy agyon lőjem, és szivét tüdeit
haza vigyem; mindazonáltal ne ijedjen meg, édes drága jó uram, hanem
cselekedje azt, amit én javaslani bátorkodom: itt vannak minden
legdrágább kincsei és öszveszedett pénze, menjen a merre tud, és lovát
is vigye el. Ő pedig egy kutyát, aki épen arra szaladt, agyon lőtt és
tüdeit és szivét kivette szemlátomást. Ezen jóságáért meg akarta őtet
jutalmazni Innocens, de az megköszönte, és csak arra kérte, hogy valaha
róla meg ne felejtkezzék. A királyfi erre csak egyet mondott nekie, hogy
az Erzsébet leánykára jól vigyázzon, szolgáljon amit parancsol, és
beszélje el neki, de csak magának, történetit: tudom hogy senkinek
szólni nem fog; hanem az udvari praefectustól kérj költséget, aki úgy is
megfogadta volt énnekem hogy kedvemért nekie mindenkor mindenbe
szolgálni fog, és hogy utoljára tisztelem őtet.

Már mostanába hagyjuk szaladni az Innocens királyfit, és menjünk arra,
mint végezte dolgait Pista. Amint elbúcsúzott urától, haza ment ezen
jelentéssel, hogy a királyfit agyonlőtte, és íme itten vagyon szive és
tüdeje, amelyet az öreg király mindjárt előtte megevett. Kevés idő múlva
azon kertnek commendáns urától, ahonnan az élő vizet hozták, azt írták a
volt beteg királyhoz: hogyha nem akarja magát ostromoltatni, tehát
küldje el ide palotámba azon fiát, aki személyesen itt volt, némely
dolgokat akarnánk vele közleni, és hogy semmi baja lenni nem fog. Itten
kényteleníttetett a király úgy szólván e parancsolatot beteljesíteni;
ugyanazon okból mindjárt előhivatta két fiát, akiknek mondotta, hogy mi
jött volna az kertnek direktorjától. Arra Imre mindjárt azt felelte:
Elmegyek én, kedves atyám, csak minden készen legyen holnap. Amidőn
ezeket Imre királyfi mondotta volt édes atyjának, legnagyobb
rendeléseket tétetett; és következendő nap reggel jó idején magával vitt
inassal fényes ruhába felöltözködve elindultak, és szerencsésen azon
említett helyre el is érkeztek, ahol őtet legnagyobb parádéval várták,
és ami még több, a hídon, ahol őnekie keresztül kellett nyargalni,
fekete bársonynyal volt a közepe behúzva; épen csak a hídnak széleit
hagyták úgy, fontos okokból, amelyeket majd bővebben megértünk. Itten,
amidőn Imre királyfi ezen szembetünő felékesített hidat meglátta, ő
ugyan semmiféleképen el nem kerülhette, hanem kényteleníttetett azon
keresztül menni inasával egyetemben, de nem a bársonyon, hanem csak a
szélein, ahol be nem volt azzal húzva, keresztül nyargaltak. Alig hogy a
hídon keresztül mentek volt, tiszteletire egynehány fő fejek mentenek
eleibe és bevezették a palotába, és valamennyieknél praesentálták; de
megijedt Imre, mivel ezen a helyen soha sem volt, azt sem tudta mitévő
legyen, jóllehet ugyan nem annyira mutatta nekiek. Így a midőn már
örvendeztenek eljövetelén, azt kérdezték: Te voltál itt atyádnak vitt
élő vizért? Viszonozta: Igenis. Mondd meg tehát, mit láttál, mit
csináltál, és honnan merítetted a vízet? Mivel az öcscsitől mindezeket
hallotta, meg is tudott felelni; de midőn kérdeztetett több ízben is:
semmit mást nem csinált volna-e? valóban többet nem mondhatott, mivel
azt nem látta, mit csinált volt az öcscse ottan. Igy tehát a csalárdság
világosságra jött, és drágán és sajnosan meg is fizette az ő hamis
tetteit. Minthogy már nem vehettek belőle semmit mást ki, alattomba a
rendelés megtétetett, amelyet mindjárt meglátunk. Minthogy látták hogy
ez itten nem volt, tehát azt mondották nekie: ha mást nem tett mint amit
mondott, tehát elmehet. Örűlt Imre királyfi alattomban hogy szerencsésen
elmehet; de amidőn a hídnak közepén volt, hátra marasztották az inasát,
őelőtte pedig fortélyosan a híd kétfelé nyittatott, ahol oda készített
halálos eszközöktől, melyek alul oda voltak csinálva, meg is halt, mert
amidőn a híd felnyittatott, beléjök esett; az inasnak pedig ismét egy
levelet adtak által azon parancsolattal, hogy ha holnap az öreg:
királynak az a fia meg nem jelenik, aki személyesen itt volt, tehát
felgyújtatják városát, és más kegyetlenségeket is visznek rajta véghez.
Amidőn az inas elindúlt haza felé, nagy szomorúan haza érkezett a
történetnek elbeszélésivel; itten a nagy szomorúság, sírás, bánkódás meg
nem szűnhetett az elvesztett fiúért; és a midőn az általadott levélnek
értelmét ismét általolvasta a király, majdan kétségbe hogy nem esett. De
mit volt nekie mit tenni, hivatja az otthon levő Edvárd fiát, és
értelmessé teszi az egész dologról őtet; ez nagy bátorsággal azt feleli:
attól ne tartson édes atyám, hogy kegyetlenséget tesz rajtunk, mivel én
el fogok oda menni; hanem hogy szegény Imre oly rút halállal meghalt,
azt magam is bánom. Alig hogy megreggeledett, mindenek rendelésbe
voltak, felült Edvárd királyfi is egy inassal, és jó egészséget mondott
otthon maradott nemzetségeinek, addig is míg visszajönne.

Ezzel mentek; és amidőn odaértek, valamint bátyját, szinte, őtet is
ágyuszóval, trombitaharsogásokkal várták tiszteletül, de valamint Imre,
úgy szinte Edvárd királyfi is nem bátorkodott a bársonyon keresztül
lovaglani, és csak a szélén lassú lépéssel lovaglott. Amint már a többi
között beszélgetés gyanánt ettől is azt, amit itten volt bátyjától,
kérdezték, ez sem mondhatott mást mint az, és más cselekedetekről semmit
nem tudott. Ennek is tehát azt mondotta a fő fejedelem: Jól vagyon,
elmehettek haza, és ez is azon halált, a melylyel Imre bátyja kimúlt,
nem kerűlte el. Itten láthatjuk tehát a hamisság-követők sorsát; Ezen
második itten levő királyfi inasának is általadtak egy írást, amelyben
meg volt írva hogy most nem egy napot, hanem négy holnapokat adok
várakozásúl, és hogyha addig sem küldöd el az igazi fiadat, ki itten
volt, úgy egész erőmmel reád fogok menni, és téged ostromolni.

Itten a király bezzeg megijedt úgy, hogy nem is tudta mikép imádja
istenét segítségűl, mivel azon felekezetnek százszorta több és vitézebb
katonái voltanak. Hogy látták cselédjei az ő királyokat szomorkodni,
kivált vadász Pista, a aki Innocens hív szolgája volt, valamennyien
kérték az istent, csak némiképen megsegítse az ő szeretett királyokat. A
többi közt Erzsébet kis leányka már jóformán felnevelkedett és minthogy
a királytól parancsolat volt, hogy kisasszony név alatt tiszteljék,
mivel azonban megszerette őtet, jóllehet Innocens fia hozta,
mindazonáltal az udvari praefectusnál nevelkedett, és mindenféle szép
munkákra taníttatott, még pedig a király költségire; az egész udvar is
szerette őtet, úgymint Erzsébet kisasszonyt, mivel jó, és kellemetes, és
emberbecsülő volt. Így amint napról napra az egész udvar szomorkodott,
egyszeri időben azt mondja Erzsébet kisasszony, nevelőjének, hogy
engedné őnekie meg máma Pista vadászszal templomba menni, és
hazajövetelekor ővele csak két óráig magánosan egy szobába lenni. Az
udvari praefectus, kéréseit ezen ártatlan kisasszonynak meg nem
tagadhatta, hanem mind azokat megengedte. Így amidőn a dolog
elvégeztetett volna, templomba mentek ketten imádkozni, és haza
jövetelökkor egy rendelt szobába becsukták magokat, és nagy
csendességben ottan értekeztek. Egy kevés idő múlva azt mondja Erzsébet:
térdepeljünk le ezen feszület eleibe, és fohászkodjunk valamiért, és
mint fogjuk szívünket érezni. Amint ezt véghez vitték, kérdi a
kisasszony: Pista, mint érzed szívedet és lelkiesméretedet? Felelte:
Nyugodva és csendesen. No látod, tehát én is hasonlóképen úgy érzem,
valamint te. Pista, meg ne ijedj kérésemtől, és fogadd meg előbb: reá
állsz-e? én veled leszek mindenütt. Azt mondja Pista: Drága kisasszony,
hogyha tudnám: valósággal életem vesztésibe kerülne, még is reá állnék
parancsolatjára. No hallgasd: ami királyunk nemde szomorú, és öregszik
napról napra, és máskülönben engemet szépen felneveltetett a maga
költségén, holott ezt nem reménylhettük volna tőle, minthogy Innocens
princfia hozott engem ide, és oztán agyon lövetni parancsolta általad.
Jó hogy te azon esetbe okosabb voltál, mint az ő rendelése, és hogy
énnekem azt felfedezted; arról még senki semmit nem tud hogy életben
vagyon, hanem, édes Pistám, bármely büntetést vetne reánk a királyunk,
amelyet nem reménylek, de mindazonáltal még is kérjünk audenciát ketten,
és hogy csak maga előtt akarunk valamit kérni, hamindjárt az udvari
praefectus úr jelenlétében is történni fog, az semmit sem tesz. Jól
vagyon. Amint ők ketten megfogadták egymásnak lekötelezésöket, hogy
erről szólani senkinek nem fognak, úgy meg is tartották. Következendő
nap jelentik magokat, és kérik ő felségét, hogy tetszenék őket egy
kegyelem kéréséért eleibe bocsátani; a király szivesen megengedte udvari
praefectus jelenlétiben őket magánosan bejönni. Itten mindjárt lábait
csókolták, és sírtak, de nem szólhattak semmit sem fájdalmaiktól.
Kérdezi a király: te Erzsébet és Pista, mit tudnátok tik éntőlem kérni,
hogy én azt meg nem adnám? Nagy nehezen üdvezlik őtet, és kérik nem
egyébért, csak hogy Pistának, aki lábai előtt térdepelt, vétkeit
megengedje, legyen bármely cselekedetből álló vétek az. Ha az isten
előtt eltöröltetik vétked én nem bántalak érette, és meg is engedem. Ó
itten nagy fohászkodással hálát adtak az egek urának, és felugrottak
eleibe, és mondják, hogy az Innocens királyfi még él, és Pista őtet meg
nem lőtte. Ezen a király úgy megörűlt, hogy oly annyira leeresztette
magát hogy Erzsébet kisasszonyt, valamint Pista vadászt is örömébe
megcsókolta: Ó ti jó lelkek, tehát ily kéréstek vagyon tinéktek? hálát
adok én az istennek; de mondd meg tehát, Pista, hol vagyon Innocens
fiam? Felséges király! én útnak eresztettem sok kincsekkel, és nem
tudom, hová szaladt. De hiszen szivét megettem? Az egy idétlen vadállaté
volt. No az semmi sem, csak hogy él. Itten elmentek haza örömmel, az
egész udvar mindjárt megtudta ezen édes érzeményű újságot; már most még
jobban szerették Erzsébet kisasszonyt és a hív szolgát Pistát; de ezen
jelentéséért és okosságáért Pistát mindjárt úri szolgálatba tetette,
anélkül is írni olvasni tudott, és máskülönben jól nevelt ífju is volt,
és Erzsébet kisasszonynyal az udvari praefectusnál együtt nevelkedtek,
továbbá és, egy szóval mindig együtt voltak.

Amidőn ő felsége megtudta ezt, hogy Innocens fia még életben vagyon,
azonnal lefestette őtet friseséggel, és mindenfelé elküldötték a képit
ezen aláirott szavakkal: Aki ezen királyfit megtalálja, avagy haza
hozza, amit csak kíván tőlem, mindent megadok. A többi közt ezen
lefestett királyfi abban a városban is kitétetett, ahol ő boltoslegény
volt már három esztendeig. Itten minthogy épen akkor ragasztották ki,
amidőn a nagymise alatt nem vették annyian észre, és ahol ő mint
boltoslegény volt urával asszonyával, mint másszor is, a szobaleány
pedig véletlenül menne az útcára, hát látja hogy ottan fel vagyon
ragasztva a kép, de írni és olvasni a leány nem tudott, hanem
leszakasztotta, s amidőn asszonya jött, mondja: Asszonyom, ehez a képhez
oly nagy hasonlatossága vagyon a mi legényünknek, hogy alig hiszem hogy
nem ő lenne. Az urának olvasni oda adják, és a többi közt ő is
csodálkozik rajta, mely szép ífju lenne, de tagadhatatlan volt: a sok
faggatás után megvallotta hogy ő volna az a szerencsétlen királyfi,
akiknek az egész történetét előlbeszéllette. Itten csodálkoztak rajta,
hogy oly alacsonyságra vetette magát, de nem is hiába dicsérték őtet az
ő jó viseleteért, mivel csakugyan a nevelése és fényes születése sem
engedte volna meg máskép viseletit. Itten a boltos mindjárt kocsit,
inast, pénzt nagy summával adott neki uti költségül, és nem sok idő
múlva az városból, ahonnét jó esmerősétől elbucsúzott, az atyja városába
érkezett. Minthogy itt kivülről éjjel nappal várták, alig hogy kérdezték
személyének való kitételit meglátása után legnagyobb puska és
ágyuszózatokkal atyja házáig bekisérték. Innocens, mint mindenkoron,
engedelmes fia volt atyjának, ennek lábaihoz borúlt, és atyai engedelmét
kérte, de édes atyja csókjaival nem győzött nekie eleget panaszkodni:
Inkább énnekem kell tőled bocsánatot kérni, mintsem teneked!
Elbeszéllette már nekem Erzsébet veled hozott kis leánykád, hogy a Pista
parancsolatomat véghez nem vitte; már mostanában, édes fiam, pihend ki
magadat; és továbbá előlbeszéllette Innocens fiának szerencsétlenségit,
és egyszersmind megmondotta a küldött levélnek értelmit, aki is két
napnak elfolyása után útnak vette magát bíboros bársonyos ruhában, de
előre megizente nekiek egy inas által személyének kijövetelit.

Valamint két testvéreit, szinte úgy őtet is legnagyobb tisztelettel
fogadták, hanem Innocens királyfi a vele ment inasával egyetemben nem
kíméllették a bársonyt, hanem keresztül erős futással szaladtak, hogy
csak úgy rebdeztek utánok a bársony darabjai. Ezek mindjárt látták hogy
ennek kell lennie, és mindjárt azt tették nekie is kérdésül: mit
csinált, amidőn itt volt? Ő megvallotta, hogy egy leányt megcsókolt,
akinek két fekete folt maradt a képén; mindjárt kihozták ezt, és újonnan
egymást megcsókolták, és azon két fekete folt ábrázatjáról abban a
szempillantásban elmúlt. Örömökben valamennyien együtt Innocens atyjához
mentek, aki is nem kissebb örömindulatok közt vette őket, és nagy
mulatságot adott nekiek, és több érdemes fő fejeket meghívtak. Itten
beszéd közt megköszöni Innocens atyjának annak a kertnek direktora, aki
máskülönben valaha királyi fejedelem volt, de ottan elátkozva volt három
princesznéjével egyetemben; s elmondja, hogy úgy volt elrendelve, hogy
ha ki oda bemenni bátorkodik, és leányát megcsókolja, és elhivatván
megvallja cselekedetit, meg fognak szabadúlni; Innocens pedig azt
cselekedte, tehát legyenek ők egymásé. Azonnal megesküdtetik őket, és
nagy vendégséget tartottak három napig, és engedelmet kért a királytól
az elátkozva volt fejedelem, hogy két fiai oly szerencsétlenűl jártak:
ők csak magoknak tulajdoníthatják, miért ők Innocens öcscsöket
megakarták csalni. Amint ezen két öszveesküdt hitvestársak sok ideig
együtt éltenek, nem felejtkezett el Innocens az Erzsébetről és Pistáról
sem, hanem Erzsébet kisasszonyt, minthogy már arra való volt, az első
titkos tanácsához férjhez adta, és Pistát főrangba tétette, és maga
feleséginek testvérét hitvestársúl neki szerezte, és így ezek után
szerencsésen és legjobb békességben együtt éltek, és sok esztendeig
együtt laktak, és így lett a történetnek is vége.



XIII. NEMTUDOMKA.

Volt egy időben egy király Scythiában, ahonnend a magyarak eredetöket
veszik anélkül is, akinek egy felesége vala. És egynehány esztendőknek
elfolyása után felesége meggyermekezett, és szűlt a világra egy Dániel
nevezetű princet, és abban az éjtszakában, valamint órában, nem különben
minutában is, a ménesen egy kanca egy csikót ellett, és azon csikót a
király, amidőn megtudta volt, hogy azon csikót ellette a kanca, azonnal
a kisded gyermekinek Dánielnek ajándékozta. A többi közt amidőn már a
gyermek több esztendeig neveltetett, és arra való volt hogy már oskoláit
is folytathatta, azokat járta és szorgalmatosan tanúlt, de őnekie bevett
szokásában volt, valahányszor oskolába be vagy hazajött, mindenkoron
legelőbbször is lovacskájához ment, megnézni és megsimogatni.

Egyszeri alkalmatosságnál, amidőn a királynak el kellett menni
háborúskodni, tehát önnön feleségit és gyermekit legfőbb generálisára
bízta, és alattomban ezen generális az királynéval szövetségbe jött.
Itten minthogy az asszony félt a gyermeknek okosságától, valamint a
generális is, azt javaslotta nekie, hogy jól vigyázna, és alattomba
járjon hozzája, és őelőtte olyas dolgokról legkevesebbet se mutasson. De
minthogy ezen két szerelmes, ördögökkel praktikált gondolatokkal teli
volt, a gyermeket ezen világból kiveszteni szándékoztak, azon okból
minthogy féltek az ő szemességétől. Jól vagyon; eltökéllették magokba a
szegény Dánielnek elvesztését, eféleképen úgymint: kérdezi a generális a
királynétól: Te szivemnek szívszerelme, mely móddal mulasztod hát ki
gyermekedet ezen világból? amelyre feleletűl adta: az legkevesebb, mivel
én anyja vagyok: ma tehát éjtszaka, amidőn le fog feküdni, de már akkor
oda lesz készítve az ágyba egy hegyes tőr, és én nekie fogok hízelkedni
a midőn lefeküdni fog, és egyszersmind csiklandozni fogom, ezt ő pedig
nem szereti, akkor tehát meg fog hirtelen fordúlni, és úgy abban a
hegyes tőrben agyon szúrja magát, és így lesz Dániel életének vége.

De minthogy a kis princ mindenkoron oskola előtt lovához lement
megnézni, hogy mint vagyon, épen ezen az napon lovacskáját nagy
szomorúan találta, és magában kezdett a királyfi lovacskájához beszélni:
ugyan mi bajod lehet, te szegény pára? de minthogy a ló a kocsisoktól
megszólamlani nem bátorkodott, csak leütötte a fejét, és úgy is gondolta
magában: oskola után megintlen hozzája fog eljönni, és addig is nagy
szomorúan mutatta magát előtte. Oskola után a Dániel királyfi ismét
elment a lovához, és oly alattomban beszaladt, hogy sem kocsisok, annál
inkább mások az ő bemenetelét észre nem vették, és újonnan kezdett
magában lovához beszélgetni, és símogatta: Ugyan édes párám, mi bajod
lehet teneked? Hát egyszerre a lovacska megszólalt: Énnekem ugyan semmi
bajom nincsen. Hát ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi, és
kérdezi őtet: Tudsz tehát te beszélleni is? Ó igen is, hallgasd meg csak
panaszimat: a te anyád öszve vagyon beszélgetve a generálissal, és ki
akarnak mulasztani rút halállal ezen világból; és elbeszéllette nekie,
hogy mint tartsa magát ezen az éjtszakán. Valamint a lovacskája
javaslotta, úgy szót is fogadott; nem is vetköződött le, csak a kanapén
elszunnyadott, és úgy reggelig ottan maradott. Ezen a cselekedetin
Dániel királyfinak megdöbbentek a két akaró elvesztők; jóllehet ugyan
nem tudták miokból cselekedte volt ő ezt, mindazonáltal újra ismét
öszvebeszélgettek, és azt végezték, hogy úgy is szereti Dániel az
édességeket, tehát minthogy másszor szokásában volt a legkissebb darabot
megenni, tehát annál tetszetősebb kis darab édes cukrocskákat méreggel
öszvevegyítve készíttetnek, és úgy fogják elintézni, hogy épen szeme
előtt látszassanak.

Másnap, amidőn oskolába akart menni, ismét lovacskájához ment, és
mindjárt megszólamlott hozzája: nemde kis királyfi, nem végeztek ki ezen
világból? de vigyázz máma; és elbeszéllette nekie hogy azon édességből
ne egyék, különben, hogyha szót nem fogad, meg kell nekie halni. Amidőn
a királyfi haza jött az oskolából, ismét szokása szerint lovához bement,
és az megint említette őt a legnagyobb figyelmetességre, aki is azt
végbe vitte. Amidőn már az asztalhoz ültenek, kevés levest és még
egynehány ételekből jóízűen evett. Már itten azt gondolta az anyja és a
generális, hogy majdan nem sokára vége lesz életinek, de amidőn az
édességet elébe adták, hogy egyék belőle, kézcsókolással megköszönte, és
felkelt az asztaltól, és elment tanulni. Te szivemnek szívszerelme,
tudod-e mi itten a bökkenő? A király ezekben a napokban haza fog jönni,
tegyed magadat beteggé, és azt mondjad nekie, hogy addig meg nem
egészségesedel, míg azon csikónak, aki akkoron ellett meg, amidőn te
szűlted a kis Dánielt, májából nem eszel: lásd ime ez ami akadályunk:
nem a gyermeknek okossága, hanem a csikónak fortélyos javaslása; kövesd
tanácsomat, úgy szerencsésen ki fog ütni igyekezetünk.

Jól vagyon. Amint ők itten elvégezték tanácskozásokat, a generális a
maga szobájába ment. Azon idő alatt a király is megérkezett, és, ami még
legtöbb, az örömmel teljes kis Dániel királyfi is épen akkor oskolájából
haza jött, és praefectusa addig nem hagyta atyja eleibe menni, míg a
leckéit fel nem mondotta. Azon alkalmatosság alatt a királyné
panaszolkodott hitves társának, amint feljebb mondottuk, hogy addig
egészséges nem lehet, míg csak azon csikónak májából nem eszik. Hiszen,
lelkem, az legkevesebb: levágatom, és kívánságodnak eleget teszünk; de
csak várj egy keveset, míg a Dániel fiam haza jön, akié a csikó, hogy
legalább utóljára megláthassa. Csenget a király; amint bejön az inas,
épen akkor Dániel királyfi is bement; az inast elküldi, és mondja az
atyja a fiának: meg kell öletnünk a teneked adott csikódat az anyád
kedvéért. Jól vagyon, édes atyám, de várjon egy kis ideig, legalább hogy
felvehessem nyargaló nadrágomat, és egyszersmind engedje meg hogy itten
előtte megjelenhessek. De az okos Dániel fortélysággal élt, és leszalad
nagy hamarsággal lovához, aki igen nagyon búsúlt, és megmondotta nekie
ezen szomorú hírt; de a lova Dánielt bátorította, és javaslotta nekie,
hogy kérné ki atyjától azon szabadságot, hogy utóljára az udvarban
háromszor körül nyargalhasson, és annak elvégzése után kérjen magának
egy pohár bort, és igya meg atyja egészségeért, és az anyja, valamint a
generális egészségeért, hogy azon cselekedetöket véghez nem vihették, a
melyben iparkodtak volt. Amint Dánielnek lova javaslotta, úgy is
cselekedett; beszalad nyargaló nadrágjával, és térdre esik atyja előtt;
engedje meg, édes atyám, hogy utóljára legalább rajta az udvarban
háromszor körülnyargalhassák. Azonnal megtétetett a rendelés és a
lovacskát felnyergelték. Amidőn felült és már háromszor köröskörűl
lovaglott Dániel, megállt, és kért atyjától egy pohár bort, amelynek
megkapása után atyjára reá köszöntött: ez legyen édes atyám
egészségéért; hasonlóképen, anyámnak, és a vele tartott generális
egészségéért azon okból, hogy kívánságokat rajtam nem bosszúlhatták
elszánt gyilkolással. Ezeknek elmondása után Dániel lova vele
egyetemben, amidőn már megitta volt borát egészségekért, a palotán felűl
ugratott, és úgy hetedhét országig elvitte őtet.

Amidőn a király ezt hallotta, és látta ezen szörnyűséget, bement a
genarális szobájába, és megköttette őtet azon parancsolattal, hogy
mindjárt a várnak négy szegletire felakaszszák, ami véghez is vitetett,
feleségét pedig legerősebb tömlöcbe tétette; de mivelhogy Dánielnek
visszajövetelire semmi mód nem adatott, feleségit azonba szerette,
megirgalmazott nekie, és kivétette a tömlöcből, és így régentibb
gráciájába megmaradott.

Azalatt a Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte
Angliaországba, és letette a mezőn, ezen kérésnek mondásával: én azért
hoztalak, édes gazdám, ezen városba, hogy ha te megtartod szavamat,
tehát itten király fogsz lenni. Megigérte Dániel, s megis tartotta
fogadását. Azt mondotta nekie a csikó: hogyha tégedet akárki és
akármiről kérdezni fog, feleletül csak azt adjad: _nem tudom_. Jól
vagyon; bement a városba a királyfi, és egy helyütt megtalálják
szólítani: ki vagy? Nem tudom. Honnend jösz? Nem tudom; és ez mindig így
ment. Ez minthogy egynehány napokig a városban így járkált, a többi közt
a királynak is tudtára adták, hogy itt volna egy igen gyönyörű gyermek,
és akarmit kérdeznek tőle, feleletül mindig csak azt mondja: _Nem
tudom_. Az semmi, hozzák ide, majdan én a konyhámba adatom szolgának.
Aminthogy el is hozták a király eleibe. Tetszett nekie Dániel, mivel
szép gyermek volt, és kérdezi az is tőle: hogy hívnak? _Nem tudom_.
Ezzel mindjárt a főszakácsnak általadatott azon parancsolattal, hogy
akár micsoda kárt talál tenni, verni nem szabad őtet. Itten az a bevett
szokás volt, hogy minden vasárnapokon, akire a sor reá jött, otthon
kellett maradni, tüzet rakni, és a többinek mindnyájan misére kellett
menni. Nem sokára őreá is a sor reá érkezett, ahol a többi közt reá
parancsoltak, hogy a vizet és húst addig is legalább feltegye, hadd
forrjon; ez pedig feltette ugyan, hanem hamut is hintett a hús fölé, és
vízzel teli töltötte. Amidőn haza jöttek, látják a cselekedetit: mit
volt mit tenni, verni őtet szabad nem volt, és úgy szidás nélkül vagy
azzal, nékie mindegy volt. Kérdezik őtet, miért tette ezt? _nem tudom_.
Kényteleníttettek mindent kivetni, és fris húst hozatni, és úgy
megintlen mindeneket hozzá készíteni, és ezek után _Nemtudomkának_ is
hívatott. De minthogy Nemtudomka a konyhába többféle károkat is tett, a
főszakács ő felségének megjelentette azon kérésivel, hogy méltóztassék
őtet máshová tetetni; akit is még azon a napon a kertésznek általadtak,
hogy segítsen nekie egyben és másban dolgozni, és ha valahová a kertész
ki tanál menni, hogy a kertre vígyázzon.

Történt egy vasárnapon, hogy a kertész is szokás szerint misére ment, és
a többi között az egyik királyleány odahaza maradott, minthogy valami
fájdalmat érzett tagjain. Minthogy pedig más senki a házban nem volt
mint _Nemtudomka_, a lova meglátogatta, és kérdezősködött mint szolgál
egészsége, és mint vagyon dolga? Nemtudomka mindenekről értelmessé tette
lovát, hogy meglehetősképen foly a dolga; itten hozott neki egy kantárt,
és azt mondotta: hogyha engemet akarsz, csak ezt a kantárt rázd meg, de
oly időben, amidőn csak magad vagy: mindjárt megjelenek; már mostanában
rázd meg a kantárt: azonnal itt termett egy rézszínű szép ló, és nekie
való ruha, akire felöli, és a kertben sebes nyargalással öszveszaladozta
a kertet úgy annyira, hogy majdan egészen öszve nem gázolta. Ezt az
ablakból jól látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek e felől
semmit sem szólt. Amidőn már ezen kárt megtette, megrázta Nemtudomka
lova magát, és mindjárt megváltozott, és elment; ő pedig az istálóba
teknö alá bújt féltibe, és a kantárt jól eltette, hogy senki arra ne
találjon.

Jól vagyon; haza jön már most az öreg kertész, és látja ezen rontásokat
a kertben: ilyen adta teremtette, hol vagy Nemtudomka? gyere elől, majd
adok én teneked jobban vigyázni; de az ablakból látta a kisasszony,
intett nekie meg ne merje verni; de az csak kiált reá; s minthogy
meglátta a lábait a teknő alatt, mondja: gyere ki. Nemtudom. Kihúzta
őtet: miért nem vigyáztál jobban? Nemtudom. No várj csak, még egyszer
hagyj ilyen kárt tenni, majd adok oztán neked. Nemtudom. Nagynehezen
oztán sok munkával meglehetősen öszveigazgatták a kertet, de egész hét
alatt minthogy dolgoztak rajta a sok kertészek, tehát még is valamikép
majd oly állapotban és rendbe hozták mint régenten volt. Ezt megtudta a
király is: mit volt mit tenni? megmondották hogy azon idő alatt történt,
míg a templomba voltunk, és Nemtudomka nem vigyázott, más pedig itthon
senki sem volt. No isten neki, csakhogy megint helyre hoztátok egészen.
Jövő vasárnap megint elmennek valamennyien misére kivévén Nemtudomkát,
és a királyleány magát ismét betegnek tetette, mivel gondolta hogy
megint lát majd valakit a kertbe nyargalni. Jól vagyon; amidőn már mind
elmentek volt, egy fertály óra múlva Nemtudomka megrázza a kantárját,
azonnal ott termett ezüstszínű formába kedves lova; az felült reá, de
kétszerte rútabbúl elcsúfította a kertet mint első vasárnap. Ezen
kártételt a királykisasszony csak az ablakon által nézte, és fájt nekie
azon lovon ült szép ífjuért a szíve. Ezek után Nemtudomka leszállott, a
ló megrázta magát és elment, amaz pedig elbújt az udvarba. Haza jött az
öreg kertész, s majdhogy a guta meg nem ütötte ezen kártételért,
meglátja Nemtudomkát az udvarban: no várj, te gaz, majd adok én teneked
vigyázást, de ő szokása szerint felele: Nem tudom. Te ilyen adta, szedte
vette kölyke, majd tudom én, csak kezembe kerülhess. Nem tudom. A kertet
ismét nagy nehezen felékesítették; de harmadik vasárnap, amidőn
megintlen, kivévén Nemtudomkát, a templomba mentek, de igaz, a
királykisasszony megint betegnek jelentette magát; gondolta magában:
talán megint eljön azon szép ífju. Alig hogy elmentek misére, megrázza
kantárját Nemtudomka, ott terem lova aranyszínű szőrbe, erre is felült,
tündöklött aranyos szép ruhájába, és úgy öszverontotta a kertet, hogy
nem egy hamar lehetett megcsináltatni; de ezt már a királykisasszony sem
nézte betett ablakon által, hanem az ablakot kinyitotta, és kikönyökölve
úgy nézte az ífjat; ezt megpillantá Nemtudomka, oda ugrat és egyenesen
az ablakon be hozzája, és megcsókolja kezeit, de semmit nem beszélt.
Erre azt mondja a kisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én hogy
tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz, és magadat ostobának teszed. Ezzel
kiugratott, és leszállt istállójához; lova elment, ő pedig fel s alá
sétált az udvarba. Jól tudta ezt a királykisasszony, hogy ez valami
különös ágból veszi eredetét, de csakhogy valamin aggódik; mindazonáltal
erről senkinek legkevesebb említést sem tett, hanem mindaddig betegnek
csak tetette magát; de már mostanában igazán fájt a szíve, és
betegeskedett. Haza jöttek a templomból, látják az iszonyú nagy kárt,
kérdezik Nemtudomkát: ki tette ezt? Nem tudom. Miért nem vigyáztál? Nem
tudom. Erre megfogták és meg akarták verni, de minthogy mindég azt
felelte: Nem tudom, azt gondolták hogy bolond, azért el is engedték
nekie a büntetést. Amidőn már lecsendesedtek, a többi közt azt találja
mondani a király, leányának, hogy nézzenek utána már egyszer, hogy
férjhez mehessenek, különben megvénűlnek. Itten a király mindenféle
országbeli királyfiakat és fényes születésű ífju nemzetségeket
beinvitáltatott azon okból, hogy amelyikbe bele szeret leánya, legyen
bár az akár kicsoda, ahoz adja feleségül. Kevés idő múlva megérkeztek.
Amidőn már öszvegyűltek, kisasszonyai válogattak magoknak, a két első
csakugyan királyfiakat szerettek meg, de a harmadik testvérjek egyiket
sem szerette azok közzűl, hanem – minthogy édes atyám megengedte már,
hogy akár gazdag, akár szegényhez mehetek férjhez, hívassa be mind
azokat, akik csak udvarunkba laknak. Itten ezen parancsolatra
valamennyien megjelentek: egyiket sem választotta magának. Kérdezi:
senki nincsen más az udvarnál? Van, de abba csak bele nem szeretsz. A
Nemtudomka jöjjön fel. Amidőn bejött a szobába, kérdezi a
királykisasszony hogy hívják: Hogy hívnak tégedet, szép ífju? Nem tudom.
Erre megcsókolta Nemtudomkát: Én szívemnek szívszerelme, én a tied
vagyok, és te enyim. Ezen valamennyien csodálkoztak, de mit volt mit
tenni, atyja szavát megváltoztatni nem akarta, és így megesküdtenek mind
a hárman.

Amidőn már a mulatságban vígadtak volna, Nemtudomka semmit se beszélt,
hanem lejött a szobájába. Minthogy észrevették hogy mind a két ífju
házasok itten vagynak, épen csak Nemtudomka hibázik, leküldenek hozzája,
hogy jönne fel: hivatja a király, de ő csak azt mondotta: Nem tudom. Már
elmúlt a bál is; azt javaslották a királynak, hogy szégyenökre ne essék,
csináltasson Nemtudomkának deszkából házat a palota előtt, ott lakjék
feleségivel egyetemben; ami úgy is lett; ők ketten ott laktak sok ideig.
Egyszer kimentek vadászni a két ífju királyfiak, úgymint Nemtudomkának
sógorai; és amidőn háza mellett elmentek, mondják neki: Gyere vadászni.
Nem tudom. Hiszen majd tudjuk mi, te vén bolond; és elmentek; Nemtudomka
pedig megrázza kantárját, anélkül hogy valaki látta volna, megjelent
lova rézruhával egyetembe, és elejökbe vágtatott, mintha már haza menne
a vadászatból. Ezek amidőn meglátják őtet, egymáshoz szólnak: ugyan ki
lehet ezen, királyfi? Ez valami külső országbeli princ, még a ruhája is
tiszta rézből vagyon. Kérdezik: honnend jön uraságod? nem jönne-e vissza
vadászni velünk? Én már elvégeztem a magamét, és mutatja nekik az
aranyvadkacsát, hogy mit visz. Ennek meglátására egymás szemibe néztek,
és mondják egymásnak: Vegyük meg tőle, ha eladja, nagy becsületet
nyerünk mi ezzel. Kérdik őtet, miért adná azt az úr minekünk el? Feleli:
pénzért nem, hanem ha azon két gyűrűcskéket nekem adjátok, melybe
esküdtetek, úgy oda adom. Ezek egymásnak szemibe néznek, sokáig
gondolkoznak, egyszer azt mondják egymásnak: adjuk oda hiszen majd
csináltatunk mi efélét az aranyművesnél, ez által pedig nagy becsületet
szerzünk magunknak. Oda adták, és kérdezik: ki lenne személye? Feleletül
adta: én, a deszkavári királynak fia. Ezzel egyszeribe elbucsúztak, és
örömökbe elnyargaltak, Nemtudomka pedig megelőzte őket, és addig
felöltözködött más ruhájába, és kiáll az ajtaja mellé; hát egyszerre
jönnek, és mondják: Látod sógor Nemtudomka, miért nem jöttél el, lásd
mit vadásztunk! Nem tudom. De tudjuk mi, szamár. Ezen megörűlt a király,
minthogy efélét ebben az országban nem is látott. Másnap megintelen
kimentek, és ismét híják őtet: Gyere sógor, vadászni. Nem tudom. A másik
azt mondja: Hagyj békét annak a bolondnak. Nem tudom. Ezzel elmentek, de
Nemtudomka megintlen megelőzi őket ezüstszin szőrű lovával, és magán is
azonféle ruha ékeskedett. Amidőn megszemlélték őtet, egyik azt mondotta:
az a tegnapi királyfi! a másik mondja: nem az, mivel az rézruhába volt.
Megszólítják őtet, hogy nem jönne-e vissza velek vadászni? Nem, mivel
már én elvégeztem, és mutatja nékik az aranyszarvast; akik ezt
megszeretvén, ismét kérdik: miért adná el nekik? Barátim nem egyebért,
hanem ha azon aranygyűrűket hagyjátok homloktokra sütni, úgy oda adom.
Egymás szemibe néznek – jóllehet ámbátor fájni fog, de a haj alatt senki
sem fogja látni. Azonnal reá sütötte homlokokra az aranygyűrűket,
ámbátor szívekre szolgált, de még is örömükben azt nem érezték annyira:
és megint kérdezték tőle: kihez volna szerencséjök? A deszkavári
királynak fiához. Ezzel elbucsúztak tőle, és elnyargaltak; de Nemtudomka
újonnan megelőzte őket, és kiállt a kapu eleibe a maga közönséges
ruhájába, és amidőn megjöttek, csúfolták: Látod, te vén banya, mit
vadásztunk? miért nem jöttél ki? Nem tudom. Mivel eszed nincs. Nem
tudom. Amidőn a király eleibe felvitték, százszortább megörűlt, és
dicsérte őket. Harmadszor amidőn kimentek volt, szokások szerint hívták
sógorukat, de csak Nem tudom felelettel hagyta őket elmenni; most is úgy
jártak. De megintlen elejekbe lovaglott, aranyszín szőrű lovával, és
olyféle ruhájával Nemtudomka, és amidőn meglátták őtet aranyos ruhába,
azt találták egymáshoz mondani: Valósággal megint a deszkavári király
fia jön vadászatról, jóllehet ugyan aranyruhába jön, de mindazonáltal
még is annak kell lenni. Amidőn már jól közelgetett, reá ösmertek, és
kérdezik tőle: honnend jőne azon pompás öltözettel? Vadászatról. Hát mit
vadászott? Ó igen gyönyörű szép aranytúzokot. Ezt amidőn meglátták, majd
meghaltak érte, és újonnan kérték tőle. Oda adom ezt is, de csak ha az
akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Ezen fájdalmat ugyan gondolhatták
magoknak, de mindazonáltal eltökéllették magokba: nem látja azt senki a
hátukon, hagyjuk reá sütni; amint meg is esett. Itten ellovaglottak haza
a szép vadállattal. De jóformán megszenvedtek érte; és nagy
dicsekedéssel a király eleibe mentek a hozott vaddal, amiért jobban
megörűlt mint a két első hozott vadállatnak. Nemtudomka pedig, amidőn
elváltak egymástól, leszállott lováról, és ez azt mondotta nekie: Ime
általadok három tarisznyát, nem sokára háborúja fog lenni feleséged
atyjának az Kukorica Marci királylyal, és amidőn látni fogod, hogy már
igen veszt, tehát rázd meg kantárodat, majdan ott termek, és mi is
fogunk mint esmeretlennek az ő segítségére menni. Az első zacskónak
olyan tulajdonsága vagyon: amidőn akarod, mindenféle katonák jönnek ki
belőle; a másodikból, akármennyi muníciót akarsz, annyit kaphatsz; a
harmadikból pediglen élelmet amennyit csak kívánsz. Amidőn már
elvégezték beszédjeket, ő a maga ruhájába felöltözött, és haza ment. Már
akkor pedig mindenütt keresték hogy hová lehetett? Kérdezi a felesége
őtet és a sógorai is: hol voltál, Nemtudomka? Rosz hír vagyon, háborúnk
lesz. Nem tudom. Másnap már, minthogy a Kukorica Marci királytól oly
parancsolatot hoztak hogy reggel a csata elkezdődik, kényteleníttettek
elkészűlni, és a megrendelt órára az ífju házas királyok is kimentek.
Amint hadakoztak, Kukorica Marci úgy megverte a király népeit, hogy már
alig volt erejek; egy szóval, ha egy napra pihenést nem adott volna
nekiek, az országból is kiverte volna. Itten haza való jövetelekor az
egész udvar szomorúságban volt, kivált Nemtudomka felesége, mivel mindég
gondolta: mit csináljon ő a boldogtalannal, ki beszélni, sem mást mit
tenni nem tud. Kérdi őtet azért: Lelkem, mit csináljak én már
mostanában, ha az atyám országát elveszti, hogy éljünk? Nem tudom; de
mindig örűlt; estve pedig megfogta feleségének gének a kezét, és hozza
őtet egész az atyja házáig; épen akkor vacsoráltak. Ezek csodálkoztak
ezen az ő megjelenéseken, holott soha sem szoktak eljönni sem ebédre,
annál inkább vacsorára. Amidőn beérkezett, nevetett, örűlt, és kiabált:
Nem tudom, és mutogatta kezével hogy itten akar vacsorálni feleségivel.
Nagyon is szívesen fogadták őtet, mivel ily jó kedvében még soha sem
látták. Amint vacsora közt beszélgettek egyről másról, megszólamlik
egyik sógora: Én nem tudom, minek örűlhet ez a Nemtudomka, holott
mostanába szomorkodni kellene. Azokra szavakra felugrik, és botját
kezibe veszi, s örömmel teljesen kiábálja: Nem tudom, több ízben is, és
forgatja botját, vág mindenfelé, és csúfolja őket mutogatással, hogy mit
félnek, nem tudom. Akkor megüti melyit, és az egekre mutatott ezen
mondással: Nem tudom. Felkeltek feleségivel egyetemben, megcsókolták
atyjának kezét, a többiek is egymástól elváltak, és ezek ketten haza
mentek aludni. Csodálkozott mindegyik ennek az ő víg napján. Másnap
reggel korán már mindenek fegyveresen az utcákon állottak; amint két
sógora Nemtudomkának ment a palotából ki, által ugrattak hozzája, és
mondták: Gyere, sógor, verekedni, tegnap úgy is eleget hadarásztál. De
ez szomorúnak tetette magát, és mondta: Nem tudom. Ezek után elmentek, s
a midőn a sógorok már jó messzi voltak a katonasággal, Nemtudomka
megrázta kantárját, mire ott termett jó lova, és mondotta neki: No, édes
gazdám, meg vagy már szabadítva, megtartottad szavadat, ezentul szabad
már beszéllned. Kiki gondolhatja, mely örömire lehetett szegény
Nemtudomkának hogy szabad volt már beszéllenie. Lovát bevezeti udvarába,
és beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: no angyalom, szép feleségem,
ne félj már többé, ne is szomorkodjál, mindenek jól fognak végződni.
Hogy megörűlt a felesége, azt kiki képzelheti; mindazonáltal ő
megtiltotta nekie, hogy felfedezze még atyja előtt is hogy beszéllni
tud, és háborúba megy. Legottan is előtte páncélos ruhába felöltözött,
lovára felült, megcsókolta őtet, és elment. Alig mentek ki a városból, a
tarisznyát megfordították, és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak
szörnyűség volt; mindig odább közelgetnek hozzájok, és épen akkor
Kukorica Marci király, feleségének atyját már nagyon megverte: de amidőn
meglátta hogy hátulról is jön egy nagy sereg nagy futással; még jobban
megijedt volt, de Nemtudomka fejér zászlóját előre küldötte volt: hogy
ne féljen, az ő segítségire mindjárt ott lesz. Kérdi a király: kihez
lenne szerencséje, és mint, érdemlette meg ezen szeretetet? Én a
deszkavári királynak fia vagyok, a többire leszen még szerencsénk
beszélleni; addig is megcsókolták egymást. Most Nemtudomka az elfáradt
katonákat hátra küldötte, és a magáét rukkoltatta előre. Amidőn már két
jó óráig viaskodtak volt, úgy tetette magát a deszkavári király fia,
mintha megsebesítették volna, csizmáját keresztül szúrta, és vért öntött
beléje, mindazonáltal magát úgy tetette, mintha ő azt nem is látná és
hátra szaladott, s mondja: no kedves esmeretlen király, ne busúljon, a
mi részünkön lesz a győzödelem, de én rólam se felejtkezzék meg. Itten
nagyon lekötelezte magát a király, hogy akármiben lehet szolgálatjára
lennie, azt mindenkoron teljesíteni fogja, egyszer csak azt mondja:
Deszkavári király fia, meg vagyon maga sebesítve! Hol? A lábán, és vér
is fut belőle. Kérem tehát adja le nyakáról kezkenőjének felét, hadd
kössem be. Hát ha az ingit kérte volna, nem adta volna-e oda? Azután
megint elment a viaskodás piacára, és Kukorica Marci királyt úgy
megverték, hogy egész az országaig visszakergették, és őtet sok adóra
kötelezték, melyet sokáig fizetett is.

Itten elmúlt a háború. A deszkavári király fiát hítták magokkal,
embereivel egyetemben, hogy annál jobban meghálálhassák nekie erántok
mutatott szeretetét; de ez megköszönte, hogy el fog jönni másnapra.
Itten elbucsúztak egymástól; ő, mintha itten pihentetni akarta volna
katonáit, leült, és ők nagy örömmel elmentek. Mikor már jó messze
voltak, zacskókba szedte ármádáját, a maga lovával frissen hazament;
lova itten eltávozott, ő pedig levetette otthon páncélos ruháját, és
feleséginek itten elbeszélte mely szerencsésen lett vége a harcolásnak,
és még egyszer kérte, csak ne szóljon senkinek semmit is, hogy tegyen
először sógorain egy megérdemlett csúfolódó tréfát. Azért meg is hagyta
feleséginek, hogy víg legyen, ő pedig beszélleni semmit sem fog;
utóljára arra is megtanította feleségit, hogy említse: nem hiába
mutatott Nemtudomka az égre, és mindég örűlt: hát örömre is vált a mi
szomorúságunk; máskülönben hogy kérdezze meg sógorait, micsoda
vitézségeket vittek véghez, és miért nem vitték el Nemtudomkát erővel
hadakozni; legalább megtanúlt volna ott beszélleni. Itten hallják a
muzsikaszólásokat. Kimegy Nemtudomka az ajtó eleibe, és nagy szomorúan
nézi őket; de két sógora rá kiált: No te ingyenélő, mért élsz a világon,
ha mindig csak otthon henyélsz? lásd, mi veszekedtünk, és erőszakkal
mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom. Nem hiába mondotta ő valóban nem
tudom, de igazán el is találta. Estve aztán nagy mulatság van, ahol
mindenféle nagy és kis urak megjelentenek az egész udvari személyekkel
egyetemben. Itten mindnyájoknak kedvek volt, csak épen Nemtudomka
egyszerre kiszökött onnend, és elment házába, és köröskörül felállította
háza előtt ágyúit katonáit őrizésképen. Azon alkalmatosság alatt
meghasználta felesége a feltett kérdéseket mind, de csak az ő sógorait
dicsérték; és mikor arra a kérdésre kellett volna felelni: „miért nem
vitték el Nemtudomkát magokkal, legalább megtanúlt volna beszélleni;“
hát azt mondják nagy fitykén: Bolondot oda vinni? ugyan gondolat!
Minthogy ottan a szobában nem volt, a király utána küldötte legfőbb
generálisát hogy híná fel; de amidőn generális uram meglátta a sok
fegyveres katonákat, visszaszaladt, és jelenti hogy oda követségképen
kellene menni, ki tudja mi van a dologban? Mindjárt egynehány katonákkal
bement hozzája, és mondja: a király hívatja, jőnne fel; és megszólamlik:
tőle mint atyámtól ugyan nem érdemlem, de addig fel nem megyek míg őmaga
le nem jön hozzám. Amelyet mikoron megmondott a generális, a király
lejött hozzája, de már akkor a sok katonaság onnend elveszett, ő pedig
letérdepölve várta őtet, úgymint a királyt. Amidőn ez belépett, kezét
kérte, megcsókolta, és felkelt: köszönöm édes atyám nagy
megalázódásodat. Most bíboros bársonyos királyi, ruhájába,
felöltözködött, s kérte atyját hogy a többiek előtt praesentálja.
Mindegyik csodálkozott, hogy oly szép ífju volt, és megszólamlott,
feleségét pedig a többiek előtt megcsókolta.

Beszélnek most a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett volna;
elvesztünk volna; kérdezi tőlök Nemtudomka: Ösmerik-e még ezt a
kezkenőt? Ó igen is. No tehát nem kell már keresnünk őtet: én azért
neveztem magamat úgy, mivel deszkaházba laktam. Megmutatja a két
aranygyűrűket: Ki ösmerné ezt magáénak? A két királyleány mindjárt,
egyik is, másik is, azt mondja: Az enyém. No tehát, hogy megesmerjék a
ravasz erkölcsű embereket, ezek a két szemtelen sógoraim adták énnekem
az aranyvadkacsáért, amelyet ha nem hisznek, nézzék meg a homlokukra
sütött bélyeget; és az utóbb hozott vadállatért hátukra az akasztófát
sem szégyenlették reásüttetni. Ezt mindjárt megvizsgálták, és valósággal
úgy találták. Nem volt itt többé kedvesebb ember mint a született
királyfi _Dániel_, az úgynevezett Nemtudomka, akinek is a királyságot
általadta felesége atyja, és megkoronáztatott Angliába, London városába,
és két sógorai régi becsületeket elvesztették szemtelenségek miatt, és
így szerencsésen éltek együtt mindnyájan, míg meg nem haltak. A lovat
pedig mindég magánál tartotta.



XIV. LEÁNYSZÍN BÁLINT ÉS GYÖNGYSZÍN ILONA.

Volt egyszer a világon egy király, a kinek két gyermeke volt, egyik fiú,
a másik pedig leány. A leány olyan szép volt, hogy széles e világon
társa nem volt; a fiút nevezték Leányszín Bálintnak, a leányt pedig
Gyöngyszín Ilonának; és azt a bátyja oly annyira szerette, és nagy
szeretetből kívánta hogy mindenkoron előtte és vele legyen; de minthogy
az épenségesen nem lehetett hogy mindig szem előtt legyen, egész
országába kurrenseket ereszgetett, hogy ahol csak egy képiró találtatik,
oda jőjenek valamennyien az ő tulajdon házába. Akkor egész országában a
kik csak képirók voltak, valamennyien megjelentek; és a húgát eleikbe
mutatta, hogy, ha úgy le tudnák őtet venni, amilyen valóban volt, ő
felette igen nagy ajándékot adna nekiek. De a képirók közel sem jártak
hozzája, nem hogy le tudták volna valósággal rajzolni. Amidőn már látta
a királyfi hogy azok semmire sem mehetnek vele, azt mondja nekiek:
Tudnátok-e még képirót országomban, aki meg nem jelent volna? Felséges
királyfi, már senkit egyebet nem tudunk; egy öreg maradt el tőlünk az
úton, aki nem győzött velünk jönni. Akkor mondja a királyfi nekiek, hogy
várakozzatok addig, míg ide érkezik. Akkor oda érkezett az elmaradt öreg
képiró, és megmutatták neki a királyfinak húgát, de még jól rá sem
vetette szemét az eljött öreg, hogy azonnal kicsukta magát egy különös
szobába, és huszonnégy óra alatt úgy lerajzolta, hogy még hétszerte
szebb volt, mint a leány valójában. Itt a királyfi a lerajzolt képnek
igen felette megörült, s a képíróknak jó-e, s bő ajándékot osztogatott,
és azután széllel bocsátotta ismét az országba.

Itt a királyfi úgy annyira örűlt a képnek, még jobban mint ha húgát
láthatta volna, és azt mindig szeme előtt tartotta és forgatta. Egyszer
kimegy a Veres tengernek partjára sétálni, ő pedig a képet mindig
nézegette; egyszer nekie jött egy nagy forgószél, a képet kikapta
kezéből, és bevitte a tenger közepire. Itten a királyfi ezen
szerencsétlenségen igen nagyon megszomorodott, hogy mely nagy nehezen
tett reá szert, és még is ily véletlen nem reménylett
szerencsétlenségből elvétetett tőle; azután haza megy a királyfi
bújában. Az anglus királynak pedig volt itten hat halásza, és mindég
hajtotta őket a tengerbe halászni, mondván hogy addig haza se jőjenek,
míg az ő kedvére való halat nem fognak, különben mindnyájokat
felakasztatja. Itten a halászok, amidőn a tenger közepire érnek,
meglátják a képet, hogy a víz tetejébe lebegett; a halászgazda tehát
azonnal felvette a vízből, és mindjárt mondja a többieknek, hogy vigyük
mi meg ezen képet a királynak, hogy talán még nagyobb örömet okozzunk
nekie, mint ha halat fognánk. Ezek után visszafordultak. A király
meglátván hogy az ő halászai oly hamar visszajönnek, nagyon csodálkozott
hogy mi dolog legyen az, holott másszor öt hat napokig is odakint
halásztak, és még is alig kaphattak kedve szerint való halat. A halászok
pedig kiszálltak a csónakból, és felvitték a képet a királynak eleibe,
itt a király annak igen nagyon megörűlt, s azt mondja a halászoknak hogy
többet ne menjenek ki soha halászni, amint van, mindenekbe szabadosok
lesztek mint magam. Oly kegyelmet kaptak a halászok. Akkor a király a
városba volt tizenkét tanácsos uraival, és míndjárt behivatta őket
udvarába, és a képet elejekbe adja: Halljátok-e? ha tik ezt huszonnégy
óra alatt ki nem tanácsoljátok, hogy hol lehet azon leány, aki itt le
vagyon írva, és nekem meg nem mondjátok, hát én valamennyiteket erős
büntetés alá vettetlek. Akkor a tizenkét tanácsos urak annyira
tanácskoznak, majdhogy meg nem bolondúlnak valamennyien, mivel a
legöregebbik úgy is olyan féleszű volt, s mondja a többieknek:
Halljátok-e, hogy tudnánk mi azt amit soha sem láttunk avagy hallottunk,
a királynak megmondani? hanem gyerünk fel a királyhoz, és mondjuk meg
nekie, hogy mint lehetne ezt minekünk megmondani, amidőn soha semmit
felőle nem hallottunk? hanem ne úgy cselekedjék azzal felséged, hanem
ereszgessünk széjel kurrenseket az országokban, ahol csak van egy herceg
avagy gróf, s báróknak fiai, és ahol csak királyságok is vagynak, hogy
jőjenek ide az anglus udvarba. A király csakugyan szavukat fogadta a
tanácsosoknak, és a megjelent királyfiak és más úrfiak eljövetele után
nagy pompát tartott, kik közt volt Leányszín Bálint is. Az anglus
királynak tehát, amidőn legjobban áll az ebéd, mondják tanácsosai: tegye
ki az asztal közepire azon képen, akkor majd meglátja a felséges király,
ki tud el leány felől valamit, avagy ösmeri, mert úgy megesik rajta a
szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, és le kell nekie azt törülni;
abból tehát megismerheti felséged aki afelől valamit tud; akkor csak
menjen és szóljon nekie egyet, hogy várakozzék mindaddig, míg
valamennyien széjel nem mentek és vége nem lesz a mulatságnak, hogy
némely beszédit vele közölhesse.

Ezek után a király, amidőn már legjobban állt a déli ebéd, kitette a
képet az asztal közepire, a királyfi meglátja a képet, s ezen meglátásra
csakugyan úgy megesik rajta a szíve, hogy a szemiből kiesik a könyű, ki
kellett a szemeit törülni. A király mindjárt gondolta magában, hogy
Leányszín Bálint, királyfinak kell felőle valamit tudni, és oda ment a
hátához, és mondja nekie: Várakozzál utóljáig, míg vége lesz a
mulatságnak, kevés beszédem fog veled lenni. Amidőn már vége lett a
mulatságnak, valamennyien széjel mentek a királyfiak, csak épen a
Leányszín Bálint királyfi maradott az anglus király udvaránál. Akkor
mondja nekie a király: valld meg igaz lelkedre, hogy tudsz valamit a kép
felől, ne félj, nem lesz semmi bajod; láttam, hogy senkinek egyébnek meg
nem esett rajta a szíve, csak teneked. Ezekre mondja Leányszín Bálint
királyfi az anglus királynak: hogy ne tudnék én felőle, felséges király,
midőn ezen képnek formája az én testvérem? No tehát hogyha teneked
testvéred, húgod, nekem feleségem lesz. Akkor azonnal levelet küldöttek
előre, hogy úgy készítse magát el Gyöngyszín Ilona, hogy az anglus
király megy bátyjával érette, hogy feleségül elvegye. Volt pedig odahaza
egy mennydörgős vén gazdasszony, akinek volt egy eladó leánya; ennek a
fogai akkorák voltak, hogy, három rőf fátyolt vett, és azzal takargatta
fogait. Így a vén asszony mindjárt lement a pincébe, és a hordókat
valamennyit méreggel tele ereszgetett, és úgy lecsalta Gyöngyszín Ilonát
a pincébe, hogy majdan ott veszti, és a maga leányát adja az anglus
királynak; de Gyöngyszín Ilona észre vette, és egy cseppet nem ivott a
kínált borokból. A vén asszony látta már, hogy itten el nem veszejtheti
s hogy egyszer majd haza is érkeznek, akkor zsebéből kikapta a nagy
konyhakést, és Gyöngyszín Ilonát keresztül döfte, és a hordók közzé
vetette, hogy meghalt; azután felment szobájába, s a nagyfogú leányát
Gyöngyszín Ilona ágyára fektette. Amidőn már az anglus király Leányszín
Bálint királyfival házokhoz értek, itt bemennek a szobába; amidőn
meglátta az anglus király a leányt: hohó Leányszín Bálint, mondta, ha én
ezt tudtam volna, hogy ilyen a te húgod, nem hogy érette jöttem volna,
de még csak meg sem mozdúltam volna. Akkor mondja a vén asszony: Ó
felséges király, nem ilyen volt ám, amidőn a bátyja elment – hanem ha
szép volt a kép, kin le volt rajzolva, maga még hétszerte szebb volt; de
minthogy sokat sírt rítt bátyja után, nagyon elmásúlt a szine. Akkor
mondja a király: hogyha úgy van, mégis elviszem, hogy hiába ne jöttem;
de három esztendeig nem leszek vele. Itt a vén asszony megtanította;
leányát, hogy, ha hozzája áll az anglus király, kérje őtet, ezen öreg
gazdasszonyunkat hadd vigyük magunkkal el, mivel itten is már régi
szolgám volt, s hogy ott is jó lesz valami szakácsasszonynak; de a
király nem akarta elvinni a maga udvarához, mivel ottan nem szükséges,
minthogy ottan minden szolgálatban vagyon ember, mégis oztán a leánynak
szavát nem akarta megvetni a király: hogyha tehát úgy vagyon, még is
eljöhet velünk. Itten mindjárt befogtak hat bokrétás lovat hintóba, s
amidőn már be volt fogva, beültek ők hárman a hintóba, a vén asszonynak
pedig hátul volt a helye zsákon. A király és királyfi semmit sem tudtak
afelől, hogy a vén asszony úgy elvesztette Gyöngyszín Ilonát, és miben
mesterkedik; mert a vén asszony leszaladt a pincébe, és Gyöngyszín
Ilonát bedugta egy zsákba, és felvetette a bakra, és felült a teteibe,
és úgy indúltak útnak Anglusországba. Amidőn már a Veres tenger közepe
felé értek volna, itten a vén asszony felvette a zsákot, és
belehajította a tengerbe hogy szinte zuhant. Akkor kitekint az anglus
király a hintóból: hallod-e te vén kutya, mit vetettél most a vízbe? Azt
feleli a vén asszony: mit vetettem, felséges király, egy zsák korpát
hoztam, de a lovakra nehezteltem, azért vetettem belé. Akkor mondja a
király: hallod-e te vén kutya, minek hoztad te a korpát az én
országomba, midőn ottan több liszt van mint nálatok korpa?

No de már most hagyjuk a bevetett Gyöngyszín Ilonát a Veres tengerbe, és
gyerünk velök haza. Amidőn már haza értek, itthon áll a nagy mulatság és
lakodalom, és ennek is már vége vagyon, a vén asszony pedig szakács lett
az anglus király udvaránál, és Leányszín Bálint királyfi is csak ott
lakott az anglus király udvaránál. Itt pedig az én vén asszonyom azt
mondja alattomban leányának; Hallod-e te, édes leányom, hogy veszítsük
mi el innét a királyfit? ha ez itten marad velünk az udvarnál, utóljára
még kivégez bennünket a világból. Itten a vén asszony mit cselekedett?
Reggel felmegy a királyhoz, és mondja nekie: hallod-e felséges király,
hogyha a Leányszín Bálint királyfit el nem veszted udvarodtól, hát fejér
személyeid nem jól járnak miatta, mert így meg amúgy cselekszik velök. A
sok hazugságok által így elárúlta az anglus királynál őtet; ezen pedig
az anglus király nagyon megharagudott, és mindjárt felhivatta a maga
szobájába a királyfit: hallod-e, nagy panasz jött reád: ha te azt el nem
hagyod, és még egy jön panasz reád, majd meglátod mit csinálok veled.
Ezen a királyfi felette nagyon megszomorodott, mert nem érezte magát
semmibe bűnösnek, és még is ilyen bajba esett véletlenül, s az nap nem
tudta hogy mit csináljon bújába; gondolkozott a királyfi, és mindég
azon, micsoda erkölcstelenséget tehetett volna? Hanem itten a vén
asszony nem hagyta abba; második reggel ismét felment a királyhoz:
felséges király, hogyha el nem veszted őtet az udvartól, bizonyosan nem
jól járnak fejér cselédjeid miatta, mert így meg így cselekszik. Ezekre
az anglus király még jobban megharagudott, hogy ismét olyféle panasz
jött reá: ha te még sem hagyod el, és még egyszer panasz jön, mindjárt
szobámba fogsz jönni, azonnal keresztül szúrlak kardommal. Itten a
királyfi még jobban megijedt volt, mert nem érezte magát semmibe
bűnösnek, és hogy mely ártatlanul kell nekie a világból kimúlni. Itten
második nap is abban maradt a dolog, ő pedig búsúl és gondolkozik: még
is micsoda híbát követhetett volna el? Hanem az ördöngös vén asszony nem
hagyta abba; harmadik reggel is felment a királyhoz: felséges király,
bizonyomra mondom hogy, ha mai napnál tovább itten fogod őtet hagyni,
még a feleséged sem jár jól miatta, minthogy így meg így cselekszik. Még
jobban megharagudott a király; és itten a királyfit ismét felhivatja
magához. Amidőn belépett a szobába, nekie ugrik az anglus király, és
önnön kardjával keresztül taszította; azzal a királyfi mindjárt meghalt.
Azonban a király mégis nagyon megbánta tettét, hogy ilyen szép ífju
királyfit kivégzett ezen világból; és azonnal egy zsákba dugta őtet, és
a maga szobájába felállította ajtaja mellé. Eféleképen vesztette el a
vén ördög mind a két ártatlan testvéreket a világból.

No már hagyjuk ezt itten, és fordúljunk a Gyöngyszín Ilona után. Itt
pedig ezen nevezett leányból a Veres tengerbe lett egy aranykígyó.
Amidőn a deákok tíz órakor kijöttek az oskolából, és kimentek játszani a
Veres tengernek partjára: itten tizenkét órakor, amidőn a nap
legmelegebben sütött, az aranykígyó kiment a napra sütközni; A deákok
ezt meglátták, és megfogták. Itten mindjárt azt mondja egyik a
másikának: Vigyük mi ezt a királyhoz, majd sok pénzt ad nekünk érette.
Azzal viszik haza felé. – Itt az aranykígyó megszólamlik a gyermekekhez:
Halljátok-e? ha ti engemet a királyhoz visztek, akármennyi pénzt ajál
érettem, ne vegyétek el, hanem azt mondjátok: felséges király, mi ezen
aranykígyót nem hoztuk pénzért, hanem kenyérért és sajtért. Azzal a
király mód nélkül megörűlt azon deákoktul hozott szép aranykígyónak, és
kenyeret sajtot adott nekik érette. Itt a király bevitte a maga
szobájába a kigyót, és egy aranykalitkát csináltatott számára, és
felakasztotta egy szögre a feje fölé, és igen nagyon örűlt rajta hogy
oly szép jószág van a szobájába. Azalatt a vén asszony kitanulta aztat,
hogy azon aranykígyó lett volna Gyöngyszín Ilonából; itten elmegy a
leányához, és megbeszélli nekie a vén asszonyi: Hallod-e, édes leányom,
tedd magadat beteggé, és ha a király hozzád jönne, és kérdezi: micsoda
bajod van? mondd meg nekie, hogy ha azon aranykígyót el nem veszejti
házátul, hát te a szagátul szörnyet halsz, és soha veled beszélni nem
fog. Ezen a király igen megszomorodott, mely móddal veszejtse ő el ezen
szép jószágát? Bújában nem tudta mitévő legyen? kapta végre az
aranykígyót, s kétfele vágta, és a házának két szegire a földbe beásta.
Itt az elásott aranykígyóból egy éjtszaka akkora két aranyfa nőtt, hogy
még hétszerte nagyobb öröme volt rajta, mint a kígyón. Itten a király
azon két fának örömire több királyokat is oda hivatott, és alatta igen
nagy mulatságot tartatott. Azalatt pedig a vén asszony ismét kítanúlta,
hogy azon két aranyfa lett volna Gyöngyszín Ilonából. Hallod-e, édes
leányom, mikor legmelegebben süt a nap déltájba, és legjobban áll a
mulatság a fa alatt, hallgass csak reá; az a két fa megszólamlik, és
vigyázz: mit fog mondani. Nohát az a fa, ki alatt a király állott,
megszólamlik, s mond: Ó felséges király, de szívesen tartom reád ezen
szép hűvös árnyékot; amely ágam reád szolgál, olyan könnyen tartom,
mintha csak nem is volna; a másik fa pedig megszólamlik, ki alatt a vén
asszonynak leánya volt: én meg olyan nehezen tartom ezen nagyfogú
bestiára, hogy amely ágam reá szolgál, majd csak le nem szakad. Ezt a
leány mind jól hallotta; elmegy az anyjához, és megmondja a fáknak
szólásait; az anyja ezt mondja nekie: eredj az ágyba, és tedd magadat
halálos beteggé amidőn már vége lesz a mulatságnak, ha hozzád fog jönni
a király, és kérdezni fogja mi bajod van? mondd nekie: ha azon két
aranyfát ki nem vágatja onnand, annak a szagától meg kell halnod. Itten
a király azon igen megszomorodott, hogy ezen két aranyfát felesége
kedveért el kell veszíteni az udvarból; hanem mit volt mit tennie,
kivágatta és csináltatott magának és a nagyfogú leánynak
aranynyoszolyát. A király ezen ismét megörűlt: mely szép aranynyoszolyái
hogy szobájába vannak, de a vén asszony megintlen kitanúlta hogy azon
fákból lett volna azon két aranynyoszolya, és még azt is, hogy kellessék
elveszteni; mondja tehát leányának: ne aludj ma éjtszaka, és csak
hallgasd: megszólamlanak azok a nyoszolyák, hát mit fognak mondani?
Itten a királynak beviszik a fürdőt; amidőn már megfürösztötték, kezibe
adtak egy pohár álomport; melyre úgy elaludt, hogy majd csak a lélek is
alig maradt benne. Valami tizenkét óra felé megszólamlik a nyoszolya,
kin a király feküdt, s azt mondja: Ó felséges király, de szívesen és
könnyen tartalak, mintha semmise volna ben ne, avagy rajta sem volnál; a
leányé pedig megszólamlik alatta: én pedig ezen nagyfogú bestiát oly
nehezen tartom, majdhogy le nem szakadok alatta. A leány azt mind jól
hallotta, s azonnal elment az anyjához, és mind elbeszéllette, és a vén
asszony tanácsából legott elmegy a királyhoz, felkölti álmából:
hallod-e? ha azon két aranyas nyoszolyát széjel nem vágatod és öszve nem
égeted, hát én a szagától meghalok. Ismét nagyon megszomorodott azon a
király, hogy kéréseit be kell teljesíteni; de mit volt mit tennie?
összevágta és tűzre rakatta, és hogy megégett volna már, bújában a
pernyét egy szakajtóban öszveszedte, és levitte a rózsás kertibe, és
rózsái közzé hintette, és egy éjtszaka azon elhintett pernyéből oly nagy
szép aranyrózsabokor nőtt, hogy mikor kiment a király sétálni, igen
nagyon megörűlt azon, és mindjárt a legszebbik rózsát leszakasztotta, és
szobájába a feje fölött levő képre felszúrta, és szobája ettől felette
szép lett. A király ennek igen megörűlt, hogy oly szépen tűndöklik
minden azon rózsától. Amidőn a fürdőt szokás szerént estve a királyhoz
beviszik, és megfürösztötték őtet, ismét egy pohár álomport adtak neki,
melytől úgy elaludt, hogy reggelig meg sem mozdúlt a nagy álom miatt. A
kis gyermek, kit a király magánál örökbe tartott, lábához feküdt, és a
rózsa valami tíz óra tájba leugrott a ház közepire a kép mellé, és egyet
fordult, a ház földjén megfésülködött, megmosta magát, akkor oda állott
a király fölé és úgy sírt, rítt, hogy a szoba térdig volt
aranygyöngygyel teli. Ó felséges király, be hiába hoztad el bátyámat,
nem különben engemet: még sem lehetek a tied! eztet mondotta: hogyha
azonban röstelled álmodat érettem, eljövök még egyszer, de azontúl, nem
tudom, jöhetek-e vagy soha! Azzal csak elfordult tőle, a szobát szépen
kitisztította, és ismét felugrott a kép mellé, megintlen csak rózsa lett
belőle. A kis gyermek mind ezeket jól látta, és mit beszéllett volt, azt
is hallotta. A király reggel amidőn felkelt, nem tudott ugyan a dologból
semmit sem, a gyermek pedig félt nekie megmondani. Második estve is
következik az idő, megintlen csak beviszik a királynak mindennapi
fürdőjét; amidőn már megfürösztötték, egy pohár álomport adtak a kezibe;
amely minutában megitta volt, azonnal elaludt tőle, és feltették ágyára,
és ismét rácsukták ajtaját, de a kis gyermek ugyanazon estve is ágyának
lábaihoz feküdt volt. Valami tizenegy óratájkor a rózsa megintlen
leugrik a kép mellől a ház közepire, és egyet fordul, a ház közepin
megfésülködik, és mosakodik, s olyanná változott mint életibe volt
Gyöngyszín Ilona királyleány. Akkor megintlen oda megyen a király fölé,
úgy sírt rítt, hogy a szoba térdig volt aranygyöngygyel teli. Ó felséges
király! be hiába hoztad el bátyámat egyetemben országomból,
elveszejtettek mind engemet és bátyámat, még sem lehetek a tied! – eztet
mondotta – hogyha azonban röstelled álmodat érettem, még egyszer el
fogok jönni, de azontúl soha! és azonnal elment tőle, és egyet fordúlt a
ház közepin, és felugrott a kép mellé; megintlen csak rózsa lett belőle.
Ezeket pedig a gyermek mind jól látta s hallgatta; a király pedig,
amidőn reggel felkelt, nem tudott semmit a dologban, a kis gyermek
pediglen félt nekie a felől valamit mondani. A király itten mindjárt
parancsolja kocsisainak hogy egy paripát nyergeljenek meg, mert kimegyen
vadászni; és ki is ment, a kis gyermek pedig maga maradt azonba a
szobába. A vén asszony is bement a király szobájába, hol a kis gyermek
volt, s rá támadt hogy mit akar itten, amidőn semmi dolga nincsen? Itt a
vén asszony előlvette a gyermeket s jól megverte; azzal a gyermek
megijedett és elszaladt, és ott hagyta az udvart.

Amint a király haza jön, keresi a gyermeket, de sehol sem találhatja;
azonnal öszvehivatja cselédeit, és kérdezi, hol van avagy hová lett, ki
bántotta a gyermeket? Itt a vén asszonynak, mit volt mit tennie, meg
kellett nekie mondani: felséges király, ő lejött a szakácsasszonyok
közzé, és valamit eltört, azért reá ijesztettem és elszaladt. Arra azt
mondja a király: no várj te vén boszorkány, én azt jól tudom hogy a
gyermek a szobábul ki nem jött, hacsak te nem mentél oda, mert ő addig a
szobát soha sem hagyta ottan. Erre a király igen megharagudott, és
felült lovára, és az agarakat összehivatta, ismét visszament vadászni az
erdőbe. Itt pedig az agarak elszaladtak előre, és a kis gyermeket
megtanálták egy bokor alatt az erdő szélin: az agarak megismerték őtet,
és mutatták örvendetességeket, a bokrot körülfogták, és csak a farkokat
csóválgatták örömökbe. Eztet amidőn még messzirűl látná a király,
gondolja magában: Micsoda állat lehet ottan, hogy azok a kutyák olyan
nagyon örűlnek nekie? Amidőn már oda ért volt, hát látja a kis gyermeket
a bokor alatt ülni. Kérdi őtet: Édes gyermekem, hogy merted ott hagyni a
házamat és hogy jősz te ki? Felkelt a kisded, és kijött hozzája, és csak
lova mellett jött mindig hazáig; és amidőn már haza értek volna, akkor
mondja a kis gyermek: felséges király atyám, én nagy újságot mondanék
neked. Szólj mi az? ne félj semmit. Ni az a rózsa, akit a kertből
felhoztál, és a kép felett van, első estve tíz órakor leugrott a kép
mellől, és elbeszéllette nekie, úgy amint valóban első estve volt; a
második estve ismét eljött, de tizenegy órakor, és azt is szinte úgy
elbeszéllette király atyjának, amint a dolog volt, és azt is
megmondotta, hogy még utóljára el fog jönni ma, de soha többé, ha ma
vele beszélleni nem fogsz. A gyermek továbbá azt mondja: Tudja-e,
felséges királyatyám, mit csináljunk estvére? amidőn be fogják hozni a
fürdőt, úgy is én tartom a gyertyát felette; amidőn már megfürösztik,
kezébe adják azt az álomport: én akkor a gyertyát elejtem a fürdőbe, és
elalszik; hanem azután azon pohár álomport meg ne igya, hanem lassan
öntse le a fürdőbe, és vesse le magát az ágyba, mintha elaludt volna
tőle, és azzal el fognak menni; azután így el nem fog aludni, mint most
két éjtszaka, úgy is oda fekszem én a lábához; majd amidőn a rózsa lejön
a kép mellől, megvakarom felséges királyatyámnak a talpát, de azért fel
ne keljen addig, míg másodszor meg nem vakarom a talpát. Úgy kezdtek
immár folyni a dolgok, mint a múlt éjtszakákon, de a király, bár nem
aludt, fel nem kelt, csak amidőn a gyermek másodszor megvakarta a
talpát: akkor ugrik a leánynak nyakába; te az enyim, és én a tiéd. Volt
pediglen akkor ott a gerenda felett egy aranyszál vessző, és a kis
gyermek azt mindjárt a királynak kezébe adja, hogy vágja vele a
királyfit a zsákba mind addig, míg csak belőle ki nem ugrik; amelyet meg
is cselekedett, és szegény Leányszín Bálint egyszerre csak a szoba
közepire ugrott ki. Jaj, felséges király, de elaludtam! El bizony, te jó
lélek, örökre is mind a ketten, hogyha ezen gyermek nem lett volna.
Akkor mindnyájok elbeszélése után tudta csak a király melyféle
csalárdsággal élt a vén asszony, csakhogy a maga leányát a királynak
adhassa. Itten a gyermek mondja királyatyjának, hogy az a vén asszony
leányostól együtt ördögséggel bir, amiért meg kell mind a kettőjöket
égetni. És ezen gyermeknek javallására a király azonnal meg is köttette
a vén asszonyt leányostúl, és egy szekér nádat kivitetett a város alá,
be is rakatta azzal a náddal, meg is égettette a két csalárdot, és
azután újra nagy mulatságot tartatott. Akkor vette elől az anglus király
a portrét, de a leány sokkal szebb volt mint lerajzolva látszott; és így
éltek sok esztendőket örömmel és boldogságban. A király a deákokat is
megkerestette, akik csakhamar meg is találtattak, és őket érdemes rangba
tétette a neki hozott ajándékért; ki nélkül soha sem is juthatott volna
ezen örömhöz: így tehát azoknak hálálhatta, amint úgy is lett, és így
van a mesének vége.



XV. CSONKA ÉS SÁNTA PAJTÁS.

Volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű felesége, kinek e
világon szépségre párja nem volt. A király maga is szép volt. Egyszer a
felesége lebetegedett, és azt hagyta nékie testamentomba, hogy ha meg
találna halni, addig meg ne házasodjék, míg csak oly szépet nem kap mint
ő. Ugyanazon betegségben a királyné csakugyan meg is halt, s a király
őtet eltemettette, és özvegységben élt egy esztendeig; azután
gondolkozásba esett, hogy meg kellene nékie házasodni, de nem tanál
semmiféleképen olyan szép asszonyt mint a volt felesége. Itt tehát
gondolkozásában és bújában a király nagyon megsoványodott és elment
országokat összejárni, de mi haszna, hasonló szépségűt az ő feleségéhez
nem tanálhatott, s így megintlen visszafordúlt a maga országába. Volt
pedig nékie egy szakácsa, a ki úgy tudta a jövendőt mint az elmultat; ez
kérdezte a királyt: ugyan felséges király, mi okból most olyan sovány,
és ennekelőtte olyan szép és kövér volt? A király azt felelte reá: mi
haszna, édes szakácsom, hogyha meg is mondom, te arról nem segíthetsz.
Felséges király, én sem vagyok már hálá az égnek gyermek, sokat láttam
és hallottam, hát hogyha tudnék rajta segíteni? Akkor a király mondja:
tudod-e mit hagyott a megholt feleségem a testamentomba? hogy mindaddig
meg ne házasodjam, míg oly szép feleséget nem tanálok, mint ő volt; már
pedig sok országokat bejártam, és még sem tanáltam olyat; a miatt
epesztődik az én szívem. Itten a szakács azt mondja: vagyon egy még
olyan szépségű, de nehéz lesz ahoz férni, t. i. vagyon az óriás
királynak egy olyan leánya, mint az volt, de annak nagy vitéznek kell
lenni aki ottan szerencsét akar próbálni, mert már sok vitézek ott
hagyták életeket miatta. A király azt mondja: nem bánom hogyha életem
oda lészen is, mindazonáltal azt a szerencsét még is megpróbálom, tehát
adj énnekem igazi tanácsot, igazi útat, hogyha tudod. Itten a szakács
mondja: Felséges király, vigyen magával katonaságot, egy batalion
granátérost, egy svadron huszárt, és egy regement gyalogságot: amidőn
már oda érkezik az óriás királynak gránicára, ottan lógerozza le
tulajdon népeit, és úgy maga menjen be az óriás rezidenciába, és azon
rezidencia alatt vagyon három aranyoszlop, és úgy irányozza magát, hogy
ha gondolja magát legjobb vitéznek, kösse az elsőhöz a lovát, de ha nem
bízik vitézségéhez, úgy kösse a hátulsóhoz, úgy nem adnak oly nagy
próbát. Ezen tanácsát a király mind jónak gondolta; elkészül tehát az ő
népeivel, s egykor útnak indúlnak; és amire oda érkezett népeivel
egyetemben, őket lelógerozta az óriás gránica előtt, maga pedig lóháton
bement, a rezidencia előtt leszállott, és úgy gondolkozik magában, és
úgy határozta magát: legjobb fog lenni nekie a lovát a hátulsó oszlophoz
kötni, mert ő nem vélte magát a legjobb vitéznek lenni. Amidőn már lovát
megkötötte volt; az aranyoszlop megzördűlt; itten az óriás király mondja
leányához: ismét jött egy vitéz a házunkhoz. Az óriás királynak leánya
kiszaladt a folyosóra, és visszaszaladt atyjához oly hírmondással; hogy
még ez nem vitéz, mivel a hátulsó oszlophoz vagyon lova kötve. Itten az
óriás királyhoz felment a király; amint a többi között egymásnak
köszöntenek mondja nekie: Isten hozott, barátom, mi járatban vagy? Én,
barátom, a leányodhoz jöttem szerencsét próbálni, akarnám magamnak
feleségül elvenni. Erre az óriás király azt mondja: hallod-e barátom,
három próbán kell neked általmenni, ha azt megcselekszed, úgy örökösen a
tiéd leszen, mert a leányom nagyon erős, és hatalmat vesz rajtad; Itt
mindjárt is a legelső próbához állítják a királyt. Két óriás behozta a
kardját és tarsolyát: Hogyha ezt a derekadra felkötöd, a fegyverit
megtöltöd, és a lovát megnyergelvén felülsz a lovára, vele együtt kimégy
vadászni: de a király a végit sem tanálta a kardkötőnek, mivel olyan egy
rakásból állott, mint egy petrence széna. Behoznak egy puskát mint egy
ágyu; de a király a földről sem tudta megmozdítani; s így mondja az
óriás király nekie: Látod, ennek sem vagy ura, hogy mertél a házamhoz
jönni? És így bevezették őtet a lovához, és kihozzák nekie a leányának
lovát, és itten, amint meglátja a ló őtet, kitátotta száját hogy
befalja, de a király elszaladt előle úgy, hogy az utól nem érte, s
bement egy szobába, magára csukta az ajtót, és így szabadította meg azon
lótól az életét. Parancsolta tehát az óriás király kötözzétek meg, és
vigyétek őtet a legerősebb tömlöcbe, hogy ily hitvány ember hogy mer a
leányommal próbálkozni. Ezen parancsolatot véghez vitték, és letették a
legalsóbb tömlöcbe, és katonákat rendeltek mellé vigyázatul. Azon idő
alatt, míg a király tömlöcbe volt, az óriás király a kocsisát
hazugságban tanálván, háza előtt egy oszlopot csináltatott, s a kocsist
fél lábánál fogva arra felakasztotta; Itten hamarjában az óriás király
kocsist nem kapott a négy igás ló mellé, kihozatta tehát azon királyt,
akit tömlöcbe tétetett, és kocsisnak tette melléje. Amidőn már hosszú
ideig kocsiskodik, és búsúl azon ki volt ő, és mivé kellett magát
tennie; az ő szakácsa az ő állapotját mind tudván, gondolja magában: el
kellene nekem királyom után menni, és őtet kiszabadítani rabságából; és
itten a szakács azonnal csináltatott magának egy királyi ruhát, és ő is
annyi katonaságot vett magához, mint a király, és elindúlt utána. Amidőn
már oda érkezett, a gránic előtt lelógerozta embereit és maga benyargalt
a városba, és leszállott lováról a rezidencia előtt, az első oszlophoz
kötötte lovát; azután felment az óriás királyhoz, köszönnek egymásnak,
és kérdezi tőle az óriás király: Micsoda járatban volna? Ez is azt
mondotta: leányodhoz jöttem szerencsét próbálni. Az óriás király mondja,
hogyha te azt megteszed, amit az én leányom, úgy magadévá teszed; ás itt
az óriások behozzák a kardját tarsolyát a leánynak, és nem késődött
vele, hamarjában a végit megkapja, és a derekára köti; a puskát is
behozzák nekie, egyik kezibe tartja, a másikkal pedig lőtt, és az
ablakhoz megy, és látja, hogy azon felakasztott ember még is ottan
kínlódik féllábon, akit az óriás királya felakasztatott: nekie céloz a
lábának, amelyet el is tanált, és így a felakasztott ember leesett, és
elmászott bármely nehezen. Igy tehát levezették a szakácsot királyi
ruhában az udvar közepire, és kihozták nekie azon mérges erős lovat:
gondolta a princeszné, hogy amely szempillantásban meglátja, azonnal el
fogja nyelni, de a ló nem bántotta, hanem hozzája megy, és nyalogatja, ő
pedig a lovat megnyergelte és felült, a kaput sem kereste, hanem csak a
rezidencián felűl ugratott; így a leány is felült a másikra, utána
nyargalt, de hírét sem hallotta, és így a leány visszafordúlt, és mondja
az atyjának: ez ám a nagy vitéz, kinek párját sohasem hallottam.
Visszajön a szakács is egy kevés vártattal, mondja az óriás királynak:
no barátom, mit akarsz még adni próbául? Nem adok már többet semmit,
hanem tied már a leányom: az is erős, de te még erősebb vagy, ki nem
foghat rajtad. Amint a leány oda ment hozzája, megöleli a nagy vitézt
adott csókjaival, és mondja: enyém vagy, gyönge szerelmem: itten az édes
atyám előtt fogd meg a jobb kezemet; és így felmennek a rezidenciába, és
az atyja mondja: hallod-e barátom, soká ne halaszszad, hanem esküdjetek
öszve. Itten tíz napot vetett nekie az öszveesküvésnek.

Ezen idő alatt lement a királyi ruhába felöltözött valóságos szakács a
kocsishoz, aki királya volt, és mondja a kocsisnak: no felséges király,
ösmér-e engem? Azt feleli nekie: felségedet ugyan nem ösmérem. A szakács
azt feleli nekie: én vagyok a volt szakácsa, aki a tanácsot adta volt.
Itten azt mondja a király: tehát, lelkem, mit keressz itten? Én jöttem
felségedet rabságából kiváltani, megnyertem a leányt, tíz napokat adtak
az esküvésre, ime felséges király, itt vagyon a ruhám, öltözzék belé,
azután nem fogják vélni hogy az én személyem nem lenne, és leszek én
azon ideig kocsis, míg innet elmegyünk. Felöltözött a király a szakács
királyi ruhájába, és felment a maga szobájába. Amidőn már, az idő
elérkezett az esküvésre, a király esküdött meg, nem az erős vitéz;
lakodalmat tartottak sok ideig; azután lement a megesküdött király
szakácsához, ki most s kocsis helyett volt: Mitévő legyek? adj már most
tanácsot. A szakácsa azt tanácsolta nekie, hogy búsúljon, és ha az óriás
király kérdezni fogja, miért búsúl, felelje: azért, minthogy ily messze
vagyok eltávozva országomtól, és hogy régenten nem láttam. Az óriás
király kérdezi őtet: miért búsúl? Azért, mivel haza szeretnék már menni
a magam országába. Itten feleli nekie: azon ne búsúlj, ha hamarább
szólottál volna, feleségeddel együtt már elmehettél volna. Itten
mindjárt tizenöt napot vetnek az elkészülésre; és itt vannak az
istállóba különbnél különb lovak, válaszsz magadnak. De a szakács azt
javaslotta királyának: csak azon négy igás lovakat válaszsza, ahol ő
vagyon. A király amidőn ezen lovakat kiválasztotta, mondja az óriás
király: mely okból nem választott szebb lovakat, amidőn itten szebbnél
szebbek vagynak? de erre aztat mondotta, hogy az útra úgy sem kell a
parádés ló, hanem aki húzni bír, mivel messze földre kell mennünk. Itten
a király megengedte nekie mind ezeket, és az óriás király még azt
mondja, adok egy olyan kocsist, aki már régen nálam szolgál; de ezt
megköszönte a király, és azt mondja nekie: a kocsist ne szakaszsza meg a
lovaktól, mivel a másik nem tudná a lovaknak szokását, s így az
út-alkalmatossága alatt megsoványodhatnának az erős lovak, a melyekért
nagy kár volna. Ezt is megengedte az óriás király: látod, pedig az
rabszolga, mindazonáltal még is eleresztem veled, hogyha a magad
országában is erős őrizet alatt vigyáztatsz reá.

Amidőn már az idő eltölt, és el kellett nekiek menni; mondja a szakács a
királynak: engemet többé máskép ne nevezzen, mint kocsisnak, különben
észreveszi a felesége. Amidőn az óriás királytól a két öszveesküdtek
elbucsúztak, ezeknek utána lejöttek; itten, minthogy a király hamarébb
lejött mint a felesége, azt mondja hamarjában neki a kocsis: a városon
kivül vagyon az óriás király virágos kertje: ha mondani fogja feleséged:
megállj kocsis, hadd szakaszszak három rózsát, amilyen szép vagyok,
annál is hétszerte szebb leszek; csak parancsolja felséged: hajts
kocsis, mivel attól nem hogy szebb lenne, hanem inkább hétszerte
erősebb, nem bírunk oztán erejével. Amint már felültek, kiértek a város
szélire, és akkor mondja a király felesége, amint a kocsis
megjövendőlte: Megállj kocsis, hadd szakajtsak legalább három rózsát; de
a király azt felelte: hajts kocsis, ne töltsük hiába az időt. Onnet
csakugyan jó hamar el is mentek. Amint már a gránicon által érkeztek, a
magok népét, akit ott hagytak volt, visszavitték magokkal. Amidőn már
saját országokba beérkeztek, nagy ágyuszólásoknak üdvözlésivel
tisztelték, és harmadnap múlva a szent János templomába a király a
feleségit megkoronáztatta, és így boldogul éltek hosszas ideig.

A királyné meg nem tudta, ki volt a vitéz, gondolta az urát annak lenni,
de pedig a kocsis volt. Egykor estve, amidőn lefeküsznek,
öszveperlekednek egymással: a király felkel az ágyából és elmegy a
kocsishoz, és előlbeszélli az ő történeteket; a kocsis kéri tőle a
ruháját: hadd menjek én fel; amelyet oda is adott; felöltözve felment,
és magával vitt egy háromágu korbácsot. A királyné itten minthogy meg
nem ösmerte, nem szűntette a pört; azonban a kocsis nekie megyen a
korbácscsal, és úgy öszvevágta oldalait, hogy ötöd napig feküdt ágyában.
Itten a kocsis kiment, és ismét oda adja a királynak ruháját, és
elbeszéllette a vele tett történetet, és meg-megtanította a királyt,
hogy micsoda szavakkal jött ki a házból, minthogy a királyné ki nem
tanúlta, hogy ki volna itten a mester.

Egykor a király elment diétára, és azon idő alatt egy vén asszony azt
mondotta: Felséges királyné, nem a tulajdon hitvese olyan erős, hanem a
kocsis, és az is verte meg a felséges királynét, mivel a király lement
hozzája, és a ruháját elcserélte. Itten azt mondja a királyné:
lehetetlen az, vén bánya, mert magam tapasztaltam hogy a király nagy
erővel bír, és micsoda próbákat tett az atyám házánál. Hiszen ott is a
kocsis volt a mester; mivel itten volt a királynál szakács, és ez adott
nekie tanácsot is, és úgy csalták meg felségedet, ott is így cserélték
ki ruhájokat. Itten a királyné azt mondja a vén banyának: már elhiszem a
szavadat; hát hogy kellene nekem ezen kocsist elveszejteni? Azt mondja a
vén asszony: Amidőn a király haza jön, tegye magát beteggé, és kivánjon
a kocsis szivéből és bal keziből enni, azt a király majd megteszi,
minthogy a felséges királynét nagyon szereti. Már amidőn a király
levelet küldött haza, hogy ekkor meg ekkor megérkezik, már harmadnap
előtt beteggé tette magát. Amint már a király, haza érkezett, és
feleségét tudakozta, mint vagyon, és itten mondja nekie: én, szivem,
meghalok, ha nem segítesz rajtam. Hát lelkem mit kívánsz? mindezeknek
eleget teszek. Énnekem más nem kellene, mint a kocsisnak a szíviből és
bal keziből legalább csak egy harapást ehetném, mindjárt jobban lennék.
Itten a király azt mondja: azt nem tehetem, hanem mást akármit kérsz,
megadom. Nekem más nem kell, és ha kívánságomat be nem teljesíted,
huszonnégy óra alatt meghalok. Itten még jobban elhagyta magát a
királyné; és úgy a király lement a kocsishoz, de a király nem mer neki
szólni, mert a vele tett sok jótéteményei eszébe jutottak, hanem a
kocsis megszólítja: ugyan miért búsúl felséges király? Én nem búsulok,
hanem azon gondolkozom, hogy a diétán nem jól ment a rendelés; de a
kocsis azt feleli: jól tudom én miben mesterkedik felségednek felesége;
és egyszersmind mondja a kocsis: felséges király én azt is megengedem,
de nem eszik ő abból. Bal kezemet vágassa el, és a szivemet ne bántassa,
hanem hozasson egy esztendős malacot, és vetesse ki a szivit, meg nem
ösméri ő azt, és adjon énnekem egy levelet, úti költséget, hogy azon
levélre mindenütt kaphassak enni és inni; én annyira el fogok menni,
hogy még soha hírét se hallom ez országnak. Itten a király azt mondja:
no, kedves feleségem bár kedves cselédem a kocsis, mindazonáltal
kedvedért azt is megcselekszem; itten melléje strázsát rendeltetett, és
hogy holnap reggel kiviteti. Amidőn reggel kikisérték a kocsist, amidőn
az akasztófához, vitték, a hóhér melléje áll, és elvágta balkezét, úgy a
disznót is előhozzák, és kivették a szívit; a borbély pedig beköti a
kocsisnak az elvágott kezit, és elbocsájtják; az itt való katonaságot
mind megesküdtette, hogy a királynénak senki ki ne vallja. Így a kezét
és a disznónak a szivit, egy arany tányérra tették, és eleibe vitték.
Amidőn a királyné meglátta volna, mondja: nem kell énnekem, csakhogy
elveszejtetted a csúnya orgazdát. Akkor nekie megy a királynak, és
hétszertebb jobban megverte, mint őtet megverette, és még a
rezidenciából is kihajtotta, annyira, hogy már kondásságra jutott, mert
mindenütt kergették és üldözték; azt megfogadtaták vele hogy ő a királyt
soha nem is ösmérte, hanem hogy mindig kondás volt gyermekségitől fogva.
Azalatt a királyné princekkel dombérozott, és nem mertek nekie véteni,
mivel nagyon erős volt, úgy cselekedett az országban amint maga akarta.

Jól vagyon; lássuk már, hogy vagyon dolga az eleresztett kocsisnak.
Elment ő már idegen országba, és egykor útjában öszvetanálkozik azon
kocsissal, akit az óriás lábánál fogva felakasztott, és itten tudakozza
tőle: Hallod-e pajtás, hová indultál? Azt mondja: én bizony országomból
bújdosok. – Tudakozza tőle: ösmersz-e engem, pajtás? – Erre azt feleli:
én nem ösmerlek. Én vagyok azon ember, akit az óriás rezidencia előtt az
akasztófáról lelövött. – Erre azt mondja nekie: Hát te hol jársz? Én az
országomból bújdosok. No látod, a király a jótéteményemért mint
fizetett: én váltottam ki őtet az óriás királytól rabságából, és még is
a szívemet és balkezemet el akarta vétetni felesége kedveért; de még is
köszönöm nekie, hogy a szivemet ki nem vétette, és adott uti költséget
és olyan levelet, melyre széles e világon reá enni és inni kaphatok. No
tehát, kedves pajtás, gyere menjünk együtt. Ők tehát sok ideig együtt
utaztak, és egyszer beérnek egy nagy erdőbe; és ottan az estve is reájok
érkezett: csináljunk édes pajtásom egy kis kunyhócskát; de mivel hosszas
esős idő volt, kiszorúltak a kunyhóból; tehát beásták magokat a föld
alá, annyira már, hogy ottan két hetekig tengelődnének, és minthogy
ottan már megszokták volt, nem akartak onnet elmenni, és ott magoknak
mindeneket megszereztek; és gondolták, hogy őnekiek semmi sem hibázik.
Akkor mondja a kocsis, akinek a keze el volt vágva: hallod-e, sánta
pajtás, – az pedig úgy hítta: csonka pajtás; – vajon, mi volna itten
nekünk még jó? édes pajtásom, minekünk jó volna egy leány, a kinek
kötelessége lenne mireánk főzni és mosni; de azt mondja a sánta a
csonkának: hallod-e pajtás, hol veszünk mi itten egy leányt; azt mondja
a csonka: hallod-e sánta pajtás, van ebben a városban egy özvegy
királyné, és annak van egy fia, és három leánya, hozzuk el a
legkissebbiket. Itten mondja a sánta: de pajtás, hogy hozzuk mi aztat
el? Erre megint mondja a csonka pajtás: csináljunk mi egy szekeret, és
majd te abba belé ülsz, mert nem jó a lábad; én pedig bele fogódzom, ha
kezem hibázik is, de a lábam jó. Majd elhúzlak én téged ülve. Te is
megfogod a ki kezedbe akad, úgy a templom eleibe megyünk; hát a királyné
fiával elől jön, öregebbik leánya utána, és úgy a legkissebbik utóbbá;
és amidőn neked alamizsnát akar adni, hát fogd meg a kezit és rántsd a
taligába, és úgy elszaladok én veletek, hogy soha hírünket, se hallják.
Amidőn már a talyiga készen volt, beleült a sánta, a csonka
belefogódzott, és úgy bementek a városba, a templom előtt megállottak,
és mint a többi koldusok úgy várták a szerencsét. Egykor itten jön a
királyné három leányival, és osztogat pénzt a koldusoknak, úgy azután a
leányai, elsőbb az öregebbik, úgy a középső, s úgy legutóbb a
legkissebbik. Mikor már nézte a csonka, hogy az adományokat a sánta
elveszi, és hogy a leányt elkapja-e? amidőn a legkissebbik adott nekie
adományt, általkapcsolta a kis királyleányt, és felvette a kocsiba, a
csonka pedig úgy elszaladt velök, mintha az ördög vitte volna őket.

A királyné azalatt bement a templomba, anélkül hogy visszanézett volna,
és leült a maga székibe, és úgy tanálta megnézni leányait: hát látta
csak ketteit ottan lenni, s tudakozza a legöregebbtől: hát a legkissebb
hol vagyon? Azt feleli: én nem tudom. Hiszen most jött utánunk. A
királyné felkelt, és kiment a templom eleibe, s ottan tudakozta a
koldusokat, hogy nem láttátok-e, hogy hova ment volna leányom? A
koldusok azt mondották: igen is láttuk, hogy itt volt két koldus egy
kocsival, az egyik benne ült, a másik pedig húzta; az egyik bekapta a
kocsiba, a másik elszaladt velek, s egy szempillantás alatt még hirét
sem hallottuk. Erre a királyné bement a templomba, és mondja a két
leányának a dolgot hogy mint vagyon. Mind a hárman vissza mentek tehát a
templomból haza, és küldöttek levelet mindenfelé, hogy a legkissebbik
leányát a királynak ellopták, a ki tudja hogy merre van, avagy ki vitte
el, nagy ajándékot fog kapni a királynétól; de itten őket sehol sem
találja a levél, mert ők sem falun annál inkább városba nem laknak, csak
kivül a hegyek közt, a nagy erdőségbe.

De lássuk azokat is. A legkissebbik királyleány azalatt a kunyhóba
érkezett; mondják neki a csonka és sánta pajtás: itten fogsz velünk
együtt lakni; ne gondolkozz semmit, nem lesz teneked semmi bajod, itten
lesz, teneked enni és inni valód, ha mink meg nem halunk, te sem halsz
meg; a lesz pedig a dolgod hogy főzöl és mosol reánk, mivel mi
mindaketten kimegyünk mindennap az erdőbe vadászni. Így vannak ezek vagy
két hétig; azalatt egy vén asszony oda szokott járni a leányhoz, és
amidőn a vén asszony bejött a szobába, a leány magát azonnal hanyatt
vetette, és úgy szopta a vén asszony a mellit. Itten a leány nagyon kezd
soványkozni; ezt észreveszi a csonka; szert másnap, amidőn kimentek,
kezdi előlbeszélleni a sántának: hogy a mi leányunk nagyon soványkozik,
mi baja, lehet annak? A sánta mondja: annak vagy szeretője volt odahaza,
és azt sajnálja, vagy más belső nyavalyája van. Mondja a csonka: ha haza
fogunk jönni, majd, megkérdezzük, és ha meg nem vallja, meg fogjuk
vizsgálni. Amidőn már haza mentek, tudakozzák a leányt: mi bajod van?
mondd meg nekünk, mért vagy olyan sovány, hiszen ételed italod nem
hibázik; vagy a szeretődön búsúlsz? vagy másféle bajod vagyon? Itt
ezekre a leány semmit sem szól, és csak azt adta feleletül, hogy semmi
baja sem volna, és szeretőm odahaza nem is volt. A sánta azt mondja a
csonkának: nézzük meg jól, mí baja lehet nekie; mire a sánta megfogta, a
csonka pedig ruháját fel akarta oldani: de erre a leány kiáltja:
bocsássatok el, megmondom mi bajom vagyon; kendtek mindennap hat órakor
elmennek, – és itt hagynak engemet; akkor egy vén asszony jön hozzám hét
órakor, és oly hatalma vagyon nekie, hogy ha engemet meglát, kell
hanyatt feküdnöm hét óratól egész nyolcig, és mellemet szopja: az emészt
el engemet. Akkor a csonka azt mondja: no sánta, ezt holnap megvárjuk:
én idebent elbújok, te pediglen odakint, és vedd a nagy fejszét kezedbe,
és úgy várjad; ha bejön az ajtón, megkaparítom, és neked kiáltok. Ígyen
ők másnap a szokott időre ki nem mentek, hanem amint elhatározták
magokban, úgy el is végezték. A vén asszony amidőn gondolta már hogy ők
kimentek volna vadászni, elment a leányhoz, és kinyitja az ajtót, a
leány hanyatt esik, a vén asszony meglátja a csonkát hogy eleibe ugrik,
vissza akar menni, de megfogja a csonka őtet erősen, s elkiáltja magát:
ide sánta pajtás! A sánta mindjárt beugrott a fejszével: fogd meg csak
csonka pajtás, majd megrakom én: tartja a csonka a félkezivel, a sánta
pedig jól megverte, még a csontjait is összeverték nekie; a vén asszony
reménykedik: bocsássatok el, mindaketten nyomorúltak vagytok, épet
csinálok belőletek, vezetlek olyan forrásra, hogy ha bele teszitek kezed
és lábad, az hétszerte jobb lesz a másikánál. No gyere hát, vezess oda,
úgy többé nem bántunk. Amidőn már a forráshoz értek, a sánta mindjárt be
akarta dugni a lábát, de a csonka nem hagyta: várj, törj csak elébb le
egy gallyat, és nyújtsd belé, hogy nem csal-e meg ez a vén boszorkány.
Amidőn az én sánta pajtásom a gallyat szépen benyújtja, azonnal lángot
vet; akkor mondja a csonka: üssed, majd tartom én őtet; és nagyon
megverte a vént egy nagy doronggal. Amint a többi között rimánkodott: ne
verjetek többé, gyertek, már mostanában igazán oda vezetlek; a másik
forráshoz is elvezette őket, és mondja nekie; nyújtsd bele csak, csonka,
a kezedet; de a sánta bele vetette a vele hozott dorongot, és az is
mindjárt lángot vetett; megint mást tört, s verte a vén banyát; ez pedig
ismét rimánkodott, hogy minden bizonynyal már oda vezetlek benneteket.
Itten megengedték nekie; vezeti őket a harmadikhoz is, és mondja a vén
asszony: ez az a forrás, akivel biztattalak; belé vetettek egy száraz
fát próbául, hát mindjárt kifakadt; a lábát belényujtja a sánta, és
kiveszi belőle, és különb lett mint a másik. Akkor mondja a csonkának:
No látod, nem vagyok már sánta. Gyere tehát, fogj meg engemet is, hadd
nyújtsam belé én is a kezemet. A volt sánta addig tartotta a csonkát,
míg ez a kezét benne tartotta. Már a csonkának is jó a keze, akkor
mondja a volt sántának: no pajtás, már mostanába nincsen semmi bajunk,
most verjük már meg ezen vén boszorkányt, hogy ne csigázhasson senkit;
és ketten addig verték, míg csak szuszoghatott, s végre meghalt, akkor
ott hagyták, és magok visszamentek a leányokhoz.

A szokott időben a két pajtás ismét kimegy vadászni, és a leányokat
látják, hogy mindennap jobban s jobban hízik; kevés idő s alatt egészen
helyre jött. Egykor amidőn kimentek, azt mondják egymásnak: Jó volna
egyikünknek a leányt elvenni, a melyikünket jobban szeret, tégedet, vagy
engem: ha tégedet szeret jobban, én hozzája se nyúlok, de ha engemet,
úgy te se nyúlj hozzája. Ha estve haza megyünk, majd megtudakozzuk tőle.
Amidőn jókor hazamentek, tudakozzák tőle: melyikünket szeretsz jobban?
mondd meg azt. A leány azt mondotta, hogy én szeretem mindakettőt; de a
csonka azt mondja: amelyikünket jobban szeretsz, az elvesz tégedet: úgy
beszélj már mostan. A leány a csonkát választotta, és meg is esküdött
vele; a sánta haragudott, hogy ő anélkül maradott. Azt mondja a csonka:
ne haragudj pajtás, majd teneked is szerezzünk egyet. De kit vegyünk el
nekem, hiszen senki sem lakik itten? Azt mondja a csonka: van még nekie
két nénje, elvehetjük egyikét teneked, hiszen már nem vagyunk
nyomorúltak; szerezhetünk pénzt is; és valóban igen is sokat szereztek.
Amidőn már pénzt jóformán szereztek, azután magoknak tisztességes ruhát
csináltattak, és azután útnak indúltak az özvegy királynéhoz, és az
útban kérdezi a csonka feleségitől, hogy mely móddal ösmerhetik meg a
fiatalabbikat? Azt mondja: az öregebbik az asztalnál jobbról fog ülni, a
fiatalabbik pedig balról, és így a leánynak megparancsolta hogy meg ne
merje mondani, hogy ő a legkissebbik leány, míg őmaga ki nem fogja
vallani. Mikor már most a királynéhoz beértek, és bevett szokás szerint
köszöntek, az szívesen fogadta őket, és tudakozza hogy mi járatba
vannak? Felelik: mi szerencsét jöttünk próbálni a leányához, ha elsülne
feltett szándékunk! A királyné szívesen ajánlotta: ime itten vagynak
ketten: tetszésök szerint engedelmet adok választani, ha pedig úgy
tetszik, magam is itt vagyok, anélkül is özvegyen élek, és máskülönben
öreg sem vagyok még. Amidőn már az ebéd következett, a két leány leült a
királyné mellé; a csonka tudakozza: vagyon felségednek még több leánya
ennél a kettőnél? a királyné azt mondja, már több nincsen. A csonka
tovább tudakozza: nem is volt soha több? feleli a királyné: volt még
egy, de két gazemberek ellopták őtet. A sánta kérdezi; hát megösmerné-e
felséged, ha még megláthatná? Hogy ne ösmerném meg amidőn balkezén
vagyon egy jegy, amely soha elmúlni nem fog. Amidőn már az ebédnek vége
lett volna, a sántának odaadták a fiatalabbikat. Amidőn már a kézfogás
is megvolt, és a lakodalmat a legnagyobb mulatság alatt szentelték, az
özvegy királyné a lakodalom alatt mindég csak az elragadt leányát
óhajtotta: akkor jelenti ki magát a legkissebbik leánya: hiszen, édes
szülém, én vagyok a legkissebbik leány. Az anyja pedig addig nem hitte,
míg csak a balkezét meg nem nézte; itten legnagyobb öröme volt a
királynénak, hogy az ő kedves leánya előlkerűlt.

Amidőn már a lakodalomnak is vége lett, a királyné rövid idő alatt
meghal, és így a csonkára és sántára maradt a királyság. Itten a csonkát
mindjárt felkoronáztatta az ország királyának, a sánta pedig legfőbb
generálissá tétetett, úgy hogy ha a csonka meghal, a sántára fog maradni
a királyság, a csonka pedig a többi között a régi volt királyáról is
gondolkozott, aki egykor kezét elvágatta, és ugyan tudta minden
állapotját, hogy vagyon a királynak a dolga, és hogy ő kondás. Mondja
tehát a sánta pajtásának: Gyere velem, látogassuk meg őtet! Az
elkészülések után elmentek hozzája, és csak kívül a mezőn keresték őtet,
s amidőn megtanálták, elszaladt volna tőlök, de nem bocsátották, és
tudakozzák tőle, mint vagyon az országa? Feleli: én nem tudom, mivel
csak kondás vagyok. A csonka tehát megszólamlik: hát felséged ösmer-e
engemet? A kondás feleli: én nem, talán soha nem is láttam; feleli: én
vagyok a volt szakácsa, akinek a kezét elvágatta; s tudakozzák tőle:
mint vagyon a felesége? feleli: most is csak az udvarbeli főurakkal éli
világát, engem nem is ösmer, és nem is tudja hollétemet. Itten felvették
a hintóba magokkal, és felvezették. A királynétól tudakozzák: hol vagyon
az ura: a királyné azt mondja: Énnekem uram nincsen, volt, de már régen
meghalt. Akkor beviszik eleibe a kondást, és kérdik tőle, hogy ösmeri-e
ezt az embert? A királyné feleli: soha sem is láttam. A csonka
tudakozza: hát engemet? a királyné mondja: biz én nem tudom ki légyen;
akkor mondja: én vagyok azon ember, akinek a sziviből enni és kezét
elvágatni kívánta. A királyné itten megijedt, hogy még annak a vitéznek
élete megvagyon, akkor mondja a csonka: hallod, rosz asszony, ez a te
urad, ez a kondás, hogy merted a háztól a királyt elveretni? de
megszenvedsz mindenekért. Erre a királyné letérdepölt előttök, és úgy
kérte őket, hogy csak most engedjenek meg neki, soha többé azon
cselekedetet tenni nem fogja. Az asszonynak pityergető kéréseire
megengedtek azon feltétel alatt, ha az urát még magához veszi és
fogadja, hogy legkissebbé sem fog nekie véteni. A kondás uramat
felöltöztetik kírályi ruhába, és úgy ismét újra megkoronázták, és
királylyá maradt a maga országába. A csonka mondja a királynénak: míg én
élek, és legkevesebbet is fogsz véteni, és én megtudom, azonnal
megjelenek. Így ezek után együtt istenesen éltek, és a csonka sánta
pajtásaival megint visszamentek a magok országába. De a szegény csonka
nem soká élt, a sántára maradt a királyság fiúról fiúra, azután azon
országbéli uradalom is, és ha magzatja ki nem fogyott, még most is
kormányozza azon királyságot.

Jól vagyon. Minthogy pedig a csonka király úgy reá ijesztett azon erős
királynéra, nem mert legkissebbet sem véteni. Egykor még is kedvetlennek
mutatta magát a királyné; kérdé tőle a király: mi bajod vagyon? feleli:
semmi, és így tart valami egy hétig, egyik sem tudott semmit a csonka
haláláról. A többi között mondja a király a feleségének: édes lelkem,
teneked legkevesebb kedved sincsen, én ugyan nem akarlak szomorítani
unalmas beszélgetésemmel, hanem minthogy csak a magánosságot kedvelled,
én írok mostan a volt szakácsomnak, mostani királytársamnak, hogy
látogasson meg engemet. Eztet meghallja a királyné, mondja nekie: hiszen
édes lelkem, koránt se gondoljad, hogy talántán rosz végett vagyon
szomorú ábrázatom, hanem, mondja a királyné urának, lásd én igazán
megvallom, azért szomorkodom úgy, hogy megbántam bűneimet; no csak
gondold meg, a volt szakácsod segített téged erre, hogy engem
megkaphattál, és mi oly kegyetlenűl bántunk vele, ez bizony mind az én
vétkem, és még is hogy jött rajtad segíteni! De ezt én soha nem tettem
volna, ha a házunknál lévő vén boszorkány nem támasztott volna engem
beszéddel; ezzel mondja: engedj meg édes uram, soha erőmet használni nem
akarom. Akkor megbocsátott feleségének a király, és így éltek, míg meg
nem holtak. A vén asszonynak pedig azt mondotta a király: no lásd, te
vén lélek, hatalmamban vagy most, de én teneked semmit sem teszek
büntetésűl, mivel nincsen a világon nagyobb erkölcs, mint ellenségének
megengedni. És így lett vége.



XVI. A BUZOGÁNYOS GYERMEK.

Volt egy időben egy szegény ember, ki valamely városban ökörcsordás
volt; nekie pedig egy fia. Ez a fiú egy időben odakint volt a marhával,
és arra tizenkét furmányos szekér jött, és mind teli volt rakva
sínvassal, és olyan helyre mentek, ahol iszonyú nagy sár volt, és
elakadtak. Itt a lovakat mind eleibe fogdosták egy-egy kocsiba, még sem
birták egyikét is kivontatni: a gyermek pedig nézi ezeket mint
kínlódnak; egyszerre meggondolja magát, és oda megyen hozzájok, és azt
mondja: Adtok-e nekem annyi vasat, a mennyit elbirok? én mindjárt
kivontatlak innét titeket. Itten a furmányosok csak a szemibe
tekintenek, hogy micsoda ember? hisz ez nem bír el csak két darabot se,
de még is mondják nekie, mindegyik közülök javaslotta: hogy csak vontass
bennünket mind ki, elvihetsz a mennyit elbírsz. A gyermek itten
egyenként a kocsikat megfogja, és mind ki rángatja a sárból; akkor nekie
megy az elsőnek, és a többit is mind felvette a vállára. Hát megijednek
a furmányosok, csak nézik csak nézik, a gyermek hogy elviszi a vasat
mind, még se mertek nekie szólni, mert hogyha ezen sok vasat el bírta
vinni, gondolták magokba, hát minket, ha még annyian lennénk is, mind
összever. Itten a gyermek beviszi a vasat egyenesen a városba, a
kovácshoz, és mondja nekie: hallod-e, kovács, ebből a vasból énnekem még
ma csinálj _egy_ buzogányt. A kovács azt feleli nekie: fiú, a bizony
könnyű volna, csak volna oztán olyas valaki, aki azt forgatná is. Mondja
a gyermek: ha tik nem birtok vele, itt leszek én és majd elforgatom.
Akkor a kovács azon tizenkét szekér vasat mind összetette a tűzre és
összecsinálta. Amidőn már kész volt, a gyermek felvette vállára, és
kivitte a marhához. Itten estve kimegy a gyermekhez az atyja, és
megmutatja atyjának, mely jó botja vagyon! Feleli, jó biz a, de nem
tudom hogy hol vetted? A gyermek azt mondja reá: akarhol vettem,
csakhogy van, és most enyim a bot. Itten a gyermek szinte úgy hajigálta
a marhákat azzal a buzogánynyal, mint az apja az ő botjával, pedig akit
ért, mindjárt leesett azon marha; a város elei pedig eztet megtudta,
hogy eféleképen agyon veregeti a marháit, behivatják az apját a
városházához, és azt mondják nekie: hogyha a fiadat el nem csapod,
minden jószágodat elveszszük. Kimegy tehát a csordás a fiához, és
megmondja nekie, hogy mit akar a város elei ővele csinálni; akkor csak
felvette a gyermek a buzogányt a vállára, és bemegy egyenesen a
városházához: halljátok-e? hát ti engemet nem hagytok meg itt az
atyámnál? én elmegyek, de ha megtudom hogy legkevesebbet is cselekedni
fogtok az atyámmal míg visszajövök, úgy mindnyájatokat összeverlek ezen
buzogánynyal. Ezek után elment a gyermek bújdosni; annyira ment már,
hogy egyszer rátalál egy oroszlánra; kérdezi: hallod-e, oroszlán, hova
mégy te? Én bizony bújdosni megyek. Hát gyere velem, én is azon
feltételben vagyok. Itten már ketten voltak, s tovább mentek; ismét
találnak egy medvére; a gyermek azt is felfogta magához; itten
egyszersmind megörűlt ennek a gyermek, hogy jó két erős vadállatja
vagyon őnekie; hogyha még egyet találna, annál jobb lenne. Amint mennek,
ismét talál a gyermek egy farkast, és azt is felfogta, s itten mondja
magában: már nem félek, akármerre megyek a világban.

Itten találtak ők egy erdőt, és megállottak az erdő alatt, a gyermek
pedig bement az erdőbe, és fogott azonnal két szarvast, és
széjelosztotta három vadjainak. Ebben az erdőben pedig volt egy ördöngös
vénasszony, az pedig megleste volt hogy mit csinál a gyermek, de közel
nem mert hozzája menni a boszorkány, minthogy félt tőlök. Itten a három
vadak jól laktak, a gyermekre pedig már az álom is reá érkezvén, mondja
vadjainak, hogy ő lefekszik, hanem hogy közületek egy mindig ébren
legyen, kettő pedig mindig nyugodhatik velem együtt. Legelsőbb is az
oroszlán maradt fen egy óráig; amidőn már az egy óra elmúlt, akkor
felköltötte a medvét: hallod-e, jól vigyázz az óra alatt, hogy el ne
aludjál; itten az oroszlán is lefeküdt. Amidőn ennek is az órája elmúlt,
a medve felkölti a farkast: hallod-e, kelj fel, mivel elmúlt már egy
óra, de jól vigyázz, el ne aludjál, avagy itt ne hadd a helyedet; ezek
után a medve is lefeküdt. A farkas, minthogy úgyis hamis, eszébe jön: jó
volna talán nekie az erdőbe menni, hát ha valamely vadat találna azon
idő alatt míg pajtásai aludnának? Azzal ott hagyta őket, és bement az
erdőbe. A vén asszony pedig ezt jól tudta volt, hogy ez elment, és a
többi hogy alusznak, akkor oda megy, és a gyermeknek elvágja a nyakát.
Itt a farkas egyszer előjön, mindjárt megijed, hogy a gazdájának el volt
a nyaka vágva; nem szólt ő a többinek, hanem csak lefeküdt a többi
közzé, majd azt gondolják hogyha felkelnek, hogy ő csak elaludt volna.

Egyszer az oroszlán csak felkel, hát látja hogy a gyermeknek a nyaka el
vagyon vágva, mindjárt felkölti a medvét, és mondja nekie: látod-e,
elvágták a gazdánknak a nyakát; akkor a medve oda megyen a farkashoz,
mivel a medvének úgy is jó nagy lábai vannak, s úgy megütötte a farkast,
hogy fekvésiből jó nagy hajításnyira odább esett. Amidőn visszajött,
kérdezik tőle: hol voltál, s mért hagytad itten a helyedet, avagy minek
feküdtél le? látod a gazdánkat már megöletted valaki által: itten más
mód nincsen, hanem hozz olyan füvet, amelylyel a nyakát oda
ragaszthatjuk, mert ha nem hozol, a te életednek is vége lesz. Itten a
farkas ijedtében szalad, ordít hegyeken völgyeken keresztül, egyszer
talál egy kis gyíkot, a kinek a szája teli volt azon fűvel; a farkas reá
ugrott, elvette szájából a füvet, s azzal szaladt a medve felé. Amidőn
már oda érkezett, általadja a füvet az oroszlánnak, ez a medvével
megkenték a nyakát a gyermeknek, és oda ragasztották nekie, de nézik
hogy jól hagyták-e? hát egyszer csak látják hogy biz az egész ábrázatját
hátra hagyták; akkor megkapta az oroszlán és a medve, letörik vissza, és
újonnan mássánt ismét oda ragasztották; akkor mondják a farkasnak: hozz
az élesztő vízből, a csöngő szőllőből, és a mosolygó almából,
akarhonnend veszed, de addig elől ne merészelj jönni, külömben vége lesz
életednek. Itten a farkas ugyan megint szaladásnak veszi magát hegyen
völgyön egyaránt, s talál egy kígyóra: hallod-e, mutasd te énnekem meg:
hol vagyon az élesztő víz, a csöngő szőllő és a mosolygó alma? vagy hozz
magad, különben vége lesz életednek. Akkor a kígyó oda vezette a
farkast; s a farkas hozta az élő vizet és a többit, azután visszaszaladt
az oroszlánhoz, és odaérkezésekor oda adta nekie. Itten a gyermeket
mindjárt megöntözi az oroszlán, és erre a gyermek megintlen
fölelevenedett, mint régenten volt; de mindezekről ő semmit sem tudott,
mivel, amidőn a nyakát elvágták, ő akkor épen aludt, s azon gondolatban
volt, hogy csak épen most ébredt volna fel; és a három vadak az esetet
meg nem mondták, mert nem akartak magoknak bajt csinálni, csakhogy
feleleveníthették, azon örűltek.

Azzal útnak indulának, s annyira mennek, hogy találnak egy királyi
várost, aki egészen be volt húzva fekete szőnyeggel, úgy gyászoltak. A
gyermek bemegy a kávéházba, és kérdezi az ottanlévő uraktól, hogy
micsoda dolog lehet az, hogy ezen város úgy be vagyon gyászítva? Erre
azt mondják nekie, hogy már több esztendeje hogy a tizenkétfejű sárkány
elfogta a várostól a vizet, és máskép egy cseppet sem kaphattak, hanem
minden reggel egy leányt kellett nekie adni, és úgy adott vizet; most
pedig már a király leányára kerűlt a sor, és minthogy holnap után
kiviszik, azt gyászolja az egész város. A gyermek azt is megkérdezte,
hogy hány óratájban viszik ki, s hová? Azt felelték, hogy harmadnap
múlva reggel 9 órakor ide s ide viszik, de találkozott egy veres vitéz,
aki felállott mellette, hogy ő meg fogja menteni a princesznét a
tizenkétfejű sárkánytól, és ki fog vele szembe menni. Akkor a gyermek
csak egyenesen bement a király udvarába, és kínálkozik ottan hogy ő
juhász volna, szeretne a király udvarába maradni. Volt pedig a királynak
tizenkét selyembirkája, és őtet mindjárt megfogadta, és melléjök
őrízetül tette.

Reggel, mikor a gyermek ki akarta hajtani a birkákat, reá parancsoltak,
hogy a rézhídon által ne ereszsze a selyemmezőre, de a gyermek amidőn
kihajtotta a juhokat, nem kellett őnekie híd, hanem a víz szélin
megfogta a legnagyobbikat amely köztök volt, reá ült, és keresztül ment
a selyemmezőre. Akkor nap ott vagyon ő a birkáival; amidőn már
beestveledett, ismét reá ült, és úgyan visszaúszott vele a birka, és
akkor haza hajtotta őket. Másnap hasonlóképen kihajtotta, és ismét
általusztatta őket a selyemmezőre, és mikor már beestveledett, megintlen
visszahozta őket azon módon; s ismét haza hajtotta. Harmadik napon ismét
kihajtotta, hanem már akkor őmaga által nem ment csak a birkákat
kergette által, ő pedig a három vadjaival oda ült a rézhídhoz; hát látja
a tizenkétfejű sárkányt, hogyan jött ki a híd alól valamely nyolc
óratájkor. Minthogy megéhezett, várta már hogy hozzák-e a princesznét;
akkor felveszi a gyermek buzogányát, és megy felé. Itt a sárkány azt
mondja nekie: gyere csak, úgy is éhes vagyok, teveled is több pecsenyém
lesz. A gyermek feleli vissza: nem tudom, kutya, lesz-e belőle valami
vagy semmi? akkor a sárkány a farkával egyet csavarít, s a gyermeket
levágja a földre, de a gyermek se vette tréfára a dolgot, felugrik, s
annyira hadakszik vele, hogy a gyermek már alig vagyon, az oroszlán
pedig és a medve csak messziről nézték; de még is már három fejét
leütött a buzogánynyal; akkor az oroszlán neki ugrik, de, úgy elhajítja
a sárkányt hogy alig győz visszajönni; az oroszlán sem veszi tréfára a
dolgot, nekie megy nagy méreggel, és az is három fejét elszakasztott.
Azután a medve ugrik neki, de a sárkány vagdalja a medvét a földhöz,
hanem hogy a medvének jó nagy lába vagyon, nem akart semmiféleképen tőle
félni; a medve is elszakasztott nekie három fejét. Itten minthogy jól
megpihent a gyermek, de a farkast pedig nem merte nekie küldeni, maga
neki ugrott még egyszer, és szerencsésen leütött két fejét. Hát már csak
még egy feje vagyon: akkor mondja a sárkány: hallod-e fiú, csak a
híriért is hadd meg ezen egy fejemet, hát megeresztem a vizet a
városnak, mint ezelőtt volt. Akkor a gyermek híja, hogy mutassa meg hol
legyen elfogva a víz, és oda is vezette őtet a rézhídnak a végihez, ahol
a forrásra volt egy nagy malomkő leborítva, és ezek után ismét
visszament a gyermek a sárkánynyal oda, ahol veszekedtek, és még azon
egy fejét is leütötte nekie. Itten pedig a gyermek a tizenkét fejekből
kivette a nyelveket, és bevetette a tarisznyába, azzal ott hagyta a
fejét, épen csak a nyelvet vitte magával, és félre huzódott.

Egyszer, vagy kilenc óratájban, csak hozzák a princesznét nagy
bandaszóval. Amidőn már a kapun kiérnek, a kaput felhúzták, csak a veres
vitéz ment ki a princesznével, és mennek egyenest a rézhídnak; oda érnek
a vérpiacra, hát látja a veres vitéz, hogy mind le vagyon a feje
vagdalva; akkor mindjárt letérdepeltette a princesznét, és hétszer
megesküdteté hogy ő csak azt vallja minden embernek, hogy ő mentette
volna meg a haláltól, és hogy ő verte le a sárkánynak tizenkét fejét;
azután a veres vitéz valami fejeket felhúzott a kardjára, és a kezkenőit
felkötötte fölibe, és úgy ment be a princesznével együtt a városba.
Itten pedig már a gyermek a követ felszakasztotta, de oly forrás volt,
hogy egy fertály idő alatt az egész várost körülfutta a víz. Itten az
egész város Vívátot kiált, hogy a veres vitéz megmentette a princesznét
a tizenkétfejű sárkánytól, és hogy a vizet is megeresztette, mint
annakelőtte volt. Ezek után a veres vitéz felment a királyhoz, és
öszvehivattak több királyokat is a lakodalomra. Ez alatt, nagy mulatság
között, a gyermek estve írt egy cédulát, és az oroszlánnak a nyakába
akasztotta egy kosárral, és beküldötte a királyi udvarba, hogy adja
által a szakácsnak, és mondja meg, hogy adja által a princesznének.
Itten a szakács, amint megkapta, által is adatta a princesznének, ez
bele nézett, és amidőn megértette kívánságát, parancsolatúl adta hogy a
legjobb süteményekkel rakják teli a kosarat. Akkor az oroszlán úgyan
visszavitte teli süteményekkel a gazdájához, és esznek isznak ők négyen
jól. Második estve beküldötte a medvét, ugyanazon értelemmel, akitől is
megint teli kosárral a legjobb étkek küldettek ki, és általadta a jó
gazdájának. Harmadik nap pedig már őmaga ment be a gyermek személyesen
vadjaival a királyi udvarba, és az oroszlánt felküldötte a mulatságba
megnézni, hogy mint vagynak? Itt pedig a veres vitéz ott ült az asztal
mellett tizenkét vánkuson; amidőn meglátta az oroszlánt, mindjárt
kiugrott alóla három; akkor azt kiáltja: verjék ki azon csúnya állatot,
és ne engedjék idebent az oroszlánt; s ugyan ki is verték. Másodszor
bement a medve, meglátja a veres vitéz, mindjárt kiugrott alóla három
vánkus; ugyan megintlen azt mondotta, hogy verjék ki azon csúnya
állatot, és a medve uramat parancsolatjára ki is kergették. Harmadszor
bement maga a gyermek: már akkor ottan csak hat vánkus volt, mivel a
többi kiugrott. Amidőn a veres vitéz meglátja a gyermeket, mindjárt
kiugrott a hat vánkus is alóla; erre nagyon megijedt a veres vitéz, s
mondja nekie: hallod-e te gyermek, mit keresel itten? Én tudom jól, hogy
mit keresek, de te nem tudod. Itten feleli a veres vitéz: de én jól
tudom, mivel én mentettem meg a princesznét a tizenkétfejű sárkánytól,
és én vágtam le a tizenkét fejét. A gyermek azt mondja: hozd elő
bizonyságúl a fejét. Erre valamennyit az asztalra teszik a gyermek
eleibe; a gyermek azt mondja: királyok és úrfiak! láttatok-e olyan
sárkányt, akinek nyelve nem lett volna? Erre felelik, mi legalább soha
sem láttunk. A fiú azt mondja: én gondolom hogy annál kell lenni a
nyelveknek, aki elvesztette őtet. Erre kiveszi tarisznyájából a
nyelveket, és mondja: Elhiszed-e már, veres vitéz, hogy volt életében
nyelve is, és hogy te nem vágtad le a sárkánynak a fejét? És a
princeszné a gyermekhez ugrik, és azt mondja: Igaz, igaz, édes lelkem,
hétszer megesküdtetett, csakhogy ki ne valljam. Erre a gyermek azt
mondja a veres vitéznek: menj, szemtelen, ezen királyi házból, különben
pórúl jársz. Erre megszégyenlette magát a veres vitéz, és szégyenében el
kellett menni nekie. Volt eddig mulatság: de százszortabb öröm közt
voltak, mint annakelőtte, kivált a princeszné; a veres vitéz pedig azt
írta a gyermeknek, hogy úgy készítse az atyja a népét, hogy ővelök ezen
cselekedetiért hét esztendőkig mindig háborút fog tartani. A fiú pedig
azt írta vissza, hogy hallod-e, kár volna azon sok népet miérettünk
veszteni, hanem, ha kedved vagyon, jöszte holnap kilenc órakor ki a
csatapiacra egy szál kardra, hogy a melyikünk meggyőzi a másikat, azé
fog lenni a princeszné. Itten a veres vitéz reá állt, és hogy kilenc
órakor minden bizonynyal ottan legyen. Amint öszve is jöttek; akkor a
köpönyegeket leterítették a földre, és három ízben öszveesküdtek, hogy,
aki megretirál, azé nem fog lenni a princeszné. Erre öszvecsaptak, és
már annyira voltak, hogy majd mind a ketten kifáradtak; akkor fordítja a
gyermek a bal kezébe a kardját, és úgy eltalálta, hogy mindjárt leesett
a feje veres csalárd vitéz uramnak, melyet is a kardjára húzott, és úgy
bevitte a királyhoz. Most mindnyájan ezen cselekedetin örűltek. Ezeknek
elfolyása után a gyermeket megeskették a szép princesznével, akinek a
híre messze kiterjedett országokba is elment, vadjait pedig a legnagyobb
őrizet alatt tartotta, és nekik is nyugodalmas úrias életjök lett.
Azután a fiatal házas, már mostani király, feleségével együtt, s több
kísérő udvari urakkal, hazájába ment. Jóllehet ugyan ő megvallotta
nemzetséginek eredetét, de azonban szerették őtet nemes vitéz tettéért;
és amidőn már a városba beértek, a város nekiek a legszebb
alkalmatosságot készítette, és másnap valamennyi tanácsos urait
összehivatta valamely szín alatt. Amidőn már mind együtt voltak, kérdezi
a felesége tőlök: Esmerik-e tik ezen fiút, mostani férjemet? Amelyre
nagy félékenyen feleltek: felséges királyné, hogy esmerhetnénk, amidőn
soha sem láttuk? De hátha megmondom nektek, hogy honnan való? csak
fogtok róla emlékezni, nemde? Igen is. No lássátok, él-e még a város
ökörcsordása? Felelik: él. Ez pedig annak a fia. Ezen szóra valamennyien
öröm közt azt sem tudták mint gratuláljanak nekie, és mondják: felséges
királyné, ez az isten csodája, de mi legalább őtet soha meg nem esmertük
volna. Az atyját is oda hivatták, ki is egy zsíros subába jelent meg;
ugyanő nem tudta mi okból, de amint bedobbant a város palotájának
szobájába, s amint meglátja a fiatal királyt, ő ugyan öreg volt, de
azért megesmerte fiát, és egymást megcsókolták. Ez igen tetszett a
feleséginek, és maga is csókolta azon öreg atyját, és elbeszéllette
nekiek az egész történetet, hogy csak nekie köszönheti életét, s így
vitték magokkal az öreget, és sok esztendőkig egymással szerencsésen
éltek, és a bírák nevetséget is csináltak, hogy nem híába ütötte
marháinkat is agyon, de szerencséjét véressel tanálta, a város pedig
igen megajándékozta.



XVII. A SZERENCSÉS ÓRA.

Volt hajdan egy királyi városba egy kereskedő, ki atyjától reá maradt
temérdek kincseit takarékossága s okossága által még temérdekebbekkel
szaporítá. Mint a milliomosok szoktak, ő is nem csak a legnagyobb
familiákkal, hanem még magával a királyi udvarral is barátságba élt. Már
számos esztendőt töltött feleségével, midőn házasságuk elvégre
egyetlenegy leánygyermekkel megáldatott. Volt azonban neki egy szegény
sorsú, de hűségéről ismeretes gazdája, kinek számos férfi gyermekei
levén, azok közül egyet, amelyik csaknem egyidős volt leányával, magához
vett nevelés végett, azt ígérvén, hogy, ha magát jól viseli, idővel
fiának s fele jószága örökösének választja. A két gyermeket együtt
nevelték s taníták, és a mindenkori együttlét annyira öszveszoktatta s
annyira megszerettette őket egymással, hogy valóban testvéri vonzalommal
viseltettek egymáshoz, s egymás nélkül még feküdni sem akartak. A
kereskedő, előre gyanítván hogy e két gyermek végtére öszvekerül – mit ő
azonban nem akart, mivel leányát sokkal nagyobb familiájú gróf számára
nevelte – föltevé magában hogy végkép elválasztja őket egymástól.
Szégyenlette ugyan a fiút atyjához visszaküldeni, s azért azon fertelmes
gondolatra vetemedett, hogy titkon elveszítse. Nem szólván azért
senkinek semmit szándékáról, kihítta a fiút az erdőre, mintha ott valami
nagy dolga volna, s még a a gyermeknek, hogy annál örömestebb elhagyja a
kis leányt, egy kis madarat ígért ajándékba. Örűlve hogy majd ezzel is
kedveskedhetik a kis leánynak, kiment a fiú fogadott atyjával az erdőre,
hol is midőn egy sűrűségbe értek volna, atyja hátra kötözte kezét, s egy
lehúzott fagalyhoz kötte, mely őtet derekánál fogva felcsaptatta. Nem
esett meg szíve a síránkozó gyermek jajgatásán és sikoltozásán, s
örűlve, hogy már ő el fog itt veszni, házához visszatért. A kérdezősködő
kis leánynak s feleségének azt felelte, hogy eltévedt tőle s hiába
kereste, sehol sem találta, s kérte feleségét, ne is kerestessék tovább,
s nyugodjék meg halálán, mert ő sok embert fogadott már keresésére, de
mind hiába. Azonban a király vadászai arra járván, meghallották a már
halállal küszködő gyermek sikoltásait, s megszabadítván kötéseiből, a
királyi udvarba bevitték, s a történteket a királynak tudtára adták. A
király neveltette a gyermeket, s midőn jeles tulajdonságait észrevette
és szerencsétlenségét megtudta, tulajdon tizenhat esztendős fiának
rendelte inasáúl. Már több év telt el, s a fiú tizennyolc esztendős
lett, s bár nem merte kinyilatkoztatni, szeretett leánybarátjának
emlékezete soha ki nem fogyott szivéből. A királyi udvarba gyakran
bejáró kereskedő reá ismert a fiúra, s keményen elhatározta magában,
hogy csak azért is elfogja veszteni. Feleségével tehát ezután még
keményebben bánt mint eddig, megparancsolta neki, hogy amit ő ezután
akár szavával akár írásával parancsoland neki, annak okát sohase kérdve,
szentül teljesítse. Egy estve elmegy a királyi udvarba, s ott tetteti
mintha hirtelen rosszul lett volna. Mindjárt orvost rendelnek mellé s
külön szobát adnak számára. Reggelre viradva papirost és tintát kéret,
hogy tudtára adja feleségének betegségét, s kéri hogy a királyfi
tulajdon inasától küldje el levelét feleségéhez. A levélben pedig ez
volt irva: hogy ezen ífjút egy hűséges cseléde által, mihelyt oda ér,
ölesse meg, senkinek semmit ne szóljon s a holttestet a pince
legtitkosabb rejtekébe rejtse el míg ő haza mehet. E levelet kezéhez
vévén az ífju, nem tudván hogy abban halála van parancsolva, nagy örömek
közt siet vele az ő kedves leánya s anyja udvarába. Menet megéhezvén,
betér egy vendégfogadóba, s ott rá esmer régi legjobb pajtásai egyikére,
a fogadós fiára, ki akkor mint nagy tanuló oda haza volt, az ő egész
hajdani szeretetét jól tudta. Ez ebédre tartóztatta őtet, s a jóllakás
után, minthogy az ífju, szokása ellen örömébe sokat ivott, jó ízűen
elaludt, ekkor ezen barátja elveszi tőle a levelet mit eddig hasztalan
kért, s midőn benne azon rettentő sorokat olvassa, papirost vett elő,
egy hasonló levelet készít, s abban ezt írja: feleségem, az ífju ismét
előkerűlt, s miután a királyi udvarba is nagy becsületet nyert, vőmnek
választom s neked parancsolom, hogy levelem vételével papot hívatván,
leányommal eskesd öszve, s jó barátimat összehivatván, nagy vendégséget
készíttess, s a lakodalom mindaddig tartson, míg én haza nem megyek. –
Ezzel a levelet a másik helyére oda teszi, s barátját felkölti hogy
siessen a kereskedő udvarába. Az ífjú, semmit sem tudván a dologból,
miután oda ért, átadja a levelet a kereskedő feleségének; ez,
megolvasván azt, behivatja leányát, s mindkettőjöknek tudtára adja férje
parancsolatját. Mint midőn a mennykövekkel megterhelt felhőket
elválasztja a szél, s az aranyozott fellegek közt ragyogó pompában
kitűnik a fényes nap: olyan sugarai derűltek az örömnek a két ífjú
szívében, eloszolván abból a bánatnak zivatarai. Örök hűséget esküdtek
mindjárt egymásnak, s a nagy pompával készűlt vendégségre s mulatságra a
közellevők meghivattak.

Már öt nap tölt el, midőn az ífjú vissza nem téréséből halálát
tökéletesen hívő kereskedő felgyógyúlt s haza menni kivánkozott; udvari
kocsin vitték. Nagyon megütközött, midőn házához közeledve, meghallja a
nagy muzsikaszót, s elérvén udvara kapujához, s az ott ki s be járó nép
közűl egyet megszólítván, kérdi ezen vígság okát. Majd megüté a guta,
midőn elbeszélték, hogy leánya már az ífjú feleségévé lett; nem tudott
magának tanácsot adni, mivel leányát sajnálván, annak kedvéért és már
nyilván nem veszthette el az ífjút. Belépvén a mulatóházba, a
vendégeknek eloszlást, a muzsikának bevégzést parancsol komor ábrázattal
és szikrázó szemekkel. Ekkor hívatja feleségét, s mennydörgő hangon
kérdi tőle, mit tett s hogy merte azt cselekedni? A felesége a maga
mentségére előmutatja a levelet, mit a kereskedő látván, az ífjúra támad
s őtet csalásáért mindenféle kínokkal fenyegeti. Hiába menti
ártatlanságát az ífjú, s végre kimondja utolsó akaratját a kereskedő,
mely is ez volt: Te gazfi, kitakarodjál udvaromból s fejed vesztesége
alatt soha felém se jőj addig, míg meg nem tudod, melyik az a szerencsés
óra; te pedig, becstelen leány, a legelvetettebb állapotban fogsz mint
egy cudar udvaromban szolgálni, sepregetni s a legalábbvaló
kötelességeket télen nyáron mezítláb véghez vinni mindaddig, míg férjed
visszajő. Minden jószágomat idegeneknek fogom ajándékozni, soha egyitek
se vesz legkissebb részt is belőle. – Kénytelen kelletlen, szót kellett
fogadni; az ífjú elvándorlott síránkozva, felesége pedig a legutólsó s
legpiszkosabb szolgálók közzé rendeltetett. Fájdalmas szívvel vettek
egymástól búcsút, s az ífju megkérte, hogy várja őtet, mert ha pokolig
kell is vándorolni, mégis megtudja, melyik a szerencsés óra.

Búsan megy hetedhét ország ellen, senkinek semmit sem szólván bajáról
egyebet, csakhogy a szerencsés órát keresi. Roppant utazásai után lát
egy nagy várost, betér, minthogy királyi udvarban neveltetett, megkeresi
a király inasait, akik szívesen fogadták s még a királynak is
elbeszélték útja célját. A király felhívatta, s megajándékozván, ezt
mondta neki: no, fiam, ha te oly emberre akadsz aki neked megmondja
melyik a szerencsés óra: kérd meg tőle, mi annak az oka, hogy az én
kertemben van egy legfáinabb ízű s tiszta forrás, ez már két esztendeje
úgy megromlott, hogy vize ihatatlan s vér foly belőle minden pénteken;
ha ezt megtudod, akkor jőj vissza, nagyon megajándékozlak. – Ezt magára
vállalván, megy tovább megint hetedhét ország ellen, s ér egy királyi
várost, ide is betérvén, a királyi szolgák szívesen fogadták s itt is a
királyhoz vezeték. Ez a király is, megtudván útazása okát, megbízta: Ha,
fiam, úgymond, megtudod a szerencsés órát, kérdezd meg mi annak az oka
hogy van nekem egy leányom, aki már három év óta szüntelen ágyban
fekszik, és semmiféle tanult orvosok ki nem tudják gyógyítani? ha erre
nekem visszajövet megfelelsz, nagyon megajándékozlak. Itt is nyervén
útravalót megy hetedhét ország ellen, s ismét talál egy királyi várost,
abba is betér s itt is szivesen fogadják a királyi szolgák, s a
királyhoz vezetik. A király kéri őtet, hogy ha megtalálja a szerencsés
óra megmondóját, kérdje meg tőle, hol van az ő egyetlenegy kedves
leánya, aki ezelőtt tizenhét évvel elraboltatott s azóta soha többé
nyomába nem akadhat. Ha te, úgymond, fiam, ezt meg tudod mondani, igen
nagy ajándékot fogsz kapni tőlem. – Ezzel megy tovább, s talál egy
erdőben egy magányos kunyhót s abban egy ősz öreg embert. Kérdi tőle a
köszönés után: ugyan, öreg apám, nem tudja-e hol találhatnék én oly
embert, aki megmondaná, melyik e világon a szerencsés óra? – Én bizony,
fiam, ezt az egyet nem tudom megmondani, nem is tudja e földi emberek
közűl senki; hanem van, nem messze ide, egy barlang, ahonnan az alsó
világra eljuthatni, menj el oda, és, ha mersz, menj le az alvilágba,
annak a királya, tudom, megmondja neked melyik a szerencsés óra. – Az
ífju, nem gondolván semmi veszélylyel, egyenesen a barlangnak tart, s
mikor eléri, a rettentő setétség közt lassan lassan halad, míg egyszer,
a kénkő világánál szétnézvén: meglátja az alvilág kapuját. Odaérvén,
látja hogy silbakon egy német áll, kit már a régiség moha ellepett; ősz
haja, hószín szakálla véghetetlen időket ábrázoltak. Ehez elérvén, kéri,
bocsássa be, mivel egyedül az alvilág királya tudja neki megmondani
amiért ő fárad, tudnillik melyik a szerencsés óra. – No te más világ
lakosa, mond a német, ha ezt meg tudja mondani, kérd meg tőle azt is,
hogy mivel én már sok száz év óta állok itt, mondja meg azt is, meddig
fogok még állani? – Bebocsáttatván a kapun, egy szobába ér, melynek
ajtaján kivűl még két ajtót kinyitván, belép egy pompás terembe, melyben
egy gyönyörű kisasszonyt pillantott meg. Ez, megismervén, hogy ez
felsőbb világi ember, még maga szólítja meg: ugyan, atyámfia, úgymond,
hol jársz s mit keressz itt, hol a madár sem jár, minden ember elvesz
aki csak bejönne, de én, ámbár már tizenhét éve itt vagyok, soha semmi
emberi teremtést még nem láttam. – Az ífju elbeszéli neki útazása okát
és szomorú esetét, és sorjában mind elmondta mit az útjába eső királyok
reá bíztak. Beszédéből megérté hogy épen az ő atyjánál is volt, s
kinyilatkoztatá hogy ő az, kit ezelőtt tizenhét évvel elrablott az atyja
kis kertjében a dajka öléből ez az alvilág ura. Hanem, ugymond, ha lehet
ne félj semmit, mert én tőle valahogy mind ezeket meg fogom kérdezni.
Most ugyan várom, s tudom mindjárt itthon lesz, s téged, ha meglát,
egyszerre elveszít; hanem ne félj, főzök én számodra oly fürdőt, melyben
ha megfürdöl, meg nem érzi szagodat s így észre sem vesz. – Megfüröszti
hát, és megkeni még különös illatokkal, s így bebújtatta az ágy alá,
melyen ő az alvilág urával feküdt. Ez haza érkezvén, nehány vaspogácsát
megeszik, azután csakhamar lefeküsznek. Az alvilág ura elaludt, de sem
az idegen sem a királykisasszony nem. Egyszer éjfélkor felkölti a
kisasszony az alvilág urát, s mondja neki: no hallod, régóta kérsz már
hogy legyek feleséged; megteszem s örökké foglak szeretni, ha álmomat
mit most álmodtam, megmagyarázod. Ezen igéretre mindent teljesített
volna örömest a király, most is tehát kéri őtet, mondja el előtte álmát.
A kisasszony tehát így kezdi: azt álmodtam hogy a mogol király kertjében
járkálván, nagy vita történt azon, hogy ugyan melyik a szerencsés óra; a
király hívatván bölcseit, mindegyiktől sorra kérdezte, de egy sem tudta
megfejteni. – No hallod-e, úgy mint most üt tizenkettőt, az a
legszerencsésebb óra. – Ismét láttam, úgymond, álmomban, hogy azon szép
kertben volt egy kristályforrás, mely már három év óta ihatatlan vízzel
csergedez s minden pénteken vér foly belőle. – Ennek az oka, úgymond,
az, hogy a király leánya titkon házasságon kivül gyermeket szült, nehogy
észrevegyék, e forrás mellé egy kriptába dugatta, aki még most is el s
gyönyörű gyermek; ha azt onnan kivennék, azonnal kitisztulna a forrás. –
No jól van, úgymond, ezt köszönöm de még egyet kérdek. Álmomban mintha
lettem volna egy király udvarában, kinek egy szép leánya már három év
óta szűntelen ágyba fetreng, senki se tudja kigyógyítani; ugyan, hallod,
mi lehet az ő betegségének az oka? – Ez a leány, ugymond az alvilág ura,
hajdan szépségében s ífjuságában elbízván magát, annyira kevélykedett,
hogy mikor áldozni ment husvétkor a templomba, a pap kezéből elvette
ugyan a néki adatott ostyát, de szájába tenni s megenni nem akarván, a
székek alá lökte; az ott levő varasbéka e szentséget szájába vette s az
oltár alá bújt vele, ettől annyira meghízott már, hogy onnan többé ki
nem jöhet hacsak az oltárt szét nem bontják. Ez a kevély leány tehát
mindaddig ágyba sínlődik, míg azon szent ostyát, mely most is a
varasbéka szájában van, ki nem veszi s meg nem eszi; mihelyt ezt
megteszi, azonnal meg fog gyógyúlni. – Itten mindketten elhallgattak, az
alvilág ura el is aludt ismét, de a királykisasszony a még hátralévő
kérdéseket hozta emlékezetébe, hogy azokat ismét megfejtesse vele.
Csakhamar tehát ismét nagyot sóhajt, mintha álmában tette volna, s
felköltvén az alvilág urát, kéri, legyen oly jó, hogy még a mostani
álmát magyarázza meg. – No, úgymond, csakhogy ne vonogasd magad többé és
házastársammá légy, megfejtem, csak mondd el hamarjába. – Azt álmodtam,
mintha lettem volna egy ázsiai király udvarában, aki felette szomorún
panaszolkodott hogy neki egy kedves kis leánya ezelőtt tizenhét
esztendővel a kis kertben a dajka öléből hirtelen nem tudta miféle
gonosz lélek által elraboltatott, azóta hiába keresteti hetedhét
országok ellen, sehol nem tud reá akadni. – Erre elmosolyodván a lélek,
így szól: ez a kedves gyermek, hallod, épen te vagy, kinek szépsége
engem is már akkor szeretetre buzdított, sokat is jártam utánad;
szerencsémre minthogy igen síró és nyűgös voltál, épen akkor találtam
oda menni, midőn a dajkád mondta: bár csak elvinne az ördög, mert sohase
tudja veled a sírást elhagyatni. Ekkor tehát elragadtalak, azóta itt
vagy, s velem is maradsz már mindörökké. – No ez mind semmi, felele a
királykisasszony, én már ezen nem búsúlok, csak ezt mondd meg még: ugy
tetszik mintha álmomban ezen alvilágba jöttem volna, s a kapun őrt állt
volna egy vén, már öszvetöpörödött német, kitől mikor kérdém, mióta, és
meddig áll itt? ezt felelte: azt tudom hogy már sok száz esztendő
elrepűlt fejem felett mióta itt vagyok, de én azt szeretném tudni,
meddig leszek még itt? – Erre megszólal az alvilág ura: különös álmaid
vannak, édesem; de hiszen még ez egyet megmondom. Ez a felsőbb világban
hajdan mint igazságtalan s minden vétkekbe ülő főpap erre van
kárhoztatva, nem is hagyhatja el helyét mind addig, míg itt az én
országomban két ártatlan lelkü emberi teremtés egymás kezét meg nem
fogja s egymást meg nem csókolja. – Ekkor az ágy alatt eddig kushodó
ífjú kibúvik onnan, s megfogván a királykisasszony kezét, hevesen
megcsókolja őtet. Ezt meghallván az ördög: no, úgy mond, te hitetlen,
bezzeg addig magyaráztattad velem álmaidat, hogy amit soha meg sem
álmodtam, rajtam beteljesedett, s elértem a szerencsétlen órát, mivel
hatalmam eddig tartott, s már most én fogok a vén német helyett silbakon
állani mindörökké. Takarodjatok hát haza a felső világba, de
vigyázzatok, mert ha még valaha kiszabadúlhatok, jaj nektek, még a
maradékaitoknak is. – Nem gondoltak ezzel, se az ífjú ki célját
tökéletesen elérte, se a királykisasszony, ki már az atyja udvarát
mintegy képzelte maga előtt. Kivezette őket a szabadítást háladatosan
köszönő vén silbak a felső világig, ott végbúcsút vett tőlök, mire
egyenesen a királykisasszony atyjának városába tartottak. Odaérvén,
miután az ífjú elbeszélte, mi módon szabadította meg kedves leányát, a
király, háladatos köszönések után, kinyilatkoztatta, hogy leányát
egyedűl neki adja mint akinek köszöni egyedűl, hogy megkerűlt megint. E
végre generálisi formaruhával ajándékozta meg s nagy tiszteletet kivánt
iránta mindentől udvarában; de ő kijelentette, hogy már azt nem teheti,
mert házas, sőt inkább kéri hogy minél hamarább elbocsássák. Nehezen
esett ugyan ez, de mivel meg kellett lenni, elbocsátták, adván mellé
háromszáz válogatott vitézt és három szekér pénzt ajándékba. Igy
elindúlván, halad mindaddig, míg sok útazásai közben elér a másik
királyi városba, hova beszáll, s igen kedvesen fogadtatott a királytól.
Elbeszélte neki mily szerencsés utat tett, s hogy mit mondott a leánya
betegsége felől az ördög. Ekkor az oltár egyszerre szét bontódott, s
alatta csakugyan megtalálták a varasbékát és szájában a szent ostyát; a
békát meglővén, szájából kivették az ostyát; s minekutána a beteg
királykisasszony megette, egyben meggyógyúlt; hajdani szépségét és
deliségét visszanyerte. A király, érezvén mely sokkal tartozik ezen
ífjunak, háladatossága jeléűl leánya kezét ajánlotta, de amely kedvező
feltételt a már generálisi méltóságra jutott ífjú el nem fogadott,
kijelentvén, hogy mint már házas, tartozik minél elébb sietni régen
elhagyott feleségéhez. Ekkor a király megajándékozta hat szekér pénzzel
és hatszáz válogatott vitézt adott mellé. Itt is elvégezvén dolgát,
tovább ment, s el is ért a harmadik királyi udvarba is, hol igen
nyájasan fogadták, s elbeszélvén, mit mondott az ördög a forrás tisztává
való tétele felől, ezt mindjárt megpróbálták. A forrást kitisztították s
a mellette ásott sírboltból csakugyan kivették a már akkor meghalt
kisdedet, mit látván a király leánya, nem tagadhatott, s vétkét
megvallván, egy hercegfit mondott az egész szerencsétlenség okának.

A király az egész dolog felől hallgatást kért, s egyszersmind kérte a
generálist, vegye el leányát feleségül, jegybe igérvén egész birodalmát.
De az ífjú ezt sem fogadta el, megmondván itt is, hogy már házas. Igy,
miután néhány napig mulatott, kapván ajándékba ismét hat szekér pénzt és
hatszáz vitézt kisérőűl, sietett egyenesen hazájába. Több napi útazása
után odaért, s mint egy idegen országi generális maga a kereskedőnél
kért szállást, s már másfél ezerre szaporodott kísérőit a városba
szállásoltatta. Igen kedvesen fogadta a kereskedő nagy méltóságú
vendégét s akkor estve őtet és katonáit gazdagon megvendégelte. De a
generális szeme minden ki és bejövőre vígyázott szűntelen, ha valahol
kedvesét megláthatná, de minden szemessége híába esett. Másnapra
virradván, a gazdag fölöstökömölés után, a kereskedő meg akarván pompás
udvarát s kertjét mutatni a generálisnak, lehítta a felső emeletből
sétálni. Kész szívvel ment, gondolván, hogy talán az alsó cselédek
között megláthatja hitvesét. Úgy is lett. Hogy az ismeretes szép alak a
rongyok közt szemébe tűnt, csak alig állhatta meg hogy mindjárt pompásan
fel ne öltöztesse s magához ne vegye. De várakozott ebédig, hogy majd
akkor csínosan előhozza dolgát. Katonáit tehát ebédre mind beparancsolja
az udvarba, hogy fegyveresen jelenjenek meg, a legfelsőbb főtisztnek
pedig szorosan meghagyja, hogy, amit mondani fog, embereivel tüstént
teljesítse.

Ebédhez ülvén, kérdi mindjárt a generális a kereskedőtől, ki legyen az a
kellemes vonásokkal ékeskedő leány, kit odalen az udvarban oly alávaló
öltözetben láttak; talán jobb sorsra tartja érdemesnek. Ekkor a
kereskedő elbeszéllette hogy az különben saját leánya, miként vette
feleségűl az ő akarata s tudta nélkűl egy koldus fiu; ő, azon
megbosszankodván, miként küldötte el a szerencsés órát keresni, tudván
hogy sohatöbbé vissza nem jön; felesége pedig arra van általa bűntetve,
hogy mindaddig a legalábbvaló cselédek közt kénytelen szolgálatot tenni
udvarában; már két holnap múlva hét eszt. lesz mióta ez történt, s ha ez
kitelik, ismét kegyelmébe fogadja leányát. Ezt hallván a generális,
kívánta a személyt látni; kit mindjárt egészen megfürösztve s régi
ruháiba csínosan felöltözve, be is vittek hozzá. Maga mellé ültetvén,
nyájas beszélgetésbe eredt vele; de a leány, egyformán szomorú lévén,
valahányszor férjét kérdezte tőle, mindannyiszor sírt és sohajtozott.
Tovább már nem állhatván, kérte a generális, nézzen reá, ha nem olyan
volt-e? Azonnal rá ismert, nevéről szólította, s ezer csókjaival
tetézte. A kőbálványnyá vált kereskedő, csak bámult eddig, mikor egyszer
a generális ketté szakasztá a csendességet, s így szól: hallod-e te
kereskedő, olvasd meg, hányat üt az óra. – Ez felel: tizenkettőt, – No,
ugymond, elküldtél, a szerencsés órát keresni; mert én vagyok az az
ífjú, ki e személy férjévé lettem, ámbár tudtod nélkűl, mint mondod.
Megtaláltam, melyik a szerencsés óra, tudnillik az, a melyik most ütött,
a tizenkettedik. Hanem már most te szedd föl magad s keresd föl nekem a
szerencsétlen órát; takarodj a házból, parancsolom, azonnal. A katonák
egyben kivezették a városból, s miután a király is helybehagyta
cselekedetét, az egész jószágát elfoglalta, s újra feltalált kedves
feleségével élték a viszontlátás édes örömei közt a legkedvezőbb
esztendőket, s tán most is élnek ha meg nem haltak.



XVIII. HAMUPEPEJKE.

Volt egyszer a világon egy nagy gazdag ember, annak az embernek volt
három fia, ketteje igen szép ember volt, a harmadik pedig hamupepejke
volt. Az ember nagyon elöregedett, s mondta a fiainak: kérlek, kedves
fiaim, legyetek olyan jók, hegy én ha meghalok, három éjtszaka engem
strázsáljatok a temetőbe, idővel hasznát fogjátok venni. Csakugyan az
ember nem sokára meg is halálozott, és a fiai eltemettették. Legelső
éjtszaka mondja a kissebbik: kedves bátyám, most terajtad vagyon a sor,
eredj ki az atyámhoz. Feleli a bátyja: ha megholt, feküdjék ott, én csak
nem megyek. Mondta a kissebbik: no édes bátyám, kimegyek én. Ki is ment
a kissebbik, apja sírjára állott, s ott van tizenegy óráig. Tizenegy
órakor megrázkódik vele a föld úgy, hogy neki még a haja szála is
felállt; ekkor kijön az atyja: hol vagy te átkozott? Itt vagyok, atyám.
Hát a nagyobbik bátyád hol van? Odahaza. Mivel engem ki nem jött
strázsálni, nem akarja magának szerencséjét, tehát a tied lesz, fiam,
mind a háromnak a szerencséje: itt vagyon fiam, neked adom ezen rosz
kantárt, rázd meg, mindenkor ott terem egy rézszőrű paripa; és most,
fiam, a te jó hűségedért ezzel ember lehetsz. Akkor az atyja bement a
sírjába, a legény pedig haza menvén, a nagyobbik bátyja kérdezi: no hát
mit kaptál nagy hűségedért? Én, bátyám, nem kaptam semmit, hanem aztat
megcselekszem amit az atyám testamentomba hagyott. A másik éjtszaka is
hasonlóképen járt, akkor is kapott egy kantárt, amely csupa ezüst volt;
akkor is hazament, a két bátyja őtet kinevette, hogy ő holtnak a szavára
éjtszakánként strázsára jár. Harmadik éjtszaka is hasonlóképen kapott
egy aranyos kantárt; akkor megmondta neki az atyja: itt van még, fiam,
egy trombita, ha ebbe bele fújsz, amit csak kívánsz, mindenfele
beteljesedik. Akkor ő haza ment, s bele ült a hamuba.

Volt egy hét országos király, melynek volt három szép eladó leánya, és a
leányok mind a három férhez menni való volt, de soha senki nem akarta
elvenni. Hét országába kikurrentáltatta hát, hogy aki lóhátrul
aranykoszorúját és aranygyűrőjét a bástya tetejéről leveszi, annak adja
egyik leányát és fele királyságát. Eztet ők is meghallották; felindúl a
két bátya paripásan, mondván az öcscsöknek: gyere te, fertelmes, nézzed
legalább, hogy ugratunk fel a bástya tetejébe, hogy ha megkaphatnánk
azon aranykoszorút, tehát akkor fél királyok leszünk. Mondá neki a
hamupepejke: csak tik eredjetek. Elment a két bátyja, ő pedig akkor
kiment az istállóba, megrázta a rosz kantárt, ott terem a rézszőrű
paripa: mit parancsolsz kedves gazdám? jól tudom szándékodat: itt van
egy rézruha, öltözz fel bele. Felöltözik, körülnézi magát, látja hogy ő
sohasem látott olyan szép vitézt mint jómaga. Mondja neki a lova: hogy
menjek édes gazdám? úgy-e mint a szél, vagy mint a gondolat? Csak úgy,
édes lovam, hogy se neked, se nekem káromra ne legyen. Megindúl akkor a
ló, úgy megyen vele mint a madár; két óra alatta királyi udvarhoz ért,
de ő ott meg sem állott, csak felreppent a bástya tetejére, és elvitte a
koszorút, és az aranygyűrőt. A királykisasszony, a legnagyobbik, úgy
örűlt, hogy örömibe a haját majd kitépte, hogy micsoda szép vitéz vitte
el az ő koszorúját, hanem azt nem tudta hogy ki legyen az.

Akkor a vitéz haza ment, eleresztette a lovát, beleült a hamuba, a
koszorút pedig behajította a sutba. Itten haza jött a két bátyja,
mondván neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttál olyan szép vitézt, mint
mi láttunk? Mondja nekik a hamupepejke: hamarább láttam én azt mint ti.
Hogy láttad volna te azt hamarább, mikor mi ott voltunk? Ó te bolond,
látod azt a nagy fűzfát? arról néztem. Mondja a közbülsőnek a nagyobbik:
eredj öcsém, vágd le azt a fát ahonnan ő nézi, ilyen-adta
nemzetséggyalázója! melyet az öcscse le is vágott. Más nap ismét
felnyergelte paripáját a két bátya, mondván: menjünk el tehát még most
egyszer próbára; az öcscsének pedig: gyere te is velünk, legalább
meglátod azt a szép királyfit; melyre felelt neki: én nem megyek,
meglátom én azt úgy is. Midőn a bátyja elment, akkor megrázza az ezüstös
kantárt, ott terem az ezüstszőrű paripa, mondván neki a paripa: mit
parancsolsz édes gazdám? Egyebet semmit, csakhogy azon ezüstruhába
legyek felöltözve, hogy megnyerhessem a közbülső királykisasszonynak
aranykoszorúját és gyűrőjét. Midőn felült paripájára: édes gazdám, mond
az: hogy menjek veled, mint a szól, vagy mint a gondolat? Édes lovam,
csak úgy, hogy tebenned kár ne legyen, s énbennem. Akkor megindúl vele a
paripa, úgy megyen mint a madár; midőn felért a bástyára, elvitte a
koszorút és az aranygyűrőt. Kinek volt nagyobb kedve, mint a közbülső
királykisasszonynak? mondván a két testvérének: látjátok micsoda szép
vitéz vitte el a koszorúmat? De az öreg király ezen vitézt látván szép
öltözetibe, mondja leányainak: szép szerencse szállott reátok, melyet
nem is reménylettem volna. Az öreg király kiáltja a vitéznek: megálljon
felséges királyfi, hadd tudjam meg, ki legyen neve? De arra Hamupepejke
szónak sem állott, elnyargalt haza. Az ő két testvére látta ezen vitézt,
de meg nem esmerte.

Mikor ő haza ment, a kantárt a lónak a fejéből kihúzta, a ló elment a
maga dolgára, ő pedig bele ült a hamuba. Hazajött a két bátyja, mondván
neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttad a mostani szép vitézt? Melyre
felelt neki a hamupepejke: nekem az mindegy, elébb láttam én azt mint
ti. Melyre mondván a bátyja, honnan láttad volna te azt? felelt neki:
látod azt a nagy kéményt? arról néztem én. Mondja a nagyobbik az
öcscsének: eredj öcsém, vágd le azt a kéményt, ne nézze többé róla;
melyre a közbülső meg is cselekedte, a nagy kéményt mindjárt levágta.
Eztet a hamupepejke igen nevette; s mondá magába: nézd el milyen bolond
ez a két bátyám, milyen károkat teszen. Harmadik nap pedig hasonlóképen
lett mint ezen a két napon; akkor is a harmadik királykisasszonynak
koszorúját és gyűrőjét elvitte Hamupepejke, de hozzá is szaladt a lóval,
és megcsókolta a kissebbik királykisasszonyt; annak pedig olyan esze
volt, hogy egy kis ollót vett a kezébe, és a legénynek a félhuncutkáját
levágta, hogy arról megesmerhesse.

Hamupepejke akkor is hazament, lovát eleresztette, s így hallgatásban
vala. Tovább hogy már a király nem győzte várni ezen három vejét, mikor
jönnek az ő három leányáért, mondá: kurrenst eresztek az országba. Midőn
mindenfele küldött, hogy aki a gyűrőjét és koszorúját elvitte, tehát
hozza vissza, és jelentse magát; még is senki aztat vissza nem hozta;
összehivatott tehát egész országából mindenféle férfiút: akik tizenöt
esztendőn felűl voltak hatvan esztendőkig, mind jelen legyenek, mert a
kissebbik leány mondotta az atyjának: én, atyám, megesmerem, mert a
hajából elvágtam, tehát arról mindenkor meg fogom esmerni. Melyre ez a
sok nép ottan meg is jelent: a három princeszné sorba vizsgálta, de a
sok nép közzűl egyet sem esmert meg. Ekkor mondja a kissebbik
princeszné: atyám, ezek között nincsen, kérdje meg atyám, hogy nincs-e
még valakinek othonn valami testvére? Felelvén a két nagyobbik bátya:
nekem még van egy testvérem, hanem az nem arra való, mert az most is a
hamuba ül; melyre felelte a kisasszony: minél hamarább ide kell híni,
hadd lássam őtet. El is hítták, abba a fertelmes ruhába oda is ment:
meglátván a kisasszony, mondja az atyjának: atyám, ez az a vitéz, ki
engemet megnyert. Feleli a király: eredj te haszontalan, nem hogy a
házamba beereszteném, hanem még a tyúkólba se adok neki helyet. Feleli a
kisasszony: édes atyám, vizsgáltasd meg csak őtet; melyre az atyja meg
is vizsgáltatta; meg is tanálták nála mind a három jószágot, ekkor
mindjárt papot, hóhért és vaskalapot hoztak; a pap eskette, hóhér
seprőzte, olyan lakodalmat csináltak, hogy semmit sem volt mit enni.
Akkor a király őtet beküldte egy külön szobába, kibe ennekelőtte
cselédje lakott; a királykisasszony keservesen sírt, mondván neki:
szívemnek szép szerelme, add ki magadat hogy te vagy az a vitéz, aki az
aranyszőrű paripán a koszorúmat megnyerted; hogyha engemet nem
szerettél, tehát minek jöttél hozzám? Azalatt az idő alatt a királynak
két nagyobbik leányát két hercegfi elvitte, és ez a két nagyobbik leány
igen nevette a kissebbik testvérét, mondván neki: na hiszen igen szép
urad van, mindig a hamuba ül; akkor feleli a kisasszony neki: amit az
isten adott, be kell vele érni, legyen a tietek szép, megelégszem én a
magaméval; melyre itt ez továbbra is így folyt.

Hogy egyszer a két nagyobbik sógora kimentek vadászni, mondják a
hamupepejkének: gyere ki, sógor, te is; melyre felelt vissza: adjatok
hát egy lovat, majd elmengyek. Megnyergeltek neki egy rosz lovat, akire
ő felült, s megyen a sógorával kifelé; tanál egy sarat, melybe bele
döjti a lovat, a két sógora igen neveti, hogy az ő sógorok a lóval a
sárba kínlódik; elnyargal a két sógora, ő pedig megrázza a rézkantárt,
ott terem a rézszőrű paripa: mit parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem
parancsolok, csak hogy legyen tebelőled egy selyemsátor, énbelőlem pedig
egy öreg ember, és valamennyi vad ebbe a határba van, mind előttem
feküdjék, hogy abból egy se hibázzék. Mind ez meg is történt; a két
sógora azalatt bejárta az egész határt, sehol egy vadat se kaptak; mikor
jönnének haza felé, megtanálják ezt a selyem sátort, mondván egyik a
másiknak: Nézd el pajtás, mind itt van a vad, azért nem tanáltunk mi
semmit. Ekkor köszönnek, az öreg ember fogadja; mondják neki: hallja
öreg úr, adjon nekünk egy pár vadat, adunk érette kétezer forintot.
Feleli neki az öreg ember: az egész királyságtokért sem adok; hanem ha
egy béjogot a farotokra hagytok sütni, akkor adok, de aztat sem
elevenen, hanem dögölve. Ekkor mondják neki: itten van hát, süssön, nem
bánjuk; melyre meg is cselekedte. A sógorok a pár vadat viszik hazafelé,
Hamupepejke pedig egy pár őzet madzagra kötött, s vezeti haza fele;
mikor megtanálja a sárba a lovat, megnyúzza, a bőrét a hátára veszi, s a
két sógora igen nevette: nézd el a mi sógorunk a lóbőrt a hátán viszi
haza, hanem különben milyen szép őzet viszen haza felé. Ez elviszi a
bőrt, lelöki az udvarban, mondván a feleségének: itt van ez a bőr, vidd
el atyádnak, jó lesz asztalkendőnek; ezt az őzet pedig vezesd be hozzá,
add, által neki, mondjad hogy én hoztam; melyet a kisasszony meg is
cselekedett, s az eleven őzet atyjához vezette. Ekkor a király igen
csodálkozott, hogy a másik veje döglött őzet hozott, ő pedig elevent;
másnap kicsinynyel jobb früstököt kapott, mint annakelőtte, mert
gondolta a király, hogy valami törik ki belőle, s ez más nap is,
harmadik nap is hasonlóképen történt meg.

Itten továbbá a királyra Burkusországból ellenség jött, és csak akkor
vette észre, mikor már neki országába bent volt; akkor megijedt a
király, mondván magába: jaj istenem, mit csináljak most? rajtam az
ellenség, nincs katonaságom, aki van is, nagyon messze vagyon. Erre a
kissebbik princeszné mondja az urának: na szívem, végünk van, rajtunk az
ellenség, hanem kérlek téged, mutasd ki még egyszer vitézségedet, hogy
nyerhessünk teveled híres nevet; melyre mondá neki Hamupepejke: eridj
hát, mondjad atyámnak: adjon egy rosz lovat, meg egy rosz kardot, majd
talán szerencsések leszünk ebbe a háborúba. A király meg is cselekedte
ezt, neki lovat, kardot, mindent adott; a kevés népével a király
elindúlt, és a három vejével. Midőn elhagyták a várost, tanáltak egy
sarat, Hamupepejke a lovát a sárba dőjtötte; a király haragjában majd
kitépte a haját, hogy a veje a lóval kínlódik; a had mellette elmenvén,
igen nagyon nevette; mondták: ez a vitéz elkergeti az ellenséget, ki a
lovát most is a sárba nyúzza! Mikor Hamupepejke már jól látta, a nép
elhaladt, megrázza az aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa: mit
parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem parancsolok, hanem abba az
aranyöltözetbe legyek felöltözve, amelyikbe voltam a királykisasszonyt
megnyerni. Akkor mindjárt az ő kívánsága beteljesedett; megfúj akkor egy
trombitát; ott terem tizenkét óriás; mit parancsolsz felséges királyunk?
Egyebet nem parancsolok, hanem csak legyen nekem tizenkét regementem,
mind fekete lovon, szép bandával, komor nézése legyen az embereknek,
nagy bajúszok, veres csákójok, szóval vitézek legyenek. Melyre ez mind
be is teljesedett. Ment tehát nagy muzsikaszóval a hada után, melyet
meghallván az atyja: jaj istenem, elől is ellenség, hátul is! ó most
hova legyek? Mondja az adjutánsának: eridj el, kérdd meg tőle, hogy
segítségemre jön-e, vagy ellenem? Az adjutáns meg is kérdezte, de itten
mondja neki a vitéz: nem megyek ellene hanem segítségére, azon kérem a
királyt hogy a maga népit hátráltassa meg, mert ő mengyen az ő népével
az ellenséggel szembe. Ő tehát előre ment, és úgy megverte az
ellenséget, hogy hírmondónak se maradt belőle; gondolá a burkus király,
hogy ezek nem emberek hanem valóságos eleven ördögök; melyre pardont
kért mindjárt, hogy soha többé vele háborút nem tart; és frígyet kötvén
vele, vissza fordítja népét. Elmegy Hamupepejke az atyjához, mondván:
felséges király, soha többé a burkus király nem fog veled háborút
tartani; de az atyja őtet nem esmerte, mondván: kérlek, szép vitéz, ezen
jó tettedért gyere országomba, a katonádnak szállást tartást adok két
hónapig. Melyre mond neki a vitéz: felséged, nem szükséges, mert nekem
menni kell haza, az ellenség engem is körülfogott, attól kell magamat
őrízni. Hogyha nem kell neked az én ajándékom, itt van: neked adom a
tajtékpipámat, gyűrőmet, aranyvirágos kendőmet: valaha meglátlak,
megesmerlek róla.

Visszament tehát Hamupepejke a maga népével, elérte azt a sarat, hol a
lova feküdt, az aranyszőrű paripát ott eleresztette, hozzáfogott a
lóhoz, megnyúzta, egészen haza vitte a bőrt. Mikor arra ment a had, és
meglátta a nyúzott lovat, mindjárt gondolták hogy itt a a király veje
nyúzta meg a lovat; melyre haza ment a had, kiki a maga helyére.
Meglátván a király a vejét otthon űlni: na te szép madár, bezzeg
eljöttél háborúba, nem hogy még hasznot tettél volna, hanem kárt:
megnyúztad a lovat, csak a bőrét hoztad haza nem vagy érdemes, hogy
királyi udvaromba lakjál. Melyre feleli neki: tudom hogy felséged bizony
meg nem nyerte azon háborút, meg nem engedi hogy udvarába lakjak. De hát
adjon még három napot, hogy legyen itt megmaradásom. Melyre mondá neki a
király maradj meg hát három nap itten, hanem nekem házamba be ne jőj,
mert ha meglátlak, minden búmat és bánatomat megemlítem.

Itt marad tehát Hamupepejke; folytatja pedig a király nagy szomorúságát;
a királykisasszony azonban igen keservesen sírt, mondván az urának:
kedves, szívemnek szép szerelme, add ki vitézségedet, és mutasd meg az
én atyámnak, hogy te vagy az a vitéz, ki engemet aranyszőrű paripán
megnyertél; melyre mondá Hamupepejke: hogyha engemet nem szerettél,
minek esmertél el engemet uradnak? Mondá a királyi princeszné nekie:
kérlek, szivem, mi lelte neked a kezedet? hiszen be vagyon kötve. Mondja
Hamupepejke: mikor a lovat a sárba nyúztam, akkor a késsel megvágtam az
újjamat; melyre mondja a királykisasszony: mutasd meg hát nekem, hogy
micsoda seb van rajta; melyre megmutatja feleségének. Meglátván a
felesége az aranyvirágos kendőt, melyet az öreg király neki a háborúba
adott, mindjárt megesmeri a királykisasszony, mondván nekie: kérlek
tégedet, szívem, hol vetted te ezen kendőt? melylyel az öklödbe vagyon
kötve? – Feleli nekie Hamupepejke: hallod-e, én akarhol vettem, csakhogy
most nálam van. Mindjárt szalad a királykisasszony az atyjához, és
bemegy az atyjához, nagy örömmel mondván: Felséges királyatyám, hol
vagyon az az aranyvirágos kendője, a kit édes anyám jegyül felségednek
adott? Mondá az öreg: kedves leányom, azt én jó barátomnak adtam, ki
engemet és az országomat az ellenségtől megoltalmazta. Mondja arra a
kisasszony: Felséges királyatyám, az én uramnál van azon kendő és az
aranygyűrű, kit felséges királyatyám azon jó barátjának ajándékozott.
Mondja az öreg király két generálisának: Eridjetek, hozzátok fel ide,
hadd kérdezzem ki őtet, hogy mi okon kapta ő azon ajándékot? Ekkor a két
generális felvitte őtet a király szobájába; ez meghajtotta magát előtte:
édes fiam, valld ki magadat, hogy világosodjék ki neked nagy vitézséged.
Akkor mondja Hamupepejke: megálljon felséges királyatyám, egy félfertály
múlva meg fogom mutatni. Akkor kiment a házból, megrázza az
aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa aranyos öltözettel; mikor
felöltözik Hamupepejke, a király nem tudott örömébe hová lenni, mondván
nekie: kérlek kedves fiam, ne neheztelj öreg fejemre, mert én igen rút
dolgot cselekedtem veled. Mondván nekie a veje: nem is haragszom
felséges királyatyám. Akkor a király örömébe olyan nagy bált
csináltatott, hogy az egész hét országát mind meghivatta: kinek volt
nagyobb öröme, mint a királykisasszonynak! Mondja is az atyjának: látja
felséges királyatyám, igaz az én szavam, mely be is teljesedett: az én
két testvérnéném engemet kicsúfolt, de az isten az én szégyenségemet
vidámra fordította, és az én két nénémet földig legyalázta.

Mikor a legtöbb uraságok a szobában voltak, Hamupepejke így szólott:
felséges királyok, hercegek, egy újságot mondok: ne sajnálják megnézni
ezen két hercegfinek a farát, hogy micsoda béjog van rajta! Melyet meg
is cselekedvén, meglátják a két nagy béjogot; mond Hamupepejke: lássa,
felséges királyatyám, ezen két hercegfi mikor vadászni ment, vadat nem
kaphattak, hogyha én nekiek nem adtam volna; én pedig úgy adtam, hogy a
farokra két béjogot sütöttem; a béjogra pedig a volt írva: Én
Hamupepejkének örökös jobbágya. Így oztán mondta Hamupepejke: felséges
király, engedd meg nekem, egy kérésem vagyon; melyre mindnyájan
feleltek: tessék megmondani; erre felelte Hamupepejke: mink mindnyájan
nagy rangból valók vagyunk, tehát mi egy tálból a mi jobbágyainkkal nem
ehetünk, tehát a jobbágyok menjenek ki a cselédekhez. Ebbe mindnyájan
megegyeztek, és a két hercegnek úgy mint jobbágyoknak feleségestől
együtt a vendégségből ki kellett menni; ekkor a király a vejének
általadta országát egész királyságával; a két hercegfinek pedig egy
uraságot adott, és most is élnek, ha meg nem haltak.



XIX. AZ ARANYMADÁR.

Egyszer volt, hol nem volt, egy király, ki szélesen kiterjedő
birodalmában nagy boldogan töltötte napjait. Ez valakitől hallván hírét
valamely aranymadárnak, hogy több ritkaságai közt ez is feltaláltassék,
megparancsolta a fővadászának, hogy neki azt akár élve, akár halva hozza
házához, ellenkező esetbe őtet látni sem akarja. Kényteleníttetvén a
király parancsolatjának engedelmeskedni a vadász, feleségével útravalót
bőven készíttetvén, búcsút vett háza népétől, s elvándorlott hetedhét
ország ellen, hogy talán valahol valami hírét fogja hallani az
aranymadárnak. Sok összevissza való őgyelgései után is egész útja
hasztalan volt, mivel senki sem tudott róla semmit, hogy hol lakna az
aranymadár, s így félvén a király szeme eleibe kerűlni, remetévé lett, s
így a hűséges szolga magánosságba élte le hátramaradt szomorú napjait.

Volt azonban neki egy tátos fia, ki eljövetelekor még csak nyolc
esztendős volt. Ez minekutána felnevelkedett, s megtudta az atyja
történetét, elszánta magát, hogy ő fogja elhozni a király előtt annyira
kedvelt aranymadarat. Nagy nehezen bocsátotta ugyan őtet útnak az ő
szomorú édesanyja, de ő érezvén a maga természet felett való
tulajdonságait, elindult hetedhét ország ellen. Járatlan útakon ment
mendegélt ő mindenütt, míg egyszer beért egy rengeteg erdőbe, hol a
zivataros idő ellen nem talált egyéb helyet hová bújhatott volna, mint
egy kőszikla hasadékát; de onnan is kiöblítette őtet a zuhanó zápor.
Különös szerencséjére megpillant távolról egy kis kunyhó ablakában
lassan pislákoló mécset; arra veszi tehát útját a sűrűség között, s
nagynehezen csakugyan ráakad a kis kunyhóra, melyben egy ősz öreg ember
melegedett a tűz mellett. Köszöntvén az öreget, szállást kért tőle, aki
is jó szívvel fogadta őtet, s nekie egy kis pusztai vacsorát feltett,
hogy egyék. Vacsora végivel szól az öreg tudákos: fiam János, úgymond,
jól tudom hol jársz, s mit keresel; szerencséd hogy lakásomra akadtál;
innen három napi járó földre van egy ezüst erdő, melynek közepén egy tó
mellett terül el egy roppant magas fa, amelyen szokott tartózkodni az az
aranymadár; menj el oda fiam János, s amit az a madár fog teneked
mondani, mind azt beteljesítsd; ne félj, boldog leszel örökké. A
tanácsot megfogadván, megindúl a vadász fia, és csakugyan harmadnapra a
rézerdőn keresztül menvén, meglátta az ezüsterdőt, ahová mikor elért,
vizsgálta mindenütt a nevezett fát, csakugyan rá is akadt végtére, s
felnézvén a fára megpillantja az aranymadarat, s térdre esvén segítségül
hivott minden bűbájosokat, hogy neki most kedvezzenek. Ekkor felszólal
az aranymadárhoz: szállj le, szállj le te gyönyörű madár az én karjaim
közzé! szánj meg engemet, aki teérted ennyi országokat bekóborlottam. Az
aranymadár azonnal lerepült karjára, s megszólalván, mondja neki: ha már
te engemet csakugyan szeretsz, ámbár már félig megváltottál, válts meg
már egészen. Menj az aranyerdőbe, ahol egy vén asszony lakik, aki engem
elátkozott, szolgáld azt három nap, s ha azon három nap alatt semmit sem
eszel, sem iszol, és szűntelen imádkozol, úgy én az átok alól
kiszabadúlok; csakhogy arra kérlek, légy mindenkor ébren, hogy mikor én
téged meglátogatlak, beszélhessek veled. Ekkor az aranymadár kirepül
karjai közzűl, s int neki, hogy arra menjen amerre ő repül. Kevés idő
múlva elért az aranyerdőbe a bűbájos asszony lakhelyéhez, s tőle
szállást kérvén, kinálta magát, hogy őtet vegye be szolgálatjába. Az
öreg asszony egyszerre elbeszélte neki, hogy ő régen várakozik olyan
emberre, aki őnála három napot s éjtszakát bőjtölve s imádkozások közt
ki tudna tölteni, s ha ő ezt megcselekszi, igen nagy jutalmat kap érte.
Felvállalta ezt a mi Jánosunk, s minekutána az öreg bűbájos, hogy senki
be ne mehessen kunyhójába, őrtállót is tett az ajtó eleibe, maga kiment
most a kunyhóból. Térdre esve könyörgött most János a szabadításért az
alsó világ urának, hogy őtet fáradsága jutalmául tegye szerencséssé. De
estve hazajövén az öreg, bezárta az ajtót, s álomszellőt fúván János
szemére, őtet mély álomba meritette. Éjfélkor megrázkódik az aranymadár,
s vált belőle egy remek szépségű angyali teremtés, s ekkor felrúgván egy
csipkebokrot, szól hogy jőjön ki az alól hat szép fekete paripa, egy
hintó, kocsis, és inas: Előttem, úgymond, világosság, hátul setétség!
repűlj velem a bűbájos kunyhója eleibe, hadd beszélhessek az én
szerelmesemmel. Egy pillantat alatt ott termett a kunyhó előtt a
királykisasszony, s amidőn be nem akarta bocsátani az őrtálló, annak
kezébe egy csomó aranyat adván belép, s hát elszomorodva látja, hogy az
ő Jánosa elaludt. Minden módokat elkövetett, hogy őtet felkölthesse, de
mind hiába; végre eltelvén az egy óra, kénytelen volt elmenni, azt
hagyván meg az őrtállónak, hogy adja tudtára Jánosnak az ő ottvoltát, s
egyszersmind hagyott neki egy gyűrűt, hogy azt adja által neki. Másnap
felébredvén János, hozzá fogott napi tisztéhez, s várta hogy eljő az
aranymadár, de minden várakozása hasztalan lett, az őrtálló pedig semmit
se szólott a történt dolgokról. Második éjtszaka hasonlókép elment a
királykisasszony fejér paripákon, s ismét megnyomván kezét az őrtállónak
bement a kunyhóba, de ismét aluva találta, mivel már a bűbájos szellő
befogta szemei, azelőtt. Hasztalan igyekezett felébreszteni, s ismét
eltelvén az egy óra, eltávozott, s hagyott az őrtállónak az általadás
végett egy selyemkendőt; de amelyeket ez mind eltett magának. Harmadnap
éjfélkor újra eljött a királykisasszony veres paripákon, és szokás
szerint a bemenetelt pénzen megnyervén, Jánosát ismét aluva találta.
Igyekezett ugyan őtet minden módon felkölteni, de az lehetetlen volt;
sűrű könnyeivel áztatta tehát az ő ruháját, s ott mellette hagyott egy
kardot, amelyre a volt írva: minthogy elaludtál, engem meg nem
nyerhetsz, hanemha felkeresel az atyám udvarába. Elvárlak tíz
esztendeig, igyekezz hogy minél hamarább megláthass. Felébredvén János,
egyszersmind kitölt a három nap, melyet a bűbájosnál tartozott
szolgálni, s ez ekkor nyilatkoztatta nekie, hogy az az aranymadár a
veres királynak egy elátkozott leánya, akit ő félig megváltott, minthogy
már sok könyörgéseiért emberi ábrázatját visszanyerte; hanem most
keresse fel őtet, talán még feltalálja. Szolgálatja jutalmául pedig
adott nekie egy tátoslovat, és mind a gyűrűt, mind a kendőt az őrállótól
elvévén, kezéhez adta.

Útnak indúlván már Jánosunk amerre igazították, elérte a fekete folyó
vizet, hol ő, mutatván a gyűrőt és kardot, mindjárt bátran
általbocsáttatott. Szintén így ment által a fejér és veres folyóvizeken,
ahonnan nem messze egy pusztában álló vendégfogadó tűnt szeme eleibe, s
biztatván lovát csakhamar elérték az óhajtott kocsmát. Leszállván most
paripájáról, beköti az állásba, s bemenvén a fogadóshoz, magának ebédet,
lovának pedig jó abrakot parancsolt. Míg az ebéd elkészül, beszélget a
korcsmárossal, hogy nem tudja hány mérföld lehet a veres király
lakhelye? aki midőn megmondotta, hogy ide csak egy napi járó föld, ami
Jánosunk igen nagyon megörűlt. Tovább tudakozódott még a kocsmárostól,
hogy mi újság lehet ottan? ez elbeszéllette hogy a veres királynak van
egy hasonlíthatatlan szépségű leánya, kit, mióta haza kerűlt, igen sok
princek és királyok kivántak volna elvenni feleségűl; de ő készíttetett
egy aranykoszorút, s azt mondta, hogy aki azt leveszi az ő kastélyok
tornyának csillagáról lóháton, ahoz fog menni feleségül. Megörvendett
ezen hírre János, s kiment mindjárt a lovához, s vitt nekie egy itce
jóféle bort. Hallván a ló urának beszédjét, megszólal, s mondja: ne
félj, csak egyél, igyál, egy óra múlva kezedben lesz az aranykoszorú.
Végezvén az ebédet János, lovát megnyergeli, s ráülvén egy pillantat
alatt a királyi kastélynál termett, s ott az udvaron kinn levő királyi
familia szeme láttára lekapja az aranykoszorút, s vele elrepült. Szállj
le, vitéz, szólt a király, akárki légy, mutasd meg magadat, mert te vagy
érdemes leányom kezére. De ez erre nem hallgatván, visszatért a
fogadóba, s a maga szobájába bevitte az aranykoszorút. De a király
nyughatatlan lévén, mindjárt az udvari vitézeket utána küldötte, hogy
mindenütt keressék fel. Senki sem akadt nyomába; de a legífjabb királyfi
épen a kocsma felé találván menni, oda betért, és kérdezősködött, ha nem
láttak-e egy ilyen meg ilyen lovon ülő vitézt? A kocsmáros megmondotta,
hogy épen nála van a vendégszobába. Ekkor bement hozzá a királyfi, s
meglátván az ágyon lévő aranykoszorút, mindjárt megcsókolta őtet, s
kérte hogy jőjön atyja udvarába. De János erre azt felelte, hogy addig
nem megyen, míg a királykisasszony atyjával anyjával együtt hintón elibe
nem megyen. Hallván ezen elhatározását, hirtelen haza ugratott a
királyfi, s megjelentette atyjának a vitéz kivánságát. Ezek mindjárt
hintóba fogatván, kimentek a vendégfogadóhoz, s ott a királykisasszony
rá esmervén az ő szerelmesét-e, elbeszélte atyjának, hogy mimódon
váltotta ez őtet ki az átok alól. Ekkor a király, hintóján nagy pompával
bevitetvén, a király leányával öszveesküdtette; s nagy fényes
vendégséget szerezvén a menyekző inneplésére, a szegény vadászfiu
öszvekelt a király leányával, s háboruság nélkül boldog örömek között
talán még most is élnek, ha meg nem haltak.



XX. ESZTENDŐRE ILYENKOR.

Volt egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy
urodalommal bírt. Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves
gyermekim, hogyha én meg találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne
csináljatok, hanem fogjatok két szilaj ökröt egy szekerbe, és az én
koporsómat testemmel együtt tegyétek reá; ahol pedig az ökrök meg fognak
velem állni, ott temessétek el testemet, és az én testem sírjánál
mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.

Kevés idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása
szerént reá tették egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt,
amelyeket útnak bocsátottak, és magok az ífjak lóra ülvén távolról
kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy nagy erdőbe vittek, és az
erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak. Melyet látván a
királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván neki,
eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb
királyfi felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett.
Éjtszakának idején, épen tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos
medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet látván az ífju, fogta a
puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a medvét, és
elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a
medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy
nyársra; melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az
öcscseit, és eleikbe teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a
közepső, és ő is huszonnégy óráig strázsálta a sírt; és őhozzá is jött
egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen meglőtt, és ő is, hasonlóképen
ételt készített a testvéreinek és a meglett dologról semmit nem szólott.
A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára, és midőn már
besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely kezdi
ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá
arányozta a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt,
tehát a golyóbis nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi
rettenetesen mardosni. Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és
keményen kezd vagdalkozni a hienával, és egész egy óra folyásaig
verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat. Azalatt míg ő
verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen eloltotta;
midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a
tűzre, és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a
bátyjainak ételt nem készíthet, és majd szégyenbe marad; felmegy tehát
egy nagy magas fára, ha távulról valahol tüzet láthatna? Midőn már
szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot, melyet jól
megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet
hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a
tűz mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok
közelíteni, hanem felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy
nagy ökröt sütöttek, és egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén
ürítettek. Midőn így ettek, fogja a királyfi a puskáját, és céloz, és
úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé meg sem találta; a
másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája elől a
poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások
előljárója fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd
magadat, ne félj, mert semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi
a fáról, és megyen az óriások felé; midőn az óriások meglátták, magok
közzé ültették, s étellel s itallal kínálták őtet. Midőn már jól laktak
volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond, oly igen jó
puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a
kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól
megajándékozunk, mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a
kakas bennünket, szét vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat,
és midőn már a várnak bástyáihoz értek, fogja az ífju a puskáját, és
szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök, semmit nem gyanítván,
aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit előre
beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint
van, és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak
pedig nekie egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a
gyertyával mégy, tehát ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és
a legnagyobb bátorsággal járja a várnak minden részeit; midőn már a
rezidenciához ért, melybe volt a királynak lakóhelye, itt is mind
bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat, milyeket az atyja
házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak szobájába
ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig
hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű
szépségért iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de
meg fogja ótalmazni minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a
kisasszonyhoz, és egy forró csókot nyomván ajakára, levette a maga
gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a kisasszonyét viszont
magához vette; végre pedig a maga leirott képét a kisasszonynak a
mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány rend írást
írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a
haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most
élj békével: esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a
királyfi, és midőn már a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az
óriásoknak hogy jönnének a lyukon befelé, mert minden békével nyugszik,
itt az óriások egyenként másztak a lyukon befelé, és a királyfi
mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta mindegyiknek a nyelvét. Ezt
megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a lyukon; de im jön neki
szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt; ezt látván az
ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és nyelvének
hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz
érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű,
leányt, amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele
gombolította. Meglátja a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a
leányzó? Mond az, hogy ő volna a hajnal, mert; a földön amerre járok, és
ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a helyeken megvilágosodik. Mondja
nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az időt, mert nekem, úgy
mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó: azt nem
cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell
vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót
egy fához csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy
tűzhöz, ahol az óriások elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült
húst és bort, és egy jó darab üszköt, és avval szerencsésen a bátyjaihoz
ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte hogy ennének. Ezek pedig
csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen három napig
meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn már
megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi
történt rajtok, haza fele ballagtak.

Nézzük már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy
megélemedett generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya
alatt feküsznek a nagy rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány;
melyet magának használni akarván, mindjárt megvérezte a testét, és
szalad a királyi udvarba, és lármát indít, hogy keljenek fel, mert
hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett volna. Réműlve
hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel fogadta a
generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg
fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül.
Midőn azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az
atyját, hogy engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután
szívesen cselekszem uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt
kedves gyermekinek, a generálist kérte hogy addig várakozna, míg
leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz egy esztendeig. A
generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő eltelt volna,
tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván, nagy
lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére
összehívta. A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek
között volt a dolognak titka.

Midőn már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával
megesküdtették a kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy
szomorúan várta az ő igazi megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az.
Midőn már a nagy fényességű asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy
fent szóval kezdette a generálist, mint élete megszabadítóját dicsérni,
melyet a kisasszony nagyon szomorúan hallgatott. A királyfi, akit
feljebb említettünk, épen szemközt ült a kisasszonynyal, kire a
kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak nagyon
hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre
megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen
eltelt örömmel, és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az
ételből megelégedtek, tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy
az életeknek folytáról mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén,
sorba mind elbeszéllették ki mit próbált, és rajta mi történt legyen.
Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a sor. Ezek közzűl is az
öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát, hogyan
strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a
másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a
legkissebb életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az
atyja sírhalmán, azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy
keresett végre tüzet az óriásnál, egy várkapuról mint lőtte le a kakast,
mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre a tizenkét óriásokat. Ezt
hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már tovább hazug
csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok, mert
ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban
megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a
kisasszony bátorítván hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után
mindent előlbeszéllett, a sárkány felől, és hogy ölte meg, ezek után
hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett világos három napokig.
Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még valamit? Mond
az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt is
elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam
saját képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az
ujjából a gyűrőt, és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a
gyűrőbe saját leányának a nevét; ekkor mondá a király: leányom, nem
kétségeskedem hogy a dologból te is valamit ne tudnál, mert a dolog
téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette a leírott
képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem tudja
mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de
őneki azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm
megkettőztetett, és a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép
ífjuval, és bátyjainak és a más vendégeknek legnagyobb örvendezései közt
lakták el a nagy örömnapot. Végre a király általadta nekie birodalmát, ő
pedig békességbe és örömbe élt az ő szép feleségével, míg csak életeknek
el nem jött végső vége.



XXI. A HŰSÉGES PRINCESZNÉ.

Volt egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit
is neveztek Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga
a király is. Amidőn már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte
apja: micsoda mesterségre adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is
már a kereskedést jóformán érti; szeretné maga is azt folytatni.
Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja volt, tehát egyik boltjába
csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon a kereskedésbe; és
minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is hamarjába
kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét
boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja:
eridj már most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni
Törökországba, és ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét
társzekeret pénzzel, és elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem
mehettek, kénytelenítettek vizen hajón menni; és amidőn már tengeren
mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra, ismét egy roppant
városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem tudták
ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem
mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta
mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy
vasárnap minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen
hallgatni. Ezekre Károly megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat
órakor valamennyien menjenek templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog
menni. Amidőn cselédjei elmentek volt már templomba, és az ajtón
bementek, ottan volt egy holttest, akit minden embernek meg kellett
köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották tehát:
üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már
visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily
gyalázatot nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel
mely csúfot tesznek! ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják.
Itten a Károly is elment a templomba; de ő se meg nem köpte, annál
inkább reá nem ütött a holttestre; az őr tehát megszólította őtet, hogy
ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba teszik; és a Károly
azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem tudom, mely
okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották a
város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba
bevett köpést tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely
okból teszik azon szégyent rajta. A város előljárói tehát a sok
adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája, és azt mondják a Károly
kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt készíts elő.
Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos
szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez
az árva nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd
el a pénzedet, hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel
mindjárt írt egy kis levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat
társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn már megérkezett a pénz, s a bíró
megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e, ez mind kevés; Károly tehát
azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret is hozzák el.
Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák hogy
bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert
te megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért
most meg kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember
volt, és kevély, és senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem
hogy segítette volna, hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen
cselekedetiért megbüntette őtet, és megszegényedett úgyannyira, hogy
semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért vagyon tehát ezen
szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt
összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember
olvasta a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés
volt; hanem a tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból
kielégítette valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is
kifizette volna, és eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.

Amidőn így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s
azt mondja nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is
odaadta nekie; cselédjeit ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé
ment nagy szegénységgel úgyannyira, hogy már csak koldulással jöhetett
haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi is igen nagyon várták
már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett városa
felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na
fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol
jár itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát
örülök, hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést
kellett szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy
fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat
összelövöldözték; engemet a szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a
deszkán a sziget egyik részére kivetett, és három holnapig ott voltam,
és várnom kelletett míg más hajó arra nem jött. – Károlynak atyja,
amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát megértette, sajnálta
őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az anyjához mentek,
és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi az, csak
hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy a
portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott
tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába;
minden rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem
vásárolhattak, hanem tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek,
hogy Angliába a királyi városhoz közelgettek; de a város emberei azt
gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak, hogy majd
öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit
tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt
tanálja mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő
legyünk? Erre az feleli: ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint
teszen a katonaság, azért hattam. Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy
a városból követet küldöttek hozzá, és Károly nekiek elbeszélli, hogy ő
kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ visszament, s
elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit megnyitották,
és úgy a város alá szálltak.

Ennekutána Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy
tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni:
amelyet meg is engedtek. Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba.
Amidőn már mindeneket megnézett, a város szélire is kiment a királyi
rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér személyt lát kikötve egy
kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek rajta; hogy ők
ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz.
Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan
felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is
csak azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az
okát meg nem tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt
mondta nekie a király: ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok
pénzed, megtudhatod, és életed is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli:
felséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király azt
feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én óriásom be ne birja, úgy
tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja hozni, akkor mind
pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a káplárját a
gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák fel.
Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette
nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig
huszonnégy bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában
elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak
leánya; a kettő pedig szobaleány; az apja, amidőn vele háborút tartottam
volna, engemet elfogott, és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős
óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem, és minthogy atyján
bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e szégyent
elkövetnem.

Amidőn már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a
Károly hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a
zsacskót hóna alatt vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak
rakta a zsacskóba az aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta
volt, de látta hogy bizony belé nem fér; akkor az óriás felvette a
zsacskót, és megrázta, azután a tizenegyediknek aranyait is bele rakta,
de ismét látván hogy már több bele nem férhet, lábával is csömöszölte,
és úgy a tizenkettediknek a felét is be-berakta; – de egészen már nem
rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás a zsacskót, és a
király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta, hogy az
óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az
egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges
király bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de
amidőn a rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele
aranynyal, az utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és
kimúlt a világból. A zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a
kapu ajtajáig lefolytak. Erre azt mondja a király: no Károly, vesztél
volna országodba pénzeddel, princesznéddel egyetemben, csak az én erős
óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok cselédjei a gályába
pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy siessenek,
mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind
felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb
berakhassák; Károly pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a
princesznét és a két szobaleányt föleresztették a kikötő-oszloptól, és
magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn már berakták a pénzt, nagy
hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta nekiek, hogy úgy
evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek, különben
úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is mentek;
így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.

Hát egyszer találnak egy kis várost, ahol megállottak tizenöt napra, és
Károly minden cselédjeinek azt mondotta: vegyetek pénzt a mennyire
szükségetek vagyon, és vacsoráljatok magatoknak, mert oly derekasan
igyekeztetek. Azalatt a fejér személyek ruhát csináltattak magoknak és
régenti szép színöket visszanyerték, kivált a princeszné, ki felette
szép volt, Károly pedig a városban csináltatott két gyűrőt, egyet
magának, másikat pedig William princesznének. No már tizenöt napok
elfolyása után elutaztak Amsterdám városa felé, ahonnan volt. Amidőn már
közelgettek, a cselédjeinek azt parancsolta, hogy három ágyút süssenek
el, hogy tudhassa az atyja az ő eljövetelét. A városba nem tudták mire
vélni ezen lövést; a király tehát megijedt, és minthogy katonasága nem
volt épen otthon, kiüttetett egy fejér zászlót, hogy szabadon bejőjön a
városba. Amidőn már bementek a városba, látta a király hogy ez nem
ellenség volna; kivált amidőn azon szép hozott princesznét meglátta, és
hogy az aranyakat is látta hogyan hordják háza felé, azt gondolta hogy
ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Az atyja nem
bánta hogy portékát nem hozott, sőt megörűlt, hogy oly külső országbeli
szép pénzeket hozott; kiváltképen pedig mikor Károly azt mondotta az
atyjának, hogy ezen megszabadított princesznét feleségűl fogja venni.
Ezen főkép a princeszné örvendezett, s azt mondotta nekie, úgymint
Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk az én atyám országába
menni; hanem minekelőtte elmennénk, lásd, íme ezen fakó lovat én
festettem: menj el, és akarhol találsz efélét, hozd haza. El is ment
itten a Károly fel s alá az országba, de sehol sem látott olyanformát.
Egyszer, amidőn már visszajönne, lát egy öreg embert egy kocsival, és
azt két befogott lovak ki nem tudták húzni a sárból. Azzal leszáll
Károly a maga lováról, és befogta a kocsiába, s így kihúzta azt. Azon
idő alatt azon szegény embernek a hátramaradt csikaja elérkezett; Károly
ezt meglátta, gondolja magába: efélét még nem láttam; ezzel kiveszi a
lefestett lovat, és egész hasonlatossága megvolt, és azon embernek száz
aranyat adott érette anyjostól együtt; de minthogy az ember sajnálta
csikaját, és ezt észrevette Károly, ugyanazért adott nekie még kétszáz
aranyakat; azután hazament a vett csikóval, és megmutatta a
princesznének, aki is ugyanaztat mondotta, hogy a csikó épen olyan mint
az én atyámé volt. Hanem – mondja a princeszné – édes Károlyom, add jó
cselédnek keze alá, s hadd pihenje ki magát; azután el fogsz, menni
Párisba az én atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, amelyben meg lesz
írva hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz írva, hogy jőjön
ő ide hozzám: különben ha én megyek elébb oda, szerencsés nem leszek.

Amidőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindúlt Károly, és
egy dereglyén a vizen ment egész Franciaországig, de lovacskáját is
magával elvitte, és a királyi ruhát. A szárazra ottan kiment, kikötötte
dereglyéjét, és felöltözködött királyi ruhájába, avval felült a lovára:
aki ezt meglátta, mind azt mondották, hogy ő lenne a párisi király.
Amidőn beért a városba; s már a rezidencia alatt leszállott volna, a
lovat meg sem kötötte, csak úgy hagyta, hogy lejövetelekor annál
hamarébb elindúlhasson, mivel nem akarta magát megismertetni. Felment
tehát a királyhoz, és általadja neki a levelet, és köszön nekie, amelyet
nagy örömmutatással viszonozott a király; Károly pedig ezzel lejött, és
elnyargalt. Amidőn a király felnyitotta a levelet, mindjárt olvasta az
elein, hegy ez az ífju az, ki engem azon szégyentől megszabadított;
hanem jőjön érettem, és keressen meg: itt vagyok Amsterdám városába.
Amidőn már megértették a levelet, azonnal utána küldött a király, a
Károly után, és minthogy még tengerre nem szállhatott, magokkal elvitték
a király eleibe, s ez azt mondotta nekie: mint mertél a házamtól oly
hamar elindúlni? minthogy oly nagy érdemet tettél, és azt megjutalmaznom
tartozom. Én mostanába el nem mehetek oda, hanem hat gyalog regementet
adok egy generálissal, és úgy hozzátok fel leányomat. Itten mindjárt
gályára ültek, és amint közelgettek már Amsterdám városához, kéri Károly
a commandírozó generálist, hogy parancsolja a vele jött katonáknak,
lőjenek el három ágyúkat, amelyet el is lőttek. Itten a király ismét azt
gondolta hogy a Károly megint nyert volna valamely országot; ő pedig
újonnan az atyjához jön, s amint már a szárazra kiszálltak valamennyire,
a William princeszné elejekbe jött, és azt mondotta nekie: édes
Károlyom, most már nem voltál szerencsés, mivel az atyám nem jöhetett
el. Itten a generális a kereskedő házába bekvártélyoztatott, a többi
katonaságok pedig a városba, és míg itt voltak, mindég ingyen éltek,
semmit nem fizettek ételökért; de minthogy a princesznének nem volt már
maradása, egyszer csak rábeszéllette Károlyt, és elindúltak
Franciaországba az atyjához; a király pedig legnagyobb pompával
városából kikisértette, és szüléinek azt mondotta elmenetele előtt hogy
majd eljönnek meglátogatni.

A princeszné, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között,
amidőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a princesznébe, és
gondolja magába: ha én Károlyt el nem veszejtem, úgy tehát el nem
érhetem kívánságomat. Így amidőn már jó messze voltak Amsterdám
városától, egyszerre tanáltak egy szigetre, ahol szép sétáló hely volt;
a Károly itten kiment sétálni, ezt meglátta a generális, azonnal
parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek, minthogy sok
vadállatok vagynak itten, és még valami kárt tehetnek a gályán; azt
pedig senki sem vette észre, mint aki akkor strázsán állt, de azt a
generális megesküdtette, és megajándékozta hogy csak senkinek se
szóljon, és ha hazánkba érünk azonnal feljebb viszlek. Úgy onnan
elindúltak, anélkül hogy Károly észre vette volna; a leány pedig az
útnak alkalmatossága alatt elaludt; amidőn már felkelt, és kereste
Károlyt, és kérdezte a többieket hogy hol volna, senki róla legkissebbet
sem szólhatott: abban a gondolkozásban volt a princeszné, hogy a
tengerbe ugrott volna; de feltette magába hogy ő Károlyról soha
megfelejtkezni nem fog. Amidőn már haza értek volna, a királynak kérdése
legelőször is a Károlynak hollétele volt; de a generális azt felelte:
nem tudom; a leánytól amidőn kérdezte, a sem tudott felőle semmit. Amint
a többi közt jó ideig otthon lett volna, szomorkodik szerette Károlya
után, minthogy ő szabadította meg anélkül is azon szégyentől; a
generális egykor kérette őtet, de ő azt felelte: ő nem megy férjhez,
mivel Károlyát várja; az atyjának pedig mondotta: hogy adjon neki egy
esztendőt, egy hónapot és egy napot; hogy utána várakozhasson, és a
város végire csináltatott egy kocsmát Károly nevire, hogy akárki jön,
mindeneket kívánsága szerént és ingyen adjanak nekie, és a princeszné
mindennap oda kiment, és a maga szobájába siratta őtet, és a gyűrőit
csókolta, akin a Károly neve rajta volt.

Károly már egy esztendeje hogy ottan azon a magányos szigeten csak
gyükerekkel élt, és soha senkit arra menni nem látott; hanem egyszer
csak lát egy öreg embert jönni, akinek is int, hogy jönne feléje. Amidőn
oda ment volt, az öreg azt mondja: Károly, szállj be csónakomba. Erre
szinte megváltozott Károly, és kérdi tőle: hogy tudod jó öreg, hogy
engem úgy neveznek? ki vagy? Engemet jól esmersz, csak a nevemet
megmondjam. Ezzel általvitte őtet az öreg, és Károlynak három aranyat
adott, és mondotta nekie: Én vagyok azon ember, a kit Törökországba
magad költségén a templomajtó mellett felállított halott testben
megszabadítottál: én neked köszönhetem ezt, azért már most eridj Paris
városába; a szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végin
csináltatott nevedre egy kocsmát, s ottan ingyen minden ember akármit
akar kaphat, aki csak nevedet tudja említeni. A princeszné mindennap
kijár: így tehát eridj oda, szerencsés leszel. Ezzel elbucsúztak
egymástól, Károly köszönte az öregnek jó akaratját, és elindúlt Páris
felé.

Mikor már Párisba beért, míg pénziben tartott, addig beszállott a
kocsmába, és kért magának egy különös szobát; amidőn már harmadnapja
hogy ottan a maga pénzin éldegél, épen akkor eresztette el obsittal
katonáit a francia király. A többi közt egy arra ment, és egyik kezébe
az obsit, a másikba pedig négy krajcár; és itten káromkodik: ilyenadta
teremtette! huszonnégy esztendeje hogy már szolgálom királyomat, és csak
négy krajcárral fizetett ki. Ezt a Károly meglátta, s felhítta magához,
és kérdi tőle: mi bajod? az mindeneket elbeszélt nekie; erre mondja
nekie Károly: miért nem kér kend tőle többet? kértem én, de többet nem
adott. No várjon kend, adja ide mundúrját, és elmegyek én a kend
személyébe, és addig maradjon itten. S elment katona ruhába a kocsmába,
és mondotta nekiek: adjatok enni s inni, pénzt is, mivel nagy szükségem
vagyon reá, a Károly nevére. – A kocsmáros kérdi: mennyi kell? feleli:
három tucat arany, adjon. Amelyet megis kapott, s úgy visszament
kvártélyára, s az öreg obsitosnak azt mondotta: lássa kend, itten kaptam
három tucatot; de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni;
talántán jól el fog sülni a puska.

Azon a napon kiment a princeszné a kocsmába, és kérdi tőlök volt-e itten
valaki, aki Károlyról említést tett volna? Igen is volt egy obsitos
katona, akinek kívánságát és kérését be is teljesítettük. Másnap ismét
elmegyen oda, és újonnan Károly nevére enni, inni és hat tucat aranyat
kér, és azt is megadták nekie; mondja hát Károly az öreg katonának: no
lássa kend, a király megint adott hat tucatot, de várjon kend még egy
napig, mivel engemet biztattak. A princeszné ismét amidőn kiment a
kocsmába, kérdezte: nem kért-e valaki Károly nevire valamit? felelik
megintlen: a katona itt volt, és annak megadtuk amit kért. A princeszné
sírt rítt, és kérte istenét hogy, ha még életben volna, hozná eleibe,
mivel már az idő vége felé jár, s így férjhez kell mennem. Harmadik nap
is elment oda Károly katonaruhába, és kér ismét Károly nevére enni és
inni, és tizenkét tucat aranyat, máskülönben azon aranyos pohárból
kívánkozott inni, amelyből a princeszné szokott ivogatni. Eleintén ugyan
nem akartak nekie belőle hagyni, de minthogy a katona azt felelte: senki
kérését meg nem vethetik ha Károly nevére kérnek, így tehát tele
töltötték borral, és félig kiitta, a gyűrőit pedig bele tette, és így
szólt: mondjátok meg a princesznének, hogy a Károly nevére kérem, igya
meg ezen bort. Amidőn elment a katona, nézik nem él-e valamely
huncutsággal? hát amint nézik, a pohárba látják az arany gyűrőt, örűlnek
hogy meg nem itta mind, már mostanába, ha megitta volna, elvitte volna
magával a gyűrőt is, melyet tegnap, amidőn ivott belőle a princeszné,
tehát benne hagyott. Már most Károly a katonai ruhába haza ment
kvártélyába, és általadja az öreg valóságos katonának azt, és mondja
nekie: no öreg, itt van, kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten
hírével. Erre azt mondja az öreg katona: ha már ezt nekem kidolgozta,
legyen fele magáé; de ezt megköszönte Károly, és el nem vette, és
mondotta nekie: van énnekem amiből megéljek; és így elment a katona, ő
pedig felöltözködött a maga ruhájába.

A princeszné amidőn megintlen a kocsmába menne kérdezősködni: nem volt-e
itten valaki Károly nevére kérni, mondják: volt megintlen az öreg
katona; de a felséges princeszné poharából kívánkozott inni; amelyet oda
is adtunk, de azt mondotta, hogy a Károly nevére kéreti, igya meg ezen
fél pohár bort; jó hogy egészen meg sem is itta, felséged gyűrője benne
volt. Erre azt mondja a princeszné: micsoda gyűrő? az enyim a kezemen
vagyon; de ez is olyan épen, mutassátok. Hát akkor látja hogy a
Károlynak adott gyűrője az; ezen igen nagyon megörűlt, és megitta
hagyott borát, és tudakozta tőlök: micsoda katona volt az? Huszonnégy
esztendős szolga volt, és elment haza, és hogy többé már nem is fog
jönni.

Ezzel a princeszné elmén haza atyjához, és mondja nekie hogy Károly
életben vagyon még; hanem az eleresztett katonákat húzassa be, hogy
megnézhesse őket. Amelyek nem is sokára megérkeztek. Amidőn már együtt
voltak, mind rendre nézegette őket; de egyik se volt közűlük; erre azt
mondja a princeszné: halljátok-e, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája
máson? Itten fél az öreg katona megmondani, de minthogy másodszor is
kérdezte, és emberségire fogadta, hogy semmi bántása nem lesz: csak
mondják meg; erre az öreg katona azt kiáltja: felséges princeszné, én
nem bánom akár micsoda bántásom lenne is, én ruhámat egyszer odadtam egy
fiatal úrnak, aki itten a város szélin a kocsmába vagyon. És mit adott
neked? Azt sem tudom hogy honnan hozta, annyi meg annyi aranyokat adott.
Ezen embert már most jól megajándékozta a princeszné, s a többit is,
hogy visszafáradoztak, és úgy elmentek ezzel mindjárt. A király befogat
a hintóba négy lovat, és nagy pompával oda mentek egy óbesterrel; de
amidőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e itten egy vidéki,
megmutatta, de már akkor becsukta magát. Mondják nekie, hogy nyitná fel
az ajtót, és zörgetnek, erre azt mondja: menjetek, tolvaj nem vagyok,
sem rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem, a király küldött
érette. De minthogy semmit nem vehettek rajta, visszamentek
megjelenteni, hogy mint vagyon a dolog. A princeszné azonnal maga elment
egy főkulcscsal. Amidőn oda ért, kinyitotta azzal, és mihent beért a
szobába, Károly kirántotta a kardját, és egynehányat reá vert, és mondja
nekie: ha ki nem mégy, mindjárt keresztül szúrlak. Erre azt feleli a
princeszné: édes Károlyom, nem bánom, én szívesen meghalok kezed által,
úgy is te szabadítottál meg. Ezen szavaira felemelte őtet Károly, és
megcsókolta őtet, és mondja: ne gondold te azt, kedvesem, hogy azért
vertelek volna, talán méregből, de csak hogy mely szeretettel légy
erántam, tapasztaljam. Ezzel haza mentek, és elbeszélte a generális
cselekedetit; azonnal életét elvétette a király, és így nagy lakodalmat
tartottak, mulatoztak, örűltek a megszabadított leányon, valamint a
Károly visszakerülésin is; így azután elmentek Károly szüléihez is
mindnyájan, és ezek kereskedést többé nem folytattak, hanem velök együtt
Párisba lakni mentek, és ottan éltek nagy megegyezéssel több jó
esztendőket, míg meg nem haltak. Így van tehát az irígyeknek a dolgok
mint generális urunknak járt ki: vegyen kiki magának példát.



XXII. A SZALMAKIRÁLY.

Volt egyszer egy király, akinek három gyermeke és három leánya vala.
Ezen három gyermek gyakorta ki szokott járni sétálni, és láttak több
fényes születésűeknek fiait testvéreikkel sétálni; ők azt fájlalták azon
okból, hogy nekiek az ő testvéreikkel sétálni szabad nem volt; azért is
öszvebeszélgettek mind a hárman, hogy ők testvéreiket ki fogják kérni az
ő atyjoktól. Haza is mentek, és atyjokat kérték. Legelsőben is a
legöregebbik ment be, és kérte atyját, hogy engedné meg néha hogy
testvéreikkel kimehessenek sétálni; ezért a király igen megharagudott,
kihúzta a kardját, és utána hajította; a fia nem kíméllette lábait,
hanem elszaladt. Másnap ismét a közepső megyen el, de amidőn fölfedezte,
hasonlóképen úgy járt mint a bátyja. A legfiatalabb kérdi a két
testvérét: hát édes testvéreim, megnyertétek-e a kérésteket, avagy mit
szólt az atyánk? Felelik nekie: mi, édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon
szabadságot, és nem is ígérte meg. Így tehát majd megpróbálom én is a
szerencsémet. Elment a legkissebbik az atyjához és beköszön mély
alázatossággal, és kéri, hogy engedje meg édes uram atyám, hogy testvér
nénéinkkel szabad legyen sétálni. A királyatya épen akkor ebédelt, és a
két bátyja már anélkül is felindította őtet haragra, és mostanába még
hathatósabban neheztelte kérését: felkapja a kést, és utána hajította
nagy méreggel, mely is köntösinek szélin keresztül ütődött, és a
szobaajtóba megállott. Erre a gyermek kihúzza a kést az ajtóból, és
visszament vele atyjához: ha uram atyámnak úgy tetszik, én kész vagyok
érettek áldozatúl lenni. Az atyja mint okos ember látja hogy olyan
bátor, s valaha jó vitéz lehet belőle; mindazonáltal mondja fiának:
nemde tudjátok, hogy meg vagyon jövendőlve, hogy ha azon három
testvéreiteket kieresztem, el fognak ragadtatni, ami igen nagy
fájdalmamra lenne. Feleli a gyermek: kedves atyám, azok még nem tudják
ezen világba mi a jó avagy rosz, holott a tömlöcnél is erősebb helyen
vagynak; azért kérem, legalább némely időre engedje meg, hogy szabad
legyen velünk nekiek kijönni! A király sok könyörgések után megengedte,
de csak két órára, és úgy, hogy ha elragadtatnak a testvérid, teneked is
meg kell halni – azért mostanában szabadon kimehettek velek. Megköszönte
édes atyjának a szívességét, és nagy örömmel elment két bátyjához, és
tudtokra adta nekik a megnyert engedelmet.

Csakugyan ebéd után el is mentek azon bezárt helyre, ahol testvéreik
voltak, és úgy megfogott mindegyik egyet – és azután kimentek a rózsás
kertbe sétálni. Amidőn kinyitották az ajtaját, azonnal a legöregebbiket
a Nap elkapta, a közepsőt a Hold kapta el, és a legkissebbiket a Szél.
Ezen a rettenetes eseten bezzeg megijedt a három férfi testvér, de
legfőképen a legkissebbik, minthogy fogadta, hogy őt vissza fogja ismét
hozni őket. Kényteleníttetett tehát a legkissebbik atyjának az egész
dolgot megjelenteni; és amidőn ez megértette leányainak elragadtatását,
mindjárt siralomházba parancsolta őtet tenni, és összehivatta a
tanácsosait a király, és kérdezi tőlök, hogy micsoda büntetést érdemel
meg a fia ezen elbeszéllett cselekedetiért? A tanácsosok, kik közzűlök
akasztófára, kik pedig agyonlövetésre szentenciázták. Ezen tanácsban
volt egy öreg király, mely is még mindég a kimondott szentencián
hallgatott: amidőn már a megérdemlett büntetésit kimondották, felszólal
az öreg király: érdemes uraimék, azért a gyermek nem méltó a halálra,
mivelhogy ha ő tudta volna minden bizonynyal hogy elragadtatnak, nem
vitte volna őket ki sétálni, de minthogy meg volt jövendőlve az ő
elragadtatások, lehet hogy jobb helyütt vannak, mint voltak, azért csak
azt ítélem én felőle hogy csapják ki őtet a királynak országából, és
soha ne legyen szabad nekie visszajönni és ezen javaslásra reá is
állottak, és leírva a szentenciát, elküldötték az édes atyjának, aki is,
amidőn elolvasta, aláírta amit végeztek; és csakugyan országából ki is
csapták a legfiatalabbat.

Azonban a királyné sajnálta a legkissebb fiát; de mit tehetett felőle?
jobban sopánkodott még utána, mínt a három leánya után, mivel gondolta
magában: szegény! idegen országokba mely nehezen fog ő tengelődni, és,
ami még több, a vadak is megehetik őtet! Az anyja tehát egy szolgájától
örök emlékezetűl egy aranyórát és jó nagy summa pénzt küldött utána azon
parancsolattal, hogy ha ő valahol megszorúl, avagy édes anyját látni
kívánja, tehát csak nyissa fel óráját, azzal mindég megvigasztalhatja
magát. És azon óra egy kis tarisznyába be is pakoltatott a pénzzel
együtt, és úgy kezéhez szolgáltatták.

Már most a legkissebbik királyfi megy a maga útján, megy bújdosik
mezőkön erdőkön, nincsen maradása sem hegyen sem völgyön, és ha eszébe
jutott nevelése, akkor bánkódásába majd hogy meg nem halt. Azon
utazásába tanált egy hegynek oldalában egy barlangot, amely igen mélyen
beszolgált, s végit nem láthatta. Gondolta magába: akar ily szomorúan
élek, akar kimúljak, de még is ezen barlangba bemegyek, és mindaddig,
míg csak végit nem érem, megyek. Ment is valami tizenkét napokig; itten
jó messziről hát látja egyszer hogy valami lent világít; azt gondolta,
hogy mire oda ér, ki is ér a lyukból. Amint közelebb jut, hát látja,
hogy egy kősziklából ház vagyon kivágva, benéz az ablakján, hát lát
tizenkét szál gyertyát égni, a mely mellett egy szakállas öreg asszony
imádkozott, amelyen nagyon bámult, holott a homlokán csak egy szemét
látta. Még is bement hozzá, és mindjárt anyjának nevezi. Feleli az öreg
asszony: isten hozott királyfi, már két hete hogy várlak, és fenem a
fogamat reád: majd megeszlek. Mondja a királyfi: édes öreg anyám, ugyan
mit tudna rajtam enni, holott nincsen rajtam annyi hús, mint a
bőregeren. Köszönd, gyermek, hogy így feleltél, mondá az anyók: mivel
tizenkét fiam van nehéz kereskedők: különben azoknak lettél volna
vacsoráúl elkészítve; de így már ne félj, megmarad az életed; és valami
jó vacsorát ad nekie is, és lefeküdt aludni, a királyfi is vele együtt.
Azon idő alatt, míg ők aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és felköltik
az anyjokat. A legkissebbik még be se jött az ajtón, már megérezte, hogy
vagyon valami idegen a szobába; mondja: édes anyám, micsoda nyers szag
vagyon a szobába? hiszen régen meg kelletett volna már azt sütni? Feleli
az öreg anyjok: ő igen helyesen megfelelt szavaimnak, s más különben is
szerencsétlenségén sajnálkoztam, azért fiaim, titeket is arra kérlek,
engedjetek meg nekie. Azután a tizenkét zsiványnak vacsorájokat eleikbe
adta az öreg anyjok, és azon királyfi is fel akarják költeni, de
minthogy nagyon álmos volt, nem is lehetett felkölteni. Vacsora után
megparancsolták az öreg anyjoknak, hogy jó módon igazítsa el a háztól a
királyfit, mivel külömben el kell nekie veszni azon lyukba. Amidőn
felébredt a királyfi, fölöstökömöt adott nekie az öreg asszony, és útnak
készűl; megállítja őtet az anyók, és mondá: hallod-e édes királyfim,
ezen tanácsadásomat kövesd, melyet fogok mondani: most hét esztendeje
volt itten egy királynak a kertészfia, ki is oly termetű s ábrázatú volt
mint magad, s Péternek hítták. Azért menj te is azon városba, amely a
lyuk végin látszik, és igyenest menj a királynak kertészihez, és valljad
magadat kertészfiának lenni. Most pedig adok egy halállovat, és egy
széllámpást: erre a lóra ülj fel, és menj isten hírivel, mert te innen
sok ideig ki nem érnél gyalog. Amidőn pedig a lyuk szájához érsz, akaszd
fel a széllámpást a lónak nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra. Úgy
is esett e dolog, felállt a lóra, és veszi a lámpást a kezibe, egy
gondolat alatt kiér, akkor leszáll a lóról, és felakasztja a lámpást a
lónak nyakába, és visszaereszti; maga pedig gyalog továbbá ment. Meg is
tartotta az anyók javaslását, és jobbra tért, de az útja igen homokos
volt, amennyit előre ment, annyit hátra is csúszott; nem külömben a nagy
melegség nagyon megizzasztotta úgy, hogy nem győzte már kitartani
szomjuságát; a földre esett, azután felveti szemeit az ég felé, hogy
micsoda kegyetlen pusztán kell nekie szomjúságtól meghalnia,
gondolatjában búcsút vett minden rokonátul is: ekkor jut eszibe anyjától
kapott adománya: kiveszi az aranyórát, felhúzza, és gondolja, hogy mikor
múlik a világból. Amint már most kinyitja az órát, kiugrik belőle egy
inas, és mondja: felséges királyfi: mit parancsol? Itten ez szinte
megijedt, hogy mint egy idegen embert látott; csak azt feleli: mostanába
semmit sem parancsolok, és ismét becsukja az óráját és az inas eltűnt.
Gondolja magába a királyfi: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát,
és valósággal ki is nyitotta, és az inas megint kiugrott, s kérdezte:
mit parancsol a királyfi? feleli: nem egyebet, hanem legyen itt étel
ital elég egy három lábú aranyasztalon. Alig hogy kimondotta, hát már
minden készen volt; a királyfi elsőbb is ivott, és úgy aztán kedve
szerént jól is lakott, becsukta óráját, és tovább ment.

Már most beért tulajdon azon városba melyről neki az öreg beszélt, s ott
a király felől tudakozódott; meg is mutatták nekie. Bemegy a kertészhez,
és ez nagy örömmel fogadja őtet: Isten hozott fiam Péter, azt gondoltam
már hogy oda vesztél. A nagy öröm közt bevezeti a házba, egyről másról
tudakozódik, a melyekre is a királyfi igen alkalmatosan megfelelt. Csak
arra kérem, egy különös szobát adjon nekem uramatyám, monda, mivel az én
kitanúlt mesterségemhez ez illik. Amelyet is megkapott; s minthogy már
ideje volt a nyugvásnak, lefeküdt ő is, és mintegy éjféltájban ismét
kinyitja az óráját, ahonnend az inas kiugrott, és kérdezi: mit parancsol
felséges királyfi? Azt hogy nekem olyan virágot készíts, akinek párját
nem lehet tanálni, és azt tedd aztán az asztalra. Amidőn már megviradt,
kivánta Péter fiát meglátni az öreg; be tanált hát nézni az ablakán, de
a nagy világosság majdhogy a szemefényit el nem vette. Tűzbe gondolta
lenni Péter, fiát, reá kiált: gyere ki Péter. Péter feleli: ne tartson
semmitől, mivel semmi bajom sincsen. Az öreg kinyitja az ajtót, és
bemegy hozzája; hát akkor látja az elkészített virágot, amilyennek
párját soha sem látott. Mondja fiának: valóban, szép, és jól kitanúltad
mesterségedet, nem hiába hét esztendeig vándorlottál. Arra azt feleli
atyjának: ezen virágot, édes atyám, nevembe adja a legöregebbik
királyleánynak; amelyet által is adott, akinek nagy öröme volt benne, s
kérdi, hogy hol vette volna azon virágot? Mondotta, hogy az ő tulajdon
Péter fia csinálta azt. Itt jól megnézte azon virágot a király leánya;
hát látja, hogy igen mesterségesen reá van írva: aki ezen virágot meg
akarja venni, egy országot adjon érette. Ebből észre vette ő azt, mely
okból nyújtja nekie ajándékúl, holott másnak ily drágán adná; de még is
abba hagyta a kérdésit. Következő nap ismét olyan virágot csináltatott a
királyfi, ez még kecsegtetőbb volt mint az első, amelyre reá volt írva,
hogy két országot ér; azt a testvérinek adta ajándékúl. Szinte harmadik
nap még gyönyörűbbet csináltatott, amely negyedfél országot ért, és a
harmadik testvérinek adta.

Történt egykor, hogy bált tartott a király, s arra a külső országokból
is összehivatta a fő fejedelmeket. Azon idő alatt a legöregebbik mutatja
virágját a húgainak, és azt gondolta hogy csak magának vagyon az; de a
két testvére is amidőn a magokét megmutatta, csak akkor bámúlt a
virágoknak szépségén; és egymás közt megegyeztek, hogy azon virágokat
parádénak felteszik fejökre, hogy mint fognak rajta csodálkozni a bálba.
Amelyet fel is tettek, és a nagy világosság úgy elvette a gyertyáknak
világát, hogy csak épen ezen virágoknak volt erejek. Amidőn ezeket
meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tűzben vagyon;
némelyek közzűlök megijedtek, némelyek pediglen csudálkoztak
szépségeken, és azután amint már vége lett a bálnak, hazájokba ment
mindegyik.

Kévés idő múlva kedvek lett volna a király leányainak férjhez menni; az
atyjok ki is publikáltatta, hogy mindenféle embereknek szabad
megjelenni. Amidőn már öszvejöttek mindnyájan, a két testvér hamar
választott magának társat; de a legfiatalabb nem tanált magának; ezek
után az udvari népet is kihivatta, amely megis jelentetett, hogy itt
volna már; de a szobaleány azt mondja: felséges kisasszony a jelentés
nem igaz, mivel Péter a kertész fia még a kertbe dolgozik. Erre mindjárt
Péter után küldték, aki is azonnal megjelent. Amint a kis királyleány
valamennyieket megnézett volna, hát a többi közzül Pétert választotta
magának; ezek után öszveesküdtek valamennyien, és lakodalmat nagyot
tartottak, és úgy mulatták örvendetesen magokat, míg tartott.

Mind ezeknek elmúlása után, egy minister találkozott, aki haragudott
Péterre, hogy a kis királyleányt férjűl vette, holott ő jobban
megérdemlette volna; ugyanazon okból is gondolkozott, hogy mint
veszthetné ki a világból. A többi között volt a királynak egy nagy
kősziklája a rezidencia előtt, amelyre sem gyalog, annál inkább kocsin
fel nem lehetett menni. A minister gondolta, hogy ha ő el fogja valamely
ravaszság által a király előtt árulni, úgy tehát elvesztik, és majd
felesegűl megkapja a kis királyleányt: tehát azt fogta rá, hogy ő a
feleségit tegnap gyalázatosan kiszidta volna a kertbe, és hogy a
felesége azt mondotta volna: én nem is tudom mint szerethettem beléd,
talán mesterségedért? amelyre felelte volna Péter, hogy nem csak
tégedet, hanem aki az atyád háza előtt kőszikla vagyon, egy éjtszaka
elhordatnám, és a helyét felszántatnám, és buzával bevettetném, és
learattatnám: végtére még kalácsot is ehetne az atyád belőle. Amidőn
ezeket kihallgatta volna a király, magához hivatja a Pétert, és mondja
neki: mit cselekedtél tegnap, és mit mondottál? ha mindazokat el nem
végzed, úgy oda lesz az életed. Péter, minthogy efelől nem tudott
semmit, egy kevés hallgatás múlva kérdezi a királytól: mi lehet az?
Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a tegnapi cselekedetedet
feleségeddel, és hogy mit mondottál, és elbeszéllette nekie, amint
feljebb említettük. Ezek után a Péter nagy szomorúan elment, és
gondolkozott arról, hogy ki lehetett az a csalárd, aki őtet így
elárulta. A többi között felnyitotta óráját, és az inasát kérdezi: hogy
meglehetne-e ezt cselekedni? amelyre is feleli: igenis? Azután szomorúan
mutatta magát, és amidőn a felesége kérdezte volna: mi bajod,
elbeszéllette nekie; aki is nem győzött rajta eleget csudálkozni.
Azonban éjtszaka idején eztet mind megcsinálta az inas, és azt mondotta
nekie: aki tereád eztet fogta, háromszor ki fogja lelni e hideg: arról
megismerheted azon ravasz embert, és úgy, aki neked vermet ásni
igyekezett, maga esik bele. Amidőn már megvirradt volna, hát látják hogy
a parancsolt dolog véghez vitetett; jelentették a királynak, aki is
lehetetlennek állította; de amidőn kijött megnézni, mondja: csudálatos
csinálmány! és Péter az elvesztett becsületit kettősen visszakapta.

Itten ezen a minister igen mérgelődött, hogy gondolatjában
megcsalatkozott, de ismét nagyobb hazugságot formált reá, hogy a Péter
tegnap veszekedett volna feleségivel, és megintlen elárúlta a király
előtt még rútabbúl mint elsőben: tudniillik hogy kiszidta őtet, és azt
mondotta felesége: nem hiszem hogy ördögi mesterséggel, nem birnál, de
Péter felelte volna, hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna elvenni,
hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, amely a rezidencia előtt
volt, és a tetein egy szalmaszálon rezidenciát építeni, és a,
rezidenciától fogva egész a király házaig aranyhidat csinálni. A király
ezek titán behivatta Pétert, és elbeszéllette nagy haragosan nekie, és
ha azt nem teljesíted, halál fia leszel. Itten a Péter igen nagyon
megijedt, és nagy szomorúan hazament. A felesége amint kérdezte volna:
mi bajod vagyon? feleli: mi haszna lehet annak, ha én azt nekem
megmondom, te arról nem segíthetsz. Azonnal félre ment, és óráját
kinyitotta azzal a kérdéssel, hogy lehet-e ezt csinálni? a melyre is
felelte: Igen is, csak te ne búsúlj édes gazdám: aki ezt reád fogta, két
holnapokig mindég fogja rázni a hideg. Más napra kelve a dolog, jelentik
a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna. Eztet nem hitte el,
hanem azon szolgát, aki azon jelentést tette, nagyon megsebesítette;
ismét a másik is bement hozzá, és jelenti: még annak sem hitte el; hanem
mindazonáltal még is kiment maga is megnézni hogy igaz-e? hát látja hogy
valósággal úgy vagyon. Nagyon csudálkozott ezen a király, a Péter pedig
a feleségével együtt fent volt a szalmarezidenciába. Amidőn felébredtek,
szét tekintenek, hát az egész tartományt belátják, hogy magok is
csudálkoztak ezen a szépségen. Itten tehát karon fogva elmentek az
atyjához, aki is épen akkor kint állott, és az aranyhidon csudálkozott.
Már most Péter feleségivel együtt felhítták a rezidenciába; amint már
mentek a garádicsokon, nem győzött a fortélyos mesterségeken eleget
csudálkozni; az ebéden is ott megmaradtak, és ebéd után a király a
Péterrel elment vadászni, és csak épen abba tanálták kedveket.

Több időknek elfolyása után sétálni megy Péter. A minister betegségéből
felgyógyúlt, s észrevette, hogy Péter nem volna odahaza; elment tehát a
feleségihez, és mondja nekie: felséges királyné, azon sohonnaiból lett
király nem érdemlett volna királyságot hanem akasztófát, mivel, ha
meggondoljátok, tik szalmakirályok vagytok, és már a városban is úgy
foly a híretek, mivel a rezidenciátok is szalmán áll, ezt pedig a te
urad mind ördögi mesterséggel teszi: azért nem ís illik hogy vele élj,
mert téged is ördöggé tesz. Vedd be tanácsomat, felséges királyné; és ha
haza jön az urad, mondd meg nekie bátran hogy: te avagy magad vagy
ördög, avagy az ördögökkel határos. Alig hogy elvégezte beszédjét, hát
ime jön Péter; itten a minister elbújt az ajtó megé. Péter belépett a
házba, és a felesége eleibe ugrott: no te átkozott, most tanúltam ki az
ördögi mesterségedet, avagy talán magad is a vagy, mivel mindenütt
szalmakirálynak csúfolnak, minthogy ezen dolgot nem más mint az
ördögöknek kellett csinálni. Azonban kinyitja Péter előtte az óráját, és
inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek, ördögi
mesterség-e ez? feleli ez: nem, hanem egyedűl isten segítsége által
vagyon. Azonba az órát felakasztja a szegre; ezt pedig jól látta a
minister, és csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el ő aztat;
egész éjtszaka idején ottan maradt az ajtó megett, és várt mind addig,
míg csak el nem aludtak; amidőn hallotta őket hortyogni, lassan oda
ment, és levette a szegről az órát, és elmegy ki a rezidencia elibe,
kinyitja az órát: hát kiugrik belőle az inas: mit parancsolsz, te
ravasz, uramnak elárulója? Én semmit egyebet, mint hogy ezen rezidenciát
az aranyhíddal úgy elvedd, mintha soha itt se lett volna; és ezen
királyt, aki az ágyban fekszik, hadd itten a kősziklán, és engemet a
királynéval együtt vígy el. Már innét elmult a rezidencia; másnap felkel
Péter; hát látja magát a kősziklán feküdni; ezen nagyon megszomorodott,
feleségét, rezidenciáját, nem külömben az óráját felette nagyon
sajnálta. Péternek királyi atyja is felkél, hát látja hogy se aranyhíd,
se rezidencia nincsen, és ezt nagyon sajnálta. Felküldi tehát a
cselédjit a kősziklára lajtorján, hogy amit tanálnak ottan, hozzák le;
tehát látják Péter uramat ottan lenni: azonnal lehozták. Ez a királylyal
még csak szólni sem tudott szomorúságában, csakhogy a minister elvitte,
oda van mindene. Akkor mondja az atyja: ne búsúlj fiam Péter, viszek én
még teneked házas társul valakit, csak ne epeszd magadat; de Péter
feleli, hogy nekem nem kell, ha azok oda vagynak akik voltak; magam is
addig búsúlok, míg reájok nem akadok. A király meg nem tarthatta őtet;
útra valót adott nekie négy társzeker pénzt, és amellé őrízetűl
katonaságot, és így elment.

Amidőn már a városból kiért volna, nem messze egy kápolnát tanált;
mindjárt azon a helyen három társzeker pénzzel gőbölyöket vett, az ó
törvény szerint megégette áldozatúl, a negyedik társzeker pénzt pediglen
a katonaságnak kiosztotta, s maga útnak eredett. Amint már sokáig ment
volna éjjel és nappal, sok idő múlva elérkezett a Nap anyjához, s már
messziről meglátta az elragadott öregebb nénjét; de ő nem ismerte, hanem
az megismerte öcscsit, aki is eleibe kijött, és megcsókolta, s kérdi
tőle: hol jársz édes öcsém, amidőn itten még csak a madarak se laknak?
Feleli a testvére: engemet a nyomorúság hozott ide. Ezt meglátván a Nap
anyja, fenyegeti leányát, hogy minek adja magát az idegen emberhez?
Mondá a leány, hogy soha sem látott volna a kend fia engemet, ha ez az
öcsém nem lett volna, mivel ez kért ki bennünket sétálni, és így az
akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia. Ő szegény azért is lett
bújdosóva. Mondja az anyja: adj nekie enni és inni, és mondd hogy várja
meg sógorát, míg hazajönne. Estve felé lett az idő, hát haza jön a Nap
fia; még messziről meglátta hogy itt vagyon a sógora, egymásnak
köszönésit szívesen fogadták, s kérdi tőle: miért fáradsz ilyen messze,
sógor! Feleli a Péter: kedves sógor uram, tudom hogy eleget jár-kel a
világba: ha látta valahol a rezidenciámat és aranyhidamat: azért
fáradozok. Mondá a Nap fia: sógor, láttam amidőn felépűlt, és magam is
csudálkoztam szépségén, de már többet nem tudok semmit felőle hogy hová
lett; azért, sógor, elkísérlek egész a Holdvilágig, ahol a közepső
testvérhúgodat megtanálod: talán ő többet fog róla mondani, minthogy
éjtszaka is jár. Elmentek tehát a Holdvilághoz; ott is meglátta a húga,
hogy jön a testvérbátyja, örömmel kiszaladott eleibe, s megölelte, s
kérdi: hogy mi vetett ennyire tégedet? Meglátta ezt a Hold anyja, kezdi
pírongatni a leányt, hogy nem elégszik be az én fiammal, hanem még
jövevényhez adod magadat? Feleli: hiszen ez az én testvérbátyám, ki
miérettünk bújdosik, mivel ha ő nem lett volna, a kend fia engemet soha
se látott volna. Akkor a Hold anyja is sziviből fogadta és marasztotta
őtet, csak hogy várja meg a sógorát. Csakugyan kevés idő múlva elől is
jött az, meglátja a feleséginek bátyját, szivesen fogadta, és megtudván
hogy miért fáradoz, ő is mondja hogy látta, de már nem tudja, hogy
mostan hol lehetne? Azért, sógor, menj el a Szél anyjához, az talán
többet mondhat felőle. Amidőn már odaért, ismét meglátja a testvérhúga
hogy jön, kiszalad eleibe, és szánakozott fáradozásán, mivel látta hogy
ővégette fáradoz; ezt meglátja a Szél anyja, reá kiált: mit akarsz te
idegen emberekkel, nem éred te be az én fiammal? Mondja a leány: hiszen
ez az én testvérbátyám, ennek köszönheti a kend fia is hogy engemet
megkapott, mivel ha ez nem lett volna, bizonynyal soha nem is látott
volna a férjem. Az anyja is sajnálta őtet, amidőn tudta, hogy
testvérbátyja lenne, mindenekkel kedveskedett nekie, s marasztotta, míg
a fia haza jönne. Nem sokára haza is jött a Szél, s látja a sógorát
házánál lenni: nagy örömmel egymásnak köszöntésit elfogadták, és a
bújdosásáról kérdezősködik: keservesen előlszámlálta Péter minden
esetit, nem különben ékes rezidenciájáról is: kedves édes sógorom, még
benned vagyon minden reménységem, azért igazíts az én elszámlált
történeteimnek megtanálására, mivel nem csak nyilván való jószágokat,
hanem még rejtek helyeket is megjársz: mondd meg, láttad-e valahol
rezidenciámat? Mondja a Szél: tiszta szivemből megmondanám, és segítenék
rajtad, de én bizony azon időtől fogva nem láttam, amióta onnét
elvitték. Ezen szavakra majdhogy el nem ájult: hogyha már ő sem tud
felőle, ki fog hát valamit tudni? Minthogy így epesztette magát a Péter,
összehíja a Szél, cselédjeit, hogy körűlbelül a világot összenézzék, és
ha megláthatnák valahol azon rezidenciát, mindenütt mindeneket jól
megvizsgáljanak, ezek pedig addig véghez menjenek míg a vacsora
elkészül. Csakugyan elindúltak a Szelek, várakat, kastélyokat
összerontottak, amelyben gondolták volna elrejtve lenni azon
rezidenciát, és csakugyan hamarsággal visszatértenek, de sem egyik sem
másik valamely legkissebb hírt sem hozhatott, felőle. Így még jobban
elszomorodott a Péter mint elébb, hozzá ülnek a vacsorához, esznek, de a
Péternek bánatjába enni sem volt kedve, hanem csak a halálról
gondolkodott. Vígasztalására mondja Péternek a Szél: kedves sógorkám,
már hét esztendőtől fogva egy Szél nevezetű ló neveltetett itten fel
számodra, hacsak azon rá nem találsz, különben nem tudom hogy mint
teszel reá szert. Itten megszólítja a legkedvesebb fiát a Szél, hogy
menne fel az egeknek urához, és azt kérdezné meg, nem tudna-e valamit az
ékes rezidencia felől? Nagy hamarsággal véghez is vitte ezen
parancsolatot, de feleletűl szinte csak azt hozta, hogy az egek ura sem
tud felőle legkissebbet is; de minthogy a Péter onnét hazulról
elindúlván, azon gőbölyöket áldozatul felajánlotta, tehát érette azon
kegyelmet kapta, hogy akar földet avagy kősziklát azon vesszővel megvág,
mindegyik megnyílik előtte, és parancsolá a Szél fiának: add Péternek.
Még vége se volt a vacsorának, már ime gyön a Szélnek fia nagy zúgással,
és azon aranyvesszőnek erejét elbeszéllette a mondott mód szerint. Más
napra kelvén a dolog, a Péter király felserken álmából, húgától és
rokonaitól elbucsúzik, s fel-ül a Szél lóra, viszi az aranyvesszőt a
kezibe, és úgy megeresztette a Szél lovat, hogy egy gondolat alatt a
tengernek hetvenötödik szigetébe tanálta magát, mely oly magas volt,
hogy a szemnek világossága sem szolgált annyira, és az oldalain
láncformán gyémántok csüggtek. Itten már tovább nem mehetett, és vissza
sem akart menni: tehát megvágja ezen aranyvesszővel ezt a rettenetes
kősziklát, és mindjárt előtte megnyillott a kőszikla, és utját befele
vette. Alig hogy két három pillantatok alatt, már az egerek országába
ért, azaz, a harmincadik világba. Látván messziről egy bástyát, avagy
várat; oda igyekezett; tehát látja mind falai, mind teteje csak
szalonnából volt és disznólábból, körülötte pedig az őrállók mind
egerekből volnának. A többiek közül, egyet kérdezvén, hogy mit csinálnak
itten, avagy kié ezen vár, feleli ezen egér őrálló, hogy az ő királyok
rezidenciája volna. Péter meggondolta magát, és bement egyenesen a
királyhoz, megfogja az ajtó kilincsének madzagját, amely kolbászból
volt, s ki akarja nyítni: hát csak a kezibe maradt: Itten az ajtón csak
kaparász, és be nem tudott menni. Az egerek királya ezt meghallotta,
ministerjét küldi, hogy nézze meg ki zörög az ajtón: látja a minister
hogy egy rettenetes nagy ember volt, s az ajtó madzagja kezibe csüng.
Szalad tehát a királyhoz, és jelenti, hogy valami nagy állat akarna
bejönni; azonban Péter bement, és meghajtotta magát az egerek királya
előtt, aki is őtet szívesen fogadta. Péter mondja: hallod-e felséges
király, ha a rezidenciámat megtéríted, tehát öt esztendőre való gabonát
adok számotokra. Feleli az egerek királya: barátom, én többet ennél nem
hallottam a rezidenciának hollételiről, hanem légy várakozással, míg a
népemet öszvecsődítem: ha azok közzűl valamelyik tudja, úgy kezed közé
kerítem. Az egerek királya csakhamarsággal népeit öszvecsődíti: annyian
voltak az egerek, hogy amennyire csak látott, mind egerek voltak. Akkor
kiadja parancsolatba, hogy ha valaki csak hírit avagy hollételit tudná a
rezidenciának, nagy tísztséget és ajándékot kap. Itten az egerek közt
nagy zúgás történt, mind azt kiáltja: nem láttam, és nem tudom; már
itten sem maradhatott tehát Péter, hanem tovább ment. Azon idő alatt
érkezik egy kopasz egér, aki is jelenti magát királyának, hogy tudna
valamit a rezidencia felől. Akkora király megharagudott, hogy mi okból
nem jelentette előbb? Feleli az egér, hogy igen szoros helyen vagyon, ő
is életivel játszott, hogy kiszabadúlhatott onnat: csak erről is
felgondolhatja felséged, minthogy a ruhám is elrongyosodott, és már hét
esztendeje mióta felségednek parancsolatját nem hallottam. Tudniillik a
kvártély ajtajára hozták azon rezidenciát, és azon időtől fogva mindég
kínlódtam, és épen mostanában ástam ki magamat. Erre az egerek királya
mindjárt Péter után küldött, aki is nagy örömmel visszajött; mondá nekie
az egerek királya: ezzel az öreg katonámmal fogsz elmenni, mivel ez
tudja rezidenciádnak hollételit. Az egér reá tekint, s mondja: Felséges
király, ez lehetetlen hogy velem oda bejőjön; de a király reá
rivankodott, hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon
lövetlek; és csakugyan el is ment Péter az egérrel. Kérdezi már most
Péter az egértől: hogy mimódon volna azon rezidencia, avagy hogy állna?
nem külömben az órájáról is tudakozódott, meg a feleségéről? Az egér azt
mondja, hogy egy szalmaszálon van a rezidencia, abban egy férfi és egy
asszony lakik, az órát pedig az mindég a nyakába hordozza: de lehetetlen
hogy te énvelem oda jöhess, holott magamnak is szorúltságot kellett
szenvednem. Mondá Péter: én nem is kívánok oda menni csakhogy az órámat
megkaphassam. Az egér mondja: csak legyen békével, elhozom én azt az
aranyóráját.

Amint oda érkezett éjféltájon az egér, feküdve tanálta mind a kettőt,
lerágja nyakából az aranyláncot, és kiviszi. Az óra petyegésit hallotta,
s mondja: ne lármázz, a régi gazdádnak viszlek, és hamarjában Péterhez
érkezvén, általadja nekie, a Péter legelsőbb is óráját megcsókolta, és
úgy kinyitotta: ki is ugrott belőle mindjárt az inas, és kérdi: mit
parancsolsz régi jó gazdám? Azt, édes szolgám, hogy ezen egereknek öt
esztendőre való gabonát készíts, és adjad királyoknak által; máskülönben
azon ministert, aki eddig is feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára,
hogy ha megfordúl, mindjárt lebukjék, és kitörje a nyakát; a rezidenciát
pedig feleségemmel együtt a régi helyre vitesd. Mindezeket megcselekedte
Péter hív inassa, és azután, amidőn megreggeledett, magas csalárd
minister egy magos irtóztató kősziklán maradott; amint felébredt volt,
ijedtében megfordúlt, és lebukott a földre, ahol is ravasz lelkét
mindjárt kiadta, s így lett vége az irigy ministernek.

Már mostanában, minthogy reggelre mindenek a maga régi helyén voltak,
amidőn felkelt a király, kinézett az ablakon az időt nézni: hát látja a
rezidenciát és az aranyhidat ott lenni; örömiben azt se tudta hogy
mitévő legyen; de ő mindjárt felöltözködött, és elment azon
rezidenciába, és kérdezi hogy ki vagyon idehaza? Mondják, hogy
valamennyien. Nagy örömkiáltással szalad a Péter szobaajtajáig, és
nagyon zörgetett, csakhogy nyissa fel: itten felnyitotta: hát látja
Péter hogy a királyatyja, aki is előtte leborúlt, és csókolta kezeit;
felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és úgy örűltek, csakhogy az
isten őket még egyszer együve vezérelhette: bizonynyal soha többé senki
megcsalni nem fogja.

Itten elbeszéllették a királynak egész történeteket, hogy mint és hol
voltak, megmondották azt is, hogy minister uramat fent hagyták, aki is
már valósággal agyon is ütötte magát; arra mondja a király: ha mindjárt
el sem veszett volna is, majd megmutattam volna én nekie hamissága
büntetésit; de jobb is, ha kezembe nem kerűl többé. Péternek fájdalmára
esett ezen útazás, de azonban az istennek még sem tudott elegendő hálát
adni, csakhogy ő ezen alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta.
Itten már ők csendesen és istenesen együtt éltenek. Péter nagyobb
gondviseléssel volt órájára, és az öreg király sem hitt ezek után minden
hiábavaló csevegéseknek, s így éltek mindnyájan a legjobb békességben.
Azután Péter is elbeszéllette a maga történetét, hogy micsoda
nemzetségből való, s miért lett ily szerencsétlen, amelyet valóban
elegendőkép megmutattak az ő szép magaviseleti. Akkor csudálkozott a
király és a felesége a szegénynek szerencsétlenségén, s így ő soha többé
atyja házához vissza nem ment, s testvérjei sem; a két bátyja pediglen
atyjok házánál ha élnek, még most is együtt vannak.



XXIII. EGY SZEGÉNY HALÁSZRÓL.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az óperenciás
tengeren is túl. Kidűlt bedűlt kemencének egy csepp oldala se volt, még
is ezt a mesét sütötték benne. Volt egy halász, amely szegénységét két
kezi keresményiből táplálta, a tengerbe naponként halászott, és amit
tudott fogni, azt elvitte a királynak az udvarába és ott eladta.

Egyszer a király nagy vendégséget tartván, sok főrendeket meghívott;
hívatta a halászt, és mondja neki, hogy menjen, és fogjon most neki
valami különös halat, mert én, úgymond, most nagy vendégséget adok,
tehát kívánom hogy nekem valami szép hallal szolgálj asztalomra, hogyha
pedig nem hozol, tehát ezután ne várd többé semmi kegyelmemet. Elment
ezzel a szegény halász, és jókor reggel megvetette a hállóját a
tengerbe, és dolgozik, dolgozik, de nem hogy valami különös halat hozott
volna, de még csak nem is foghatott. Midőn így szomorúan már egy egész
napot töltött volna a tengeren minden haszon nélkűl, estve felé kihúzta
a hállóját, és nagy szomorúan a parton szárogatta. Mi lett a dologból?
nem egyéb egy nagy fortélyos hazugságnál. Jön hozzája végre egy vadász,
és mondá neki: hallod-e te szegény ember, mit búsúlsz oly nagyon? Kinek
mondá a szegény halász, hogy mely parancsolatot vett a királytól, és nem
teljesítheti. Melyre mondja a vadász: hallod-e jó ember, én téged
megsegítlek, hogyha nekem megígéred amit tőled fogok kérni. Kinek mondja
emez: kérj ami szegénységemtől kitelik, mindent adok. Mondja neki a
vadász: hogyha te nekem ide adod azt, amit te még a házadnál nem tudsz
lenni, tehát megsegítlek. Elgondolja magát a szegény, amie otthon volt
mindenét számba vette, végre mondja hogy: nem bánom legyen a tiéd. Ekkor
a vadász hoz elő egy kis kutyabőrt, és megírja a contractust az embernek
vérivel melyet a kis ujjából eresztett volt; a szegény ember maga keze
írásával nevét is végre alája írván: midőn ezt elvégezték, ekkor mondja
a vadász, hogy vesse meg most a hállóját a tengerbe; melyet emez
bevetett, és ím oly csudálatos nagy halat fogott és húzott ki a partra,
melyet ő még annakelőtte sohase hallott, se nem látott. A vadász végre
eltávozván, a halász a rendelt szekerire felrakta a csudahalakat, és
viszi nagy örömmel a király udvarába. Melyet a király látván, nagyon
örvendett, és jól megajándékozta a halászt, még további nagy kegyelmét
is ígérte a szegény embernek. Ekkor haza megy nagy gazdag ajándékával a
szegény halász, megbeszélli a feleségének a dolgot, hogy mint járt a
vadászszal, akin az asszony elhalaványodva mondja, hogy: az első szülött
gyermekedet, úgymond, az ördögnek adtad, melyet csak ezelőtt három
nappal érzék a méhembe. A szegény ember is nagyon elbúsúlván magát,
haját tépte bújába, de már, mondja, hogy a meglett dolgot nem lehet
megmásolni.

Végre eljön az idő, melybe megszületik a gyermek; volt pedig egy szép
fiú gyermek. Már most mit csináljanak? a gyermeket nevelni kell, vagy
akarják vagy se. A gyermek tehát nevelkedik, oskolába is kezd járni, és
nagyon elmésen tanúlt; úgy hogy a tanítói is az ífjat nagyon kedvelték.
Már a gyermek a nagyobb oskolákban tanúl, mivel idejével esze is
nevelkedett; látja az ífju hogy az ő atyja, midőn ebédhez ülnek, hogyha
rátekint, mindig könnyes szemekkel másfele fordítja ábrázatját;
számtalanszor kérdi atyja szomorúságát; de atyja semmifélekép meg nem
mondja neki, mért legyen oly igen bús. Megpanaszolja végre az ífju, hogy
van az ő atyjával, a tanítómesterinek, ez pedig javasolta nekie,
úgymond: végy egy hólyagot, és töltsd meg vérrel a mészárszékbe, és
hogyha haza mégy, tehát tedd a ruhád alá, és kérd az atyádat, hogy miért
oly szomorú? Hogyha nem akarja megmondani, tehát üsd a kést a hónod alá,
azután majd meglátod hogy mit fog szólani. Melyett meg is cselekedett.
Midőn aztán kérdezte: miért oly nagyon szomorú, és az atyja elfordúlván
nem szólott, fogja az ífju a kést az asztalról, és magába szúrta, és
tetteté magát, hogy eldűlt, és a hólyagból nagyon folyt a vér; melyet
látván az atyja, mondja nagy szóval: legalább nem látom hogy éltedben
elvészsz, anélkül is már most magad magadat adád neki. Melyet hallván az
ífju, felugrott, és elhagyja az atyját, és ment a tanítójához, és
megpanaszolta az atyjának az ő dolgát, hogy őtet az ördögnek adta
legyen; melyet hallván az okos tanító, bátorította az ífjat, hogy ezen
ne búsúljon. Nem sok idő múlva a papi rendbe helyheztetik az ífjat, és
midőn már eljött a huszonnegyedik esztendő melybe meg volt határozva,
hogy őtet az ördög elvigye, már három esztendős pap volt, midőn eljött
az elrendelt idő, megrakták a papok őtet sokféle szentelt eszközökkel,
és általadták az atyjának hogy vigye el, és várja azon a helyen, ahol
általadta őtet. Az öreg elvezette a fiát nagy búval, és midőn kiértek
volt, a vadász már készen várta, és minden várakozás nélkül elkapta a
keziből, és felvette a hátára, és szél módjára vele eltünt. Igy repűlt a
szegény baráttal az ördög huszonnégy óra folyásáig, de mivel meg volt
rakva szentelt eszközökkel, tovább nem vihette, mert egészen a földre
nyomta őtet a papi teher: megharagudott tehát, a földre vetette, és a
contractusát a szeme közé hajította, mondván: nekem nem kellesz, és maga
elnyargalt.

Itt körülnézte magát az ífju, és sehol sem látott mást mint a nagy síván
homokot. Megy mendegél így a nagy pusztába, végre besetétedett, és
fáradtan egy homokdombnak az oldalába lefeküdt, és elaludt. Midőn így
aludt volna, hozzája jön egy vén asszony, és felköltötte őtet, és mondja
neki, hogy ne feküdjön ott, hanem jőjön utána, és elvezeti a maga
szállására. Ezen megörűlt a pap, hogy még is egy emberi teremtést lát:
felkel, és követi az öreg banyát. Midőn vagy két minutáig minden szózat
nélkül vezette, megnyílt előttök egy kis domb, és mondja az öreg
asszony, hogy követné őtet és ne félne, mert itt vagyon, úgymond, az én
szállásom. Midőn már mindaketten bementek volna, bámészkodva nézi az
ífju pap, mely rendesen munkált épület legyen itt a föld alatt.
Bevezette őtet a banya egy kis rendes szobába, melybe nem volt egyéb egy
asztal és egy ágynál, és nehány ócska székek; leülteti az öreg az ífjat,
és kérdi hogy enne-e valamit, aki is mond, hogy igen, mert éhes legyen a
gyomra. Elment a vén asszony, és hozott neki jó erősítő italt, és meleg
fáin ételt, melyhez ülvén, bátran evett és ivott. Midőn már jóllakott
volt, mondja a vén asszony: hallod-e, fiam, te mind magadat, mind
engemet szerencséssé tehetnél, hogyha te szavamat fogadnád. Kérdi az
ífju, hogy csak mondja, bátor akármi legyen is, szívesen fogja
teljesíteni. Kinek monda az öreg: no hát hallgasd meg szavamat: Hogyha
te három éjtszakát itt ebbe a kis szobába el tudsz tölteni, tehát
magadat nagy állapotba fogod emelni, hanem úgy, hogy akarmit csinálnak
veled, te minden szó nélkül álljad, akik akarmit beszéljenek is hozzád,
te ne szólj egy szót is, csak hallgass; de kérlek végre, mond az öreg,
hogyha gondolod hogy állhatatlan fogsz lenni, tehát inkább mondd meg
hogy nem, mert bizonyomra mondom, hogy mind magadat, mind pedig engemet
nagyobb szerencsétlenségbe ejtesz szóllásoddal. Az ífju gondolván, hogy
már mindegy, úgy is csak ebben kell elveszni, ebbe a cakók nélkül való
nagy pusztába; ígéri az asszonynak állhatatosságát. Ezzel hoz neki még
az asszony egy butelia bort hogy igyék, és semmitől ne féljen, és
eltávozván magába hagyja az ífjat. Midőn már tizenegy óra lett volna,
jön egy sereg cimbora nagy dorbézolással a szobába, ő pedig feküdt már
az ágyába; és ezek nagy kurjongással ettek ittak, és hítták az ífju
jövevényt is, hogy jőjön, velök mulasson és ne búsúljon: de ő csak
hallgatással volt, egy szót sem szóllott. Végre megfogják őtet, és mint
valamely haramiák lerántották őtet az ágyáról, és jól megagyalták, azzal
ott hagyták. Másnap reggel jött a vén asszony, akinek már nem oly ráncos
volt az arculatja mint tegnap, és kérdi tőle, hogy mint aludt? aki is
elpanaszolja az egész dolgot, de az öreg bátorítván hogy ne félne, még
azt a hátralevő két éjtszakát is csak töltse oly állhatatosan, ne
szóljon, mert meg nem bánja cselekedetit; egész nap hordatott neki,
süttetett főzetett, és bátorította hogy ne félne. Végre bekövetkezett a
második éjtszaka, és viszont lefeküdt ágyára, és eljöttek a gonoszok, és
még jobban megverték őtet, mint az első éjtszaka. Reggel eljött a vén
asszony, aki még fiatalabb volt, mint a más napokba, úgy hogy mintegy
harminc esztendős asszonynak látszatott; kérdvén tőle: hogy és mint
aludt? ki is viszont elpanaszolta a baját, hogy mely kegyetlenűl verték
és hurcolták őtet mint a dögöt a földön; az öreg újra bátorítván hogy ne
félne, mert már csak egy éjtszaka vagyon még hátra, azután szerencsés
lészsz. Itt fel akart öltözni, de a papi ruháját már nem találta, hanem
ahelyett volt már egy generálisi ruha, kard és minden, melyet ő magára
vett, és körülnézi magát, és tetszik ez a nagy tiszti ruha nekie; azután
ételéhez ült, melyet midőn elköltött volna, kimegy a szobájából, hogy a
föld alatt való boltozatot megnézze; s bámészkodva látja, hogy ő egy
királyi palotába vagyon; kimegy az udvarra, látja a strázsán álló
katonákat, kiknek csak fejek mozgott, egyéb testek kő volt; mindeneket
körűlnézett, de csak kőnek találta. Ezzel visszamegy a szobájába, ahol
készen várta őtet már az asszonya egy szép női barna ruhába. Egészen más
érzések találtattak az ífjuba, midőn meglátta asszonyának óránként
ífjodó szépségét; végre besetétedik, és bátorította viszont az asszony
hogy még ezen az egy éjtszakán vígyázzon magára. Ezzel elhagyván őtet,
viszont tizenegy órakor eljöttek a kegyetlenkedők, és most már nem úgy
mint a más éjtszaka bántak vele, hanem ízenként kezdték széjelszedni az
ífju testét, de ő mindezekre is semmit sem szólt; egészen elhalva,
szétroncsolva hagyták őtet a ház közepén feküdve. Éjféltájban eljött az
asszony, és összeszedé a testét, megkente holmi olajjal, és
összeforrott, viszont helyre állott mint azelőtt volt. Midőn felnyitotta
a szemeit, látta maga előtt a régi asszonyát állani, de már ő nem volt
vén asszony, hanem egy legszebb fiatal személy volt, kinek is királyi
méltóság ragyogott a homlokán. Ezt látván az ífju, minden fájdalmait
elfelejtette, és az asszonynak kezét nyújtván reá mosolygott. Mondá az
asszony: tartóztasd, fiam, forró kívánságaidat, mert nem olyat érdemlesz
te meg mint én vagyok, hanem különb személy nyújtja neked holnap a
kezét, szívével együtt. Lefeküdvén végre az asszonynak kérésére,
minthogy nyugvásra volna szüksége, ott hagyta őtet az asszony, és az
ífju elaludt.

Reggelre viradván az idő, felébredt az ífju, és hallja hogy kívűl
harangoznak, dobolnak, trombitálnak, lövöldöznek: nem tudta mire vélni a
dolgot, mert ezt még nem hallotta. Bejöttek hét óratájban hét cifrán
öltözött szolgák, akik a legszebb öltöző ruhákat hozták nekie, és midőn
felöltöztették volna őtet rendesen, nagy számmal jöttek hozzá az urak,
és köszöntötték mint új királyjokat: végre jöttek két püspökök, akik
vezettek egy hasonlíthatatlan szép szüzet, és üdvözletöket elvégezvén,
kérték, hogy méltóztatnék velek a templomba jönni. Midőn kivezették,
felültek egy legdrágább hintóba, és mentek a templomba a megkoronázásnak
cerimóniájára; azután megesküdött a legszebb hívével, és haza vitetett.
Ottan azután elbeszéllették nekie, hogy micsoda átokból szabadította meg
háromszáz mérföldnyire tartó országokat. Ezek után élt az ő legszebb
feleségével legszebb életet.

Egyszer azonban eszébe jutottak nekie a szüléi, és mondja feleséginek,
hogy még egyszer szeretné látni kedves szüléit. Mondja neki a felesége,
hogy azt teheted, bátor nagyon messze vagyon ide; de még is az én anyám
tégedet haza tétet huszonnégy óra alatt; hanem, kérlek kedvesem, hogyha
egyszer haza találsz érni, vigyázz magadra, az én szépségem felől
senkinek egy szót se szólj, mert ha szóllasz, tehát az én szépségemet
többé meg nem látod. Ezt hallván, fogadást tett a feleséginek, hogy ő
senkinek semmit nem szól az ő szépsége felől; azután hintóba fogtak, és
királyhoz illő készülettel, inasokkal elindúl. Kevés idő múlva meglátta
hazájának tornyait, bátor ezer mérföldek voltak. Midőn már haza ért,
nagy csudálkozás fogja el szüléit, hogy az ő fiok oly rövid idő alatt
oly szörnyű nagy uraságra kapott; kérdezték tőle: hogy és miként kapta
azt a nagy uraságot, melyet mind elbeszéllett; végre még azt is, hogy
őnekie mely tündér szép felesége vagyon. Az estve is elérkezik, és
feküdni mentek mindnyájan; és reggelre felköltek, hát a Rózsakirály is
öltözködni akar, és im fájdalom! az ő drága ruhája helyett a régi papi
köntösét találta, egy pár vas saruval, melyeken ez volt írva, egyiken:
nem tudtál hallgatni; a másikon: akkor látod meg az én szépségemet,
mikor ezeket el fogod nyőni. Ezen nagyon megkeseredvén, az atyjára
átkokat hagyván, csak magában elbújdosott.

Ily nagy szomorúságába járt hetedhét országon, hegyeken, völgyeken;
egész három fertály esztendeig járkált; végre ért egy nagy erdőbe,
melybe szomorúan bújdosván, egy kis házhoz jutott az erdőbe, mely ház
előtt sepregetett egy vén asszony. Köszön a vén asszonynak, aki is
fogadta; kéri az ífju, hogy egy éjtszaka szállást adnának nekie, melyre
mondá a vén asszony nekie, hogy én, kedves fiam, neked szállást
adhatnék; de az én uram a levegői szél, és oly rettenetes erős ember,
hogy hozzá foghatóbb nincsen az emberi nemzet között; és ő az embereket,
a tiféléteket épen nem szenvedheti; azonban megállj, hogyha lehetséges,
még is segítek rajtad, mert sajnálom szörnyű megcsalattatásodat. Ezzel
bedugta őtet az ágy alá, és reá tolt egy teknőt, hogy az ura meg ne
találja. Egyszer este felé jön nagy zúgással a Szél haza, és még
távolról kiáltozott, hogy ki van a házamnál? add elő; az asszony kéri az
öreget, hogy ne bántsa, mert egy szerencsétlen útas; mondja az ura: hozd
elő, úgymond, hadd beszéllek a fejével; melyet midőn, előhozott az
asszony, kérdi tőle: hogy honnan való legyen, amire ez egészen
elbeszéllette hogy és mint járt, miként nyerte a szép örökséget, és mint
csalattatott meg; amely szavait a Szél elhitte, és nagyon sajnállotta,
és bevitte a konyhába, és adván neki holmi madárhúst és bort, ezek után
lefektette. Reggelig csakugyan aludt; ekkor felkelvén a Szél megkente
vassaruját valami repülő zsirral, és adván neki valami csekély írást,
mondá: ezt vidd el, az öcsémnek add által, és mondd meg hogy én kérem,
ha lehet, segítsen rajtad. Még máma könnyen oda érsz, mert úgy mégy mint
a gondolat ezekkel a sarukkal. Úgy is lett. Mert alig indúlt el, már nem
látta többé az erdőnek hírét se.

Este felé már távulról meglátta a másik ífju Szelet, mert ez már sokkal
fiatalabb volt mint a másik; midőn hozzája érkezett, megtekintvén,
haragos szemekkel mondja: hogy honnan jön és hová megyen? kinek ez
megmondotta az egész dolgot, végre általadta neki a bátyjától hozott
levelet; melyet nagy örömmel olvasván, mondja az ífjunak: hallod-e, én
tudom a te új országodat, épen tegnap is az udvarodba voltam, és ott
fújtam a nagy rezidenciádnak a teteiről, és tudom is hogy mi újság
vagyon az udvarodba; melyet tudom hogyha meg fogsz hallani, nem igen
fogsz rajta örűlni. Kérvén az ífju hogy beszéllené el neki az udvarban
lévő újságot, erre mond a Szél: no hallod-e: a te feleséged hozzád
hűségtelen lett, és másnap, azaz holnap, fognak esküdni; de te ne félj,
mert én attól téged megszabadítlak, hogy te is a feleségednek a
lakodalmán jelen légy. Ezek után bevitte házába, és étellel kínálta,
azután nyugvásra fektette. Reggelre kelvén, jó idején felkőlti, és ad
reá egy füstszínű inget, és mondja neki: már most ebbe senki tégedet nem
lát: és ad kezébe egy kardot, mondván, hogy ebbe a kardba vagyon
háromszáz embererő; ezzel felvette a hátára, és rettenetesen repűlt vele
úgy, hogy midőn a nap reggel felsütött, már a város falai alatt letette;
ekkor mondá: eredj most a városba, és várd mikor esküdni mennek; azután
tégy amint akarsz és neked fog tetszeni, hanem, hogyha a dolgodat
elvégezted, nekem az inget és a kardot ide hozd. Ezzel elindúl, és a
városban mindenhol kiabálta hogy az elveszett királytok megérkezett,
amelyen a nép nagyon megzendűlt, és mindenhol a híre elfutamodott, maga
pedig megyen a palotába, ahol a legszebb szobába látja a feleségét egy
fiatal úrnak karjai között; mire nagyon megboszankodott, és nagy szóval
mondja: hát vajon te érdemletted-e meg ezt a helyet, hogy itten magadat
múlatod? Ezen nagyon megijedtek mind a ketten, és a felesége térdre esik
előtte, és mondja: engedj meg, én megszabadítóm, mert talán már csak a
lelked jár itt. Hidd el, úgymond, még én nem is tudtam effelől semmit,
mind az anyámnak a ravasz mestersége, hogy te ennyit szenvedtél. Ezek
után a herceget a felesége mellől elküldötte. Ezekre a nagy lármákra
bejött a vén anyók; ennek egy szikrát sem irgalmazott, hanem minden
irgalom nélkül ketté vágta; ezek után hivatja minden úri rendeit, és
megmutatta nekiek magát; és mondá a feleséginek hogy: nézd, a
vassaruidat még nem nyőttem el, melyeket nekem küldöttél; ezek után
elbeszéllette minden nagy fáradságait; azután a feleségivel még egyszer
a templomba ment, és megesküdött újra, és békességben bírta az országát,
míg életének el nem jött boldog vége.



XXIV. AZ AKASZTÓFÁRA RENDELT KIRÁLYFI.

Volt egy király, és valának neki három fiai. Amidőn már a fiúk annyira
felnevelkedtek, hogy már mindenik oskolába járt; egykor kérdezte a
király a maga jövendőmondóját, hogy mondaná meg neki, mi fog ezután
ebből a három fiából lenni; melyre felel a jövendőmondó: felséges
király, hogyha megmondom, tudom hogy életemet el fogja venni; és ha meg
nem mondom, tehát akkor gondolja hogy nem tudok semmit, és fel fog
akasztatni; tehát már mostan megmondom. Hallod-e felséges király! a
nagyobbik fiad víz által fog elveszni; a közepső háborúban golyóbis
által fog elveszni; a harmadik pedig – gráciát fejemnek hogy megmondom –
akasztófán fog meghalni. Ekkor a király az ő jövendőmondóját mindjárt
felakasztatta, hogy miért mondotta hogy egy királyfi az akasztófán fog
megszáradni. Annakutána várta már a király az jövendőbeli esetet, amit a
jövendőmondó nekie megjövendőlt.

Mikoron már a királyfiak igen megnőttek, és kívánkozott a nagyobbik hogy
ki akarna menni sétálni; amidőn a király a fiát kibocsátotta, oly
feltétellel élt, hogy egy biztos generálissal menjen, akiben legjobban
bízott, és melléjek adott egy svadron huszárt, hogy a kocsit valami víz
felé ne bocsássák. El is érték ők a meghatározott várost, akibe
igyekeztek, szerencsésen; de mikoron visszafordúltak, és már atyjoknak a
rezidenciájához nem messze voltak, tehát jött egy nagy felleg, és úgy
ömlött belőle az esső, hogy minden huszárostól kocsisostól a királyfit a
víz elmosta, és meghalt. A generális is csak egy dombnak tetején maradt
meg, és elment a királyhoz, a hírt megvitte fiának eseti felől, hogy a
királyfival hogy járt; ekkor mondá a király: mostan vétettem, mert a jó
jövendőmondómat felakasztattam: beteljesedett azon mondása, amit a
nagyobbik fiamról mondott! hiába féltettem és őriztem, mostan már
bizonyosan tudom hogy a többi kettőn is meg fog történni a jövendölés.

És csakugyan midőn egykor csakhamarosan a királynak egy más király
háborút üzent, hogy minden késedelem nélkül készüljön és készen legyen
akkorára, amely időre azt rendelte, már a szegény királynak minden hite
abban volt, hogy most a másik fiának is élete nélkül fog maradni, és
csak azon gonosztevő kissebbik fia fog megmaradni. Ezen dolog pedig épen
úgy ment végbe; mert midőn a háborút elkezdették, a fia az atyjával
elment, és az atyja őtet mindég egy rettentő erős hadnak közepette
hagyta, hogy onnan ki ne tudjon jönni, és egyszersmind meg is
parancsolta hogy semmi esetre onnan ki ne ereszszék. Mely feltétele a
királynak nagyon helyes volt. Amidőn már a király a háborút megnyerte,
és sietett a fiának meglátására hogy él-e vagy hal, a háború után jött
egy ágyugolyóbics azon had közzé, és honnan? aztat nem tudhatja senki
sem, mert semmi ágyuszó nem hallatott, még is a királynak fiát ott
tüstént elseperte, és mikoron atyja odaért, már akkor a fia halva volt.
Igy a király nagy bánatnak adta magát, hogy elvesztette a jó
jövendőmondóját. Igy nagy búval keserűséggel öszveszedte tehát seregét,
és haza fele indúlt, és mikor haza ment, a kissebbik fiát mindjárt
magához hivatta, és megparancsolta neki, hogy mentül hamarább szedje
össze minden ruháját, és takarodjék a házától, soha ne is mondja sehol
hogy ő királyi ágyból származott, és hogyha már ő abban a planétában
született, hogy neki tolvajnak kell lenni, tehát olyast cselekedjék,
hogy az akasztófát bizonyosan megérdemelje, és maga után a hírét
felhagyja.

Erre a királynak fia mindjárt összepakolta mindenét, és felült egy igen
kedves paripájára, és elindúlt.

Amidőn egykor egy vendégfogadóba megszállott, és mind addig múlatott
ottan, míg mindenét elpazérlotta, úgy indúlt el a vendégfogadóból, és
mindaddig ment, míg csak nem talált egy más országi királynak városát.
Amint ő abba a városba jutott, és egy susztermesternek ablaka alatt
elment, tehát megállt, és beköszöntött azon suszterhez, és magának ottan
munkát kért, mintha ő is suszterlegény volna. Tehát ottan mindjárt
dologba állott, és a mesternek a munkája nagyon megtetszett, és ő már
ottan dolgozott egy vagy két hétig, amidőn egykor a városba mentek a
mesterrel, és mindeneket mutogatott neki mint idegen ífjunak, hogy lássa
az odavaló szépségeket. És midőn egyszer a királynak a kincses tárháza
felé vezette, mondá a fiúnak, hogy látott-e valaha olyan sok kincset egy
rakáson? melyre mondja: sohasem; hanem, mesteruram, mi annak az oka,
hogy ezt nem strázsálják? Melyre felel a mester: hó fiam, nem eshetik
olyan tolvajság, hogy ki ne tudódjék, és akit rajta kapnak, hogy csak
egy vagy két krajcárt ellop, annak halál a büntetése; tehát ezért
nincsen senkinek olyan bátorsága, hogy valami olyashoz nyúljon. Ekkor ők
onnat elmentek mulatni, s tovább hagyta a próbát a király fia, hogy
majdan még lesz idő a kincsen pocséklást tenni, gondolta magában. És
ekkor mindent elhagyott. Máskor mikor elmentek a kocsmába borozni, tehát
ő azon volt hogy a mestert mi módon tudná lerészegíteni; és mikor már a
mester leittasodott, mondotta hogy jőjön ővele, és majdan meg fogja a
többit odakint mondani. Mikor már elmentek, azt mondja, hogy már mostan
a királynak a kincseiből raboljunk: úgy is szegények vagyunk, és nem
tudja meg senki se, mert semmiféle strázsák nem állanak mellette.
Legényének e beszédére reá állott a szegény suszter, és el is mentek
mind a ketten rabolni. Amidőn oda értek, tehát a legénye mindjárt
bemászott az ablakon, és a királynak számtalan sok kincsét elrabolta, és
úgy annyit kiadogatott a mesterurának, hogy már ketten alig birták el;
azon esetben pedig megtalálta a királynak arany pecsétnyomóját, azt is
kihozta magával; és haza mentek. Midőn a király reggel felkelt,
megtanálta a sok kincsnek a híát; mindjárt elment, a jövendőmondóját
magához hivatta, hogy mondaná meg azon tolvajt, hogy hol vagyon, mert
énnekem rettentő kárt fog még idővel cselekedni; melyre felel neki a
jövendőmondó: hallod-e, felséges király! a városba vagyon, hanem idegen
országból való, és nincsen rajta hatalmam hogy megmutassam; de fogok
tanácsot adni felségednek, hogy azon tolvajt hogyan foghassa meg. Már ha
mostan merészelt azon kincsből lopni, bizonyosan el fog jönni másszor
is; tehát azon ablak alá belől egy nagy kád szurkot gyenge melegen ott
kell hagyni, hogy majdan mikor be fog menni lopni, belé essék, és többet
ki se jöhessen mert a szurok nem fogja engedni. A király a
jövendőmondójának szavát be is teljesítette, és így várta a tolvajnak
megfogatását; hanem itten a tolvaj okosabb volt, mint a jövendőmondó,
mert mikor más napon elmentek rabolni, tehát mondá a legény a mesternek:
hallod-e, tegnap én voltam bent, most tehát rajtad a sor. Igazságod van
abba, mondá a legénynek; ekkor a suszter bátorsággal az ablakon bement,
és a szurkos kádba nyakig bele esett. Mondja tehát a suszter a kádban:
Jaj oda vagyok; melyet hallván a legény, tüstént maga is bement. Amidőn
látta hogy a mestert onnan meg nem tudja szabadítani, mondotta neki:
hallod, úgy is véged fog lenni, jól tudom, mert ha itt hagylak fel
fognak akasztani; – de mostan hogyha a fejedet elvágom, úgy senki se
fogja megtudni hogy ki voltál. Igaz, mondá a mester, tehát csak hamar,
ne késedelmezz vele. Ekkor a legény csakhamar a fejét levágta, és sok
kincseket magával elvitt, a mesterjének fejével együtt. Midőn a pénzt
hazavitte volt, a fejét eltemette, s így akkor is szerencsésen
megmenekedett, mondván a mester feleségének: Hallod, uradat többet
házadhoz ne várd, mert így járt, és kénytelen voltam vele azon módon
cselekedni, hanem ne búsúlj semmit se, mert én el foglak tégedet jobban
tartani mint az urad. Ekkor ismét mondotta a király a jövendőmondónak,
hogy add ki énnekem azon tolvajt, mert látom hogy nagy káromra vagyon,
és látod hogy már ezen embert is megölte; melyre felel a jövendőmondó:
nem lehet semmi esetre megmondanom, mert nem tudom, más országra nem
terjed jövendőlésem; de ismét adok tanácsot felségednek: hordassa azon
holttestet körül a városban, minden utcákon, és majdan meg tudod arról,
hogy amely háznál ki fog valaki jönni sírva, tehát bizonyosan ott fog a
tolvaj lenni. Mikor tehát épen a suszternek háza előtt vitték el a
holttestet, akkor a felesége kijött sírva; ezen újságot a legény
mindjárt észrevette, és tüstént megvágja a kezét egy nagy késsel, és
kiszaladt az utcára, mondván a feleségének: mit sírsz, talán hogy a
kezemet megvágtam, még tudok én azért dolgozni. Ekkor ismét el tudta a
dolgot csinálni ezen fortélylyal, mivel látták hogy volt az asszonynak
miért sírni, mert úgy lehet, hogy esztendeig se fog azzal a kezével
dolgozni, akit megvágott. A király tehát ismét magához hivatja, a
jövendőmondót, hogy adjon neki újra tanácsot, mivel ezen tolvaj nagy
kárt fog nekie okozni ha meg nem tanálja. Mondá tehát, hogy végy
tizenkét szamarat, aki úgy is jeles a városba, mert nem szabad azt
másoknak tartani, tölts teli mindeniknek egy általvetőt aranynyal, és
bocsásd el az utcán: aki azon pénzt ellopta, azokat a szamarakat is
majdan be fogja hajtani, és rendelj utánok vagy harminc katonát, aki
vígyázzon reájok távolról, hogy megláthassák kinek az udvarára hajtják
be. Amidőn tehát elküldötte a király azon szamarakat, épen akkor a
városban vásár volt, tehát amidőn a suszter ablaka alatt a szamarak
elmentek volna, meglátta a legény, és tüstént nagy lármát csinált a
városba, amidőn a katonák is odamentek; a legény ezt látta hogy a
katonák mind ottan vagynak, a lármás népet tehát ott hagyta, és ment a
szamarak után, és azokat behajtotta udvarára, minden kincset rólok
lepakolt, és a szamarakat az istállóba mind agyonverte, és szalmával
betakarta. Mikoron a lármának már vége volt, a katonák tovább akarták
útjokat folytatni; hát látják hogy a szamarak minden kincsestől előlök
eltűntek, keresték ők azokat ugyan, de azoknak semmi nyomát nem
tanálták. Ekkor kényteleníttettek visszamenni, és a királynak
megjelenteni hogy a dolog hogyan vagyon. A király tehát ismét
elpanaszolta a jövendőmondónak ez állapotját, hogy nincs annak semmi
haszna; hát az ismét mást javasolt nekie, mondván hogy: hallod-e
felséges király! huszonnégy vén asszonyt küldj el a városba, és
mindeniknek adass húsz aranyat, hogy menjenek be ők minden házhoz, és
kérjenek mindenütt szamárhúst, fontját egy aranyért. Azon tanácsát is
fogadta a király a jövendőmondónak, és elküldötte, mondván nekik, hogy
ahol majdan fognak kapni, tehát hozák el ide, és a házát azon embernek
megesmerjék, hogy én megtudhassam hol ölték meg a drága jószágaimat. A
vén asszonyok elindúltak tehát, és keresték mindenfele hogy hol kapnák
meg a tolvajt; amidőn már a suszternek a háza volt hátra, és abba is
bementek, és mondották, hogy: hallja mesteruram, nem tudna-e minekünk
pénzünkért szamárhúst adni? egy arany volna fontjának a díja, mert
orvosságra volna szükségünk reája. Ó ti vén bolondok, mondá a legény,
adjátok ide a pénzeteket, nem egy fontot, hanem egész egy szamarat is
adok annyi pénzért. Kaptak a vén boszorkányok rajta, de midőn már a vén
asszonyok mind felpakolták magokat szamárhússal, észre és gondolóra
vette magát a legény, hogy majdan ki fogják tudni hogy bizonyosan ő
hajtotta be a szamarakat, és így az istállónak ajtaját bezárta, és mind
a huszonnégy vén asszonyt megölte, és a hidlás alá temette. Már mostan
mondja a király mint este fele: hol vannak azok a vén boszorkányok?
talán mind elszöktek azon pénzzel? Ekkor ismét hivatta a jövendőmondót,
hogy mondaná meg neki hogy hol vannak azok az asszonyok? melyre felel a
jövendőmondó: uram felséged! a tolvaj mindnyájokat megölte, azokat többé
nem látod; hanem most a tanácsadáson helyesebb fog lenni; hozass be a
városba negyven ezer katonaságot, és minden házhoz tízet, vagy aki
szegényebb ötöt kvártélyoztass be, hogy egy ház se maradjon el a
városba, akár gróf, akár báró, akár miféle titkos tanácsos legyen az,
annak is kelljen katonát tartani. A király ekkor gondolkodván hogy
mitévő legyen; megfogadja-e a jövendőmondó szavát, avagy ne? mondja
magába: már mindegy, ezt is meg fogom tenni; és amidőn azok a
katonaságok mind bejöttek a városba, a király mindeniknek kiadta
parancsolatban, hogy minden katona a maga kvártélyán próbáljon
szamárhúst kérni, és aztat főzzön a gazdája, hogyha vagyon; és mikoron
megebédeltek, mind a kapitányánál legyen raporton, hogy én azt
megtudhassam, hogy melyik kompániából vagy svadronból volt az; aki
megjelentette, az bizonyos fog benne lenni hogy ajándékot kap. És a
katonákat eleresztette kvártélyra, mondván, hogy minden ember próbát
tegyen a gazdájával. Itten a katonák a próbát meg is tették; és azon
suszterlegénynek a házánál amint mondották hogy főzzön szamárhúst
számokra, mert ahonnan eljöttünk, mindég azzal éltünk, azt felelte a
szamár legény: bizony épen mostan is aztat főzök a katona uraknak
számára. Ekkor a legény még nagy öröminek tartotta, hogy a katonáinak
tud kedveskedni, amit tőle kérnek. De még is okoskodik a legény, mert
azt gondolta hogy bizony valami tapasztalás végett hozattak ezek a
katonák ide, hogy majdan engemet ki fognak tapasztalni, hogy én vagyok a
tolvaj. Ekkor hallgatódzott az ajtón, meghallotta hogy a katonák
beszélték, hogy majdan a parancsolatnál jelentést fognak tenni felőle,
de midőn a legény meghallotta, mondá: megálljatok csak, nem úgy van az.
Ekkor elment a kocsmába, és mindeniknek a számára elvitt négy itce bort,
és őket mind az ötöket lerészegítette, és mikoron mindnyájan elaludtak,
kihordta az istállóba a szamarak közzé, és mindet megölte; annakutána
elment, és vett magának egy olyan ruhát, mint a milyenbe a királynak az
adjutánsa járt, és abba felöltözött, azután írt olyan írással, mint a
milyennel a király szokott írni, egy oly levelet, amelyben az volt írva,
hogy minden ember, aki csak házi gazda, a maga katonáját mind
lerészegítse, és ma estvére mindenik megölje; akkor mikor már mindenik
ember megölte, hordja a királyi rezidenciának eleibe, arra a tágas
piacra; és amellett a levelet megerősítette a királynak arany
pecsétnyomójával; úgy elvitte a policájra, és azon írást helyesnek
találták. Akkor minden házhoz megjelentették a királynak parancsolatját;
a köznépek által nem hágták a parancsolatot, minden követte a maga
dolgát, és a katonákat mind meg részegítette és megölte. Amidőn már
mindjárt besetétedett, mindenik hordta a király rezidenciájának piacára
a rémítő sok holttestet, a suszterlegény pedig csak mind kacagta ezen
királynak szamárságát. Mostan tehát a király felkel ágyából, és néz ki
az ablakból: hát látja hogy a sok ezer emberek mind egy rakásra vagynak
hordva, és mind meg vagynak ölve; amidőn a király magába sopánkodik,
megyen a policájdirektióról a főember, kopogtat az ajtón, a király
mondja: herájn; bemegyen azon írással; mikor a király elolvasta, majd
csak hogy el nem ájúlt, mondván: nagy szerencsétlenségem vagyon ezen
tolvaj által! és hivatja ismét a jövendőmondót, és mondja neki, hogy
mentöl hamarább adná ki, mivel mostan is olyan nagy kárt tett. De erre
azt mondotta: más országba való az ember, és oda nem tudok jövendőlni.
Hanem még egy tanácsot adok felségednek; monda a király: mi legyen? Az
nem egyéb mint hogy megannyi katonát hozass be a városba, mint amennyit
mostan, és szállítsd őket mind lógerba, és a királyi princeszné
leányodnak a lóger közepén készíttess egy sátort hogy abban legyen, és
magát hagyja, akár miféle megyen a sátorba; amellett azonba sok sirbak
legyen felállítva, hogy, ha valami újság esik, mindenik segítségére
legyen a princesznének: mert a sátorba, tudja felséges király, egyéb be
nem fog menni mint a tolvaj. A király tehát tüstént megcselekedte, és
behozatott ísmét annyi katonaságot, és a leányát oda vitte. Amidőn eztet
meghallotta a legény, kommendírozó ruhát csináltatott, és abba
felöltözött, és elment a lógerba, és mondotta a sirbakoknak hogy
vigyázzanak, mert különös egy huncutnak kell annak lenni, aki azon sok
újságokat kicsinálta. Ekkor, mikor az egész lógert feljárta, és minden
tiszturak tisztelték annak módja szerint mint kommendírozót; mikor már
mindeneket megvizsgált, bement a királykisasszonyhoz, és őtet annak
módja szerint összeölelte; azalatt pedig a princeszné veres festékkel
egy keresztet írt a homlokára, hogy megtudhassák, hogy ki volt azon
tolvaj. Mikor a legény reggel felébred a sátorba, észrevette a
hamisságot, és az egész lógerba való népet többnyire mind megbéjogozta
azon festékkel; legfőképen a tiszturakat; s így ekkor se tudták meg a
tolvajt, hogy kicsoda legyen. Mondá pedig a király: Jézus Mária! hát ez
mind összeölelte volna az én leányomat? mert több mint ezernek van a
homlokán azon kereszt; ekkor sem tudhatta hát ki a király hogy kicsoda a
tolvaj. Mondotta tehát a jövendőmondónak: hallod, mondj valami tanácsot,
mert már látom hogy nem csak az országomat, hanem magamat is ki fog
végezni. Akkor mondja: no már most utólsót mondok, várj míg a princeszné
leányodnak gyermeke fog születni; és mikor már négy esztendős fog lenni,
akkor az egész városba való népet mind ki fogod állíttatni, és azon
gyermek majdan reá fog esmerni atyjára: egy aranyalmát fogsz a kezibe
adni, és akinek azon almát fogja adni, az a tolvaj. Úgy is lett, mert
mikor már a gyermek felnőtt annyira, hogy már járni tudott, a városba
való népet mind kiállitották, a kis fiút kieresztették közéjek, és az
utolsót megesmerte, hogy az, aki a sok csínokat tette, és az atyja neki;
akkor odadta neki az aranyalmát. Ekkor a tolvajt megfogták, és mindjárt
fel is akarták akasztani; de erre mondja a királyfi a királynak: nem úgy
van az, amint te elrendeléd, mert én is királynak fia vagyok, még pedig
hét országos királyfi, hanem én mind azokért teneked eleget fogok tenni,
s nem érdemlem az akasztófát, mivel az atyám azt vissza tudja adni, amit
én elpocsékoltam; és azon suszterért, akit megöltem, másikat fog
állítani; a szamarat hogy mind megöltem? nálunk minden juhásznak van
öt-hat: azt is visszaadja; azon huszonnégy vén asszonyt, akit teneked
megöltem, azon negyvenezer katonát: azt is visszaadja, mert vagyon elég
nép az országába: – hanem amit a leányoddal tettem, azért talán
megérdemleném: de őtet megint el tudom venni magamnak feleségűl. Ekkor a
király írt egy levelet a suszterlegény atyjának, és ez eljött oda,
mondván hogy: Ember vagy fiam: igazán megérdemelted volna az akasztófát,
de mostan, én fiam, meg foglak hagyni; mindezekért pedig eleget teszek;
most gyere haza. Ekkor mondja a király a másik királynak: jaj barátom,
nem úgy van az, hanem még a leányomat is el kell hogy vegye, és maradjon
itten: én általadok neki mindent, bírja az országomat, csakhogy a
leányomat elvegye feleségűl. Ekkor ottan maradt a királyfi és
megházasodott, s mai nap is él, ha meg nem halt.



XXV. A ROSZ VÉGRE JÓRA FORDÚLT.

Volt egyszer egy király, akinek is vala három fia; és amidőn már őket
jó, nagyra felneveltette, magok szárnyaira akarta ereszteni. Egykor
tehát az atyjok behivatta őket, hogy mik akarnának lenni? ketten azt
mondották hogy katonák akarunk lenni, a harmadik pedig papságra
kívánkozott. Ezután az atyjok őket elbocsátotta, de a két testvér
haragudott a legfiatalabb öcscsökre, és mondják nekie: hogyha mi katonák
lehetünk, mi okból te nem? és miért sanyaríttatnád magad a becsukott
klastromba? Jól vagyon; az öcscsöket is reá beszéllték, és másnap ismét
be voltak híva, s mondják hogy mind a hárman katonák akarunk lenni. Erre
a király azt rendelte, hogy senki se tudja meg: beadom őket katonának,
és szolgáljanak úgy mint más ífjak, hogy ne tudhassák az ő kilételeket;
ezzel a fiait behivatta megint, és úti költséget adott mindnyájának;
ezek után elbúcsúztak, és mentek úgy annyira, hogy már idegen országba
érkeztek.

Amidőn egykor egy kocsmába bementek, és épen abban a vendégfogadóban
lett volna egy óbester is jelen, ebéd közt kérdezi az óbester: kik
lennének öcsém uraimék, avagy honnan jönnek? Erre feleli egyik közűlök:
mi csak országot világot megyünk próbálni. Az óbester kérdi tőlök: nem
volna-e kedvök katonává lenni? Feleli az egyik: épen azért bújdosunk az
országba. Ezzel az óbester megfogadta őket katonának, és igen örűlt
nekiek, minthogy magoktól jött azon kedv reájok. Ezek után kettejét
elosztotta a bataliomhoz, a legkissebbiket pedig az első kompániához, a
kinek is nevek volt József, Fridrik és János. Már mostanában
katonáskodnak mind a hárman; de ugyan a két testvér jól viselték
magokat, a legkissebbnek pedig csak a pénzibe volt gyönyörűsége, és míg
a pénzibe tartott, addig az öreg katonák szerették őtet, és ki is
tisztították a jószágát, de amidőn már pénze végképen kifogyott, az én
szegény János uram sok káplárbotot is megevett. Ennekutána meggondolta
magát, és írt az atyjának azon hamissággal, hogy ő már zászlótartó
volna, és hogy küldjön költségrevalót. Az atyja amidőn a levelet
megkapta, igen nagyon megörűlt, és nagy summa pénzt küldött nekie. Ismét
míg a pénz tartott, kedves volt mindegyik előtt, de amidőn a pénzi
megintlen elfogyott, újra haza írt mintha ő kapitányságra emeltetett
volna. Az atyja ezen örömre még nagyobb summa költséget küldött nekie;
akkor is csak úgy viselte magát mint régenten; és amidőn már a pénze
megintlen elfogyott, újra írt hogy már óbester; az atyja ezen fő örömre
egy társzekeret küldött utána teli pénzzel sekretáriusának őrizete alatt
Franciaországnak roppant Lyon városába. Amidőn már azon városba oda
érkezett a sekretárius, a katonaságnak kaszárnyáját ugyan nem tudta, de
amidőn egykor épen arra talált körösztül menni, ahol feküdtek,
megszólítja a poszton álló katonát, hogy hol volna az óbester ettől meg
ettől a regementtől; és pedig János állott épen akkor a poszton. Erre a
János azt feleli: miokból kérdezné az úr azt? aki e feleletet adta, hogy
a királyának a fia óbester lenne, és sok pénzt hozott volna nekie. Ezek
után János magát leváltotta a posztról, és elszökött. Amidőn a valóságos
óbester megtudta ezen történetet, a sekretáriust ismét útjának
eresztette, és az elszökött János után katonaságot küldött, kik nem
sokára utól is érték, és a katonai tömlöcbe tétetett. Ezen történetéért
az óbester igen nagyon megneheztelt volt, megvesszőztette őtet, és János
uramat a regementtől szégyengyalázattal eleresztették.

Útnak ered tehát most János, ruhái megrongyosodtak, nyomorúságában nem
tudta maga se hogy mitévő legyen. Haza menni nem mert, katonának be nem
vették, és így gondolta magába: jó lenne hogyha bolondnak tetteti magát,
és többi útazásai közt egész Alexandriáig tévelygett. És valóba úgy
látszott csakugyan, mintha bolond volna. Egykor vasárnap, amidőn egy
gazdag kereskedőnek a leánya templomba ment volna, János épen ezen
leányt jegyzette meg, és utána ment egész a templom ajtajáig, aki is a
templom ajtaja előtt megállott, és nekie egy aranyat adott; ez pedig
köszönettel elvette, és felváltotta az aranyat réz pénzre; dél után
pedig épen azon kereskedőnek háza előtt talált leülni, és azon rézpénzt
mind kirakta, és négy részre elosztotta, és ezen pénzt mindenféleképen
exercíroztatta: hol a jobb szárnyát előre hítta, hol a bal szárnyát; ezt
a leány meglátván, megsajnálta őtet, s mindjárt kéri szüléit, hogy
engedjék meg azon szegény esztelent legalább a háznál megmaradni. A
szüléi a leánynak kérésére végre engedtek, és a kazalba egy helyet adtak
nekie. – Itten János már egykét napokig ottan volt, és mindég csak a
pénzeit exercíroztatta; a leány csak nevetség végett is odament nézni; a
többi között épen olyankor talált oda menni, amidőn az ő szeretője is
ottan volt, és így beszéllgettek a többi közt egymással: hogyhogy
jöhetnek én tehozzád ma estvére, amidőn holnap reggel elmegyek a
gályával a tengerre? Ezzel a leány jó tanácsadásával eligazította
szeretőjét, és hogy estve kilenc órakor jőjön el. János ezt meghallotta,
és szépen megmosdott, és két fertály kilencre a leány szobája felé
indúlt, kinek az ajtaját a leány be nem csukta, hogy a szüléi észre ne
vegyék szeretőjének eljövetelit. János tehát a zsinórt lassan húzza, és
a legnagyobb csendesség alatt bement, és hirtelen a leány mellé ült; ez
majd hogy ijedtében el nem kiáltotta magát, de eszibe jutván hogy a
szeretője, megtartóztatta magát; az pedig kezdi: ugyan te kedvesem,
hogyha mostanában az a bolond be tanálna jönni, avagy kint lármázni, mit
csinálnál? Feleli: nem egyebet, mint hogy kiszidnám, és ezzel a mocskos
vízzel leönteném. Alig hogy kimondotta, hát a valóságos szeretője zörget
sok ideig; egyszer azt tanálja mondani a János: hallod, édes lelkem,
mint lármáz a bolond odakint? Erre kimegy a leány és semmit sem is szól
a kintállónak, hanem szeme közé önti a mocskos vizet, ezzel a leány
becsapta nagy frisseséggel az ajtót és bement; a szeretője pedig nagy
szomorúan haza ballagott. Jól vagyon; a János meghasználta az
alkalmatosságot, és azon idő alatt míg ők ketten ottan
szerelmeteskedtek, a többi között azt mondja a János a leánynak: tudod-e
édes lelkem, én holnap reggel elmegyek, add ide az aranygyűrődet, hogy
addig is, míg előljövök, helyetted azt csókolhassam. A leány örömmel
általadta, de ő is kérte tőle az övét; erre azt mondja: édes szivem, én
odahaza felejtettem a nagy sietségbe, hanem mindjárt haza megyek és
elküldöm, az inas által. Jól vagyon, itten ők egymást megcsókolgatták,
és elbúcsúzott János a leánytól, és elment a kunyhajába. Másnap reggel,
minthogy az igazi szeretője méreggel teli volt, azért nem is ment el a
szándékozott útjára. Itten a leány meglátta reggel az ambituson a
szeretőjét sétálni, és köszön nekie, de a szeretője köpdösött előtte, és
mondja nekie: ha te énrajtam nem átallottad a tegnapi szégyent
elkövetni, ezek után ne is merészelj reám nézni, vagy csak azt is
mondani, hogy valaha szeretőd voltam. Ezzel elfordúlt tőle, és ottan
hagyta. Itten a leány nagy szomorúságba esett, és búsúlt az ő kedves
szeretőjén; s már gondolta magába a leány: ugyan ki lehetett azon
csalárd ífju, aki őtet úgy megcsalta szeretője képiben?!

Egykor amidőn így búsúlt, el talált ismét menni a bolondhoz; ez akkor is
a pénzét exercíroztatta, és lármázott mellette; a leány bármely nagyon
szomorkodott is, mindazonáltal még sem tarthatta meg magát a nevetéstől;
amidőn ezt látja János hogy őneki szomorúságában is tetszik, kihúzta a
kardját, és kiabált: hej, jobb szárnya előre, s a többit; itten látja a
leány az ujján az ő saját gyűrőit; hát azt tanálja magában gondolni: ez
biz az én gyűrőm; megszólítja: hallod-e te, nem vagy te bolond, hanem
másokat tartasz annak; hol vetted a gyűrőmet? nemde te voltál tegnap
estve énnálam? Eleintén mondja János: mit beszélsz? és mentegette
erőssen magát, de minthogy a leány megölelte, és kérte hogy ne tetesse
magát bolonddá, úgy nagy nehezen okosan megszólamlott. Itten kérdi a
leány Jánostól: No édes lelkem, már mostanába mondd meg hogy hívnak, és
miféle dolgodban jársz? Ez ugyan megmondotta a rajta esett
szerencsétlenséget, de azt még se mondotta meg, hogy ő királyfi volna;
itten a leány, minthogy János szép gyenge orcájú, máskülönben a szemiből
is valami különös nemesi erkölcs látszatott ki, azt mondja nekie:
tudod-e mit, János, délután várj meg engemet itten ilyenkor, és egy
zacskó aranyat hozok számodra. Ő valóban meg is várta őtet, és a leány
szavát is megtartotta. Amidőn a zacskó aranyat általadja Jánosnak,
mondja már mostanába: menj be a városba abba a kocsmába aki az apjáé
volt, és végy magadnak egy különös szobát, és csináltass magadnak a
legjobb szabó által szép gavalléros ruhákat, és úgy jőj be vasárnap a
templomba, és ülj az első székbe; ottan lesz az én atyám is, ez pedig
igen kedvelli az ífjakat, és magához fog híni ebédre, köszönd meg és jőj
el. Jól vagyon; amint már mindezeket a János jól megértette, szinte úgy
is cselekedett; az elkészített szép ruháját felvette, és még elébb ment
be a templomba mint a leánynak atyja, és beült az első székbe. Amidőn a
leány az atyjával bement, és leültek, szinte csudálkozott rajta, hogy
ilyen külsőországbeli gavallér itten tanálkozik. Kinek örűlt itten a
szíve jobban mint a leányé; az atyja pedig bátran megszólítja, kérdi:
hogyha meg nem bántaná az urat a kérésem, mint esmeretlent bátorkodom
egy barátságos ebédre mára meghíni; amelyet János megköszönt. Amidőn már
a templomból haza mentek Jánossal egyetemben, mindenekben kedvét
keresték a vidékinek; beszéd közt kérdi a leány atyja: ugyan nem volna-e
kedve megházasodni? amelyre mondotta: még nem, mivel több országokon is
szeretnék keresztülmenni, és mindeneket megpróbálni; de minthogy sokat
beszéltek János fülibe, meggondolta magába aztat, hogy ő atyját
meghazudtoltatta, és mi lesz őbelőle? már úgy se mer többé visszamenni:
jobb lesz őneki még is megházasodni, legalább békével fog élni. Itten
kérdi a János: hát kedves úr, kit szerezne nekem feleségűl? feleli: akit
akar itten ebbe a városba, mindegyiket. No tehát nem bánom, hogyha
leánya hozzám jön, én elveszem. Kiki gondolhatja a leánynak örömit:
itten harmadnap mindjárt öszveesküdtenek, és gazdaságokat a lakodalom
elvégzése után szerencsésen folytatták, és a két ífju házasok igen
csendesen éltek egymással.

Egykor eszébe jön Jánosnak: bizony még is haza kellene az én atyámhoz
menni, és engedelmet tőle kérni; de még is féltette a bőrit, hanem
elhatározta magába, minekelőtte haza menne, írni fog édes atyjának egy
alázatos levelet, amelyet meg is cselekedett. Egykor leül délután az
asztalhoz, és ír, hát amidőn egy két rendeket írt volna, bejött a
felesége, ő pedig elkapta írott levelét; eztet észre vette a felesége,
nem tudta ezen cselekedetit mire vélni, kérte őtet sokáig csakhogy
mutassa meg a levelet, de mind hiába volt, hanem annyit mondott nekie,
hogy az atyjának ír. Akkor csudálkozott el a felesége, mivel aztat
mondotta hogy szüléi nem volnának. Kérte feleségét, hogy most távozna
tőle, rövid idő alatt úgy is mindeneket meg fog mondani. Így eltávozott,
és folytatta kezdett írott levelét, és megírta atyjának egész volt
szomorú esetjeit, és hogy meg is házasodott, egy gazdag kereskedőnek
leányát vette el, bocsánatot is kért: ha megvetette is őtet, legalább
halála után ne átkozza, minthogy olyan cselekedeteket vitt véghez. Itten
amidőn már az atyja megkapta levelét, és felszakasztotta, örűlt csak
azon okból is, hogy János fiától levelet kaphatott, annál inkább hogy az
ő ártatlansága még sziviben lakott; ezekre meglágyult az atyjának a
szíve, hogy az ő fia oly szépen kéri őtet, és bánja tett cselekedetét,
azért az atyja mindjárt visszaírt, amelyben volt: Édes fiam János,
megkaptam írott leveledet, és tudom hollételedet is, azért el sem is
mulaszthattam a levélirást; azon különösen örűlök, hogy az isten még
éltet, és hogy jó egészségbe vagy; és hogy megházasodtál, azon épen nem
haragszom, és kívánom is látni feleségedet; amire kértél, mindeneket
megengedek, csak gyere mentől elébb hozzám feleségeddel egyetembe, hogy
megláthassalak benneteket; máskülömben rosszúl is vagyok. Ezt amidőn
János felnyitotta, örömkönyhullatások közt ment feleségihez, és az ő
szüléihez, hogy mit ír az ő édes atyja; akkor hűltek el itten
valamennyien, hogy az ő leányokat királyfi vette el; és bezzeg még
százszortább nagyobb tisztelettel voltak eránta, mint régenten. A
rendelés más napra megtétetett, és feleségestől és szüléivel egyetemben
elmentek János atyjához.

Amidőn már odaérkeztek, bemennek hozzája, térdre esik a János, és
mégcsokolja atyjának a lábát, és mutat a feleségire, akit az atyja jól
megnézett, és meg is csókolt, és mondotta: no édes fiam, isten áldjon
benneteket; és mint más napra megkoronáztatta, és még éltiben a
birodalmat általadta neki, az atyja pedig nem sokára meghalt. Ekkor a
két bátyjai előljöttek ugyan mint főtisztek, de ellenben egész
invalidusok voltak, úgy meg voltak sebesítve: ezek örűltek az öcscsöknek
szerencséjén, hogy van egy ép közöttök, aki kormányozhatja az országot;
és itten elbeszéllették egymásnak sorait, de bizony akinek a világon
pátrónusa nincsen, avagy pénze, bizony nem szolgál annak a szerencse se,
mint a két királyfinak, akik egész főhadnagyságig hozhaták annyi idő
alatt. Igy a Jánost, mint amely legszerencsétlenebb volt, jóllehet hátát
megszellőztették, a felesége szerette, és szüléi is ott maradtak nála,
míg meg nem haltak. És így rövid idő alatt elment az egész történetnek a
híre az országba hogy mint szolgált a szerencse a kereskedő leánynak.
Igaz hogy ő, amidőn bolondnak tette magát, akkor is segített rajta: így
tehát valóban megérdemlette ezen szerencsét, s így lett véges vége.



  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:
  Page 12,   "azt mondotta Erzébet"
  changed to "azt mondotta Erzsébet"
  Page 14,   "a két téstvére"
  changed to "a két testvére"
  Page 31,   "oskola utan"
  changed to "oskola után"
  Page 35,   "Amidőn a kiraly"
  changed to "Amidőn a király"
  Page 69,   "es felugrott"
  changed to "és felugrott"
  Page 91,   "egy vén asssony"
  changed to "egy vén asszony"
  Page 94,   "szerezhetünk penzt is"
  changed to "szerezhetünk pénzt is"
  Page 95,   "tetszesök szerint"
  changed to "tetszésök szerint"
  Page 108,   "megeresztem a vivet"
  changed to "megeresztem a vizet"
  Page 143,   "voltam a királykiasszonyt"
  changed to "voltam a királykisasszonyt"
  Page 172,   "Károly a kaplárjával"
  changed to "Károly a káplárjával"
  Page 232,   "hírét felhagyja,"
  changed to "hírét felhagyja."
  Page 236,   "vigyázzon reájok tavolról"
  changed to "vigyázzon reájok távolról"
  Page 238,   "most a tánácsadáson"
  changed to "most a tanácsadáson"]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Gaal György magyar népmese-gyujteménye (2. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home