Title: Gaal György magyar népmese-gyujteménye (3. kötet)
Author: Gaal, György
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Gaal György magyar népmese-gyujteménye (3. kötet)" ***


scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



GAAL GYÖRGY

MAGYAR NÉPMESE-GYŰJTEMÉNYE.

KIADTÁK

KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.

HARMADIK KÖTET.

PESTEN.

EMICH GUSZTÁV SAJÁTJA.

M. DCCC. LX.

Pest, 1859. Emich Gusztáv könyvnyomdája.



ELŐSZÓ.

E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt
gyűjtő készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy
egyébként alkalmatos volt.

Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában,
utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e
gyűjtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelűl egy (XXVIII), mely
ettől függetlenűl, más gyűjtő által leírva, ugyan Erdélyi által a
Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteménye III. kötetéből
ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt;
végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt
szájhagyomány után, jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég
választékos nyelven _leírva_, szinte felveendőnek látszott.

Tehát húsz merőben újat, sőt magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s
utolsó kötet. Felveendőnek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert
ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában
csak változata, sok részletben tőle különbözik, s érdekesen mutatja,
mikép vegyítik a népi elbeszélők a mesetőke mindenféle elemeit, s
egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg
újakat. Azt is látjuk ezekből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép
igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a
népi elbeszélők hol feledve holmit, hol toldva: majd egy előzmény, majd
következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon
épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik
– mint tudott, mondom – elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket
összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is
megfelelnek. A müvészi átdolgozó fő feladása, hogy a feltalálás, melyhez
gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az
előadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sőt kötelessége van,
melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem
költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind azon
eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak
ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer
hirdetett „népköltőségét“ az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög
összes nép mondáit éneklé, compositióban és előadásban az alnép
álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak
amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a
földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve
azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban
költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár
valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több mint
harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szűnnénk
meg a _népies_ költőnek, ki mindig műköltő – mint Kisfaludy K. és
Czuczor „Népdalaik és népmondáikban,“ Vörösmarty a Tündérvölgyben stb –
jogait a népköltőéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására
törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a
naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi
fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit,
ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik,
s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.

A népmesék, melyeket a jelen gyűjteményben adtunk, s melyek az Erdélyi
által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés
megőrzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló
előtt mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó előtt, ki
_koronként_ szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettől
még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költő előtt, mint müvészi
tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költő átdolgozásait, mik
a természet e nyers adományaiból igazi műéldeletet nyújtó irodalmi
műveket alkothatnak.

Pest, october 31. 1859.

_A kiadók._



TARTALOM.

  XXVI. A Vénus madara 1
  XXVII. Egy Tátosról 15
  XXVIII. A pelikán király 23
  XXIX. Ördög leánya 34
  XXX. Három királyleány 46
  XXXI. Zöldike 52
  XXXII. A szegény ember, ki az ördögöt megcsalta 66
  XXXIII. A szalonnavár 72
  XXXIV. Babszem Jankó 81
  XXXV. A kigyó-királyfi 86
  XXXVI. A bűbájos lakat 94
  XXXVII. Kökény Matyi 112
  XXXVIII. A tündérgyűrű 116
  XXXIX. A színváltozó királyné 127
  XL. Kincskeresők 133
  XLI. Jóért jó 137
  XLII. Az ostobán isten is csak bajjal segít 142
  XLIII. Az aranyhajú hármasok 148
  XLIV. A hatalmas síp 155
  XLV. A szerencsés vándorlegény 169
  XLVI. A kérkedés jutalma 174
  XLVII. A szerencsétlenség jól esett 176
  XLVIII. Az irástudó szegény fiu 180
  XLIX. Könykeresztség 186
  L. A három vándorló legény 191
  LI. Kalmár fia 200
  LII. Apollónius királyfi 223
  LIII. Halászmese 234



MAGYAR MESÉK A NÉP SZÁJÁBÓL.

XXVI–LIII.



XXVI. A VÉNUS MADARA.

A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki
már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen
király a természet fő urától oly különös testbeli állatással vala
alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig
szűntelen sírt. Az urodalmába lévő mindenféle okosságú és bölcseségű
emberek ezen csudán szörnyüképpen tünődtek és nyughatatlankodtak, nem
tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De
senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tűnődésre való
okot, mint az ő igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták
egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk
szeme, egyike szűntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet,
másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát.
Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövő reggel ennek oka
megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.

Másnap reggel tehát legelsőbben is bement a születés rendje szerint a
legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No,
kedves szerető fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily
szokatlan időbe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a
fia: Felséges atyám, kétségünk és tünődésünk rengeteg csoportja
késztetett elődbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet
híven szerető fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik
szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes
atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a
legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévő
nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebből kivont egy nyilat, és egyenesen
fiára lőtte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor
megréműlvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb
szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták
bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a
legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy
szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midőn
semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középső
fiának kivánja minden titkát kijelenteni.

Égvén a középső fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet
legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését
előterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen:
hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött,
csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és
legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk.
Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki
amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom,
hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is
szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tőlem
titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted,
kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy
tüzessen szaladott egy kivont tőrrel, de elmellőzvén a szúrást, a falat
találta; fia meg nem réműlt, bátran állott, sőt így szólott: Kedves
atyám, előtted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint
neked tetszik. De hidd meg, addig előled ki nem megyek, mig meg nem
mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no
szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívű és
hűségű, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi
bizodalmam nincsen, mivel csupa félelemből állanak. Kedves fiam, az én
egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyörű és kellemes három fiaim
vagynak, akiket legfőbb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam,
hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szűntelen
való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott
Vénus madarának siratása, amelyet tőlem valami rabló ellopa; ettől függ
pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer
visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki
ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a
huszonnégy esztendős ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját,
hogy legyen erántok annyi szerettel és hűséggel, hogy nékiek úti
költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ők, hacsak a felső és alsó
világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja
megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak
hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.

Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy
úton, és útaztak ők számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy
rengeteg és nagy sűrű erdő aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment
egyenesen a nagy erdőségbe, a másik ága pedig az erdő mellett mene el.
Itt tanácskozának, hogy mitévők lennének e két út felől, hogy ki melyik
úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi
kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim,
menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az
útfélen vala egy nagy élőfa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a
kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába
ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább
megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás
alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felőle
győződve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életből egy más világba
hívattatott által: hogyha pedig víz fog belőle folyni, jelenten fogja
mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást
forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok
szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az
erdőbe, ketteje pedig mellette.

A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdőbe egy kisded
kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a
benne lakó szörnyű formájú bűbájos vén asszonyt, fogadván őtet anyjának.
Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e
messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld
tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi
így szólt: Jószívű öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és
szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet,
nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges
királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felőle, hanem van
nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz
esztendővel vénebb; ha csak e nem fog felőle tudni, én semmit sem tudok.
Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát
megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midőn
megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol
van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sőt még
életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon erős helyen vagyon;
annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy
hazádba, mert ha akármi nagy erővel birnál is, ottan meg kelletik
halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi
mint semmi, sőt dicsőségnek tartom azt, ha gyenge csecsemőkoromtól fogva
mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy
atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy
nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és
buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív
szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád
eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen
cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és
kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy
kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a
várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidőn be
fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését
szokta követni, tehát vágj először, minekelőtte bemennél, egy bokor
töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz
aludni bájoló hangjától a madárnak, a székről a tövis közzé bukván,
minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod
a madarat: de különben nem, sőt életedet elveszted. Itt a királyfi
megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind
pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok
lefolyásai után beért ő a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába,
ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént
idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy
mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy őtet atyja
familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan
kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg
király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben
három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád
sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott
embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra
szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog
szerencsésen való megnyerése felől. Bement első nap a próbaházba, de
minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus
madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó
napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba tőltötte
idejét, félvén a következendő szerencsétlen esettől, hogyha tudniillik
nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott
szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a
vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és
ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem
lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására
csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király
azon minutumba életét végezte.

Ekkor három gyönyörű természet adományai, a király leányai, egyszerre
idvezlésére és köszöntésére előállának az ífju királyfinak, ajánlván
hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a
királyi birodalmat. De ő nemes szívvel és indulattal bírván, mind a
három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ők is
hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és
amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni
uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselőre bízván az
országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsből és egyéb szükséges
holmikból annyit, amennyit elegendőnek lenni itéltek, azzal útnak
indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak
egymástól az erdőszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha
öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek
kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendőbeli hitves társakat, akik
nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént ő
hozta meg az atyjoknak fő örömét szerző Vénus madarát. Útaztak ők egy
darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a
nagyobbik testvér a középsőnek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem
meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába
elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségről is öcsénk
gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk
atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük
meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepső a nagyobbnak: Kár
volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel
leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe
szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás
és zokogás között: hasztalan reménykedvén kőszivű bátyjai előtt. Azok
pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok
társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de
annyit se merészeljenek előhozni, különben halál leszen a jutalma nem
hallgatásoknak.

Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta,
mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt
hitvese szomorú, aki szüntelen szeretője után búsonga. Az öreg király is
száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai
elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges
menyekzőhöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is
megérkeznék. De hagyjuk őket a menyegzőhöz készülni, nézzük a kissebbik
királyfi mit csinál a kútba? Amint ő ottan sír és tünődik magába, arra
megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés
végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát;
ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt
felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tőle el nem vehetünk. No de
mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan
királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévő
királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla:
Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a
nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen
szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta
volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik
mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek
el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán,
talált ő a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és
imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan
felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a
rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel
mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol
ő magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy
szóla: Soha jobb időbe nem jöhetett volna hozzám segítő: három leányaim
férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy
királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime
itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása,
mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen
mostan, amidőn a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de
búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen
veszedelmes kimenetelétől. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai
számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve
bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sőt úgy gondolkodik magába: hogy
reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen
nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz
megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen ő nagyon elcsudálkozék,
és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason
készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a
királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak
lakodalma másnap fogna tartatni, ő is bement a maga koldusruhájában a
rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétől,
sőt igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid idő múlva vissza
fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a
királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az
öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is
szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint
a rezidencia kapuja előtt kéregetne a ki és bemenő emberektől, egy kapus
jól reá űt hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendő ételt: melyre ő
azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé?
Erővel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement:
egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és
felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a
bátyjai és szeretője reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg
király is, és őtet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja
is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék.
Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De ő így szólott: No ti
háládatlan és kőkemény szívet viselő bátyáim, akik nekem jóért
gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is;
de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely
gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal
megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekről, remélvén hogy ennekutánna
elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és hűséggel fogjátok
bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos
boldog esztendőket szemléltek víg örömök között.



XXVII. EGY TÁTOSRÓL.

Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdő
ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidőn azon időt
elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy
királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A
legkissebbik fiú, aki magát bátyjai előtt legtunyábbnak és restebbnek
mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységű volt, egy
lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának
elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma
nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana ő is
mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de ő minden módon megelégedvén a
hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy kegyelmét, haza felé
indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga
sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron
kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte
tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban
szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess
magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei
elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszőrü paripa vált
belőle, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár
arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén
magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél
vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így
neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne
essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok
időre kerűltek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza
volt.

Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel
alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem
találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik után
egy a mezőségbe magába szántogató ember megszólítja őket, hogy hová
szándékoznának? Amelyre a szántóvetőnek így szólának: hogyha hallott
volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez
menendők, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben
a legközelebb lévő városban lakna egy bűbájos asszony, annak tud
tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a
városba lakó bűbájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s
mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidőn az
istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves
kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bűbájos
boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd
valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot
lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bűbájos asszony
leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat
az asszony lovainak helyekre.

Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy
nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta
fejeket, azzal bement ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot
cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az
ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait,
hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben
meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf
pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy
leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévő tátosára,
kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén
asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya,
majd reá jősz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se
nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor
csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát
mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott:
Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak
vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált ő még egy aranylópatkót,
és aranykacsatollat; mind felszedte őket. Annakutánna nem ment ő haza,
hanem egy királynál beállott szolgálni.

Itten Kelf a leghűségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. Ő a
tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a
legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyűlölték, hogy mi
lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a
lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál
tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midőn maga is a
király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitől megkérdezte, hogy
hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót,
aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király
elvette Kelftől, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet,
így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt,
aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg,
hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba,
egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos:
Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol?
nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így
szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon
hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért
mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj.
No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót.

Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla
a tátos az ő gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a
bűbájos vén asszony kergetett bennünket: az ő házába van azon aranyhajú
leány egy bölcsőbe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra
kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon,
sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsőstül, de hozzá ne nyúlj,
mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta
minden bölcsőstül; de minthogy a bölcsőbe lévő aranyhajú leány nagyon
szép és kellemetes formájú volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne
csókolja, amidőn az ablakon keresztűlvitte: mindjárt felserkent a vén
asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy Kelfet el nem
fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendő oda meneteltől.

Nagy örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a
király ajánlván szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla
a leány: Nem leszek addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a
tollából való ezen toll, ide nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király.
Egy száz öles mélységű kútba volt a kacsa; ide leeresztette Kelfet lova;
de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a kacsát, elkiáltá magát, és a
vén asszony megragadta Kelfet. Itt a vén asszony megköttetvén Kelfet,
befűtetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De minthogy a
szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába,
amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne
tudja taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni,
mondván a leánynak, hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor
a leány mutatás végett bele ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt,
betaszitotta a kemencébe, maga pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor
a király a szép leányt késztette házassági élet elfogadására, de a leány
azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest, amibe azon ménló van,
aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt is Kelfre bízta
a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen bőven zabot, egy ásót, és
egy bialbőrt; ezeket megkapván, mentek ők egy nagy tenger mellé, ahol
egy szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott
Kelffel, abba bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a
bialbőrrel. Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor ő vívni fog, a veres
lángot locsolja, úgy a tátos meg fog mentődni. Ezután elnyeríté magát a
Kelf lova. A szigetbeli ménló mindjárt meghallotta, és félig a tengerbe
bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe bújt, nem látta, visszament;
második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt nyerített; ekkor a Kelf
lova kiugrott a gödörből, és addig viaskodtak, hogy a Kelf lova
meggyőzte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták.
A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a
leány azt mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem
fürdik, amit azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba
mindenik lovat, magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a
legnagyobb tűz lett volna alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király,
aki lovát kivivén, ez reá lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf
pedig hétszer szebb volt mint annakelőtte. De a leány azt kivánta, hogy
a király személyesen megfürödjék. Kivitette tehát a király is a Kelf
lovát, de amint ez reá lehellett a forró tejre, még sokkal jobban
forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén, mindjárt szörnyű
halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla Kelfhez:
No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog
esztendőket. Így lett a szegény Kelfből király, aki élt és uralkodott
vég nélkül való időkig.



XXVIII. A PELIKÁN KIRÁLY.

Volt hol nem volt, még az árabs tengereken is túl volt, hegyen völgyön,
még pedig a rongyos levelű erdőn is túl volt, volt egykor egy szegény
ember, kinek a gazdasága csak egy rongyos kunyhóból állott; életét pedig
csak úgy táplálgatta, az erdőből naponként száraz gallyakat hordott, és
a piacon eladta, magát és feleségét abból táplálta. Míg fiatalok voltak
mind a ketten, magzatjok nem volt. Egyszer az asszony teherbe esvén, már
közelgetett a szülésnek az ideje. – Azon estve oda érkezett Krisztus
Péterrel, és kéri, hogy adna a szegény ember nekie szállást; melyre mond
a szegény ember hogy: nem adhatok, úgymond, mivel a feleségem ilyen s
ilyen állapotban vagyon: azért hát nem lehet magoknak, jó barátim, a
szobába feküdni. Kire monda Péter: Hiszen lefekszünk mink a pitvarba is,
csakhogy a levegő alatt ne feküdjünk. Ekkor csinált a szegény gazda a
pitvarba ágyat; azon éjtszaka pedig nagy fájdalmakkal kinoztatván a
szegény asszony, monda Péter az urának: Uram szabadítsd meg szegényt,
mert nagyon kinlódik. Monda az úr: Eredj Péter, nézd meg mit látsz az
égen? Péter kiment és nézi: hát látott az égen két kardot, és három
halálfejet. Mondván Péter az urának hogy mit látott, monda az úr: Hogyha
ebbe a szempillantásba megszületik a fiú, tehát el kell neki vesznie
vagy háborúba, vagy pedig döghalál által. Megint kezdi az asszony
jajgatását, és kéri Péter az urát, hogy szabadítaná meg: az ura pedig
mondja, hogy nézze meg viszont mit lát az égen. Péter pedig kimegy, és
látja hogy vagyon az égen egy szép kinyílt rózsabokor. Melyet mondván az
urának, no akkor legyen meg! monda ez, és az asszony megszülte a
gyermeket.

Reggel felvirradtak szerencsésen, és kéri a szegény ember a két
szállóját, hogy vigyék el a kis fiút a templomba, és kereszteltessék
meg; melyet el is vittek, és épen akkor értek a királynak a magzatjával
a templomba, de mivel ez leány volt, tehát mondja az úr hogy ezt
kereszteljék meg, mivel ez fiu. Ezt nem akarván a pap cselekedni, tehát
veszi Krisztus a gyermeket, és maga megkereszteli, azután megáldotta, és
általadta az atyjának. Hogyha, úgy mond, egyszer a gyermek felnő és el
fog valahova utazni, tehát add neki ezt a botot; és a maga botját
általadta a szegény embernek. A királynak a leánya épen egy idős volt
ezzel a szegény ember gyermekével. Már mind a ketten felserdültek, és
már a leány az ő legszebb virágzó ideiben volt, és oly gyönyörű
tekintete volt nekie, hogy hozzá hasonló nem volt körülbelül szépségére,
amelyben is nagyon elbízván magát, gyülésben kihirdettette, hogy ő
máshoz nem megyen férhez, csak ahoz, aki neki a Pelikán királynak az
tollából hoz egyet. Erre a hirdetésre sok bárók, grófok, hercegek,
válogatott cigánylegények indúltak a Pelikán királynak a keresésére, de
senki nem tudta feltalálni. Végre mondja a feljebb emlitett szegény
embernek a fia: Atyám én is elmegyek, és talán én leszek szerencsés hogy
rá találok arra a drága kincsre. Kinek mondja az atyja: Eredj fiam, járj
békével segitsen az isten. És az atyja készít nekie útravalót, hogy
elmehessen; végre adja a fiának a keresztatyjától kapott botot, és ez
elbucsúzik az atyjától, és útnak indúl, maga se tudja hogy merre menjen.
Egy helyett megéhezett, és leül a földre, és a botját maga alá tette, és
mely nagyon elbámult, midőn a botja maga alatt lóvá változott, és kérdi
tőle a lova: Hogy akarod, édes gazdám, hogy most menjünk, mint a szél,
vagy mint a gondolat? Mondá neki: Csak úgy menj édes lovam, hogy se
énbennem, se tebenned semminemű kár ne essék. Ezzel megindúl
szélmódjára, és viszi egész estvelig; estvére érkeztek egy nagy városba,
ahol mondotta a lova; hogy itt meg fogunk hálni; és bementek mind a
ketten a vendégfogadóba. Midőn a lovát az istállóba bekötötte, maga
pedig a vendégszobába ment és bort kért magának, és bora mellett
falatozta kedves pogácsát, melyet még az atyja tett a tarisznyájába; egy
kevés idő múlván szemléli a korcsmáros, hogy messzéről való és külső
országokból volna (mivel vele a lova repűlt) és hozzája mengyen,
asztalánál leülvén, előre köszönti, azután kérdi, hogy honnan, és
micsoda országból származott, és hogy hová utazik? Midőn ezt
meghallotta, mondá hogy én, úgy mond, az Meltáfó országából való vagyok,
és útazok a Pelikán királyhoz. Midőn ezt meghallotta a korcsmáros, hogy
ezeknek a hatalmas madaraknak a királyához útazik, gondolván hogy ezt jó
lenne a királynak megjelenteni, azzal felkészűl és szalad a királyhoz.
Midőn jelentése után beeresztették a király eleibe, mindjárt
elbeszéllette hogy micsoda ember vagyon nála. Mondá a király, hogy
mindjárt hozzák hozzám az embert. A korcsmáros nagy sietséggel vezeti a
királyhoz, és midőn a király mindeneket kikérdett volna tőle, kérdi
végre, hogy valóban a Pelikán királyhoz utazik-é? kinek mondá emez, hogy
oda. Mondja neki a király: hogyha egyszer a Pelikán királylyal beszélsz,
úgymond, tehát kérdezd meg, hogy az én harminckét kerekű malmomra folyó
forrás miért száradt ki, és hogyan lehetne megint a forrást folyóvá
tenni? hogyha ezt neked megmondaná a Pelikán király, és nekem hírűl
hoznád, tehát tégedet nagy embernek tennélek.

Elmegyen a királytól, elébb jó ajándékot vévén őtőle; azután reggelre
kelve tovább indúlt. Midőn már egész nap útazott volna, tehát estvére
viszont egy nagy városba megszálltak. Midőn a lovát jó karban
helyheztette, maga pedig a korcsmába bement, hát kérdik hogy honnan
való; erre megmondotta, és hogy hovámenne. Kit midőn hallott volna a
király, hivatja magához, és mond neki: Hogyha te a Pelikán királyhoz
mégy, tehát kérdezd meg hogy miért nem terem az én körtvefám a kertembe,
aki ezelőtt ezüstvirágokat virágzott, és aranykörtvéket termett? Ezt is
hogy eszébe vette volna, midőn a király jó ajándékka magától
elbocsátotta, ő útnak indult, és kérdezvén őtet, hogy mikor jönne
vissza, feleli hogy nem tudja.

És utazván, harmadnap múlva rettenetes vadonba érkezett, s egy városban
talált, a melybe bement, hogy valami eleséget vegyen magának. Midőn a
városban járna, kérdék tőle a király cselédjei, hogy hová utazik? ő
pedig mondotta hogy a Pelikán királyhoz. Kit mindjárt vezettek a
királyhoz, és midőn a király mindent tőle kitudakozott, mondja neki a
király Hogyha egyszer oda érsz, tehát kérdezd meg hogy azon leányomat,
aki már hét esztendeje hogy beteg, hogy lehetne kigyógyítani? Ezzel
megajándékozta a király, és ő tovább útazott.

Az útjában monda az lova neki: Hallod-e látod amoda azt az erdőt; ott
énrólam szállj le, és viszont én egy bot leszek, és engemet az erdőbe
valami nagy fának a tetejében köss fel, magad pedig a tengernek partjára
ballagj el, ahonnan nem messze leszen a te szándékodnak elérése. Melyet
midőn hallott volna, tehát leszáll a lováról, és ebbül bot lett; kit
midőn már felkötött a fára, és a fát jól megjelelte, maga a tenger felé
vette az útját. És midőn a tenger partjához érkezett, lát ott egy
hidegvette vén asszonyt, melynek az orra két öles volt, és az orrán
hordta által a tengeren az embereket. Midőn hozzá ért volna az ífju,
kérdi tőle a vasorrú, hogy hova útazik? Melyet elmondott nekie. Midőn
meghallotta a vén asszony, azt mondja neki: Hallod-e fiam, hogyha vissza
jősz, tehát azt is kérdd meg, hogy énnekem meddig kell szolgálni itt a
tengeren őtet? és tovább útazik a vén asszonynak javaslása után. Végre
elérkezett egy erdőhöz, melynek a szélin egy gyönyörű fényességű ház
volt, melyet körülfogott egy legdrágább virágokkal teljes szép kert.
Midőn hozzá érkezett, kint volt egy igen vén asszony, és midőn hozzá
érkezett, köszönti a vén asszonyt; ez fogadja, és kérdi tőle, hogy hol
járna ebben a vidékben, holott tőletek még a madár sem jöhet ide? Melyet
midőn elbeszéllett volna, hogy miért jár, és legkiváltképen miért jött,
és elbeszéllette az útjába hogy a három királyságok még mire is kérték,
legjobban kérte hogy, ha lehet, csak egy szál tollat is szerezzen neki:
a melyet meg is igért a vén asszony, hogy minden bizonynyal az Pelikánok
királyának tollából fog nekie szakítani, mert ő az felesége. Behívja
annakutánna a szobájába, ételt és italt ad nékie és azután bedugta őtet
egy ágy alá, és betakarta egy teknővel, és mondotta neki, hogy: az
éjtszaka ne aludjál, hanem mindég figyelmezz arra, amit én és az uram
beszéllünk.

Végre eljött a Pelikán, nagy fényességgel megtöltötte a szobát, és
nagyon perelt hogy micsoda más országból való ember vagyon itt? és add
elő nekem mindjárt, bátor akárhol vagyon; de az asszony tagadta, hogy ő
a felől semmit nem tud, hanem máma kenyeret sütöttem, és nagyon
megizzadtam, és az ingemet levetettem, és annak van olyan nagy szaga.
Melyet a felség elhitt, és az öreg kifüstölte a szobát, és mind a ketten
feküdni mentek. Midőn fél éjtszaka az asszony a Pelikán királynak a
tollai között vakarászott, kiszakajt egy tollat az gyémántfényességü
hátából; melyen nagyon megharagudott a Pelikán, hogy miért szaggatja a
tollait. Kinek mond a vén asszony: hogy neked én ezt nem készakarva
cselekedtem, mert a tollaid nagyon öszve vannak ragadva; viszont még két
tollat kiszakajtott, a kin még jobban megharagszik az Pelikán, és többet
nem hagyott a feleségének az tollai között vakarászni, azután tetette
magát az asszony hogy alszik. Egyszer csak felébred álmából, és beszélli
az álmát, hogy még soha többé oly álmat nem látott mint most. Kinek mond
a Pelikán király, hogy mit álmodott? Beszélli a vén asszonya úgy mond:
Jöttek hozzánk három királyok, és mindegyiknek tőlünk egy-egy kérése
volt; az első úgy mond: Vagyon nekem egy harminckét kerekű malmom, és
most már a forrás, amely reá folyt, kiszáradt, s kérdezi, hogy miként
lehetne megereszteni a forrást? A második viszont, hogy vagyon a
kertiben egy körtvefája, s hogy miért az most nem terem, holott ezelőtt
aranykörtvéket termett, és ezüst virágokat virágzott? Az harmadik pedig
mondá, hogy nekie volt egy nagyon szép leánya, de már hét esztendeje
beteg, és nem tudják meggyógyítani; kérdi miképpen lehetne
meggyógyítani.

Ezekre mond a Pelikán király, hogy nem hiába, közel vagy háromszáz
esztendőhöz, tehát azért álmodozol oly igen igazat; csak hallgass. Az
első király, akinek a malma nem forog mivel nincsen vize: tehát ha
valaki a forrás gödribe lévő malomkövet, amit leeresztett egy molnár
legény, kihúzná, tehát elindúlna mindjárt a malom, és az elébbi nagy
hasznot viszont hajtaná. A második, aki azt mondá, hogy drága körtvefája
volt, és már többet nem terem: minek is teremne, gondolja ez magába,
odafent, mikor a töve alatt vagyon huszonnégy kád pénz? míg azt onnan ki
nem ássák, addig a fa nem terem. A harmadik pedig, akinek van egy beteg
leánya, tehát az addig meg nem gyógyúl, míg azt az áldozatot, amit most
hét esztendeje egy pap nekie adott, és mivel a papra haragudott, ő azt
kiköpte, és egy béka azt hirtelen elkapta, és az oltár alá bevitte: míg
onnan ki nem veszik, és a leánynak be nem adják, addig meg nem
egészségesedik.

A beszélgetés között reggel lett, és a Pelikán onnan hazól elment; a vén
asszony pedig kivette az ágya alól az ífjat, és általadta nekie a nagy
drágaságú szép tollakat, és monja neki: A többit, a mit kérdeztél, már
hallottad; de végre mondá az, hogy még itt is egy vasorrú bába mit
mondott neki, hogy meddig kell szolgálni neki a tengerparton? Mondá az
öreg, hogy őnékie addig kell nekie szolgálni, amíg a századik embert nem
veszti a tengerbe, s hogy kilencven kilencet már befojtott. Ezzel
megköszöni az ífju az asszonynak jó akaratját, és útazik vissza.

Midőn már a tengerpartra ért, és a vasorrú bába általvitte a tengeren,
kérdi tőle ez, hogy meddig kell nekie még szolgálni? Mondá az ífju,
hogy: Jőj ide velem az erdőbe, és ott megmondom. Midőn a vasorrú bába
elkisérte volna a kis erdőbe, ott felmegy az ífju a fára, és leveszi a
fárul a botját, és viszont megint ló lett belöle, és reája ül; akkor
mondá a banyának, hogy már kilencven kilencet befojtottál a tengerbe,
még egyet kell befojtanod, akkor elszabadúlsz. Mondá az: Köszönd, kutya
anyáju, mert te lettél volna a századik.

Ezután útnak indult, és elért az első városba, akibe utóljára volt
mondva, hogy őtet a királyhoz vezették. Midőn már a királynál lett
volna, megmondotta a királynak, hogy a leánya miért oly nagyon beteg:
Ekkor az áldozatot az ífju mondása szerint az oltár alól kivették, és a
leánynak beadták, amely után a leány mindjárt jobban érzette magát, és
három hét alatt meggyógyúlt. A király ezért a cselekedetiért sok
kincscsel és katonasággal megajándékozta. Innen osztán ért a második
királysághoz. Midőn már a király eleibe ment volna, és az ífju mondá
hogy a körtefája miért nem terem, mindjárt felásatta a fát, az alatt
pedig a nagy kincset meglátta, melyet onnan felvettek, és a fát újra
elültették, aki mindjárt bimbózni kezdett, és virágozni. Ezt nagy
örömmel látta a király, és a kincset szekerekre rakta és az ífjunak
adta, és melléje nagyszámú katonaságot, és már mint egy nagy kincsekkel
bíró nagy hatalommal ment az utolsó királysághoz. És midőn már mint egy
generális elejére ment volna, megmondja neki, hogy mi az oka hogy a
forrásod elszáradt, és nem őröl a malmod: a forrásod lyukába egy
molnárlegény, akinek nem fizettél, egy malomkövet eresztett a forrásba:
míg ki nem húzod, addig nem jár a malmod. Amelyet a király mindjárt
mesterséggel kihúzatott, és a forrás nagy zúgással el kezdett folyni.
Ezt látván a király, nagyon örvendett, és az ifjunak nagy sok pénzt és
katonát adott. Már most az ífju mint egy nagy fejedelem ment haza felé,
kinek már kincse és sok katonasága volt. Az atyja házához menvén, az ő
atyja nagyon csudálkozott, hogy az ő fia nem csak gazdagságot, hanem még
egy királyhoz illő sok katonaságot is hozott magával; de végre midőn
megmutatta az atyjának, hogy még a Pelikán királynak a tollából is
hozott magával, jelenti végre a királynak, hogy ő legyen az az ember aki
a Pelikán király tollából hozott, a mit a kissasszony kivánt. Melyet
midőn megmutatott, a kisasszony nem annyira a tollnak, mint a szép
ífjunak megörült, s mivel hallotta és látta, hogy mely rettentő kincset
hozott magával. Itt csakhamar kezet fogott a király leányával, és végre
megesküdött a szép kisasszonynyal, és az öreg király halála után ő lett
a király, s a királyságot bölcsen feltartotta, míg életét be nem zárta.



XXIX. ÖRDÖG LEÁNYA.

Volt hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt
egyszer egy szegény ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek
nagyon kevés gazdasága volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni.
Mondja a fiának: Látod-e kedves gyermekem, hogy már magamnak nincsen
semmim, hanem eredj és keress magadnak valami szolgálatot, talán minket
is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és elútazik, és jár kel,
heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé. Egyszer ért egy
rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár: felmegyen a
várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár?
emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba,
és jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midőn már felvitték a vár
urához mondja ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily
hamar embert nem kaphatunk. Befogadák hát őtet, és mondják: Hallod-e,
itt nálunk csak három nap az esztendő, és hogyha te azt ki tudod
szolgálni, tehát akkor háromszáz forintot kapsz. Adnak nekie enni, és
mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy csak éjtszaka kell szolgálatját
az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka pedig fogsz
dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi, hogy
mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a
vár alján azt a nagy erdőt? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni,
és a fát ölbe rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt
meg nem fogod cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába.
Nagy szomorúan kifelé indúl az erdő felé, és mikor elérte az erdőt, és
nem tudta hogy miképpen fogjon a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája
jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és köszönti őtet, és mondja neki:
Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju? ki is könnyes szemekkel
panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó: Te csak ülj
le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj
mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália
kezdett a dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta,
hogy már midőn hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.

Reggel hát felköltötte az ífjut, és mondja neki: No egyél most, tudom
hogy nagy ebéd lesz már akkor mikor te fogsz früstökölni. Hazament tehát
az ífju, és jelentette az urának, hogy amit parancsolt, már elvégezte. A
Plútó kétfelé nézett, és mondá a feleségének: Hallod-e ez nagyobb ördög
mint én vagyok, mert ez oly dolgot vitt végbe, melyet én magam se tudtam
elvégezni: hanem majd parancsolok én neki holnap oly dolgot, melyet
tudom hogy el nem tud végezni. Ezek után adnak az ifjunak egy kevés
kenyeret és egy pohár bort, amely után parancsolják, hogy az éjjel azt a
földet, amit a múlt éjjel irtottál, azt felszántsad, és kölessel
bevessed, és reggelre a kölest meg is éreszszed, hogy az én asztalomon
holnap kását a terméséből ehessenek; ezeket pedig hogyha el nem végzed,
holnap a pokol dolgához küldelek. Ezek után nagy szomorúan eltávozik az
ífju, és kimenvén jókor a földre, ott nagyon szomorkodván egy fa alatt
leül: hát ime jön a tegnapi szép Rozália, kit midőn meglátott az ífju
bágyadt szemeit reá vetette. Mond neki Rozália: No hogyan vagy szivemnek
szerelme? Kinek mondá az ífju, hogy tegnap amit mondottak csak még álom
volt a mai dologhoz, mert csak gondold meg, gyönyörű virágszál! hogy
nekem most lehetetlen dolgot parancsoltak, mert a szántása a földnek
csak meg lehetne még, de a köles megnyövesztése előttem lehetetlennek
látszik. Mondá neki Rozália: Hallod-e, ne búsúlj semmit, mert én rajtad
segítek, és helyetted mindent elvégzek, csakhogy majd egyszer hajdanába
el ne felejtkezzél rólam, hanem légy hivem; melyet az ífju meg is igért
nekie: Hogyha egyszer innen kiszabadúlhatok, tehát örökös híved fogok
maradni, csak most, kedves angyalom, segíts rajtam. Ekkor mond Rozália:
Feküdjél le, és aludjál reggelig: majd én elvégzek mindeneket helyetted.
Ekkor az ífju lefeküdött, és Rozália mindent elvégzett helyette.

Reggelre felkelvén, mond neki a leány: No lelkem, gyere velem, és szedj
a kölcsből, és vidd el az atyámnak, hogy teljék be a kedve. Ezek után
szedvén kölest, viszi Plútónak eleibe és mondja: No uram, elvégeztem a
parancsolatodat. Ezen Plútó nagyon elcsodálkozott, hogy ő ezt a nagy
dolgot nekie elvégezte; melyet midőn meghallott az ördög felesége, monda
Plútónak: Hallod-e, te nem tudsz parancsolni; majd meglátod, hogy én
holnap oly dolgot parancsolok neki, melyet tudom hogy el nem végezhet.
Ezek után adtak nekie viszont egy kevés kenyeret, és egy pohár bort,
melyet midőn megett, monda Plútó: Hallod-e, már most én neked nem
parancsolok, hanem eredj, a feleségem fog neked valamit parancsolni.
Midőn bement volna az asszonyhoz, kérdi tőle, hogy mit méltóztatik
parancsolni; s mond neki az asszony: Én most neked nem parancsolok oly
sok dolgot, hanem csak azt, hogy azt az egy lovat, mely az istállóba
vagyon, vidd el sétálni, és midőn már megjártattad, azután elvidd a
kovácshoz hogy patkólja meg; de tudod, nem kötőfékszáron fogod vezetni,
hanem reá fogsz ülni, és úgy fogod jártatni. Ne félj, mert szelid ló, és
nem bánt az tégedet. Ezek után elmehetsz, hogyha a parancsolatot
elvégezted. Ezzel elmenvén a fiú, viszont kiment sétálni az erdő mellé,
ahol ennekelőtte dolgozott; és im már a szép Rozália ott várta őtet; és
midőn hozzája ért, nyakába borúlt és megcsókolván mondá: Szerelmes
gyönyörű galambom, mit parancsoltak? add elé, mert a balorcám nagyon
fájt ma éjtszaka, netalán az anyám valamely oly dolgot parancsolt,
melyet még én sem vihetek végbe. Monda az ífju: Oh kedves ártatlan
kisasszony, a te szíved látom nagyon kegyes, és szánakozó; ne félj már
rajtam, mert a holnapi parancsolat nem oly igen nagy, mint a többi volt,
mert csak egy lovat kell jártatnom és megpatkóltatnom. Melyet hallván
Rozália, nagyon elfejéredett, és monda: No most nem tudom hogy fogsz
szabadúlni, mert az anyám lesz az a ló, melyet te fogsz jártatni, és
megpatkóltatni; de még is, ne félj, mert az anyámat is éretted
megtagadom, és inkább elvesztem, csak hogy te légy hív énhozzám. Hanem
hallgass a szavamra, és eredj még ma a kovácshoz, és parancsold meg
nekie hogy csináljon neked egy másfél arasztos sarkantyút és egy
huszonnégy ágú taréjt bele; azok pedig oly erősen legyenek kiköszörűlve,
hogy hegyesek legyenek mint a fullánk, és élesek mint a borotva; azután
hogy, ha reá ülsz, hanem még az istállóba ülj reá, úgy jőj ki vele az
istállóból: végre, majd ha az ég alatt leszel, tehát szorítsd meg jól,
hogy a sarkantyúnak taréja megjárja a bélit; ne kíméld semmit, azután
majd repül egészen a levegőig veled, de te ne tágíts semmit, hanem
egyformán szorítsd: úgy nem vethet le. Azután vidd a kovácshoz, és
veress rá oly nagy patkókat a milyet te kivánsz, mert ő azt gondolja,
hogy téged e sétálás közben majd elveszejt. Már most fogd ezt a kis
italt, melyet mostan neked adok, és idd meg, mert hogyha eztet megiszod,
tehát nem fogsz félni tizenkét ördögtől se. Mikor az ífju megitta az
italt, monda Rozália, hogy: amit én neked megmondottam, el ne
felejtkezzél arról.

Ezek után haza fele vette az útját az ífju, és elment parancsolat
szerint a kovácshoz, a ki is nekie parancsolatja szerint megcsinálta a
nagy sarkantyút, és a csizmájára fel is üttette. Másnap korán még
hajnalba felkelt, és bemegy az istállóba, és körűlnézte a lovat, és
látja hogy mely tüzes szemekkel néz reája. Felnyergelte tehát, s még az
istállóba reá ült, és úgy szorongatta a lovat sarkantyújával, hogy csak
alig szuszogott. Midőn már kiért volna a várból vele, a ló szél módjára
kezdi szaladását, a levegő felé kezde ugrálni, de emez mindég a
sarkantyújával ösztönözte, úgy hogy már a sarkantyújának a két taréja
összeért a bélibe; ezt nem állhatván már utóbb az ördögi ló, csendesedni
kezdett és akaratja szerint vele ballagott. Midőn már a kovácshoz ért
volt, tehát a ló alig állott a lábán, és amidőn már mind a négy lábát
megpatkólták, haza vitte, és az istállóba bekötötte. Azután bemegy
Plútóhoz és mond: Uram, én már kiszolgáltam az időmet, hanem, fizess már
most ki, és én elmegyek. Ekkor elcsodálkozik Plútó, és nagy hamarsággal
kifizeti, és kéri őtet, hogy távozzék el tőle, mert már félt Plútó tőle.

Az ífju tehát elmegy serénységgel, és midőn már ment volna az úton,
tehát eleibe állott a szép Rozália, és monda neki: No kedves galambom,
most mindjárt rosszúl lesz a dolgod, mert az anyámat jól megkínoztad.
Hanem most én leszek mindjárt ló minden hozzá valóval, és te ülj reám.
Ezzel megrázkodik, és ló lett belőle, és az ífju reá ült, és szél
módjára repült vele Rozália. Amint szaladtak, mondja Rozália: Nagyon ég
a jobb orcám, és aligha nem az atyám jön utánnunk; csak nézz hátra, hogy
nem látsz-e valamit? Visszatekint emez, és lát egy nagy fekete felhőt
utánnok jönni; mondja az ífju, hogy egy nagy fekete felhő jön. Mond a
leány: Vessed az általvetőben lévő kefét a fejeden által; és amint
levetette, tehát egy nagy felettébb sűrű erdő lett belőle, amelyen míg
általmászott a fekete felhő, addig messze haladtak. – Viszont mond
Rozália: Nem látsz-e valamit, kedvesem? Emez mondá, hogy már nem messze
jön egy nagy tüzes felhő. Monda Rozália: Vessed a vakaródat a fejeden
által; melyet midőn elvetett volna, tehát lett belőle egy egekig érő
nagy kőszikla; míg a tüzes felhő azon általmászott, addig ezek messze
haladtak. Újra monda Rozália: No most én egy föld köles leszek, te pedig
leszel vén ember; s ha kérdik tőled, hogy nem láttál-e valamit hogy erre
ment, mondd hogy akkor láttál, mikor ezt a kölest vetetted. Azzal úgy
történt. Plútó arra megy és kérdi az öreget hogy nem láttál-e erre menni
két fiatalt, egy ífju legényt és egy leányt? Mond az öreg, hogy akkor
láttam, midőn ezt a kölest vetettem. Visszamegyen hát az ördög, és
mondja a feleségének hogy mint járt a köles-őrzővel. Mond a felesége:
Eredj hamar vissza, ez az öreg ember volt az az átkozott fattyu, a köles
pedig a leányunk, ő ez után iparkodik. Az ördög viszont indul, és mint
egy füst utánnok ereszkedik. Mond Rozália: Nézz vissza, nem látsz-e
valamit? kinek monda az ífju, hogy lát egy nagy veres füstöt. Mond
Rozália: Én kápolna leszek, te pedig pap, és ha kérdi tőled hogy nem
láttál-e minket, mondd te: hogy akkor láttál, mikor ezt a kápolnát
épitették. Oda érkezett tehát a Plútó, és kérdi, hogy nem láttál-e egy
valami ífju legényt és egy leányt erre menni? igen is mondá emez, akkor
láttam mikor ezt a kápolnát épitették. Megharagszik Plútó és viszamegy,
mondá feleségének hogy mit látott; mire mond a felesége: Mit tudsz te,
hiszen téged a gyermekek is bolonddá tudnak tenni; megállj, mert majd
elmegyek én, és tudom hogy visszahozom őket, és megmutatom, hogy őket
meg fogom tanítani. Utánnok indúl tehát Plútó asszony, és amint Rozália
mondja: nem látsz-e valamit kedvesem? mondá amaz: Látok egy igen nagy
tüzes kereket nagy sebességgel utánnunk forogva jönni. Kinek mondá
Rozália, hogy most én kácsa leszek, tebelőled lesz egy nagy tó, és én a
tóba fogok úszkálni; a mely is mindjárt megtörtént, és hozzá jut a tüzes
kerék, és változott nagy kányává, mely a kácsát meg akarta fogni, de a
kácsa, míg hozzá kapott, addig mindig lebukott a vízbe; és midőn sokáig
így vesződtek egymással, és semmiképen el nem tudta ragadni, tehát
kimegy a vízből, monda a vén asszony, hogy ha már te úgy vagy az
ífjuval, tudd meg Rozália, hogy ha téged az ífju szeret, tehát téged úgy
elfelejtsen, hogy többé soha ne is nézzen, mert te engemet megcsaltál:
az én anyai átkom rajtad! Ezek után a vén asszony haza ment.

Midőn még egy mérföldnyire voltak az ífju atyjának a házához, monda:
Rozália, kedves Rozáliám, én most elmenek haza, és teutánnad jövök
kocsival, mivel nem illik hogy én a te szép személyedet gyalog vigyem
be. Ezzel jó rendbe hagyta Rozáliát, maga pedig haza ment; és midőn már
haza ment volna, tehát egészen elfelejtkezett róla, és eszibe se jutott
többé. A pénzen, mit a szolgálatból hozott, ökröket vett, így
gazdálkodott vagy esztendeig és Rozáliáról meg sem emlékezett. Rozália
béresét kedvesinek magához hívta és mondá neki: Hallod-e barátom, mikor
haza érsz, tehát mondd mindig ezt a szózatot az ökreidnek, hogy talán te
is úgy elfelejtkeztél a páradról, mint az én uram Rozáliáról? Melyre a
béres, midőn az udvarba ment volna, mindig a csás ökörre lármázott:
Miért nem húzol? talán te is úgy elfelejtkezel el a párodról, mint az én
gazdám Rozáliáról? Midőn a béres a kapun behajtott volna, az ífju gazda
éppen ott állott, és magában gondolkozván, hogy mire menne ez a dolog,
mintegy homályban eszibe jutott, hogy valamikor egy Rozáliát szeretett,
és kérdezte a béresit, hogy miről mondja ő azon szavakat az ökröknek?
Emez mondá, hogy egy szép kisasszony mondotta ezt neki, hogy ha az
ökröket a kapuba behajtom, tehát ezt mondjam. Melyet hallván az ífju,
egészen eszébe jutott az ő kedves Rozáliája, kit azután haza hozott, és
megesküdött vele, és nagy gazdagságban és gyönyörűségben éltek mind
végig.



XXX. HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és még sem
eresztette az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a királyhoz ment,
és azt mondja neki: Fölséges király, szerelmes atyám, már én tizennyolc
esztendős vagyok, és a napfényt még sem láttam, azért könyörgök
felségednek, hogy hadd mehessek sétálni. Felel a király: Édes leányom,
az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet vissza nem jöhetsz. A leány nem
gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni. Egy nagy sárkány
kijött a vízből, s a leányt elvitte. A király várta a leányát, de az
csak ott maradt. Azután a középső is mikor tizennyolc esztendős volt, az
atyjához ment, és mondá neki: Fölséges király, édes atyám, azért
könyörgök, hogy hadd mehessek sétálni. Az atyja azt mondotta: Édes
leányom; hogyha elmégy is nem bánom, de majd te is oda veszel. A leány
nem gondolt vele, csak elment az is ahoz a tóhoz, amelynél a nénje
elveszett: tehát mikor oda ért, egy nagy írtóztató sárkány a vízből
kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy búban esett. Azután
nem sokára a kissebbik is az atyjához ment, és monda: Fölséges király,
szerelmes atyám, könyörgök, ereszszen sétálni: én már tizennyolc
esztendős vagyok, mégis a napot nem láttam: akarnék sétálni. A király
megengedte. Az is elment ahoz a tóhoz, a kinél a nénjei elvesztek. Mikor
oda ért, azt is egy sárkány elvitte. Már itt a király oly nagy búban
esett, hogy magán nem tudott segíteni, csak búsúlt.

Abban a városban volt egy vén asszony, akinek három fia volt, az egyik
volt Estve, a másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király kurrentáltatta,
hogy aki a leányainak hireket tudja mondani, fele királyságát neki adja.
A vén asszony, hogy azt meghallotta, mindjárt gondolta magában: az én
fiaim sokat járnak, talán valamelyik tud hírt mondani felőlök. Mikor
aztán az Este haza ment, annak enni adott, azután mondá neki: Fiam, már
régen nem voltál ide haza, azért maradj, feküdj le, s aludjál. De az
Estve azt mondta, hogy ha az Éjfél ide haza ér, nem jól lesz; de még is
az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbujtatta, és elaludt; azután az
Éjfél is haza jött: annak is enni adott, és annak is azt mondotta: Fiam,
már régen nem voltál ide haza, feküdj le és aludjál. De az is azt
mondotta, hogy ha a Hajnal haza ér, rosszul lesz a dolgom. Felel az
anyja: Majd elbujtatlak. Az is lefeküdt, és elaludt. Végre a Hajnal is
haza jött, az is evett, és lefeküdt. Mikor már kialudták magokat, mind a
hárman fölkeltek, és hogy egymást meglátták, mind a hárman megijedtek.
Az anyjok pedig azt mondotta nekik: Látjátok fiaim, mind a hárman az én
fiaim vagytok, azért mit féltek egymástól? hanem azt kérdem, hogy nem
láttátok-e a király leányait? mert azt mondotta, hogy annak ki híreket
hozza a leányoknak, fele királyságát adja. Felel az Estve: Én nem
láttam; az Éjfél: Én sem láttam sehol. Azután felel a Hajnal: Én láttam,
és nem hogy hirt nem tudnék felőlök mondani, de még haza is hozom őket.
Hanem menjen kend a királyhoz, és mondja meg neki, hogy csináltasson egy
háromszáz öles láncot, és a végiben hét mázsás karikát. Az anyjok elment
a királyhoz, és megbeszélte, hogy az ő Hajnal fia mit mondott. A király
nagy hamarsággal valamennyi kovács és lakatos volt mind összehivatta, is
megparancsolta nekik, hogy mentűl előbb lehet, a láncot megcsinálják;
meg is lett. Azután elmentek az erdőbe mind a hárman. A Hajnal az
Estének azt mondja: Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg.
Este nem birta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá, hogy
vigye fel s kösse meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte, azután lejött
a fáról. Végre mind a hárman összeesküdtek, hogy míg egy csöpp vér lesz
bennök, addig egymást el nem hagyják. Azután az Estének mondja a Hajnal,
hogy menjen le a lyukba; az Estve azt mondta hogy ő nem mer lemenni,
azután az Éjfélnek mondta, hogy menjen le, de az is csak azt mondta,
hogy ő sem megy le: ismét öszveesküdtek, hogy míg ő fel nem jön a
lyukból, addig ott legyenek.

Végre a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant, abban
bement, és a király leánya ott volt. Mondá a leány: Jaj kedves Hajnalom!
mi hozott ide? menj hamar, mert ha a sárkány haza jön, ezer lelked lesz
is, öszveszaggat. Felel a Hajnal: Ő engem öszve nem szaggat, hanem mondd
meg azt nekem, hogy micsoda erős az a sárkány? Felel a leány, hogy ha
haza jön, egy buzogányt bevet a várba: hogyha az udvarban veti, akkor
oda vagy, de ha be nem tudja vetni, akkor nem lesz oly erős; és pedig
egy-egy itce pálinka az itala és egy kenyér az étele. Monda a legény:
Add nekem a pálinkát és a kenyeret. A leány oda adta, a Hajnal megette.
A sárkány mikor ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy
haraggal, hanem be nem tudta a várba vetni; a legény kimegy eleibe a
sárkánynak, a sárkány nagy haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a
földhöz vágta, és hat fejét levágta, s így megölte; azután a leányhoz
bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és megcsókolta, s azt
mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az enyim. Azután a
Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e elvinni velünk? Felel a
leány: Itt van egy rézvessző, azzal vágd meg a várat, és olyan lesz mint
a rézalma lett belőle. Azután elmentek a másik várhoz, az meg mind csupa
ezüst volt; abba bementek; ott volt a közepső leány; az is megijedt,
hogy mi hozta oda őket, mondá: Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer
lelked lesz is, megöl az uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? felel a
leány: egy itce pálinkát és két kenyeret. Mondá a Hajnal: Add nekem azt
a pálinkát. A leány neki adta és a kenyeret megette, a pálinkát megitta.
Egyszer a sárkány a ház falához hajította a buzogányt, a Hajnal pedig
kiment és azt is megölte. Azután ezt a várat is az ezüstvesszővel
megütötte, és mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz mentek,
az is nagyon megijedt, és monda: Menj el édes Hajnalom, mert az én uram
oly erős mint a másik kettő, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is.
Kérdi a Hajnal: Mit eszik a te urad? Felel a leány: Egy itce pálinkát és
három kenyeret. Monda a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret;
ezt megette, amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal.
Egyszer látja hogy jön egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje volt;
még messzirűl megérezte, hogy valaki van a házánál. Azért nagy haraggal
haza megy, és a Hajnal nem volt rest, fölugrik, és úgy a földhöz vágja a
sárkányt, hogy csak nem egészen elbukott a földben, a kardját
kirántotta, és mind a tizenkét fejét levagdalta; azután nagy örömmel
ment a várba. A leányok örömmel fogadták, végre az aranyvesszővel
megcsapta a várat és mindjárt aranyalma lett: Azután-elmentek a lyukhoz,
elsőben a leányokat felküldötte, utóljára maga ment föl; a király vára
mellett feldobta az almákat, és három vár lett, úgymint arany, ezüst, és
réz; azután mindenik a maga várába ment lakni. Reggel hogy a király
fölkölt csak elálmélkodott rajta, hogy micsoda szép várak épültek az ő
vára mellett, mindjárt oda ment, és hogy látta leányait, nagy örömmel
készültek a lakodalomhoz, annak megtörténte után most is élnek, ha meg
nem holtak.



XXXI. ZÖLDIKE.

Volt hol nem volt, még a hetedhét tengereken is túl volt egyszer egy
vitéz, melyet Zöldikének hívtak. Ez oly rettenetes erővel birt, hogy
magához hasonlót e világon nem tartott. Midőn már minden vitézeken
kifogott a maga királyának országában, tehát elvégezte magában, hogy
elmegyen világgá, és egy olyan vitézt keres, ki az ő társaságára méltó
lenne. Lovat nyergel tehát és kardját felköti, és azzal útnak indúl.
Járkál, útazik, rettenetes messze földre, végre egy magos hegyre
érkezik, melyről bámészkodva széttekint, és egy felséges gyönyörű rétet
lát, melynek közepében egy szép sátor volt, mely drága mesterséggel ki
volt cifrázva, a rét pedig arany virágokat virágzott, és gyémánt
gyöngyöket termett. Midőn így szemlélné ezt a szép rétet, lefelé
ballagott, és amint a szélibe ért volna, tehát lát egy patakot vérrel
teljesen folyni. Csodálkozott ezen Zöldike, hogy honnan eredt az a sok
vér? Ezek után iparkodik a sátorhoz. Midőn már a sátor mellett lett
volna, látja hogy a sátort egy mezítelen kard sétálta körül melyen is ő
megrettent, és szemlélvén a kardot, hát látja, ez volt reá írva: _Csak
egytől félek_, nézegetvén a kardot, hát épen olyan mint az övé; erre
kihúzza a maga kardját, és tekinti, s ezen viszont ez az irás termett:
_Én senkitől sem félek_. Midőn ezt elolvassa, letette a maga kardját, és
ez is hasonlóképen sétált; ezután felhajtá a sátor kárpitját és lát bent
egy derék embert feküdni; ő is tehát nagy bátorsággal bement, és egy
nyoszolyára leheveredett, és szerencsésen elaludt. Ezután kevés idő
múlva felébredett a sátornak birtokosa, és látja hogy a sátorban egy
idegen aluszik, melyen megbosszankodik, és meg akarta ölni, de viszont
eszébe jutott: Hiszen ő is megölhetett volna engemet, mikor ide bejött
hozzám, és engemet alva talált. És ahogy kiment, látta odaki hogy még
egy kard sétál az övé mellett, és hozzá közelít a kard felé, és nem
bátorkodott hozzá nyúlni, hanem nyughatatlanúl várta míg Zöldike felkél,
mely is, midőn már kialudta magát, tehát felébred, és látja hogy már a
sátor birtokossa mellette sétál, és mondá: Hallod-e, jó barátom, miképen
bátorkodtál az én engedelmem nélkül itt a sátorban lefeküdni? Kinek mond
Zöldike: Barátom, én mint egy vitéz bátorkodom akárkinek is a szállásán
lefeküdni. Monda viszont a birtokos: No ha már úgy van, tehát jer, és
tedd meg velem vitézi próbádat. Ezek után mind a ketten kimentek a
sátorból, és felkapták kardjaikat, és rettenetes csattogással
öszvekapván, vitéz erejeket kiki mutatta! végre Zöldike meggyőzvén a
birtokost, összecsókolkoztak, és egymásnak örökös hűséget esküdtek, hogy
egymást soha el nem hagyják semmi nyomorúságokban. Ezek után bemennek a
sátorba, és egymás egészségeért poharakat ürítettek; végre mond a fekete
vitéz (mivel így hívták a sátor birtokossát): Látod, édes jó barátom, ez
a drága szép rét énnekem minden nap megvirágzik és a drága gyöngyöket
meg is termi; de mi haszna, én nem tudom hogy honnan, de csak elég az
hozzá hogy mindennap katonaság jön annyi mint a fűszál, és elrabolják
azt a drágaságot tőlem; de bátor én eleget vágom őket mint a kaszás a
füvet, még sem segíthetek, mert ámbár a vér mindig patakmódra foly, de
én is csak bele fáradok, s végre fel kell hagynom velek, és a jószágomat
nekik általengedni; mert hogyha három nap mindig vagdalnám is úgy mint a
kaszás a füvet, még sem fogyna el. Monda neki Zöldike: No barátom, majd
meglátjuk reggel a dolgot hogy hanyan vannak, vagy hogy honnan
szaporodnak. Ez ilyen beszélgetés közben megvirradt, és látták távulról
hogy fűszálként szaporodnak a kis katonák. Itt a két hatalmas vitéz
előfogta őket, és úgy vágták mint a jó kaszás a füvet; végre Zöldike
nagyon hatalmasan közibök vágott a buzogányával, és behatott a
táborokba; végre lát egy kis kunyhót vászon ponyvából összegalabítva:
hozzá közelít hát, és látja hogy egy vén asszony vászont sző, és
valahányszor vet, annyiszor egy csapat katonaság ugrik ki a kunyhóból.
Megharagszik ekkor Zöldike, és a buzogányával úgy oda vág a vén asszony
felé, hogy a három arasztos állát, mindjárt letörte. Megijedt ezen a
vasorrú bába, ki is hirtelen sátorát az ölibe fogta, és szaladásba
kereste életinek megtartását. Ezek után a hátra lévő katonaságot hamar
lekaszálták, és mind a ketten egy akarattal a vasorrú után indúltak,
hogy valahol őtet megfoghassák.

Midőn a vérnyomon így mendegéltek, tehát látták hogy a vérnyom egy nagy
kősziklába vezetett, mert a vasorrúnak az álla bőven vérzett. Midőn a
kősziklának a nyílásához közel értek, kardot húzván nagy bátorsággal
bementek. Midőn a barlangban már nagyon messze mentek volna, tehát
láttak egy nagyon szép tágas márvány garádicsot, és ezen befelé indultak
mindég a vérnyomon, és midőn már egész három napig mentek, tehát végre
egy szép gyepet értek, melyen megindulván, és mindég szüntelen a
vérnyomon menvén, végre távulról meglátnak egy nagyon szép házat,
melyhez midőn közelítettek, eleikben jön egy szép leány ki is midőn
köszöntötte, nyájas ajakkal mondja hogy jönnének be egy kevés
nyugodalomra. Ezek pedig kérdezték, hogy nem látta-e a vasorrú bábát
erre menni? aki is mondá, hogy már nem igen messze vagyon ide lakása,
nem soká oda értek. Ezek után bementek a leány kérésére, és ez eleikbe
hozott ételt és italt, és barátságosan megkínálta őket; ezek pedig
kérdezvén hogy miképen vagyon hogy épen maga lakik ebben az épületben?
mondá a leány: Az én atyám ennek az országnak királya volt: de midőn ez
az átkozott vasorrú ide jött, tehát a népünket mind elvesztette, az
atyámat szolgájává tette, magamat pedig itt hagyott; nem tudom, hogy még
engemet is nem fog-e elveszíteni: bár csak az isten adná, hogy valamikép
ezt az átkozott vassorrút valaki elveszítené: akkor én is boldognak
mondhatnám magamat.

Monda ekkor Zöldike: tudod barátom, én most elmegyek, és a vasorrút
kivégzem hogy ha lehet; hanem elébb itt hagyom a fejér kendőmet, és
hogyha vércseppeket fogsz egyszer rajta látni, tehát indulj utánnam, és
keress fel, mert akkor tudhatod hogy nagy szerencsétlenségben járok, és
ha lehet, segíts rajtam.

Ezek után megcsókolván a barátját, tőle elbucsuzott.

Elindult most a zöld vitéz, és nem sok idő múlva meglátja távolrúl a
vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midőn haza ért, lát kint szomorúan
üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes
szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még
is embert, aki is oly igen régtől fogva kivántam már látni. Monda
Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a
vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító
füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek
mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az
életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön ő haza, hogy
bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz
szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha ő haza jön, tehát marasztani
fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden
ételéből! de ha egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt
utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen
leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly
erővel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a
szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és
meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja őtet ebédre;
midőn ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta,
de még is tudakozta tőle. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti
magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és
midőn a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni,
akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment
az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet
a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte
az öreg az ő sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az ő egész
birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.

Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegőre, és midőn a tágas
mezőségen sétált, meglát távuról egy gyönyörű sétáló helyet, amely csupa
cédrusfából volt, és egy szép fris forrás hűvösíttette, a forrásnak
feneke pedig aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon
csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült
egy sürű bokorba a szép pázsitra. Nem sok idő múlva lát hét fejér
hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikből
egy-egy hajnali szépségű leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb
vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben
elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a
tündéri látományt. Ily képzelődései között tehát visszafelé ment, és
feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de őneki ezt a
kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen
gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként
járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az
leszen neked végső veszedelmed, mert nincsen olyan erő, hogy azt
megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés
lehetsz még, és őtet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre
igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a
leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz
szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol
fürdöttek, vagyon egy nagy kő, és mellette egy bokor, rejtsd magad a
bokorba, és midőn látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi
fejéről a kőre, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt
mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát
vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is,
meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön ő is te veled egész ide
hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.

Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a
naplementét; s még hajnal előtt kimenvén elrejtette magát a megmondott
helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és
viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a
koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a
szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj
tőlem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre;
nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép
szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és
a koronát elkapta tőle, és őtet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen!
miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak
aranyszarvú szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett,
de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak
mindjárt.

Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendőből vércseppek
látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves
barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is
az öreg ősz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem
látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent
szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már őtet máskép meg nem látod,
míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett őtet le nem vágod,
és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelyből is ő
ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó
akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen
akkor is az ő barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy
vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a
testiből, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belőle
mint azelőtt volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy őtet
ebből a szörnyűségből kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a
ketten az öreghez, aki is örvendezett, hogy még viszont láthatja az ő
megszabadítóját.

Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy ő még el fog menni, és
még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne
menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de ő nem maradhatott,
hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midőn elrejtése
után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint
utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te
szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendőbeli
kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok.
Megsajnálván őtet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát,
és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen belőled a Bakhus
erdeiben egy kas, és belőled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne
álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér
megátkozta.

Viszont a fekete vitéznek a kendőjén vércseppek voltak; és mindjárt
észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem
tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtől, és
elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy
merre légyen az a tartomány, azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz
keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus
erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midőn már így
útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe
volt egy kunyhó, és a kunyhó előtt ült egy rettenetes ember, kinek három
rőf volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a
vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek
monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és
mint egy kasból foly a méz belőle a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg
tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemű: Én
barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és
megkérdezem őket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek
után elővett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ
négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi
méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak
volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh
hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta
tehát a parancsolatot az egyszemű, és mondá nekik nagy felhangon:
Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy
merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melyből a méz
patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy
kegyelme lenne előttem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná
neki. Végre előljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt
terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tőle az egyszemű: Hát te hol
maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most
egy nagy erdőbe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelyből magából
foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem.
Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt
megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert,
úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén
a vitéz az egyszeműnek, elment a méhecske után amely is kevés napok
alatt elvezette őtet. Midőn már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga
pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és
azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam
meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? Midőn már sok idő múlva elértek
a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá őket, és
a legjobb ízű étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e
megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely
szerencsétlenűl fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer
megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont
elrejtette magát a megmondott helyen; és midőn a szép tündér megjelent,
és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de
bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így
szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol
nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy
hirtelen a tűzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a
szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így
Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz
pedig a másik előbbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem
félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.



XXXII. A SZEGÉNY EMBER, KI AZ ÖRDÖGÖT MEGCSALTA.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek egész gazdasága egy kaszából
állott, és egy fenkőből. Midőn egyszer egy erdőben egy tó mellett
kaszált volna, tehát egyszer amint már a kaszája nagyon eléletlenedett
volna, tehát elment a közel lévő tóhoz, és megmártotta a követ, és
kezdette a kaszáját köszörűlni. Amint itt a dolgát végezte volna, tehát
kijön a tóból egy sánta ördög, és kérdi tőle hogy mit mível? A szegény
ember megrettent az ördögnek szavára, és az fenkövet a tóba ejtette; és
megharagszik, és mondja: No ilyen adta ördögje, már most hogyha ezt a
kincset, melyet én most beejtettem, ki nem hozod, tehát ezt a vizet most
mindjárt kihordom a helyiből; melyen nagyon megijedvén az ördög, mondá:
Hallod-e barátom, ne hordd ki ezt a tavat, mert ez a pokol ajtaja;
inkább adok neked egy véka aranyat. Ezt hallván a szegény ember, mondá:
No csak hozd elő te a mit igértél, mert hogyha nem hozod, tehát mindjárt
kihordom ezt a tavat; melyen még jobban megijedett az ördög, és mondá
hogy: no mindjárt kihozom; és azzal lement a víz fenekére, és kihozta
nagyhamar a véka aranyat, melyet nagy örömmel elvett a szegény ember; az
ördög pedig elment a Belzebughoz, és mond: Hallod-e uram, most
megmentettem az egész pokolt az nagy veszedelemtől, amiért, is adtam egy
véka aranyat. Melyet hallván a Belzebug, monda: Hallod-e, tégedet nagyon
megcsalt az a szegény ember; hanem hogyha azt a kincset mindjárt vissza
nem hozod, tehát megbotoztatlak, mivel úgy mond, az a jószág amit neked
mondott hogy elvesztett, az csak egy fenkőből állott, melyet a pokol
drabantjai már visszahoztak.

Ezek után elindúl nagy szomorúan a sánta ördög, és elment a szegény
emberhez, s monda: Hallod-e barátom, add vissza nekem a pénzt, melyet
neked adtam. Monda a szegény ember: Én neked azt vissza nem adhatom,
hanemha te oly nagy szelet eresztesz, mint én. Monda az ördög: No hát
megállj, megpróbálom, s elkezdi az ördög a dolgát annyira, hogy a
szegény embert a szél felemelte, melyet midőn látott az ördög, monda a
szegény embernek: Hallod-e, miért emelkedel oly magassan? Melyre monda a
szegény ember hogy: a lyukakat, melyek a ház fölében vagynak, be akarom
dugni, hogy te itt fúlj meg. Ezt hallván, elmegy az ördög, és monda a
Plútónak: Uram, azt az embert nem győzhettem meg, mert így és így bánt
velem, még a szobába meg akart fojtani. Megharagudván az ördög; monda:
Eredj vissza, és a te átkod szerint kezdd őtet átkozni. S elment ezek
után az ördög a szegény emberhez, és monda: No te szegény ember, már
most tégedet úgy megátkozlak, hogy a ruha sem marad rajtad, hanem hogyha
te is engemet meg nem átkozol, tehát én elviszem az egész kincset tőled.
Melyet látván az ember, egészen elnémult, és monda: No tehát átkozz ha
tudsz. Ezzel elkezdette az ördög az átkát, és úgy szidta a szegény
embert, hogy a ruha mind lehullott róla. Monda az ördög: No már én nem
tudok többé átkozni, hanem add elő amit már most te tudsz. Ezek után
bemegy a szegény ember az ördöggel egy kis szobába, ahol volt egy
kendergereben felakasztva, levette a gerebent a szegről, és az ördögöt a
falhoz állitotta, és monda neki: No már te engem oly nagyon megátkoztál,
tehát már most én kezdek átkozni. Melyet látván az ördög, monda: No
kezdd el, tudom hogy úgy csak meg nem tudsz átkozni, mint én
megátkoztalak. A szegény ember tehát veszi a gerebent, közelít az
ördöghöz és monda: Verjen meg téged a Péntek, és bele vágta az ördögbe a
gerebent irgalmatlanúl. Mond ekkor az ördög: Hallod-e barátom, a második
átkod is oly kegyetlen fog lenni? Monda a szegény ember: No csak
hallgasd az átkomat; viszont a gerebent bele vágja az ördögnek a
melyibe, és monda: Verjen meg a Szombat is. Melyet már az ördög nem
állhatott hanem mondá a szegény embernek: Hallod-e barátom, én a te
átkodat ki nem állhatom, hanem ereszsz ki, és én elmenek dolgomra. Monda
a szegény ember: Nem úgy van az mert, te is háromszor átkoztál, és én is
háromszor átkozlak; ezzel viszont, eléfogja a gerebent, és mond: Verjen
meg téged a Vasárnap is, és újra bele vágta a gerebent, és az ördög
kezde kiabálni: Óh mely nagyon kemény átkod van barátom; ereszsz el, én
többé hozzád nem jövök. Ezek után az ördög eltávozik, és mond a
Plútónak: Hallod-e barátom és uram! nincs oly átok aki azon kifogjon,
mert én úgy megátkoztam, hogy már a ruha is lehullott róla: de ellenben
ő is úgy megátkozott engemet, hogy már énrólam a hús is le kezdett
potyogni, Megharagudván a Plútó, mondja: Eredj és verd agyon mindjárt,
mert hogyha nem teszed ezt, tehát majd segítek én, rajtad. Ezek után
megyen az ördög a szegény emberhez, és mond: Hallod-e barátom, hogyha te
nekem a pénzt vissza nem adod, én ezzel a nagy póznával agyon verlek,
amit most velem hoztam. Monda a szegény ember: No hallod, nem bánom,
gyere verj agyon azon szobába, ahol megátkoztalak. Monda az ördög: Én
nem bánom. Midőn már elindultak, tehát az ördög bedugta előre a hosszú
póznát az ablakon, és midőn bementek a kis szobába, tehát bezárja a
szegény ember az ajtót, és veszi a bunkós botját, és monda az ördögnek:
No kutya-fitta ördögje, már most, hogyha nem takarodol tőlem, tehát
agyon verlek. Melyet hallván az ördög, monda: Majd megtanítlak, csak a
pénzemet vissza ne add. Ezek után veszi a szegény ember a bunkósbotot,
és kezdi a ördögöt abrakolni: az ördög is kapkod a nagy póznájához, de
nem ért vele semmit, mivel az ablakon kivül volt a fele a dorongjának;
így a szegény ember jól megverte bunkós botjával az ördögöt, és az ördög
elszaladván, monda a Plútónak: Uram könyörűlj, mert már Belzebug nem
akar könyörögni dolgomon. Melyet egész törvénybe felvettek az ördögi
társaságok, és a sánta ördögöt hat esztendei sáncra irták, hogy pokol
tornácába egész hat esztendeig dolgozzék. Így lett végi az ördögi
törvénynek, es az égig magasztalta a törvény a szegény embernek az
okosságát; így a szegény ember nagy boldogságban élt, egész életének
esztendeiben.



XXXIII. A SZALONNAVÁR.

Egy királynak három fiai voltak; és a király oly gazdag volt, hogy egy
várat csináltatott szalonnábul. Egyszer a szalonnát meglopták. A király
nagyon megharagudott hogy ki lopja az ő szalonnáját? azért strázsát
rendelt oda hogy őrizzék, de senki meg nem mert közölök maradni a
helyén. A király nagyon búcsúlt, hogy senki meg nem őrizhette várát; hát
az öregebbik fia azt mondá: Fölséges király, én elmegyek, és megpróbálom
ha megőrizhetem azt? és elment a strázsahelyre. Amint ott állott, hát
látja éjféltájban, hogy egy szörnyű nagy sárkány ment oda és fölkap egy
darab szalonnát, s elmegy vele. A királyfi haza szalad ijedségében, és
semmit sem tudott mondani felőle. Másnap a közepső is elment, az is
szintén úgy járt mint a bátyja; az is haza futott. Harmadik éjtszakára a
fiatalabbik ment a szalonnát őrizni: az is ott várakozik hogy mi
történik vele hát látja hogy egy szörnyű nagy sárkány megy a szalonnát
lopni. A sárkány elmegy a szalonnával, az ífju pedig mindenütt utána,
hogy hová viszi: hát látja hogy egy lyukba beereszkedik, ő pedig haza
megy, s az atyjának megbeszélli, hogy mit látott.

Más nap elmegy a kovácshoz, és csináltat magának egy negyven mázsás
botot; azzal haza megy, s a bátyjainak mondja: No most gyertek velem,
eresszetek engem abba a lyukba, majd megkeresem a mi tolvajunkat. Hát
csakugyan el is mentek mind a hárman a lyukhoz, s a fiatalabbik
öcscsöket leeresztik. Mikor már jó messzi lement volna a föld alatt, oly
szép világosságot látott, mint a napfény, és lát egy szép várat, a mely
egész a földig rézbűl volt csinálva; bemegy abba a várba, és lát egy
gyönyörű szép leányt a várba, a leány mondá neki: Jaj szegény ífju, mit
keressz itt? menj hamar oda, ahonnét jöttél, mert az uram egy nagy
irtóztató sárkány, hogyha haza jön, megöl, ha ezer lelked legyen is. Az
ífju azt mondja: Én nem megyek nálad nélkül, ha meg kell is halnom.
Akkor a leány egy üveget ad neki, s azt mondja: No hát igyál ebbül, ha
iszol, hétezer ember erejével birsz. Akkor a királyfi az italt megitta.
Hát a sárkány nagy haraggal jön, és megütköznek egymással; de az ífju
csakhamar megölte; azután bemegy a leányhoz, és mond neki: Én megöltem
az uradat, már most enyém vagy, jőj velem. A leány azt mondá: Jaj! nekem
még két öcsém van, azokat is oly átkozott sárkány birja: szabadítsd ki
azokat is körmei közül. Kérdi az ífju: Hát hol vannak ezek, mutasd meg.
Akkor mutat neki két várat, oly szépek voltak, hogy messzéről is
tündököltek. És csakhamar elmegy s egy ezüst várat talál, és bemegy a
várba, s lát egy szép leányt, aki sokkal szebb volt mint az első; akkor
a leány azt mondja neki: Jaj szerencsétlen ífju, mit keressz itt? menj
hamar oda honnat jöttél, mert ha az uram haza jön, megöl ha ezer lelked
legyen is. Mond az ífju: A nénédet már megszabadítottam: téged is meg
akarlak szabadítani. Akkor a leány egy üveget adott neki, és azt mondá:
Igyál ebbül, nyolc ezer ember erejével birsz. A királyfi az italt
megitta. Hát jön a sárkány nagy haraggal, mert megérezte, hogy idegen
ember van a várában; az ífju csakhamar eleibe megy, összeütköznek, azt
is csakhamar megölte. A leány, mikor látta hogy győzedelmes lett, nagyon
örvendett rajta, eleibe futott, és nyakába borúlt, s azt mondá: Az isten
hozott tégedet ide, jó ífju, hogy minket megszabadíts; mind a hárman
király leányai vagyunk, és atyánktúl ezek az átkozott állatok
elragadtak: hanem még az öcsénk abban a másik várban vagyon: ha lehet,
azt is szabadítsd, de az a legsúlyosabb lesz, mert annak az ura
legerősebb, kilenc feje vagyon neki; hanem kérlek csak menj, és
szabadítsd meg azt is. És nagy sietséggel elmegy az ífju a harmadik
várhoz, s látja hogy ez aranybúl van, bemegy abba, s látja a leányt, és
mindjárt fölgerjedt szerelmire; a leány pedig azt mondá: Jaj mit keressz
szerencsétlen ífju itt ezen az elátkozott földön? Menj hamar innen, mert
meghalok ha az uram téged megöl, mert téged a szívem szeretni kezd. Az
uram egy erős sárkány, ha haza jön, megöl. Mond az ífju: Inkább
meghalok, mint nálad nélkül éljek; a nénéidet már megszabadítottam, már
most nálad nélkül el nem megyek. Akkor monda a leány: Fogd ezen gyűrűt,
mert ennek több ereje vagyon, mint amit az én nénéim adtak neked; hogyha
elfáradsz, fordítsd meg az ujjodban, és mintha csak akkor kezdenéd el a
verekedést, úgy tetszik. Akkor hozzá készült az ütközethez, és a sárkány
oly mérgesen jött, hogy haragjába ordított, és csak összecsaptak, s
úgyannyira verekedtek, hogy mind a kettő a földre esett, s ott hogy
eszibe jutott a királyfinak, hogy a gyűrűt meg kellenék fordítani,
csakhamar meg is fordítá az ujjában, és mindjárt erős lett, hogy az erő
a földről felemelte, s fölugrott; de a sárkány is mérgesen
fölemelkedett, újra összecsaptak: a sárkánynak mind a kilenc fejéből úgy
jött a láng, hogy szegényt majd megfojtotta, de ő is megharagudott ám, s
ime nyolc fejét levágta a sárkánynak, és magát is megölte; azután bement
a várba, és összeölelték és csokolták egymást az ífju s a leány.

Akkor mondá ez: Ne most ez az arany vessző, vágd meg vele a várat; és
megvágá a várat a vesszővel, és aranyalma lett belőle, kit a
tarisznyájába tett; a leány azt mondá: Látod, most alma, de ha akarod
hogy vár legyen, vesd fel az ég felé, mindjárt vár lesz belőle. Azután
az ezüst várhoz mentek, és ott is úgy cselekedett, és a harmadiknál
szinte úgy. Azután mind a hármat a lyukhoz vezette, és legelsőben az
öregbiket a kötélre ültette, azt felhúzták a bátyjai, és hogy látták
hogy oly szép, mindenik akarta feleséginek elvenni: azután a közepsőt
húzták fel, az még sokkal szebb volt mint az első, azon is veszekedtek;
azután harmadszor a fiatalabbikat húzták föl: az még sokkal szebb volt
mint az elsők; akkor mindenik ezt akarta; végre összebeszéltek, s
mondák: most húzzuk fel az öcsénket, de azután ereszszük vissza, hadd
haljon meg, mert ha egészen fölhúzzuk, elveszi tőlünk a szebbiket.
Leeresztik tehát a kötelet, az ífju pedig így gondolkozott oda len:
hogyha botját magával együtt a kötélre köti, nem tudják fölhúzni, azért
csak a botot kötötte a kötélre; mikor egy darabig fölhúzták,
visszaeresztették: akkor vette esziben a bátyjai álnokságát. A bátyjai
azt gondolták hogy meghalt, azért haza vitték a leányokat, és mindenik a
kisebbiket akarta elvenni, hanem a leány azt mondotta: Várakozzatok
három esztendeig, akkor meglátom. Azok nagy szomorúsággal várakoztak
három esztendeig. Az öcscsök pedig járkált a föld alatt.

Egyszer akadt egy vén asszonyra, a kitől kérdezte, mondván: Öreg anyám,
nem tudna kend rajtam segiteni, hogy én innét hazámba mehetnék? A vén
asszony azt mondá: Fiam, én rajtad nem segíthetek másként, hanem itt van
egy griffmadár, akinek tojásai vannak; és minden esztendőben a záporeső
agyon verte; és most nem sokára lesz a zápor; azért menj föl és ülj
rájok, hogyha megtarthatod, az majd elvisz a hazádba. Ő csakhamar
fölment a fára, és a griffmadár tojásaira ült, és mikor a zápor jött,
nem verhette agyon őket: a griff nagy sikoltással röpült, mert azt
gondolta hogy a tojásait az eső agyonverte. És mikor oda ért, látta hogy
az ífju a tojásain ült, és monda: Amit akarsz, én megcselekszem. Akkor
azt mondá az ífju: Én mást nem kivánok, hanem engem az én váramba vigyél
az atyámhoz. Erre a griff egy ökröt készített, ezt a körme közé fogta,
azt meg hátára ültette: úgy elröpült a tengeren keresztűl egész a
határig, és ott letette; ez pedig megköszönte neki; azzal egymástul
elváltak.

Akkor bement a királyfi a városba mint egy mesterlegény, s mindjárt
akadt egy szabóhoz. A szabó kérdezte, hogy tudna-e menyasszonynak való
szép ruhát varrni? mert épen akkor akart a lakodalom lenni, de a leány
azt mondotta hogy előbb oly ruhát csináltasson a király neki, mint a
milyet ő az ő várában viselt. Azért sok mesterembert kerestek, de senki
sem akadt, aki végbe tudta volna kivánságát vinni, és oly ruhát csinálni
neki. Az a szabó nagyon örűlt, hogy az ífju magára vállalta a munkát; ez
pedig egész nap aludt, hanem mikor az ura már lefeküdt, akkor kiment, az
arany almát feldobta, mindjárt vár lett belőle, bemegy a várba, a
legszebbik ruháját kihozta belőle, azután a vesszővel megcsapta, megint
csak alma lett a várbul, megint bemegy s lefekszik. Reggel felkel az
ura, és hozzá megy, hogy ha kész-e a ruha? adja elől a ruhát. A szabó
csak elcsudálkozott rajta, mely szép, beviszi a királyhoz, a leány
mindjárt rá ismert, az mindjárt tetszett neki, mert tudta hogy már nem
messzi van az ő mátkája. A legény azután vargához ment, ott beállott, és
ott is szinte úgy cselekedett. A leány azt mondá: már most ruhám is van,
cipőm is van, de gyűrűmnek is kell lenni, amit felváltok a mátkámmal. A
király a várban aranykovácsot tartott, akkor pedig ahoz mene mint ötvös
legény, és munkát keresett. A gazda azt mondta: Nekem ugyan most legény
nem kell, hanem ha olyant találnék, aki a királykissaszonynak kedve
szerint való gyűrűt csinálna, azt megfogadnám. Ő azt mondá: Ne búsúljon
az úr, mert amit én csinálok, az, bizony tudom, hogy tetszeni fog. Akkor
megfogadta, és a királykisasszonynak megjelentette, hogy most kapott oly
legényt, aki kedve szerint való gyűrűt tud csinálni. A leány megörült.
Mikor már az éjtszaka eljött, akkor a királyfi kiment, és az almát
feldobta, s vár lett belőle, onnan a legszebbik gyűrűt kivette, azután
lefeküdt. Más nap korán a királyleány a műhelybe ment, a gyűrűt megnézni
ha kész-e? a legényt megösmerte, és a nyakába borúlt, és megcsókolta, és
mindjárt be akarta vezetni, hanem azt mondotta: Én holnap reggelig nem
jelentem magamat: hanem akkor igen, és te se szólj senkinek addig: s úgy
elváltak egymástúl. És másnap reggel az almákat feldobta, és három vár
lett: akkor felöltözött királyi ruhába, és úgy ment be a várba a
bátyjaihoz. Ezek bezzeg megijedtek, de ő szépen mondá nekik: Látjátok
bátyáim, ti rosz atyafiak vagytok, engem meg akartatok ölni, hanem az
isten nem engedte: most pedig én mindeneket megbocsátok nektek. A
bátyjai is megkövették, hogy bocsásson meg nekik, és tegyen rendelést
köztök, hogy hogyan lesznek. Akkor azt mondá az öregbiknek: Te vagy az
öregbik, fogd az öregbik leányt, s vidd a rézvárba, a másik a közepsőt
vigye az ezüstvárba: én megyek a kissebbikkel az aranyvárba. Így
megegyezvén szépen, most is úgy gazdálkodnak, ha még meg nem haltak.



XXXIV. BABSZEM JANKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember, akinek közönséges gazdasága volt, de
semmi magzatja még nem volt. És mondja egyszer az asszony, hogy az isten
bár csak őnekik akkora gyermeket adna is, mint egy babszem, azt is jó
neven venné, és nagy örömet találna abban is. Kevés idő múlván
megszólítja az asszony az urát, hogy őtet az isten meghallgatta.
Eljárván az idő, megszületett egy kis fickó, aki is midőn megszületett,
akkora volt mint egy öreg bab, és egyet ugorván, mondá, az anyjának:
Adjatok kenyeret, mert már régen éhezem. Ezek megrémültek, mondván, hogy
ez nem tiszta dolog; de a kis fickó csak hajtotta hogy ehetnék; kit
mindjárt azután megkereszteltek, és Jankónak hívtak. Azután adtak nekie
kenyeret, s monda az atyjának: Atyám, én elmegyek a kukoricaföldre, és
ott fogok szántani. Mondja neki az atyja: Hallod-e, fiam, gyenge vagy te
még ahoz. Mondja a kis Jankó: Atyám, te fogod az eke szarvát, én pedig
majd hajtogatom az ökröket. Másnap az öreg befogja ökreit, a kis Jankó
pedig bele ült az ökörnek a fülibe, és onnan kiabált az ökröknek. Midőn
már kiértek a szántóföldre, és ott hallgat az ökörnek a fülibe, és az
ostorával pattogatott, arra megyen hintóval egy úr. Épen az országút
mellett szántogattak. Akkor hallván az úr hogy kiabál valaki; és nem lát
senkit az ökrök körűl, oda megyen és kiált: Hallod-e hol vagy, aki az
ökröket hajtogatod? Mond a kis Jankó: Itt vagyok; mi bajod ilyenadta?
gyere ide az ökör fülihez. Az úr leszállván, oda megyen az ökrökhöz, és
nézi a kis Jankót; hát nagyon megtetszik neki a Jankónak nagyon furcsa
termete, és kérdi hogy az atyja hol vagyon? Azt mondja nagy haraggal
Jankó: Nem látod-e hogy az ekénél amott forog? Oda menvén az uraság,
mondja a paraszt gazdának: Hallod-e jó ember, nem adnád nekem el ezt a
kis gyermeket? én neked jó pénzt adok. Mondá a szegény ember hogy: addig
nem adhatom, míg a feleségemmel nem beszéllek. Mondá az uraság: Majd
elmegyek hozzád, és felkereslek.

Hát haza megyen a szegény ember, és mondja a feleségének, kinek mond a
feleség: Hallod uram, azt ne cselekedd, mert tudod hogy az a mi
gyermekünk. Épen akkor ott járt Jankó és mondá az atyjának: Atyám csak
adjon el engemet, mert itten leszek én három nap múlván, akarhova zár.
Ezen megegyeztek és eladták a szegény Jankót az uraságnak. Ez mint
legdrágább kincset a többi aranyai közzé a pénzes ládába zárta. Midőn
aztán onnat elutaztak tehát Jankó belülről kinyitotta a zárt, és a
ládából hányta kifelé az aranyokat, és midőn már maga is kiugrott volna,
haza szalad az atyjához, mondván: Csak gyere hamar, mert így van a
dolog, hanem hozz magaddal egy zsákot. A szegény ember pedig siet a fia
után, és bámészkodva nézi, és szedi a sok aranyokat, és haza vitték, és
nagy gazdák lettek a sok pénzből.

Egyszer midőn disznót öltek volna, és az atyja Jankónak a vágószéken
kolbászt töltött, mondja neki: Fiam eredj el innét, mert a kolbász közé
keveredel és betöltelek a kolbászba. Jankó nem fogadott szót, és a
vágótőkén amint ült, elaludt, és a kezével az atyja bele keverte a hús
közé, és a kolbászba töltötte. Jön épen akkor oda egy koldus és kéreget
alamizsnát: és épen azt a kolbászt adták neki, a melyikbe Jankó volt. A
koldus megköszöni, és elmegy. Midőn a falun kivül ment, Jankó felfázott
a kolbászba, mivel nagyon hideg volt; kiásta tehát magát nagy hirtelen,
de a tarisznyából nem tudott kijönni. Észre veszi hogy őtet valaki
veszi, kiabál hát hogy ereszsze ki a koldus; a szegény koldus körülnézi
magát, hogy honnan kiáltoznak neki, de semmit sem látott. Midőn ismét
tovább ment volna, megint kiáltoz a kis Jankó hogy ereszsze ki; de ez
mivel sehol semmit nem látott, azt gondolta, hogy valami gyerek valami
gödörből kiáltoz utána. Végre mondá Jankó: Hallod-e, itt vagyok a
tarisznyádba: hanem ereszsz ki, mert, ha ki nem eresztesz, mindjárt
rosszúl jársz. A koldus levette a tarisznyáját a hátáról, és kifordítja;
megharagszik Jankó, hogy őtet a nagy hóba rázta ki, fogta a koldusnak a
botját, és úgy vágta a koldushoz, hogy a szegény koldus csak úgy
szédelgett; azután haza megy, és megpanaszolja az atyjának hogy és mikép
járt, melyet az atyja nagyon sajnállott.

Egyszer viszont Jankó a kamrába egy puha gyapjas juhbőrön ült. Épen
akkor ért oda egy bőrrel kereskedő zsidó, és kérdi hogy nem volna-e
valami bőr eladó; ezek pedig mondották hogy vagyon, melyeket mind egyig
meg is vett a zsidó. Midőn már a zsidó elvitte volna a bőröket, egyszer
éjtszaka a kocsin felérez a kis Jankó, és észre veszi hogy őtet kocsin
viszik: megharagszik hogy ki telte őtet a kocsira? és kiabált, hogy őtet
ne vigye, hanem: állj meg, úgymond, hadd szálljak le. A zsidó körülnézi
magát, és senkit sem látott; és viszont Jankó kezd kiáltozni, hogy
álljon meg. A zsidó egészen elréműlt és megijedt, hogy valóba ördög,
leugrott a kocsiról, és elszalad magába; Jankó pedig a lovakat maga haza
hajtotta, és többé nem ment aludni oly helyekre, mert félt, hogy talán
egyszer majd a vízbe vetik, és el kell neki veszni.



XXXV. A KIGYÓ-KIRÁLYFI.

A hajdan idők lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és
királyné. Már ezek nem messze voltak életek végétől, és semmi
gyönyörűséget már nem éreztek, mivelhogy életek napjait szüntelen azon
való búsongásban töltötték, hogy nekiek semmi gyermekek nem volna, akire
a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába a vén királyné így
gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú gyermeke
lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor
megnyúgodott szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a
királyné, bemegyen hozzá egy bűbájos asszony, egy csomó virágot
megszagoltat az öreg királynéval, s ez abba a minutumba teherbe esett.
Kevés idő múlva szül oztán egy kigyót fiu helyett. Itt minden
tanácsosokat és bűbájosokat behivata a király, hogy mitevő legyen a
kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére várjanak a dolognak
inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.

Egyszer, mikor a kigyó már valami hét esztendős volt, szüntelen egy nagy
fára járt fütyölni. A király mindenektől tudakozta hogy mi lenne annak
oka, hogy az ő kigyója szüntelen fütyölne, de még csak gyanítani se
tudta senki, hanem azon bűbájos asszony, aki a virágot a királynéval
megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni akarna. Itt a
királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek feleséget.
Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki
feleségül, de ezt a kigyó mindjárt a legelső éjtszaka megölte. Nem
tudták hát mitevők legyenek; hanem egy abban a városban levő szegény
embernek egy szép és jó erkölcsű leányát vevék meg szüleitől a kigyó
feleségének. Ezen személyhez a kigyó a legszelídebb és nyájasabb volt:
együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem tágított a feleségitől,
hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre vette a
kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóbőrét mindég leteszi, és a
legszebb királyfi leszen belőle, milyennél szebbet még csak nem is lehet
képzelni. Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; ez mindjárt
azon mesterkedett, hogy miképen tudná tőle azt ellopni. Egy éjtszaka
igen erősen befűttetett egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné
belopódzott éjtszaka a fiu szobájába, és a feje mellől ellopta a kigyó
bőrruháját. Felébredvén a kigyóbőrt viselő királyfi, s nem találván
sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette, akkor így szól
feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy keveset
hallgatni, míg az idő eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom
hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha
addig magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.

Annakutánna elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztűl mind
addig, míg a tündérek országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval
megesmerkedvén, elvette feleségűl; az ide haza maradott felesége pedig
szüntelen búsongott. A szűlés ideje is megjöve, de minthogy megátkozta
férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát magában, hogy
addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és sok
útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját,
ha nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is
bujdosásra elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: A
világnak nagyobb részét egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre
nem vettem. Innét hát vég búcsút vett a bujdosó királyfi felesége, és
utjára ment: de minekelőtte a szelek királyának lakhelyét elhagyta
volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval, ezt
mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy
tudhatja. Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét
kérdezte a férje hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem
vették észre járásába. Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy
arany fonó rokkát kapott ajándékba. Azután eljutott a nap kastélyához,
ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre valahol valamely
vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és tudom
is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselő királyfi. Tűndérországba
lakik ő, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idők lefolyása
után oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor
oda fogsz érni, ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket,
amelyeket ajándékba kaptál; de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el,
hanem csak azt mondjad, hogy ha megengedi a királyné hogy az éjtszaka a
királylyal legyek, úgy oda adom az arany orsót. Másnap eljuta az utazó
királyné a tündérek királynéja városába, ahol épen a királyi udvarba
lévő leányok a király és királyné fejér ruháit mosták. Egy leánya mosás
közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna? Azt
feleli, hogy a királynak van ime egy kendője, ami átokkal adatott neki,
hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévő vér
kimenjen, míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa.
Ezen kendő ki nem mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más
nap engem is el fog a királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi
haszna. Ekkor az utazó királyné míndjárt megesmerte tulajdon kendőjét,
és megbizonyosodott a felől, hogy a királya ottan légyen. Mindjárt
elvevé a királyné a leánytól a kendőt, és egy keves mosás után egészen
kiment belőle minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden szolgálók,
nem győzték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét
hogy annyit megmentett közűlök a haláltól. Annakutánna szegény útazó
királyné az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és
ottan árulta. Ezt a királynénak hírűl vitték; mire is a királyné egy
szolgálót küldött ki hogy tudakozná meg, mennyiért adná el a
királynénak? Amire az így szóla, hogy ő pénzért nem adná, hanem ha
megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom. Nem
örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése
szerelmétől nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába,
hogy majd álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen
aludjék, és semmit se tudjon felőle a király hogy ki volt vele. Úgy is
lett; beteljesítette kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi
haszna és sikere nem lett, mivel az álomporral kevert borból bőven
ivott, és még az asztalnál jókor elaludván, elaludva vitték a
hálószobájába is, hol már feküdött előbbeni felesége. Ez egész éjjel
csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd
kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és
epekedése semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az
éjtszaka; és mindjárt hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény
asszonyt. Másnap megint a rokkával ült a király kapujába: azt ismét úgy
adá által, hogy ha a királyné, a királylyal való lételt meg fogja
engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi haszna lett,
mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levő
inassa egész éjtszaka hallgatta mind a kétszer, hogy valami siránkozó
asszony mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el
aranyhajú fiát. A király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi
lehet az oka, hogy már két éjtszaka annyira álmos voltam, hogy a
lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál elalszom. Amire az inas
azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek innya, és azért
aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára és
tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény
útazó királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen;
úgy gondolkodott, hogy talán megvetésből nem szólott hozzá a férje.
Harmadik éjtszaka is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje
semmit sem tudna felőle, mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a
harmadik estveli vacsoránál a király magára vigyázott, és az álmosbort
másféle borral felcserélte, és mintha attól volna álmos, elaludt
tettetésből. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték a már reá
várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb
csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi
felesége: Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly
kegyetlen, hogy siránkozásaim előtt bedugjad füleidet. Szánj meg
engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat szenvedő feleségedet, és
bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységű fiadat. Ezt
hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt
dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök hűséget esküvének. És
reggel a király a hűségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy
elébbeni hitves feleségével tulajdon országába nagy pompával visszament,
és uralkodott kedves feleivel sok számos esztendőkig csendes
békességben.



XXXVI. A BŰBÁJOS LAKAT.

Volt Amszterdam városába egy ördöngös praktikájú zsidó, aki nem csak a
földi emberek előtt tudta magát hatalmasnak mutatni, hanem még a levegői
és tüzi lelkeknek is tudott hatalmasan parancsolni, úgy, hogy ha
előhívta őket, tehát akármely parancsolatokat adott nekik, szívesen és a
legnagyobb serénységgel teljesítették. Az ő hatalmas egyik ereje egy
könyvbe volt, melyet ha balra megnyitott tehát a tüzi lelkek jöttek elő
és engedelmeskedtek neki; más ereje pedig egy gyűrűbe volt, melyet ha a
kövivel megfordított az ujjába, tehát a levegői lelkek jöttek
szolgálatjára. Az ördöngös varázslót Matadájnak nevezték. Ez evvel a
nagy praktikájával és erejével annyi kincset gyűjtött már magának, hogy
sem gazdagságra sem erőre hozzá fogható ember nem találtatott. Egykor
szobájában üldegelvén, az ő varázsló könyvét elővette, és némely különös
dolgokat a könyvből nézvén, magát kecsegtette. Többi között azt is
feltalálta, hogy vagyon az indiai setét tengereken túl egy hegy mely
alatt fekszik egy megbecsűlhetetlen kincs melynek drágaságát és
szépségét emberi elme meg nem foghatja, és hogyha ki annak a kincsnek
birtokához juthat, az magát az egész világon leghatalmasabbá teheti. Ezt
hogy a Matadáj megtudta, örömibe székiről felugorván, és már a
halhatatlan kincs birtokosának gondolva magát, örömiben tapsolt. Csak
nagy hamarsággal paripát nyergeltetett, és kisétált a városon kivűl lévő
téres mezőre, és midőn a könyvit megnyitotta volna, tehát a tüzi lelkek
megjelentek rémesztő nagy sokasággal; kevés vártatva pedig megfordítván
közép ujjában lévő gyűrűjét, ennek erejével a levegői lelkeket mind
előlcitálta. Midőn a nagy sokaság már mind együtt lett volna, és
fűszálként reszketve várták a hatalmas Matadájnak parancsolatját,
egyszer megnyitván száját, mennydörgő parancsolatját mindjárt
teljesíték, és nekie a föld alatt elrejtett kincsét, azaz
megbecsülhetetlen Szaksza várát, mindjárt előlhozzák. Matadájnak erős
parancsolatjára a lelkek morgolódó szavakkal sopánkodva mondották, hogy
őnekik az nem állana hatalmokban, hogy azt elhozhatnák, mivel az a föld
alatt levő lelkeknek vagyon hatalmába, és azok tízszer annyi erővel
bírnak, mint ők; hanem ha el akarod hozni, mondották, tehát ennek
megszerzéséhez szükséges egy ártatlan zsidó gyermek, melynek Lámek a
neve; azután ha a gyermeket megtalálod, tehát majd akkor mit mívelj és
miként bánjál vele, megtanítunk, mert nincs olyan erő aki azt a kincset
onnan felhozná, egyéb az oly ártatlan gyermek, melyet Lámeknek hívnak.
Erre a nagyra vágyó öreg Matadáj, megvakarván a fejét, a lelkeket
magától elbocsátotta, maga pedig haza ballagott, de nyugtát sehol sem
találta. Így harmad napig magában tünődvén, végtére magában elvégezte
azt, hogy elmegy és felkeresi a világban akárhol azt a Lámek nevű
gyermeket.

Így tehát lovat fogat a hintajába, és megindúl Ázsiának részeiben
keresvén az Izráel népei között a Lámek nevű gyermeket. De sehol nem
tudtak ily nevűt találni. Végre sok fáradságai után elkedvetlenedve és a
dolog felől egészen kétségbe esve, elérkezik Konstantinápolyba. Amint
tehát Konstantinápol utcáin alá s fel járna, és a gyermekeket, akik az
utcán játszottak, egyenként kérdezné, hogy melyiket hogy neveznék? és
amely gyermek a maga nevét neki megmondotta, tehát megajándékozta azt:
ezt látván a gyermekek egymást nevekről kiáltozván, hogy jőnének ide
mert ez az öreg úr pénzeket osztogat; végre egy hét esztendős gyermek
felszóval kiálta pajtására: Lámek, jöszte ide, kapsz te is ettől az
úrtól pénzt. Ezt hallván Matadáj, jobban szemlélte a gyermeket, ki végre
hozzá jutván, kérdi tőle: hogyan híják, és az atyja hol lakik? Ki is
mondja, hogy őtet Lámeknek hívják, és az atyja ide nem messze (ujjával
mutatván) ebbe a házba lakik. Matadáj örömiben egészen magán kivűl
ragadtatván, megfogja a gyermek kezét, és kényszeríti hogy vezetné őtet
atyjához. A gyermek megörülvén az ajándéknak melyet nekie Matadáj adott,
egyenesen az atyjához vezeti, ki szegény sorsú ember lévén nem tudta
mire vélni a dolgot hogy kit tiszteljen Matadájban, mivel látta uri
személyét és gazdag öltözetit. Kérdezvén tehát nagy alázatosan Matadájt,
hogy kihez legyen szerencséje? mondja neki ez, hogy ő idegen országban
lévő kereskedő légyen, és mivel most erre járok, tehát semmiképpen el
nem mulaszthattam hogy tégedet mint régi őseimről maradott atyámfiát meg
ne lássalak, kit már régen feltaláltam irásaimban hogy te nekem atyámfia
vagy. Tégedet is, úgymond, boldogítani akarlak mivel nekem az egek
eleget adtak: de tudod-e, kedves atyámfia, add ide nekem a fiadat, hadd
nevelhessem és taníthassam őtet; hidd el, derék embert építek a fiadból,
melyet magad is meg nem fogsz bánni. Az öreg Lámek örvendett, hogy
szegény ember létére ily nagy úr neveli fel a fiát: így nagy hamar
meglett az egyesség, mivel a szegény sok ajándékokat kapott, a melyen
nagyon örvendett.

Egy kevés ideig nagy kecsegtetéssel volt az öreg Matadáj a kis ártatlan
Lámekhez, de valami négy hét múlva eszébe jut, hogy már egyszer a
dologhoz kellene fogni, és a megmagyarázhatatlan kincset a kezihez
venni. Egykor kilovagolván az öreg Matadáj a mezőre, kivitte magával
Lámeket is: itt előcitálja a lelkeket, melyeket meglátván Lámek,
szörnyűképpen megijedett: de az öreg Matadáj bátorítván őtet, hogy ne
féljen, mert csak mind az ő jó barátjai; parancsolja a lelkeknek hogy
őtet vigyék és ragadják egész ahoz a hegyhez, melyben Szakszavára el
vagyon rejtve. A lelkek fogván őtet Lámekkel együtt letették egészen a
hegyoldalba. Ekkor Lámek körűlnézi magát, és látván ezt a szörnyü
vidéket, igen kezdett félni, de Matadáj újra bátorította őtet hogy ne
félne, mert semmi bántása nem lesz ahol őtet látja. Míg ezek így
beszéltek, addig a tűzi lelkek lóganajt szedvén, azzal tüzet
gerjesztettek, melyre azután lókörmöket hánytak; mire a tűznek
rettenetes nagy füstje kerekedvén, ez a levegőben egy nagy felhőé vált,
mely nagy feketeséggel elterjedt az égen, s oly mennydörgés támadt
abban, hogy rettentő ropogásával Matadájt is csakhogy le nem ejtette
lábáról. A zengés után megnyilt a felhő, és nagy suhanással egy mennykő
a kősziklába vágott; a kőszikla nagy ropogással megnyílt, és irtóztató
gőz jött belőle, melynek eltávozása után egy szép márványkő garádics
termett előttök, mely a kősziklában alá vezetett. Ekkor Matadáj a
lelkeknek ösztönözése után a gyermeket kérte, hogy menjen a kősziklának
nyílásába alá: melyet a gyermek látván, nagyon megrettent, és félt,
szabadkozott, hogy ő nem megyen alá; de Matadáj bátorítván őtet hogy ne
féljen, csakhogy a kősziklába menjen le, és a bent levő folyosón midőn
keresztülmész, egy kertet érsz, abban egy karbunkulus oszlop áll melyre
egy lakat vagyon felakasztva; és csak azt a lakatot hozd ki fiam; és ha
azt a lakatot kihozod nekem, akkor haza viszlek atyádhoz, és nagy sorban
és jó állapotban helyeztetlek. Ezekre a beszédekre nagyon keveset
hallgatott Lámek, mert nagyon félt; akkor odaadja a gyűrűjét Lámek
kezibe, és mondja neki: Fiam, hogyha valami bajod leszen, akkor csak
fordítsd meg az ujjadba e gyűrűt; tehát ezek az óriások, akiket itt
látsz, neked mindjárt segítségedre fognak lenni. Erre is keveset
hallgatott; akkor aztán azzal ijesztette Lámeket, hogy ha el nem megy a
kősziklába, őtet itt hagyja, és a vadak őtet megeszik. Ezen beszédtől
megréműlvén, reá állott szegény Lámek, és bement a kősziklába, hol
reszkető félelem fogta el, és egész testiben remegett és fázott. Így
ballagván a kősziklának garádicsán, midőn már általment volna a
folyosón, kinyílt előtte egy fényességü szép kert, melynek gyümölcsfái
csupa gyémánt, karbunkulus, smaragd, és más drágakövekből lévő
gyümölcsöt termettek, a kertnek pedig a közepiben egy nagy karbunkulus
oszlop állott, melynek magassága hatodfél könyöknit mért, vastagsága
pedig egy tíz akós hordóhoz hasonló volt. Ezen kimondhatatlan drágaságon
volt függesztve a lakat, melyért Lámeket a vén Matadáj beküldötte. Midőn
ezt meglátta, egy kissé örvendett, s minden várakozás nélkül hozzája
közelít, és amint hozzá nyúlt, és a nagy fényességű oszlopról levette,
egyszerre nagy szélzúgás, rettentő mennydörgés és villámlás fogta el a
kertet úgy, hogy szegény Lámek megfélemedett és a nagy rettentő
földindulástól a földre esett; de míg ő itt magán kivül a földön hevert,
addig a szélvész elcsendesedett; ő pedig lábra állván, a lakatot, mely
egy arany láncon függött, a nyakába akasztotta és tántorogva visszafelé
indúlt a kertből Midőn így menvén szemlélné a kertnek drága terméseit,
és megkivánván őket, minden zsebjeit velök jól megrakná: amint az első
gyümölcsöt leszakasztotta, tehát a kősziklának a nyílása, melyen Lámek
bement volt, rettentő csattanással becsukódott. Midőn Lámek jól
megrakodván visszament a folyosón, a folyosó már nem volt oly világos
mint azelőtt: megfélemedett tehát, és szörnyü jajgatásra fakadott, mivel
a kimenetelt meg nem találta. Matadáj, aki a kősziklának nyílásánál
odafent állott, látta hogy a kőszikla összecsukódott: rettenetes volt
tehát a bánatja, mivel nem csak Lámeket minden kincsestől elvesztette,
hanem a gyűrő is, melyben egyik ereje lakozott, Lámekkel együtt a
hegyben bezáródott. Matadáj tehát, semmi reménysége többé nem levén, s
maga szerencsétlenségén bánkódván, magát a tüzi lelkek által, melyeken a
könyvinek erejénél fogva még hatalma volt, haza vitette, és elvégezte
magában hogy szomorú életét hazájában töltse.

Lámek azalatt a barlangban nagy sínlődéssel jajgatván, számtalanszor
Matadájt kiáltozta, de sehonnan semmi segítsége nem jött. Midőn így két
napig a setétben alá s feljárkálna, kezeit egybe kúcsolván és fejére
emelvén szörnyen sírt. Egyszer valamikép a gyűrű az ujjában megfordúlt,
s előtte huszonnégy óriások állottak meg azzal a kérdéssel, hogy a
felséges princ mit parancsolna? Lámek e látásokon még jobban megrezzent:
de midőn a gyűrűnek ereje eszében jutott, tehát megbátorodott és kéré
őket, hogy őtet vigyék ki erről a helyről. Erre a parancsolatra
felkapják őtet a lelkek, és kivivén a hegynek oldalába lették, és megint
megkérdezték tőle, hogy parancsol-e még valamit? Ő pedig, haza
vágyódván, kérte a lelkeket, hogy vinnék őtet Konstantinápolba, ezek
pedig, minekelőtte haza vitték volna, tehát meggondolták, mely hatalmas
ember lenne ő, mivel, úgy mond, hogyha a lakatot, melyet a kősziklából
hoztál haza, felnyitod, tehát ami lelkek a föld alatt vannak, mind
királyostól neked engedelmeskednek. Ezek után Lámeket haza vitték, és
Konstantinápolon kivűl letették.

Lámek nagy örömmel haza ment az atyjához, és elpanaszolta neki, mely
rengetegbe vitte őtet a vén Matadáj: melyet hallván az atyja, nagyon
sajnálta a fiát, de máskép örűlt, hogy az ő fia mennyit próbált és nyert
legyen. Másnap Lámeket a föld alatt lévő lelkek kivitték az erdőbe, és
ott egy kivésett fából csinált váluban egy különös erejű fürdőbe tették,
melyből midőn kijött volna, mind nagyságára mind ideire és szépségére
megváltozott; de még a mi több, minden főrendekhez illő tudományokkal
bővelkedett, s minden idegen országokban lévő nyelveket tudott úgy, hogy
hozzá fogható ember sem szépségre, sem tudományra nem volt. Ekkor
visszament Lámek az atyjához; de mivel formájából egészen megváltozott,
tehát ez meg nem ismerte. Ekkor mondja Lámek az atyjának: Kedves atyám,
hallottam hogy Szolimánnak van egy nagyon szép leánya, én őtet megnézem,
hogy érdemes-e hozzám vagy sem? Ekkor megindúlt, és a merre a kisasszony
sétálni szokott, magát az út mellett egy odvas fába rejtette, mivel a
királykisasszony mikor sétálni szokott, akkor senkinek sem volt szabad
magát az útfélen mutatni. Így várta Lámek a szép kisasszonyt az odvas
fába; és amint a kisasszony nagyon sebesen lovagolt volna, az orra vére
megindúlt, és kényteleníttetett a lováról leszállani, és Lámeknek
legnagyobb szerencséire azon fához, a melyikbe Lámek volt, támaszkodott,
és várta míg az orra vére el fog állani. Lámek az odvas fából nagyon
kedvére nézte a szép Florentinát, mivel ez volt a neve a
királykisasszonynak; és nyakig bele szeretett. Midőn pedig elment volna
a fátul, Lámek is kibújt az odvasból, és haza menvén megbeszéllette az
atyjának, mely móddal látta meg a szép kisasszonyt.

Ezek után elővette a drága gyümölcsöket, melyeket magával hozott a
hegyből, és beletette egy szép tányérba, és adta az atyjának ilyen
szókkal: Mondd hogy én ezeket a szép drágaságokat küldöm a kisasszonynak
jegybérűl, hogyha a felséges szultán nekem a leányát ide adná. Az atyja
megszomorodván fiának e kérésén, nem akart elmenni a felséghez, de a fia
bátorítván őtet hogy csak menjen, és nem lesz semmi bántása, elmegy
végre az atyja a szultánhoz, és mondja, hogy ezt az ajándékot az ő fia
küldi a felséges kisasszonynak, hogy felséged nekie a leányát feleségűl
adná. A császár elbámúlt ezen a véletlen kérésen, de a drágaságot
szemlelvén, nagyon elbámult rajta, és meg nem foghatta, hogy honnan
kapta volna azt a szegény ember? Összehivatja tehát a tanácsbeli urait;
kik is látván a drága kincseket, egy-egy országra becsűlték darabját; de
mivel a kisasszony már el volt másnak jegyezve, és a lakodalom is már
harmadnapra el volt rendelve: így tehát, hogy az öreget a nyakáról
elküldhesse, és a drága ajándék is nála maradhasson, azt mondották neki,
hogy ha a fiad ily drága ajándékot hoz holnap ily renddel: hogy
huszonnégy leányok egy-egy kosárral hozzanak, és maga a fiad tízenkét
inasoktól kísértetve a legszebb ízlésű ruhába jön, megkapja a
kisasszonyt. Ezt csak azért mondották a szegény embernek, mivel
gondolták, hogy az lehetetlenség oly szegény ember fiától. Az öreg haza
menvén, mondja a fiának, hogy mi légyen az újság, Lámek azt
figyelmetesen meghallgatta; estve eljötte után pedig, midőn már mind
letakarodtak, tehát Lámek kimegy a mezőre, és megnyitván a lakatját,
imhol a lelkek sokasága őtet környülvette, és óhajtva várták
megszabadító uroknak parancsolatját. Ekkor mondja, hogy neki Szaksza
vára kincses kertjiből hozzanak huszonnégy kosár drága gyümölcsöket, és
ezeknek vitelére szerezzenek huszonnégy szép leányokat, a kik alkalmasak
legyenek a királykisasszony szolgálatjára; őneki pedig huszonnégy
szolgákat a legdrágább öltözetbe, és magamnak oly köntöst, amelyet még
emberi szem nem látott; magatok pedig öltözzetek a legdrágább katonai
ruhába, és magatokból formáljatok egy nagy ármádát; azonkivűl a muzsika
legszebb zengése is közöttetek legyen. Ezeket így parancsolván,
nyugvásra ment.

Reggelre kelvén, Lámeket kivitték a város falain a lelkek, és
felöltöztették a legszebb hercegi ruhába, mely az ő szépségit
hétszereztette; akkor előlhozták neki a huszonnégy szüzeket, mindegyik
kezébe tartotta a kivánt kincset, az ármáda nagyságának vége hossza nem
volt, a bandák harsogtak mindenféle szép nótákat: így ment ő legnagyobb
pompával a városba. Kinek midőn hírit megvitték volna a szultánnak,
nagyon elcsudálkozott és megfélemlett. Ekkor fogván leányának kezét,
mengyen Lámek eleibe; de midőn meglátta volna Florentína a szép Lámeket,
egészen elfelejtkezett régi szerető hercegiről, hanem Lámeknek hódolt
szívéből, és kezét nyújtotta; a szultán is Lámeknek barátságos csókot
nyomott homlokára, és leányát néki tüstént általadta. Másnapra hagyatott
a pompás menyegző.

Estve nagy vacsora után a törökök módja szerint ment Lámek a szép
Florentinával egy szobába, ahol midőn Florentina elaludt, Lámek kiment
szobájából, és megnyitván a lakatot, eljöttek a föld alatt való lelkek,
a kiknek parancsolta, hogy Szakszavárát mind hegyestől neki lakásúl ide
hozzák. Ezen parancsolatját mindjárt teljesítvén, a drága épületet
mindenestől elhozták, Konstantinápol egyik nagy piacára helyheztették, a
hegynek teteire tették a huszonnégy contignációs rezidenciát, amelynek
még az ajtóragasztója is mind aranyból volt; s ebbe a drága épületbe
tették Lámeket szerelmes párjával egyűtt. Reggel midőn a szultán
felkelt, és kinézett az ablakon, tehát látja ezt a drága fényes
épületet; nagy sietséggel megyen a palotának meglátására; de midőn ő
felfele ment volna, már akkor a legszebb cédruslugasokon alá s felsétált
Lámek a szép Florentinával. Felvezették tehát a szultánt is, és
mindeneket megmutogattak neki, ahol azután egy hosszas lakodalmat és
ünnepet ülltek.

Míg ezek még folytak Konstantinápolba, addig mindenfelé elterjedett a
híre ennek a hatalmas Lámeknek, hogy hozzá fogható sem gazdaságra, sem
tündérségre nincsen. Végre meghallotta a vén Matadáj is, mindjárt észre
vette, hogy nem más, hanem az ő fogadott fia légyen az; azért megnyitja
a könyvet, és a tüzi lelkek eljöttek, és parancsolta nekik, hogy őtet
Konstantinápolba vigyék: akik is megfogván, ragadták őtet
Konstantinápolba. Midőn oda ért, bamúlva csudálta a nagy gazdag
épületet, kinek még alatta való kősziklái is mind aranyból voltak,
felmegy Matadáj a hegyre, hogy körülnézze a palotát, és legnagyobb
szerencséjére Lámek otthon nem volt, mert vadászni ment az öreg
szultánnal. Nagy hamarsággal parancsolja a tüzi lelkeknek hogy az
épületet gyújtsák meg, de úgy hogy egyik oltsa, másik gyújtsa, hogy nagy
kár ne legyen. Hogy a tűz kigyúlladott az épületben, nagy lárma
támadott, és a jószágot kezdték kihordani: akor Matadáj is a tüzi lelkek
igazitása után berohan a kilencedik szobába, ahol egy vas almáriomban
volt a lakat bezárva. A zárokat tehát leverte, és a legdrágább lakatot
magához vette. Ekkorára a tűz elaludt, ő pedig alig várta a
besetétedést; megnyitotta tehát a lakatot, és nagy morgással előjöttek a
föld alatt való lelkek, kiknek parancsolta, hogy a drága palotát
mindenestől vigyék a tulsó óperenciás tengereken túl, csak Lámeket
hagyják ott. Ezek fogván a várat, mindenestől nagy messze elvitték, csak
szegény Lámeket magát hagyták a földön. Reggel Lámek felébredett, és
nagyon megijedett, hogy a jószága kedves feleségével együtt elveszett. A
szultánnak is fülibe ment ez a nagy hír, mire Lámeket megfogatta és
vasba verette. Másnap hát csak viszik szegény Lámeket a vesztőhelyre,
hogy mint gonosztevőt megzsinórozzák. Amint már kisérték őtet kifelé,
eszébe jutott neki az ujjában lévő gyűrűnek ereje; nagy hirtelen
megfordítja az ujjába, és azonnal mellette támad negyvennyolc rettenetes
óriás, és a kísérő katonákat mind széthordják, és kérdezik uroktól, hogy
mit parancsolna? az pedig mondja hogy őtet vigyék egyenesen az ő
elrablott épületjéhez és az ő kedves feleségéhez. Ezek felkapják, és
viszik őtet egyenesen az óperenciás tengereken túl, amely oly erősen be
volt kerítve, hogy még a madarak sem tudtak egyenesen hozzá berepülni.

Ekkor a levegői lelkek hoztak némely füveket, és megkenték Lámek
ábrázatját, és oly öreg képet mutatott, hogy senki őtet meg nem
esmerhette volna, és adtak neki két pakéta porokat hogy, ha beszélhet
Florentinával, tehát adja azt a port neki oly feltétellel, hogy első
alkalmatossággal adja be Matadájnak, melytől az majd elaluszik, és
hogyha elaludt, mondják a lelkek, hogy a nyakába lévő lakatot és könyvet
hozza el: ha ezt, úgy mondd feleségednek, megteszed, tüstént meglátod
Lámekedet. Lámek tehát mint egy öreg szarándok felmegy; amint a várnak
udvarába bement volna, a cselédek tudtára adták Florentinának hogy egy
csudálatos ajtatos öreg szarándok volna itt a várban. Florentina nagy
sietséggel megyen az udvarba, és örvendve könnyes szemekkel köszönti a
szarándokot, és panaszolja neki az ő rettenetes baját; mondja neki
Lámek: Hogyha megfogadod szavamat, tehát szerencséssé teszed mind
magadat, mind Lámekedet. Mondja neki Florentina, hogy bár akármit
parancsol, tehát szivesen fogja teljesíteni. Lámek tehát elbeszéllette
az egész dolgot mint neki a lelkektől meghagyattatott; Florentina,
kezéhez vette a porokat, és a keblibe tette, az öreget pedig
megajándékozta bőven.

Midőn már az asztalhoz leültek mind a ketten, ő és Matadáj, tehát
nyájasan kezd ehez beszélni, akin Matadáj szörnyen örvendett, és végre,
midőn felvett Florentina egy pohár bort és Matadájra köszönti, és
kiitta, Matadáj ezen nagyon örvendett. Egykor leejtette Florentina a
villáját, mely után Matadáj lenyúlt, és felvette; addig Florentina az
elrendelt port a Matadáj poharába egyvelítette, melyet az csakhamar
kihörpölt, és mind megitta. Ez után mindjárt nagy álomba merűlt; melyet
látván Florentina, nagy hamar hozzája ment, és a lakatot meg a könyvet,
mely a nyakában volt, tőle elvette, és szél módjára levitte az öreg
szarándoknak. Midőn Lámek meglátta, csakhamar megkente magát a lelkektől
adatott zsírral, kitől megífjodott, és az elébbi szép ábrázatja helyre
jött: melyen nagyon megörvendett hív felesége, és nyakába borúlt. Ekkor
Lámek megnyitotta a lakatot, és a lelkek elöljöttek, és parancsolatját
várták, ő pedig meghagyta nekik, hogy mentűl elébb vigyék őtet
mindenestől Konstantinápolban, melyet mindjárt teljesítettek is.
Reggelre látván a szultán az ő vejének rettentő ereit visszajönni,
hozzája megy, és lábaihoz borúl, kegyelemért esedezik, hogy ne ölné meg
őtet azért a gonosz cselekedetiért, melyet vele cselekedett: Lámek
felemelte a földről, és megbocsátott neki mindeneket; azután a vén
Matadájt hozatta elő, akit álmából feltámasztván, nyársba húzatott, és
így ő kegyetlenűl végzé életét. Lámek pedig számos esztendeig élt kedves
párjával, a lakatra pedig azután nagyobb gondja volt, mint ennekelőtte,
mert ő is mindég mint valamely órát egy arany láncon a nyakába hordozta.
Midőn pedig Lámek feleségivel boldogúl végezte volna életét, az arany
Szakszavára is a lakattal együtt eltünt.



XXXVII. KÖKÉNY MATYI.

Egy embernek volt két fia és egy leánya. Az apjok csakhamar elhalt, csak
anyjok viselte gondjokat. Egyszer a kissebbik elment szántani, és azt
mondá a húgának, hogy ebédet vigyen neki. A húga azt mondá: Hogyan
akadok reád? A legény azt mondá: Majd hogyha ki megyek szántani, itt a
ház előtt a földnek vetem az ekét, és odáig szántok; azon eljöhetsz.
Aval elment szántani, és szántott.

Mikor az ebéddel a húga utána akart menni, hát az ördög is szántott
másfelé, tudniillik a legénynek a szántásátul fogva a maga házáig. Mikor
a leány oda érkezett, azon ment amit az ördög szántott, és csak egyszer
az ördög házához érkezett. Látván a ördögöt, kérdi, hogy nem látott-e
egy legényt erre szántani? Az ördög mondja, hogy ő nem látott ott senkit
szántani, de jőj be a házamba. A leány bemegy, s az ördög elvette
feleséginek a leányt s ez ott maradt.

Azalatt a bátyja nehezen várta az ebédet, haza ment haragosan, mondja az
anyjának, hogy miért nem küldött ebédet neki? Az anyja mondja: Hát a
húgod nem vitt ebédet? hiszen már régen elküldtem utánad. A legény
evett, azután elment a húgát keresni, és ment a szántáson: hát látja
hogy másfelé is vagyon szántás; elmegy a szántáson egész az ördög
házáig, és kérdi, hogy nem látott-e egy leányt? Az ördög azt mondá, hogy
ottben van, csak menjen be. Bemegy, hát látja a húgát; ez mondja neki:
Jaj csak menj ki hamar, mert ha az uram bejön, összeszaggat; de a legény
nem ment ki. Bemegy az ördög és parancsol harminc akó bort magának, és a
sógorának is hasonlóképen annyit, és egy-egy ökröt, és összeültek enni,
de a legény nem tudta megenni, az ördög megette, azután mondja: No
sógor, most birkozzunk, amelyik előbb földhöz tudja a másikat vágni, az
lesz a nyertes. Összemennek hát birkozni; az ördög földhöz vágta a
legényt: mindjárt pokolba esett. Azután a másik testvér is elment
keresni őket; az is oda talált, s az is úgy járt mint a bátyja.

Az édes anyjok azalatt oda haza siránkozott, hogy már se fia se leánya
nincsen; azután mindig imádkozott, hogy az isten csak egy gyermeket adna
neki, ha csak akkora lesz is mint egy babszem. Egyszer egy babot talált
kint az utcán; amint megette, mindjárt nagy változást érezett. Hát
nagyon szégyenlette az asszony, hogy ura nincs, és mégis teherbe van; és
nem sokára meg is lett a gyermek, és ép oly kicsi volt mint más gyermek,
de mindjárt futott és beszélt. És mert olyan kicsi volt, Kökény Matyinak
hítták a faluba. Egyszer az asszony szomorú volt, és kérdezte a kis fiu,
hogy mért oly szomorú? az asszony mondá: Nekem három gyermekem volt, és
mind a három elveszett, nem tudom hogy hová lettek. – A fia azt mondá:
majd elmegyek én, és megkeresem őket. Akkor elmegy a kovácshoz, mondja
neki, hogy csináljon egy negyvennyolc mázsás kalapácsot. A kovács nem
tudott kedve szerint valót csinálni, kapja a kalapácsot és a kovácsot
agyon üti vele, és megy a másik kovácshoz, az csinált neki kedve szerint
való kalapácsot, azt mindjárt a gatya pártázatjába dugta, és elmegy a
bátyjait keresni, és épen oda talált menni az ördög házához. Az ördög
odakint sétált, és kérdi hogy mit keres? Azt mondja, hogy nem látott-e
valahol két legényt és egy leányt? Felel neki az ördög: láttam, odaben
vannak, csak menj be. Ez bemegy, és látja a nénje, és mondja: Jaj
szegény! miért jöttél ide, majd neked is ítt kell maradnod. Akkor bemegy
az ördög is, és annak is parancsol harminc akó bort és egy ökröt, s
leültek és ettek, és még az ördög hozzá sem kezdett jól az evéshez, már
Kökény Matyi megette az ökröt s a bort is megitta. Az ördög azt mondja
neki: Na sógor, most ettél s ittál is, menjünk birkozni, aki a másikat
előbb földhöz vágja, az lesz a nyertes. Kimennek hát, de Kökény Matyi
úgy a földhöz vágta ördög uramat, hogy majd a szeme is kiugrott. És
kapja a kalapácsát, az ördögöt agyon verte, a két bátyját és a nénjét az
anyjához haza vitte, azután együtt éltek, és mai nap is együtt élnek, ha
meg nem haltak.



XXXVIII. A TÜNDÉR GYŰRŰ.

Volt egy király, és annak egy jobbágya, akinek egy szép fia nevelkedett,
kit a király úgy megszeretett, hogy fölvette komorniknak. A legény
egyszer azt gondolta magában: Jó volna a király leányát megpróbálnom:
hogyha hozzám jönne, elvenném feleségemnek. A legény haza ment az
apjához, és a király az udvarmestert oda küldte, hogy kérdje meg: miért
nem akar haza menni? A legény azt feleli hogy ha a király a leányát neki
adja, úgy bemegy szolgálni. Az udvarmester megmondja a királynak; akkor
a király a komornyikhoz visszaküldött: hogyha annyi pénze van mint a
királynak, úgy neki adják a királyleányt.

Elment hát a legény egy nagy erdőbe; ott egy zöld ruhás ember hozzá megy
és kérdi, hogy mit keres? A legény azt mondá neki: Én szolgálatot
keresek. A zöld ember mondja: Jőj hozzám, nálam jó szolgálatot kapsz; és
elment vele. Akkor mondja a zöld ember: Halod-e, ezt a helyet jól
megjegyezd magadnak, hogy ha visszahozlak, megismerd; akkor fölkapta, és
úgy elrepűlt vele, mintha a szél vitte volna őket. És egy házba vitte,
és mindent megmutatott neki, hogy melyik lesz a szobája, hanem egy ajtót
mutatott neki, és azt mondá: Ebbe a szobába, azt megmondom, be ne menj,
mert ha bemégy, onnan soha ki nem jöhetsz. Azután az istállóba vezette,
és a lovait megmutatta neki; két nagy fekete ló volt az istállóban;
azután egy ládát fölnyitott neki, és a ládában szén volt; a zöld ember
azt mondá ezt etesd a lovakkal, és tisztogasd őket, mert én elmegyek, és
három fertály esztendeig nem jövök haza. Azután elment.

A legény jól forgatta otthon a gazdaságot. Egyszer azt az ajtót
vizsgálta, amelyet az ura megtiltott neki, fel is nyitotta, be is ment a
szobába: hát ott lát egy szép leányt, aki épen az ő falujából való volt.
Elréműl a leány, ahogy meglátja, mert megismerte, és mondá neki: Jaj
miért jöttél ide, többé el nem mehetsz, itt kell örökre maradnod mint
énnekem. De én segítek rajtad, ha te is segítesz rajtam; és egy kést
adott neki, és mondá: Majd ha téged elvisz vissza, csak vígyázz, hogy
megösmerd azon helyet ahol téged fölvett, mert másként itt kell
maradnod, és ha egyszer ott lesztek, akkor ott neked pénzt hord, és
mikor már elég pénzed lesz, akkor ezzel a késsel kerítsd be, azután nem
jöhet ki, hanem az ujjában lévő gyűrűjét kérjed tőle, és ha az ujjodat
kéri, azt be ne nyújtsd neki, mert elszakasztja, hanem ezt a kést
nyújtsd neki, hadd tegye arra; azután még se ereszd ki, hanem kérd meg
hogy mi hasznát lehet annak venni, azután ha megmondja, a késsel húzd
keresztűl; akkor elmehet. Hanem azt mondom, hogy ha karácson bőjtje
lesz, akkor tedd magadat beteggé, és majd mindent hord, kávét, ételt és
pálinkát, te pedig semmit se egyél egész hét óráig, akkor ehetel és
ihatol; és most láss hozzá, hogy kimehess. A legény mindenkép próbálta,
hogy ha kimehetne, de épen semmiképen sem mehetett ki; azután látta hogy
a gerenda alatt három könyv vagyon; leveszi a könyvet, látja hogy semmi
sincs benne; a másikat nézi, abban sem volt semmi; azután a harmadikat
nézi, abban sokféle irás volt írva, és olvassa; mikor a vége felé
olvasott, látja hogy az ajtó magátul megnyillott. Fölteszi hát a
könyvet, és kimegy a szobábul nagy sietve a lovaihoz, azokat éteti és
tisztogatja, s úgy várja az urát; mikor pedig enni akart, mindig ott
volt az étel. Az ura haza ment, és mindenét tisztán találta, amin nagyon
örűlt.

Eljött azután karácson bőjtje is. A legény előtte való nap beteggé tette
magát; az ura mindent hordott neki, valamit kivánt tőle, kávét,
szilvapálinkát, hogy csak egy kicsint igyék mindjárt jobban lesz, de ő
semmiből sem ivott sem evett: csak mikor hét óra eljött, akkor evett. Az
ura bemegy a szobába, hát már a leány nem volt benn, mivel kiszabadúlt,
mert a legény kibőjtölte érte azon napot. Kimegy hát az ura nagy
haraggal hozzá, és mondja neki: Most látom, hogy te nagyon okos ember
vagy, mert engem megcsaltál: ha én azt tudtam volna, másként vigyáztam
volna reád; de ő semmit sem tartott, gondolván hogy azon egynehány napot
még kitölti nála; és hogy az ideje eljött, mondja neki: Én az én időmet,
kiszolgáltam, most vígy engem oda ahonnan elhoztál. Ekkor az ördög
fölkapta, és vitte mint a szél; ő pedig mindég vigyázott azon helyre,
ahonnan elvitte; és mikor már ott voltak, kiáltott neki hogy megálljon,
ott van az a hely, hol beszegődött hozzá. Az ördög tehát etette, és
adott neki egy zsák pénzt, s azt mondá neki: Elég-e? Ő pedig azt mondá:
Nem elég, csak hozz még többet; akkor elment az ördög és még két annyit
vitt neki; de akkor is csak azt mondta, hogy még nem elég: és harmadszor
három annyit adott neki, és mikor kitöltötte volna a pénzt, a legény
azon késsel bekeritette őtet s az ördög nem mehetett ki a keritésbűl.
Akkor mondja neki: Már engem még jobban meg akarsz csalni? csak ereszsz
ki ezen várból, annyi pénzt hozok neked valamennyi kell; a legény pedig
mondá: Én ki nem eresztelek addig, míg a gyűrűt az ujjadból nekem nem
adod; az ördög mondá: Úgy is tudtam, hogy még attól is megfosztasz,
nyújtsd ide az ujjodat, ha illik-e belé? Mondá a legény: Az ujjamat nem
adom, hanem tedd erre a késre, úgy elveszem. Az ördög rá tette a gyűrűt,
és a legény az ujjában dugta, s az ördög mondá neki: No most ereszsz ki,
a gyűrűt is megkaptad. A legény azt mondá: No most még azt mondd meg,
hogy mi haszna vagyon ennek a gyűrűnek? Az ördög mondá: Ha az a leány
nem mondta, én sem mondom. Monda a legény: Én ugyan, ha nem mondod is,
megtalálom a hasznát, hanem teneked örökre itt kell maradnod. Azzal
elment. Az ördög kiáltott utána mondván: Jőj vissza, megmondom. Akkor
visszament, s az ördög monda neki: Ennek a gyűrűnek oly ereje vagyon,
hogy ha megszorítod, mindnyájunknak neked kell szolgálni. Akkor a legény
a késsel keresztűlmetszette a várat, az ördög mindjárt kijöhetett
belőle. Akkor azt mondá a legény; Hát ezen pénzemet hogy tudom haza
vinni? Az ördög azt mondá: Ne féltsd, megőrzöm én azt, te csak menj
haza. Ő pedig haza ment az apjához, és kérdi tőle, vannak-e erős ökrei?
Az apja azt mondá: Vannak erősek, mért kérded? Ő pedig azt mondá:
Keressen kend vagy tizenkét szekeret holnapra, az erdőre megyek. Az apja
keresett huszonnégy szekeret, és elment a huszonnégy szekér, s ugyan
annyi pénzt vittek haza.

Ezek így lévén, más nap elküldi a szerencsés legény a királyhoz hogy
pénze elég van, most adja neki a leányát. A király egy tanácsossát küldi
oda, hogy vizsgálja meg, ha igaz-e az? Ez elment, és azt mondta a
királynak: Felséges király! pénze több van mint fölségednek. A király
gondolkozott, hogy hol vette azt a sok pénzt? azután azt üzente neki,
hogy csináltasson olyan várat mint a királyé. A legény csak azt várta
hogy beestveledjék, akkor kiment, és a gyűrűt megszorította, s az
ördögök mindjárt ott voltak, és azt kérdték: Mit parancsol az ífju úr? Ő
pedig megparancsolta hogy reggelre még szebb várat csináljanak mint a
királyé volt; akkor beküldte az apját a királyhoz, hogy megvan a vár,
most adja neki a leányát. A király ismét azt üzente neki, hogy most
olyan hidat csináltasson, hogy egyik várbul a másikba összejárhassanak.
Más napra az is meglett. A legény újolag beküldte az apját hogy a leányt
adják neki. Akkor a király azt mondá: Még egy kert szükséges, azt is
csináltasson; más napra a kert is készen volt, még sokkal szebb mint a
királyé, pedig oly csunya helyen csinálták, hogy egyebet nem láttak,
csak a sok követ; ide az ördögök mind elhordták és földet hoztak helyébe
és oly szép kertet csináltak, hogy a király kertje még csak árnyékában
sem állott. Akkor megint beküldte az apját a királyhoz, hogy a leányát
adja neki. A király tehát neki adta a leányát. Azonban a leány a török
basa fiát szerette, de úgy hogy senki sem tudta, csak maga a leány. A
legény tehát elvette a király leányát, és nagy lakodalmat csináltak,
nyolcan az ördögök közől voltak a muzsikusok. Mikor a vacsorának már
vége volt, akkor lefeküdtek; azt kérdi a menyasszony: Ugyan szívem,
mondd meg nekem, hogyan tudtad te azt a sokat oly kevés idő alatt
megcsináltatni? Ő pedig mindjárt kivallotta, és ezután elaludt, a
felesége pedig a gyűrűt lehúzta az ujjáról, és a maga ujjába dugta;
azután kiment, és a gyűrűt megszorította, s az ördögök mindjárt ott
voltak, és kérdezték tüle, hogy mit parancsol nekik? Ő pedig mondá
nekik: Most engem vigyetek Törökországba a szeretőmhöz. Az ördögök
felfogták, s nagy sebesen Törökországba vitték a basa fiához; a szegény
vőlegény pedig az ágyba aludt. Jókor reggel felkél; hát látja hogy a
felesége elszökött, a gyűrűjét is ellopta, el is vitte, amin ő nagyon
búsúlt. A muzsikusok muzsikaszóval mentek az ajtóra, de ő bújában az
ajtót sem nyitotta meg; azután a király bement a szobába, és nem látja a
leányát; kérdi, hogy hová tette; ő pedig azt feleli, hogy elszökött, és
engemet is meglopott, mert a gyűrűmet is ellopta. De a király azt
mondta: Nem szökött el, hanem megölted, és eltemetted, de holnap
felakasztatlak, ha elő nem állítod a leányomat. Mindjárt megfogatta
aztán, és tömlöcre vettette; azután a muzsikusok oda mentek, és a
királynak azt mondták: Ereszsze el fölséged, mink nyolcan itt maradunk
helyette, ő pedig hadd keresse, és meg is találja. A király tehát
elereszti, és a nyolc muzsikust rekesztette be helyette. Az egyik pedig
hozzá megy, és azt mondja neki: Tudod-e most mit csinálj? Öltözzél fel
vadásznak, és csak menj Törökország felé; hanem azt nem mondták neki
hogy hol van, pedig magoknak kellett elvinni. Akkor megindúlt nagy
sietve, és ment Törökország felé; az úton lát egy szép fekete macskát,
kapja a puskát és agyon akarja lőni; a macska azt mondja neki: Ne lőj
agyon, majd segítek rajtad; és elment vele. Azután lát egy szép rókát,
azt is agyon akarta lőni, az is megszólamlott hozzá, s monda: Ne lőj
agyon, még segíthetek rajtad; azt sem lőtte agyon, az is elment vele.
Azután meg tovább megy, és lát egy csúnya egeret, azt is agyon akarja
lőni, az is azt mondja neki: ne lőj agyon, még segítek rajtad; az is
elment velek. Akkor már negyed magával volt: a macska, a róka, és az
egér; mind a hárman az ördögök közül valók voltak. Azután a tengerparton
megállottak; a róka azt mondja neki: Te maradj itt, rakj tüzet, majd
mink beúszunk a tengeren a várba, mert ott lesz a gyűrű; a róka mondja a
macskának: te fogd a farkamat, a te farkadat fogja az egér, úszszunk
csakhamar. És csakhamar beúsztak a várhoz. A róka azt mondja: Menj be
macska az egérrel, hozzátok ki a gyűrűt. A macska az egeret a hasa alá
fogta, úgy ment az ablakban, ott rítt, sírt; meglátta a törők,
beeresztette, s nagyon örűlt neki, mert sok egér volt a szobában; a
macska az egeret elejtette, utána futott és kergette, a török és a
király leánya épen akkor a gyűrűt vizsgálták az asztalnál, az egér
futkos, a macska utána, ezek is a gyűrűt ott hagyták, szaladtak, hogy
meg segítik fogni; az egér fölszalad az asztalra, a gyűrűt felkapja, a
macska meg a gyertyát eloltotta, sötét lett, s az ablakot kitörték, és a
gyűrűt elvitték. A király leánya mindjárt nagyon, búsúlt a gyűrűért; a
macska és egér pedig nagy örömmel futottak a rókához. A róka azt mondja
nekik: No most melyik fogja a gyűrűt? Én nehéz vagyok, elmerűlök, az
egér el nem birja: fogd te macska, hanem vigyázz, hogy el ne veszítsd.
Akkor megindúltak, és sietve úsztak, de a macska szájába víz ment, a
gyűrűt elejtette a vízbe, azután búsúltak, hogy hogyan találják meg: az
urokhoz nem mertek menni, a parton bújdostak tehát, és látnak iszonyú
sok rákot. A macska kérdi, hogy minn versengenek? azt mondja a rák:
királyt akarunk tenni, de nem tudunk: A macska fölszalad egy fára, s azt
mondja nekik: Az ki ide tud jönni, az lesz a királytok; a rákok
próbáltak felmenni, hanem egy sem tudott; utóljára egy fiatal próbált,
fel is ment, a macska megkapta, és a többi rák kiáltott hogy a
királyokat ereszsze el. Én pedig el nem eresztem, mondá a macska, míg
egy gyűrűt, melyet a tengerbe ejtettem, fel nem hoztok. A rákok az egész
tengert elfogták, a gyűrűt előhozták, a macska a királyokat szépen
levitte, és nekik adta; azok a gyűrűt a macskának adták, a macska nagy
örömmel vitte a gyűrűt a rókához, és együtt mind a hárman nagy örömmel
az urokhoz vitték a gyűrűt. Az csakhamar az ujjában dugta és
megszorította, és mindjárt ott termett tizenkét ördög, és az mondák: Mit
parancsol az ífju úr? ő pedig azt mondá: Fogjatok fel engem és vigyetek
az ipamhoz. Akkor felfogták, nagy hirtelenséggel a királyhoz vitték, ő
bemegy az ipájához, és kérdi tőle a király: hát a feleséged hol van?
Törökországban, monda, most is a török basa fiával van. A király
megharagudt, mondá: Mért nem hoztad el mind a kettőt? Felel az ífju:
Majd reggelre itt lesznek, és pedig együtt fekve megláthatd. Másnap
reggel oda vitette mind a kettőt, a király megfogatta mind kettőjöket,
de még is a törököt eleresztette, hanem a leányát kivitette, és fejét
vétette, az ífjat pedig magához vette, s mint saját gyermekét s örökösit
mai napig is tartja.



XXXIX. A SZÍNVÁLTOZÓ KIRÁLYNÉ.

Volt egy királyné, aki minden órában más színben változott, egy órában
fejér, másikban sárga, harmadikban zöld, és így más-más színt mutatott a
képe. Annak pediglen volt egy igen szép fia, aki az anyjának egyszer azt
mondá: Asszonyanyám, én már azon szép időt elértem, melyben meg kell
házasodnom; azért adjon nekem pénzt, és egy regement huszárt mellém,
akik engem kisérjenek. Felel neki az anyja: Kedves fiam, azt tűled meg
nem fogom, csak menj el, és végy pénzt magaddal a mennyit akarsz, hanem
azt megmondom, hogy addig haza ne jőj, míg oly feleséget nem kapsz, aki
minden órában változik a színiben mint én is. A fia megfogadta a szavát
az anyjának, és magához vett tizenkét szeker pénzt, és egy regement
katonát, úgy oztán megindúlt, országokat járt; már messzí országokba
elérkezett, de sohul olyant nem talált, mint az ő anyja volt. Már pénzek
is elfogyott, hogy nem élhettek; és nem mehettek tovább; azért vissza
kellett nekik fordúlni haza felé. Mikor haza érkeztek, elbeszélte az
anyjának, hogy sehol oly személyre nem találhat mint az anyja, azért
haza kelletett jönnie. Az anyja azt mondja neki: Kedves fiam, még
egyszer menj el, és vígy több pénzt magaddal, talán még is akadsz olyan
személyre mint én vagyok. A királyfi nagy bújában huszonnégy szeker
pénzt vitt magával és egy regement huszárt, s nagy búban ment messzi
országba.

Egyszer talált egy városba menni, ahol egy halottat akartak eltemetni,
és mikor a tetőhöz érkeztek vele, a holttestet letették és nagy
durungokkal verték. Ezt a királyfi hogy meglátta, nagyon sajnálkodott
rajta, oda ment, és kérdezte, hogy miért verik azt a holttestet azok
pedig felelének neki, hogy éltében sok adósságot tett, és senkinek meg
nem fizetett, azért verik holta után a testet. Mond a királyfi: Csak ne
verjétek, a mi adósságot tett, inkább mind megfizetem. Hogy ezt mondta,
a testet mindjárt eltemették. Azután kifizette minden adósságát úgy,
hogy a huszonnégy szeker pénz mind rá ment, és a katonái lovait is mind
oda adta az adósoknak, hogy csak békével maradjanak; azután az városba
ment szállásra, más nap pediglen a katonáit mind visszaküldötte, és maga
útnak indúlt. Mikor a temetőhöz érkezett, a temetőből egy ember fölkelt,
és hozzá megy, s mondja neki: Uram, tudom hogy szolgád nincsen, azért
fogadj meg engem, én híven szolgállak. Felel a királyfi: Barátom, én meg
nem fogadhatlak téged, mert pénzem nincsen, és most haza megyek. Felel
az ember: Nekem fizetés nem kell, hanem én még is felkeresem azt a
személyt, akit az anyád kiván. A királyfi nagy álmélkodva megfogadja, és
elmegy vele más uton.

Egyszer az urának mondja: Uram, csak jőj utánam, majd én elmegyek
szállást csinálni. Akkor elmegy egy elátkozott várba, aki tele volt
ördöggel, és mondja: Halljátok ördögök: most jön az én uram, aki titeket
el akar ebbül a várbul űzni; hanem fogadjátok számát majd titeket én egy
kamarába elzárlak, úgy megmaradtok. Az ördögök engedtek neki, és az urát
oda bekvártélyozta; ott hált a királyfi azon éjjel. Más nap megmutatta
neki az útat hogy merre menjen; az urát útnak ereszti, maga pedig ott
maradt. Akkor az ördögöket kiereszti, az ördögök pedig nagyon
megörűltek, hogy őket megtartotta; azért azt kérdezték tüle, hogy mit
kiván tűlök? mindent megtesznek neki, hogy űket megtartotta. Volt pedig
abban a várban egy rozsdás puska és egy köpönyeg melyet az ördögök
őriztek; azt kérte tűlök, mert már tudta hogy mire valók; az ördögök
pedig örömest neki adták. A köpönyeget magára vette, a puskát pedig a
vállára vetette, azzal az ura után ment mint a szél. Mikor az urát
elérte, beszélt vele! de az ura őtet nem látta; azért kérdezte az ura:
Hol vagy én szolgám, hogy nem látlak? és velem beszélsz. Akkor a
köpönyeget magárul levetette, és látható lett. Akkor az urának monda:
Uram, itt vagyon az város, amelyben a te feleségedet föltaláljuk, azért
vigyázz magadra; abban a városban pedig egy ördöngös király van, akinek
ördögök szolgáltak volt; annak egy szép leánya van; azért oda mentek, és
a királyt köszöntötték, és megmondták neki, hogy mit akarnak; a király
leánya pedig nagyon örűlt, mert igen szép legény volt a királyfi. Azért
a király azt mondja: Na nem bánom, hanem három próbát tegyünk, hogyha
azt meg tudod tenni, a leányom a tiéd; hogyha pedig meg nem tudod tenni,
az ördögökkel összeszaggattatlak. Azért elsőben egy pár arany papucsot
vett elől a király, és mondja az ördögöknek: Ezt vigyétek a tenger
szigetiben, és abban a ládában csukjátok. A szolgája pedig mindenütt az
ördögök után ment a köpönyegben, az ördögök nem láthaták, mert a
köpönyeg rajta volt, azért a papucsot a ládába tették, a királyfi
szolgája pedig kivette a ládábul, és haza vitte, s az urának odaadta.
Másnap az ífju király az ördöngös királyhoz vitte a papucsot; ez monda
neki: Felséges király, tetszésed szerint a papucs itt van. Felel a
király: No itt van egy pár arany kés, azt vigyétek a tenger szigetébe,
és jól becsukjátok. Az ördögök kapták a pár kést, és elvitték a tenger
szigetébe, de mind hiába, mert az ífju király szolgája mindenütt a
nyomokban volt, és alighogy a ládába tették, már ez kivette és az urának
haza vitte. Más nap azt is az öreg királynak általadta. Harmadszor a
leánynak az ujjáról egy gyűrűt húzott le, azt adta az ördögnek, azzal is
az ördögök nagy hamarsággal a tenger szigetibe mentek, ládába vetették,
hanem azt is csakhamar az urának visszahozta a szolga, az ífju király
pedig nagy örömmel az ördöngös királynak adta; akkor monda neki: Én
ördögi erővel bírok, de te meg egész ördög vagy, mert azt mind
megcselekedted, amit semmiféle ember sem tudott volna megcselekedni:
azért legyen a leányom a tied.

Más nap a leányt elvitték, és mikor az uton mentek, egy temetőhöz
érkeztek; hát azt mondja a szolga az urának: Uram, már most én itt
maradok, hanem azt tudod hogy a leányt ketten nyertük; már most fele az
enyim, fele a tied; azért most kétfelé szakasztom. A királyfi könyörgött
neki, hogy azt ne mívelje, de ő arra nem engedett; csak kétfelé
szakasztá: tehát kigyó s béka esett ki belőle, és akkor megint
összetette, és sokkal szebb lett mint előbb volt, és azt mondá: Uram,
már most elviheted, ez lesz olyan mint az édes anyád; ez is minden
órában változik a színiben. Már most élhetsz vele. Én ezt azért
cselekedtem veled, hogy azt a jót cselekedted velem, mert én voltam az
az ember, akit holtom után vertek. Már elkárhoztam volna, hanem te
megváltottál engem. Akkor eltűnt előle: az ífju király pedig elment a
hazájába, és elvette feleségének; így lett vége mindennek.



XL. KINCSKERESŐK.

Volt egy juhásznak egy kutyája, aki egy kősziklás hegy alatt egy lyukban
megkölykezett. A juhász egy párt örömest meghagyott volna kölykeiből,
ugyanazért mindig lesték hogy hova jár a kutya, míg egyszer csak
megtalálták, de senki sem mert hozzá menni: mindjárt morgott az emberre.
Azért, mikor haza ment a kutya enni, akkor a gazdája megfogta és
megkötözte, azután egy bojtárjával, a ki kilenc esztendős volt, elment a
lyukhoz. Mivel pedig a lyuk szűk volt, maga nem mehetett be, hanem a
bojtárját küldötte be, hogy a kis kutyákat hozza ki a lyukbul. A gyermek
bebújt a lyukba, de a kis kölykek mind beljebb mentek abba úgy annyira,
hogy egy pincébe lepotyogtak. A gyermek kimegy, és beszéli a gazdájának,
hogy egy pincébe lepotyogtak, a gazdája egy kötelen leeresztette a
gyermeket a pincébe, tüzi szerszámot is adott magával. Mikor a bojtár a
pincében tüzet ütött és gyertyát gyújtott, hát látja hogy sok hordó bor
van a pincében, de már az hordók fája el volt rothadva, csak a bőribe
volt a bor; a gyermek a késit a hordóba lökte, tehát bor folyt belőle; a
gyermek ivott, azután megborosúlt, jobb kedve lett neki, s összejárta a
pincét: hát sok pénzre talált, a mely éllel volt hordóba rakva. Erre a
gyermek a kutyákat csakhamar fölhuzatta, azután az ingét levetette, és
teli rakta pénzzel, azt is fölhuzatta gazdájával; utóljára magát húzatá
föl, s beszéli a gazdájának hogy mit látott. Míg így beszélnének, a
lyukbul egy fekete ember jött ki, és mondja neki: Na! köszönd
istenednek, hogy odabe nem értelek, mert ha ezer lelked lett volna is,
még is összeszaggattalak volna. Ezzel a lyukba visszament; ezek pedig a
pénzzel haza mentek: a juhász valami keveset adott a gyermeknek, a
többet magának tartotta.

A juhász még nyolc esztendeig élt, azután megholt; a legény azután is
csak juhászmesterségében maradt. Egyszer a pénze elfogyott, hát a
pajtásával a korcsmába mentek: mindkettő nagyon búsúlt, hogy a
korcsmárosnak már igen sokkal adósok, azért ez az ífju mondá pajtásának:
Pajtás, hogyha neked bátorságod volna, én tudok sok pénzt, az nekünk jó
volna. A pajtása azt mondá neki: Nekem van bátorságom, csak menjünk! El
is mentek mind a ketten a lyukhoz, s egy kötelet megkötöttek a kőhöz,
azon leereszkedtek mind a ketten; legelsőben a borbul jól ittak, azután
beszélgettek együtt. Egyszer csak jött a fekete ember, és nagy haraggal
azt mondja: Na te fickó, nemde megmondtam, hogy többet ide ne jőj? most
összeszaggatlak. E pedig a borbul jól bevett, mely nagy bátorságot adott
neki, azt mondja a fekete embernek: No ilyen teremtette! gyere, szaggass
össze, majd megtanítlak ne búsúlj, úgy összeváglak, hogy pornak is apró
leszel. Mivelhogy a juhászlegény oly nagy bátorságot mutatott, mondja a
fekete ember neki: Na fiam, mivel oly bátor vagy, menj le az alsó
pincébe, ott van az én uram: hogyha jó kedvibe találod, ez a kincs mind
a tied: ha pedig haragszik, oda az életed. Felel az ífju neki: Vagy
haragszik vagy nem, elmegyek; hogyha valamit akar, összevagdalom mint a
répát. Le is ment, a pincébe; ott ült az öreg, monda az öregnek: Jó
napot apó; felel az öreg: Isten hozott fiam, te vagy az én nagy
szerencsém, hogy ily nagy bátorsággal bíró ember vagy: most
megváltottál, azért legyen a tied minden ami itt vagyon, és fogd a
baltádat, és üsd meg itt a falat. És megüti a legény: hát mindjárt egy
világos garádics volt előtte, akin fölmehettek; az öreg pedig eltünt, és
senkit sem találtak; akkor feljöttek a pincébűl, és a királyhoz mentek,
s megbeszélték neki, hogy hogyan jártak. A király a kincset általvette,
és a két juhászlegénynek adott annyit amennyit kivántak egész életekre,
s így szabadúlt meg a szegény szenvedő lélek, és az a kincs is
fölszabadúlt.



XLI. JÓÉRT JÓ.

Volt egy szegény embernek egy fia, aki az apjának azt mondta: Apám,
látom hogy szegény módon kell élnünk, azért én elmegyek szerencsét
próbálni, majd talán jobb lesz dolgom. Az apja elbocsátotta, s a legény
elmegy, és nagy darab országot bejár, de sehol magának való szolgálatot
nem talált. Egyszer egy juhászhoz megy, és attul kérdi, ha nem volna-e
szolgálatra szüksége? Felel a juhász: Én téged megfogadlak, hogyha
esztendeig kitartod, hogy a kárvallástul megmaradsz; én adok kilenc
birkát, de azt megmondom, hogy a tóba ne ereszd a birkákat, mert a
szőrök megaranyosúl, úgy oztán hasznát nem vehetem a szőröknek – mert
abban a városban az arany nem volt kelendő, hanem csak a szőr. A legény
kihajtja a birkákat, és egész kilenc hónapig megőrizte a juhokat, s a
tóba nem eresztette; hanem hogy kilenc hónap kitelt, egyszer elaludt; a
birkák mindjárt a tóba szaladtak, s a szőrök megaranyosúlt. A legény
fölébred, s nagyon megijedt, hogy az birkák mind aranyszőrüek. Félt haza
hajtani őket, hogy a gazdája megveri, hogy oly nagy kárt tett; sokat
gondolkodott, de végtére még is csak haza hajtotta. Hogy a gazdája
meglátta a birkákat, nagyon haragudott, hogy már mit csináljon? végtére
három juhot neki adott, és azt mondá: Mivel te nem tudtál vigyázni a
juhokra, azért csak három juhot kapsz; most elmehetsz amerre akarsz.

A legény elmegy, s a három juhot maga előtt hajtotta. Mikor egy erdőbe
ért volna, eleibe ment egy öreg ősz ember, s monda neki: Édes fiam,
ugyan hol vetted ezt a szép három juhot? Felel a legény: Édes öreg
bátyám, azért én egész esztendeig szolgáltam, ez lett a bérem. Felel az
öreg ember: Édes fiam, adj nekem is egyet, neked kettő marad, nekem is
hadd legyen egy, neked az isten megfizeti. A legény oda ad egyet, azután
a kettőt odébb hajtja. Az öreg megint eleibe kerül, kéri az egyiket
tűle, hogy az isten megfizeti neki; a legény azt mondá: Na édes bátyám,
már egy öreg embernek egyet adtam, ezt pedig neked adom; s neki adta;
azután az egyet tovább hajtotta. Az öreg megint csak eleibe megy, s azt
mondja neki: Édes fiam, micsoda szép juhod vagyon, hol vetted? Felel a
legény: Édes öreg bátyám; én esztendeig szolgáltam, a bérem három ilyen
birka volt, hanem kettőt már elajándékoztam, most már csak egy van.
Felel az öreg: Édes fiam, add nekem a birkádat, azzal neked sokat kell
vesződnöd, azután könnyebben mehetsz magad, neked az isten megfizet.
Felel a legény: Bátyám, én a juhot neked adom, hanem azt megmondom, hogy
az isten most mindjárt fizesse meg, mert nem várakozhatok. Felel az
öreg: No fiam, kérj amit akarsz, én mindent megadok a mit kérsz. Felel a
legény: Adj nekem egy olyan hegedűt, melyet ha meghúzok, még a madár is
táncoljon; és egy puskát, hogy ha én akármire lövök, ne durranjon, de
még is agyon lőhessem amit akarok. Az öreg mindent megadott neki amit
kért, azután egymástul elváltak.

A legény amint egy erdőn megyen, lát egy zsidót, s előlveszi a
hegedűjét, és hegedűl. A zsegény zsidónak nagy bútyora volt a hátán, még
is úgy kellett táncolnia, hogy a nyelvét is kivetette, és könyörgött
hogy ne muzsikáljon. Azután elhagyta a hegedűlést, s azt mondá a
zsidónak: Eredj a sürübe, ott sok madár van, szedd fel, majd én lelövöm.
A puskáját rá fogja, és lőtt; a madarak mind ott maradtak, a zsidó
beszalad a sűrübe, szedi a madarakat a legény pedig veszi a hegedűt, s a
zsidónak táncolni kellett, hogy a bokrok a ruháját mind leszaggatták;
azután elhagyta a hegedűlést. A zsidó vérbe maradt, úgy ment a városba,
és az uraknak mondá: Uraim, itt az erdőn egy legény van, fogassák meg,
mert azt cselekedte, hogy én oly véres lettem; de ne hagyják hegedűlni,
mert mindig kell táncolni hogyha az hegedűl, azért az urak mindjárt
paripára ültek, és a zsidóval együtt az erdőre mentek. A legény hát
látja hogy jönnek, előlveszi a hegedűt, s hegedűl, az uraknak pedig
lovaikkal együtt kellett táncolni; végre könyörögtek hogy hagyja el,
semmi baja sem lesz. A zsidó pedig magát egy törzsökhöz kötözte, hogy ne
táncolhasson, de az mind hiában volt, mert a kötelet is elszaggatta, még
is kellett neki táncolni; de mivel az urak könyörögtek hogy ne
muzsikáljon, azért elhagyta: úgy az urak haza mentek.

A legény pedig elment más országba egy királynál szolgálatot keresni.
Hogy magát bejelentette a királynak, a király azt mondá neki: Fiam,
nekem egy leányom vagyon, hogyha azt meg tudod nevettetni, úgy
megfogadlak szolgámnak. Felel a legény: Fölséges király, hogyha én
akarom, nem hogy nevet, de még táncolni is fog. Felel a király: Az én
leányom még soha sem nevetett, hanem hogyha meg tudod nevettetni és
megtáncoltatni is, fele királyságom és a leányom a tied. A legény nem
volt rest, a király szavaira előlveszi hegedűjét, s hegedűl: a leány
pedig elsőben elkezd nevetni, azután kapja az atyját, úgy táncolnak hogy
majd megződűlnek: a legény a muzsikálást elhagyja, a király pedig
mindjárt papot hivat, s a leányával összeadja. A legény első nap vele
jól összeegyezett, de más nap hát megint csak olyan szomorú volt mint
azelőtt; a legény hogy látta szomorúságát, előlveszi hegedűjét, mindjárt
nevetett és táncolt, azután valahányszor szomorú volt, mindjárt csak
muzsikált, hogy kedve legyen, s azután így vígan éltek.



XLII. AZ OSTOBÁN ISTEN IS CSAK BAJJAL SEGÍT.

Volt egy faluban egy szegény ember, aki semmimódon sem szedhette föl
magát, csak mindig szegény maradt; gyermekei voltak, de még kenyeret sem
tudott nekik adni. Egyszer nagy bújában elmegy hogy koldul; bemegy egy
vendégfogadóba; könyörög hogy adjanak neki szállást és enni valót; a
korcsmáros pedig megverte, úgy oztán kidobta a szobábúl; az asszony
pedig egy kevéssé jobb volt mint maga, azért mikor a korcsmáros
lefeküdt, az asszony kenyeret és egy kis bort is adott neki, úgy oztán
lefeküdt. Más nap felkel, elmegy az erdőre, és egy favágó öreg ősz
embert talál ott; az öreg ember hogy látta, mindjárt elhagyta a
favágást, hozzá megy, és kenyeret ad neki, azután azt mondja neki: Tudom
hogy szegény ember vagy, azért adok neked egy abroszt: hogyha azt
leteríted, enni és inni elég lesz rajta, hanem vigyázz rá, hogy el ne
csalják tűled. A szegény ember elmegy haza felé, és azon korcsmába
bemegy, az asztalt megteríti, mindjárt elég enni és inni való volt
rajta; a korcsmáros gondolja magába: majd elcsalom tűle hogyha lehet;
hát éjtszakára szállást adott neki: Add nekem ezt az abroszt; majd
elteszem, mert ellopják tűled. Az szegény odaadja neki az abroszt, és
más nap, mikor kéri tüle, a korcsmárosné egy más abroszt adott neki,
avval haza ment. A gyermekei ríttak hogy nagyon, mondá a feleséginek: Na
édes feleségem, ne busúlj, most hoztam eleget enni és inni; akkor
előlveszi az abroszt, az asztalt megteríti, de semmi sem lett rajta,
mert a korcsmárosné kicserélte. Akkor az ember elszomorodott, a felesége
pedig káromkodott, hogy miért tartja bolondnak. Felel neki az ura: Édes
feleségem, engem megcsaltak, hanem majd elmegyek, talán még mást kapok.
Elmegy hát abba a korcsmába, gondolta hogy a korcsmáros majd jól tartja,
de megcsalódott, mert a korcsmáros hogy meglátta, nem hogy megkinálta
valamivel, inkább kiverte, a szobába se szenvedte meg; hanem mikor a
korcsmáros lefeküdt, az asszony behívta, kenyeret és egy kis bort adott
neki, azután lefeküdt.

Másnap elmegy az erdőre ahoz az öreg emberhez, kérdi az öreg: Na fiam,
mi bajod? Felel neki: Tegnap bementem a korcsmába, a korcsmáros elcsalta
tűlem az abroszt hogy elteszi mert ellopják, más nap pedig elcserélte,
mást adott, az enyimet pedig megtartotta. Akkor az öreg ember egy
bárányt adott neki, és monda: Ez a bárány olyan, hogy ha megrázod, a
szőri közül sok arany foly ki, menj el, próbáld meg, és menj abba a
korcsmába, hanem vigyázz hogy meg ne csaljon a korcsmáros. Elmegy a
szegény ember, a bárányt megpróbálta, hogyha igaz-e? megrázta, és annyi
arany folyt ki belőle, hogy a szegény ember csudálkozott rajta; azután
felszedte az aranyat; avval elmegy a korcsmába; mindjárt kér hogy
adjanak neki enni és inni, a korcsmáros adott neki amit kért, azután
kifizette mind aranynyal. Kérdi a korcsmáros: Hol vetted azt a sok
aranyat? Felel a szegény: Az isten adta nekem, hanem egy bárányt is
adott, a kibül arany foly, ha megrázzák; ha nem hiszed, nézd. Akkor
előlveszi a bárányt, megrázza, és sok arany folyt ki a szőribül. A
korcsmáros hogy ezt látta, gondolta: hohó! ez jó lesz nekem, majd
elcsalom tűle; akkor azt mondá neki: Atyámfia, a bárányod megdöglik a
szobában, hanem rekeszszük az istállóba az én bárányim közibe, holnap
elvihetedt. A szegény ember ráállott. Más nap a korcsmáros, nem azt,
hanem más bárányt adott neki, azzal elmegy haza. A feleséginek mondja:
Ne félj most feleségem, elég pénzt hoztam. A felesége alig várhatta hogy
lássa, és mikor meg akarta próbálni, tehát semmit sem kapott. Akor
látta, hogy megint meg van csalódva; a felesége pedig szidta s
mocskolta, hogy miért játszik vele? Az embernek pedig még volt aranya,
azt a feleségének adja, maga pedig elmegy.

Mikor a korcsmába megy, szint azon módon cselekedett vele a korcsmáros
mint előbb, kiverte a szobábul. De ismét a korcsmárosné valami kicsint
adott neki enni inni. Más nap megint az erdőre megy a szegény ember az
öreghez, az öreg ember azt mondja neki: No mi az újság? megint meg vagy
csalódva? Felel a szegény: Megcsalt a korcsmáros. Felel az öreg: Most
már látom hogy szerencsétlen ember vagy, hanem még egyet próbálok: adok
egy tarisznyát, hogyha mondod: ki muzsika; mindjárt muzsika jön ki
belőle, és mindennek kell táncolni rajta. Másodszor azt mondd: ki
kalapács! és mindjárt két kalapács jön ki, és azkit akarsz, azt
megverethetd velek; hanem a korcsmároson kezdd el. Elmegy a szegény
ember a korcsmához. Hogy meglátta a korcsmáros, mindjárt gondolta, hogy
megint hozott valami újságot: hát kérdi: No mit hoztál most? Felel a
szegény ember: Most muzsikát hoztam. Kérdi a korcsmáros: Hát hol van?
Mondja az ember: Ki muzsika! azonnal nagy muzsika lett, a korcsmáros
mindjárt táncolni kezdett a feleségivel; mikor eleget táncoltak, akkor a
szegény azt mondja: Ki kalapács! és üssétek a korcsmárost feleségével
együtt. A két kalapács úgy megveri a korcsmárost és a feleségit, hogy
majd meghaltak, és addig ütötték, míg az abroszt és a bárányt vissza nem
adták neki. Mikor visszakapta mindenét, akkor a tarisznyába küldötte a
muzsikát és a kalapácsokat, és haza ment. A felesége kérdi: No hát mit
hoztál? Felel ő: Muzsikát hoztam. A felesége szidja, hogy: hogyha mást
nem hoztál, az ördög vigyen el azzal is. Kapja tehát a szegény ember a
tarisznyát, s mondja: Ki muzsika; és oly muzsika lett, hogy minden
zengett, s a felesége és gyermekei táncolni, kezdtek. Mikor már eleget
táncoltak, akkor a muzsikát leparancsolta, az asztalt megteríti: tehát
minden elég lett rajta. Hát szegények örömmel ettek s ittak, azután
mondja a feleséginek: Édes feleségem, még mást is hoztam; a felesége
kérdi, hogy: mit hoztál édes férjem? Felel a férj: egy bárányt, és
beviszi a bárányt, és megrázza, mindjárt sok arany folyt ki a szőri
közül, akkor hát örűlt a felesége, s így lett a szegény emberből nagy
gazda: így megsegítette az öreg ember őket.



XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.

Egy városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy
szép kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt.
Egyszer kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a
kertjekben voltak, s az öregebbik leány azt mondá: Ej édes öcsém, én
szeretnék a király kocsisa felesége lenni. Felel a közepső: Én is
szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel a kissebbik: Én
pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre három
gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind
hármoknak aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a
király meghallotta, mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta,
és kérdi tülök hogy a kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá:
Felséges király, én azt mondtam: szeretnék a felséged kocsisa felesége
lenni. Felel a király: Jól van. Azután a közepsőtől kérdezi hogy mit
beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam, hogy szeretnék a
fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet. Hát te
kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit
se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit
beszélt. Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged
felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és
egy princesznét, akiknek aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne.
Felel a király: Hogyha úgy vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot
hívatott, a kocsissal az öregebbiket, a közepsőt az inassal elvetette,
maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és így egy füst alatt mind a
háromnak a lakodalma elkészűlt, azután szépen éltek egymással.

Volt pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a
menyire. Az ifju asszony teherbe esik, és szült később három
gyermekeket: két fiat és egy leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket,
csak elijedt, hogy aranyszál hajok és homlokokon aranycsillagok
ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással beszéli neki, a
vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a tengerbe
veti, az asszony alá pedig három kutyakölyköt tétetett. Az ifju asszony
tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy
kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi
történt vele; a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet
küldött a királynak, hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor
a király ezt meghallotta, nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az
anyjának, hogy tömlöcre vettesse a feleségit míg haza fog menni. Mikor
már a háborúnak végi lett, haza ment a király, és kérdezte hogy s miként
vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta a szegény menyecskét,
úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él, tömlöcben fog
szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.

Már most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy
sziget mellé, ott egy halász kifogta őket, és látja hogy a szatyorban
három szép gyermek vagyon, haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja
hogy micsoda szép gyermekeket talált; a felesége nagyon haragudott,
mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor magadnak is elég vagyon?
Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink vagyunk, ezeket is
velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók ezek a
gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon
aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban
szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért
az asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba
hányta mind a hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi
elvitte, míg egy malomhoz értek. A molnár meglátta őket, és kifogta, és
mivelhogy gyermekei nem voltak, igen nagy őrömmel fogadta őket, és
megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz forintot adott neki a
hajért; azért a molnár még nagyobban örűlt nekik, és gyakorta
megnyiratta őket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette,
hogy az ő hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá:
A mi hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el,
mi magunk egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy
házat, én majd főzök, tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a
hárman. El is szöktek mind a hárman, elmentek egy városban, egy házat
vettek, abban laktak, a princek vadászni jártak, a húgok pedig főzött.

Egyszer az erdőn összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a
király meglátta a princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép
ífjak, és mindjárt invitálta ebédre mind a kettőt; az ífjak magokat
ajánlották hogy elmennek, a király pedig haza ment, s az anyjának
megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdőben, kiknek aranyhajok,
és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy azt hallotta,
elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a gyermekek,
akiket ő a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett, azt
megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a
szolgálótul abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A
princeszné csak maga volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a
pulykát, és a királynénak; azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén,
egy kis kutyája a pulykát megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt
dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai hogy haza mentek, mindjárt
megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a király anyja nekik.
Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a királyhoz
ebédre, hanem másnap megint az erdőre vadászni mentek. Megint
összveakadtak a királylyal; kérdi tűlök, hogy miért nem mentek el hozzá
ebédre? Ezek pedig felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos
dolgunk volt, az hátráltatott bennünket. Felel a király: Nohát ma
eljőjenek hozzám ebédre; azok pedig magokat ajánlották, hogy elmennek. A
király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no ma eljön az a szép két
princ, jó ebéd készűljön. A vén királyné pedig egy itce bort küldött,
azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az pedig
megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki
volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza
mentek, megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak
veszteni; azért a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint
kimentek vadászni, és a királylyal megint összeakadtak; mond a király
nekik: Ugyan nem tudom hogy miért tartotok engem bolondnak, hogy el nem
jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi azért nem mentünk, hogy felséged
anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek mindent, hogy mit
küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját tömlöcre
vettette, azután kocsira űlt, és elment, mind a hármat magával a várba
vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának?
Felelnek ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra
bennünket. Ekkor a király már tudta hogy az ő fiai. Akkor a vén banya
már nem tudott mit mivelni, meg kellett mondani, és mond a fiának:
Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál, azért haragudtam
reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál. Akkor a
király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat
egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el
akar veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom:
azért te engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd
meg, s vitess föl egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a
bérem. A király nem is késett, csakhamar megcselekedte, végire járt a
vén anyjának amint maga kivánta, azután a feleségét fölhozatta a
tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tűle; az asszony megbocsátott
neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat megölte az
ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra megholt.
Ezért a király nagy búba esett, de mivel az ő kedves gyermekeit
megtalálta, szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt
gyermekeivel, s él mind maig, ha meg nem halt.



XLIV. A HATALMAS SÍP.

Volt hol nem volt, hegyen vőlgyön túl volt, erdőn kösziklákon innen
volt, de az óperenciás meg a grőnlándiai tengereken is túl volt; volt
Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü
embernek egy kis házacskája, meg egy szőlleje, mely csak kilenc rendben
lévő útból állott, és három cseresnyefából. Midőn az öreg megélemedett
létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot.
Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a
szőllőt magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli
út szőllő, és egy cseresnye fa.

Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szőllőbe munkálkodtak, és a három
fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tőlök
el ne lopja, így amint őrzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén
koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét isten
nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik,
kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát
menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szűrit, és
felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg ő oda fent ett volna,
addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a
szűr-ujjába; és talált benne egy gyönyörű sárgaréz sipot; megörűl a vén
koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a
szűrit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék
a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha
olyan jószívű volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a
szűrödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom
neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg,
vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni
az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza
adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de
tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát
gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s
ami több: aki a sípnak hangját fogja hallani, tehát annak kell táncolni.
Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a
bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy
miért adja ő a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak
hallgassátok mely gyönyörűen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek
hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az
ifju paraszt, hogy az ő bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette
őket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim,
bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más
szerencsét.

Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik,
hegyeken völgyeken, erdőkön, kősziklákon, még a jeges óperenciás
tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely
városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba,
ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek
pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll ő is közöttök, és kéri a
fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék;
ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi őtet pirongatni; mondván hogy inkább
dolgozni menne, mint így csalja a világot. De ő keveset hajtott a
korcsmáros szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektől.
Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót
fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja őtet. De ő erre
sem hallgatott; hanem midőn látván hogy már több kettőnél, és a kelner
veszi a bikacsököt; tehát veszi ő a sípját, és gondol egy stájer nótát,
és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a
fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon
sűrűn voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestől felforgatták,
és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó,
hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a
fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de
még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó,
felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra eldűledeztek.
Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel,
és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.

Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy
mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy
erdőben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; a szél igen nagy
zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott
szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról
lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri,
és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az
ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban
foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg
neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti
őtet hajlékába. Mídőn már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért
utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy ő szolgálatot keresne;
melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj
meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendőd
állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod őrzeni, ha pedig
kitelik az időd, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez idő
alatt a bakok tőled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és
karóba húzom, a beledből és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni.
Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen
vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt
tőlem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, és mondja hogy ő
megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés
madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midőn már jól
lakott volna, tehát lefekszik Palkő, és békével aluszik egész reggelig;
reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a
három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midőn látta
hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szőre is csupa
arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga
előtt a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a
háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát,
és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó
a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettentő
ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni,
hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén
asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és
behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midőn így
kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb
ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a
vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal
szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a
kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A
vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek.
Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza
akartak jönni, de ő is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák
tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak
terhelve, melyet egy pap az erdőn vágatott. Midőn meghallották a sípnak
a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin
ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy
meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel
nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért
hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy
majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a
kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta
a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a bőrit mind
ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott
Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A
vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel
már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket
mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai
között.

Elment most Palkó, és beért egy nagy városba, ahol midőn hajtotta volna
a kecskéit, meglátja az a pap aki az erdőben táncolt; hirtelen becsapja
szobájának ablakát, hogy netalán megint táncolnia kellene, Palkó
tudakozta hogy hol lakna a bíró, amelyet midőn megmutattak neki, bemegy,
és szállást kér, magának és kecskéinek. A bíró mivel látta ezeket a
drága jószágokat, tehát kérdi, hogy hová hajtaná azt a szép jószágot?
Palkó mondotta, hogy ő a királynak hajtaná, mivel annak juhásza. Ezt a
bíró hallván, mindjárt a kecskéknek egy tiszta szobát adott. Ebbe a
szobába háltak a bírónak három leányai is. Ezek már mind a hárman eladó
sorban voltak, és nagy-kényesek. Ezek amint már estve feküdni mentek;
hát mondja a legöregebb, hogy nagyon szép volna azoknak a bakoknak a
szőreiből nekik bokrétákat csinálni, majd úgy mond, hogyha holnap a
templomba elmegyünk, tehát senkinek nem lesz a keblibe oly drága
bokrétája, mint nekünk. Így megegyezvén mind a hárman, egy akarattal
leszállnak az ágyaikról, és mindegyik egy-egy baknak szőriben
ragaszkodván, húzzák a bakok szőreit, de amint megfogták marékban, úgy a
kezeik mind ott maradtak, és többé el nem vehették kezeiket rólok. Így
ültek mind a hárman oda ragadva egész éjtszaka. Reggel Palkó felkelvén,
nevette a leányokat, de mivel, úgy mond, a királyi jószágokat meg
akartátok lopni, tehát el kell vele együtt nektek is menni. Így a
leányokat a bakokkal együtt elhajtotta. Midőn már a városban egy templom
mellett hajtotta, jön egy fiatal szép legény, és oda megy a leányokhoz,
az egyiknek a farára üt kezivel mondván: Nem szégyenled magadat egyingbe
járni? Ekkor legnagyobb bámulására a legénynek is a keze a leány farán
ragadt. Így tovább hajtotta. Midőn meglátta egy vén asszony ezt a
gyalázatos legényt, szalad az udvarba, és hoz egy lapátot, melylyel úgy
rá vágott a legény farára, hogy a lapát azon ragadt, a nyele pedig a vén
asszony kezibe; a vén asszony nem akart utánok menni, tehát Palkó
kénytelen volt az ő korbácsával ösztönözni. Midőn már a városból kiment
volna, meglátja a kanász, hogy az a vén banya hogy szurkálja azt a
legényt, hát megharagszik az öreg szatyorra, és úgy vág a korbácsával az
asszony farára, hogy a korbács az asszonyon, a nyele pedig a kanász
kezibe maradt; ezzel így történvén, Palkó mind elhajtotta őket, és így
ért be egy királyi városban. Behajtja tehát furcsa jószágát a
vendégfogadósnak istállójába, maga pedig bement a fogadóba, bort kért,
és kérdi hogy micsoda újság vagyon itt a királyi városba? Akik ott
ültek, mondják neki, hogy a királynak vagyon egy leánya, ki azt adta
kihirdetni, hogy ő csak ahoz megy férhez aki őtet meg tudja nevettetni.
Ezt hallván Palkó, mindjárt mondja magába, hogy ő megpróbálja a
szerencsét hogy megnevetteti-e vagy sem; másnap tehát jelentette magát a
királyi udvarban, ahol mondották nekie, hogy meg lehet próbálni, de oly
feltétel alatt, hogy ha meg nem nevetteted, akkor fejeddel fizetsz.
Mondja Palkó hogy nem bánja, ha ennek embere nem lesz.

Más napra volt az idő kirendelve hogy jőjön. Ekkor sok urak és főrendek
összejöttek, hogy megláthassák ennek az embernek a rettenetes
mesterségit, melylyel a királyi kisasszonyt megnevetteti. Palkó tehát
eleibe viszi a bakjait, melynek szőrin három leány, a leány farán az
ífju legény, a legényen a vén asszony lapátja a vén asszony farán a
kanász korbácsa. Ily móddal felhajtotta a cúgot a királyi palotába. Itt
midőn a nagy szálába behajtotta volna, mindenek mosolyognak ezen a csoda
történeten, de a kisasszony nem is pillantott szemeivel; fogja tehát
Palkó a sípját, és kezdi fújni; és fúj rajta egy kalamajkát, melyen el
kezdettek mind a bakok mind a hozzá valók táncolni: ezt látván a
királykisasszony, nagyon el kezdett kacagni, melyet látván Palkó, eleibe
megy, és mélyen meghajtotta magát. Ezt látván a király, nagyon
megszomorodott, hogy az ő leánya egy paraszttal nyerettetett meg; tehát
válaszoltak Palkónak, hogy holnap jőjön el. Palkó jó ajándékkal
eltávozott, s már magáénak tartotta a kisasszonyt, a kecskékhez
ragaszkodott személyekét elbocsátotta, a három leánynak ami a markába
szőr volt, azt akkor kihúzhatták, és ezzel elmentek. Más nap megjelent
Palkó a királyi udvarba, de már akkor azt válaszolták neki, hogy ha a
kisasszonyt akarja, tehát vagyon itt a királynak egy medvéje, hogy
háljon azzal egy éjtszaka. Palkó erre is reá állott, és elmegy a piacra,
és vesz magának egynéhány száz diót és mogyorót, és egy hegedűt; azután
haza ment, és megnézi a szállást; tehát a szoba egy asztalos műhely
volt, melybe a medve már be volt zárva. Palkó elébb még sok kissebb
nagyobb köveket tett a tarisznyájába, azután bement a medvéhez a
szobába: ekkor azonban reá lakatolták az ajtót, hogy onnan többé ki ne
jöhessen. Leült tehát Palkó, és kezdi a diót törni, melyet látván a
medve, megkivánta tőle, kéri hogy adna neki is; Palkó bele nyúl a
tarisznyába, és veszen egy vagy két követ, és adja a medvének; ez foga
alá vette, de nem tudta megtörni, mivelhogy kő volt; kérte hát Palkót,
úgy mond: látom, te erősebb vagy, törd meg; így csalogotta Palkó a
medvét annyira hogy már kifogyott a dióból: ekkor elővette a nála lévő
hegedűt, és kezd hegedűlni. Mondja a medve: Hallod-e Palkó, nagyon
tetszik nekem a muzsika, taníts meg engem: Palkó pedig mondja, hogy
nagyon görbe körmeid vannak, azért neked nem lehet. Mond emez: Tehát
egyenesítsd meg, úgymond, a körmeimet, csak hogy taníts meg; mondja
Palkó: Hallod-e koma, tedd csak ide ebbe az asztalos présbe a kezedet,
mindjárt megegyenesedik. A medve koma belé tette a két kezeit a présbe,
eme pedig ráhajtotta a srófot; a medve rimánkodik hogy már elég volna,
de ez annál jobban szorítja; ekkor elővette a korbácsát, és nagyon
megverte a medvét, úgy hogy már pisszenni sem mert; azután kivette a
borotváját, megborotválta a medve alfelit, és egy sort vert a medve
borotvált részire, és így Palkó lefekszik, és aluszik minden félelem
nélkül. Reggel egy szolga megy az ajtóra, hogy megnézi el van-e
szaggatva Palkó; de e helyett inkább elcsodálkozott, midőn hallotta a
medvét pisszegni, és könyörögni, hogy ott ne járkálnának, mert ha Pál úr
felkél, megint megborotvál és megver. Ezt hallotta az inas, egyenesen
szalad a királyhoz hogy neki megmondhassa; a király maga megy a dolgot
megvizsgálni, de ő is csak úgy találta mint előlmondották; ekkor
felnyitották az ajtót, és Pál kijött egésségesen. Pált tehát úri ruhába
öltöztették, és a király ebédre marasztotta. Ebéd felett mondja a
király: Fiam, a leányom csak az éjjel választja meg melyiteké lesz,
tiéd-e, vagy a melletted levő hercegé; mert a melyitekhez lesz reggel a
kisasszony fordúlva, azé lészen. Elmegy Palkó a boltban, és veszen ott
mindenféle drága fűszerszámokat, és a szakácsot megkérte hogy őneki
külön főzzön vacsorára mézes mákos tésztát, melyet midőn megfőzött, és
vacsora alatt eleibe tettek Palkónak, azt nagyon megkivánta a mellette
lévő herceg is, és kéri hogy engedne neki is belőle valamit kóstolni.
Melyet Palkó által is engedett nékie, a herceg pedig mind megette;
azután bevitték mind a hármat egy szobába; a kisasszony lefekszik előre,
azután a herceg mondja hogy átkozott nagy szorultságban van, pedig ki
nem mehet, mivel az ajtó be van zárva; mondja Palkó: Eredj az ajtó megé.
Ezt megfogadván a herceg, mivel kénytelen volt vele, Palkó is megy, és a
hercegéhez teszi a maga terhét, és egy kis idő múlva leszáll az ágyáról,
és megy a ruhájához, és azokat a fűszerszámokat kezdette enni, kiket
vett volt a boltba. Kérdi tőle a herceg hogy mit eszik? ez pedig mondja
hogy amit ide letettem, mert reggel majd szégyen lesz rajtam ha ezt
meglátják. A herceg is felkél, és megeszi az egész rakást. Hajnal felé a
kisasszony a herceg felé fordúlván, nem állhatja a rettentő bűzt;
elfordúl tehát a Pál felé: ennek pedig a legdrágább illat jött ki a
szájából, és így elaludt a kisasszony Pál felé fordúlva. Mikor reggel a
király nézte, kérdezte egyszersmind a leányát, hogy miért cselekedte
legyen? mondja a kisasszony, hogy rettenetes büdös a szája a hercegnek,
neki nem is kell soha más Palkónál egyéb, mert ennek a szájából a
legdrágább illat jött ki. Így megnyerte Pál a királyi kisasszonyt, és
megesküdött vele, végre az öreg király halála után őtet koronázták meg.



XLV. A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY.

Volt egy mesterlegény, a ki sok országokat bejárkált, hanem sehol dolgot
magának nem talált. A pénze tehát elfogyott, és dohánya sem volt több
mint három pipára való, pedig őkeme igen nagyon szerette a dohányt, úgy
hogy mindég dohányozni akart. Egyszer egy erdőbe jutott, de mivel az
erdő igen nagy volt, sokáig ment, hanem ki nem érhetett; gondolkozott
magában, hogy mitévő legyen: ha lefekszik, vagy megfagy, vagy a vadak
megeszik; soká gondolkozott, végtére még is csak lefeküdt, és hamar
elaludt. De sokáig nem alhatott, mivel igen hideg volt; felkel tehát, s
lám messzi lát egy tüzet: gondolá magában, hogy én oda megyek, talán
csak nem ölnek meg; s fogta magát, a tűz felé sietett, és mikor a tűzhöz
ért, látja hogy három csúnya fekete ember fekszik a tűz mellett; mondja
nekik: jó napot bátyáim! felelnek: Néked is jó napod legyen. Mondja
nekik a vándorló: Szépen kérlek barátim, engedjétek meg, hadd
melegedhessek meg a tüzeteknél; felelnek neki a három fekete emberek:
csak melegedjél meg. Ez lefekszik a tűz mellé, és megmelegszik jól; és
egyszer egyik ember fölkél a tűztől, előlvesz egy nagy pipát, és kér egy
pipa dohányt; a vándorló legény ad neki egy pipával, az lefekszik. A
másik is fölkél, az is kér egy pipával, akkor már megijedett a legény,
hogy magának se marad, de azért még is csak ád neki, az is reá gyújt;
azután a harmadik is fölkél, és hozzá megy, hogy adjon neki is egy
pipával, akkor azt mondja neki: Csak add ide a mi van, majd lesz neked
dohányod a mennyi kell; akkor az utolsót odadja neki. Azután fölkél
ketteje, és elmegy, egyik pedig ott marad a tűznél; egyszer jönnek, és
két szekér dohányt hoznak, azt a tűz mellé ledöntik, és azt mondják
neki: Na te, hogyha ezt a dohányt holnap reggelig meg nem dohányzod,
tehát oda lészsz; majd mind elmegyünk, de reggelre vissza jövünk. El is
ment mind a három, ez pedig a bokrokba ment, és egy hosszu póznát
levágott, abbul pipaszárat csinált, azután a dohányt a tűzre rakta, a
pipa szárat bele dugta, úgy dohányzott. Reggel, mikor a három fekete
ember hozzá jött, már a dohányt mind megdohányozta: hogy látták, a
vállát megveregették, hogy végbe tudta vinni. Azután elvitték, s egy
várost mutattak neki, és azt mondák: Látod ezt a várost, abban lakik egy
gróf, annak van három leánya, hanem mind egész háza népével oly
istenfélők, hogy mi sokszor próbáltuk, még sem tudtuk megkapni őket, mi
pedig ördögök vagyunk; már most próbáld te, hogy ha egyet megkaphatsz
közűlök. Menj be a városba, végy egy házat, mi annyi pénzt adunk hogy
teljes életedbe nem szűkölködöl pénzbűl, hanem egész esztendőn által nem
lesz szabad magadat megtörülni, sem pedig megmosni. A legény elmegy, s
mindent úgy cselekszik amint az ördögök parancsolták: a városba egy szép
házat vett, abba lakott, és a pénze kád számra állott, úgy élt sokáig.
Egyszer a gróf minden jószágát elvesztette a játékon, igen szegény módon
kellett neki élni, azonban egy ember megmondta a grófnak, hogy itt a
városba volna egy ember, az kinek igen sok pénze van, menjen ahoz, az
majd ád neki valamennyi kell. Elmegy a gróf hozzá, már akkor ő igen
piszkos és szurkos szőrös volt, és könyörgött neki, hogy adjon neki
egynehány ezer forintot, majd a jószágát kiváltja, azután megfizet neki
becsületesen. A piszkos, úgy mint az ördögök jobbágya, adott neki pénzt
valamennyi tetszett neki, avval a gróf haza megy, és azt gondolta, hogy
majd elmegy, és a mit a játékon elvesztett, majd vissza fogja nyerni. El
is ment, és azt is mind elvesztette, azután haza ment nagy bújában,
senkinek sem szólt, hanem egyszer azt gondolta magában, hogy elmegy ahoz
a piszkoshoz, majd az megint ád neki pénzt, és el is ment, könyörgött
hozzá, hogy adjon neki pénzt, inkább a három leányai közzűl akármelyiket
akarod, feleségednek veheted. Akkor a legény annyi pénzt adott neki,
hogy egész jószágát kiválthatta a gróf, azután hogy mindent kiváltott,
szépen élt oda haza a leányival.

Egyszer a piszkos elmegy a grófhoz, és mondja neki: Az úr nekem a
leányai közűl egyet ajánlott, már most adja meg. A gróf az öregebbik
leányát behívja, s azt mondja neki: Édes leányom, nekem ez az úr sok
pénzt adott, hogy a jószágomat kiválthattam, azért én közűletek egyet
neki feleségnek igértem, azért elmégy-e hozzá? Felel a leány: Én ehez a
taknyoshoz mennék-e? elszaladt, és reá köpött. Azután a középsőt
hivatta, annak is megbeszélte szándékát, de az is azon szerint reá
köpött, és elszaladt. A harmadikat is behivatja, annak is megbeszéli
akaratját. Az felel az atyjának: Mivel, atyám, parancsolod, én hozzá
megyek, és mindjárt kezet adtak egymásnak. A legény napot tett, hogy
mikorra várják. Akkor elment az erdőre a tűzhöz, és a három ördög már
várta; a tűz mellett egy kád meleg víz volt, és egy fél mázsa szappan.
Mindjárt megkapták és a kádba vetették, megszappanozták és megmosták,
azután kivették, és egy szép inget adtak reá, azután megborotválták, és
igen szép ruhát adtak reá. A kocsik már ott álltak, minden kocsiba hat
hat lovak, az elsőbe fölültették, elől két vadász ült, és hátul két
huszár állt, úgy a többi azon szerint, pedig mind ördögök voltak. Így
nagy parádéval a gróf udvarába mentek, a gróf es leányai nagyon
csudálkoztak rajta, hogy ki legyen az a nagy gavallér. Tehát hogy
megállottak, a huszárok mindjárt leugráltak, és karjánál fogva fölvitték
a garádicson. A menyasszony eleibe jött, megölelték egymást, és
megcsókolták. Ezt hogy a nénjei meglátták, kiszaladtak a kerten. És
mivel hozzá nem mentek, mind a kettő felakasztotta magát. A három ördög
a vőlegényhez mentek, a vállát megveregették, és mondák: Ember vagy,
mert nekünk is hármunknak kettőt szereztél, magadnak pedig egyet, de meg
is érdemled. Akkor nagy lakodalom lett. Azután egymástul elváltak. A
házasok most is élnek ha meg nem haltak A két öregbik pedig az ördögöké
lett.



XLVI. A KÉRKEDÉS JUTALMA.

Egy parasztnak volt három fia, és azokat mesterségre megtaníttatta; az
egyik barbél lett, a másik kovács, a harmadik vitéz. Elmentek
vándorolni; egynéhány esztendőkig oda voltak, azután haza mentek az
atyjokhoz. Az atyjok nagyon megbetegedett és magához hivatta mind a
három fiait, és azt mondá nekik: No most melyitek tanulta ki legjobban a
mesterségit? beszéljétek meg nekem hogy mit próbáltatok: a melyik
legjobban kitanulta mesterségit, az legjobban jár. A barbély azt mondá:
Atyám, én úgy kitanultam a mesterségemet, hogy mikor a nyúl legjobban
futott, akkor borotváltam meg. Az apja azt mondá: Fiam, te ugyan
kitanultad a mesterségedet, magam is szeretem azt. A másik, a ki kovács
volt, azt mondá: Én az én mesterségemet úgy kitanultam, hogy mikor a ló
legjobban futott, a patkót felütöttem, és megint le is szedtem. Az apja
azt mondá: Fiam, te is ugyan jól kitanultad a mesterségedet. A vitéz
gondolkozott hogy mit mondjon az apjának, hát azt mondja: Atyám, hogyan
jártam: egyszer kimentem sétálni a mezőre, oly nagy zápor jött hogy
iszonyatos volt, rajtam volt a legszebb ruhám, mind oda lett volna,
hanem a volt a szerencsém, hogy a kardom velem volt, azt kirántottam, és
úgy hadarásztam magam körűl, hogy egy csöpp esső sem esett rám hazáig,
szárazon mentem haza, a tisztek csak úgy csudálkoztak rajtam, hogy
megláttak, hogy úgy tudok fektérozni; annyi ajándékot kaptam, hogy alig
tudtam elvinni. Erre az apjok azt mondá: Ugyancsak jól kitanultátok
mesterségteket, fiaim, már most az én pénzemre nem szorúltatok, azt a
szegényeknek adom. Hát oda hivatta a papot, és minden pénzit a papnak
adta, hogy a szegényeknek osztogassa; a pap elvitte, és a szegényeknek
osztogatta; a paraszt azután megholt, a fiai nagy haraggal elmentek
vándorolni, és akkor bánták, hogy mesterségekkel annyira kérkedtek. Így
csalatkoztak meg szegények a kérkedés miatt.



XLVII. A SZERENCSÉTLENSÉG JÓL ESETT.

Egy parasztnak három fia volt, azok elmentek szolgálatot keresni. Mikor
mentek, a kissebbik kenyeret kért, mert nagyon megéhezett; a bátyjai azt
mondák neki, hogy ha az egyik szemét ki hagyja szúrni, kap kenyeret; a
szegény gyermek ki hagyta szúrni az egyik szemét, és érte kenyeret
kapott. Azt csakhamar megette, de csakhamar megint megéhezett, és újra
kenyeret kért. A bátyjai azt mondák, hogy ha a másik szemét is
kitolatja, úgy adnak neki; ő hát minthogy nagyon éhezett a másik szemét
is kitolatta, azután egy akasztófa alá vezették; és azt mondák neki:
Maradj itt, ez város, majd mi bemegyünk a városba; és elmentek, és
szegényt ott hagyták az akasztófa alatt. Ők pedig azért cselekedték azt,
mivelhogy az öcscsök szép legény lévén, gondolták, hogy majd minden
ember azt szereti meg, ők pedig szolgálatot nem kaphatnak, aminthogy nem
is kaptak, hanem végtére katonáknak kellett lenniök. A szegény vak pedig
az akasztófa alatt ült, azt gondolta hogy valami város; éjtszaka éjfél
tájban, az akasztott emberek az akasztófárúl leszállottak, és azt mondta
az egyik: Az éjtszaka oly harmat fog esni, hogy ha a vakok a szemeket
megmosnák benne, mindjárt látnának, és más betegségre is igen jó. A
másik azt mondá: Látod, a városban a király leánya már régen beteg, és
senki sem tudja meggyógyítani, pedig könnyű volna, mert a feje alatt egy
varas béka van, azt meg kellene égetni, és azután mindjárt meggyógyúlna.
Azután fölmentek megint az akasztófára. A szegény vak mindjárt elmászott
a fűbe, harmattal megmosta a szemit, és mindjárt látott mint azelőtt.
Akkor fölkelt, és bement a városba, amint bemegy egy házhoz, éppen annak
az embernek a fia vak volt, mert úgy született erre a világra. Kérdi,
hogy miért nem gyógyíttatják azt a gyermeket? felel az anyja: Oh már
sokat költöttem rá, még se használt. Felel a legény: Én meggyógyítom.
Mond az asszony: Csak gyógyítsa meg az úr, a mit kíván, megfizetem.
Mindjárt megkente a gyermek szemeit, és látott a gyermek; kiáltozott,
mondván: Édes anyám, látok mindeneket. Az anyja nem tudta mit csináljon
örömében. Haza jött a gazda; amint látta hogy a fia lát, azt mondta:
Barátom, ezt nem tudom megköszönni, hanem maradj a házamnál mintha
gyermekem volnál; és ott is maradt. Hát elfutott a híre, s így sok
vakokat hordtak hozzá gyógyítani. Azután a király fülébe is ment a hír,
hogy olyan nagy doktor ért a városba, hogy a született vakot is
meggyógyítja, kiküldött egy szép sézát hogy menjen hozzá; fölült és
bement a királyhoz. Monda neki a király: Nekem vagyon egy beteg leányom,
hogyha meggyógyítod, mindjárt neked adom feleségednek, fele
királyságommal együtt. Felel a legény: Hadd lássam én azt a beteget! és
bemegy a beteghez, a pulsusát megtapintja, s azt mondja: Csak hamar
fűtsétek be a kemencét, és jól befűtöttek, ő pedig fölemelte a
királyleányt az ágybul, és a másik ágyba vitte, a békát titkon kivette,
és a kemencébe vetette, és ott állott míg el nem égett. Mihelyt a béka
elégett, mindjárt fölkelt az ágybul a leány, és egészséges lett. A
király mindjárt papot hivatott, és összeesküdtette őket, és vicekirály
lett belőle. Ez aztán a bátyjait magához hivatta, mert az ő
regementjében voltak, és kérdezte hogy vagyon-e több atyjokfia oda haza?
Felelnek: Fölséges király, egy öcsénk van még oda haza, hanem szegény
vak, vakon született. Mondá nekik: Megösmernétek-e, hogyha itt volna?
Felelnek: Mi megösmernénk, mert jegy van a mejjén. Felel a király veje:
Látjátok, én vagyok az öcsétek, itt van a jel a mejjemen. Ti azt
gondoltátok, hogy a ti gonoszságtok rejtekben fog maradni, holott egy
falat kenyérért a szemeimet kiszúrtátok. A bátyjai térdre estek, és
könyörögtek, hogy csak az életeket hagyja meg, akarhogy megbünteti is
őket. De ő azt mondá: Én megbocsátok mindeneket, hanem a regementtől el
kell mennetek, s el is mentek.



XLVIII. AZ IRÁSTUDÓ SZEGÉNY FIU.

Volt egy szegény ember, kinek sok gyermekei voltak, és kenyere kevés. Az
öregbik fia oskolába járt; már jól tudott olvasni, és okosabb is volt
mint a többi, azért hogy látta a nyomorúságokat, azt mondá az apjának:
Édes apám, mink igen szegény módon élünk, azért én azt gondoltam, hogy
elmegyek szolgálni, majd a mit keresek, haza hozom, hogy könnyebben
élhessünk. Az apja mondá neki: No fiam, csak menj el, és keress
szolgálatot. A legényke elmegy egy nagy erdőbe, eleibe jön egy zöld
vadász, és mondá neki: Mit fáradozol szegény legény? Felel neki a
gyermek: Én szolgálatot keresek, ha valaki megfogadna. Kérdi a vadász:
Tudsz-e olvasni? Felel a gyermek: Nem tudok, mert szegény szüléktül való
vagyok, nem taníttathattak. Felel a vadász, ki az ördög volt: No épen
ilyen kell nekem, megfogadlak szolgának és jó bért adok. És akkor
elvitte a házához, és a szobájában az ágyat megmutatta, és mondá neki:
Most az lesz a dolgod, hogy az én ágyamat mindennap föl kell vetned, és
a szemetet kisöpröd mindennap. A legény híven szolgált, amit neki az ura
mondott, azt mind végben vitte; az ura csak ritkán volt oda haza, s
mivel a legénynek dolga sok nem volt, azért a könyveit forgatta, hanem
egy sem tetszett neki; végtére egy rongyost legalól kihúzott, és
olvasta, az megtetszett neki, mert minden ördöngösség benne
megtaláltatott. Azért hogyha az ura odahaza nem volt, mindig abbul
tanult, és végtére jobban megtanulta, mint az ördög maga tudta;
vigyázott is jól, hogy el ne felejtse az ördögi tudományt. Mikor az
esztendeje kitelt volna, az ördög kifizette amiben megegyezett vele,
azután elvitte oda vissza, ahol megfogadta. Azután egymástul elváltak, s
a legény haza ment az apjához.

Míg a pénziben tartott, addig jól éltek, de mikor elfogyott, akkor
megint csak szegény módon kellett nekik élni. Mivel pedig már tudott
magán segíteni, az apjának mondá: Tudod édes apjám, hogy megint
szegénységgel kell élnünk; azért én majd egy nagy ökör leszek, akkor te
hajts el engem a vásárra, és adj el száz forintért, hanem a kötelet oda
ne add, ha mindjárt száz forintot adnak is érte. Az apja más nap a fiát
elhajtotta a vásárra, egy nagy szép kövér ökör lett belőle. Mikor már a
vásárba értek, mindjárt sok kérői voltak, hanem hogy száz forinton alul
nem adta, nem vehette meg senki is, utóljára egy fiatal mészáros jött
hozzá, aki remekelni akart, az megfogta, el akarta vezetni; az ember
pedig mondá: Uram, a kötelet el nem adtam, mert az nekem oda haza kell.
A mészáros egy forintot akart neki adni, de az ember mondá: Uram, száz
forintért sem adom a kötelet. A mészáros megharagudt, visszavetette neki
és újat vett, s rá kötötte, és haza vezette, az istállóba bekötötte,
maga pedig a szobába ment enni. A legényeinek azt mondá: Menjetek,
adjatok szénát annak az ökörnek. A legények szénát vittek neki, hát az
ökör megszólamlott hozzájok, és mond: Nekem széna nem kell, hanem
pecsenye és jó bor. A legények megijedtek hogy az ökör szól, és
kiszaladtak, a gazdának megbeszélték, hogy az ökör emberi nyelven szól.
Erre a gazda szalad, kapja a fejszét és kést, le akarja vágni, de mire a
mészáros oda ment, az ökör elszaladt, és mire az apja haza ment, már a
fia a szobába fütyölt, min az apja mód nélkül megörűlt.

Azután megint jól éltek míg a pénzben tartott; és mikor a pénz
elfogyott, az apjának azt mondá: No most egy szép paripa leszek, aztán
ülj rám, és alább ne adj mint három száz forinton. Az apja úgy
cselekedett mint a fia parancsolta. Más nap egy igen szép paripa lett
belőle, az apja reá ült, s a vásárba vezette. Az ördög, akinél tanulta a
mesterséget, megtudta, hogy oly igen megtanulta, az is elment a vásárra,
és az emberhez megy, és kérdi, hogy mire tartja a lovát? Felel az ember:
Három száz forinton. Az ördög mindjárt ezüst pénzzel kifizette, az ember
pedig elfelejtette a kantárt kivenni a fejibül, mivel a pénz igen szép
volt, azért elment haza; az ördög pedig felült a legénybül lett
paripára, és hegyeken völgyeken ment mint a szél. Egyszer egy korcsmába
teként be, tehát sok részeg ember volt ott, s káromkodtak. Ez
megtetszett az ördögnek, a lovat megkötötte egy fához, maga pedig bement
a korcsmába, a szegény legény ló képibe búsúlt, de el nem
szabadulhatott; arra megy egy gyermek, mondja neki a legénybűl lett ló:
Te gyermek! gyere szabadíts meg, ezt az állam alatt való szíjat kapcsold
ki; a gyermek megijedt, elszaladt tűle. Azután egy leányka ment arra,
annak is mondta, az oda ment és kihúzta a kantárt a fejibül, és az én
paripám vissza szalad nagy messzi. Az ördög ezt észre vette, utána
szaladt, már el is érte volna, hanem a legény egérré lett, és egy lyukba
bújt; az ördög pedig macskává vált, és a lyuknál leste, hanem hogy
sokáig elől nem jött, a macska elaludt; az egér a lyukbul kijött, és
galambbá változott, és elröpűlt nagy messzi, úgy hogy mikor az ördög
felébredt, és észbe vette, már jó messzi volt. Akkor csakhamar tikölő
kányává változott az ördög, utána röpűlt, már el is kapta volna, de a
galamb egy király udvarába röpűlt, és a király leánya épen a folyosón
sétált, eleibe röpűlt, és aranygyűrővé vált; a királyleány látta a
galambot és a gyűrőt, azt gondolta, hogy a szentlélek hozta neki, s az
ujjába dugta a gyűrőt. Erre az ördög a királyba bújt, és annyira
kínozta, hogy majd csaknem meghalt, az ágyban meg sem tudott mozdúlni.
Orvosokat hívatott tehát, hanem senki sem tudta meggyógyítani; hát az
ördög kiment belőle, és doktornak adta ki magát, s a királyhoz ment. Azt
mondta neki, hogy mit fizet neki? ő meggyógyítja; felel a király: Én
neked adom valamit a világon kivánsz; felel a doktor: Én csak azt a
gyűrőt kivánom a mely a leányod ujján vagyon. A király megigérte. Akkor
egy kis üvegből adott neki inni, mindjárt meggyógyult. Azonközben a
gyűrő megszólamlott a leányhoz, és monda: Lásd az a doktor nem más,
hanem az ördög, engem el akar vinni, azért hogyha az atyád parancsolja,
adj oda, de a kezibe ne adj, hanem ejts a földre, majd én köles leszek.
Mikor a király fölkelt az ágybul, a doktorral együtt a leányhoz megy, és
mondja a leányának: Édes leányom, ez az úr engem meggyógyított, hanem a
gyűrődet kivánja, add neki. Felel a leány: Én a gyűrőmet neki nem adom;
és siránkozott; az atyja pedig parancsolta, hogy adja neki; a leány
tehát oda dobta neki a földre, és a gyűrő kölessé vált, a doktor pedig
egy csunya kakas lett, a kölest ette, hanem azt, aki a padlás közé
szorúlt, nem ehette meg, a kakas pedig azt gondolta, hogy mind megette,
azzal elröpült pokolba, a köles pedig, aki a padlás közé szorúlt,
fölemelkedett, s egy szép legény lett belőle. A királyleány
elcsudálkozott rajta, és hogy igen szép legény volt, megszerette, és az
atyjának könyörgött hogy legyen az a legény az ő ura, a király
megengedte, és öszveházasodtak, így a szegény legénybül király lett, még
pedig most is élnek, hogyha meg nem haltak.



XLIX. KÖNNY-KERESZTSÉG.

Volt egy ember, akinek semmi gyereke nem volt. A felesége mindig
könyörgött az istennek, hogy adjon neki egy gyermeket, ha malac lenne
is; és lám az az asszony teherbe esett, és szült egy malacot. A malac
mindjárt tudott beszélni, de az anyja sírt kesergett, hogy malacca lett.
Látta a malac, hogy az anyja örökké sírt, kérdezte hát az anyjától, hogy
miért sír örökké? Felel az anyja: Hogy ne sírnék, mikor gyermeket vártam
az istentől, és malacot adott. Felel a malac az asszonynak: Lásd édes
anyám, nekem hasznomat vehetd, majd a disznókat kihajtom és őrzöm a
makkon.

Egyszer hogy kihajtotta a disznókat, és az erdőn őrizte, arra megy egy
király, és azon az erdőn eltévedt, nem tudott semmiképpen elmenni az
erdőbül. Hát a malachoz megy, s azt mondja a malacnak: Segélj ki engem
ezen erdőbül, a leányom a tied lesz. A malac mindjárt kivezette a
királyt az erdőbül, de aztán megint vissza ment az disznókhoz. Azután
megint más király ment arra; az is eltévedt az erdőben, az is hozzá ment
a malachoz, s mond neki a király: Te malac, vezess ki engem ezen
erdőbül, a leányomat neked adom. A malac azt is kivezette az erdőbül,
azután megint a disznókhoz ment. Harmadszor is jött egy harmadik király,
az is eltévedt az erdőben, azt is szinte azon szerint kivezette az
erdőbül. Azután haza hajtotta a disznókat. Az anyja és apja nagyon örült
rajta, hogy oly szorgalmatos a fiok malac képiben.

Volt pedig az anyjának egy kakassa, kit a malac megszeretett, azért
monda az anyjának: Anyám asszony, a kakasnak adjon ki kukoricát, hadd
hízzék meg jól. Mikor a kakas jól meghízott, akkor megnyergelte, felült
a kakasra, és elment az első királyhoz, és mondá neki: Király, tudod-e
hogy mit igértél, hogy a leányodat nekem adod? A király a leányát neki
adta igéreti szerint, és vele egy komornikot is felültetett a hintóba,
és mikor az erdőbe mentek, a kocsisnak azt mondta a malac: Megállj
kocsis, hadd szállok le; és mikor leszállott, a komornik a leánynak azt
mondta: Menjünk más uton, hogy a malac ne jöhessen utánunk; mit csinálsz
vele? inkább én veszlek el, légy az én feleségem, kár leszesz annak a
csúnya malacnak. Azután más uton elmentek. A malac pedig mind tudta hogy
mit beszélnek; mikor más uton akartak elmenni, utánok szaladt a malac,
és fölugrott a kocsiba, mind a leányt, mind a komornikot lehányta a
kocsibul és mondá nekik: Mivel engem megcsúfoltál, most már nekem nem
kellesz. Akkor a kocsival pénzzel haza ment az atyjához, hol is az atyja
megörűlt annak, hogy a fia oly sok érő jótzágot kocsit lovat vitt nekik.
Akkor megbeszélte hogy hogyan járt.

Más nap a kakast megint megnyergelte, fölült, és elment a másik
kírályhoz, és monda neki: Fölséges király, eljöttem az igéretért, most
adja meg nekem a leányát. A király a szavát nem akarta vissza vonni,
neki adta a leányát, és az is befogatott hat lovat, a leányát
fölültette, és egy komornikot adott vele. A malac a kakast a kocsi
teteibe tette fel, és maga a kocsiba beült, és elmentek az erdőig. Mikor
az erdőbe értek, leszállott a kocsibul, és elmaradt tűlök; mikor egy
darabig mentek, mond a komornik: Hagyjuk el ezt a csúnya malacot, majd
én elveszlek. A leány reáállott, monda: Nem bánom, hogyha elhagyjuk ezen
csúnya malacot; a kocsisnak mondják, hogy nyargaljon; de a kocsis nem
akart, mert félt hogy a malac valami rosszat tesz neki. A komornik tehát
levetette a kocsist, és maga hajtotta a lovakat, és nyargalt amint
lehetett, de a malac utána futamodott, és elérte őket, és a kocsirul
lehányta mind a leányt, mind pedig a komornikot, és minden ruhájokat
lehúzta nekik, azután a kocsist megvárta, és együtt az atyjához mentek,
mind kocsival s pénzzel.

Harmadszor is elment a harmadik királyhoz, és annak három leánya volt;
monda a malac: Fölséges király, emlékezik-e arra, hogy mit igért az
erdőben, mikor eltévedt, hogy a leányát nekem adja? Felel a király: Igen
is, emlékezem. Három leányom van, amelyiket szereted, az legyen a tied.
Felel a malac: Én nem bánom, amelyik szeret, azt add nekem. Bemegy a
király a leányaihoz; az öregbiknek mondja: Menj el vele, édes leányom,
lásd az engem kivezetett az erdőbül; akkor igértem neki, hogy egyet
közűletek neki adok. Felel a leány: Kedves atyám, én el nem megyek azzal
a malaccal. Azután a király a másik leányának mondá, de az is azon
szerint felelt az atyjának. A kissebbik pedig, ki a legszebbik volt,
sírva megy az atyjához, s mondá: Szerelmes atyám, egyik néném sem akar
parancsolatodnak engedni, azért én engedek, és elmegyek vele, akármit ád
az isten; és el is ment vele, és egy komornik. Az erdőben megint
leszállott a malac, és elmaradt, a komornik ezzel is úgy akart; hanem a
leány azt mondta: Isten adta nekem ezt, el is megyek vele. Erre eléjön a
malac, a komornikot levetette, azután a kocsiba ült, és a leány ölibe
tette a fejét, úgy aludt. A leány sírt, és egy csöpp könyü a malacra
potytyant; erre a malac bőre lepattant, és a legszebb ífju lett belőle.
Bezzeg megörült a leány, ölelte, csókolta; azután haza mentek, apja
anyja nem ismerték meg, azt gondolták hogy királyfi: akkor mondá nekik:
Lásd-e édes anyám, hogyha megkereszteltek volna, mindjárt emberi színben
lettem volna; most csak egy keresztyén könnycsepp emberré tett. Azután
nagy öröm lett a háznál, a lakodalmat is ellakták, most is zeng fülembe
a muzsikája, pedig már vége van.



L. A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY.

Egy időben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt
Sándor, Lőrinc és János. Amidőn már sok ideig vándorlottak volna az
országban, egykor útazások közben egész a török gránicig jöttenek,
ugymint Belgrád városáig. Midőn ezen három vándorlókat az törökök
meglátták, azonnal megfogatták, és az legelső urodalom kezébe adták, hol
is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor rabok
voltak is. De esztendőnek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz
forintért egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de
ellenben minden héten kétszer az talpokat megverték erőssen azon okból,
hogy el ne szökjenek. Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendőnek
elfolyását; amidőn kitölt ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és
Holofernes nevezetű basának adták el szinte háromszáz forintért, aki is
ugyan hét esztendőnek elfolyása előtt az napkeleti királynak leányát
elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendők alatt is el nem vehette,
azért is a legerőssebb tömlöcbe tétette. Azon három rabokat egy időben
kiküldötte volt a szőllők hegyére puttonnal kigyókat fogdosni; de
minthogy ők azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették,
azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ővelek haza
vitette. Már annakelőtte készíttetett ő két koporsót, aki az egyik
nagyobb volt a másiknál, a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú
lyukakkal furkálva, azután a princesznét a koporsóba egy ingbe
befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót pediglen jó
erőssen reá szegezte, és így, amidőn a kígyók a leány testiből jól
laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta ő
a szegény leányt az erős tömlöcbe negyven napokig, és azon idő alatt úgy
megették a kígyók, hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen
fájdalmat, gondolhatja mindenki, mely erős volt kiállani. Negyven
napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes a tömlöcből a koporsót, de
a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat egy nagy kazánba
belé rakatta, és belőlök mérget szándékozott főzni. Amint már két napig
főttek, próba gyanánt egy kanállal az kutya szájába bele öntött, aki is
tőle mindjárt megdöglött. A többi között, midőn ezen cselekedetet látták
ezen három ottan lévő foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a
János a többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát
majd én is egy kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá
álltak. Az főzés mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség
által kevessé rosszúl is lett, Jánosnak két baráti megkapták basa
uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek a méregből, a kitől
mindjárt meghalt őkeme. Ezen cselekedet után a három barátok
öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszőrű lovait is
magokkal; de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a
lovakat egy rejtek helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka
idején, legnagyobb mennydörgések villámlások között hason az hídon
általmentek szerencsésen. Amidőn így általmentek volt már a gránicon,
nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek neveztek, és
az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának
látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok
egy lészát csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül
mehessenek. A mint ők jól messzi mentek volt már az hegyen, és a
legfelsőbb parton állottak, következendő nap a hír elszélledett, hogy
azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve hagyták; azonnal utánnok
küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az úton találtak
menni, amerre ők vették útjokat; a hegynek tetején látja az kopasz török
a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött foglyok
volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt
keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította őtet el, hogy valamely
sasok volnának; és így ők lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek.
Mentek mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták
merre volnának; de minthogy az éhség kénytelenítette őket szárazra
kimenni, azon igyekezetöket reá is fordították, és úgy a szárazföldre
kevés idő múlva ki is szálltak. Amint így az erdőben járkálgattak,
birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg egy helyütt az erdőben
egy akolra találtak, és amidőn bementek volt az akolba, hát látnak egy
nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és kérdezi
őket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az
óriás azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a
birkákat behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a
szamár, és más zárja nem volt mint egy kő, de eztet olyan közönséges
emberek tizenketten sem emelhették volna helyből el. Már most amidőn
bezárta volt ajtaját, maga is a tűzhöz jött beszélgetés okáért az óriás;
többi között mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna
legvastagabb; hát a szegény Sándorét legvastagabbnak tanálta, azonnal
megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda
vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek, s
amidőn látták volt hogy óriás uram a tűznél hanyatt lefekütt, egy üszkös
fával János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett
s amidőn a madarak megszólamlottak, ő elvette a követ ajtaja elől, de
ily fortélysággal eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két
lábát, és azok közt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János
valaha csizmadia a legény volt, az tűje és hegyes árra még akkor is nála
volt, egyetemben megtanította Lőrinc barátját is, és adott néki is egy
árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és amidőn az
ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki őtet hamarsággal ki fogja
húzni. János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten
kijöttek, de amidőn már az birkák kimentek volt, megintlen betette
kövivel az ajtaját a vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de
minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton
arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak meghallása után
azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták az ő
szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták őtet, azután a tengerhez
szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok
tizenkét ölnyire a tengerbe voltak, azért hogy ők bosszút nem állhattak,
mindnyájan együtt el kezdtek bőgni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy
ezen nagy sikoltozások után a tenger felháborodott, és habjaival
szegényeket majd eltemette.

De még is isten őket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ők,
míglen egy erdőre találtak, ahol az ő lészáikat kikötötték, és bementek
sétálás képest az erdőbe. A többi között találtak itt egy szép
folyóvizet, ahol is megszemlélték hogy itten embernyomás volt, és ezen
nyomás után addig mentek mentek, míg egyszerre tanáltak egy remetének a
házára, ahová be is mentek, és tanáltak tulajdon egy öreg remetét, kit
szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen fogadta, és minthogy
ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; akarnák ők is ezen
szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a
remete szívesen megtartotta őket. Következendő nap a remete szokását az
én János és Lőrinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebből
állott, úgymint reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni
imádkozni, és ott megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza.
Amidőn a szobába bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá
tartozandó étellel elkészítve, és mindegyik magáét megette. Más nap,
amidőn elvégezték szolgálatjokat, az erdőbe sétálgattak, és azt tanálta
mondani Lőrinc: Te János, üssük agyon ezen vén remetét, van ennek talán
sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad hogy isten
szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba.
Következendő nap, amidőn kötelességekről együtt haza jöttek, hát az
asztalon csak két cipó volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek
nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól mindjárt távozzatok, és haljon
meg olyan halállal, minőt énnekem akart tenni.

Ezzel útnak vették sátorfájokat, és az erdőkön bújdostak mint a rossz
cigányok. Akkor egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám
haramiák voltak, huszonnégyen. Hát oda köszönnek; kérdezik: kik
légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a haramiabasa oda vet egy
aranyat, és János felvette, Lőrinc eleibe is oda vetett, aki eztet fel
nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra huzatta
mint valami kis malacot, és megsüttette őtet, és így maga maradt János.
Hát egy időbe, mikor őtet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az
útjára tanált menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és
egymással jártak; azon egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák
búzát, melyet János tőle elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen első
cselekedetin nagyon megörűltek a több haramiák, és megintlen visszament
valami szín alatt, és felállt a paraszt kocsiára, és bementek együtt a
faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi városba mentek, és
János a károkat megösmerte, és kérte őket hogy ma tíz órakor estve sok
emberekkel jőjenek oda, és fogják őket meg, amelyet bíró uram meg is
cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet
arról megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a
János visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés idő múlva a sok emberek
körűlfogták az elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették őket, de
csak épen a basa maradt együtt Jánossal, kibe minden bizodalma és
reménysége volt, de éppen megcsalatkozott, mivel amidőn leült, ez hátra
taszította őtet, és erőssen megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és
feltették a kocsira mind mint valamely mangalica disznót, de még is csak
arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki a világból, mint ő
a barátját Lőrincet. De midőn a legelső városba bevitték, mindenekre a
legerőssebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát megsütötték
mint ő a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak?
szerették is őtet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek
mellé udvari mesternek tétette. Több időknek elfolyása után, minthogy
János jól viselte magát, és jámbor életű volt, különben szép gyermek is
volt, és tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar őtet kedvelte; de
ami még több, az ő kellemetessége miatt az király leánya bele szeretett,
amelyet idővel atyjának megjelentett azzal a kéréssel, hogy engedné meg,
hogy János őtet feleségűl vehesse. Ezen a császár, azaz a király
megörűlt, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára adta Jánosnak
ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány napoknak
elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok
esztendőket éltek szerencsésen, és többé János nem is kivánkozott
hazájába menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem
hiszi, menjen és kérdezze meg az agyon ütött vak óriástul.



LI. KALMÁR FIA.

Volt a világon, Csehországban, egy nagy gazdag kereskedő, kinek
egyetlenegy fia volt. Amidőn ez már annyira felnőtt, hogy oskolába járt,
és mindenféle irásokat és könyveket tanult, mondotta a fiának: Hallod-e,
kedves fiam, már mostan tanuld a pénzre való játékokat, hogy te is a
többi urakkal egy társaságban lehess. Erre mondotta a fia: Jaj édes
atyám, én azt nem javasolom magamnak, mert úgy lehet, hogy minden
kincset el találnék pazérolni, és aztán mindnyájan koldusok maradnánk és
utóljára is engem fognának kedves szüléim okolni, hogy énmiattam
szegényedtek el. Mondá az atyja: Fiam, ne félj semmit, mert vagyon nekem
annyi, hogy ha mindig költöd, sem fogod elkölteni. Azért neked javaslom
ezen játékokat, mivel te másképpen nem fogsz a városban való néppel
esmeretségben lenni. Mostantól kezdve tehát oly embert fogadok neked, ki
téged mindenféle játékokra, kártyára, kockára, biliárdozásra meg fog
tanítani. Újra mondta a fia: Én, atyám, soha se, mert tudom mi fog abból
következni utóljára is, s az éppen semmi becsületemre sem fog válni,
mivel ha én valamelyiknek a pénzit vagy úgy lehet a jószágát elnyerném,
bizony nem mondaná, hogy isten áldjon meg, hanem inkább átkozna; ha
pedig mindég vesztenék, akkor, tudom bizonyosan, hogy volna becsületem
míg a pénzemben tartana, de mikor elfogyna, épen senki sem nézne reám.
Azért atyám, ne is ingereljen engem arra, mert nekem semmi kedvem reá.
Atyja elhagyta a fiút egy darabig; de sok ízben még is csak mindig
emlegette neki a játékokat; amidőn egykor a fiú csak elment az
almáriomhoz, és kihúzta a fiókot, és kivett valami 10,000 forintot,
mondván: Atyám, én most elmegyek a kávéházba játszani, megpróbálom.
Mondotta az atyja: Most, fiam, szeretem dolgodat, mert ezután fogsz
majdan kipallérozódni, hogyha urakkal társalkodol.

Elment tehát a fiú, és a kávéházba mindjárt leült, és először is kártyát
kért hogy adjanak neki is az urak, akik ottan játszottak; melyre mondván
neki azok: szívesen adunk, el kezdett mindjárt kártyázni. De csakhamar
mind elvesztette azon pénzt, akit elvitt magával, és ismét kért még 5000
forintot a kocsmárostól; amidőn azt is elvesztette, akkor elment haza,
leült atyja szobájába, és úgy szomorkodott. Amidőn az atyja kérdezte
tőle, hogy miért szomorkodol? mondá a fia: Látod atyám, te engem mindig
ingereltél a kártyára, és mostan is már ezen a napon elvesztettem 15,000
forintot. Melyre az atyja feleli: Azért ne búsúlj semmit is; hogyha
mostan annyit vesztettél, máskor vissza fog jönni duplán. Ekkor a fiú
mondá: Hogyha te úgy beszélsz atyám, lásd meg majd utolsó következését,
hogy mi lesz majd belőlünk. Ismét monda az atyja: Annyi pénzem vagyon
fiam, hogy ha mindennap vesztesz annyit a mennyit tegnap elvesztettél,
még sem fogod elkölteni soha. Jaj atyám, folytatta a fiú, addig kellene
a pénzt megbecsülni, míg van, mert mikor már nincsen, késő lesz utána
bánkódni. De atyja nem hagyott neki békét, s a fiú hozzá fogott ismét a
nagy kártyázásnak, kockának és a biliárdozásnak; folytatta is mindig, és
többnyire mindig ott lakott. Amidőn már atyjának sok pénzit elpocsékolt,
hogy már nagyon megtetszett a jószágokon is, máskép kezdett a fiú
gondolkozni, és elment az aranyműveshez, és mondotta neki, hogy
csináljon neki egy oly sisakot, hogy annak sehol se legyen párja, meg
fogja érette a legbecsületesebben fizetni, meg is mondotta, hogy kinek a
fia légyen. Kérdezte az aranyműves: mikorára legyen készen; monda a
kereskedőnek a fia: mentül hamarább, hogyha lehet, mert nagy szüksége
volna reája. Ekkor az aranyműves ígérte, hogy egy hétre készen fog lenni
minden késedelem nélkül. És mikor eltölt az egy hét, oda ment hozzá a
kereskedő fia, vitt magával ötszáz ezer forintot, hogy majdan meg fog
érette fizetni; de midőn kérdezte tőle, hogy mivel tartozik, mondá az
aranyműves: két millió fttal; a kereskedő fia azt felelte, hogy itten
vagyon; én ugyan annyit mostan magammal nem hoztam, hanem majd meg fogom
fizetni: ötszáz ezer forintot mostan megadok. Az aranyműves megnyugodott
benne, mert, úgy mond, tudom, hogy nem fog elveszni; contractust
csináltak tehát, és elvitte magával a szép sisakot, egy selyemzsacskóba
bele takarta, és mondotta atyjának estve, hogy: Hallod atyám, én most
elmegyek, mert már sok jószágodat elpocsékoltam, és mind addig vissza
sem jövök, míg a te elpazérlott pénzedet vissza nem fordítom. Felelt az
atyja: Kedves fiam, azt ne cselekedd, mert hogyha elmégy, bizony
életemet megrövidíted. Mondotta a fiú: Már atyám, énnálam fel vagyon
téve, tehát ne is hátráltasson tőle senki se. Így az atyja elbocsátotta,
mivelhogy a fiának kedvét nem akarta szegni, mondván: Fiam legyen úgy,
mint ahogy teneked tetszik, csakhogy azon kérlek, ne örökösen, hanem
bizonyos ideig maradj csak oda. Mire a fiú: Hét esztendő múlván, atyám,
haza fogok jönni, de elébb nem.

Ekkor reggel a fiú elindúlt, és ment egyenesen Konstáncinápolyba a
tengeren mindenütt, és mikor oda ért, kiszállott a hajóból, és bement a
törők császárnak a fővendégfogadójába. A fogadós csak mindjárt majdhogy
elnem ájúlt, mikor meglátta, gondolván hogy azon török császárnak az
inassa volna, akit tegnap délután eltemettek. A fogadós mindjárt oda
ment hozzája, és kérdezte tőle, hogy mit tetszik neki parancsolni? mondá
a legény: Egy itce bort hozzon nekie, és leült ottan a vendégfogadóban,
és múlatott. Tüstént elment erre a fogadós a császárhoz, és
megjelentette hogy azon kedves inassa, kit tegnap eltemettetett,
feltámadt, és ottan vagyon nála, bort iszik, melyre felel a császár:
Lehetetlen hogy az igaz volna. Monda a kocsmáros: Nincs különben,
felséges császár. Ekkor mindjárt a kocsiba fogatott a császár, és elment
ezen ífjúnak a nézésére; és mikor meglátta, kérdé az ífjút hogy ki
volna; melyre felel az ífjú: Én vagyok egy csehországi nagykereskedőnek
a fia, akinek is mint atyámnak a sok kincsét elpazérlottam, mivel ő
engemet mindig kártyára ingerelt; tehát sokat elvesztettem, és most
eljöttem, atyámat odahaza hagytam, hogy addig fogok szolgálni, míg
csaknem minden pénzét helyre szerzem. Ekkor kérdezvén az ífjút, hogy ki
volna a neve, felel: Én Kis János, ez meg ez vagyok. Erre a török
viszont kérdezte, hogy nem volna-e nekie kedve inasnak hozzá jönni?
Felelt az ífjú: Mindenkor, felséges uram, egy császár udvarába, és
megköszönöm hozzám való szivességét. Ekkor elmentek haza, és mint utólsó
inassának tette, mivelhogy még szokatlan volt udvarában; hanem nem telt
bele mint egy hét, mindjárt második inassának tette udvarába; harmadik
héten tette mint első inassának, mivelhogy jól forgatta magát. Elég az,
a mi aztat nézi, hogy mivel ő magát mindenek felett kimutatta, a török
császár gondolta, hogy bizony nem bolond ífjunak kell ennek lenni, de
mostan azért is megajándékozom egy majorsággal, hanem azért, mint első
inasom meg fog maradni a házamnál.

Lassan-lassan annyira vitte itt a kereskedő fia, hogy mint brigadéros
generális lett, és mind azok felett még is megmaradt mint inassa az
udvarnál, és mind a két gázsit szedte. Amidőn már eztet megkapta, mondá
a török császárnak, hogy valami kevés ajándékkal meg akarná ajándékozni,
hogyha jó néven venné, a császár ő felségét. Kérdezte ez: hogy mi lenne
az? Nem sok: grácia fejemnek. Mondá a török császár: Ha épen egy
pipájából álló volna is, jó néven venném tőled. Ekkor kivette azon
sisakot, akit csináltatott az aranyművessel, és mikor kitette, mondá a
török császár, mikor a fejébe tette: Nem hogy kicsiny ajándékot adtál
volna, hanem mondhatom hogy országomba nem találom fel ezen ajándékot;
amelyért is mostan mint commendírozó generálisságot fogok ezen
ajándékért adni, de még sem bocsátlak el udvaromból, sőt fogsz maradni
nálam. És így töltötte el majdan a hét esztendőt; de mikoron ez eltölt,
szólt a császár: Én tégedet elbocsájtalak, mivel szándékod vagyon haza
menni; de mint hűséges szolgámtól nehezen tudok megválni; esküdjél meg
hát az én kardmarkolatomnál fogva, hogy ismét visszajösz. Amelyre is ő
tüstént megesküdött hétszer, az a császár pedig megtöltött tele három
hajót aranynyal és ezüsttel, úgy bocsátotta útjára.

Amidőn már a hazájába ért, tehát nem is úgy mint becsületes ember
szokott a hajóval beköszönni a városban, hát nem három, hanem tizenkét
ágyút süttetett el; s mikor azt a városban meghallották, gondolták hogy
valami ellenséges hajók; tehát a városból mind kiszaladtak, és meglátták
hogy ezen kereskedőnek a fia érkezett haza; az atyja alig esmert reája,
de ő atyját mindjárt megesmervén, mondá: Atyám, itten vagyon az ajándék
akit neked hoztam. Ekkor csak hamarosan a hajóból mindeneket
kitakarítottak, számtalan sok kincseket találtak benne, és így első
alkalmatossággal atyját mindjárt felgazdagította a fia. De már most
esküvésének eleget kellett tenni, és visszamenni, mondá atyjának: Még
hét esztendőt fogok eltölteni a török császárnál, akkor visszajövök, s
többet, atyám, úgy lehet, hogy el sem megyek; de mostan kell.

Ottan volt egy darabig, és mint első kommendirozó, mivelhogy a nagy
anglus háború elkövetkezett, tehát el kellett nekie menni; hanem itten
szerencsétlenek voltak, mert az anglustól megverettetett a török, és
szégyenszemre vissza kellett menni Törökországban. Minekutánna ezek
megtörténtek, már csakhamar eltölt a második hat esztendő is, és ismét
eljött az ideje, hogy haza kellett menni a kalmár fiának; és mondá a fiú
a császárnak: Hallod-e, én mostan atyámat ismét meg akarom látogatni,
mert ismét eljött az idő; mond a török császár: Hallod-e fiam, hogyha
mostan elmégy az országomból, vissza, tudom, többet nem fogsz jönni.
Melyre felel: Én ismét esküvésemmel fogadom, hogy visszajövök; de, már
mostanában az isten előtt sok imádságot tett, hogy az ő esküvését hiában
vegye, mivel ő többet a törökhöz vissza nem akar menni. Tehát ismét
megesküdött, de olyformán, hogy isten bűnre ne vegye ezen esküvését.
Gondolván ekkor a török császár, hogy bizonyos fog lenni abban, hogy
ismét visszajön; ekkor is mint három hajót megterhelt sokféle portékával
és drága kincsekkel; de minekutánna ő esedező köszönetekkel elindúlt a
török császártól, mondotta a kereskedő fia: Hallod-e uram felséged,
nincsen-e valami titok elrejtve éntőlem, akit én nem tudok? Mondván:
Nincsen, ekkor elindúlt; és amint útazott ismét haza felé, talált egy
szerencsétlent, akit is két halálra való török egy szigetben cipeltek
mint a búzát; monda ekkor a kalmár fia kommendírozó generális: Micsoda
dolog volna ez? ő ezek felől semmit sem tud; ekkor felel a török rab:
Minékünk ezt kell cselekedni, míg csaknem porrá fog lenni, mert ennek a
gazdája nagy bosszút tett a császáron. Ez pedig volt az anglus király
inassa; akit is a tenger mellett találtak, a török rablók elragadtak, és
elvittek mint fogságban. A török minthogy bosszankodott, tehát őtet azon
halálra itélte, hogy itten mind addig kinozzuk, mígnem egészen porrá fog
lenni. Mondá a kalmár fia: Adjátok nekem által ezen holttestet, hogy
temettessem el. Mondván ekkor a két török: Nem lehet, mert minékűnk
kötelességünknek meg kell felelni hanem hogyha a török császártól valami
írást fog hozni, hogy mink adjuk által, akkor szívesen általadjuk, hogy
csináljon vele amit akar. Tüstént mindjárt a hajót kikötötte, hogy
visszamenjen Törökországban, és a császártól ki fogja kérni, hogy majdan
eltemeti; és csakugyan meg is nyerte nagy kérésére az töröktől, hogy
neki megengedte, és azon írást megmutatta azon kínzó törököknek: akkor
neki általengedték, és eltemettette ottan nagy pompával a szigetbe.

Úgy folytatá ismét útját továbbra a kereskedő fia a tengeren; s lám
egyszerre megtalálja azon anglus princesznéket, akit azon boldogtalan
inassal együtt elraboltak, és ottan egy török azon második szigetben
szántatta velök anyaszült meztelen a kősziklás hegyet, és utánok egy
szörnyűtelen drótból font korbácscsal ment ezen pogány török; és mikor ő
mint keresztyén ember ezt meglátta, csaknem elájúlt, hogy miként kínozza
ezen ártatlan személyeket, akik tudom hogy neki semmit sem vétettek,
mert csupa egy ártatlansággal vagynak tele, és nem nézem ki belőlök hogy
valami nagy csínyt tettek volna. Ekkor ismét visszament a török
császárhoz, és ismét nagy kéréssel hozzá folyamodott, mondván: Add által
még mostan énnekem azon szerencsétlen két leányt, akik a második
szigetben kínlódnak. Mondá a török császár: Aztat én semmi módon nem
cselekedhetem, mivel annak atyja tudod hogy nagyon megszégyenített
engemet, és egyszersmind nagy borsot tört az orrom alá. Hanem mondá a
kereskedő fia: Hallod-e felséges uram, hogyha istent esmersz, add által
énnekem, mert tudod hogy én szörnyen megsajnáltam azon ártatlan
leányokat. Ekkor mondván: Itten vagyon az írás, add által azon töröknek,
hogy adja által neked azon erős láncokkal megtörettetett szűz két
princesznét, és csináljad vélek amit a te tetszésed szerént jónak látsz.
Ekkor ismét vissza elindúlt, hogy őket a haláltól megszabadítja, és
majdan mostani alkalmatossággal el fogja haza vinni; aminthogy úgy is
volt. Hanem mivelhogy már a ruháik nagyon leszakadoztak rólok, mondotta
a kereskedő fia, hogy csinálnának magoknak ruhát az hajóban lévő
portékákból, amelyik nekiek tetszeni fog; de mivelhogy ők nagyon meg
voltak törődve, tehát inkább csak a nyúgovást kívánták meg, a ruhával
semmit sem gondoltak. Látván osztán a kereskedő fia, hogy mentűl
hamarább egy város alatt kiköt, a legszebb princesznéknek való ruhát
csináltatott, és úgy vitte be Csehországban: és amidőn atyjának házában
bevitte, a legszebb szobákat választotta számokra; és a hajókból minden
drágaságot kitakarított, s úgy bocsátotta vissza Konstantinápolba a
török hajósokat, mondván hogy ő mostan velek nem megyen, mivel
foglalatossága volna oda haza. Ekkor azok visszamentek, ő pedig ottan
maradt atyjánál, mivel többet nem is volt szándéka visszamenni a
törökhez. És ekkor istennek segítségével az atyjának azelőtt elprédált
jószágát visszaadta, és azon aranyművesnek is, akinek a sisakért még
adós maradt ötszáz ezer forinttal, annak is még interesűl annyit adott,
amelyért annyi időt várt utánna. Így élte boldogúl egy darabig világi
életét.

Amidőn így egykor elment a két leányhoz, és kérdezte tőlök, hogy kinek a
leányai volnának, azt felelé a két leány: Hallod én édes megváltónk
szent János! mert te mentettél meg a haláltól, tehát teneked szívünkből
megmondanánk, hanem ne legyen neheztelésedre, mivel mink aztat nem
akarjuk kinyilatkoztatni, míg csak ki nem fog tudódni idővel hogy kik
vagyunk. Ekkor mondá a kereskedő fia: Én nem is erőltetem azon a
princesznéket, hogy épen nekem kelljen megmondani, csakhogy legyenek
mostan atyám házánál, mintha oda haza volnának, minden dolog nélkül, míg
ki nem fog tudódni hogy kik volnának. Így múlatának a két szüzek a
kereskedő fiának házánál. De mostan a kereskedő fia, aki kommandírozó
volt a töröknél, elment Angliában portékákért, hogy majdan fog onnan
portékákat hozni; de midőn oda ért Angliában, bement a vendégfogadóban,
és kérdezte, hogy mi volna annak az oka, hogy az egész városban csaknem
minden házon egy fekete zászló, némelyeken pedig hat vagy hét is vagyon:
mondá a fogadós: szerencsétlen a királyi ház nagyon, mert a királynak
két leányát és inassát elrabolták a törők tengeri rablók, és mai napig
sem tudják hogy hol vagyon, él vagy hal? és aki valamit tudna felőle
mondani, tehát a király egyik leányát, és fele királyságát annak adná.
Melyre mondá a kereskedő fia: Én voltam a töröknél kommandírozó
generális, és mikor eljöttem onnan, én találtam egy szigetben egy holt
embert, akit a törökök ottan vertek, mint a búzát szokták csépelní; de
én aztat a török császártól kinyertem, hogy énnekem általengedte hogy
eltemessem; és mikor ezen holtat eltemettem, elindúltam ismét útamra.
Hasonlóképpen a második szigetbe tanáltam két ártatlan szűzleányt, akit
szinte úgy nagy nagy kérésemre a töröktől megnyertem, hogy énnekem
általadta; de már annakelőtte ottan szántották a nagy vas ekével a
kősziklás hegyet, hanem mostan nagy boldogságban vagynak atyámnak
udvarában Csehországba. Mikoron meghallotta ezen tudósítást a
vendégfogadós, tüstént a királynál szaladt, és tudósítást tett ezen ífju
felől, akit is a király még bővebben kikérdezett, és mikoron szavából
észre vette hogy bizonyosan az ő két leánya fog lenni, mondá a király:
Hallod-e én kedves fiam, mostan nem fogsz portékát vinni városomból,
hanem a leányomat hozasd haza, és mint királyfi úgy fogsz lenni az én
országomban; mostan tehát egy generálisommal elbocsátlak egy batalion
granátérossal, hogy szerencsésen haza jőjetek. Akkor el kellett jönni
Angliából a kereskedő fiának minden portéka nélkül, amelyre neki ugyan
több szüksége csakugyan nem is volt, mivel már olyan volt mint királyfi;
és úgy elmentek Csehországban; de amidőn ottan kiszállottak, és
bementek; a királyi princesznék meglátták azon jeles generálisát
atyjoknak, és mindjárt leszaladtak eleibe, és mondották hogy: hol jár
ezen az idegen földön? mondá ekkor a generális: Én hol járok? hanem a
princesznék hol járnak itten? melyre mondá a két leány: Jaj hogyha ezen
megváltónk szent János nem lett volna, régen megholtunk volna abban a
kegyetlen szigetben, amelyért is mostan őtet megtartjuk mint örök
megváltónkat. Nemde, mondá a generális, hogy akarnak-e mostan haza jönni
atyjoknak országában? Melyre a leányok mondották, hogy csak atyánkat és
anyánkat láthassuk még meg, mindjárt készek vagyunk a halálra menni.
Ekkor elindúltak a tengeren és mentek Anglia felé. De midőn már nem
messze voltak Angliától, megirígylette a generális a kereskedő fiának a
két princesznéket, tehát abban mesterkedett hogy elveszítse; amely
szándékában csakugyan végben ment, mert csináltatott egy olyan sétáló
helyet, hogy aki a vége fele ment, minden bizonynyal a tengerben esett;
és mikor készen volt, akkor kihívta őtet sétálni; de midőn ki akartak
menni, nem akart a kereskedő fia előlmenni, hanem mondván a generális:
Mostan magának elől kell mindenkor menni, mivel ne úgy gondolja magát
mint kereskedő fia volna, hanem mint princ. Ekkor ő ment elől, és mikor
a vége felé ment, belé esett a tengerben. Mondá ekkor a két leány: Jaj
oda a megváltónk. Ekkor a generális két pisztolt kirántott, és a két
leánynak szegezte, mondván: Mind egy, akár úgy meghaltatok volna, akár
itten, hogyha meg nem esküdtök hogy én találtalak meg benneteket. Ekkor
kénytelen kelletlen meg kellett nékiek esküdni, hogy aztat mondják, hogy
a generális találta meg őket a szigetben. Így tovább folytatta az útját
az generális.

De a megváltó szent Jánost azon holt lélek, akit eltemettetett, minden
sérelem nélkül megragadta, és a tenger fenekéről Anglia alá vitte és
ottan letette, mondván neki, hogy nem esmerné őtet hogy ki volna? melyre
mondá: Én nem esmerem; ekkor felel ezen ártatlan inasnak a holt lelke:
Én annak a lelke vagyok, akit te eltemettettél abban a szigetben; hanem
mostan csak fogadd meg amit én neked mondok: nem fog neked az rosszadra
lenni: itten van a pénz, csináltassál magadnak három öltő ruhát, egy
közönséges, egy kőmíves, és egy ácsruhát, és menj be a városba abban a
fogadóban, aholott legelébb voltál, és múlass ottan, míg én majdan el
fogok oda menni, és meg foglak tanítani, hogy mit cselekedjél továbbad.
Majdan mikor a generális haza jön, te csak hallgass magadba, ne szólj
semmit se, majdan kivilágosodik hogy te voltál az aki engemet, és a
princesznéket megszabadítottad. Alig hogy ők kibeszélték magokat,
mindjárt elérkezett a generális a princesznékkel, amidőn nagy ágyú- és
muzsikaszó alatt őket behozták, de mikoron a király kérdezte, hogy hol
vagyon a kereskedő fia, akkor mondotta a generális: Még mikoron mentünk
Csehország felé, akkor a tengerben esett, és nem is ő találta meg
leányodat, hanem én, amint oda járkáltam; a mely jótettért mostan én a
kissebbik leányodat kívánom magamnak feleségűl. De erre a királyi
princesznék aztat mondották: Atyám, én és a másik testvérem férjhez nem
megyünk addig, míg minékünk nem fogsz csináltatni egy kápolnát, aki
huszonnégy óra alatt elkészűljön, mind a kőrakása, mind a famunkája, és
az oltár is benne másik huszonnégy óra alatt készen legyen, és
mindenféle történetünk, akik csak rajtunk estek, mind le legyen a
templomnak belső részén pingálva, ez pedig a másik huszonnégy óra alatt
megtörténjen, máskülömben mink soha férjhez nem megyünk. Mely
kivánságaikra a király atyjok tüstént mindenfelé kipublikáltatta, hogy
ilyen s ilyen kápolnát ki vállalna fel, akit is ennyi idő alatt el
kelljen minden késedelem nélkül készíteni. Hanem senki sem vállalta fel;
még is a többek között volt egy korhely kőmíves mester, aki felvállalta
hogy el fogja készíteni huszonnégy óra alatt a kőrakását. Mondá a
király: Hallod-e: hogyha el nem fogod készíteni, tehát halál a fejeden;
más pedig, ha meg fogod csinálni, rémítő kincset kapsz. Ekkor elment a
kőmíves, és mindenfelé legényeket keresett; amidőn épen abban a
vendégfogadóban ment, ahol a kereskedő fia volt kőmíves ruhában,
mondotta a mester, hogy nem volna-e kedve jó fizetésért eljönni munkára?
mondá a legény, a kereskedő fia: Szívesen, miért nem? hanem a mester
úrnak valamit akarok mondani, nevezetesen hogy az pallérságot adja által
nekem a munkának elkészítésében. Mondá: Fiam, én általadhatom, de hogyha
majdan el nem találod készíteni, én fogok halállal adózni. Mondá amaz:
Ne búsúljon semmit sem, és a mellett aztat is kikérem, hogy én estveli
tíz óráig hozzá se fogjak; melyre felel a mester: Már én, fiam, csak
terád bízom, csináld, ahogy tenéked tetszik. Hozzá fogott tehát a legény
mint estveli tíz órakor, és a többi legényeket mind lerészegítette, és
midőn már látta hogy elaludtak, elment őhozzá azon holttestnek a lelke,
és a fundamentomnak a négy szegletiben egy csáklyával bele vágott,
mindjárt készen volt a kőrakása a kápolnának; így szintén a másik napon
is cselekedett az ácsmunkával; ekkor a mesterek rettentő köszönettel
voltak őhozzá, amidőn elkészítette a kápolnát, a legényeket mind ki
fizettette a mesterekkel, mintha csak annyit dolgoztak volna, bárha
ugyan hozzá sem nyúltak, és nem is tudtak felőle semmit sem. Hanem
lássuk mostan itt a harmadik esetet, azaz a pingálást: hogy ki fog lenni
aki majdan fel fogja vállalni! Nem egyéb senki sem, hanem csak a szegény
kereskedő fia; de őtet nem esmerték meg, mivel azon holttestnek a lelke,
akit eltemetett azon szigetben, egészen elváltoztatta, és a leányok sem
esmerték meg. Történt tehát, mikor már csak az oltárnak pingálása
hibázott a kápolnában, nem akadt senki aki felvállalta volna, mivel
számtalan sok bajból kerűlt ki annak pingálása, és még, ami nagyobb, az
hogy a leányoknak mindenféle történetét, aki csak rajtok esett, míg oda
voltak, mind úgy legyenek belül a kápolna falain lerajzolva, anélkül
hogy a princesznék valamit szólanak felőle. Nincsen már senki, búsúl a
király szörnyen, hogy már eztet nincsen kinek felvállalni. Elmegyen
tehát ekkor a kereskedő fia, és a királynak jelentést teszen, mondván:
Itten vagyok felséges király, abban a kápolnában oltárt csinálni, és
mind azokat a történeteket, akik a leányokon estek, belül kipingálni.
Ekkor kinek volt nagyobb öröme, mint a királynak, hogy már leányainak
minden kedveket be fogja tölteni. Ekkor elment a piktor, a kereskedő
fia, és a pingáláshoz hozzá fogott mint tíz órakor estve, amint a
holtlélek mondotta, és ekkor a holtlélek oda ment, és mindenféle
eseteket kipingált, nevezetesen először hogy mikor a tengerparton
sétáltak, mimódon fogattattak el a töröktől; annakutánna micsoda
állapotban voltak azon kegyetlen szigetben, mikor elküldötték; micsoda
nagy kínok alá voltak ott vettetve; és mikor az ő megváltójok Szent
János megtalálta elsőben is az inast, hogy micsoda nagy kínok alá volt
az inas vetve; és hogy ment a kereskedő fia vissza Konstancinápolyba,
hogy az ő megholt testét továbbra ne kínozzák, és mikoron mindent
megnyert a török császártól, hogy általadta nékie, mely nagy pompával
eltemette; de már mostan, minekutánna az inast eltemettette, továbbra is
akarta útját folytatni, amidőn el is ment útjának továbbra való
folytatására, el is érte ugyan a rémítő második kegyetlen szigetet,
amelyben megtalálta a két anglus princesznéket, és hogyan mondá: Ó te
kegyetlen pogány török, hogy nem szánod ezen ártatlanokat? és hogyan
ment a törökhöz, és mondotta hogy adja által neki, aki is a császárhoz
visszaigazította, és elment a szánakozó kereskedő fia, és ezeket is
megszabadította, és miként vitte be a hajóban, mint esedeztek a leányok
nékie a megszabadításért, és úgy bementek a hajóban, és útaztak
Csehország felé; amidőn oda értek, hogy micsoda boldogságban tartotta a
leányokat, és annakutánna mikor elérkezett a kereskedő Angliában, hogy
majdan portékát hoz, mi módon tudta meg a király nekiek jólléteket, és
hogy küldötte vissza portéka nélkül Csehországban, hogy két leányát haza
hozná; a generálist is, hogy miként küldötte egy batalion granatérossal
el, hogy ők majdan szerencsésebben haza jönnek; s amidőn már oda értek
Csehországban, akkor mimódon szállottak ki a hajóból, és hogy mentek be
a városba, hogy és miként látta meg a két leány a generálist az ablakon,
és mikoron megesmerte, micsoda sietséggel szaladt oda hozzája, és hogy
csókolták az ő megváltójokat Szent Jánost; annak utánna a generálissal
folytaták beszédjeket, és úgy felültek a hajóra, tovább utaztak a
tengeren; miként és mimódon annakutánna csináltatta azon sétálóhelyet,
ahol a kereskedő fia a tengerbe esett, és hogyan tartotta a pisztolt a
két leányra: egy szóval minden történeteket lerajzolt a holttestnek a
lelke. Midőn már minden készen volt, a lélek mondotta, hogy mostan
minden színedet elváltoztatom, és majdan midőn a generálissal a király
és felesége, leányaival, el fognak menni, és meg fogják ezen szörnyű
történeteknek képeit látni: akkor hát széljel néz a király, és kérdezi a
generálistól hogy beszélje el a leányainak történetét, hogy miképpen
volt? Ekkor mondja a generális: Éppen úgy volt, mint ahogy le vagyon
pingálva. Jaj, mond a király, tehát maga még az én leányaimat is meg
akarta szántszándékkal ölni? Én nem, felel a generális, az éppen hamis
pingálás. Nézi a király továbbra is, tehát megtalálja a kereskedő fiát,
akit a tengerben öletett, hogy miként vesztette el, aki bizonyos igaz
volt, hogy az ő leányait az találta meg. És ekkor a holttestnek a lelke
elváltoztatta a színét a megváltójának, vagy is a piktornak, és úgy ment
mindenütt őutánnok. Amidőn egyszer a kissebbik leány hátra nézett,
mindjárt a kereskedőnek fiát megesmerte, és a nyakában borúlt, úgy
csókolta és örvendezett mondván: Felséges király atyám, ez az aki minket
megváltott a haláltól, nem a generális, hanem a generális, amint ottan
vagyon, a tengerbe ölte. Tüstént a generálist megfogták, és négy felé
vágták, mondván akkor a király, beszélné el a történetet, amelyre mondja
a kereskedő fia: Beszélni el tudom, hanem a pingálást nem én tettem,
hanem azon szerencsétlen inasod, akit abban a szigetben eltemettem, ahol
őtet megváltottam. Legelőször is tehát annak a lelke csinálta mind ezen
épületet, amit csak látsz itten, és rajzolva; melyre felel a király:
lehetetlen volna az; akkor a holtlélek megszólalt nagy fényességben, és
mondotta a királynak: Igaz, felséges császár, én voltam a te hűséges
inasod, és ilyen kínos halál nemivel kellett meghalnom, és ez volt a mi
megváltónk Szent János. Ekkor megköszönte a királynak hozzá való
jóságát, és a megváltójának, és kiment, többet nem is látták.

Ezeknek utánna haza mentek, és mindjárt papot és hóhért hoztak, a pap
eskette, a hóhér seprőzte, még mostan is foly a lakadalom. Annakutánna
az atyját is oda szállította az édes anyjával együtt Csehországból,
mindeneket pénzzé tétetett velek odahaza, és úgy általvette a
királyságot az anglus királytól. Ő volt annakutánna a király, de
csakhamar megholt az anglus király atyja és anyja. Akkor a töröknek
üzent, hogy készüljön, mert mostan vagyok anglus király, aki voltam mint
kommandírozó generálisod; hanem meg kell lakolnod azon két ártatlan
princesznéért, akit az anglus királytól elraboltál egy inassával együtt.
Annakutánna nagy haddal reá ment, és szörnyen megverte a törököt úgy,
hogy a török császár maga is letérdelt előtte, és úgy kérte a
békességre, fogadván, hogy többet nem fog olyan kegyetlenséggel a
keresztyénhez lenni. Így ő is mondá: No grácia! mert te is engedtél
énnekem. Így holtig való békességet kötöttek egymás között, és mai nap
is élnek, ha meg nem holtak.



LII. APOLLÓNIUS KIRÁLYFI.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus.
Ennek volt egy szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal
ékeskedő felesége, ki őtet házasságoknak második esztendejébe egy
kellemetes leánygyermekkel ajándékozta meg. Eleonórának nevezték a
leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden asszonyi
tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy előmenetelt tett,
hogy a vele egy idejűket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet
minden kellemetességekkel annyira felékesítette őtet, hogy még gyenge
korába imádásából a tisztelők már kifáradtak, s a liliomi deliséggel
pompásan felnyúló rózsaszál számtalan ífjakat fűzött rabláncaira még
korán. De az ő szerető anyja, kinek éjjeli nappali gondja ő volt
egyedűl, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak tizenöt esztendős
korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király Antiochus, de
még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még édes
anyai ápolásra volt szüksége.

Történt azomba, hogy minekelőtte széttépte volna a halál a szeretetnek
rózsakötelét; Antiochus haldokló feleségétől azt kérdezte, hogy adna
néki tanácsot jövendőbéli házasodása felől, melyre a haldokló azt
válaszolta, hogy azt vegye el jövendőbéli feleségűl, kinek lábára az ő
cipője felmegyen. Több jeles asszonyságok s fő familiájú leányok
próbálták a megholt királyné cipőjét lábaikra, de egy sem találta
alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivűl. Borzadt ezen
szerencsétlen próbának következésétől a természeti irtódzást érző
Eleonóra; de atyja magát szeretett feleségének végrendeléséhez tartván,
elhatározta tulajdon leányát feleségűl elvenni, s bármint vonakodott az
ezen irtóztató cselekedettől, kénytelen volt megigérni, hogy igyekezik
magát meggyőzni, s atyja parancsolatjához engedelmes lenni. – Hogy tehát
a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától, azokat az
ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki hogy
aki az ő találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem
találja, életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen
áldozatjai a király kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét
ki nem találhatták, mely is e volt: „_ördögszekeren járok, anyai hússal
élek_.“ De volt azomba egy Apollónius nevű, mind testi, mind lelki
kellemekkel a természettől a pazérlásig felruházott jeles hercegfi, ki
nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal ment a
leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges
dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s
megköttetvén hajóit a kikötőbe, maga elindúlt a királyi várba,
kísérőinek azt parancsolván meg, hogy ha harmad napig vissza nem
érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s az ő részére csak egy kis
ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illő hercegi ruhába felöltözvén,
méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott
tárgyát tőlle elzárta, s őtet bizonytalan jövendőkkel kecsegtette. Alig
hogy belépett Apollónius a királyhoz, midőn az ő jövetelétől és
szándékáról kérdeztetett meg, melyre ő kinyilatkoztatta, hogy
Eleonórával gyűrűt ohajtana váltani. Megborzadt ennek hallására, az ífju
deli testalkotását, s szép formáját andalogva szemlélő Eleonóra, és
sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a hirtelen halál által
megöletni; sőt még maga a király is, ki külömben a leánya bírásába
kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midőn ebéd felett
látta, hogy szeretett leányának gyöngy szemeiből, a vele általellenbe
ülő ífjú látására szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De
minekutánna elhatározott akaratját hallotta volna Apollóniusnak,
elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a gondolkodásra három napokat,
a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét, tudtára adta a király,
hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog akasztatni.

Hogy ez ne történhessen, Eleonóra, midőn egyszer magát találta
Apollóniust, megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes
tettét felfedezte nékie. Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat
készített az Apollónius számára, midőn a három nap eltölte után
megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére, s ámbár jól
tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s
kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem
tudta fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte
meg, hogy micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki
megörülvén ezen, térden állva huszonnégy óráig való gondolkozásért
könyörgött. Megengedte ezt a király, s megelégedve hallotta leánya
büntetését, mely Apollóniust kő közzé való rakatásra itélte. De a
különben szelíd lelkü Eleonóra előre beszélt az építő mesterrel, hogy
hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen kő épületen, hol valami kevés
ennivalót be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan kő közzé rakák
Apollóniust, úgy mindazáltal hogy őrólla Eleonóra három hétig való
eledellel s itallal gondoskodott.

Ez által a király meg lévén engesztelődve, elhatározta magába, hogy
leányát nyilvánságosan feleségűl elveszi. E végre heted nap múlva pompás
ebédet, s ebéd után vídám mulatságot parancsolt, s számos vendégeket
hivatott, hogy ezek részt vegyenek az ő örömében. De az Apollónius
szépségétől a bódulásig elfogott Eleonóra a hét napokat arra szánta,
hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse. E végre
egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden
asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset
és mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bővséggel, s az
esküvésre rendelt nap előtt való estve, kibontván tulajdon maga a
kőrakást, szeretett Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart
felé tartott. El is érkeztek szerencsésen, úgy hogy őket senki észre nem
vette, s kedvező szél hajtván vitorlájokat, a két szerelmes pár már
reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket tett, s atyjok várától
már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a hosszas útazásba
különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy valahol
szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez
helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus
ellenek való haragja nem tanácsolja, hogy az ő herceg atyjához menjenek,
elhatározta magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a
maganosságba Eleonórával, mintsem mind a kettőjök életét
szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek, s hol semmi emberi
teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes hónapok, de
minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra
minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre
menjenek által, hol emberi társaságba részesűlhetnek. Ismét hajóra
rakván azért mindeneket, útnak indúltak, s szerencsés útazást tettek,
míg végre a harmadik napon Eleonóra szült egy leánygyermeket, kinek
szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra elájulván,
holtnak látszott, s bár sürűen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas
szívű Apollónius szeméből, őtet mint megholtat kéntelen volt koporsóba
tenni. Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az előtte kedves testet
zárja, feje alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a
megholtnak élete s familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a
megtalálót, hogy ezen pénzből rangjához illő módon temesse el. A tenger
hátára bízván tehát e kedves kincsét, maga tovább folytatta útját, ahol
valami városra talála, s csakugyan három nap múlva ért egy régi
kikötőhelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a szárazra
kiment, és egy hegynek tetejéről észre is vett egy várost, hová való
menetelét azonnal elhatározta.

Azalatt az Eleonóra koporsóját a tengerből kifogta egy halász, s
felbontván azt, észrevette csakhamar Eleonórán az életnek még némely
jeleit, s testét dörgölgetvén, csakhamar mozgását vette észre. Kettős
szorgalmatossággal ápolván a jólelkű halász feleségével együtt
Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most ez a
mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget,
szüntelen zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár
semmit sem múlattak el a halász és a felesége, hogy őtet
vígasztalhassák, s megelégedést szerezzenek nekie, ő mindazáltal
vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a tenger partjára, s vigyázott
kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgető hajót, melyen
férje után tovább útazhatna.

De hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba,
egy legszélső háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s lehető
újságról tudakozódik. Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy
özvegy királyné, ki a tengeri rablóktól most legközelebb annyira
megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel verettetvén, királyi városa
is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak meg a végső
pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét
megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétől. E végre felmegy
a királynéhoz, és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek
ajánlotta magát. Kegyesen fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását
Apollóniúsnak; őtet teljes hatalmú vezérnek kinevezte, s a győzedelem
esetére, még kezével is megkínálta őtet. Apollónius tehát hajókat
készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra mindennap taníttatta, s
nem sok idő múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal szembe mert
szállani kevés de válogatott embereivel. – Ezen szándékát midőn a
királynénak kinyilatkoztatta, ez őtet minden szükséges dolgokkal
felkészítvén, tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok
szerencsét kivánt. Apollónius megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan
nem sokára észrevette a tengeri rablókat, s vitézeit felszólítván, hogy
ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg kötelességét; maga
oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a tengeri
tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt
hajójok, igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. –
Kibeszélhetetlen örömmel fogadta Apollónius győzedelmét a nép, messziről
eleibe ment nékie, aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a
várnak kulcsait. Mindezeket szívesen fogadta Apollónius, sőt a királyné
kezét is bizonyosan meg nem vetette volna, ha kedves leánya, kit az
Eleonóra halála után ő a nevelés végett ezen királynéra bízott, meg nem
halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett ugyan azokba a
mulatságokba, melyek az ő kedvéért tartattak, de kedves felesége és
leánya képei szomorúan lebegvén előtte, szivéből a víg kedvet csaknem
egészen kizárták.

Ilyen szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midőn magát egy idegen
országból való drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira
vásárolni, mint valami újságot kivánván hallani, bébocsátotta magához, s
minekutánna tulajdon hazájából valónak titkon kiesmérte, az ő atyja
felől is, de csak alattomba kezdett tudakozódni, akitől midőn
meghallotta, hogy Antiochus király már ezelőtt három esztendővel
meghalt, az ő országát pedig a főrendek Apollóniusnak ajánlották, mint
aki a találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé
tette; és hogy őtet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba
kerestette; elhatározta magába hogy hazájába visszatér. Midőn ezt ő a
királynénak kinyilatkoztatta, hát ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó
személyt, akit midőn közelebbről kivánt volna meglátni, esméretes
orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt Eleonórájára.
Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések
után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra
elbeszéllette, hogy a halász és felesége ápolásai által miképpen éledett
fel, s hogy most már, megúnván a pusztában lévő unalmas lakást, elindúlt
ezen királyi városba, hogy valami nagy méltóságú hercegi leányokat
tanítván a muzsikára, abból magát jobban el tudja táplálni. Apollónius
elbeszélvén mindazt ami őrajta esett azolta, miolta egymást nem látták,
tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s atyja felől
hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván sorsát
ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót
készíttetvén, azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle
drágaságokkal megrakván, őket áldások közt útnak bocsátotta. Az
Apollónius és Eleonóra határtalan örömét, csak az ő kedves leánykájoknak
jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig kedvező szél hajtvan
hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek abba a
kikötőbe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent
kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét
esztendei távolléte után is a gyönyörű Eleonóra az udvari tisztektől
megesmértetvén, nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához
hivatván az ország főrendeit, elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit
ő kénytelen volt szenvedni feleségével együtt, az Antiochus dühösségét
akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek volna, mind a
fő rendektől, mind a néptől törvényes uralkodóknak esmertettek el, és
ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.



LIII. HALÁSZMESE.

Volt egy király, és annak a királynak egy halásza, akit a király egyszer
elküldött, hogy fogjon nehány font halat, mert egy kis vendégséget akar
indítani. A király özvegy volt. Elmegy a halász, egész nap mindig
iparkodott hogy foghasson, de semmiképpen sem foghatott, mely miatt igen
búsúlt. Egy zöld ruhás ember, arra megy, és kérdi tőle hogy miért búsúl
oly igen? A halász azt mondja: A király azt parancsolta, hogy fogjak
egynéhány font halat, de épen egyet sem foghatok, akkor a zöld ember azt
mondja neki: Add nekem amit a házadnál nem tudsz, én elég halat fogok
neked. Az ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő a házánál nem
tudna? hát mikor semmit sem gondolhatott, azt mondá: Na legyen a tied az
kit nem tudok az házamnál. Akkor mondá a zöld ember: Most ereszsz egy
kis vért a kisujjadbul; és adott egy kis vért a kisujjábul, a zöld ember
cédulát írt azzal, azután annyi halat fogott neki, hogy szekérrel
kellett hordani. A vendégség meglett, azután látta az ember hogy a
felesége teherben vagyon: akkor ijedt meg hogy mit cselekedett, hanem ő
senkinek sem mondta, csak magában tartotta. És mikor már a szülésnek az
ideje eljött, szült a felesége egy szép férfi gyermeket, kit hogy
meglátott az apja, majd hogy meg nem halt bújában.

A gyermek szépen nevekedett, azután oskolába járatták, ott jól tanult,
úgy hogy a tanítója nagyon örvendett rajta. Hanem mikor a gyermek haza
ment az oskolábul, az apja nagyon siránkozott: kérdi a gyermek, hogy
miért sír oly nagyon mikor haza jön? Azt mondta: Talán az ördögnek
eladott kend? Akkor az apja kivallotta, és megmondta, hogy hogyan járt.
A fia azt mondá az apjának: Apám, semmit se busúljon kend, megsegít az
isten engem az ördög kezibül. Akkor elment a paphoz, megbeszélte neki
hogy mi baja volna, a papok minden szentelt jószágokkal megrakták, hogy
az ördög hozzá ne férne, és mikor eljött az idő, elvitte az ember a fiát
a tenger mellé, s ott várta az ördögöt fiastul. Hát egyszer csak látja
hogy nagy szélvészszel jön az ördög a vizen hajóban; hogy oda érkezett,
megfogja a gyermeket és a hajójába bele veti, és elmegy nagy sebesen; az
ember meg haza megy nagy keserves sírással. Az ördög már három országon
általvitte a gyermeket, hanem a szentelt eszközök által úgy
megerőtlenedett, hogy már tovább nem vihette, el kellett a gyermeket
hagyni, maga pedig elment nagy haraggal, és a cédulát is visszavetette
neki.

A fiu hát most bujdosik mindenfelé, de semmit sem látott csak eget, és
földet, és vizet, és már besötétedett, akkor egy nagy kőszikla alatt
látott egy kis lyukat, és abbul a lyukbul nagy világosság jött ki; és
nagy kiáltást hallott, mondván: Segélj ki engem ebbül a lyukbul,
szerencsés ember lészsz a világon. Erre fut, és egy durungot talált,
avval a követ felfeszítette, és egy undok varasbéka jött ki alóla; a
legény megundorodott tűle, azután a béka megrázta magát, s egy szép
leány lett belőle, hogy a legény nagyon csudálkozott rajta, és látta
hogy a kősziklábul egy nagy aranyos vár lett, és körűlte szép aranyos
kert terjedt el; a leány pedig megszólamlott hozzá, mondván: Látod,
engem megszabadítottál egész várammal együtt, hanem most végy el engem,
és légy az én uram. Én el voltam átkozva, én király leánya vagyok. Ekkor
elvette, és más városba mentek, megesküdtek, hanem azután is csak abban
a várban laktak.

Egyszer a fiu nagyon szomorú volt; a felesége észrevette a szomorúságát,
és kérdezte hogy miért oly szomorú? Akkor mondá: Szeretném a szüléimet
még egyszer meglátni. Mondá a felesége: Szüléidet ha akarod meglátni,
megláthatod, hanem megbánod, mert nagy bujdosásodra fog esni. Mondja az
ura Csak még is szeretném meglátni a szüléimet. Akkor egy almáriomot
nyitott fel neki, és abban az apját és anyját meglátta, hanem szörnyű
messzi voltak hozzá; mondja hát: Még is csak elmegyek én, meglátogatom
őket. Akkor a felesége egy gyűrűt adott neki, és azt mondá: Vedd el ezen
gyűrűt, ennek oly ereje vagyon, hogy ahol akarod, mindjárt ott lehetsz,
és hogyha valami szükséged lesz, szorítsd meg a gyűrűt, én mindjárt ott
leszek segítségedre; hanem a király ha kérdezi tűled, hogy ha van-e
feleséged, és ha szép vagyok-e, azt ne mondd hogy szép vagyok, mert
megbánod. Akkor gondolta hogy az apjánál legyen, és mindjárt ott
termett.

Ahogy a király meghallotta, hogy a halász fia megjött, mindjárt magához
hivatta, és mindent kérdezett tűle, hogyan és miket kellett neki
próbálni; ő pedig mindent elbeszélt, hogy hol járt, és miket próbált.
Akkor a király mondá: Van-e szép feleséged? Ő pedig mondá: Van bizony,
olyan, hogy egész országában olyant fölséged nem talál. A királyné szép
de csak árnyékában sem állhat ennek. Akkor a király azt mondá: Na ha oly
szép, hozd el, hadd lássam, mert ha el nem hozod, vagy el nem hozatod,
én tégedet fölakasztatlak, mert a király azt gondolta magában: ha
egyszer itt lesz, akkor majd elveszem tűle feleségemnek. A tömlöcbe
vettette tehát, hogy, ha el nem hozatja a feleségét, fölakasztatja. Hát
szegény a tömlöcben szomorkodván eszibe jutott a feleségének mondása;
akkor gondolta magában, ha elhívom a feleségemet, talán csak nem veszi
el tűlem; azért a gyűrűt megszorítja, s a felesége mindjárt ott termett.
A király hogy meglátta, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép asszony
az! és jó ebédet készíttetett, és ebédeltek. Ebéd után az asszony a
királytul kikéredzett, hogy hadd sétáljon egy kicsint az urával; a
király azt mondá, hogy kimehetnek, hanem soká odakint ne maradjanak,
kimentek hát a kertbe, sétáltak, azután leültek egy pázsitra, ott a fiu
a felesége ölibe tette a fejét, és elaludt; a felesége lehúzta a gyűrűt
az ujjárul, és egy pár vassarut hagyott neki, és a talpára azt írta:
Ezen vassarukat húzd a lábadra, és addig menj a világon, míg egy
darabjában tart, még sem találsz engem föl. És mikor fölébredt, senkit
sem látott mást, hanem egy pár vassarut. Mikor a talpán lévő írást
elolvasta, csak elájúlt, ijedtében a földre dűlt, soká ott feküdt;
azután bement a királyhoz, sírva mondotta neki: Felséges király, ime
mely szerencsétlenűl jártam, a feleségem itt hagyott, elment tűlem, egy
pár vassarut hagyott itt, azt írta a talpára, hogy ha addig megyek
széles ez világban, míg a sarukban egy kis darab lesz, még sem találom
fel többet soha. A király kiment, s vizsgálta, ő is csak úgy találta
amint hallotta, azután azt mondta neki: Na csak menj, keresd fel, adok
költséget az útra, valamennyit csak kivánsz. Azután elbujdosott; az apja
eleget siratta és az anyja, de éppen semmi sem használt, csak elment, és
már nagy messzi ment és mindenkitül kérdezte, hogy ki tudna az aranyos
vár felől valamit mondani, de senki sem tudott felőle hírt mondani.
Azután elment a Naphoz, és a Naptul kérdezte, hogy nem látta-e az
aranyos várat? a Nap azt mondta, hogy ő nem látta, hanem menjen a
Holdhoz, az talán meg tudja mondani. Elment, s a Holdtul is kérdezi, a
Hold azt mondta én ugyan nem láttam, hanem menj a Szélhez, talán az meg
tudja mondani. Elmegy a Szélhez is; a Szélnek az anyja volt oda haza,
bemegy, és jó napot mond a Szél anyjának; azt mondja a Szél anyja: Isten
hozott fiam, mit keresel? monda a legény: Öreg anyám, adjon nekem az
éjtszakára szállást. Az asszony azt mondá: Jaj fiam, bizony örömest
adnék, hanem a fiam majd nagy haragosan haza jön, és téged összeszaggat;
de ő sem hagyott békét, hanem előlbeszélte minden baját neki, hogy miért
fárad, akkor adott szállást neki, és estve, hogy a fia haza ment,
kérdezte: Micsoda idegen ember van a háznál? érzem a szagát. Az anyja
megbeszélte hogy mi járatban volna, azután behívta, és kérdezte a Szél,
hogy mit keres? A legény elbeszélte hogy hogyan járt, és mit keres;
azután a Szél mondá neki: Én hallottam és láttam is hol van az a vár,
hanem a feleséged férjhez megy, épen holnap lesz a lakodalma; nekem
holnap oda kell mennem tüzet fúni, velem eljöhetsz ha bízol hogy velem
érsz. Azután vacsoráltak, és lefeküdtek. A legény nem alhatott, hanem
kiment és járkált, s egy erdőbe ment, és lát három ördögfijat, hogy azok
egymással pöröltek. Oda megy és kérdezi, hogy mi bajok nekik? azok
mondák: Az atyánktul maradt ezen három hasznos jószág: bocskor,
köpönyeg, és erszény, és mindenik a jobbikat akarja választani. Akkor
mondja nekik: Mi hasznát lehet azoknak venni? mondák az ördögök: A
köpönyeget aki reá veszi, azt senki se látja, a bocskort ha felköti,
minden lépésre három száz mérföldnyire léphet, az erszényben pedig
mindig pénz van. Azután mondja nekik a legény No hát adjátok ide azon
jószágokat, elosztom köztetek; és egy nagy hegyet mutat nekik, hogy a
melyik leghamarébb oda fut, amelyiket akarja azt veheti el magának. Hát
megindúlnak, a legény pedig azalatt a bocskort felköti, a köpönyeget
ráveszi, az erszényt a zsebibe dugja; azután az egyik ördögfi oda
érkezett, akkor kérdi: Látsz-e engem? a másik is oda ér, attul is kérdi,
ha látja-e, az is azt mondta hogy nem látja; a harmadiktul is kérdezi,
hogy látja-e? az is úgy felel hogy nem látja. Akkor azt mondja: Na, ha
nem láttok, ne is lássatok soha. Akkor elvitte a jószágot, s a Szélhez
visszament, és lefeküdt; hanem igen elaludtak, a Szél fölébred, azt
mondja neki: No most ugyan elaludtunk, hanem én még is elmegyek; ha te
velem érsz, eljöhetsz. Ő pedig mondja hogy vele ér; akkor megharagudtak,
és útnak indúltak; a Szél ment amint csak mehetett, ez pedig mindig a
sarkában volt, úgy hogy a bőrt is letiporta a lábárul, és oda érkeztek,
és bementek. A vendégek éppen akkor ebédeltek. A legény bemegy a
vendégek közzé, hanem senki sem látta, ő pedig az ételt elvette előllök
és a másik szobába vitte, s a Széllel megették; azután a Szél elment, ő
pedig lefeküdt az ágyba, és a köpönyeget letakarta magárul; a szobaleány
bemegy, és megösmerte; csakhamar befutott, s az asszonyának megmondta,
hogy az első ura itt van. Az asszony kimegy, ő pedig betakarta magát a
köpönyeggel, az asszony nem láthatta; tehát visszament. A szobaleány
megint csak bemegy a szobába, s hogy látja ott fekszik, akkor megint
mondja az asszonyának, hogy ott van; az asszonya pedig nyakon üti, hogy
miért hazud előtte; de a leány könyörgött neki, hogy csak menjen ki,
mert ott van; az asszony kimegy, és látja hogy ott fekszik, akkor a
nyakába esett, és csókolták egymást, azután az asszony kérdezte, hogy
hogyan tudott oda menni? ő pedig elbeszélte minden esetét és fáradságát
a feleséginek. Ekkor az asszony bemegy a vendégek közzé, és azt mondja
nekik: Urak, nekem egy almáriomom vagyon, akinek a kulcsa elveszett, és
én újat vettem helyette, most pedig a régi kulcsot is megtaláltam: már
most itéljenek: hogy melyiket tartsam meg. Az urak azt mondták, hogy
mindig jobb a régit megtartani, az újat eltenni. Akkor mondá: Hát legyen
úgy, én a régi mellett maradok; mert én az én előbbeni férjemet
elvesztettem, és most megtaláltam. Akkor bevezette karjánál fogva, s az
urak látták, hogy oly derék ember, hogy abban az országban nem volt
olyan. Azután mind elmentek, ők pedig most is uralkodnak, ha életben
vannak.

  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:
  Page IX,   "A Venus madara"
  changed to "A Vénus madara"
  Page X,   "Az irástudó szegény fia"
  changed to "Az irástudó szegény fiu"
  Page 006,   "Venus madaráról"
  changed to "Vénus madaráról"
  Page 039,   "vihetek vegbe"
  changed to "vihetek végbe"
  Page 048,   "a Hajnál haza ér"
  changed to "a Hajnal haza ér"
  Page 048,   "megbarancsolta nekik"
  changed to "megparancsolta nekik"
  Page 056,   "pedig itt hagy tt"
  changed to "pedig itt hagyott"
  Page 057,   "bizonynyal tüdhassam"
  changed to "bizonynyal tudhassam"
  Page 063,   "hegy volgyön"
  changed to "hegy völgyön"
  Page 063,   "kiadta tehát a parancsolatatot"
  changed to "kiadta tehát a parancsolatot"
  Page 068,   "az ördög; monda, Eredj vissza"
  changed to "az ördög; monda: Eredj vissza"
  Page 069,   "és én is háromszor átkoztak"
  changed to "és én is háromszor átkozlak"
  Page 110,   "Mondja neki Floreotina"
  changed to "Mondja neki Florentina"
  Page 111,   "nyársba húzafott"
  changed to "nyársba húzatott"
  Page 118,   "mindenét tisztán alálta"
  changed to "mindenét tisztán találta"
  Page 165,   "azt valaszolták neki"
  changed to "azt válaszolták neki"
  Page 170,   "lefekszik a tűz melle"
  changed to "lefekszik a tűz mellé"
  Page 175,   "hogy úgy tndok"
  changed to "hogy úgy tudok"
  Page 179,   "térdte estek"
  changed to "térdre estek"
  Page 222,   "és a megvaltójának"
  changed to "és a megváltójának"
  Page 230,   "elszánta magat"





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Gaal György magyar népmese-gyujteménye (3. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.