Title: Eredeti népmesék (2. rész)
Author: Merényi, László, 1837-1907
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Eredeti népmesék (2. rész)" ***


scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



EREDETI

NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

MÁSODIK RÉSZ.

PEST, 1861.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.



A HAMUPIPŐKE.

Volt egyszer egy király s ennek egy tuczet gyermeke, ép tizenkettő.
Egyik szebb volt mint a másik, csak a legkisebb rít ki a többi közül,
csak ez látszott gyenge fakadásnak, mintha élte gyökerén valami féreg
rágott volna, – s mivelhogy a patkán a hamuban szeretett sütkérezni:
ezért Hamupipőkének nevezték.

Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet: elindultak
országvilágszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, mig olyan
törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen 12 hajtása nem
lesz; tizenkét virágszál, tizenkét szép leány.

De a Hamupipőkét otthon hagyták; nehogy még csúnyát lássanak vele;
nehogy még feleséget se kapjanak, hogyha megtudják, hogy ez is az ő édes
testvérök.

Hogy a 11 testvér a szebbnél szebb aranyos szőrű paripákon elvágtatott,
hogy a Hamupipőkét otthon hagyták makkot sütni: ez sirva-riva
kibandukolt a város végére. A város végén egy vén koldús már 77 esztendő
óta mindig ott üldögélt, ki az arra járó-kelőktől alamizsnát kért. Hogy
a királyfi elténfergett a vén koldús mellett, adott neki alamizsnát
kérés nélkül, de elébb köszönt neki, mondván:

– Adjon isten jó napot szegény koldús!

– Fogadj isten királyfi!… Jótét helyébe jót várj; azért mondd meg csak
nekem, mért sírsz, mért rísz, mért folyik a te két szemed könye?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 11 testvérem országvilágszerte
házasodni ment, engem pedig világcsúfjául itthon hagytak; mert attól
tartottak, hogyha engem is elvisznek, még feleséget sem kapnak.

– Hahó, királyfi! mondja a vén koldús, nem baj az, csak szerencse! Menj
ki csak a te királyi atyád számnélküli ménesébe, vigy magaddal egy
lapoczka zsarátnokot s tedd le a ménes kellőközepébe. – Majd kiválik a
többi közül egy rongyos csikó, majd felszíja az a tűzabrakot egy
szippantásra; te pedig aztán fogd meg azt a rongyos csikót üstökénél
fogva, húzz a fejébe kötőféket s vezesd ki a városból. A többi aztán
majd magától következik.

A királyfi szépen megköszönte az adott tanácsot s úgy tett, miként a
koldús mondta.

Kiment uraatyja számnélküli ménese közé, annak kellőközepén letette a
tűzabrakot, s ime! a legroszabb csikó kiválik a ménesből – a többi mind
elszaladt – s hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult a világ bele,
egy szippantásra felszítta a tűzabrakot. A királyfi pedig üstökön
ragadta, kötőféket huzott a fejébe s kihuzta a ménes közül.

Alighogy kiértek a ménesből, egyszer csak megrázkodik a rongyos csikó s
olyan széltől fogantatott, hat lábú tátosparipa lett belőle, hogy csak
párját kellett volna keresni. Itt, megszólal a tátosló s azt mondja a
gazdájának:

– No édes gazdám! eddig te húztál engem, ezután majd én viszlek téged!
Már hét mérföldre vannak tőlünk azok a te jóféle bátyáid, de ha egyet
ugrom, kettőt szököm, még el is hagyjuk, ha akarjuk. Hanem még azt is
akarom mondani: itt meg itt van egy királyné, ki a boszorkányok
seregében szolgál s ennek van 13 leánya. A világ csak tizenkettőről tud
valamit, a tizenharmadikról pedig, mert közbe légyen mondva, ez a
legszebb, senki semmit. Vagy akartok odamenni, vagy nem, mégis
mindnyájan oda értek, mert, mintha a kerek föld minden útja ide vezetne,
a vén banya ördögi mesterséggel mind a 11 bátyádat magához gyűjti; de ez
nem tesz semmit, csak te kis gazdám arra ügyelj, hogy én valahányszor
egyet topantok a hídlásra, te mindannyiszor kijőjj hozzám; különben
könnyen ott hagyhatjátok a fogatok fehérét.

Hogy a tátosló befejezte a mondókáját, felszállt a levegőbe, egyet
ugrott, kettőt szökött s mindjárt a vén banya vára előtt termett, hova
már a vén boszorkány a 11 királyfit e széles világból mind odagyüjtötte;
csak akkor csudálkoztak el a királyfiak, mikor igy egy rakáson látták
egymást. Legutoljára érkezett meg a Hamupipőke; de most már nem a hamuba
ülő, tűznél sütkérező Hamupipőke, hanem széles e világon a legszebb
királyfi, ki tündérek királyának is beillet volna, még ott is
megérdemelte volna, hogy az első székbe üljön.

Hogy a vén banya várában még messziről meglátták jőni az ékes királyfit,
a 12 királykisasszony, a 11 gavallér kiséretében, eleibe ment, fogadják
nagy parádéval, hajlongnak előtte s mindjárt az első székbe ültették.

Az ebéd már javában folyt, midőn a tátosló egyet rugott. Hogy
meghallotta a Hamupipőke, azonnal letette a kanalat s étlen-szomjan
kiment az ólba.

– Mi bajod van kedves lovam? kérdi a tátosparipától a Hamupipőke.

– Nekem semmi, csak nektek ne legyen. Nem hallod-e, hogy a vén
boszorkány a nagy kést köszörüli? nektek feni azt! De, mint a szóbeszéd
tartja: a ki másnak vermet ás, maga esik bele: ez történik a vén
banyával is; mert ő nektek, tizenkét királyfiaknak ásta a vermet, de
tizenkét szép leánya esik bele, csak a tanácsomra hallgassatok. Tanácsom
veleje pedig im ide megy ki: majd mikor a lefekvés ideje eljön, úgy a 12
szép leány számára, mint nektek 12 királyfiaknak, egy szobában vetnek
ágyat; az egyik oldalon, még pedig a balon feküsztök ti, a másik
oldalon, még pedig a jobbon feküsznek a vén boszorkány leányai. Mikor a
kakas harmadszor kukorékul, már akkor talpon légy s tizenegy testvéredet
szintén költsd fel. Költsd fel pedig azért, hogy ki-ki vegyen egy-egy
leányt a karjára s szép csendesen aztán a maga ágyába fektesse; ti pedig
a leányok ágyába döljetek le. Attól ne tartsatok, hogy a leányok
fölébrednek, mert álomporos bort ittak. Azért ittak pedig álomporos
bort, hogy egyetlenegy se ébredjen fel akkor, mikor édes anyjuk, mint a
farkas a bárányakolban, szép csendesen, lábújhegyen bekullog a
hálószobába azon szándokkal, hogy mindnyájatok nyakát leszelje. Igy
aztán a vén banya ki lesz játszva, mert tulajdon édes leányai nyakait
vágja el a tiétek helyett. Mikor aztán a vén banya nyugodalomra
bocsátotta bünös testét és elaludt: ti, izibe keljetek föl,
öltözködjetek fel, szép csendesen, egyenkint sompolyogjatok ki, s
üljetek fel az udvaron reátok váró paripákra, melyeket én azalatt
fölnyergelek. Aztán illa berek, nád a kert, búcsút veszünk a
kapufélfától s itt hagyjuk ő kelmét, a vén banyát a faképnél, mint Sz.
Pál az oláhokat.

Ugyis történt. – Mikor a kakas harmadszor kukorikolt: már a Hamupipőke
talpon volt s mind a 11 testvérét felköltögette, kik aztán egy-egy
leányt karjaikra vevén, lefektették őket a bal-, magok pedig a jobb
oldalra döltek le. Itt, jön a vén banya a nagy késsel, kullog mint a
farkas s uramfia! mind a tizenkét leánya fejét sorba leszeli, mondván:

– Hej, kigyó-béka egyen meg! varjú-holló hizzon rajtatok! halál legyen a
menyasszonyotok, nem az én szép leányaim! Aztán a mint besompolygott,
ugy ki is kullogott, lefeküdt s elaludt.

Mikor a vén banyát elnyomta a buzgóság: elaludt, már a tizenkét királyfi
talpon volt, kik fölkapván a fölnyergelt paripákra, búcsút vettek a
kapufélfától.

Itt lelkem teremtette! a vén banya ugy hajnalfelé bemegyen a
hálószobába, hogy ki-ki vigye el a vőlegényét s im! vérbe-fagyba ott
találja 12 szép leányát, a halálnak eljegyezve. Imhogy sóbálványnyá nem
változott ijedtében, imhogy a guta meg nem ütötte! De a vén banya sem
rest, megnyergeli az azsagot, ráül mint valami paripára s utána a
tizenkét királyfinak! De ezek már ekkor árkon-bokron túl voltak, túl a
vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal.

S ezer volt a szerencséjök, hogy egy bakaraszttal megelőzheték a vén
banyát, mert ha ezer lelkök lett volna is, mégis gonoszul vesztek volna.

A vén banya birodalma határáról im ezt kiáltotta a Hamupipőke után:

– No várj, te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, de
még háromszor jösz el hozzám, tudom, hogy megkeserülöd! s ezzel
hazament.

Hogy nem lett a házasság idős: a 11 testvér hazafelé forditotta a
kantárszárat, a Hamupipőke pedig oda sem hederített a bajnak s ment a
maga utján.

Csak megyen, csak megyen, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy most megyünk keresztül a vén banya
birodalmán, azért sehol, de sehol se tekints le a földre, hanem mindig
csak a fülem közül nézz el.

Csak mennek, csak mennek, egy darabig, csak megállta a Hamupipőke, hogy
nem nézett le a földre, de mégis letekintett s meglát ott egy
aranypatkót.

– Ejnye, be szép aranypatkót látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha
fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranypatkót.

Csak mennek, csak mennek, egyszer hogy, hogy nem, ujra letekintett a
Hamupipőke, s meglát a földön egy aranykacsatollat.

– Ejnye, be szép aranykacsatollat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már ha fölveszszük is baj,
ha nem veszszük is baj, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranykacsatollat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer a királyfi, hogy, hogy nem, ujra
letekintett s meglát a földön egy aranyhajszálat.

– Ejnye, be szép aranyhajszálat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?

– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha
fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.

Fölvették az aranyhajszálat is. Igy már volt a királyfinak:
aranypatkója, aranykacsatolla és aranyhajszála. Mind a hármat jól
eltette a kebelébe.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl, egyszer utjok mégis véget ért. Véget ért pedig a
napnyugoti király birodalmában, még ott is a kellőközepében egy
tengernyi nagy város előtt, melyben ép annyi torony volt, a hány nap van
egy esztendőben. Mondom, hogy ideértek, a város végén leszállt a tátosló
a földre, megrázkodván, ismét oly rosz csikó lett belőle, melyen két lat
húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni, s aztán azt mondja a
gazdájának:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy itt vagyunk már, a hová régóta
igyekeztünk. Ebben a tengernyi városban lakik a napnyugoti király,
keresd fel őt s kérdezd meg tőle, hogy nincs-e nála valami szolgálat.
Majd megfogad ő téged igás lovak kocsisának, te pedig szegődj be hozzá,
de én rólam se felejtkezzél el, ha mindjárt a béredből kellene is
leengedni.

Ugyis lett. – A királyfi beszegődött a napnyugoti királyhoz igáslovak
kocsisának.

Itt, mi kerül a dologból, mi nem, két hét alatt az igáslovakat ugy
meghizlalta, hogy még a hintóslovak se voltak különbek; pedig nem mult
el oly istenadta nap egy is, hogy a korcsmában ne hegedűltette volna
magát; pedig az abrakot fényes nappal, mindenki szeme láttára ide
hordta; pedig lóvakarót, kefét és törlőruhát senki, de senki sem látott
a kezében; egész nap dinomdánom, a lovaknak felebotját sem hajtotta. Ez
nagy szeget ütött a többi kocsis fejébe, ezért szüntelen árulkodtak a
király előtt, hogy ilyen részeges, olyan részeges az igáslovak kocsisa;
hogy szüntelen a korcsmában hegedülteti magát; – de a király mindezekre
csak azt felelte: „Hogy bánja is ő akármit cselekszik az igáslova
kocsisa, csak a lovak legyenek jóhúsban; azok pedig jobb húsban vannak
mint a hintóslovak, mert ugyan rugják a hámfát; azért azt rendelem: mai
napságtól fogva az igáslovak lesznek a hintóslovak, a hintóslovak pedig
az igáslovak. Ha tetszik ti is cselekedhettek igy, csakhogy aztán hiba
ne legyen a rétes körül!“

A hintóslovak kocsisainak se kellett több, vérszemet kaptak és a szülést
ők is a korcsmába kezdték hordani; de biz itt máskép ütött ki a dolog,
mert a hintóslovak lesoványkodtak, s mint mondám, ezek lettek az
igáslovak. Ezért a kocsisok igen igen haragudtak a hintóslovak
kocsisára, már mint a mi Hamupipőkénkre s ha lehetett volna, még egy
kanál vizbe is elölték volna; ezért őt szüntelen szemmel tartották s reá
éjjel-nappal vigyáztak.

Igy történt egyszer, hogy egy igás kocsis megleste, hogy mit cselekszik
a mi Hamupipőkénk. Benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy a zabos hambárra
egy aranyhajszál van kitéve, melynek a fénye oly nagy volt, mintha az a
tündöklő nap sütött volna… Ahá! gondolta magában, hát ezért nem kell a
gyertya, ezért vándorol annak az ára a korcsmába! Ennek se kellett több,
másnap reggel beállitott a király elébe s bemondta neki, hogy a
hintóslovak kocsisának ilyen, meg ilyen aranyhajszála van, mely mint
milliom gyertya, vagy mint maga ama tündöklő nap, oly fénynyel ég.

A királynak se kellett több, rögtön hivatja a parádéslovak kocsisát.
Hintóslovak kocsisa állj elő!

Előáll a parádéslovak kocsisa, s a király szép szóval im ezt kérdi tőle:

– Hát fiam azt hallottam, hogy neked ilyen, meg ilyen aranyhajszálad
van, mely ugy fénylik, mint ama tündöklő nap?

– Mi türés-tagadás felséges uram, nekem igen is van egy olyan
aranyhajszálam, melyet jártomban-keltemben itt meg itt találtam.

– No fiam, ha van, kocsist az nem illet meg, azért add elő.

– Ha már olyan nagyon fartat felséged, hát im itt van. Azzal a
Hamupipőke kiveszi a kebeléből az aranyhajszálat s odaadta a királynak.

A király a kezébe veszi az aranyhajszálat, csak nézi, csak nézi, hol a
hosszát méri az öléhez, hol tündöklő szinére tekint, gondolván magában,
hogy valjon milyen lehet ennek a viselője, ékes hordozója, ha már egy
szál haja is ilyen szép!… Az a egy szál aranyhaj egészen megbabonázta,
egészen megigézte, de még az eszét is majd elvette; ugyannyira, hogy
annak ékes viselője iránt erős szerelemre gerjedt s tüstént kihajtott a
szivéből a szerelem virága, de a mely még most csak gyászszal virágzott,
csak bút hozott a fejére; – de ezt nem árulhatta el egy kocsis előtt,
azért szemöldökét, hogy szinte birkóztak egymással, haragosan
összevonván, a hintóslovak kocsisa felé fordult s erős kegyetlenül
ráparancsolt:

– Hallod-e te ilyen, meg olyan beste fia! ha te nekem ennek az
aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozod: ha ezer lelked volna is,
mégis kegyetlen halállal mulsz ki!

Ennek hallattára rászállt a bubánat a Hamupipőkére s mint valami fekete
lepedő, egészen beterítette, egészen beboritotta, és ekkor ép ugy nézett
ki mint a szomorúfűz, vagy tán még ennél búsabban; – ugyannyira, hogy
mikor az istálóba bebandúkolt, még a tátoslova is megszánta, még ennek
is megesett a szíve rajta s azt kérdi tőle:

– Mit búsulsz kedves gazdám; mi a bajod?

– Hej, kedves lovam, nagyobb az én bajom, mint a Sz. Gellért-hegy! s
jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta! Mikor a király maga
elé hivatott, elvette tőlem az aranyhajszálat s a dolog farkául azt
mondta: hogyha én annak a tündöklő aranyhajszálnak ékes hordozóját el
nem hozom, ha ezer lelkem volna is, mégis gonosz halállal halok meg.

– Kedves gazdám! válaszolt a tátosló, sose szomorkodjál azért olyan
nagyon! inkább menj be a királyhoz s kérj tőle egy véka aszott-tüzet,
meg egy véka kölest.

A mi Hamupipőkénk, visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy véka
aszott-tüzet, és egy véka kölest. A király adott neki, csakhogy aztán
itt legyen a szép leány; a Hamupipőke pedig a tátosabrakot jó lova elébe
öntötte s az, egy szippantásra az aszott-tüzet, a másikra pedig a kölest
szitta fel.

– No kedves gazdám, szólt a tátosló, most húzz ki a városból!

A szegény Hamupipőke a rosz csikónak még roszabb kötőfékét a tátosló
fejébe huzta, vonczolja ki a városból, mint kutya a d....; úgy hogy, a
ki elő-utó találta, mind kinevette, mind kikaczagta. Valahogy nagy
nehezen mégis kiértek a városból. A város végén megrázkódik a rosz csikó
s olyan aranyszőrű, hat lábú tátosló lett belőle, hogy csak párját
kellett volna keresni!

A Hamupipőke aztán felülvén jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét
ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, levegői uton, mint a
hogy csak a legsebesebb röptű madár repülhet, vagy tán még ennél is
jobban, egyszer mégis megállottak s megszólal a tátosló mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy most sétál a selyemréten az aranyhajú
királykisasszony 12 szobaleányával együtt. Körülötte a Szellő cziterázik
ezüsttollal aranyhurokon; a szebbnél szebb, szemérmes szobaleányok pedig
gyöngyharmatot szednek aranyputtonyokban; – de ezekkel nekünk semmi
dolgunk, csak az aranyhajú királykisasszonynyal. Majd fel ismered te őt
mindjárt, majd megmondja azt neked a te szived, hogy melyik az a
gyöngyadta ékes virágszál, de különben is egy fejjel mindeniknél nagyobb
s gyenge nyomait hosszú aranyhaja boronálja be, hogy azt senki, de senki
meg ne lássa. Majd ha leszállok, kapd el aranyhaját, tekerd a kezedre
háromszor s emeld föl magadhoz a nyereg kápába.

Ugyis lett. – A Hamupipőkének szive nyilallása azonnal megmondta, hogy
melyik az aranyhajú királykisasszony. A királyfi aztán megkapta
selyempuha aranyhaját, kétszer, háromszor a kezére tekervén, az ölébe
emelte az ékes virágszált s madárnál sebesebb repüléssel elszálltak
arra, a merről jöttek.

A 12 szobaleány se holt, se eleven nem volt, csak nagy sokára ocsúdtak
fel s ekkor lohalálában rohantak a vén banyához, a sötétség
királynéjához, ki azt a szép csillagot szülte, hogy oda az aranyhajú
királykisasszony!

A vén boszorkány sem rest, előrántja a piszkafát, ráül mint valami
paripára s utána a Hamupipőkének! de nem érhette utol, mert már ez akkor
árkon-bokron túl volt, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is,
legalább egy bakaraszttal. S ezer volt a szerencséje, hogy átléphette a
határt, mert a vén banya már majd lehágta a sarkát. Ha pedig lehághatta
volna, ha ezer lelke lett volna is a Hamupipőkének, mégis gonoszul mult
volna ki!

Most már mit tehetett a vén banya? mit egyebet, mint visszafordult, de
még sem állhatta meg szó nélkül, hogy utána ne kiáltson ilyeténképen:

– No, várj te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, most
viszed a tizenharmadikat, de még kétszer jösz el hozzám, hiszem azt az
egyet, hogy megkeserülöd!

Hogy felocsúdott a királykisasszony a nagy ijedtségből: első kérdése is
az volt:

– Kinek viszesz; magadnak-e, vagy másnak?

– A napnyugoti királynak, válaszolt a Hamupipőke.

– Sose’ leszek én az övé, ha mindjárt tenyerébe teszi is a lelkét!… ha
mégis magadnak vinnél!

– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek; csakhogy szivem szép szerelme
nem lehetsz te még az enyim!

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl hét napig s csak heted napra mondhatták azt: itthon
vagyunk.

A napnyugoti király alighogy megpillantotta a tündérszépségü
királykisasszonyt, tetszett személye személyének s tüstént meg akarta
ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tied mindaddig, mig az
én huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruhámat ide el nem hozod!

– De szivem, hogy hozzam én azt el?

– Majd elhozza az, a ki engem ide hozott?

– Hintós kocsis állj elő! kiáltott a király, addig le se szerszámozd a
lovadat, de még a helyed se melegedjék meg, mig az aranyhajú
királykisasszony 24 öltözet biboros-bársonyos ruháját ide el nem hozod!

A szegény Hamupipőke még jóformán ki se fujta magát, de még az ülőhelye
se melegedett meg, mikor ujra útra kellett kelnie. De előbb lova
tanácsára, kért a királytól két véka aszott-tüzet, két véka kölest,
melyeket az két-két szippantásra oly tisztára felszítt, mintha a föld
nyelte volna el. A rosz csikót aztán a Hamupipőke megint kihúzta a
városból, az emberek nagy mulatságára, magának pedig nagy bosszúságára.

Hogy kiértek a városból, megrázkodik a rongyos csikó s olyan tátosló
vált belőle mint a peták.

– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, eztán majd én viszlek
téged, csak ülj fel a hátamra!

Ezzel a Hamupipőke felülvén jó tátoslovára, mentek, mendegéltek hetedhét
ország ellen, egyszer csak megszólal a tátosló:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy most jól ide figyelj arra, a mit mondok,
mert az életeddel játszol. Hát csak azt akarom mondani: hogy most
terigeti, száritgatja a 12 szobaleány a 24 öltözet biboros-bársonyos
ruhát, melyeket a vén banya könyeiben mosott ki és átkával szappanozott,
azért oly tiszták; – a boszorkány pedig a kürtő alatt a tűzlóczán ül, s
annyira a bubánatnak adta magát, hogy sem étele, sem itala, csak magát
eszi. Majd mikor én hirtelen, mint egy denevér, lecsapok, te rögtön kapd
meg a legszélső ruhát. A többivel aztán ne gondolj semmit, majd utánunk
jön az mind, mint a parancsolat. Csak arra ügyelj, hogy egyszerre kapd
el a szélső ruhát, mert már másodszor hasztalan nyulnál utána.

Ugyis lett. – A tátosló, mint a denevér, hirtelen lecsapott a
selyemrétre, a királyfi pedig szerencsésen, egy kapásra elragadta a
szélső biboros-bársonyos ruhát és a többi aztán, mint a parancsolat,
mind azután az egy után ballagott.

A 12 szobaleány sem rest, rohan lóhalálában a vén banyához, hogy oda a
huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruha.

De még a vén banya sem volt rest, a kürtő mellől ízibe előrántja a
lapátot, maga alá csapja, megnyergeli, mint valami paripát s utána a
Hamupipőke után; de, mint a két utolsó kerék soha el nem érheti a két
első kereket: ugy a vén banya sem előzhette meg a Hamupipőkét; de mégis
a faparipa ördögi kézben egy paraszthaj szállal gyorsabb volt, ugy
annyira, hogy mikorra a határra értek, im hogy a nyomába nem hágott a
tátoslónak, im hogy a sarkát le nem taposta, de mégsem taposta le! mert
a Hamupipőke egy bakaraszttal előbb járt, pedig a vén banya hatalma csak
eddig terjedt; ezért az kénytelen volt visszafordulni. De mégsem
állhatta meg szó nélkül, hogy, asszony módjára, utána ne kiáltson a
Hamupipőkének ilyeténképen:

– No várj te ebfajzotta Hamupipőkéje, megfosztottál 12 leányomtól, a
legkedvesebb, legszebb szememvilágától a 13-iktól, s huszonnégy pár
biboros-bársonyos ruhámtól; de még egyszer eljösz hozzám, tudom hogy itt
is hagyod a fogad fehérét!

A Hamupipőke felebotját sem hajtotta az efféle beszédnek, hanem ment a
maga utján hazafelé. S mindaddig ment, míg heted napra azt nem
mondhatták: itthon vagyunk s átadta a királynak a 24 öltözet
biboros-bársonyos ruhát.

A király a nagy örömtől lelkendezve beszalad a tündérszépségű, aranyhajú
királykisasszonyhoz s azt mondja neki:

– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága, itt van a 24 öltözet
biboros-bársonyos ruha! de most már csak enyém vagy?! – Ezzel a király
meg akarja ölelni a világszép aranyhajú királykisasszonyt, de az
elfordult tőle, mondván:

– Hahó, királyfi, nem oda Buda! mindaddig nem leszek én tied, mig te
nekem a szépenszóló aranykacsát el nem hozod!

– De szívem szép szerelme, hogy hozzam én azt el?!

– Majd elhozza az, a ki engem idehozott!

– Hej, parádés kocsis állj elő!

A szegény Hamupipőke helye még jó formán megse melegedett, midőn hallja,
hogy újra híják.

– Jelentem alásan ittvagyok; mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, felelt a király, vesztél volna az anyádban, azt
parancsolom: le se nyergelj, meg se pihenj, se ne egyél, se ne igyál, de
még lélekzetet venni se állj meg addig, míg a szépen szóló aranykacsát
el nem hozod!… Ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

Itt, kimegyen nagy búsan a mi Hamupipőkénk az ólba s jó lova kérdi tőle,
hogy mit búsul.

– Hogy ne búsulnék, válaszolt a Hamupipőke, mikor a király azt a
parancsolatot adta ki: addig megállásom se legyen, mig a szépszólású
aranykacsát el nem hozom!

– Ha csak ez a bajod, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj
be a királyhoz, kérj tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest.

Bemegyen a mi Hamupipőkénk a királyhoz s kér tőle három véka
aszott-tüzet és három véka kölest. A király adott neki, melyet ő jó lova
elébe öntvén, az azt három szippantásra oly tisztára felszítta, mintha a
föld nyelte volna el.

Hogy a Hamupipőke jó tátoslovát megabrakolta, ujra kihúzta az ólból a
rosz csikót, melyen két lat húst még késhegygyel se lehetett volna
csípni, s vonczolja kifelé a városból mint kutya a d.... –

Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból, hogy senki
sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó, melyen
két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló
lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!

A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek mendegéltek
hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet mint az: hogy ha az életed szereted, jól ide fülelj arra,
a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású aranykacsa
kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verőfényben. Ha majd, mint a
denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel
hirtelen kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd
be a szépszolású aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha
elkiálthatja magát, az lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.

Ugy is történt. – A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap a földre, a
Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az aranykalitkát,
baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású aranykacsa
száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a
szépszólású aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig
fennszóval: gazdasszonyom, visznek!

Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig oly gyorsan,
hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy felszállhatott
volna a légi útra. Hej, a tátosló is összeszedi magát, kinjába, mit, mit
nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén
banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént
kilehelte gonosz páráját. – Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé
volt; szép csendesen hazafelé fordította a kantárszárat.

Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású
aranykacsát.

A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz
s azt mondja neki:

– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van a
szépszolású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! Ezzel meg
akarja ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykisasszony elfordult tőle,
mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a tiéd, mig nekem
az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!

– De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?

– Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!

– Hej, parádés kocsis állj elő! A szegény Hamupipőke még jó formán ki
sem fujta magát, midőn hallja, hogy ismét híják.

– Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit parancsol
felséged?

– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogy se
ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az aranyszőrű,
aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis tudod a
dolog vastagabb végét!

A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e ennek valaha
vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka aszott-tűzzel
és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy
felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe
huzván a még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból,
mint kutya a d....

Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s olyan hat
lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna
keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én viszlek téged,
csak ülj fel a hátamra!

Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek levegői úton
hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a
tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába
belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a
fülem hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.

A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel, mint mikor
a gyermekek földimogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.

Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves gazdája!
végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:

– Mit ásol, kedves gazdám?

– Hát, lóvermet, édes lovam!

– Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! A tátosló aztán maga
látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a porából
tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt,
hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem
látszott.

– No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a fára, mely
fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos
nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza
nem fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg
a Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az
ördög se birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor
az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a
Feketetengert, s a vezérló már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a
fáról; – de jólvigyázz, hogy el ne vétsd, mert ha ezer lelked volna is,
mégis szörnyet halnál; az egész ménes rajtad menne keresztűl.

Ugyis történt. – A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s olyan nagyot
nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhőszakadás, mint az
áradat, bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a
partjára. De, hogy ím semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe
ugrott, onnan pedig, még a füle, de még a kis körme sem látszott, mint a
legsebesebb forgószél, visszafordult a ménes. Igy a tátosló az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest háromszor csalta át, az háromszor
fordult vissza s úszta keresztűl azt a tengernyi vizet; de járt is az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj lovak oldala, ugy mint a fúvó, mikor
fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél különféle
szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél, mint
a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna
vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül
kiugorván, a Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a
tátosló sem várta be az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem
nagyot nyeritvén, lóhalálában rohant előre, a szilaj ménes pedig
mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak, döbörgött alattuk a föld, és
mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti király birodalmába
haza nem értek.

Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes
megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú
királykisasszonyhoz, mondván:

– No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az aranyszőrű,
aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s ezzel
a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd mindaddig, mig te
azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe
meg nem fördöl!

– De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog abba
megförödni?!

– Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!

– Parádés kocsis állj elő!

– Mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogyha
te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe
meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!

Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan kibandúkolt az
ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s ezért azt
kérdi tőle:

– Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?

– Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt, meg ezt
parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!

– Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál, hanem menj
be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy
hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a
zubogó-forró kanczatejbe ugrol.

A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt megadta. Ugy
is lett. – Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a kőkeritésbe,
hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat, nagyobb
biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy megjuhászodott, oly szelid
lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy
ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a
Hamupipőke s fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk
a tátosló segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.

Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még rosszabb
kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe
ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik
orrlyukán szítta fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy
lehelettel visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor
eresztette vissza íme! harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé,
széles e világon a legjobb fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a
Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt volna, de még ki sem akart jőni
belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de most hétszerte szebb lett.

A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú királykisasszony ott
álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is szerette a
Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a
szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép
aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te fördöttél meg a
kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl, akkor
leszek én a tiéd!

Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd leugrik a
kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a
parádés kocsisnak:

– Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy lássa az én
szomorú halálomat is mint a tiédet!

A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100 akós kád
mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét
háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett
volna, hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele
akart ugrani, mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént
szörnyet halt.

Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi Hamupipőkénk
megölelték, megcsókolták egymást mondván:

– Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.

Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt. Az
aranyszőrű-aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira
megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pányván nevelték
volna, mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a
legszebbek közül hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.

A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony nagy boldogan
még most is élnek, ha meg nem haltak.



A NÁDSZÁL KISASSZONY.

Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik
fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál
kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett
választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre
az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az
ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a
leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.

Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik
a nagyobbiknak:

– Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?

– S mi lenne az édes öcsém?

– A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a
feleségedet: van-e még nálánál szebb?

– Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép
itt szembe jön a feleségem!

– Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem
legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?

Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt
semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót
se többet!

No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett,
szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra
bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége,
egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:

– Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre
az imént?

– Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem
jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész
föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három
nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt
ösmeretes, – a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.

– De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a
három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?

– Hahó férjem, messze van az ide? annyira van az ide, mint innen oda, s
onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a
Feketetengernek?

– Nem hallottam biz én!

– No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik
szigetében, ott is a kellőközepén van elrejtve az a három nádszál; de
oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi
mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda
eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger
szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az:
hogy a világszép nádszálkisasszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte
csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy
őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha
valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a
legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly
feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!

Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta:
azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén
legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát,
elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony keresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony,
köszön neki:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál
kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’
károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el
ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyébb, mint egy nagy
bajuszú kis egérke, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet
czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az
igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott.
Köszön neki a királyfi:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

– Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő,
világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes
öreg anyám?

– Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’
károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt
a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy
galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal,
egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a
középső utra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el
is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön
neki:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám!

– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén
diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit
édes öreg anyám?

– Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál
te tizenkét pár vasbakancsot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak
olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot
evett s tűzlángot ivott; – hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három
aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy
szakitsam én ki azokat.

A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az
egy tőből nőtt három aranyhajszálat.

– Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér
ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember levén,
beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe
adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan
magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a
tetejére, a kolincsmadzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három
aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten
nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott.

A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán
arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a
tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz
kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a
kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha
egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje
fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek
hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s
kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás
lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle
piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan
nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst
kivarrástól még a földje sem látszott.

– Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak
hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a
legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár
repülhet?

– Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.

– De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom
mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy
még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes
pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.

Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe,
mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer a föld kapujához
értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok
utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font
hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából
kimetszette volna, ez csak féltátos lett volna: igy az ő utjok soha
véget nem ért volna.

Kapja a királyfit mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját
s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett
ki, – aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy
eresztették által.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a
Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt
oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe
megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben
tetétől-talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.

Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott
ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is
egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem
hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolgalélek egyetlen
lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga
elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még
ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.

No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét,
verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét
lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a
kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett,
mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak
megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte
meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd
beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak
megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva
volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de
senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni?
Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer
egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású
varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is
potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős
állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja
lekonyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett
aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját
ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki bátorodott, neki ment
egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan
vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta,
s keresztűl engedte menni.

Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is
csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe,
bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap
legkedvesebb, legszebb leánya a – Hajnal. Itt az égi virágszálnak
megtetszett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára,
keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a
beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy
átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem
csorbult ki az érczpatkótul.

Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival
találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással
fát vittek a konyhára.

Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák
vidámították az arra járókelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is
rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebbnél szebb nótákat. Az
ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák
vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a
fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén
állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.

Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi
csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a
raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát
csillagragyogással.

Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind
meg annyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul
szolgálnak. – Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával
beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi
le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő
lett volna a leány, nem ő a legény.

Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a
mulatságot, megkötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek
egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára.
Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a
kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen
maszedett mennyei mézet hozott.

Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn
jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a
maszedett mennyei méz.

Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes
csillag, hozván ezüsttálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban
bájitalt.

Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban,
mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.

Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy
intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az
aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél
szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja
feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva,
keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba
közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez
habszappany a puszpáng fa asztalon.

A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s
megtörülközött az aranytörüközőbe.

Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a
harangvirág csengő hangjára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek
göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra
egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.

Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még
mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak
megnézni!

Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán
leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót
szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna
is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek,
összecsokolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a
fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra
pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a
pirosat, összekeverték volna.

Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint
valami selyemlepedővel, betakarta a királyfit.

Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral,
melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s
aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.

Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el
egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi
pedig folytatta a maga utját. – Mint mondám, már volt neki szigetes
világositó égő sugara.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három
nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan
vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra
szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a
világszép nádszálkisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is
csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak
vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal,
tüstént azon szempillanatásban szörnyet hal.

A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. – Heted napra a
Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is
megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő
ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az
utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő
mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a
három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi-felé fordult s
földig meghajtották előtte magukat.

Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a
királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe
leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből
pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha
valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.

Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya
vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sohajtása volt, ki csak
addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. – Mihelyt a vén banya
kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lötték
volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget
megvilágosodott.

Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét
ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat,
egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban
valaki; hogy valjon milyen lehet az?

Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát,
mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos
bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a
melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.

Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges
gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:

– Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz,
midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni,
mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.

A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját
vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról
leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép
leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete
rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.

A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves
jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a
királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó
hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s
én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem
használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább
ment.

Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a
kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy
valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy
járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra
elővette csillagos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.

Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt
ki, mondván:

– Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába,
midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!

De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni,
mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.

Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt
ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt
gondolta a királyfi, hogy maga fekszik ott a sírban, magára húzza a
földet. A szép leány fejéhez fejfául oda tűzte a felhasított nádszálat,
ebből pedig egy rózsaszál nőtt ki, mely feketével, gyászszal virágzott.

A még fel nem hasított nádszálból, melyben maga a világszép kisasszony
volt elrejtve, keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott; de a
királyfi sem volt különbül, őt is nagy szomoruság fogta el; volt már
neki két halottja, két szép virágszál, kiket erőnek erejével ő
szakasztott le, ő tűzte a halál kebelére; de rá is szállt a bubánat,
fekete szárnyával egészen beterítette s hasztalan vitte jó tátoslova
ugy, mint a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat, mert vele repűlt
az.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a királyfiban
ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mintha vasfuruval furták
volna, hogy valjon milyen lehet az ő leendő éltepárja; milyen a
világszép nádszál kisasszony?

Már nem állhatott ellent az ördög furójának, annak a nagy
kiváncsiságnak, a harmadik, a legutolsó nádszálat is elővette, hogy most
mindjárt felhasítja; de, hogy im az oktalan állatnak sokszor több esze
van, mint az okosnak: itt, a tátosló hirtelen hátra nyult, kikapván a
királyfi kezéből a nádszálat, többé mindaddig oda sem adta, mig csak egy
tó partjára nem értek.

Mikor a tó partjára értek, felhasította a királyfi az utolsó nádszálat s
ime! kihullt abból oly gyöngyadta világszép kisasszony, hogy miolta a
világ fenáll, sem az előtt, sem azután, sem azóta nem szült anya olyant,
kinek első szava is ez volt:

– Vizet, vizet csak annyit is a mennyit egy kis fecske szájába vesz,
midőn fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

A királyfi megitatta, a világszép kisasszony pedig azonnal jobban lett.
Aztán összeölelkeztek, megcsókolták egymást, mondván: én a tiéd, te az
enyim, ásó kapa se választ el egymástól, – s ekkor olyan szép volt az
egy pár cseléd, mintha két csillag, az ég legszebb két csillaga
ölelkezett volna; mintha két virág, a kerek föld legszebb két virága
csókolkozott volna.

– Hallod-e szivem szép szerelme, mondja a királyfi, míg én haza megyek
üveges aranyos hintóért, mász fel addig erre a fűzfára, majd eltakar az
téged; de te addig, mig az én szemem ismét nem gyönyörködik a te
nézésedben, senkihez, de senkihez egy árva szó nem sok, de még annyit
se’ szólj.

Ugyis lett. – A királyfi haza ment üveges aranyos hintóért, a világszép
kisasszony pedig felmászott a fűzfára, mely őt egészen elrejtette.

Itt, mi kerekedik a dologból, mi nem, mig a királyfi odajárt, honnan,
honnan nem, egy rákászó czigányleány vetődik a fűzfa alá, ki a vízben
meglátván a nádszálkisasszony gyönyörves árnyékát, illegette-billegette
magát, két kezét a csipejére tevén, szót szólt.

– Eszem a lelkét, be szép árnyékom van nekem, beillenék egy király
kisasszonynak is!

– Tied bízon a… majd megmondom hogy micsoda! szolalt meg a fáról az
aranyos madár aranyos hangján.

A czigányleány erre föltekint a fára, hát ott látja ülni a világszép
királykisasszonyt, kinek nézésére még az a fényes nap is megállt volna
az égen.

A czigányleány nem szólt semmit, hanem ízibe lerántotta a fáról fehér
lábánál fogva a világszép kisasszonyt, lehúzta róla bibor-bársony
köntösét s aztán csupaszon beletaszította a vizbe. A világszép
kisasszony nem fúlt bele, mert megrázkodván, egy aranyos tollú
víziréczévé változott, s ott uszkált a tó vizén, – a czigányleány pedig
jól roszul magára huzta a bibor-bársony köntöst, mely ugy állt rajta,
mintha gereblyével, vasvillával hányták volna rá s aztán nagy begyesen
felül a fára; de itt se ült sokáig, mert hogy im meglátta az aranyos
víziréczét, leugrott a fáról s elkezdte dobálni.

Csak hajigálja, csak hajigálja, ugy annyira hogy a keze is elfáradt, de
egyszer sem tudta meghajítani, mert az aranyos vizirécze azonnal
lebukott a vizbe, mihelyest egy kő röpült feléje. A czigányleány végre
megunta a mulatságot s abba hagyván, felmászott a fűzfára s várta a jó
szerencsét.

De nem sokáig kellett azt várnia, mert nem sokára aztán megérkezett a
királyfi nagy parádésan az üveges, aranyos hintóval, hogy majd
hazarepíti az aranyos madarat; de a czigányleánynak is volt ám esze;
mert addig le nem jött a fáról, legalább ő azt mondta, mig a királyfi
azt az aranyos víziréczét, mely ott uszkál a tó vizén, le nem lövi, hogy
hagy igyék ő annak piros véréből, hagy egyék ő annak gyenge húsából.

A királyfi tehát ízibe előrántotta a nyilát, czéloz, hogy majd agyonlövi
az aranyos viziréczét; de biz annak piros véréből nem ihatott a
czigányleány, s nem ehetett gyenge husából; mert a nyilvessző soha sem
ment hegygyel a viziréczének, hanem mindig a tollával fordult feléje, az
pedig ha találta volna is, még sem lett volna halálos.

De, minthogy a királyfi már minden nyilvesszőjét kilövöldözte, minthogy
estve is lett: a mulatságot abba kellett hagyni s a szekérrúdját
hazafelé kellett fordítani. – Otthon, mint már mondtam, előre
feldicsekedett, hogy mily szép feleséget hozott: azért, hogy annál
nagyobb legyen a meglepetés, a mátkáját fátyollal letakarva vezette be
az összegyült násznép elébe.

Itt, a királyfi nagy fityre lefágyolozza a világszép kisasszonyt s a
násznép előtt ott állt a kordoványpofáju czigányleány. Az összegyült
vendégek azt sem tudták nevessenek-e vagy bosszankodjanak.

De, minthogy az ember a szájából s....t nem csinálhat: papot, hohért, s
vaskalapot hivattak; a pap összeadta, a hohér seprőzte s az istennyila
kerülgette, de soha meg nem ütötte.

Itt a czigányleányból lett királyné gondolta: no ez abba nem maradhat,
hogy a világszép nádszál kisasszony éjnek idején fölkeresi királyi
férjét: azért ennek az italába minden istenadta estve álomport kevert,
mitől a királyfi ugy aludt mint a juhászbunda.

Ugyis lett. – A világszép nádszál kisasszony megrázkódván, kis madárrá
változott s ugy éjféltájban rászállt a királyfi ablakára. Kis szájával
koczogtatja, veregeti s az ablak magától felnyilván, berepült rajta.

Itt, megrázkodik a kis madár s oly világszép királykisasszonynyá
változott, hogy anya olyant sem azelőtt, sem azóta, sem azután nem
szült.

Oda megyen a királyfihoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem
ébred, ráborul s végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a
forró könnyeket, melyek majd elégetik az orczáját! hanem ott feküdt
mozdulatlanul mint egy darab fa.

Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:

  Király királyfia,
  Szivem lelkem ifja!
  Édes ajkad néma,
  Nyisd meg egy-két szóra;
  Szép szeretőd,
  Gyöngy ibolyád,
  Vigasztalására.
  Még kétszer eljövök,
  Többet el nem jövök.

De a királyfi nem ébredt fel, pedig az óra éjfélután egyet ütött: ezért
a világszép kisasszony megrázta magát, kis madárrá vált s kirepült az
ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.

A királyfi inasa ezeket mind jól hallotta, mert ébren volt, de mégis
hogy reggelre kelve fölébredt, azt gondolta, hogy az egész csak álom
volt: ezért nem merte elbeszélni a királyfinak, hogy mit látott; hanem
azt határozta el magában, hogy még elvárja a következő éjszakát is s ha
a szép leány madáralakban ujra megjelen, akkor bizonyos hogy nem álom,
akkor elbeszéli a királyfinak, hogy mit látott.

Itt, elkövetkezik a másik estve is, a királyfinak ujra álomport adott be
a felesége, ettől pedig az ugy elaludt mint a juhászbunda.

Mikor az óra ép tizenkettőt ütött: az ablakra száll a kis madár,
koczogtatja, veregeti kis szájacskájával s az ablak magától felnyílt
előtte, magától csukódott be utána.

Itt, megrázkodik a kis madár s oly szép leánynyá változott, hogy olyant
anya, sem azóta, sem azelőtt, sem azután nem szűlt.

Odamegyen a világszép királykisasszony az alvó királyfi ágyához,
szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul, végig
hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, mely
majd elégette az orczáját! hanem aludt, mint egy darab fa.

Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:

  Király királyfia!
  Szivem lelkem ifja!
  Édes ajkad néma,
  Nyisd meg egy-két szóra;
  Szép szeretőd,
  Gyöngy ibolyád,
  Vigasztalására.
  Még egyszer eljövök,
  Többet el nem jövök.

De, hogy im a királyfi nem ébredt fel, hogy az óra éjfélután egyet
ütött: a szép leány megrázkódott, kis madárrá vált s kirepűlt az
ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.

Ezeket mind jól hallotta a királyfi inasa, mert nem aludt, ébren volt s
most már, hogy bizonyos volt benne, hogy nem álom: reggelre kelve azt
mondja a királyfinak:

– Fenséges királyfi! mondanék én valamit fenségednek, ha valami
bántodásom nem lenne?

– Oh jó Jancsi, mert igy hiták az inast, már hogy lenne neked bajod,
csak beszélj!

– Hát tegnapelőtt éjszaka, úgy éjféltájban, egy kis madár szállt az
ablakra, kis szájával megkoczogtatta, megveregette az ablakot s az
magától felnyílván előtte, berepült rajta. Hogy berepült, megrázkodott s
oly szép leánynyá változott, hogy úgy néztem rá, mint valami oltárképre
s féltem tőle, hogy megígéz; a szép leány aztán odaborult fenségedre,
szólítgatta, de nem hallotta, költögette, de nem ébredt, végig hosszig
siratgatta, de tán nem érezte fenséged azt a forró könnyeket, végre édes
madárnyelven igy szólt:

  Király királyfia,
  Szivem lelkem ifja!
  Édes ajkad néma,
  Nyisd meg egy-két szóra;
  Szép szeretőd,
  Gyöngy ibolyád,
  Vigasztalására.
  Még kétszer eljövök,
  Többet el nem jövök.

Ez ismétlődött tegnap éjszaka is; de felséged egy árva szó, nem sok, de
még anyit sem szólt, hanem ott feküdt mint egy darab fa, pedig, elhigyje
felséged, oly szép leány volt, hogyha kilettem volna terítve is, ha
mindjárt a deszkán feküdtem volna is, mégis fölkeltem volna!

– Igaz-e ez Jancsi?

– Olyan igaz, mint hogy az a fényes nap süt az égen!

– No Jancsi, mondja a királyfi, van-e kedved 100 ftért egy poflevest
eltartani?

– Pénzért nem, hanem felségedért szivesen, akár 100-at.

– No, ha eltartod, majd mikor a feleségem ismét oda akarja adni az
álomporos bort, mert ezt kellett beadni a kutya lelkűnek, azért nem
ébredtem fel: csapd le a világot, mintha csak úgy ügyetlenségből ütötted
volna le, – én pedig az alatt szépen kiöntöm az álmosbort a főrdőbe, az
asszony pedig azt gondolja, hogy megittam.

Ugyis lett. – Mert mikor eljött a fördés ideje, Jancsi a cserepcsikba
csiptetett gyertya világát, mintha megtörölni akarta volna, szépen
eloltotta, a királyfi pedig azalatt a fördővizbe szépen kiöntötte az
álomporos bort, a czigányleányból lett királyné pedig az gondolta, hogy
megitta; de azért ugy vágta pofon a szegény Jancsit, hogy még a szeme is
szikrázott; de Jancsi azt csak olybá vette, mintha egy szép leány
csókolta volna meg, csakhogy jóttehetett az urával.

Itt tizenkettőt üt az óra, a királyfi tette magát mintha aludt volna,
pedig oly ébren volt mint jó magam, la! mondom, hogy tizenkettőt ütött
az óra, a kis madár az ablakra szállt, kis szájacskájával megveregette,
megkoczogtatta. Az magától felnyílt előtte s berepült rajta. Itt
megrázkódik a kis madár, oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya,
sem azelőtt, sem azóta nem szült, hogy még a csillagos ég is mosolyogva
nézett rá.

Mikor ráborult a királyfira, mikor végighosszig siratgatta, átkarolta a
királyfi, magához szorította. S hogy többé kis madárrá ne váljon, hogy
többé el ne repüljön: másnap a birodalmában levő herczegeket, grófokat s
igazság tevőket összegyüjtötte, eleiből vezette kézenfogva a világszép
nádszálkisasszonyt s azt kérdezte tőlük: mit érdemel az olyan személy,
ki ilyen egy pár cselédet el akar választani egymástól.

Hogy ím a czigányleány azt gondolta, hogy saját kordovány pofájáról van
szó; ízíbe felkiáltott:

– Azt érdemli felséges királyférjem, hogy vasszegekkel bélelt hordóba
kell befenekelni s aztán az ország legmagasabb hegyéről leereszteni.

– No ebadta r.... kimondod magadra az itéletet!

A czigányból lett királynét nyakon csipték, oly hordóba fenekelték, mely
vasszeggel volt bélelve s az ország legmagasb hegyéről leeresztették.



AZ ARANYHAJÚ KERTÉSZBOJTÁR.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s ennek egy
tuczat gyermeke. – Erről a szegény emberről igazán ellehetett mondani:
csak a teste-lelke, kebelén kenyere, hátán a háza. Már a legnagyobbik
fiacskája 13 éves volt, ezt tehát a saját szárnyára eresztvén, odadta
hidónak egy oly becsületes, jómodú emberhez, kiről még az irigyei is
csak jót tudtak mondani.

Minthogy a gyermek jól viselte magát „kedves kis-szógám“ volt a
titulája; de megis érdemelte, mert a keze alá adott marhának ugy gondját
viselte, mintha tulajdon jószága lett volna. Ha a szántásból, vagy ha az
erdőről hazajött, addig a maga szájába egy falatot sem tett, annyit se
mint a körmöm feketéje, mig a lovakat ki nem fogta, be nem kötötte, meg
nem etette-itatta, – de még a megevő falatját is kettétörte s
feleközepét a lovának adta.

Itt, hire futamodik a mi Jancsinknak, hogy mily jóravaló emberséges
ember; de nem is adta volna őt oda a gazdája egy vaklóért sem;
úgyannyira, hogy tiz gazdája is akadt volna, ha keveset nem mondok, kik
minden szempillantásban elfogadták volna, de egyhez sem ment.

Nem ment pedig azért, mert lakott a Jancsi falujában egy ördöngös
molnár, kinek a malmában minden istenadta éjszaka a boszorkányok jártak
örölni, konkolyt, csermolyát és vadlencsét s ezeket a szegény emberek
lisztjeibe keverték: azért oly fekete ezeknek a kenyerök; de ezt egy
teremtett lélek se tudta, még maga a pap sem, már pedig ez csak
irástudó, okos ember, – hát mondom ez az ördöngös molnár igézte, ez
babonázta meg a mi Jancsinkat; úgyannyira, hogy mikor eljött az új
esztendő, ehhez szegődött be a mi „kis szogánk“ szinte hidónak.

– No édes fiam, mondja az ördöngös molnár, az istálóban van két ló, csak
azokra legyen neked minden gondod, csak azokat kefélgesd, csak azokat
vakargasd, egyébre semmire se.

Három hétig csak megvoltak ők együtt szép csendesen, de a negyedikre
kelve, midőn a molnár templomba akart menni, benyit az istálóba s azt
mondja a mi Jancsinknak:

– Hallod-e kedves szolgám!

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

– Nem egyebet mint azt, hogy amott a padláson van 100 köböl zab, ha te
addig azon mig én a templomban leszek e két sarlóhátu lovat meg nem
hizlalod oly kövérre, hogy a viz is megálljon a háta közepén: no lesz
neked ne mulass!

Közbe légyen mondva, a molnár egyik lova, a szürke, tátos volt, de erről
Jancsi mitsem tudott.

Hogy elment a molnár a templomba, ráborul a mi Jancsink a szürkére,
zokog keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról. A tátosló
megszánta az istenadtát s azt kérdi tőle:

– Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám oly keservesen?

– Hogyne sirnék, hogyne rinék édes lovam, mikor a gazdám azt
parancsolta: hogy míg ő a templomban lesz, titeket oly kövérre
hizlaljalak, hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén!

– Ha csak az a bajod, vigasztalja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb
legyen annál! hanem láss a dologhoz ízibe s hozz elébünk annyi zabot, a
mennyi csak belefér a vályúba; – majd ha kérdi tőled a gazdád, hogy
meghizlaltad e a lovakat, csak az legyen szód és mondásod: én a mit
tehettem, megtettem, s addig megállásom sem volt, míg a vályút színig
tele nem hordtam; de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e
olyan tulajdonsággal, hogy a lovat azonnal meghizlalja.

Ugyis lett. – Jancsi a lóvályut színig hordta azzal a jóféle zabbal,
melytől a ló oly jó kedvet kap, mint az ember a jó bortól s aztán
felebotját se hajtotta a parancsolatnak.

Itt, hazajön a molnár a templomból, első dolga is az volt, hogy
egyenesen az ólba rontott, hol is első szava az volt, állj elő Jancsi,
megtetted-e azt a mit parancsoltam; kövérek-e a lovak?

– Én, felelt Jancsi, a mit tehettem, megtettem; addig megállásom sem
volt, mig a lovak előtt a vályut színig nem hordtam; de azt nem
tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal, hogy a
lovat azonnal meghízlalja?

A molnár egyszeribe látta, hogy kivel van dolga, egy szó, nem sok, de
még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, hanem bement egyenesen a
malomba.

Itt, elkövetkezik a másik vasárnap is. Az ördöngös molnár újra a
templomba készült, de mielőtt elment volna, beállit Jancsihoz az ólba s
azt mondja neki:

– Hallod-e kedves szolgám!

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e amott az udvaron van egy nagy
rakás 100 szekérre való szemétdomb, – ha te azon azt a két sarlóhátú
lovat oly kövérre meg nem hizlalod, hogy a víz is megálljon a háta
közepén, akkor jobb lett volna neked nem születni, akkor ne várj haza,
mert lesz ne mulass!

Azzal a molnár elment a templomba, Jancsi pedig ismét ráborult a szürke
hátára és sírt keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról.

– Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám, kérdi a tátosló!

– Hogyne sirnék, hogyne rinék, mikor az a kutyának való gazdám azt
parancsolta: hogy mig ő a templomban lesz, titeket oly kövérre
hizlaljalak az udvaron levő, 100 szekérre való szeméttel, hogy még a víz
is megálljon a hátatok közepén, különben jobb lett volna nekem nem
születni s haza ne várjam, mert lesz ne mulass!

– Ha csak az a bajod, mondja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen
annál! hanem menj be egyenesen az ördöngös molnár kamrájába, – ne, itt
van ez a három levelű lóhere, meg ez létlen gyermek kisujja, majd ezek
előtt nyitás nélkül felpattan a vas-závár s magától kinyilik az ajtó. –
Eredj be rajta, ott találsz három kád pénzt. – Az egyikben van:
vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban réz-pénz, – végy a
melyikből tetszik annyit, a mennyit csak elbirsz s aztán vidd haza
ágrolszakadt szegény szüléidnek; hanem csak egyszer fordulj, mert
másodszor késő lenne. Felnevelő apádtól, szülő anyádtól és édes
testvéreidtől pedig búcsuzz el, mert vagy látod őket valaha, vagy soha;
ki tudja hogy hol lesz a mi utunknak vége, vagy valahol, vagy sehol!?
Mikor ezt megtetted, jőjj ide vissza, menj be az ólba, a lóvakarót,
kefét és törlőt tedd az abrakos tarisznyába, kösd össze s te már ekkor
engemet az udvaron találsz fölnyergelve, fölszerszámozva.

Jancsi, a mint lova parancsolta, úgy cselekedett. – Magához vevén a
három levelű lóherét, meg a létlen gyermek kisújját, egyenesen a
kamrának tartott. A kamra nagy vas ajtaján három irdatlan vas-závár
volt, s mind a három mint a parancsolat magától lepattant előtte,
magától kinyilt a nagy vasas ajtó. Jancsi bement rajta. Itt, mint jó
lova mondá, három kád pénzt talált; az egyikben volt: vert-arany, a
másikban: vert-ezüst és a harmadikban: réz-pénz. A mi Jancsink mind a
háromból szedett annyit a mennyit csak elbirt; de mégis volt annyi esze,
hogy a vert-aranyból rakott legtöbbet a zsákjába. A három kád pénzt egy
nagy ebadta lánczos, fekete kutya őrizte. Ez ugy vigyorgott, ugy
csattogta össze a fogait; de belőle még sem lett kutya-étek. De csak ne
lett volna nála a létlen gyermek kisujja, tudom sohse’ evett volna az
isten kenyeréből!… Mikor teleszedte a zsákját a három kádból, a hogy
jött, ugy vissza is ment. Utána magától becsukódott a vasajtó; de a
lánczos fekete kutya mindegyre vonított, mint a hogy szoktak a kutyák
vonítani, mikor valaki halálát érzik.

Hogy hazavitte Jancsi a sok pénzt, keserves zokogások között elbúcsúzott
nemző apjától, felnevelő anyjától és édes testvéreitől. Mikor ezen is
túlesett, lohalálába sietett vissza az ólba és a lóvakarót, kefét,
törlőruhát az abrakos tarisznyába tette s hurkott vetett rajta.

Mikor ezzel is készen volt, már ekkor a szürke az udvaron várakozott
reája, de már többé nem a sarlóhátú szűrke, hanem a zsarátnokat evő,
aranyszőrű tátosló, még pedig egészen felszerszámozva; aranyzabla a
szájában, bársony nyereg rajta, bársonynyergen selyemtakaró,
selyemtakaró kék földjén aranycsillag, aranycsillag gyémánttal
kipitykézve; ugyhogy a szegény Jancsi alig ösmert reája és alig mert
volna ráülni, de a lova szólitotta meg s csak aztán kapott fel a hátára.

Mentek, mendegéltek aztán levegői uton, mint a legsebesebb forgószél,
egyszer csak égni kezd a Jancsi jobb képe:

Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül:

– Ejnye, kedves lovam, be ég a jobb képem!

– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

– Végünk van! az ördöngös molnár lohol utánunk; mingyárt utol ér!

– Ej, dehogy ér; csak a lókefét vedd ki a tarisznyából s hajitsd el!

Elveti Jancsi a lókefét, melyből tüstént azon szempillantásban olyan
sürű erdő kerekedett, mint a milyen sürű volt a lókefe.

Csakugyan az ördöngös molnár loholt utánuk kutyafuttában. – Hej, hamis
magyar volt ez a molnár! alkalmasint, mikor kicsi volt, ördöghájjal,
kigyómájjal kenték meg az alfelét; mert alighogy a templomból hazajött,
szaladt egyenesen az ólba: nincsen szürke, nincsen a széltől
fogantatott, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő tátosló!… szalad a
kamrába, sok híja a pénznek! a lánczos fekete kutya most is csak úgy
vonított, csak ugy szükölt. Azonnal tudta a molnár, hogy hányadán van a
dolog! a szerdásba hajítja a zsindelezőt s utána a hidó után! de már
ekkor ezek árkon-bokron túl voltak.

Csak szalad, csak szalad, már már utoléri – ördöngös ember levén, sok
állt hatalmában – ha Jancsi el nem hajítja a zsindelezőt.

De most mit tegyen; hogy menjen keresztül a sűrű vadon erdőn? kapja a
lelkét, mit, mit nem cselekedett! hirtelen előrántja a zsindelezőt s
utat vágott magának; de mikorra keresztül vághatta magát, már ekkor
Jancsi ujra túl volt árkon-bokron.

Ujra égni kezdett a Jancsi bal képe. Csak ég, csak ég, egyszer már nem
állhatta szó nélkül.

– Kedves lovam, be ég a bal képem!

– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

– Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!

– Ej, dehogy van; vesd el csak a lótörlőt!

Elveti Jancsi a lótörlőt, melyből olyan nagy tenger keletkezett mint a
világ!

De, hogyim a molnár, molnár volt, még pedig az is ördöngös, sok állt
hatalmában: kapja a lelkét, most is mit, mit nem cselekedett, beleugrott
a tengerbe s ízibe tultette magát a szárazra.

Itt, harmadszor is égni kezdett a Jancsi képe, de már ekkor az egész
orczája. – Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül, ezért
megszólal:

– Kedves lovam, jaj, be ég az egész képem!

– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

– Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!

– Ej, dehogy van; csak vesd el a lóvakarót!

Elveti Jancsi a lóvakarót, melyből olyan sűrű vaserdő kerekedett, mint a
milyen sűrű volt a lóvakaró.

Odaér az ördöngös molnár a vaserdőhöz, belevágja a zsindelezőt, hogy
majd utat nyes magának; de most az egyszer cserbehagyta jó zsindelezője,
mert kettétört. Most mit tegyen; hova tudjon a lelke lenni; keresztül
menni nem tudott, visszamenni nem akart, mert tudta, hogy már otthon az
ördögök várakoznak reá s számon kérik az elveszett pénzt?! kapja a
lelkét, mit, mit nem cselekedett, felakasztotta magát a vaserdő egyik
fájára. A vasfa pedig, mintha puskából lőtték volna ki, elkezdett vele
szaladni s meg sem állt a pokol kapujáig.

Igy szabadult meg Jancsi az ördöngös molnártól s aztán szép csendesen
folytathatták a magok útját.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, egyszer egy gyönyörű szép
kert aranykeritéséhez értek. Ez volt pedig a Hajnalkert, az Igazak
lakhelye, tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok mulató helye.

A Hajnalkert aranykeritésénél megállott a tátosló s azt mondja a
gazdájának:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, kedves lovam?

– Nem egyebet, mint azt: menj be ebbe a gyönyörűséges gyöngyadta kertbe,
majd találsz ott sok mindenféle fura dologat, miket halandó szem még nem
látott! A kert kellőközepén vagyon egy olyan almafa, melynek gyémánt a
virága, ezüst a levele, arany az almája. Szakits ez almafáról három szép
aranyalmát; de egyébhez semmihez se nyulj. Az almafa tövéből buzog fel a
hétszinű napforrás. Merits ebből a forrásból a kalapoddal s igyál
belőle. Mikor ezt elvégezted, mosakodjál meg a hétszinű napforrásban s
törűlközzél meg az aranytörűközőben. Ez meglevén, a mint bementél, ugy
jőjj vissza.

Bemegyen a mi Jancsink a Hajnalkertbe, hogy itt mit látott, mit nem, azt
ember-nyelv ki nem mondhatja! A merre csak ment, mindenütt csinált utak
tekergöztek aranykavicscsal kavacsolva. A csinált uton tündérkirályfiak
és tündérkirálykisasszonyok futkároztak. A tündéreket szépenszóló
ezüstfehér madárkák mulatgatták, melyek oly szelidek voltak, hogy még a
mi Jancsinkra is rászállt vagy három, s ott danolgattak a fülébe
szebbnél szebb notákat, hogy örömében csakúgy repetett a szíve, imhogy
el nem szállt, imhogy szárnya nem támadt. A szépenszoló ezüstfehér
madárkák brilliantos körtve- s aranyalmafákon ugrándoztak. Ezek alatt
terült el a selyemrét. A selyemréten tengernyi virág. A tengernyi
virágon dongó-bongó méhecskék aranyszárnyakkal. Az aranyszárnyú
méhecskék rózsa-tányérkákra gyüjtötték a virág-ízt, a színmézet,
melylyel aztán kéretlenül édesitgették az Igazak ajkait; de, hogy legyen
a szomjat is mivel oltani, erre szépenszóló ezüst-szárnyú lepkék voltak
rendelve, melyek piczi aranyputtonyokban hordozgatták az ég italát,
melyet virágtökékről szüreteltek.

A mi Jancsink ajakára is kéretlenül rászállt egy aranyszárnyú méhecske,
mely virágizzel, szin-mézzel édesitette meg száját s tüstént, azon
szempillantásban, mintha kettévágták volna, lecsillapult éhsége. Majd
egy ezüst-lepke szállt hozzá, mely szépenszóló ezüsthangon megkinálta,
hogy igyék gyöngyvirág poharából, melyben égi ital volt, melyet virág
tökékről szüreteltek. Jancsi, hogyim szomjas volt, ivott a
gyöngyvirágpohárból s tüstént, azon szempillantásban, mintha ketté
vágták volna, enyhült szomja s olyan jó kedve kerekedett, mintha a világ
legjobb borából ivott volna, hogy szinte dalolni akart, hogyha nem
szégyenelte volna magát azelőtt a sok tündérkisasszony előtt, kik a
selyemréten fehéritették az a gyöngyadta patyolat-vásznat, melynek mását
szem nem látta, nyelv ki nem mondhatja. Mig a patyolat-vászon
megszáradt, s ujra belemárthatták volna a fehér forrásba: addig a
tündérkisasszonyok czikáztak, tánczoltak és labdáztak az aranyalmákkal.

Csak labdáznak, csak labdáznak, de egy tündérkisasszonynak elveszett az
aranyalmája; a mint a pajtásának akarta hajitani, elgurult messze
messze, ép a Jancsi lábánál állott meg s ez fölvette. Sírva-ríva keresi
a szép tündérkisasszony az aranyalmát, – keresi a selyemfűben, de nem
találja, – keresi a csinált úton, de nem találja. Addig, addig keresi,
mig nem egyszer nagy sokára fölveté szemeit, hát látja, hogy egy szép
idegen ifjú a másvilágról integet feléje, s annál van az aranyalma.
Mintha szárnya lett volna a tündérkisasszonynak a mi Jancsinkhoz repült
s nagy hálálgatások között, eléb szépen megköszönvén, elvette tőle az
aranyalmát.

– No szép ifjú – mondja a tündérkisasszony – jótét helyébe jót várj;
szivességért szivességet; mit kivánsz én tőlem tündérkisasszonyok
királynéjától?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a mi Jancsink, csak azt, hogy vezess el
engemet ahhoz az almafához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele,
arany az almája.

Itt a tündérkisasszony csak egyet intett s azonnal ott termett a
szélhintó. Beleültek kettecskén. Vitte őket a szélhintó paripái csendes
ringatással, sebes nyargalással, mintha tátoslovak lettek volna
belefogva s csak hamar elértek a kert kellőközepébe, hol diszlett a
Hajnalkert ékessége, a gyémánt virágú, ezüst levelű, aranyalmájú almafa.
Ennek a tövéből fakadt fel a hétszinű napforrás.

No, itt kiszálltak a szélhintóból s most Jancsi köszönte meg a
tündérkisasszony szivességét, vagy legalább meg akarta köszönni, de az
mint álomlátás, mint pára tűnt el, mondván: köd előttem, köd utánam hogy
senki se lásson! Aztán a mi Jancsink levette a kalapját a fejéről,
kiverte a portól s belemeritvén a hétszinű napforrásba, ivott belőle.
Mikor szomját ilyeténképen enyhitette, megmosdott a napforrásba,
megtörűközött az aranytörűközőbe s ime! ettől az arcza: tündöklő
szépségűvé, a haja: aranyhajjá változott és testben ugy megerősödött,
hogy egyesegyedül három emberrel is megbirkozott volna! úgyannyira, hogy
mikoron meglátta magát az aranyalmát termő fa gyémántkérgében, alig
ösmert magára s kérdezte magától: én vagyok-e én, vagy nem?! Mikor ezzel
is készen volt, szakitott az almafáról három szép aranyalmát, melyeket a
csuhujjába tett, s aztán a mint bement a Hajnalkertbe, ugy ki is jött.

– No kedves gazdám, mondja neki a tátosló, most illünk mi egymáshoz; te
én hozzám, én te hozzád; hanem ülj is fel a hátamra s menjünk oda, a
hová már régóta igyekeztünk.

Felül Jancsi a tátosló hátára, mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország
ellen, egyszer mégis megálltak egy nagy terepély hársfa alatt.

– Hallod-e kedves gazdám! megszólal a tátosló.

– Mit parancsolsz kedves lovam?

– Nem egyebet mint azt, hogy amott van ni! a spanyol király
rezidencziája, ide is meglátszik rezes teteje. Menj be a királyi
rezidencziába s szegődjél be ott akárminek, ha mindjárt kályhafűtőnek
is. Van a királynak három leánya, egyik szebb mint a másik, de mégis
legszebb a legkisebbik… híjába, az ujjunk sem egyforma!… A három
aranyalmát add el a legkisebb királykisasszonynak. Egyet egyet három
csókért; mert a ki csókot vet, szerelmet arat. De, hogy szép
aranyhajad-, tündöklő orczádról rád ne ösmerjenek: tekergesd be a
fejedet kapczával, de az arczod is fend be, hogy az olyan szurmos
legyen, mint a ki három napig szüretel. De mikor a Hajnal felszáll az
égre, már akkor talpon légy, bontsd ki szép aranyhajadat s fésüld meg a
verőfényen e kagylófésűvel. Arra pedig vigyázz, hogy egy teremtett lélek
se lásson meg, nehogy árulód legyen. Én pedig azalatt itt leszek ebben a
hársfavárban: azért, ha valami bajod esnék, csak idejöjj, s üsd meg
háromszor a hársfa oldalát a kötőfékkel, én azonnal segitségedre leszek.

Itt, keserves könyhullatások között elvált a kapczás fejű kedves lovától
s bement a királyi rezidencziába. Beköszönt a királyhoz e szózat
szerint:

– Adjon isten jó napot felségednek!

– Fogadj isten szolgalegény, hát mi járatban vagy? kérdi tőle a király.

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; a kertészemnek bojtárra van szüksége. Ha kedved
tartja, megfogadlak.

Ugyis lett. – A kapczás fejű beszegődött a spanyol királyhoz
kertészbojtárnak. Mikor elvégezte a dolgát, ugy vasárnap délután, azzal
mulatta magát, hogy az aranyalmával játszott; ott hentergette a kert
kellőközepén levő kerek dombon; felhajította a tetejére s ha legurult,
ujra feldobta.

Itt, mi kerül a dologból, mi nem, a három kisasszony meglátja az
aranyalma tündöklő ragyogását a rezidenczia ablakából, lemennek a kertbe
karonfogva, mintha csakugy sétáni mentek volna csupa parádéból.

– Hol tettél szert erre az aranyalmára? kérdi a legnagyobb
királykisasszony.

– A Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a
virága, ezüst a levele, arany az almája.

– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy tarisznya
pénzt.

– Mit csináljak én a pénzzel, csak a bajom gyülne meg vele! felelt a
kapczás fejű.

– Add nekem, kéri a középső, adok érte különbnél különb huszonnégy
öltözet ruhát.

– Minek lenne nekem a szép ruha; nem illet az meg egy kapczás fejü
kertészbojtárt!

– Add nekem, kéri a legkisebb, a mit kivánsz azt adok.

– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony minden szó nélkül odahajol a
kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja háromszor; de, hogyím az orczája
olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a
kapczát s ime meglátta naptündöklésű homlokát, melylyet aztán meg is
csókol háromszor.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma; három csókért, szerelem
három zálogaért magához váltotta; de a legnagyobb királykisasszony
szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel elcsalta tőle.

Itt, elkövetkezik a másik a vasárnap is, a kapczás fejű ujra a másik
aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő dombon.

Csak hentergeti, csak hentergeti, addig addig játszik vele, mig a három
királykisasszony ismét a kertben termett, mintha csak ugy sétálni mentek
volna csupa parádéból.

– Hol vetted az aranyalmát? kérdi tőle a legnagyobbik.

– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy
aranyszőrű paripát.

– Minek volna nekem az aranyszőrű paripa, mikor sem ólam, sem királyi
abrakom!

– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy bársonynyerget aranyzablával.

– Minek volna nekem a bársonynyereg és az aranyzablaló nélkül! felelt a
kapczás fejű.

– Add nekem, kéri a legkisebb, legszebb királykisasszony, a mit kivánsz,
azt adok.

– Hogyha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt,
azt is lassan mondta, – hanem odahajolt, s meg akarta csókolni a kapczás
fejűt; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig
szüretel: fölebb tolta a kapczát fehér kezével s ime meglátta egy
aranyhajszál végét! De erről nem szólt semmit, hanem megcsókolta
háromszor a kapczás fejű nap tündöklésü homlokát.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért, szerelem
három magváért magához váltotta; de ezt tőle szépszóval, kéréssel és
fenyegetéssel a középső királykisasszony csalta el.

Itt, elkövetkezik a harmadik vasárnap is, a kapczás fejű ujra az
aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő domb
oldalán.

Csak játszik, csak játszik, egyszer újra a kertben terem a három ékes
virágszál, a három királykisasszony, tették magokat, mintha sétálni
jöttek volna csupa parádébol. Megállnak a kapczás fejű előtt s azt kérdi
tőle a legnagyobb királykisasszony:

– Hol vetted azt az aranyalmát?

– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

– Add nekem, kéri a legnagyobb, adok érte egy aranykardot, melynek ezüst
a vasa, arany a markolatja.

– Minek lenne nekem az aranykard; vitézt illet az meg!

– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy igaz gyöngygyel kivarrott
zsacskót.

– Mit ér a zsacskó, ha üres!

– Add nekem, kéri a legkiseb, a legszebbik, a mit kivánsz, azt adok.

– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony nem szólt semmit, hanem odahajolt a
kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja; de, hogyím az orczája olyan
szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s
ime! egy egész aranyhajszálat pillantott meg! Ennek sem kell több, hanem
megcsókolta háromszor a kapczás fejű naptündöklésű homlokát.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért magához
váltotta. Ezt az aranyalmát magának tartotta meg; bár két nénje
szépszóval, kéréssel, fenyegetéssel eleget kérte, de nem adta oda.

Jól mondta a tátos „hogy a ki csókot vet, szerelmet arat“; mert a
legkisebb királykisasszonynak azon idő óta, hogy a három aranyalmát
három-három csókért magához váltotta, se’ éjjele se’ nappala. Egész
tengernyi éjszakán keresztül mindig a kertész bojtárról, szép
aranyhajáról és ragyogó homlokáról álmodozott; egész tengernyi napon
mindig szünetlenül róla gondolkozott; egészen a szerelem rabja lett mint
a kit megigéznek, megbabonáznak, megvernek szemmel. Megigézte őt az az
aranyhajszál, mely, mintha valami erős láncz lett volna, egészen a
kertész bojtárhoz kötözte. De a kapczás fejű sem volt különbül, őt is a
szerelem gyötörte s a kertben mindent viszásan tett; mindent
tővel-hegygyel forgatott össze. Szidták is érte mint a vizes kutyát; de
ő mindezeket a szép királykisasszonyért szépen zsebre rakta.

Egyszer, ugy hajnaltájban, hogy a szerelem miatt nem volt nyugodalma a
királykisasszonynak, mit, mit nem cselekedett: felöltözködött s le ment
a kertbe sétálni. Csak sétál, csak sétál, egyszer a kert kellőközepén
levő kerek domb tövéhez ér, hát látja, hogy annak tetején fésülködik a
kapczás fejű.

Most mit csináljon?

Vissza is menne, meg nem is, el is szaladna, meg nem is, oda is menne,
meg nem is; de valami mégis ugy vonta arra a helyre mint a mágnes a
vasat. Végtére is az lett a dolog vége, hogy odament a kapczás fejű
kertészbojtárhoz, leült melléje, kivette a kezéből a kagylófésűt s
elkezdte vele fésülni annak azt a szép aranyhaját, melyet ki sem lehet
mondani.

A kapczás fejű pedig a királykisasszony ölébe hajtotta a fejét s azt ugy
fésülte aztán a kagylófésűvel.

Mikor a királykisasszony készen volt a fésűléssel azt mondták egymásnak:
én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se’ választ el egymástól. Azzal
megölelték, megcsókolták egymást s ugy váltak el. E napságtól fogva,
mihelyt pitymallani, szürkülni kezdett az idő: a királykisasszony
azonnal fölkelt selyemágyából, hirtelen felöltözködött, titkon
kilopódzott a kertbe, felszaladt a kert kellőközepén levő kerek dombra s
ott fésülgette a kapczás fejű aranyhaját a verőfényen.

Itt egyszer eszébe jut a vén királynak, hogy jó lenne már az ő leányait
férjhez adni, mert itt az ideje; kinyilt már a három szép virág, a három
ékes királykisasszony, csak az nincs a ki leszakitsa. Ej, dehogy nincs!
a nagyobbik királykisasszonyt egy herczeg akarta leszakasztani; a
középsőt egy gróf választotta volna élete párjának, csak a legkisebbnek
nem akadt illő társa; pedig ezt szerették legjobban, pedig ez volt a
legszebb, a legkedvesebb. Mondom, hogy a vén királynak eszébe jutott,
hogy jó lenne már leányait férjhez adni: az egész birodalmából
összegyüjtette a házasulandó grófokat, herczegeket, bárókat, hirneves
vitézeket, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket és hosszú
süveges kankóstótokat, hogy majd a kinek hajítja a három
királykisasszony az aranyalmát, az legyen kinek-kinek élte párja. Mikor
mindnyájan együtt voltak: a legnagyobb királykisasszony szive
választottjának, a herczegnek hajította az aranyalmát, ki azt
szerencsésen megkapván, övé lett az ékes virágszál; – a középső
királykisasszony szinte szíve választottjának, a grófnak hajította az
aranyalmát. Ez is megkapta szerencsésen s az övé lett az ékes virágszál.
Most a legkisebbre, a legszebbikre került a sor. Valjon kinek fogja
hajítani? Körülnéz, hej nincs ott az ő szíve választottja, nincs ott az
aranyhajú és naptündöklésü homloku kertészbojtár! háromszor is
megcsóválta, háromszor is meglóbálta az aranyalmát, hogy majd elhajítja,
de nem tudta magát elszánni!

Mi dolog ez? kérdi magában a király, tán hiányzik valaki? – körülnéz, de
senkitsem tudott megnevezni, hogy ki hiányzik; mert mindenki ott volt.

A főkertész elértette az öreg király gondolatját: azért felszólalt.

– Felséges uram! mi mindnyájan itt vagyunk, nem hiányzik közűlünk senki
sem, csak az a rosz kapczás fejű kertészbojtár, de ez talán számadásba
sem jőn?!

– Rögtön hivják fel! parancsolta a vén király.

Felhivják a kapczás fejű kertészbojtárt, s íme! alighogy betette a lábát
a küszöbön, már repül feléje a aranyalma, – ugyannyira, hogy alig maradt
annyi ideje, hogy az aranyalmát is megkapja s az ajtót is betegye, de
mégis szerencsésen megkapta. Az övé lett a legkisebb, a legszebb
királykisasszony, ő szakasztotta le a legszebb virágot.

Az összegyűlt uri népek összenéztek, azt sem tudták: nevessenek-e, azt
sem tudták: bosszankodjanak-e? A vén király pedig ezen való haragjában
annyira fölgerjedt, hogy a neki esett tulajdon hajának és szakálának s
úgy tépte mint a kendert, vagy még ennél is jobban; – nem nézett aztán
sem istent, sem embert, hanem felugorván aranytronusáról, a kezében levő
királyi botjával kiüzte a szobából legkedvesebb, legszebb leányát; de
nem csak kiüzte, hanem sarkig érő aranyhaját a kezére tekervén, végig
hurczolta-vonczolta tizenkét szobán, a tizenharmadik szoba grádicsáról
pedig mintegy kutyát lerugdosta, aztán minden örökségéből kitagadta,
hogy ő neki nem gyermeke, hogy ő nem nemzette e világra, hanem eb
fajzotta fattyú sarjadék, hogy ő vele nemhogy egy sót kenyeret ennék, de
még egy fedél alatt sem lakik! A szegény egy pár cseléd sírvaríva a
kertbe szaladt, s ott huzták meg magokat valami bokorban; mint isten
elzűlött fészek nélküli madara; úgyannyira, hogy még az esküvőre sem
eresztették, de nemcsak esküvőre, hanem még a lakziba se szabad volt oda
szagolni, pedig boldognak, boldogtalannak huzta a czigány, szólt a
muzsika; pedig még az árva gyereknek is akkora darab kalács volt a
kezében, hogy majd letörte a derekát.

Az egy pár cseléd kapta a lelkét mit, mit nem cselekedett! szedett
Jancsi egy kalap érett gyümölcsöt, csermolyás kenyerök ugyis volt,
leültek egymás mellé párosan arra a kerek dombra, a melyen azelőtt a
szép királykisasszony hajnalhasadáskor fésülgette a kapczásfejű
aranyhaját, s ott megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a
szerelem mézével, csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás
szájába raktak, megcsókolták egymást, mondván: Ne, ez itt a tyukhúsleves
vékony metéttel, – ne, ez a fekete leves, ez a barát füle,
baraczklekvárral, – ne, ez a tejfeles káposzta, dagadóval, – ez itt a
pulyka pecsenye és ez itt végre a menyasszonykalács.

Aztán fontak egy rosz kalyibát zöld galyakból, arattak belé fris füvet,
betakarták egy rosz szürrel, két karjuk volt a vánkos, hosszú aranyhajuk
a takaró s mégsem fáztak meg. Ez volt az ő királyi rezidencziájok, ez
volt a fölvetett menyasszony ágy.

A tyukpadláson volt egy hánytvetett rozsdás puska, csupa piszok, csupa
szenny volt; ugyannyira, hogy kár volt rá jó szemmel nézni, – ezt a
rosdás puskát kitisztította a kapczás fejű, megmosta a patakban,
vasporral kicsiszolta s elment vele vadászni. Ez a rosdás puska olyan
tulajdonsággal birt, hogy a mire csak ráfogta az ember, akár jól
czélzott, akár nem, már az a halálfia volt.

Hogy meghallotta a király két kedves veje, a herczeg, meg a gróf, hogy a
kapczás fejű elment vadászni: ők sem akartak kisebb emberek lenni mint
az, ők is elmentek vadászni, nagy készülettel, nagy pompával, czifra
fényes puskával és vadásztarisznyával; de bár egy istenadta napot
eltarisznyáztak, egy borda vad, nem sok, de még annyit sem lőttek; a
kapczás fejű pedig majd megszakadt a sok vad alatt, annyit lőtt, hogy az
orra már majd a földet szántotta mint valami csoroszlya.

Itt egy tisztásan összetalálkozik a három vő; a herczeg, meg a gróf, meg
a kapczás fejű.

– Ejnye pajtás, be sok vadat lőttél, mondja a herczeg, hol tettél
ennyire szert?

– Az erdőn, felelt a kapczás fejű.

– Hiszen mink is ott bolyongtunk, de egy borda vad nem sok, de még
annyit sem lőttünk!

– Az a baj, hogy csak bolyongtatok mint a keringős juh, de nem
vadásztatok! felelt a kapczás fejű.

– De nem azt mondom én neked pajtás, szólt a gróf, hanem azt, hogy neked
sok a vadad, nekünk sok a pénzünk, te neked szükséges lenne a pénz,
nekünk a vad: azért nem adnád el nekünk jó pénzért, bizony nem bánod
meg; urrá teszünk.

– A mit kivánsz, azt adunk, egészité ki a herczeg a gróf beszédét.

– Már ez okos beszéd, válaszolt a kapczás fejű, tehát a mit kivánok azt
adtok. Nekem pénz nem kell, mert nem érzem hiányát, hanem akkor adok
vadat, akár mind odadom, ha egy-egy akasztófa bélyeget hagytok a
hátatokra sütni.

Mit volt, mit tenni a két vőnek, a herczegnek meg a grófnak, vad nélkül
szégyeneltek volna haza menni, mit mondanak majd otthon, hogy ők egy
borda vadat sem lőttek, ez a gyezse pojdes fajankó pedig annyit lőtt,
hogy majd megszakad alatta; pénzért nem adja, erőnek erejével pedig csak
nem vehették el tőle? ráengedték sütni az akasztófa bélyeget a hátukra.
Mikor ez megvolt, a kapczás fejű átadta a számnélküli sok vadat; ő pedig
lőtt valahol egy kósza verebet, czérnával a puskájára kötötte, a
sapkáját félre vágta s fütyürészve danolgatva bandukolt hazafelé.

Mikor a kapczás fejű a rezidenczia előtt elment volna, már ekkor a két
kedves vő hazaszállítatta a sok vadat. A király imhogy ki nem bújt a
böréből, annyira örült a sok vadnak; de nemcsak a vadnak, hanem két
vejének, hogy mily derék emberek azok, hogy mily jól adta férjhez két
szép leányát. Mondom mikor igy legjobban örülne, hogy madarat is
lehetett volna vele fogatni, ép akkor pillantotta meg azt a
szerencsétlen kapczás fejű kertészbojtárt, ép akkor ment el az a
rezidenczia ablaka előtt, hátán a rosdás puska, ezen pedig a madzagra
kötött verebét hintálta-lobálta a szél. Haragra lobbant a vén király,
dühbe jött, szaladt a puskáért, hogy most mindjárt mintegy veszett
kutyát agyonlövi. Agyon is lőtte volna, ha a felesége, ki oly jó volt
mint egy falat kenyér, fejére kulcsolt kézzel sírva-ríva nem kéri, ha ez
meg nem kapta volna a kezét s félre nem rántotta volna a puskát, midőn
elsült.

No, ez abba maradt.

Itt egyszer a burkuskirály hadat üzen a spanyol királynak, hogy ilyen,
amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a csatasikra; mert különben kő
kövön nem marad s minden irgalom kegyelem nélkül apraját, nagyját kard
élre hányja s még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez,
mert azt is kősziklához vereti; vérét a föld issza, husát a kutyával
eteti. A spanyol király se veszi a dolgot tréfára, minden ármádiáját
összedoboltatja, két vejével együtt kirukkolt a csatasikra; de még ha
annyian, még ha hat annyian lettek volna is, mégis früstökre is kevés
lett volt a burkuskirálynak, oly nagy erővel jött rá, annyi tengernyi
népe volt. No most spanyol király jaj neked, jaj a te ősz fejednek,
három szép leányodnak, egész népednek, nemzetségednek! mert ha ezer
lelked volna is, mégis mindegyiknek drága világát kioltaná a
burkuskirály.

De a kapczás fejű sem maradt a felesége oldala mellett a
pendelregementben, hanem ideje-korán fölkelt, felöltözött, a vállára
vetette a kötőféket és elindult fölkeresni jó tátoslovát, hogy az
apósának a nagy veszedelemben légyen segitségére.

Hogy a hársfához ért, megütötte háromszor a fa oldalát a kötőfékkel.
Mindegyik ütésre hangos nyerítés hallatszott a hársfavárból, hogy szinte
megkondult bele a világ, végre kiugrott az aranyszőrű, zsarátnokot evő
tátosló, kérdezvén:

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

– Nem egyebet édes lovam, mint azt, hogy izíbe, tüstént ebben a
szempillantásban, teremts elő nekem egy olyan regement huszárt, kiken
még a réz is vert arany legyen és paripájaik szőre oly fényes, hogy
tükör gyanánt használhassa a huszár.

Alig ejté ki kivánságát a kapczás fejű: ime! ott állt előtte a
gyöngyadta, gyönyörves regement aranypánczélban, aranysisakkal, csak a
parancsszóra várt. Maga a kapczás fejű pedig megmosdván harmatvízben,
kiereszté aranyhaját, s felpattant a tátosló hátára és ekkor oly szép
volt mint az esthajnal csillag, vagy tán még ennél is szebb. Ezzel
elvágtatott a csatasikra, a regement katona pedig mindenütt a nyomába.

Hogy a csatasikra ért az aranyos vitéz, a spanyol király eleibe lovagolt
két vejével együtt; az egyik oldalán volt a herczeg, a másik oldalán a
gróf.

– Ha meg nem sérteném a fenséges királyfit, kezdé beszédét a spanyol
király, mert ékes külsejéről, deli termetéről itélve más nemis lehet
mint királyfi, mondja meg nekem, segitségünkre jött-e, vagy
bántodásunkra?

– Sem segitségedre nem jöttem, sem bántodásodra, hanem csak az
igazságért harczolok, válaszolt az aranyos vitéz.

Itt összeütközik a két tábor, összemérték erejöket s már-már majd vége
lett a spanyol király népének, de ép ekkor fuvatta meg az aranytrombitát
az aranyos vitéz s rá a burkus király népére és mint a répát ugy
apritották az ellenséget. Magát a vén királyt az aranyos vitéz vágta ki
az ellenség közül, megszabaditván a bizonyos haláltól, aztán neki
egyenesen a burkus királynak, kihívta őt egyszál kardra. Mindenki abba
hagyta a csatát, mindenki csak az aranyos vitézt és a burkus királyt
nézte. Összecsaptak, összetűztek, de mégis a burkus király húzta a
rövidebbet; mert az aranyos vitéz ketté hasította a fejét. Hogy elesett
a burkus király, a népe nyullá változott, elkezdett szaladni, – utánna
az aranyos huszárok s mind leapritották, csupáncsak egyet hagytak meg
hírmondónak. Mikor vége volt a csatának, a vén király nagy hajlongások,
nagy hálálgatások között köszönte meg az aranyos vitéznek a hozzája való
szivességet, – de az aranyos vitéznek baja támadt; mert hogy, hogy nem,
mikor a kardját a hüvelyébe akarta dugni, a czombjába szalasztotta s
azonnal kibugygyant szép piros vére. Oda szalad a vén király, saját
aranyrojtos nyakravalóját oldozta le, s azzal kötözte be a a sebjét.
Aztán elváltak egymástól nagy hálálgatás és nagy hajlongások között; az
egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindnyájan hazajutottak
szerencsésen; a spanyol király rezidencziájába, az aranyos vitéz pedig,
már mint a mi kapczás fejünk, eléb a hársfavárhoz ment, hol ott hagyta
jó tátoslovát az aranyos vitézekkel együtt s csak aztán bandukolt
hazafelé. Aztán ismét a mi kapczás fejű kertészbojtárunk volt olyan
szurmos pofával mint a ki három hétig szüretel; csak azzal a kis
különbséggel, hogy a jobb lábára sántított; fájt neki a kardszúrás által
ejtett seb; még pedig annyira fájt, hogy nemcsak, hanem ugyancsak,
úgyannyira, hogy azt a nagy erős vitézt a lábáról is leejtette. Megíjed
a felesége, hogy ugyan mi a baja, hogy ugyan mi lelte s kérdi tőle:

– Mi bajod van szívem szép szerelme?

– Jaj, ne kérdezd feleségem, gyöngyvirágom, az erdőn voltam,
megbotlottam, s egy kopacsba megütöttem a lábamat.

– Mutasd szivem aranyos virága.

– Nem mutatom, gyöngy ibolyám, kedves feleségem. Minek néznéd, majd
begyógyul.

De a menyecske nem tágított s addig sarkalta, addig nógatta az urát,
hogy erőnek erejével megnézte. Hát látja, hogy a czombján egy kardszúrás
van, mely ura atya aranyrojtú, fekete selyemnyakravalójával van bekötve;
nagyobb hitelesség okáért rajta a király neve és czimere aranynyal van
kivarva. Nem szólt semmit a férjének, hanem leoldotta a kardszúrásról a
király nyakravalóját és bekötötte a férje sebjét patak mentében szedett
ezerjófűvel. A király nyakravalóját magához véve, ment egyenesen atyja
szine elébe. Szalad az első ajtóra, zörget rajta, nem eresztették be;
mert ott egy szuronyos puskáju katona állt sirbakot, kinek erős
kegyetlenűl meg volt hagyva, hogyha ilyen, meg ilyen személy akar –
lányának már nem is nevezte – a király színe elébe járulni, be ne
eressze fejvesztés terhe alatt. Szalad a másik ajtóra, ott sem
eresztették be; szalad a harmadikra, ott sem eresztették be, bár úgy
kérte azt a kemény szivű katonát, hogy a szivét majd a tenyerére tette.
Meghallja az édes anyja, hogy az ajtó előtt sír-rí legkedvesebb,
legszebb leánya, megesett a szíve rajta, kimegyen hozzá, kérdi tőle:
hogy mit akar? Be nem merte vezetni, mert félt az urától, a vén
királytól, pedig leánya, édes leánya, véréből való vér, husából való
hús, csontjából való csont, tulajdon édes leánya volt.

A legkisebb királykisasszony elmondta az anyjának, hogy mért jött, hogy
az ura bonczán van egy seb, az pedig nemző apja tulajdon aranyrojtos,
fekete selyemkeszkenőjével van bekötve, ha nem hiszi édes anyám: ím, itt
van a kebelemben, – azzal kivette kebeléből az aranyrojtos nyakravalót.

A nagy sirás-rivásra a vén király is kijött, hát látja, hogy az aranyos
vitéznek adott tulajdon aranyrojtos, fekete selyem keszkenője a leánya
kezében van.

Kérdi tőle, hogy hol vette.

– Hol vettem? felséges király atyám, hát mi türés tagadás, az uram ma
reggel nyögni kezdett, kérdém tőle: mi a baja, de nem akarta sehogy
kibeszélni, mig erőnek erejével meg nem néztem, hát uramfia, mit látok,
mit nem, a czombján egy kardszurás van, mely felséges uramatyám tulajdon
nyakravalójával volt bekötve.

A vén király nem várta be leánya beszédének a végét, ott hagyta a
faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat, hanem rohant lohalálába a kertbe,
egyenesen a kolyibának tartott, berúgja az ajtaját, hát kit lát ott
sebben feküdni, nem mást mint országa megmentőjét, élte szabadítóját,
tulajdon legkedvesebb, legszebb leánya férjét, édes-kedves vejét. A vén
király azonnal felösmerte benne az aranyos vitézt, az aranyregement
vezérét. Lehajlott hozzája, fölemelte, karjára vette, legszebb szobájába
vitte, éjjelnappal ápolta, mig csak egészen meg nem gyógyult. Aztán a
kapczás fejű lett legkedvesebb veje, országa örököse, holta után pedig
király, a másik két vejét pedig, mivel egy-egy akasztófa bélyeget
engedtek a hátukra sütni: elcsapta, elkergette, és az országából
kiűzette.

Mikor pedig a kapczás fejű egészen jobban lett, nem volt semmi baja,
papot, hohért, vaskalapot hivattak; a pap: összeadta; a hohér: seprőzte;
az istennyila: kerülgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak,
tehenet vágtak, hordót furtak, faggyat hoztak, faharanggal harangoztak,
tökkel kolompoztak. A vén király holta után pedig ő lett a király;
minthogy azonban igazságos ember volt, nem szerette a másét: két sogorát
is kegyelembe fogadta; adott nekik egynek egynek egy tótherczegséget.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.



A CSODASZÖRNY.

Volt egyszer egy igen igen gazdag kalmár, kinek a pinczéjében káddal
állt az arany, meg az ezüst élire verve; de minden aranyánál és
ezüstjénél többet ért két szép hajadon leánya.

Egyike szebb volt mint a másik, de a rózsabimbó is egy tőről hajt és a
facsemete is egy tőről fakad, mégis az egyik bimbó teljesebb mint a
másik, és az egyik csemete dúsabb fakadású mint a másik: igy az egyik
leány mégis szebb volt mint a másik, az pedig a kisebbik volt.

A két leány hire hétvilágra szólt. Hét világból gyültek össze a kérők,
kik szerették volna az aranyos fészekből kiszállítani az aranyos
madárkákat, bár a többi közt voltak itt olyanok is, kik a madár helyett
csak az aranyos fészket szerették volna elszedni.

Ezek a gyöngyadta szép leányok olyan szűzkincscsel birtak: hogyha
nevettek: rózsa nyílt az arczukon; hogyha könnyeztek: igaz gyöngy hullt
a szemeikből és hogyha jártak-keltek: arany potyogott a sarkaikból; de
ha bünt követtek volna el: e szűzesség virágai elhervadtak volna; a
rózsa, elszáradt volna, az igaz gyöngyforrás kiapadt volna és az
aranyhullás megszűnt volna.

Egyszer, mi történik a dologból, mi nem, a kalmárnak hosszú útra
kelletvén mennie, ezért megkérdezte a leányait, hogy kinek-kinek mit
hozzon.

– Nekem, mondja a nagyobbik, olyan selyemruhát, mely magától megálljon a
szoba pádimentomán, mégis karika gyűrű legyen az átmérője s dióhéj a
szekrénye.

– Jol van leányom, felelt a kalmár, hozok. Hát neked Violám, mit hozzak?
mert közbe légyen mondva, igy hivták a kisebbiket.

– Nekem apám, mondja a kisebbik, egy szép rózsát hozzon.

– Oh te kis bohó! ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se
kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám! – No leányaim, ti
már kivántatok tőlem valamit, most rajtam a sor, most én következem. Itt
van porczellán cserépben két bokor rozmaring. Ezek a rozmaringok oly
természettel bírnak, hogy minden istenadta nap kétszer, hajnalban és
alkonyatkor, rózsavízzel kell meglocsolni; mert ha csak egyszer is
elmulasztjátok, azonnal leszárad egy ága, – s valahányszor meg nem
öntözitek, mindannyiszor egy-egy ága fonnyad el, ugyhogy utoljára csak a
koró marad. Én e virágokat a ti örzéstekre bizom, azért mindjárt által
is adom. E virágokról aztán én megtudhatom: ki volt a szorgalmatos, ki a
lusta, kinek hervadt el a rozmaringja, kinek nem.

A két leány örömtől lelkendezve vette át a virágot, s égre-földre
igérték, hogy minden istenadta nap, reggel és alkonyatkor megöntözgetik
s úgy őrzik, mint a kétszeme világukat, vagy még ennél is jobban.

Megyen, mendegél aztán a kalmár hetedhét ország ellen, olyan selyemruhát
csak kapott ő, melynek karika gyürű volt az átmérője, dióhéj a
szekrénye, mégis megállt a szoba pádimentomán, de rózsát, bár tűvé tett
érte minden zeget-zúgot, seholsem kapott. Itt lelkem teremtette, most
mit csináljon, hova tudjon a lelke lenni, hol vegyen rózsát
legkedvesebb, legszebb leánya számára? e nélkül csak nem mehetett haza!
Azért feltette magában, hogy addig haza nem megyen, míg rózsát nem
talál, ha mindjárt a világból kellene is kimennie, ha mindjárt addig
megyen is még a két szemével lát, még a lába térdig el nem kopik; mert ő
legkedvesebb s legszebb leányának azt mondta: ha a világon csak egy
rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is
elhoznám.

Azért nyakába akasztotta a nagyvilágot s ment mendegélt hetedhét ország
ellen, de rózsát, sehol, de sehol sem talált; fáját ugyan lelt eleget,
de virág nem volt rajta s egy némelyiken még a fris leszakasztásnak is
ott volt a jele, de a rózsa hiányzott. Ezért a kalmár nagy búbánatnak
adta magát, mely, mint valami fekete lepedő, egészen beteritette,
egészen beboritotta.

Csak búsul, csak búsul, egyszer egy szigethez ér. Beuszik a szigetre,
gondolván magában, hogy itt már csak lesz rózsa! mert az egész sziget
csaknem virággal volt beültetve, mintha itt lett volna a virágerdő.

Csak megyen, csak megyen, egyszer egy aranysövényü nagy kert kapujához
ért, hol két sárkánykigyó állt őrt. No, gondolta magában, ezek most
engemet mindjárt megesznek, de ha megesznek is, mégis bemegyek: ezért
nekik ment bátran. Mikor egészen melléje ért a két irdatlan nagy
sárkánynak, csak akkor vette észre, hogy bíz azok nem ették meg, de,
nemcsak hogy meg nem eszik, hanem még felebottját se hajtották; ő tőlök
bíz akár egy regement katona is bemehetett volna kertbe, mert kövé
voltak válva.

Bemegyen a kertbe a mi kalmárunk, s meglát ott egy emberformát. Köszön
neki, de nem fogadja. Köszön neki másodszor is, de bíz az csak nem
mondta rá a „fogadj Istent.“ Mi dolog ez, tünödik a kalmár, s oda megyen
hozzá, hát ekkor látja, hogy sóbálványnak, kővé vált alaknak köszönt. Ez
sehogy sem férhetett a fejébe, gondolván, hogy itt tán a tündérek, tán
az ördögök voltak a képfaragók, de ez nem emberi munka! Itt egy
tündérfi, ott egy tündérkisasszony némán, mozdulatlanúl, mintegy
sóbálvány.

De ő neki nem az volt a dolga, hogy ezeket az emberformákat
szemmel-szájjal bámulja, hanem virágért, még pedig rózsáért jött. Azért
a kert minden zegét-zúgát összejárta, tűvé tett mindent, de rózsát nem
talált, bár ott nyiltak a különbnél különb, szebbnél szebb virágok. A
mint igy csetlik-botlik, egyszer egy palotához ért, mely a kert kellő
közepén állván, tizenkét fehér márvány garádicson kellett fölmenni.

Fölmegyen a tizenkét márvány garádicson, az ajtóhoz ért, mely akkora
volt, hogy néhol kapunak is megjárta volna.

Hogy az ajtóhoz ért, ez magától felnyilt előtte, s magától csukódott be
utána. Végig menvén az üvegfolyosón, a konyhába ért. Itt a tűz magától
égett a patkán, magától főttek az ételek, a nélkül, hogy valaki csak egy
darabfát is tett volna rá, vagy csak egy csuporhoz is a tűzet oda
szította volna; sőt mi több, itt lelkem teremtette! egyszer a seprő csak
fölkerekedik az ajtószegből, magától szépen kiseperte a konyhát, s aztán
ujra visszament a maga helyére. A kalmár egészen elálmélkodott az ily
fura dolgokon; mert sehol egy lelket sem látott; de csak akkor íjedt
meg, midőn a magától forgó nyárson sült pecsenyéből vágni akarván,
valaki ugy a körmére huzott, hogyha izés lett volna is, mégis bekapta
volna.

A konyhából egy szobába ment, ebből a másikba, igy sorba, mig hét szoba
során nem ment keresztül, végre a nyolczadikba ért, hol két személyre az
asztal már megis volt teritve.

Hogyim éhes volt a kalmár, nem igen várta a kinálást, hanem leült az
egyik székre s várta, hogy mi lesz már ebből. De nem sokáig kellett
várnia, mert magától felpattanván az ajtó, az asztalon termett az első
fogás étel. A kalmár hozzá látott az evéshez. A szemközt levő tányérról
is szinte elfogyott az étel; ott is evett valaki, a nélkül, hogy ő azt
láthatta volna, hogy ki az. Elfogy az első fogás étek, el a másik, el a
harmadik is, s igy sorba, mig csak mind a hat fogás az asztalra nem
került. Hogy az utolsó fogás étel is elfogyott, láthatlan szolgalelkek
aranymedenczében lágymeleg vizet hoztak, hogy mossa meg a kezét és a
szakálát s törüközzék meg az aranytörlőbe. Ezt elvégezvén, láthatlan
társa hasonlókép cselekedett a nélkül, hogy ő láthatta volna, hogy ki
az, mert csak a lágymeleg viz locsanását hallotta.

Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje is, ezért integettek
neki, hogy menjen. Megyen a kalmár az integetés után, s mindenütt a
merre csak ment, a szobák ajtajai magoktól nyiltak fel előtte, magoktól
csukodtak be utána. Egyszer a kalmár egy fehér hálószobába ért, hol két
személyre már készen várt a vetett ágy s bíz ő kelme az egyikbe le is
feküdt. Itt a kalmárban fölébredt valami, a félsz-e, vagy micsoda? azt
egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, a szemét soha le
nem vette a másik ágyról, hogy valjon oda fekszik-e valaki? – Itt,
lelkem teremtette! egyszer csak elkezd a dunna suhogni, mint mikor azt
valaki magára húzza. Már a kalmáron a halál veritéke is csepegett; de
azért a szemét soha le nem vette a másik ágyról; ugyannyira, hogy az
káprázni is kezdett, de nem csak káprázott, hanem összefolyt előtte
minden s még azt a patyolatfehér dunnát is zöldnek, kéknek látta. Itt,
lelkem teremtette! egyszer csak megmozdul a szomszéd ágyban a dunna,
mint mikor valaki fektében megfordul. A kalmárnak se’ kell több, kiugrik
az ágyból, szalad a másik nyoszolyához, hogy most majd megfogja azt, a
ki ott fekszik; de csak hülthelyet talált, mintha valaki ép most ugrott
volna ki a nyoszolyából.

Ekkor, ép mellette, megszólal egy hang, mondván: aludjál békében, míg jó
dolgod van!

Hirtelen odakap a kalmár, de ismét semmit sem fogott. Most egy rózsakéz
egy folyóka-zsinort rántott meg, s a gyöngyvirág csengő hangjára,
megzendült az ablak alatt a feketébe öltözött kis madarak bandája.
Fekete volt ruhájok, szomorú a notájok, hogy azt a ki hallotta, biz majd
meghasadt a szíve rajta; meghasadt volna, s kihajtott volna belőle a
bubánat fája, fekete galylyal, fekete levéllel, gyász virággal.

Ettől a szomorú notától még a kalmár félsze is, fekete szemfödelet
terítvén magára, lefeküdt a halottas ágyra, helyébe azonban a kalmár
régi bátorsága ismét föl kezdett éledni; szépen visszafeküdt az ágyába s
mikor a fekete kis madárkák elhagyták a szomorú notát, már akkor javába
aludt, pedig ha nem aludt volna, hallhatta volna, hogy mint zokog
keservesen láthatlan hálótársa.

A kalmár reggelre kelve kitekint az ablakon, valjon hogy van az idő
odakin? de nem nézte ő az időt, hanem majd kibújt a bőréből örömében; de
hogyis ne! midőn az ablak alatt termő aranysövénynyel keritett kis
kertben egész sereg rózsát látott, még pedig a következő tündéri
renddel: a legszélső rózsakarikákban ékeskedtek a százlevelű piros
rózsák, – telt arczuk majd megcsattant, piros vérök majd elcseppent, –
de már a másik karikában kissé halványabbak valának, a harmadikban még
halványabbak, igy mindig halványabbak, mig utoljára fehérbe mentek
által. A fehér rózsák kellő közepén diszlett a rózsakirályné. Egy teljes
fehér rózsa, melynek liliomfehér arczára gyengéden volt rálehelve a
pirosság, ép úgy, mint az ő kisebbik leánya arczára.

Itt a kalmár mit, mit nem cselekedett, kiugrott az ablakon, neki
egyenest a legszebb rózsának, nem kérdezvén azt, szabad-e, nem-e,
leszakasztotta a rózsakirálynét. A rózsafa tövéből hangos jajszó,
keserves sirás-rivás hallatszott.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem! mintha a
garaboncziás deák jelent volna meg az égen, sárkányon ülve, egyszerre
oly rettentő égiháboru keletkezett; villámlott, menydörgött, s úgy
potyogott az istennyila, mint mikor a körtvefát rázzák. Egy koromfekete
felhő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen a kalmár felé tartott s megállott a
feje fölött. A fekete felhőből, mint valami hintóból, kiszállt egy
csodaszörny, sziszegő, pattogó kigyóhajjal, – melyek farkaikkal mint
valami ostorral pattogtak, – serte szakállal, ragyavert arczal és
szalonnabörként összetöpörödött testtel. A kalmár azt gondolta magában:
itt az itélet napja, annyira megijedt! s úgy érezte magát, mintha azt a
fekete felhőt ő tartaná a vállán s azalatt rogyott volna le a földre.
Hát még mikor meghallotta, hogy mit kiván tőle a csodaszörny, akkor
ijedt ám meg; de nem csak megijedt, hanem annak a nagy erős embernek, ki
egy oroszlánynyal is megküzdött volna, szép fekete szakála, mint valami
hitvány seprő, a földet kotorta, a szive pedig úgy nyilallott, ugy
hasogatta valami, mintha egy nagy kést, kétszer, háromszor is
megforgattak volna benne.

Azért nyilallott pedig a szive olyan nagyon, mert a csodaszörny azt
parancsolta neki: hogyha, harmad nap alatt, azért, mert a legszebb
virágot, a rózsakirálynét le merte szakasztani, életétől megfosztani,
mondom, hogyha harmad nap alatt, el nem viszi neki legkedvesebb,
legszebb leányát, kinek a rózsát szánta: no, lesz neki ne mulass; mert
még a fényes napot is feketének látja; még azt a perczet is megátkozza,
a melyben született!

Haj! életért, éltet; királynéért, királynét; virágért, virágot; legszebb
virága volt pedig a kalmárnak legkedvesebb, legszebb leánya, mely
virágnak a töve a szivébe, még pedig ott is a kellőközepébe volt
ültetve. És most ezt a virágot lekellett kebléről tépni s egy
csodaszörny keblére tűzni!! Ezért nyilallott a kereskedő szive oly
nagyon, mintha egy nagy kést kétszer, háromszor is megforgattak volna
benne.

A szegény kalmár búsan bandukolt hazafelé, de még otthon még nagyobb
szomorúság várakozott reá; mert a hogy szokták mondani: a háza füst
nélkül égett; mert alighogy kihúzta a lábát a házból, alighogy betette
maga után az ajtót, a nagyobbik leánya összegyüjtvén véle egy vivású
czimboráit – urfiakat híni sem kellett, mert azok ugyis ott voltak –
lakodalmat tartottak esküvő nélkül, férjhez mentek egy nap háromszor is;
úgyhogy, mikor édes apja a nagyobbik leány számára meghozta a czifra
ruhát, mely magától is megállott a szobapádimentomán, mégis dióhéj volt
a szekrénye, karikagyűrű az átmérője: – inkább illett volna rá a gyász,
a fekete szemfödél, s inkább is ment volna a koporsóba, mint édes atyja
színe elébe!!

De nemis öntözte meg a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot
sohasem, melynek azért minden istenadta nap egy-egy ága száradt el;
úgyannyira, hogy mikor hazaérkezett az édes atyja, számon kérni a
virágot, ékes rozmaringbokor helyett csak kórot talált; viruló hajadon
helyett fonnyadt virágot!

De bezzeg nem is nyílt az arczán a rózsa, ha nevetett; nem hullt igaz
gyöngy a szeméből, ha könyezett és nem potyogott a sarkából az arany, ha
egyet lépett; mert a rózsa elszáradt, a könyforrás kiapadt és megszűnt
az aranyhullás. Csak a kisebbik leány birta még e szűz kincseket, de ő
megis öntözte virágát, a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot,
minden istenadta nap; úgyhogy, mikorra édes atyja haza érkezett, ékes
virágot, viruló hajadont talált.

És ő neki ezt a legkedvesebb, legszebb, most igazán egyetlenegy virágát
kellett letépni a kebléről, egy kigyóhajú, serte szakálú csodaszörny
keblére tűzni!…

Haj, hiában! életért éltet, virágért virágot, királynéért királynét!

Mielőtt a nap háromszor leáldozott volna, már a szép leány a szigeten
volt.

Ott volt egyesegyedül szánandó állapotban. Ennek igazán gyászba borult
nappala. Olyan volt mint a nagy vadon erdőbe kiültetett virág, mely ha
vírit is, magának vírit, vagy tán még ennél is szánandóbb állapotban,
mert néha-néha csak akad egy szerető nélküli legény, ki a vadon virágát
leszakasztja s a kalapjához tűzi; – de őt ki szakítja le?! Omlott is a
szép leány könnye mint a záporeső; a nagy vadon erdőbe kiültetett fehér
rózsa galyai közé azonban egy kis madár, valahol ott a fris mezőben a
két szép aranyalma alatt a szive környékén, vagy tán éppen abban,
fészket kezdett rakni. Mig a fészkét rakta, a kis madár ott danolgatott
a fülébe szebbnél szebb notákat. A szép leány csak hallgatta, csak
hallgatta, hogy mit danol az a kis madár.

Ez a kis madár volt pedig a – szerelem madara.

Egyszer ugyanis álmot látott s az álmot ki fejti meg?

Ha szerelmes a kis leány; legjobb álommagyarázó kis szivecskéje; ez a
legjobb álmoskönyv, melyben iratlan betűkkel van beirva az álom
magyarázata.

Az volt pedig beleirva s azt olvasta ki belőle: hogy őt álmában egy
tündérszépségű királyfi látogatta meg, ki szépszóval, édes beszéddel és
aranyos igérettel biztatgatja. Az az ékes ifjú pedig nem volt senki más,
mint egy tündérkirály, ki őt kiszabadítandja e kriptályból, hol ő eleven
van eltemetve, ki aztán elviszi messze, messze a csillagokba, vagy
valami Aranykertbe, hol őt megkoronázzák, királyné lesz belőle s minden
lépten-nyomon huszonnégy szobaleány kisérgeti.

Itt, mi történik a dologból, mi nem, egyszer nagyobb bizonyság okáért
egy aranyhajszálat is hagyott ott a tündérkirályfi; de, midőn másnap a
verőfényen megnézte, hát uramfia! az aranyhajszál serteszőrré változott.

No ez abba maradt. – Egyszer, a mint kertben le- s fel sétálgatott
volna, már nagyon megunta az ördögpárnáját – a heverést és a némaságot;
mert semmitsem kelletvén neki dolgoznia, mindent a helyébe vittek s mert
senkivelsem válthatott egy árvaszót sem: ezért emigy sohajtott fel:

– Istenem, már beszélni is elfelejtek! be jó lenne valaki, ha mindjárt
egy féreg lenne is, csak beszélni tudna!

Alig ejté ki e szavakat, már előtte állott a csodaszörny, mondván:

– Hivtál, im itt vagyok!

A szép leány annyira megijedt tőle, hogy szóni sem birt, csak a kezével
intett, hogy távozzék.

A csodaszörny abban a pillantásban, mint láthatlan pára, mint álomlátás,
eltünt; – de mégis ködbe burkolva ezt kiáltá vissza:

– Majd ha egyszer engem unalmadban látni kivánnál: ne, itt van ez a
harangvirág, csak ezt lobáld meg s ennek ezüstcsengő hangjára azonnal
nálad termek.

Ezzel a virágot a leány lábaihoz hajította. Nagyot csördült a
harangvirág; piczi ütője az oldalához verődött. A szép leány, hogy hogy
nem, fölvette a harangvirágot.

A szép leánynak e napságtól fogva nem volt nyugodalma, mert a
csodaszörnynek ép oly kedves hangja, ép oly édes beszéde volt, mint az ő
álomlátogató ifjáé: ezért szüntelenül évődött-tűnődött magában, valjon
nem egy személy-e a kettő; valjon nem a csodaszörny-e a gyöngyadta ékes
tündérkirály; valjon nem ő fogja-e megszabadítani e kriptályból, a
melyben elevenen van eltemetve?!

Egyszer a mint igy tépelődött, a mint igy ette magát, ugyanabba a kis
kertbe vetődött, hol az apja a legszebb virágot, a rózsakirálynét
leszakasztotta. Annyira megszerette ezt a helyet, annyira kedves lett
előtte, hogy csaknem minden idejét itt töltötte. Leült a rózsakirályné
tövébe s ott sirdogált, ott könyezett, ott búsult, mint a párja vesztett
galamb, mint a szomorúfűzfa.

Csak búsult, csak búsult, egyszer azonban eszébe jutott a harangvirág,
melyet mindig magával hordott a keblében. Hogy eszébe jutott, kivette a
kebléből, meglenditette s ennek csengő hangjára, egyszerre, mint
varázslat, ott termett a csodaszörny, leült mellé s egy jó darabig
együtt beszélgettek. Mikor a beszéd véget ért, a leány intésére a
csodaszörny, mint pára, mint álomlátás ismét eltűnt.

Ez napságtól fogva gyakran előhivta a csodaszörnyet; eleinte egy honapba
egyszer, aztán kétszer, háromszor, utoljára mindennap s végre annyira
megszokta, hogy nélküle el se’ tudott lenni.

A szép leány mihelyest a kezével intett, a csodaszörny azonnal eltűnt s
mihelyest meglóbálta a harangvirágot, azonnal ott termett.

Egyszer, midőn igy együtt beszélgetnének, azt találja mondani a szép
leány a csodaszörnynek:

– Istenem! be szeretném én felnevelő apámat, szülő anyámat és édes
testvéremet meglátogatni!

– Ha csak az szivednek kivánsága, felelt a csodaszörny, azon
legkönyebben segíthetünk. Ne, itt van ez a karika gyűrű, huzd a
nevetlen-ujjadra, este lefekvés előtt forditsd meg háromszor s reggelre
otthon ébredsz fel; – hanem csak azon szín alatt eresztlek haza, hogyha
egy hét elteltével hasonló módon vissza jösz; különben a milyen jó
vagyok most, olyan rosz leszek!

A szép leány úgy tett, miként a csodaszörny mondá: estve, lefekvés
előtt, megfordította háromszor a karika gyűrűt, reggelre otthon ébredt
fel.

Légi úton, virágnyoszolyán hat hattyú vitte haza, csendes ringatással,
énekszó mellett. Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a rég
nem látott szép leányt; mindenki örült, mindenki szeme könybe lábbadt,
csak az édes testvéreé, a nénjeé nem; mert irigykedett reája, hogy a
huga még most is birja a szűzleány kincseket, ő pedig elvesztette; de
azért ő is tettette magát mintha örülné.

Itt elérkezik az egy hét, el az elválás ideje is: ezért a szép leány
keserves zokogások, nagy könnyhullatások között elbúcsuzván szerető
apjától, szülő anyjától és édes testvérétől, a szigetbe ugyanazon az
uton módon jött vissza, a mint odament.

Itt újra haza szeretett volna menni a szép leány, ismét azt találja
mondani a csodaszörnynek:

– Istenem! be szeretném én nemző apámat, szülő anyámat és édes
testvéremet látni.

– Hogy teljék szived kivánsága, felelt a csodaszörny, ne, itt van ez a
csésze büvös ír, melylyel estve, lefekvés előtt, kend meg szűz
vállacskáidat, majd meglátod, hogy milyen sugár szárnyak nőnek ki a te
vállaidból s haza repülhetsz. Egy hétig, hét napig otthon mulathatsz, de
a nyolczadikra kelve itthon légy; különben a milyen jó vagyok most,
olyan rosz leszek!

Ugyis lett. – A szép leány elvette a csészét, estve, lefekvés előtt,
megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya és hazarepült.

Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a világszép leányt, mely
még nagyobb lett, midőn, asszony módjára, feldicsekedett, hogy ő vele
ilyen jó bánik, olyan jó bánik a csodaszörny, mintha nem is ő volna
annak a rabja, hanem az ő neki.

Ennek hallattára még nagyobb lett, még jobban meghizott a nénjébe az
irigység. Itt, lelkem teremtette, mit cselekedett, mit nem! a hugától a
büvös irt ellopta s csak két hét mulva adta vissza, mondván, hogy ugy
találta, pedig a látogatásra a csodaszörny csak egy hetet, csak hét
napot adott. Ezért ímhogy a halál félelme el nem fogta a szegény leányt,
szűntelen azt forgatván elméjében: „hogy a milyen jó vagyok most, olyan
rosz leszek!“ Ezért nagy könyhullatások, keserves zokogások között
búcsuzván el szerető apjától, szűlő anyjától és édes testvérétől, estve,
lefekvés előtt, nagy lelki szorongatások között megkente szűz
vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya s hazarepült.

Hogy hazaért, a halálra itélt rab félelmével kebeléből kivette a
harangvirágot, meglobálja kétszer háromszor is, de az nem adott hangot;
majd szép szóval hivogatta a csodaszörnyet, de az nem jelent meg.

Sírva-ríva keresi, nagy könyhullatások, keserves zokogások között a kert
minden zegét-zúgát összejárta, de nem akadt rá.

Csak keresi, csak keresi, egyszer ugyanabba az aranysövénynyel keritett
kis kertbe vetődött, hol apja a legszebb rózsát, a rózsakirálynét
leszakasztotta, s uramfia! ott találja a csodaszörnyet ugyanazon
rózsakirályné tövében – élet nélkül, elkékülve, összegörnyedve; a kigyók
a fején megmeredve, kinyujtózva hevertek mellette.

Hozzá rohon a szép leány, költögeti, de nem hallja, ébresztgeti, de nem
ébred, könyeivel öntözgeti, de nem érzi a forró könyeket. Majd lehajol
hozzá, a fejét az ölébe veszi s homlokánál megcsókolta.

Ime, a halott megmozdult!

Megcsókolja másodszor is.

Ime, a halott egyet sohajtott!

Megcsókolja harmadszor is, mondván:

– Ébredj szivem szép szerelme! ébredj tündérkirályfi!

Ime! egyszerre, mint a villám, felugrott a csodaszörny! de többé nem a
kigyóhaju, serteszakálu, ragyavert arczú s szalonnabőrként
összetöpörödött testű csodaszörny, hanem egy gyöngyadta 24 éves,
aranyhajú, selyemszakálú, ékes ábrázatú, sugártestű tündérkirály.

Hát a világszép kisasszony kit lát maga előtt, kit egyebet, mint
álomlátogató szerelmes ifját!

Hogy meglátták egymást, egymás nyakába estek, megölelték, megcsókoltak
egymást, mondván: te az enyim, én a tiéd, ásókapa sem választ el
egymástól.

Nem hijába danolt a szerelem kis madara, mig a fészkét rakta, a fészek
készen volt s az egy pár cseléd, az egy pár madárka, beleszállt,
beleköltözött.

Az ékes tündérkirály kézen fogta a kalmár kisasszonyt, egy rózsalugos
alá vezette s ott leültek kettecskén egymás mellé.

– Most szivem szép szerelme, mondja az ékes tündérkirály, halld szomorú
historiámat: nekem egy boszorkány szeretőm volt, de én ezt nem tudtam.
Mikor már ez a boszorkány megfogott a hálójában, mikor már a szerelem
rabja lettem, gondoltam magamban, hogy most szép szerével meglepem a
szeretőmet. Ezért titkon az ablakához lopodztam, betekintettem rajta,
hát uramfia, mit láttam! nem egyebet, mint azt, hogy a szeretőm, a
bűbájos asszony, a fejét levette a nyakáról s maga elé az asztalra
tette. A fej előtte ott forgott magától mint valami sergetyű s ő azt
bűvös irral szépítgette, kifestette. Nekem se kellett több, e napságtól
fogva soha, de soha, feléje sem mentem, cserbehagytam. Hogy
cserbehagytam, hogy feléje sem mentem, ő engem átok alá vetett: az
országomban minden élő, okos és oktalan állat kővé váljon; magam pedig
minden teremtett állat ijedelmére csodaszörnynyé, s mindaddig fogjon meg
az átka, míg az alól a hű szerelem fel nem oldoz. – Most már szivem szép
szerelme, hű szerelmed által olyan szabad vagyok mint a madár, de bezzeg
még nem szabadok a kővé vált tündérifjak, tündérkisasszonyok, és a
birodalmamban levő minden okos és oktalan állat: őket azért költsd fel
mély álmukból. Hogy fölkelthesd, menj be a palotának hetedik szobájába,
hol egy aranyrácsos almáriomban, gyémántokban egy varázsvesszőt találsz.
Vedd azt magadhoz, keresd fel e kert kellőközepén álló cseremustfát, s a
varázsvesszővel üsd meg háromszor annak az oldalát, majd meglátod, hogy
egyszerre, mint valami varázslatra, hogy fölébrednek azok a kővé vált
alakok.

Ugyis lett. – A világszép kalmár kisasszony bement a palota hetedik
szobájába, megtalálta az aranyrácsos almáriomot, abban a gyémántokban
levő varázsvesszőt, azt magához vette, fölkereste aztán a kert
kellőközepén a cseremustfát s vele annak az oldalát háromszor megütötte.

Ime! az első ütésre megmozdultak a kővé vált alakok; a másodikra hangot
adtak, s a harmadikra, mint valami mély álomból mindnyájan, de
mindnyájan fölébredtek s ki-ki a maga dolgához látott, mintha csak
tegnap feküdtek volna le a halálos terítőre, mintha csak tegnap aludtak
volna el.

Mire a világszép kalmárkisasszony a tündöklő palotához vissza érkezett,
már ekkor a tündérifjak és a tündérkisasszonyok elébe mentek s ugy
fogadták őt mint királynéjokat.

De még ez nem volt elég, hanem a világszép kalmárkisasszonyt
beleültették a szélhintóba, bevitték a fördőszobába, hol gyémánttal,
mint megannyi tükörrel kirakott szoba közepén aranykád állott,
aranykádban pedig életbalzsam. Ebben őt megfördették, az
aranytörűközővel megtörölték, sarkig érő aranyhaját kibontották,
mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak, aztán szépen
felfodorították, két foncsikba fonták. Mikor ezzel is készen voltak,
biborba-bársonyba felöltöztették, az első székbe beűltették és a
tündérkoronával királynénak megkoronázták.

Mikor ezzel is készen voltak, hét világra szóló lakodalmat csaptak s
jelen voltak mint vendégek: a nap, hold és a csillagok fényes tábora.

A nap sütött, a hold világitott és a csillagok ragyogtak.

A feketébe, gyászba öltözött kis madárkák, piros haczukát kaptak, s oly
víg notákat huztak, hogy még az is tánczolt, a ki nem akart, az is
nevetett, a ki nem akart, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is
a terítőn.

A fűzek alá a vidék népsége számára hosszú asztalokat raktak ki, erre
aranyabroszt vontak, az aranyabroszra ezüsttálat tettek és az
ezüsttálban mindenféle jobbnál jobb, különbnél különb étkeket tálaltak
fel.

Áldás hullt mindenfelé, mint a tavaszi harmat, mint a nyári lágymeleg
eső s a népségnek olyan lett ez a sziget, mint a gyermeknek az anyja
emlője.

Az öreg kalmárért, meg a feleségeért, meg a nagyobbik leányáért
üveges-aranyos hintót küldtek, de csak az öreget, meg a feleségét hozták
el, mert a nagyobbik leány tulajdon édes apját és szülő anyját elhagyta;
boszorkánynak állt be s lett minden jónak ellensége, elrontója.

Az öreg kalmár, ha az egyik leányára, a kisebbikre nézett, nevetett az
egyik szeme; ha a másik leányára, a nagyobbikra gondolt, könybelábbadt a
másik szeme; egyszerre sirt is, nevetett is.

Igy lett az egyik leányból tündérkirályné, igy lett a másik leányból vén
boszorkány; igy lett a elsőből ékes virágszál, igy lett a másodikból
virág helyett koró, vagyis kóroból kötött seprő, seprő ördögök kezében.



A LIDÉRCZ.

Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy vén asszony, ki
boszorkány volt s ennek egy tizennyolcz éves leánya.

Vén volt már a boszorkány, vénebb az országútnál, öregebb a Sz. Gellért
hegyénél, de nem volt vén – patvar vigye! – a tudománya. A vén
asszonynak egyik lába a siron innen, a másik pedig a sirban, mely felé
hét rét görnyedve ballagott; de mivel csak tipegett-tapogott, lassan ért
el oda, de mégis elért.

De mielőtt elért volna, a meghalóágyán magához inté az árvát s azt
mondja neki:

– Édes leányom, mondanék én neked valamit, kettő lesz belőle: tégy szert
Lidérczre. Arra pedig szert tehetsz: hogyha tiszta fekete jérczét, de
olyant, melynek mindene, a kis körmétől kezdve egész az orra hegyéig
tiszta fekete legyen, még pedig olyan mint a csillagtalan éjfél, mint a
fekete posztó, vagy még ennél is feketébb. Ha szert tettél ilyen fekete
jérczére: ezt a ketreczből, melybe csupáncsak egymagát rekeszd be, soha,
de soha ki ne ereszd, hanem mindig be legyen csukva; hogy ahhoz kakas ne
férhessen. Mikor ez a fekete jércze kakas nélkül az első tojását
elhullatta, a jérczét azonnal öld meg, a husát pedig mindenestül, úgy a
hogy van, ásd el.

Mikor ezt elvégezted, a fekete jércze tojását tedd a honod alá s hordozd
azt ott kilencz napig szünetlenül.

Kilenczed napra a tojás kikel s kibujik belőle a Lidércz.

Ez a Lidércz csak olyan koszos, boglyas, kolonczos, kis, piczi csibécske
lesz, melyet még a varjú se vinne el, de még a szarka se bántaná, hogy
azt a ki meglátja, nem adna érte egy fületlen gombot.

De te mindezekkel mitse gondolj, hanem a Lidércz után láss.

Enni ugyan nem kér, de nem is eszik, hanem minden istenadta nap
háromszor: reggel, délben és estve, mint a hogy a polyabeli
gyermekcsénél szokták, szép tiszta rongyocskát tégy alá.

Majd a Lidércz estve lefekvés előtt megszólal ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

És te neked ekkor ez légyen szód és mondásod:

– Egy kád aranyat, egy kád ezüstöt és egy kád rézpénzt.

És a Lidércz ebbeli kivánságodat tüstént azon szempillantásban
teljesítni fogja.

Mikor a Lidércz ebbéli kivánságodat teljesíté, megrázkodik, legénynyé
válik s azon éjszaka veled hál reggelig.

Reggel pedig ismét megrázkodik és ujra, mint annak előtte, Lidércz lesz
belőle.

Ha legény volnál: a Lidércz leány lenne; de mivel leány vagy, az
legénynyé változik.

Három nap alatt megszabadulhatsz tőle; de tovább ne is tartsd magadnál,
mert gyenge piros véred, mint a nadály, mint a piócza mind kisziná és te
ekkor virág helyett kóróvá száradnál.

A Lidércztőli megszabadulásnak két utja és módja van, még pedig: vagy
eladod, vagy elveszted.

Eladhatod pedig, hogyha világos nappal 12 órától délutáni két óráig –
mert közbe legyen mondva, a Lidércz napjában csak egyszer és pedig ekkor
alszik – mondom, hogyha világos nappal tizenkét órától délutáni két
óráig olyan zsákba teszed, mely telisded tele van kóczczal és e közé a
feleközepe táján bepakolod.

De csak, mint mondám, délben tizenkét órától délutáni 2 oráig adhatod
el, mert a Lidércz aztán tüstént fölébredne s téged vérbe-fagyba hagyna.

És ha azt kérdik tőled, hogy mint adod, erre csak az legyen szód és
mondásod:

– Egy kis pénzért, se többért, se kevesebbért.

Elvesztheted pedig: hogyha a Lidérczet, mikor alszik egy kóczgongyolába
szépen bepakolod, aztán kiviszed az erdőre, ott egy nyirfa-tuskot
keressz, melyet aztán kifursz és abba a lyukba beszegezed; de jól
vigyázz arra, hogy a szeg szinte ugyanazon nyírfa tuskóból való legyen;
különben onnan könnyen kijönne és téged ismét vérbe-fagyba hagyna.

A Lidércz aztán ebben a lyukban három nap, három éjszaka él, mely idő
alatt szünetlenül, mint az anyátlan gyermek, egyre sír, egyre rí hangos
zokogással.

Ha eladhatod, a ki megtalálja venni, az nem három napig, hanem három
álló esztendeig birhatja és ez idő alatt el is adhatja ugyanazon az úton
és módon, a mint te elattad.

De ez idő alatt azzal a bizonyossal, a ki majd megveszi, mindig vele hál
és pedig: ha leány veszi meg: legényképében; ha legény: leányképében.

De jaj lesz annak, a ki harmadszor találja megvenni, a ki a harmadik
gazdája lesz; mert aztán ha fölébred az alvásából, azt ízzé-porrá tépi,
azzal azt teheti a mit akar, az már egészen az ördögé.

No jól van, ez abban maradt.

Itt meghal a vén boszorkány, kinek a lelke elszállt a gyehenna lángjai
közé, hogy ott ezeresztendeig égjen, szabadulás nélkül, a böreért pedig
az ördögök jöttek el s azok vitték el a pokolba fújtatónak.

Az árva aztán magára maradt, mint az ég madara, mint a kinek se apja, se
anyja nincsen, hanem ugy áll peczéren mint az újjam.

Itt a leány, a mint édes anyja a meghaló-ágyán meghagyta, vett egy
tiszta fekete jérczét, még pedig olyant, mely a kis körmétől kezdve
egész az orrahegyéig, mint a csillagtalan éjfél és mint a posztó, vagy
még ennél is feketébb volt.

A leány aztán a fekete jérczét ketrecz alá tette és soha ki nem
eresztette, hogy ahhoz kakas aranyért se férjen.

A fekete jércze aztán heted napra megtójt s a tojását a leány kilencz
napig hordozta a hona alatt.

Kilenczed napra a tojás felpattant s kikelt belőle egy koszos, borzas,
kolonczos kis csirke, mely nem volt nagyobb mintegy ökörszem, mintegy
kis madár.

Ez a koszos, borzas és kolonczos csirke volt pedig a Lidércz.

Ő aztán a Lidérczet egy kis katulyába tette, alája pedig, mint a
polyabeli gyermek alá, minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és
estve tiszta patyolat rongyot rakott.

A Lidércz egész istenadta nap semmit, de semmitsem evett, hanem mindig
ott ült a katulyába a tiszta fehér patyolat rongyon.

Itt eljön az estve, el a lefekvés ideje.

A leány levettkőzik; lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja
sarkig érő haját és hálóinget vesz magára.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hosszu
selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor
megszólalt, vékony hangon mint az üvegcsengetyü ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a
másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.

Itt lelkem teremtette a Lidércz megrázkódik s mint ezüstfüst, mint
aranypára, mint égő köd eltűnt a szobából, kibujt a kulcslyukon és
kiszállt a kéményen.

A Lidércz aztán alig volt oda egy-nehány perczig; csak addig sem, mig az
ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképen.

De már ekkor a három kád pénz is a kis kamrában állott; az egyikben volt
vert-arany, a másikban vert-ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.

A Lidércz aztán az ágyra feküdt, a leány mellé bujt s kivilágos
kiviradtig vele hált.

A szép leány aztán reggelre kelve olyan sárga lett mint a kikirics,
olyan sápadt mint a halott és olyan fehér mint a fehér-liliom.

Fehér-liliom!? az ám! de olyan fehér-liliom, melynek az élte gyökerén
féreg rág.

Az ő férge volt pedig a Lidércz.

Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
lett, mint annak előtte volt, hogy azt, a ki látta volna, azt mondta
volna, hogy az nem ér egy ütet taplót, nem egy fapetákot.

A szegény leány aztán alig várta, hogy a Lidércz 12 órakor elaludjék s
hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, hozott le onnan egy kötény
kóczot, azt zsákra rakta és a Lidérczet belepakolta.

Mikor a leány mindezekkel készen volt, szaladt a vásárra, hogy a
Lidérczet majd eladja.

De mikkorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, a Lidércz
fölébredt s így nem adhatta el.

Haza viszi nagy sírva-ríva, hogy már a Lidércz megint vele hál, hogy az
ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.

Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a szép
leány feküdni készült. Mondom, hogy feküdni készült, megágyaz, megveti
az ágyát, lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő
selyemhaját és hálóinget vesz magára.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját,
hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két
cziczi-dombját és ekkor vékony hangon mint az üvegcsengő megszólalt
ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a
másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.

Itt lelkem teremtette! a Lidércz ismét megrázkódik s mint ezüstfüst,
mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon
s kiszált a kéményen.

De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant, míg
egy Miatyánkot elmondhat, s ott állt a leány előtt legényképében.

A három kád pénz pedig már ekkor a kamrában állott; az egyikben volt
vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.

A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s kivilágos kiviradtig
vele hált.

A szép leány reggelre kelve olyan sáppadt lett, mint a ki már a terítőn
fekszik kinyujtóztatva, mint a kit most vesznek ki a sírból, mint a
kettétört virág, mely mindig halványabb halványabb lesz, míg utóljára
csaknem a halál halványsága fogja el.

De volt pénz elég; egész dögével!

Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
lett, mint annak előtte volt, hogy azt még a szarka se vitte volna el,
még az is ott hagyta volna, a hol találta, hogy azt a ki látta volna,
azt mondta volna, hogy ez az idétlen csirke nem ér egy fületlen gombot,
nem egy kurjantást.

A szegény leány aztán másnap alig várta, hogy a Lidércz a szokott
időben, világos délben tizenkét órakor elaludjék és hogy elaludt,
tüstént felszaladt a padlásra, honnan egy kötény koczot hozott le, azt
zsákra rakta, a Lidérczet belepakolta.

Mikor a leány mindezekkel készen volt, lóhalálában rohant a vásárra,
hogy majd eladja a Lidérczet.

De a leány mikorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, ép’
délutáni két óra volt, a Lidércz pedig fölébredt és ezért nem adhatta
el.

A leány aztán a Lidérczet haza viszi nagy sírva-ríva, hogy az már megint
vele hál, hogy az már ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.

Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a leány
feküdni készült.

Hogy feküdni készült, az ágyat elbontotta, megvetette; de ekkor azt
gondolta, hogy saját halálos ágyát veti meg, hogy nemis az ágyba, hanem
a terítőre, a deszkára fekszik. És jobb is szeretett volna ott azon a
deszkán kiterítve feküdni, mint azon a vetett ágyon!

De volt neki sok pénze! De mit ért az neki, ha mindjárt egy pinczével
lett volna is, ha az ő szivének abban nem volt semmi gyönyörűsége, semmi
öröme, hanem azt ugy nézte, ugy tekintette, melyért lelkét-testét az
ördögnek eladta.

Azért le se akart feküdni, hanem csak az ágyszélén virasztani át azt a
tengernyi éjszakát, mint a kinek halottja van, kit reggel, délben és
estve mindig sirathat.

Neki is volt halottja, kit reggel, délben és estve mindig sírathatott és
az volt: szép fehér lelke, kit az ördögnek pénzért adott el.

Ezért egészen a bubánatnak adta magát, mely rászállt s mint valami
fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beborította.

De a leány mégis csak lefeküdt; levetette karmazsin csizmáját,
kibontotta sarkig érő selyemhaját és inget vett magára. A hajába fekete
pántlikát font be.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, sarkig érő
selyemhaját, piros két almáját, két szép cziczi-dombját s aztán vékony
hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

– Sz...ebadta! – követem alásan – felelt a leány.

Itt lelkem teremtette! a Lidércz ujra megrázkódik s mint ezüstfüst, mint
aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon és
kiszállt a kéményen.

De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant s
már ekkor ott állt a leány előtt legényképében.

A szegény leány házát – követem alásan – izével egészen környös körül
hordta, még pedig annyira, hogy még az ajtót se lehetett volna kinyitni.

A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s vele hált egész
kivilágos kiviradtig.

A szép leány reggelre kelve olyan halvány lett mint a letört, szine
hagyott buzavirág, olyan sárga mint a kikirics, mint a kiben lélek se
lett volna, hanem csak hálni járt volna bele.

Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
lett mint annakelőtte volt, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna,
ez a pípes csirke nem ér egy ütet taplót, nem egy fadrombot, hogy azt
még a madár se vitte volna el, hanem még az is otthagyta volna a hol
találta.

A szegény leány aztán többet ki sem ment a szobából, hanem mindig egyre
sírt-rít, hullt a könye mint a záporeső; ugyannyira, hogy az nap még
tiszta rongyot sem tett a Lidércz alá, melyért az a leányt előfogta s
ugy megverte mint a kétfenekű dobot.

Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje, a leány ezért megvetette
az ágyát s levetközött; levetette szép piros csizmáját, kibontotta
sarkig érő selyemhaját s inget vett magára.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, hófehér
lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két
cziczi-dombját s mikor jóllakott a nézéssel, vékony hangon, mint az
üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

A leány nem szólt semmit.

– Mit kivánsz? mit kivánsz? ismétlé a Lidércz.

A leány nem szólt semmit.

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

A leány ujra nem szólt semmit s mikor harmadszor sem szólt, felugrik a
Lidércz nagy mérgesen, neki esik a leánynak, sarkig érő selyemhaját a
kezére tekerte s kiseperte vele a ház földjét. Hosszú selyemhaja, mint
valami selyemborona, mint valami selyemseprő az egész szobát tisztára
kiseperte. Aztán a Lidércz elkezdett vele labdázni; felhajította a
padlásig, meg a földhöz verte, ujra felhajította, meg a földhöz verte;
tizenkétszer felhajította, tizenkétszer verte a földhöz, de csinálhatott
már azzal akármit, akár fejszefokával is verhette, mert az többé mit sem
érzett, mert annak már semmije sem fájt, mert az már meg volt halva.

Mikor már a Lidércz a leányt holtig verte, mikor már agyonütötte,
felkapta mint valami szalmaszálat s meg sem állt vele a pokolig; de csak
a testét, de csak a bőrét vihette el magával, mert a lelke már ugyis az
ördögöké volt, mert az már ugyis a gyehenna lángjai közt
égett-eléghetlenűl; mert fekete galambképében, mint a kilőtt nyíl
elszállt oda, honnan csak 1000 esztendő múlva, mint fehér galamb
kerülhet ki s ekkor az igazak hazájában lészen az ő lakása, hol aztán az
nagy tisztességben él.



PRÜCSÖK JÁNOS.

Volt egyszer a világon két mester ember. Levén az egyik becsületes
csizmadia, a másik pedig vargamester. Egy fedél alatt laktak az
istenadták, mégis mindenben különböztek egymástól, csak egyben egyeztek
meg: – a szegénységben; mindkettőnek lapos volt az erszénye, beleütött
az istennyila!

Egyszer azt találja mondani a csizmadia a vargának:

– Hej, koma! mondanék én egyet, kettő lesz belőle: tegyünk szert
pénzmagra!

– Csak az itt a bökkenő, felelt a varga, hogy én azt a mesterséget
egyátalán nem értem, de még az apám se értette; mert a hogy jött a
világra, ugy ment vissza, csupán két csizmadiatallérja volt, azt is
nekem hagyta.

– Ej, dehogy nem értjük! válaszolt a csizmadia, olyan gondolatom támadt
mint a peták! Ugy-e, van a birónak jó öt lova?

– De van ám!

– No, ha van, azokat majd szépen elcsenjük s te komám kiviszed az
erdőbe, ide meg ide, én pedig azalatt látogatóba megyek ő kigyelméhez,
majd el panaszolja ő nekem az egész dolog sorát rendjét, majd mondja ő
nekem: hogy ennyit meg ennyit adnék annak az embernek, a ki ugy
szépszerével előadná a lovaimat, – én pedig állok elébe s mindazokra
szóm és mondásom ez lesz: van nekem egy mágyiás könyvem, melyből e
széles világon történt minden dolgok kilehet olvasni: tán biróuram
lovairól is szól az irás.

Ugyis lett. – Ellopták a biró öt lovát; a varga kivitte azokat a
megnevezett helyre, a csizmadia pedig a mágyiás könyvet zsebre tevén,
elballagott másnap a kárvallott biróhoz.

– Adjon isten jó napot, biró komám uram!

– Fogadj isten komám uram!

– Azt hallottam, hogy valami nagy szerencsétlenség érte komám uramat?

– Hej, ne is emlitse Prücsök uram! ellopták az öt lovamat!… szegény
párák, milyen áldott jószágok voltak!… tudom azoknak sem lesz többet
olyan gazdájok mint én voltam!… szegény párák!… szegény párák!…

– Azt valami gazember cselekedte!

– Igazság szól ki Prücsök uramból, becsületes ember hogy is tette
volna?!… szegény áldott párák! Biz elhiheti kigyelmed, hogy annak, a ki
előadná, nem sajnálnék tőle 300 forintot.

– Kétszer se mondja biró uram, mert szaván fogom; tegnap találtam egy
mágyiás könyvet, ebben minden e széles világon történt dolgok meg vannak
irva: hátha a kelmed lovairól is szól az irás, hátha nem alszik az
ördög?!

– Hiszen ha szólna, kelmedtől sem sajnálnám a háromszáz forintot, akár
előre is kifizetném.

– Nem kell nekem előre, felelt a csizmadia, majd csak akkor, ha
előlesznek a lovak.

Ezzel kiveszi Prücsök János a köpönyege zsebéből a mágyiás könyvet,
felnyitja s elkezd belőle handrikálni ilyeténképen: ha a szálason
lemegyünk, a fenéken fel, nagy hegy alatt kis dombon egy sugár cserfához
van kötve mind az öt lova kigyelmednek. Ez van szórul szóra ákom-bákom
betűkkel a mágyiás könyvben megírva, a ki nem hiszi, im olvassa, – de
szerencsére senki sem tudott olvasni. – Elhitték.

Itt kimegyen az erdőre egy sereg ember botokkal, baltákkal, vasvillával
fölfegyverkezve, hol is a mondott s nevezett helyen már messziről
meglátják a biró öt lovát egy sugár cserfához kötve, mellette pedig egy
bujnyik kinézésü ember tartotta a kötőfékeket; ez pedig nem volt senki
egyéb mint a varga.

Még messziről rá kiabálnak: megálj gazember… megállj hunczut… ilyen,
amolyan lókötője!…

No, persze a zsiványképébe felöltözött vargának is volt annyi esze hogy
megállott: azért illa foré, nád a kert!… persze ezeknek is volt annyi
eszök, hogy nem vették űzőbe a vargát, csakhogy a lovak megvannak!

Itt nagy hírrel haza vezették a lovakat, Prücsök Jánosnak pedig
kifizették a háromszáz forintot, még rádásul meg is köszönték.

Itt hire futamodik Prücsök Jánosnak, hogy itt meg itt ebben a faluban
lakik egy híres jós, ki a sátánnal czimborál, a hazajáró lelkekkel
szövetkezik, a kopogó szellemekkel pedig ép’ barátságot kötött s ezek
szereztek neki egy olyan mágyiás könyvet, hogy abban minden, de minden a
széles világon történt dolgok ákom-bákom betűkkel be vannak irva; –
úgyannyira elterjedt a híre, hogy magának a királynak fülébe is
eljutott, pedig ép’ ekkor veszett el a királynénak legkedvesebb
aranyjegygyűrűje, pedig ez napságtól fogva a királynénak se’ étele, se’
itala, hanem egyre sír-rí s naponta három kendőt is száritgatnak utána,
hogy szinte beteg bele.

A királynak se’ kellett több, hogy meghallotta az ország-világra szóló
jóst, üveges aranyos hintót – elöl kocsis, hátul huszár – parádésan
küldött érte.

Megáll Prücsök János háza előtt az aranyos hintó, s a huszár jelenti
alásan hogy mi járatba van. Váltig szabadkozott Prücsök János, gondolván
hogy most rákerül az ebharminczadjára, hogy neki ilyen meg ilyen sok
váltómunkája van… hogy ő nem mehet… hogy elvesztette a mágyiás könyvet,
e nélkül pedig oda minden tudománya; de mind ez nem használt semmit,
mert hogyha a hires Prücsök János nélkül visszamernek térni a
rezidencziába, fejök vesztése alatt volt kiadva a parancsolat. Mit volt,
mit tenni, vagy akart vagy nem, elvitték Prücsök János uramat, ki
keserves könyhullatások között vált meg kedves élete párjától és kedves
komájától, s még a testamentomát is megírta, hogy már neki így lesz
vége, úgy lesz vége.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hetednapra elértek a
rezidencziába s bevezették Prücsök Jánost a király elébe. Szegény
Prücsök Jánosnak vagy volt melege, vagy nem, de most az egyszer saját
véres verejtékében fürdött meg, annyira folyt róla az izadtság. De mégis
a mennyire, annyira vigyázott magára s három napot kért a királytól
gondolkozásra. A király megadta neki a három napot, meg ha még
harminczhármat kért volna is, csakhogy aztán a gyűrű meg legyen.

Itt Prücsök János soha világ éltében nem volt oly nagy úr, mint most;
bevezették a fehér szobába, de jobb szeretett volna ő otthon a tőke
mellett űlni, mint azon a bársony széken, aranyos kanapén, – mert
egészen a búbánatnak adta magát, úgyannyira hogy se’ étele, se’ itala, s
hármat is rántott a nadrágszíján, de az mégis bő volt.

Közbe légyen mondva, a királyné legkedvesebb jegygyűrűjét hárman lopták
el: az inas, a kukta meg a szakács.

Itt elkövetkezik a dél is; Prücsök még mindegyre búsul, azt sem tudja,
hogy hányadán van az idő, pedig már felteritették a puszpángfa asztalra
az aranyabroszt, aranyabroszra czíntányért tettek, mellé ezüstkanalat,
négyágú villát és szarvasnyelű kést, – de mondom, jobb szeretett volna ő
otthon abból a négy krajczáros cseréptányérból fakanállal bablevest enni
mint ezt a parádét.

Beviszik az első tál ételt s ez volt a fekete leves. Ép az az inas vitte
be, a ki részes volt az aranygyűrű ellopásában.

Prücsök János föltette magában, hogy megszámlálja az ételeket, – azért
mikor az inas letette a fekete levest a puszpángfa asztalra, azt találja
mondani az ételnek: itt jön már az első.

Az inas se’ holt, se’ eleven nem volt; azt gondolta, hogy neki mondja,
hogy itt jön már az első, a ki a gyűrűlopásban részes volt; – de mégis
valahogy mint a részeg kiténferedett a szobából.

Alig ér ki az inas a szobából, alig nyitja be a konyha ajtaját, már
ketten is kérdik, a kukta meg a szakács, hogy mit mondott a híres jós.

– Jaj, ne is kérdezzétek, végünk van, már tudja, de hogy is ne tudná
mikor jós, hogy mi hárman loptuk el a királyné legkedvesebb
aranyjegygyűrűjét!

– De nem azt mondom én, mondja a kukta, hanem azt: eredj be te szakács,
hát neked mit mond?

Bemegyen a szakács, beviszi a második tál ételt s leteszi a puszpángfa
asztalon levő aranyabroszra.

– Itt jön már a második, mondja Prücsök János az ételnek, a szakács
pedig azt gondolta, hogy neki mondja, se holt se eleven nem volt, csak
mint a részeg kitántorgott a fehér szobából.

Alig ér ki a szakács a fehér szobából, alig huzta be a lábát a konyha
küszöbjén s tette be az ajtót maga után, midőn ketten is kérdezték
egyszerre: mit mondott?

– Jaj ne is kérdezzétek, azt mondta mit neked mondott, itt jön már a
második.

– De nem azt mondom én, felelt az inas, hanem azt: eredj be te kukta,
hát neked mit mond?

Bemegyen a kukta a fehér szobába s leakarja tenni a harmadik tál ételt a
puszpángfa asztalon levő aranyabroszra, midőn megszólal Prücsök
ilyeténképen:

– Itt jön már a harmadik.

A kukta se’ holt se’ eleven nem volt, kiejtette a czíntányért a kezéből
s térdre esett Prücsök János előtt.

– Kegyelem, gráczia! mink loptuk el a királyné legkedvesebb
aranyjegygyűrűjét, én, meg az inas, meg a szakács.

Az inas meg a szakács ott füleltek a kulcslyuknál s mikor látták, hogy a
kukta mindent bevallott, ők is berohantak a fehér szobába, letérdepeltek
Prücsök előtt s kegyelmet, grácziát kértek a fejökre; – – de elébb a
királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét letették a puszpángfa asztalra.

Végre megszólalt a szakács mint a ki köztük legidősb volt s igy legtöbb
esze is volt, ilyeténképen:

– Ha jós úr szépszerével úgy eltudja simítani a dolgot, hogy az egészből
semmi se’ légyen: itt van parolás tenyerem, hogy azonnal lefizetek
háromszáz forintot.

– Én is adok, én is adok háromszáz forintot, mondják ketten is
egyszerre, az inas meg a szakács.

Prücsök János pedig majd kibujt a bőréből örömében; elfogadta az
ajánlatot s előre fel is vette a 900 forintot.

Mikor Prücsök János a pénzt zsebre tette, hozatott a kuktával egy fehér
czipót, lisztet és vizet. Ezeket aztán ő összekeverte s a királyné
legkedvesebb aranyjegygyűrűjét beledagasztotta. Az ablak alatt ép’ ott
legelészett egy nyáj pulyka, kapja a lelkit, lehajítja közéjök a tésztát
s benne a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, – hát látja, hogy azt
a legnagyobb kanpulyka kapta fel.

Most bezzeg hivást se várt Prücsök János, hanem egyenesen berontott a
királyhoz.

– No felséges uram, tudom már hogy hol van a királyné legkedvesebb
aranyjegygyűrűje!

– Ugyan úgy-e?… hát hol van?

– Hát ezelőtt mintegy két héttel, a mikor a királyné imádkozni ment a
rezidenczia udvarán keresztül, akkor vesztette el legkedvesebb
aranyjegygyűrűjét s felségednek egy állatja nyelte el: azért ha nem
sajnálja felséged attól az állattóli megvállását, még most is ott van a
zúzájában.

– Ha csak egy zúzás állat s melyik légyen az?

– Az a nagy kanpulyka, mely a nyájat vezérli az udvaron.

– Ha csak egy kanpulyka!… Hej, pulykák legfőbb pásztora állj elő!

Előáll a pulykák legfőbb pásztora s a király kiadja neki a
parancsolatot: hogy a legnagyobb kanpulykát meg kell fogni, a fejét
tőkére tenni, éles baltával levágni s aztán a zuzáját szépen kivenni,
czíntányérra téve behozni.

Megfogják a legnagyobb kanpulykát, fejét a tőkére teszik s elvágták az
éles baltával, a zuzáját pedig szépen kivették, czíntányérra tették s
ugy vitték be a király elébe.

Prücsök János pedig a kanpulyka zuzáját csillagos bicskájával kétfelé
hasította s ime! kigurult belőle a király lábaihoz a királyné
legkedvesebb aranyjegygyűrűje.

Felkapja a király az aranygyűrűt s egyenest beszaladt a feleségéhez, ki
a jegygyűrű utáni bujában betegen feküdt s tizenkét szobaleányával
együtt éjjel-nappal síratta keserves könyhullatásokkal.

A királyné alighogy megpillantotta legkedvesebb aranyjegygyűrűjét:
azonnal jobban lett; kiderűlt szomorú orczája s tündökölt mint az a
fényes nap az égen.

Prücsök Jánost pedig az asztalhoz ültették, még pedig az első székbe s
megvendégelték úgy, hogy míg él sem felejti el.

Mikor ez a nagy vendégség is meg volt, három zsák pénzt mértek ki a
számára s úgy küldték vissza a maga falujába. Magát pedig üveges-aranyos
hintóba ültették, melyet hat seregélyszőrű paripa vontatott, bent pedig
a hintóban Prücsök János oldala mellett ült az ország király tanácsosa.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen s már egy jó darabot magok
után hagytak, mikor eszébe jut az ország-király tanácsosának, hogy meg
kellene tréfálni ezt a híres jóst, hogy valjon olyan nagy-e a tudománya
mint a milyennek országvilág hireszteli?

Azért leszállott az aranyos-üveges hintóból s ép’ a szemügyébe akadt egy
prücsök, melyet aztán fölvett s a markába szorított.

Mikor aztán visszaült az aranyos-üveges hintóba, azt kérdi a híres
jóstól:

– No jós uram, ha oly híres ember kelmed, hát mondja meg, hogy mi van az
én markomban?

Prücsök János csak gondolkozik, csak gondolkozik, de sehogy sem jőhetett
a nyítjára, hogy valjon mi lehet az ország-király tanácsosa markában,
egyszer csak felkiált:

– No, te Prücsök vagy most kínban!

– Kitalálta kigyelmed, felelt az ország-király tanácsosa, csakugyan
prücsök.

Ezzel kinyitván markát, a szegény prücsök kiugrott a tarlóra.

Igy szabadult meg Prücsök János, így nem vallott szégyent!

Végre elértek abba a faluba, a hol Prücsök János lakott s leszállították
az aranyos-üveges hintóból. Ő aztán bement a házába, az ország-király
tanácsosa pedig vissza a rezidencziába.

Igy lett Prücsök Jánosból gazdag ember; de azért a komájáról sem
feledkezett meg, mert a három zsák pénzt kétfelé mérték; feleközepét
kapta a varga, feleközepét a csizmadia.

Hítták Prücsök Jánost még azután is számtalan sok helyre, de volt esze
nem menni, ha mingyárt a római pápa hivatta volna is, pedig az már csak
nagy úr! mindenkinek csak azt felelte: hogy a királynál jártában
elvesztette a mágyiás könyvet s vele együtt elveszett a tudománya is, a
hol pedig nincs, ott ne keress!!



PATKÓS KÖRMÖNDINÉ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kovácsné, ki boszorkány volt.

Ezt az asszony ugy hiták, hogy patkós Körmöndiné.

Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő
kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető
tűztől, meg nem is.

Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a
szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a
szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta
kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.

Ha a leány szerelmes lett valakiben és ha az őt nem szerette, csak
Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan
szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet
szerette.

Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz
kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a
tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott
többet vérest.

Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett
menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész
éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de
volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse,
kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett
annak a bizonyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a
bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó,
lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics,
kiütött.

Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy
seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a
fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl
nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.

Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a
kovácslegényt háromszor főbe ütötte.

Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll,
megrázkódik s tüstént lóvá vált.

Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy
hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra,
mondván:

– Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!

Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s
megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész
boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni,
majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis
lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz,
dalláshoz fogtak.

Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember
jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált,
és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.

A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de
a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a
mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.

Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette
észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni,
mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig
a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.

No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is,
mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy
a kezét is alig birta fölemelni.

De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya – hogy a patvar vigye
el! – minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért
hegyre s onnan meg vissza paripázott.

Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg utoljára ugy
elszáradt mint a seprő.

Volt ennek a kovácslegénynek egy czimborája, ki obsitos katona volt.

Ennek az obsitos katonának szemébe tűnt, hogy az ő kenyeres pajtása
egyre szárad, egyre fonyad mint a férges oltvány.

Az obsitos katona végre nem állhatta meg szó nélkül, ezért kérdőre vonta
a pajtását, mondván:

– Te Pista! – mert így híták a kovácslegényt – mi dolog az, hogy te a
magad porczióját megeszed, mégis az nem fog rajtad, hanem egyre
száradsz; csak a bőröd, csak a csontod?

– Nem tudom én barátom, hogy mi a bajom, felelt a kovácslegény, de mikor
reggelre fölébredek, mikor föl akarok kelni, olyan fáradt vagyok, hogy
majd visszaesem az ágyba s egész testem a földfelé húz, mintha három
mázsa vas volna a nyakamba akasztva!?

– No, ha nem tudod hogy mi a bajod, majd mindjárt megtudjuk, csak egy
kis ólmot keress, majd öntést csinálok.

Keres a kovácslegény ólmot, az obsitos pedig azt vaskanálba tette s a
tűzre tartotta. Mikor aztán az ólom megolvadt, azt egy vedervízbe
belezúditotta.

Aztán az obsitos a vödörvízből kivette az öntést, hát, uramfia! az öntés
lovat ábrázolt; még a füle-farka, de még a négylába is megvolt.

– No Pista! tudom már hogy mi a bajod?!

– Micsoda? kérdi a kovácslegény.

– Jaj, ne is kérdezted! téged minden istenadta éjszaka a boszorkányok
megnyergelnek és rajtad, mint valami lovon, elparipáznak.

– Igazán?!

– De igazán ám! olyan igaz az, minthogy az a fényes nap süt az égen!
Nézd, látod-e ezt az öntést?

– Látom.

– No ha látod, nézd itt van a farka, itt a feje, csak ajaka nincsen, itt
a négy lába; egészen lóforma.

– A biz az.

– De most Pista, folytatá beszédét az obsitos, az itt a kérdés, hogy
kicsoda nyergel meg téged; azt volna ám jó megtudni! Azt pedig csak ugy
tudhatjuk meg, ha rostát forgatunk: ezért hozd be a rostát, meg egy kis
ollót. A többi aztán az én dolgom!

A kovácslegény behozza a rostát, meg a kis ollót, s odadja az
obsitosnak, ki aztán kétfelé nyitotta a kis ollót s ugy szúrta a
rostába.

Mikor ezzel is készen volt, a rostát a kis ollónál fogva, ugy tette a
Pista, meg az ő nevetlen-ujja körme-hegyére, hogy azokon a rosta
tetszése szerint szabadon foroghatott.

Az obsitos aztán mormogott magában valamit, de hogy mit mit nem, azt
egész bizonysággal nem tudom, elég az hozzá, hogy aztán fen szóval
kérdezte a rostát ilyeténképen:

– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Bogosné
asszonyom-e vagy más?

A rosta nem fordult meg, bár az obsitos háromszor ismételte a maga
mondókáját.

– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Csókásné
asszonyom-e – mert így híták a faluban egy vén asszonyt – vagy más?

A rosta most sem fordult meg, bár az obsitos ennél is háromszor
ismételte a maga mondókáját.

– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; Körmöndi
asszonyom-e vagy más?

Ime! a rosta a nélkül, hogy valaki csak egy kisujjal is ért volna hozzá,
magától el kezd forogni és megfordult háromszor.

– No Pista, szólt az obsitos, a gazdasszonyod nyergelt meg, azt a
k....teremtését; de tudom, hogy megkeserüli, hiszem azt az egyet! Azért
máma nálad hálok; én fekszem kivül, te pedig belől. A többi aztán az én
dolgom.

Ezermester volt Körmöndiné asszonyom, de az obsitos sem volt kevesebb
egy hajszállal sem; mert, hogy eljött az estve, el a lefekvés ideje, az
obsitos lefeküdt a kovácslegény helyére. – Itt, ugy tizenegy órafelé jön
a kovácsné, hozta a kötőféket, hogy már a kovácslegénynek így veri úgy
veri háromszor a fejéhez, de az obsitos, mikor a boszorkány a fejéhez
akarta verni a kötőféket, az a karjával háromszor vágta vissza.

Ime! a boszorkány négykézláb leesik a földre, lónak válik, csak az
ajaka, csak a lókörme hibázott.

Az obsitos aztán ízibe leugrik az ágyról, a boszorkány fejébe húzta a
kötőféket, csontnyerget tesz rá – egy hányt-vetett ocska bundadarab volt
a nyeregtakaró – s felül a nyeregbe.

Aztán az obsitos sarkantyúba kapja a lovat, mely kibujván a kulcslyukon,
ki a kéményen, háromszor kerülték meg a falut.

Mikor háromszor megkerülték a falut, az obsitos megáll a kovácsháza
előtt, bekiált az ablakon, hogy keljen föl a mester, mert neki ilyen
sietős, olyan sietős utja van, pedig a lovának mind a négy lábáról
leesett a patkó.

Mit volt mit tenni a kovácsnak, éjnek idején fölkelt az ágyából, kiment
a műhelybe és a lovat meg akarta patkolni.

Itt a kovács hozza az ízzó tüzes patkót, fölemeli a ló lábát, hát látja,
hogy nincs a lónak körme, hanem a helyett olyan kezefeje van mint
embernek.

A kovács ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott, annyira megijedt,
a ló pedig csakugy reszketett, csakugy remegett egész testében, de se
nem moczczant, se nem nyerített, hanem állt egy helyben, mintha a
földből nőtt volna ki, majd hátra nézett nagy keservesen, hát a kovács
csak ekkor látta, hogy a lónak még az ajaka is hiányzik.

Az obsitos aztán rámordul erős kegyetlenűl a kovácsra, hogy a lovat
tüstént patkolja meg, mert pecsétes levelet, az ország levelét viszi,
különben lesz ne mulass!

Mit volt mit tenni a kovácsnak, kénytelen-kelletlen megpatkolta a lovat,
de az se nem rugott, se nem mozdult, hanem állt egy helyben, mintha a
lába a földből nőtt volna ki.

Az obsitos aztán megfizetett a patkolásért s elnyargalt, a kovács pedig
lefeküdt.

Itt lelkem teremtette mi kerül a dologból, mi nem, a kovácsné, mint ha
beteg lett volna, másnap nem kelt föl az ágyból, hanem a kezét-lábát
összehúzta s ugy feküdt az ágyban.

A kovács aztán odament a beteghez s kérdi tőle, szót szólván:

– Mi a bajod édes feleségem?

De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott
feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.

– Ugyan édes feleségem, szólt a kovács, mért nem nyújtod ki a lábad?
mért huzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza.

De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott
feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.

– Ugyan édes feleségem, szólt ujra a kovács, mért nem nyujtod ki a
kezed; mért húzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza?

De az asszony most sem felelt, hanem feküdt az ágyba mint egy darab fa.

– Ugyan édes feleségem, kérdi tovább a kovács, mutasd a kezed, mért nem
adod ide?

De az asszony nem adta oda a kezét, hanem feküdt az ágyban mint egy
lelketlen darab fa.

Itt a kovács megharagszik s meg akarja fogni a felesége kezét, de az
asszony nem engedte; de hogyím a férfi mindig erősebb mint asszony, a
kovács erőnek erejével megnézte az asszony kezét, hát látja, hogy az meg
van patkolva.

Nézi a másikat, az is meg van patkolva. Nézi a két lábát, azok is meg
vannak patkolva s egyszerre mint a nap világos lett előtte, hogy ő
tegnap kit patkolt meg, hogy a felesége boszorkány, hogy az a ló a mult
éjszaka mért remegett olyan nagyon?!

Az asszony harmadnapra kiköltözött ez árnyék világból s a fejfájára
aztán rávágták a patkót annak a jeléűl: hogy itt nyugszik Patkós
Körmöndiné asszonyom.



A MOSTOHA LEÁNY S AZ ÉDES LEÁNY.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony s ennek egy
mostoha és egy édes leánya.

Azt tartja a szóbeszéd: mindenkinek magafelé hajlik a keze; de igaz is:
mert mig az özvegy asszony a tulajdon magzatját „édes-, kedves“-nek
nevezgette: addig az árvának nem volt egyéb titulája mint „te ilyen, meg
olyan bestia“; – mert mig az édesnek ezerszépkendőt,
százszorszépszoknyát, tulipiros ládát, választóvizes szúszéket és
karmazsin csizmát vett: addig a mostoha csak pettyegetett festett
kendőt, ringy-rongy viselt szoknyát, melyet már az édes elnyütt,
elvetett, szürke rosz szekrényt és fekete csizmát kapott. De azért a
mostoha leány még abban a ringy-rongy ruhában is szebb volt, mint az a
másik; mert ha hébe-hóba eleresztették a templomba – mert még az
istenházába sem mehetett el minden istenadta vasárnap, mig az a másik
mindig ott lehetett – mondom hogyha elmehetett a templomba, az egész
falu legénysége haza kisérte, mig annak a másiknak, bár felöltözött nagy
czifrán, felebotját sem hajtották, mintha ő lett volna az árva, nem
pedig amaz.

Ezért az édes leány szüntelen irigykedett a mostoha leányra, pedig az
oly jó volt mint egy falatkenyér, oly ártatlan mint a ma-született
gyermek és oly szelid mint a galamb, mint a kezes bárány, melyet mindig
marokból etetnek-itatnak.

De valamint az a kutya is, melyet jobban szeret a gazdája, marja a
másikat: igy az édes leány is, kit édes anyja imhogy tejbe-vajba nem
förösztött, mig a másik kenyérben sem evett eleget, – marta a másikat és
addig-addig marta, mig a háztól egészen elmarta, hogy menjen – le is út,
fel is út – szolgálatot keresni.

A mostoha leányt nem nagyon kellett vasalni a szolgálatra, mert, a mi
ringy-rongy ruhácskája volt batyuba kötötte s elment e széles világba
szolgálatot keresni. A mostohája sütött neki az útra hamuban sűlt
vakarót.

A mostoha leány aztán megyen, mendegél, egyszer egy nyűves kutyára
talált, mely már 100 esztendő óta feküdt az út mentében az egyik
oldalán, a nélkül, hogy azt valaki, bár minden arra járó-kelőt
megszólított, megfordította volna. Hogy a mostoha leány a nyűves
kutyához ért, az azt találja neki mondani, szót szólván:

– Hová-hová mostoha leány?

– Elmegyek szolgálatot keresni.

– Jöszte eléb, fordíts meg a másik oldalamra.

A mostoha leány a nyűves kutyát megfordította a másik oldalára.

– No mostoha leány, szólt aztán a kutya, jótét helyébe jót várj!

Azzal a mostoha leány tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy almafát, mely már 100
esztendő óta, egy fia-gyümölcs nem sok, de még annyit sem termett, mert
100 éves haraszt volt rajta, melyet senki, de senki, bár minden arra
járó-kelőt megszólított, nem rázott le. Az almafa a mostoha leányt is
megszólította ilyeténképen:

– Hová-hová mostoha leány?

– Elmegyek szolgálatot keresni.

– Jer eléb, rázz meg engem.

A mostoha leány egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem megrázta
az almafát. Az almafa, lehullván róla a haraszt, azonnal kivirágzott.

– No leányom, szólt az almafa, jótét helyébe jót várj.

Azzal a mostoha leány tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy hidat, melyet már 100
esztendő óta, bár minden arra járó-kelőt megszólított, senkisem
tapasztott meg.

A hid a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:

– Hová-hová mostoha leány?

– Elmegyek szolgálatot keresni.

– Jer eléb, tapaszsz meg engem.

A mostoha leány, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem izibe
leszaladt a folyóba, gyúrt sarat, melylyel aztán a rongyos hidat
megtapasztotta.

Hogy a mostoha leány elvégezte a dolgát, tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy vén asszonyt, ki vasekével
két kakason kősziklát szántott.

– Hová-hová mostoha leány? kérdi a vén asszony.

– Elmegyek szolgálatot keresni.

– No, ha szolgálatot keressz, jer én hozzám, megfogadlak. Három napból
áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek
erdőt?

– Látom.

– No, ha látod, annak a kellőközepén a selyemréten van az én réztetejű,
kakaslábonforgó váram, menj haza, rakd meg a tűzet, főzz kását. Mikor
készen lesz a kása, hozd ki ide nekem. Ne, itt van 12 szoba kulcsa.
Tizenegybe bemehetsz, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha
ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van
lánczra verve.

A mostoha leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason
kősziklát szántott, az pedig átadta neki a 12 szoba kulcsát.

A mostoha leány aztán megtalálta a kerek erdőt, kerek erdőben a
girba-gurba utat, melyen haladva egy rézhidhoz ért. Ezen átmén, a
selyemrétre jutott. A selyemrét kellőközepén állott a vén banya
kakaslábon forgó vára, rezes tetejével. Hogy a mostoha leány ideért,
bement a kastélyba, hol egy lelket sem talált, hanem az a gyöngyadta
kastély oly üres volt, mint a kríptály. Aztán izibe megrakta a tűzet, a
kását odatette, hogy hagy főjön s tizenegy szobát kisepregetett; de
midőn a tizenkettedikhez ért, fölébredt benne a kiváncsiság: valjon
milyen lehet az az ördög?

Benézett a kulcslyukon, de az ördögöt csak nem láthatta.

A mostoha leány aztán kezébe vette a kulcsot s megprobálta: valjon ez a
kulcsa? Az volt. De most valjon kinyilik-e vele? Kinyilott. De most
valjon benyilik-e az ajtó? Benyilott.

Most a mostoha leánynak sem kell több, bement a szobába. Körül néz, de
az ördögöt csak nem látta, ha csak azt a 7 kád aranyat és ezüstöt, mely
ott élére volt verve, ördögnek nem akarta nézni; de annak nincsen
lólába, lúdtalpa! No, ha nincs lába, gondolta magában, majd csinálok én.

Azzal a mostoha leány leteritett a földre egy aranyabroszt, mely ugy a
szegen függött s azt aranynyal és ezüsttel ugy megpakolta, hogyha akart
volna is többet rárakni, mégse fért volna.

A mostoha leány aztán, mikor a hátára akarta venni az aranyabroszt:
akkor vette észre, hogy a szögletben egy fekete asztal is van.

A fekete asztalon volt egy nagy, ebadta aranyüst, mely aranyfödővel volt
befedve.

Júj! gondolta magában, tán abban van az ördög?

Azt csak meg kell néznie, ha addig él is, ha mindjárt szörnyet hal is;
mert még ördögöt világszép éltében sose’ látott!

De hátha megharap; hátha bekap; hátha beránt abba az irdatlan nagy üstbe
s ott a csontomról a húst mind lerágja?…

Ha bekap is; ha megeszik is: csak kisz.... mégsem leszek az övé!

Éh! gondolta magában, megnézem én, ha addig élek is!

A mostoha leány aztán nagy bátran odament a fekete asztalhoz, az
aranyfödő gyémántgombját megfogta s levette.

Belenyul aztán az aranyüstbe, de biz abban nem ördög volt, hanem
olvasztott, híg színarany.

Mondom, hogy a mostoha leány benyúlt az aranyüstbe, hát látja, hogy a
keze csupa sárga, csupa aranyos lett.

Ijedtében a hajához fente s íme! az attól aranyhajjá változott.

A mostoha leány aztán, mikor tetőtől-talpig meglátta magát a falban,
mely oly fényes volt mint a tűkör, de nemis csoda! mert hisz – isten
bizony oly igaz, mint ha látták volna kigyelmetek, tiszta gyémánt volt!
– mondom hogy meglátta magát a falban, alig ösmert magára, hogy ő-e az
vagy pedig valami királykisasszony?

Csak nézi magát, csak nézi, egyszer azonban valami morgást hall.

Körülnéz, hogy valjon mi lehet az? valjon nem az a vén asszony jött-e
haza, ki vasekével, két kakason kősziklát szántott? hát látja, hogy a
fekete asztal alatt egy nagy ebadta, lánczos kutya fekszik s az
büffentette el magát.

A fekete lánczos kutya csakugy szükölt, csakugy morgott s csattogtatta
rá fehér fogait. De hiszen csak ne lett volna lánczravetve, csak
szabadon lett volna, sose’ látta volna ő többet isten fényes napját és
ragyogó csillagát, hanem tüstént szanaszét tépte volna az a fekete
kutya!

Jaj! gondolta magában a mostoha leány, ott az ördög! ízibe a hátára
vette az aranyabroszt, benne a temérdek sok kincset s utczó vesd el
magad; szaladásnak eredt.

Hogy kiszaladt a réztetejű, kakaslábon forgó vár kapuján: a vaskakas,
mely a kastély tetején ült, tüstént megszólalt.

Meghalja a kakasszót a vén asszony, neki sem kell több, ráült az egyik
kakasára s haza paripázott.

Hogy hazaért a vén banya, egyenest a tizenkettedik szobájába szalad s
látja itt a gazdálkodást.

Ennek sem kell több, ízibe előrántja az azsagot, ráül, mint valami
paripára s utána a mostoha leánynak.

De már ez ekkor árkon-bokron túl volt, túl a selyemréten, túl a
girba-gurba uton, túl a kerek erdőn és ahhoz a hidhoz ért, melyet
megtapasztott.

Mondom, hogy elért a hídhoz, azt mondja a hídnak:

  Rejts el engem jó hidacska,
  A sarkamba van a banya.

A híd elrejtette; a mostoha leány a hidon vakolattá változott.

Mikor a vén banya a hídhoz ért, s mikor az azt kérdezte tőle:

– Hallod-e te jó hidacska! nem láttál erre szaladni egy ilyen meg ilyen
leányt? az azt felelte, hogy: nem.

Ezzel a vény banya visszafordult, a mostoha leány pedig tovább szaladt.

A vén banyának pedig azért kelletett visszatérnie, mert a kérdezgetés
miatt paripája elvesztette ördöngös erejét; de otthon, midőn a paripáját
tüzes zsarátnokkal megabrakolta, az tüstént visszanyerte elébi erejét.

Hogy a fa-paripa elébi erejét visszanyerte, azt a vén banya ujra maga
alá csapta, ráült s utána a mostoha leánynak.

A vén banya a merre csak szaladt, mindig ezt kiabálta, mindig ezt
hajtotta:

  Lipit-lapát, lipit-lapát,
  Majd elérem a szép leányt.
  Lipit-lapát, lipit-lapát,
  Majd elérem a szép leányt.

Biz azt el is érte volna, hogyha az almafa el nem rejtette volna; de,
hogyím a leány az almafához ért, azt találja annak mondani, szót
szólván:

  Rejts el engem jó almafa,
  A sarkamba van a banya.

Mondom, az almafa elrejtette; a leány sóvári piros almává változott s
felült az almafára. Ott is ő volt a legszebb alma.

Hogy a banya az almafához ért, azt kérdi tőle:

– Hallod-e te jó almafa, nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre
szaladni?

– Nem láttam én, felelt az almafa.

A vén banya paripája a kérdezgetés miatt elvesztvén ördöngös erejét, az
kénytelen-kelletlen visszafordult; de midőn hazaért, megabrakolta azt
tüzes zsarátnokkal, melytől a paripa tüstént visszanyerte elébi erejét.

Hogy visszanyerte a faparipa elébi erejét, maga alá csapja a vén banya,
ráül s utána a leány után. Útközben szünet nélkül ezt kiabálta:

  Lipit-lapát, lipit-lapát,
  Majd elérem a szép leányt.
  Lipit-lapát, lipit-lapát,
  Majd elérem a szép leányt.

Biz azt el is érte volna, ha a nyüves kutya el nem rejtette volna; de
hogyím a kutyához ért a mostoha leány azt találja annak mondani:

  Rejts el engem nyüvös kutya;
  A sarkamba van a banya.

Mondom, a leányt a kutya elrejtette; egy szőrszállá változott s a
farkára ült.

Hogy a banya a kutyához ért, azt kérdi tőle, mondván:

– Hallod-e te jó kutyácska! nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre
szaladni?

– Nem láttam én, felelt a kutya.

Itt a vén banya nagy dérrel-dúrral fordult vissza; mert a mostoha leányt
nem űzhette tovább; mert eddig terjedt a birodalma, eddig terjedt a
hatalma.

A mostoha leány aztán szép csendesen bandukolt hazafelé s a vén banyának
felebotját sem hajtotta.

Mikor a mostoha leány már nem messze volt a maga szülötte falujától, a
mostohája kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:

– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig aranyos
ruhában!

Hogy meghallotta a mostoha, hogy mit beszél az a kakas, nem volt rest,
hanem a fazék szedővel kiugrik a pitvarból s lekergette a kakast a
kémény tetejéről, mondván:

– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!

A kakas pedig innen a kerítésre, a kerítésről pedig a szemétdombra
szállt, mindenütt kiabálván:

– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig érő aranyos
ruhában!

A mostoha pedig csak hajtogatta, csak hajtogatta, mondván:

– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!?

Erre a szóra kinyílik a kis-ajtó s rajta betoppan a mostoha leánya,
hátán az aranyabrosz, az aranyabroszban pedig a számnélküli arany és
ezüst.

A mostoha leány világszép éltében most először hallotta a mostohájától,
ki kérdést intézett hozzája e szózat szerint:

– Mit hoztál _édes_ kedves leányom!?

Bezzeg a mostoha leány most egyszerre nemcsak „édes“, de még „kedves“ is
lett.

Itt a mostoha asszony mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, az édes
leányát is elküldte, hogy menjen szolgálatot keresni.

De már ennek nem hamuban sült vakarót készített az útra, mint annak az
árvának, hanem réztepsiben sült pogácsát.

Az édes leány is elment szolgálatot keresni.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer ő is előtalálja a nyűves kutyát,
mely ugy az útmentében feküdt.

Hogy előtalálta, az azt kérdi tőle:

– Hová-hová édes leány?

– Mit kérded? felelt az édes leány, nem eb gondja!… elmegyek szolgálatot
keresni.

– Jer eléb, fordíts meg engem a másik oldalomra.

– Biz én nem megyek; nem mocskolom be szép fehér kezemet! s nem
fordította meg.

Azzal az édes leány tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja az almafát is.

– Hová-hová édes leány? kérdi az almafa.

– Mit kérded? nem almafa gondja!… elmegyek szolgálatot keresni.

– Jer eléb, rázz meg engem!

– Biz nem rázlak én; nem rondítom be szép fehér kezemet! és nem rázta
meg.

Azzal az édes leány tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja a hidat is.

– Hová-hová édes leány? kérdi a hid.

– Mit kérded? nem hid gondja az!… elmegyek szolgálatot keresni.

– Jer eléb, tapaszsz meg engem.

– Biz nem tapaszlak én; nem sározom be szép fehér kezemet! s nem
tapasztotta meg.

Azzal az édes leány tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elér a vén asszonyhoz, ki vasekével két
kakason kősziklát szántott.

– Hová-hová édes leány? kérdi a vén asszony.

– Elmegyek szolgálatot keresni.

– Sose’ fáradj; megfogadlak én. Egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt
a kerek erdőt?

– Látom.

– No, ha látod, annak a kellőközepén van az én réztetejű, kakaslábon
forgó váram, menj haza, rakj tüzet, főzz kását. Mikor ezekkel készen
leszesz, ne, itt van 12 szoba kulcsa, tizenegybe bemehetsz, söprögesd
ki, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is,
mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve, mely
azonnal bekap.

Az édes leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason
kősziklát szántott és átvette a kulcsokat.

Az édes leány aztán nem nézett se jobbra, se balra, hanem – megtalálván
a kerek erdőt, kerek erdőben a gírba-gurba utat, a gírba-gurba uton a
rézhidat, melyen átmenvén a selyemrétre ért, a selyemréten a kakaslábon
forgó várat rezes tetejével – ízibe bement a kastélyba, sem tüzet nem
rakott, sem a szobákat ki nem sepregette, hanem izibe berontott a 12-ik
szobába. Itt leteritett az aranypadimentomra egy aranylepedőt, melyet
ugy telerakott aranynyal és ezüsttel, hogy majd megszakadt alatta.

A fekete kutya most is a fekete asztal alatt ült lánczra verve. Csakugy
morgott, csakugy csattogtatta a fogát, hogy jobban sem kellett. De
hiszen csak ne lett volna lánczra vetve, csak szabadon lett volna, tudom
szanaszét tépte volna azt a leányt, tudom hogy vacsorán érte volna
Pilátust!

Az édes leány aztán az aranyabroszszal s az aranyabroszban levő
számnélküli sok kincscsel kiszaladt a vár kapuján.

Alighogy kihúzta a lábát a kapun, a vaskakas azonnal megszólalt.

Meghallja a vén banya a kakasszót, ez sem rest, kifogta az egyik
kakasát, haza nyargalt s egyenest be a tizenkettedik szobába. Hát látja
a gazdálkodást, sok híja a pénznek.

A vén banya sem rest, ízibe előrántja a lapátot, ráül mint valami
paripára s utána a tolvajnak, mindenütt ezt kiabálván:

  Lipit-lapát, lipit-lapát,
  Majd elérem a szép leányt.
  Lipit-lapát, lipit-lapát,
  Majd elérem a szép leányt.

Biz azt el is érte, mert a híd, bár az édes leány megkérte, hogy takarja
el, nem rejtette el; mert ő sem tapasztotta meg.

Mondom, hogy utólérte a banya az édes leányt, a magával vitt tüzes
gereblyével meggereblyézte, minden ruhát ugy össze-vissza tépett rajta,
hogy abból annyi sem maradt épen, mennyibe egy garasára sót be lehetett
volna kötni; de eléb, el is felejtem mondani, az aranyabroszt s benne a
temérdek sok kincset is elvette tőle.

Az édes leány aztán nagy sírva-ríva, vérbe-fagyba hagyva bandukolt
hazafelé a maga szülötte falujába.

Mikor már nem messze volt a falutól, az édes anya kakasa felszállt a
kémény tetejére s ott csak elkezdi:

– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva!

Itt meghallja az asszony, hogy mit beszél az ő kakasa, kiugrik nagy
mérgesen a nyujtófával s lekergette a kakast a kémény tetejéről,
mondván:

– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!

De a kakas nem tágított, hanem a kémény tetejéről a kerítésre, innen a
szemét-dombra szállt, mindenütt kiabálván:

– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva.

De az asszony innen is elkergette, mondván:

– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!

Arra a szóra nyílik a kis-ajtó s bedől rajta az édes leány vérbe-fagyba
hagyva; ugyannyira, hogy még tulajdon édes anya is alig ösmerte meg
egyetlen egy tubusleányát, kit, hogy az ördög már hétszer el nem vitt,
biz bolondul cselekedett.

A mostoha leányt aztán még azon a télen a falu legszebb, legderekabb
legénye elkendőzte feleségének, felesegítségének eljegyezte; pedig,
mikor háztűzhelyt jöttek nézni: a mostoha leányt kád alá borították;
pedig, mikor a háztűzhely nézők azt kérdezték az asszonytól: van-e leány
eladó? az saját leányát talpig érő selyem ruhába öltöztetve vezette be.

De az árvát a kád alatt is megtalálták s menyasszony lett belőle, az
édes leány pedig otthon maradt makkot sütni.

Otthon maradt, meg is vénült, mégis pártát viselt; sose’ jutott búfedél
alá.



A SZEGÉNY EMBER ÉS AZ OBSITOS.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a
tolla, mint a talpamon a szőr.

Hogy szegény volt az istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami
urhoz, pénzt kérni.

A gazdag ember adott neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az,
hogy ekkor meg ekkor, ha a föld alól teremti is, visszafizesse.

De a szegény ember a pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de
nem is volt rá szükség; mert a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a
haló-ágyában jutott eszébe.

Mondom, hogy a haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta,
hogy a szegény ember a költsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a
temetőbe leteszik, istrázsát álljon.

Midőn a gazdag ember ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek,
az ijedtében imhogy a böréből ki nem bujt, annyira ráesett a félsz.
Ezért egészen a busulásnak adta a fejét, mintha az apja-anyja feküdnék a
teritőn.

Csak búsul, csak búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi
tőle:

– Mit búsul gazduram?

– Hogyne búsulnék, óh jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a
meghaló-ágyán meghagyta, hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a
földbe, a sirjánál én álljak istrázsát és az nap ép ma van.

– Hahó gazduram, ha csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen
annál! majd kimegyek én a temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak
izibe főzzenek egy jó vetett turus galuskát és izibe süssenek meg akkora
kolbászt, hogy kertet lehessen vele keriteni, hogy hagy lakjam jól.

Itt a szegény ember az obsitos katona kivánságát teljesitette; a
feleségével papos vacsorát készittetett, még pedig olyant, hogy annak az
izét, savát-borsát mig a világ világ lesz, a katona sose felejti el.

Hogy jollakott a katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a
horpasza: ő kigyelme kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény
embertől egy irdatlan nagy csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett
volna.

Itt a katona a temetőben mit mit cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos
botjával egy nagy ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős
közepébe egy keresztet huzott, mely keresztre aztán ráállott.

Csak áll, csak áll, egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy
fekete bika, mely egyenesen a gazdag ember sirjának állott s azt
kikaparta.

Aztán a fekete bika megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt
erősen, ugyannyira, hogy a csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak
a bőre maradt a kezében.

Aztán a fekete bika az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat
pedig ismét visszafektette a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint
volt.

De ezalatt az obsitos katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba
behuzta. Ez lehetett ugy féltizenkettőre.

A fekete bika csak aztán vette észre, hogy nincs emberbőr.
Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van,
pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a
fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.

– Add ide, kéri a fekete bika.

– Nem adom, felelt az obsitos.

– Add ide.

– Nem adom.

– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.

– Egy zsák pénzért odadom.

– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert
ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál,
tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!

Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta
a zsák pénzt.

A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az
ember-bőrt kihajította.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint
most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára
veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.

A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a
kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy
pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.

Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise
nyitja.

De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját
ilyeténképen:

– Édes apám! koczogtat valaki.

– Piszt! hallgass fiam, hallgass.

– Édes apám! zörget valaki.

– Piszt! hallgass fiam, hallgass.

A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja,
zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.

– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.

– Hallgass fiam, hallgass.

– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!

– Hallgass fiam, hallgass.

No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké,
ezért bekiált az ablakon:

– Gazduram, én vagyok.

– Kicsoda? kérdi a szegény ember.

– Én.

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.

– Hát nem vitte el az ördög?!

– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl,
öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a
nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még
pedig nagyot.

A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól,
meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost
beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon
valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?

Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja
a szegény embernek.

– No gazduram, van-e egy talicskája?

– Van vitéz uram, van.

– Nem nyikorog-e?

– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.

– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt
hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág
kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon
a talicskán!

A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen
volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s
hazavitték.

Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az
obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze
lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.



A TERHES ASSZONY.

Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly kiváncsi volt, hogy
a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent megkivánt. És e
kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak szerét
tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette.
Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének,
szót szólván:

– Ejnye, hékás, be megenném valamit!

– Mit édes feleségem? kérdi az ura.

– Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.

A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát, az ura
tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz
szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.

Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe szaladt
előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép
pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza
is jött volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a
terhes asszony kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél,
egyszer egy fekete kutya került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A
fekete kutyának olyan vörös szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy
világított, mint a tűz, mint a rehült fa, vagy még ezeknél is jobban. De
az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mer a felesége terhes volt,
kinek minden kivánságát teljesítenie kell.

Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik valamiben. Mikor
fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya volt. A
koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy
öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az
egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt,
kinek minden kivánságát teljesítnie kell.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra talált… Itt
egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy kézfő… Az
embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott megmaradt
hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint
sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott
volna benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s
hordta a havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt
semmit; mert a felesége viselős volt, kinek minden kivánságát
teljesítnie kell.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az akasztófához. Az
akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy lobálta,
csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit
akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje
fölött egynehány varjú károgott.

Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással kereskedő
ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara, benne
pedig vagy háromszáz tojás.

Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a pipáját már
megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:

– Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?

– De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.

A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az akasztott ember
felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredt s meg
sem áll mindaddig, míg a faluba nem ért.

A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört, ugyannyira, hogy
csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még a
kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a
bab; e sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!

Az az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem tudta hogy
nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis ízibe
lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette
az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége
megfőzte, megsütötte és megette.

Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és lenyelte, az óra ép
12 ütött, ép éjfél volt.

Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a parancsolat
magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott
ember! Még a kötél is a nyakán volt!… A terhes asszony még akkor is ott
ült az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis
szót szólt ilyeténképen:

– Hol a hajad?

– Szél elvitte, felelt az akasztott ember.

– Hol a szemed?

– Holló kivájta.

– Hol a tüdejed és a májad?

– Te etted meg.

– Ki küldött?

– Az ördögök.

– Kiért?

– Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!

Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem állt vele a
pokol fenekéig.



A VÉN LEÁNY.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan vén leány, ki még az
országútnál is öregebb volt. Ennek a vén leánynak szépségre nézve nem
hiszem, hogy e széles világon párját lehetett volna találni; mert a
pofája olyan volt mint a cserzett-bőr, szemöldöke mint a tövises
disznóé, foga – alul-felül kettő-kettő – mint a disznóagyara, szája mint
a békáé, haja deres mint a zúzmorás fa, hátáról sohase fogyott el a
kenyere, ruhája százrétre szólt és a csizmája mindig azt kérdezte: hol a
varga? De bezzeg volt pénze! az arany csuprostul állt a ládája fenekén,
az ezüst pedig ép tarisznyástul; de nem is csuda! mert a Bányarém volt a
szeretője, ki éjnek idején, ép tizenkét órakor járt fel hozzája s ekkor
mindig annyi kincset hozott magával, hogyím megszakadt alatta.

Itt hire futamodik, hogy itt meg itt Nekeresden milyen gazdag eladóleány
van, csak vőlegény kell, de biz’ azért csak nem jelentkezett senki.

No ha nem jelentkezett, gondolta magában tizenkét zsivány, majd
elvesszük mi a menyasszonyt. Magát a vén leányt ugyan nem bánjuk, ha az
istennyila üti is meg, csak a pénze legyen a miénk! Mondom, hogy a
zsiványok ily szép szándékkal voltak a vén szűz irányában, éjnek idején
erős kegyetlenűl fölfegyverkezve leánynézőbe mentek. Azaz nem is mentek
be, csak a kertben húzták meg magukat, honnan aztán egyet közülök
elküldtek kérőnek. Azaz nem is kérőnek ment el az az egy, hanem csak
azért, hogy kikémlelje, valjon alszik-e már a vén leány? Ha alszik –
isten légyen neki kegyelmes! – rögtön rajta hajtanak; ha pedig nem:
várnak addig, a meddig elszunyad.

Itt a zsivány ily szép szándékkal csendesen az ablakhoz sompolyog, a vén
leány pedig ép akkor ásított egyet, még pedig akkorát, hogy a szája
széle a két fülét csókolta, mondván:

– Itt van már az első!

A zsivány azt gondolta, hogy neki mondja, – ezért megszeppenvén, intett
a másiknak, hogy jőjön.

Odajön a másik s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén
leány ujra egyet ásított, mondván:

– Itt van már a második!

A két zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, megijedtek s intettek a
harmadiknak is, hogy jőjön.

Odamegyen a harmadik is s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a
vén leány ujra egyet ásított, mondván:

– Itt van már a harmadik!

A három zsivány megijedt s intettek a negyediknek is, hogy jőjön; de ez
is ép így járt s így sorba mind a tizenkettő.

A zsiványok, mondom, azt gondolták, hogy a vén leány őket számlálja,
ezért az ablak alatt tanakodni, susogni kezdtek.

Csak susognak, csak susognak, egyszer a vén leány újra megszólal,
mondván:

– Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!

A 12 zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, egy se szeretett volna e
tisztességben részesülni, megijedtek, utczú vesd el magad, és a kertbe
szaladtak, hol is hátul a tökszárban elbujtak; pedig a vén leány, hogy
legyen mivel szalonnabőrként összetöpörödött, nyírfahajként
összezsugorodott testét tengetni, a tűzben vadalmákat sütött s ezeknek
mondá: „Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!“

Hogy a vén leány a vadalma vacsorát elköltötte, le akart feküdni; de ép
ekkor jutott eszébe, hogy a kis kutyája, melyet ép Tökszárnak hítak és a
melylyel együtt egy ágyban szokott feküdni, még nincs ide ben. Mondom,
hogy ez eszébe jutott, kiállott a pitvarajtóba s elkiáltja magát
ilyeténképen:

– Tökszár, ne! Tökszár, ne fütty! Jöszte be, készen vár a dunnám!

A zsiványoknak se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredtek s
még most is szaladnak, ha meg nem álltak!



A BOSZORKÁNY.

Egyszer egy szolgáló szállást kért egy vén asszonytól, ki boszorkány
volt. Ez adott is neki.

Mikor le akart feküdni a boszorkány, azt mondja a leánynak, hogy mossa
meg a lábát.

A leány odamegyen s mosogatni kezdi a vén asszony lábát. A mint ott
mosogatja, egyszer azt találja mondani a vén banyának:

– Ejnye, be sárga ez a kend lába!

– Sárga biz az, mert sok halottat meggázolt már az!

No ez abban maradt, de kevés idő mulva, megint csak elkezdi a leány.

– Ejnye, be sárga ez a kend keze!

– Sárga biz az, mert sok halottat megszorongatott már az!

No jó, ez megint abban maradt, hanem kevés idő mulva megint csak elkezdi
a leány:

– Ejnye, be sárga ez a kend foga!

– Sárga biz az! mert sok halottat megrágott már az… Hamm! téged is
bekaplak!

És a boszorkány a szegény leányt minden szöröstől-bőröstől ugy a hogy
volt, bekapta s elnyelte mint Jónást a czethal.



BOLOND JANKÓ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában „Bolond Jankó“ volt a
titulája.

A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment
az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga
nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat
ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.

A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.

Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra,
elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni
kezdett, mondván:

– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál
Jankó…

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép
éjfél volt.

Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz
ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt,
mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét
hajtotta, mondván:

– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál
Jankó…

A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje
a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.

Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.

Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi
Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt
nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a
maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt,
hátul pedig a mi Jankónk.

Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető
tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba
szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.

Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt
befeszítette.

Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse
találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az
apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a
szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy
sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.

De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta
magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az
ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.

Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek – de a nagygyát sem kimélte
– csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát,
kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.

Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy
tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett
volna a szénája.

Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni
jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind
agyba-főbe vannak verve.

Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent
bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a
mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van
dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt
ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.

A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a
törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.

Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba
csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.

Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy
valaha valaki visszakerült volna.

Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert
már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig
az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem
is.

De hiszen, gondolta magában, csak hagy jőjjenek, majd megszámoltatom ő
kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az
ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával
hordott mint az árnyékát.

Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt
a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni
kezdett, mondván:

– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó…

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.

Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul
vesznél!

De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki
szállást kért.

A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak,
hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben
azok az urak.

A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánya ő,
ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon,
csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó
kutyát is kár kiereszteni.

Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fügyült, mint mikor valakit
akasztani visznek.

– No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy
aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is
gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: „Hogy ő bíz
azt soha ki nem állja!“

Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre
magukat, hogy a forgács elfogyott.

Volt a padláson elég.

No, ha van, gondolta magában Jankó, majd fölmegyek én, majd túrok le én
onnan.

Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.

Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.

Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel,
most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig
csak nem maradhattak.

Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra
forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.

Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s
izzé-porrá tépték.

A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos
katona.

Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért
felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:

– Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.

Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.

A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még
pedig a jobbkarja.

A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat,
a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le,
melylyel ugy oldalba kolintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de
sohase felejti el.

Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna
el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy
szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.

Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a
mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van –
ördöggel.

Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni;
egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.

De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a
sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.

Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az
ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet
hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát
elnyerte.

Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet
holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos
bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál,
mint az oroszlán.

Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok,
de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a
tartozását, mert akár egy zsákpénzt ád neki.

Jankó erre is ráállott.

Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját
ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy
jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.

Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen
szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.

A pinczében hét kád volt egymás mellett sorjában elhelyezve. Ezekben
pedig élire verve szám nélküli sok pénz; az egyikben volt vert-arany, a
másikban termő-arany, a harmadikban nyers-arany, a negyedikben
vert-ezüst, az ötödikben termő-ezüst, a hatodikban nyers-ezüst, a
hetedikben pedig, mely ugy a szegletben állott, rézpénz.

Most az ördög azt mondta a Jankónak, hogy válasszon abból, a melyikből
tetszik; akár az aranyból, akár az ezüstből, akár a rézpénzből.

De Jankó egyikből sem választott.

És ezer volt a szerencséje! mert mihelyest akármelyik kádpénzhez hozzá
nyúlt volna, az azonnal lobbot vetett volna s ő ott, tüstént azon
szempillantásban izzé-porrá égett volna!

Mondom, hogy Jankó egyikhez sem nyúlt, előfogta az ördögöt, hogy fizesse
meg neki azt a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sírdombon nyert tőle.

Az ördög nem tudott fizetni. Jankó azért elővette a sut-zsákot;
kinyitotta a száját és ezt az egyetlenegy ördögöt is bele hajította.

Jankó aztán a sut-zsákon hurkot vetett, a hátára hajította s hazafelé
indult a pokolból.

De most az volt a kérdés, hogy menjen ki, hogy el ne tévedjen, mert 32
szoba során keresztül menni nem bolondság ám!

Nem is jött volna ki onnan senkisem; de a mi Jankónk mégis kijött.

Kijött pedig azért, mert ő eleve élt a gyanúperrel, mindegyik szoba
ajtajában egy-egy kártyát hullatott el.

Igy jött vissza Jankó a pokolból, igy nem tévedt el s még azon éjszaka
haza is ért.

Otthon aztán tizenkét kovácslegényt kért a falu birájától. Az adott
neki. Ő aztán a tizenkét kovácslegénynyel, mindegyik kezébe egy-egy
mázsás pörölyt adott, a sut-zsákot össze-vissza kovácsoltatta s
mindaddig verette-üttette, míg az nem porzott.

Mikor aztán a sut-zsák porzani kezdett, kinyitotta annak a száját és a
port szélnek eresztette.

E porból lett a vöröshangya. Azért oly mérges a vöröshangya csipése,
mert ördögporból való.

E napságtól fogva nincsenek ördögök.

A falu aztán Jankónak ezért a szolgálatáért egy bornyas tehenet adott.

Ő pedig aztán a bornyas tehenet elvitte a vásárra, hogy majd sóra-húsra
ragaszt belőle egy pár garast. De a mint egy rengeteg erdőn
keresztülmenne, egy fiatal sudar fa elkezd a mi Jankónk előtt
hajlongani, csikorgani.

A bolond azt gondolta, hogy a sudar fa a tehenet akarja megvenni.

– Megveszed, kérdi a bolond, megveszed?

A sudar fa csak nyikorgott, csak hajlongott előtte.

– No, ha megveszed, itt hagyom; de holnap reggel az áráért eljövök s ha
akkor meg nem fizetsz, ezt a nagy apádat, mely itt melletted áll,
tüstént ki vágom.

Jankó aztán a borjas tehenet a sudar fához kötözte s azzal hazafelé
bandukolt.

Másnap aztán Jankó, hátára vetvén egy fejszét, elindult a rengeteg
erdőbe a pénzért.

Hogy odaért, hát látja, hogy a farkasok a tehenet borjával együtt még
azon éjszaka megették, csak a kötele, csak a csontja maradt ott, a
pénznek pedig se híre, se neve.

Megharagszik a mi Jankónk, hogy őt a sudar fa így rászedte, ugy
rászedte, neki esik a vén fának, mely a fiatal fa mellett állott s a
fejszével vágni kezdte.

Csak vágja, csak vágja, egyszer a fa oldalából egy irtóztató nagy rakás
pénz dölt ki.

A Jankónak sem kell több, hazaszaladt, kocsit hozott s a sok pénzt
hazaszállitotta.

Sok volt a pénz, ezért szó se lehet arról, hogy meg lehessen számlálni.
No, ha nem lehetett megszámlálni, vékával kell megmérni. Azám, csak
volna, de még ez se volt!

– No, ha nincs vékánk, szólt a szegény ember, eredj el fiam a paphoz,
kérj tőle vékát, de meg ne mond neki a világért se, hogy pénzt mérünk.

Jankó elmegyen a paphoz, megáll előtte mint a peczek s szót szólt:

– Köszönteti tiszteletes uramat apám-uram, adjon egy üres vékát, mert
pénzt mérünk.

A pap adott neki, de fölébredt benne a kiváncsiság, hogy valjon ez a
bolond igazat beszél-e?

Mondom, hogy a tiszteletes urban fölébredt a kiváncsiság, a szegény
ember házához sompolygott s betekintett az ablakon, hát látja, hogy a
szegény ember, meg a fia, ketten mérik a pénzt; egyik a zsákot tartotta,
másik pedig az aranyat lapátolta.

Itt a szegény ember észreveszi, hogy a pap az ablakon leskelődik, neki
sem kell több, kiküldi a fiját egy nagy ebadta bunkos bottal, hogy
ijessze meg a papot, de vigyázzon, nehogy agyon üsse.

Itt a bolond kimegyen a furkos bottal s ugy ütötte főbe a papot, hogy az
még a kis-körmét se mozditotta meg, hogy még azt se mondhatta, hogy: bá!
Pedig ép ekkor kezdett pitymallani, ép ekkor szürkült az idő.

Itt a bolond mit mit nem cselekszik, a hátára veszi a papot, elvitte a
szomszéd asszony kertjébe még pedig oda, a hol a hagymás ágy volt. Egy
fej vörös-hagymát nyomott a pap kezébe, mintha az a hagymát kezdené
dézmálni, pedig a szomszéd asszony kardos egy asszony volt, ki még a
papnak sem engedett.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, a szomszédasszony
észreveszi, hogy valaki a hagymájában gazdálkodik.

Ennek se kell több, beszalad az azsagért s ugy főbe találta kolintani a
papot, a mint ott guggolt, hogy az menten, tüstént azon szempillantásban
felfordult, és csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.

Megijed az asszony, hogy ő a papot igy ütötte, ugy ütötte agyon.

A mi Jankónk úgy a kerités mellett leste, hogy mit csinál az asszony,
hogy mint sír-rí fejre kulcsot kézzel.

Megszánta Jankó a szegény asszonyt, átkiált a keritésen ilyeténképen:

– Mit sír, mit rí szomszédasszony olyan keservesen?

– Hogyne sirnék, oh jó Jancsi! mikor a tiszteletes uramat, ki ide jött
hagymát lopni, agyonütöttem.

– Sose sírjon azért szomszéd asszony; kisebb gondja is nagyobb legyen
annál! mert ha nekem jó pénzzel megfizet, elsímítom én a dolgot.

– Oh jó Jancsi, a mi pénzem van, mind odadom; pedig csuporral áll a
huszas a láda fenekén!

– Nem kell nekem a kigyelmed pénze, van nekem elég, de ha a leányát, a
Juliskát, nekem adja – ugyis régota szeretjük egymást – még a hajaszála
sem görbül meg.

Az asszony igérte, esküjével megpecsételte, hogy neki adja feleségül
egyetlenegy legkedvesebb leányát, ki a faluban a legszebb leány volt.

A bolondnak se kell több, ismét a hátára veszi a papot, átvitte a másik
szomszédba, hol a gazda böllér-mesterember volt.

Mondom, hogy a papot átvitte a szomszédba, a hidas ajtaját kinyitotta,
egy disznót ugy szíven szúrt, hogy az még nemis nyikkant, aztán a papot,
kezébe adván egy nagy kést, a disznó hátára ültette, mintha az ölte
volna meg a szegény párát.

Itt fölébred a böllér, kimegyen a szobából, hát látja, hogy a hidas
ajtaja tárva-nyitva van.

– Tyű, disznó teremtette! kiáltott a böllér, itt nem jol van a dolog! A
böllér aztán kezébe kap egy vasvillát, s ugy oldalba teremtette a papot,
hogy menten lefordult a disznóról.

És a böllér csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.

Neki se kell több, szalad egyenes a faluházához, hogy a tiszteletes ur
igy akarta ugy akarta a disznaját ellopni, hogy egyet már le is szúrt,
hogy ő aztán így ütötte, ugy ütötte agyon a tiszteletest, bár csak egyet
huzott rá.

A birákok aztán kimentek a helyszinére s azt mondták a tiszteletes úrra:
úgy kell neki, mért akart zsivány lenni, mért akarta a más disznaját
ellopni.

A szegény böllérnek pedig semmi baja sem lett.

Jankó aztán a falu legszebb leányát elkendőzte, eljegyezte, aztán lakzit
laktak s még most is élnek nagy boldogan hogyha meg nem haltak. A sok
pénz még a Jankó eszét is meghozta.

_Wigand K. F. könyvnyomdája Pozsonyban._



TARTALOM.

  A hamupipőke 3
  A nádszál kisasszony 35
  Az aranyhajú kertészbojtár 65
  A csodaszörny 101
  A Lidércz 127
  Prücsök János 143
  Patkós Körmöndiné 157
  A mostoha leány és az édes leány 169
  A szegény ember és az obsitos 189
  A terhes asszony 197
  A vén leány 203
  A boszorkány 209
  Bolond Jankó 213

  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:
  Page 5,   "mintha élte gyökéren"
  changed to "mintha élte gyökerén"
  Page 6,   "adott neki almizsnát"
  changed to "adott neki alamizsnát"
  Page 7,   "te jóféle bátyaid"
  changed to "te jóféle bátyáid"
  Page 15,   "hintóslovak kicsisának"
  changed to "hintóslovak kocsisának"
  Page 19,   "viszed a tizenharmamadikat"
  changed to "viszed a tizenharmadikat"
  Page 24,   "valászolt a Hamupipőke"
  changed to "válaszolt a Hamupipőke"
  Page 31,   "kedves gazdam"
  changed to "kedves gazdám"
  Page 37,   "hanem az ő feléségének"
  changed to "hanem az ő feleségének"
  Page 42,   "haróm aranyhajszálat: majd"
  changed to "három aranyhajszálat: majd"
  Page 45,   "fényes tekintétet"
  changed to "fényes tekintetét"
  Page 46,   "gazdaját ismét láthatja"
  changed to "gazdáját ismét láthatja"
  Page 55,   "Aztan összeölelkeztek"
  changed to "Aztán összeölelkeztek"
  Page 55,   "felmázott a fűzfára"
  changed to "felmászott a fűzfára"
  Page 60,   "kirepűlt az alakon"
  changed to "kirepűlt az ablakon"
  Page 62,   "Ez ismétlődődött"
  changed to "Ez ismétlődött"
  Page 63,   "de Jáncsi azt"
  changed to "de Jancsi azt"
  Page 68,   "a mi Jacsinknak"
  changed to "a mi Jancsinknak"
  Page 69,   "zokog keserven"
  changed to "zokog keservesen"
  Page 73,   "lánczos fekete kutja"
  changed to "lánczos fekete kutya"
  Page 78,   "elvezett az aranyalmája"
  changed to "elveszett az aranyalmája"
  Page 82,   "kéri a közepső"
  changed to "kéri a középső"
  Page 85,   "felsegés királykisasszony"
  changed to "felséges királykisasszony"
  Page 87,   "fésülködik a kapszás fejű"
  changed to "fésülködik a kapczás fejű"
  Page 89,   "aranyalmat is megkapja"
  changed to "aranyalmát is megkapja"
  Page 89,   "azt sem tudtak: bosszankodjanak-e"
  changed to "azt sem tudták: bosszankodjanak-e"
  Page 92,   "kogy neked sok"
  changed to "hogy neked sok"
  Page 93,   "ki nem bújt a köréből"
  changed to "ki nem bújt a böréből"
  Page 93,   "vezett kutyát agyonlövi"
  changed to "veszett kutyát agyonlövi"
  Page 97,   "hol ott hagya jó tátoslovát"
  changed to "hol ott hagyta jó tátoslovát"
  Page 98,   "hanem leoldolta"
  changed to "hanem leoldotta"
  Page 105,   "minden isenadta nap"
  changed to "minden istenadta nap"
  Page 109,   "mepszólal egy hang"
  changed to "megszólal egy hang"
  Page 116,   "A csodaszörry abban"
  changed to "A csodaszörny abban"
  Page 159,   "keze-lába összesugorodott"
  changed to "keze-lába összezsugorodott"
  Page 122,   "búbájos asszony"
  changed to "bűbájos asszony"
  Page 130,   "ki ne erezd"
  changed to "ki ne ereszd"
  Page 131,   "tüstent azon szempillantásban"
  changed to "tüstént azon szempillantásban"
  Page 131,   "tüstent fölébredne"
  changed to "tüstént fölébredne"
  Page 134,   "üvegcsengetjü ilyeténképen"
  changed to "üvegcsengetyü ilyeténképen"
  Page 171,   "annak a masiknak"
  changed to "annak a másiknak"
  Page 185,   "ezt kiabalván"
  changed to "ezt kiabálván"
  Page 202,   "a tütejed és a májad"
  changed to "a tüdejed és a májad"
  Page 206,   "ásított: mondván:"
  changed to "ásított, mondván:"
  Page 217,   "a harangszó csendíteni jött"
  changed to "a harangozó csendíteni jött"
  Page 219,   "kutját is kár kiereszteni"
  changed to "kutyát is kár kiereszteni"
  Page 221,   "szinte haragni"
  changed to "szinte harapni"
  Page 221,   "egészen megvilásogodott"
  changed to "egészen megvilágosodott"
  Page 224,   "fa csak nyigorgott"
  changed to "fa csak nyikorgott"
  Page 228,   "tiszteles ur volt"
  changed to "tiszteletes ur volt"
  Page 228,   "ütötte agyon a tiszeletest"
  changed to "ütötte agyon a tiszteletest"
  Page 228,   "azt mondtak a tiszteletes"
  changed to "azt mondták a tiszteletes"]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Eredeti népmesék (2. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.