Title: Eredeti népmesék (1. rész)
Author: Merényi, László, 1837-1907
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Eredeti népmesék (1. rész)" ***


scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



EREDETI
NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

ELSŐ RÉSZ.

PEST, 1861.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.



A KIGYÓBŐR.

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az
üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’
volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem
volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár
jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s
ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, – s ezen
bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott mesémre
figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a
bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!

Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már
tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak
akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a
szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt
fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte
hogy vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.

Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az
asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy
annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte
fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az
isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett
volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér
mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb
anyatejet.

Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’
beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat
akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga
pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.

Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára meg
szólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:

– Édes anyám!

– Mit kivánsz, kedves fiam?

– Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?

– Lakik fiam, lakik.

– Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?

– Van fiam, van.

– Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?

– Most fiam, most.

– No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi
rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja
nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.

Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy
ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:

– Adjon isten jó napot felségednek!

– Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?

– Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez,
hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy
csodaszülött fiam, – de, ha már megvan, hát hagy legyen!… ez a fiu 18
esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször
s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy
világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek
is, itt állok felséged előtt.

A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt
a rezidencziából.

Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija
előtt, hogy mi történt vele.

A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt
a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a
szobából.

Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a
kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép
legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első
székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az
ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne
lásson.

Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös
szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban,
teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból, ezűstszálból font
kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság fájáról
mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime!
már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. – Abban a kigyóbőrben,
melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.

Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt,
befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes
anyját.

– Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sár aranyból, ezüstszálból
font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba,
mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.

Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a
puszpángfa asztalra.

Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az
apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a
király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg
nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé
az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a
retek is kikelt volna, s azt mondta neki:

– No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap
reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a
leányomat.

Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a
király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd
köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A
csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak
mosolygott.

Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is le pihentek: a
csodaszülött úgy éjféltájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta
hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd
kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s
ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst folyóból, zöldbársonyszigetek
merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a
virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban,
rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse
fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve
lőn a csodaszülött parancsa.

Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz
szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott
csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt
ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten
virágtengert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s
virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig,
midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan
alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát.
Alig izlelte a virágízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy
gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az ágyához,
megölelte s megcsókolta.

Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában
egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a
kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de
mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán
szerencsétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a
csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki
a menyegzőnapjául.

Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom esztendő!

Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három
ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:

Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a
csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr.
Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a
szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak
mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el
a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek
vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a
kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb
virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén
emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár
fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak
legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére,
hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott
semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a
nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal
vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot
forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság
szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele
termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva,
gyémántszeggel kiverve.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott
állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt;
aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.

Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a
királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék:
szivöknek im hogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy
repesett.

Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom
rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt
a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván,
lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat
mondván, megjelentek a szolgalelkek:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó félember, mint azt:
szálljatok le a mély tengerfenékre, keressétek fel ott a
tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi
palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a
királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a
gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az
én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok,
tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint
szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.

Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy
annyira, hogy mikor a királykisasszony fölvetette a szemét, legelőször a
gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére
tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az
ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a
gyöngyház-szekrény nézésére.

Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában
nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis
aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.

A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után
megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle
apró kis szelenczék.

Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal
hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a
virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.

Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze,
ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb,
mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára
piros szint lehel a hajnal!

Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész
kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a
legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves
tündérszépségű ifjúvá változott volna.

Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak
melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.

Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik
kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime!
az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele
balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a királykisasszony, eddig
is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a
szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a
fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen
felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s
kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!…

A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó
nap.

Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a
szép királykisasszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta,
tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, tán nemcsak beborult
volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?! –

Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával
a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a
kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván,
lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat
mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes
mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából
arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menyjetek el a legmagasabb
hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb
csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején
virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi
harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s
tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a
szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát,
ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva,
hogy mihez tartsa magát.

Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az
asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja,
forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörü! de
valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan
az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely
nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik
aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s
kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol.
Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira
megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza
csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát kap. De, csakhamar
a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi
lesz?

Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle
olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba
pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér
földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek
a nap tárházából, oly kimonhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom
mondani! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király
atyjához, hogy neki milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!

– Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a
vőlegény milyen?!

Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja
szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. – Itt, benyúlt a kebelébe,
elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket
nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett
az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a
másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is
esik.

Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény
ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó,
fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a
kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván,
megjelentek a szolgalelkek.

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam
előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst
legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól
szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, – s ezen hat lónak a szerszámán
minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.

Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza
előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a
parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele
ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa
palotájába, a királyi rezidencziába.

Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn
azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról
gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a
templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve,
középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt
a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint
jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre
tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú
áll, s a feje főlé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a
menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek
ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság
forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a
tündértitokba.

Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét
galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősők húzták a
menyasszonyaltató nótát, melynek hallattára sírt is, nevetett is az
ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét
nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.

Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót,
megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s
lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű
ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü
menyasszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán
megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya
fülébe:

– Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne
volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van;
de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja
is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem
erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes
anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.

Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy
senkinek egy árva szót sem szól.

– Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s
fogadásodat megtörnéd: beborul ma a mi napunk, s még azt a fényes
csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor
derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.

Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.

– Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem
vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem:
ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek
gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy
mindaddig viseljem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi
s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok
leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak
is: boldogtalanok.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás vállára
hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos
fészekben.

Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával
mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi
éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán,
várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha
borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az
istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt,
boldogságot hirdet.

Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap
is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.

A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta magában:

– Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom
házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.

Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet,
kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni,
hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.

Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg
vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett
rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza, ragyogott az
örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama
tündöklő nap!

Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott
oda s tartott a szájukhoz, mondván:

– Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly édes legyen.

Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de
oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.

A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek
kellett történni, de majd meg kérdem tőle, hisz az anyjának csak
megmondja!

No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte
után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel,
fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép
királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.

– Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé
beszédét a királyné.

– Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!

– De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok
idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a
kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút
kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt,
beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. – Ha a férjed feltalál
ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a
szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntösödet, melyet reggel szoktál
magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a
kigyóbőrért küldöm be.

Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az
égő tűzes kemenczébe.

Úgyis történt. – Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra
ajtaján, hogy ereszszék be. – Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt
a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s
kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.

– A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a
szolgáló.

A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit szolgáló beszélt s
másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt,
kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette
tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden
aranypikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt
felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a
szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe volt urukért, a
csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven
hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében,
s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak,
mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek
láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért,
hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.

Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az
utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is
fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen
felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira
megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a
dolog, hogy hányat ütött az óra!

– No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a
végzetek szerint, megátkozlak: „mindaddig viseld szived alatt szerelmem
gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a
bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván,
az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.“ – Nekem itt
tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne
kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár
vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.

– Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál:
én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant
piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig
viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt
az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon
meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára,
mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.

Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el
annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta
érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait:
pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött
fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket
is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s
egyse hallott felőle semmit.

A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két
három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte
medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a
férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna
rajta a szive, az is megszánta volna!

És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje
fölkeresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép
piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy
völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek,
melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.

Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet
ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s
mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna,
melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a
pusztában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első
palotába, hol Dávidné, a hold anyja lakott. Köszön neki:

– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?

– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit
édes öreg anyám?

– Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid
fiam; ő a kerek földet összejárja, – ha csak ő nem tud felőle, úgy senki
a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas
is vagy?

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.

– Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s
mézfolyóból, húzz belőle.

A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda
italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.

– Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi
manna: egyél belőle, lakj jól.

A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még
jobban megerősödött.

– Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a
selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.

A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az
ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért
vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a
selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.

A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság: elaludt.

Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről kiabálta:

– Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!

Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s
azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.

– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény
asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok
alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?

– Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem
hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap,
menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e
világon!

Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát
megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold
anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, – s
azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép
aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.

A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a
Nap palotája felé.

Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfővénynyel hintett gyalogúton,
egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s
aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek
öntöznek a tűzforrásból.

Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt
egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának
fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz
érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg
asszonyt pillantott meg, ki a Nap anyja volt.

– Jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár se jár?

– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt
hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?

– Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot
összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint
látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki
testi lelki fáradalmaidat.

A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy
van.

– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból,
ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.

A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre,
mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden
kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.

– De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze
vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.

A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén
minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett,
mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.

– Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma,
edd meg.

A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté
vágták volna, egyszerre lecsillapult.

– De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked
ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany
lepedővel takarok be.

Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a
buzgóság: elaludt.

Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:

– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!

Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja tűzszakálát s
azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.

– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen,
meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó,
fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?

– Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam
a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud
bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!

A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősődve kelt föl.
A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb
megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt:
látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett
aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat,
látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek
egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.

Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy
legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két
szép aranyorsóval.

Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár aranyorsója.

Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy alkonyat-felé elér egy
kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami
ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre
növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített
aranyhúrokon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a
csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja
egyaránt járta az öröktánczot.

Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán,
melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a palotába a
szegény király asszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált.
Köszön neki:

– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár se jár?

– Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem:
nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?

– Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is
keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a
világon!

– De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is
vagy.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy
van!

– Nó ha éhes vagy, itt van ez a egypár aranykörtve, melyet a fiam a
Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.

A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime!
egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal
lecsillapult.

– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból,
bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.

A szegény királyné elvette a kobakót s jót huzott belőle: egyszerre
visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza,
mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.

De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az
én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam
holdsarlóval.

A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom
azonnal lecsukta a szemét.

Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:

– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger
közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.

Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal
elcsendesűlt a Szél.

– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg
ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött félkigyó,
fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?

– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el
nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a
vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt
az őlembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a
kertbe. A többi aztán az ő dolga!

Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s
hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő
forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe
vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát
kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a
gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor
fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.

Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy
hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet okaért a
Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba,
aztán felkötötte az aranyguzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.

Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A
mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és
sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.

A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony
egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.

– Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte,
ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon
mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk
számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték,
szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta
kimosni!

A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva,
odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez
volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még
most is csak oly piros volt.

Azt mondja az asszonyoknak:

– Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd kimosom én.

A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet hullatott rá,
megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt
látható!

Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz,
hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra,
aranyszöszt fonagat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget,
alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még
pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt
van az ing, nézze meg.

Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az
udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a
tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az
üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán
vigyék el a balzsam-fördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz,
öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik
szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.

Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt
üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették;
innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt
mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett
tekinteni s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt,
tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját,
mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy
kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a
fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele
szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt
húztak.

Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb
szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál
világitotta be a szobát nappali fénynyel.

Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó,
fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és
örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott
férje!

A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére,
a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két
szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az
egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig
sarkig érő aranyhaja.

Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal
fölkelt mert semmi fájdalmat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen
fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a
másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a
trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s
őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a
balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi
tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok
és kisasszonyok közt; királyné volt a szépségben.

Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is
ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg
keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával
ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.

Eddig volt, mese volt.



A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak
egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha
valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon
születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.

Egyszer a vén király maga elé hivatja a királyfit s azt mondja neki:

– Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki
elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a
királyság.

Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az
egyiket, vedd el a királyságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig
senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam
azt mondom, házasodjál meg.

A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba
házasodni, feleséget keresni.

A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt
el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony
varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt.

A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert
mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált,
mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a legkisebb volt a legszebb.
Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!

De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három
madár, a három ékes virágszál csevegését.

– Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami
háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy szál gírba-gurba
kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának
elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem
mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.

– Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha
az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék főznék neki
annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék,
világéletében soha meg nem éheznék.

– Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha
az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az
egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja…

Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a
királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:

– Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne
lenne?!

– Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen
köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el
neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt
van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül
meg.

– Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes
virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt,
s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: Ha az a királyfi, már mint
felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy
gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész
ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna,
hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi,
mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne:
egy gírba-gurba kalászból sütnék-föznék neki annyi kenyeret, mely egy
egész ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha
meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami
háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan
egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a
nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
aranyhaja.

– Igaz-e ez Jancsi?

– Oly igaz, minthogy az a fényes nap süt az égen!

– Úgy forduljunk vissza.

Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt
találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.

Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták
egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!

Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak,
szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig
jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is
akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!

Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz
évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt.

Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög
megirigyelte ezt a nagy boldogságot: azért saját képében elküldte a
török zultánt.

Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a
levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan
szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs,
majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!

Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen
levelem adassék a szardiniai királynak.

Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már
a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni;
pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.

De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén
asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az
ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért,
melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.

Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló
ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá
tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halálmadár,
gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró
zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a
tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták,
büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.

Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a
halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!…

S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár – patvar
vigye! – vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát
szerették is, meg nem is!

Egyszer hívatják a Kuvikot. A ki pedig hivatta, nem volt egyéb mint az
ifju király; tanácsot akart tőle kérni: hogy nem tud lelkének hova
lenni, kire bizza várandós feleségét?

– Hacsak ez a baja felségednek, mondja a Kuvik, bizza reám, úgy se bizná
jobb kezekre; mert én anyja helyett anyja, bába helyett bába, dajka
helyett dajkája leszek.

– Hej nagy kincset bizok rád, mondá a királyfi, azért jobban őrizd mint
a két szemed világát!

A Kuvik égre-földre igérte, hogy ugy fogja őrzeni, mintha a királyfi
saját két szeme világát állitaná oda, de még az sem őrzené meg jobban.
Igy az ifjú király, mintha legjobb rendben volna a szénája, egészen
megnyugodva ment el a háborúba.

Hej pedig, dehogy volt jó rendben; akár a macskára bizták volna a
tejfeles fazekat, akár ebre a hájat, mint erre a Kuvikra a várandós
királynét; mert ez is tojt egy szép madarat, de milyent?! No de, mint a
szóbeszéd tartja: nem esik messze a gyümölcs a fájától! de biz ez sem
esett! S mi több, ezt az égi csodát-facsomót szánta a királyfinak
hitestársul.

Itt eljön a szülés ideje: a vén Kuvik, a halálmadár elámitotta, szép
szóval, kéréssel és fenyegetéssel rávette a királynét, hogy ő nálok az a
szokás, hogy a terhes asszony a padlásra megyen szülni. A szegény
királynét felvitte a padlásra, hol is a kémény mellett holmi ócska bunda
darabokon helyet csinált neki és lefektette.

A királyné nagy fájdalmak közt elszülte az isten áldását. Valóban isten
áldása volt! mert a királyné, mint virágzó hajadon korában előre
megmondta, két olyan szép gyermeket szült, hogy még a rosz szemnek is
kár lett volna ránézni! az egyik fiú, a másik leányka volt; az egyiknek
a homlokán ragyogott a nap, a másiknak pedig csillag s mindkettőnek
sarkigérő aranyhaja volt.

Mig a királyné a nagy fájdalom miatt el volt ájulva: addig a Kuvik, a
halálmadár, a már előre elkészitett, vesszőből font, szurokkal bélelt
kosárkába belefektette az egypár cselédet, s aztán belevetette a
mélységes tengerbe; helyettük pedig egy pár kopókölyköt tett a királyné
kebelére.

Itt a királyné felocsúdik nagy fájdalmából s kérte a Kuvikot, hogy adja
oda a gyermekeit, hogy hagy ölelje, hagy csókolja meg.

– Ott nyivákol melletted, mondja a Kuvik, megis ölelheted, megis
csókolhatod, akár megis sütheted, mert két kopókölyköt szültél!

– Én, felelt a királyné, a nagy fájdalomban nem tudom hogy mit szültem,
de világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet
lelketlen állatot.

A Kuvik aztán egyet kuvikolt s ott hagyta a királynét a faképnél, hogy
csináljon gyöngyörűséges magzatjaival azt a mit akar; a királyfinak
pedig levelet írt, melyben őt erős kegyetlenül elvádolta, hogy az
aranyhajú gyermekek helyett két kopókölyköt szült s hogy tegyen vele a
mit akar.

Olvassa a királyfi az ördögi fortélylyal írt levelet és ekkor azt
gondolta, hogy saját halálos itéletét, vagy tán még annál is rosszabbat
olvas.

Haragjában azt akarta visszaírni: vessék a királynét a két kopókölyökkel
együtt a mélységes tengerbe halaknak, tengeri férgeknek eledelül; de
ebhűségű inasa ép ekkor lépett be a sátorába, ki, midőn elolvasta a
levelet, azt mondta a királyfinak:

– Felséges király! bizony bizony mondom, hogy nem jól cselekszik
felséged akkor, mikor ily levelet ír; mert világéltemben mindig
hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot: azért irja
felséged: varrják a szegény királynét hét bivalybőrbe s állítsák ki
szégyen szemre az utczára oda, hol legtöbb járókelő megfordul, országot
követni s egy katona álljon mellette sirbakot, a két kutyakölyköt pedig
vessék a tengerbe.

Ugyis lett. Miután a király megírta s elküldte a levelet, melyet
ebhűségű inasa dictált neki: a szegény királynét hét bivalybőrbe
varrták, kiállitották az utczára, még pedig oda, hol legtöbb járó-kelő
megfordult, országot követni s egy katona állt mellette sirbakot, a két
kopókölyköt pedig a tengerbe vetették.

Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de
azért nem volt az ő szivének semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan
volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő
férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.

A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a
királyfit s azt kötötte a nyakára, – és ő ezt is csak azért cselekedte,
hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a
busulásra.

Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s
vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S
addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettők, mig azok álomba
nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellensége elől;
még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét
hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék
fel.

A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet
haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge
lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár
gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az
óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra,
hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van
abban a kosárban, hazavitte.

– Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót
halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a
kosarat.

Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a
vesszőből font, szurokkal bevont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az
egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében.

A két jó öregnek, mikor ezt a két gyönyörves gyermeket meglátták, csak
úgy repesett a szive örömében; mert az ég őket magzattal sohasem áldotta
meg, mert magtalansággal, meddőséggel verte meg, mint a mely fa
gyümölcsöt soha sem terem.

– Nó anyjuk, úgy-e mondtam, hogy ezt nekünk az isten adta! azért ugy
bánjunk velök mint az isten adományával szokás. Tiéd lesz a kis leány,
az enyim pedig a kis fiú; te megtanítod azt sűtni főzni, én pedig ezt
halászni, mindkettőt pedig az iskolába járatjuk.

Az egy pár cselédke már hét esztendő óta volt a halásznál s azok úgy
bántak velök, mintha tulajdon magzatjuk, mintha a testökből való test,
lelkökből való lélek, mintha apjok-anyjok lettek volna.

Egyszer azonban az anyjuk egy két krajczáros butykóst vett, melyet úgy
az asztalszögben levő fogason tartott. Itt az anyjuk leveszi a butykóst
a szegről s azt mondja a kis leánynak: hogy izibe szaladjon a
tengerpartra, meritse tele a butykóst és hozza haza; de jól vigyázzon,
nehogy még eltörjön!

Szalad a kis lány a tengerpart felé, hát sarkig érő aranyhaja, mely két
fontsikban volt fonva, lebomlott, megbotlott benne, s púff! a butykos
összetört!

Haza bandúkol nagy sirva-riva, hogy eltörte a butykost.

– Énye, emilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya,
hát minek törted el a butykost?!

A kis fiú ott hasalt ugy a kemencze-pánkon. Csak hallgatja, csak
hallgatja, hogy mit beszél az ő édes anyja: „ebadta, ördögdobta,
vizhozta, gazvette fattya?“ Ilyent édes anya tulajdon magzatjának nem
szokott beszélni: ez nekem nem édes anyám! ez engem nem hordozott szive
alatt s nem szült fájdalommal a világra!

– Hát minek törted el, zsémbeskedik tovább az öreg halászné?

– Nem akartam.

– Nem akartad? csak még az kellene, hogy akartad volna!… Hol az a
kantárszár?! – Ezzel lekapta a kantárszárat a rúdról, mely úgy a kürtő
előtt függött, hosszú aranyhaját a kezére tekerte s ütni-verni akarta.

Az öreg halász ép ekkor toppant be a házba s kivette a kis leányt a
kezéből.

– Asszony! minek bántod ezt a kis leányt, he! nem megmondtam, hogy egy
ujjal se merészeld illetni?!

Azzal az öreg halász a hálóból a zsineget kihúzta s meg akarta verni a
feleségét. Azért akarta pedig a hálózsineggel megverni, mert minden
halász azt gondolja, hogy az ő hálózsinegje a világon a legjobb fegyver.
–

De a két gyermek nem engedte; sirva-riva az egyik az egyik felöl, a
másik a másik felöl a karjába csimpaszkodott. Igy nem verte meg a
feleségét az öreg halász.

Aztán az anyjok, minthogy ez soha világéltében nem esett meg rajta, bár
már ötven esztendő óta éltek házasságban, bár már kenyerének javát
megette: sirva fakadt s kötényével a szemeit törülgette.

A két gyermek kontrázott neki. Végre az öreg halász sem állhatta sokáig
a dicsőséget: szemeiből két nagy könycsepp gördűlt le, végig szaladt
orczáján, végig ezüstszakálán s annak végén, mint két gyöngyszem,
megállott.

Mikor aztán elhagyták a sirást, csak azért, hogy megpihenjenek, csak
azért hogy ujból kezdjék: megszólal a kis fiú, de elébb aranyhaját
elsímítván, naptündöklésű homloka sugárzani kezdett, mely pedig nem volt
egyéb, mint az anyajegy: a nap.

– De nem azt mondom én édes apám! hanem azt: kendtek nekünk nem tubus
szüléink; – kend nem édes apám, kigyelmed pedig nem édes anyám; mert hát
minek mondta volna az imént édes anyám, szót szólva: „ebadta,
ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya“?… nekem valami azt sugja, hogy
micsoda? azt nem tudom! hogy én más fának vagyok a gyümölcse, nem a
kigyelmeteké.

Átvette a szót a kis fiútól az öreg halász, mondván:

– Édes gyermekeink! mi tűrés-tagadás: ez itt nem anyátok, én pedig nem
vagyok apátok; mert egyszer titeket, a mint a tengerparton halásztam,
egy vesszőből font, szurokkal bélelt kosárban találtalak, mely kosár
emlékezetnek okáért még most is ott van a mestergerendán. Aztán
hazahoztalak titeket, s azóta mindketten anyátok helyett anyátok, apátok
helyett apátok voltunk; minthogy pedig bennünket magtalansággal,
meddőséggel vert meg az isten, azt gondoltuk, gyermekeink helyett
gyermekeink lesztek s öregségünkben gyámoló istápunk.

– Elhiszem biz én, ha kigyelmed mondja, szólt a kis fiú, de most nekem
ez szóm és mondásom: mi elindulunk a nagyvilágba s ha addig megyünk is,
míg a két szemünkkel látunk, míg a lábunk térdig el nem kopik; mégis
fölkeressük szülő anyánkat és nevelő apánkat, kik tán most is keserű
könyhullatások között keseregnek utánunk. Azért, a miért eddig minket
fölneveltek, az isten áldja meg kelmeteket; mást most jó szón kivül
úgysem adhatunk.

– Ha már igy van a dolog, szólt az öreg halász, nem tartóztatlak
gyermekeim.

Az anyjuk pedig azalatt megfejte a kútágast; minthogy se hajts ki, se
hajts be, s kakastejjel és a hordófenéken összesöprött lisztből hamuban
sült vakarót sütött s azt maga-szőtt fehér vászon-tarisznyába téve, a
fiú nyakába akasztotta.

A halász pedig papirosba tekerve két kis pénzt dugott a kis fiú zsebébe;
de azért ő adott legtöbbet, többet egy királynál, mert mindenét odadta;
de erről a kis fiú mitsem tudott.

Az egypár cselédke aztán ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl. S ha elestveledtek is, ha olyan sötét volt
is, hogy a kanál is megállott volna benne: aranyhajuk világított, még se
tévedtek el!

Ha az erdők vadai elő-utó találták is: csak az aranyhajukat símították
el a homlokukról, s a nap és csillag ragyogástól a sűrű erdőbe futott a
vad, még se ették meg!

Ha olyan hideg volt is, hogy a pipiske az uton-utfélen hullott el:
aranyhajok sátora alatt soha meg nem fáztak s még se fagytak meg!

Ha úgy szakadt is az eső, mintha kannából öntötték volna, csak
aranyhajok sátorát bontották ki s még se áztak meg!

Egyszer, midőn a napfényén a verőfényben sütkéreznének, száritgatnák
aranyhajukat: egy koldús került elébök, ki alamizsnát kért tőlük.

– Mit adjunk, oh jó ember, szólt a kis fiú, mikor magunknak is csak a
testünk, csak a lelkünk! Hamuban sűlt vakarónk van, ha kell, ebből
szivesen adunk.

– Édes fiam! szólt a koldús, nem szorultam én a ti hamuban sűlt
vakarótokra; hanem nyúlj be csak a te jobb oldalon lévő zsebedbe, ott
papirosba tekerve két kis pénzt találsz; add ide nekem az egyiket.

Benyúl a kis fiú a jobbik oldalon levő zsebébe, hát meglelte a két kis
pénzt s az egyiket odaadta a koldúsnak.

Itt térűl-fordul a koldús, újra elébe került a két szép gyermeknek s
alamizsnát kért tőlük.

Most a kis fiú semmitsem szólt, hanem egyenest benyúlt a jobbik oldalon
lévő zsebébe, s kihúzván onnan a kis pénzt, szó nélkül odaadta a
koldúsnak.

Nó édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok! nem vagyok én koldús,
hanem rég óta csak azért űlök itt az útszélen, mert ti reátok
várakoztam. Azért várakoztam pedig, hogy jó szivetekről meggyőződvén,
titeket az igaz-útra vezéreljelek. Azért itt van, tegyétek el a két kis
pénzt, majd még hasznát veszitek!… Ha nem mondjátok is, hogy hová
igyekeztek: ugy is tudom; de hamarább elkopnék a ti lábaitok térdig,
mielőtt ily állapotban hazaérnétek, hanem jőjetek utánam, én majd haza
szállítatlak.

Megyen a két gyermek a koldús-forma ember után, egyszer elértek a
selyemrétre, hol is a zsombikokat egyenként egy, kettő, három stb.
számlálgatni kezdte s mindaddig olvasta, mig a hetven hetedikhez nem
ért.

Mikor a hetvenhetedik zsombikhoz ért: megrúgta azt oly erősen, hogy a
porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:

– Hej, Gubb, jőszte ki!

De Gubb nem jött ki az első hivásra, hanem aludt mint a gözű, mint a
juhászbunda.

Megrúgja másodszor is a koldús-forma ember, még erősebben, hogy a
porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:

– Hej, Gubb, vesztél volna az anyádban, jere ki!

De Gubb nem jött ki a második hivásra sem; hanem aludt mint a gözű, mint
a juhászbunda.

Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a
selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett
és bekiált a lyukon:

– Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha
mondom!

Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas
lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta!

– Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az
egypár cselédet, he?!

Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy
összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két
gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, – hogy ha kicsit nem
mondok, – hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három
éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek
volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek
volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.

A szárdiniai király rezidencziájától nem messze állt egy sivár,
kopaszhegy. Vén volt már a kopaszhegy, mert igy hiták; – itt-ott lengett
a tarkóján egy-egy árvalány hajszál; de ezt sem fonta be foncsikra
semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép
piros virágot. Azért csak vadaknak és csak férgeknek szolgált lakhelyül.

Gubb ezt a vadak tanyáját szemelte ki a két gyermek lakhelyéül; ez
illette meg őket.

De ez a Gubb, közbe légyen mondva, ezermester volt; mert e kopaszhegy
tetején egy parancsszavára, mint varázslat, tüstént előállt egy
kakaslábon forgó, réztetejű vár, s itt tartotta ő a két királyi
gyermeket.

Egyszer történt, hogy Gubbnak nagy kedve jött a vadászatra. De még ebben
is ezermester volt: a sok vadat neki szoritotta egy völgyszorosnak, s
ott puszta kézzel egyenként fojtogatta rakásra.

Megtudta ezt a Kuvik, a halálmadár, mert közbe légyen mondva, ha Gubb
ezermester volt, de ez se volt kevesebb. Azért bement a leányához, a
királyasszonyhoz, szót szólván:

Jaj, be cseng a fülem! jaj, be ugrik a szemem! jaj, be ég a képem! jaj,
be viszket az orrom! én leányom, gyöngyvirágom, királyasszony rosz hírt
hallok!

– Jól mondod anyám! Azért cseng a füled, mert rosz hírt hallasz; azért
ugrik a szemed, mert sirást érez; azért ég a képed, mert gyalázat ér; s
azért viszket az orrod, mert bosszúság környékez. Igy van ez megírva a
mágyiás könyvben. Hanem menj ki a keresztútra, piszkáld meg a fogad
akasztófáról szakított szálkával; rakj ott szalma tüzet, ugord át
háromszor, majd megjelennek neked a rosz lelkek s azok megmondják, hogy
miért cseng a füled, miért ugrik a szemed, miért ég a képed és miért
viszket az orrod?

– Én leányom, gyöngyvirágom, (még az ördögnek is van gyöngyvirága)
királyasszony ne tanitsd anyádat, kinél magok az ördögök is csak egy
kanpoltrával érnek többet; tudom én annak az okát, hogy mi búsit
engemet: férjedurad első felesége kölykei itt vannak, az az őrdöngös
Gubb, – hogy a patvar vigye el! – hozta a nyakamra; de jó helyre jöttek,
mintha a bárány a farkas barlangjába jőne, mintha a galamb az ölyv
fészkébe repülne, mintha vaktában meztelen késbe szaladnának, mint a
kinek isten elvette az eszét! Gubb most elment vadászni, azért azonnal
elindulok szerencsét próbálni.

Itt megrázkodott a Kuvik, a halálmadár s azonnal átváltozott egy szép
pásztorfiúvá, ki Gubb vára hegy-oldalán báránykáit terelgette. Ott
somfordált, ott furugjázgatott szebbnél szebb nótákat.

Egy szerencséje van a két szép madárnak, a két gyöngyadta gyermeknek,
hogy aranyos kalitkában vannak zárva: igy nem repülhettek ki, de a
Kuvik, a halálmadár se nyulhatott be a kalitkába, mert annak az ajtaja
be van zárva, erős lakatra van vetve, mit nem nyit fel sem a négy levelű
lóhere, melyet a hetedik gyermek szokott találni, – sem a világot
nemlátott gyermek kis-ujja.

E kalitka: Gubb vára és rajta a lakat: lángkerités, égő sövény, mely
mindenkit húsz lépésre kerget vissza.

A Kuvikból lett pásztorfiú csak furugjál, csak furugjál s meghallották
ezt a kalitka aranyos madarai, oda szálltak az ablakhoz, kinyitották
azt, s kitekintettek rajta. Hát látják, hogy egy szép pásztorfiú az
ablak alatt terelgeti kis bárányait s ott az furugjálgat.

A Kuvikból lett pásztorfiú, a mennyire csak lehetett, odament az ablak
alá s megszólitotta az egypár cselédet.

– Szép gyermekek, oly szépek vagytok mint az ég angyalai, de mégsem
irigyelem állapototokat!

– Miért? kérdik egyszerre ketten is.

– Mert még világot sem láttatok!

– Mit kellene cselekednünk?

– Nem egyebet, mint azt: tündértükörre tegyetek szert, és abban az egész
világot meglátjátok.

Azzal a Kuvikból lett pásztorfiú, mintha legjobb rendén volna a szénája,
tovább terelte a nyáját.

Itt nagy haraggal jön hazafelé Gubb, s kettőt lép egy helyett. Egy
lépéssel túl tette magát a lángsövényen, túl a kapu tetején s egyenesen
az udvarba lépett.

– Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a
halálmadár, érzem a szagáról; mert az ördög szagát már két mérföldről is
megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?

– Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta
nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk,
– s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük,
melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el,
elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.

– Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti
gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre,
hogy nem lesz az idős!… Jertek ide gyermekeim, figyeljetek szóm minden
igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát
induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne
ereszszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az
ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a
testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd
ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek!
fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti
erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a
másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon
lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván:
itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a
tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat
elhozhatjátok.

Ment, mendegélt aztán az egypár cseléd kézen fogva tüskön-bokron
keresztül, soha egymás kezét el nem eresztve, mintha egy test, egy lélek
lett volna, egyszer mégis elértek oda, hol a szolgalélek katona képében
a tündértükröt őrizte.

– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, jertek kis szolgáim,
fogjátok meg a fegyveremet; mert haldokló apám ágyához kell mennem.

De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
azt felelték, hogy az egyik fülökön be- a másikon pedig kieresztették.

Ezer volt a szerencséjök! mert mihelyt azt a fegyvert kezükbe vették
volna, ott, azon szempillantásban, ízzé-porrá égtek volna!

A kis fiú benyult a jobb oldalán levő zsebébe, kivette az egyik
kis-pénzt s oda dobta a szolgaléleknek, mondván:

– Itt a katona lenungja!

Azzal levették a szegről a tündértükröt s visszamentek azon úton, azon a
módon a mint idejöttek és semmi bajuk sem történt.

A Kuvik, a halálmadár mérgében annyira dúlt-fult, imhogy a kezét-lábát
meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette.

Gubb másnap újra vadászni ment. Alig húzta ki a lábát, alig lépte át a
küszöböt; a Kuvik, a halálmadár ismét pásztorfiú képében a vár alatt
sonfordált s elkezdett ott furugjázgatni.

Az egy pár cseléd oly édes örömest hallgatta a furuglyaszót, hogy szinte
elcseppent bele ajkuk méze s nagyokat nyeltek utána, mint a kik
száj-iznek kedves ételt esznek.

A Kuvikból lett pásztorfiú, hogy meglátta az isten-adta egy pár
cselédkét: egészen odament az ablak alá s megszólitotta az egy pár
cselédet ilyeténképen:

– Nó lássátok ékes virágszálak, kik beillenétek az ég virágai közé s még
ott is a legszebbek lennétek, no lássátok, úgy-e hogy javatokat akartam;
úgy-e van már tündértükörtök; úgy-e hogy már boldogabbak vagytok?

– Van jó pásztorfiúcska, van.

– De én azért mégis csak szánni tudlak titeket; mert mi hasznát veszitek
a tündértükörnek, ha nincs igétek.

– Hát mit kellene cselekednünk?

– Nem egyebet, mint azt, hogy holnap lesz az isten napja, holnap
papolnak a királyi rezidencziában: jőjetek el oda. Majd a merre mentek,
elő találtok egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot, kit minden arra
jövő-menő arczul-csap, ráköpköd: üssétek ti is nyakon és köpjétek tele a
szemét, mert az egy országosan megbélyegzett személy, ki két kopó
kölyköt szült. – Azzal ott hagyta az egy pár cselédet.

Itt Gubb nagy dérral-dúrral jön haza a vadászatból s egy helyett kettőt
lépett. Egy lépéssel túltette magát a lángsövényen, túl a vár tetején s
egyenest az udvarra lépett.

– Hej, emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már újra itt volt az az
ördögborda; érzem a szagáról, mert az ördög szagot már hét mérföldről
megérzem… Mit akart itt az a boszorkány?

– Nem boszorkány volt az, hanem szép pásztorfiúcska, ki bárányait
terelgetve, furugjázgatott, – ki nekünk azt mondta: nem irigyli az
állapotunkat, mert mi haszna birjuk a tündértükröt, ha nincs igénk:
azért ereszsz el holnap a templomba.

– Tudom miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős! El kell menni a
templomba, mert nem áll hatalmamban azt meggátolni. Ne féljetek;
elkisérlek láthatlan alakban egész a templom küszöbéig, de nekem azt nem
szabad átlépni, mert olyan az nekem, mint az ördögnek a tömjén. Út
közben egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot találtok, ki mellett
egy katona áll sirbakot; azért áll pedig ott a katona, mert ennek az
asszonyi állatnak országot kell követni: ezért őt minden arra
jövő-menőnek arczul kell ütni s a szemébe köpni. De ti gyermekeim ezt ne
tegyétek, mert az nektek tulajdon édes anyátok, ki fájdalommal szült
titeket a világra.

– Azért, folytatá Gubb, vigyetek magatokkal habszappanyt, aranyfésűt és
aranytörűközőt. S te fiam édes anyád orczáját tisztitsd meg a
pökésektől, s mosd meg harmatvízbe. Lehelj aztán háromszor a szemeire, s
azok tüstént felnyílnak. Mikor ezt elvégezted: törüld meg az orczáját az
aranytörűközőbe. Te pedig leányom bontsd ki az aranyfésűvel hosszú
aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem látott fésűt s fésűld meg.

Aztán majd meglátjátok, hogy mily napszépségű, csillagragyogású anyátok
van nektek!

De legelőször, majd el is felejtem mondani, édes anyátok kezeit
megcsókoljátok, s ha a katona nem engedné, ki mellette sirbakot áll:
vessétek oda neki a másik kis-pénzt, mondván: itt a katona dupla
lénungja! Ha pedig azt mondaná, hogy fogjátok meg a fegyverét, mivel
haldokló apja ágyához kell mennie: azt feleljétek, hogy az egyik
fületeken be- a másikon pedig kiereszszétek. Hogy pedig a templomba
legyen mibe elmenni: itt van ez az egy pár dió-szekrény, nyissátok fel a
tetejét, találtok benne olyan bibor-bársony ruhát, milyent csak a
hajnal, csak az ég virága visel. A templomban pedig mindenki feláll
előttetek, még maga a király is, s majd kinálnak, hogy üljetek le; de ti
azt ne cselekedjétek, hanem állva maradjatok; mert a Kuvik, a
halálmadár, hogy odaragadjon a köntöstök, minden padot szurokkal kent
be. Mikor a pap rámondja az „Ament“, azonnal fussatok ki a templomból,
mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. Azzal, édes
anyátoknak kezet csókolván, jőjetek haza.

Itt a gyöngyadta egy pár cseléd felöltözködik a bibor-bársony köntösbe,
sarkig érő aranyhajukat szépen felfodorították s homlokukon kiderült a
nap és a csillag.

Mennek, mendegélnek aztán az utczán, soha egymás kezét el nem eresztve,
egyszer elértek azon helyre, hol édes anyjuk hét bivalybőrbe volt
bevarrva.

– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, – jertek ide kis szolgáim,
fogjátok meg a fegyveremet, mert haldokló apám ágyához kell mennem.

De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
azt felelték, hogy az egyik fülökön be-, a másikon pedig kieresztették.

S ezer volt a szerencséjök! mert mihelyest azt a fegyvert kezükbe vették
volna, az, azon szempillantásban lobbot vetett volna s izzé-porrá égtek
volna!

Itt aztán a kis fiú benyúlt a jobb oldalán lévő zsebébe, kivette a
kis-pénzt s oda dobta a katonának, mondván:

– Itt a dupla lénung!

Azzal oda szaladtak édes anyjukhoz, két kezét megragadták, az egyik az
egyik felől, a másik a másik felől és össze-vissza csókolták.

A bivalybőrbe varrt királyné alig tudott eltelni a csodálkozás miatt;
hej, nem kézcsókhoz, hanem arczulcsapáshoz, szembe pökéshez volt ő
szokva!

Minthogy le voltak szemei ragadva, hogy gyalázatát ne láthassa: nem
vehette ki, hogy kik lehetnek azok, kik gyalázat helyett tisztelettel
illetik: azért szót szólva kérdést intézett hozzájok.

– Kik vagytok ti kis szolgáim?

– Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te
gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!

– Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a
másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.

– Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az
egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat
simogatta, – s aztán egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a
szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért
az a hét bivalybőrön keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s
az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.

A kis fiú aztán megmosta édes anyja arczát a harmatvízbe,
habszappanynyal bedörgölte, s ime! minden szenny, minden mocsok, melyet
mások oda rondítottak, mintha soha ott nem lett volna, egyszerre eltünt.
Aztán leragadt két szemére háromszor rálehelt s ime! az azonnal felnyílt
s újra látta az isten ragyogó napját, ragyogó csillagait, két szép
gyermekét. A kis leány pedig azalatt hét esztendő óta fésűt nem látott
aranyhaját oly ügyesen kibontotta és megfésűlte, hogy egy szál haj nem
sok, de annyi sem esett le a királyné fejéről. A királyasszony aztán oly
szép, oly napragyogású lett, hogy soha többé az arra járó-kelők,
gyalázattal illetni nem merészelték, hanem úgy néztek rá mint valami
oltárképre.

Aztán hogy ezt elvégezték: hirtelen összeszedték magukon a köntöst és
siettek a templomba.

Itt mindenki, még maga a király is felállt előttük, kinálgatták, hogy
üljenek le; de ők, megemlékezvén Gubb beszédére, hogy a Kuvik minden
padot szurokkal vont be, hogy megfoghassa a két aranyos madarat, nem
ültek le, hanem mig csak az íge hallatszott, a tornáczban állva
maradtak.

Mintha az egész templomnak egy szeme lett volna, mindenki ő reájok
nézett; még maga a pap is, ha rájok tekintett, angyalokról kezdett
beszélni.

Alig hangzott el az utolsó íge; alig mondta rá a pap az „Ament“; az egy
pár cseléd azonnal kiszaladt a templomból, mondván: köd előttem, köd
utánam, hogy senki se lásson! s azonnal, mintha a föld nyelte volna el,
vagy angyal szárnyakon az égbe repültek volna, eltüntek az emberek
szemei elől.

A király is tüstént utánuk szaladt, de semmitse látott. Ezért nagy búsan
hazafelé bandúkolt, s otthon gondolkozásba esett; eszébe jutott, hogy
volt neki egy igen szép felesége, ki azt igérte neki: hogyha őt elveszi,
két szép gyermekkel ajándékozza meg; az egyik fiú, a másik leány lesz,
az egyiknek a nap, a másiknak csillag lesz a homlokán, mindkettőnek
pedig sarkig érő aranyhaja! És ő ma ép ilyent látott a templomban! És az
az asszonyi állat, ki neki ily szép igéretet tett, már hét esztendő óta
sinlődik hét bivalybőrbe varrva, országot követve, kit minden arra
jövő-menő gyalázattal illethet, arczul csapkodhat, a szemébe pökhet,
mint a legutolsó személynek, ki a szemétdombon született, ott nőtt fel,
még most is ott lakik, nem pedig biborban-bársonyban, aranyos palotában
mint az a királyasszony?! Tüstént parancsot adott ki, hogy azt az
asszonyi állatot, ki hét bivalybőrbe van bevarrva, abból azonnal fejtsék
ki s mondják meg neki, hogy menjen oda, a hová neki tetszik, csak az ő
szeme elé ne kerüljön. A parancs azonnal teljesítve lőn s Gubb saját
várába vitte a királyasszonyt.

De el is felejtem mondani, hogy a mint a két gyermek kijött a
templomból, egyenest édes anyjuk felé tartottak s kezet akartak neki
csókolni; de a katona nem engedte, mivel most nem adtak neki dupla
lénungot.

A két gyermek sírva fakadt.

Oda ugrik e sirásra a mi Gubbunk s úgy vágta pofon a katonát, hogy
rögtön kolimászszá változott: azóta kenik a szekeret kolimászszal.

Hogy kezet csókolt az egy pár cseléd édes anyjuknak, futottak egyenest
hazafelé s elértek Gubb várához. Itt a lángsövény előttük magától ketté
vált s miután beszaladtak a várba, az ujra magától becsúkodott utánuk.

Ime a Kuviknak már két fogása nem lett idős s a kivetett háló nem fogta
meg a királyi vadakat; a galambok nem repültek az ölyv fészkébe. A vén
banya ezért annyira haragudott, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de
mit nyert vele, csak magát ette.

De azzal kecsegtette magát, hogy hátra van még egy fogása és az sikerül.
S ha a bárány nem szaladt a farkas barlangjába; ha a galamb nem szállt
az ölyv fészkébe, azon gondolatra jött, hogy a farkas keresse fel a
bárányt és az ölyv röpüljön a galambfészkébe; mert éhes a farkas, éhes
az ölyv, éhezik a bárányhúsra, éhezik a galamb piros vérére, éhezik a
két szép gyermek lelkére testére. Azért alig fogamzott meg e gondolatja:
azonnal beállitott királyi veje elé, ki még most is ott ült nagy búsan a
bibor trónuson.

– Felséges vőm! kezdé a banya, ujságot mondok, még pedig nagyot:
felséged nemis tudja, hogy birodalma egy főfő-személylyel szaporodott,
valami ismeretlen gróffal, vagy tán ép herczeggel, ki a Kopaszhegyen
ütötte fel sátorát, s ott pompás kakaslábon forgó, réztetejű várat
épittetett. Ennek az ismeretlen személynek annyi a pénze, hogy majd
fölveti; mert már eddig is láng ütötte ki magát s köröskörül ég a vár.
Azért tanácsom veleje oda megyen ki: küldjön felséged a várba egy
követet azon üzenettel: hogy felséged egész királyi háznépével ekkor meg
ekkor látogatóba megyen hozzá. Mi pedig majd hajdúkat és a legerősb
katonákat felöltöztetjük grófi-, bárói ruhába. Azért öltöztetjük pedig
fel, hogy ezekkel próbát tegyünk a vár elfoglalására nézve. Mikor aztán
egyszer bent leszünk, könnyű lesz az egész várat, számlálhatlan
kincsével, hatalmunkba keriteni.

A király, hogy hogy nem, ráadta a fejét erre s tüstént egy követet
küldött Gubb várába azon üzenettel, hogy holnap, ha szivesen látja,
egész királyi háznépével látógatóba megyen hozzá.

Gubb pedig azt üzente vissza, hogy igen szivesen látja király ő felségét
egész királyi háznépével.

Itt, alig érkezett meg a fényes had egész királyi pompájában; alig huzta
be a legutolsó a kapú ajtaját: Gubb, hogy onnan semmiféle teremtett
állat az ő tudta-híre nélkül ki ne mehessen, égő sövénynyel vonta be az
egész vár kerületét; pedig ott volt a Kuvik is, a halálmadár is.

A király, a mint dukál, az első székbe űlt s körülötte hosszú sorral az
álruhába öltöztetett grófok, bárók és herczegek, kiknek fényes ruhájuk
alatt ott volt a kifent fegyver, a kiköszörült kard.

Gubb azalatt pecsétes levél által az egész országból összegyüjtötte a
valódi herczegeket, grófokat, bárókat és vezéreket, kik a szomszéd
szobában hallgattak csendesen, minthogy Gubb már eleve mindent elbeszélt
és fölfedezett előttük, s várták a dolog kimenetelét.

Gubb, mintha a királynak valamit akart volna mondani, valami titkosat,
mit nem kötnek minden ember orrára: kihivatta őt a szomszéd szobába.
Ugyan e szobában voltak az összehivott nagyurak, s köztök az első helyen
bibortrónon ott űlt a király első felesége, mellette kétfelől pedig a
két gyöngyadta gyermek állt hófehér köntösbe, hófehér lélekkel, mint
égből jött két angyal, s csak a szárny hibázott. S ha tán szárnyaik
lettek volna, mindjárt elrepültek volna az isten seregébe.

A király, hogy belépett, alig bírt szóhoz jőnni a csudálkozás miatt; de
hogy is ne! midőn országa nagyurai között ott látta első feleségét
viruló szépségben; midőn ott látta két szép gyermekét, mint szakasztott
képmásait, csak azzal a különbséggel, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
csillag volt a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Azonnal megösmerte rég nem látott, sokat szenvedett feleségét és két
szép gyermekét. Odarohant hozzájuk, megölelte, megcsókolta őket, hol az
egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra tekintett. Szólni nem tudott,
de beszélt a nyelve helyett dobogó szive hangos dobogással; mintha ki
akart volna az oldalán jőni, azt annyira verte, hogy lássák azt a nagy
örömet, hogy érezzék azt a nagy örömet, minek a terhe alatt ő majd
megszakad.

Végre szóhoz jutott s az összegyült herczegekhez, grófokhoz, bárókhoz és
vezérekhez fordult, kérdezvén tőlük, hogy mit érdemel az olyan személy,
ki ilyen egy pár cselédet elválaszt egy mástól?

A Kuvik, a halálmadár ép most vetődött be a szobába, s azt gondolta,
hogy saját fonnyadt gyümölcséről van szó, hangosan, hogy mindenki
hallhassa, felkiáltott:

– Nem egyebet, felséges vőm, mint ló farkára kötni, tűzes vassal
csipkedni, hétszer meghordozni a beretva hídon. A mi kevés pedig
megmarad belőle, azt négy felé vágatni, s az ország négy részén világ
csufjára kiakasztatni.

– Nó ebadta vén boszorkánya, kimondtad magadra az itéletet!

A grófi ruhába öltöztetett hajdúk aztán azonnal lefülelték a vén banyát
és a lányával együtt szilajló farkára kötözték, tűzes vassal csipkedték,
meghordozták a beretva hídon, kikből aztán a mi kevés megmaradt, azt
négy felé vágták s az ország négy részén világ csufjául kiszegezték.

Most az egyszer a Kuvik, a halálmadár is magának kuvikkolt; most az
egyszer maga rohant vaktában a meztelen késbe, mert az hegygyel fordult
feléje.

Volt ennek a pokolpozdorjának egy varjú madara, ez holta után a Kuvik
teste maradványaira szállott s mindig azt kiabálta felette: kár… kár…
kár!… azért kiabálnak a varjak még most is így: kár… kár… kár!



VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL.

Volt egyszer egy nagy birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg
fejedelemnek szép leánya.

Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány; mert úgy
jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út
csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki
ide ért, mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem
úgy lopták volna az égből.

Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment ki: hogy az
ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a
kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a
tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel
boritotta el s ő magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.

A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan feküdt le;
mert nem tudott elaludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul
virasztotta át.

Itt még jó formán alig pitymallott, midőn a király kiadta a
parancsolatot, hogy széles birodalmából minden irástudó, álommagyarázó,
jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába gyüljön össze.

Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek, kiknek aztán a
király elébök terjesztette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit jelent
az.

Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment ki: hogy a
két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a
kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitézségét; végre az
egész birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely
ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok
birodalmát, de az egész világot meghódítják.

Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megíjedt s tanácsot
kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.

Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király a legmagasb
hegy tetején egy vasházat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem
ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor
befér. – Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legkedvesebb leányát,
hogy az férfit soha, de soha se ösmerjen.

Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: úgy a mi
mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.

A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat épittetett, melybe
aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót vagy ablakot
rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkorka lyukacskát, melyen egy
messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis
a lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!

Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az egész
ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország
könyei, ha nem segithettek rajta?

Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész istenadta nap
egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a vasház földjéből
egy édes forrás buzogott fel, s hogy im a királykisasszony szomját ebből
oltotta: tőle teherbe esett s egyre vastagodott; de nem csak
vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind
kettő fiú volt.

Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született; hogy víztől
fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi
Pálnak.

A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, hanem az egy pár cselédkét
térdén dajkálgatta és ringatgatta.

Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét esztendősök nem
lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki vetették a
hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek koporsójukból az
isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették magokkal;
minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen abban
állapodtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem
szabadíthatják. Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább
mentek.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziástengeren is túl, hét esztendő hét hónap és hét hétig, egyszer
oly útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik
csaléra. Ez út mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden
kivánságát teljesítette.

A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a kisebb,
csak elkezdi:

– Ejnye, be jó volna egy sűlt liba!

Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a fáról. Kivántak
aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn elköltötték az
isten áldását.

Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az öregebb
testvér, a kisebbiknek:

– Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb vagy, téged
illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? – Pál azt
mondta, hogy jobbfelé megyen.

– De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt áll ez a
jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig bele,
hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér,
csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle;
ha pedig meghalt: piros vér.

A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a jósfába
szúrták. Aztán megölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik,
Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.

Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy nagy vadon
erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út mellett
az alfelén űlve guggolt.

Itt Péter a húrra illesztett egy nyilveszőt, hogy majd agyon lövi az
ordast.

– Ne lőjj agyon, mondja a farkas, inkább odaadom az egyik kölykömet.

Péter nem lőtte agyon a farkast, hanem elfogadta az ordas-kölyköt.

Volt már neki egy állatja.

A Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is ráfogja a
nyilát, hogy majd agyon lövi.

– Ne lőjj agyon, mondja a tigris, inkább odaadom az egyik kölykömet.

Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de a
tigriskölyköt elfogadta.

Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris.

Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az út mellett
a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát, czéloz,
hogy majd agyon lövi, de az oroszlán megszólalt, mondván:

– Ne lőjj agyon, inkább odaadom az egyik kölykömet.

Péter leeresztette a nyilat, de az oroszlánkölyköt elvette.

És igy volt már neki három állatja: farkas, tigris és oroszlán.

Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy olyan városba,
mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak halottja
lett volna.

Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg asszony
lakott. Köszön neki.

– Isten jó nap, anyámasszony!

– Fogadj isten királyfi! hát mi járatban vagy?

– A vitézség pálmáját keresem!

– Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! meglelheted
pedig itt e gyászszal bevont városban.

– De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az, hogy az
egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?

– Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott pedig nem
egyéb, mint a király egyetlenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes
virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a
legszebb! S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű
sárkány gyomrába akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!… de
majd el is fárad az állásban a királyfi?… tessék ide a melegre, a
tűzlóczára leűlni, míg elbeszélem a történetét.

– Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok: azért egy korsó
vizet kérnék.

– Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban kapni, de csak
tessék leűlni, majd elbeszélem a historiáját; azonban tejjel
szolgálhatok, – mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!

– Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg asszony, hogy
városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta sárkány
tojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány,
mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt
egyéb, mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves
leányát adóba fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy
hajadon leánya. Most tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány
gyomrába, kigyók, békák temető helyére! mert különben, bárha az egész
város szomjan veszne is el, egy csepp víz nem sok, de még annyit se
enged meríteni. S ha pedig oda addják neki a király egyetlenegy 18 éves
leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele messze, messze nagy
Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város feketével
bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek halottja,
kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész
országban kihirdettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a
tizenkét fejű sárkányt: annak adja feleségül fele birodalmával együtt. S
holnap lesz az a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik
be a kútba!

Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért föltette
magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még
hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S
mikor mind ezzel egészen készen volt, kieresztette aranyhaját,
felöltötte legszebb köntösét s ekkor ugy nézett ki mintegy csillag.

Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy meg küzd a tizenkét
fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi, mikor
meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe
fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a
sárkánynyal.

Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba öltözve, a sok
drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen a fényes
csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.

A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a király
leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a
kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!

A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a kútból s
akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna
fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péternek.
Összecsaptak. Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a
fejéhez férhessen; a sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos
farkával mellen üthesse a vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást.
Már-már Vízi Péternek majd kampesz lett; jó kardja hagyta cserbe, mert a
mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos mellét: ketté pattant tövében.
Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép a Vörösherczeg hátában
állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek hallatára
mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a királyleány sem rest: izíbe más
kardot adott Vízi-Péternek.

Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sorfogát, s orrán-száján okádta a
különféle lángot.

Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni kezdett; de
most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre, rárohantak a
tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgatták; farkát akarták elkapni.
A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána a
farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul
odakötözte magát.

A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három csomboktól:
azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe magasra
emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a
földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat,
azok nem tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát!
Igy tizenkétszer emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz.

De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány tátott szájába
s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó: buzogányával
peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres úton
haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s
azt szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.

Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete vére három
sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. – A
fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig
lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s
ekkor hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.

Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe
egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót
vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.

Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor
eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még
ekkor is egy jót haraptak rajta.

Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a királyi hajadon
ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is;
elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.

Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne
kiálthasson, a király kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a
királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.

A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem
hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.

Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét
fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már
most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz
esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele
királysággal.

Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig
nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele
királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét
napig, egy álló hétig tartott.

Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos
halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani
s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz
megesett volna a szive rajta.

Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt ilyeténképen:

– Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt beszélte: az
úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért
próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó
vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk úti-laput.

A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe
vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.

A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-lapot
vitt fiainak.

– Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.

– Úti laput a fiaimnak.

– Add ide, mert orvosságnak kell.

Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.

Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a
legjobb orvos volt.

A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda
ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az
hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a
képesfelét pedig hátra.

Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a
galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.

Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán
pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a
tirkóját pedig hátra.

Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt
az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől
lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!

Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett,
csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.

Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá
kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget
szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!

Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány
tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban
párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az
aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város
végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.

Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet
vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak,
boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: – csak Vízi Péternek
nem, neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős
vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy
asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat
vonják félre.

Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat
virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama
tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: – csak Vízi Péter viselt
gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.

Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még
valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked
volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy
sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.

De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja;
hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel
etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg
akkorára, hogy óriás lesz belőle!…

Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!

De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte
mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a
gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos
kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az
emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy
mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.

– Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni
kell!

Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy
irdatlan kosarat.

Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek
akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki
szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket
apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.

Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.

A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették
alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki
alóla, végre abba hagyták.

Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy
vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények
négy-négy vánkoson szoktak űlni, – s úgy megrakta a farkas kosarát,
hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!

De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették
udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a
dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy
menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is
megtánczoltatták.

Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de
harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a
kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még
nagyobb kosárral a lakodalomba.

Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a
legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló
tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot
járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba,
hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és
házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az
ajtó megett.

A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan
raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer
ugrott ki s végre abba hagyták.

Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az
aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak
volna is rá tenni, még se tehettek volna.

A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje
se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.

Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb,
elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s
elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el,
egy irdatlan nagy kosárral.

De már ennek a királyi kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve
futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.

Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól
újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig
kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre
abba hagyták.

A királyleánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az
ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a
kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.

Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy jóllakott az
örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s
elbüffentette magát.

De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.

Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a
piros bor.

Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis megkellene
halnod!

Hogy belépett Vízi-Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a
negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.

Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön,
hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz
aranylóczán.

Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a
fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a
pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya,
két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett
eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott
is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.

Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről
színre, úgy a mint történt, elbeszélte.

– Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt
van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt
van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem
ki.

Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e
csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét,
pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös
kutya, egy se jó.

Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem
hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben,
s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd
letörte a derekát!

Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni készült.

– Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a
Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél,
rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda
bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.

Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint
ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a
Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja
is.

Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.

Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi-Péter, az ő keze sohasem szokott
hibázni?!

Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a
sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét
nem talál.

Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott
hibázni?!

Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, –
de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.

Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha
az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha
egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét
erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott
gazdája körül.

Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem
sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a kanál
is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony
lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint
valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka
sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete
sötétséget.

Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok
hálójában volt megfogva!

Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszó-mászó állatok raja
özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel;
sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, – apró sárkánykölykök
tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor
fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös
szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik
tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az
ember szeme világát.

Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje
fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal
arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a
fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták,
megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.

Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora,
kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak,
ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig
a halál, a fekete halál előjele, előpostája.

Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös
szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették
körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez
a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél,
mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.

És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál
postája!

Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak
elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy
koponya… Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek,
mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz
helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.

Ezt látva Vízi Péter – valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére
is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e
furcsa patakon?!

De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató
lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd
beszakította!

Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei,
melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy
elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle
másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki
véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak,
hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!

E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.

Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a forgószelek.

Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván
iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.

De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.

Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl
kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy
megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.

Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen,
de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s
mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni,
mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon
kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy
megtánczoltatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a
tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.

E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki
nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.

Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre
dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint
a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt
messze, messze elhajította.

A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter
állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után
dobták.

Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen
lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer
volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton
magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját
kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett
a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg;
annyivalinkáb, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.

Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel,
mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig
gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a
puha homokágyra.

A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki
abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre
sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.

Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre
lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de
csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban
fészkelődtek.

Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek;
végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak
feneket érünk?!

Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem
érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz
végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak
le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak
kiúsztak s itt oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek,
tüstént megszáradtak.

Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó
nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek
büdöskővel és kőszénnel fütöttek.

Itt volt a gyehennalángja.

Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt,
zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a
tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete
lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de
különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák
voltak.

De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették
s bevetették a gyehennalángjai közé.

Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben – hasztalanúl; mert sírásaikkal,
könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál
jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem
lettek, mint a ma-esett hó.

Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér
szárnyai ujra kinőnek s elrepül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába,
hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.

De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a
Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét
felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt,
három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál
szép csendesen letette.

Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s igy Vízi
Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.

A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely
mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.

Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze,
ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.

Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se
látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa
zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új
darabot tett rá.

Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy
csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne
a szárnyán!

Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett
ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt
pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.

Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett
fazék-hangon:

– Júj, be fázom!

Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább evett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett
fazék-hangon:

– Júj, be fázom!

Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az
evést.

Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki mellette:

– Júj, be fázom!

Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén
asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya,
mint a nyárfalevél.

– Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!

– Mennék ám, de nem merek az állataidtól!

– Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.

– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.

– Hajitsd le hát, no!

Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három
állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a
tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül
egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a
tűznél sütni, piritni kezdte.

Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya,
mondván:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.

– Hallgass banya, hallgass!

De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga
mondókáját ilyetén képen:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.

– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a
szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!

De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.

Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt,
ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró
szalonnát, mondván:

– Most már ha tetszik, megeheted!

De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét,
elkezdett darálni asszony módjára:

– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok,
de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak,
kővé vannak azok válva!…

Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé
voltak válva.

Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is
a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét
pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.

S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly
huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek
mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.

Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja
kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.

Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.

– A második: keress föl.

– A harmadik: bosszúlj meg!

És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy
fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.

A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a
tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is
fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban
elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és
oroszlánja.

Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a királykisasszonyt
megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a vitéz tettért
az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte, mondom,
hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával,
hatlóvas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes
királyasszony aztán őt magához az üveges-aranyos hintóba fölvette, de
eléb össze-visszacsókolta, mondván:

– Csakhogy ujra itt vagy, – csakhogy gonoszul nem vesztél abban az
átkozott Boszorkánytanyában… úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?…

Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított egymáshoz a
legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig tudott
különbséget tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált
Péternek szólitotta.

Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez a szép
asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a
Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha
addig él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát – de erről
természetesen semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint
hal a vízben, csak az ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván
magában, hogyha asszony, hát hagy beszéljen; de különben még azért is
hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a haris, a szavával elárulja.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt, mit tenni,
a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy
öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig
ölelgetni csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni
szeretett volna: azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének
pedig azt mondta: hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon
átteszi, azt a részét a közébük tett kard azonnal elmetszi, elvágja.

Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az ő kedves
férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé
vágva, kétfelé esett. Az asszony aztán csendesen maradt s nem mert többé
Vízi Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgondolta, hogy most ez
az ő kedves férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!

Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni megyen,
elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt,
hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de
ezzel Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a
síró szép asszony könyei!

Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a sánta nyúl ő
előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, – de nem találta.

Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor vette czélba és
háromszor hibázta el.

Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta nyúlra, hanem
magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az égről:
egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.

Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött, neki az nem
világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna
benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a
milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami
aranyfonállal, tündéröltönyt varrnak, mondom, még az ily vékony sugárka
sem bírta volna azt a nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!

Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a poklok hálójában
volt megejtve.

Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű csúszó-mászó állatok
raját, a denevér sereget, a baglyok táborát, a vörös szemű ebeket, vérbe
forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely
embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a
tűznek tartott.

Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért; körülötte egy lelket
sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy darab
zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot
tett rá.

Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát azért előre
forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni, piritani
kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s
úgy ette a zsiros kenyeret.

Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal valaki,
mondván:

– Júj, be fázom!

Vízi Pál körülnéz, sehol senki, azzal tovább evett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra megszólal valaki
ilyeténképen:

– Júj, be fázom!

Körül tekint újra, – sehol senki! azért tovább evett.

Csak eszik, csak eszik, egy kis idő múlva újra megszólal valaki,
mondván:

– Júj, be fázom!

Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején űl egy vén
asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is
vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.

– Jöszte le bolond, ha fázol!

– Mennék ám, de nem merek!

– Mitől?

– Az állataidtól.

– Jer le bolond, szelidek azok, mint a kezes bárány: nem bántanak!

– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.

– Vesd le hát, no!

A vén banya leveti az aranyhajszálat, de ez a tűzbe esett s ott elégett;
de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a
fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sűtkérezni, fűtözni; majd fölkelt,
megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra
húzta és a tűznél piritani, sütni kezdte.

Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit, gondolván magában,
hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy kevés idő
múlva csak elkezdi:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.

– Hallgass banya, hallgass!

De erre a vén banya semmitsem hederitett, hanem csak a magáét hajtotta:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát!

– Hallgass banya, hallgass!

De bíz a vén asszony nem hallgatott el, hanem folytatta a maga
mondókáját:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.

Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát, úgy a mint
süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához
vágta, mondván:

– Ne, edd meg! egye meg a pofád!

De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve kerekét s
darált össze-vissza asszony módjára.

– A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg; ott ama nagy
kádakban van a húsa besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban folyik
drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vérpatakban uszik ékes feje, a
tiéd is odajut… Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszorkányok
királynéja?!… vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak
aranyhajszálam bűvös erejétől.

Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél ez az
asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy
közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a
farkas a lábába harapott s annál fogva tartotta.

Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden ördögi
mesterségeit elővette csakhogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá:
kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de
azért a farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.

A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát, azért a
könyörgéshez fogott.

– Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom a bátyádat;
feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.

– No jól van, mondá Vízi Pál, nem bántalak, hanem igéreted váltsd be.

A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő, melyekben
egy-egy csepp vér, a megöltek tulajdon vére volt, – s ezeket a
vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vérfolyása azonnal
megszünt s mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért
zsalytárokkal merte ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor
ezzel is készen volt, a besózott húst bűvös szerrel meglocsolta,
közbe-közbe varázsigéket mormogván, mindenkit egyenként nevéről
szólitott.

S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett személyek,
testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint megjelentek.

Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét meglátta, oda
szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd
kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózásban mindenki
hétszeres erőt nyert vissza.

Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd városból, hol már
Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket felajánlották
Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkánynyal is megküzdeni, s ha
kell, a világból is kimennek vele.

Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett fogadást: azt nem
volt köteles megtartani, – az alól azért maga-magát feloldozta,
gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.

Ő azért éles kardját kihúzván, sziven döfte a vén banyát, kinek, ezzel a
szurással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát azonnal
kioltotta.

Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai közé
elrepűlt, mintha e Boszorkánytanya ettől lett volna oly sötét: az
egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség
lakói, mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt
alól, piros, kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású
füvek bújtak elő, melyeket szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek;
a vérpatakok helyén tiszta víz csörgedezve, beszélgetve, futott odább; a
baglyok, kuvikok és denevérek helyett, dalos madárkák vidámitották a
tájat. Minden, minden megváltozott s a sötétségországa helyett, a
világosságországa állott elő.

A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép kiséretében
bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív öröme
azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.

Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura elé ment,
de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott mását,
s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon
a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza?

Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége gyenge
karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:

– Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz szivem szép
szerelme én vagyok a te férjed?!

Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a nyakába s csak
ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.

Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott, vasboronával
megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a felszántott
földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá áldást,
elvetette.

S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások pedig ékes
virágszálak, tündöklő hajadonok valának, még pedig oly fölösleges
számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasztott hősök mindegyikének
jutott egy-egy feleség, egy-egy szép leány.

De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlojával learatták volna; de
mielőtt az ékes virágszálakat a szerelem kezével le szakitották volna:
eléb édes anyjuk kiszabaditására indultak el a testvérek.

Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak; minthogy hat
harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is vitték.
Mikor aztán édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba, mint
méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az
aranykoronával.

Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot hatalmuk alá
hajtottak, meghóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.

Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves leánya két
korsó vízet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az áradat,
egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő
birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is,
mint az ürgét lyukából, kiöntötte.

Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a sárkányfog
vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy
szép leánynyal jutalmaztak.

Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból származtak, de
közülök egy-némelyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi csakugyan
szent igaz, hogy minden haragos, zsémbeskedő, pörlekedő rosz asszony
sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.



KILINKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek három fia.

Egy szép verőfényes napon kivitte őket az erdőre. Csak mennek, csak
mennek, egyszer felszólal a legnagyobbik, mondván:

– Ejnye, apám-uram! be szép ekeszarv lenne ebből a gírba-gurba fából!

– No te fiam szántó-vető ember leszesz. – S az öreg a gírba-gurba fát
azonnal kifaragta ekeszarvnak.

Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a középső is, mondván:

– Ejnye, apám-uram! be jó szabó-asztal lenne ebből a sudar fából!

– No te fiam, szabó leszesz. – S az öreg a sudarfát azonnal kifaragta
szabó-asztalnak. Azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legkisebb is, mondván:

– Ejnye, apám-uram! be jó lenne ez a somfa-hajtás bunkós botnak!

– No te fiam, zsivány leszesz! – S azzal az öreg kifaragta a
somfa-hajtást is bunkós botnak.

S aztán mindhárom fiát elküldte országvilágszerte, hogy ki-ki tanulja ki
a maga mesterségét.

Itt, felszabadúl a legnagyobb fiú s készitett olyan ekét, melyen egy
vágás, furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.

A középső fiú is kitanulta a mesterségét s készitett olyan dolmányt,
melyen egy ötés nem sok, de még annyi sem látszott.

A legkisebb fiú pedig csinált olyan fütyköst, mindenféle választó vízzel
kiczifrázva, hogy azon egy vágás nem sok, de még annyi sem látszott.

Itt a szegény ember, magához vette a három remeket, elment a királyhoz,
ott az ujjain sorra elszámlálta, hogy ezt a nagyobbik, azt a középső,
emezt pedig a legkisebb fiam csinálta s aztán ajándékképen a királynak
adta.

Megörül a király a három szép ajándéknak. Ezért a szegény embert
mindenféle jókkal annyira kinálta, hogy még a leülőhelyét is megtörülte
s úgy ültette le az aranylóczára. Különösen a bot, a czifra választó
vizes bot tetszett meg neki annyira, hogy azonnal rendeletet adott ki,
hogy azt tüstént akaszszák a nyereg kápájába.

– Hát a te fiad e szerint botcsináló? kérdezte a király a szegény
embert.

De erre a szegény ember, megvakarván a fejét ott is, a hol nem
viszketett, ilyen forma választ adott:

– Mi türés-tagadás felséges uram, az én fiam nem bot-csináló – bár az
volna! – hanem zsivány.

– Zsivány?! kérdé elszörnyedve a király. No szegény ember menj haza szép
csendesen, mond meg a fiaidnak, köszöntetem szépen, hogyha ő olyan
mesterember, ha az én királyi ólamból egy álló hét alatt a legkedvesebb
almás-pej szörű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmad-fü csikómat el
nem lopja: karóba huzatom. Ha pedig azt eltudja csenni, egy kas-pénzt
adok neki.

Haza megyen a szegény ember nagy búsan, mint a kinek az orravére folyik,
hogy már az ő fiját igy húzzák, úgy húzzák a karóba.

Hogy elpanaszolta a fiának az egész dolog sorát-rendjét, az csak azt
felelte rá: mit búsul apám-uram? kisebb gondom is nagyobb ennél!

Itt Kilinkó mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, fölöltözött
koldús-ruhába; az oldalára akasztott egy nagy ebadta tarisznyát, egy
féloldal szalonnával és egy egész kenyérrel megbélelve; elől-hátul pedig
egy-egy miatyánk fityögött; az egyikben a borok apja, a másikban pedig a
szílvaláng anyja volt, mit papramorgónak is szoktak csúfolni. Imigy
fölfegyverkezve, elment a király legkedvesebb almás-pej szőrű, csillagos
homlokú, kesely lábú, harmadfű csikaját elcsenni, melyet azalatt a
király parancsára egy egész álló hétig négy katona őrzött; – mert, közbe
légyen mondva, ennyi idő volt kitűzve az ellopásra; – egyik a farkát
fogta, kettő pedig a kötőfékét tartotta és a negyedik a hátán űlt.

Beköszönt ide Kilinkó nagy dideregve, nagy fázva, mint a kit majd
megvesz az isten hidege.

– Isten jó nap, vitéz urak!

– Fogadj isten, koldús ember! hát mi járatban vagy?

– Hát csak benéztem ide, mert majd megvesz az isten hidege, hogy majd
megmelegszem, azért fűtözni jöttem, ha a vitéz urak megengedik… Júj be
hideg van! csakúgy pattog a fa, és a pipiske úton-útfélen fagy meg: – én
is, mint afféle isten árva madara, kinek nem adott az isten egy kis
hajlékot, az útfélen hullnék el, kiről senki sem számol, kit senki sem
siratna meg, ha ily könyörülő emberek nem volnának mint vitéz uraimék;
meg ha az isten ily áldott papramorgót nem teremtett volna, mint ez a
kulacs vére, itt la!

Ezzel felhajtotta a pálinkás kulacsot s jót huzott belőle! tetette
magát, mintha ivott volna, nagyokat kortyantott, pedig csak annyit
ivott, mitől egy csibe se ütötte volna fére a kontyát.

Aztán kézről-kézre adta a kulacsot s az nyájas kotyogó beszédével
biztatta a vitéz urakat ilyeténképen: korty, korty, igyál torok! De a
vitéz uraknak nem sok biztatás kellett! hogyim jó volt az istenadta
papramorgó, csúszott lefelé, mintha csinált úton haladt volna, úgyhogy,
mikor harmadszor járt körül, csaknem üres volt.

De már erre harapni is kellene valamit?! de mit? ha csak azt a csikót
meg nem eszik?! azt pedig csak nem ehetik meg, mert annak az élte, az ő
életök, s úgy kellett rá ügyelni, mint a szemök világára, vagy tán még
annál is jobban!

– Eh, vitéz uraim! mondja Kilinkó, sohase gondolkozzanak oly nagyon az
elemózsián, van én nálam az is itt a szerdásban.

Itt, kiveszi Kilinkó a masűlt puha kenyeret, hozzá a jó paprikás
szalonnát s odanyujtja a legközelebb levő katonának.

A katona is elővette baranyai bicskáját, neki fogta a kenyérnek, hogy
majd leszeli a pilléjét.

Csak szegi, csak szegi, de még sem állhatta meg szó nélkül, mondván:

– Hej! ha most az a Kilinkó itt volna, igy hasitanám ketté a fejét, mint
ezt a kenyeret, la!

Kilinkó pedig csak a bajúsza alól nevetett, megsodoríntván annak a végét
kétszer, háromszor is, csak nagy íves szemöldökét mozdította meg; de
természetesen ezt a részeg asszonynyá lett vitéz urak észre sem vették,
vagy ha észre vették volna is, mit nyertek volna vele, csaknem
gondolhatták azt, hogy az, a kinek kenyerét eszik, italát iszszák, az a
koldús forma ember, maga Kilinkó legyen?!

Csak esznek, csak esznek, s jó ágyat vetettek a jóféle bornak, mely a
Kilinkó csutorájában nyugodott.

De nem nyugodott soká, mert hogyim jóllaktak, ízibe előrántotta azt
Kilinkó, kitekervén a nyakát, kibuggyant annak piros vére.

Kilinkó aztán kézről-kézre adta a kulacsot, de eléb, jó szokás szerint,
maga huzott belőle akkorát, hogy a vitéz urak is megsokalták, gondolván:
hát nekik mi marad; pedig csak ámitotta őket, pedig csak bolondította,
mert annyit se ivott, – isten bizony oly igaz, mintha saját két
szemökkel látták volna kigyelmetek, – mennyitől egy kis madár se
részegedett volna meg!

Addig-addig pityizálgattak ő kigyelmök, míg mind a négy katona olyan
részeg nem lett, mint a csap s eldőlt, mint valami lelketlen fadarab.

Ekkor Kilinkó ízibe eloldotta a csikó kötőfékét s kivezette az ólból a
király legkedvesebb paripáját. Annak a katonának, ki a lófarkát
tartotta, egy seprőt adott a kezébe, a kettejének pedig, kik a kötőféket
tartották egy-egy kóczmadzagot nyomott a markukba, – a ki végre a hátán
ült, azt egy tilóra ültette.

Az öreg másnap kötőfékénél fogva szépen fölvezette a hires csikót a
király színe elébe, s az tüstént kimérte a kaspénzt.

A király erre csak a fejét csóválta s azt üzente a szegény ember fiának:
köszönteti Kilinkót s hogyha a pokolból el nem hozza a király
öreganyját, karóba huzatja; ha pedig ő arra szert tehet, tizenkét
kaspénzt ad neki s rádásul számot tarthat a fele királyságra.

Haza megyen a szegény ember nagy szomorkodva, mint a kinek az orra vére
folyik, hogy már az ő fiát igy huzzák, úgy huzzák a karóba.

Kilinkó pedig mindezekre csak azt felelte: sohase busuljon apám-uram,
kisebb gondom is nagyobb annál. Hanem, hogy üres ne legyen a szerdás,
mert annak bolond a gazdája: amott az országúton hajt egy ember két
juhot, azt elcsenem tőle s az erdőben itt megitt a nagy fa alatt
megpörköljük. Azért apám-uram forditsa a szekérrúdját az erdőfelé, a hol
is a megnevezett helyen rakjon lángos lobogós tüzet.

Úgyis is lett. – A szegény ember elment tüzet rakni, Kilinkó pedig juhot
lopni.

Ezermester volt ez a Kilinkó! Most is, mit mit nem cselekedett! valahol,
de hogy valóban hol, hol nem? azt egész bizonysággal nem merem állitani,
elég az hozzá, valahol egy ökörfarkra tett szert, – s ezt eleve, a merre
gondolta, hogy az egyszeri embernek arra kell jönni, elásta
valami-valami kátyús, iszapos hely szélére, czővekekkel, kövekkel a hogy
úgy, jólroszul, odatákozta, hogy egy ember erejének egykönnyen ne
engedjen.

Hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot: elkezdett
Kilinkó iszonyuan kiabálni ilyenténképen:

– Segitség! segitség! az ökrömet mindjárt elnyeli a feneketlen kátyú!
csak a farka van ki az iszapból! csak annál fogva tartom!

Az egyszeri ember is hirtelen oda szaladt s juhait ott az útfélen hagyta
minden őrizet nélkül.

– Mi baj? mi baj? kérdi az egyszeri ember.

– Segitsen földi! megáldja az isten! egyetlen pára jószágomat elnyelte a
feneketlen kátyú, csak a farka van ki! De, minthogy ketten úgyse bírjuk
kihúzni, mig segitséget hozok, nosza földi fogja meg s tartsa a farkánál
fogva; mert ha el találná ereszteni, talán a föld fenekéig megse állna,
s valahol a másvilágon lyukadna ki!

Az egyszeri ember átvette az ökörfarkot s erősen tartotta a – nagy
semmit; Kilinkó pedig azalatt szépen elhajtotta a két juhot s az apja le
is húzta a bőrét, fel is aprította, meg is pörkölte.

Mikor egészen készen volt a pörkölthús s az a subaháton elterítve
párolgott: azt találja mondani Kilinkó az apjának:

– No apám-uram! fogadjunk, hogy én e pörkült húsból hamarább eszem mint
kelmed?

– Ugyan édes fiam, már hogy ennél te ebből hamarább, mint én; – én, ki
lerántottam a bundáját, összeaprítottam, megpörköltem s azonfelül apád
vagyok?!

– Már akár sütötte, akár főzte kelmed, de annyi szent igaz, hogy én
abból hamarább eszem mint apám-uram.

No ez abban maradt. – Itt Kilinkó térül-fordul, a júhbőrt megtömte
haraszttal, egy nagy ebadta husánggal irgalmatlanúl püfölni kezdte s
fenszóval, torkaszakadtából kiabálta: jaj, nem én loptam el a juhot!
jaj, nem én loptam el a juhot! hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett
van, la!

Az öreg csak hallgatja, csak hallgatja, ismételvén magában: nem én
loptam el a juhot? nem én loptam el a juhot? hanem az apám-uram, ki ott
a tűz mellett van?… No itt nem jól van a dolog, kutya van a kertben;
utczú vesd el magad! bezzeg nem nézte az öreg, hol a ritka, hol a sűrű,
vén létére futott, mint az űzött szarvas.

Kilinkó pedig vissza ment a tűzhöz s már akkor nemcsak hogy jólis
lakott, de majd megis éhezett, mikor az öreg, ki kengyelfutónak állott
be, visszatért a tatárfutásból; mert, hogy látta az öreg, hogy senki sem
űzi, csak bolondjába szaladt világul mint a Kari lova: vissza fordult s
csendesen a tűzhöz sonfordált.

– Hol az ördögbe jár apám-uram? én már el is felejtem, hogy ettem: azért
újra hozzá látok.

Csak esznek, csak esznek, egyszer megszólal Kilinkó:

– Ugy-e megmondtam apám-uram, hogy a pörköltből hamarább eszem mint
kigyelmed?!

– Hej fiam! ezermester vagy te! de addig jár a korsó a kútra, míg el nem
törik.

– Elhiszem azt, ha agyagból van; de én vasból vagyok, ki az ördögök
kútján se törik össze. Azért holnap indulok, elmegyek a pokolba s ha
csak szerét tehetem, elhozom a király öreg anyját, a vasorrú bábát, ki
ott ispiritusban van becsinálva…

Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a
gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként
megszámolhattad volna; – oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt
szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a
két ánglus paripának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg,
mikor nekik tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is
kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mindkettőnek
madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta
a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt
négyrétbe görnyedve, mintha a fara lelett volna ütve s oly szépen
nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja
indítani az emberi szivet.

Tán az egyszeri tót erre a jószágra mondta ezt a rigmust:

  Fakószekér, kenderhám,
  Szegény ember, rosz szerszám.

Tán Kilinkó volt az, ki annak imigy felelt:

  Idő borul,
  Bocskor merűl, –
  Kankós apád
  Erre nem űl.

Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult
el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy
fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál
hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután
mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.

Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan
göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta
volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!

Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy
megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a
kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az
aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló,
bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha
kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna,
sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s
megsem állt, míg annak szájához nem ért.

Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi
ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt
s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a
boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira
megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat
vaskóval a cserepeket.

Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.

– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a
pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat,
ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol,
hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!

– Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.

– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király
öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.

Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király
öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.

Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult
vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy
nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.

– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az;
hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol
ékessége!

– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de
van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát
én akkor hogy tudok!?

– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza,
hol az öcséd, álljon ki a sikra.

Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott
hagyta el az ördögöt, a hol találta.

Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki
ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két
gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de,
alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz
ördög és visszahívta.

– Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.

– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt,
mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz
mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király
öreganyja, a pokol virága!

– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se
nézek!… no hajítsd fel!

Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt,
annyi napig ért le a pokolba.

Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se
tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig
mindig a holdvilágra bámult.

Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.

– Mit nézek?!… Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?

– Látom, felelt az ördög.

– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid
bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy
kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként
verjen agyon!

– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol
ékességét!

Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a
vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.

Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s
nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig
resteltek volna küldeni.

A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon
törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha
még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú
bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele
királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…

Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:

– Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:

– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan
hoztad!

– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta
szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.

Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe,
mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák
fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a
pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek
vetéseit.

A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót.
Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi
rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a
szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt
mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem
tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem
adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a
szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy
a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog
alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy
lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás
harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják,
ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.

Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész
a kútat kitisztítani.

Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat
ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s
lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily
csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta
magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt
fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:

– Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!

A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy
agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit
összekaparni, mint a körmöm feketéje.

Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!

No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó!
úgyis már az övé volt a felekirályság!

Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18
éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot
Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének
eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép
leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották
meg egymást, azt mondták egymásnak:

Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el
egymástól.

Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.



A KEREK KŐ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag,
mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel
szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még
ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér
légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke,
meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja,
éhen kórász.

Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi
gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba,
nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött
hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy
gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s
rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.

Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak
akkorkát sem, mint a kisújjam!

A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt,
csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós
lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn
hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.

Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni
kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még
annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is
kihúzta – pufra.

– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz:
az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a
kezem!

Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek
követ huzott ki a vizből.

– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A
szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz
kellőközepébe bevetette.

Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza
nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!

– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ
halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna,
mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a
víz kellőközepébe.

A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek
kő!

– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa
játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez
nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de
csak úgy a víz szélére.

Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is
fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába
tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére
folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki,
visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a
gyermekeimnek kenyér helyett játszani.

Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle,
hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?

– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele
s hentergessétek a ház földjén.

A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a
gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.

A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a
legkisebb gyermekkel a vaczkon.

A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ.
Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz,
úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap
sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.

Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az?
se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a
viskója!?

– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint
sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag,
vagy még ennél is jobban!

– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam,
hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy
mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?

– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában
akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert
annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány
tőle.

Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az
apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához,
falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig
az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy
kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a
fényétől.

Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:

– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz,
hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ
ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy
tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta
gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.

A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz.
Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?

– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik
s halászattal keresi kenyerét.

– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De
azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be
az én királyi hajlékomba.

Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s
leteszi az aranyasztalra a kerek követ.

A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő,
olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a
királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.

– Hol vetted ezt, szegény asszony?

– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe,
háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt
neki az isten adta.

– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom
magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.

– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha
keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).

– Ha kevés, adok 2000-et?

– Űhm, kétezer forint!

– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.

– Űhm, 3000 forint!

– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket
tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel.
A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta
aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még
rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a
szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.

Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett
volna keresni!

– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis
kellene mérni, hogy valjon hány véka?

– Megám! de nincs vékánk!

– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak
lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle
bátyánktól egy vékát.

Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.

– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres
vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg
nem mérne! Nem jól hallottad te azt!

– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.

– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s
kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?

A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit
üzent a bátya.

– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten
kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te
Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.

Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort,
melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott,
ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az
ördög, bolondul cselekedett.

– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres
vékát, mert pénzt mérünk.

– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom
mondani…!

– Csak egy.

– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak:
úgy majd lesz ne mulass!

Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt
kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte
haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.

Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába
kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna
kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.

– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt,
pedig azelőtt még öcsém se’).

– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a
tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’
láttuk!?

– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől
hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?

A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak
merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz
bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…

– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a
tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod
is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.

– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig
annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem
lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt
mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el:
én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis
macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az
neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a
kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s
kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka
pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön
nézze meg.

– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon
meg, haza megyek!

– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!

– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, –
fillentett a jóféle bátya.

A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az
előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott
halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték,
hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s
ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a
macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden
milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt
adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és
tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra
beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de
minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!

Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy
lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez
a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást
vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek
az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn
oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a
rezidencziába.

– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy
valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az
ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel
köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?

– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem
tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?

– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?

– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal
és ezüsttel fizet érte.

– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?

– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy
még a szavamat is megaranyoztatná.

– Node, mégis, ugyan mi lehet az?

– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém
hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?

– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste
kenyerét.

– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!

– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a
dámákat és az urfiakat.

Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba,
a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak
alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.

Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s
kizudítja a pádimentomra a sok macskát.

Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak:
elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan
pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az
aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s
ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat,
csészéseket s tudja isten még mit nem!

A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy
macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s
fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig
torkaszakadtukból visítani kezdtek.

Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát
elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek;
alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.

A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal,
ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik
azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.

János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem
volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett
a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől,
hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú,
vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint
a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga
falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven:
‚macska-kereskedőnek‘ nevezték. Egyszer a macskakereskedőnek holthirét
hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem
sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket
gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a
halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának
a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.



A FARKAS ÉS A RÓKA KOMASÁGA.

Verembe esett a farkas, a róka, a vadmacska és a nyúl. Csak megvoltak ők
addig, mig a róka meg nem éhezett; de, hogy ez a gonosz mulatság
bekövetkezett, a róka praktizálni kezdett s hozzá fogott a dologhoz
ilyeténképen:

– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: szép, nyúl: nem szép – együk meg.

Megfogták a szegény nyúlat s megették; de mi volt ez ennyi kamasznak?
annyi, mint nagy szárazság idején egy csepp eső; de mégis megvoltak ők
az nap, mert máskép nem lehetett; mert nagy úr az a ‚_muszály_‘, de még
nagyobb a ‚_lehetetlenség_‘.

Másnap a róka újra elővette a praktikáját s csak elkezdi:

– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: nem szép – együk meg!

Megették. – A róka maga alá kaparította a vadmacska belét, de a farkas
ezt nem tudta.

Másnap megint nem volt mit enni. A róka maga alól csak húzogatja, csak
tépegeti a vadmacskabélt; de a farkasnak nem volt mit enni. Meglátja a
farkas, hogy az ő rókakomája eszik valamit, kérdi azért tőle:

– Mit csinálsz róka koma?

– Hát megéheztem, a bélemet ki hasitottam s most azt eszem.

A farkas is belevágja a hasába a fogát s jót hasít rajta; de csakhamar
vonítva hagyta abba, hogy neki ilyen mulatság nem kell!

Már két álló hétig voltak a veremben. A rókának se tartott őrökké a
vadmacskabél, ő kegyelme is megéhezett és csak ekkor kezdett gondolkozni
a szabadulásról, s azt mondja a farkasnak:

– Hallod-e farkas koma!

– Mit akarsz, róka koma?

– Nem egyebet farkas koma, csak azt szeretném tudni, hogy milyen magas
vagy; mert világéltemben mindig hallottam, hogy te is magas vagy, de a
medve náladnál mégis magasabb: azért nem próbálnád meg s nem állnál fel?

Feláll az ordas s ugy kinyujtózkodott, hogy az ina szinte ropogott belé.
A róka egyszerre átlátta, hogyha felállhatna a farkas hátára, szépen
kiugorhatna a veremből.

– Nem azt mondom én farkas koma, hanem azt: hátha én téged kihúználak.

– Óh, te bolond, hisz magadat se tudod, nemhogy engemet.

– Hátha felállnék a válladra, ha nem tudnék is kiszabadulni, de legalább
megmondanám, hogy milyen idő van oda kinn!

A farkas ráállt, a róka pedig felállván ennek a vállára, innét aztán
könnyű volt neki kiugrani. Mikor aztán kinn volt, illa berek, nád a
kert! azt se mondta a farkasnak, hogy: ‚bá‘; hanem egyenesen berontott
egy lúdólba s lakzit csapott; bevert vagy három lúdat. – De a komájáról
se feledkezett meg; mert vitt neki egy lúdczombot. Mikor a farkas
elnyelte a lúdczombot, elkezd előtte sopánkodva panaszkodni
ilyeténképen:

– Ej, farkas koma, de megjártam! hát az imént hogy elmentem, azzal a
szándékkal, hogy vagy egy lúdat hozok a számodra, rajta vesztettem; mert
csak a lába maradt a számba s azt is neked hoztam. Úgy-e, hogycsak jó
komád vagyok?!

– Jól van jól, morgott az ordas, azt se mondom, hogy jó vagy, azt se,
hogy nem; hanem mindenek előtt húzz ki innen a veremből; – nyujtsd be a
farkadat.

– Ej, farkas koma, a rókafark könnyen szakad, még vagy vissza esnél s
megütnéd magadat, vagy tán ép a nyakadat törnéd ki, mi aztán nekem
holtig tartó bánatot okozna, (pedig a ravaszdi csak jó bőrét féltette,
nehogy a farkas, nehezebb levén mint ő, visszarántsa) engem pedig
megfosztanál legszebb ékességemtől; hanem majd hozok én egy galyat, majd
kihúzlak én azon.

Elszalad a róka, keres két galyat, – az egyik erősebb volt mint a másik.

Benyujtja a vékonyabb galyat, húzza föl felé a farkast, s mikor már
fele-útban volt, egyet rántott rajta, a galy kettépattant, a farkas
pedig visszaesett, hogy szinte nyekkent bele. A farkas nagyot orditott,
a róka pedig nagyot kaczagott. – Aztán mégis csak kihúzta az erősebb
galyon.

– Hallod-e farkas koma, én mindig a te javadat akartam, most is azt
akarom; mindketten éhesek vagyunk, de itt meg itt ép lakzi van s tudom a
bejárást a kamarához, menjünk oda a lakodalomba.

Hogy elértek a lakzis házhoz; hogyim a lakzis nép mind a szobában volt,
miután az idő ép vacsora után volt, ezért tánczoltak: a két czimbora
résen volt s beszökött a kamrába. A gazda pedig, hogy már a kamrában
semmi dolog sem volt, azt lakatra vetette, s igy a két jó madár
benszorult. A róka ízibe észrevette a dolgot, hogy nem jó rendben van a
szénája, de a farkas, hogy éhes volt, kedvére evett. Hogy jóllakott a
farkas, oda űlt a csap alá s ivogatott. A róka csak azon törte a fejét,
miként szabadulhatna ki; de a farkas, hogy a füle melegedett,
semmivelsem gondolt. A róka utoljára is, mint a csizmadia az
ajtószögben, feltalálta magát; a talpfa alatt lyukat kezdett ásni. A
farkas mint a kefekötő egyre ivott; köszöngette magára a poharat
ilyeténképen: Isten éltesen ordas! isten áldjon meg! – Utoljára mégis
észrevette, hogy a róka sonfordál valamiben s ezért megszólitotta:

– Mit csinálsz, róka koma?

– Hahó, farkas koma! itt lesz még a valami; itt van elásva a csörgefánk,
hogy meg ne száradjon, – ez lesz ám még a jó borkorcsoja!

– Eh, csörgefánk ide, csörgefánk oda, jöszte igyál; mert különben rád
öntöm.

A róka átlátta, hogy részeg asszonynyal van dolga: ivott, s azzal tovább
ásott.

– Róka koma, jer igyál! mert ha nem jősz, megfogom a hátadon a bőrt,
majd eljősz aztán, vagy akarsz vagy nem!

– Csendesebben farkas koma; mert majd meghallják oda benn s jól
ellazsnakolnak!

– Eh, mit nekem csendesség?!… róka koma! be danolhatnám van!… No, te
vagy a menyasszony, én pedig a vőlegény, jer, járjuk el a
menyasszonytánczot!… Igen jó kedvem van; jer, hagy öleljelek meg. – A
róka már ekkor félig-meddig készen készen volt a lyuk ásással, gondolta
magában: no várj, majd megöleltetlek, majd megdanoltatlak, majd
megtánczoltatlak, hogy szinte izzadsz bele!

– Róka koma, be szeretlek, jer, hagy csókoljalak meg!

A róka már ekkor készen volt a lyukkal; ő is tehát egy hanggal fentebb
kezdte a mulatságot.

– Róka koma! szörnyű jó kedvem van: danoljunk!

– Ne danolj ordas!

– Dallok én!

– Ne danolj!

– Dallok én, ha mindjárt meghalok is!

– Magadra vess, isten látja a lelkemet, én oka nem leszek!

– Ok, nem ok… dallok én s jöszte velem tánczolni. Én vagyok a vő… vő…
vőlegény… te vagy a meny… meny… menyasszony!

Aztán össze ölelkeztek, össze-vissza csókolták egymást s danolni kezdtek
kotta nélkül ily ékes hangon:

– Au… au… au… aúúúv!! Aztán tánczolni kezdtek s mindent tővel-hegygyel
összeforgattak.

Ugyan mi lehet az… ugyan mi lehet az?… tanakodtak a vendégek oda bent…
Az bíz farkas orditás és róka kontrázás… az bíz farkas orditás és róka
kontrázás… de hol vannak… azok bíz a kamrában vannak… ott bíz a!…

Közbe-közbe hallatszott az ékes nóta: Au… au… au… aúúúv!! A farkas
primázott, a róka pedig kontrázott, kotta nélkül.

A bíz a kamrában van… botra, csűlökre legények… farkas van a kamrában…

Itt levetették a lakatot, kinyitják a kamrát, hát uramfia! mit látnak?!
egy részeg farkast, mely tele torokkal a csapra ütött hordó mellett
danolt, mellette pedig egy félrészeg róka kontrázott… Ily vendégeket nem
hítak a lakziba!… agyon kell verni!

A róka, hogy szorult a kapcza, szépen kibújt a lyukon s a farkas is
utána akart menni; de, hogy im ő kegyelme nagyobb állat volt mint a
róka, nem fért ki a lyukon: benrekedt!… Csihí-puhí! ütötték-verték, mint
a két fenekű dobot! végre nem állhatta sokáig a dicsőséget: beállott
festőlegénynek s a kamra falát szépen kipingálta!

Mikor már a farkast félig agyon verték, valahogy mégis kiszabadította a
fejét s kiszaladt a tárt ajtón. Ennek is megesett a lakzi, mint
Kenyeresnek a bab; ez se megyen többé a lakodalomba hivatlanul!

A róka most is szárazon vitte el az irhát! de azért elvetette magát az
útfélen, hogy ő meghalt, hogy őt igy verték, ugy verték agyon. Ezért a
fülét-farkát eleresztette, még a szemét se hunyoritotta, hanem ott
feküdt mintegy darab fa.

Arra jön egy halas kocsi, hát látja a gazda, hogy ott az útfélen egy
döglött róka fekszik. Ennek se kellett több, fölvette a rókát s
bevetette hátul a saroglyába.

A róka sohase volt ily nagy úr, szekéren vitték; de, hogyim az orrába
ütődött a jó halszag, kurázsit kapott az evésre; hozzá is látott amúgy
magyar-miskásan.

A halász hátra se tekintett, csak az ökreit hajtogatta: csále Bimbó,
hajsz Csákó!

A róka a mit meg nem ehetett, egyenként lepogyogtatta a szekérről s
mikor megeléglette, utána maga is leugrott. – A szegény ember észre sem
vette a gazdálkodást, csak az ökreit hajtogatta: csále Csákó! hajsz
Bimbó!

A róka aztán a sok halat fölszedte, ölre rakta. Csak viszi, csak viszi,
egyszer ép szembe találja a kullogó, vert ordast, – s ekkor még neki
állt fölebb, hogy ő igy megmondta, úgy megmondta, minek danolt a koma, –
a mit keresett, megkapta! Addig beszélt a róka és addig mentegette
magát, mig utoljára is kibékültek. Hogy szent lett a barátság, azt kérdi
a farkas a rokától:

– Mit viszesz, róka koma?

– Halat, farkas koma.

– Hol vetted?

– Fogtam.

– Hol?

– A vízben.

– Hogy fogtad?

– Hát, halásztam.

– Koma! tanits meg engemet is erre a mesterségre.

– Szivesen. Hátha valahol lékot találok, beledugom a farkamat, a sok hal
mind rá tódul s alig birom kihúzni.

– Nohát úgy én is halászni megyek, felelt a farkas.

– No, hogy ne mond, hogy nem voltam jó komád: jer, izleld meg előb az én
halászatomat, s ha jóllaktunk, én is elmegyek veled.

Hogy jóllaktak, kapják a lelkét, elmentek halászni. A róka kiválasztotta
a legnépesebb lékot, hová legtöbben jártak mosni.

Bedugja az ordas a farkát s midőn egy kicsit odafagyott, próbálja húzni,
nem ereszti valami, – ő tehát azt gondolta, hogy hal van rajta.

– Róka koma! van már ezen; mert valami nehezet érzek a farkam végén.
Azért húzhatom-e már?

– Ne még farkas koma, várj; hagy jőjön rá több.

Hitt a bolond ordas a rókának, úgy annyira, hogy egészen odafagyott a
farka.

– No már most huzhatod, mondja a róka.

– Húznám ám, de nem birom!

– No majd segitek én. Beleharap a róka az ordas szügyébe, annál fogva
vonczolta s mikor már jól elkinozta, csak akkor szólalt fel.

– Hej, koma! nem jól van itt a dolog; odafagyott a farkad!

– Mit csináljunk? kérdi a farkas.

– De mit ám? válaszolt a róka.

– Én nem tudom.

– Én sem ám; – de mondok egyet, kettő lesz belőle: rágjuk el a farkadat,
nekem jó éles fogam van; – de a farkas nem engedte.

Itt, már az idő pitymallani, szürkülni kezdett, úgyannyira, hogy meg is
viradt. Hogy megviradt, az asszonyok mosni jöttek a vízre. Hogy
odaérnek, hát látják, hogy egy irdatlan farkas ott űl a lék szélén.
Először azt gondolták róla, hogy csak csupa mulatságból, csupa parádéból
űl ott, kurjásznak rá, de bíz az nem szaladt el… Az bíz oda van fagyva,
az bíz oda van fagyva. Hajigálják, – ki sulyokkal, ki a mosószék
lábával, decsak nem szaladt el, végre észrevették, hogy hányadán van a
dolog.

Itt az asszonyok vérszemet kapnak; mert ilyenkor még a galamb is ölyv
erejével bír: a szegény farkast mosóruhának nézték s úgy megsulykolták,
úgy megszapulták, hogy mig él sem felejti el. Hijába! mint a szóbeszéd
tartja: sok lúd farkast győz.

De az ordas sem állhatta sokáig a dicsőséget, szép farka hijával
megszabadult. – Csakhogy még igyis elillanhatott, mert bizony csúnyát
látott volna! Csak úgy lézengett aztán mint az agyonvert.

A róka itt is szárazon vitte el az irhát, – s azalatt valahol belefeküdt
a pozdorjába; gubanczos szőre mind tele lett, aztán pedig elvetette
magát az útfélen, hogy ő igy agyon van, úgy agyon van verve.

Arra kullog a farkas, hát látja, hogy ott fekszik a komája az útfélen.

– Hát téged mi lelt?

– Ugyan már hogy kérdezhetsz ilyent, mondja a róka, hiszen félig-meddig
agyonvertek!

– No, nekem is betett a halászat.

– Nekem minden csontomat úgy összetörték, nézd csak, hogy áll ki a
bundám szőre közül!

– Jer velem róka koma, majd kiheverjük a gazban!

– Mennék ám, de nem birok!

– No, majd vezetlek én.

– Vezetnél ám, de a lábomra se tudok állni!

– No, ha nem birsz, jer a hátamra, majd én valahogy elczippellek.

Hogy a farkas hátára vette a rókát, egyszer az csak elkezd annak a
fülébe sugdosni, ilyeténképen:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. Pedzi a farkas a fülét,
hogy valjon mint mond a komája? A róka csak sugdos, csak sugdos,
mondván:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Hegyezi a farkas a fülét, s kérdi a rókát:

– Hogy mondtad, koma?

– Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet. A farkas elhitte.

Alig mennek egy jó darabra, a róka ujra elkezd a farkas fülébe sugdosni:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. A farkas csak hallgatja,
csak hallgatja.

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Itt a farkas úgy lehajitotta a rókát a földre, hogy szinte nyekkent
bele.

– No róka, eb legyen a te komád, nem én; róka voltál, róka vagy, róka
leszesz s mindaddig az is maradsz, mig az ördög el nem viszen.

– Miért mondod azt, farkas koma?

– Ne nevezz úgy, mert mindjárt összetéplek; eb legyen a te komád, nem
én!

Itt a farkas, meg a róka összecsattogtatták a fogaikat, hogy szinte
szikrát hánytak, s elváltak egymástól; az egyik jobb-, a másik pedig
balfelé tartott. Ez napságtól fogva nem komája a farkasnak a róka s ez
időtől fogva mondják azt a szóbeszédben: elsza... mint róka a komaságot.



A SZEGÉNY EMBER ÉS A KOMÁJA.[101]

  [101] Jelen népmondához hasonló, n. Erdélyi János úr által
                szerkesztett
  népmonda-gyűjteményben is megjelent. S ha e két népmondát
  összehasonlítjuk, úgy találjuk, hogy bennök az alapgondolat egy, de
  az előadási módban különböznek: ezért jónak láttam közölni.

  A gyűjtő.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint rostán a
lyuk, mint hálón a csomó; pedig oly szegény volt, hogy még a kenyérből
sem ehetett eleget.

Hogy szegény volt az ember: az egész faluban nem akadt komája, pedig tiz
sorjával is bejárta.

– No, ha már ebben a faluban nem akad komám, majd csak akad valahol; de
mégis keresek magamnak, ha mindjárt addig megyek is, míg a szememmel
látok, mig a lábom térdig el nem kopik!

Itt a szegény ember vetett a szerdásba négy vagy öt sült földialmát s
elindult a hosszú útra komát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer lát feléje közeledni valakit. Ez pedig nem
volt egyéb, mint maga a Krisztus; de ezt a szegény ember nem tudta, még
csak nem is álmodta.

– Hová hová, szegény ember? kérdi az istenfia.

– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még
se’ akadt senki. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig
a szememmel látok, mig a lábam térdig el nem kopik!

– Sose’ fáradj! ha elfogadsz: leszek én.

– Hát te ki vagy?

– Én vagyok a Mesiás, az Isten fia.

– Ej, te nekem nem kellesz, mert te egyiktől elveszed és a másiknak
odadod; egyiket felgazdagítod, a másikat pedig elszegényíted!

Azzal a szegény ember tovább ment. A mint mén, mendegél, egyszer
előtalált egy hosszú embert, ki nem volt más, mint maga a halál.

– Hová hová, szegény ember? kérdi a halál.

– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még
se’ kaptam. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig a
szememmel látok, mig a lábom térdig el nem kopik!

– Sose’ fáradj! ha elfogadsz: leszek én.

– Hát te, ki vagy?

– Én vagyok az isten postája: a halál.

– No te jó leszesz; mert te egyformán kaszálsz az úr rétjén.

És a halál lett a szegény ember komája; de ő a komáját semmivelse tudta
megkinálni; mert sem egy falat kenyere, sem egy korty itala, szóval
semmije se’ volt.

– Hallod-e te szegény ember, mondja a halál, egyet mondok, kettő lesz
belőle: te a mint látom igen szegény vagy, de majd felgazdagítlak én
téged, csak ide hallgass. Itt van egy csomó fű, tedd el ezt jó helyre,
akár a ládába, akár a mestergerendára. Ez a fű téged oly orvossá tesz,
hogy a híred hét világra szól; majd jőnek te érted még üveges hintóban
is, majd hínak téged még grófok-, herczegek- és királyokhoz is. Egész
mesterséged pedig csak ebből áll: te engem minden halottnál meglátsz; s
ha látod, hogy a lábánál állok, csak ebből a fűből adj be neki s tüstént
meggyógyul az; de ha látod hogy a fejénél állok, csak azt mondd: halál
ellen nincs orvosság! – s az azonnal meghal.

Ugy is lett. A szegény ember aztán eljárt gyógyítgatni s ha látta, hogy
halál komája a beteg lábánál állt, annak csak abból a fűből adott be egy
vagy két kanálnyit és az azonnal meggyógyult; ha pedig az a beteg
fejénél állott, csak ezt felelte: halál ellen nincs orvosság és az
tüstént meghalt.

Itt lelkem teremtette a szegény ember híre hét világra szólt, hogy itt
meg itt milyen jó doctor van; de el is jöttek érte üveges-aranyos hintón
még idegen országokból is s mindenki gazdagon megajándékozta.

Itt lelkem, mi kerül a dologból mi nem, a szegény emberből olyan gazdag
ember lett, hogy még a királynak is ő kölcsönzött.

Egyszer, sok idő mulva, kopogtat az ajtón a komája; de most bezzeg
megtudta ám vendégelni, még pedig úgy hogy az, míg él, sose’ felejti el;
egy kis lakzival ért fel.

– No koma, mondja a halál, ha te engem ily becsületesen megvendégeltél,
úgy hozza magával a becsület, hogy én azt visszaadjam. Azért jöjj el
hozzám vendégségbe, szívesen látlak.

Elmegyen a szegény ember halál komájához vendégségbe, hát mulatság
közben térül-fordul s látja, hogy a koczikon számtalan sok, ezer meg
ezer mécses ég, – ki tele, ki félig, kinek a fenekén itt-ott volt egy
csepp s az ilyen már csak úgy pislogott mint a Pilátus macskája, mint a
kialvó tűz; csak néha vetett egy-egy lobbot.

– Komám! hát micsodák ezek az izék? kérdi a szegény ember.

– Jobb, ha nem is kérded! felelt a halál.

– Talán ezzel a tengernyi sok mécscsel a pinczébe borért – vagy a
kamrába élelemért jársz?

– Jobb, ha nem is kérded.

– Ha szeretsz, ha igazi komám vagy: mondd meg, micsodák ezek?

– No koma, ha már oly igen rám estél, megmondom: ez az emberélet világa,
kinek-kinek van egy.

– Hát nekem van-e?

– Ha anyától születtél, van.

– De melyik az?

– Nem jó azt halandónak tudni!

– Ha igaz komám vagy, ha szeretsz, mond meg!

– Nem jó azt halandónak tudni; mert egy halál helyett hetvenhétszer
halnál meg!

– No látom, hogy nem szeretsz!

– Ha már annyira fartatsz, ott van a kosko mellett.

Oda megyen a szegény ember s megnézi a mécsesét, hát látja, hogy csak
itt-ott a fenekén van egy csepp; már alig pislogott. Ez nagy szeget
ütött a fejébe.

– Koma! hát én csak eddig élek?

– Bíz addig ott, koma!

– Hisz mindjárt kialszik; még vissza se mehetek!

– Annál jobb, nem kell messze fáradnod.

– De tüstént kialszik!

– Nem tehetek róla.

No ez abban maradt s folyt a mulatság újra tovább, mintha semmisem
történt volna. Egyszer az isten postájának valami dolga akadt, a gazdag
ember pedig térül-fordul, mit, mit nem cselekedett: egy másik mécsesből,
mely még egészen tele volt, a magáéba öntött, de ezt a halál mindjárt
észrevette.

– Mit cselekedtél, koma?!

– Semmit koma, semmit!

– Ne mond, tudom én azt, ha nem láttam is. Azért, a ki másnak vermet ás,
maga esik bele: csak egy imádság az életed.

– Engedj koma.

– Nem lehet!

– Engedj koma.

– Imádkozzál!

– Lábhoz koma.

– Imádkozzál!

Imádkozik a gazdag ember, elmondja a Miatyánkot, de a végéről mindig
kifelejtette az Ament. Igy a halál semmire se tudott vele menni;
akárhányszor elmondatta vele a Miatyánkot, a végéről mindig elhagyta az
Ament: e nélkül pedig nem halhatott meg. Igy jött vissza a szegény ember
a vendégségből, s igy nem halt meg.

Hogy haza ért a másvilágra, ezután is csak ugy járt gyógyitani mint
annak előtte. Még aztán is sokszor látta halál komáját, de ez őt sohasem
tudta levágni, mert az imádság végéről az Amen mindig elmaradt.

Midőn egyszer a szegény emberből lett gazdag ember tizenkét öles portát
épittetett volna: a halál fölöltözött ácsruhába s fölkereste a komáját.
Ez őt természetesen meg nem ösmerte. Itt a halál kivesz a csizmaszárából
egy mértéket s vele elkezdi ott a házat széltébe-hosszába méregetni.

– Mit mér majsztram, kérdi a gazdag ember?

– Ezt az épületet, s a mint látom a szarufák igen hibásan vannak
felállitva; egy jó szél ledönti.

– Ha hibásan vannak is: nem eb gondja! felelt gorombául a gazdag ember.

– Ez a mestergerenda is igen gyenge; nem sokára kettétörik.

– Ha ketté törik is: nem eb gondja!

– Ezek a gerendák is véknyak s rádásul meg kajszra állnak.

– Ha véknyak is, és ha kajszra állnak is: nem eb gondja.

– De ezek a léczek is gyengék.

– Ejnye, emilyen-amolyan pokolból jött kontárja, hogy gáncsoskodik a más
ember dolgában!

– Hát, hogy meri kend ilyen ember léttére azt mondani, hogy kontár
vagyok?!

– Milyen ember?

– Az olyan ember, a ki beszélni se tud; azt se tudja kimondani, hogy
Amen.

– No hát: Amen… Amen… Amen!

– No koma, mondja a halál, véged van! jer velem! Csak ekkor ismert a
szegény ember a komájára.

– Engedj koma.

– Nem lehet!

– Lábamhoz koma.

– Nem lehet!

– Csak addig, mig ezt a házat fölépitettem.

– Nem lehet!

– Ha nem lehet, hát vigyél!!



A VÉN KIRÁLY.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl, volt egyszer egy vén király s ennek három fia.

Itt, megbetegszik a vén király s halálos ágyán fekszik. – Bemegyen azért
hozzá a legidősb fia s kérdi tőle:

– Mit hagy, atyám?

– Azt a nagy várhegyet.

Bemegyen hozzá a középső is s kérdi tőle:

– Mit hagy, atyám?

– Azt a nagy várhegyet.

Bemegyen hozzá a legkisebb és a legkedvesebb is s kérdi tőle:

– Mit hagy, atyám?

– Azt a nagy várhegyet.

Itt, meghal a vén király, el is temetik, s a három fiú a nagy várhegy
ásatásához fogott.

Ássák, ássák, egyszer találnak egy nagy vasas ládát, a vasas ládában
volt egy serpenyő, a serpenyőn egy vasfedő, a vasfedő alatt egy kis
nyúl, a kis nyúlnak igen rövid volt a farka, mert ha hosszabb lett
volna, az én mesém is hosszabb lett volna.



A MEDVE ÉS A FARKAS.

Medve. Jó reggelt, farkas koma!

Farkas. Nekem ugyan nem jó; de azért fogadj isten!

M. Be szomorú vagy? tán valami bajod van?

F. Hadd el; ne boszants!… csak volt.

M. Tán éhes vagy? mert oly csikasz a horpaszod: mint valami szúnyog
kisasszonyé?

F. Az is, de más is.

M. De te véres is vagy! tán valamelyik atyádfiával küzdöttél?

F. Azzal ám, csakhogy a legerősebb, a leggonoszabb atyámfiával – az
emberrel volt bajom.

M. Hacsak ember!

F. Hacsak ember?… de koma, nincs annál erősebb állat!… De halld a
historiát, aztán beszélj. Igen megéheztem, pedig te is tudhatod, hogy a
gyenge malacz-, bárány-pecsenyét igen szeretem. Ezért bekullogtam a
faluba, de most az egyszer torkomra forrt; mert rokonom a kutya
fellázadt ellenem, s gazdájának elárult; ugatni, csaholni kezdett.
Kiugrik erre az ember s fényes farkával, mit ők baltának neveznek,
ugyancsak elpáholt, helybehagyott, hogy az irhámat alig tudtam tovább
czipelni.

M. Mondtam a mit mondtam, s most is azt mondom: hacsak egy ember!

F. De koma, én is mondtam a mit mondtam s most is azt mondom; nincs
annál erősebb állat!

M. Nézd koma, így tépném össze, mint ezt a galagonyabokrot. – Ezzel a
medve nagy mérgesen tövestül együtt kirántott egy galagonyabokrot s mint
a kenderszálat, pozdorjává, diribra-darabra törte.

F. Könnyű neked itt vitézkedni, a hol senki sincsen.

M. Ott is maczkó leszek én a talpamon, legyőzöm az embert.

F. Nem hiszem.

M. Nem?

F. Nem!

M. Hát fogadjunk.

F. Mibe?

M. Egy kövér nyúlba.

F. Nem bánom.

M. Itt a bocskom!

F. Itt a talpam!

Fogadtak abba, hogy a medve mindig legyőzz egy embert, s ezt a farkas
tagadta. E fogadás következtében lesbe álltak; az ország-út mentében egy
bokor megé elbújtak.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy gyermek.

M. Ember-e ez?

F. Nem.

M. Hát micsoda?

F. Ez csak lesz.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy vén koldús.

M. Ember-e ez?

F. Nem.

M. Hát micsoda?

F. Ez csak volt.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy fehér személy.

M. Ember-e ez?

F. Nem.

M. Hát micsoda?

F. Ez csak asszonyi-állat.

Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy lovas huszár.

M. Ember-e ez?

F. Ez már talpig ember!

Most a medve kiűlt a töltés[102] kellőközepére s elállta a huszár útját.
A farkas pedig csak a bokorban maradt, onnan nézte az egész dolgot.

  [102] Töltés: tájszó = ország-út.

Meglátja a huszár a furcsa út-levél vizitálót, elkáronkodta magát,
megtőltötte pisztolyait s kétszer rálőtt. Mind a két lövés talált, mert
a maczkó kissé megrázkódott, de azért fel se’ vette, csak ott maradt
elébi helyén.

A huszár se vette tréfára a dolgot, kirántván fényes kardját, a meztelen
fegyverrel beretválgatni kezdé az útlevél vízitálót, – természetesen
saját omló vére volt a meleg, a forró szappanléh.

De a medve sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem ízibe hátat
forditott. Bezzeg nem gondolt a fogadással s nem nézte, hogy hol mély az
árok hol nem, hanem illa berek nád a kert, tüskön-bokron keresztül a
vadon erdőbe menekült!

A huszár nem űzhette tovább, mert nagy pecsétü levelet vitt: így a
maczkó megmenekült a kész haláltól.

Egy hét múlva, a medve eddig betegen feküdt, – találkozik farkas
komájával s a következő beszédet váltottak egymással:

F. No koma, megnyertem a fogadást!

M. Meg bíz azt; megkapod a kövér nyúlat.

F. De már most csak elhiszed, hogy az ember a legerősebb állat?

M. Vagy akarom, vagy nem, el kell hinnem! Hanem soha világ éltemben nem
láttam én oly fura állatot, mint az az ember; mikor két lábra állva
feléje mentem, már vagy harmincz lépésről, mint a vadmacska a szemem
közé köpött, még pedig úgy, hogy még a bőröm is borsodzott tőle. De ez
még hagyján lett volna! de mikor hátulról kihúzta fényes nyelvét; mikor
ezzel nyalogatott, pofozgatott: teremtútse, ki nem tudtam állni, hanem
hátat forditottam!



BOLOND JANKÓ.

Volt egyszer egy szegény embernek egy bolondos fia. Hogy bolondos volt:
az apja semmitsem tudott rajta venni. Hiába vasalta a munkára: a bolond
mindenütt bolond, ha Bécsből hozzák is, vagy ha odaviszik is, – kapja a
lelkét, mit, mit nem cselekedett vele, elküldte szolgálni.

Elment Jankó szolgálni s beszegődött egy vén asszonyhoz. Három napból
állt egy esztendő s szolgált egy gombostőt.

A mint megyen, mendegél hazafelé, előtalál egy szénás szekeret, kapja a
lelkét, beleszúrta a gombostőt.

– Egyszer kereszt-útra értek; a szénás szekér hajszra, Jankó pedig
csáléra ment: ezért bolondos Jankó rákiált a szénás szekérre, hogy
álljon meg.

– Minek? kérdi a szénás szekér gazdája.

– Egy aranyszálat dugtam a szénás szekérbe: keressük meg!

Keresik, keresik, szálanként válogatják a szénát, egyszer valahára mégis
megtalálják a gombostőt s kérdik tőle, hogy valjon nem olyan volt-e?
Ilyen volt, ép’ ilyen volt, válaszolt a bolond s örült neki, mint vak
Laczi a két szemének.

Itt a mi Jankónkat előveszi a gazda s amugy magyar miskásan jól
meghányta, még pedig úgy, hogy szinte nyögött bele; mert hogy merte őt
bolondá tenni.

Itt a mi Jankónk nagy busan, nagy verten vánczorog haza s otthon kérdik
tőle, hogy mit szolgált?

– Egy gombostőt.

– Hová tetted?

– Egy szénás szekérbe dugtam.

– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni; hanem a kalapod mellé
szúrni s úgy haza hozni.

– Jól van apám-uram, majd máskor úgy teszek.

Jankó újra elment szolgálni. Három napból állt egy esztendő. Szolgált
egy eke-vasat.

Kapja a lelkét a bolond, mit, mit nem cselekszik, az ekevasat a kalapja
mellé szúrta s úgy vitte haza. Nehéz volt ez ekevas-bokréta, egészen
félre húzta a nyakát s úgy megfájdult belé, hogy miatta egy álló hétig
nyomta az ágy deszkáját.

– No mit szolgáltál? kérdik tőle.

– Egy ekevasat.

– Mit csináltál vele?

– Hát, a mint apám-uram mondta, a kalapom mellé tűztem; de igen nehéz
volt; majd kitört a nyakam belé.

– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni!

– Hát, hogy édes apám?

– Kötélre kötni s a hátadra vetni.

– No majd eztán úgy teszek.

Elment a bolond újra szolgálni. Szolgált egy borjút. – Ő tehát kötélre
kötötte azt, a hátára vette s úgy czipelte haza. A borjú természetesen
mig haza ért, megfúlt a kötélen.

– Mit szolgáltál, édes fiam? kérdik otthon.

– Egy borjút.

– Mit csináltál vele?

– A mint apám-uram mondta, kötélre kötöttem, s a hátamon haza hoztam.

– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni, hanem kötélre kötni,
szépen magad mellett haza vezetni, itthon az ólba kötni, szénát tenni
elébe, hogy egyék, s aztán megitatni a rocskából.

– No majd máskor úgy teszek.

Itt Jankó újra elmegyen szolgálni. Ekkor szolgált egy szép leányt. Ő
tehát kötélre kötötte a szegény leányt s maga mellett vezetgette. Hogy
haza ért: bekötötte az ólba, szénát tett elébe, hogy egyen. Mikor aztán
ilyeténképen dolgát végezte, bement a szobába.

– Mit szolgáltál, kedves fiam? kérdik tőle.

– Egy szép leányt, édes apám.

– Mit csináltál vele?

– Nem egyebet, mint, a hogy édes apám-uram mondta, kötélre kötöttem,
magam mellett vezetgettem s hogy haza értem, bekötöttem az ólba, szénát,
vizet tettem elébe, hogy egyék, igyék.

– Nem úgy kellett volna azt édes fiam, hanem megölelni, megcsókolni, s
kézen fogva haza vezetni.

– No majd máskor úgy teszek.

Összeadták Jankót a szép leánynyal s lakzit laktak. A lakzi előtt azt
mondja a menyasszony a vőlegénynek:

– Hallod-e te Jankó! te igen sokat szoktál enni, már pedig ez a
vőlegénynek nem illik, mert megszólják az embert: azért ha megnyomom a
lábodat, többet ne egyél!

Itt, behozzák a jóféle marhahús-, tyúkhúsleveseket, alig eszik Jankó
egy-két kanállal, beszalad a kutya s ráhágott a lábára: ezért Jankó
tüstént letette a kanalat s többet egy falatot sem evett. Kinálják
erősen, apja, anyja és a felesége, de nem evett, s mindenkinek csak azt
mondta, hogy már jóllakott.

Itt, elkövetkezik az estve. Ezért a vőlegényt meg a menyasszonyt
lefektették a kamrába. – Egyszer csak elkezdi Jankó:

– Szivem szép szerelme, jaj, be éhes vagyok!

– Hát te bolond, mért nem ettél?

– Ha megnyomtad a lábomat!

– Én?

– Te hát!

– Oh te bolond! hisz az a Bodri kutya volt. De, ha már oly szörnyen éhes
vagy, menj, ott a pánkon van egy kis körömfaladék[103], egyél belőle; de
vigyázz, mert ott paradicsom is van sorjába lerakva, valahogy abból ne
egyél.

  [103] Körömfaladéknak nevezik a lakodalomból megmaradt elemózsiát.

Bemegy a bolond a szobába, nem találta a körömfaladékot, kezibe akadt a
paradicsom, azt ette meg.

– No jóllaktál-e, kérdi a felesége?

– Jól ám, csakhogy igen émelygős izű volt, még most is kovályog a
gyomrom tőle, de a fejem is szédül.

– Óh te bolond! a paradicsomot etted meg!

– De én hányhatnám is!

– Hát eredj, ott az ajtó mellett van két fazék, az egyikbe tejfel van, a
másik pedig üres, aba rakodj bele.

Elmegy a bolond, bele disznókodik a tejfeles fazékba.

– Valjon nem a tejfeles fazékba hánytál-e?

– Biz én nem tudom; mert csakúgy czupogott.

– No bolond, úgy oda a tejfel! hanem takarodj tüstént s vágd a
kapufélfához.

A bolond ugy értette: az apja hátához, s a szegény öreg hátához vágta a
tejfeles fazekat, úgyhogy az csupa tejfel lett. A szegény öreg nem tudta
hogy mi leli, hogy honnan jön rá az áldás, ijedtébe kiszaladt a házból s
végig az utczán. A kutyák megérezték a tejfelszagot, utána mindenütt a
nyomába, összevesztek a tejfelen s lőn olyan nagy zsibaj, hogy az egész
falú mind fölébredt. Azt gondolták, hogy tűz van, a harangot félre
verték, s horták ide-tova a sok vizet.

Vissza megyen bolond Jankó a felesége oldala mellé s ez kérdi tőle, hogy
oda vágta-e?

– Oda bizon, erősité a bolond, hogy szinte nyögött belé.

– Kicsoda?

– Hát az apám.

– Oh te bolond, soha sem lesz neked elég eszed!

– De van nekem elég magamhoz képest.

– Az a baj! hanem eredj most kövesd meg.

A bolond úgy értette, hogy kövezd meg. Szed egy ingújj követ, s az épen
hazatérő atyját megkövezte.

– No megkövetted-e? kérdi tőle a felesége.

– Megám! csakúgy jajgatott!

– Kicsoda?

– Az apám.

– No már most csak fussunk, míg jól el nem vernek bennünket.

Elszaladtak. A mint a kerten kiértek, azt kérdi a feleség bolond urától,
hogy behúztad-e az ajtót?

– Nem.

– Hiszen te jöttél utoljára; szaladj vissza, húzd-be az ajtót.

A bolond úgy értette hogy hozd el az ajtót. Visszaszalad, leveszi az
ajtót, fölveszi a hátára s loholni kezd a felesége után.

Mikor már egy jó darabot a hátuk megett hagytak, a bolondnak nehéz volt
az ajtó, azt mondja a feleségének:

– Hej, anyjuk!

– No, mi baj?

– Segíts már te is vinni.

– Mit?

– Ezt az ajtót.

– Hát elhoztad?

– Hiszen te mondtad!

– Mondta, a bolond! de ha már itt van, hát czipeljük.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy vadon
erdőben értek. Itt ép’ 12 zsivány jött rájuk szemközt. Ijedtökben ezért
felmásztak egy fára; az ajtót is felvitték magokkal, nehogy erről a
zsiványok reájok ismerjenek. A 12 zsivány ép’ azon fa alá űlt le a
lopott pénzen osztozkodni. Itt elfáradt Jankó s már nem bírta tovább
tartani az ajtót, s ezért azt mondja a feleségének:

– Szivem szép szerelme! már nem birom az ajtót tovább tartani; mindjárt
leesik.

– Jaj, az istenért le ne ejtsd! mert csúfhalállal mulsz ki, zsiványok
keze által.

Késő idő után kántalni a holni! leesett!

Az ajtó ép’ egy beszélő zsiványnak úgy a fejelágyára esett, hogy az
rögtön elharapta a nyelvét.

Erre a 11 zsivány elszaladt világul mint a Kari lova, a sok pénzt pedig
otthagyták. A 12-ik zsivány is utána a többinek, hogy beszélni nem
tudott, mindig ezt kiabállta utánuk: emberlót! emberlót! – e helyett:
ember volt. A 11 zsivány még most is szalad, ha meg nem állt.

Jankó, meg a felesége aztán lejöttek a fárol, a sok pénzt fölszedték s
alig birták hazaczipelni.

A Jankó apja az igaz hogy beteg volt, de ennek a temérdek sok kincsnek
láttára egyszerre meggyógyult. És ez a sok pénz még bolond Jankónak is
meghozta az eszét.



NÉPTALÁNYOK.


I.

  Egy kis hófehér mezőben
  Buzog két gyönyörves forrás;
  Életből életet szíva,
  Hallgat tőle sírás-rívás.
  Édesb a czukornál,
  Csurgón csurgott méznél,
  Hajnali álomnál,
  Mazsolás rétesnél. [1]


II.

  Valamit látok, megvallom;
  Mégis azt a panaszt hallom:
  Hogy egyiknek, kedvezek, –
  A másiknak, bút szerzek. [2]


III.

  Kecskének kezébe,
  Szöcskének zsebébe
  Eszközül szolgálok,
  Százszor számítva is
  Négy betűből állok.
  Két első betűm jelent:
  Oktalannak házát;
  Utolsó kettő pedig:
  Világszép állatját.
  Ha van elsőbe’ lakód:
  Nyergeled a hátát. [3]


IV.

  Egy kis fris mezőben terem
  Csak két alma,
  A mely mellett forog
  A nyájasság malma.
  Gyócs annak fedele,
  Nem tatárka szalma,
  A ki kitanálja
  Nyugodott alatta. [4]


V.

  Ház vagyok, de nem palota,
  Laknak születésem óta.
  Ütés verés
  A fizetés.
  Oktalan jár szavam után,
  Találja ki mindezek titán. [5]


VI.

  Egy gazdánál négyen vagyunk,
  Pár, párjával igaz testvér.
  Hájat eszünk s ha koplalunk:
  Belünk azt csikorogva kér.

  Hegyen-vőlgyön kergetődzünk,
  Forogva egymás után futunk,
  Soha egymást utól nem érjük,
  Mégse’ válhatik el utunk. [6]


VII.

  Hallottál-e csodát
  Hatot e világon?
  Hetediket mondok –
  Minden ráhallgasson!
  Gyors paripa nyargal
  A hitvány bárányon,
  Meg nem tántorodik,
  Sőt nyerít vastagon. [7]


VIII.

  Kerek mint az alma,
  Piros mint a rózsa;
  Rétes, de nem béles,
  Ettem, de nem édes. [8]


IX.

  Három lába,
  Egy farka,
  Ma is volt a
  Markomba. [9]


X.

  Kivűl, szőrös,
  Belűl, nedves;
  Legényeknek
  Igen kedves. [10]


XI.

  Mért sír dórika?
  Azért sír dórika,
  Hogy nincs vér a derekába. [11]


XII.

  Tündér vagyok,
  És látható,
  Tenger vagyok,
  Nem úszható;
  Viz is vagyok,
  Nem iható;
  Testem pedig
  Nem fogható. [12]


XIII.

  Alma vagyok,
  Fán nem termett;
  Élő engem
  Holtan evett. [13]


XIV.

  Mond meg fiú, hogy hívják –
  Mint e mesébe írják –
  Azt a nagy szemfedelet,
  Mely ki- s betakarva volt
  Haldokló anyánk felett. [14]


XV.

  Mig fiatal: leáll neki,
  Ha megvénül: feláll neki. [15]


XVI.

  Mondj nekem oly vizet –
  Ha felelni mernél –
  A melyik szélesebb
  Mélységes tengernél;
  Mégis ha bele mégysz,
  Alig ér bokáig.
  Mondjad hát, ne törjed
  Az eszed sokáig. [16]


XVII.

  Hácskón jőttem, hácskón mentem,
  Arany gyűrűm elvesztettem;
  Hold meglátta, nap felkapta,
  Csillag kebelébe dugta. [17]


XVIII.

  Nagyobb egy lónál,
  Kisebb egy disznónál;
  Mégis befér a lócza alá. [18]


XIX.

  Amott egy fa
  Ága nélkül,
  Rászállt madár
  Szárnya nélkül;
  Mind megette
  Szája nélkül. [19]


XX.

  Sírok-rívok, mindig sírok,
  A testemmel mig csak bírok.
  Annál jobban, ha fölvesznek,
  Annál jobban, ha letesznek. [20]


XXI.

  A hol van ni Dávid háza,
  Vonóját hogy húzza-rázza;
  Tizenkétszer összerontja,
  Tizenkétszer újból rakja. [21]


XXII.

  Mi lehet az az erős állat,
  Mely maga elbír egy házat. [22]


XXIII.

  Köny nélkül sir dórika,
  Vér nélkül van dereka.
  Sirását nem csitítjuk,
  Sőt magunkat vidítjuk. [23]


XXIV.

  Néma vagyok, holtan élek;
  Én általam mégis élnek.
  Ha tökütött nem az eszed;
  Ha nyelvemen tud a nyelved:
  Te általad élve élek,
  Néma létemre beszélek. [24]


XXV.

  Kerek erdőt járattam,
  Marok vesszőt vágattam,
  Megjegyeztem:
  Otthagytam;
  Érte mentem:
  Elhoztam. [25]


XXVI.

  Ide hallgassatok,
  Arra a mit mondok:
  Mi állat, a melynek
  Négy lába, négy szeme,
  Huszonnégy a körme? [26]


XXVII.

  A kertembe’ van egy fa,
  E fának van több ága;
  Fatetején van egy ház,
  Abba’ egy- vagy háromszáz. [27]


XXVIII.

  Zöld burokba’ születtem,
  Mikor aztán nagy lettem,
  A nadrágom kifeslett
  És az úrfi leesett. [28]


XXIX.

  Pehely vagyok, de nem lúdé,
  Víz is vagyok, de nem kúté,
  Tápláló édes testén,
  Bunda vagyok tél idején. [29]


XXX.

  Senki, És, valaki
  Laktanak egy házban.
  Elment Senki vadászni,
  Valaki madarászni:
  Ki maradt otthon? [30]


XXXI.

  Fót hátán, fót,
  Soha tű benne nem volt. [31]


XXXII.

  Miből lettem, megmondandom, –
  Megfejtés, nem én gondom:
  Fából vagyok, vasból vagyok,
  Hogyha használsz, hasznot hozok.
  Ha pihenek: szegen ülök;
  Ha dolgozom: nem csücsülök.
  Mint gyűrűnek nincsen vége:
  Úgy nem akadsz az enyémre. [32]


XXXIII.

  Érez levén, tudok szólani,
  Tüdő nélkül kiáltani,
  Az élőket hivogatom,
  A kimultakat megsíratom. [33]


XXXIV.

  Világszép éltembe,
  Lyuk volt én palotám,
  Mig ágaskodhattam,
  Fekete volt ruhám;
  De már holtom után,
  Veres az én ruhám.
  Ha te kitanálod:
  Úgy leszesz jó komám. [34]


XXXV.

  Vadon a hazája,
  Van derék bundája;
  Sokszor midőn lánczos:
  Igen furcsa tánczos;
  Lomhán jár, kel, forog,
  Ha szól, mindig morog;
  Soha sincs jó kedve:
  Mi ez, ha nem…? [35]


XXXVI.

  Anyám volt a gáton,
  Tűzön vala gomba,
  Jó vala Gálnak dolga,
  Míg anyja vala Gálnak. [36]


XXXVII.

  Ép’ ilyen:
  Szarka átszáll a tiszán,
  Hordóbor az oldalán,
  Kutya űl a farkán,
  Szalonna függ az állán. [37]


XXXVIII.

  Piros vagyok mint a rózsa,
  Kerek mint a krajczárocska;
  Fehér ajtó szélén ülök…
  Találjátok ki, mit őrzök? [38]


XXXIX.

  Az egész világot átéri,
  Mégis egy tyúk átlépi. [39]


XXXX.

  Fehér a földje,
  Fekete a magva,
  Lúd szántja,
  Ember hajtja. [40]


XLI.

  Lepke röpül szárnyatlan,
  Ne kérd: mennyi? számatlan!
  Jő egy ember lábatlan,
  Mind megeszi szájatlan. [41]


XLII.

  Fúrták, faragták;
  Mégis feneketlen hagyták. [42]


XLIII.

  Magasabb a toronynál,
  Vékonyabb a zsinórnál. [43]


XLIV.

  Se’ ablakja, se’ ajtaja;
  Mégis négyen laknak abba’. [44]


XLV.

  Úton megyen döndörre,
  Hátán viszi kenderét.
  Ha nem szánnám döndörét:
  Meggyújtanám kenderét. [45]


XLVI.

  Körül-körül csupa fa,
  A közepe nyi..ha..ha. [46]


XLVII.

  Még az apja megse’ lett,
  Már a fia sindelez. [47]


XLVIII.

  Hídon megyen, nem dobog,
  Vízen megyen, nem locsog,
  Sáron megyen, nem pocsog. [48]


XLIX.

  Ha leteszik is sír,
  Ha felveszik is sír,
  Ha szomszédba viszik is sír. [49]


L.

  Ha rám nézesz, visszanézlek;
  Ha rám nevetsz, lenevetlek;
  Tiszta, igaz és hű vagyok,
  Zsákba macskát nem árulok. [50]


LI.

Midőn egy magyar leánytól azt kérdezték, hogy hány éves, következőleg
válaszolt:

Én, annyi a mennyi! az anyámasszony két annyi, az apámuram pedig öt
évvel idősb anyámasszonynál, mindhármunk ideje pedig száz esztendő.

Kérdés: hány éves volt a leány, az anya és az apa? [51]


LII.

Midőn egy másik magyar leány előtt, ki lúdjait hajtogatta hazafelé,
valaki azt találta mondani: amott megyen húsz lúd, az imigy felelt:

Akkor volna az húsz lúd, ha annyian, meg fél annyian volnának!

Kérdés: hány volt a lúd? [52]


LIII.

Mennyi ez? három öreg, hat nagy, kilencz südő, hat malacz? [53]


LIV.

Egyszer két deák kapott egy kulacs bort, melyben épen nyolcz itcze bor
volt. Minthogy kiki a maga borát máshol akarta megpityizálni; minthogy
semmiféle mérőedényök nem volt, csupán két kulacsuk, még pedig az is az
egyik három és a másik ötitczés: kérdés, hogy mérhették kétfelé a bort,
hogy sem az egyik, sem a másik meg ne csalódjék? [54]


LV.

Ha egy véka búza harmincz garas: mi az ára egy három garasos czipónak?
[55]


LVI.

Mikor fél a nyúl? [56]


LVII.

Hogy van az: hogy félszemü ember többet lát egy szemével, mint te
kettővel? [57]


LVIII.

Ki tud minden nyelven beszélni? [58]


LIX.

Mi ez? erdőben-berdőben fejetlen kutya ugat. [59]


LX.

Miféle kő van legtöbb a vízben? [60]


LXI.

Mi nélkül nem lehet el a szántás? [61]


LXII.

Hogy lehetett az, mikép Putnokon az országos vásár alkalmával egy disznó
Hétfelé szaladt? [62]


LXIII.

Hány tojást tudnál éhomra megenni? [63]


LXIV.

Mikor lehet a vizet rostában hordani? [64]


LXV.

Hogy van az: hogy a szomszéd faluban fát vágnak, mégis ide hull a
forgácsa? [65]


LXVI.

Amott van azon a fán húsz veréb, ha én abból tizet lelövök, hány marad a
fán? [66]


LXVII.

Láttál-e már kenderből tornyot? [67]


LXVIII.

Mi nem rezeg a malomban? [68]


LXIX.

Miért hunyja be szemét a kakas, mikor kukurikul? [69]


LXX.

Mi áll a vásárban három lábon? [70]


LXXI.

Mi van ebben a házban csinálás, fúrás-faragás nélkül? [71]


LXXII.

Mikor fut a hegy a nyúlnak? [72]


LXXIII.

Mi áll egyenesen az ágyban? [73]


LXXIV.

Hány szeg kell a jól elkészített vasas szekérbe? [74]


LXXV.

Volt-e nálatok estve? [75]


LXXVI.

Mi az? ágzik-bogzik, mégsem virágzik? [76]


LXXVII.

Hány hét varjú? [77]


LXXVIII.

Mire esik a nyúl mikor meglövik? [78]


LXXIX.

Mi fa nem ég meg a tűzön? [79]


LXXX.

Hol nem lophat a tolvaj semmit? [80]


LXXXI.

Hogy irnád le egy betűvel ezt a szót: Izsák? [81]


LXXXII.

Mi hasonlít legjobban egy fél szalmaszálhoz? [82]


LXXXIII.

Melyik a legtűzesebb ló? [83]


LXXXIV.

Mit tud a néma legjobban? [84]


LXXXV.

Hol kaszálják a szénát? [85]


LXXXVI.

Micsoda ló lát hátul is oly jól mint elől? [86]


LXXXVII.

Melyik a legszúrósabb tő? [87]


LXXXVIII.

Hány évig tartott a harmincz éves háború? [88]


LXXXIX.

Mikor nedvesül meg a föld eső, hó és öntözés nélkül? [89]


LXL.

Micsoda állat bír el egy házat? [90]


LXLI.

Hány hét a világ? [91]


LKLII.

Mi eszi meg magamagát? [92]


LXLIII.

  Ha lelked tenyérre teszed:
  Vizet velem nem merítnél,
  Ha mérés közt Mathusálem
  Életet s megannyit élnél.
  Asszonyok megtánczoltatnak;
  Mégis vernek agyba-főbe…
  Találj ki, hogyha nem korpa,
  De fris ész van a főbe. [93]


FELÓLDÁS.

  [1] Anyatej.
  [2] Tükör.
  [3] Olló.
  [4] Emlő.
  [5] Kolomp.
  [6] Kocsikerék.
  [7] Hegedű.
  [8] Vöröshagyma.
  [9] Lábas.
  [10] Kulacs.
  [11] Hegedű.
  [12] Délibáb.
  [13] Krumpli.
  [14] Köd.
  [15] Mák.
  [16] Harmat.
  [17] Harmat.
  [18] Nyereg.
  [19] Gyertyavilág.
  [20] Láncz.
  [21] Hold.
  [22] Csiga.
  [23] Hegedű.
  [24] Betű.
  [25] Menyasszony.
  [26] Lovashuszár.
  [27] Mák.
  [28] Dió.
  [29] Hó.
  [30] Év.
  [31] Fejes káposzta.
  [32] Szita.
  [33] Harang.
  [34] Rák.
  [35] Medve.
  [36] és
  [37] Értsd úgy, miként mondva van.
  [38] Pecsét.
  [39] Kerékvágás.
  [40] Irás.
  [41] Hó.
  [42] Kémény.
  [43] Eső.
  [44] Dió.
  [45] Júh.
  [46] Szita.
  [47] Füst.
  [48] Holdvilág.
  [49] Láncz.
  [50] Tükör.
  [51] A leány volt 19, az anya 38 és az apa 43 éves.
  [52] Nyolcz.
  [53] Huszonnégy.
  [54] Először tele töltötték a három itczés kulacsot s azt az öt
                itczésbe kotyogtatták; aztán másodszor is tele öntötték
                a három itczést, s azt újra az öt itczés kulacsba
                fordították; de minthogy a középső kulacsba csak öt
                itcze fért: így a bárom itczés kulacsban maradt egy
                itcze bor. Most a tele öntött öt itczés kulacs tartalmát
                vissza fordítottak a nyolcz itczésbe, a legkisebb
                kulacsban maradt egy itcze bort pedig az öt itczésbe
                kotyogtatták, s aztán harmadszor is tele töltötték a
                három itczés kulacsot a legnagyobb kulacsból, s azt az
                öt itczés kulacsba fordították. Így a középső öt itczés
                kulacsban, úgyszinte a legnagyobb nyolcz itczésbe is 4–4
                itcze bor maradt. –
  [55] Három garas.
  [56] Mikor ketté vágják.
  [57] Csak úgy, hogy ha te a félszemű emberre tekintsz, csak egy szemét
                látod, míg ő, ha rád tekint, két szemedet látja.
  [58] A viszhang.
  [59] Fejsze.
  [60] Vizes kő.
  [61] Fordulás nélkül.
  [62] Csakúgy, hogy Putnok közelében fekszik Hétfalu, s affelé szaladt.
  [63] Egyet; már a többi nem éhomra lenne.
  [64] Mikor megfagyott.
  [65] Harangszó.
  [66] Egysem.
  [67] Láttam mikor kenderben állottam.
  [68] A sötétség.
  [69] Azért, mert könyv nélkül is tudja.
  [70] A lábos.
  [71] A repedés.
  [72] Mikor nyársra húzzák.
  [73] Sárgarépa.
  [74] Egy sem.
  [75] Volt.
  [76] A patak.
  [77] Hét.
  [78] A szőrén.
  [79] A tréfa.
  [80] A hol semmi sincs.
  [81] Egy zsákra irnék egy I betűt.
  [82] A másik fele.
  [83] A kandalló.
  [84] Hallgatni.
  [85] Sehol, mert már le van kaszálva.
  [86] A vak ló.
  [87] A temető.
  [88] Harmincz évig.
  [89] Mikor a harmat esik.
  [90] A csiga.
  [91] Mával is kevesebb.
  [92] Gyertya.
  [93] Rosta.

_Wigand K. F. könyvnyomdája Pozsonyban._



TARTALOM.

  A kigyóbőr 3
  A szárdiniai király fia 41
  Vízi Péter és Vízi Pál 79
  Kilinkó 123
  A kerek kő 143
  A farkas és a róka komasága 159
  A szegény ember és a komája 173
  A vén király 183
  A medve és a farkas 187
  Bolond Jankó 195
  Néptalányok 205



[Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:
  Page 8,   "megrázkodott s lehultt"
  changed to "megrázkodott s lehullt"
  Page 8,   "teremsetek elő nekem"
  changed to "teremtsetek elő nekem"
  Page 9,   "– Edes anyám!"
  changed to "– Édes anyám!"
  Page 11,   "Háromnapja volt még"
  changed to "Három napja volt még"
  Page 12,   "a kertkellőközepén"
  changed to "a kert kellőközepén"
  Page 12,   "hozzátok el tünderország"
  changed to "hozzátok el tündérország"
  Page 14,   "Először kivűlról"
  changed to "Először kivűlről"
  Page 27,   "égi manna, melylyeket"
  changed to "égi manna, melyeket"
  Page 28,   "pihend kimagad"
  changed to "pihend ki magad"
  Page 32,   "helylyel-közel elültetett napsugár virágokat, melylyek"
  changed to "helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek"
  Page 35,   "nem halottál róla valamit?"
  changed to "nem hallottál róla valamit?"
  Page 47,   "ha van bártorságod"
  changed to "ha van bátorságod"
  Page 47,   "az örödögnél csak félgrádussal szebb"
  changed to "az ördögnél csak félgrádussal szebb"
  Page 47,   "elkiálltotta magát"
  changed to "elkiáltotta magát"
  Page 50,   "kérte a Kuvikót"
  changed to "kérte a Kuvikot"
  Page 50,   "saját halálos itétetét"
  changed to "saját halálos itéletét"
  Page 63,   "irigyli a mi allapotunkat"
  changed to "irigyli a mi állapotunkat"
  Page 65,   "megnem ette"
  changed to "meg nem ette"
  Page 107,   "nagy üstök és katlonakhoz ért"
  changed to "nagy üstök és katlanokhoz ért"
  Page 110,   "én eszem szalonnát, de eszel békát"
  changed to "én eszem szalonnát, te eszel békát"
  Page 115,   "csúszó-mázsó állatok"
  changed to "csúszó-mászó állatok"
  Page 121,   "anyjuk kiszabaditására idultak"
  changed to "anyjuk kiszabaditására indultak"
  Page 138,   "Itt Kilinko"
  changed to "Itt Kilinkó"
  Page 138,   "magasabbra tudja hajtani"
  changed to "magasabbra tudja hajítani"
  Page 138,   "no hajtísd fel!"
  changed to "no hajítsd fel!"
  Page 141,   "élt a gyanúperrel –,"
  changed to "élt a gyanúperrel, –"
  Page 147,   "nem hozott e"
  changed to "nem hozott-e"
  Page 161,   "de mégis megvolták ők"
  changed to "de mégis megvoltak ők"
  Page 165,   "faltalálta magát"
  changed to "feltalálta magát"
  Page 165,   "Mit csinálcsz"
  changed to "Mit csinálsz"
  Page 223,   "Mi eszi meg magamagát"
  changed to "Mi eszi meg magamagát?"]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Eredeti népmesék (1. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.