Title: A magyar nép muvészete (1. kötet) - A kalotaszegi magyar nép muvészete
Author: Malonyay, Dezso
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A magyar nép muvészete (1. kötet) - A kalotaszegi magyar nép muvészete" ***


images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)



A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE

ELSŐ KÖTET

A KALOTASZEGI MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE

SZÁMOS SZAKÉRTŐ ÉS MŰVÉSZ KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL

IRTA

MALONYAY DEZSŐ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1907

_Minden jog fentartva_

Franklin-Társulat nyomdája.



BEVEZETÉS

[Illustration: BÁNFFY-HUNYAD (_nagyközség._)]

_A magyar politikai életben, társadalmi, irodalmi és művészeti téren oly
hatalmasan, olyan tudatosan s reméljük, annyira termékenyítően talán még
soha sem lüktetett a nemzeti érzés, mint manapság. Politikai és
mívelődési törekvéseink mindinkább gazdagodnak nemzeti tartalomban s
kultúrmunkánkat egyre erősebben jellemzi a nemzeti büszkeség, amelyhez
jogot az a meggyőződésünk ád, hogy a magyar az ő erkölcsi és szellemi
gazdagságával – miután a multban már tanúbizonyságot tett történelmi
jelentőségéről – nagy jövendőre hivatott._

_E hivatást betölteni: ez a mi nemzeti törekvéseink célja, ez vezet
bennünket, amikor a magyar népben szunnyadó erőt ébresztgetjük,
szorgalmazva annak fokozatos fejlesztését is._

_A természettudományi gondolkozás – állítólag az emberi haladás e nagy
diadala – eleinte szívósan tiltakozott a nemzeti eszme ellen, még pedig
az úgynevezett egyetemes emberi boldogság érdekében; apránkint azonban,
az elméletek gyakorlati csődje után, megértettük, hogy az emberiség
magasabb céljai mégis csak leghamarább és legbiztosabban valósíthatók
meg az egyes nemzetek keretein belül. Ma már átalánosan valljuk, hogy
amint a természet különböző tehetséggel látta el az egyes embert s e
tehetségek a különböző viszonyokhoz mérten különbözően fejlődnek, úgy az
egyes népek, az egyes nemzetek is különböző tehetségekkel vannak
felruházva s e tehetségek, különböző viszonyaik szerint, különbözően
fejlődnek. Valamint egyenlő joga van minden egyes embernek, hogy erejét
s tehetségét szabadon fejlessze mindaddig, amíg embertársa erejének és
tehetségének szabad fejlődését nem akadályozza, úgy hasonló jog illet
meg minden egyes nemzetet. Ennyi, és ez a nemzet jogosultsága. Az az
ezerféle sajátosság ugyanis, – amelyeknek végtelen és végtelenül
jellemző sorozata a fajok kiválása folytán, az éghajlat s az állami
berendezkedések különfélesége révén, minden népnél más és más módon
fejlődve ki, más és másfélekép is érvényesül, – sokkal határozottabb és
önállóbb egyéniséget ád az egyes nemzeteknek, semhogy az egyetemes
emberi boldogságért közösen küzdő haladás nélkülözhetné azt az erőt,
amelyet a nemzeti eszme rejt magában. Hogyan nélkülözhetné tehát azt az
erőt, – mely részint a biztató mult emlékeiből, részint az igérkező jövő
reménységéből táplálkozva, legszilajabban s legtermékenyítőbben ragadja
meg a néplélek alkotó kedvét, – hogyan nélkülözhetné maga a nemzet?
Hiszen a nemzet csupán a népben szunnyadó erkölcsi és szellemi
gazdagsággal, csakis e gazdagság fejlesztésével és értékesítésével
szolgálhatja a haladást, – elismerést biztosítva ezáltal úgy az ő
nemzeti léte jogosultságának, valamint jövendőkre szóló történelmi
hivatásának is._

_Nem elfogult, nem önös, vagy fenhéjázó sovénség, ha így okoskodik a
magyar. Élni akarunk, igazi életet, a magunk magyar életét akarjuk élni,
természet szerint, jog szerint._

_Nem mintha áltatnók magunkat, hogy csak egy pillanatra is kiléphetnénk
a kor s az emberiség haladásának közösségéből, – de az emberi fejlődés
átalános törvényeinek való meghódolás mellett minket a mi államjogi és
politikai helyzetünk parancsoló erővel kényszerít, hogy mennél
teljesebben megkeressük és megtaláljuk önmagunkat. Mert másra kire
számíthatunk? Testvéreink nincsenek s hol vannak barátaink?
Szorongattatásaink s élethalál-harcaink közepette ki törődött valaha a
mi megmentésünkkel? Ki hordta szivén érvényesülésünket, boldogulásunkat?
És itt vagyunk mégis. A magunk erejéből, a magunk böcsületéből, – ami
csalhatatlan záloga annak is, hogy itt is leszünk, – annál erősebbek,
életteljesebbek, a nagy míveltségnek, az egyetemes emberi boldogságnak
annál fegyverzettebb harcosai és annál méltóbb osztályosai, mennél
inkább magyarok tudunk lenni, igaz, öntudatos, kemény magyarok._

_Kis tüzet elolt minden szellő, a nagy tüzet a vihar is csak éleszti. Az
izzó, a lobogó nemzeti érzést szítja a veszedelem, de ha gyatrán
pislákol csak, elhamvad a szellőtől is. Pedig, ma aligha van még
Európában nép, amelynek nemzeti életét sajátságos államjogi helyzete oly
veszedelmesen fenyegetné, mint fenyegeti a magyarét. Fenyeget ez a
veszedelem állandóan. Szerencsénkre: a nemzeti hevület nálunk elemi
erővel tüzelte a lelkeket akkor is, amikor az, látszólag, egész
Európában szinte kihamvadt a népek érzéséből. A fokozatos népesedéssel
karöltve járó vándormozgalmak s a törvényes házasság lehetősége
valamennyi keresztény nép között, csaknem végkép nivellálták Európában a
fajkülönbséget; a kereszténység, mint vallás, nem támogatta a nemzeti
különállást, mert – eltekintve az «egy akol, egy pásztor» egyenesen
nemzetköziességet hirdető parancsától – a kereszténység sehol sem
vehette föl azokat a nemzeti sajátosságokat, amelyeket az ókori vallások
mindenütt megőriztek s amelyek azokat a pogány vallásokat szinte az
állami intézmény alkotó részéve avatták. Megszünt az egyes népek
elszigeteltsége is; a vasút, a kereskedés, a sajtó mind közelebb hozták
egymáshoz a népeket, a folytonos és egyre közvetetlenebb érintkezés még
inkább megnehezítette a nemzeti sajátosságok megőrzését. A jellemző
nemzeti erkölcsök és szokások rohamosan tünnek el, mindinkább
hasonlítunk egymáshoz, a nyelvkülönbségen kívül hova-tovább alig marad a
nemzeti jellegnek egyéb dokumentuma, mint a mult emlékei s a művészi
alkotások, illetőleg ez alkotásokon a művészi sajátosság._

_Ne feledjük: a mi önálló nemzeti egyéniségünket veszélyezteti még az
is, hogy itt több fajta nép szorult össze egy államba. Már pedig az
ilyen összezártság nem igen válik a nemzeti jelleg erősbödésének javára;
a közös éghajlat, a közös intézmények s a társadalmi élet és érintkezés
ezer befolyása révén a nemzetiségek közelebb jutnak ugyan egymáshoz és
közelebb mihozzánk, de viszont mi is ugyanily mértékben vagyunk kitéve a
kölcsönös hatásnak s a nemzeti jelleg tisztasága megsínyli ezt. Az
eszmék és nézetek sajátos és egyéni alakulásának egyik alapoka már ott
van magában a nyelvkülönbségben, – nemzeti tulajdonságaink megőrzése és
fejlesztése tehát már csak annál inkább szükséges. Külön jogot nyilván
csak külön egyéniség követelhet és teremthet magának. A nemzeti
jogosultság fogalmának gyakorlati megvalósítására tehát elengedhetetlen,
hogy az, aminek számára nemzet név alatt jogosultságot követelünk, az
mindenekelőtt határozott, sajátos egyéniség legyen és ilyenül meg is
maradjon._

_Nemzeti egyéniségünket, a mi helyzetünkben, a multak emléke – ha ez a
mult még oly dicső volt is – a kegyelet mélabús emlékezetével meg nem
védelmezi. Nem ment meg bennünket, bármint óvjuk, maga a nyelvbéli
különbözőség sem, jóllehet a nyelv hatalmas bástyája a nemzeti
különállásnak s huzamosan megbir a legádázabb pusztító szándékkal is.
Történelmünk szolgál erre példákkal. De a nemzet nyelve se győzhetetlen.
Nemzeti jellegünkben meg nem véd, magyar voltunkban meg nem tart, csak
maga az alkotásokban nyilvánuló eleven élet, csak a saját erős
kulturánk, csak a haladó és fejlődő magyar műveltség._

_A nemzeti kultúrák remekei közül való a művészet, s azt mernők
állítani: igazán művészi remekkel csak a nemzeti erejök teljességében
lévő kultúrák szolgáltak. És milyen hálás nemzetének a művészet!… Eötvös
József báró, aki pedig államférfiú is volt, nemcsak művész,
meggyőződéssel hirdette, hogy egy-egy népdal olykor nagyobb befolyással
volt az állam sorsára, mint a legpompásabb államtudományi elméletek._

_A művészet gyakorlati értékének bizonyítására szót vesztegetni ma már
talán fölösleges, – de minthogy mi a magyar nép művészetét és kizárólag
a képzőművészet keretei közt megnyilatkozó művészetét óhajtjuk e munka
folyamán bemutatni: eleve hangsúlyozni kivánjuk, mi értéke van nemzeti
szempontból ennek a népi művészetnek._

_Meg kell állapítanunk, hogy mint minden művészetnek, a képzőművészetnek
nemzeti értéke is kizárólag csak attól függ, hogy a művész mily gazdagon
és milyen tökéletességgel tudja szóhoz juttatni alkotó temperamentumát,
mely része ama nép alkotó temperamentumának, amelyből ő származik._

_E megállapításra szükség van, nemcsak azért, mert hatásában a
képzőművészet, természeténél fogva, sokkal kevésbé közvetetlen, mint az
irodalom, vagy a zene, hanem azért is, mert éppen a magyar képzőművészet
még fiatalabb, semhogy nemzeti formái idáig egységes stilussá
tömörülhettek volna, semhogy a nemzetinek minősíthető művészeti őselemek
tudományosan megállapítva, vagy csak összegyűjtve is volnának._

_Ez a bizonytalanság, vagyis inkább ez a tájékozatlanság adott módot s
ád módot még ma is arra a sok visszaélésre, amit főleg a magyar
képzőművészet terén a nemzeti művészet oly népszerű lobogója alatt
elkövetnek azok a könnyelműek és szélhámosok, akik minden
reformkorszakban pazarul burjánzanak. A művészet valódi céljával
homlokegyenest ellenkező és a művészet értékét csökkentő ama
megalkuvást, mely a hazai témáknak még kontár kézzel való érintését is
magyar érzésnek és egyben művészi erénynek tudja be, saját üzleti
céljaikra kihasználták nálunk is az élelmes félművészek, felcifrázva
munkájukat magyaros sallanggal. Pedig éppen a magyarság művészi
tartalmának és művészi értékének megőrzése szempontjából, éppen mert
fajtánknak, a magyar életnek és viseletnek, a hazai vidéknek eleddig
jóformán parlagon hevert festőiségét is ki kell aknáznunk nemzeti
művészetünk érdekében, – utasítsuk vissza ridegen ezt a szélhámosságot.
Nem esik sem a jogos nemzeti önérzet, sem a komoly néprajzi tudomány
rovására, ha kimondjuk, hogy a magyar paraszt holmija, háza, temploma, a
magyar parasztélet környezete és jelenetei lehetnek igen érdekes és
becses dokumentumok tudományos néprajzi szempontból, de művészi értéke
csak annak a népi alkotásnak van, amelyben festői, plasztikai,
szerkesztésbeli, vagy diszítési szépségekben nyilvánul meg a nép alkotó
temperamentuma; művészi hasznát csak annak a népi holminak vesszük,
amelyet ösztönszerű, naiv, de annál egészségesebb szépérzékkel alkot és
diszít a mi csudálatosan művész parasztunk. Kissé erőszakosan ugyan, de
éppen ennek folytán és erre a célra kérjük ki e munka során a
népművészetet az etnografiától._

_Különbség egyes művészek között csak a művészi értékben lehet s ez az
érték aszerint emelkedik, amint a művész saját kora művészi áramlatainak
az élén halad, vagy ha éppen korát is megelőzi; – nemzeti érzésben, ezt
akarjuk hinni, egyenlők mindannyian. Hiszen a művészben, aki magyar,
úgy-e, nem is lehet más hit, más érzés, csak magyar? Nem is lehet. Nem,
ha ugyan időközben el nem idegenedik utánzott idegen külsőségek révén.
Mert ez a veszedelem, éppen mint magát a nemzetet, megnyomoríthatja a
művészt is. Ezért szükséges, hogy a művész mindaddig itthon maradjon,
amíg művészi egyénisége fejletlen, ezért szorgalmazzuk, hogy a magyar
művész, mielőtt megismerkednék az idegen művészetekkel, megtanulna saját
nemzetének jellemző kifejezéseit._

_De ha – amint magunk is bevalljuk – a magyar képzőművészet nemzeti
formái nemcsak hogy egységes stilussá tömörítve, de tudományosan
megállapítva, sőt még csak összegyűjtve sincsenek, hol veszi a magyar
művész a kifejezési módokat, amelyek nemzeti jellemünknek a jegyei?
Hogyan keressük ki az eddig oly sok osztrák, német, bajor, olasz,
francia és angol hatás alatt fejlődött hazai képzőművészetből, az idegen
utánzás folytán annyira meghamisított és elkorcsosított formák közül
azokat az elemeket, amelyek eredeti mivoltukban nem fejezhettek volna ki
egyebet, mint a magyar művészi alkotó hevületnek egyéni
megnyilatkozásait? Mert ha van nemzeti jelleme a magyarnak – mint
ahogyan van minden nemzetnek – benne kell annak lennie, látnunk,
éreznünk kell azt a vonalak lendületében, a szinek harmóniáiban, a
plasztikai formák változatában csakúgy, mint ahogyan kicsendül az a
magyar népdal ritmusából; benne kell annak lennie a kompozicióban, a
szerkezetben, a fölépítésben csakúgy, mint ahogyan benne van a magyar
prozódiában, a magyar nóta belső ritmusában, dallamának jellemző
felépítésében._

_És benne is van._

_Ott kell keresni, ahol még megtalálhatjuk: a nép művészetében. Ott,
ahol költészetünk is rátalált zamatos és eredeti magyarságára._

_Keressük a magyar paraszt építkezésében, házának berendezésében,
templomának diszítésében, viseletének színösszetételeiben,
faragcsalásában, szövésében, fonásában, varrogatásaiban, üde, dévaj,
mindig arányos és anyaghoz alkalmazkodó diszítő kedvének, szín- és
formaérzésének megnyilvánulásaiban, – bízvást kereshetjük s megtaláljuk
ezerféle művészi kezemunkájában. Művészet, – mert hiszen egészséges
alkotó kedvének, ösztönszerű szépérzésének eredménye, – művészet mindaz,
ami ily módon a magyar paraszt keze alól kikerül, kezdve kerítésének
fonásától magafaragta sírkövéig; művészet, s annál becsesebb, mert
aránylag szűk körre szorulva, életének oly kicsinyke keretei között,
háza, földje, temploma és temetője körében adja ki mindazt, ami alkotó
kedvétől és tehetségétől telik s e kicsiny keretek közt művészetének
tartalmassága az idők, nagy idők folyamán úgy meggyarapodott,
egyszerűsége annyira áttisztult, hogy a maga nemességében helyenkint
megközelíti a klasszikus kulturák alkotásait. Olyan a művészete, mint ő
maga, ahol még érintetlenül maga tudott maradni a magyar paraszt. Nem
ismerünk egyszerűségében nemesebb, egységesebb, arányosabb életet.
Tiszteletet gerjesztő békés egységben telik le az egész, egy hivatása
van és azt betölti a végső célig arkaikus méltósággal; egész lényében,
egyetlen mozdulatában sincs egy parányi hazugság s a legteljesebb
harmóniában van önmagával és környezetével, bölcsőtől a sírig._

_Ezt az egyszerű, szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen, mert nemzeti
természetünkre és mivoltunkra egyedül jellemző művészetet gyűjtögetjük
össze s mutatjuk be e munka folyamán._

[Illustration: B.-HUNYAD (_nagyközség_)]

_Az eredet és a kialakulások kérdésének ezerösvényű útvesztőjét
kerüljük; nem avatkozunk a fajok keveredése, az idegen szomszédság és
egyéb kölcsönhatások folytán támadható vitákba sem, – sőt óvakodunk
akármilyen tudományos rendszernek eleve való fölállításától is, nehogy a
mi igénytelen anyaggyűjtő munkánk elé magunk vessünk gátakat._

_Ha úgy tetszik, csak egyszerű képeskönyv ez, a magyar nép
művészkedéséről beszámoló képeskönyv._

_Ahogy Kriza János a «Vadrózsák»-at szedegette örök-üde bokrétába, amint
népköltészetünk gyűjtői böngésznek a rég leszedett, már-már ugarba vesző
tőkéken, – mi is úgy cselekszünk, csak annyit akarunk s bár annyira
vihetnők. Kutatjuk azt, ami már kallódik, összekeresgéljük ami még van,
mentjük a pusztulástól, hogy megőrizhessük, hogy bemutassuk,
megismertessük és meg is szerettessük minél több magyar emberrel: népünk
művészetének azokat a termékeit, amelyek, hitünk szerint, a magyar
művészetben, iparban, minden munkánkban hasznosíthatók lennének s amit
össze kell szedni, föl kell dolgozni, mielőtt pótolhatatlanul és végleg
el nem pusztulnak a pótolhatatlan magyar paraszttal együtt._

_Amit itt nyújtunk, az még nem a magyar stilus. Lelkesít azonban
bennünket az a tudat, hogy nehány szekér hasznavehető matériát mi is
hozunk. A magyar művészek föladata, hogy kikeressék az így gyűjtött
anyagból az értékes és fejlesztésre alkalmas részt, azt fölhasználva s
nyomukon ők maguk is átkutatva a népi művészet kincstárát, végre is
biztosabban szolgálják és segítsék elő azt a természetes evoluciót,
amelynek során – s csakis így – eljuthatunk a sovárogva várt nemzeti
stilushoz, a nemzeti kifejeződés módjaihoz._

_Vállalkozásunk tehát a következő: keresünk hazánkban, a nép körében,
lehetőleg mennél többet abból, amiben fajunk szépérzéke – a meséiben,
dalaiban, szokásaiban, sőt babonájában is kifejeződő költői érzését
kiegészítőleg – a legjellemzőbben nyilvánul. Célunk: fölkutatni a magyar
művészi alkotókedv ösztönszerű érvényesülésének kezdetleges
próbálkozásaitól kezdve, el a már fejlettebb motivumokig lehetőleg
mennél többet; menteni az elkallódástól azt, amink van és így a nemzeti
jelleg megőrzésében erősíteni, irányítani, fejleszteni fajunk
alkotókedvét; megmutatni, bizonyítani és igazolni fajunk művészeti
érzékének, rátermettségének és készségének sajátosságát, erejét, becsét
s ezzel közvetve és közvetetlenül segíteni a nemzeti elem érvényesülését
izlésünkben, művészetünkben és iparunkban; gyarapítani a nemzeti
önbizalmat, tanítani a magunk többrebecsülését, valamint megbecsülését
annak, ami a miénk, gátat vetni az idegenből özönlő művészeti és
iparművészeti nivelláció elé, – ez vállalkozásunknak erkölcsi tartalma
és ez a célunk._

_Sorra vesszük hazánk magyarlakta részeit, annál tüzetesebben, mennél
exponáltabb az illető vidék, s röviden ismertetve, jellemezve az ott
lakó népet: leírjuk és képekben bemutatjuk templomát, temetőjét, házát,
otthonát, kertjét, őt magát, ruhaviseletét, házi és munkaeszközeit,
megkeresve mindezeken azt, amivel ösztönszerűleg és tudva szépérzékét
elégíti ki. Megkeressük, legalább is nyomozzuk népünk izlésének
eredetét; kutatjuk szín- és formaérzésének természetét s irányát;
sorraszedjük a magyar építés mintáit és a magyar diszítési elemeket.
Különösen foglalkozunk a művészkedő népi ipar magyar termékeivel,
vizsgálva kitűzött célunkhoz mérten a szövést, az agyag-, a fa-, csont-,
bőr- és fémművességet, ahogy azt a nép még míveli. És tőle magától, a
néptől kérjük magyarázását annak, hogy amit csinál, miért csinálja úgy,
ahogy csinálja, s e közvetetlen forrásból szerzett, de minden naivságuk
mellett is jellemző adatokat egészítjük ki a saját magyarázatainkkal.
Törekvésünk, hogy e munkát túlságos elmélet ne terhelje, de minden
részében személyesen megkeresett és ellenőrzött, szigorúan hű, pontos, a
tudós számára is föltétlenül megbízható, becsületes adatok
felhasználásával készüljön az egész. Olyan könyvet akarunk csinálni,
hogy építőink, képfaragóink, festőink, műiparosaink közvetetlenül is
hasznát vehessék, egyben pedig szolgálja, közvetve, iparunkat és
kereskedelmünket; segítsen a megismerés által magán a népen, segítsen
azzal is, hogy ismertetvén az egyes vidékek háziipari tevékenységét,
amiben művészetük leginkább nyer kifejezést, érdeklődésünk révén
fokozzuk az ő öntudatos működésüket, hogy nemzeti alapon megindult
közgazdasági törekvéseinkbe kapcsolhassuk népfajunk különböző sajátos
tehetségeit._

_Az a törekvésünk, hogy vigye ez a mű is, minden betűjével, a magyar
zamatot, a magyar szellemet, a magyar lelket kultúránkba. Nincs olyan
porcikája a magyar eredetiségnek, aminek elveszése, aminek parlagon
hagyása és meg nem őrzése pótolhatatlan vesztesége ne lenne mívelődésünk
nemzeti jellegének, így tehát egész kulturánknak. Mennyi veszett már
el!… Mentsük, a mi még megmenthető._

[Illustration: KALOTASZEGI VARRÓ LEÁNYOK.]

_Vállalt munkánkat öt év alatt óhajtanók befejezni, adván az öt év
folyamán öt ilyen kötetet, mint ez az első._

_Ennek az első kötetnek az anyagát Erdélyben, a kalotaszegi falvakban
gyűjtöttük; az erdélyi székelység és Torockó művészetével foglalkozunk a
második kötetben; a harmadik kötetünkben a dunántúli magyarság
művészetéről lesz szó, a negyedik és ötödik kötetben kerül sor a nagy
Alföldre, a Felvidékre s az északkeleti Hegyaljára._

_Nemzeti közérdeket óhajtván szolgálni a magunk kis cselekvésével is,
kötelességünk ismételten számon adni, mely ideák irányítottak bennünket,
e dolog elvégzésére vállalkozván._

_A művészetek történetében világosan kifejeződésre jut az a jelenség,
hogy a művészetek megujhodása és föllendülése mindig akkor vette
kezdetét, amikor a nemzeti sajátosságok fölismerése, azoknak
megbecsülése és érvényesítése révén a fajbéli elemek ősformái, illetve,
érintetlenül megőrzött népi elemei vegyültek a magukat túlélt iskolai
hagyományok közé. A nemzeti nyelv, poézis, egész irodalmunk, zenénk, ott
kezdi új és nagy jövőre hivatott életét, amikor a néphez fordult
fölfrissülésért, meggazdagodásért. Képzőművészetünk és ipari művészetünk
a külföldi nemzetek versenyre buzdító hatása alatt sokáig a külföldről
vette ihletét és formanyelvét, ebben pedig már eleve ott volt az a
biztos veszedelem, hogy mi a versenyben csak vesztesek lehetünk:
művészetünkben hijja lesz az éltető eredetiségnek. Ma már maga a külföld
követeli tőlünk, hogy szellemi termelésünkben ne csak azt adogassuk
szüntelen, amit tőle vettünk a kezdéshez kölcsön, de bizonyítsuk
életképességünket, ha van, a magunk teremtő ösztönének, saját
tudásunknak érvényesítésével. Az egészséges fejlesztés alapja adva
vagyon. Népünk, sok viszontagsága között és a gyorsan nivelláló modern
kor sodrában sem veszítette még el művészeti őserejét, ha a viszonyok
súlya alatt vergődve is, de alkot folyton: kincsei, a nemzeti művészet
alapelemei és művészetünk nagy jövőjének forrásai megvannak, csak meg
kell keresni, csak sürgősen kell megkeresni (mert veszti már a nép
boldog jó kedvét, kénytelen szükségleteit és naiv fényűzését a gyáripar
olcsóbb termékeivel kielégíteni) és be kell vinni minden művészi magyar
holmit a nemzet közismeretébe és oda kell adni valamennyit a
művészeteknek még idejekorán, hogy vegyék hasznát. És ha arról van szó,
hogy idegen hatásokat hogyan kell a mi magyarságunkban felolvasztani,
hát azt is jó lesz a mi népművészetünktől megtanulni._

_Ebből iparunk és kereskedelmünk húz közvetett hasznot: termelésünk lesz
eredetibb, tehát keresettebb, tehát jövedelmezőbb._

_Összekapcsolódik ez a nép erkölcsi és anyagi jólétének gyarapításával;
mert ha a nép tudatára ébred a háziiparában kifejeződő művészet elismert
szépségének és hasznosságának, korcsmai züllés helyett csakhamar
szívesebben fordul a kedvét is szolgáló munkához, ami, jól tudhatjuk,
természetében van. Bizzunk talán abban is, hogy a magyar föld népe a
saját kisgazdaságát a kifejlődő háziiparhoz szükséges nyerstermékek
mívelése révén intenzivebbé tehetné, sok elkallódó munkaerőt
hasznosíthatna; a munkája révén feléje irányuló figyelem és érdeklődés
folytán pedig önérzetében, a vagyonos elem iránt való bizalmában
erősbödik, nemesbedik és boldogabbá lesz._

_Nem hihet s nem hisz boldogulásunkban, aki erre, lemosolyogván, azt
mondja: ábrándozás!_

_Nem ábrándozás ez._

_Aminthogy az sem ábrándozás, hogy hasonló munkákkal, közvetetve,
nemzeterősítő politikánkat is szolgálhatjuk. Szolgáljuk már azzal is,
ami hasznot a magyar kulturának, a magyar faj munkaképességének, faji
öntudatra ébredésünknek hajtunk véle. Szolgálhatjuk az államalkotó
magyar faj közé ékelődött nemzetiségek előtt kialakuló kulturális
tekintély szervezésével; szolgálhatjuk a fajbéli ellentálló erő
jelentékeny fokozása által; végül – hogy egyebekre ki ne terjeszkedjünk,
bár igen közvetetlenül érdekelheti a nemzetiségi politika különböző
irányú vonatkozásait – hasonló munkák segíthetik megőrizni, védeni,
erősíteni éppen azt, ami magyarságunknak minden mástól különböző
sajátossága lévén, vesztével éppen magyarságunk gyöngül meg és veszhet
el._

_Itt az első kötet._

_Erdélylyel, a legexponáltabb hazarészszel kezdtük, lévén az eredeti
sajátosság pusztulásának veszedelme ott a legfenyegetőbb._

_Munkám elején kedves kötelességem köszönetet mondani nagyrabecsült
érdemes barátomnak, _Berczik Árpád_nak; ő buzdított, hogy munkához
lássak, karonfogott s ő kopogtatott vélem a minden nemzeti ügy
szolgálatában áldozatkész _Franklin-Társulat_nál._

_A programot, a munkatervet _K. Lippich Elekkel_ együtt készítettük; a
vezető eszméket együtt állapítottuk meg; nincs egy lépésünk, amelyet
nélküle tettünk, kezdve a legelsőtől s ha Isten éltet bennünket, vélünk
marad az utolsóig. A magyar kultusz-kormány gondosan megmérvén
vállalkozásunk fajsúlyát, kiemelendő áldozatkészséggel fordult ügyünk
felé, s hogy a munka erkölcsi biztosítékait fokozza, a minisztérium
művészeti szakreferensét, _Koronghi Lippich Elek_ dr. tanácsost,
megbízta dolgunk ellenőrzésével._

_A kereskedelemügyi m. kir. minisztérium is gondjaiba vette ügyünket,
mit hálásan kiemelvén, köszönetünket nem hallgathatjuk el _Szterényi
József_ kereskedelemügyi államtitkár úrral szemben; a földmívelésügyi
minisztérium körében _Bartóky József_ miniszteri tanácsos úr volt ügyünk
pártfogója._

_Ehez az első kötethez javamunkájukkal járultak dolgozótársaim:
_Edvi-Illés Aladár_, _Juhász Árpád_, _Kriesch Aladár_ festőművészek,
_Medgyaszay István_ építőművész, _Telegdy Árpád_ bánffi-hunyadi
rajztanár, _Groó István_, az Orsz. Iparművészeti iskola tanára, és
_Rózsa Miklós_ dr. író; föstöttek, rajzoltak, vélünk együtt fényképeztek
és gyűjtöttek, segítettek a megírásban és a szerkesztésben._

_Együtt hiszünk a dolgunkban._

/R _Budapest, 1906 január 1._ R/

[Illustration:]

[Illustration: VASÁRNAP DÉLUTÁN, KÖRÖSFŐN. (I. tb.)]



A NÉPMŰVÉSZETRŐL

[Illustration: KALOTASZEGI BOGLYÁK.]

A művészetek eredetének rejtelmeit máig se oldatták meg, bár a tudomány
sokat foglalkozik feszegetésükkel. Több okoskodás áll előtérben. Igen
érdekes a Darwiné. Ő a szépérzést s e réven a művészetek fogamzását nemi
alapon magyarázza: a nőstény hajlandóságáért küzdvén, az állatvilágban
is rendesen a legszebb, a legformásabb, a fürgébb és ügyesebb hím a
győztes. Ebből az alapfelfogásból indult ki Grant Allen is, az ember
esztétikai érzésének fejlődéséről írott munkájában, – szerinte is, a
nemek vonzalmán és viszonyán alapul az eredendő, az ősi szépérzés. Ez az
elmélet azonban sokszorosan adósunk marad a művészetek keletkezésének
megmagyarázásával; nem tudja, például, okát adni annak sem, hogy mi az
összefüggés a nemi-kiválás és ama nem vitatható tény között, hogy a
magánosan élő ősember is rajzolgat már, amikor alakokat karcol kőbe,
fába, a rénszarvas agancsának lapjára. Hogy a magánosan élő ősember is
ismerte a szerelmet?… Iromba állatalakjaival aligha gondolhatott
szerelmi hódításra.

A német Lazarus a pihenési és a szórakozási elemet minősíti alapvetőnek
a művészetek keletkezésében. Ugyanezt az elméletet szőtték tovább,
változatosan tarkítva, Spencer is, meg Groos is, – de azt az esetet,
például, hogy eme úgynevezett játékot, a művészetet, nem egyszer
végkimerülésig űzi a pihenésében szórakozó ember, nemcsak hogy a
játékelmélet meg nem magyarázza, de még Spencer «erőfölöslege» sem.
Schiller föltevése szerint is, a gyermek játékából fejlődött az ember
művészkedése; Conrad Lange az illúzió szükségletéből, Ribot a képzelet
alkotnivágyó ős erejéből, Taine a környezetsugallta utánzási
szükségletből magyarázza a fejlődést.

A legújabb elmélet – amelyet talán biológiai, vagy hasznossági
elméletnek nevezhetnénk – a színérzéket és formaérzéket, legelemibb
ténykedésében, valamely ősrégi hasznosság folytán legteljesebben
kifejlett idegpálya üzemének tekinti, mely eredeti hasznosságát a
fejlődés folyamán elveszítvén, egyre szélesebbkörű és mind újabb
örömökkel társult s ezek az örömérzetek már esztétikai gyönyörűségek
voltak. Ennek az elméletnek meg van legalább is az az érdeme, hogy
megmagyarázza azt az örömet, amelyet bizonyos geometriai formák és a
részarányosság keltenek az emberben; merthogy ezek csakugyan
«szépséghatások», az nyilvánvaló, hiszen diszítéseiben ezeket az elemi
motivumokat a legkezdetlegesebb nép is alkalmazza.

A népművészet tanulmányozása közben, mind elfogadhatóbbnak találjuk azt
a föltevést, hogy a geometriai diszítésekben nyilvánuló örömérzet
bizonyos olyan ősrégi jelek és ábrázolások megszokásában leli
magyarázatát, amelyek valaha hasznossági okokból keletkezve és
évezredeken át alkalmazva, annyira befészkelték magukat az emberek
lelkébe, hogy látásuk, ismerős voltuk örömet szerzett akkor is, amikor
hasznossági rendeltetésök már régen megszünt; a kezdetleges házieszközök
eredeti formáit s vonaldiszítéseit ma is alkalmazza a nép, a primitiv
ízlésű ember égetendő agyagedényeire is rákarcolja, rányomkodja azokat a
mintákat, amelyeket fonott kosárba s kasba helyezett agyagedényein
évezredeken át megszokott. E kérdéssel behatóan és érdekesen foglalkozik
Jászi Oszkár, «Művészet és Erkölcs» című munkájában. Idézzük, nem azért,
hogy véle a fejlődési folyamat messzire elvezető útjára térjünk, de mert
szükségünk van annak a megállapítására, hogy a kezdetleges ember, tehát
a kezdetleges diszítő művészet is, legszívesebben azokat a formákat
alkalmazza, amelyek legeredendőbb szükségleteivel vannak összefüggésben
s amelyekben, ennélfogva, legősibb örömét is lelte. A falusi ember, az
öntudatlanul s ösztönszerűen művészkedő nép elsősorban azokat a
díszítési elemeket alkalmazza, amelyek valamelyes vonatkozásban vannak
az ő foglalkozásával és az őt körülvevő természettel. E kezdetleges
szépérzésbe – amely már nemesebb, mint az, mely csak a táplálkozás és a
nemi vonzódás örömeiből fakad – a fejlődés folyamán egyre szövevényesebb
elemek vegyülnek: szóhoz jut a fajszeretet, érvényesül a vallás
szentsége, a hazafiúi érzéssel együtt nyilvánul meg, s talán ez a
legerősebben, a kenyéradó föld szeretete.

A fejlődés folyamán azonban, marad minden nép művészetében mégis valami
sajátosan közös vonás, ami bizonyos egységes jelleget ád minden egyes
nép művészetének. Ez az egységesség az illető nép nemzeti jellegében
gyökeredzik; hogy ez a nemzeti jelleg micsoda és miként kerül a
művészetbe, arról már szólottunk, – a kérdés most az: hogy az egységes
nemzeti jelleg keretében mint jut önálló és külön jelleghez egy-egy
vidék művészete?

Az egyéni alkotó szabadság, a föltaláló, képzelő és teremtő erő, vagy
akár a csapongó szeszély, nemcsak hogy egyebünnen nem fakadhat, mint az
illető egyén környezetéből és a környezethez fűződő, a környezet
költötte eszmetársulásokból, – de ami mindezt irányítván, egyszersmind
korlátozza is, az szintén csak a környezet. A falu pedig, – annak az
egyszerű művésznek, a népművésznek környezete, – már elszigetelt
helyzete folytán is, sokkal maradibb, lassabban haladó, régihez
ragaszkodóbb, semhogy az egyéni szabadságot korlátok közé ne fogná,
korlátok közé fogván így a közös termelést is. Ez ád olyan önálló és
külön jelleget egyes falvak s az egymásra utaltabb vidékek munkájára, de
viszont, ez akadályozza meg olyan szerencsésen, hogy egyesek
hitbuzgósága, vagy korlátozottsága eredeti jellegétől végképp
megfoszthassa a népművészetet. A célszerűségi elem is tetemesen
hozzájárult, hogy a népművészeti alkotások, bizonyos kedvezően
elszigetelt területeken, eredeti és közös jellegükben mind máig
megmaradhattak; a művészileg tökéletlenebb munkát se löki suttba a falu,
ha valamelyes hasznát veheti. Megóvja a parasztot a művészi
kicsapongásoktól a szokás is, a falu könyörtelen közízlése. Hiszen
művészetről, művészkedésről, műalkotásról szó sincs a faluban,
mesterségről van szó s az első kérdés, az első föltétel: érti-e
mesterségét az atyafi? A többi, ami nékünk művészet, az nékik már csak a
ráadás, az a hasznavehető, a jó, a célszerű holminak csak a cifrája. A
fő, hogy az iga föl ne törje a bivaly nyakát, azután következik, hogy
milyen színes, mennyire hímes az az iga; a fő, hogy a sulyok helyesen
marokra álljon a mosóasszony kezében, – hogy milyen díszes, az már a
szerelmes legény szíveskedése, téli időtöltés, amikor a földmíves
embernek nincs egyéb okosabb dolga, hát öli az időt, faricskál.

[Illustration: SÁRVÁSÁR, FALU.]

A falu egységes jellegű művészetét a közös munkálkodás teremtette s így
formálódtak azok a helyi különlegességek, amelyek azután falunkint
önállóan, szinte függetlenül fejlődtek tovább. Egy-egy házban, egy-egy
udvaron találkozunk egyénibb ízléssel, találunk változásokat,
eltéréseket, de összeütközésbe ez sem kerül soha a közös helyi
felfogással. A falvak festői voltát nyilván abban leljük, hogy jóformán
mindenik falu más- és másmilyen, ha van is rajtuk helyi jelleg; annak a
falusi embernek eszeágában sincs, hogy szépíteni akarja a természetet,
viszont, szabad fejlődésében sem akadályozza s csak azt irtja, ami
valamely gazdasági szempontból akadálylyá válik. Soha paraszt ember,
például, fát nem ültet esztétikai célból, – de fáit, szabad, természetes
kifejlődésükben nem is zavarja, nem idomítja.

Meg kell értenünk a nép alkotási ösztönének indító erőit, ha művészetét
meg akarjuk érteni. Érzéseinek a paraszt, kivált a szűkszavú, a nyugodt
természetű, a nemesen zárkózott magyar paraszt nehezen ád kifejezést,
nem is igen tud hozzá, de meg, mintha a férfiasság rovására menne,
ugyancsak módjával árulja el azt, ami a szivében van. Ez a bájosan naiv
esetlenség nyilatkozik meg művészi, soha ne feledjük, öntudatlanul
művészi munkájában is. Nincs meghatóbb, mint amikor a szerelmes
parasztlegény egy-egy magafaragta hímes sulykon, egy-egy díszes
kapatisztítón, egy-egy cifrázott gereblyenyélen vallja kezdetleges
művészkedésével a választott hajadonnak, hogy «szeretlek»… És éppen az
ilyen szeretettel, az ilyen érzéssel készült holmi a legbecsesebb
művészi szempontból is.

Az idők folyamán sokat és nagyot változik a falu s a falu művészete is.
A templom, a kastély, a szomszédos város, fejleszt a nép művészetén, de
aztán annál többet árt is neki. Vegyük Kalotaszeget. Elszomorító,
siralmas az, hogy amint a falvak során közeledünk Jegenyén, Egeresen át
Kolozsvár felé, mennyire szürkül s minden részében, házaiban,
utcaajtóiban, holmijában, viseletében, mennyire eltucatosodik a szép
színes, az a művészi világ. Öli a város, öli a nép művészetét az olcsó,
a rikító, a kófic gyáripar; szokásait, erkölcsét, gyönyörűséges
viseletét eszi a város; a kolozsvári határban már halottjait is csak
olyan tucatmódra temeti s nyoma sincs a bokrétás, lobogó pántlikás
fejfának a temetőben.

A városi művészet ugyan eredetileg a falutól tanul formanyelvet,
teknikát, de csakhamar a saját szükségletei, saját ízlése szerint
módosítja s vezet a város, – a falu a városba jár tanulni. Szerencse,
hogy számos anyagi, hasznossági külső ok mellett, a paraszt már
természeténél, életmódjánál fogva is, oly konzervativ hajlandóságú, hogy
mégsem veszett ki teljesen a nép művészetéből minden jellegzetes
sajátosság. A paraszt nem szivesen válik meg kipróbált holmijától, házi
s gazdasági eszközeit nem szivesen cseréli. A város egyre új és újabb
formákat vesz át s eszel ki, – a falu hű az egyszer már elfogadotthoz, a
megszokotthoz, és legföljebb csak azt módositja, ha ferdítve is. Érdekes
példák vannak erre az épületdíszítésben; Brassó vidékéről ágazva, a
Székelyföldön, Lövétén, Homoród-Almáson, Karácsonyfalván, Oklándon,
Ujfalun, Zsomboron, Mirkvásáron át, a vasúti állomásig,
Homoród-Kőhalomig, valóságos parasztbarokk fejlődött ki. Befolyással
voltak a politikai és vallási ellentétek; egy-egy szabadabb, önállóbb
szellemű faluban feltünik valami erősebb tehetség s elárasztja
virágzásával az egész környéket; általában, ahol teljesebb a politikai
szabadság, ahol gazdasági függetlenség, vallási béke van s a falu elég
távol esik a várostól, ott önérzetes a paraszt, ott megbecsüli, szereti
otthonát, földjét és ott bizonyosan találunk önálló, eredeti, ma is
virágzó népművészetre. Hogy az eléggé független, olykor dúsgazdag
alföldi falvakban miért oly kevés a művészet, – erre a kellő helyen
keressük meg a választ.

[Illustration: SÁRVÁSÁRI UTCAAJTÓ.]

Végzetesen nagyot változtatott a falvak jellegén és jellemén, tehát
művészetükön is, a vasút. A XIX. század közepe óta rohamosan satnyul a
nép művészete, veszíti eredetiségét, üdeségét, bájos közvetetlenségét,
annyira, hogy ma már jóformán csak a vasúttól messzire eső helyeken
lehet szó egészséges népművészetről, de teljesen érintetlenül talán
seholsem maradt minálunk. Az összehasonlító, mívelt ízlés híjján, de meg
a kinálkozó olcsóbbság révén is, a paraszt nem a szépet, nem a jobbat,
tehát nem a drágábbat választja a városi holmiból, hanem az olcsóbbat, a
cifrát, a feltünőt, a mutatósat, tehát a mindenféleképp hitványabbat. Az
is baj volt, hogy a mult században akkor, amikor a falu annyira közelebb
jutott a városhoz, a városi iparművészet is satnya, cifra s hazug
külsőség volt, kopott hagyomány, minden eredetiség nélkül. A városi
módihajhászat, az idegen portéka után való mohó kapkodás, a parvenű
ízlés állhatatlansága mételyezte meg a falu tiszta levegőjét is, – az
igazi paraszt, művészetével együtt, szinte elpusztult tőle.

Ami aránylag épen maradt, vagy megmaradt belőle: a népművészet fejlődése
különböző vidékek szerint különböző. Vannak vidékek, ahol a falvakban
ugyanazt a stilusfejlődést találjuk, mint az illető vidék városaiban;
viszont, vannak olyan vidékek, ahol máinapig is egészen kezdetleges,
valósággal ősrégi az építkezés, régi minden szerszám, minden holmi, sőt
találunk minden ismert stilustól különböző, eredeti formákat. Az egyéni
találékonyság az újabb és újabb tapasztalatokkal karöltve, hol
gyorsabban, hol lassabban, de változtattak a népművészet jellegén
mindenütt. Bizonyos azonban, – s ez általános törvény a népművészetben –
hogy a falu művészete mérhetetlenül konzervativebb a városénál. Jellemző
erre az a századosan lassú, az a tempós átalakulás, amelynek folytán a
hajdan egyetlen helyiségű parasztház több helyiségűvé gyarapszik, –
vannak viszont diszítési elemek, amelyek, mint a burján, olyan pazarul
lepnek el egyes vidékeket. A renaissanceot, például, nálunk egyes
helyeken megkedvelték s helyesen is alkalmazták, másutt viszont a
felismerhetetlenségig eltorzították; jellemző azonban a nép teremtő
kedvének egészséges voltára, hogy a parasztművészet renaissanceában
mindenütt valami sajátságos vidámság nyilatkozik meg, ahol szineket
alkalmaz, ott valósággal tobzódik a meleg szinekben s formáinak ötletes,
merész, friss fordulataival túltesz a hamar sablonosodó polgári
renaissanceon. De hiszen a tiszta, naivul romlatlan néplélek, lehetetlen
is, hogy menten ki ne érezte volna a renaissanceból éppen a derűs
karaktert; tudjuk, különben, hogy Európa összes államai között, elsőnek
mi fogadtuk magunkévá az olasz renaissance-művészetet s az, a
kastélyokból, diadalmasan vonult le a magyar nép művészetébe, a pogány
és keresztény, az ősrégi és középkori elemek békésen keveredett,
egymással pittoreszken megférő társaságába. Ha nem csalódunk, éppen a
renaissance elemek jelentkezésével egyidejűleg kezdődik a paraszt-otthon
átalakulása, akkor lesz világosabb, kényelmesebb az otthon, akkor
kezdenek a külső díszítéssel is többet törődni; cifrábbra faragják a
gerendákat, csipkézik, formásítják a zsindelyt, szépítik a ház homlokát,
a kezdetlegesen pontozott és mereven vonalozott rajzok tökéletesebb
ornamentummá képződnek; a nyers és merev régi szinek között halovány és
tört szinek jelentkeznek; diszítenek bévül a házban is, festik a falat,
rajzosabb lesz a bútor, formásabb a házieszköz, szabad tere nyilik a
paraszt ösztönszerű díszítő kedvének. A változatosságot tetézi a
művészkedési kedvvel együtt járó versengési hajlam, mely a közvetetlen
szomszédságban élő, a maga szűk kis világára utalt parasztban
természetszerűleg még erősebben jelentkezik, mint a városi emberben;
egy-egy vidék népművészetét tanulmányozva, azt hihetnők, hogy egyes
családok, szomszédos telkek, sőt egyes testvérfalvak szinte vetekednek a
művészi feladatok legbonyolultabb, legkülönfélébb megoldásában,
garmadával eszelik ki a diszítőelemek új meg új csoportosítását,
kifogyhatatlanok a formaújításban s a színpazarlásban, a virtuskodásban,
néha egészen a lehetetlen túlzásokig. Ezért, de még amiatt is, mert a
parasztművészet minden látható következetesség és megokolható sorrend
nélkül változtatta formanyelvét, meglehetősen bajos a régibb emlékek
korát megállapítani; a tizennyolcadik s tizenkilencedik század még,
néhol, oly tisztán alkalmazza a román és gót elemeket, hogy az illető
korra esküdnék az ember. Különben, épp ebben is meglátszik az a
különbség, amely a nép érzés- és gondolatvilágát annyira megkülönbözteti
a városiak érzés- és gondolatvilágától. A városban gyorsan múlik, hamar
hal a szokás, a hazai hagyomány – s a divat pedig nem kiméli a nemzeti
érzést sem; város és város között csekély a különbség a falvak között
lévő roppant ellentétekhez képest, s mindez megérzik a városi művészeten
és meg a falu művészkedésén. A városban, úgyszólván, az ellentétek
összeolvadása jellemzi az iparművészetet, a falu művészetében az
ellentétek fentartására fejtenek ki szívós erőmegfeszítést.

De még a faluban nincs is akkora hatalma a korszellemnek. Szinte
észrevétlenül suhan el fölöttük az idő, legkülönfélébb áramlataival, –
viszont, annál erősebben kötik őket a faji s a hazai sajátságok.
Megesik, hogy két falu közvetetlenül egymás mellett, mint például Daróc
és Bogártelke, két egészen külön világ, erkölcsben, szokásban,
művészetében – és viszont, egymástól távol eső falvakban meglepően sok
hasonlatosságra bukkanunk, ugyancsak Kalotaszegben. Falun, a művészi
kedv, a szépérzék kielégítésében nincs akkora szerepe az anyagi
helyzetnek, mint a városban, sőt inkább azt tapasztaljuk, hogy a szegény
ember több gondot fordít háza és holmija diszítésére, mint a gazdagabb.
Talán mert inkább megbecsüli, inkább dédelgeti azt, ami az övé. Egy-egy
vidéknek, mondhatnók, meg van a maga művészi stilusa s mégis akadunk,
közben-közben, olyan helységekre, ahol vagy semmi művészet nincsen, vagy
pedig merőben eltérő; vannak vidékek, ahol csupa zagyvalék, valóságos
zsibvásár a ház és a berendezés; egyes helyeken a legtürelmetlenebb
kegyelettel őrzik a régit, holott a szomszédban a legmodernebb kófic
holmit szerették meg.

[Illustration: NYÁRSZÓFALUBÓL.]

Az építkezést, mondanunk is fölösleges, erősen irányítják s módosítják a
topografiai viszonyok, a hegyes, dombos vagy lapályos talaj, völgy,
mocsár, folyam, patak mind változtat nemcsak az elhelyezkedésen, de
természetesen a stiluson is. Ház s udvar kényelmesen terjeszkedik szét
az Alföldön; a szűk völgyben be kell érni kicsinyke telekkel s egy-egy
kalotaszegi «trunkus telek» (például Nyárszon) telistele épül, mert
szépapa, nagyapa, fiú, unoka, négy nemzedék akar megférni rajta,
lehetőleg valamennyi külön, a saját födele alatt; aztán mily furfanggal
kucorog a ház a sziklás hegyoldalban! Alkalmazkodni kell az éghajlati
viszonyokhoz. Nedves vidéken, például Lövétén, szint’ az egész utcasor
lábasház; ahol erős szelek garázdálkodnak, ott alacsonyabbra kell
építeni a házat; hegyoldalban a gördülő kövek, az olvadás árja ellen
kell védekezni s aszerint húzzák a tetőt; a havas Erdélyben magas
süvegtető kell, hogy könnyebben csúszszék le róla a hó; a zord klima
ellen vastag fal, kis ablak, viszont nyitott, szellős az építkezés, ahol
szelid s enyhébb az éghajlat.

A falu foglalkozását is a vidék jellege irányítja s eszerint alakult a
nép művészete. Más képe van a szántóvető emberek falvának, más, ahol
inkább állattenyésztéssel, erdőmíveléssel foglalkoznak; más a
halászfalu, más a bányatelep képe s karaktere. A fás vidéken a fát
dolgozzák föl, ahol inkább nád terem, ott a fonott holmival
művészkednek. Az építőanyag is, természetesen, a vidék minősége szerint
fa, kő, agyag, sár s az illető anyag más-más megművelést, más-más
művészi kitalálást követel.

A paraszt nagy gyakorlati érzéke is meglátszik művészetén. Az élet sok
apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad
művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen
van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az
ornamentális kiképzés között. Hajlékot építvén, gondja van családjára,
jószágaira, termésére s miután minden hasznossági célnak eleget tett,
akkor s eszerint diszít csak; a kontytető dísze elsősorban füstlyuk,
csak azután tetődísz, – az útszélre állított Krisztuskép elsősorban a
vallási szükséglet kielégítése s csak ezután kedvtelése a művészi
ösztönnek, illetve együtt a kettő: a hasznosságra és a szépségre
törekvés. A paraszt erősen konzervativ természetét is ezzel a gyakorlati
hajlandósággal magyaráznók; gyakorlati tapasztalatai alapján ragaszkodik
a kipróbált, alkalmasnak bizonyult holmihoz, – tévedéseit,
ízléstelenségét is ez okozza, amikor a városi holmin a saját gyakorlati
szüksége szerint olykor ferdít, ormótlanul változtat. De viszont, van
eset rá, hogy a városi tucatholmit úgy átformálja a saját ízlése
szerint, hogy csupa gyönyörűség, – mint például a városi köntöst a
kalotaszegi fehérnép, egy-egy butordarabot, például a faliórát, a
kalotaszegi festő-ember.

A gyakorlatiasság, a hasznosság ily arányú érvényesülése mellett, mi hát
a népművészet bája? Szépsége, igazán művészies volta és becse miben
rejlik?

Abban, hogy a nép művészete hű kifejeződése a nép legbensőbb érzésének,
igaz tükröződése jellemének, kedvének, egész életfelfogásának s amig
érintetlen, addig föltétlenül uralkodik minden egyes alkotásán a nemzeti
jelleg és megőriz e jellegből igen sokat a legkülönfélébb hatások
ellenében is. De mennyi báj rejlik naiv őszinteségében,
közvetetlenségében, keresetlenségében, abban, hogy nincs semmi
mesterkélt sem a kitalálásban, sem a szerkezetben, sem a kivitelben;
abban, hogy az az ösztönszerűleg, öntudatlanul művészkedő paraszt
önmagához hű, egyénien eredeti tud lenni még akkor is, amikor már utánoz
és bámulatos egyszerűséggel, szinte játszva, mert természetesen oldja
meg a nehéz, a bonyolult föladatokat is. E mesterkéletlenség mellett
csudálatos egyes magyar vidék népében a dús formaérzék s a szín tobzódó,
kielégíthetetlen szeretete, – és mindez a romlatlan, teljes egészség
jegyében. Nem riad vissza a rikítóan szines, nem a túldiszített
holmitól; ezt megokolja az az erős nagy világítás, ami szines holmijára,
köntösére, háza falára, gazdasági eszközeire a szabadban, a napsütéses
mezőn, a napfényben fürdő faluban árad – s megokolja otthonában,
többnyire kis ablakos házában, a félhomály; künt a nagy világosság
enyhít az erős szineken, bent a félhomály követeli meg a szinek
gazdagságát. Lám, a parasztszobában oly harmonikus föstött butor
mennyire rikító a városi házban! A népművészet túlzásaiban is ritkán
lesz bántóvá, – valami kacagó vidámság, együgyűségében is üde kedvesség
árad belőlük. Változatossága is megnyerő, a párosat kedveli, de három
egyformát már nem szivesen csinál.

Talán mégis, legjellemzőbb: szinekben tobzódó öröme, az a túláradó
gyönyörűség, amit az őszinte, tiszta, határozott és vidám szinekben lel.
Valamennyi szinük világít, harsad s oly élesen elütnek egymástól, mint
kedves virágjaik a kis kertben, mint a mák, a liliom, a tulipán, a
muskátli. De a szűz, a határozottan tiszta szinek illő megválasztásában
és szomszédosításában mester a parasztművész; példa erre viselete, a
vasárnapi, köznapi, a lakodalmi vagy temetési köntös. A kalotaszegi nép
például, szines fejkendőkkel teríti le a ravatalt, virágot szór a
halottra, csupa szín, szín és szín… és mégis, ki tudja fejezni a gyászt,
még szomorúbban, mintha minden fekete volna. Szines a temetői fejfa,
olyik helyt szines pántlika, szines keszkenő lobog a sír fölött – és
mennyivel hangulatosabb, mennyivel temetőbb ez a temető a mi városi
sírkertjeinknél!

Kedve, mondjuk hangulata, teljes mértékben érvényesül munkáján, a
vallásos érzés révén nyilvánuló erkölcsi tartalmával együtt. A ház
homlokára, a kapu fölé, a ládára, a cserépedényekre került jámbor mondás
szívből, hitből s meggyőződésből fakad; templomát nem a parádé kedvéért
diszesíti. Teremtőjének hálálkodik, hitet vall véle, nem pusztán
imádkozó hely az, igazán Isten házának tekinti. Lelkének nemes
egyszerűsége azonban semmi botránkoztatót sem talál abban hogy
keresztény vallási szimbolumokkal keverjen régi pogány jelvényeket, meg
hazafias és historiai jelvényeket, – hisz a milyen gyakran s kedvtelve
alkalmazza a nemzeti címert, ép úgy megtűri kancsóin, varrottas kendőin
a kétfejű sast. Nyilván valami régi susztertalléron, a négykrajcároson
látta, – hiszen az forgott parasztkézen legtöbbet, – s megtetszett néki
a kétfejű madár, mert formásnak, alkalmas díszítési motivumnak találta.
Mennyi kölcsönzött elem van a régi «mézes pogácsa» mintákon, – de lám
azt is a magáévá teszi, megtoldja valami magyarossal, ha ugyan az
egészet nem maga eszeli ki, mint a régi bánffy-hunyadi pogácsások (1).

[Illustration: NAGYANYÓ VARRÁSA (NYÁRSZÓ). (II. tb.)]

[Illustration: RÉGI «MÉZES-POGÁCSA» MINTÁK B.-HUNYADRÓL. (1)
(_Négyszeres kisebbítés._)]

Az életből, közvetetlen környezetéből legszivesebben azt válogatja, ami
eleven, friss és derüs. Kedvtelve foglalkozik önmagával, hétköznapi
dolgát végezvén, vagy ünneplőben. Az asszonyt magyarosan megbecsüli
művészetében is. Ősi nagy témái: a születés, a szerelem, a házasság és a
halál, – képzeletét legkivált a szerelem foglalkoztatja s leleményessége
kifogyhatatlan az erre vonatkozó diszítési motivumok kitalálásában.
Diszítési elemekkel szolgálnak néki meséi, mondái, sőt babonája is, de a
legtöbbet mégis magától a természettől kapja. A tájkép iránt semmi
érzéke nincsen, vagy legalább is igen kevés, akár csak a régi klasszikus
művészetnek, de szereti a növényzetet, az állatot, ezeket jól megértve,
ügyesen, a legnemesebb egyszerűsítésig, stilizálja is. Szereti az írást,
a bötűt, az ötvenes években még falapocskára vésett, úgynevezett ábécés
tábláról tanult bötűt a gyerek nép s e táblákat egy-egy értelmes
földmíves faragta (2). A kivitelben nyers, durva, de ez, nem ritkán,
hozzájárul alkotása monumentális voltához s erő van munkájában akkor is,
amikor meglepően finom és könnyű.

Különben, aki szeretettel keresi a nép művészetét s igazán meg is akarja
érteni, az ne méregessen az ismert művészi mértékekkel és ne akarjon
művészet histórai szabályok szerint eligazodni. A népművészetben
hasztalan keresgélünk olyan műemlékek után, amelyekből rendszeresen
korszakokat állapíthatnánk meg, hasztalan nyomozunk olyan műalkotásokat,
amelyek paragrafusozható széptani törvényekkel szolgálnának; itt,
esetleg, a legkezdetlegesebb teknikával alkotott valaki igazán művészit
s viszont, éppen az a haszontalan, ami képzett eljárással és tudatos
műgonddal készült. Példa erre akárhány fafaragó iskolában elrontott,
kaptára szoktatott paraszttehetség.

[Illustration: ÁBÉCÉS TÁBLA KIS-PETRIBŐL. (2) (_Kétszeres kisebbités._)
]

Tehát, hogyan keressük a népművészetet, hol és mit keressünk?

Nem képet, nem szobrot s nem díszépületeket keresünk, – aki így fogja
föl a dolgot akár elindulna az erdőbe, hogy valamelyik faágon például
egy Velasquez-képet leljen. Nem így. Először is, ez a szó, művészet,
ismeretlen a faluban; ahol már művészetet emlegetnek, oda be se menjünk,
ott már a városi hatás garázdálkodik. A lassan őrlő sárvásári öreg
molnár, például, igazán istenadta művész, ládát, diszesebbet, senki sem
pingált, ő iskolát alapított, tanítványai vannak a vidéken, – de azért ő
csak az öreg molnár, aki csupán akkor szedi elé a föstéket, akkor babrál
efélével, amikor nincs víz a malom kerekére. Megbántaná, aki művésznek
nevezné, mert néki meg van a maga böcsületes mestersége.

Tipus az öreg s bizonyosra vehetjük, ahány igazi magyar parasztművész,
szakasztott ilyen az, valamennyi.

[Illustration: NYÁRSZÓ FALUBÓL.]

A bánffy-hunyadi országúton, két-három nyíllövésnyire onnét, ahol a
nyárszói forduló a sárvásári alszegbe torkollik, a szelídzöld tehénhajtó
aljában a vén malom, a lassan örlő öreg molnár, Barta bácsi malma.
Szemközt véle, ott messze, a zordományos Vlegyásza, amelyen a kis harmat
már nagy hó még akkor is, amikor a völgyben hathetes az aszály; a malom
mögött hullámos, nagy kopasz hát húzódik, itt-ott nehány begyógyult
apróbb halom, pázsitos szőnyeg a horpácsos oldalakon s a malom előtt
sejmikes, rogyinás kis lapály, csak akkora, hogy elnyújtózhassék egy
csöppet a malom gátja mögé az a kis víz, amelyik minden langyosabb
szellőcske elől a rögök alá búvik – és olyankor áll a malom. Sokszor áll
a malom. A malom szegelleténél, a’tájt, ahonnét a víz csordul a kerékre:
nehány kőris, nehány fűz és egész berek kökénybokor, meg sok acsalapu,
sok keserűlapu, mindenféle terebélyes lapu és sás és hanga, meg sujom,
meg részegvirág – egy maroknyi paradicsom az ott, olyan vad és olyan
szép és úgy el lehet bújni benne, hogy szinte keresi az ember a fát,
amelyről olyan kivánatos gránátpómával kinálta Ádámot az aszszony, Éva.
Soha művésznek valóbb környezet!

[Illustration: BARTA SÁMUEL AZ «ÖREG MOLNÁR» MALMA, SÁRVÁSÁRT. (3)]

Amikor odakerültünk, hetek óta jártunk már akkor messzeföldön,
ismeretlen világban, annál messzebb lévőben, annál ismeretlenebb földön,
mert hisz’ idehaza van, – népművészetet kerestünk. És találtunk,
úton-útfélen; taposnak rajta. Alig győztük összeszedni, kivált azon a
vidéken. És amint szedegettük: mindenfele, minduntalan az öreg molnárt
emlegette a nép nékünk. Már vagy öt-hat szomszédos faluban, ami
legszebbet találtunk, azt az öreg molnár «tsinálta». Az apró
fatemplomokba a «sótárkirakó»-ra, katédra koszorújára, a pap székére,
kórus elejére, az úrasztalára, a «menyegzet»-re bokrétát az öreg molnár
föstött – «amikor még pápaszemre nem szorult». A leghelyesebb
menyasszonyládákat ő pingálta «gyöngyszín fődre sárga meg piros
gyorgyinával», padszéket, szegellet-tékát, cifra szuszinkot tőle vitt új
fészkébe az új pár, tulipántos rengő bölcsőt is ő tselekedett az
újszülött kis kalotai tatárnak.

[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]

Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le:

– Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem,
erősen hímes! Úgyis áll a malom.

– Ki a szeretőd, te? – kérdezte az öreg molnár, mert aszondják, örökké
olyan élemedett volt.

– Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, – vallotta a legény.

– No, az!… Járt ü is már errefele. Tudom, a kéket kedveli.

– Azt a’, a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár
bácsi, drágám!

– Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha
addig meg nem indul a malom.

– Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, – sóhajt a legény s halad,
dolgára.

[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]

Szombat estére, – mert hogy mindig az égen volt az «áldott» (így hívják
a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, –
kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi
is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György leánya, csak husvéti gúnyát sulykol
véle; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segélte őket a jó
Atya.

Így készül a hímes vetélő, így a cifra vászonfeszítő, a csillagos
csüllő, a példás orsófogó, a díszes karikó és így a szépséges
kapatisztító, aminél nem gyönyörűbb a fecskefarkú pillangó se.
Valamennyi az öreg molnár kitalálása és ő tselekvé mindet, mialatt
állott a malom. Jó félszázad óta, nem fakadt szerelem azon a környéken,
hogy ne az ő munkája révén történt volna a szerelmi vallomás. Kezenyomát
hány leány csókolgatta titokban! Hánynak a könyűje perdült a mónár bácsi
páros galambjára!

[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]

Csak ő neki nem akadt, egy jó félszázadon át, párja. Néki nem vallotta
be soha egyetlen hajadon se, hogy milyen színt szeret. Öreg lett,
pápaszemre szorult. Akkor történt, – most négy esztendeje – hogy
valahonnan a Vlegyásza aljából egy formás fehérnép került a malomba, egy
oláh leány; az mosott az öreg művészre, az almás húst, az egreses levet
az főzte néki és amikor egy kis leánykájuk lett, feleségül vette őt az
öreg molnár.

Nyárszón mesélték nékünk:

– Lassan őrölt az öreg, de már most csordultig a boldogsága. Az
országutra kiállana a gyerekit mutogatni! A falat kenyeret is megmézeli
annak a kis cselédnek… Mán pingálja a menyasszonyi ládát is néki. Még
nincs három esztendős, mán szedegeti össze néki a négynyüstös lepedőket,
varrottas hajtással. Az asszonynak is patyolat sora van nála…

Mindezt tudtuk már az öregről, amikor beállítottunk hozzá a malomba.

Görnyedt, ősz ember, gatyaszárban; lisztes «bújbelé» a hátán, az is
csupa kopott, foltozatlan ahol rongyos. Ott üldögélt a malom
kőpadszemöldökén, nézte, hogy matat előtte a földön egy tömzsi kis
leány. Mint a nagyidős vén fűz, amelyet megviselt száz tél, száz nyár s
csak a háncsa maradt a törzséből, úgy görnyedt az öreg művész a föld
felé. A berekből behallatszott a menyecske kacagása.

Semmi, de egy csorba kancsó se volt a malomházban, ami művészi lett
volna. Egy faszilánk se hímes, a rúd mezítelenül nyujtózott a mennyegzet
alatt, «ágyfűtül-való» nem lógott a nyoszolya végén, «rúdra-való» kendők
nem vidámították a füstös falat. Az asztalon künt hentergett a
megszegett kenyér s egy tányér túró körül tenger légy gazdálkodott.

Hát ez annak a művésznek az otthona, akit hat falu minden szép holmija
emleget?

– Nincs énnékem semmim, – mondotta az öreg – csak ez a kis cselédem! Ez
az enyim! – és a kis leány fejét simogatta.

– De valami hímes holmi csak akad? Valami föstött? Kigyelmed, a ki annyi
szépet csinált?!

[Illustration: A SÁRVÁSÁRI MALOM.]

Vállat vont. – Nincs semmim.

– No öreg, álljon ki a malom elé. Itt a fotografáló masina, levesszük.

– Képet is kapok? – kérdezte egészen nekifiatalodva.

– Hogyne!

Sietett a szuszinkhoz s nyomban öltöztetni kezdte a kis leányt. Magával
nem törődött.

– Úgy vegyenek le, könyörgöm, hogy ez a gyerek az ölemben legyen.

– Hát az asszonyt, a feleségit?

– Ne bántsuk, más dolga van annak. Talán nincs is itthon.

Kiült a malom elé. Mintha az özönvízből mentené, úgy ölelte azt a
gyereket.

– Aztán, könyörgöm, lássék azon a képen jól, hogy az enyém ez az
apróság.

– A kendé biz’ az, mónár bácsi, a kendé! – szólt egy legény, mert
hírünkre odaszállingóztak a malom elé többen s csudálták a fényes
masinát, akiben egy picurka plajbász van és az egyszeribe lerajzolja
azt, aki a masina szeme elé áll.

Egy tempós szavú öregebb gazda is biztatta a mónár bácsit:

– A kigyelmedé!… Há’szen a nagy tűz után is, a cinteremben, szinte
karácsonytájt hányt virágot a kurátor barackfája. Csuda vót, de hát
kigyelmeddel szintúgy eshete csuda, amilyen jó vén fa kigyelmed, mónár
bácsi.

Az öreg molnár bólintott, s nékem mondta, még egyre ölelve a gyereket:

– Hej, uram! Gyönyörű mesterség is ez a magiké. Képet csinálnak,
rajzolnak, meg írnak. Meg az is ilyen csudálatos szép, aki épít… De jó
is volt régen, a mikor én is ilyenformát próbálgattam. A jó Atya
bocsássa meg, szint’ örültem, amikor álla a malom, hogy akkor a
föstékkel, meg a nyiszoróval foglalatoskodhattam. Elmult… Hej, csak én
még egy csöppet megifjodhatnék, uram!

– Pingálni szeretne, öregem, ugy-e?

Csöndesen csóválta fejét: nem a’! dehogy pingálna!

– Csak addig szeretnék még itt lenni, amíg ez a gyerek konty alá kerül…

Ismét hallatszott a berekből a menyecske kacagása. És az öreg molnár
kézenfogta a kis leányt, mintha attól tartott volna, hogy elszalad
mellőle.

A malom előtt, a tornácon lógott a laskanyújtó, meg egy kis
dagasztóteknő. A teknő kampóján lógott egy pápaszem. Mosolyogva
kérdeztem:

– No bizony, öregem, nem igen szorul még kigyelmed pápaszemre, ha így
künt szárogatja a tornácon?

– Jó helyt van az ott, mert nem jó mindent meglátni nékem. De képet
azért küldjön majd a tekintetes úrfi!

Kisért bennünket az országútig, kézen vezetve a leánykát. Aztán így
búcsúzott:

– Szerencsés találkozást adjon a jó Atya!

Ölbe vette a gyereket s úgy ballagott vissza a malomba, az öreg művész.
Mi pedig haladtunk tovább, népművészetet keresni.

Úgy, ahogy együtt haladunk olvasóinkkal ezután.

Szemügyre vesszük a falu fekvését, kazlat, boglyát, a kalangyákat a falu
határában, a külső kertelést; szóba állunk itt-ott egy-egy tipikus
alakkal, megismerkedünk természetével, eszejárásával, kikérdezgetjük a
dolga felől, aztán sorra járunk a faluban templomot, házat, temetőt,
megnézünk minden apróságot, ami mind arravaló, hogy szeretetét,
szépérzését, ösztönszerű diszítő és alkotó kedvét töltse rajtuk a magyar
ember, anélkül, hogy a művészet eszeágában is volna.

[Illustration: KALOTASZEGI HEREKALANGYÁK.]



KALOTASZEG

[Illustration: A FÖLKUTATOTT TERÜLET TÉRKÉPE.]

A Kalota és a Körös völgyében, a gyalui havasok, a Vlegyásza és a Meszes
hegység között fekszik: Bánffy-Hunyad (nagyközség, de a nép városnak
hívja), Sárvásár, Nyárszó, Kalota Szent Király, Zentelke, Magyaró
Kereke, Ketesd, Magyar Bikal, Körösfő, Damos, Jákótelke, Zsobok, Daróc,
Bogártelke, Magyar Valkó, Sztána (Esztána), Kis Petri, Nagy Petri, Kis
Kapus, Nagy Kapus, Magyar Gyerő Vásárhely, Farnos, Nagy Almás, Bábony,
Magyar Gyerő Monostor, Inaktelke, Türe, Vista, Méra, Szucsák, Mákó,
Bács, Magyar Nádas (ahol már egy szem magyar sincsen), Egeres, Jegenye,
– harmincnégy falu, a melyeket a végzett kutatás sorrendjében soroltunk
elé, s ezt hívják Kalotaszegnek. Itt él, sok bajjal, sok küzködéssel,
dolgozik ernyedetlenül s magyarságához hű vagy tizenkilenc-huszezer
magyar.

A falvak, festői szép kis falvak, többnyire patak mellett, hegy lábánál,
a mélyebb völgykatlanok lapályán fekszenek. Mert a magyarság nem vonul
föl állatjaival a hegyi legelőkre, de kikeresi a völgyben a legmélyebb,
legtermőbb lapályt s ott él, földmívelésből. A falvak nincsenek távol
egymástól s a nép egységes magyar sziget a környező oláh tengerben; a
tenger erős, fenyegető hullámverése szüntelen ostromolja a szigetet,
eddig nem birt véle, de ha nem gondoskodunk kalotaszegi véreinkről, ha
anyagi szorongattatásukban segítségükre nem sietünk, majd segít rajtuk,
mert rászorulnak, a szorgalmasan szervezkedő oláh tőke – és annak mi
adjuk meg az árát, keservesen. Bár nemzeti érzésük épségében kételkedni
egyelőre nincs okunk, de azt mernők állítani, hogy magyar voltukban,
ilyen épen, főleg csak külőn, jellemző, őket minden mástól
megkülönböztető művészetük segítségével maradhattak meg, s bizony már
satnyul, romlik, vész a nép művészete kincses Kalotaszegben is.

Hogy honnan s mint került ide ez a maroknyi magyar, ez az istenáldott,
tehetséges, kedves, gyönyörű nép, kik voltak az első telepedők, s
helyükbe, vagy hozzájuk, kik kerültek azután, – írás, okmány, históriai
bizonyosság hiján nem tudjuk. Beszélik, szóhagyomány hogy elébb román,
majd szász telepek voltak itt s maradt is nyoma ilyesminek, imitt amott;
a magyar ajkú lakosság eredetéről hármas a vélemény: magyar, székely és
tatár származást emlegetnek. Néhai Jankó János dr., – a magyar néprajzi
tudomány egyik első mestere, akinek alapvető becses munkája (Kalotaszeg
Magyar Népe) nyomán igazodtunk e vidéken, – egyet bizonyosan
megállapított, azt, hogy ujabb érkezésű tatár elem csakugyan keverődött
a törzslakosságba, de hogy az a törzslakosság mi volt, magyar vagy
székely, az bizonytalan. A népéletben, szokásokban, hagyományokban s a
nép művészetében is erős székely és magyar nyomokra bukkanhatunk.

A kalotaszegi magyarság földmiveléssel foglalkozik; amikor a munka
dandárja vagyon, ember, asszony, künt serénykedik a földön. A magasabb
fekvés, a zordabb éghajlat miatt a gabona itt később érik, mint az
Alföldön, a nép hát kimegyen a Királyhágón túli Magyarországba is, nyári
munkára, ahogy ők mondják, «takarni». A földmívelés mellett a férfinép
javarésze mesterséghez is ért; Inaktelkén a fél falu varga s van sok
darócvarró is, Jákótelkén sok jó szalma-kalap készül, a
magyar-gyerőmonostori gyontáros ládáknak nagy a híre, Magyar-Valkón a
diszített cserépedényhez értenek, a bánffyhunyadi szűcsök s fazekasok ma
is ügyesen dolgoznak, de harminc-negyven évvel ezelőtt még nagyon
híresek voltak Erdélyben. Ritka az olyan kalotaszegi gazda, aki ne maga
készítené gazdasági eszközeit, a diszítő faragáshoz meg a legtöbb ember
tud. Antal István János, Magyar-Bikalon, mint hallám, majd meg láttam
is, maga eszelt ki egy ekét. (8., 9.)

[Illustration: KALOTA-SZENT-KIRÁLY FALUBÓL.]

– Sokat küzködtem, – beszélte, – az ódalos fődemen, mindegyre
eltaszigált a rendes eke, nem birtam fölvágni. Tusakodtam, hogy találjak
ki valami helyeset. Ehun e’! Ennek kormánya, kődöke, szarva, gerendéje
fábul vagyon, de azér’ azóta, amióta evvel járom a fődet, négyszer
annyit terem. Egy barázdán jár, két kormánya van s három szarva, nem
kettő, mint a kerülő ekének. Lapis vas is kettő benne, hosszú vas is
kettő. Egyik fele mindig hever. De bezzeg a hangadülőn, a berekai dülőn,
meg a csügeti dülőben, nincs ennek párja!

Antal István János csüllőt is talált ki, kerekeset, olyat, hogy a
fonalat maga viszi föl a vetőkaróra. Csinált kicsi hordót is, olyat,
hogy háromféle ital megyen beléje. Butorát, asztalát, székeit, fali
tékáját maga csinálja, – «amikor ráérő ideje van» –, házán a díszes
oromfal, a szép kisajtó az ő munkája s mivel hogy a kék színt kedveli,
ajtaját, ablakát kékre föstötte s a szokásos minium piros helyett kékkel
vannak szegélyezve kályha csempéi is.

– Nagy mester kigyelmed!

– Nem is nyugszom addig, amíg egy dúdoló masinát nem csinálok! –
fogadkozott az öreg magyar, mosolyogva. Mert hogy fonograffal is jártak
már a faluban az urak, nótát szedtek s az a masina nem hágy néki nyugtot
azóta.

Ugyancsak magyar-bikali földmíves ember Kozma Kis György (10, 11). Ő
faragja, ő fösti a temetőbe a fejfákat, tud, ha kell, száz fajtát is,
csak ráérjen; himes széket is tud.

– Hát a templomot meg tudná csinálni, kigyelmed, kicsiben? Úgy, hogy
magamnak elvihessem?

– Csak ráérjek.

– Hát egy bikali házat, csűrrel, óllal?

– Kerítés, meg leveles kapu, meg ucc’ajtó is lesz hozzá, csak ráérjek.

Meg is csinálta.

Hát a ketesdi ezermester (12), Kis Lőrinc Ferkő! Házukat apja, Kis
István Ferkő építette, ő pedig tud mindenhez. Fiatal legénykorában
becsukták, mert féktelen ügyességében hamis pénzt is próbált csinálni,
de amióta kiszabadult s hazakerült, nincs a faluban munkásabb,
böcsületesebb ember. (A tiszteletes úrtól tudom, Elek Lajostól, akinél
nemesebb, áldottabb népapját képzelni sem lehet.) Ácsmunkát még apjától
tanult s aztán a többit: asztalosságot, esztergályosságot, lakatos
mesterséget, gépkovácsságot, órás mesterséget. Csupa ügyesség, ötlet és
furfang; kezdve a magakieszelte körfürészelő masinától, kezdve a
hátultöltő puskától a muzsikáló óráig, csinál ő mindent; a télen kerekes
mesterséget tanult hat hétig, Hunyadon, ott egy vándorszinésztől cserélt
egy szopós malacért egy rozoga vén eisensstatti Weltz-féle órát, csinált
rá mutatót marhacsontból, a szerkezetét is úgy kigyógyította, hogy vígan
jár és muzsikál a régi óra. Most egy fotografáló masinát szerkeszt
magának. Házán is diszít, javít szüntelen; verset a kapu félfájára.
(«Édes rózsám Ha it jársz Engem tám Szivedbe zársz Én is mikor Ara járok
Veled szívből Diskurállok»), hónapmutatót a falra (Ezen Hónap mutatót
Építette Kis Lőrinc, Ketesden), okos kilincset; haragudott, hogy a
tornácajtót mindegyre nyitva hagyogatják, hát két ócska kaszavasból
olyan rugót cselekedett hozzá, hogy már most nem marad nyitva,
becsukódik magától; butorát ő készíti, kályhát is maga rak magának, –
műhelye a házvégében, valóságos csudakamra. Hogy ízlésén ront a
tudákosság, a sok imitt-amott ellesett s összekevert forma sem válik
hasznára annak, amit még szebbnek akar, az bizonyos, de jellemző példája
ő a kalotaszegi magyar iparművészi készségének, sokszerű genialitásának.

[Illustration: ANTAL ISTVÁN JÁNOS MAGAKITALÁLÁSÚ «ÓDALOS EKÉJE»
MAGYAR-BIKALRÓL. (8, 9)]

[Illustration: KOZMA KIS GYÖRGY FARAGTA FEJFÁK, MAGYAR-BIKALRÓL. (10)
(_Huszonötszörös kisebbités._)]

Vagy Körösfőn (13), mennyi művészi készség Péntek Gyugyi Györgyben!
Faragó földmíves, ő is, amikor ráér. Ez a család példája a kalotaszegi
fajmagyarnak, a böcsületességnek, józanságnak, szorgalomnak. Anyja, (a
bonya, a nagyanya) 78 éves, de ma nincs itthon, oda van aratni, apja,
Péntek Ferenc Gyugyi (a bopa, a nagyapa) 85 éves, – mialatt fiát várjuk
haza a mezőről, ő beszéli, a napon üldögélve:

[Illustration: KOZMA KIS GYÖRGY FARAGÓ FÖLDMÍVES M. BIKALON. (11)]

– Nem nékem, tekintetes úrfi lelkem, soha se pipa, se szivar nem volt a
számban, részeg se voltam én soha. Szegény fiú voltam, de nem aféle
torha. Ami kaszáló, szántó, magam szereztem. Hát úgy, hogy húsz-harminc
ökröt hajtottam Váradra, Gyulára, Debrecenbe, hála a jó Atyának, jól
ment a kereset. Negyvennyolcban vettem az asszonyt, jól jártam véle is.
Egyik szemével mindig pislantott rám az Isten. Elég a’! A templom
menyegzeten is csukva van a nap félszeme, mert ha mind a kettőt
kinyitná, elperzselné a világot. Napszámra, istállom, so’se voltam…
Ilyen deckapádimentumos ház nincs is több a faluban. Volt egy pap
testvérünk, attól is maradt egy szekrény, de a fösték lekopott róla
nyolcvan esztendő alatt. Az asszony ládája, szép körtés. Negyvennyolcban
készült az is… Nagy baj e’ nékem, tekintetes úrfi lelkem, hogy nem
hallok. A nyolcvanöt esztendő sok lármája maradt csak meg a fülemben.
Meg az is nagy baj, hogy nem mehetek már én kévekötni. Megyen a fiam.
Hanem azér’ erősen jó kut ez itt ni, ebből nem fogy el a víz. Az ember
nem ilyen.

[Illustration: KIS LŐRINC FERKŐ EZERMESTER. (KETESD.) (12)]

A fia, hazakerülvén, megmutogatta, mivel foglalatoskodik télen, amikor
ráér. Csinál díszes osztovátát bükkfából, hímes guzsalyszéket s
fonókereket; gereblyét, kaszanyelet, kaszakőtokot iharfából,
karosszéket, zsámolyt, ostornyelet, sulykot, vetélőt, gyertyatartót,
pakulár poharat, mind hímeset s mind másmilyet; tud a járomhoz, amin a
rúdfő, a bélfák, még a járomszög is gazdagon hímes és föstve is van.

Hires nagy faragó volt Kis-Petriben a biró apja: Tulogdi István Tasnádi,
ábécés táblát (2) is ő faragott az oskolás gyerekeknek a negyvenes
években, mert akkor még nem könyvből tanulták a bötűt, – zsótárszorítót
(285) is ő csinált a templomnak.

– Bíz ő kifaragott volna akar egy embert is, – magyarázza a fia, – de
azt nem merte.

– Miért?

– Azér’, – mondja a csizmadia, Simon János Tódás, – mer’ akit
leképelnek, meghal az abban az esztendőben. Lám a magyaró-kereki
országúton a kovács, Böndi Andris Kormos házára, a ház homlokára
odacselekedte a kovács képit a sógora, Ijjefalvi János az ács, amint a
vasat veri. De nem is adok egy esztendőt a Kormosnak!

A magyar-gyerővásárhelyi faragó földmíves, Kaló Pisti Fogadós, nevezetes
kaszanyeleket tud, csak éppen hogy a két kaszamankó jó kézbeillően sima
rajta, a többi, bámulatos, szinte monumentális összhangban, hímes.

Dicsérjük, hogy szép!

[Illustration: PÉNTEK FERENC GYUGYI, ÖREG FARAGÓ, KÖRÖSFŐN. (13)]

– Hogy szép-e?!… Az, uram, hogy példásabb vágású kasza nincs a világon.
Erre áldomást lehet inni!

Egy formás karosszéket is láttunk nála.

– Pendelyes gyerekkoromban, a mikor marha után jártam (legeltetni),
akkor hajlítottam hozzá egy ágat az erdő aljában; úgy nőtt az az ág
tizenhat esztendeig. Most négy esztendeje vágtam le, görbe székhátának.

Batisz Bandi Feri, szintén Vásárhelyt, mestere a kalántartóknak s ha
nagyon kérik, fejfát is farag a temetőbe, – a jó embereinek ingyen,
Isten megáldjáért. Az apja jeles építő volt, régen, amikor még fűrész
nem volt a faluban s csak úgy fejszével készült az egész ház.

– Szebb is volt az! Nem olyan egyenes, mint ma. A gerenda formásabb, itt
is görbe, ott is, ahogy az Isten cifrázta.

Akad a hímes uc’ajtónak is mestere, rendesen minden faluban, vagy jön a
sógor, koma, segíteni, kalákába, akár a tizedik faluból.

Darócon gyönyörűen farag a legénység, de Bogártelkén mégis legtöbb a
hímes orsónehezítő karikó, a gyönyörű kapatisztító, a példás sulyok;
mester az ilyen munkában Nagy Marci István, meg Albert János Marci, aki
a Kovács János kapuzábéjára kifaragott egy legényt, meg egy leányt is.
Ezermester, Nagy-Almáson, Varga Márton Mihók is, még pedig a javából.

[Illustration: KAPUBÁLVÁNY, VISTÁN. (HÁZŐRZŐ KUTYA.)]

Sárvásárt ház alig akad, hogy valami művészit ne lelnénk benne; a hímes
uc’ajtók, a hímes vetélők és vászonfeszítők hazája ez. Van ilyen kincse
minden fehérnépnek, vagy legalább is volt, «míg el nem mismásolta
valaki». A kurátor, Balázs Ferenc Mátyás, esős időben, amikor bészorul a
házba a földmíves, szeret föstögetni s takaros vetélőket, meg
vászonfeszítőket farag bükkfából; gyűrűtartót, kincses szuszékot (265),
meg tükörrámát is csinált a lányoknak, amikor fiatal volt; a tornácláb
fagombját – s ez talán az ősi bálványfának visszajáró emléke (182), –
kifaragta emberfejnek, «ki is föstöttem fájnul, piros volt az orcája,
bajsza, szeme fekete, a haja szőke, de eccer szénát csinálni voltunk, a
gyerekek nekiálltak itthon bicsokkal, lefaragták.» Formás a házában
minden; a tornáckarfa ki van csipkézve, a butora hímes, díszes a
villatartó, a kanáltartó, a kis pad szélire tornácot húzott, hogy le ne
kivánkozzék a vizes kancsó. Nem is titkolja: «Nincs a házban semmi, amit
ne magam csináltam vón’!»

Így járhatunk faluról falura, majd mindenütt találunk művészkedő
földmívest; a kézvonópad s valami kis faragóműhely-féle künt a csűrben
és a gazda télvízidején, vagy amikor sokat pityereg az ég, nyiszoróval
foglalatoskodik, kicifrázza még a faragó szerszámjai nyelét is, a
kantahordó rúdat is, mint például Lukács János Pese, Hunyadon (296).

Szerelmesek a színbe, férfi s asszony egyaránt. Vasárnap: templomozás
idején, mintha túlipános virágerdő vonulna ki a templomajtón. Amilyen
színtelen, szinte komor viseletében például a székelynép, olyan friss,
üde, szines a kalotaszegi és ilyen a karaktere is. A kék, a piros, a
sárga, a zöld csak úgy virít a falukban, az első háztól a temetőig, de
maga a temető is. A városból került, tucatmódra, csúf piszkossárga
színre mázolt butort meg nem tűri, mihelyt hazavitte, élénkít rajta, ha
egyébként nem, besávozza feketével, hogy «tigrises» legyen. Például
Kelemen István, a hunyadi földmíves, a bikali erdőn járt a minap, lábát
csúnyán feltörte a csizma; a sebre mokányszurkot (fenyőgyantát) rakott s
most, amíg a lába gyógyul, idehaza pingálgat tulipánt, meg nemzeti
címert a tornáckarfára.

A virágos tornácon a leány alig látszik, olyan színes, olyan virág ő is,
a virágok közt. Piros a csizmája is, de még arra is tulipán van varrva,
zöld selyemmel. Színes, vidám a házban bévül is, minden; piros vagy zöld
a kis ablak függönye, miniumos a zöld kályha minden eresztéke, színes
diszítésű kancsók a fogason, piros és kék varrású kendők a rúdon, piros
és kék varrású a párnahajtás. Hogy a viselet mily szépségesen színes,
azt leírni nem lehet, azt csak a föstött kép sejteti. Ahány forduló,
megannyi színes kép a vidék is; távolban a hegyek tengerkék párázatába
olvadnak a meleg zöldek, közelben a kalászossárga táblák, a ház
ablakokban, a kis kertekben a száz színváltozatban virító janistor
(borsóvirág, szagos bükköny), fekete, lila, piros, sárga mályva,
patkonca-virág, szalmarózsa, bazsarózsa, szekfű, viola, liliom,
engemnefelejts, gyorgyina, rezeda, isziók, kabós, német szekfű,
nevendula, bécsi cifrus, csikos fű, felfujó… Gere György Csepe, a
köszvényes magyarókereki csizmadia tanított a virágnevekre.

– Mer’ elkeresztel ez a nép, uram, mindent. Lám magam is, hogy jutottam
a Csepe névhez? Apósom, Tamás János, künt vala a mezőn. Egy kótya,
afajta féleszű, elkajátja: «Siessenek haza kigyelmetek, mer’ csepe az
esső!» Jót kacagtak a csepe szón s rajtunk maradt, nem a kótyán, de
Tamás Jánosékon. Hogy aztán én, Gere György, elvevém Tamás János Csepe
leányát, véle kaptam a Csepe nevet.

A fakult színt nem szeretik. Például az ingvállon, amikor a téglapiros
fejtő a mosások után színt vált s lilásba játszva, a nyakon lévő
gránáttal modernül szép harmóniába jut, azt ők már nem kedvelik, bár nem
vetik el, mert ragaszkodnak a sérült, használt holmihoz, megbecsülik,
mint a kiszolgált állatot.

Damoson föst Vince János Ferkő, butort, jármot, nagy szeretettel magyar
címert, mert azt kivánja a falu teljesen átmagyarosodott oláhsága is.

[Illustration: ZENTELKE FALUBÓL.]

[Illustration: A KEMENCE PADKÁN, MAGYARÓKEREKÉN. KENDER TILOLÁS,
NYÁRSZÓN. (III. tb.)]

– Itt születtünk, itt halunk Magyarországon, magyarok vagyunk! – vallja
Vurkovits Leontin s magyar címer van a kályha csempéin is.

A porig égett, szegény s eladósodott jákótelki új templom olyan
szomorúan dísztelen, de koszorúban valami narancssárga diszítés mégis
lóg le a menyezetről. Megnézzük közelebbről, mi az? Néhány száz
hídvámcédula, Biharvármegyéből («Apró lábas jószág, 1 fillér») – valaki
arrajárt, hazahozta a templomba, mert hogy olyan szép narancssárga…

Híres butorföstő s ládadiszítő-mester a mákói kántor, Csákány Károly; a
mákói színes holmit különben dicséri egész Kalotaszeg. Ötletes a
nyárszói Viskán Laci is, az öreg sárvásári molnár, Barta János
tanítványa.

Nem hallgathatjuk el, hogy a föstött butoron van itt-ott oláhos szín és
diszítés, habár hogy a magyartól mit vett át a román s a romántól,
szásztól mit a magyar, olyan kérdés, amelyre határozott választ sohasem
fogunk adhatni. Egy-egy bogártelki föstött holmi romános voltának tudjuk
a magyarázatát: Oláh-Köblösön lakik egy román ezermester, Tyivoram Máté,
annak a műhelyéből hirmondó kerül erre a vidékre. De a képekkel
teliföstött kis román templomokból is kerül a falu ízlésébe oláhos elem,
viszont, jócskán van magyar munka a kis oláh bezerikákban is (84).
Nevezetes a magyar-valkói kis román fatemplom; akadunk e templomocskában
magyar fölirásokra, magyar karosszékekre, de két jellemző kép is van
benne. Az egyik: Ábrahám föláldozza fiát és sarkantyús csizma, zsinóros
kuruc dolmány van Ábrahámon. A másik: Jézust ostorozzák a zsidók és
ahány zsidó, bajuszos kuruc hajdunak van föstve valamennyi. A régi
nyugtalanabb világból maradtak e képek, – csittit bennünket a valkói
érdemes tiszteletes, Mihálcz Elek, aki maga is művészkedik, szereti,
megböcsüli, mert megértette népe művészetének erkölcsi és nemzeti
jelentőségét. Sok oláhos mintájú föstött butor maradt Valkón a nehány év
előtt elhunyt András Pista Gabora után. Hangsúlyozni kívánjuk azonban,
hogy azon nyersen azt sem alkalmazza a magyar, ami esetleg oláh, vagy
szász holmin tetszett meg néki, ád hozzá a magáéból bőven, mielőtt
felhasználná.

A dekorativ föstésnek becses maradványait szedtük össze Kis-Petriben
(76), meg a ketesdi és a magyar-gyerő-monostori templomban s a daróci
templomban a XVII., XVIII. századból. Egyáltalában, ahol a régi templom
még le nem égett, agyon nem korhadt, össze nem dült, vagy le nem
hordták, hogy helyébe valami ormótlan tucatépületet emeljenek, ott még
találunk a kolozsvári mesterek, Umlingék nyomán fogant falusi dekorativ
művészkedést.

[Illustration: VÁSÁR B.-HUNYADON.]

Hanem a város és a város műveszetgyilkoló gyáriparának hatása talán
sehol sem siralmasabb, mint ezen a kincses vidéken, mert itt látjuk
naponta, nyomon kisérhetjük a pusztulást. Elég egy országos vásárt
végigjárnunk, például Bánffy-Hunyadon. Végig a nagy utcán s a templom
környékén, hol áll, hol megyen a kirakó vásár; ott vannak hagyományos
sorrendben, a páncél-csehi, zilahi és hidalmási timárok, – a zilahi és
kolozsvári csizmadiák, – a helyi, zilahi, vármezei és tordai fazekasok s
az apátfalvi, hollóházi és murányi ízléstelen gyári edények, – a
nagyváradi és kolozsvári takácsok s ruhakereskedők, – a kalotaszegi
gyapjúárusok, – a helyi szűcsök, – a kolozsvári fésüsök, – pántlikások
és rőfösök Kolozsvárról, – a tordai pecsenyesütők, – a helyi
kenyérsütők, – zilahi és helyi szíjgyártók, – nagyváradi kötélverők, – a
havasokról, a Maguráról s az Albákról az oláh tekenősök és csebresek, –
a nagyváradi s helyi kalaposok, – Kolozsvárról a kefekötők, –
Magyar-Fenesről s Kalota-Szent-Királyról a zöldséges szászok, – Gyaluból
s tudj’ Isten honnan, a tót rőfösök és bicskóárulók, meg a bosnyák
késesek, – Tordáról a szitakötők, – Kolozsvárról s Nagyváradról a vas-
és cserépkonyhaedényesek, – Bedecsről a román szuszéngosok és
hombárosok, – a helyi szappanyosok és kaszaárusok, – az alsó-, felső- és
középfüldi román favellások, lapátosok, – a vidék gabonakínálói, – a
bécsi zsidók, fejkeszkenővel s ilyet árul helyben Kubászek, Pálfi és
Páskuj, ilyet a gyalui örmény, – Hódosról, járommal, oláhok, – a
deszkapiacon albáki, magurai s mariseli oláhok, meg mokányok, – hunyadi,
kolozsvári s tordai mézeskalácsosok és pogácsások, – szalonnások helyből
s Kolozsvárról, – ócska vasat kínálnak a helybéli s kolozsvári cigányok.

[Illustration: MAGYARÓ-KEREKE FALU.]

Semmit se hagytunk ki s hasztalan keressük azt a helyi ipart, amiben a
mi kalotaszegi népünk művészetére lelhetnénk. Valaha volt, ma már
nincsen. Az egyetlen fodorvászonból kínál még egy-egy keveset nehány
arraszorult kalotaszegi, bogártelki, inaktelki, daróci s mákói nénike;
szépet hasztalan keresünk, nincs, semmi sincs az országos sokadalom
piacán, csak még a nép, a maga gyönyörű, de már-már pusztuló
viseletében. Varrottast nem árulnak, nem kell az itt senkinek, akinek
még van s még be nem hordta, az viszi be a kolozsvári hetivásárokra a
művészi írásután való varrottast s maholnap nyoma se marad
Kalotaszögében; ősi butor, vagy valami szép föstött, nincsen, mert aki
be nem éri a gyárilag tákolt holmival, az manapság már csak
«mondvacsináltathatja», alkura, Nyárszón, Sárvásárt, Magyar-Valkón vagy
Mákón, piacra nem hozzák, mert nem érdemes, nemsokára már majd olyan se
lesz, aki alkura bár, csinálja… Nemsokára olyan se akad már, aki vággyék
utána, hanem lesz minden házban egyforma asztal, egyforma szék s a világ
legnemesebb munkása, a földmíves helyett, lesz földüzemmel foglalkozó
falusi proletár. Amióta a faeke «kiméne divatból», bótban vesznek
vasekét; rokkát s guzsalyt (vajjon meddig lesz még rá szükség) szép
himeset tudnak még csinálni, s csinálnak alkura, Kőrösfőn és Inaktelkén,
de a vásárra minek, – elegendő ami az «ősökről marad», maholnap rájő a
nép, hogy szaporátlan munka az is; harisnyaposztó kerül még, ha éppen
kell, Magyar-Gyerő-Monostorról s Nagy-Kalotáról is, de azt se érdemes
vásárra cepelni, a bótosé olcsóbb, ki venné? Amióta a páncélcsehi timár
«Tótországból» kerített szekeret – jó erős és kékre van pingálva és csak
száz pengő – kapós a tót szekér. Ami cifrálkodáshoz való apróság, a
gyöngyös, pillangós párta, a kontyoló kendő, a «dulandlé»
(tulle-anglaise), a kaláris, mind tartja már a zsidó, aki olyan sebesen
árul, miközben árad belőle a szó. A viselet!?… «Kezd hagyulni mán a
piros csizma szine is», – az ingváll helyett városi rékli, a muszuj,
bagazia helyett bolti szoknya. Egy-egy régi öreg sajnálja az ősit, de a
mái nép tágít a fenyegető szegénység elől. Kudor Marci Huszár, a
cucilista, vasárnap, a templom előtt elégedetlenkedett:

[Illustration: KETESD FALU.]

– Hej, tekintetes úrfi, ne csudálja őket! Ezek, felöltöznek ezek
cifrába, selyembe, otthon meg nincs mit egyék. Ha maga fáradna véle,
mint az anyja!… De bótbúl veszi a fonalat, a vásznat is, verje meg az
áldott Isten! Majd oszt húzzák ránk a cifrátok során az adót… Még képet
csinálnak róluk az urak!… De nincs egyéb bajuk!… Azt vegye le a
tekintetes úrfi avval a masinával, amikor ilyen pántlikás bársonyban
koplalnak odahaza!

Van azonban a népművészet s ezzel a nemzeti jelleg veszedelmének egyéb
oka is ezen a vidéken.

Nem jár senki a nép kezére s aki irgalmaskodik vélük valamely titulus
alatt, az is inkább csak ront a nép ízlésén, mert művészetét meg nem
érti. Az úri osztály, mondjuk az intelligens osztály, egyáltalában nem
törődik a népművészettel. Mintha nem látná, vagy talán nem is látja,
mert úgy megszokta maga körül, mert annyira nem érti, se fejlesztésére,
se megmentésére, csekély kivétellel, nem cselekszik semmit. Aki esetleg
óvja, az is inkább ront rajta, mert lényegében félreismeri, eredetiségét
gyöngíti s istápoló munkájában csak azzal törődik, hogy e réven is
jusson egy-két garassal több a szükölködő népnek. Általában, a polgári
osztály lekicsinyli, lenézi a «parasztosat» s így, közvetve azt a
szépet, amit sablonos polgári ízlése annyira föl sem ér, hogy
esztétikai, erkölcsi s nemzeti tartalmában meg sem sejdíthet. Jellemző a
sivárság az egyszer-egyszer leégett falvakban, ahol a régi szép holmi
elpusztult s ahol az úri osztály könyörületes segedelmével szedte össze
magát a lakosság.

[Illustration: EGY KALOTASZEGI PARASZTLEÁNY KEZE (B.-HUNYAD).]

A kapzsi kereskedői szellem, sajnos, szintén elég fogékony talajra
talált, e különben is szivesen piacos természetű népnél, bár menti őket
a szükség, a megélhetés nehézsége. Kivált az asszonynép – ha leánya
nincsen, akire testálja – könnyen válik meg ősi szép holmijától, nehány
garas haszonért, alkuszik ügyesen, de a ládafenekéről is elékeresi a
régi varrottast, mihelyt vevő jelentkezik; van olyan «kereskedőasszony»,
kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre
is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik
esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehér népének modernebb
munkájával Budapesten. Van akárhány földmíves, akinek a felesége többet
megkeres tűvel, mint amennyit a kis földből elő tud teremteni.
Megdöbbenve értesültünk, hogy a legszebb régi varrottas külföldre
vándorolt; egy bánffyhunyadi kereskedő közvetítésével, Budapesten át,
évekig rendes exportja volt e pótolhatatlan holminak. Eladták a régit,
holott amit oly szorgalmasan varrnak manapság, amivel országszerte
házalnak, az kézimunkának kézimunka, de művészi szempontból nyomába sem
léphet a régi, írás után való varrottasnak. Amit maga a nép nem hord
piacra, viszi a szemfüles zsidó, ha egy kis haszna kerülhet rajta.
Amikor Bogártelkén a szép hímes orsónehezítő-karikókat és
kapatisztítókat gyüjtöttük, a zsidó boltos ferde szemmel nézte
munkánkat, végre is kitört belőle a méltatlankodás, németül panaszolta,
hogy mit rontjuk mi az ő üzletét. «Ha én azt tudom, – mondá – hogy az
ilyen parasztszemétnek is van valami keletje Pesten!… Egyezzünk meg. Az
urakat meghúzzák érte, én, felehaszonra, nehány krajcárért összeszedek
tavaszkor mindent, ami a faluban van. Tavaszkor lehet ezekkel beszélni.
Olyankor nincs ötven krajcár az egész faluban!…»

[Illustration: KETESD FALU.]

[Illustration: CUCA SZŰCS ISTVÁNNÉ, IRÓASSZONY (B.-HUNYAD). (15)]

Általában jellemezve a kalotaszegi nép művészetét, már többször
emlegettük a varrottast, mint legérdekesebbet, legtipikusabbat. Ez pedig
– bár akad a férfiak között is egy-egy «cihere», aki tud a tűvel bánni –
a fehér nép művészete. Csudálatos, bár ismeri s tapasztalja hasznát,
mennyire lenézi ezt a munkát a férfi! A kenderhez, például, hozzá se
nyúlna, – a vékás vagy félvékás földet csak megugoralja, megforgatja a
kender alá, de egyebet semmit, legföljebb, hogy még a szekérrel behordja
a termést. A többi az asszony munkája, végig, míg csak a szép
fodorvászon lészen belőle, amire olyan gyönyörűen tudtak «írni» a régi
asszonyok, lúdtollal meg varjútollal, koromlével, szebbnél szebb
hagyományos mintákat, amiknek ma már a nevét is alig ismeri az új
nemzedék. (352–361). Mondják, él még két-három öregasszony, aki tud az
ilyesmihez, – mi csak egyet találtunk Bánffy-Hunyadon, Czucza Istvánné
Szőcsöt (15). A hetven fele jár a nénike, beteges («Gyün a baj rám, mint
az árvíz»), nem igen ír már («Tiszta fej kell az íráshoz, úrfi drágám,
nem lehet azt már, ilyen ingóban»), de azért apránkint mégis írt nékünk
nehány ősi mintát. Csudálva néztük, hogy kezd a munkához, minden
előzetes beosztás, minden méregetés nélkül; kezdi a nagy árkus elején,
mintha levelet írna és a sercegő penna alól csakúgy ömlik a kalandosnál
kalandosabb fordulatú diszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből,
a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz,
bár az egész alapjában az anyától, a nagyanyától valaha eltanult
hagyomány medrében készül. Mintha nem is ő írna, mintha valami
láthatatlan kéz vezetné reszkető öreg kezét.

– Tudott hozzá, – magyarázza az ura, aki valaha szűcs volt, de «hogy
béjött a vasút, elhagyta a mesterséget», – volt is sok cifra rúdravaló a
házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A’ kell, amikor meghalunk.
Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek.

Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosolylyal mondta: «Külső
országban az ilyen vén asszonyt mán viszi piacra az ura s adja el.
Fátyolt az orcájára, valami bolond talán megveszi. Én mán nem adom, ha
ennyi időt együtt valánk! Ne félj öreg, az enyim maradsz.»

Bólint, az öreg néni s ő is szeliden feleli: «Fátyolt bizony, azt tesz
kigyelmed az orcámra s viszen a piacra… Szent Mihály lován.»

[Illustration: KALOTASZEGI VARROTTAS (ÉSZAKI KÁROLY TULAJDONA).
(SZTÁNA).]



VISELET

[Illustration: KALOTASZEGI MENYASSZONY. (IV. tb.)]

[Illustration: MAGYAR-BIKAL FALUBÓL.]

[Illustration: VASÁRNAP, A TEMPLOM ELŐTT, BOGÁRTELKÉN. (16)]

Elmés, barátságos, kedves nép, – külső megjelenésében, mozgásában,
gesztusaiban nemes a férfi, az asszony pedig előkelően kecses.
Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb,
legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb
módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik
viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a
dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez. Egy-egy ruhadarabjuk párját
hasztalan keresnők egyebütt, de amelyik meg is van másutt, itt
hatásosabb, merész színösszetételei, ízléses alkalmazása folytán
eredetibb és festőibb. Színekben pompázó, feledhetetlen kép, amikor
vasárnap, ünnepi díszben, istentisztelet után, elácsorognak egy kicsit a
templom előtt, a fák alatt s a ragyogó nap szórja le reájuk arany
tallérait a fák lombja között, – ahány asszony, ahány leány, egy-egy
mosolygás és kacag, boldogan, derűsen, színekben káprázva az egész kép;
virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta,
az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos
selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán
pompázik a «muszuj» (felhajtott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a
himzett szögletű fátyol, (a dulandlé) – bokréta a legények kalapján s
hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan
nyugodt megállása rendezi, tagolja a hasonlíthatatlan képet.

[Illustration: NŐI VISELET, KÖRÖSFŐN. (17) (18) (19)]

Lássuk elébb a férfiviseletet. (V. tb.)

Az ing ma rövid, köldökig ér, – egy emberöltő előtt, mondják az öregek,
még lobogós újju inget hordtak. A régi lobogós ingújjon, a kézelőn,
vagdalásos fehér varrással, gazdagon változatos volt a dísz; a mai ing
kézelője csupasz. Az ing behasított nyakát a nyakravaló tartja össze,
ami hajdan egyszerű, széles fekete kendő volt, aféle «fátyol kravátli»,
újabban, kivált Mákón s Vistán, színes, piros, kék, zöld zsinórvarrásos
nyakkendőt hordanak a legények; Vistán (VI. tb.) arasznyi széles, szép
darázsolt diszítésű kendők is akadnak. Nyári viselet a rövid gatya, téli
a zsebetlen fehér daróc harisnya (combhoz feszülő, székelyes
csizma-nadrág), amelynek szélén piros posztó a diszítés.

[Illustration: KÖRÖSFŐI FÉRFI, SZŰRBEN. (20)]

[Illustration: EGY B.-HUNYADI UDVARRÓL. (21)]

[Illustration: KALOTASZEGI NŐI ÉS FÉRFI VISELET (KÖRÖSFŐ, B.-HUNYAD,
MAGYARÓKEREKE, MÁKÓ). (V. tb. a.)]

[Illustration: KALOTASZEGI NŐI ÉS FÉRFI VISELET (KÖRÖSFŐ, B.-HUNYAD,
MAGYARÓKEREKE, MÁKÓ). (V. tb. b.)]

[Illustration: B.-HUNYADI JEGYESEK.]

A férfi legdíszesebb ruhaneműje a «mejjrevaló», (IX. tb.) mely falvak
szerint változik. A régi világban egyszerűbb volt a mejjrevaló, kevesebb
rajta a selyem kivarrás, ma már, – kivált Bánffy-Hunyadon – olyan sűrűn
telicifrázzák selyemmel, hogy semmi parasztja, semmi diszítetlen része
sem marad, eredeti anyagjából, a báránybőrből semmi sem látszik. Az
ilyen agyoncifrázottnál bezzeg szebbek azok a módjával varrottak,
amilyeneket például még Monostoron, Valkón, Mákón s Vistán viselnek. A
mejjrevaló téli ruhadarab, de nyáron is fölveszik templomozásra,
temetésre. Télen s hüvös időben, a mejjrevaló alatt kék flanel bujkát,
mint ők mondják, bujbelét hordanak. A mejjrevaló (IX. tb.) diszítésének
java, a selyemhimzés a hátra kerül, – eleje, a gomblyukak s gombok
tájéka vörös, zöld s fekete lakk bőrrel van szegélyezve, ez az
«almásolás», amely ismétlődő ívekből s pántokból áll; hasonló bőrszegély
veszi körül a «háticifrát» is, de már gazdagabb kiképzésű,
tulipán-szívalakú, sőt olykor az egész háticifra bőrből van, némi
selyemvarrású levél- és indadíszszel. A diszítendő mező, a mejjrevaló
szabásának megfelelően, alul szélesebb, mint felül, mert a két
hónaljkivágás íve keskenyebbé szeli felső részét. A hát középvonala két
arányos részre osztja az egész díszt s felező vonala az alsó és a felső
cifrának. Az egyszerű vagy többszörös alsó bőrszegély közepéből, amelyen
szintén lehet folyó leveles, rózsás himzés, indul ki az alsó himzett
ornamentika, többnyire egy egyenesen felszökő, leveles ágon ülő, két
oldalra hajló tulipán s ezek alatt két georgina, ahogy ők mondják,
«gyorgyina». A levelek felváltva pirosak és zöldek; a középső s két
oldalsó tulipánok közeit kisebb rózsák töltik ki; ugyanily dísz jő a
gyorgyina fölé is. Ez egyike az egyszerűbb alakításoknak; rendesen egész
egymás mellé simuló, minden tért betöltő a dísz, vagy legföljebb annyi
üres hely marad, hogy még a felső rész az alsó résztől valamelyest
megkülönböztethető. Rendesen felismerhető a középső tulipán, rózsa vagy
pávaszem, a két oldalsó ág, különféle rózsákkal, levelekkel és a jobbról
meg balról eső georgina. A szár a tulipánból indul ki, a georginák
fölött rózsák vannak, a hosszukás középtulipán két oldalán újra két
nagyobb rózsa, fölöttük madáralak, melynek fejéből indul ki lehajlólag a
leveles ág, végén négy pávaszemes virággal; ilyen virágféle van a
középtulipán fölött is; a megmaradt közöket kisebb pontokkal, rózsákkal,
szívidomokkal töltik ki. E diszítés különben nagyon változatos; néha a
gyorgyina és rózsa közül több ág indul, levelekkel s rózsákkal. Néha
oldalvást indul el alulról az ág, körülveszi a gyorgyinát és a tulipán
bimbaját s a középen tulipánnal, egy kisebb tulipánnal végződik.
Egyszerűbbek a bőrrel diszítettek: három egymás mellett álló piros
virág, mindenik egy közép rózsával, kétoldalt mellé simuló levéllel és
alattuk a georgináknak megfelelően egy-egy virággal. Van minta, mely
két-két oldalt georginából, s közülök kiinduló leveles rózsából áll; a
két oldalsó virág itt is feltalálható a nagy tulipán alatt, amelyből
újra ágak s rajta rózsák nőnek ki. Más változatban mutatja be ezt az
ötös tagozást egy mejrevalónk: a bőrből vágott közép-tulipán (már alig
hasonlít tulipánhoz) négy georgina közé esik, a tulipánból két oldalt
nőnek ki a szárak, nagyobb, piros bőrből vágott és kisebb, selyemből
himzett levelekkel. A mejjrevalók hátának felső dísze néha hasonló az
alsóhoz, de meg van fordítva, virágai lefelé csüngenek, vagy egymás
mellett van tulipán, rózsa, pávaszem, vagy a közép-tulipánból két
oldalra nyuló ágon fent is, lent is virágok; vagy csak két rózsa közt a
tulipán. Néha fönt sincs ilyen bokréta s csak bőrből készül a hátcifra
és alatta kis bimbó füzér, közepén nagy körmös bimbóval.

[Illustration: B.-HUNYADI CSALÁD. (22)]

[Illustration: B.-HUNYADI FIATAL PÁR. (23)]

[Illustration: KALOTASZEGI SZŰRGALLÉR. (24)]

[Illustration: DISZÍTÉS A SZŰRÖN. (25)]

Téli bunda helyett hordják a festett kozsókot, így hivják ugyanis azt a
mejjrevalót, amelynek újja is van (IX. tb.); festettnek azért nevezik,
mert a fehér birkabőr, amiből készül, kávébarnára van színezve; kivált
Vistán s Monostoron viselik, fekete prémgallérral s prémkézelős
újjakkal; kevéske selyemvarrású diszítés is van rajta, a háton, fölül a
tarkó alatt s a hát alján. Panyókára vetve hordják a «csonkát», a
«darócot».

[Illustration: B.-HUNYADI NŐI VISELET. (26)]

[Illustration: KÖRÖSFŐ FALUBÓL.]

A szürt, (20. 23. és V. tb.) Jankó János szerint, régente nem viselték a
kalotaszegiek, de ma már általános; Kolozsvárról, Nagyváradról hozzák a
vásárra. Diszítése fekete vagy sötétzöld s e vidéken nem olyan gazdag és
változatos, mint hazánkban egyebütt. Fődísze (24.) a hátra csüngő
gallér; van diszítés elül, a két alsó csücskén, oldalt az újjak alatt s
szegélyezve van a két újja. (25.) A gallér szegése egyszerű széles sáv;
a négyszögletes mező közepén, felülről, a tarkó alól indultan, levél
formába foglalható diszítés van: vastag szár, két oldalán rózsák s
levelek; az egész tömötten tartva és úgy, hogy a külső végződések
mintegy körvonalát adják egy hegyes levélnek. A gallér két alsó
sarkában, ferdén befelé, ugyanilyen alakú, de nagyobb díszek foglalnak
helyet alul egy-egy hozzájuk simuló levélfüzérrel. Elül szintén két
fekete, összefutó, széles sáv közt van a szür szélének dísze, épúgy
lefelé keskenyedve. Helyes ízlésre vall ez a megoldás, amennyiben nem
kisebbíti véges-végig az adott motivumot, hanem előbb egyszerűsíti,
azután egy kisebb, egyszerűbb alakba megy át, hogy a végén ékben
végződjék. Néhol, így Vistán, látni olyan szűröket, amelyek különböző
piros színnel vannak diszítve, de csak a két oldalon, a zseb táján.

[Illustration: B.-HUNYADI MENYECSKE. (27)]

Általában csizmát viselnek. Hetyke legények – Mákón látni gyakorta – a
csizma szárának felső részét kifordítják, úgy, hogy a csizma fülei is
kilógnak. (V. tb.)

A kalap nyáron karimás, fekete pörge, jobb oldalán bokrétával. Munkában
csurgóra gyürt karimájú szalmakalapot hordanak; a szalmakalapon tarka
selyempántlika van, Mákón tenyérnyi széles. Télen fekete báránybőr
sipkát viselnek.

Nézzük a női viseletet. (V. VIII. tb.)

Bánffy-Hunyadot kivéve, egész Kalotaszegen úgynevezett vállfűs, a vállon
kivarrott inget hord a fehérnép; Kolozsvár környékén kötéses inget
viselnek, Bogártelkén szép pókos kötéssel, Monostoron finom
recekötéssel. Ki van varrva az ing gallérja s kézelői, – legdíszesebben
a vállfű, két újjnyitól tenyérnyi szélességig; legszélesebb a mákói. A
vállfű varrása írás után való s ennek szép példányait a varrottasról
szóló fejezetben mutatjuk be. A hónalj alatt két betoldás van: felül a
pálha, alul a csók. A varrás az ingen piros vagy fekete fejtő. A gallért
s a kézelőket két-két hosszan lecsüngő hárász bojttal kötik össze; Mákón
s a környékbeli falvakban négy, sőt hat bojt is kerül a nyakra. Az
ingre, legalul – különösen Hunyadon – a kurta szoknya következik s erre
kötik a fehér fodorvászonból készült alsószoknyát, a pengyelt. A
pengyelre jön a muszuj, – Kolozsvár környékén bagazia a neve, – a
kalotaszegi viselet e legjellemzőbb darabja, amelyet a leány, pártával
együtt, a konfirmációtól kezdve visel. (27., 28.)

[Illustration: KALOTASZEGI KÖTÉNYSARKOK S VISTAI NYAKKENDŐ. (VI. tb.)]

[Illustration: PENGYELEN A MUSZUJ. (B.-HUNYAD).]

[Illustration: PENGYELEN A MUSZUJ. (B.-HUNYAD). (28)]

A muszuj vagy muszuly, fél szoknya (ez úgy értendő, hogy elejéből egy
kötényre való hiányzik; eredetileg egész szoknya volt, csak utóbb
hagyhattak el belőle, miután az a rész, a fölibe kötött köténytől úgy
sem látszik), amelynek alsó szegélyére belül arasznyi széles színes
(piros, sárga, zöld) posztót varrnak, azután a szoknyát elől felhajtják,
úgy, hogy a szoknya belső oldalán a színes posztó és a pengyel egy része
is látható; elől köténynyel takarják el a pengyelt. A muszuj színe
sötét, fekete vagy kék (Hunyadon), az ővnél sűrű ráncba van szedve s a
ráncok a muszuj ővkötőjében egyesülnek; az ővkötő Bánffy-Hunyadon zöld,
vidékén piros. A kötő alatt, körülbelül két ujjnyira, a ráncokat
kockázás, szedés vagy darázsolás fogja össze. Leányok, menyecskék
muszujszegő posztója piros vagy sárga, az idősebb asszonyoké zöld, az
öreg asszonyoké fekete. Ujabban, Bánffy-Hunyadon, divatos a mintás plüs
(bársony) muszujszegély, de ez nem olyan szép, mint a posztó. A posztó
szélessége változó, néhol keskenyebb, másutt husz centiméternél is
szélesebb. A posztót ki is szokták himezni; leggyakoribb hogy rávarrják
a tulajdonos nevét és a készítés évszámát. Mákón a kis tíz-tizenkét éves
leányok is hordanak muszujt, ami nagyon kedves.

[Illustration: TOROCKÓI KÖTÉNY. (ZENTELKE). (29)]

A kötény vagy kötő (VI. tb.) rendesen olyan színű és olyan anyagú, mint
a muszuj, de voltak ezelőtt nagyon szép zöld posztókötények, piros
torockói csipkével diszítve. (29.) Ma már, sajnos, ilyeneket nem
csinálnak. A kötény is sűrű ráncba van szedve s ezeket a ráncokat is
darázsolás, szedés vagy kötés tartja össze. A kötény szélét színes
pántlika futja körül három oldalt; vagy egyszínű (piros, sárga, kék vagy
zöld) vagy virágokkal díszes. A kötény két alsó sarkába egy-egy nagy
rózsa kerül, rendesen ugyanolyan a pántlikából, mint amilyen az oldalán
van, de néha csipkéből (torockói csipke), néha gyöngyökkel diszítve s
középen hárász bojttal. A rózsát néha még két szalaggal varrják körül,
úgy, hogy a rózsa mintegy keretben van; Mákón e keret fölé, néha kisebb
keretben egy másik rózsát is tesznek.

Ünneplő a gyócsfersing, a sűrű ráncba szedett, a vizelt (mert nedvesen
redőzik) fehér szoknya. (30., 31.)

Ma már ritka a váll vagy füzős váll, a piros posztóból készült kis
mellény fekete csipkedíszszel, mely elül piros szalaggal volt
összefüzve; ennek a mellébe és hátába fa vagy vas volt bevarrva,
halcsont helyett. (32.)

[Illustration: GYÓCSFERSING. (B.-HUNYAD). (30)]

A kalotaszegi viseletről írja munkatársunk, _Kriesch_ Aladár: «A
kalotaszegi viselet, különösen a női viselet, nemcsak a közönséges
értelemben vett festői, – hanem, hogy úgy mondjam: arhitektonikus. Az
ország sok egyéb táján van még népviselet, mely úgy rajzbeli
karakterénél, valamint színeinek eleven akkordjainál fogva erőteljes, ép
stílust mutat. De a kalotaszegin kívül egy sincsen (s ebben a
tekintetben még az oláh is messze mögötte marad), amelynek
alapprincipiumát az képezné, hogy vonalaiban, szabásában az emberi test
tagolásához, annak vonalaihoz alkalmazkodjék! Ezt a costume-öt még az
antik görög sem találta volna barbárnak. Figyeljük meg, mint símúl az
ing a törzs idomaihoz, s miképpen vannak az újjak beillesztve, jelezve a
karok különállását a testtől! Mily gyönyörű lesz ennek következtében a
karnak minden mozdulata. Az elül felhajtott szoknya, a «muszuj»,
lendületes vonalában miképpen adja meg a medence rajzát, a szoknyák
sokasága nem csinál felfordított tölcsért a nőből, hanem a lábak mentén
leomolva, harmonikusan zárja be a silhouette-t, míg a piros csizma
megadja a keleties nuance-ot az egész viseletnek.»

[Illustration: KALOTASZEGI NŐI VISELET S A PÁRTA (KÖRÖSFŐ,
M.-GY.-MONOSTOR, B.-HUNYAD). (VII. tb. a.)]

[Illustration: KALOTASZEGI NŐI VISELET S A PÁRTA (KÖRÖSFŐ,
M.-GY.-MONOSTOR, B.-HUNYAD). (VII. tb. b.)]

[Illustration: B.-HUNYADI HAJADONOK, TEMPLOMOZÁS UTÁN, GYÓCSFERSINGBEN,
PÁRTÁVAL. (31)]

A fehérnépnek is van mejjrevalója, (34 és VII. tb.) még pedig hosszú és
kurta. A hosszút manapság már nem is készítik, a még meglévőket hordják,
de csak öreg asszonyok, vasárnapi templomozáskor. A kurta mejjrevaló
csaknem olyan, mint a férfiaké, diszítésében sincs különbség. Sajnos, a
szép formás, csipkés mejjrevaló (35. 36.) már kiment divatból; ez zöld
vagy fekete posztóból készült, piros vagy sárga csipkedíszszel,
körülprémezve feketén. Darócot vagy condrát is használnak a nők. A
leányok karácsonykor fehér daróccal, pártásan mennek a templomba. Ugy az
asszonyok, mint a leányok csizmája piros, csak Hunyadon kezdenek újabban
a városi szolgálatból hazakerült leányok fekete csizmát viselni. A
csizma zöld selyemmel van kivarrva. (37).

[Illustration: GYÓCSFERSING (BOGÁRTELKE ÉS B.-HUNYAD.) (30)]

Templomozáskor leányok és fiatal menyecskék szélesen kibontott tarka
virágos keszkenőt viselnek jobb kezükben, legjobban szeretik a rojtos
szélű kendőket. Bal hónuk alá is szorítanak egy rojtos selyemkendőt,
amit nem szabad lehullatni, – így őrzik mozdulataik illedelmes voltát.

[Illustration: FŰZŐS VÁLL. (32) (KALOTA SZT.-KIRÁLY).]

Fejükre szintén szines, virágos kendőt kötnek; templomozáskor elül kötik
meg, máskülönben hátrakötve viselik s ez sokkal szebb, mert szabadon
hagyja a nyakat. Leányok, a konfirmációtól kezdve a lakodalomig, pártát
tesznek vasárnaponkint. (38 és VII. tb.) A párta két-négy ujjnyi széles
vasabroncs, sürűn kirakva arany pillangós üveggyöngygyel, gyöngyház
csigával; a párta hátulsó részéről különböző színű sallangok, pántlikák,
gyöngyöskötők s bojtok («boszintó») lógnak le. A pártát Hunyadon
vízszintes állásban viselik, egészen a homlokon; a falvakban hátradülő
rézsutosan helyezik a fejre.

A mennyasszony (IV. VIII. tb.) dulandlét visel s ezt viseli mindaddig,
míg keresztelőre nem viszik első magzatát; finom fehér patyolat fátyol,
két sarkában (az egymással átellenben lévő sarokban) kivarrott
diszítéssel. A dulandlé («tulle anglaise») díszítő szegését színes
pamutból az úgynevezett «berliner»-ből vagy mint ők mondják hárászból
varrják; köröskörül többnyire egyszerű, ritka kockás vagy háromszöges
dísz fut végig a fátylon s a sarkokat a mejjrevaló hátsó részének
középső díszéhez sok tekintetben hasonló himzés tölti ki. Itt is van egy
nagyobb rózsa- vagy tulipánalakú középdísz, mely a sarokból indul s
leveles száron ül két oldalt rózsákkal és georginával; a rózsából
levélfüzérek nőnek ki, két oldalt lecsüngve s fent egy másik kisebb
rózsa. A diszítés uralkodó színe a vörös; rajza széles nagy formájú,
többnyire tulipán, amelybe sokszor országcimer van varrva. Egyéb
virágdísz is előfordul; például a két alsó tulipán csak az ágak
kiindulási helyét jelöli s az ág felett is, alatta is, van egy-egy
rózsa; vagy csupán egy rózsa felső részéből indul ki az ág, amelyen
különböző színű kis rózsák váltakoznak. A gömbölyű vonalas minták
mellett előfordul a szögletes forma is; ez a «szál után varrott»
varrottasokra emlékeztet egyenes vonalú tört konturjaival, meg van ezen
is az egy főágon és a két mellékágon ülő öt virág, mellékágakkal; színe
majdnem egészen vörös, csak a szárak zöldek. A színösszetétel s a
foltelosztás általában ügyes; egy világos és egy sötétebb szín egymás
mellett, ez a jellemző. Majd a tengely emelkedik ki sötét foltjával,
majd a sötétzöld kelyhű nagy rózsa, világosvörös külső része, két oldalt
ugyanolyan világosszínű rózsával, ád világos foltot az alatta s fölötte
lévő levelek sötét tömegétől körítve. Egy kendőn a nagy középrózsa az
alatta lévő két tulipánnal és két rózsával simul össze egységes
színfolttá, körülvéve levelek sötét foltjával s az egész körül ismét
világos foltot képeznek a virágok és lent ismét sötét folt van a
tulipánok alatt. Mindez fejlett izlésre vall.

[Illustration: NYÁRSZÓN. (33)]

A dulandlé alá jő a gyöngyös csipkével lekötött, színes
staniol-lemezekkel és piros hárászdíszszel ellátott főkötő, amely
alighogy keresztül tetszik a fátylon. A fátyollal, a dulandléval körül
kötik a fejet, a nyakon egyszer körülcsavarják s hátul úgy omlik le
sarokig (VII. tb.)

Nincs a világon nép, akinek festőibb lenne a viselete.

[Illustration: KALOTASZEGI DULANDLÉK. (VIII. tb. a.)]

[Illustration: KALOTASZEGI DULANDLÉK. (VIII. tb. b.)]

[Illustration: B.-HUNYADI SELYEMVARRÁSÚ MEJJREVALÓ. (34)]

[Illustration: (35)]

[Illustration: CSIPKÉS MEJJREVALÓK, B.-HUNYADRÓL ÉS ZENTELKÉRŐL. (36)]

[Illustration: B.-HUNYADI ZÖLDSELYEM VARRÁSÚ PIROS CSIZMA. (37) a) b)
_diszítés a lábfején;_ – c) _diszítés a csizma kérgén._]

A «mejjrevalók» kapcsán emlékezzünk meg egy tipikusan magyar, a gyáripar
elül szintén tágító, rohamosan pusztuló mesterségről, a
szűcsmesterségről. Hat-hét régi szűcscsel találkoztunk Kalotaszegen,
abbahagyták mesterségüket, «nem győzzük, amióta begyütt a vasút!» Akinek
még aránylag jól menne, akinek meg volna a kellő kis anyagi tehetsége,
mint ők mondják, a «kitartása» hozzá, gondolkozik már az is, – mint
például Kati Márton, az értelmes, ügyes bánffy-hunyadi szűcs, – hogy
holmi egyéb, jövedelmezőbb, versenyképesebb kenyérkereset után nézzen.
Lám, Kati Márton azon tanakodik, hogy valami kis szatócsüzletet nyisson,
mert a gyáriparral nem győzi a versenyt a «mesterség». Milyen is hát az
a mesterség?

Ugyancsak Kati Márton oktatott ki bennünket, mint lesz a berbécs bőrből
a mejjrevaló.

[Illustration: B.-HUNYADI, PÁRTÁS HAJADON. (38)]

[Illustration: KÖRÖSFŐ FALUBÓL.]

A szűcsmesterség egyszerű szerszámai a következők: rámaláb s rajta a
félkézvas; kaszaszék (kaszapad, láb, járom, kés); olló, csipkéző
kalapács, csipőfogó, szabókés, török vagy törkővas, lyukasztó, csipkéző,
horgosvas (kákó, bőrtörő vas); a hammas (hamvas) kád, áztató kád,
korpatartó. (39)

Már most halljuk magát a mestert.

A berbécsről lehúzza a mészáros – tömlőre nyúzva (amikor kifordítja
bőréből az állatot) vagy hasítva – a bőrt s azon nyersen átvesszük tőle.
Első sorban lefejtjük (kifejjük) róla a zsírt, kaszával, a rámán, aztán
árnyékos helyen, a színben, kiterítjük rúdra; amit tömlőre nyúztak, azt
pálcikókkal peckeljük ki s úgy kerül rúdra (pálcikát dugunk a fejbe,
mellbe, farba s a két lábba). A szárítás négy-öt napig tart, aszerint,
milyen zsíros a bőr. Kiszárítás után, amikor a bőr «meg van
tömegesedve», a mester szakmányokba osztja a földolgozandó anyagot s
kikészítés végett átadja a segédnek. (Egy szakmány huszonöt darab bőr s
ennyivel egy nap végez egy ügyes ember).

[Illustration: A SZŰCS MESTER SZERSZÁMAI B.-HUNYADON. (39) _a)_
Kaszaszék. – _b)_ Kaszakés. – _c)_ Horgas vas. – _d)_ Törkő vas. – _e)_
Csipkéző. – _f)_ Lyukasztó. – _g)_ Csipő-fogó. – _h)_ Szabókés.]

A segéd az áztató-kádban, tiszta hideg vízben, tizenkét óra hosszat
áztatja a bőrt, – azután kimossa először ugyanabban a vízben, majd
újított vízben áztatja ismét, másnap reggelig. Másnap reggel kihányja a
kádból, csorogni, a bakra; miután kicsorgott, tajigába dobja s elhúzza a
«húsoló helyre», a színbe. Egyes darabonként, – mintha ostort
pattintana, – kicsapja belőle a vizet, rámára szorítja, keresztbe s
hosszába «behusolja» és amelyikkel végez, azt, ismét árnyékos helyen,
rúdra veti.

A napi szakmány, a huszonöt darab behúsolása után, a mester vizet
melegít, sót, timsót, vitriololajat, hamuzsírt s dercét előkészítvén,
csávát (pác) kever és evvel a csávával, az áztató-kád borítódeszkáján, a
segéd, az inas segítségével, bedörzsöli a bőröket keresztbe hosszába s
meghintvén dercével, összehajtogatván, egy üres kádba veti. (Egy
szakmány csávájához kell: tizenöt kupa víz, vagy tíz krajcár ára só,
háromfertály kiló timsó, három borivópohár vitriololaj, öt krajcárra
hamuzsír s jó négy kiló derce.) Bekészítés után, a megmaradt csávát
ráöntjük a kádba helyezett bőrökre.

[Illustration: KÖRÖSFŐ FALUBÓL.]

Másnap, ha jó idő van, a bőröket, szőrire, kiteregetjük sorjába az
udvaron a földre, hogy a «főd zsírján száradjon»; amikor «testet fog a
bőr», amikor nem ugrik már össze, az inas megforgatja s már most
szőrivel vannak fölül.

Rendes iparos, «akinek kitartása van», pihenteti az így bekészült
bőröket, mert jobb, tartósabb s kidolgozásra alkalmasabb a pihent bőr. A
hiuban, száraz helyen pihen, csomóba rakva, ötvenivel, százával.

Már most, ha szükség van bőrre, megyek a hiúba, kiválasztom s ledobom,
«bekenésre». Ez is a segéd dolga; szakmányonkint (egy szakmány:
berbécsbőr tíz darab, báránybőr tizennégy) bekeni tiszta vízzel, – a
kenést csepüvel vagy a rongyból kötött «mosóval» végzi, – s elteszi
pihenni negyvennyolc órára, hogy megpuhuljon. Amikor puha, «kisarkalja»
(sarkával ráhág s úgy húzza, nyújtja, kézzel); sarkalás után darabonkint
felhurkolja kötélre s horgos vassal kihorgolja, – azután kikaszálja,
hogy egyenlő puha legyen, se «acintos», se «doblott» ne maradjon. (A
kérges bőr az «acintos»; amelyik hámlik, az a «doblott».) Kikaszálás
után egyenkint nyújtjuk ki a rámán s kipattogtatjuk a széleket kézi
kaszával. Kinyújtás után tiszta buzakorpával vegyített fehérkővel
(alabástrom) bedörzsöljük s egyenkint kiszíneljük a rámán, először
hosszában, azután keresztben s harmadszor is, hogy szép szabályos
legyen, hosszában. Végül kiporoljuk s kész. Számbaveszi a mester.

[Illustration: KALOTASZEGI KOZSÓKOK ÉS MEJJREVALÓK. (IX. tb. a.)]

[Illustration: KALOTASZEGI KOZSÓKOK ÉS MEJJREVALÓK. (IX. tb. b.)]

Szakmányonkint, a segéd fizetése egy forint húsz krajcár, ehez húsz
krajcár borpénz és két-három pohár szilvapálinka.

Már most megyen a bőr szabás alá. A mester, «belátás szerint», szín után
válogat a bőrök közül. Kozsóknak, paraszt (üres, nem kivarrott) munkának
valót piros bőrrel, egyszerű szironyozással; jobb bőrt butorbőrrel – s a
legjobb, a legszebb színű bőrből készül a «dufla elejű mejjrevaló»
karmazsinttal s lakkal díszítve «hunyadi-paraszt»-nak, – mert ezek
nincsenek «selymezve». Selymezettett csak leánynép s legényember visel.
Gyöngébb juh- és báránybőrből készül a «selymes»: a bimbós, a
körmösbimbós, az egy rend csillagos, két rend csillagos, gyorgyinás, meg
a koszorús. Legparádésabb az «egészcifra», azon még «paradicsommadár» is
van. (34).

Irhának, zöld szironynak, zsebrevalónak a döglött juh bőrét használjuk,
mert a zöld szironyt s az irhát, azt magunk készítettük régente. Ma már…
azt se érdemes.

Hogy az irha mint készül?

A bőr béáztatódik, aztán nyolc napra a «hammasba» tesszük («hammas» egy
földbe ásott hordó s benne víz, oltott mész és szitált cser-, gyertyán-,
tölgy- vagy bükk-hamu; egyszer megtöltve, elszolgál egy esztendeig) s
naponta kétszer a kanálrúddal megforgatjuk. A hammasból rúdrahányjuk,
úgy, hogy leve a kádba visszacsuroghasson; aztán rámára feszítjük, egyik
oldaláról, félkézvassal, lehúzzuk a szőrt, másik oldalát meghúsoljuk, –
tiszta vízben kimossuk, detto behúsoljuk, aztán, hogy tisztuljon,
tyúkganés vízben (ami a mésztartalmat választja ki a bőrből) áztatjuk
egy félórát, detto behúsoljuk, – mert az irha három húsolást kiván, – s
huszonnégy órára begyúrjuk a rendes csávába. Ha ez megvan, kiteregetjük
s beszárad. Aztán nyirkos helyen, teszem a pincében, «megnyirkol» s
«hajnalosan a harmat is megnyirkítja». Aztán, csak mint a többivel. De
ennek fehérítés nem kell, mert színének a volt gyapjas részét hagyjuk.

Hogy mire kell az irha? Öreg emberek bundáját s mejjrevalóját irhával
ékítjük, a bunda varrásait véle födjük bé az újjasbundán, meg a
juhászbundán.

A szirony pedig? Az a szép zöld?

Éppen mint az irha: koppad a hammasban nyolc napig s az első
behúsolásnál mogyorófából hasított abroncsra húzzuk spárgával, «málészem
köré kötve hurokra», – a vizet kifejjük belőle félkézvassal. Kifejés
után béöntjük tiszta vízzel és sebesen bedörzsöljük szalámiasóval, aztán
«tiszta eredeti rézről reszelt porral behintjük, amit Váradról, a
harangöntőtől hoztak»; letesszük, úgy az abroncson, a pincébe, egy kád
víz fölé, mint a födőt. Másnap reggel kitesszük a napra, száradni vagy
egy órahosszára. Amikor az óra letelt, félkézvassal lekotorjuk róla a
rézport, – kész a szirony.

Így volt régen. Ma már megcsinálja külországban a német, gyárban,
firnájszos zöld föstékkel. De olyan is az!… Hanem hát olcsóbb, annyi
szent.

[Illustration: DAMOS FALUBÓL.]



TEMPLOM

[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOM. (X. tb.)]

[Illustration: DAMOS FALU.]

Kalotaszeg népe, csekély kivétellel, «magyar» hiten van; a reformáció
hódító győzelmei után a katolikus templomot tették meg magyar templomnak
s utóbb épült templomaikon is részben megmaradt a régi katolikus
építkezés stilusa.

Kalotaszeg reformja, – írja Jankó János, akinek már idézett néprajzi
munkáját citáljuk s egészítjük ki a következőkben, – Szilágyi Sándor
szerint, végre volt hajtva már 1541–42-ben; már 1561-ben
Bánffy-Hunyadnak is református papja volt. A tűzként terjedő
reformációnak a kis Jegenye és Bács tudtak csak ellentállani és
katolikus voltukban megmaradni. A reformáció szelleme, természetesen, a
templomokban elpusztította mindazt, ami katolikus volt. Magyar-Valkón,
például, a klastromot lerombolták, a templomból a festett és faragott
szentképeket a templom mellé ásott gödörbe hányták és betemették. Ami
szentet ábrázoló faragványt a templom falából ki nem vehettek,
lefaragták a felismerhetetlenségig. És ezt megtették nemcsak
Magyar-Valkón, de az egész Kalotaszegen mindenütt. A reformáció első
viharos, csaknem erőszakos bevonulása után azonban a megnyugvás kora
következett, amikor az egyházaknak a nép ízlése szerinti való díszítését
látjuk kivirágzani. A katolikus templom falai megmaradtak; a gót szabású
ablakokon nem változtattak, legföljebb egy ajtót befalaztak, egy másik
újat vágtak, mely többé nem csúcsívben végződött, hanem kerekívben
borult össze; az ajtó elé cintermet s bejárót építettek, amelyet néha
fatornác kötött össze a templomot körülvevő kőkerítés ajtajával. A
külsőn aztán egyebet alig változtattak, legföljebb a felégetett régi
födél helyett raktak újat s diszítésül minden egyes zsindely alsó szélét
kicsipkézték. A legtöbb templomnál a tornyot harangláb helyettesítette,
fából, de ennek sajátos építési módja volt: a favázon fölül, ahol a
harangok lógtak, a harangkamarát deszkapárkány vette körül, a deszkák
hosszukban állottak s alsó végük szintén ki volt csipkézve; a legalább
is méter magas párkány négy szegletéből egy-egy oszlop nyúlik ki s a
négy oszlopon nyugszik a harangláb kúpja, mely szélesen indulva,
elkeskenyedik; a kúp zsindelyeit szintén kicsipkézte a nép. Ezt az
építési módot követték ott is, ahol a haranglábat lebontották s
kőtornyot ragasztottak a templomhoz; a toronygula négy szegletébe négy
tornyocskát emeltek, mint a nép mondja, a négy evangélista, Máté,
Márkus, Lukács és János tiszteletére.[1] A torony csúcsáról s a templom
tetejéről eltűnt a kereszt, helyébe gomb, kakas vagy egy kis vaszászló
került, a zászlón az építés kivágott évszámával. A torony e helyes régi
formája is vész már az ormótlan újabb építkezések során, de annál
szivesebben diszítették a templom belsejét. A szószék párkányát
kifaragták, oldallapjait kiföstötték, koronáján pedig remekelt a falusi
művész, élére állítván az önkebléből táplálkozó főnixmadarat s körülvéve
az egészet síkfaragásos párkánynyal, amelyen a magyar díszítés
főformáit: a tulipánt, a rozmarinlevelet, rózsát, szekfűt és a
szőlőfürtöt kapcsolta egybe. A templommenyezet közepéről függő lámpát
galyakkal, virágfűzérekkel diszítették; a buza elsőtermésű kalászaiból
koszorút fontak s a lámpára akasztván, a gabnaáldás elmondása után, ott
hagyták a következő év első terméséig. A szószék alatt áll az Urasztala,
mely rendesen kerek s négy lába egy közös szárban fut össze; az
asztallapon egy belső és egy külső kör van, amaz csak csekély
távolságban az asztal közepétől az ajándékozó nevével s az ajándékozás
dátumával, a másik az asztal pereméhez közel, valamely zsoltári vagy
bibliai mondással. A templom kincsei közé tartoznak a régi varrottasok,
aranynyal, ezüsttel s az akkoriban még csakolyan drága selyemmel varrva;
gyönyörű ősi formák maradtak reánk így. A díszítések között
legérdekesebbek a festmények. A menyezet kockákra van osztva s ahány
kocka, megannyi önálló kép. E képeket négy csoportba oszthatjuk: mértani
diszítések; növénymotivumok, a szokásos virágokból; állatábrázolások,
többször az illető állat megnevezésével; kezdetleges ábrázolású bibliai
jelenetek. Az első két csoportból kerül ki a menyezetdíszítések java,
például a bikali. A daróci templom öt padjának festése (1687–1701) a
legsikerültebbek közé tartozik, a tulipán, a rózsa és a szekfű színeinek
összeválogatása szelid, csoportosításuk ízléses, a munka nemes és
tiszta. (40) Egyátalában, azt mondhatnók, a népies templomi festés
nálunk a XVII. században virágzott s a következő században korcsosul el,
túlzásokba esvén. A kalotaszegi templommenyezetek javarészét a XVII.
században renoválták s festegették újra a szász származású Umlingok –
apa és fia, – de ők már csak inkább utánozták, művészi érzékük a magyar
formák iránt nem volt, azokat nyilván egyhangúaknak találták s azoknak
kimeríthetlen formagazdagságából ők meríteni nem tudván, otromba
bizarságokkal mételyezték meg a tiszta magyar ízlést. Az apa, Kolozsvári
Asztalos Umling Lőrinc (41) eleinte beérte az egyszerű utánzással s első
művein csakis mértani díszítéseket és virágmotivumokat alkalmazott, –
később állatokat is föstött s megpróbálkozott bibliai jelenetekkel is; a
tizennyolcadik század negyvenes éveiben a régi tiszta tulipános
motivumokat utánozta, az ötvenes években föstötte gyatra állatképeit s
azok a torzított bibliai jelenetek a hatvanas évekből valók. A két
Umling dolgozott Bánffy-Hunyadon, Magyaró-Kerekén, Damoson, Jákótelkén,
Magyar-Gyerő-Vásárhelyen, Kis-Kapuson, Darócon, Magyar-Bikalon, Farnoson
(42), Nagy-Petriben, Kis-Petriben (75, 76) s Sztánán; kortársaik közül
egyet sem találunk, – egyetlen elődjük nevét, aki a XVII. század végén
dolgozott, nem ismerjük; követőjük Simon György, aki 1794-ben a
bogártelki templomban föstött. A tizennyolcadik század végén, mintha
divatja múlnék a templommenyezet díszítésének.

[Illustration:]

[Illustration: A DARÓCI TEMPLOM PADJAIRÓL. (40)]

[Illustration: AZ UMLINGOK JEGYE (_1680 tájáról._) (41)]

[Illustration: A FARNOSI TEMPLOM KARZATÁRÓL. (42) (_A diszítő ízlés
romlása._)]

[Illustration: RÉGI TEMPLOMI KENDŐ (DARÓC). (43)]

[Illustration: RÉGI TEMPLOMI KENDŐ (DARÓC). (44)]

Hogy Kalotaszegen melyik a legelső, a legrégibb, talán eredetében is
református templom tipusa, azt bajos megállapítani. Mi a magyaró-kereki
régi református templomot vesszük tipusnak [lebontása előtt lerajzolta
Telegdy Árpád: (45).]

Négyszögletes helyiség, középen, a templomterem piacán, az úrasztalával;
szószék s a padok az úrasztala felé fordulnak. Szegletein az épület meg
van erősítve egy-egy támasztópillérrel s egyszerű tető födi az egészet.
A tető kötőgerendái alatt volt a kockásföstött famenyezet, amely
1903-ban a Nemzeti Muzeumba került. E tipusnál jellemző, hogy falazott
tornya nincsen, csak fából ácsolt harangláb állott mellette, szabadon;
ilyen a magyar-bikali templom és harangláb. Hogy milyen formátlan
tucatépületet húzott a helyébe egy kolozsvári építő, 1897-ben![2]

[Illustration: A MAGYARÓ-KEREKEI RÉGI EV. REF. TEMPLOM. (45) (_Telegdy
Árpád festménye után; az eredeti menyezet 1904-ben került a Nemzeti
Múzeumba._)]

[Illustration: A MAGYARÓ-KEREKEI ÚJ EV. REF. TEMPLOM. (45)]

[Illustration: A KETESDI TEMPLOM. (46)]

[Illustration: A KETESDI TEMPLOM ALAPRAJZA. (47)]

Valamivel összetettebb a fatornyos ketesdi templom. Keskenyebb része, –
a templom hajója, – az a régebbi s utóbb, hogy a hívek megsokasodtak,
bővítették ki, nemcsak hosszában, de az új hajó szélességében is (46). E
bővítés már a református korban történt; elhagyják a támasztó pillért a
templom végében, nem is a szegletre teszik, hanem a hosszabbik oldal
irányába, ami arra vall, hogy beboltozni nem is volt szándékuk.
Féloldalt egy kis portikust is építettek a templomhoz, alacsony, zömök
pillérekre, széles ereszszel. A templomban elfér vagy százhúsz hivő.
Tornya talán a legnagyobb a vidéken az ilyennemű fatornyok között, van
akkora, mint egy városi négyemeletes ház a főpárkányáig. Szétágazó,
hatalmas gerendákra van alapozva, amelyek erősen közrefogják s ducolják
minden oldalról a torony oszlopait. Közöttük vezet föl a kis rozoga
falépcső a harangházba; a harangházon kereken menő kicsi tornác van s
négy szegletén a jellemző kalotaszegi kis tornyok, amelyek közül
karcsún, magasra szökik fel a torony sisakja, szélforgóval és csillaggal
tetejében. Ügyes a templom bejárója – az úgynevezett «kendőigazító»,
mert hogy templombalépés előtt fejkendőjén ott igazít a fehérnép, – a
torony alatt. A tető szélesen benyúlik a dúcgerendák fölött s az utcán
álló kis oszlopokra könyököl. Alája kőlépcső vezet föl, ebből a
tornácból lépünk a torony alá s azután be a templomba. A templom kertje,
a cinterem, takarosan be van kerítve kőfallal és léces rácscsal.

[Illustration: A KETESDI TEMPLOM BEJÁRÁSA. (A «KENDŐIGAZITÓ».) (48)]

[Illustration: A KETESDI TEMPLOM. (49)]

[Illustration: A KETESDI TEMPLOM ÚRASZTALÁNAK RÉGI TERÍTŐJÉRŐL. (50)]

Hogy a régi katolikus templomból mint lett református templom, azt jól
szemügyre vehetjük Magyar-Valkón.[3] A templom (X. tb. és 51.) hátsó
része a reformáció előtti időből való; a gótikus szentély nyomai,
keskeny magas ablakaival, csúcsíves boltozásával, megmaradtak. A
boltozat bordái durván faragott vállrózsákból indulnak ki s csúcsban
metsződnek az egymásmellé vakolt «emelt keresztboltozatok» közepén; az
egyik kis falfülke kerete (nyilván valami ereklye helye), az ablakokban
a halhólyag kőből faragott motivumai, mind erre a korra vallanak. E
gótikus szentélyt később kibővítették hosszában és valószínű, hogy akkor
rakták a széles, erős toronyfalat is. Boltozni már vagy nem tudtak, vagy
nem érkeztek a református kor kőművesei, mert látszik, hogy szándékuk
sem volt: elhagytak minden támasztó pillért. A középen álló egyetlen
pillért 1903-ban falazták föl – a régi szentély gót mintájára – a
süppedő alapok miatt. A templom belseje igen egyszerű, jó világos,
levegős, mert van elegendő ablak s a fal fehérre van meszelve. Az első
portikusból, a torony alatt, egyenest a templom piacára lépünk be s ott
kétoldalt vannak elhelyezve a padsorok. Ahol a régi szentély egy erősebb
pillérben végződik, ott vezet föl a kis lépcső a szószékbe (52). Régi
építmény a szószék is, vakolt kőből. A szószék fölött a cifrán föstött,
aranyozott «koszorú», a barokkstilusú, baldahinszerű menyezet. Lent, a
szószék mögött, a papiszék s mellette a presbiterek helye. Énekes karzat
kettő van a templomban: tágasabb a torony alatt, keskenyebb – az
orgonával – a szentély végében, ahová ugyancsak 1903-ban vágtak egy kis
ablakot is, mivelhogy a kántor meg a diákjai nem látták jól az énekes
könyvet. A szentély gótikus boltozata erős boltívben végződik; ezen túl
csak deszkázott a templom menyezete, mint a vidék legtöbb református
templomáé; ilyen a bikali, ilyen a sztánai s a daróci (56. 57. 58.
59).[4]

[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOM. (51)]

[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOM ALAPRAJZA. (53)]

[Illustration: RÉSZLETEK A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOMBÓL. (54)]

[Illustration: SZÓSZÉK A MAGYAR-VALKÓI TEMPLOMBAN. (52)]

[Illustration: A MAGYAR-VALKÓI CINTEREM. (55)]

[Illustration: A MAGYAR-BIKALI HARANGLÁB. (56)]

[Illustration: FESTETT MENYEZETTÁBLÁK A MAGYAR-BIKALI TEMPLOMBÓL. (57)]

[Illustration: FESTETT MENYEZETTÁBLA A SZTÁNAI TEMPLOMBÓL. (58)]

[Illustration: FESTETT MENYEZETTÁBLÁK A DARÓCI TEMPLOMBÓL. (59)]

A valkói templom külső képe, fekvése is, talán a legfestőibb, egész
Kalotaszegen, bár szépen van elhelyezve a körösfői templom is. A régi
szentély gótikus támasztó pillérei elaprózzák, könnyűvé teszik a
hajótestét s így a torony széles, tagozatlan síma fala csak annál
erősebbnek és monumentálisabbnak látszik. Könnyű faalkotmány üli meg a
hatalmas falakat: a harangház, meg a sisak. A harangház íves tornáca,
leeresztett karfadeszkái, alatta a gyámok a szegleteken, meg a négy kis
torony, amint közre fogják a magas sisakot: ez dicséri a kalotaszegi
magyar népművészetet. A lombos cinterem hatalmas fái némely oldalról
elfedik, annál érdekesebbé teszik a templomot. A cintermet sűrűn
állított pillérekkel alaposan megtámogatott vaskos, lőréses kőfal övezi,
oldalt s elül, a toronynál, várkapuszerű kis bejárás van; ennek is erős,
méteres falai vannak, kettőskapuja s a kapu mögött még ott a lyuk, ahová
az eltorlaszoló gerendát erősítették, hogy megvédjék az ellenség elől
idemenekült lakosságot; a kapu fölé is nyilván a puskás védelmezők
számára emelték a tornácot.

[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM. (61)]

[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM ALAPRAJZA. (62)]

[Illustration: ABLAKOK A B.-HUNYADI TEMPLOM RÉGI RÉSZÉN. (63)]

[Illustration: A RÉGI HARANGTŐKE; A KARZAT AJTAJÁNAK TAGOZÁSA; AZ
ABLAKOK ÍVEINEK ARÁNYA. (64)]

[Illustration: RÉGI VARRÁSOK. (60) Templomi klenódiumok a b.-hunyadi
templomból.]

[Illustration: A MAGYAR-BIKALI TEMPLOM MENYEZETE. (XI. tb.)]

[Illustration: Templomi klenódiumok a b.-hunyadi templomból.]

[Illustration: RÉGI VARRÁSOK. (60) Templomi klenódiumok a damosi
templomból.]

[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM BEJÁRÁSA. (65)]

A kalotaszegi templomok harmadik tipusát jellemzi a bánffy-hunyadi (61).

«Bánffy-Hunyadon a református templom hajója, a hátulsó karon lévő
felirat szerint, 1698-ban, a déli rész 1772-ben épült; a régibb rész
menyezete 1705-ben, az újabbé 1780-ban készült, még pedig az utóbbinak
mestere Kolozsvári Asztalos Lőrinc, amint ezekről a menyezetek közepén
levő feliratos kockák tanuskodnak. Tornyának négy kis tornyocskája van.
A cinterem felüli bejárót a mostani pap készíttette. A torony harangjai
a mult század második feléből valók, az orgona és a toronyóra a XIX.
századból. Úrasztali edényei közül egy ezüstkehely (Hunyadi Mathias
Mártontól) és egy ezüsttányér 1681-ből, két ónkanna és két óntányér
1705- és 1745-ből valók. Különben ez a templom is a katolikus templom
helyén, sőt alapja annak köveiből épült. A csonttemető a cinterem
mellett van a mai bejárónál. A menyezet képei mindhárom fajtából valók.»
J. J.

A régi katolikus átmeneti stilusban épült szentély magasan emelkedik az
újabb keletű hosszú templomhajó fölé s fedele is egészen külön áll, – a
református ács nem is akarta tagadni, hogy csak toldás; az újabb rész
arányai különben nem szerencsések; lomha, igen széles a tornya is.
Meglehet, hogy a torony egykorú a hátsó szentélylyel; a karzatföljárás
és az ablakok kőkeretei erre vallanak, – nyilván külön álló kampanile
volt s csak később kötötték össze a szentéllyel, közbülépítvén a
hosszhajót. A sunyi, alacsony, tornácos harangház és a zömökebb sisak
illik a nagy tömegekhez. Elmés szerkezete van a templom toronyórájának s
még csak Magyar-Valkón van ilyen: óraütés előtt csönget; látszik is a
sisakon, a két kis szeglettorony között, a csengetyű teteje. Oldalról
vagy hátulról nézve tetsző képet mutat a templom; a lombos cintermet
takaros léckerítés veszi körül.

Egészében réginek maradt meg a templom Magyar-Gyerő-Monostoron (67);
megvan a románkori katolikus szentély, a tágas hajó s a templom egyik
felén a torony. Különös érdekesség van abban, s nagyon festői, hogy erre
az időmegviselt, sokszáz éves romra fölépítették a magyaros új
toronytetőt, zöldre föstött harangházzal, piros cserepes sisakkal.

[Illustration: A B.-HUNYADI TEMPLOM HÁTSÓ RÉSZE. (66)]

[Illustration: A MAGYAR-GYERŐMONOSTORI TEMPLOM. (67)]

[Illustration: A DAMOSI TEMPLOM PATYOLATKENDŐI (XVII. SZÁZAD).]

[Illustration: A NYÁRSZÓI TEMPLOM. (68)]

[Illustration: A SZTÁNAI TEMPLOM. (69)]

«Magyar-Gyerő-Monostoron a katolikus egyháznak volt egy apátsága; ennek
klastromát 1241-ben dulták szét. Templomát Mihálcz Elek, a valkói pap,
így írja le: «Mai temploma hihetőleg az apátság régi templomából
alakíttatott át. Boltívezete ugyan le van szedve, de annak egykori
létezését a külső oldaltámok és a konzolok felismerhető helyei
határozottan bizonyítják. A szentély jobb oldalán megvan ma is a
sekrestye, megvan a fekirányos vak fülke is, hol a katholikus korban a
szent olajokat és krizmát tartalmazó szekrények állottak. A déli oldalon
teljes épségben állanak a csúcsíves ablakok. A templom délnyugati végén,
a régi időkben, két torony állott, amelyek közül azonban ma csak egyik
áll fenn. Figyelmet érdemelnek ezen toronynak két rendbéli ablakai,
melyek a csúcsíves gót építésnek megannyi remekei. Díszművészetük a
csúcsívbe helyezett köridomok kombinációjából alakult, alul korintusi
oszlopocskákkal osztályozott két köríves nyilattal, amelyek fölött
szívidomú, előbb csak kajácsosan, vak alakítással jelölt, de közepén
egészen áttört ablakrése fordul elő, mely körül a támadó hézagokat fölül
csúcsív záródásába helyezett négyszögű, képoldalán pedig háromszögű
bemetszés vagy áttörés tölti ki. A templom falának magasságáig leszedett
egyik torony délfelé néző oldalát egy a falba illesztett
szobor-csoportozat ékíti; a balfelőli részen egy női alak szoptat két
kigyót, a jobbfelőli részen csakugyan egy női alak lándzsával megöli a
kigyót; mindkét szobor fekvő helyzetben levő oroszlánon áll. A templom
belseje, úgy látszik, több rendbéli alakításon ment keresztül. Így pl. a
hátulsó kőkar egészen leszedetett és helyébe fából új építtetett. Az
első kar 1758-ban, az urak széke 1753-ban, a faragott kőből való szószék
1752-ben csináltattak. Orgonája az egész egyházmegyében a legrégibb,
1787-ben csináltatott. A nagy harang 1778-ból, kisebb harangja 1784-ből
való. Volt még ezeken kívül két harang, melyek közül egyik 1849-ben
ágyúnak adatott, a másik a jelen század elején alakult ó-fenesi
eklézsiának ajándékoztatott. A toronyban jó szerkezetű óra is van.
Clenodiumai között az innen származott Kabos, Kemény és Gerőfy családok
semminemű ajándékaival sem találkozunk. Az úrasztali kehely 1765-ben
készült; ezüst kannáját 1797-ben Sombori Frusianna, kis ezüst tányérját
egy közember, Ignácz Ferencz, 1806-ban, ónkannáját 1776-ban Rettegi
Anna, egy óntányért 1710-ben Németi Márta ajándékoztak. A menyezet
kockái nincsenek kifestve.»

Részben alapjuktól fogva reformátusnak épültek az idevázolt templomok
(68. 69. 70. 71. 73). Nyárszón, Sztanán, Kis-Petriben, Jákótelkén,
Bogártelkén s Jegenyén, s ezeken már keservesen meglátszik a városi
hatás. Kedvetlenítő példái ezek a meg nem értett s már a városban
elrontott olasz-, barokk- vagy német renaissance formáinak. Szerencsére,
tud még a kalotaszegi nép a magyaros ízlésű templomépítéshez, mint azt a
damosi (74.) templom bizonyítja, de még inkább a körösfői, amelyet
méltán nevezhetünk Kalotaszeg gyöngyének.

[Illustration: AZ ÚJ TEMPLOM KIS-PETRIBEN. (70)]

[Illustration: AZ ÚJ TEMPLOM JÁKÓ-TELKÉN. (71)]

[Illustration: KERESZT TIPUS A KATOLIKUS JEGENYÉN. (72)]

«Nyárszón a templom teljesen új és nincsenek képei. A sárvári szintén
új; 1834-ben égett le és azután 1835-ben építették újra; mondják, hogy
amikor a leégett templomot újraépítették, a régi vakolat alatt föstött
szenteket találtak s a festmények alatt görög-cyrill irások voltak,
tehát hihetőleg görög templom volt. Mindkét egyházban haranglábon függő,
két-két 1847-en innen öntött harang hivja imára a hiveket. A klenodiumok
a XVIII. századból valók.» «Jákótelkén a templom nyugati része igen régi
lehet, mert először, amint a szószék mögötti falról kitünik, 1685-ben,
másodszor 1747-ben renoválták. A keleti rész újra épült 1804-ben. A két
részt nagy gótív választja el egymástól. A régi menyezet kockákban
festve van, a festő megint Umling és fia, akik ezt, a legénykarral
együtt, 1768-ban festették; a képek tulipánosok és állatokat ábrázolók,
bibliaiak nélkül. A szószék koronáját 1842-ben festették újra. Orgonát
1853-ban kapott és került 948 ezüst huszasba. Egyik harangját 1813-ban,
a másikat 1768-ban öntötték. A templom tornya csipkés zsindellyel van
fedve és négy tornyocskája van. A bort az Úrasztalához egy nagy
fakulacsban viszik. Az egyházi láda 1783-ból való, a kehely 1746-ból, az
egyik óntányér 1710-ből, a másik 1735-ből, a nagy kehely 1845-ből; nem
értékesek és nem érdekesek.» J. J.

[Illustration: A JEGENYEI KATOLIKUS TEMPLOM. (73)]

[Illustration: A DAMOSI TEMPLOM. (74)]

[Illustration: FESTETT KAR- ÉS MENYEZETTÁBLÁK A KIS-PETRII RÉGI
TEMPLOMBÓL. (75)]

[Illustration: TEMPLOMOZÁS KÖRÖSFŐN. (XII. tb.)]

[Illustration: A KIS-PETRII RÉGI TEMPLOM FÖLSZERELÉSÉNEK MARADVÁNYAI.
(76)]

[Illustration: A KIS-PETRII RÉGI TEMPLOM MARADVÁNYAI. (77)]

[Illustration: PAD A RÉGI KIS-PETRII TEMPLOMBÓL. (78)]

«Damos templomáról a legrégibb adat 1701, (a szószék mögött) amikor t.
i. renoválták. Festményei nem egy időből, de egy mestertől, Umling
Lőrinctől és fiától származnak; a képek mindhárom tipusból valók. A
szószék és a kálvinista főnix-madár 1746-ból való; egyidejű vele a
négyágú lábbal biró Úrasztala, mely motivumai szerint már Umling műve; a
legénykarfa a rajta levő felírás szerint 1752-ből való és ezt már
biztonsággal állíthatjuk Umling művének. A menyezet kockaképei 1774-ből
valók. Az orgonát és a hozzá tartozó kart a templom 1813-ban kapta.
Harangjai közül a nagyobbik 1803-ban, a kisebbik 1795-ben csináltatott.
A persely itt nem áll külön, hanem az első padba illesztett fiók
alakjában van meg. A toronynak négy kis tornyocskája van. A tornyot fedő
zsindelyek alsó széle csipkés. Az Úrasztalán, a Koltsár Erzsébet Sebe
Jánosné által 1826-ban ajándékozott varrottas alatt, valóságos keleti
szőnyeget találtunk, amelyet a margó-himzés szerint M. N. Flóris
Mártonné, Gáspár Kata ajándékozott a damosi eklézsiának 1800-ban.» «Kis
Kapus temploma a késő gót kornak csinos emléke; szentélye nyolc szegű,
három oldallal záródik, diadalíve és boltívezete csucsos; paizsalakú
zárköveinek egyikére a Gerőffy család címere van domborúan kifaragva. A
szentélykülsőrész körül lévő gyámoszlopok egyikén az 1441-es évszám
árulja el a templom korát. A templomban van két régi sírkő: az egyiket
Bornemissza Anna emelte Gyerőffy Jánosnak 1691-ben, a másik alatt
Gyerőffy János és Zsigmond tetemei nyugosznak, 1613 óta. Tornya nincs;
benn a faluban azonban, egy fatoronyban, két harang van: az egyik
1527-ből, a másik 1651-ből. A templommenyezet Umling műve 1743-ból,
tiszta tulipános motivum valamennyi. A templom régi perselye 1743-ból
való, vasabroncsú hordócska. Torony tornyocskák nélkül.» «A farmosi
templom régi lehet; tornyának egyik harangja 1419-ből való, a másik
1806-ból. A menyezet tiszta tulipános festményei (egyetlen kétfejű sas
van köztük) 1750-ből valók, Umlingtól, de renoválta, ugyancsak ő,
1790-ben. A cinteremben egy szfinx csonka képét és lábát találtuk meg.
Tornyán nincs négy kis tornyocska.» «Nagy-Petri templomának
menyezetkockái 1713-ból valók, de régi értékük elveszett, mert
1760–70-ben Umling renoválta.» «Nagy-Kapus régi temploma a közelebbi
időkben egészen újra épült és a régiből csak egy szép faragványú
portálé, – melyből a templom régiségére bizton következtethetni, –
maradt meg a nyugati falba vakolva. Az új templomban a szószék feletti
koronát Szöts Lajos és neje Szász Rozália, 1863-ban csináltatták. Torony
tornyocskák nélkül. A menyezet régi festményeit egyszínű kékre mázolták
be; a régi festett holmiból csak egy 1742-ben készült pad, valószinűleg
Umlingtól maradt meg. Egyik harangja 1750-ből, a másik 1806-ból való.»
«Mákó temploma új; a régi templom kőfalának egyetlen maradványa egy
tábla, mely szerint a körfalat Magyari építette 1712-ben. Négy
tornyocskája nincs, menyezetfestése sincs. Az új fal 1868-ban készült.»
«A bogártelki templom újabb; tornya négy tornyocska nélkül. Menyezete
1794-ből való, bibliai képek nélkül, Umling modorában, Simon György
készítette.» «Az inaktelki templom szinténúj, 1767-ben épült; a régi
templom egyetlen maradványa a szószék koronája, 1783-ból. A pap udvarán
álló szenteltvíz-tartó a katholikus idők emléke. A klenodium egy
óntányérja 1714-ből való.» «Magyar-Gyerő-Vásárhely temploma a legújabbak
közül való; a régit 1831-ben bontották le és építették újra, de oly
rozogán, hogy összeomlással fenyegette a hiveket, míg végre Kerekes
Márton kolozsvári építőmester, Isten iránt való kegyeletből, ingyen
kijavította 1868-ban s egy évvel azután a torony került bádogfedél alá.
A régi templom menyezetét felhasználták. Az is Umling műve 1752-ből.
Négy tornyocskája nincs.» «Kalota-Szent-Király és Zentelkének egy
temploma van, mely azonban egészen új, mivel az 1848–49-iki forradalom
vihara a két falut akkor csaknem teljesen elsöpörte a föld szinéről.
Tornyának négy tornyocskája van.» «A türei templom is új, annak nincs
négy tornyocskája, ellenben van a falunak egy kis oláh fatemploma,
melyen a négy tornyocska megvan.» «Nagy-Almás temploma teljesen új.» J.
J.

[Illustration: A harangház ívei. – Ugyanannak metszete. – Gyám, a
harangház könyöklője alatt. – A templom alaprajzának vázlata, a cinterem
körítő falával.]

[Illustration: A torony ablaka. – A harangház alatt: átmenet a vakolt
toronyfalból a harangház és a toronysisak famotivumaiba. – A harangház
könyöklője. – Tagozatok vakolatból: a gerendázat a harangház alatt,
gerendázat és a választó párkány. A KÖRÖSFŐI MAGYAR TEMPLOM RÉSZLETEI.
(79–80)]

[Illustration: A KÖRÖSFŐI CINTEREM BEJÁRÁSA. (81)]

[Illustration: A KÖRÖSFŐI TEMPLOM. (82)]

Emlékezetnek okáért jegyezzük föl, hogy Kis-Petriben a XV. század elején
épűlt, dongakupolás, lebontott s nagyrészt tűzre került régi templom
föstött menyezet-tábláiból (Umling Lőrinc 1745) megmentettünk nehányat s
megtaláltuk a tiszteletes úr, Antal Géza csűrében a föstött szószéket
(1715-ből) s a kerek Úrasztalát is (1698), a kórus dátumos peremével
együtt; a régi papszéket Bot János földmíves háza előtt, az utcán veri
az eső. (75. 76. 77. 78.) De bezzeg a hombárszerű új templom elég
ormótlan; Lukács István bánffy-hunyadi építőmester és földmíves
cselekedte 1903-ban.

Befejezésül szóljunk a körösfői (79. 80. 81. 82. 83.) szépséges kis
templomról. A templomot 1833-ban bővítették, a hátulsó rész 1764-ben
készült. Pompásan van elhelyezve. A dombtetőn gyönyörűen emelkedik ki az
ívesen ácsolt, kiugró harangházból a finom, karcsú torony s helyes
arányban van a sarkokra helyezve a négy melléktornyocska. A könnyű
faalkotmány fehérre meszelt síma falon nyugszik, komoly, egyszerű,
templomhoz illő síma falon. Csak a szögletein vannak pillérféle sávok s
felettük, alattok összefogja, körülövezi a torony falait egy párkány,
egy barázdált lap, valami igen sajátságos, egészen eredeti és teljesen
ide illő díszítés. Minden oly könnyed, egy-két újjnyi vastagságú, – csak
vakolat. Böcsületes, igaz érzésű művész-ember munkája ez; nem tukmált
embereire kölcsönszedegetett idegen formákat, az egyszerű magyar
templomon nem hazudott fából s vakolatból követ és kőfaragást, –
dolgozott józanul, őszintén, fával és vakolással úgy, ahogy azt a fa és
a vakolás anyaga s természete megkivánja. Őszinteségének s
egyszerűségének jutalma az épület bájos finomsága, az egésznek szinte
meg sem magyarázható harmóniája: befejezett, egész, körvonalaiban
természetesen összesimuló; az egyszerű egyenes vonalakban sehol semmi
bántóan meg nem törik, nehézkesség nincsen. Csak ha egészen a templom
közelébe megyünk, akkor vesszük észre, hogy az a primitiv falusi építő
ösztönszerűleg tudta a Parthenon építésének egyik titkát s azok az
egyszerű egyenesek nem is egyenesek, hanem görbék: a torony teste s
pillérei, alig észrevehetően, de következetesen, befelé görbülnek,
összehajolnak. Szerkezete, beosztása: célszerűen, józanul, nemes
egyszerűséggel magyaros. Bévül nagy négyszögletű terem, a két végén
karzattal; elül bejárás a papnak s az asszonynépnek, oldalt a férfiaknak
s a legényeknek. A toronyfal jó erős, hogy megbirja a harangzúgást.
Födése egyszerű. Fajtánk kedvének s lelkének fiatalsága az a zamatos
magyar cifraság, ami módjával jutott a toronyablak, meg az ajtó köré, –
egyszerűen csak vakolatból az is.

[Illustration: A KÖRÖSFŐI TEMPLOM TORNYA. (83)]

[Illustration: A MEREGYÓI OLÁH TEMPLOM MAGYAR DISZÍTÉSE. (84)]



HÁZ

[Illustration: NYÁRSZÓI SZOBARÉSZLET. (XIII. tb.)]

[Illustration: NYÁRSZÓI HÁZ. (XIII. tb.)]

[Illustration: JÁKÓ-TELKE FALUBÓL.]

Vasárnap délután, Magyarókerekén, kitelepedtünk a szérüskertbe, a vén
ács, Szűcs András Öreg szérüskertjébe, a szilvafa alá s ő mesélte, mint
építettek házat a régi világban, amikor még jobbágy volt a paraszt,
amikor még nem tették utcafelül az ablakot, ne leselkedhessék be az
ispán, hogy nyomban úrmunkájára zavarja azt, aki odahaza rostokolt.

… Hát csak annyi, hogy biz’ urat szógáltunk mi régen, nem magunkat. A
régi ember fakilincshez volt szokva, az ajtóra nem tettünk bélést, az
ablakra meg csak döglött juh-böndőt, kilyuggattuk s megvolt. Hogy a ház?
Megválasztották néki a helyet, nem tették utca felül, hanem bétették egy
hajitásnyira az utcától, a kert derekába. Ördögös helytől féltek. A
Tericáéké ma is úgy van, nem utcasorra. Hozzáfogás előtt szóltunk a jó
embereknek, segítsenek; másnak nem. Hatóságnak semmi szava belé. Fát,
segítséggel, kalákával, meghoztuk a Havasról; az oláh vágott hatvan fát
hat véka buzáért; a kalákának járt egy vacsora s pálinka. A vacsora? Egy
kis tészta-leves, borsós tokány, savanyu étel egressel, aféle jó füstölt
hús tejfölösen, meg friss sütésű kenyér. Az ételt felszólotta valami
rendes tudós ember, mondván, mire gyülekeztek, kinek a segedelmire,
ilyenformán:

  Isten áld meg életünket,
  Bocsásd meg sok bűneinket,
  Szenteld meg eledelünket,
  Fiadért hallgass meg minket.

Az emberek fönnállva hallgatták. No, most szabad az étel! Részt vevének
minden tálból s a végén a megválasztott szószólló mondta a gazda
nevében:

  Áldásidért szent Ur Isten,
  Melyvel táplálsz az életben.
  Neved légyön dicséretben,
  Most és mindörökké Ámen.
  Ki mit vett ezen eledelekből,
  Adja Isten kedves jó egészségire
  És köszönjük, hogy nem sajnálták
  Fáradságukat, eljöttek segitségre.

Aztán, míg a szőllő el nem pusztult, borra mentek a falusi
korcsmároshoz, aki az uraság borát mérte, mert itt zsidó nem volt akkor
még. Nyolc kupa volt egy veder, megittak nehány vedret; két garas járt
egy kupáért. Főd iccével, afajta hólyag csuporral ittuk.

Fát, mondám, hatvanat hordtak egy házhoz. Fűrész nem volt, hát fejszével
neki s elrótták, ügyesen, gerezdbe. A faluban Peti Palinak vót csak
fűrésze, ő hozzá jártak deckát vágatni, ő csinált fakó kereket is, meg
egy-egy rongyos koporsót.

[Illustration: _a_]

[Illustration: _b_]

[Illustration: _c_]

[Illustration: _d_]

[Illustration: _e_]

[Illustration: _f_]

Küvet se tettek alája s lerakták a talpfákat. Kamara esett utca felül,
ablak a kertnek,hogy ne lássa az ispán, mit dolgozik a jobbágy. A fákat
(gerendákat) mind kieresztettük a szegelleten, nem csaptuk le falmentin.
A talpat nem fecskefarokra róttuk, mint ma, hanem gerezdre (_a_) mindig
az alsót. (Fecskefarkot nem is lehet, csak négyszögletes fára). A többi
fa gömbölyű maradt, héjját se nyúztuk le. Forgattuk a fát, vékonyt
vastagra raktunk és megest, különben felment vón’ vagy alatt maradt
volna. (A gerenda vékony végére a másik gerenda vastag végét, és
viszont). Igy lett meg sorra: tornác talp, ajtótalp, hátulsó talp,
kamaratalp, pitvarajtótalp, házajtótalp és az első ablak talpa (_b_). A
boronafa adta ki a falat (_c_); rakták egy öl, vagy egy öl és egy sukk
magasságra. A küszöböt kiadták a talpfák. Jó hatalmas tölgyfák kerültek
még akkor a Havasról. Ablaknak s ajtónak sasfákat raktak; a talpfába
sast csak az ajtónak róttunk. A sas- lyukba bétettük a sas makkját, ami
megvolt vagy három coll. A sas vésésibe (csatornaszerüleg a sas egyik
oldalán) raktuk a behegyezett gömbölyü boronákat, tiz tizenkét darabot
raktunk egy oldalba (_d_). Ablakszemődök már kitelt a hosszú boronából,
a könyöklő is kitelt, amibe a béhegyezett kis sasok adták a két
ablaksast. A béhegyezett sasokat olyik ember be is fúrta és
kőrisfa-szeggel szegezte be. A boronákat fenyűfából vagy bikkfából
szerettük. Az ajtószemöldök fölött még két rend hosszú boronával
megkerültük az egész épületet. Régen volt fa bőven, nem kellett cédula,
nem igen tódtak, de ha tódtak, a’ vót a boronatódás: két erős faszeggel
eresztették össze, úgy, hogy még az alsó hosszú boronába is ment szög,
jó egy sukkos (_e_).

A tornác?… Hát négy-öt lábfa, egyformán elosztva, úgy, hogy lábfa a
bejáró ajtó iránt ne legyen. A lábfákra ment, felül, egy lábfagerenda,
ügyesen megkézvonózva, megszegelletezve.

De még a házon munka van. A borona tetejébe jött a mestergerenda, a ház
közepin végig, jó öt öles; ha nem vót elegendő hosszú gerendánk, tódtuk,
de csak falközön (_f_). Mer’ e’ mán gerenda volt, megfaragva fejszével,
négy szegelletre megsimítva kézvonóval. Erre raktuk, keresztbe, a
folyógerendákat, szalmásházon ritkásabban, csak vagy hatot; most
félölenkint szokás, mer’ a decka most két öles. Nem mondtam még: a
folyógerendák kimentek a lábfagerendára (_g_). A folyógerendák fölébe,
az oldalfalakra, meg az első falra, meg a hátulsó falra, jött egy sor
koszorugerenda, akit megtódni nem volt szabad sohase. Igy lett két
hosszú koszorúfa, meg két kurta koszorúfa, összeróva négy végin,
bészegezve a gerezdbe is, négy szöggel. Most fészket csináltunk a
koszorújába, úgy, hogy a szarufa álla a fészekbe üljön; a szarufa vége
meg van ügyesítve (_h_). A szarufa három-négy öles, olyan magasra mégyen
föl, mint amilyen széles a ház tornáccal együtt. Egy bokor (pár) szarufa
két szarufából vagyon, összeköti üket a kakasüllő. Öt öles házra öt
bokor jár, minden ölre egy. A két szarufa egybetámasztott felső végit
összevésik, egyik a villa, másik a nyelv, erre mifelénk úgy mondják:
koca meg bak. A kakasüllő a szarubokor felső fertály részébe van róva
(_i_).

[Illustration: _g_]

[Illustration: _h_]

[Illustration: _i_]

[Illustration: _j_]

[Illustration: _k_]

[Illustration: _l_]

A munka java, amikor a szarufákat húzzuk föl. A ház farától egy ölre,
befele állítjuk az első bokor szarufát s ódalkötéssel marasztjuk meg. A
ház farára jő a középső hegyes szarufa, a kicsi kakasüllőbe, aki félölre
kinyúlik a szarufa csúcsa fölött; a ház farának két sarkára húzunk,
nékitámasztva a kis kakasüllőnek, két szegellet-szarufát, – a középső
hegyes szarufa és a két szegellet-szarufa közé jő még egy-egy
farszarufa, ezek is a kicsi kakasüllőre támaszkodnak (_j_). Eppeg így
megyen a munka a ház másik farán is. Aztán beléceljük, egy-egy léc
közibe eltér a lábunk, térdig; legalulra faragott lécet szegezünk, a
legtetőre is jut ilyen léc. Az alsó léc a gyakatartóléc, mer’ aztán
meggyakázzuk kereken a ház körül, két-két hüvelyknyire; a gyakákat a
koszorú gerenda alá eresztgetjük (_k_). Aztán béfödjük. Merekével
adogatnak föl jó bodros, összekapaszkodó borsószalmát, az jő alulra, meg
is gázoljuk böcsületesen, aztán arra a búzaszalma. Béfödés után póznát
teszünk rá, hogy a szél le ne hordja, károgót, mert arra pihennek a
varjak (_l_).

Már most bé is van födve, de se padlásolva nincsen, se tapasztva.

Hát bépadlásoljuk: a folyógerendákra lapítjuk a deckát. Mert régen a
deckát is csak fejszével csináltuk, mind csupa fejszével. Hasítottuk. A
régi decka ma megjárja pallónak a patakon, amikor szénát hordunk haza.
Erős jószág volt… A padlás tetejit bétapasztják. Sárt, lágy sárt
nyomnak, megkeverik szalmával is. A borona-fákba vésővel hasadást
csinálnak, abba osztég pockokat (kis ékek fából) vernek, megpockolják a
házat. A sár meg van már tapodva, törekkel (apró szalmás pelyva), azt
csapják a tapasztó emberek, mostanában cigányok. Jól oda kell verni a
sarat, kűvül kezdve, – bévül a házban csak akkor, amikor kűvül
megszárad. Aztán simítják, simítózsende (zsendely) élivel; aztán, amikor
jól megszáradva meghasadozott a sár, akkor megsikárolják lóganéval
összetapodott sárgafőddel. Kézzel sikárolják, tenyérrel, az asszonyok.
Fehér agyagot, olyan kékesgyöngy szinű fehér agyagot oláhnék hordanak le
a hegyből, Bocsból s adják pityókáér’, törökbuzáér, akkorákat, mint egy
cipó, – avval fehérítjük a házfalat, söprűvel. Mer’ vót fene, meszelő, a
régi világba!… A bocsi cipót megtörik, cseberbe, aztán elkeverik, míg
olyan lesz, mint a mész, aztán verik, seprüvel, a ház ódalához.

Hogy mibe került?… Manapság, szegény ember négy-öt esztendeig épít egy
kétszázötven pengős házat. Nem hogy tempóznék véle, de csak akkor
nyúlhat hozzá, amikor elád egy-egy kis malacot, vagy egy kicsi szénát.
Hogy régen, miből álltuk?… Kiszámítsuk. Vagy negyven kézinapszám
rámegyen. A födéshez is kell, teszem, husz-huszonöt ember. Tapasztásra
rámegyen nyolc napszám, sikállásra vagy négy; a beverést, körülbelől egy
nap egy asszony maga megteszi. Az ácsnapszám ma egy pöngő, az összerovás
megvan hát harminc-negyven pöngő, de akkor egy öt öles házat négy ezüst
pengő forintér’ vállalt föl egy ács. Igaz, adott mellé egy napszámost is
a gazda, meg maga is segített, meg ételt is adott. Tizbül kiállottuk
minden bajunkat. Igaz, akkor egy tehén tiz-tizenöt pengő volt, egy véka
pityóka négy garas; egy rosz huszas volt egy férfinapszám, mert hogy egy
rosz forint (váltó forint, 80 fillér mai értékben) három rosz huszasból
állott ki.

Mikor elvégeztük, adtak egy áldomást. Oláhéknál a pap csinál e’ kicsi
könyörgést, amikor belémennek a házba.

[Illustration: A KALOTASZEGI CSŰR TIPUSA. (85)]

Amint összeróttuk a talpat, egy piculát tett alája Jószeg Veszelika, meg
hét gerezd fokhagymát, – de el is égett, a háza! Nem vettem észre, hogy
magyar ilyet tett vón’! Az egy Péter Bandi Pali, 48 után…

A csűr? Az is csak ilyenformán, mindenféle módon. (85).

Talpat leteszik, felrójják gerezdbe a boronákat, olyan magasra, hogy az
ember eltérjen alatta, egyenesen állva, a marhája körül.
Keresztgerendákat is teszünk rája, jó vastagot, hogy a gabonát megbirja
a csűrpadláson. Ujra ró tovább, egy ölnyi nincs éppen, de jó öt sukkot,
– mikor ezt eléri, akkor állít túl afelül harmadfél ölre vagy egy másik
pajtát, s így lesz egész a csűr; vagy csak talpat állít s lábfákat rá,
olyan magasra, mint az egész pajta, héjjával (hiú, padlás) együtt, e’
meg a félcsűr. Félcsűrön a lábfakötéses lábfára jön a vállgerenda. A
vállgerendára, úgy, hogy átnyulik az ólhéjja (pajtahéjja, a pajta
padlása) fölé, jön négy vastag koszorúgerenda úgy, hogy a két hosszú
koszorúgerenda keresztülmegyen a csűr földje (a csűr nyitott része) s az
ólhéjja fölött. A pajtaablak, a marhaetető, a csűr földjére nyilik. Egy
böcsületes egész csűr megvan, hosszában, hat öles; a félcsűr négy-öt
öles, ebbül a pajta legalább másfél öl a szélességiben. A tető pedig
olyan magas, amilyen hosszú a csűr. A pajta kieresztett gerendáin áll a
szekérszerszám, a gereblye, villa, meg mi egyéb. A gyaka alatt van az
eszterha, (eresz, kieresztés) háznál csöpögőnek mondják.

A szalmatető?… Az a finom, csak! Házon elszolgál száz-százötven
esztendeig, tartja a füst, fejszével se győzzük szétvagdosni, amikor
bontunk. Csűrön is eltart, de csak negyven-ötven esztendőt, mer’ hogy a
csűrhéjjában nincs füst, aki aszalja.

[Illustration: ZSOBOK FALUBÓL.]

Így oktatott bennünket Magyaró Kerekén a vén ács, Szűcs András Öreg.

Munkatársunk, az építőművész, Medgyaszay Istán kivallatta Mákón a vidék
legügyesebb ácsmesterét, Pete Ferkő földmívest. Ez már újabb módi
épitkezés. (86).

… Hát elsőben is, azon kezdem, akinek kicsi a módja. Az pince nélkül
épít: pitart s házat amibe laknak, meg kamrát; a ház elibe tornácot,
hogy esőben künn üldögélhessünk, meg nyárba künn hálhassunk.

[Illustration: A BORONÁS FAHÁZ ÉPITÉSÉNEK MÓDJA. (86)]

A munka azzal kezdődik, hogy lerakjuk a talpgerendákat; jó erőset
keresünk, tölgyfából, szegletesre ácsoljuk; mindenik fal alá gyün
egy-egy, ahogyan a fal éppeg van. Ezeket már most összevágjuk ott, ahun
összetanálkoznak. Akkor már látni, milyen nagy lesz a ház, a pitar, meg
a többi. Ezekre a talpfákra rakjuk a falat, boronákból. A boronákat
fiatalabb fából válogatják, mer’ gyöngébbek is lehetnek; nem is ácsoljuk
szegletesre, megmaradnak ahogy vannak, gömbölyüek. Ilyet rakunk a
talpfára, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy, no
most már elég is lesz. A felső, utolsó boronafára gyün a padlás.

[Illustration: TAMÁS PÉTER BOLHA ÉPÜLŐ HÁZA MAGYARÓKEREKÉN. (87)]

[Illustration: SZILVAASZALÓ DAMOSON. (89)]

Igen, de hogy állanak meg az egymásra fektetett boronafák? Ippeg azt
akartam mondani, hogy a szegelleten összevágják, de nem úgy nímet módra,
hogy csak a szegelletig hagyják, hanem úgy, hogy mindenik fa túl ér a
másikán: egyik békapaszkodik a másik vágásába, annak a vágásába megest a
felette való. Úgy mondjuk ezt, instállom, hogy keresztbe rójjuk. Ha
minden falat így csinálnánk, ugyan megjárnók, mer’ nem volna se ablak,
se ajtó a házon. Azér’ ott, ahonnat ajtó lészen, kétoldalt ajtófélfát
vagy úgy is mondják, hogy sast álligatunk. Ennek a sasnak két végire
csapot hagyunk, a talpgerendába meg bevéssük a csaplyukat, oszt abba
béültetjük a két ajtófélfát; a két félfára meg ültetjük rá az ajtó
szemöldökfáját. Addig van felfele az ajtó. Mámost, hogy a boronafák az
ajtófélfátul el ne szabadúljanak, az ajtófélfát hosszában bevéssük, oszt
a vésetibe bésasoljuk a boronafákat. Így aztán jól bészorúl a boronafa
lecsapott vége és olyan akurátus, hogy meg se mozgathassuk. Az
ablakoknál csakis ilyenformán megy, csakhogy az ablakfélfát nem a
talpgerendába csapoljuk bé, hanem várunk, amíg annyi boronafát rakunk,
hogy már gondoljuk, no ez elég magos is lesz könyöklőnek. Ezt a felső
boronafát az ablak helyén oszt megácsoljuk, hogy az ablak bélése jól
bétanáljon; vésünk rá kétfelül csaplyukat, az ablakfélfát béültetjük,
oszt rakjuk tovább a boronafákat. Ahonnat ablak van, oda mámost nem kell
olyan hosszú boronafa, hanem csak a darabjából veszünk és megest
bésasoljuk az ablakfélfa vésetébe; ha meg elértük a félfa felső csapját,
bé ültetjük a boronafát. Ez az ablak szemöldökfája is. Mikor mán elég
magasan vagyunk, rátesszük az utolsó gerendát külül, környöskörül a
falakra. Ezzel oszt meg is van.

[Illustration: A KEMENCE PADKÁJÁN, B.-HUNYADON. (90)]

[Illustration: CSORGÓ A FORRÁS FÖLÖTT, MÁKÓN. (91)]

[Illustration: B.-HUNYADON. (92)]

– De bátyó, a leppentyüs lyukat a Kisó macskájának (kis csapóajtós
nyílás) mikor vágták ki?

– Mikor? Igaz-a, ezt el is feledtem. Hát akkor, amikor fektetjük a
boronákat. De a leppentőt utóbb akasztjuk bé.

– Aztán, még egyet. Azokat a gerendákat, ugy-e bár, nem teszik le csak
úgy a fűre? Azt mondja el bátyó, amint legislegelül kezdik, amikor még
csak a házhely van meg?

– Elmondom én azt is jó szívvel, csak előbb tömjem meg a pipámat. Jóképű
kicsi pipa ez, – forgatja, szemléli – már nem vónék el nélküle. Hát,
hogy tovább mondjam a mondókámat, elsőben is azon kezdem… hogy is no?…
Hát ahogy mondá, hogy ippeg csak a házhely van meg. Hát ezt má mi úgy
szoktuk, hogy körülszemléljük az egész telket. Hol leszen jó helye a
csűrnek? A gabonásnak? Hogy ne kellessék kapaszkodni a szekérrel, ha
takarodáskor hozzák haza a gabnát, szalmát, szénát s mi egymást. Ha nem
nagyon kapaszkodó a telek, legügyesebb mégis az utca felé építeni a
házat, de olyanformán, hogy közbül legyen még a kis kert. Mikor már most
kiszemeltük a házhelyet: meglépjük, hogy elég tágas legyen a bentájék, a
szegelletjire cöveket verünk, oszt kisinorozzuk. Akkor mán gyühetnek az
emberek, áshatnak. A kő falnak egy lábnyira kiássuk a földet, oszt
rakjuk bé a követ a helyibe, sárral. Akinek nagy a módja, az mészbe, meg
porondba (homok) rakatja, egyelesen (keverve). Így falazunk tovább,
egészen addig, amíg gondoljuk, hogy no most már elég is lesz. Ha
menedékes a házhely többet rakunk, ha igenyes, csak úgy derékig. Az
egyik szegeletre, úgy könnyü (alkalmas) helyt, odafalazzuk a katlant is
szilvaíznek. (A szilva lekvárt hivják Erdélyben szilvaíznek.) Azután
rakunk lépcsőt a pitarajtó elé. Mikor már ez mind megvan, szépen
elegyengetjük a fal tetejit, külül s bévül bévakoljuk, csak úgy a
hézagokat, aztán felűtetjük rá a talpgerendákat, ezekre meg felűtetjük a
boronafákat, egyiket a másikára fel, addig, míg azt nem gondoljuk, hogy
no most mán elég is lesz. Így rakjuk a falat.

[Illustration: A KEMENCE PADKÁJÁN, BONYA (NAGYANYA) AZ UNOKÁIVAL
(B.-HUNYAD). (93)]

[Illustration: PIHENÉS (B.-HUNYAD). (94)]

– Jól van jól, bátyám, ezt elmagyarázta, meg is értettem, hanem
másvalamit szeretnék tudni. Azokat a lejtős gerendákat, amire a zsuppot
vagy zsendelyt rakják, azt szarufának hijják. Sok iskolát jártam, de
azért máig se tudom, mért hijják a szarufát szarufának, mikor az nem
szaru, hanem fa?

– Hm, – mosolygott az ács, csak úgy a bajusza alá s megcsóválta tisztes
ősz fejét. – Öreg rendü ember vagyok, de ilyet még nem kérdtek tűlem se.
Mos mán látom, hogy csak olyan városi ács a tekéntetes úrfi. Hát
ügyeljen, mondjam el ezt is. Ott hagytuk el, hogy a kész falra
sárgerendát rakunk külül, környöskörül. Ezt meg azér híjják
sárgerendának, mert ezt a fedélgerendát még bétapasztjuk sárral, a
többit mán nem. Hát erre a sárgerendára rójjuk a folyógerendát, aki
átfeküszik a tulsó falra is, oszt a padlást tartja. Azér’ bé is
deckázzuk föjül, meg bé is tapasztjuk, de csak utóbb. A ház ezzel meg is
van. Most gyün a fedél. Elsőben is, környöskörül, a külülső falak
arányában, koszorut rakunk. A koszorúfákat ügyesen befészkeljük a
szarufáknak. Zsupp alá meredekebbek a szaruk, zsendely alá lankásabbak,
mert télviz idején a hó meg se akad ott. Az olyan pár szarut, aki egyik
falról a tulsóra ér és magába is megáll, egy bokor szarunak mondjuk.
Ezeknek a vége a tető gerincén túl kinyulik, úgy állanak ott sorjába,
mint a fehérmarha szarva. Hát lássa, úrfi, ezér mondjuk, hogy szarvazzuk
a házat, ezér hijjuk a szarufát szarufának!… Azontúl van még falszaru, a
szegelleten; meg fattyúszaru, aki csak ehez szegeződik, csak darabja,
csak a rövidje. A szarvakat fejül, ahun keresztbe vannak, összevésik, az
alsó végüket pedig lekerekítik, ha nincs ippeg nagy dologidő, a kupás
vésüvel vagy a fülessel ki is cifráljuk, oszt az egészet lécezik meg,
oszt ezt zsendelyezik be. Hej, amikor még legény vótam, – és elmerült az
öreg tekintete az üszkös parázsba, – akkor vigan ment az ilyes. Akkor
kalákába dógoztunk.

– Hát az hogy volt?

[Illustration: VINCE FERKŐ HÁZA, DAMOSON. (95)]

[Illustration: A KETESDI TISZTELETES CSŰRJE S KÚTJA. (96)]

[Illustration: TORNÁCOS HÁZ, DAMOSON. (97)]

– Akkor jobbak vótak az emberek. Az élet is könnyebb vót. Ha falubéli
legényember menyecskét hozott a házhoz, oszt hogy jobban megtérjenek, új
hajlékot akart építeni: elment a menyecske vagy egyik huga, megjárta a
falubéli nyámságot (rokonságot), hogy gyüjjenek segélni, házat építeni.
Megmondták, hogy szeredán, vagy akkor, amikor, oszt összegyüttek.
Hordták a küvet, a fát, rakták a falat, ácsoltak, faragtak, oszt hogy
esteledett, gyülőre hivá üket a menyecske az apai házhoz, estebédre.
Dalloztunk, táncoltunk, másnap újrakezdtük. De más világ is vót az
akkor! Fiatal házas vótam, azt tartották, ügyes legény vótam, meg a
menyecske is szép piros vót, mint a nyiló rózsa. Ügyes fehér nép vót
mindig. Olyan szaporán adogatta a merekével a zsuppot, amikor ezt a
fészkünket raktuk, hogy alig hogy győztem a tetőre szórni? No lelkem,
Katókám, igaz-e vagy se?

[Illustration: LŐRINC PÁL HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (98) 1. A két
megkülönödött fiú háza. 2. A csűr, és pajták. 3. A gabonás, és pajta. 4.
Ösztörű. 5. Veteményes. 6. Két félszomszéd, balra van még az öregek
háza.]

– Hogy igaz-e, mán hogy ne vóna igaz, úgy emlékszem, mintha most látnám
– éled föl az ángyó. – Nem is vót akkoriba olyan ács, mint kend! Most is
látom, hogy villogott a szalu a kezében, akivel azokat a karókat, a
gyakákat hegyezte! Hogy verte bé üket, milyen szaporán haladt a munka a
keze alatt, egy szempillantás alatt környül vót verve véle az egész
koszorú. Oszt a Bot Kelemen Ferkó, meg a Gyurka kománk felment kenddel a
tetőre, igazgatták a zsuppot, a fehérnép meg adogatta, ki merekével, ki
hosszú vellával. Csakugyan hogy arra gondoltam, hogy rakjuk a
fészkünket. Alig tölt belé egy óra, felhánytuk a sok zsuppot. Kendtek
meg tapodták, verték, oszt hogy a két póznát is felkötötték a gerincre,
hogy a szél meg ne bolygassa a munkánkat – úgy tetszik, mintha most
látnám – felült Andris bátyó «a legöregebbik», a tetőre és ott ivott
áldomást az új házra, a bennlakókra meg a ki s bémenőkre… Hej, de nagy
idő haladt el azóta!

[Illustration: A LEGRÉGIBB HÁZ, SÁRVÁSÁRON. (99)]

[Illustration: NÉHAI BÁLINT ESTÁN ELHAGYOTT HÁZA S CSŰRE DAMOSON. (100)
]

– El a’ – sóhajt az öreg. – Hogy vége vót a kalákának, haza ment a
nyámság. Akkor kezdődött csak az aprólékos munka, a bentájék (belső
része a háznak). Elsőben is bétapasztottuk a házat külül belül. A
boronafák nem tartják a sarat, hát léceket szegezünk azok ódalára úgy
keresztbe, félen (ferdén) menőt. Bétapasztottuk a padlás deckáit is
fejül, hogy fogja a meleget, meg hogy ne zakatoljon, ha jár valaki a
hiuban, amikor törökbuzát, fuszujkát, meg más egyebet takarítunk bé. Itt
tartjuk a szalonnát, a kolbászt is, hadd füstölődjék. Mer mi felénk
nincsenek kémények, csak úgy a hiuba, a fedél alá, száll a füst a
kemencékből, megjárja jól a hiú felső részit, oszt a zsupp között, a
füstlyukakon kitakarodik. Azután megtapasztottuk a pitart, meg az
elsőház fődjét is; bészegeztük bendővel, marhahólyaggal az ablakokat,
csak úgy félfához, alul-fejül meg a boronafához, azontúl még
meglyuggattuk árral a bendőt, hogy kiláthassunk. Akkoriba nem vót még
mifelénk üveg. Manapság rakják bé a kész ablakokat, csak nyitogatni
kell. Azér ha eltörik az ablakszem, nem veszünk újat, mer azért
Kolozsvárra kell bémenni, hanem ahány darabba törik, annyi új bordát
teszünk az ablakszárnyra, oszt azokkal közrefogjuk az üvegcserepeket. Az
ajtót úgy csinátuk, hogy a vizifürésztől hoztunk deckákat, faszeggel
összeszegeztük, oszt úgy akasztottuk bé. Ide a pitarba dufla ajtót
tettünk s ez az innenső deckábul van, a külülfelül való csak léces. Úgy
híjjuk, hogy cserint, olyik helyt cserény. Ez csak attul jó, hogy ha
főznek, oszt erőssen meleg van, ki lehessen nyittani, de az aprójószág
ne gyühessen bé. Mer akad olyan gúnár, aki olyan kiváncsi az eleség
után, hogy kicsipkedi a kenyeret az asztalfiábul, ha nem veszik észre.
Ugy-a! No mikor ez mán mind megvót, akkor csinálódott a kemence.

Elsőben is alapítottunk tűszelyt (tűzhelyt) kőbül, osztán kijebb
tűszelyfát tettünk két oldalt, ahogy itt van e, a szegeletjit
összeróttuk, alája meg lábat faragtam. Az ilyen kemence, úgy mint itt
is, elfogja a fél pitart, azér az alaptyát sem raktuk telistele, hanem a
közit földdel tömtük meg, erre meg jó fajta kalotai kőbül kemence-boltot
raktunk. Ez a falrakás ezzel a tüszelyfával, akin most ülök e, szinest
van, hogy itt bécsusztassuk a cipókat. Ezt a kemencét e – és jól
megböködte a boglyaformát, annak bizonyságául, hogy még erősen áll – ezt
én fontam sövénybül, megtapasztottam pejvás sárral külül belül, de
száját is hagytam, ahun a kenyeret vetik bé. Itt a szája előttjit, ahun
az anyjuk az estebédet főzte, ezt meg szabad kemencének híjjuk. A tűz
fölé, erre a vasrámára, plakten (platten) vasat tettem, oszt a sütőt
kályhafiókkal (csempével) körül építettem. Ebbe sütik ünnepnapkor, meg
ha egyéb vigasság vagyon a házba, a fonottas kalácsot, a bélest, a
mézeslepényt, meg tudj’ isten mi mindenféle fehérnépnek való eleséget…
Hát mit is hagytam el még, no? Hát amint mondám, bétapasztottunk mindent
külül belül, alant, meg föjül a hiuba, oszt a menyecske néki kapott,
oszt meszetelte ki csinosan, hogy olyan vót az egész ház, mint a
patyolat; tul meg a padmalyt, a fal tövit és a tornác födjit vörös
agyaggal békente, oszt meg is vót az egész.

[Illustration: _A)_ KOLOZSI ISTVÁN HÁZATELKE, KETESDEN, 1842-BŐL. _a)_
Törökbúza föld; _b)_ káposztás, rózsapityókás kert; _c)_ gyümölcsös;
_d)_ pityókaverem; _e)_ kalangya; _f)_ ösztörű; _g)_ legelő; _h)_
veteményes és virágos kert; _i)_ csűr; _j)_ kecskepajta; _k)_
disznópajta; _l)_ udvar; _m)_ kút, a szomszédnak is szolgál; _n)_ kis
kert; _o)_ hátsó ház; _p)_ füstház, itt járnak a hiuba; _r)_ tornác;
_s)_ első ház. (101) _B)_ AZ ÖREG MIKLÓS KATA HÁZA, «PÁR SZÁZ ÉVES,
AMIÓTA A FALU ÁLL», MAGYARÓ-KEREKÉN. _a)_ Veteményes; _b)_ út a csűrös
kertbe; _c)_ ösztörű; _d)_ méhszin; _e)_ eresz; _f)_ a koma háza; _g)_
kamara; _h)_ pitar «úri módon», nyári konyha «hágóval», a hiuban meg
«langfogóval»; _i)_ kemence; _j)_ vízpad; _k)_ bölcső; _l)_ ágy; _m)_
asztal; _n)_ szék, kispad; _o)_ pad; _p)_ padláda; _r)_ ágy, a tornácon;
_s)_ kiskert, virágos; _t)_ kút.]

[Illustration: DARÓC FALUBÓL.]

[Illustration: VIZLEVEZETŐ EGY DARÓCI KŐKERÍTÉSEN. (102)]

Így magyarázta meg a házépítést a két tapasztalt öreg ács, – már most
járjuk a falut, mit látunk a magunk szemével?

Látjuk, érezzük, megértjük a magyar nép lelkét, háza külső képén is.
Amilyen értelmes, amilyen józan és őszinte, olyan az alkotása: nem
hazudik a falusi ház. Harmonikus minden részében, míg idegen elemek
betolakodása meg nem rontja összhangzatos voltát. Amit a primitiv ember
készít, az természetesen, szükségszerüen folyik a szándék sugallta
érzésből, keze ügyességéből, a rendelkezésére álló anyagból és
eszközökből. Ez magyarázza azt, hogy a parasztmunka szerkezete és díszei
között rendesen megvan a szerves összefüggés; ott diszít, ahol diszíteni
erőltetés nélkül lehet, ahol diszítésre önként kinálkozik az alkalom. Az
idegen elemekkel azonban nem igen bír a tanulatlan művész, mihelyt
utánoz, elveszti a talajt lába alól, az idegen elemmel szemben
tehetetlen, kritikátlan. Figyeljük meg csak a vidéki városi házakat:
mennyi meg nem értett, esetlenül másolt építési forma, milyen otromba,
bántó ellenmondásai az anyagnak és diszítésének a célnak, az illető
motivum rendeltetésének mily csúnya félreértése! Malterrel, gipszszel,
stukkóval hazudnak követ s e kőanyagból termelt diszítést – és hogy
rikít az ilyen hazugság! Igy hazudik maga a diszítés is, – mert hisz az
olyan dísz, amelynek szerkezeti alapja nincsen, legföljebb csak üres,
tehát léha cicoma. És most képzeljük el, hogy ezek a kisvárosi
hazugságok kikerülnek a még primitivebb falura!… Micsoda rombolás, mily
métely!

[Illustration: KŐKERÍTÉS ALBERT MÁRTON PATAC HÁZA ELŐTT, KÖRÖSFŐN. (103)
]

[Illustration: KORPOS MÁRTON RÓKA KŐKERÍTÉSE, ZSOBOKON. (104)]

Ott van mindjárt a városi mintára szegezett kerítés. Mennyivel szebb
akár az egyszerű gyepü-kerítés is! Mennyivel szebb, amit a maga egyszerű
eszközeivel készít: faoszlopokra faragott fejü faszegekkel erősített
deszkákból, amelyen látható, kifejezett, sőt mindjárt diszítés az
összetartó erő is, holott az eldugott, nem látható drótszeggel tákolt
kerítés amahhoz képest semmit mondó, művészietlen. Kalotaszegen van
mindenféle kerítés. (92. 93. 94. 95.) Fás vidéken fából, a kőbányás
Zsobok vidékén kőből s vegyesen; jellemző, hogy az eső ellen alkalmazott
keritéstető, e hasznossági elem, mily dekorativ változatokra nyújt
módot. Érdekes, bár nem tipikus, a vízlevezető ablak, amelyet egy-egy
helyt kőkerítésen alkalmaznak, az oldalos helyen lefutó esővíz
levezetésére (96).

[Illustration: BÁLINT KELEMEN HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (105) _a)_
Csűrös kert; _b)_ öreg csűr; _c)_ sátor, takarmánynak; _d)_ ól; _e)_
pajta; _f)_ uj csür; _g)_ belső udvar; _h)_ veteményes; _i)_ gabonás;
_j)_ eresz; _k)_ kis téka, tejföl, meg téjnek; _l)_ öreg ház; _m)_
kamara; _n)_ uj ház; _o)_ kamara; _ő)_ sikátor, hágóval a hiúba; _p)_
eresz; _q)_ külső udvar; _r)_ galambbúgos kapú; _s)_ pad; _t)_ kis kert.
]

A kerítés mögött a telek tágas, jobbára hosszukás. Nem úgy mint régen,
ma már közel a kapuhoz, oldalt áll a ház; a ház végiben a gabonás, az
ólak s a telek végiben szembe a kapuval, a csűr. Ha a telek kaptatós,
meredek, első sorban arra ügyelnek, hogy «takarás»-kor kényelmesen
eljuthasson a szekér a csűr alá, így tehát a telek alsó végébe, a
völgybe kerül a kapu, meg a csűr (98.) Ez azonban kivételes. Rendesen a
csűr választja el az udvart a kerttől, elsőbben is a csűröskerttől, ahol
a széna, meg a szalma áll ösztörübe vagy kalangyába rakva, a gazda módja
szerint; a csűröskertben szárad a kender s a törek, a kender hehelést
is, amiről lesz még szó, itt végzik. A csűröskert sövénynyel van
bekerítve az aprómarha elöl. Ezután következik a gyümölcsös, amely néha
egyenest kivezet az egész háznépet tápláló fertály földecskére.

[Illustration: VINCE GYÖRGY EBES KÚPSZEGEZETT UTCAAJTAJA ÉS KERÍTÉSE,
DAMOSON. (106)]

[Illustration: CSUPOS UTCAAJTÓ, LEVELES KAPU ÉS DESZKAKERÍTÉS.
MAGYAR-VALKÓN. (108)]

A régi öregeknek más rendjük volt: külső udvaruk is volt, meg belső is.
Ilyen régi módi (107) a Bálint Bandikó András házatelke, 1763-ból;
bőteleknek hívják, meg is van vagy ezerhatszáz öl; kaptatós telek ez is,
a csűrt tehát a telek lábjába építették, közel a kapuhoz. Az utca felé
kőfal tartja a töltést, hogy a ház meg a csűr egyenes helyt legyen. A
kőfal előtt víz csurog az árokban, rajta hid: ez vezet a kapuhoz. Így
jutunk a külső udvarba. Jobbra a csür, balra a ház, de csak háttal, egy
kis leső ablakkal, hogy az utcaajtón ki s béjárót szemmel tarthassák.

A csűr maga egy tágas üres szin, földje ki van tapasztva vagy padolva,
mert errefelé nem a szérün nyomtatnak, hanem a csűrben (_k_). A
valóságos csűrhöz számít még két oldalt a pajta, a bivalynak, meg fehér
marhának. Van egy-faros, meg két-faros pajta, (fél vagy egész) ahogy
állanak benne a marhák, a szerint. Ezen a régi telken ügyes még a külső
udvar végében az erősen kiugró eresz a vendégszekereknek, meg egyéb
alkalmatosságnak (_n_). A csűr mellett jutunk a tágas belső udvarra. Van
itt minden, ami a földmives embernek kell, még a szekér vendégoldalának
felkötéséhez való füzfavesszőt is megnevelik itt az átfutó patakban,
hogy azért se kellessék a szomszédba menni. A belső kaputól jobbra eső
kerekes szinnel (_m_) szemben áll a kézi gabonás (_f_), mellette a
malacól, tovább, a telek felső végében, a nagyobb gabonás, tornácán a
sörmény (az örlő, kézimalom, 301.) meg cefrének a hordó, tovább a pince,
bornak, pityókának, meg egyéb veteménynek (_e_). Ennek is jól kiugró
eresze van, hogy nyárba az ajtó előtt árnyékot fogjon. Itt van a bodon
kut is (_d_). Balra a négy szegelletre épített méhszin (_e_), tovább a
káposztás kert (_b_), külön bekertelve, azután a gyümölcsös (_a_).

Legügyesebb mégis csak a ház. A szabad oszlopos tornác az egész
alkotmány közepe. Innen lépünk a valóságos «házba», a lakószobába. Az
utca felé eső szögletben a sarokra állított asztal, falmentin a
padládákkal; a szemközti sarokban a cserepes kemence. A kemence elülső
része szabad, ha nem sütnek, a tűz is szabadon ég rajta, csak épen hogy
áthuzza a kemence a füstöt. A szabad tüzhely egyik végében van a
«plakten», a karikás vaslap; a tüzhely vagy «tüszely», jól előre nyúlik,
kiszélesedik a kemence körül, hogy télen odaülhessenek, beszélgetni, a
tűz köré (padka). A harmadik szögletben van az inkább parádénak való
«vetett ágy», utána a háló ágy; jut néha a kemence mellé is ágy, vagy
legalább is egy bölcső. Szék egy-kettő ha van a házban: csak az emberek,
(meglett, házas férfi) meg a legények ülnek rajt’, a menyecskék nem
igen, a leányoknak meg épenséggel nem való. Az ajtó mellett van még a
vízpad a «kártyá»-nak, (faedény 250) közbe a falmentén egy pár láda; az
asztal fölött, a sarokban a téka.

[Illustration: BÁLINT BANDIKÓ ANDRÁS HÁZATELKE, MAGYAR-VALKÓN. (107)
Zsellértelek 1763-ból; «bőtelek», 1600 □ öl; _a)_ gyümölcsös, följebb
legelő; _b)_ káposztás kert; _c)_ méhszin; _d)_ bodonkút; _e)_ pince,
pityókának, meg bornak; _f)_ gabonás; _g)_ kád, abban áll a cefrének
való szilva; _h)_ sörmény; _i)_ malac ól; _k)_ csűr, kétoldalt pajtával
a bihalynak; _l)_ csűrös kert, a végiben füzes; _m)_ kerekes szin; _n)_
eresz a vendégkocsiknak; _o)_ komara; _p)_ Bálint Bandikó András háza;
_r)_ tornác; _s)_ hombár; _t)_ töltés pad; _u)_ kis kert, virágos; _v)_
külső udvar.]

[Illustration: MARCIKÓ GYURI TELKÉRŐL, MAGYAR-VALKÓN. (109) 1. Tornác, a
pitarból tekintve, kis vízpad az ajtó mellett; 2. galambbugos kutágas;
3. deszkából való karfa.]

[Illustration: UJ HÁZ, KETESDEN. (110)]

A «házból» ritkán nyilik egyéb helyiség, hamarább a tornácról, külön. A
legegyszerűbb házban is van még egy kamra, ha kettő, akkor az egyik
szalonnás, a másik «csak amolyan elegyes». Künn a tornácon áll a
szuszéng, meg a hombár, gúnyának, gabnának és mi egy s másnak. A ház
végében van a «kis kert», az utca fele. A tornác árnyékos ivei alá
futnak föl futóka virágok, ott nyílik a piros szegfű, ott virít a
mályva, a karfán cserépben az «engem nefelejts». A tornácról látni a
galambbugos kutágast is.

Ha együtt marad három-négy nemzedék – apa, fiak és unokák, nem ritkán
velük a szépapa is, – kibővül a ház is. (111) Elsőben is a nagyobbik fiu
különködik el, amikor menyecskét hoz a házhoz. Külön «házat» csinálnak a
fiataloknak, de csakarra a tornácra, az öregekére. Ilyenkor az öregek az
első házat rendesen átadják a fiataloknak, ők meg a tornác végében, a
tágas gabonást alakítják át háznak s abban laknak.

[Illustration: A HÁZ (SZOBA) BERENDEZÉSE KALOTASZEGEN.]

A legtöbb ház ilyen elrendezésü; van még a telken nyári konyha is, (129)
amiben csak egy sütőkemence, szabad tüzhely van, fölötte «langfogóval,»
hogy a nyárára való kolbászt, sonkát abban füstöljék meg.

Igen ügyesen kitoldott ház a Vörös Márton és János háza (113). Hogy
férjhez ment testvérhugukkal együtt maradhassanak, az új házaspárnak is
szorítottak helyet, még pedig az utca felül. Amikor a harmadik nemzedék,
az unoka is nősül már, akkor különködnek el teljesen; a szülők s
nagyszülők maradnak az öreg házban, az unoka épít magának ujat a telek
másik oldalán, talán szebbet is, mint az öreg ház. Ilyen az öreg Lőrinc
Pál háza (114), aki fönt lakik a gyümölcsös mellett, – házas fiai,
György meg István, lent vannak, közel a kapuhoz meg a csürhöz, mert ott
a dolguk. A Kolozsvárhoz közelebb eső vidéken a boronás házak közé mind
sűrűbben vegyül már a kőház is; mint például a Balázs Samu, meg Balázs
Gyárfás háza (112); kőből épített nagy ablakokkal, városi módra. A két
végén egy-egy ház, közbül a nyári tüzelővel, a füstölő kamrával. Hosszu,
szép tornácuk van, lejáró is a pincébe, de azért mégis csak szebb a
szemben lévő öreg boronás ház, sok apró muskátlis ablakával, előtte a
paddal, amire kiülnek az öregek «gondolkodni».

[Illustration: MEGSOKASODOTT «CSALÁRD» (CSALÁD) _a)_ Fás szin; _b)_ az
első ház gabonása; _c)_ a hátsó ház gabonása; _d)_ hátsó ház, Varga
István háza; _e)_ füstház; _f)_ tornác, kétfele kerítve; _g)_ első ház,
Varga Feri és Varga Feri Jó háza; _h)_ kamora; _i)_ kis kert, virágos;
_k)_ fa hely; _l)_ disznó pajta; _m)_ kamora; _n)_ uccaajtó; _o)_ kapu.
ÉS BOKOR ISTVÁN HÁZA, B.-HUNYADON. (111) _a)_ Hátulsó ház; _b)_ sütőház;
_c)_ első ház; _d)_ tornác, alatta pincelejáró; _e)_ hombár.]

[Illustration: BÁLINT PALKÓ PÁL HÁZA, ZENTELKÉN. _a)_ eresz; _b c)_
sütőkemence és üst a füstházban; _d)_ pad; _d e)_ padláda; _e)_ asztal;
_f)_ ágy; _g)_ ágy a tornácon; _h)_ kemence; _i)_ szalonnás; _k)_ rácsos
tornác; _l)_ lépcső. (112) BALÁZS GYÁRFÁS «KŰHÁZA» BÁCSOTT. _a)_ a ház;
_b)_ a szuszinkja; _c)_ a sütője; _cz)_ a «spór»ja (takaréktűzhely; _d)_
hágó a hiuba; _e)_ Balázs Samu háza; _f)_ pincelejáró; _g)_ langfogó;
_h)_ Márton Kecel Marci «boronás» háza; _i)_ hátsóház; _k)_ szuszink;
_l)_ vízpad; _m)_ ól; _n)_ favágó; _o)_ cserepes virág; _p)_ töltés,
(«nyárba kiülünk rája gondókonni.»)]

[Illustration: BOGÁRTELKE FALU.]

[Illustration: HÁROM CSALÁD HÁZA («TRUNKUS TELEK») B.-HUNYADON. (113)
_a)_ Vörös Márton háza; _b)_ kamarája, hágóval a pincébe; _c)_
kemencéje; _d)_ füstház; _e)_ tornác, alatti a lépcső a pincébe; _f)_
Vörös János háza; _g)_ Kuruc István sógor háza.]

Általában, a kalotaszegi udvar meglehetősen tágas, kivéve
Bánffy-Hunyadon, ahol bizony erősen városiasodik már az udvar is.
Jellemző a kövezett, mint ők mondják a «kirakott udvar» s tipikus a
kőlépcsőföljárás a tornácra. (115)

Az udvaron s összes épületein, legszembetünőbb, – a legrégiebbeken is, –
a gyakorlatias jelleg; a gazdasági épületek formája hagyományosan régi,
a különbség alig egyébb, mint az, hogy a régebbiek zsuppal vannak födve,
az ujabbak zsendelylyel, cseréppel.

Egy zentelki udvaron (122) sajátságos beosztású félszert találtunk; a
hiú ereszszerűleg ugrik ki az épület végén s vakolva van az istálló. Az
aprómarhának a ház végibe ragasztanak ólat, vagy külön cölöpre kerül a
tyukól. (123. 124. 125. 126.) Nevezetes része az udvarnak a kút, amely
ha ágas, hol galambduc kerül az ágasára, hol meg tulipántos, vagy egyéb
diszítés; sekélyebb kút fölé ágast nem emelnek, csak úgy, hosszú rudra
erősített vederrel merik a vizet. (128)

Amilyen egyszerű s mégis elmés az a merő veder, olyan leleményes, olyan
furfangos a nép számtalan kis holmija, ahogy ők mondják «kieszelése».
Például a nyári konyha, meg az aszaló, ahol a gyümölcsöt aszalják
télire, (89); az elmés szerkezetű szélmutató, az eresz alá dugott
kacattartó, az egérfogó, a vályú, a seprű; se szeri, se száma a kilincs
készségnek, – rugós a szobaajtóra, egyszerűbb az ólra; elmés az
«ajtóbakasztó» – hát az elromlott zár rugóját hogy helyettesítik
faabroncscsal! (130–140)

[Illustration: LŐRINC PÁL HÁZATELKÉRŐL, MAGYAR-VALKÓN. (114) 1. Az
öregek házatornáca a kis unokával; 2. a gabonás tornáca; 3. az uj ház
tornáca, meg az uj ház télen bélelt ablaka; 4. az ablakfél metszete.]

A fölületes szemlélő mindezt olyan egyformának látja, éppen mint a falu
összes házát. Pedig dehogy egyforma, – külön karaktere van minden
holminak, aminthogy külön-külön jelleget találunk az egyes házakon is,
ha figyelmesebben vesszük szemügyre.

A házak külső képe kivált a tornác s a tető különfélesége folytán
változik. Legáltalánosabb az az egyszerű házforma, amelyet kétereszesnek
nevezhetünk: a tető két vége túlér a ház homlokán, a változatosan
diszített oromfalon; a fal szintjében lévő és felnyúló deszkák ki vannak
lyuggatva, a kiálló ereszszel színest meg «rostélyos» vagy pedig erősen
ki van cifrázva, a fedél mentén és az alsó eresznél háromszöglet szerint
deszkák vannak szögezve. Aki ügyesebb vagy akinek több volt az érkezése,
leveles kacskaringókat, galambot, meg virágot fürészelt ki rókafarkú
fürészivel a deckákból és úgy szegezte azokat föl. Az újabb házak
oromfala előtt (145–6) még könnyű karfát is találunk. (Lehet, hogy
régebben az eresz alá helyezett galambbug miatt kellett, de valószinűbb,
hogy az éretlen városi befolyás hatása már ez). Az oromfal deszkáiról
ritkán hiányzik az évszám. Ha nem magyar valláson vannak a benlakók,
azaz, ha nem ev. reformátusok, hanem görög keletiek vagy róm.
katolikusok, keresztet vágnak a deszkába. A ház külső diszítéséről
szólunk még részletesebben.

Néha, az udvar felé, középen kiszélesedik a tornác s a fölibe eresztett
fióktető éppen olyan függőleges oromban végződik, mint a ház teteje – és
galambbug (148) is kerül az eresz alá.

A tető tagolás a gazdagabb a bogárhátú tetőnél. A gerinc vége le van
csapva (konty tető) s lent, az eresz megkerüli a ház végét is. Ez a
régebbi forma. Máskülönben a deszkás oromfal itt is éppen úgy ki van
vagdosva cifrára. Hogy a legrégibb rendű tetőt se hagyjuk el, felvettük
Máté János Jánoska házát, Ketesden. Zsuppos a teteje, mind a négy
oldalra egyaránt hajlik s kémény sincsen rajta, ott megyen ki a füst,
ahol nyilást talál. (150)

[Illustration: SZTÁNA FALUBÓL.]

[Illustration: A KALOTASZEGI «KIRAKOTT» UDVAR TIPUSA (B.-HUNYAD). (115)
]

Hogy mennyi gyakorlatias találékonysággal eszelik ki építkezésüket:
tekintsünk meg egy kis mákói házat (151). A bogárhátú tető elülső kis
eresze, meg a házhosszanti fedél, össze ér az utcaajtó fedelével. Hisz
közel estek egymáshoz, csak az eresz szarufáit kell egy keveset
meghosszabbítani s mindjárt be is fedhetik véle az utcaajtót is. Ez az a
csudálatos valami, az a bájos naivitás, ami nyomban megkapja a városi
unott kedvű embert. Természetes, egészséges és mégis eredetien festői.
Az erősen hímes utcaajtó kijebb áll a ház végétől. Agyagból rakott pad
van a fal mentén, éppen a kapu szintjéig. A fehérre meszelt falon igen
jó helyt áll az a két kis ablak is. Szándék-e vagy véletlen, de
magasságuk aránya a házpadtól meg a bogárhátú tető ereszétől olyan
szerencsés, hogy a különben is igen művészi csoportosítást szinte
tökéletessé teszi. A ház külső képén, ismételjük, változtat a tető
különböző alakulása és a tornác. A régi öreg házak előtt nem is volt
tornác. A pitar fala beljebb állott az eresz alatt, mint a ház fala és a
kamra fala, – így több hely jutott, hogy esőben állongáljanak alatta,
vagy hogy egyet-mást künn tarthassanak, levegősebb helyen. Későbben
építették a ház hosszában a tornácot az udvar felé. Innen be lehet
tekinteni az egész udvart, a gazda vagy egyik legény fia künn is hál
nyárban a hombár mellett. Itt a gabonás szuszénk, itt tartják rakásba
hányva ősszel a törökbúzát, a répát, meg a pityókát is addig, amíg el
nem takaríthatják. A törökbúzát meghántják, a javát, szépit meg
felaggatják a tornác mentén az eresz alá, magnak. A tornác végében van a
téjpóc (tejpolc) is. Magasan és külön lóg le a folyó gerendáról, hogy a
macska ne veszedelmezzen, mert a tejet teszik oda keseredni (megaludni).

[Illustration: RÉGI HÁZ UDVARA, MAGYARÓKEREKÉN. (117)]

Az ilyen egyenes tornác mindhárom oldala szabad, lábfatartói – oszlopai
– igen sokféleképpen vannak megfaragva s a karfa kivágásaival sok
ötletre szolgáltatnak módot a diszítőnek. (153–5) Van rostélyos karfa
(157), van teli deckás, meg cifrázott, van kivágott és van falazott is,
olyan, hogy a zsendelylyel lefedett fal fölött éppen hogy kiér még a
decka (158).

[Illustration: UDVAR B.-HUNYADON. (116)]

A lábfatartó vagy négyszegletes, vagy pedig élei le vannak simítva,
fölfelé erősebben. Van egészen gömbölyű, hasas oszlop is. Ez a gömbölyű
tagja, a láb, hol hosszú s a karfától elér a lábfáig, mint az előbbeni
rostélyos tornácnál, hol meg rövidebb, csak az oszlop alsó feléig ér,
sőt még annál is kurtább. Meglepő, hogy Bánffy-Hunyadtól haladva
Kolozsvár felé, az oszlopnak ez a gömbölyű része mind rövidebb lesz; már
Darócon és környékén csak a feléig ér (161), Bácsott már egészen rövid,
de még mindig helyes (162). Igen ügyesek a nyeregfák is a vízszintes
lábfa és az oszlop között; az a rendeltetésük, hogy a lábfa jobban
elosztva, hosszabb darabon vegye át az oszlop alátámasztását. És ezt a
szerepét, csodálatosan finom érzékkel, bele is vitték a nyeregfa
körvonalaiba. Amint az oszloptól jobbra-balra homorúan ki van vágva,
azután meg zömök formákban elvégződik: bámulatos szabatossággal fejezi
ki azt a rugalmas ellenállást, amelyet a vízszintes lábfatartó gerenda
behajlása ellen fejt ki. E formaőszinteség szempontjából legsikerültebb
talán a daróci és szucsáki tornác nyeregfája, (161. 164.) kevésbé vallja
be rendeltetését az esztánai. Ahol nincsen nyeregfa, ott «kötéssel» van
az oszlop a lábfához erősítve. Ily módon kapjuk meg az átmenetet a
függőleges oszlopból a vízszintes lábfához. Az ívek nyomottak,
kerülékesek, de mindig finom vonalúak. (164) A kötés rendeltetése
különben még az is, hogy az egész faalkotmányt megkösse, esetleges
oldalt való elmozdulásban megakadályozza. A karfa fölött szabad a
tornác, (156) egy kis rács ha van, hogy a tyúk ne reppenjen föl. Egészen
az ereszig zárt a tornác akkor, ha egyik vége az utcára szolgál, mint
Petre János házánál, ahol a karfa fölött rostély van. Itt tekintenek ki,
ha valaki bekivánkozik az utcaajtón. Az utcaajtó a ház hoszanti
irányában van a lépcső miatt, a kapu meg keresztbe. Ez által is igen
helyes és festői a megoldás. Az ablakokon domborodó farács.

[Illustration: A LEGRÉGIBB CSŰR S UDVAR, MAGYARÓKEREKÉN, PÉTER PÁL PALKÓ
PORTÁJA. (118)]

[Illustration: DARÓCI UDVAR. (119)]

Van szegelletre menő, van kiugró tornác is, sőt a leggazdagabb
elrendezés szerint körül tornácos, vagy ahogy ők mondják, kereken
tornácos ház is van.

Körültornácos az olyan ház, amelyiknek három oldala is tornácos. Ritkán
fordul elő, inkább csak a teljesen szabadon álló háznál, ahol a szomszéd
felé eső oldal marad csak tornác nélkül.

Szegelletre menő tornáca van Bálint Palkó Pál házának, Zentelkén (165).
A tornác végig halad a ház hosszában és fordul előre. A fa mögött, a
végiben van a szalonnás kamara, a ház hosszabbik oldalán meg, a karfától
kijebb, áll a póc s bé van lécelve, egészen fel, az ereszig; elül, a
bejárónál pedig, ajtaja van: afféle levegős kamra. A tornác
tulajdonképpen kettős, alatta is van egy sor, a pince előtt, hogy
árnyékot fogjon, meg legyen, hogy hová rakják el a fát. Ügyes az eresz
alatt lógó kivésett fatörzs, amely az esővizet gyűjti a lépcső mellé, a
cseberbe.

[Illustration: BOGÁRTELKI UDVAR. (120)]

[Illustration: RÉGI UDVAR, B.-HUNYADON. (121)]

[Illustration: FÉLSZER (UJABB MÓDI) ZENTELKÉN. (122)]

[Illustration: TYUKÓL A HÁZ VÉGIBEN, NAGY-ALMÁSON. (123)]

[Illustration: BOGÁRTELKE FALUBÓL]

[Illustration: HÍMES KUTÁGAS ÉS TYUKÓL, NYÁRSZÓN. (124)]

[Illustration: EGY GYERŐVÁSÁRHELYI UDVARON. (127)]

[Illustration: NYÁRI KONYHA, SÁRVÁSÁROTT. (129)]

[Illustration: HÍMES ÉS GALAMBDUCOS KUTÁGAS, MAGYAR-VALKÓN. (125)]

[Illustration: TULIPÁNOS KUTÁGAS, DARÓCON. (126)]

[Illustration: PÉTER HOSSZÚ PISTA SZÉLMUTATÓJA, MAGYARÓKEREKÉN. (130)]

[Illustration: VIZMERŐ SAJTÁR (NYÁRSZÓ). (128)]

Végül, van még egy módja a tornác elhelyezésének, amilyent
Magyar-Gyerő-Monostoron, egy érdekes régi kúrján találtunk. Nem egészen
népies már, de közelebb áll a falusi építkezéshez. Az udvar felé kiugró
épületrész közepén van a pincelejárás, erős tölgyajtóval elzárva; két
oldalt vezet föl a pitar lépcsője és mindkettő félfedeles tornácban
végződik. (166)

E tornácok feltöltött földdel, kőből rakott alapon nyugodnak. Ha
menedékes a házhely, jó magasan – kukra – állanak; akad olyan is, hogy
éppen csak kiemelkedik egy keveset az udvar földjéből.

Sok mindenre jó a kiugró tornác, mint a valkói kántor házán, mely
különben körül tornácos is. (167) Az alsó sorban van a pince, a kamra,
meg a nyári konyha, a felsőben a ház, a pitar s ha kell, hát még egy
ház. Ha már most a pince falával egyszint állítanák a tornác oszlopait,
úgy a felső háznak sokkal kisebb volna a belterjessége, pedig éppen
fordítva kell annak lennie, – tehát a pince lehetne kisebb. Úgy
segítenek ezen, hogy a pince feletti padolás folyó gerendáit kieresztik
a falon túl s arra állítják föl a tornác oszlopait, lábfatartóit. (168)
Bepadolják, karfát szegeznek rá s járhatnak körül a szegelleteken,
nézhetik az utcát is. És még másról is jó ez így! Ha a pince fala nem
kőből épült, hanem vályogból vagy földből van verve, akkor jó, ha az eső
nem veri, ha megvédi az időjárás ellen a kiugró padolás.

A ház külső képéhez tartozik még a telek bekertelése. Ebben is nagy a
változatosság, aszerint, amint kőben szegényebb vagy bővebb a vidék. Az
egészen nyers, fejszével hasogatott palánktól a teli, a lyuggatott, a
cifra decka és lécpalánkig, sok mindenféle fajtája van ennek, aszerint,
kinek milyen a módja. A kőben bővebb vidéken egészen teli kőfallal
kertelik be a házhelyet, felül kis zsendelytetőt adnak rá, vagy
ágas-bogas, tüskés galylyal rakják be. Így Esztánán, meg Vistán.
Leghelyesebbek a felemás bekertelések: alul kő, fejül léc vagy decka.
Itt ismét megnyilatkozik a nép nemes arányérzéke. A zsoboki nagyobb
kövekből összerakott falba beállítgatják a kerítés oszlopfáit s
befalazzák félig, felső fele meg kiáll magára s ehez szegezik a léces
kerítést. A léces kerítés könnyebb, kisebbszerű, hiszen az anyaga, a fa
is gyöngébb. Ez hát sokkal alacsonyabbra, igénytelenebbre van tartva,
mint a magas vaskos kőfal. Egypár a tetejébe oda vetett galy megadja a
módját is. A kis utcaajtók, meg a velük egybekötött kapuk – a
szekereknek – ezek is sok leleményességgel ügyességgel vannak a többihez
építve vagy odaállítva. Majd mindeniken ott a kis eresz, a félkörös vagy
laposabb köríves szemöldökfán, ez meg a himes ajtófélfán, amiről sok a
mondanivalónk még. Itt csak két különös utcaajtóról emlékezzünk meg ezek
kivételek.

Egyik a zsoboki (169). A küszöb, az ajtófél, a szemöldök – mind kőből
van, simán, egyszerűen, amint illik is a monumentális anyaghoz ha
mellette könnyebb anyag is van, a fából való ajtószárny. Bezzeg ez csupa
tagozás, apró, kicsi kockás az eleje, csak éppen hogy a váza, a kerete
sima, mert ez a szerkezethez tartozik. Látja az ember azt is, hogy áll a
kis eresz a szemöldök kövön, hogy van odaerősítve. Talán csavarokkal?
Dehogy is. Az a keresztben álló két kis kötőgerenda, tölgyfából csinosan
kifaragva, olyan akkurátosan van a kő szemöldök gerenda horonyába
belészabva és beleékelve, hogy nem mozdúl se jobbra, se balra, ha még
úgy fúj is a szél. Erre a két kis gerendára vannak azután rászegezve a
kis szarúfák, szóval az egész eresz. Az ajtószárny forgópántja
természetesen csavarral van átkötve a kő ajtófélen. Így a kapuzábén is.
Egyszerű, világos, természetes az egész kis alkotmány és csodálatos,
mennyivel előkelőbb, mint a mi városi bérházaink elcsépelt, idegen
sallangos kapui. A maga nemében ilyen műremek egy vistai utcaajtó is.
(170) Mennyire szépen, tisztán van ez is összeépítve és az összeépítés
természetéből s formáiból milyen őszinteséggel alakul ki a diszítése!
Egy szempillantás alatt láthatjuk s megértjük, hogy építenők fel.
Elsőben is pár nagyobb kőből alapot rakunk alája; azután a felső köveket
megnagyoljuk, összeillesztjük, hogy jól feküdjék fel rája a küszöbfa,
meg a két keresztben álló talpfa; emezeket össze is csapoljuk. A talpfa
csaplyukaiba béültetjük az egybekötött ajtót. Jó, hogy vastagabb alúl,
jobban megáll. Fölfelé már ügyetlen, esetlen volna, ha ilyen vastag
maradna, hát ott van alúl a cifrázatja, tömött, gazdag, keleties
formáival s azon túl karcsúbban halad fölfelé. Hogy egészen erősen
álljon, sast – talpkötőt – teszünk eléje és mögéje, zömök, erős, vaskos
darabot és odaszegezzük tölgyfa szegekkel. Oldalt sem dülhet, meg se
mozdúlhat, mert a szemöldökfa csapja jól belenyúlik kétoldalt a félfába,
be van szegelve, – de leginkább megfogják a kötők. A két ferde kötő
cifra vége épp olyanképpen ki is van vésve a szemöldök – meg félfából s
bele van szorítva, verve. Az ív fele, a közepe, hímes s amint az ív
vonalán ott van az a bog rajta, olyan, mintha egy pillangó ülne a
szemöldökfa szegelletében s nézne lefele, be az ajtóra. Az ajtószárny,
sima deszkából, három hevederre van szegezve, – a három sor, cifrázott
fejű faszeg egyszersmind a diszítés. A szem megnyugszik e sima felületen
s csak annál több figyelem jut a hímes kapufélfának, az ugynevezett
kapuzábénak. Semmi fölösleges nincsen és nem hiányzik semmi, – remek a
maga nemében.

[Illustration: VASKILINCSEK, TAMÁS JÁNOS ZSIDÓ HÁZÁN, MAGYARÓKEREKÉN.
(136)]

[Illustration: NAGYALMÁSI VÁLYÚ («FOGÓS»). (133)]

[Illustration: NYÁRSZÓI EGÉRFOGÓ. (132)]

[Illustration: SZÉRŰ SEPRŐ, NYIRFÁBÓL, KIS-PETRIBEN. (134)]

[Illustration: ELROMLOTT ZÁR RUGÓJÁT HELYETTESÍTŐ KÉSZSÉG, SZTÁNÁN.
(139)]

[Illustration: KILINCSKÉSZSÉG, RUGÓVAL, EGY NAGY-ALMÁSI SZOBAAJTÓN.
(137)]

[Illustration: KACATTARTÓ A HÁZVÉGIBEN, MAGYAR-BIKALON. (131)]

[Illustration: BEREC BANDI MÁRTON ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ «BAKASZTÓ»-JA SZTÁNÁN.
(138) (_A kinyitásnál lábával lenyomja, visszahull s nyitva tartja az
ajtót._)]

[Illustration: NYÁRSZÓI ÓLAJTÓ. (140)]

[Illustration: TASNÁDI ISTVÁN TULOGDI KILINCS-KÉSZSÉGE A PINCÉN,
KIS-PETRIBEN. (135) _a)_ nyitva. _b)_ zárva.]

[Illustration: ALBERT JÁNOS JANKÓ ÚJ HÁZA, BOGÁRTELKÉN. (141)]

[Illustration: PÉTER ANDRÁS PASZULA, ÉGETT EMBER ÚJ HÁZA. (JÁKÓTELKE).
(143)]

[Illustration: ÚJ HÁZ, DARÓCON. (142)]

[Illustration: KORPOS GYÖRGY PÁL HÁZA, KÖRÖSFŐN. (144)]

[Illustration: NAGY-ALMÁSI ÚJ HÁZ. (145)]

[Illustration: KIS LŐRINC EZERMESTER HÁZA, KETESDEN. (146)]

[Illustration: GÁSPÁR ISTVÁN, DARÓCI FÖLDMIVES, MAGAÉPITETT HÁZA. (147)
]

Általában, a kalotaszegi magyar pazarul diszíti háza külsejét s a
legszegényebbnél is ritkán marad parasztja a tetőnek, az oromfalnak,
illetve a ház homlokának, az ablaknak, a tornácnak, – de diszítésében
leggazdagabb a nagy és a kis kapu, ahogy ők mondják, a leveles kapu és
az utcaajtó.

Az alapjában fából épült kalotaszegi ház oromfala, az úgynevezett tűzfal
is fából van, deszkából. A deszkázásba formás kivágásokat fürészelnek,
részint, hogy a konyha nyilt tűzhelyéről a hiuba tóduló füst ott
kijuthasson (mert kémény nincs), részint, hogy világosság szürődhessék
be a padlásra. E kettős szükség révén termett azután az oromfal
diszítés, amiben kétféleképp járnak el: a deszkák fúgáit szélesítik ki
dekorativ elemmé, a diszítő nyilásnak egyik fele az egyik deszkából,
másik a szomszédos másik deszkából kerül ki s ez a helyesebb eljárás,
mert így a deszka erősebb marad, – de vannak falvak,  ahol a deszka
közepéből vágják ki a formákat. Az első esetben szélesebb, nagyobb
motivumokat alkalmaznak; az utóbbi esetben – mert, ők is gondolnak a
deszka tartósságával, – szűkebb, keskenyebb lesz a díszesen vágott
nyilás. Jut azonban még egyéb diszítés is a ház homlokára. A tető
csúcsvégződésén egy vízszintes, két alsó részén pedig függélyes
osztással háromszögű mezőket szerkesztenek (173 d.), ezeket bedeszkázzák
s a deszkázást formás kifürészeléssel diszítik. Jellemzi harmónia
érzésüket, hogy míg az oromfalon negativ formákat alkalmaznak, e mezőkre
rendesen pozitiv formák kerülnek. A csúcsnál lévő mezőt a felező
vonallal két részre szokták osztani; a tetőt beszegő deszka felső szélét
ritmikusan ismétlődő kimetszésekkel diszítik s e csipkés motivumot
megismétlik a belső szélen s az alsón is. Egy bikali ház homlokán a
csúcs alatt félkör vonal metszi le a két alsó mezőt s ezek alatt még két
kisebb kör van kitöltve figurális diszítéssel. A háromszögű mezők
diszítésének népies jellege nem megbízható, számos idegen, svejcies
forma akad közöttük; az elterjedt lombfürészelési minták, a nép kezén
forgó városi képes árjegyzékek sok idegen motivumot csempésznek a
faluba. Ilyen idegen formával van kitöltve a 174. ábrán fent a középső
háromszög s a felső középső és a tőle jobbra eső is.

[Illustration: GALAMBOS TORNÁC, JEGENYÉN; ALATTA A PINCE. (148)]

[Illustration: MÁRTON ANDRÁS KURÁTOR HÁZA, DAMOSON. (149)]

[Illustration: MÁTÉ JÁNOS JÁNOSKA HARANGOZÓ RÉGI MÓDI HÁZA, KETESDEN.
(150)]

Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a háromszög belső csúcsából
kiinduló szárakon ülő levelek és virágok képezik a leggyakrabban
ismétlődő ornamentumot; a házhomlok diszítés egyszerűbb és ismétlődő
formái közé tartozik: a szívalakú kimetszés, a rózsácska, a csillag, a
körkimetszés, a hullámvonal. Akad számos igazán művészi csoportosítás és
beosztás: üde, csipkeszerűen könnyed annak a bikali háznak a homloka
(173) amelyen a fúgákat kifürészelték, de jut kivágás a deszkák közepére
is, úgy hogy egyben igenleges és nemleges formák képződnek.

[Illustration: UJABB HÁZ, ERESZ ALÁ ÉPITETT UTCAAJTÓVAL, MÁKÓN. (151)]

[Illustration: KOVÁCS JÁNOS HÁZA, BOGÁRTELKÉN, FÖSTÖTT ÉS FIGURÁLISAN
HIMES UTCAAJTÓVAL ÉS KAPUVAL. (152)]

A ház peremszegő deszkáit egyenes és görbe vonalak összetételeiből
szerkesztett formákkal diszítik; a 176. 177. ábrákon láthatjuk e
különféle, fogrovásszerű diszítéseket; a 178 ábrán van egy sikerült
csúcsdiszítés is.

Sajátos diszítésre találunk a zsindelyes háztetőn is; a tetőgerinc két
végén – néhol csak az utcára tekintő végén – ott kapjuk a «református
cserepet», a bádogkakast, vagy a fából faragott, gombon ülő tulipánt,
ami a legmagyarosabb s a legelterjedtebb. (179).

A tornác kerítésének diszítése hasonlít a ház homlokának diszítéséhez. A
függélyesen elhelyezett deszkalapokat s a lapok közeit fürészelik ki
egyszerű szív és más, rendesen hegyesedő formákban, leginkább
tulipánosan (181). Említettük már azt a sárvásári tornácajtót, amelynek
oszlopát emberfővel diszítették; megjegyezzük, hogy az efajta diszítés
csak elvétve fordul elő s mindig nagyon kezdetleges. (182). Diszítik a
tornácról a konyhába nyiló ajtót is, amely elé cserényt, illetve verőcét
alkalmaznak. (183–4). Az ajtóra, a világítás végett, inkább nemleges
formákat alkalmaznak. Ha a tornáckerítés deszkái nincsenek mintásan
fürészelve, úgy sárgásbarnára szokták bemázolni s fekete föstékkel
«tigriselik».

[Illustration: TORNÁC SZEGELLET, FÖLFALAZOTT KARFÁVAL, VISTÁN. (158)]

[Illustration: ERESZ- ÉS KARFA RÉSZLETEK, BÁCSOTT; RÁCSOS ABLAK
JÁKÓTELKÉN. (153)]

Különösebb kiképzésű ablakra nem igen akadunk; rendesen a ház utcára
tekintő oldalán van s falait ugyan kifestik kígyózó vonalra rakott,
gyorgyinát, rózsát, szegfűt ábrázoló diszítéssel, vagy pedig egyszerűen
bemázolják miniummal pirosra, vagy kékre, zöldre, téglavörösre, – de
nagyobb változatosságra az ablakdiszítésben nem lelünk. Akad, elvétve
egy oromdísz az ablak fölött vagy némi diszítés a keresztfán.

Érdekesebbek az ablakrácsok (185). Meleg nyári időben leszedik az
üveges, (hajdan bendő hólyagos, lantornás) ablakszárnyat s finom lécből,
vesszőből csinnal és szeszélylyel font rácsot alkalmaznak az
ablaknyilásra, hogy a baromfi a szobába ne tolakodjék. Ezt a rácsot
egy-egy helyt cinoberpirosra vagy kékre mázolják. A második ábrán
logikus főre vall, hogy a rács legutolsó pálcikája, mint nem szerkezeti,
hanem tisztán diszítő rész, esztergálva van.

[Illustration: GYURKA JÁNOS HÁZAELEJE ZSOBOKON; KÜLÖNBÖZŐ KARFÁK, MAGA A
FÖLDMÍVES GAZDA CSINÁLTA. (154)]

[Illustration: PETRE JÁNOS HÁZA, MAGYAR-VALKÓN, CSINOSAN ÁLLÍTOTT
UTCAAJTÓVAL. (156)]

[Illustration: KALLÓ BANDIÉK TORNÁC OSZLOPA, TULIPÁNOS VÁGÁSSAL,
MAGYAR-GYERŐVÁSÁRHELYT. (155)]

[Illustration: A KURÁTOR HÁZA TORNÁCA, M.-VALKÓN; MÁS HÁZBÓL VALÓ
CSERÉNY (RÁCSOS AJTÓ) ÉS KARFA, MAGYAR-VALKÓN. (157)]

A kalotaszegi magyarságot jellemző diszítő kedv és képesség valósággal
tobzódik az utcaajtókon. Itt nyilatkozik meg művészetük, olykor
monumentálisan. Az utcaajtóról bízvást következtethetünk a belső
berendezés csinosabb voltára is. Ahol díszes, ahol himes a kapu, ott
rendesen helyes a szoba is; ott a fogason s a tálasokon lesz bőven győri
kancsó s győri tál, díszesen ki van pingálva a téka, a láda, a padláda,
meg a «komarás asztal» (248.), ott lelünk varrottasokat a rúdon,
varrottas a lepedőhajtás, a párnacsup, meg az «ágyfűtől való», ott himes
az osztováta, a kis szék s akad a mestergerendán himes súlyok, vetélő,
vászonfeszítő és himes kapatisztító.

[Illustration: HÁZRÉSZLETEK MAGYAR-VALKÓRÓL. (160) _1. Tornáclábfa tartó
(oszlop). 2. Bálványfa. 3. Ágyfűtül való fa. 4. Tök a tetőn._]

[Illustration: HOSZÚ JÁNOS HÁZA, SZTÁNÁN. (159) _«Erősen szép» tornác,
himes lábfával, meg eresz gerendával; himes utcaajtó._]

[Illustration: TORNÁC SZEGELLETT, DARÓCON.]

[Illustration: TORNÁC SZUCSÁKON. (161)]

[Illustration: TORNÁC, BÁCSOTT. (162)]

Gonddal, szeretettel készíti és faragja, vagy faragtatja kis kapuját a
kalotaszegi nép még ma is, hajdan pedig, majd egy porta elül se
hiányzott a himes utcaajtó. Lehet, mert akkor könnyebb volt még az élet;
mentegetőznek, hogy a régi világban idő is olcsóbban jutott a
faricskálásra… Igaz, cserfa, tölgyfa is bővebben volt még akkor, – ma
már nagy ára van az alkalmatos fának, nem telik rá, csak a jobb módunak,
a szegény ember ma már beéri leveles kapuval, csupasz kapuzábéval.

A kis kapun (amit ők következetesen ucc’ajtónak hívnak) az emberek
kilincselnek, a széttárható díszes «zábéra» akasztott nagy kapun, a
«leveles kapun» (mert deszkalevelekből, lécekből készül) a szekér jár be
az udvarra, de mivelhogy ennek a kitárása kissé körülményesebb, ha nem
szekérrel érkeznek, a jószág is a kis kapun kerül haza.

A kis kapu nyilása embernagysághoz van szabva: két hatalmas gerendából a
két ajtófélfa, ezeken nyugszik, illetve ezekbe van róva elmésen a
szemöldökfa s a szemöldökfára csúpos vagy gerinces tetőfedél van rakva,
hogy naptól, esőtől védje valamelyest a kiskaput. Egy-egy helyt
galambduc is kerül a tetőfedél alá, a székely búgos kapu kicsinyitett
mintájára. A kiskapu aljában van a küszöbgerenda. «H» alakban, két más
rövidebb gerenda is eresztékbe van róva, hogy egyenesen álló helyzetben
tartsák a küszöbgerendába ékelt ajtófélfákat s így a kapuszárnyat is;
idővel, amikor a fa megkorhad s a csapágyak tágulnak, ráklábra kerülnek
az ajtófélfák, – kis gyámokkal vagy kis derékszögű, esetleg háromszögű
ékekkel támogatják meg, elfödve így gyakran a diszítést is. Mert a két
ajtófélfa rendesen díszes, ahogy ők mondják: «himes», – de jut diszítés
a szemöldökfára s az ajtó szilárdságát biztosító gyámfákra is; himes a
kapuzábé is. Olykor az alsó gerendák felső lapját is diszítik. (172
_b_). Az építtető neve, az építés dátuma, olykor valami jámbor mondás, a
szemöldökfán szokott lenni, megesik azonban, hogy kerül az ajtófélfára
is.

[Illustration: MAGYAR GYERŐMONOSTORI TORNÁC. (163)]

Az ajtófélfák alsó végén vagy párkányosan vagy pálcikákkal vagy egyéb
ornamentummal jelzik a lábat, illetve az alapot, hogy föléje adják az
oszloptörzset, rajta két egymástól ugyan különböző, de rendesen
részarányos diszítéssel, amely diszítés – a gyámfák (kötőgerendák)
közvetítésével – átmegyen a szemöldökfára is (173 _b_), befejeződvén a
szemöldökfa közepének diszítésében. Bizonyos diszítő szerep jut, még
pedig magának a szerkezetnek e célra való érvényesítése és fölhasználása
révén, azoknak a gyámfáknak is, amelyek az ajtófélfákat kötik össze,
helyes vonalakba s szögekbe róva, a szemöldökfával (174–175 _b_). Van rá
eset, hogy az egész utcaajtó diszítése csak ilyen szerkezetbeli s éppen
ezeken találtunk bizonyos komoly monumentalitást.

Magát a diszítést vizsgálván, kétféle osztályozásra nyilnék alkalmunk:
mértanira és szabadabb ornamentikaira, – bár, mint már említettük,
elvétve figurális diszítés is akad a kis kapukon; Bogártelkén, egy
utcaajtó két félfáján zsandár és baka áll, egy másik ajtón, szintén
Bogártelkén, kalotaszegi asszony és férfi; Inaktelkén is van ilyen, még
pedig színes. A kétféle diszítési mód keverten is előfordul, sőt a
mértani formák összhatását kedvezően lágyítja a közéjük rótt kevéske
vonal- vagy virágdísz, összekötvén a különben nagyon is mereven
elkülönített rózsácskákat (176 _b_).

A mértani formák a körből s a kör osztásából kerülnek ki; kisebb szerep
jut a négyszögnek és osztásának, – a négyszög inkább egyébb diszítés
keretbefogására szolgál. A mértani formák közé sorozhatnók azt a vonalas
diszítést is, amely a (177 _b_) ajtón látható, – inkább csak térkitöltő
szerepe van s fába karcolt vékonyka vonal lévén, így képen sikerültebb,
még a valóságban erőtlen, elmosódó.

[Illustration: KIS-PETRI FALUBÓL.]

[Illustration: SZTÁNAI HÁZRÉSZLETEK. (164)]

[Illustration: NAGY-PETRI FALUBÓL.]

[Illustration: BÁLINT PALKÓ PÁL HÁZA, ZENTELKÉN. (165)]

[Illustration: A KÁNTOR HÁZA, MAGYAR-VALKÓN, UTCA FELÉ ESŐ TORNÁCCAL.
(167)]

[Illustration: RÉGI KÚRJA, MAGYAR GYERŐMONOSTORON. (166)]

[Illustration: ÁGOSTON MARCI JÁNOS HÁZA, KŐ UTCAAJTÓVAL, SZTÁNÁN. (168)
]

[Illustration:]

[Illustration: KALOTASZEGI UTCAAJTÓK DAMOSRÓL, ZSOBOKRÓL, EGY KAPUZÁBÉ
NYÁRSZÓN S EGY SZÉKELYES KAPU MAGYARVALKÓN. (XIV. tb.)]

[Illustration: UTCAAJTÓ KŐBŐL ÉS TÖLGYFÁBÓL, ZSOBOKON. (169)]

[Illustration: EGY VISTAI UTCAAJTÓ. (170)]

[Illustration: NAGY-ALMÁSI FEDÉLDISZITÉSEK. (172)]

[Illustration: (171)]

[Illustration: HÁZHOMLOKA. (173) _a) Bábonyban; b), c) Magyar-Bikalon;
d) Ketesden; e) Zsobokon._]

A körből alakítják a rózsácskákat s a csillagformákat, több-kevesebb
részre osztván a kört, részint sugaraival, részint saját köríveivel; de
ha gazdagabb kiképzésű a rózsácska, a kört rendesen a természetes hat
részre osztják. Tagadhatatlan, bizonyos formák gyakran ismétlődnek a
primitiv faragó kés alatt s legjellemzőbbek a könnyen faragható,
csúcsban végződő, mélyítve vésett formációk. Dombor faragású a szabadabb
virág – tulipán – s levéldísz; domborúan faragják a homorú ívecskékkel
csonkított négyszögű mezőket (táblákat) is (179 _b_). A kör osztásából
származó ékítményeket megkapjuk az apró holmin is, az orsó nehezítő
karikókon pazar változatosságban, a sulykokon, a kapatisztítókon.
Legtöbbször ismétlődik az a rózsácska, amely a (180 _b_) utcaajtón
látható: a hat részre osztott körbe hatsugarú csillagot vésnek, úgy,
hogy az ismert hat körlencse képezi a sugarakat; a sugarak végződését új
körlencse köti össze s a lencsék között lévő részt a konturok mentén
kivésik, úgy, hogy a három metszés egy csúcsban találkozik. Hasonlóan ki
van vésve a csillagban lévő s az azon kívül eső összes lencsék belső
területe is, de valamennyinek a közepén meghagynak egy-egy hidacskát. A
mély bemetszések szép árnyékrajzot adnak napsütéskor. A kisebb köröket
kevesebb bemetszés diszíti s az egész kicsinyeknek csak bevésett sugarak
jutnak. E nagyságuk szerint különbözően diszített csillagok és
rózsácskák a legkülönfélébb csoportosításban kerülnek egymás mellé és
egymás alá. Két-két egymás fölött lévő négy rózsácska közé, például, két
kisebbet tesznek egymás mellé s a megmaradt kisebb körökbe még kisebb
köröket vésnek (180 _b_) – négy kisebb közé vésnek egy nagyobbat,
kettesével egymás alá, csillagot rózsácskával vegyesen (177 _b_). Hogy a
diszítést összefoglalják s a szabadon maradt tér is himes legyen,
indaszerű vonalat vésnek közéjük (181–182 _b_). Ez az összefoglalás
olykor maga is széles diszítéssé válik (183 _b_), olykor pedig egyszerű
vonalban vésett tulipán vagy valami kis virág ül az indákon. Egy zsoboki
utcaajtó csupa részarányosan csoportosított, kivájt körlencsével van
diszítve s a köztük maradt sima térre apró félköröket vájtak (185 _b_),
hornyolták. Általában, a kalotaszegiek kedvtelve használnak ki minden
diszíthető terecskét s így olykor bizony túlrakott a munkájuk; ugyanezt
tapasztaljuk gyönyörű, elmés és eredeti munkájuk, az írás után való
varrottason is, ahol túlgazdagságukban néha teljesen összefolynak a
diszítő elemek. Ez a túlrakottság az egyszerű ember ízlésének a
gyöngéje: mennél egyszerűbb valami, annál kevésbé kedveli s a gazdag
fogalmát nem ritkán összetéveszti a szép fogalmával. De viszont: «Volo
ubertatem in juventute…» Az utcaajtókra is jut az ízlés eme hibájából.
Valóságos ráadás a keresztvonal, vagy egyéb keresztezett egyenes és
ilyen ráadás-motivum az a gótikus halhólyag forma (186.), amit ott
helyez el, ahol az egymás mellett futó indák nem töltötték ki teljesen a
simán maradt teret. Egy-egy ujabban készült utcaajtón csupa érintkező
diszítések vannak, semmi parasztja nem marad a két ajtófélfának;
ugyancsak e kis kapu mellett, Zsobokon, a nagy kapu zábéján bálványfej
is van, bévül pedig, a kis ajtó fölött citera, úgy, hogy minden
ajtónyitásra megszólal.

[Illustration: FEDÉLDISZEK, MAGYARÓ-KEREKÉN, ZSOBOKON ÉS KETESDEN. (174)
]

[Illustration: (175)]

[Illustration: B.-HUNYADI ÉS ZSOBOKI TORNÁCDISZITÉSEK. (176)]

[Illustration: ZSOBOKI TORNÁCDISZITÉSEK. (181)]

[Illustration: B.-HUNYADI, KETESDI, ZSOBOKI ÉS MAGYARÓKEREKI
LÉCSZEGÉLYEK. (177)]

[Illustration: ZSOBOK. (178)]

[Illustration: HÁZCSUPOK, B.-HUNYAD, ZSOBOK, MAGYARÓKEREKE. (179)]

Az egyes diszítő motivumok szegélyezve vannak, leggyakrabban egymás
mellé vagy egymás alá sorozott négyszögekkel, meghúzott keresztező
átlókkal s az átlók közé vésett kis tetraeder-alakkal (187.); olykor a
négyszög párhuzamos vonalakkal van osztva, például a (188.) ábrán két
tulipánsort választ el egymástól a váltakozó négyszögdísz motivum. Van
egyéb fűzött vagy egymás alá helyezett kis idom is, például az, amelynek
két függélyes oldala egyenes, felsője domboru, alsója homoru; ezt a
vésett formát szívesen alkalmazzák boton, kapa s kasza nyélen is.
Szeretik a csúcsaikkal érintkező négyszögeket s a vonalacskákkal osztott
félköröket.

[Illustration: NYÁRSZÓ. (180)]

[Illustration: BALÁZS MÁRT. BÁLVÁNYFÁJA, SÁRVÁSÁROTT. (182)]

[Illustration: CSERÉNY. (PITVAR RÁCSOS AJTAJA) (184) _M. Bikal;
M.-Gyerővásárhely._]

A kis kapuk másik csoportja a virágdiszítéses, elvétve némi figurális
elemmel vegyesen. A mértani diszítés azonban ezekről sem hiányzik
teljesen, ha egyebütt nem, találunk a szegélyeken s még gyakrabban az
ajtófélfa alján. Az ilyen kis kapukon részint homoru, részint domboru a
vésett diszítés. A domborut – a teknikai feldolgozás természetéhez híven
– vaskos, erőteljesebb formák jellemzik; a homoru forma inkább vonalas,
vékony s a szélesebb hatást vonalszaporítás révén érik el. A domboru
formák nem igen gazdagok motivumokban: ismétlődnek az egyes ágból induló
tulipánok, levelek s kacsok. Legegyszerűbb ebből a fajtából a Ketesden
ismétlődő tipus (189.): az ajtófélfa alsó részének közepére vésett
különös alakú edényből indul a domboru egyenes inda, amelyen, jobboldalt
s baloldalt, tulipán és levél váltakozik; az inda, kisérve a kis ajtó
formáját, átvonul a szemöldökfára is. Egy nyárszói kis ajtón (173b.) az
inda hullámvonalasan kúszik fölfelé s egyszerű levelek, kacsok,
virágfélék vannak rajta, madár is ül az ágon, sőt egy kezdetlegesen
ábrázolt emberi alak is látható, baltával kezében, a jobboldali
ajtófélfán. Egy még a mult század elején hatalmas tölgytömbökből
faragott csupos fedelű sztánai utcaajtón (179b.) is ott a levél és a
tulipán, de metszett csúcsú négyszögek is vannak az ajtófélfákra faragva
s mintegy bolthajtásszerűleg diszítik a félkörben végződő ajtónyilást.
Hasonló, négyszögekből összetett diszítés választja el néha (188.) a
hullámos ágon ülő, váltakozó tulipándíszt, amelyet a már ismert kis
háromszög motivummal is megtoldanak. Ritkább az a diszítés, amit egy
mákói kis kapun találtunk (191.): egy-egy karikákba fonódott kígyó van
domboruan a félfákra faragva, – az egyik kígyó szájában virág, a
másiknak a fején pedig valami sasféle. Ehez a fajtához sorozhatjuk azt a
másfélszázados, elég épen megmaradt kaput is, amely a nagy-kapusi
cinterem bejárását őrzi s amelyről a temetők kapcsán lesz szó. (432.)

[Illustration: CSERÉNY, ANTAL JÁNOS MAGYARBIKALI KONYHAAJTAJÁN. (183)]

[Illustration: ABLAKRÁCSOK. (185) _1. Magyar-Valkó; 2., 9.
Magyaró-Kereke; 3. Sárvásár, vörösre föstve; 4., 5. Körösfő; 6. Daróc;
7. Magyar-falkó, kékre föstve; 8. Bogártelke; 10., 11., 12. Zsobok._]

[Illustration: VITYILÓ BEJÁRÁS, MAGYAR-BIKALON.]

[Illustration: PARASZT EMBER KAPURAJZA.]

[Illustration: KIS LŐRINC EZERMESTER UTCAAJTAJA, KETESDEN. (172 _b_)]

[Illustration: FARNOSI UTCAAJTÓ, NAGY-PETRII MINTÁRA. (174 _b_)]

[Illustration: UTCAAJTÓ 1822-BŐL, NYÁRSZÓN. (173 _b_) _Zsuppal födve,
domború himzéssel._]

[Illustration: BALÁZS JÓZSEF UTCAAJTAJA, JEGENYÉN. (176 _b_)]

A vonalas diszitésű kis kapukon is találkozunk az edényből induló vagy
szabadon álló hullámvonalas ággal, amelynek homoru oldalára kerül a
levél és virágdísz; ebből a fajtából a legegyszerűbbet, lecsüngő
tulipánokkal, Sárvásárott találtuk (192.); apró levelekkel, különös
virágokkal van cifrázva a ketesdi ezermester kis kapuja (172 _b_);
edényből nő ki az ág, tömött levél-, virág- és szőlőfürt diszítéssel,
azon a magyarbikali kis kapun, amelyet maga a gazda, Kudor András
faragott, tisztán, gondosan, sok eredetiséggel, alul s fölül rózsácskát
is vésve a kiugró fölületekre (193.). Magyar ember munkája, Ignác
Ferencé, a román templom bejárásának elhanyagolt ajtaja, Nagy-Petriben
(194.), – diszítésnek kettős kereszt is került a virág fölé, igaz,
minden összefüggés nélkül.

[Illustration: KOVÁCS ISTVÁN GYURKA UTCAAJTAJA, SÁRVÁSÁROTT. (175 _b_)]

[Illustration: MIHÁLY ANDRÁS PÁL RÉGI UTCAAJTAJA, KÖRÖSFŐN.]

Szép és érdekes egy daróci kapu (186.): több, egymással párhuzamosan
kanyarodó s följebb-följebb mind kevesbedő száron ülnek a tulipánok; jó
masszásan hat az egész s nem zavar a már említett gótikus eredetű
halhólyag diszítés sem; vaskos levél és tulipán motivum van domboruan
faragva, alatta rózsácskával, az alsó részre. Lényegében ehez hasonlít a
(197–8.) ajtó és zábéi is. Eltérő diszítés van egy (199.) ajtón: két
sorban fölfutó hullámvonalon egy levél s kacs, a vonal mentén pontok,
tulipán s egy mélyen vésett levélforma közepén kiemelkedő ponttal; az
ajtó mellett álló zábén a szárat kígyó helyettesíti, különben a diszítés
hasonló.

Szokatlan a gyerővásárhelyi ajtón lévő kezdetleges diszítés (201.),
ilyenféle a (202.) is.

[Illustration: KIS-KAPUS FALUBÓL.]

Van még egy igen érdekes fajtája a kis kapunak: faragott diszítés
nincsen rajtuk, de a szerkezet maga van hangsúlyozva, olyan erősen, hogy
hatásuk valóban monumentális. Két damosi utcaajtón (203–4.) a hatalmas
faszegeket használták föl diszítésnek. Van olyan is, amelyet csak
domboruan faragott szegély diszít (207.); egy nagy-kapusi utcaajtón
(209.) a kettős kötél formára faragott szegély közé apró virágdiszítést
is «himeztek». Szóval, diszítés van még a legegyszerűbb utcaajtón is, ha
egyéb nem, jelzik a félfákon a lábat (211.).

[Illustration: NAGY-KAPUS FALUBÓL.]

Leveles kapu (210.) ritka ház elől hiányzik, bár újabban, szórványosan,
az ujonnan építkező nagyobb falvakban kettétárható kapu is akad.

A leveles kapu két végére jut egy-egy kapufélfa, a kapuzábé, a melynek
feje csigavonalszerűen faragott diszítésben végződik; maga a kapuszárny
rendesen öt, olykor hat, egymástól három-négy ujjnyi távolságra
vízszintesen helyezett deszkalevélből van szerkesztve, úgy hogy a
leveleket a kapuszárny közepén egy függélyesen állított léc, illetve
oszlop fogja össze, amelyből még négy rézsutosan helyezett léc nyúlik le
a legalsó levél alsó széleig. A középléc felső végén van a gombfa, a
kalotaszegi diszítés e gyakran ismétlődő, jellegzetes formája: gömb, a
gömbön csillag s a csillagon tulipán, – a három közül el-el is marad egy
vagy kettő (212–13–14.). Ezt a gombfát megkapjuk a ház tetején, az
utcaajtó csupján, megkapjuk a temetőben, meg a gazdasági eszközökön, a
járomszegtől elkezdve a kis mogyorótörőig.

[Illustration: KULCSÁR MÁRTON UTCAAJTAJA, MAGYARÓKEREKÉN. (177 _b_)]

[Illustration: BÁLINT JÁNOS SZÁZESZTENDŐS UTCAAJTAJA, SZTÁNÁN. (179 _b_)
]

[Illustration: BÁLINT ANDRÁS ANDRIS UTCAAJTAJA, KALOTA-SZENT-KIRÁLYT.
(182 _b_) _A szabadságharc idején leégtek a hímes utcaajtók, azóta itt
ujat a helybeliek nem csinálnak, ezt a körösfői Korpos György faragta,
«jó barátságból.»_]

[Illustration: SZÉNÁSI ISTVÁN UTCAAJTAJA, ZSOBOKON. (180 _b_)]

[Illustration: ANTAL ISTVÁN UTCAAJTAJA, KÖRÖSFŐN. (181 _b_)]

[Illustration: ANTAL GYÖRGY UTCAAJTAJA, KÖRÖSFŐN. (183 _b_)]

A kis kapun maga a nyilás, fölül vagy egyenes, vagy íves, nyomottabb
vagy magasodóbb félkörű, olykor vízszintesen álló körhenger alakú
pálcatag diszítéssel;[5] az ajtószárny néha minden diszítés nélkül
összerótt deszkákból áll, néha összefutó irányú a deszkázás, – van
azonban gazdagabb tagozásu s az ilyenen diszít a szegezés is. Elvétve,
ritkább lécezésű ajtószárnyra is akadhatunk. A kis kapu födele, itt-ott,
ereszesen nyúlik előre s ilyenkor az ereszt egy-egy oszlop tartja; ilyen
Sztánán a cinterembejárás ajtaja (431.) s Nagy-Petriben a román
templomé, amit magyar ember csinált. (194.)

[Illustration: JAKAB MÁRTON GAZSI UTCAAJTAJA, DARÓCON. (186)]

[Illustration: BÁNFFY-HUNYADI UTCAAJTÓ. (187)]

[Illustration: BÓDIZS ISTVÁN, ÉGETT EMBER UTCAAJTAJA, JÁKÓTELKÉN. (_Az
ajtózábé megmaradt a nagy tűzből._)]

[Illustration: KIS MÁRTON RUZSA UTCAAJTAJA, ZSOBOKON. (185 _b_)]

[Illustration: NAGY-ALMÁSI UTCAAJTÓ. (188)]

A kis kapu rendesen három-négy sor csipkés fazsendelylyel van födve,
olykor – ez a régibb módi – gömbölyűre, csúposan, a csücskin gombfával
(179.) Ilyen már kevés van, még Zentelkén akad a legtöbb. A régi kapukon
és szegényebb porta előtt, zsindely helyett zsuppfödésre is találunk.

Említettük már, hogy nehány galambbúgos székely nagy kapu is (215. XIV.
tb.) tévedt Kalotaszegre, de inkább a legazdálkodott s elhanyagolt néhai
uri portákon találunk ilyet.

[Illustration: A KETESDEN ISMÉTLŐDŐ UTCAAJTÓ TIPUS, DOMBORU FARAGÁSSAL.
(189)]

Foglalkozzunk részletesebben a ház belső berendezésével. Vegyük a
legegyszerűbbet, például Zentelkén, Benki Luki Istvánékét, ahol jó
régiesen meg van még a pitar, a szoba s a kamara, vagyis a szalonnás,
amelynek ajtóretesze a «vakzár», a «komarabot», a szobából záródik s
menten észreveheti az asszony, hazáratlanul feledte künt a szalonnást.

A pitar nincs bepadlásolva, de hogy a tűzhelyről a láng föl ne csapjon a
hiuba, a tűzhely fölé fenyőboronafák vannak boltozatosan összeróva s
ezek képezik a «langfogót»-t. A boronafák tapasztva is vannak. A tűzhely
mellső része s a tüzelőhely környéke barnábbra van mázolva, hogy a
füstrakódás ne csúfítsa. A padláson, a tűzhely előtt vonul végig a
mestergerenda, be a házba, illetve a szobába. A sommásabb konyha holmi
künt lóg a pitarban; itt a mosószék s a háromlábú szapullószék is.

[Illustration: MÁKÓI UTCAAJTÓ. (191)]

[Illustration: MAGYAR-VALKÓI UTCAAJTÓ. (190)]

[Illustration: A SÁRVÁSÁRI TANITÓ UTCAAJTAJA. (192)]

[Illustration: KUDOR PÁL ANDRÁS UTCAAJTAJA, M.-BIKALON. (193)]

[Illustration: AZ OLÁH TEMPLOM BEJÁRÁSA NAGY-PETRIBEN. (194) _Magyar
fölirással, 1855-ből; annak a magyar faragó földmívesnek a munkája,
akitől a farnosiak is tanultak._]

[Illustration: PÁL JÁNOS MIHÓK UTCAAJTAJA, A SZABADSÁGHARC IDEJÉBŐL,
ZSOBOKON. (195)]

[Illustration: KOVÁCS JÁNOS UTCAAJTAJA, KŐBŐL, ZSOBOKON. (196)]

[Illustration: TAMÁS MÁRTON KAPUZÁBÉJA, NAGYKAPUSON. (198)]

[Illustration: TAMÁS MÁRTON UTCAAJTAJA, NAGY-KAPUSON. (197)]

[Illustration: IMRE ANDRÁS BÓDIS, JÁKÓTELKI ÉGETT EMBER KAPUZÁBÉJÁNAK
MARADVÁNYA 1848-BÓL. (198)]

Bent a házban, az utcára tekintő ablak alatt, szembe a bejáróajtóval,
ott az első pad, amelynek folytatása, sarok fordulóval, a bal pad, a ház
udvar felé eső fala mentén; a vendéget, akit meg akarnak becsülni, oda
ültetik. A pad földbe ásott sason és cölöpökön áll. Itt az asztal. A
bejáróajtótól jobbra, sarokban, a kemence; a kemence eleje «plattenes» –
a kemence mellett a «pucik-pad» (gyerek alszik a pucikban). A harmadik
sarokban, a kemence és az első pad között: az ágy; az ágy előtt két,
módosabb helyen négy «egyes szék», olykor karosszék (a támlás padot
nevezik széknek, maga a szék «egyes szék»). A bejáróajtótól balra a
negyedik sarokban, a keskeny «vízpad». Az ágy végiben az esztováta, a
szövőszék. Az első pad és bal pad sarokérintkezése fölött az «öveges
téka», – módosabb helyen jut, az ágy mellé is «fali téka». A padok
fölött a fogas és tálas; «első és bal fogas», teli kancsóval s ott a
keretes kis tükör is. A bejáróajtótól jobbra: fogas és polc a
főzőedényeknek s «fazokak»-nak. A mestergerendára van erősítve,
«bakasztó»-val, «járom»-mal, a «hosszú póc», – ott áll a gyújtó (hogy a
gyerek hozzá ne jusson), ott a beretva, biblia, tükör s mi egyéb
megbecsülni való apróholmi, nyáron az ablak is odakerül a
mestergerendára, mert itt nem sarkos az ablak, csak úgy faszeggel van az
ablakbélésbe erősítve. A mestergerendába van verve a «fonalrángató» erős
faszeg», szapulás után azon rángatják a fonalat, hogy fodrából
kinyúljék; vannak ott apróbb faszegek is, kukoricakötni; ott a «vetőkaró
tartó» is, abba jő a vetőkaró tengelye (a vetőkarón vagy hatvan-nyolcvan
sing fonál fér meg s onnan szedik le láncba, úgy megyen az esztovátára).
Az ágy rendesen 130 cm magas, úgy, hogy alatta 70–75 cm magas az ür s
ott elfér a láda vagy a kihúzható «karikáságy» a gyereknek, az ágy
végiben meg a szuszénk; jellemző: az ágyba úgy feküsznek, hogy szembe
kapják az ablakot, mert jó látni, hogy mi történik odakünt. Az ágy
fölött, körül a sarokban s el a kemencéig, a «rúd»; ünnepen legalább egy
«rúd fenn lóg», módosabb helyen pedig minden üres falra jut «rakott
rúd», – mert a sok szép varrottast odarakták ki hajdan s rakják ma is
még, ahol maradt. De azt mondja Benki Luki Istvánné, hogy nincs már a
faluban varrottas, – «kiszedték mán piacra, a koporsóból is».

[Illustration: SÁRVÁSÁRI UTCAAJTÓ. (202)]

[Illustration: OLÁH (TOGYERICS SIMON) HÁZ UTCAAJTAJA ÉS LEVELES KAPUJA,
DAMOSON. (204)]

[Illustration: RÉGI UTCAAJTÓ DAMOSON. (203)]

[Illustration: BORBÉLY GYÖRGY KEFE UTCAAJTAJA, NAGY-ALMÁSON. (205)]

[Illustration: KÓCSÁR ANDRIS UTCAAJTAJA, M.-GYERŐ-VÁSÁRHELYT. (201)]

[Illustration: NAGYSZILÁGYI KIS JÁNOS BANDI UTCAAJTAJA, BOGÁRTELKÉN.
(199)]

[Illustration: SINKÓ JÁNOS UTCAAJTAJA, M.-GYERŐMONOSTORON. (200)]

[Illustration: ELEKES KÁLMÁN UTCAAJTAJA, BOGÁRTELKÉN. (207)]

[Illustration: GALAMBBÚGOS UTCAAJTÓ, ZSOBOKON. (208)]

[Illustration: SZILÁGYI MÁRTON UTCAAJTAJA, NAGY-KAPUSON. (209) _Az ott
tipikus, kötélmintára faragott ivezéssel._]

[Illustration: (210)]

[Illustration: LEVELES KAPU ÉS UTCAAJTÓ KETESDEN. (211) _A
legegyszerűbbek közül._]

[Illustration: NAGY-ALMÁSI UTCAAJTÓ TIPUS. (206)]

[Illustration: (212)]

[Illustration: GOMBOK A LEVELES KAPUN, ZSOBOKON. (213)]

A butorzat, mint látjuk, nem sok s nem igen változatos: asztal, pad,
padláda vagy fakanapé, fiasláda, szék, ágy, láda, szekrény, fogas,
tálas. Formában legváltozatosabb a szék s diszítésében is sok az
eredetiség, bár a városi formákat is utánozzák; diszítik a támlás padot
is. Tipikus régi formája van Kalotaszegen az asztalnak s az úgynevezett
«komarás asztal»-nak; szerkezetileg is elmés. A ládák többnyire föstve
vannak, a menyasszony kapja s a régi ládák közt, a negyvenes évekből,
remek diszítésü példányok akadnak még. Általában, míg künt, a szabadban,
teljes világításban álló holmi diszítése vésett s faragott, – a butor
diszítése inkább föstött s ez jobban is érvényesül a gyérebb világítású
szobában. Föstött diszítés kerül a székre, padokra, ládára, a polcra, a
tékákra s egy-egy helyt az ágyra is; az ágyon inkább a varrottas a dísz,
maga a varrottas-hajtásos lepedő, a párnák varrottas csúpja s a szintén
kivarrott úgynevezett «ágyfűtöl való». Föstik a kis széket is, de több a
faragott; szerelmes legény ajándéka, aki maga vesződött véle; ezt viszi
magával a leányzó a fonóba is. Elmés, díszes holmi volt a régi világban
az asztal fölé lógó, fából faragott gyertyatartó, – ma már a padláson
hentereg, ahol még tűzre nem került, kiszorította a fotogén (petroleum)
lámpa; ezek között is volt föstött, de inkább faragással diszítették s
helyesen, mert az égő gyertya világításában jól látszott rajtuk a
himzés, a faragás; különben is, egészséges érzékkel, szinezésük rendesen
a kifaragott részt hangsúlyozza.

[Illustration: GOMBOK A LEVELES KAPUN, B.-HUNYADON ÉS ZSOBOKON. (214)]

Becsesebb apró holmiját, gunyáját (a fehérneműt) s ruháit ládában őrzi a
kalotaszegi. A gabonás láda, a fedéllel nyíló szuszink inkább havasi
oláh munka, vásári portéka, nincsen föstve, faragott diszítése is nagyon
sommás; szegényebb háznál a gunya is ilyen szuszinkba kerül. A láda
kisebb; módosabb háznál – már ekkor az ágy végében – kettő, három is áll
egymáson.

Nézzük már most egyenként a paraszt-butor szerkezetét és diszítési
módját.

A kalotaszegi szék (240–43) háta rendesen egyetlen darab deszkából
készül; szerkezetileg a hátnak az a föladata, hogy támaszul szolgáljon
az ülésnél, tehát jó szélesnek s laposnak kell lennie a váll
magasságában és erősen be kell ékelni a szék ülőkéjébe, hogy meg ne
kotyogósodjék, – a deszka tehát rendesen megmarad egész szélességében a
beékelésnél s a váll magasságában is; a diszítő bemetszésekkel azonban
mégis bizonyos karcsú formát adnak az egésznek. A székhát néha
hegedűalakra van vágva a profil két domboru vonala közé iktatott homoru
bemetszésekkel, de olykor, kis legömbölyítéssel, megtartják a
négyszögletes alapformát is; vannak barokkosan asszimetrikus formák,
majd félkör vagy több körrész képezi a székhát felső részét. Általában,
az egyenesekkel itt-ott elválasztott domborodó és homoru vonalakból
kombinálják szép természetes motivumaikat. Nem akarjuk azt állítani,
hogy e székformák tipikusan magyarok, van ilyen a németnek, a
franciának, a svejcinek s általános a szék hátán az a szív- vagy egyéb
formájú kimetszés is, ahová a kéz négy ujja befér, a szék odébb emelése
végett; gyakran találkozunk székháton is a református cseréppel, az
urnából s vázából kinövő virágdiszítéssel, vésnek ilyet az ülőkére is,
ágon váltakozó levelet, tulipánt, rózsát. A szék ülőkéje kevésbé
alkalmas a változatos alakításra, nem is igen diszítik, csak egy kis
elgömbölyítéssel vagy sarklemetszéssel, peremét hullámos rovátkolással a
deszka szélességében. A székláb ritkán esztergályozott (az esztergapad
is ellensége a népművészetnek s hogy a városi hatás általában mennyit
ront a népies butoron, annak elijesztő példájával találkozunk, – ilyen
korcs a ketesdi ezermester kasztenje (244) is), amelyen felül ott vannak
az idegen formák, míg alsó berendezése, a rácsos vízpad tiszta
kalotaszegi; többnyire nyolcszögletű, vagy pedig meg van hagyva, némi
simitással, a maga természetes gömbölyűségében.

[Illustration: KIS PETRIBE TÉVEDT SZÉKELY KAPU. (215)]

[Illustration: MAGYAR-VALKÓ FALUBÓL.]

[Illustration: NYÁRSZÓI FESTETT DÍSZÍTÉSŰ PADLÁDA (A PADLÁDA ELEJE) ÉS
ASZTAL; AZ ASZTALLAP. (217)]

[Illustration: NYÁRSZÓI FESTETT DÍSZÍTÉSŰ PADLÁDA (A PADLÁDA HÁTULJA) S
A «KAMARÁS ASZTAL»; AZ ASZTALLAP. (216)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ, NYÁRSZÓI SZEGLETPAD. (218)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ, NYÁRSZÓI FALI TÉKÁK _a)_, _c)_ ÉS EGY
_b)_ SZEGLETTÉKA. (219)]

[Illustration: (220)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ FOGAS ÉS TÁLAS, NYÁRSZÓRÓL. (221)]

[Illustration: KIS FOGASOK (NYÁRSZÓ). (222)]

A kalotaszegi berendezés elengedhetetlen darabja a (245) pad; a magasra
vetett ágyat meg se igen bontják, – csak télvíz idején, – inkább a padon
hálnak; régente az újabb módi szekrényt (kaszten) is a padláda
helyettesítette. Mindig falmentén van állítva. Háta vagy egész deszka s
ilyenkor föstött dísz van rajta, vagy csak a támaszkodásra alkalmas
magasságban van egy hátléc, amelyet az ülőkével kis oszlopocskák, vagy
hátlécek kötnek össze ballusztrádszerűleg; a hátlécek formája váltakozó,
keskenyebb és szélesebb lapok sorakoznak; a szélesebb gyakran
tulipánformára van vágva. Diszítésükről szólunk a föstött butor során.

Szerkezetében egyszerű, célnak megfelelően szép a kalotaszegi asztal
(246). Két talpba van két széles deszkaláb beróva s ezeken fekszik az
asztallap, alatt az asztalfia, a fiók; a lábakat széles, erős lécek
kötik össze s csapokkal vannak megerősítve; a talpakon léc van keresztül
fektetve, «lábító»-nak. «Komarás» az asztal, ha a két láb közé, az
asztalfiók alá, kis ajtós szekrényke van helyezve (247–8). A régi
asztalok nem voltak föstve, ma már a jobbmódúak díszítik asztalukat is,
nem mindig szerencsés izléssel (249).

[Illustration: KIS TÜKÖR, DAMOSRÓL. (224)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ BÖLCSŐ, NYÁRSZÓRÓL. (226)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ MENYEZETGERENDÁRA AKASZTOTT POLC,
«BAKASZTÓ», NYÁRSZÓRÓL. (225)]

[Illustration: (227)]

[Illustration: (228)]

[Illustration: (229)]

[Illustration: (230) FESTETT DÍSZÍTÉSŰ KAROSSZÉKEK ÉS KÉT GUZSALYOS
SZÉK. (NYÁRSZÓ.)]

Kis padon, a vízpadon (251) áll, korsóban, cseberben, facsuporban
(«kártya») az ivóvíz (250); a vízpadon néha korlát is van, hogy a kicsi
gyerek magára ne ránthassa a vizet.

Jellegzetesen kalotaszegi butordarab (252–5) a téka: falon függő,
polcos, fiókos, ajtós kis szekrény, amely néha tálassal van kombinálva.
Legszokásosabb formája a sarokba készített «szegellettéka», amelynek
homloklapja két falat érint. Díszítésükről a föstött butorok kapcsán
szólunk s ugyanott a menyasszonyi ládákról is.

[Illustration: HIMES SZÉKEK TÁMLÁI ÉS ÜLŐKÉI. (KÖRÖSFŐ.) (231)]

Elmaradhatatlan kis butordarab, – hisz még leánykorában kapta az asszony
s meg nem válnék tőle öreg bonya korában sem, – a hímes vagy föstött, de
mindig szeretettel díszített «kicsi szék» (256). Ezen remekel a
szerelmes legény! Néha fiók is van a kicsi széken s himes nemcsak a négy
lába, de még az ülőke alsó lapja is. A négyzetes ülőke lapját hibátlan
térbeosztással díszítik, jelezve a középrészt, a négy sarkot s a
tengelyeket; középre rendesen nagyobb rózsácska, nemzeti címer vagy
tulipán jut, a sarkokra kisebb, – középről, a tengelyek mentén, szintén
tulipán indul, ágakkal körűlvéve. Érdekes példányt találtunk Körösfőn,
1876 BA fölírással; hangsúlyozva van a közép- s a négy sarok, a többi
rész pedig apró rovátkolással van díszítve, tarkítva keretezett
ólomrózsácskákkal; érdekes az a kis szék is, amelynek ülőkéje valaha
valami kékfestő nyomó mintája lehetett, mert az ülőke mindkét lapján
régi eredetű faragás van, még pedig olyan, amelyen a rajz nemleges
része, a háttér van kivésve, – a himes deszka megtetszett valamelyik
kalotaszegi magyarnak s négy lábat dugván beléje, kész volt a kicsi
szék.

Egy-egy faluban találunk olyan földmívesre, aki az esztendő felében,
szinte mesterségszerűen, butorkészítéssel foglalkozik s bizonyos stilust
ád az egész vidék holmijának. Ilyenek, például Nyárszón, az öreg molnár,
Barta Sámuel tanítványa, a fiatal Viskán Laci, ilyen, Körösfőn, Péntek
Gyugyi György; Viskán a föstött butor mestere, Péntek himes asztalkákat
és székeket készít, ládikókat, tálcákat, sötétre politirozott alapba
vésett, kissé kemény, tirolias ornamentációval, amelyen meglátszik az
állami fafaragó iskola sablonos, tucatoktatásának a hatása (257). Hogy
mily keveset törődtek azokban az iskolákban a magyar elemekkel! Faragó
szobrász Magyar-Gyerő-Monostoron, Bertha, apró, színesre föstött
kalotaszegi leány- s legényszobrai, e siralmasan gyári munkák, el vannak
terjedve országszerte; kár, hogy a különben tehetséges ember teljesen e
tucatmunkára adta magát. Mennyivel becsesebb a bogártelki, daróci, a
zsoboki faragó földmívesek dolga! Egy-egy népét szerető s megértő pap,
így például a magyar-valkói fiatal tiszteletes, Miháltz Ákos, maga jár
jó példával hívei előtt: butora javarészét maga készíti, maga díszíti jó
régi népies motivumokkal (258).

[Illustration: MAGYARBIKALI HIMES BÖLCSŐ. (235)]

[Illustration: VINCE FERKE JÁNOS HIMES «ÁGYFŰ»-JE, DAMOSON. (233)]

[Illustration: CSUKÓSZÉK, M.-BIKALRÓL. (_A városi módi hatása; a
faragott díszítés népies._) (232)]

[Illustration: HIMES KALOTASZEGI ÁGYFŰK. (234)]

«Butoruk főérdeme – írja munkatársunk, Kriesch Aladár, – a legnagyobb
minden egyébnél, hogy szépségük szerkezetükben rejlik, nincs rajtuk
fölösleges; de föladatukat, kötelességüket hiven betöltik s mindamellett
mennyi leleményesség, a vonalaknak milyen gazdag harmóniája!» Ugyanez a
leleményesség, a harmónia ösztönszerű érvényesitése jellemzi
művészetüket, amikor föstenek, szineznek. «A teli, viruló szinekbe való
belemerülés jellemzi általánosságban is Kalotaszeg művészetét; diadalmas
zászlóként lobogó ismertető jele ez különben, minden élő, igaz
művészetnek.» Szinezik, föstik az asztalt, a széket, a ládát, ágyat,
fogast, tálast, kis székeket, a fonó kereket, guzsalyt, a sulykot,
gazdasági eszközeiket, a jármot, gazdagon a kapuzábékat s az
utcaajtókat.

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ SZÉK: MÁKÓRÓL, MAGYAR-BIKALRÓL ÉS
VISTÁRÓL. FESTETT DÍSZÍTÉSŰ FONÓKERÉK, MÁKÓRÓL. (XV. tb. a.)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ KANÁLTARTÓ MÁKÓRÓL. FESTETT DÍSZÍTÉSŰ
FOGAS, MÁKÓRÓL ÉS MAGYAR-BIKALRÓL. FESTETT DÍSZÍTÉSŰ SZÉK
MAGYAR-GYERŐ-MONOSTORRÓL ÉS MÉRÁBÓL. (XV. tb. b.)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ FALITÉKA, B.-HUNYADRÓL. FESTETT
DÍSZÍTÉSŰ «ÖVEGES», MÁKÓRÓL ÉS MAGYARÓKEREKÉRŐL. FESTETT DÍSZÍTÉSŰ LÁDA
B.-HUNYADRÓL. (XV. tb. c.)]

Ime néhány példa a föstött holmi közül:

[Illustration: TULIPÁNOS LÁDA OLDALÁNAK DISZÍTÉSE, ZSOBOKRÓL. (RUZSA
ANDRIS.) (236)]

A széket szeretik kék alapszínnel bevonni s erre föstik a díszt, piros,
zöld, sárga, fekete s fehér színben. Legtöbbször csak a szék hátát
diszítik így s ha néha az ülőkére is jut diszítés, az csakhamar lekopik
onnan, bizonyítva, hogy oda bizony föstött diszítés nem való. A székhát
aljának közepéről, a szokásos cserépből, vázából indul fölfelé a
leveleket s virágokat hordó inda, kétfelé válván a szívalaku
székhátkivágás körül; a székhát tetején tulipánokban végződik. Egy (XV.
tb.) vistai, asszimetrikus formáju, némileg barokkos szék közepén vörös
a rózsácska, két oldalt fehér s ezek fölött van a szokásos virágcserép,
a melyből vörös és zöld levelek hajlanak lefelé, az inda két széles zöld
levél közt fölfelé halad s a hát közepét kissé nagyra szabott vörös
rózsa foglalja el; belőle lehajló két ág tölti ki mellette a megmaradt
helyet s fehér szárnyu, fekete-vörös-vonalas, fehér pettyes galamb áll
rajta, elfoglalva az asszimetrikus bevégződő részt, mely fogásra
alkalmassá teszi, pótolva így a hiányzó szivalaku kivágást. Ilyenforma
egy mákói (XV. tb.) szék felső része is, – megvan ugyan a szivalaku
kimetszés, de az ujjak számára nem ád helyet az a benyuló rész, ami a
sziv felső bemélyedésének mintegy továbbképzése; rojtos, piros zsinórral
megkötött, zöld szárból piros és fehér tulipánok s vörös szegély kiséri
az erősen bemetszett körvonalakat. Hasonlóan, rojtos zsinórosan kezdődik
egy szintén mákói (XV. tb.) szék, amelynek formája annyiban tér el a
szokásostól, hogy hátának alsó része rövid s konturájának bevájt két
oldalrésze elnyult és fent két csücske van, közepén pedig szivalakkal
végződik; a szár s vele két piros gyöngyvirág megkerüli a nagy szivalaku
kivágást; a három felső motivum mindegyikét piros tulipán tölti ki.

Egy bikali szék (XV. tb.) hátának felső köralaku részét rózsakoszoruk
foglalják el a kis sziv-kimetszés körül; e koszoruk alatt nagy
piros-sárga tulipán, lejebb, vékony száron, középből kinőve, két
szivalakú virág helyezkedik el.

Még jobban érvényesül a hát köralakja egy monostori széken (XV. tb.): a
diszítésre szánt mező sárga, a vörös cserépből kiinduló sűrű leveles
indák a szivkivágást veszik körül s végükön három vörös tulipán van.
Nagyon különös, szokatlan alakja van (XV. tb.) egy mérai széknek; háta
valószinűleg a tulipánalak továbbképzése; széles vonalu a tulipán két
oldalkonturája s fölül visszakunkorodva, köralaku nyilásokat képez; e
között az ollóra emlékeztető két rész között van a tulipán belső,
szintén széles vonalu középvonala, változatos konturjával s fölül a két
oldallal összekötve; a szék alapszine vörös, fekete erezettel, világos
vörös konturokkal.

Gyakori a színes fonókerék is. Kivált Mákón készül az ilyesmi (XV. tb.);
egyes részeit különböző szinűre mázolják, csak a szélesebb tagokon van
némi dísz, például felfutó inda, két oldalt bogyókkal.

A tálason a fogak szerint tagolódik a diszítés; a fogak közé eső rész
van kitöltve rózsácskákkal egy (XV. tb.) bikali kék tálason, a
rózsácskákat levélfüzér köti össze s két végén lefelé forduló tulipánnal
végződik. A fölötte lévő mákói kék tálason hullámosan halad a levélfüzér
a fogak fölött, alatta gyöngyvirág, tulipán tölti ki a köröket és az a
különös, Mákót jellemző, lefelé fordított virágalakzat. Egy mákói kék
kanáltartó lapját a kanáltartó rés tagolja, a diszítésre szánt mező
közepén vörös tulipán áll s onnan erednek, jobbra-balra el, a hullámosan
menő szárak s rajtuk gyöngyvirágok, rózsák, tulipánok. (XV. tb.)

[Illustration: NYÁRSZÓI FESTETT DISZÍTÉSŰ LÁDÁK. (237)]

[Illustration: RÉGI FÖSTÖTT DISZÍTÉSŰ LÁDÁK (B.-HUNYAD; KÖRÖSFŐ.) (238)
]

Nagyon gazdag diszítésü egy vásárhelyi (XVI. tb.) polc; kissé különös
módon fekvő piros cserépből nő ki a fekete, vastag, hullámos szár, a
szár alatt és fölött rózsa, bogyó, tulipán, szegfű s levelek sorakoznak
sűrűn egymás mellé, egészen betöltve a teret; az alapszin sárgás-zöld, a
különben hosszu polcon, kifejező az erőteljes sötés inda, az egyirányba
való kiterjedést hangsulyozván.

[Illustration: KÖRÖSFŐI SZÉKEK. (239)]

[Illustration: SZÉKEK. (240) _1., 6. Sárvásár; 2., 7. B.-Hunyad; 3., 8.
M.-Valkó; 4., 9. Sztána; 9., 10. Ketesd._]

[Illustration: DARÓCI FESTETT DISZÍTÉSŰ SZÉK. KIS JÁNOS MALMOSNÁL. (241)
_Kék alapon piros-fehér-zöld minta._]

A ládának három látható oldalát s tetejét, a födelét diszítik, de jut
diszítés a tető belső részére is. Leggazdagabb diszítés a láda elülső,
hosszu oldalára kerül, mivel ez az oldal látszik legjobban, egyszerűbb a
tető dísze s még kevesebb kerül a két kisebb oldalra. A hosszu oldalon
és a tetőn a középvonaltól jobbra és balra, rendesen két négyzetes mezőt
alapoznak más színnel, e mezőkbe jő a fődísz, a megmaradt részen inkább
keretezés, vagy térkitöltésü szerepe van a dísznek.

[Illustration: (242)]

[Illustration: (243) ZSOBOKI SZÉK- ÉS PADHÁTAK.]

Kissé cifra, elaprózott szinfoltu egy hunyadi (XVI. tb.) kék láda dísze;
valószinüleg csak aféle vásári holmi, mint fölirása is mutatja: «Készült
1893-ba, Birja békével e ládát a míg él a kijé». (Külön megrendelésre
készült ládán a tulajdonos neve a födél belső lapján van.) Az elülső
oldal két négyzetes sárga mezején kehely-formából nőnek ki a szárak,
lenyulnak lefelé a sarokba, a sarkokat kitöltő fehér s vörös tulipán
három ága fölfelé tör, kék s fehér rózsákkal, szekfűvel; a leveles
középágat nagy kék rózsa fejezi be. Túlságosan cifra e ládán minden
diszítés; magán a kehelyalakú edényen is virágok vannak; a kulcslyuk
alatt is rózsa, összeköttetésben a kulcslyuk-vasalás virágával; a láda
két oldalsó részén levelek s cifra rózsák, két szélén, a láda lábaira is
lenyúlva, szintén levelekkel tarkázott cifra rózsák.

[Illustration: PADOK. _1. M.-Valkó; 2., 3. Sárvásár; 4. Ketesd._ (245)]

[Illustration: FABOJTOS ASZTAL. DARÓCZON. (249)]

[Illustration: KIS LŐRINC EZERMESTER POHÁRSZÉKE. KETESDEN. (244)]

Sikerültebb, izlésesebb, szinben is kellemesebb ennél egy sárvásári láda
(XVI. tb.) a sötét alapra föstött tömörebb vörös dísz bizonyos nyugodt
jelleget ád az egésznek. A szokásos virágcserép nem hiányzik erről sem;
a cserépből jó vastag leveles szár nő elé s terjedelmes négylevelü rózsa
van a szár végén; a két cserép peremén, vékonyka zöld indán, rózsák
piros karikákból s a kulcslyuk alatt, szintén rózsából kinövő ágon,
bogyók, a láda két szélén sárga-piros fonatos rózsából tulipánok nőnek
föl.

[Illustration: ASZTAL. KŐRÖSFŐRŐL. (246)]

[Illustration: PÉTER ISTVÁN VIGYÁZ «KAMARÁS-ASZTAL»-A. M.-VALKÓN. (247)
(_Az asztallap kalánfából, – jávorfából_).]

[Illustration: KAMARÁS-ASZTAL. M.-GYERŐMONOSTORRÓL. (248)]

[Illustration: SÓTARTÓK M.-BIKALRÓL S N.-ALMÁSRÓL; VIZES KÁRTYA
MAGYARÓKEREKÉRŐL. (250)]

[Illustration: VÍZPADOK. (251) 1. Magyarókereke; 2. Gyerővásárhely; 3.
Nyárszó; 4. Sárvásár, bévül kenyértartó; 5. Zentelke, tojástartóval; 6.,
8., 9. Kis-Petri; 7. Kalota-Szent-Király, födéltartóval.]

Az idő is diszített azon a szépen fakult hunyadi ládán (XVI. tb.),
amelynek sötétbarna az eleje s a teteje, sárga a két négyzetes mező s a
sárga mezőben fekete cserépből fekete száron két fekete levél hajt ki,
kisebb-nagyobb vörös rózsákkal. (Nem lehetetlen, hogy sötét zöld volt
egykor az, ami ma fekete); a mezőket, vörös-fekete-sárga szegély veszi
körül s hullámos indákon fekete-sárga keskeny levélkék töltik ki a többi
teret; a szögletekbe vörös-fehér tulipánok nyúlnak le.

Régi butordarab az a bánffy-hunyadi láda is (XV. tb.), amelynek elején
kékesszürke alapon sárga négyzetes mezőben piros kehelyalakból nő ki a
négy, félig vörös, félig fehér tulipán, a négy sarokba illeszkedve:
középen nagy vörös, két oldalt fehér, összetett rózsa-alakzat van; a
kulcslyuk alatt és a láda két szélén piros, fehér s fekete levélcsomók;
teteje az előbbihez hasonló; a belső sarkokból kinyuló száron, tulipán
és rózsa tölti ki a szegleteket; a láda oldalán nagy összetett rózsa
van, körülötte levélkoszoru s kisebb csillagrózsák.

[Illustration: FALI TÉKA. KÖRÖSFŐRŐL. (252)]

A téka alapszine rendesen sötét s világos a rá föstött dísz; a hosszu
keskeny ajtóra és a téka két széles szegélyére külön dísz jő. Az ajtó
maga, két vagy három részre osztva, kisebb mezőkké lesz, ahova ismétlődő
motivumok kerülnek (XV. tb.). A két szegélyen felfutó szárakról,
rendesen igen tömötten, tulipán, rózsák és levelek nőnek ki, betöltve
egészen a tért; a felső részre néha kivágott diszítés kerül, hogy
világosság jusson a szekrényke belsejébe is. Egy mákói kék téka (XV.
tb.) felső része tálasszerű; ajtaján rojtos zsinórral összefűzött
szárakon vannak a virágok, középen a tipikus mákói, sajátságosan
lecsüngő fehér virág, két oldalt piros tulipán s két apróvirágos ág; a
téka két oldalán, kunkorodó vörös száron, nagy dupla tulipán.

A két föstött kis szék Nyárszóról való, újabb holmi (XVI. tb.) mind a
kettő. Becsesebb a gyerő-monostori régibb kis szék (XVI. tb.): sötétkék
alapon, sikerült nagy rózsából, a négy sarok felé, ágak nyúlnak s
végükön tulipán; az oldalak közepén a mákói lecsüngő virág; a többi
teret kisebb rózsák és pontok töltik be; kis fiók is van a székecskén,
nyilván a varróeszköz számára; a fölirás («1884. Kató Ferkő Erzsóké») is
bizonyítja, hogy ajándékholmi.

A szines sulyok ritkább, – hisz nem is való föstött diszítés a mosófára.
De azért akad (XVI. tb.), egy-egy szerelmes legény készít ilyet emlékbe,
kipingálva a sulyok «himes» diszítését, pirosra, kékre, sárgára, hogy
annál emlékezetesebb legyen.

Annál gyakoribb a szines járom (XVI. tb.) amivel kivált Damos látja el
Kalotaszeget.

Élénk, összhangzatos szinezést találunk a kapuzábékon s utcaajtókon
(XVI. tb.) főleg Sárvásárt és Zsobok vidékén, de egyebütt is, például
Nyárszón, Körösfőn. Nem mázolják be az egészet, a szinezés csak a vésett
diszítés, a «him» hangsulyozására szorítkozik s így a dísz szembetünőbb,
távolabbról is látható. Alig négy-öt szint alkalmaznak: vörös, kék,
zöld, sárga, itt-ott fehér s fekete; kevert, tört szineket alig használ
a nép, úgyis megfakítja az idő s akkor lesz még szebb. Lám, az új butor,
ha föstött, kiabáló és kemény a mi szemünknek, olyan nyersen kerülnek
egymás mellé a szűz szinek, – a nép így szereti, erőteljes, egészséges
idegrendszerük megkivánja a határozottat, a teljesen, nyersen akár
brutálisan őszintét s nem leli kedvét a határozatlan, a félénk, az
elmosódó jellegűben. Nem hangulat kell ő nékik, – ami kék, az legyen kék
mint az ég azurja, a zöld olyan mint a smaragdos pázsit, a piros pedig
harsadjon, mint a sárga kalásztengerben virító pipacs. Nézzük csak a
zsoboki utcaajtókat (XIV. tb.) vagy a damosiakat! A gazdagon szinezett
táblás diszítésű damosi kapun zöld a tábla, kék a kör s vörös vagy fehér
a dísz. De azért valóságos keleti ügyesség nyilvánul
színcsoportosításukban: a csillagok két-két sugarát egy szinben tartják
s így őrzik meg a csillagmotivum jellegét, így érik el, hogy a
csillagforma nem folyik össze a távolból néző szem előtt sem. A
csillagjelleget hangsulyozzák azok a fehér foltocskák is, amelyeket a
csillagsugarak vége pöttyent a kör mentén; ilyen izléses takarékossággal
alkalmazott fehérrel emelik ki a csillagközéppontot is.

[Illustration: LUKÁCS ISTVÁN BERKÓ ‚ÖVEGES‘-E, ZENTELKÉN. (253)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ ‚SZEGELLET TÉKA‘, KETESDEN. (254) (_Kék
alapon fehér diszítés._)]

[Illustration: VINCZE PETI JÁNOSNÉ ‚KASZTEN‘-JE, M.-VALKÓN. (255)]

[Illustration: KALOTASZEGI HIMES KIS SZÉKEK. (256) (_Ötszörös
kisebbítés._)]

[Illustration: MIHÁLTZ ÁKOS, MAGYAR-VALKÓI TISZTELETES TÉKÁJÁNAK S
LÁDÁJÁNAK FÖSTÖTT DÍSZÍTÉSEI; RÉGI PÉLDÁK UTÁN FÖSTÖTTE Ő MAGA. (258)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ POLC, MAGYAR-GYERŐ VÁSÁRHELYRŐL; LÁDA,
B.-HUNYADRÓL, SÁRVÁSÁRRÓL; «ÖVEGES», MÁKÓRÓL. (XVI. tb. a.)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ KIS SZÉKEK, NYÁRSZÓRÓL. HIMES ÉS
FESTETT SULYOK, KÖRÖSFŐRŐL. (XVI. tb. b.)]

[Illustration: DAMOSI FESTETT DÍSZÍTÉSŰ JÁRMOK. FESTETT DÍSZÍTÉSŰ KIS
SZÉK MAGYAR-GYERŐ MONOSTORRÓL. (XVI. tb. c.)]

[Illustration: EGY DARÓCI HIMES LÁDIKÓ; EGY NYÁRSZÓI FÖSTÖTT DÍSZITÉSŰ
RÉGI LÁDIKÓ; MODERN FARAGÁSÚ LÁDIKÓ ÉS TÁLCA. (257) _Péntek Gyugyi
György faragása, Körősfőről._]

[Illustration: NAGY-ALMÁS.]

Önkéntelenül csúszott ki az imént pennánk alól: «keleti ügyesség»… A
kairói arab muzeumban s a keleti temetőkben járva, meg-megállottunk
magunk is: lám milyen magyaros ez vagy amaz a diszítés, azon a cserépen,
azon a síremléken, vonalaiban, szinében, egész motivumában!… Hasonló
meglepődésre lehet okunk a szláv népek néprajzi gyűjteményeinek
vizsgálása közben is, hasonló meglepődések érhetnek a német gyűjtemények
vagy a szélső északi népek etnoszának tanulmányozása folyamán, – de
megfelel erre a többek közt Kriesch Aladár munkatársunk: hogy Kalotaszeg
művészete mennyire magyar őseredetére nézve s mennyire táplálkozott
idegen elemekből, az a művészt, aki annak csak jelen organikus és
spontán megnyilatkozását látja és érzi, csak másodsorban érdekelheti.
Ez, úgy hiszem, soha teljesen tisztázható kérdés nem lesz s így az
etnografusoknak még sok örömteli vitát és küzdelmet igér. Mert hisz
tudományos kutatásunkban a harcteret Erdélyből bátran áttehetjük Ázsiába
s nyugodtan kérdhetjük, vajjon hány árjáktól vett impresszióval és
művészi szimbolummal telítve jöhettek már ide is magyarjaink? De épp oly
nyugodtan meg is fordíthatjuk a tételt s kereshetjük az árják, az
indogermánok művészetében a turániak már Ázsiából áthozott befolyását.
Ez tehát igen érdekes fülemüle-perré fejlődhetik, amelybe mi járatlan
művészek világért sem akarnánk beleszólani. Itt áll előttünk a tény, a
kalotaszegi művészet ragyogó ténye. Egy minden izében kiforrott,
harmonikus művészet, amely mégis lényegében egész határozott
különbségeket mutat fel az őt körülvevő népfajokéval szemben. Hogy ezek
voltak-e ő reája hatással – valamint ő is amazokra? Valószinű, sőt
bizonyos. De hát egy nép nyelve is, nem táplálkozik-e az őt körülvevő
népek nyelvéből? Azért mégis mindent saját törvényei szerint átformál.
És vajjon egy nép művészete nem azonos-e a nép nyelvével, csakhogy éppen
más anyagon keresztül beszél s közvetíti fogalmait és érzéseit? Vajjon
nem az-e egy nép művészetében a stilus, ami nyelvében élő szó és
mondatkonstruáló törvény? Vagyis az az eleven erő, amely által minden
kívülről jövő megnyilatkozást a maga képére, felfogására alakít át?
Lényeges-e ilyen körülmények között egy adott művészi stilusban az
idegen elemeket keresni, midőn maga a stilus mindent beolvasztó erejével
önmagában bizonyítja saját létezését? Miért nem kétkedünk a magyar nyelv
létezésében? Mert ezt mindnyájan értjük és érezzük. De a magyar nép
másik, alaki beszédjétől, parasztos művészetének stilusától bizony
messze estünk. Ezt kevesen értjük, kevesen érezzük.

[Illustration: BÁBONY FALU.]

[Illustration: INAKTELKE FALU UTCÁJA.]

[Illustration: KALÁNTARTÓK. (259) 1. Batiz Bandi Ferenc kalántartója a
mestergerendán, Magyar-Gyerő-Vásárhelyt; 2. 4. Balás Ferenc Mátyásé,
Sárvásárt; 3. Tál és kalántartó, Magyar-Gyerő-Monostorról; 5. Szőke
Istváné, Sztánán; 6. Szűcs Pistáé, Magyaró-Kerekén; 7. Benki-Luki István
kalántartója és «öveges»-e, Zentelkén; 8. Varga Mihók föstött
kalántartója Nagy-Almáson; 9. Bogdán Istvánné, Magyar-Gyerő-Monostoron.
]

[Illustration: NYÁRSZÓI HABARÓ. FENYŐGALYBÓL. (260)]

[Illustration: 1. Himes járomszeg, Nagy-Almásról; 2., 3., 4., 5. Himes
ostornyelek, Damosról; 6., 7. Csüllő, sőllő, Jegenyéről; 8., 9.
Sotartók, Nyárszóról; 10. Kilincskészség, Nagy-Almásról; 11.
Gyujtótartó, Darócról; 12. Iskátulya, Nyárszóról; 13. Vaskilincs,
Sárvásárról; 14. Kis fiók, Magyar-Bikalról. (261)]

Itt kerítünk sort a diszített apró holmira is, amelyek bennünket nem
néprajzi, de művészi szempontból érdekelnek.

A szoba falán s a mestergerenda oldalán vannak a cifra kanáltartók
(259), különféle megoldásban. Néha csak egyszerű léc a kanáltartó,
megfelelő lyukakkal, nyilásokkal a kanál nyelének; van azután áttört
ornamentikájú s van föstött díszítésű is; utánozzák a jászol fölé
akasztott széna-lajtorja formáját is, amelynek díszítése a szerkezet
pálcikáiból kerül ki.

[Illustration: NYÁRSZÓI GYÚJTÓTARTÓ. (263)]

[Illustration: CSIZMATAKARÍTÓ A JEGENYEI TEMPLOM ELŐTT. A bérmáló úton
járó püspök tiszteletére csinálták 1903-ban. (264)]

[Illustration: KALOTASZEGI SÓTARTÓK. (262) (_Négyszeres kissebbítés._)]

Az apró holmi kieszelésében s díszítésében kifogyhatatlan a nép
elméssége; resü idejében faricskál a földmíves, egy-egy jeles hajlású
ág, egy-egy fagöcs szolgáltat ideát munkájához. Így készülnek a
sótartók, szelencék, kis ládák, kacattartók, a játékszerek. A jegenyei
templom előtt láttunk egy furcsa holmit, – hát ez mi?… A csizmáról azon
takarítják le a sarat, – mert amikor a püspök itt járt, sáros idő volt s
nem illett volna bekeverni a templomot. (260–64).

Említettük már a régi gyertyatartókat. (265–66) Különös alakú holmi,
első pillantásra alig tudja az ember, hogy micsoda, – inkább íjjnak
tartaná. Vékony faragott léc, amelynek közepe tájára a tulajdonképpeni
gyertyatartó karja van erősítve és pedig, vagy a kar megy a lécen
keresztül, vagy megfordítva; a karok vége kiszélesedik és
gyertyavastagságú lyukkal van áttörve, ide helyezik be a gyertyát, amit
félköralakban meghajlított egy vagy két faabroncs tart egyenes
helyzetben, aszerint, amint kétkarú vagy négykarú a gyertyatartó; e rugó
a léc alsó végén megy keresztül s beléér a kar gyertyanyilásába, oda
szorítva a belédugott gyertyát. A gyertyatartón leginkább a középső
függő rész van díszítve; szokott alakja négyszögű hasáb, melynek éleit
rövidebben vagy hosszabban bemetszik és vagy a bemetszéseket festik be
különféle színűre, vagy magát a lécet s ez esetben a bemetszés nyomán
látszik a fa természetes színe; néha egész hosszában is lesimítják az
éleket s így nyolcoldalú hasábot kapnak, közbül csillagidomokat is
formálva; e díszítést megismétlik a gyertyatartó karjain is. Különös
esztergapadon romlott formát mutat egyik példány: a lécen karok helyett
korong van s ezen nyugszanak a fakupaalakú gyertyatartók. (266)

[Illustration: GYERTYATARTÓK ÉS KINCSES SZUSZÉK. _a)_ Damosról, _b)_
Sárvásárról, _c)_ Bánffy-Hunyadról, _d)_ Kincses szuszék, Sárvásárról.
(265) (_Négyszeres kissebbítés._)]

A szeretettel díszített apró holmi közé tartozik, valóságos ékszere a
kalotaszegi fehérnépnek, a vőlegényétől, kedvesétől kapott
vászonfeszítő, vetélő, orsófogó, a cifra mosósulyok, a kézi mángorló, a
díszes guzsaly és a himes rokka, a szépséges kis kapatisztító.

[Illustration: GYERTYATARTÓK. 1–6. Magyar-Bikalról. 7. Darócról. 8.
Damosról. 9–10. Nyárszóról. 11. Magyar-Gyerő-Monostorról. (266)
(_Körülbelül nyolcszoros kissebbítés._)]

A vászonfeszítőnek a szövőszéken, az esztovátán (268) veszi hasznát a
leány- és asszonynép, ezzel feszíti ki a már megszőtt, de még föl nem
tekert vásznat s a szövőszálakat. A vászonfeszítő két villásan egymásba
szoruló részből áll, egyik fele a villa s ennek ágai közé csúszik a
másik fele úgy, hogy tetszésszerint hosszabbítható. A feszítő két végén
szögecskék vannak, azok nyomulnak kifeszítéskor a vászonba. A diszíthető
mező keskeny rajtuk, de éppen alkalmas valami folyó láncdíszítésre s ezt
meg is cselekszi a díszítő, ritka dekorativ érzéssel alkalmazkodva a
díszítendő tér arányaihoz; ahol a szerkezet megbontása nélkül
szélesíthet a szerszámon, ott szélesíti és a díszítésen is aszerint
módosít. Néhány sikerült példányt mutatunk be itt. Hasonlóan bánnak a
vetélővel, vagy mint ők mondják, a sikkantyúval. Az orsófogó szinte
lantalakú, de sajnos, ez a holmi már megyen ki a szokásból, egy-egy régi
példány még akad, elvétve. (267–272)

[Illustration: HIMES TEKERŐK. (267) (_Kétszeres kissebbítés._)]

[Illustration: HIMES ESZTOVÁTA (SZÖVŐSZÉK), KÖRÖSFŐRŐL. (268)]

Helyes holmi a sulyok, a mosófa is, amivel a kut mellett, patakparton
télvíz idején is mezítláb, paskolják a mosásba került gúnyát. (273–74).
Lapátalakú, rendeltetése szerint súlyos és jól kézbeillő, marokra
fogható; a nyele síma, gömbölyded s a nyelén nincs is díszítés, csak
kivételesen, csak a nem használatra, inkább emlékbe készült példányokon
és jellemző, hogy éppen az ilyeneken, a díszítés nem olyan ügyes, nem
olyan magyaros, mint a többieken. Hogy mennyire helyes, tárgyhoz,
célhoz, anyaghoz alkalmazkodó a díszítő érzés e népben, azt láthatjuk,
összehasonlítván a sulykokat a kapatisztítókkal. (275–76–77). Nagyjából
hasonlít egymáshoz a két lapátformájú holmi, de mivel használat
alkalmával az egyiket marokra kell fogni, míg a másikat csak az ujjak
közt tartják, ezt tekintetbe veszik a díszítés alkalmával, ezért síma a
sulyok nyele, viszont himes a kapatisztítóé; a diszítésének elhelyezése
és iránya is alkalmazkodik a tárgy jellegéhez: az övre akasztva hordott
kapatisztítónál fölül van, látszik a nyél, tehát ezt is díszítik és
eszerint, – a marokra fogott sulyoknál a lapátrész esik fölül, csak az
látszik és a marok alatt a nyél vége, ezt fejezi ki a nyélből fölfelé
induló virágdísz vagy az országcímer elhelyezésének iránya s ezt a nyél
díszített vége.

[Illustration: _a)_ Csü. _b)_ Vetélő. _c)_ Vászonfeszítő. _d)_ Négy
nyüstű csiga. _e)_ Feszítő esztovátán. _f)_ A csiga alkalmazása az
esztovátán. _g)_ Lábító az esztovátán. _h)_ Feszítő az esztovátán. (269)
(B.-HUNYAD.)]

[Illustration: KALOTASZEGI HIMES VÁSZONFESZÍTŐK. (270) (_Körülbelül
felenagyság._)]

[Illustration: KALOTASZEGI HIMES VETÉLŐK. (271) (_Körülbelül
felenagyság._)]

[Illustration: ORSÓTARTÓK ÉS SERÍTŐ. 1. Kis-Petriből. 2. Jegenyéről. 3.
Nagy-Almásról. 4. Magyar-Valkóról. 5. Sztánáról. 6. Serítő.
Bogártelkéről (272) (_Háromszoros kissebbítés._)]

[Illustration: TÜRE FALUBÓL.]

A díszítési centrum a sulykokon, – a kapatisztítókon is – a lapát
közepére esik s ezt hangsúlyozzák csillaggal, rózsácskákkal; e középpont
köré sugarasan helyezkedik, az átlók s tengelyek irányában, a többi
ornamentum. A sulyoklapát jobb- s baloldalát egyenes vonal határolja,
míg a felső- és alsó rész többnyire íves, vagy legalább is tompaszöget
képez a két félrész, úgy, mint a kapatisztítóknál, de a sulykokon nem
megy át kunkorodó száracskákba. A lapát felső oldalának kiképzése
hasonlít az alsó oldal kiképzéséhez, de a középvonal, mintegy a nyélnek
folytatásaképp, kis gombbal vagy tulipánvonallal van jelezve, eltérőleg
a kapatisztítók díszítésétől, ahol ez az inkább alsónak mondható oldal
rendesen egész egyenes vonalú. A sulykok s a kapatisztítók is, rendesen
mindkét oldalukon különbözőleg vannak diszítve. A diszítési motivumok
hasonlítanak az utcaajtókon alkalmazott motivumokhoz, finom
kicsinyítésben; legtöbbször a körosztásából származó csillagok jól
véshető formái ismétlődnek. Jellemzően pontos, tiszta faragásuak
dicsekedhetnék velük akármely ügyes műfaragó, pedig súlyos kezű
parasztlegények munkája valamennyi. Olykor a faragó neve s a faragás
dátuma is ott a sulyok élén és ott a leányzó neve is, aki ajándékba
kapta. Akadunk olyanokra, amelyeket ugyan egészen föd a díszítés, de az
átlók és tengelyek mentén egy-egy nagyobb rózsácska vagy egyéb virág
hangsúlyozásával ügyesen, valóságos műízléssel van osztva a tér; naivul
buja, szinte telhetetlen díszítési kedvet látunk egyes példányokon. A
mélyebb és sekélyebb ornamentumok ízléses váltakozásának példája 1.
ábra, – kezdetlegesebb a 3., 5., 9., 12. Több a mértani díszítés,
ritkább a tisztán virágdíszes; mindkét oldalán egyforma, például: a 18.
Van vegyesen díszített is. A nyél végződése, mint már említettük, gomb,
vagy virág; a gombon gyakori a rózsácska. Egy-egy sulyok nyele sípban
végződik, hogy sípszóval jelt adhasson az asszony, ha teszem hazulról
meleg vízre, vagy egyéb segítségre van szüksége.

[Illustration: TÜRE FALUBÓL.]

[Illustration: KALOTASZEGI HIMES SULYKOK. (273) (_Körülbelül hatszoros
kissebbités._)]

[Illustration: KALOTASZEGI HIMES SULYKOK. (274) (_Körülbelül hatszoros
kissebbítés._)]

[Illustration: HIMES KAPATISZTÍTÓK. (275) (_Körülbelül felenagyság._)]

[Illustration: HIMES KAPATISZTÍTÓK. (276) (_Körülbelül felenagyság._)]

[Illustration: HIMES KAPATISZTÍTÓK. (277) (_Körülbelül felenagyság._)]

[Illustration: LAPICKA (KÉZI MÁNGORLÓ), M.-VALKÓRÓL. (278) (_Háromszoros
kissebbités._)]

Külön szólunk egyik legeredetibb kalotaszegi kis holmiról, a
kapatisztítóról. (275–76–77). Apró kis lapátocskák ezek, a surcra, a
kötényre akasztva hordja, a köténydarázsolás fölött a fehérnép, amikor
mezei munkára megyen kapával, – az ásóra, kapára ragadt földet és sarat
ezzel kotorja le, munkaközben. A használati eszközből azonban, éppen
mint az orsónehezítő karikóból, amiről ezután lesz szó, apránkint
valóságos dísztárgy, ékszer, szerelmi emlék lett, ezt is inkább a
szerelmes legény faragja s kedveskedik véle választottjának. Látszik is
a munkán a szeretet, hogy a legjavát, legszebbjét adja rajta annak, ami
tőle telik. Hát tud is, telik is! Mily gazdag változatosság formai
gondolatokban, formaérzékben. És jellemző a népművészet
elhagyatottságára, hogy e remek kis holmit eddig jóformán senki sem
ismerte, csak éppen a nép, aki nem parádézott vele. A falvakban maga a
pap sem tudta, amikor megmutattuk néki, hogy mire való kicsi jószág
lehet az. Egyszerű formájában (275) ismeretes szerszám ez más vidékeken
is, de Kalotaszeg kellett hozzá, hogy ilyen díszes holmi legyen belőle;
a kis lapát is, a nyele is díszes, még pedig mindkét felén másmilyen, –
dísztelen alig akad Kalotaszegen. Pedig nemcsak cifraság ez, használják
munkára, amint azt kopott, csorbult, azon földes példányaink
bizonyítják.

Az egészben nyolc-tíz centiméter hosszú szerszám lapátjának éle ferdén
van lefaragva, hogy a sár eltávolítására alkalmas legyen; rövidke nyele
van, a fogásra szükséges hosszaságban. Egy darabból készül a lapát és a
nyele is, az utóbbit gombbal vagy lyukkal látják el, hogy zsinegre fűzve
hordhassák. A kapatisztítók faragást biró, tömött puha fából készülnek
rendesen, csak elvétve csinálják vasból. (275). A sok közül csak
egy-kettő (276) van föstve. Ólombeöntésű dísz van némelyiken, bizonyosan
hogy súlyosabb is legyen; az egyik vasból levőnek (275) a nyele csavart,
lapátja félkörű, a másikon egyszerű pont és karikadísz. Rendes alakja a
hosszabb vagy rövidebb négyszög; egyenes vonalú a négyszög három oldala;
legalsó vonala, a lapát éle, föltétlenül egyenes, a két oldala is, bár
néha görbe vonal határolja, de a nyéllel érintkező oldal (a
legegyszerűbb dísznélkülieket kivéve) mindig két kis ívecskéből áll,
mely a nyél felé kunkorodó kis szarvacskákban végződik. Nagyjából, az
egész bizonyos nyílalakot ölt ez által, jól kifejezve használatának
célját, de másrészt, az egyszerű ívecskék támaszul is szolgálnak az
ujjaknak. A nyíl, legtöbbször, közepe felé fogásra alkalmas módon vagy
megvastagodik, vagy köralakú gombot visel; ilyen gomb van a nyél felső
végén is, hogy zsinegre fűzhető, vagy megköthető legyen. E célra gyakran
át is van lyukasztva ez a rész, vagy maga a dísz képez ily lyukat. Az
egyenes nyilformájú mellett, néha az ívalakú is előfordul. A lapátrész
közepét rendesen valami rózsácska hangsúlyozza, vagy a négy csúcs van
kiemelve ilyenfélével, vagy pedig egyesítve van mind a kettő. E
rózsácska köré, mely lehet áttört is, csoportosul a többi dísz, egészen
kitöltve a teret. Ritkábban indul ki virág a nyélből vagy más dísz;
elvétve a szerszám hosszát hangsúlyozó vonalas is előfordul. A rózsácska
négy-hat-nyolcszögű csillagalak, teljesen azonos a kapukon látottakkal;
a középső díszt könnyen véshető apró háromszögek veszik körül, áthúzódva
a nyélre is. Néha nincs is egyéb dísz, olykor rózsácskák is vannak vagy
pedig a nyél szélesbített középrészét foglalja el ilyen; vannak áttört
nyelűek, de némelyik már a túlzásig ki van cifrázva s hasznavehetetlen
volta ront szépségén. Egy-egy példányon évszámra is bukkanunk.

[Illustration: ZSOBOKI KARIKÓK. (279) (_Eredeti nagyság._)]

A sulyok mintájára készül a lapicka, (278) a kézi mángorló fa, – lapátja
jóval hosszabb szabású, rendeltetése szerint sokkal súlyosabb a
sulyoknál s alsó oldala, mely a gúnyát mángorolja, természetesen, síma.
Felső lapja, ahol a gazdag díszítés van, kissé domború, így formásabb és
súlyosabb. A hosszukás lapátalak formájához jól megértetten
alkalmazkodik a himes díszítés; a hosszúkás alak középponti kiképzésre
alkalmas nem lévén, a nyélből nő elé a díszítés: az indaszerű szár,
amelyen, két oldalt, levelek, virágok, csillagmotivumok ülnek, betöltvén
szint’ az egész fölületet; a díszítés mögé mintegy háttérrel szolgál az
apró háromszögvéset; a nyél vége kiszélesedő szívforma, két oldalán a
szokásos csillaggal.

[Illustration: VISTA FALUBÓL.]

Kedves kis holmija a kalotaszegi fehérnépnek az orsónehezítő «karikó»
is, (279–283) amit az orsó aljára illesztenek a fonás megkezdésekor,
amikor nem lévén még elég fonál az orsópálcikán, az orsó magában nem
elég súlyos a pörgetésre. Az orsóra illeszthetés végett van a karikán az
áttört lyuk s ha gömbalakú, ha buzogányformájú, a bemélyedő nyilás. A
karikó rendes alakja az aránylag nem vastag korong, amelyből kereket,
csillagot formálnak; vannak hengerkeszerűek, vannak teljes gömbök s
vannak díszes buzogányfej-formájúak. Készül fából, márványból, kőből,
alabástromból s öntik ólomból is, (285) fából készült öntő mintába.

[Illustration: ZSOBOKI KARIKÓK (ÓLOM ÉS ALABÁSTROM). (280) (_Körülbelül
felenagyság._)]

Az Egeres-menti falvakban és Zsobok vidékén, ahol alabástromot s
márványt bányásznak, remek kőpéldányokat találtunk, valóságos ékszer,
olyan csinosak, ügyesek. Csudálatos, hogy e kis holmi alakjának
kieszelésében, a csekélyke fölület díszítésében mennyi az elmésség, az
ízlés, az ötvöshöz méltó díszítési érzék. Legegyszerűbbek az öntött
példányok s nincs is rajtuk nagy változatosság. Annál változatosabb a
fából faragott karikó. Köralakja mintegy magától kinálkozik a
rózsácskadísz kialakítására s valóban, mindazok a rózsácskaformák,
amelyeket kapukon, kapatisztítókon, sulykokon láttunk, mind meg vannak a
karikókon is, sőt sokkal nagyobb a változatosság. Új meg új megoldását
eszelik ki a kör kitöltésének, természetesen mindig mértani formákkal; a
tárgy kicsinysége alig engedne meg a rendelkezésükre álló egyszerű
faragó eszközökkel egyéb szabadabb díszt. A fából készült karikók csak
alacsony, keskeny hengeralakúak, ritkán áttört kerékformák. A kőkarikók
legnagyobb része szintén ilyen s ez esetben ugyanolyan a dísz rajtuk,
mint a fakarikón, de a kő anyagának megfelelőleg vastagabb henger
oldalfelülete is díszítve van, olykor írással s évszámmal. A kör
középpontjából, az orsólyukból sugarasan kiinduló csillagalak mellett
kisebb csillagidomokat és rózsácskákat helyeznek a lyuk köré, gondosan
kitöltve minden megmaradt helyecskét kisebb-nagyobb háromszöggel. Míg a
kő és fakarikóknál jellemző a vésett homorú rajz: az ólomból öntötteknél
domború a rajz s ez természetes is, mert nemleges alakját, az öntő
mintáját faragják ki. Az egyszerű, megfordított alakok mellett sokszor a
teknikának jól megfelelő formákat találunk, ami ismét csak a
kalotaszegiek helyes ízlésére és pompás formaérzékére vall.

[Illustration: BOGÁRTELKI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (281)
(_Körülbelül felenagyság._)]

[Illustration: DARÓCI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (282) (_Körülbelül
felenagyság._)]

A szépen diszített apró holmi közé tartozik, ennek az ékszert nem viselő
gazdag ízlésű népnek fényűzése még a himes diótörő, mogyorótörő, az
almapotyoló, a templomban használt zsótárszorító (284–285). A
mogyorótörők díszes példányait mutatjuk be itt, olyikon rajt van a
temetői fejfák csillaggombja is. Furfangosabb kitalálás az a csavarra
járó diótörő, amelyet a ketesdi ezermester eszelt ki: a házikóba
szorított diót a csavarral roppintja össze; de milyen ügyes annak a
házikónak a díszítése, milyen formás, milyen újjak közé illő a csavar
fogantyúja is. Aféle kis almacsép az almapotyoló, – inkább
gyermekszerszám ez, a nehezen érő savanyú almát potyolják puhára,
levesesre a kis nyélen csuklóra járó gömbalakú hadaróval. Díszes,
ismétlődő tulipánalakokból formált villa a zsótárszorító, – ma már nem
igen használnak ilyesmit, a régi világból valók ezek a Kis-Petriben lelt
példányok is.

[Illustration: DARÓCI, BOGÁRTELKI S EGYÉB KALOTASZEGI KARIKÓK
(ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (283) (_Körülbelül felenagyság._)]

[Illustration: HIMES MOGYORÓTÖRŐK (KÖRÖSFŐ, KETESD, MÁKÓ, NYÁRSZÓ)
CSAVARRAJÁRÓ DIÓTÖRŐ (KETESD) ALMAPOTYOLÓ (KIS-PETRI.) (284)
(_Körülbelül felenagyság._)]

[Illustration: ZSÓTÁRFOGÓK (KIS-PETRI.) – KARIKAÖNTŐ MINTA (ZSOBOK.) –
FARAGÓ BICSKA (B.-HUNYAD.) – CIRKALOM (M. GY.-MONOSTOR.) – FÜRÉSZ
(B.-HUNYAD.) – KANTAHORDÓ FA (B.-HUNYAD.) (285)]

[Illustration: B.-HUNYADI TALYIGA. (291)]

[Illustration: HIMES FEJSZE. (285)]

[Illustration: MÁKÓI SZEKÉROLDAL VASALÁS. (288)]

[Illustration: «LYUKAS FA», CSIRKEITATÓ. (286)]

[Illustration: BIVALYSZEKÉRRE VALÓ SARAGLYA, ABBÓL AZ IDŐBŐL, AMIKOR MÉG
VASUT NEM JÁRT; MIKLÓS MÁRTONNÁL, NYÁRSZÓN. (289)]

[Illustration: HIMES KÉSZSÉG. – HIMES JÁROMFŐ. – HIMES KOCSI LAJTORJA,
B.-HUNYADRÓL. (290)]

[Illustration: JÁROM, B.-HUNYADRÓL. (292)]

[Illustration: MÉRA FALU.]

[Illustration: A SZEKÉR. (287)]

Külön szóljunk a gazdasági eszközökről, mert diszíti a kalotaszegi
magyar, hogyne díszítené, az ő kedves kenyérkereső szerszámait.

Alig akad eszköz a gazdaságban, ami ha gyakran kézben jár, faragott,
himes, vagy föstött ne lenne. Ezzel becsüli meg a maga holmiját,
szeretetét így mutatja. Himes a faragó szerszám nyele, a fűrész
fogantyútól a szekercenyélig, a kaszanyél s a kaszakőtartó, himes a
kapanyél, himes a járom, az ostornyél, himes a szekér fája, de még a
vasára is jut cifra (288) Tudni kell, hogy a kalotaszegi földmíves, ha
csak lehet, összes gazdasági eszközeit maga cselekszi télidején, a
nyáron eltett szerszámfából. Legnevezetesebb szerszáma ehez a «kézvonó»,
két fafogantyúval ellátott ivesen hajlított éles vas, amivel a
kézvonószékbe lábítóval maga elé szorított nyers fát simítja; ilyen
kézvonóval vájja a kis teknőt is. Nevezetes szerszámja a «furu», a
csaperesztő-, a légyszegeresztő- és gereblyeszegeresztő furu (ilyennel
készül a «lyukas fa», (286) a csirkeitató). Munkálkodik már
gyermekkorában, akkor végzi a fonási munkát; gyerekmunka volt hajdan a
«kerekkas», a venyigéből font, «küllül-belül» sárral tapasztott kosár,
amiben a gabonát tartották; gyermek fonja ma is a juhlászát, a lészát; a
legénynép ügyesen bánik a fürészszel (amelynek négy részét rámának,
köznek, csattolónak és fognak nevezik) s a hornyolóvassal, a kis horgas
favésővel, amivel egy-egy gyönyörűen rajzol a fába.

Hogy szekerük (287–90) díszes, az természetes. A szekér vasrészeire, a
marokvasas rúdfűre, a hatlóra, a fojtóvasra (ami a simejt fogja le a
tengelyhez) a kovács kalapál cifraságot; a farészeket, a hosszú vagy
kurta lajtorjafákat, a lajtorjafogakat (a hét zápot), de még a
kerékküllőket is, maga a gazda vési csillagosan, tulipánosan cifrára.

Díszes a járom, himes vagy föstött, de gyakran jár együtt a két mód: ki
is föstik a faragott díszt pirosra, kékre, zöldre, nemzeti színűre.
(292–93) A járom ornamentumai között legszokásosabb a magyar címer, két
galamb között s ilyenkor a többi rész, az egész «készség» (a járom felső
része), a bélfák és a két járomszeg (261.) is, holdacskákkal,
rózsácskákkal, ágas, tulipános motivumokkal van borítva; a bélfákra
edényből felfutó ágon virágot, gyümölcsöt s tulipánt vésnek. A készségre
kerül a faragó neve és a dátum s két végén fejfamotivumok vannak.
Egy-egy jármon, például a damosi Vince Ferkő munkáján, megmarad a fa
természetes színében a himes rész s a többi kékre van mázolva (294).

A gereblyék közt, – a fehérnép holmija s ezzel is a szerelmes legény
kedveskedik választottjának, – sok a himes (295–96); a díszítés szabad,
csillag, rózsácska a gereblyefogak fölött s végig hornyolva a többi, föl
a nyélen is, mintegy középig, hogy a kézbe kerülő rész síma maradjon. A
kaszanyélre apró homorú, félholdszerű bemetszések kerülnek, így a
kaszakőtartóra is, amelyet néha színeznek is, zöldre, kékre (293). A
csép, motolla, kapanyél, ostornyél (261) s bot is himes, olykor föstött,
helyes beosztással; a «strázsabot», amit a falu soros éjjeli őre hord,
gondosan van díszítve, ez is faricskál rajta, amaz is, amig «példa» lesz
belőle. (296, 297, 298) A vízhordó-, a kantahordó fák közt, amivel a
leány megyen kutra, sok ügyes példány akad (285, 296).

[Illustration: 1., 2. KASZAKŐTARTÓ, KÖRÖSFŐRŐL, AZ 1. ZÖLD ALAPRA
FARAGVA. 3. KASZAKŐTARTÓ, JEGENYÉRŐL. 4. DAMOSI JÁROM, VILÁGOSKÉK ALAPON
PIROS FEHÉR ZÖLD FÖSTÉSSEL A FARAGÁSON. 5., 6. HIMES KASZANYELEK
MAGYAR-GYERŐ-VÁSÁRHELYRŐL. (293)]

[Illustration: FÖSTÖTT ÉS HIMES JÁRMOK, DAMOSRÓL. (294)]

A könnyű, puhafából készült fapoharakra, (299) az úgynevezett
pásztorkalánra is jut a díszből. Fogásra és tarisznyához függesztésre
alkalmas fülük szokott lenni, a fül néha egész nyéllé növekszik s az
ilyen pohár már inkább kanálalakú. E két részt díszíti a pásztor
unalmában egyszerű motivumokkal; a fogantyú állatfejben is végződik,
leggyakrabban azonban kis háromszögek, pontok, körök, vonalak, kis virág
s a sűrűn előforduló kigyó kerülnek díszül a pásztorpoharakra.

Térjünk át a házban található cserépholmira. Egy értelmes faragó ember,
Istók Pista Szemes, bikali földmíves szedegette elé a füstös
mestergerendáról, sok noszogatás után a «míveket», a miket a télen
cselekedett. Mert csak télen nyúlhat a faragó késhez, a «nyiszoró»-hoz,
– amikor a bihaly dolgától jut hozzá érkezése. Volt ott sok holmi:
sulyok, csüllő, serítő, borotvás iskátula, sikkantyú, kis tükör, készen
vagy megkezdve, – hát ez mi? kérdem, egy félig himzett iharfa
táblácskára mutatva. A fatáblára valami mácsonyavirág forma volt vájva,
olyan stilizáló érzéssel, a tér dekorativ kitöltésének annyi ösztönszerű
ízlésre valló gazdagságával, olyan gyönyörű arányosan, hogy
elcsodálkoztunk rajta.

– Ez? Hát csempe nyomtató, Topónak – válaszolt Istók Pisti Szemes. – Az
a gaz, amit ráfaragtam, az künt terem a gyepű alatt. Mondok, valami
haszna kerüljön… Mer’ hogy olyan formás, az aszály pusztítaná el!

Így lesz a mácsonyából diszítő motivum. Arra is megtanított Istók Pisti
Szemes, hogy mi az a csempe? A csempét «kályhá»-nak hívják Kalotaszegen,
a «kályha» pedig «kályhafiókot» jelent s ilyen kályhafiókokból rakja
össze furfangosan kemencéjét a kalotaszegi magyar, beföstvén a
cseréplapok eresztékjeit miniumos pirosra, vagy kékre, vagy zöldre, – de
inkább pirosra, mert a piros, az a kedves színe ennek a derűs lelkű
népnek.

– Ki az a Topó?

[Illustration: HIMES GEREBLYE, GYERŐ-MONOSTORRÓL. (295)]

[Illustration: KALOTASZEGI HIMES HOLMI. (296) (DAMOS, B.-HUNYAD,
M.-BIKAL, KÖRÖSFŐ, DAMOS.) (Strázsabot, kantahordó, guzsaly, csép,
vetőkaró.)]

[Illustration: 1., 2. HIMES STRÁZSABOT. 3. HIMES GUZSALY. 4. HIMES CSÉP.
5. HIMES VETŐKARÓ. (DAMOS, KÖRÖSFŐ.) (297)]

– A Nagy János Topó? Fazekas… osztán! (Az «osztán» csudálkozást jelent,
hogy annyit se tud az urifajta.)

– Hol lakik?

– Hogy hol? Hunyadon lakott annak a hetvenhetedik bopája is (bopa:
nagyapa, bonya: nagyanya), mer’ hogy fazekas volt az egész nyámság
(rokonság) örökké.

Egy reggel, Hunyadon, betelepedtem Topóhoz. Mintha hazaérkeznék itt az
ember, minden házba s alig hogy szóba ereszkedett a háznépével, mintha
mindig ismerte volna őket.

Csurgott az ég, a házban erősen félhomály volt. Mert külön műhely
nincsen, arra nem telik; a kis ház egyetlen szobájában, az utcasorra
nyíló ablak előtt, az «első padon», a ház oldalfalába vágott, tenyérnyi
«tekintőlyuk» mellett ült Topó mester s előtte a «korong». Keze alá,
munkájához, a tekintőlyukon át adódik bé a világosság. Felesége, formás
derekú eladó leánya és az inasa is ott dolgozott véle.

– No, gazd’ uram, meg akarom tanulni a mesterséget én is, – mondék,
helyet foglalván a «balpadon», az inas korongja mellett. És akarom
forgatni a korongot, – zökken egyet-egyet, de bíz az nem forog.

– Hm! – bólint Topó, egyet sunyítván, – mer’ hogy az a paripa nem
mindenkit ismér! Nem türi az magán a cipellős úrfit.

Hát levetjük a cipellőt. Csakugyan: ahogy mezítláb támaszkodtam a
koronglábítóhoz s meztelen lábbal lökdöstem a korongaljat, nyomban
engedelmeskedett az ősegyszerű masina és forgott a korongtál helyesen.
Topó elémcsapta a korongtálra a marék agyagot s nézte egy darabig
kedvtelve, mint kínlódom vele; aztán megsajnált:

– No! abból se lészen ma csatlós kancsó, elhiszem, – és oktatott
türelmesen, jósággal, a fazekas tudományra. Ezalatt leánya «írta» a
tálakat «szalú»-val, felesége a sörményen (örlő) a gelétet örményezte.

– Az a’, – kezdte, mialatt ügyes újjai nyomán szédítő gyorsan
formálódott a síkos agyag s mutatta, mit csináljak, – persze hogy a’
vót, agyaggal mocskolódék az egész nemzetségem. Vélem az esett, hogy
apám elhótt, mielőtt engem ráoktatott volna. Az öreg Miklós Ferenc keze
alá kerültem… Szerettem, biztos, hogy szeretem ezt a lucskos
mesterséget. Ha apád az vót, mondok, légy té is az, ne vesszen a
mesterség… Miklós Ferenc gazdám eleénte kicsig ütögeté az újjamat, de
Isten azér’ áldja meg. Másként lettem vón’ tekergő. Aszondják, egy tűt
aki tud csinálni, az is jó!

[Illustration: DAMOSI STRÁZSA, A STRÁZSABOTTAL. (298)]

– Hány éves kigyelmed, Topó?

– Köszönöm, egészséges vagyok.

– De mégis?

– Hászen, én csak ötvenkettő.

– Meddig tanult kigyelmed Miklós Ferencnél?

– A tanulás öt esztendő. Aztán akinek ha addig nincs esze, mehet a
vízzel verset. Apám ebbe a helybe lakott, iparkodék biz’én ide magam is.
Biz az, úrfi, lelkem! száz esztendeje is mult, hogy az a verem ott az
ágy mellett a sarokban s itt löcsölik vízzel benne az agyagot! Az ajtó
mellett meg a sörmény. Bo-bonyám (szépanya) sörlésközben ahajt szoptatta
apámat. Most is csak azon a lyukon köpik egyet-egyet a kű.

Künt zuhant valami. Az inas matatott a hiúban, lepotyantott egy csempét.

– Egy kályha lecsepege a hiuból, – mondotta nyugodtan Topó, és
feleségéhez: – Mán kettő e héten! Ha még egy, a gyereket megtaslizod.

Kértem, mondaná el, legelejétől kezdve, hogy lesz a fazék?

– A fazék?

És minden irányítgatás nélkül, apróra, így tanított:

– Már mi csak a határunkból való agyaggal dógozunk. A Hados ódala a mi
jogunkban van. Az ember szekeret kerít, hárman-négyen bémegyünk a fődbe
s kihányjuk fődszinire. Isten ügyel, hogy nyakunkba ne szakadjék a főd,
mer’ a bíz’ ott nyomná az embert, pedig még előbb kontyoló alá szeretném
adni a jányomat.

[Illustration: TOPÓ ÉS AZ INASA, B.-HUNYADON. (300)]

[Illustration: TOPÓNÉ A SÖRMÉNY MELLETT, B.-HUNYADON. (301)]

[Illustration: FÖLDMIVES- ÉS PÁSZTOR IVÓKÉSZSÉG. (299) 1.
Magyaró-Kereke. 2., 3., 5. Magyar-Bikal. 4. Ketesd. 6., 7., 8. Körösfő.
9., 10. Nagy-Almás.]

[Illustration: SZARKALÁBAS, KIS-BABÓS, NAGY-BABÓS, KOSZORÚS, BUZAFŰS,
TULIPÁNTOS, SÚNYOROS DISZÍTÉSŰ EDÉNY, B.-HUNYADRÓL.]

[Illustration: B.-HUNYADI ÚJ EDÉNYEK. (303)]

[Illustration: A FAZEKAS SZERSZÁMAI. (304) 1. Butyóka, amivel fölverik
az agyagot a verőszékre. 2. Szelő, amivel vékony forgácsokban leszelik
az agyagot, hogy a kavicsok előkerüljenek belőle; könnyű kéz kell hozzá,
többnyire az asszony csinálja. 3. Agyagrögök. 4–5. Fakés, amivel az
agyagot alakitják a padon; zsendelylapát, amivel a kész nyers edényt a
szárító polczra helyezik. 6–7. Ecset s a festék csurrantó tülök.]

[Illustration: B.-HUNYADI ÚJ TÁLAK. (305)]

[Illustration: HOGY KÉSZÜL A FAZÉK? (302) 1. Összatapsolja az agyagot.
2. Húzza föl. 3. Lenyomja. 4. Lyukasztja. 5., 6., 7. Csűbe húzza. 8.
Fogja a szájat. 9. Húzza föl megest. 10., 11. Szájjat csücsörít. 12.
Fakéssel kerekíti. 13. 14. Hasat csinál. 15. Csinálja ismég, a szája
szélit. 16. Fenekszegélyt kerít neki. 17. Feneket bévül takarítja
kézzel. 18. Most csinálja készre a szájat körömmel meg csipővel
(bőrdarabka). 19. Levágja a padról dróttal. 20. Leveszi készen. (302)]

[Illustration: 1. AGYAGTAPOSÁS. AGYAGVERŐSZÉK A BUTYÓKÁVAL. 2.
AGYAGTERITÉS. 3. AGYAGRÖGÖZÉS. 4. A FAZEKAS KORONG. 5. ÉGETŐ KEMENCE.
(306)]

Itthon a fődet béhányjuk verembe, oda né, az ágy mellé. Kis-kapával
összevagdaljuk, béáztatjuk. Mikor beázik, beverjük a tőkén, butyókával;
aztán szelővel leszeljük. Így lesz a forgács. Az a’, lucskos mesterség
e’! Lám a forgácsot megest csak áztatjuk, majd letakarjuk zsákkal s
megtapodjuk háromszor. Most gyűn a padra. Itt begyurjuk háromszor. Aztán
szabjuk, amennyi köll belőle egy fazakhoz.

Mán itt a markomban!… Verem belőle a szelet kifele, a tenyeremben, –
most csapom a korongra!… Ehun e! Most csücsörítem… most húzom csőbe…
vájom a fakéssel, hogy szélesedjék… mind csak szélesítem… Megvan!… Húzok
néki egy degyeget az újjommal, hogy így kerüljék elé a szájja… Most
fakéssel húzom föl utána újból… csinálunk néki hasát… Most fenékszeget
vetünk néki… gömbölyítjük a hast szaporán… Eztán kifogjuk csípni a
csípőbőrrel… közbe lehetne az embernek pipálni is, de az agyagtól
elnehezedik a pipa… Aztán simítunk… Így… Már most csak megjegyezzük… az
újjambögyivel öt karikát a nyakára, egyet a hasára… Lám!… Már most csak
levágjuk a korongról a dróttal… Avval osztán kész van a csupor.

És gyöngéden, mintha pihés fecskefiókát emelne ki fészkéből, serény
újjai közt emelte át az asztalra a még puha edényt (302).

– Tovább is van még, úrfi lelkem. Hacsak ennyi vón’! E’ majd aztán, ha
szikkad, kap fület. Egyet, mer’ csupor, kettőt, ha rátó (amiben a mezőre
hordják az ételt) lenne. Aztán még kicsit ha beszikkad, fehér főddel
beöntjük. Fődet, a fehéret, Révről hozzák. Abból készül a lugmelegítő,
abból a vízmerő fehér kanta is. A csuprot csak kűlül öntjük bé fehér
főddel, bévül csak a szájjánál. Aztán, ha egyszer kiszárad, bérakjuk a
csűrben, kemencébe, péntek reggel. Ha megégett, más reggel kiszedjük.
Mert a kemencében kétfelül ég a tűz, kilenc-tíz óra formáig, akkor utóbb
béfojtjuk és hülni hagyjuk. Úgy! Reggel szedjük ki, szombat reggel.
Akkor sorba rakjuk s bévül, egyszer, megöntjük sárga mázzal.

[Illustration: RÉGI KALOTASZEGI EDÉNYEK. (SÁRVÁSÁR, NYÁRSZÓ.) (307)]

[Illustration: B.-HUNYADI ÚJ EDÉNY. (309)]

[Illustration: KANCSÓK A MULT SZÁZAD KÖZEPÉRŐL. (NYÁRSZÓ.) (308)]

[Illustration: SZUCSÁK FALUBÓL.]

[Illustration: MÉRA FALUBÓL.]

A sárga mázat? Az a sárga gelét. Nagy-Bányáról hozzák, az asszony
vesződik véle a sörményen, amíg liszt lesz belőle. Ha a sárga egyszer
megvan bévül, a szájjat zöld mázzal kenjük.

A zöld máz? Hát úrfi lelkem, az úgy van, hogy megveszünk egy-egy
mihaszna rézüstöt a cigány kolompártól, megégetjük, megtörjük,
megszitáljuk és az is az asszony dolga a sörményen. Mán most gelét, egy
kicsi szitált porond s a vizes rézliszt, összekeverem, az a zöld máz.
Mint az eperfa levele!

Hogy a sörmény?! Az drága kő. Afajta hosszú fekete darócos oláh hozza
Páncsicsóról (értsd: Páncélcsehiből, Szolnok-Dobokából). Minden
esztendőben két-három versben felvágjuk a küvet rovátosan a kővágóval,
szép sorjába, egy irányba.

No, de a csupor! Még egy csöpp munka esik véle is! Az, hogy mikor a
szájja már zöld, megcsíkozzuk a hasát is, végig zölddel, húzunk közibe
egy-egy feketét is, fekete borostyánliszttel: újra bétesszük kemencébe,
– vasárnapra parádéban a csupor! Mer’ mán kész. Cifra, úgy-e, úrfi? Az
urak munkája nem ilyen ceremóniás? Hej, csak könnyű annak, akinek két
bőr van a kezén!

– Micsoda két bőr?

– Hát a keztyű… Az én dógom a csupor. Van olyan is, akit megírunk. Azt
béöntjük vörös föstékkel, mihelyt kiszárad; a leány írja rá a barkaságot
fehér főddel, a szalúból. Aztán kiégetjük zsengélve, aztán béöntjük
fehér gelétmázzal (aranysalak), visszatesszük kemencébe ütet újra, égni,
két napra s kész. Mehet vásárra. Mi csak itt járunk hetipiacra, meg
olykor Feketehalomra. Egy nap, ha jól megpöködöm a markom, elkészül vagy
ötven darab; abból eltörik a kemencében, vagy romlik husz is. Gelétre,
bikkfára, mer csak annak a szene (parázs) igazán jó, a’ nem ád sok
hamut, mind köll a pénz, – de hát egy pöngőt mégis csak megkeresünk így
naponta. Abból rámhúztak jövödelemadót hat pengőt, taksadíjjat iparjogba
két pengőt. Fizetek. Nem jó szívvel, de meg köll fizetni. Ami marad,
abból élünk. Csakis ebbül! Ebbül bizony, mert nékünk künlévő nincs
semmi. Más, vet-arat, abból jut nékünk is picula csuporér’!

Szeretik, amit a jányom ír! Tud ő szarkalábast, kis babósat, nagy
babósat, csillagosat, koszorúsat, tulipántost, búzafűst, eresztett
sinyórost, szőlőfürtöst, minden csudát. (303, 305, 309) Ami a szalúból
telik. Hanem egyre megy a’! Azér’ a gelét kilója mégis csak harminc
krajcár marad, a porcellánfődet se adja Csoma, a bótos, tizenötön alul.
Nekünk meg csak az az egy pengő, akihez négyen vagyunk szájjal.

Így beszélt Topó, de azért mosolygott hozzá hamiskásan. És mosolygott a
leánya is. Az asszony is, mintha dúdolt volna, mialatt a padlás
folyógerendájába horgolt sörménybotját forgatta. Talán éppen azt az
ezeresztendős verset dalolta, amit Szent-Gellért püspök hallott a
kézimalmot forgató leányzó szájából? Mert nem igaz, nem mulik az idő!
Itt száz év előtt is így volt és így lesz, ha egy kicsit vigyázunk
Topóékra. A magunk, a magyarságunk érdekében.

[Illustration: B.-HUNYADI VŐFÉLY KULACS. (311) (Zöld máz.)]

[Illustration: B.-HUNYADI TOJÁSTARTÓ. (310) (Zöld máz.) (_Tizszeres
kissebbítés._)]

– Hát télen?

– Télen? Agyagot inkább őszszel hozunk, két-három szekérrel. Télbe nem
esik jól ez a mesterség, itt lucskolódni. Télen? Megyek az udvarba,
vágok fát, vakarom a bihalyt, béjövök, eszek, ha ád az asszony,
palacsintát, rétest. Ha az nincs, hagymát. Sokszor meg, ha jól
megpirongat az asszony, nem eszek semmit, hanem iszok e’ kis pálinkát s
haladok el. Hébe-hóba dógozunk. Meg a kitekintőn nézem a menyecskéket
is, mikor jőnek a kútra.

Rászólt a felesége:

– Elhallgat kigyelmed!… Hogy a jánya előtt nem sül ki a szeme az ilyen
embernek!

Ezt tanultuk Nagy János Topónál s így magyarázta a mesterségit ő. Már
most hozzátehetjük – s ez munkatársunk, a jeles szakértő _Gróo_ István
vélekedése is a következők folyamán, – hogy bizony az az agyagművesség,
ami ma is éldegél Kalotaszegen, úgy teknika, mint diszítő művészet
dolgában bizony elsatnyult; kevesen foglalkoznak vele, mindössze nehány
Topó fajta fazekas mester készít olcsó piaci edényt. A piacra szánt
holmit pedig a népes készíti azzal a gonddal, azzal a szeretettel,
amivel a maga holmiját. A korongozott edények diszítése szegényes,
egyoldalú, színtelen, csak fehérrel cifra a barnás edényen s ritka a
barnával diszített fehér edény. De van azért még szép munka is
Kalotaszegen: a csempék; ezeket régi jó mustrák után nyomják ma is.

A fazekas mesterség maga a legérdekesebb falusi mesterségek közül való
(306).

A bányából hazahordott agyagot a fazekas elteríti az udvaron, jó sokat
egyszerre, mert porhanyóbb lesz az agyag, ha soká áll; javítja a fagy
is. Amikor arra kerül a sor, hogy munkába vegyék, gondosan
megtisztogatják csigától, kövecskétől; különösen a csigahéj és a
mészkődarabkák veszedelmei a fazekasnak. Az ilyen észre nem vett, benne
maradt darabok oltott mésszé égnek ki a kemencében, az ujonnan készült
edényt ugyan nem bántják azonnal, a munka épnek látszik, – de a legelső
nedvesebb napon megszívják magukat vízzel s kipattantják az edény
oldalát. Ahonnan pedig lepattan az engobe réteg és a máz, ott átszivárog
a víz is. Olyan helyt, ahol sok ilyen meszes edény áll egy rakáson,
egy-egy borusabb napon állandó a percegés. Ezért ül neki a fazekas a
nyers agyagnak és két kézre fogva görbe kését, vékony szeleteket vág az
agyagból, hogy megtisztítsa. Erre való szerszámja a szelő. Következik az
agyag meggyúrása. A kövecskétől, csigától, ágacskától megtisztított
agyag felkerül a verőszékre (butyókával verik fel), de hogy formálhatóbb
legyen, előbb jól meg kell gyúrni. A bánffy-hunyadi fazekas lábbal
tapodja az agyagot; a rakásnak, amit a földre terít, előbb a szélét
tapossa, úgy halad beljebb, a rakás közepe felé; azután asztalon gyúrja
tovább, úgy, mint a tésztát. Neki feszíti tenyerét, öklét s lapos
lepénynyé túrja szerte az agyagot, majd összehengeríti s addig sodorja,
amíg hosszúra nem nyúlik, akár a fonatos kalács tésztája; akkor aztán
összehajtja kétrét vagy négyrét s újra kezdi a sodrást. Amikor már jó
egyenletes az agyag, aszerint, hogy mekkora edényt akar készíteni,
kiméri, kiporciózza az egészet, csak úgy szemmérték után, de elég
pontosan. Mert ha egyszer beléfog, jóideig ugyanazt az edény fajtát
csinálja; ha váltogatná, nem menne a munka oly szaporán.

[Illustration: «GYŐRI KANCSÓK» DISZÍTÉSE, M.-BIKALRÓL. (König György
gyüjteményében.) (312)]

[Illustration: KANCSÓDÍSZÍTÉSEK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL. (Magyarókereke,
B.-Hunyad, Zsobok.) (313)]

[Illustration: RÉGI EDÉNYEK KALOTASZEGRŐL. (XVII. tb. a.)]

[Illustration: RÉGI EDÉNYEK KALOTASZEGRŐL. (XVII. tb.)]

[Illustration: «GYŐRI KANCSÓ» DÍSZÍTÉSE. (GYARMATHY ZSIGMONDNÉ
GYŰJTEMÉNYÉBŐL, B.-HUNYADRÓL); «GYŐRI KANCSÓ» DÍSZÍTÉSE,
MAGYARÓKEREKÉRŐL. (314)]

[Illustration: TÁNYÉROK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL (B.-HUNYAD.) (315)]

[Illustration: KANCSÓDÍSZÍTÉSEK (M.-BIKAL, ZSOBOK) A MULT SZÁZAD
KÖZEPÉRŐL. (316)]

Koronghoz ül, bal lábát, amire támaszkodik s mely a tartást adja,
felteszi az arra való lécre (a lábítóra) és jobb lábával hajtani kezdi a
korongot; innen nyul az agyag után, azt még egyszer szerte szaggatja s
jól összetapsolja, mielőtt a korongra tenné.

[Illustration: MAGYARÓKEREKEI KANCSÓK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL. (317)]

Nagyon ügyes, gyakorlott embernek kell lennie a korongosnak és sok időbe
telik, míg belétanul ebbe a mesterségbe. Mert vannak nehéz fogásai, hogy
jól és gyorsan menjen a munka. (302) Első törekvése, hogy az agyagtömeg
pontosan a korong közepére, a tengely vonalába jusson; ügyes kézzel
csapja kellő helyére s azután két tenyerével befogva az agyagot, szinte
ránehezkedik az agyagra (2–3), a korongot meg, közben, erősen hajtja.
Érzi a forgáson, mikor válik keze alatt az agyag olyan meredek kis
dombbá, mely aztán egészen centrális helyzetű. Azután belémélyeszti jobb
hüvelykujját erősebben a balt kevésbé és lyukasztja (4.). Ezt a lyukat
tágítva öblösíti, nyújtja felfelé a falát, «_csűbehúzza_», lassan
vigyázva, hogy az edény fala egyenletesen vékonyodjék. (5., 6., 7.) Igen
kell vigyázni a sebesen pergő, lágy jószágra, hogy szerte ne fusson. A
szájnál mindig valamivel vastagabbra fogja az agyagot (8.), mert ott
szakad ki legkönnyebben; többi részét bátrabban húzza föl (9.). A munka
további menete azután ez: szájat csücsörít (10–11.), fakéssel kerekíti
(12.), hasat csinál (13–14.), csinálja ismét a szája szélit (15.),
fenékszeget kerít neki (16.), fenekét bévül takarítja, olyan
háromszegletű, de nem hegyes fakéssel, aminek közepébe hüvelykujját
dugja a lyukba s úgy forgatja (17.), végkép megadja a szája formáját
körömmel, vagy egy bőrdarabkával, amelynek csípő a neve (19.). Ha azután
a munka eddig sikerült, ha nem «srófos», ha elegendő erős a feneke,
levágja a korongról vékony zsineggel vagy dróttal, ráállítja a
zsendelylapátra és szikkadni teszi, csak úgy fületlenül. Csak amikor
megszikkad valamennyire, akkor veszi le és körömmel bevagdalván,
megvizezvén azt a helyet, ahová a fület illeszteni kivánja, a fület
tapasztja hozzá. Amikor a nyers edény elég száraz, következik a leöntés
(focskolás, engobálás). Finom agyagréteggel, festett iszappal öntik le a
szikkadt agyagot s ez a színes iszapréteg ád színt és simaságot az
edénynek. Bánffy-Hunyadon a leöntés agyagjának festőanyaga a barnakő
(manganhiperoxid) s az ilyennel leöntött edény, ha sikerül az égetés,
szép fényes barnásfekete lesz. A fehér agyag engobe is divatos náluk. A
fekete edényt fehérrel cifrázzák, a fehéret feketével. Manapság egyetlen
diszítő szerszámjuk a festékcsurrantótülök (304.), a gurgulyának egy
fajtája, a «szalu». Ökörszarvnak a vége ez, amelynek csúcsát kifurják és
lúdtollából vágott csapot illesztenek beléje. Ha fekete edényt akarnak
cifrázni, a tülökbe fehér festéket (agyagot) öntenek s ezt csurgatják
belőle, úgy, hogy mindenféle mustra keletkezzék. Ha meg fehér edényt
díszítenek, fekete barnaköves festék kerül a tülökbe. Sebesen jár a
cifrázó keze, mert a tülökből folyton csöpög a festék s nincs idő
«irásközben» a tétovázásra. A cifrázás kis kerek pettyeit is a tülökből
cseppentik; a nagyobb pettyeket pedig úgy csinálja a fazekas, hogy egy
ujját a festékbe mártja s úgy cseppent az edényre, helyes kerek petty
marad az ujja nyomán. Ecsettel már alig cifráznak Bánffy-Hunyadon; a
kaparás, vágás (sgrafitto) pedig soha nem is volt divatban. A cifrázott
edény ismét szárad s pihen egy ideig, csak a teljesen száraz munkát
rakják a kemencébe, hogy először is kizsengéljék.

[Illustration: MÁKÓ FALUBÓL.]

A bánffy-hunyadiak tapasztott kemencéje nyilt katlankemence. Kerek,
felül nyilt, fala domborodik, felfelé szükül s fölül, a pereme, kissé
kihajló. Legalul, egymással általellenbe, két nyilás szolgál a
tüzelésre. (306)

A zsengéléshez nem szükséges olyan vigyázva rakni be a munkát, mint a
második égetéshez, nem kell attól félni, hogy az edényeket
összetapasztja a megolvadó máz. De azért gondosan rakja a fazekas,
kisebb edényt a nagyobba, hogy mennél több férjen a kemencébe, mert
költséges a tüzelés. Az első, a szárító tűz lassú, majd szítják addig,
amíg elég keményre ég az agyag. Az égetés idejét a kemence nagyságához
szabják. A jól kiégett mázatlan cserépnek olyannak kell lennie, hogy a
hegyes kés ne igen fogja.

Végin jön, de nem utolsó dolog, az edény megmázolása és a máz kiégetése.
A fazekasmáz egyszerű ólommáz. Főalkotórésze az ólomgelét; ehez vesznek
körülbelül félannyi súlyú kvarczot (kavicsot, békasót), igen kevés
borokalcitot és kaolint. Mindezt, hogy egyenletes legyen, gondosan,
lassan megőrlik kézimalmon, őrlés közben vízzel föleresztve s ha a
lecsurgó máz nem elég finom, ha még szemcséit érezni az ujjak közt, át
«örményezik» még egyszer. Ez hosszú, időemésztő, fáradságos munka s a
fazekasok legfőbb vágya, hogy valami tökéletesebb őrlőszerszámot
szerezhessenek be. Vastagon megmázolva kerül az edény másodszor a
kemencébe. Most már igen vigyázva rakják, nehogy összetapadjanak, amikor
a tűzben megolvad a máz. Amikor megtelik a kemence, tetejét megrakják
cserépdarabokkal, mert azok áteresztik ugyan a levegőt, de a meleget
valamennyire mégis megmarasztják. Az égetéshez is érteni kell. Némely
kemence oldalán kis üveges kukucsáló lyuk van, azon ügyeli a mester,
megolvadt-e eléggé a tűzben a máz s eszerint igazítja a tüzet. Csak
jóval a tűz elalvása után, a kissé már kihült kemencéből szedik azután
ki az edényt.

[Illustration: MAGYARÓKEREKE FALUBÓL.]

[Illustration: KALOTASZEGI KEMENCE. (318)]

A bánffy-hunyadi korongolt edények (309) ornamentikája, mint már
említettük, nem gazdag, kevés motivummal írják. Diszítő formáik nagyobb
része geometrikus. A legékesebb tálat, például, középen egyetlen tőből
kinövő három nagy kelyhes tulipán, néhány kisebb inda és virág diszíti
(_a._). A nagy kelyhek szélét pettyek veszik körül s az indákat
tüskeforma, szaluval csöppentett diszítés borítja. Ennek egyszerűsített
változata az, amelynek közepét egyetlen virág foglalja el (mintha
letépték volna) s a csonkaságért kárpótol a félköríves, kunkorodó
vonallal töltött gyűrűs fríz, mely a tálon körülfut (_b._). Csinálnak
Bánffy-Hunyadon olyan tálat is, amelyeknek közepét fenyügaly- (csetenye)
forma diszítés tölti ki, vagy úgy, hogy egymás mellett (_c._) állanak a
galyak, vagy egy középpontból ágaznak négyfelé (_d._). Az ilyen
csetenyés diszítést úgyszólván megteremti maga a szalu; varrásban,
faragásban nem is fordul elő ilyen motivum. Így teremnek a tálon
körülfutó körök és hullámos vonalak is, – csak oda kell tartani a
csurgatót a korongon pergő edényre s ha ügyel a fazekas, a folyton ömlő
kis tülök nyomán szabályos vonal keletkezik. A kört s a hullámvonalat
szeretik; akad azonban egyenes vonalakból szerkesztett sakktáblaszerű
diszítés is (_e._), amelyen minden második mezőt kipontoznak; van olyan,
amelyen egy nagy csigavonal alkotja a diszítés magvát, ebből küllők
erednek, közben nagyobb és kisebb pontokkal (_f._). A tányér peremén,
mint a legtöbbön, itt is hullámvonal fut végig. Arra is van példa, hogy
a tál közepére meghajlított vesszőt rajzolnak (_g._) s erre bogyókat;
olykor a tányér egész fenekét egyetlen sűrűen sodrott csigás vonal
foglalja el. A födőket is egészen úgy diszítik, mint a tálakat.

[Illustration: LUKÁCS MÁRTON FARAGÓ KÁLYHA CSEMPÉJE, B.-HUNYADON. (319)
]

A fazekak diszítésében is találunk egynehány típust. Kedves cifrájuk,
például, a félkörives fríz; a félköröket pettyek, megkunkorodó vonalak
(_h._) és fenyügalyforma figurák élénkítik; megvastagított,
hullámvonalas indával is szívesen díszítik a fazekat (i. j.). Azokat a
sajátságos alakú, ételhordásra készült fazekakat («rátó»), amelyeknek
fogantyúját a perem diametrális pontjairól áthajló íves abroncsféle
képezi, rendesen függőleges osztású ornamentika díszíti; mintha dongákra
szelnék a felületet a pontsorok s az így kapott mezőkbe illeszkedik a
fenyügalyacska, vagy valami színes virág (k. l.). Eredeti kalotaszegi
fazekasmunka a vőfélykulacs és a tojástartó. (310–11). A vőfélykulacsot
hat egymásra helyezett kis kulacs, illetve hordócska képezi, amelyek
azonban közlekednek egymással; ugy van készítve, hogy szíjra akasztva
hordhassák. Testvére ennek elmésség és újság dolgában, a fantasztikus
koronának épített tojástartó; alsó része széles abroncs, ezen áll két
egymást derékszögben metsző ív, úgy az alsó tartó rész, mint az ívek,
meg vannak rakva kisebb csészékkel és madáralakokkal. Mindkettőt zöld
máz borítja, írott cifrázás nincs rajtuk.

A kalotaszegi fogasok és tálasok legfőbb, legbecsesebbnek tartott
ékessége azonban nem a kalotaszegi edény, hanem azok a régibb színes,
ónzománcos edények, amelyeket ők győri kancsóknak, győri edénynek
hivnak; kivitelük csinosabb, színesebbek, rajzosabbak, hogyne kedvelnék!
E győri kancsók a kereskedelem révén jutottak Kalotaszegre s nem
lehetetlen, hogy az első példányok éppen győri műhelyekből kerültek a
vásárokra, bár az sem lehetetlen, hogy a régi gyerővásárhelyi műhelyek
is gyártottak ilyesmit s a győri elnevezés a gyerői elnevezésből
származik; a nép ma széltében azt tartja, hogy elsülyedt már az a bánya,
ahonnan e kancsók agyagját ásták. Annyi bizonyos, hogy hasonló holmival,
a mult század közepe táján, még telve volt az egész Felvidék és a
Dunántul. Legjobban megbecsülték Kalotaszegen s itt maradt belőlük
legtöbb. Annak a virágzó agyagiparnak a termékei ezek, amit a céhbeli,
ónzománchoz értő fazekasok míveltek az egész Felvidéken, kezdve
Pozsonytól egész Sárospatakig. Kevesebb került Kalotaszegre azokból az
erdélyi szász kancsókból, amelyek teknika és rajztudás dolgában felette
állván az előbbieknek, könnyen felismerhetők.

Az agyagipari tevékenység, mely a kalotaszegi házakat is ellátta parádés
cserépedénnyel, a XVIII. század elején már igen élénk; sokat nemesített
rajtok a Habánok bevándorlott törzsének tudása, de ornamentika dolgában
teljesen helyi jellegű, népies ízű maradt mindvégig. A XVIII. század
hetvenes és nyolcvanas éveire esik e fazekasság fénykora. Ornamentikája
dús, az egész edényt elborítja, de eredeti, nem érzik rajta túlságosan a
barokk hatás; a rajz gondos, elég finom, egyenletes, bár nem oly
tökéletes, mint az első habán fazekasok munkáján. A XIX. század elején
azonban – úgy látszik, a külföldi gyárak versenyének hatása alatt, amely
kiszorította fazekasaink munkáit az úri házakból, – erősen hanyatlik a
teknika, sőt az ornamentika is módosul, silányodik. Az ónzománc már nem
oly fehér, hanem fakó s likacsos; a rajzon látszik, hogy sebbel-lobbal
van odavetve, – de maguk az ornamentális formák népiesebbek,
eredetiebbek lesznek. Még a XVIII. század második felének
diszítményeiben sok a közösség a morva és cseh fazekasmunkák
ornamentikájával, de a következő században már megszakad ez a kötelék.
Látszik, hogy a céhbeli fazekas nem vándorol el messzire, hanem otthon
tanul, kevesebbet tud ugyan, de cifrája eredetibb lesz s inkább a népies
szűr és subahimzések felé húz. A mult század közepéig haldoklik nálunk
ez a teknika, végre is elpusztul, hogy helyet adjon az engobbal dolgozó
fazekasságnak. Innen datálódik agyagiparunk elparasztosodása. Azok a
képeink, amelyek ilyen Kalotaszegen talált győri kancsókról készültek,
módot nyújtanak, hogy az ónzománcos fazekasság fejlődésének fokait
megfigyeljük, már amennyiben ez a módosulás az ornamentikán is
meglátszik. Színes táblánkon (XVII. tb.) például, mellképpel díszített
szász kancsó van; a szász fazekas munkája a XVIII. század második
felében igen gondos, – ornamentikája nem népies, de a rokokó figurákat
ép úgy, mint a szenteket, elég jól rajzolja meg. Szász ember munkájának
látszik még ugyanezen a lapon két kancsó amelyek az arcképesnél
valamivel később készülhettek. A többi edény azon a lapon, magyarországi
készítés; háromnak kiterített rajza 1780 tájáról való és jó mutató
azokból a gonddal, szeretettel cifrázott edényekből, amelyek abban a
korban kapósak voltak; a felület beosztása elég szigorú mind a három
darabon, vízszintes ővek futnak körül a kancsó testén s ezek az
abroncsok, ha keskenyek, egészen geometrikusak, ha szélesebbek,
egyszersmind szabadabbak is; napraforgó rózsája, levélfüzér- vagy
hullámvonal alakú figurákat adnak. A kancsó hasán maradt legszélesebb
övbe jönnek a legjelentékenyebb díszítések. Színes lapunk e három
kiborításain a díszítéseket, edényből kinövő bokor, vagy egyes nagyobb
letépett virágok képezik, erősen körülhatárolt mezőben, – de van
szabadabb kitöltés is. Így egy Gyarmathy Zsigmondné gyűjteményéből való
kancsón (314), két ővben egymás fölött, tornyos házakat, jegenyéket s a
jegenyében óriás madarakat látunk. Divatos a kockás minta is a XVIII.
század vége felé (XVII. tb.). Ékesek a mesterségkancsók, olyanok amelyen
egy-egy mesterség szerszámai vannak megrajzolva. Legkedvesebb állatja ez
időben fazekasainknak a szarvas (313); a madár és a nyul később lesz
divatossá (317) s az a két kancsó, amelyeket ezek az állatok díszítenek,
már a hanyatlás korából, a XIX. század legelejéről való.

[Illustration: _a)_ _b)_ _c)_ KIS LŐRINC EZERMESTER KÁLYHACSEMPÉI,
KETESDEN. (319) (_A csempék körülbelül háromszoros kissebbitésben._)]

[Illustration: KÁLYHACSEMPE KIS-PETRIBŐL. (320)]

[Illustration: BÁLINT JÁNOS KÁLYHACSEMPÉJE, SZTÁNÁN. (321)]

[Illustration: KÁLYHACSEMPE BOGÁRTELKÉRŐL. (321)]

[Illustration: MAGYAR GYERŐ MONOSTOR. (322)]

[Illustration: M.-VALKÓ.]

[Illustration: MÁKÓ. (323) _Undi Mariska gyüjtése._]

[Illustration: INAKTELKE.]

[Illustration: M.-VALKÓ.]

[Illustration: MÁKÓ. (324)]

[Illustration: M.-VALKÓ.]

[Illustration: M.-VALKÓ.]

[Illustration: M.-GY.-MONOSTOR. (325) _Undi Mariska gyüjtése._]

[Illustration: M.-VALKÓ.]

A lassú hanyatlással az ornamentika módosulását követhetjük tányérjaink
rajzain (XVII. tb.). A két külön álló tányér 1800 tájáról való (315) s
egykorú velük a színes lap két tányérja. A színes lap másik két tányérja
1830 felé készülhetett s díszítésük már igen messze áll a József császár
korabeliektől. Apróbb, pávatollra emlékeztető szálak nőnek ki sűrűn a
szárból, a rózsa, vagy margitvirág újabb, apró leveles ágat hajt s a
nagy rózsából fakadó hajtások ágain kisebb virágok ülnek, egészen a mi
népies ornamentikánk felfogása szerint. Sűrű levéllel benőtt hullámos
menetű indák is divatosak, olyanok, amilyent szűcseink szoktak kivarrni;
a szines lap egy kancsóján meg épenséggel ki vannak rajzolva a nagy
rózsákban a himzett szálak vonalai. E korból, az ónzománcos fazekasság
haldoklásának korából való a színes lap négy kancsója. Szövegábráink
között, kiborításban, látható két M.-Bikalról és két Zsobokról való
kancsó; köztük legrégibb a sárgazománcos zsoboki (1810–20 tájáról),
(312. 316).

Bezzeg más a kalotaszegi agyagművesség gyöngyének, a kályhacsempéknek
diszítése! Annak a gazdagságnak, eredetiségnek, annak diszítő erőnek
láttára, igaz gyönyörűséget érezhetünk.

[Illustration: BÁCS FALUBÓL.]

A régi erdélyi kályhacsempékből a Kolozsvári Erdélyi Muzeumnak,
Budapesten az Iparművészeti Muzeumnak igen becses példányai vannak, de a
kalotaszegi kályhák, bár atyafiságban állanak vélük, sokkalta
becsesebbek számunkra, mint azok, mert motivumaik eredetében
magyarabbak. A XVII. és a XVIII. századbeli városi kályhásmesterek
munkáján, minden magyarságuk mellett, érezzük a renaissance és a barokk
hatást, hol gyengébben, hol erősebben, – a kalotaszegi csempék diszítése
tiszta, zavartalan megnyilatkozása a népies felfogásnak és
képzeleterőnek. E csempék régiek, vagy legalább is régi, egy-két száz
éves minták utánzatai. A régi minták utánzása sohsem történt s nem
történik némi módosítás nélkül. A lágy hársfa, amibe a csempék
cifrájának viszáját faragják, megengedi könnyen a változtatást s a
faragó ember, ha egyebet nem változtat nagyapái mintáin, hát megtoldja a
saját esztendeje számával; bizonyos, hogy az idők folyamán másolás
közben történt apróbb változtatás magán a diszítésen is. A régi városi,
céhbéli kályhások munkája befolyással volt a kalotaszegi fazekasokra is,
mint ahogy viszont a céhbeli mesterek népiesen magyaros felfogása
érvényesült a renaissance és a barokk-stilus korában. Ami idegen
stilusbéli elemet átvett a XVII. és következő századok folyamán a
kalotaszegi kályhadíszítés, azt a minták utánzói, vagy mondjuk inkább
szaporítói s megújítói szépen kiküszöbölték onnan, úgy, hogy most alig
ismerünk rajtuk idegen stilus hatásának nyomaira. Felötlőbb az, hogy
idegen teknika díszítő elemeit keverték a cifrázásba; legtermészetesebb,
hogy olyan vésett, geometrikus tagolású rózsákra is akadunk, amilyent az
utcaajtó félfáira is vésnek, mert hisz a kályhacsempe mustráját is
vésik; sok a régi varrottasi motivum is. Akad, itt-ott, egy-egy kellően
meg nem értett renaissance elem is, például kagylóforma (amely apránkint
szekfűvé vált), olyan oszloppár szélről mely a barokkban ívet tartott,
már egész népies elváltoztatással. Legszokásosabb díszítés az egy tőből
eredő hatalmas bokor, amelynek lombjai s virágai, több-kevesebb
szabadsággal, olykor egész szigorú tengelyes szimmetriával töltik be a
csempe hosszúkás négyszögű mezejét. Hogy ez az ideális lombozat mennyire
változó, mennyire különböző művészi jelleg dolgában, azt a rajzokból is
látni, pedig ezek nem mutatják a domborodást. Egyiken, amit
gyerőmonostori Debreczeni János gondolt ki s Undi Mariska fedezett föl,
laza, vékony indák nőnek ki egy edényből s a gyöngéd, hajladozó ágak
rózsái, tulipánjai, gyöngyvirágjai is könnyűek, oly finomak (322/2),
hogy még aki nem hivatásos ornamentikus is, át kell, hogy érezze ennek
az ideális virágzatnak az üdeségét. Másutt (319 _c._) egy jókora kosár
az ornamentális szerkezet súlypontja s ebből nőnek ki a laza virágos és
leveles ágak, amelyek között csak egy, a középső virág (a régi erdélyi
himzésekről ismerős) erőteljesebb s ez végzi be, fölfelé a kompoziciót.
Páros tömegelosztást, mondhatni két súlypontot látunk a 323. ábra 3.
rajzán, melyen a befoglaló idom elliptikus, a díszítés töve szívforma s
ebből ered a két nagy rózsa. Néhol az edény, amelyből a bokor kinő,
aránytalanul kicsiny, mint egy Mákóról való csempén (324/2) pedig a
belőle eredő hatalmas kehely, mely uralkodik az egész mezőben s mintegy
második tövét képezi a többi kinövő ágnak és virágnak, igen súlyos. Hogy
elvész alatta a két kis madár! Ez a díszítés különben, különös,
szokatlan felépítésének ellenére vagy talán épp ezért, egyike a
legbájosabbaknak. Éppenséggel nem organikus egy Magyar Valkóról való
kályhacsempe ornamentikája (324/3): tövét hatalmas virágkehely képezné,
de a kehely kicsiny edényt fog körül s ebből erednek a keresztforma
merev szárak, amelyek igen régi, XVII. századi szabású virágokat
hordanak; úgy látszik, ez esetben két különböző csempedíszítésnek nem
sikerült összeházasításával van dolgunk. Azok közül, amelyeknek
elosztása hossztengelyes, említsünk meg még kettőt; az egyiknek (323/1)
középső virágja a XVI. század legelejének díszítményeivel rokon, a
másiknak (325/3) egész felépítése, sőt motivumai is a gótikára
emlékeztetnek. Mindkettő Magyar-Valkóról való. Történeti nevezetességű
az a csempe, amelyet ugyancsak Undi Mariska talált és rajzolt le
Gyerőmonostoron (321/1); mintáját Debreczeni Pál, Debreczeni Pál, a
«Kiovi csata» szerzőjének, Debreczeni Mártonnak testvére gondolta ki.
Érdekes benne, mint ölt a kehely, melyből a bokor ered, virágformát.
Centrálisan arányos minta, tehát olyan, amelyik alulról s felülről
egyaránt nézhető, kevés van Kalotaszegen. Egyet mutatunk be ilyent.
(324/1) ugyancsak egy igen régi formájút; rajza a XVI. század elejéről
eredhet, abból a korból, amikor Erdélyben a haldokló gótika
ornamentikája keveredni kezd a magyar népies elemekkel, aminthogy ez a
dályai templom festett menyezetén és az őralljaboldogfalvi templom
ablakbélletein is látszik.

[Illustration: KENDERÁZTATÓK. (326)]

[Illustration: KENDERTÖRÉS. (327)]

[Illustration: KENDERTÖRŐ (NYÁRSZÓ). (328)]

[Illustration: KENDERTILÓ (KETESD). (331)]

[Illustration: TILOLÁS. (329)]

[Illustration: TILOLÁS. (330)]

[Illustration: TILOLÓ ASSZONYOK, KÖRÖSFŐN. (332)]

A férfiember dolgával s a közösen végzett munkával foglalkoztunk eddig,
– szóljunk most arról, ami javarészt a fehérnép munkája, amit a nők
végeznek. (326–351.)

Szabó Pali Püspök felesége, Léti Annus asszony oktatott bennünket
Magyar-Bikalon, mint készül az a pompás vászon, a kalotaszegi híres
fodorvászon, amire «írás-után» varr a fehérnép. Beszélt Annus asszony
szaporán s eközben még szaporábban kapkodta egyik «fűkender»-t a másik
után a «hehelő»-re.

… Hogy van-e munkánk véle? Elhiszem! Kilencvenkilenc munkája vagyon a
kendernek, drágám!

– Épen kilencvenkilenc?

Jórészt. Mert mán a főd is! Válogatni kell azt. Csak az a helyes néki,
aki torha, jó puha, meg egyenes, az az ügyes kenderes főd. Azt oszt’
télbe marhaganéval jó vastagon megganézzák az emberek, márciusba
megugarolják, májusba keverik újból, megszántják mag alá, elvetik s
beléboronálják. Mer’ minden rendes háznak szokott lenni kenderes fődje,
olyan egy vékárul vetett, de soknak csak félvékás. Hogy mennyi terem?
Egy vékáról megterem négy kalangya, egy kalangya pedig huszonnyolc fű.
Hogy mennyi vászon telik belőle? Telik vastag is, meg vékony is, vagy
száz sing; egy sing négy fertály, éppeg négy arasz, mert mi csak úgy
mérjük. A vastag vászon? A’ négy nyüstös, a vékony csak kettő.

[Illustration: TILOLÁS. (334)]

[Illustration: TILOLÁS. (333)]

[Illustration: TILOLÁS. (335)]

[Illustration: «FŰ» ÖSSZEFOGÁS. (336)]

[Illustration: HEHEL (KETESD). (338)]

[Illustration: ECSELÉS. (337)]

[Illustration: HEHELÉS. (339)]

[Illustration: ECSELÉS. (337)]

[Illustration: FONÁS A GUZSALYRÓL FONÓKERÉKRE. (344)]

[Illustration: MOTOLLÁLÁS. (346)]

[Illustration: FONÁS GUZSALYON. (342)]

[Illustration: HEHELŐ ASSZONY, EGY «FŰ» KENDERREL, M.-BIKALON. (340)]

[Illustration: KENDERTÉPÉS, KÖRÖSFŐN. (341)]

[Illustration: FONÓKERÉK S GUZSALY (M.-BIKAL). (345)]

[Illustration: GUZSALYFONÁS ORSÓVAL, KÖRÖSFŐN. (343)]

Jó. A mag hát künn van, a fődbe. Ha esőt ád a jó Atya, akkor lesz szép a
kender. Nem gyomlálunk. A mag tizenhárom hétig ül a fődben. Aratástájt
lesz csak véle dógunk: akkor nyűjjük ki a virágost, rá három hétre
(szeptember) meg, nyűjjük a magoskendert. E mán asszonymunka, ebbe az
ember nem elegyedik. A nyűvés? Három markot nyüvünk egy fűbe, békötjük s
odaállogatjuk csomóba, – ott «megüvödik» s negyednapra kiterítjük, ott a
fődjin. Ott is marad, amíg megszárad. Akkor szekérre teszik s hazahozzák
az emberek; itthon a csürbe leteszik s elcsépelik. A magot is még az
emberek szórják föl. Az asszonyok újból felkötözik, tizennégy fűbe
egy-egy csomót s kirakjuk üket az ereszhéjjára, telelni. Tavaszszal,
Szent György nap után, elvisszük a tóba, eláztatjuk. Ha tó nincs, – mer’
nékünk sincs, – ahol vizet kapunk, oda, a réten a göbölydékekbe, ahol a
hóvíz megmaradt. Kövekkel lenyomjuk. Ázik vagy két hétig. Aztán
kivetjük, szétterítjük s megszárad. Itthon elcsapjuk, tillóval. Elcsapás
után megheheljük; először levevődik róla a jobbik szösz, a tövi szösz
(abból kerül az osztovátára a nyújtó-szál), aztán a hegyi szösz, ami a
behelen megmarad (abból adják a beverő szálat), – ehun e’, ami a karomon
marad föltekerve, e’ pedig a fűkender. Eztán letesszük a pincébe, hogy
pihenjen. Amint és az eső, akkor ecseljük, – tövirül jön a pátyaszösz,
fejirül az ecselszösz. Hogy miért akkor, amikor és az eső? Mer’ akkor
nem kopik úgy, nem fullasztja a szegény asszonyt annyira.

[Illustration: CSÜLLÉS A VETŐKARÓRÓL. (348)]

[Illustration: VETŐKARÓ. (347)]

[Illustration: TEKERÉS. (350)]

[Illustration: VARRÁS. (351)]

[Illustration: AZ ESZTOVÁTA MELLETT. (351) (B.-HUNYAD).]

Hogy aztán? Van még véle munka, van, aranyom úrfi, elég. Fűkendert, hét
fűt, feltépünk egy guzsalyra, aztán azt fonjuk «nyújtani» orsóval, vagy
guzsalyról a kerekre (a rokkára), ha akinek a keze fárad. Így készül a
vékony fonál. Annak a sárga fodorvászonnak, akit úgy szeret az úrfi,
annak, édes, ilyen vékony fonál a nyújtószála is, meg a verőszála is. A
fonalat aztán felmatoláljuk az orsóról a matolára. Mikor tíz pászma egy
darab (negyven «íge» egy pászma; egy íge négy szál), levesszük a
matolláról s vetjük rá a többit.

Mikor minden asszony elvégzi, lesz a szapulás. Ki milyen ügyes
gazdasszony, de mán Szent Pál nap után nem soká hagyhatjuk. A szapulóba
kereken, jó lucskosan, belérázzuk, husz-harmincat, egy szapulóba, –
béterítjük lepedővel, a «hammassal», ráteszünk két véka rostált
cserfahamut s egy nap mind szapuljuk, főzzük, öntjük, mellőle egy
asszony sehá nem mehet. Tüzesített kővel forraljuk éjfélig is.
Megforgatjuk, ha fótos, úgy pállózzuk (párában melegítés) újra, hajnalig
is. Egy nap s éjjel asszonynak nyugodalma nincsen, hogy fekete ne
maradjon. Régente, még reggel egyszer kirázták s kezdték újból. No!…
Mikor fehér, kimossuk tiszta hideg vízben a kútnál; itt, Bikalon, ki van
erre nevezve a Fűzkut, ott mossuk, – kicsavarjuk, kirángatjuk, spárgára,
itthon az udvaron, kiteregetjük. Megszárad, mikor milyen idő van, két
nap alatt is, három nap alatt is, akkor kirángatjuk. Szegény asszony!
csoda, hogy meg van a lelke!… Feltesszük a tekerőre s a tekerőről
gombolyégba szedjük, osztég a nyújtót megvetjük a vetőkaróra s
leszedjük, – most kerül az esztovátára…

Így a munka a szöszszel is, akiből a verőszál lesz. De a szöszt nem
lehet kerekkel fonni, csak orsóval.

Hogy mitől lesz fodros a vászon, amikor lekerül az esztovátáról?… Az
asszony munkájától, csak. A mi verejtékünktől, úrfi aranyom! Belényomjuk
a vásznat egy csöbör vízbe s verjük a kis székhez, szaporán, sokáig. Ha
jó súlyosan fontuk az orsóval, girengyezik (göröngyösödik), megfodrodik,
– a’ lesz a fodorvászon. Mert, hej, szép is a’! Koporsómban is jobban
pihenek meg, elhiszem, ha a’ lesz párna a fejem alatt…

Erre a szépséges fodorvászonra került hajdan – kerül még ma is, de már
ritkábban, – a varrás, az írás után való varrás. Mert ez a szép, ez a
művészi, nem pedig az az emésztő tucatmunka, ami «kalotaszegi varrottas»
néven kerül ma piacra s ami kenyérkeresetnek kenyérkereset, de a
művészetnek semmi köze hozzá.

[Illustration: EGERES FALUBÓL.]

[Illustration: IRÁS. (352)]

[Illustration: IRÁS. (353)]

[Illustration: IRÁS. (354)]

[Illustration: IRÁS. (355)]

[Illustration: IRÁS. (356)]

[Illustration: IRÁS. (357)]

[Illustration: IRÁS. (358)]

[Illustration: IRÁS. (359)]

[Illustration: IRÁS. (360)]

[Illustration: IRÁS. (361) _Mejjrevalóhoz s dulandlé sarokhoz._]

[Illustration: EGERES FALU.]

«Beszéljek a kalotaszegi varrottasról is? – írja munkatársunk, Kriesch
Aladár. Arról a szegény varrottasról, mely a legelevenebb intőpéldája
annak, hogy mint tünik el a semmiségbe a művészet géniusza, amint valami
dolog tisztán pénzért, kereskedelmi célokra készül! Mi az a mai,
világoskék vagy rózsaszín selyembe hímzett, idegenbe olcsó pénzért
készülő terítő ahhoz az őserejű, régi varrottashoz képest, amit pusztán
csak a maguk örömére, ünnepjeik és köznapjaik szebbé tételére
készítettek! Emitt a teknikák alkalmazkodása az élet szükségletéhez, a
feladathoz s a virágként mindenfelé fakadó motivumok tengernyi
sokasága.[6] Amott egyetlenegy tehnikának az unalomig való ismétlése
két-három elsorvadt motivummal».

A régi kalotaszegi varrottas nagyjából háromféle volt: 1) _Az írás után
varrott_, – melynek öltése rendkívül egyszerű és érdekes. Ez úgy
készült, hogy minden egyéb próbálgatás nélkül – koromlébe mártott lúd-
vagy sastollal felrajzolták a diszítményt (352–360) s utána kivarrták.
(363) Most már nagy ritka öreg asszony ért az írásához. 2) _A szálán
varrott_, – midőn minden előrajzolás nélkül, a vászon szálait olvasva
öltöttek s használták az e tehnikánál dívó összes öltéseket, úgymint pl.
a keresztöltést, száröltést, stb. (362, 378) 3) _A vagdalásos_, – amidőn
a vászonból, közzel-közzel belévágva, szálait kihúzkodták s az
ornamentet helyenként fonállal kitöltötték, körülszegték. (380. 381)

Eme harmadikból fejlődött aztán a modern kalotaszegi varrottas, amely
fölött most apraja-nagyja naphosszat görnyed, pár garast keresve s
elmúló művészetük morzsáit széjjelszórva a világ minden tája felé.

Az írásos és szálán varrott mindig színes volt, fehéres vásznon színes
fonal. A vagdalásos régebben soha szines nem volt, szürke alapon fehér
fonállal dolgoztak.

Ma már, nehány gyakrabban ismétlődő mintát leszámítva, nagyon bajos az
egyes minták elnevezését megállapítani; számtalan régi minta divatját
multa, a legszebbeket nem is igen varrják ma már s aki varrja,
elnevezését az sem ismeri, hisz régente is, az elnevezés faluk szerint
változott, sőt egyazon faluban három-négyféle ugyanannak a formának az
elnevezése. Faluról falura gondosan nyomoztuk s gyűjtöttük a már-már
végképp pusztuló régi mintákat, – munkatársunk, Juhász Árpád is sokat
vesződött az elnevezések kutatásával, amiben segítségére volt Edvi Illés
Aladár munkatársunk is. Magával a formakincscsel szakszerűen eddig
kevesen foglalkoztak, nagyobb gyűjtemény csak egy jelent meg
(Pentsy-Szentgyörgyi: Kalotaszegi Varottas Album), ennek is csak az első
kötete, amiből hiányzik éppen az igazán művészi, az írás után való
varrottas ismertetése; lehet, a második kötetben készültek véle
foglalkozni. A megjelent gyüjtemény elmélete hemzseg a tévedésektől s
alaptévedése, hogy a varrottasokat a nép az uri osztálytól vette át…
Kutatásaink folyamán számtalanszor meggyőződtünk, hogy ez az elmélet meg
nem állhat. Föltéve, hogy az erdélyi fejedelmi udvarokból került minták
után dolgozott a nép, – mi bizonyítja, hogy e mintákat az uri osztály
eszelte ki s nem éppen népies hagyomány juttatta föl a kastélyba? Ellene
mond a nép konzervativ természete, nem egykönnyen vesz át a nép valamit
s ha vesz, kevés abban a köszönet; ami nem az ő lelkének talaján fakadt,
az satnya marad, az nem tud fejlődni, annak nincs gyökere, – már pedig,
milyen gazdagság volt itt valaha éppen varrottasokban! Okoskodásunkat
igazolják azok a félig, vagy rosszul értett formák, amelyekkel ma már
lépten-nyomon találkozunk s amelyek a modern tehnika révén kaptak lábra.
Ne kételkedjünk: azok a régi varrottasok a nép művészi érezésének ép s
egészséges alkotásai, – bár közkincse Kalotaszegnek, mindenki a magáénak
tartotta s tartja még ma is, változtat rajta, hozzá ád, elvesz belőle,
új kombinációkat próbál, sőt ugyanazt a mintát néha annyira
elváltoztatja, hogy csak nagy figyelemmel akadhatunk az eredeti
rokonságra. Kívülről tudták a mintákat a régiek; még most is akadnak,
akik ismernek sokat s ha jó kedvük van, csakis ilyenkor, csodálatos
könnyűséggel és olyan kéz gyakorlattal vetik vászonra, papirosra, hogy a
gyakorlott rajzolót is bámulatba ejtik (352–360).

[Illustration: SZÁLÁNVARROTT, SZEDETTES. (362)]

[Illustration: IRÁS UTÁN VARROTT, JÁKÓTELKÉRŐL; LÁTSZIK AZ IROTT S MÉG
KI NEM VARROTT RÉSZ. (363)]

Más sora van a modern, többnyire sárga vagy halvány rózsaszín, vagy
világos kék selyemmel varrott kézi munkának! Azon bezzeg nem
változtatnak, nem is igen alkalmas rá az a szabályos, mértanilag,
szemekre kiszámított minta; ezt bizony, valamint a jobbmódúaknál divatos
horgolt vánkosbetéteket, kétségkívül az uraktól tanulta el a nép, – de
nem is fejlődésképes ez, az ő kezűkön halott marad, nem nékik való, ki
is rí a falusi szoba környezetéből, ha ugyan maradt még valami igazán
népies abban a szobában. De hát ez a nép az uraktól tanulta volna a
kapuk faragását, hímes kapatisztítóit, a súlykot, a színes jármot!? Vagy
csak éppen a varrottasoknál szorult volna másra, ott ne tudta volna
megtalálni forma nyelvén azt a mondandóját, amelylyel egyéb holmiján oly
szépen beszél hozzánk!

Mindig a nép volt a művészetek anyja, teremtője, nevelője Homérosztól
kezdve minden művésznek; és a néphez tér vissza ismét minden művészet új
anyagért, ha a néptől kapott régit már agyon csépelte. Ez a természetes
folyamat; a nép a természettel folyton érintkezésben áll s a
természetnek képekben, formákban gazdag tüneményei, jelenségei folyton
hatnak rá, gazdagítják képzeletvilágát, megtermékenyítik s be is vetik
gondolkozásuk talaját a művészi érzék magjával, amikből oly szép virágok
teremnek; sokszor tapasztalhatja, például a városi ember, ha megfigyelő
képességet tud vinni magával a városból, hogy nyelve, az a tanult nyelv,
milyen csinált papirvirág a nép nyelvének élő virágaihoz képest.

De szükség van ilyen ép megfigyelő képességre a nép művészetének
méltatásánál is. A varrottas, kivált a tömött mintájú írás után készült,
valósággal összefolyik eleinte szemünk előtt, de megismerkedvén,
megbarátkozván vele, mintegy érezzük, látjuk kisugározni belőle a
ráfordított munkát, kedvet és szeretetet. Mert valóban kedvvel,
szeretettel készülnek, vagyis inkább készültek e régi varrottasok, nem
pénzért megrendelésre másoknak, hanem maguknak varrták, diszítvén vele
magukat és hajlékukat.

A leggyakoribb diszített fehérnemű Kalotaszegen, a kis kendő, a
nászkendő, a nagyobb kendők, a törülközők, a rúdra valók, meg a párnahaj
(párnacsúpnak is nevezik) vége.

A kis kendők hosszú, másfél méter keskeny (35–40 cm.) fodorvászonból
készülnek s két végükön 30–40 cm. hosszú, egyforma vagy néha különböző
diszítéssel, és pedig oly módon, hogy keskeny diszített szegély van a
két végén, melytől a tulajdonképpeni nagy díszt egy kis keskeny üresen
hagyott hézag választja el; lehet keskenyebb, lehet szélesebb a szegély,
meg a hézag is, de úgyszólván egyetlen kis kendőn se hiányzik ez a
tagozás. Hasonló a nagy kendők vagy törülközők beosztása is, – hasonlóan
hosszúkásak, de kétszer-háromszor szélesebbek, nagyobbak.

Más fajta a párnahaj ornamentuma, amelyet sokszor egyenes vonallal vagy
valamely dísz tengelyével, illetve középvonalával két szimmetrikus
részre osztott díszítés képez. Magát a lényeges díszt, mely jobbra és
balra újra szimmetrikus, (tehát az egésznek két keresztben álló
szimmetralis tengelye van, amitől a nevét is kapja a varrottas) egyenes
vonal keríti kétfelől, s erre következik a szegély dísze, mely folyton
változik és külön önálló formájú; a szimmetrikus két részre osztó vonal
a vánkosról levéve éppen a szélére esik, úgy, hogy csak az egyik fele
látszik a dísznek, a másik a túlsó oldalra kerül (legnagyobbrészt így is
vannak bemutatva e könyvben). Az írás utáni varrottas szabadon van
rajzolva; szabályos merev részarányosságot egyen se találunk, de éppen
ez a szabadság különbözteti meg minden gyári és gyári módon készített
kézimunkától; akad azonban olyan is, mint például a kapusi forma,
amelyen csak a szegély és csak a jobb- és baloldali rész szimmetrikus. A
varrásra használt fonál, ahogy ők nevezik, a fejtő színe rendesen vörös,
vagy kék, van fekete s elvétve akad zöld is: mosás után szépen fakul a
vörös és a kék.

Hasonló tagozásúak a lepedők is; tulajdonképp ágyterítők ezek s az ágy
oldalára lecsüngő rész, a «hajtás» van szélesen (30–40 cm.) kivarrva.
Maga a vászon nem elég széles terítőnek, tehát kettőt, hármat toldanak
össze, szintén házi készítésű csomózott csipkével, mint ők mondják,
recével (379); újabban már bolti csipkét használnak. A terítőnek azt a
részét, amely az ágy tetejére kerül, vagdalásos rózsákkal, csillagokkal
diszítik, kivált a gyerőmonostoriak.

Hasonló, de méreteiben kisebb az úgynevezett ágyfűtől-való.

Szép az abrosz is, amelynek sajátságos külön diszítési módja van, s ezt
az ornamentumot más varrottason is alkalmazzák, abroszformának nevezve:
körformát betöltő, elszórt nagyobb-kisebb diszek ezek s a toldások
kiemelése széles fogazatos varrással vagy csipkével történik. Még ide
tartoznak a női ingek gallérjai, vállfüi s oldalvarratai is.

Formai szempontból vizsgálva a varrottasokat, legfontosabb a formai
alapgondolat, amely mintegy váza az egész diszítésnek. Ezt a rendesen
egyszerű, vonalakkal kifejezhető alakot ruházzák fel a varrási
tehnikának megfelelő szerkezeti és formai elemekkel s változatokkal,
olykor annyira dúsan, hogy maga az alapgondolat, a váz, csak figyelmes
vizsgálat után ismerhető fel; vannak oly sűrűen bevarrottak, hogy így,
képen, be sem mutathatjuk, bár eredetiben, minden túltömöttségük mellett
is, elég jól hatnak. Maga a formai alapgondolat nem túlságosan sok, de
feldolgozása annál változatosabb; úgyszólván fel van használva minden
lehetőség, amit a varrottasok különben egyszerű varrási tehnikája nyújt.

A kis és nagy kendők fő motivumai képviselik az egyik leggyakoribb
alakot s mint mellékdíszek, szegélyek, előfordulnak lepedőkön,
párnacsupokon is.

Leggyakrabban az egy tövön nőtt öt-virágos motivum ismétlődik; ismerős
alakítás ez a magyar népművészetben egyebütt is, előfordul kapukon,
butoron, gazdasági eszközökön, elő a szűrökön is. A kendő szélességének
közepéből indul ki a szár, tetején van az egyik virág, mellette két
oldalt vagy kissé lejebb egy-egy virág s legalul ismét kettő. Magából a
tőből indulhatnak a mellékvirágok, átlósan, vagy pedig a szárból,
valamivel följebb; az alsók pedig a tőből vagy cserépből felfelé
fakadnak vagy lefelé hajlanak, kunkorodott száron. Rendesen öt virág van
e száron, de előfordulhat hét is, amikor újabb két száron ülő virág van
beiktatva a közepén. Többnyire egy-egy ilyen virágzat képezi, vagy kettő
egymás mellett, úgy az írás utáni, mint a szál utáni varrottasok
egyetlen alapmotivumát; alattuk kis szegély, hézag s a szélén ismét
szegély. E forma pompásan belé illik a hosszú, keskeny kendőkbe, jól
hangsúlyozván a felfelé menő irányt. A párnacsupoknál már többféle a
formai alapgondolat. Két – olykor csak egy – részarányos tengely körül
helyezkedik el e dísz, a párna élét a vonal képezi, amely alatt és amely
fölött a duzzadóra tömött vánkoson látható a varrás. E szimmetrális egy
pontjában, mint egy négyzet közepében, átlók kereszteződnek, akár
egyszerű egyenes vonallal kifejezve, vagy néha csak alig vehető ki e
vonal a reá halmozott formák sokasága miatt; ez az úgynevezett
«selyemkeszkenő forma». Ritkább a «kapusi forma»; ennél nem a
középvonalból, hanem az egyik szélsőből indul egy virág a másik vonalig
terjedő nyulványokkal s mellettük ferdén felfelé haladó széles vonal;
egy-egy ilyen motivum mellé, megfordítva, sorakozik egy másik vagy több
is. A «pápaszemes» vagy «jármos» valóban szemüvegre emlékeztet
hullámvonalával és ebbe helyezett virág díszével, – a középvonal alatt
és fölött egymásfelé fordított alakzatok vannak. Ilyen forma a
«hintókerekes» is. Az «abroszformánál» egy csigavonalú vagy köralakú
száron nőnek ki a virágok, befelé és kifelé, – az első esetben egy
nagyobb virággal végződnek a középen, ha pedig körbe van fogva a szár, a
diszítés közepét külön álló rózsa foglalja el. Virágból és levélből
váltakozva, párhuzamos, függélyesen álló, külön felismerhető oszlopok
adják a «dorombos» formát. Van sok egyéb elnevezésű, de a formai
gondolat alapjában csakilyen.

[Illustration: RÉGI KALOTASZEGI CSOMÓZOTT RECEMINTÁK. (379)]

Az írás utáni varrottas öltésformája a «sinyór», mely, mint neve
mutatja, a zsinór fonását tünteti föl: a két, felülről befelé menő
szálak közepütt hegyes szögben találkoznak; ugyanennek az öltésnek
szélesebb fajtája, amikor középen még egy keresztben fekvő rövid szál is
látszik, – az írás utáni varrottasok javarészén ilyen az öltés.
Egyszerű, párhuzamos, egymás mellé simuló öltéseket is használnak, ezek
alkalmasak különösen a szélesebb formák és közök kitöltésére.
Beszegésre, toldások összevarrására valami különös, fogazatos, fürészes
varrásmódjuk van, hogy ezzel is szélesebbé, gazdagabbá tegyék e vékony
diszítési elemet.

Szerkezetileg is nagy a szerepe az egyszerű sinyóröltésű vonalnak; ez
tünteti fel gyakran a formai alapgondolatot, ez adja a virágszárakat, s
a virágokat befoglaló körvonalakat; egyenes mivoltában mint elválasztó
rész szerepel; a szegélyeknek ez képezi alapját s ugyancsak a fődísznek
is; egyenes vonalak közé kerül a párnacsupok, az ágyfűtől valók,
valamint a lepedők főornamentuma is.

A diszítési elemek magából a tehnikai, a varrási módokból könnyen adódó
egyszerű alakulásokat mutatnak; nyugodt s kellően síkhatású az egész
kézimunka, az erősen stilizált növényi részek s virágok kifejlett,
helyes szépérzékre vallanak. Soha a varrási tehnika határait túl nem
lépik s amit csinálnak, az könnyen, mintegy játszva folyik munkájuk
természetes jellegéből; ismerik jól a maguk egyszerű eszközeit s derüs
kedvük, szépet áhító lelkük látszik meg munkájukon, – aminthogy
meglátszik a városi nők kézimunkáján, a hajszálvarrásokon, a
tűfestéseken az unalom, a görnyedő fáradság, a karaktertelen nemzetközi
mintákba posványosodott stílus érzéketlenség.

Térjünk vissza a legművésziebb, az írás utáni varrottas elemzéséhez.

Az egyenes szárból vagy konturból kiinduló és oda újra visszatérő zsinór
kisebb-nagyobb láncokat, csipkéket, zeg-zugokat képez, ha pedig az oda-
és visszatérő rész egymás mellé szorul, kis leveleket, kinyúló
nyelvecskéket formál, amelyek hosszúra elnyulva, bizonyos konturák közti
részt egészen betöltve, annak sujtásszerű hatást kölcsönöznek. Van olyan
alakítás, hogy a sinyór a szárból indul ki, de nem tér vissza, hanem
bekunkorodva, csigaszerűen végződik; az ilyet horgasnak nevezik.
Előfordul a sinyórnak kis köröcskévé alakulása, amit «tyúkszem»-nek
neveznek; ilyesmivel a tömör ornamentikát kedvelő kalotaszegiek a
hézagokat, a varrás közt maradt közöket töltik ki. Egészen telivarott
kis pontokat is használnak ilyen célra, de egyszersmind konturák körül
is alkalmazzák finom csipkézetnek, sőt a nagyobb tyúkszem köré is
elhelyezik. Ugyanily szerepe van annak a kérdőjel (?) kacskaringónak,
amire sok varrottason rá találhatunk. Az egymásmellé fektetett
párhuzamos öltések sora a konturák közti tér masszás kitöltésének egy
másik módja. Ilyen öltésekből nagyobb pontokat és karikákat is képeznek.

Az írás utáni varrottasok diszítése rendesen növényi formák stilizálása.

Szár, virág, levél, kacs, gyümölcs, – ezek a főbb motívumok, ehhez járul
még itt-ott az ismert cserép, amiből a virág kinő s előfordul a
pávaszem, a csillag, a «lapicka», – ez utóbbi csak egy elszegletesedett
rózsaalak külső hasonlóságától vette nevét, amint a «tyúkszem» elnevezés
is így került a növényi nevek közé a sinyórból alkotott apró karikából
közepén maradt kis lyuk miatt.

A virágok közül a rózsa, félrózsa, tulipán, a bimbó, majoranna, a
gyöngyvirág, – gyümölcsök közül, a mák s a körte az, amit a
leggyakrabban stilizálnak.

Hogy ez említett elemekből mint szerkesztik meg a formákat s mikép
változtatják, ez legtanulságosabb része a varrottasoknak. A vékony,
sovány alapformákból mint lesz ennek szinte a fölismerhetlenségig tömött
s gazdag kialakítása, a gömbölyű növényi részek miként lesznek sarkos,
négyszegletes alakúvá, miként hangsúlyozzák itt az indát, a szárt, amott
pedig a virágot, a levelet, mint hangsúlyozzák a szerkezetet vagy a
formai alapgondolatot vagy mint nyomják el más motivumokkal: mindezekre
szép példákkal szolgál az írás utáni varrottas.

Ismételjük, legelterjedtebb az a forma, amit «öt virágos»-nak lehetne
nevezni, a kalotaszegiek «félágú»-nak, «rózsás»-nak is nevezik, hiányzik
azonban olyan összefoglaló elnevezés, amely e határozott formát jól
kifejezné. Kis és nagy kendők vannak ezzel diszítve, párnacsupokon s
lepedőkön is előfordul. Igaz, hogy nem mindig öt virág van rajta, akad,
gyakran még a szárakon, s elszórva az üres közökön is virág, – de mégis
határozottan felismerhető öt főbb s a többinél nagyobb virágalak.[7]

Összehasonlítva sok ilyen varrottast, bizonyos változatok tipikus
ismétlődése új felosztásra ád alkalmat. Több ily csoportot találunk, bár
lesznek olyanok is, amelyek vagy teljesen egyéniek, vagy nagyon ritkák,
annyira, hogy egy második egészen hasonlóra már nem akadunk.

Az első ilyen csoportba lehetne osztani azokat, amelyeknél a két alsó
virág szára fölfelé indulva csigásan vissza kunkorodik s e csigavonal
zárja magába a két alsó virágot (I. 15). Egy nagy nyárszói törülköző
dísze ez; a már említett elválasztó egyenes vonal közepén kis
kacskaringós vonal van, fölötte egy ívvel elzárt részben csillag; e
csillag felett indul ki a középső és a két oldalág, végükön nagy
rózsával; a csillag mellől a két csigavonal nő ki. E csigavonalon jól
felismerhető az az egyik jellemző mód, amivel a vékony szárakat
kiszélesítik: kis csigavonalak s hasonló nagyságú levelek váltakozva
simulnak itt szorosan egymáshoz, mintegy a növényi szárak levelét és
kacsait utánozva; a virág, amiben e csigavonal végződik, tulajdonkép
körbe helyezett s «majorannás»-nak nevezett elem; ugyanez az elem
képezi, egymásnak szembe fordítva, a szokásos szegély alsó és felső
részét. Gyakran megismétlődik ez a majoránna; bizonyos szögben kiinduló
két kis levélből áll, melynek nyilásába egy szögalakban meghajtott egész
kis sinyór-darabka van szögével felfelé beillesztve; többnyire más
elemekkel van gazdagítva ez az egyszerű kis virágalakzat, jelen esetben
a szegély felső részén az egymás mellé sorakozók közé, kis
háromszögecske tölti ki a megmaradt közt, lent pedig, a majoránna alatt,
két csigavonal van, – ez az, amit «majoránna-horgassal» néven ismernek.
A felső virág szárain csak egy-egy levélke és csiga van (az egész
varrottas a kevésbé tömöttekhez tartozik), a szárak végén pedig virágok;
a négyszög vagy levél felé közeledő konturvonalak külsején csipkeszerűen
csatlakozik a sinyór, belül a dupla középvonallal két részre osztott
teret vízszintesen fekvő és egymáshoz simuló levelek töltik ki,
paszomántszerűleg. A virágok, fölül, az ismert majoránna-motivummal
végződnek, mintegy a gyümölcs (alma vagy körte) virágos végét
stilizálva; a középső virág alján a két levél és «horgas», a rózsa
csészéjére emlékeztetnek; a két oldalvirág alatt két kis csillag a
túlsoknak tartott hézagot tölti be s baloldalt még tyúkszem is van; a
középső és baloldali közt lévő kérdőjel-forma kacskaringó, felfelé
törekvő nyúlványával, szintén csak hézagtöltő, – a baloldali virág,
ugyanis, alul hegyesebben esvén ki, nagyobb tér maradt s ezt sokalta aki
varrta. Jegyezzük meg különben, hogy a varrottas készítése mindig
bizonyos tömöttséggel indul meg s készítője ezt az arányt igyekszik
betartani mindvégig; ezért használja e kis töltelékeket, mert, mint
említettük, e varrottasok rajzát minden méregetés, törülés, javítás
nélkűl, koromlével egyszerre írják a vászonra s nem csoda, ha nem
teljesen pontos; ilyen utólagos kis pótlásokkal érik el a kivánt
egyensúlyt s valóban első pillanatra fel sem tünik, például e
varrottason, ez a kis rajzhiba.

Hosszasabban foglalkoztunk e példánynyal, de néhánynak ily részletes
taglalása a többit is könnyen érthetővé, áttekinthetővé teszi s
megértjük csakhamar a legzsufoltabbakat is.

A III. 9. magyarbikali kendőn kevés változtatással ugyanezt látjuk, –
már az I. 2, damosi törülközőn a három felső virág végződésen két-három
«majoránna» van egymás fölött s így e virágzat alakja az ananászra
emlékeztet; baloldalt, a felső részen, ismét tértöltő szerep jut a
majoránnának, de formáját újítják a fölfelé kunkorodó horgasok; ezzel az
ollóformájú alakkal gyakran találkozunk még.

A I. 5. kalota-szt.-királyi varrottason ismét más formájú kitöltését
látjuk a nagy virágoknak, a körvonalon belül párhuzamos öltésekkel van
kitöltve, úgy, hogy magát a tömeget két keskeny hézag választja ketté; a
középső virág három mezőre van osztva, épúgy kitöltve, szintén hézaggal
tagozva; a két alsó virág közepén kis üres kör van hagyva. Az eddig
említett hézagtöltőkhöz újabb alak járul: balról lent egymásra rakott
levelek.

A I. 6. varrottas két felső oldalának virágjai a konturával párhuzamosan
vannak kitöltve. Hasonló a I. 16. nagy törülköző fél rajza s mégis, a
ritkásan tartott virágok szinte másmilyennek tüntetik föl. A I. 11.
középrózsájában két csillagalak van; az oldalvirágok elnyúltak, tojásdad
alakúak, száraikon pedig egy-egy dupla majoránna ül, horgassal.

A daróci III. 15. kis kendő virágai négyszögletű edényféléből indulnak
ki, amelyen négy majoránna van; a középrózsa belső elválasztó vonala két
sinyórból s köztük párhuzamos öltéssel készített fogasos varrásból áll,
felső két oldalán két-két majoránna; az oldalsó virágok keskeny
levélalakúak, belső részük vonalakkal s pontokkal van kitöltve; az alsó
csigákon levő virágzat közepén csillag s körülötte hézagos levelek.
Éppen ilyen, csak kissé tömöttebb, a I. 13.

A I. 14-en a két alsó virág belseje csillag, köröskörül majoránnákkal,
fönt pedig sujtásos kitöltésű rózsákat látunk. A zentelkei I. 14.
varrottason hálósan diszített edényből nőnek ki a virágok; a középső
virág közepének kicsiny hézagában keresztvonalat látunk, a két alsó s
két oldalsó közepe üres; a szegély majoránnái két tömött csigát
képeznek. Egészen tömött a I. 4.; két oldalsó virágából indul ki a
majoránnás virág szára. Zentelkén leltük a III. 3.-at is; két oldalsó
virágának közepén rózsaalakot látunk. A XIII. 1. oldalvirága
szilvamagalakú, körül csipkeszerű sinyór, fönt majoranna horgassal
(képünkön a varrottasnak csak az egyik fele látszik; hasonló a III. 7.,
I. 12., XIII. 11., XIII 5., de azért mindeniken van némi változat).

A I. 3. zentelkei nagy törülközőn két alakzat kerül egymás mellé s
érdekesek az aránybéli változatok, amelyek világosan mutatják, hogy a
tér egyenletes betöltése volt a cél s ezt különféle járulékokkal el is
érték. Egészen eltérő külső alakulása van a III. 8.-nak: az alsó tömött
két csigából emelkedik magasra, keskenyen, a két oldalvirág, négy sor
sinyórral bélelve. A I. 7.-nél aprók a felső virágok, de meg leljük
bennök mégis a jellegzetes elemeket; a vezető szerep két csigavonalé.
Egy inaktelki (III. 2.) kis kendőn a három egymás mellé helyezett
virágformának oldalvirága dupla majoránna; egy zentelkei kendő (I. 10.)
oldalvirágának közepén fekvő keresztet látunk s az így képzett négy
mezőcskében egy-egy tyúkszemet. Elnyúlik a csigavonal szára a III.
14.-en, úgy, hogy még egy csillagalak elfér a rendes alsó virág mellé; e
szárak fölött két rövidebb szár van mint térkitöltő, folytatásában
pedig, két oldalt, egy-egy majoránnás rózsa; ez az átmeneti alakítás a
nyolc virágos alakhoz. Kis ablakszerű formából nőnek ki a virágok egy
zsoboki (I. 1.) varrottason; hosszú, keskeny levélalakú az oldalvirág,
vaskos majoránnákkal. Egy magyarvalkói varrottason (III. 13.) rácsozva
van a virágcserép s a középvirág belső része is.

Nagyon ritkás varrású a (I. 8.) kendő; közép- és két alsó virága
majoránna, oldalsó virágai keskenyek; viszont, mennyire túltömött a I.
9., – középső virága hozzásimuló keskeny mellékvirággal, erősen
kidomborodó töltelék van a felső virágok belsejében, ami a különben
tömött diszítést némileg érthetőbbé teszi.

Az eddigiektől különbözik az ötvirágos alakzatúak egy másik csoportja
annyiban hogy az alsó virágok nincsenek mintegy csigavonalba
begöngyölgetve, mint ezt idáig láttuk, hanem a tőből egyenesen nőnek ki
vagy pedig lefelé csüngenek.

A II. 12. és II. 13. zsoboki és magyarvalkói varrottas mutatja ezt a
különbséget; az alsó virágok tojásdad alakúak, bévül párhuzamos
öltésekkel kitöltve s ugyanígy varrott nagy pontok vannak körülöttök; e
kettő teljesen hasonlít egymáshoz, csak a szegélyük különböző.

Különös a diszítés a XIII. 12.-en, de ez is a majoranna változata, két
lecsüngő alsó virággal. A II. 20. zsoboki varrottason a hosszú két
oldalszárból csüng le a két alsó rózsa; a II. 6. alsó virága egészen az
alapvonalra fekszik lecsüngő felső részével s két oldalt hullámvonal
tölti ki a megmaradt teret. Alulról kunkorodik föl egy damosi varrottas
(II. 11.) csillagalakú alsó virága, a szárakon levélerezetszerűen befelé
összefutó öltésekkel, hegyesedő véggel. Széles vaskos formái vannak a
II. 19.-nek; a II. 5. magyarbikali varrottason a középvirág komplikált,
többszörös virágzattá lesz; a II. 18. zsoboki varrottas keskeny
oldalvirágjai alatt csillagalak is ül a száron s az alsó virágok
száraiból az előbbiekhez hasonlók nőnek ki; a szegély felső részén
mákformákkal találkozunk. Nagy csigavonalai vannak az oldalvirágnak a
XII. 14.-en s az alsó diszítés csillag. Tömött, vaskos formákat látunk a
XII. 10-en; középvirága mellől nagy horgasvonal nő ki; az oldalsók fölé
vízszintesen fekszenek az alsók. E csoporthoz tartoznak még azok az
alakítások is, amelyeknek alsó virágai kifejezetten majoránnák, nagyok,
vízszintesek (III. 4., III. 5., III. 19., III. 12., III. 11., XII. 8.)
vagy lecsüngők (III. 18., III. 17., XII. 19.); további változata e
csoportnak a III. 16. s a kissé tömött III. 6. A III. 10. két
oldalvirága rácsos, hosszú, lecsüngő szára van az alsó virágnak s
rózsákkal vannak kitöltve az üresen maradt közök; a 364. ábra három
felső virágának szárába csillagok vannak szorítva.

E csoportba sorozhatjuk még azokat a varrottasokat is, amelyek
hasonlítanak ugyan az elébb ismertetettekhez, de a két oldalvirág a két
leveles szár oldalából nő ki, nem pedig végéből; ilyeneket leltünk
Zsobokon (II. 3., II. 10.), Nyárszón (II. 17.), Zentelkén (II. 15.) és
Magyar-Bikalon (II. 2., XII. 4.). Ugyancsak egy bikali kendőn (II. 4.)
két-két csillag van az alsó száron s ebből lefelé kis ágacska kanyarodik
az alsóbb alá. E két újabb virágalak valószinűleg csak térkitöltő volt s
a szár folytatásába jutván, bevonták magába a szerkezetbe, épúgy, mint
azt azon a kalota-szt.-királyi varrottason (II. 8.) látjuk, ahol az
oldalvirágok szárai alatt lévő csillag jutott ilyen helyzetbe.

Különösek a II. 7. 365. 366. bikali varrottasok: a három felső virág
nagy mákalakú, az alsók majorannák csigavonalban vannak, – az
oldalsókból, a szerkezetbe nem is illesztve, két-két többszörösen
ismétlődő majoranna nő ki.

Magyar-valkói a II. 16. melyen a főszár egymásra helyezett apró
karikákból áll, erre rózsa következik és föléje ismét egy nagy rózsa;
kétoldalt s lennt, nagy mákok vannak lefelé fordítva. Egy bikali (II.
1.), egy szentkirályi (II. 9.), s egy zentelkei (II. 14.) varrottason a
főszár kimaradt és a felső virágok vízszintes vonalon ülnek, – nyilván
csak az előbbiek változatai.

Az eddig ismertetett varrottasok diszítésének bizonyos egyöntetű
jelleget adott az ötös fővirág, – egy újabb, harmadik csoportba
sorozhatjuk azokat, amelyeken ötnél több a fővirág. Azzal is
megszaporodik egygyel az ötös szám, hogy már a kiindulás pontjában levő
kis virágzat- vagy edényféle lesz határozottan virágalakúvá (IV. 9.) s
ezt feltünően tapasztalhatjuk egy magyar-gyerővásárhelyi varrottason
(IV. 19.): egy pontból sugarasan nő ki a hat virág; a IV. 9. különösen
szép, gondos munkájú példány, csomózott szélcsipkével. Az utóbbihoz
hasonló a kissé sovány IV. 13. érdekesen központi megszerkesztésével a
diszítésnek.

Sok varrottasnál a főszárból három oldalszár nő ki, amelyek közül
többnyire a két középső vízszintes irányú s a felsők fölfelé, az alsók
lefelé kunkorodnak. Ilyen például a IV. 13., – szép ritkás varrásu, két
középső virágja mák; hasonló, bár kissé fölületesebb munka egy zentelkei
(V. 13.), s kisebb eltérésekkel hasonlókat leltünk Szentkirályott (IV.
5. V. 11. V. 2.).

[Illustration: (364)]

[Illustration: (365)]

[Illustration: (366) IRÁS UTÁN VARROTT MINTÁK (MAGYAR-BIKAL).]

Szép s új alakításokat mutat a XIII. 2.; a tőnek mintegy gumója
gömbölyűaljú edényfélében van, az egyenes szár közepe mákalakú virágon
halad keresztül s fent nagy rózsában végződik, a hosszúkás oldalbimbók
hullámosan vannak két sor sinyórral bekerítve, az oldalsó középbimbók
mintegy virágcsészébe vannak foglalva s félig kinyílt bimbóhoz
hasonlítanak, míg a felsők egészen zártak; az alsó rózsák is szokatlan
formájúak; hullámvonal tölti ki a teret oldalt s a szegély alsó része
apró csészés rózsákból áll. Egy mákói (IV. 8.) varrottas fő középvirága
kicsiny, jelentéktelen s két oldalt, középen, körtealakú, mácsonyaszerű
ornamentum van kiemelve, széles, tömött, domború belsővel. Kissé zavaros
egy zsoboki (IV. 3.) varrottas; csillagtőből párhuzamos vonalak indulnak
ki, közük hullámvonallal vannak betöltve, – fönt tölcséresen szélesül
ki, különös virágot alkot, úgy, hogy az egész hosszúkás virágzathoz
hasonlít; oldalából két-két széles száron, nehezen kivehetőleg,
túlhalmozott tulipán nő elé. Egyszerű a IV. 14., – kis virágban végződő,
széles szárak képezik díszét. Szintén túlhalmozott a XII. 18.; fönt is,
oldalvást is, tulipán van rajta, alul rózsák, a szegély felső része
ismét tulipános; különben hasonlít a IV. 9-hez, kissé tömöttebb s
főtörzse meg van vastagítva.

Az első csoportba sorozhatnók a IV. 1-et, de az alsó csigavonalas virág
fölé a törzs közepéből kiinduló oldalvirág szárából, vízszintesen, még
egy rózsa is nő ki, beilleszkedve a megmaradt közbe. A IV. 10. nagy
törülköző, különös terjedelmes tulipánjával, kerékre emlékeztető
oldalvirágaival, lecsüngő alsó rózsáival szintén ide tartozik, – épígy a
IV. 6. is.

Tömött nagyvirágú a XII. 12., – kicsiny a törzs tetején levő majoránna,
oldalt, egymás alatt nagy tulipán van lent széles száron kis csillagok.
Egészen középpontos kialakulás a XII. 12. neve: «ágatlan virág
lapickával», középen köralakban körülvevő majoránnák s csillagok teszik
még nagyobbá, ebből indul szét, sugarasan, a sok szár; fölfelé s lefelé,
egy-egy rövid száron, négyszögletes virágalak; két szár tartja a két
oldalsó szintén négyszögletes virágot, a szegletekbe, középről,
tulipánok, majoránnák nyulnak ki. Ez és a következők kétszer megismétlik
ornamentumukat, – párnacsúpok, ágyfűtől valók és lepedőhajtások. Ilyen a
367., gömbölyű rózsáival. A magyar-gyerő-vásárhelyi IV. 18., szintén
«lapickás», alatta párhuzamos szárak haladnak el oldalt s végükre cifra
tulipán jut, – lent két elmetszett lapicka s benne virág. A IV. 15. is
ehez hasonló, sok szárral; a felső lapicka és tulipán közé, ismét virág
van szorosan beillesztve.

A IV. 17., V. 4., V. 8, varrottasok hasonlítanak egymáshoz; a hosszan
elnyuló oldalvirágok jó nagyok; a varrottas alsó fele a képen le van
metszve, de ha tükörben nézzük, megkapjuk az összhatást. A IV. 17-en
tömött a varrás, a fekvő oldalvirágok négyszögletesek.

Ritkásan van tartva a V. 10. lepedő «ágatlan rózsa» nevű dísze, nagy
oldalsó rózsákkal; hasonló a V. 3., de tömöttebb; a V. 6. lapickás, az
oldallapickák levélerezetesek; kissé zavaros a varrottas a sok apró
virág és a sok vékony ág miatt; a V. 9. és V. 12. masszásabbak és
érthetőbbek is. E csoport igen gazdag, sikerült példái a magyarókerekei
V. 2. V. 7. V. 5. V. 1. amelyeken az eddigi formai elemek változatai
föltalálhatók. Masszás megoldású a IV. 4. V. 14.; ez utóbbi sűrűn
tartott varrottason csak annyi hézag van hagyva, amennyi a tömegek külön
választására szükséges. Középponti elrendezésű a IV. 11. párnacsúp
dísze; egy nagy komplikált majoránna a középvirág, mellette az
alapvonalból nő ki a nagy oldalrózsa s úgyanannak szárából az alsó mák;
ez ismétlődik az elválasztó vonal alatt; hasonló 368 és 369. de az
elrendezés nem egészen középponti, az elválasztó vonal alatt a szegély
van nagy lefelé csüngő rózsákból.

A 370. IV. 12. IV. 7. egyenes, szegletes alakítások, sűrűn bevarrva
nehezen kivehető rajzzal; különösen a IV. 7. elszórt közeivel valósággal
szövethez hasonlít.

Szabadabb, egyénibb s a szokottól eltérő alakításokat mutatunk be a
bikali VI. 14. és VI. 7. varrottasokon; tömött majoránnasorból indul ki,
mereven, a VI. 14-en az egyetlen sinyórból álló törzs s belőle nagy,
merev, vízszintesen álló hosszúkás rózsák, «körték» nőnek ki; fölül
majoránna; ehez hasonlít a VI. 7., de inkább levélfűzér, mint virág az,
ami két oldalt van rajta. A törzsnek nagy köralakú kiszélesedését
mutatja a nyárszói 371 példány; rózsa van a vaskos kör belsejében, külső
részéből, fönt és lent, két kis levélszerű forma nő elé, a felső közt
kis csenevész majoránna tölti ki. Hasonló a kalotaszentkirályi VI. 3.
példány, de fölül három virágzattal, lennt horgassal, a kör belsejében
majoránnával. Ilyen megoldású, de gazdagabb, a daróci V. 15. példány; a
nagy kör könnyebb s csipkés, csak a belseje tömött, körül majoránnák,
csigák, levelek s fönt három majoránnás virágzat. Némileg hasonló ugyan,
de sokban eltér e kettőtől a kalotaszentkirályi VI. 18. varrás, –
túlgazdagon van díszítve s a formai alapgondolat nehezen ismerhető föl
rajta; két vonal indul ki az alapvonal közepéről, csigásan görbülve, két
oldalt majoránnás rózsában végződik; középen egy csipkésen kitöltött
tojásdad alak a tő kezdete s egy másik, kisebb, tojásdad alak köti össze
a nagy csipkés körrel, amely körül majoránnák vannak, fölötte pedig nagy
virág fejezi be a törzset; a csigavonalból, két oldalt, az előbbihez
hasonló alakítású törzs nő ki s két oldalt kisebb virágok nyúlnak elé
belőle, egészen betöltve a teret. Ezekhez hasonló a XII. 2., – a törzs
kezdete rózsa, ebből nő ki a nagy kör s mellőle, hozzá símulva az alsó
ívoldal virágokat hordó vastag szár, felső részén nagy majoránnával.
Kissé soványabb de hasonló megoldású a XIII. 7. A VI. 1-esnél a törzsből
kehelyszerűleg szétválik a két oldal virágszára s benne foglal helyet a
nagy tulipán; a törzs mellett kisebb csillagok vannak. Érdekes a
magyarókerekei 372., melynél az öt virágzat annyira megnövekszik, hogy
egymással érintkezve teljesen betölti a teret; – a XII. 17-nél a két
alsó csillag kiemelése jellemző, vékony szárakon van a két kis
oldalrózsa s a nagy középvirág, alatta vízszintes csipkézett vonal;
hasonló csipkézett vonal van a magyar-bikali VI. 5. varrottason is, a
vonal alatt az alsó virágot magában fogadó csigavonalú szár s fölötte a
két oldalmajoránnát viselő vastag szár; a szár közepéből nő ki a
középvirág. A csigavonalas csoporthoz tartozik a VI. 2. is, – maga a
vonal csipkézett, a virágok nagy tömött horgasokkal vannak kivarrva.
Ezekhez tartozna a kalota-szentkirályi 373. is, mely érthetlen
szerkezetével és izléstelen, durványos megoldásával igazi korcspéldány a
szép varrottasok között. A sok melléktulipánnal terhelt nyárszói VI.
19-en is csigavonalba vannak elhelyezve az alsó virágok, a fő- és
oldalszárak közét nagy tulipánok töltik ki. Különös a daróci VI. 6.
tömöttsége miatt alig kivehető vízszintes levélfűzér nyugszik a szegély
alapvonalán s belőle négy hosszúkás, egész végig egyforma vastag virág
nőtt ki, köztük keskeny, vékony hézag. Szokatlan alakítás a XIII. 6.,
homályos szerkezettel.

[Illustration: (367)]

[Illustration: (368)]

[Illustration: (369)]

[Illustration: (370)]

[Illustration: (371) IRÁS UTÁN VARROTT MINTÁK.]

Valamennyi eddig bemutatott példány között a leggazdagabb, talán
legegyénibb a VI. 16.; kis rózsából nő ki a két hosszú nagy oldalvirág s
a két alsó virág; a középső nagy virágmajoránnának a tovább képzése;
alul, két oldalt, a két nagy rózsa csak térkitöltő s nincs szervi
összeköttetésben a többivel; hasonló szerepük van a mellettük lévő
szokatlan háromszögű alakzatoknak is; a nagy gazdagságnak megfelelőleg a
szegély felső része is nagy rózsákból áll, kissé elnyomva a szegély alsó
keskeny, majoránnás részét.

Egészen szabad, könnyed, nem részarányos, nagyon ritka megoldása az öt
virágzatnak a VI. 4.; kis horgassal nő ki az alapvonalból, ívalakban, a
főszár, belőle lent egy leveles ágacskás virág tör elé, mellőle egy
másik szár, amelyen kerek rózsa ül s ennek szárából egy másik virág
szára indul és keresztezi a fő szárat, amelynek végén majoránnaféle
ornamentumot látunk; lent térkitöltő rózsák, oldalt horgasos
hullámvonal. A szárak keresztezése oly motivum, amely egyedül csak ezen
a varrottason fordul elő.

E legutóbbi és a következők, nagyon elütők, mondhatni idegenszerűleg
hatnak a többi varrottas mellett, egyik-másik emlékeztet székely
varratosakra, – a csipkézett akantusos levelek idegen befolyásra
mutatnak s egészben oly ritkásan vannak tartva, hogy ez által is kirínak
a többiek közül. Ilyen a zentelkei VI. 12. példány, egy nagy törülköző
dísze, rózsából nő ki a középszár, csipkés, szokatlan levelekkel,
horgasos majoránákkal s fent nagy rózsa; különös a két oldalvirág szárán
levő ágazat; a virág alatt az alsó rózsák alulról fölfelé kunkorodó
száron csüngnek. Ehez hasonló a VI. 11.; a kidolgozás kissé hanyagabb, –
két oldalt térkitöltő egyenes leveles száron álló mákkal. Ilyenféle a
VI. 13. nagy törülköző varrása; ez különben egészen székelyes, nincs is
sinyórral varrva, de vannak kalotaszegi elemek is rajta. A VI. 17. nagy
törülköző ritkás díszén a virágok már díszesebb füles vázából nőnek elé,
középen nagy tulipán van, két oldalt különös rózsák; az alsó virágok
hiányzanak s helyüket két kétfejű sas foglalja el; e motivum elég
gyakori Kalotaszegen, különösen a templomok mennyezetén, de kancsókon s
kályhacsempéken is. A VI. 8. egészen elüt a kalotaszegi formáktól; a
csipkés levelek idegenszerűek, virágai a varrottasokon nem fordulnak
elő, csak az egésznek elrendezésében marad meg valami kalotaszegi
jelleg. Kezdetleges, sovány alakítás a VI. 9. végig egyforma részei nagy
szegénységre vallanak, erős ellentétben a varrottasokon szokott
díszítéssel. Még soványabb, még ügyetlenebb a XII. 13.; annyira
felületes, hogy inkább ecsettel odacsapkodottnak, mint himzettnek
látszik. Hasonló a XII. 1. ágyfűtől valónak szegélye; maga a dísz egy
rózsából mint tőből indul ki, vékony száron van a széles ívbe foglalt
rózsa vagyis inkább mák; a tőből két oldalra nő ki az oldalszáron három
kis virág s azután visszafelé kunkorodva, nagy rózsában végződik;
alulról is össze van kötve e virág a tővel; két, a középső elemhez
hasonló virágzat van jobbról s balról. Ágyfűtől való a XII. 3. is; nagy
tulipán van lent a középen, aljából nő ki a különös hoszszúkás virágzat
s belőle, oldalt, fölfelé s lefelé egy-egy mák; a középvirág ismétlődik
jobbról-balról s a XII. 13. már látott egyszerű motivumok formálják a
szegélyt; – ehez hasonlít, kissé elütő szegélylyel, a XII. 5. A VI. 10.
ágyfűtől való formai alapgondolata egy hullámvonal («fojó»-nak nevezik e
vonalat) s belőle tulipán és egyéb alakú virágzatok nőnek ki váltakozva
fölfelé, lefelé pedig fordítva; a szegélyen mák van. E nehány
vékonyvonalú varrottasnak formailag rokona a VII. 6. «fojó tulipántos»;
főmotivuma, a tulipán világosan van tartva, de a mellékrózsák masszások;
a hullámvonal domború felén van a tulipán fölfelé és lefelé fordítva;
homorú felében ritka majoránna. A hullámvonal gazdagabb kialakítása
látható a «kapusi formában». A VII. 5. lepedőhajtás kissé egyszerűen
kidolgozott ornamentumán jól felismerhető a «kapusi forma» lényege. Az
egyenes vonalok közé szorított díszen hullámvonal, az egyenes által
képezett trapezalakú mezőben ennek a keskenyebb részéből fejlődik ki a
virágzat, betöltve a teret, itt szegletes keretben levő rózsa van s e
keret, fölül, nehezen felismerhető majoránnában végződik; a megmaradt
helyet hullámvonalból kinövő rózsák és horgasok töltik ki; a szegély
alul is, felül is, hármas ágú virág, köztük majoránna; magán a lepedőn
meg nagy fehér rózsák vannak, és szinte empiros hatású ez a díszítés.

[Illustration: (372)]

[Illustration: (373)]

[Illustration: (374)]

[Illustration: (375) IRÁS UTÁN VARROTT MINTÁK.]

A hullámvonal rendesen nem oly egyszerű, mint ezen a példányon, hanem
különféle, már ismert módon, vastagabbá fejlesztve, két különálló
egyenes, vagy csak kevéssé meghajtott vonalból áll, amelyek ferdén állva
s csigavonalakban végződve érintkeznek egymással. E csigavonalak
érintkezése pontjából nő ki a nagy komplikált virág, amelynek rendesen
majoránnákból képzett három nyúlványa, fölfelé kiszélesedve, tölti be a
teret; ilyen a VII. 2. párnacsúp, ahol két rózsa is van egymás fölött s
rajtuk két nagy majoránna, oldalt pedig két virágból képezett nyúlvány
nő ki s fölnyulik a felső vonalig; az egész, megfordítva, lefelé
ismétlődik; tömött, különálló négyszögeket képező, _ötös_ virágzatok
képezik az alsó és felső szegély díszét. Hasonló a XIII. 9. párnacsúp,
de kissé ritkább, egyszerűbb rózsával. A VII. 11. 3. 9. 4. 8. 10.
párnacsúpok díszének túlsó fele nem látszik (az előbbi kettő fel van
fejtve és szétterítve); lefelé mindig a szomszéd motivum fele kerül
mindegyik alá. Egymáshoz többé-kevésbé hasonlók ezek, csak a VII. 10.
tér el némileg a többitől. A XII. 6. kiterítve, egész mivoltában
megmutatja a VII. 1. és VII. 7. párnacsúp díszét is; ezeken láncból áll
a hullámvonal, s nem nagy rózsából indulnak ki az ágak, amelyek a tért
betöltik.

Egy nyárszói (VIII. 2.) kiterített párnacsúp dísze mintegy átmenet a
középponti formából a «pápaszemes» vagy «jármos» mintához; ilyenféle a
VIII. 5. is. A láncos hullámvonalnak csak egyik oldalán nő ki egy kis
majoránna s a nagy, élén álló négyszög közepét egy közömbös rózsa
foglalja el, jelezve az egész dísz középvonalát, tengelyét; ugyanilyen
rózsák vannak a két egymásfelé keskenyebb véggel fordított trapézekben
is; a XII. 11. XIII. 3. már felismerhetőbb módon «jármas»; a
hullámvonalnak a tengelytől számított domború és homorú része nincs
egyenlően betöltve; a megkeskenyedő homorú részbe, jól beillő, fölfelé
szélesedő majoránnaalak jut, a domborúakba, részben összefüggve a
hullámvonallal s körrel bekerítve, rózsaalak; vagy egész külön állva (X.
8. X. 10.) vagy ritka rózsás (VIII. 9. és X. 9.) ritkábban előforduló
szegéllyel. Az inaktelki X. 12. tömött varrottasban csak két elem van:
egy rózsa és egy majoránna, köztük a hullám – a két szimmetrikus részt
erősen hangsúlyozott díszített tengely választja el. A hullámvonal a
többieken három részből álló tagozatokban szakad meg. Még jobban
felismerhető ez az alakítás a körösfői «Tamás Erzsóké» felirású
párnacsúpokon (VIII. 1. VIII. 3.) míg egy zentelkei (X. 1.) varrottason
a hullámvonal domború részei visszakunkorodva végződnek rózsákban, s ez
a tipikusan jellemző formája a «pápaszemes»-nek, – a szegély dísze csak
bizonyos változata az «ötvirágú» dísznek, az alsó virágok egyszerű
alakja az előbbeni kettőnél kissé gazdagabb kiképzésű. A VIII. 11. és
VIII. 7. ritkább rózsáival és a tömött VIII. 4. az egyszerűbb
pápaszemesekhez tartozik széles szegéllyel. A X. 5.
magyar-gyerő-vásárhelyi párnacsúp is az egyszerűbbek közé tartozik e
csoportban. A szintén magyar-gyerő-vásárhelyi VIII. 6. és X. 4.
párnacsúpokon hiányzik a szegély s ezt helyettesíti az egyes motivumok
fölé varrott rózsák sora; ehez hasonló a VIII. 8. de tömöttebb és
gazdagabb. A magyar-bikali X. 11. párnacsúp szintén szegélytelen, a
szegélyt a szegletesen megtört hullámvonal homorú részéből kinövő
virágzat kiemelkedő és összeérő ágai pótolják; a bekunkorodó
csigavonalból különös ágszerű toldalék borúl az ágakra. A X. 6.
varrottason toldalékos ágról majoránna csüng le egyik oldalán, a másikon
csipkés levél. A X. 7.-en egészen fölfelé igyekvő ág nyúlik ki a magasra
kiszökő rózsa mellé. A VIII. 10. szinte a kivehetetlenségig gazdag
alakulása e formának; a X. 3. egyszerűbb, de ide tartozó. A VIII. 10.
szokatlan forma e csoportban, – a rendesen erősen kiképzett tengelyvonal
hiányzik, az alsó rész alárendelt kiegészítése része lett a felső
virággá alakított hullámvonalnak.

A «pápaszemes» formával rokon a «selyemkeszkenős»: két egymás felé
fordított hullámvonal ágai meghosszabbítva kereszteződnek, – e két
kereszteződő átlós vonal és a középpont kidomborítása s a tengely
elhagyása jellemzi e formát, amelyet egyszerű alakjában a XIII. 4.
példány mutat be. Az átlók láncszerű továbbképzése s a középnek négy
majoránnával való hangsúlyozása látszik a IX. 8. párnacsúpon, épúgy a
IX. 4.-en; tömött példányai ennek az alakításnak a IX. 3. 14. 12. és
15.; az átlók közei rózsákkal vannak kitöltve, maguk az átlók
virágalakban végződnek. Szép példányok a IX. 5. és XII. 7. átlátszó
tiszta szerkezettel s jól elosztott pontokkal.

Mint már említettük, van a varrottasoknak egy «abroszformá»-nak nevezett
csoportja, így nevezik, mert kiváltképp abroszra alkalmazták, de
előfordul párnacsúpokon is. Formai alapgondolatuk egy csigavonal, amely
magába zár egy rózsaféle virágot s ugyanilyen öt-hat virág nő ki belőle,
az egész pedig köralakúan zárt s külön álló díszítményt képez; jól
kivehető példánya ennek az alakításnak a negyedrészében ábrázolt XI. 7.
abrosz; ismétlődő, elszórt kisebb rózsák és ágas virágzatok váltakoznak
a fődísszel. Nagyon egyszerű, szegényes a XI. 8. közepütt nagyobb virág
van s körül kisebb a XI. 7. abroszon; a kalotaszentkirályi XI. 5.
abroszra körvonalon vannak varrva a tömött rózsák vagy inkább körték,
belül csillag a dísze. Párnacsúp a XIII. 8. abroszforma, különös
szegélylyel. Hasonló a X. 11. és 374. abrosz dísze, s a jákótelki régi
XI. 3. párnacsúp. Jól kivehető ez az ornamentum a zentelkei varrottason
is, ritka hármasvirágzatú szegélylyel, hasonlóan a XII. 16. párnacsúpon;
a kalotaszentkirályi (XI. 10.) magyar-gyerő-vásárhelyi (XI. 4. XI. 9.
XI. 1.) és zentelkei (XI. 2.) példányokon olyan tömött a varrás, hogy a
minta szinte belévész; a XII. 9-en a formai alapgondolat érthetőbb, bár
elég tömött ennek a varrása is.

Egyik ritkábban előforduló minta az úgynevezett «dorombos». Eme
elnevezésében homályos eredetű dísz elemei: egy majoránna vagy rózsa,
körülkerítve s fölül szokott módon kisebb majoránnaszerű bevégzéssel,
mellette hosszú «körte»-alak, – e kettő váltakozik egymással
oszlopszerűen, ami a tengely alatt lévő másik szimmetrikus rész révén
még feltünőbb: tömöttebbek, s ritkábbak, egymástól vagy jobban el vannak
különítve vagy pedig egymásba olvadva képezik az oszlopszerű ismétlődő
díszt. Jól kivehető ez az alakítás a IX. 8. párnacsúpon, szintúgy a IX.
11-en, ahol a rózsa mellett inkább levélfűzérnek, «cserelevélnek»
megfelelő alakzat foglal helyet. Kis változattal ismétlődik ez a XI. 7.
13. és IX. 1. párnacsúpokon; a IX. 1-en széles szegély is van. A IX.
9-en gazdagabb a minta de viszont kevésbé kivehető az oszlopos
elrendezés; a 375. szintén ide tartozik, bár a tengely alatti rész nem
azonos a felső részszel, – a cserelevél ugyanis alul kétfelé válik s
háromszögletű teret képeznek a szétvált részek; a köztük levő tér
egyszerűbb elemekkel van kitöltve. Új alakítás a XIII. 10. és IX. 2., –
félholdalakú mezőkben kerékre emlékeztető körbe foglalt rózsák s oldalt,
rajta majoránnák; vastag a tengely s a tengely alatt ismétlődik ez az
elem.

Szóljunk a szál után, amint ők mondják, a szálánvarrottakról, a
szedettesekről. A gazdagságról, ami az irásutáni varrottast jellemzi,
lemondhatunk. A varrás, illetve a díszítés, alkalmazkodik a varrás
módjához.[8]

[Illustration: EGERES FALUBÓL.]

[Illustration: SZÁLÁN VARROTT (SZEDETTES) MINTÁK. (378)]

A keresztöltés természetéhez képest, amivel e varrottasok készülnek,
szegletesek a formák; a vízszintes, a függélyes és a negyvenötfokos
irányban való kiterjedés a túlnyomó s e három iránynak folytonos
ismétlődése bizonyos egyhangu formaalakulást okoz és ez jellemzi a szál
után varrottast. Stilizált növényi formák mellett az egyenes vonalú
mértani alakítások is szerepelnek, sőt magukat a virág- s növényi
formákat is, gyakran egész mértani motivumokká változtatja az erős, a
kénytelen stilizálás. Varrási módjuk az általánosan ösmert keresztöltés,
mely a vászonhoz aránylag vastag szál alkalmazása által sűrűvé lesz és
némileg a sinyórhoz hasonlóvá. Ezzel töltik ki a formákat úgy, hogy csak
a vékony negyvenötfokú szárakon és a kis pontokon látszik meg jól a
keresztöltés.

Maga a tehnika befolyásolja a formai gondolatot és a díszítési elemeket,
amelyek közül sok magából a tehnikából folyik; mindamellett gyakran
tapasztalhatjuk a törekvést, hogy az irás utáni varrottas formáját
mintegy e kötöttebb tehnika nyelvébe vigyék át. Ily módon is, kis és
nagy törülközőket, lepedőt, abroszt, ágyfűtől valót, párnacsúpot
díszítenek leginkább; a szín szintén vörös, kék, fekete, néha fehér. De
bizony, ma már ezt a szép munkát se mívelik, régi holmi az mind, amit
bemutatunk, a leány hordja piacra anyja, néhai öreganyja munkáját. Más a
divat, ezt már nem is kedvelik.

Formailag e varrottasok tekintélyes része, épp úgy mint az írás utániak,
egyetlen ágból kinövő öt virágzatos mintával van díszítve. Lehet a virág
több is, levelek, levélfűzérek, kisebb virágok is kerülhetnek közéjük –
de a jellemző ág a rajta levő virágokkal megmarad; rózsa, tulipán,
majoránna, mák, különféle levél, szár, makkok, többé-kevésbé stilizálva,
adják a formai elemeket, akadnak négy- és sokszögek, hullámvonal, sőt
itt-ott madarak is. A legegyszerűbb alakításuak közül való a bábonyi
XIV. 21. – öt egyforma virág van a szárakon s üresen hagyott terecskék
sora adja a vonalat a virágok tagozásához, érthetőbbé tévén azokat; az
üresen maradt helyeknek, e nemleges formáknak, különben nagy szerepük
jut a szál után varrottaknál, nemcsak mint szétválasztó, de mint díszítő
elemnek is. Már valamivel gazdagabb a XIV. 16. és XIV. 8. inaktelki kis
kendők mintája, a szárakon kisebb-nagyobb levelek is vannak. A XIV. 9.
«kerekes tulipán»-nak nevezett példányon a nemleges formák könnyűvé
teszik a díszt, tömöttebb a XIV. 24. bikali «szegfűs», lefelé fordított,
madaras szegéllyel; a zentelkei XIV. 14. kis kendőn, valamint a XIV.
10-en tömött masszás formájú, míg a XIV. 15-ön a «szegfűs ág» ritka
csipkeszerű megoldás, két különös tömöttebb levéllel; a XIV. 4. nyárszói
példányon hat egyforma rózsa van, a hatodik a törzsön tör keresztül; a
nagyalmási XIV. 11. «makkos» dísze kisebb alakban megismétlődik a
szegélyen is. Erősen stilizált alakítás a XIV. 5. 19. 6. 13. – a három
utolsó, valószinűleg az írás utáni majoránnás minta utánzása; ilyen a
XIV. 2. párnacsúp és a XIV. 3. is, amelyen élére állított négyszöggé
szélesedett ki a szár, belül virággal. A XIV. 12. példányon váltakozik a
levélfűzér és virág, sok lecsüngő virág is van rajta. A nagyon régi
(1752-ből való) XIV. 22. párnacsúp ritkás díszén szintén levelek vannak
a virágzatok mellett. A «mákos»-nak nevezett XIV. 7. példánynak törzse
ferdén áll az alapvonalra s több ilyen motivum ismétlődése adja ki az
egész ornamentumot.

Az ágas virágos dísz mellett vannak, mint az írás utáni varrottasoknál,
egyéb formai alapgondolatú díszek is; ilyenek a (XVI. 10.) «fojó», (XV.
4.) a «körte», (XV. 7. és 6.) a «patkós» párnacsúpok, amelyeknek váza a
hullámvonal, stilizálva.

Az írás utáni varrottasok «selyemkeszkenős» mintájának szintén
megtaláljuk itt is a párját, meg a «rózsabimbós»-t (XVI. 7.), a
«vitorlás»-t vagy «szarufás»-t (XVI. 15.), meg a «pünkösdirózsás»-t
(XVI. 6.) s ilyen a XV. 14. XVI. 6. és 13., XV, 1. 3. 11. 12. 13. 14.,
XVI. 3. és 1–8-ig valamennyi: egy központból kiinduló átlók és átmérő
vonalak megoldásai.

Hatszögekből képzett alakok, amelyekben rózsák s csillagok vannak, adják
motivumait a XV. 10. XV. 2. és 378. és XV. 9. párnacsúpoknak; a XV. 16.
és XV. 8. abroszokon az írás utáni «abroszforma» változik át központi
sugaras alakítássá.

Vegyes alak a «mákos» (XVI. 2.) szokatlan a XV. 5. úgyszintén a
«pávadíszes» XV. 15 és XV. 18. A XV. 17. a szőttes, nagyon
egyszerűsített formákkal.

A XVII. és XVIII. táblákon mutatjuk be a még szokásos mintákat.

A 352–360 ábrákon mutattuk be a kalotaszegi asszonyok írását; a 361.
ábra két felső rajza «mejjrevaló» minta s a két alsó dulandlé sarok; az
elnevezéseket maguk az asszonyok írták a rajzok alá.

A 379. ábrán néhány szép régi csomózott recemintát mutatunk be,
amilyenekkel régente a lepedőket toldották össze; a 380 és 381 ábrákon
régi és újabb vagdalásos minták vannak.

A rece nem régi eredetű, de például Gyerő-Monostoron nagyon el van
terjedve és pedig nemcsak inggallérkötésekre, hanem rúdravalókon és
párnahéjjakra is használják. A recét (a hálóját) lencérnával «kötik» és
azután «tőttik», – mint Monostort mondják, – «miszerrel», gyöngébb
cérnával; a nagyobb recét teljesen miszerből kötik s tőttik. A kötéseken
alkalmazott gyakoribb receelnevezések: körmös rózsás, inos (inas), kerek
gerezdes; a kerek gerezdesnek öt motivuma van: rózsa, cserelevél,
másféle rózsa, gerezd, rózsa és tulipán. Kézelőre alkalmazzák, Körösfőn,
a szép «butykós»-at.

Térjünk vissza, néhány szóval, a varrottas harmadik, manapság egész
Kalotaszegen legelterjedtebb formájához, a vagdalásos- vagy fehéreshez.
Elnevezése, említettük, onnan ered, hogy kis ollóval arányosan
kivagdalják a vásznat, a szálakat kihúzzák s a lyukat körülvarrják. A
«fehéres» elnevezésnek nyilván az a magyarázata, hogy többnyire
fehérnéműn alkalmazták a varrásnak ezt a módját, még pedig – régente –
csak fehérrel. Hajdan, vagdalásos varrással díszítették a férfiingen az
ingújjat, – de ez már divatját múlta, ma már nem viselik, az
elnevezéseket azonban, még tudják az öregek. Edvi-Illés Aladár
munkatársunk gyűjtötte Zentelkén a következő «fehéres» ingújjminta
elnevezéseket: nagy könyökös, nagy paripás, kis paripás, nagy rózsás,
félen rózsás, szembe rózsás, foglalós, öt máku, három máku, két máku,
egy máku, gatyás bokrétás, cifra bokrétás, szénvonós, fecskefarkas,
macskanyomos, asztallábas kis rózsával, félen töltéses barack, maggal,
rostélyos félen töltéssel, nagy abrudi, kis abrudi, Pál Bandiné formája,
alattomos. Ime, csak egy faluban, még tudnak ma ennyiről, – holnap már
hírmondója se lesz! Egyetlen ilyen kézelőmintán pedig, például a «nagy
könyökös»-mintán, a következő részeket nevezik meg: fog, karima, sujta,
akasztalat, cérnázás, töltés, bimbó, inasfog, csipafog, hányás, fél
macskanyom, szénvonó, könyök.

Szép volt a vagdalásos varrás a sárgásszürke fodor vászon-lepedőkön;
láttunk is még ilyet, de csak kettőt, Körösfőn, Korpos György Páléknál.
De hogy mivé nem nyomorodott ez a szép ősi munka, amióta piaci árucikk
lett belőle, amióta urimunkára biztatta a népet a városi kereslet s a
falusi szükség! Mert ma bizony ezt a varrást készíti a kalotaszegi nép,
lélek nélkül, kedv nélkül, a nevét se ismerve az egyes mintáknak, amiket
szintén elnyomorít a tudáskodó városi beavatkozás. Szerencse, hogy még
Gyarmathy Zsigmondné foglalkozik az ősi mintákkal s némileg irányítja a
népet, bár ő is sok elemet kölcsönöz a kastély művészetéből s kevesebb
ügyet vet a népies jellegre. A varrogató falvak egynehány banális,
munkaemésztő, gyilkosan unalmas mintát ismételgetnek, nem adva belé
(amit különben ez a varrási mód meg sem enged) azokat az egyéni
változtatásokat, azokat a művésziesen naiv eltéréseket és
véletlenségeket, amelyek az írás után való varratosnak annyi zamatos
eredetiséget kölcsönöznek. A gyönyörű fodorvászon helyét lassankint
elfoglalja a sokkal silányabb lenvászon s a fejtő, a cérna helyett
selymet húznak a tűbe, lehetetlenül színes selymet, sárga, kék,
rózsaszinű s rikító piros selymet, – mert az jó az uraknak!… Akárha
gombolós lakkcipőt húzna piros csizma helyett a muszuj alá a kalotaszegi
leányzó.

Jellemző különben, hogy ez a holmi csak piacra készül, az úgynevezett
«iparosasszony» bódorog vele országszerte, – nincs Kalotaszegen ház,
ahol ilyesmi volna kiakasztva rúdra vagy ágyra terítve, pedig
posványosodik már a nép ízlése is.

Itt, a varrottasok kapcsán emlékezzünk meg arról a változatos, sokféle
varrási módról is, amivel a női ingek gallérjai, kézelői és az ingújjak
kötései (az a varrás, amivel összekötik az ingújjat képező vászon két
szélét) készülnek. A recéről már szólottunk; mellette talán legszebb a
Bogártelkén divatos «pókos» kötés, amelyen, fölülről lefelé, következők
az elnevezések: szinelés, békaláb, elhányás, pók; a békalábat egyszer
elhányják, kétszer beszinelik, egyszer összehúzzák.

[Illustration: RÉGI KALOTASZEGI «VAGDALÁSOS» MINTÁK. (380)]

[Illustration: DARÁZSOLÁS. (XVIII. tb.) 1. Horgas, Kőrösfőről; 2.
Rózsás, – leszedve, kockázva, darázsolva B.-Hunyadról; 3. Kétfelől
fecskefarkas, közbül nagy foglalós, Mákóról; 4. Összefordított foglalós,
Mákóról; 5. Asztallábos, gyászosan, Mákóról; 6. Tulipántos,
Bogártelkéről; 7. Jármos, B.-Hunyadról; 8. Négy rózsás, B.-Hunyadról; 9.
Szélin rózsás, közbül kis foglalós, Mákóról; 10. Tulipántos, Mákóról;
11. Kétfelül kis rózsa, Mákóról.]

[Illustration: RÉGI S UJABB KALOTASZEGI «VAGDALÁSOS» MINTÁK. (381)]

Ide tartozik még Kalotaszegnek egy sajátságos díszítővarrása, a
kötényeken alkalmazott, úgynevezett «darázsolás». (XVIII. tb.) Ezt
legtöbb helyütt hárászszal (pamut), de az inkább városiaskodó Hunyadon
selyemmel is varrják, ami tagadhatatlanul szép, mintha csupa
gyöngyszemet fűztek volna korcba. Megértjük a darázsolás készítési
módját (a XVIII. tábláról) lapról, ahol a varrás három fázisát
láthatjuk: ráncba szedik, mint ők mondják, leszedik a kötényt, azután
hosszában mindegyik ráncát kétszer átöltik hárászszal; miután ezt végig
az egészen elvégezték, következik a kockázás, kockákra való beosztása az
egésznek, – és végül a kockák kitöltése, a «tőttés» (mint a recénél a
hálószemek kitöltése), a tulajdonképpeni darázsolás. Teknikájában, a
darázsolás legváltozatosabb mintáira Mákón találtunk, de vannak ügyes
minták Bogártelkén, Zsobokon, Bánffy-Hunyadon is. Az elnevezések
kölönbözőek nagyon, egyazon mintának falvak szerint más és más
elnevezését kapjuk. Zsobokon: mákos, soros, lajtornyás, macskanyomos,
asztallábas, egenyes, barackmagos, madaras, Szalainé-forma, két rózsás,
négy rózsájú, cifra rózsás, kis rózsás, loptás (labda) rózsás keresztes,
mézespogácsás, kulacsos, korniceres, foglalós, kigyós, csillagos,
fékenmenős, nagy foglalós; Mákón: kétfelül kis rózsás, közbül
barackmagos, új módi, szőllőgerezdes, nagy rózsás, sok rózsás, kétfelül
kis foglalós, közbül pápaszemes, szélin kis rózsás, közbül nagy foglalós
egyeles (elegyesen) asztallábbal, asztallábas, szíves új módi,
tulipántos, szélin rózsás, közbül kis foglalós, barackmagos nagy
rózsával, kétfelül kis rózsa, közbül horgas rózsa, kétfelül
fecskefarkos, közbül nagy foglalós, összefordított foglalós;
Bánffy-Hunyadon: jármos, nagy rózsás; Körösfőn: horgas. Bogártelkén
láttuk egyikét a legszebbeknek, a tulipántost. (XVIII. tb.)

[Illustration: PÓKOS KÖTÉS (BOGÁRTELKE).]

[Illustration: I. TÁBLA. 1. Zsobok. – 2. Damos. – 3–4. Zentelke. – 5.
Kalota-Szt.-Király. – 6. Ketesd. – 7–9. B.-Hunyad. – 10–12. Zentelke. –
13–15. M.-Bikal. – 16. Daróc.]

[Illustration:]

[Illustration: II. TÁBLA. 1–2. M.-Bikal. – 3. Zsobok. – 4–5. M.-Bikal. –
6–7. B.-Hunyad. – 8–9. Kalota-Szt.-Király. – 10. Zsobok. – 11. Damos. –
12–13. Zsobok. – 14–15. Zentelke. – 16. M.-Valkó. – 17–19. Nyárszó. –
20. Zsobok.]

[Illustration:]

[Illustration: III. TÁBLA. 1. Zentelke. – 2. Inaktelke. – 3–5. Zentelke.
– 6. Zsobok. – 7–8. Zentelke. – 9. M.-Valkó. – 10–11. B.-Hunyad. –
12–13. Jákótelke. – 14. K.-Szt.-Király. – 15–16. Daróc. – 17–19.
M.-Valkó.]

[Illustration: IV. TÁBLA. 1–2. Kalota-Szt.-Király. – 3–4. Zsobok. – 5–6.
K.-Szt.-Király. – 7. Daróc. – 8. Mákó. – 9–10. M.-Bikal. – 11–12.
Inaktelke. – 13–15. Zentelke. – 16–17. M.-Gyerő-Vásárhely. – 18–19.
Bánffy-Hunyad.]

[Illustration: V. TÁBLA. 1–3. Magyarókereke. – 4–5. B.-Hunyad. – 6.
Zsobok. – 7. Magyarókereke. – 8–9. Sztána. – 10. Nagy-Petri. – 11–12.
K.-Szt.-Király. – 13–14. Zentelke.]

[Illustration: VI. TÁBLA. 1–3. Kalota-Szt.-Király. – 4–5. M.-Bikal. – 6.
Daróc. – 7–8. M.-Bikal. – 9–10. Daróc. – 11–13. Zentelke. – 14.
M.-Bikal. – 15. Daróc. – 16–17. M.-Bikal. – 18. K.-Szt.-Király. – 19.
Nyárszó.]

[Illustration: VII. TÁBLA. 1. Nyárszó. – 2–3. Sárvásár. – 4–5. M.-Bikal.
– 6. Zentelke. – 7–8. Kis-Petri. – 9–10. M.-Bikal. – 11. Bogártelke.]

[Illustration: VIII. TÁBLA. 1. Körösfő. – 2. Nyárszó. – 3–5. Körösfő. –
6–7. M.-Gyerő-Vásárhely. – 8. M.-Bikal. – 9. Sztána. – 10–11. Zentelke.
]

[Illustration:]

[Illustration: IX. TÁBLA. 1. M.-Bikal. – 2. Ketesd. – 3. M.-Valkó. –
4–5. Zentelke. – 6. Mákó. – 7–9. Inaktelke. – 10–11. M.-Bikal. – 12–13.
Zentelke. – 14–15. K.-Szt.-Király.]

[Illustration: X. TÁBLA. 1–3. Zentelke. – 4–6. M.-Bikal. – 7–8. Nyárszó.
– 9–10. Zentelke. – 11. B.-Hunyad. – 12. Inaktelke. – 13. M.-Bikal.]

[Illustration:]

[Illustration: XI. TÁBLA. 1. M.-Gyerő-Vásárhely. – 2. Zentelke. – 3.
Jákótelke. – 4. M.-Gyerő-Vásárhely. – 5–6. K.-Szt.-Király. – 7–8. Mákó.
– 9. M.-Gyerő-Vásárhely. – 10–11. Szt.-Király. – 12. B.-Hunyad.]

[Illustration: XII. TÁBLA. 1–3. M.-Gyerő-Monostor. – 1–5. M.-Bikal. –
6–7. Körösfő. – 8–9. Mákó. – 10. B.-Hunyad. – 11–12. Körösfő. – 13–16.
Nyárszó.]

[Illustration:]

[Illustration: XIII. TÁBLA. 1–2. Körösfő. – 3–5. Magyarókereke. – 6.
Zentelke. – 7–8. M.-Bikal. – 9. Daróc. – 10–12. M.-Gyerő-Monostor.]

[Illustration: XIV. TÁBLA. 1–2. Körösfő. – 3–4. Nyárszó. – 5. Zentelke.
– 6. Nagy-Almás. – 7. Kis-Petri. – 8–10. Inaktelke. – 11–12. Nagy-Almás.
– 13–15. Zentelke. – 16–18. Inaktelke. – 19–20. Nyárszó. – 21. Bábony. –
22–23. B.Hunyad. – 24–25. M.-Bikal.]

[Illustration: XV. TÁBLA. 1–2. Zentelke. – 3–6. B.-Hunyad. – 7.
M.-Bikal. – 8. Zentelke. – 9. K.-Szt.-Király. – 10–11. Inaktelke. –
12–13. B.-Hunyad. – 14–15. M.-Bikal. – 16–18. Nyárszó.]

[Illustration: XVI. TÁBLA. 1. Bogártelke. – 2. Daróc. – 3–5. Kis-Petri.
– 6–7. B.-Hunyad. – 8–9. M.-Bikal. – 10–12. Zentelke. – 13. B.-Hunyad. –
14–16. Nyárszó.]

[Illustration: XVII. TÁBLA. 1–2. B.-Hunyad. – 3–4. Zentelke. – 5.
K.-Szt.-Király. – 6. Magyarókereke. – 7–9. Jákótelke. – 10–14. M.-Bikal.
– 15–16. Inaktelke.]

[Illustration: XVIII. TÁBLA. 1–2. B.-Hunyad. – 3–4. Nyárszó. – 5–7.
M.-Bikal. – 8–9. Zentelke. – 10. Mákó. – 11–12. Körösfő. – 13–14.
K.-Szt.-Király.]



TEMETŐ

[Illustration: KALOTASZEGI TEMETŐ. (XIX. tb.)]

[Illustration: (M.-VALKÓ, M.-GY.-VÁSÁRHELY, KIS-PETRI.) FEJFÁK.]

Kalotaszegen, a mult század elején még, a temető békésen megfért a
templom körül s az volt a cinterem, a «cintrum»; régi sirok ma is vannak
még a templom körül az egyházfinak termő gyümölcsfák közt, a hatvanas
években oda temették még a papot s a presbitereket, de a temető –
nyilván a modern egészségügyi rendszabályok folytán – lassankint
kiszorult a falu alá a lejtőkbe vagy a falu fölé, a szelid hajlású
domboldalokra s nem szomorú hely az. Oh, dehogy szomorú! A magyar
paraszt nem fél a haláltól. Bölcs józansággal tudja: az a vége az
életnek s bizony, sokszor még jutalom, mert megpihenés a tenger
fáradalom után. Ezt bizonyítják a sírföliratok, ezt bizonyítja, hogy
akárhány helyt ott a házban, a pitarban a sírkő vagy a fejfa, amire majd
szükség lészen.

Egy erdélyi öreg paraszt oktatott bennünket, ilyenformán:

– A halál!… Nem baj az, instállom. Dehogy baj! Apránkint szokik abba az
ember. Elsőbb a foga potyog ki az embernek, aztán a szeme romlik, utóbb
az inaink roskadnak meg, oda lesz a gyomrunk, mint az elnyűtt bocskor,
szertemállunk, mire elérkezünk odáig. A halálig. A végin már áldás,
olyan jól esik meghalni. Mintha aludni mennénk. Lám, a gyerek, az bezzeg
nem szeret lefeküdni esténkint. Inkább rí, mer’ a’ még mindegyre élni
akar. De aztán, amikor munka alá kerül, a napi robot után jól esik az
esti megpihenés. Ötven-hatvan esztendős korunkban, nincs más, csak az
ágy!… Úgy gondolom én azt, instállom, mindig, hogy amíg élünk, mind csak
a halálhoz szokunk. Este, amikor lefekszünk, meghalunk egy-egy kicsit,
minden áldott nap. Egyszer aztán, a legvégin, amikor úgyis nehéz már a
fölkelés reggel: elkövetkezik a nagy lefekvés, megpihenünk mindenkorra,
a jó Isten áldott földjiben. Ebbe a jó földbe, aki a verejtékünkért
kenyérrel szógál, amíg élünk…

[Illustration: A SZTÁNAI TEMETŐ. (383)]

Nem szomorú Kalotaszegen, színes, festői a temető is. Elköltözött
kedveseik kertje, ahol az elhunyt leányzó sírján ott leng a színes
fejkeszkenő, ott lobognak a hajfonat színes pántlikái (Keleten, a
leánysírokon az egész hajfonatot márványba, kőbe faragja a mohamedán) s
a fejfába bokréta van dugva, virágból, tollúból; piros, kék föstés a
gombfákon – és a jóságos természet betakargatja pázsittal, behinti mezei
virággal hazatért hű gyermekei kertjét. És ahány sír, a kelő nap felé
tekint valamennyi, hogy a hajnali sugár első csókja a halott orcáját
érje. És együtt vannak a sírokban, ketten, hárman, négyen is, együtt a
halálban is, akik az életben egymáséi voltak. Az eltemetett feleség
sírkövén s viszont, ott a férj neve, születési dátuma, csak az évszámot
kell utána róni, amikor béteszik majd elköltözött párja mellé a földbe.

A temetés közügy, felebaráti kötelesség, böcsület és vallás.

[Illustration: RAVATAL, NYÁRSZÓN. (382)]

[Illustration: AZ INAKTELKI TEMETŐ. (384)]

Három rúd és két temetési tábla (385.) évente másnál, az utca
elüljárónál áll. Temetéskor, jó reggel, elindítják a két táblát, egyet a
jobb-, mást a balszomszédságba s adják tovább, házról házra, a
hagyományos üzenettel: «Pengő forint bírsággal mindenki harangszóra
hallgasson, a temetkezésre menjen, X. y. házához.» Harangszóra, tartozó
kötelessége szerint asszony s ember, a halottasházhoz bégyűl az utca, –
a tanító énekel s viszik a koporsót a cinterembe. A pap elbúcsuztatja,
imádkoznak s az utcabéliek, a szomszédok viszik, lebocsátják a sírba.
Sírhantolása után a szószólló mond köszöntőt. (Híres szószólló volt a
hunyadi harangozó, Juhász András Gyi Bandi.) Temetés után torozás, a
sírásóknak egy kis kolláció a legszegényebb helyről is dukál. Fiatal
leányt, fiatal legényt bandaszóval temetnek, – a leányok rúdra kötik
gyöngyös pártáikat, pántlikáikat, legszebb színes kendőiket s úgy
kisérik utolsó útján társukat.

[Illustration: B.-HUNYADI TEMETÉSI TÁBLA. (385) (_Négyszeres
kissebbités._)]

Népművészeti szempontból nagyon érdekes, mert ősi, a máig is alkalmazott
fejfa, a «fából való gombfa», a «fűtül való fa», amit így hívnak, még ha
kőből van is («fűtül való fa kőbül»). A jobbára református kalotaszegi
nép nem állít keresztet a sír fölibe (csak a bácsi és jegenyei
katolikusok (386.) s a románok), hanem fatönköt, amelyeknek faragott
diszítése gazdag és változatos. Bár a mult századból maradt síremlékek
kőből vannak, az ősibb forma a fa, csakhogy a régiek elkorhadtak, míg a
kő jobban állja az időt. Bánffy-Hunyadon már múlik a régi fejfa állítás
szokása, kivált amióta temetkezési vállalat is megtelepedett az erősen
városiasodó nagy faluban, – temetőjében nincsen már egyetlen ősi formájú
ép fejfa se, a síremlék gyárilag készül. A többi falvakban maga a nép
készíti a fejfákat, hagyományos régi formákhoz alkalmazkodva.

Szerkezetileg öt részt lehet megkülönböztetnünk a fejfákon (a fejfák
formáit utánzó sírköveken ez az öt nincs ilyen határozottan
hangsúlyozva): a felfelé végződés kifejezése a legfelső faragott rész; a
fejfa homloka, ahová a díszítés kerül; az eresz, valami párkány módra
kiugró rész, mely esőtől védi a fejfa fölírását; a törzs, amelyen a
fölírás foglal helyet és a földbe ásott láb.

A négy felső rész közül el-el marad egyik vagy másik, de az eresz nem
hiányzik a fejfáról soha, sőt a legegyszerűbbeken éppen az eresz képezi
az egyedüli tagozást (388., 389.) A felső faragott rész elemei: a
tulipán, a csillag (két egymást átható tetræder) s a gomb, mely a kocka
négy vízszintes élének legömbölyítéséből keletkezik úgy, hogy a
függélyes élek többé-kevésbé megmaradnak s megmarad a függélyes lapok
középső része is, mint keskeny szegély vagy él; lesimítják azonban e
függélyes éleket is, így új lapot kapva, keletkezik a sokszögű gomb. Ha
a lemetszések fönt s alant találkoznak, két alsó lapjukkal egymás felé
fordított csonka gula jő létre, amely néha egész vékony lappá változik.
Szerepelnek a hasábkocka s a kimetszésök révén megmaradt mértani formák
is. Ezeket az elemeket kombinálják a fejfákon, illetve, ezek az elemek
egymással váltakozva sorakoznak egymás fölé, csak a tulipán marad
érintetlenül a fejfa csúcsán, de kerülhet csillag vagy gomb is a
helyébe. Homlokán egész szélességében marad meg a fejfa és a díszités
felvételére alkalmas frizszerű tagozást nyer. Az eresz ugyan gyakran
kiugrik párkányszerűleg a homlok síkjából (389.), de az írást mégis
védelmezi.

Ezektől eltérő, érdekes formája a fejfának, az «S»-alakú lófejre
emlékeztető bevégződés, amely néha az előbbiekkel kombinálva is
előfordul, de egészen (390.) egyszerű alakjában a leggyakoribb.

Előfordul, bár ritkábban, a törzs jobb és bal oldala vonaldíszesen is,
míg a kevésbbé művészies, esztergált formák gyérek. (391., 392.)

[Illustration: FEJFA (DARÓC, BOGÁRTELKE, GENYE); BÁCSI SIRKÖVEK. (386)]

[Illustration: M.-BIKAL. (389)]

[Illustration: 1. Nagy-Almási fejfa, beégetett díszítéssel. 2–3.
Nagy-Almási fejfák. 4–5. Magyar-Gyerő-Vásárhelyi fejfák. 6. Nagy-Petrii
fejfa. 7. Kalota-Szent-Királyi fejfa. 8. Nagy-Kapusi fejfa. 9. Sztánai
fejfa. 10. Körösfői fejfa. 11–12. Inaktelki sirkövek. (388)]

[Illustration: MAGYAR-VALKÓ. (387)]

[Illustration: 1. JÁKÓTELKE. 2–3. DAMOS. (390)]

[Illustration: M.-BIKAL. (391)]

[Illustration: 1–2. SÁRVÁSÁR. 3–7. M.-GYERŐ-VÁSÁRHELY. (393)]

[Illustration: 1–2. M.-VALKÓ. 3. KÖRÖSFŐ. 4–8. SÁRVÁSÁR. (392)]

Változatos a felső végződés tulipánja; rendesen négyágú és mértani
szegletes alakú vagy elgömbölyített, de lehet lapos háromágú is. Érdekes
az az ereszre épült, nagy, tulipánféle végződés, amiből a négy ág
további osztásával lesz nyolc aljtő. (393–406.)

A gomb végződés is több változatot mutat; néha fenyő tobozra emlékeztet
néha pedig kockából legömbölyített négyszögű gombot mutat. (407.)

[Illustration: MAGYARÓKEREKE. (395)]

[Illustration: MAGYAR-VALKÓ. (394)]

Gyakoribb a csillag végződés (két tetræder áthúzásából képzett idom),
amit kockából faragnak ki oly módon, hogy a kocka szabadon álló lapjain
meghúzzák a keresztező átlókat s az éleket bemetszik mindaddig, míg az
átlók felezési pontjait összeköthetik egy egyenessel, mely oly két
háromszög közös alapját képezi, amelynek másik két oldalát az átlók fele
része alkotja. E könnyű teknikai megoldás magyarázza, hogy e dísz
alkalmazása oly gyakori; gazdag lévén sík felületekben, saját és vésett
árnyékával igen hatásos diszítés.

[Illustration: MAGYARÓKEREKE. (396)]

[Illustration: 1. JÁKÓTELKE. 2–5. DAMOS. 6. MAGYARÓKEREKE. (397)]

[Illustration: 1–2. DAMOS. 3–5. ZSOBOK. (398)]

[Illustration: M.-BIKAL. (399)]

[Illustration: 1. FARNOS. 2. SZUCSÁK. 3–5. MAGYARÓKEREKE. (400)]

[Illustration: 1. KALOTA-SZENT-KIRÁLY. 2–4. M.-GY.-VÁSÁRHELY. (401)]

[Illustration: M.-BIKAL. (402)]

[Illustration: M.-BIKAL. (403)]

[Illustration: FEJFÁK ÉS SÍRKÖVEK (NAGY-PETRI). (404)]

[Illustration: KÖVETUTÁNZÓ ZSOBOKI FEJFA. (405)]

Érdekesek a török síremlékekhez hasonló turbános fejfák (408–9.); a
gombokon többszörös vízszintes vonaltagozás van s a gomb tetején egy
kisebb gomb ül.

E néhány elemnek egymásra építése s változtatása sokféle kiképzésre ád
alkalmat, mint azt képeink mutatják; e tulipán-gomb-csillagdísznek
kettős-hármas halmozása is gyakran előfordul. A laposabb fejfákon néha
ívekből összetett profilokra is akadunk s találunk csupa egymás alá
helyezett laposabb és magasabb csillag alakokat is, de akadunk egészen
különös alakuakra is, amelyen csillagokból áttört formák vannak.
(410–16).

A fejfa homlokán sokszor megtaláljuk a már többször említett református
virágvázát gazdag, színes változatokban. (406)

A fejfa diszítések mértani változatai az utcaajtókról ismert
körosztásból származnak. A homlokra felvésik az elhunyt foglalkozását
jellemző szerszámokat is, a csizmadia dikicsét, az ács szekercéjét,
fürészt, baltát, a földmíves ekevasát, a cigány hegedűvonóját, az
asszonyok orsóját, vetélőjét s egyéb szimbolumokat; leány nyugszik a
sírban, ha alul nyílott koszorú van a fejfa homlokára vésve. (387)

[Illustration: B.-HUNYAD. (406)]

Az eresz rendesen két tagozású, szélén fürészes, rovátkos a dísz; e
diszítés különben egyebütt is szokásos, szívesen alkalmazzák ott, ahol
egyenes vonalakat kell lágyabbá, változatosabbá tenni. Az eresz síkjára
kerül legtöbbször a dátum is.

Az eresz alatt kezdődik a fejfa törzse s ezen a megható naivsággal
fogalmazott felírás tipikus rímekbe szedve; hol magát az elhunytat
beszéltetik első személyben, hol harmadik személyé a mondóka, vagy
vegyesen.

Ime néhány jellemző formája a Kalotaszegen szokásos sírfelírásoknak:

[Illustration: FEJFA, «HÁROMÁG»-GAL S ENGEM NE FELEJTS KOSZORÚVAL;
FEJFÁK ÉS SÍRKÖVEK (SZTANA). (408)]

[Illustration: M.-BIKAL. (407)]

[Illustration: M.-BIKAL. (409)]

[Illustration: M.-BIKAL. (410)]

[Illustration: MAGYAR-VALKÓ. (411)]

[Illustration: KÖRÖSFŐ. (412)]

[Illustration: MAGYAR-BIKAL. (413)]

[Illustration: MAGYARÓKEREKE. (414)]

[Illustration: MAGYAR-BIKAL. (415)]

[Illustration: JÁKÓTELKE. (416)]

[Illustration: SÍRKŐ, INAKTELKÉN. (417)]

[Illustration: SZTÁNA. (418)]

[Illustration: M.-GY.-VÁSÁRHELY. (419)]

  Megálj’ oh ha
  Landó
  Tekints e
  Gyász
  Kőre
  Kovács Nagy Fe-
  Renc
  Nyugszik enek
  A tövébe
  68 évre terje
  Dett élete
  Poraink nyugosz-
  Nak e föld
  Üregébe.

  RÁC KATA
  LIN VOLT A
  NEVEM KE
  LEMEN MÁR
  TON VOLT
  FÉRJEM
  ÖTVENHÉT
  ÉVEKET ÉL
  TEM A FÖLDI
  RÖVID ÉLET
  BE MIUTÁN
  ÉLTEM KIMULA
  TÉTETTEM LE
  E SIRBOLTBA
  1884-IK ÉV
  JANUÁR
  30-IK NAPJÁRA

  IT
  PÓRLAD FEKETE
  ANDRÁS SZÜL 1838
  BA OKTOBER 14-ÉN MH 1904-ÉN
  FEBRUÁR E KÖVET
  ÖZVEGYE KOVCS
  BIRÓ KIS ANA EMEL
  TE

  Itt nyugszik Ambrus
  ERZSÉBET élt
  Páros ÉLETET 36
  évet
  Egész ÉLETET élt
  68 évet Meghalt
  1904
  BE

  1868
  E GYÁSZKŐ FEDEZI DAKÓ
  GYÖRGYÖT VOLT FÖLDI
  ÉLETE
  77 ÉV BÉKE PORÁRA
  DAKÓ JÁNOS TSINÁL
  TATTA EZ EMLÉKET

  ITT
  NYUGSZIK
  MÁRK PÉTER
  SZÜLETETT 1883-BA
  JULIUS 11-ÉN MEGHALT
  1898 AUGUSZTUS HÓ 12-ÉN
  E SIRKÖVET KÉSZITET
  TÉK SZÜLŐIK
  MEGÁJ Ó HALADÓ
  TEKINCS E SIR KÖRE
  OLVASD EL KI NYUGSZK
  ENNEK A TÖVÉBE.

  Enéma sír hanta
  Lat Nyugszik
  Bokor János
  Szület. 1847 Be
  Jan 9 Én Meghal
  190
  Es Neje
  Juhász Kata Szü
  letett 1852 Be
  Május 22 En Meg
  Halt 1898 Ba No 26
  Béke PORAIRRA

  ITT NYUGSZIK KOVÁCS
  VARGA ISTVÁN ÉLT
  50 ÉVET A PÁROSBAN
  20 ÉVET ZSIGA KATÁ
  VAL MEGHALT 1880-BEN
  ITT NYUGSZIK
  ZSIGA KATA ÉLT _ _ _ _ _
  MEGHALT _ _ _ _ _ _ _

(Bokor János és Zsiga Kata még él s majd ide temetkezik.)

[Illustration: ZSOBOK. (420)]

[Illustration: M.-GY.-VÁSÁRHELY. (421)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ SÍRKŐ (KÉK-FEHÉR-PIROS)
M.-GY.-VÁSÁRHELYT. (422)]

[Illustration: FESTETT DÍSZÍTÉSŰ SÍRKŐ, INAKTELKÉN. (423)]

[Illustration: «HÁROMTOLLÚ» A FARMOSI TEMETŐBŐL; ZSOBOKI FEJFÁK. (425)]

[Illustration: DAMOS M.-BIKAL. (424)]

  MIT JÁRSZ ITT VAN
  DOR UTAS EZ NEM
  AZ ÉLŐK HANEM A
  HOLTAK MEZEJE
  HANEM MÉG IS
  ÁLLJ MEG TEKINCS
  EZ EMLÉK SIR KÖRE
  MELYET EMELT EGY
  FÉRJ TUDNIILLIK
    VIG PÁL
  ITT NYUGSZIK AZ
  URBAN A MEGHOL
  TAK SORÁBAN
  ÉLT 63 ÉVET
      1896

  MEGÁLLJ OH VÁNDOR
  TEKINCS E GYÁSZ KÖ
  RE MELYET EMELT
  VIG PÁL HÁLÁS
  BUZGÓ INDULATJÁ-
  BÓL EMLÉKÜL NEJÉ
  NEK TÖRÖS KATÁ
  NAK S ONMAGANJAK
  HADD PIHENJÉK
  ALMAIKAT CSEN
  DESEN A HIDEG
  FÖLD ALATT
      1881

[Illustration: DARÓC. (426)]

[Illustration: SZTÁNA. (426)]

[Illustration: SÍRKÖVEK A DARÓCI TEMETŐBEN. (428)]

[Illustration: ZSOBOK. (427)]

[Illustration: SÍRKÖVEK A ZSOBOKI TEMETŐBŐL. (429)]

[Illustration: FEJFÁK ÉS SÍRKÖVEK ZENTELKÉRŐL. (430)]

    A KIS DEDEKÉ A MEN
    NYEKNEK ORSZÁGA
    FERENC KISS ANNA
    KI ITT LELÉ NYUGHEL
    JÉT JÉZUSSÁNAK
    VÁRJA DICSŐ JÖVE
    TELÉT ÉLETE RÖVID VOLT
    EGY ÉS FÉL ÉV VALA
    MIDŐN SZÜLŐINEK
    GYÁSZOKRA
    KIMULA
    MEGHALT 1870-IK ÉV SZEP
    TEMBER 20-ÁN

  _Egy nemzet címeres sírkövön:_

    Ezem emlékkövet
    Alutczai Özv.
    Varga Mártonné
    Készítette
    Elhunyt hat gyereke
        emlékére
    Béke Poraikra
        1903
    junius 4-én

    KOVÁCS GYURI KIS
    ANNA TETETETT LE
    E SIRBA KORÁN
    MULT KI ÉLETE
    CSAK HÉT ÉVET ÉL
    HETE SZÜLEINEK
    NAGY BÁNATOT
    Ő HALÁLÁVAL O
    KOZOTT MEGHALT
    1878 IK ÉV SZEP
    TEMBER 25-ÉN
    NYUGODJÖK TESTE A
    FÖLDBE LELKE PEDIG
    AZ EGEKBE

A sírfelírások betűinek rajza korántsem olyan ügyes, mint a diszítések
faragása; a betük kezdetlegesek s gyakran, régi módisan, egymásba vannak
helyezve.

A férfi fejfák egy része színes, főleg a gyermekfejfák gombját szokták
kiszinezni s előszeretettel használják az erős kék, vörös és zöld
színeket. Néha váltakozva jelennek meg e színben a csillagok és gombok,
máskor a csillagok belső síkjai vannak egyenlő színnel mázolva, míg a
többi részre egyéb szín kerül; néha csak az éleket színezik.

Említettük, hogy a fejfának és a sírkőnek élesen elválasztható karaktere
van; a kettő közt mutatkozó eltérést a kő megmunkálásának teknikai
természete magyarázza; míg ugyanis a fejfáknál a fa anyaga, mély
bemetszésekkel, vékony keskeny formákra utal, kősíremlék ilyen
megmunkálása ritkább, inkább a gömbölyű összefüggő formák uralkodnak s
helyesen, mert ez kőszerűbb és időbíróbb. Az a parasztművész érzi a két
anyag karakterében rejlő különbséget és nem utánozza értelem nélkül a
fához oly jól illő csillag, tulipán s gombdíszt a kövön is; bármily
gyakori és jellemző ezeknek egymásra építése, változtatgatása a
fejfáknál, a kősíremlékeken nem igen találunk ilyesmit. Ahol a nép át is
vesz valamit a fejfákról, ott is erőteljes, vaskosabb formában
cselekszi, megmaradván a kő megmunkálhatás keretén belül. Inkább
előfordul, itt-ott, hogy a fejfa utánozza a sírkövek formáját és díszét
(427).

[Illustration: CINTEREM BEJÁRÁS, SZTÁNÁN. (431)]

[Illustration: CINTEREM BEJÁRÁS, NAGY-KAPUSON, 1755-BŐL. (432)]

A kőfaragó leginkább az eresz kiképzésére szorítkozik, mely a felírást
védi s fölfelé keskenyedő alakjaival fejezi ki a bevégződést, amit
különböző ívekből szerkeszt össze. Tanulságosak a sírkövek profiljai.
Barokra emlékeztető, rendesen egy domború és két homorú ívből összetett
végződés képezi magát az ereszt is, valamivel előre szökvén a felírás
síkjától. Néha futó diszítés van rajta, néha kettős tagozású itt is az
eresz és az alsó tagozást apró lapos gombformák töltik ki (429). Az
eresz íve alá kerül a dísz, koszorú, levélfüzér, mértani formák s
egyebek. Ez alatt van a fölírásra szánt hely, amit többnyire egész
hosszában két egyenlő részre oszt egy fölfelé tulipán vagy levéllel
végződő plasztikus vonal. E tér olykor csak részben van kitöltve, hely
marad, mint a fejfákon, újabb fölírásnak; nem ritka, hogy még életében
elkészítteti egyik-másik jobb módú ember a sírkövét s nevét is rávéseti,
helyet hagyván a halálozás dátumának. Föstik, színezik a sírköveket is,
erőteljes tiszta színekkel. Sajnos, a városi tucatmunka hatása, éppen a
sírkövek révén, meglátszik már a temetőben is. Empire hatás, barokk
hatás látszik itt-ott; az inaktelki sírköveken leggazdagabb a tagolás.

A fejfákra három ágú «engem ne felejts»-nek is nevezett bokrétát
illesztenek, télen pedig fehér tollbokrétát libegő szalagdíszszel;
legény sírokon, sok helyt kedvesük kendője lobog a fejfa mellett magas
lécre szegezve, átlyuggatva a gyász jeléül. (383., 388., 408., 425.)
Eredeti a koszorút helyettesítő három ágú fa, a villa, amelyet a
sírlábához szúrnak le vagy a gombfa hegyébe tűznek; leány síron a fejfát
a leány kedves fejkeszkenőjével takarják le. (387.)

A temető előtt, kivált ha templomudvaron van a temető, szép kapu áll,
így Sztánán (431) s Nagy-Kapuson (432.). Ez utóbbi igen régi (1755-ből)
jól megmaradt fakapu, szép és eredeti rajta a csigagombból kiinduló ág s
az ágon a levelek és a tulipán.

[Illustration: JEGENYE HATÁRA.]



Jegyzetek.


[Footnote 1: «Nálunk a képzőművészetek közt csakis az építészet birt
nemzeti iskolával, mely a XII. század végén és a XIII. elején külön
sajátságot mutatott; az először született Szent István fejérvári
bazilikájában és elég hosszú álom után feléledt azon nagyobb négytornyú
erődféle templomokban, melyek egyik példája a pécsi székesegyházban ránk
maradt. A Királyhágón túl az erődféle templomoknak más kifejlését látjuk
a templomokhoz képest aránytalanul kifejlett tornyokban, mikhez még
magának az egyháznak védsikátorai, «Mordgänge» is ide s tova járultak».
_Henszlmann Imre_: A Képzőművészetek Fejlődése.]

[Footnote 2: «Magyaró-Kerekének temploma – írja Jankó János a régi
templomról, – a régiek közül való. Temploma, abban lévő fölszerelései,
papi háza, az eklézsia ládájában lévő klenódumai, – kivéve az egyik
óntányért 1670-ből, mely csudálatosan megmaradt, – Mária Terézia
idejében porrá égtek. Legrégibb keletű a torony, melyen 1690 az évszám.
A templom egyik fele 1728-ban már megvolt, de a másikat csak 1746-ban
építették ki, s ekkor renoválták a régi részt is. Ez időből származik a
menyezet is, amelynek kockafestményeit Kolozsvári Asztalos Umling Lőrinc
készítette; kizárólag magyar tulipános formák, állat- és bibliai képek
nélkül. A padok mind fehérre vannak festve, tulipános díszítéssel. A
szószék körül álló középpadokon 1786-ból való allegorikus képek
láthatók; az asszonyok padján az ártatlanságot szimbolizálja egy
asszony, jobb oldalán egy fán csókolózó galambpárral, baloldalán
kiterjesztett szárnyú pávával; a pap padján a kép az élet fáját
ábrázolja, a fán a kigyó, balra Éva, jobbra az oroszlán, amint a sárkány
fejére hág. A kerek magyarstilusú úrasztalának négyágú lába van;
lapjában a csináltató neve, K. B. Benedek és a csináltatás éve, 1791:
körirata a zsoltárok 23-ik verse. A legénykórus 1786-ból való. A hátsó
kórus alatt, mindjárt a bejárattól balra, foglal helyet Zámbó Borbála
külön széke, leterítve egy valódi perzsa szőnyeg szélével, amely
szakadozott ugyan és százados benne a por, de színe még most is oly üde,
mintha csak az imént terítették volna oda. Harangjai 1759-ből valók.
Tornya ugyan egészen kalotaszegi formájú, de a négy melléktornyocska
elmaradt. A szószék koronáján a főnix.»]

[Footnote 3: «A magyar-valkói levéltár legrégibb okmánya 1427-ből való s
ebből tudjuk, hogy a felkelő keresztesek itt is garázdálkodtak, a valkói
várat, amelynek ma semmi nyoma sincs, felégették; majd Kolozsvárra
mentek, ahol Tordai János szétverte őket. 1548-ban, Báthory Zsigmond
alatt, az ország rendeinek határozata értelmében a jezsuiták pusztulván
innét, a hatalmas Valkai család befolyása alatt, a falu népe is felvette
a reformált hitet. A jezsuiták ugyan a német császárok alatt az egyház
földjeit még egyszer visszakapták, de amikor végkép kivonultak az
országból, azok a cath. stud. fundushoz csatoltattak. A jobbágyok
felszabadulása után a birtok csak az antiqua sessiókhoz mért közös havas
jövedelme osztalékából áll. A templomot azonban még vagy háromszor
égették föl: Básta idejében a németek, 1661-ben a törökök, az utolsó
Rákóczy-forradalom alatt a labancok. Az egyház klenodiumai újabb
keletüek. Tornya négy kis tornyocskával. A menyezet Umling műve volt.»
J. J.]

[Footnote 4: «A magyar-bikali négytornyocskás templom már szintén egyike
az érdekeseknek. Menyezetén kétféle munka látható: a régibb 1697-ből,
tiszta nemes ornamentika, azonban minden növény-, állat- és bibliai
motivum nélkül, (XI. tb.) – az újabb rész, 1794-ből, Umling műve, a
vegyes tipusból. A magyar asztal 1697-ből való; a szószék 1797-ben
készült, de koronája 1790-ből maradt; kél 1790-ből való padon címer van,
egyik a Biró-, másik a Gyarmathy-család címere.» «Sztána templomának
menyezete Umling 1742-ki műve; 1836-ban renoválták. Harangja 1541-ből.
Tornyocskák nélkül.» «A daróci, toronytalan templom egyike a
legérdekesebbeknek; a templom szintén katolikus volt. Menyezete Umling
műve, 1750-ből, de ennél sokkal érdekesebb az az öt pad, mely 1678-ból
és 1701-ből való. A legtisztább, a legnemesebb magyar ornamentika
maradványai ezek, Umlingék soha meg sem közelítették ezt a művészetet,
párja az egész Kalotaszegen nincs; a diszítő kizárólag virágokat
használt föl: rózsát, szegfüvet, nefelejcset és tulipánt. A menyezet
festményei a vegyes tipusokból valók. A szószék 1680-ban készült.» J. J.
]

[Footnote 5: E diszítés eredetét érdekesen magyarázza, a székely
kapukon, _Huszka_ József (Székely Ház): «… A kapuív síma vonalát a
lelógó csigák mellett még többnyire vízszintesen álló körhenger alakú
pálcatagok is élénkítik, nagy ritkán szerves összefüggésbe hozva a kaput
borító növényi diszítményekket… e pálcikák nem ornamentális eredetűek,
hanem valódi szerkezeti alakok. Jelen alkalmazásukban ugyan semmi
szerkezeti hasznuk nincs, de azért nagyon valószinűnek látszik
konstruktiv eredetük, kivált ha szemügyre vesszük az egyedüli analogiát,
a Bombay-vidéki indiai sziklatemplomok kapuíveit… az élő-szikla formái
faszerkezetet utánoznak. A bhajai kolostor ívei és a karlii templom
façadívei, meg a kocsisátor gyékénynyel vagy ponyvával leborított
favázának íves nyilása között oly szembeszökő a hasonlóság, hogy a
karlii homlokzatban egy nomád kocsitábor megörökítését látni nem
képzelődés.»]

[Footnote 6: Írás után varrott minták nevei: rózsás sujtásos, félrózsás
majoránnával, Valkai forma, söprűs, szegfűs, majoránnás, ágfél
majoránnával, tulipántos folyó, rózsás folyó, félfolyó, dorombos, kapusi
forma, almásos, körtés, táblás forma, féltarajos, kocsikerekes, taréjos
horgassal, félágú, poharas, gyócsiny forma, majoránna folyó karikával,
gyöngyvirágos, abroszforma, csillagos tulipánnal, selyemkeszkenőforma,
körmös, ecetfás, jegenyés, gerezdes, stb.

Szálán varrottak nevei: cifrakockás, szénvonós, kockás ág, fedeles,
hegyes tulipán, fonott, kis szarúfás, bordás, patkós, ritkaság, kis
bimbó, kis fonott, körtvés, szegfűs, nagyágas tulipán, kézelős,
pillangós, lószemű, rózsás, mákos, barackmagos, farkasnyom, stb.

Vagdalásosak (vagyis áttörtek) nevei: paripás, három mákú, törökös,
abrudi, kisfoglalás, kisbokrétás, könyökös, leveles mák, stb.]

[Footnote 7: Az itt bemutatott varrottasokat, könnyebb áttekinthetés
végett tizennyolc táblán (I-XVIII) csoportosítottuk, – a XVI. sz. tábla,
csak fél tábla, – külön számozva (1, 2, 3, stb.) minden tábla egyes
ábráit; szöveg közben az utalás e számozás szerint történik. Azokat a
varrottasokat, amelyeket e tizennyolc táblán elhelyezni nem lehetett,
rendes ábraszámozásunk sorrendjében, külön képeken mutatjuk be.]

[Footnote 8: A minták elnevezései, ahogy ma még összegyűjthető: makkos,
heges csillag, kockás ág, jegenyés, rózsabimbós, mákos, szegfűs,
szarufás, kis szarufás, fogasos, csereleveles, rózsás, színes, ágas
tulipán, ablakos, szarvas, rózsaágas (különösen ágyfűtölvalókra
alkalmazzák), nagy tulipános, fonottas (párnahéjjakon) stb.]



TARTALOM.


Bevezetés 5

A népművészetről 17

Kalotaszeg 31

Viselet 45

Templom 63

Ház 87

Temető 253


KÉPEK JEGYZÉKE.


Szövegképek.

7, 11. Bánffy-Hunyad.

13. Kalotaszegi varró leányok.

15. Gyermekcsoport.

19. Kalotaszegi boglyák.

20. Sárvásár falu.

22. Sárvásári utcaajtó.

23, 27. Nyárszó faluból.

25. Régi «mézes-pogácsa» minták, Bánffy-Hunyadról.

26. Ábécés tábla, Kis-Petriből.

27. Barta Sámuel, az «öreg molnár» malma Sárvásárt.

28, 29. Kalotaszegi malomrészlet.

29. A sárvásári malom.

30. Kalotaszegi herekalangyák.

33. A felkutatott terület térképe.

34. Kalota-Szent-Király faluból.

35. Antal István János, magakitalálású «ódalos ekéje», Magyar-Bikalról.

35. Kozma Kis György faragta fejfák, Magyar-Bikalról.

36. Kozma Kis György, faragó földmíves, Magyar-Bikalon.

36. Kis Lőrinc Ferkő ezermester (Ketesd).

37. Péntek Ferenc Gyugyi, öreg faragó Körösfőn.

37. Kapubálvány, Vistán (házőrző kutya).

38. Zentelke faluból.

39. Vásár B.-Hunyadon.

40. Magyaró-Kereke falu.

41, 42. Ketesd falu.

41. Egy kalotaszegi parasztleány keze.

42. Cuca Szűcs Istvánné, iróasszony, (Bánffy-Hunyad).

43. Kalotaszegi varrottas (Sztána).

47. Magyar-Bikal faluból.

47. Vasárnap a templom előtt, Bogártelkén.

48. Női viselet, Körösfőn.

48. Körösfői férfi, szűrben.

48. Egy b.-hunyadi udvarból.

49. B.-hunyadi jegyesek.

49. B.-hunyadi család.

49. B.-hunyadi fiatal pár.

50. Kalotaszegi szűrgallér.

50. Diszítés a szűrön.

51. B.-hunyadi női viselet.

52, 59, 60. Körösfő faluból.

52. B.-hunyadi menyecske.

53. Pengyelen a muszuj (B.-Hunyad).

54. Torockói kötény (Zentelke).

54, 55. Gyócsfersing (B.-Hunyad és Bogártelke).

55. B.-hunyadi hajadonok templomozás után gyócsfersingben, pártával.

56. Fűzős váll (Kalota-Szt.-Király).

56. Nyárszó.

57. B.-hunyadi selyemvarrású, mejjre való.

57. Csipkés mejjrevalók Bánffy-Hunyadról és Zentelkéről.

58. Bánffy-hunyadi zöldselyem varrású piros csizma.

58. B.-hunyadi pártás hajadon.

59. A szűcsmester szerszámai, B.-Hunyadon.

61, 65. Damos faluból.

66. A daróci templom padjairól.

67. A farnosi templom karzatáról.

67. Régi templomi kendők (Daróc).

68. A magyaró-kerekei régi és új ev. ref. templom.

68, 69. A ketesdi templom.

68. A ketesdi templom alaprajza.

69. A ketesdi templom bejárása (a «kendőigazgató»).

69. A ketesdi templom úrasztalának régi teritőjéről.

70. A magyar-valkói templom.

70. A magyar-valkói templom alaprajza.

70. Részletek a magyar-valkói templomból.

70. Szószék a magyar-valkói templomban.

71. A magyar valkói cinterem.

71. A magyar-bikali harangláb.

72. Festett menyezettáblák a magyar-bikali templomból.

72. Festett menyezettábla a sztánai templomból.

72. Festett menyezettáblák a daróci templomból.

73. A b.-hunyadi templom.

73. A b.-hunyadi templom alaprajza.

73. Ablakok a b.-hunyadi templom régi részén. – A régi harangtőke. – A
karzat ajtajának tagozata. – Az ablakok íveinek aránya.

74, 75. Régi varrások.

76. A b.-hunyadi templom bejárása.

77. A b.-hunyadi templom hátsó része.

77. A magyar-gyerőmonostori templom.

78. A damosi templom patyolatkendői (XVII. század).

78. A nyárszói templom.

78. A sztánai templom.

79. Az új templom, Kis-Petriben.

79. Az új templom, Jákó-Telkén.

79. Kereszt-tipus a katholikus Jegenyén.

80. A jegenyei katholikus templom.

80. A damosi templom.

80. Festett kar- és menyezettáblák a kis-petrii régi templomból.

81, 82. A kis-petrii régi templom fölszerelésének maradványai.

82. Pad a kis-petrii templomból.

83. A körösfői magyar templom részletei.

84. A körösfői cinterem bejárása.

84. A körösfői templom.

85. A körösfői templom tornya.

86. A meregyói oláh templom magyar diszítése.

89. Jákó-Telke faluból.

90, 91. Ácsmunkák.

92. A kalotaszegi csűr tipusa.

93. Zsobok faluból.

93. A boronás faházak épitésének módja.

94. Tamás Péter Bolha épülő háza, Magyaró-Kerekén.

94. Szilvaaszaló Damoson.

95. A kemence padkáján, B.-Hunyadon.

95. Csorgó a forrás fölött, Mákón.

95. B.-Hunyadon.

96. A kemence padkáján, bonya (nagyanya) az unokájával (B.-Hunyad).

96. Pihenés (B.-Hunyad).

97. Vince Ferkő háza, Damoson.

97. A ketesdi tiszteletes csűrje s kútja.

97. Tornácos ház, Damoson.

98. Lőrinc Pál házatelke, Magyar-Valkón.

99. A legrégibb ház, Sárvásáron.

99. Néhai Bálint Están elhagyott háza s csűre, Damoson.

100. Kolozsi István házatelke Ketesden, 1842-ből.

100. Az Öreg Miklós Kata háza, «pár száz éves, amióta a falu áll»,
Magyaró-Kerekén.

100. Daróc faluból.

101. Vizlevezető egy daróci kőkeritésen.

101. Kőkerités Albert Márton Patac háza előtt, Körösfőn.

101. Korpos Márton Róka kőkeritése, Zsobokon.

102. Bálint Kelemen házatelke, Magyar-Valkón.

103. Vince György Ebes kupszegezett utcaajtaja és keritése, Damoson.

103. Csupos utcaajtó, leveles kapu és deszkakerités, Magyar-Valkón.

104. Bálint Bandikó András házatelke, Magyar-Valkón.

105. Marcikó Gyuri telkéről, Magyar-Valkón.

105. Uj ház, Ketesden.

105. A ház (szoba) berendezése, Kalotaszegen.

106. Megsokasodott «csalárd» (család) és Bokor István háza, B.-Hunyadon.

106. Bálint Palkó Pál háza, Zentelkén.

106. Balázs Gyárfás «kűháza», Bácsott.

107. Bogártelke falu.

107. Három család háza («trunkus telek»), B.-Hunyadon.

108. Lőrinc Pál házatelkéről, Magyar-Valkón.

109. Sztána faluból.

109. A kalotaszegi «kirakott» udvar tipusa (B.-Hunyad).

110. Régi ház udvara, Magyaró-Kerekén.

110. Udvar B.-Hunyadon.

111. A legrégibb csűr s udvar Magyaró-Kerekén, Péter Pál Palkó portája.

111. Daróci udvar.

112. Bogártelki udvar.

112. Régi udvar, B.-Hunyadon.

112. Félszer (ujabb módi), Zentelkén.

113. Tyukól a ház végiben. Nagy-Almáson.

113. Bogártelke faluból.

113. Himes kútágas és tyukól Nyárszón.

114. Egy gyerő-vásárhelyi udvaron.

114. Nyári konyha, Sárvásárott.

114. Himes és galambducos kútágas, Magyar-Valkón.

114. Tulipános kútágas, Darócon.

115. Péter Hosszú Pista szélmutatója, Magyaró-Kerekén.

115. Vizmerő sajtár, (Nyárszó).

116. Vaskilincsek Tamás János zsidó házán, Magyaró-Kerekén.

116. Elromlott zár rugóját helyettesitő készség, Sztánán.

116. Kilincskészség, rugóval, egy nagy-almási szobaajtón.

116. Nyárszói ólajtó.

116. Szérűseprő nyirfából, Kis-Petriben.

116. Kacattartó a házvégiben, Magyar-Bikalon.

116. Nagyalmási vályú («fogás»).

116. Nyárszói egérfogó.

116. Berec Bandi Márton önműködő ajtó «bakasztó»-ja, Sztánán.

116. Tasnádi István Tulogdi kilincskészsége a pincén, Kis-Petriben.

117. Albert János Jankó új háza, Bogártelkén.

117. Péter András Paszula, égett ember új háza, (Jákótelke).

117. Uj ház Darócon.

118. Korpos György Pál háza, Körösfőn.

118. Nagyalmási új ház.

119. Kis Lőrinc ezermester háza, Ketesden.

119. Gáspár István, daróci földmives, magaépitett háza.

120. Galambos tornác Jegenyén, alatta a pince.

120. Márton András kurátor háza, Damoson.

120. Máté János Jánoska harangozó régi módi háza, Ketesden.

121. Ujabb ház, eresz alá épitett utcaajtóval, Mákón.

121. Kovács János háza Bogártelkén, föstött és figurálisan himes
utcaajtóval és kapuval.

122. Tornác-szegellet fölfalazott karfával, Vistán.

122. Eresz- és karfa-részletek Bácsott; rácsos ablak, Jákótelkén.

123. Gyurka János házaeleje Zsobokon; különböző karfák, maga a földmives
gazda csinálta.

123. Petre János háza Magyar-Valkón, csinosan állított utcaajtóval.

123. Kalló Bandiék tornác oszlopa tulipános vágással,
Magyar-Gyerővásárhelyt.

124. A kurátor házatornáca M.-Valkón; más házból való cserény (rácsos
ajtó) és karfa, Magyar-Valkón.

124. Házrészletek Magyar-Valkóról.

124. Hoszú János háza, Sztánán.

125. Tornác szegellet, Darócon.

125. Tornác, Szucsákon.

125. Tornác, Bácsott.

126. Magyar-gyerőmonostori tornác.

127. Kis-Petri faluból.

127. Sztánai házrészletek.

128. Nagy-Petri faluból.

128. Bálint Palkó Pál háza, Zentelkén.

128. Kántor háza Magyar-Valkón, utca felé eső tornáccal.

128. Régi kúrja, Magyar-Gyerőmonostoron.

128. Ágoston Marci János háza, kő utcaajtóval, Sztánán.

129. Utcaajtó kőből és tölgyfából, Zsobokon.

129. Egy vistai utcaajtó.

130. Nagy-almási, zsoboki és ketesdi fedéldiszitések.

131. Házhomloka.

132. Fedéldiszek Magyaró-Kerekén, Zsobokon és Ketesden.

132. Házvégdiszek B.-Hunyadon.

133. B.-hunyadi és zsoboki tornác-diszitések.

134. B.-hunyadi, ketesdi, zsoboki és magyaró-kerekei lécszegélyek.

135, 136. Házcsupok (B.-Hunyad, Zsobok, Magyaró-Kereke és Nyárszó).

136. Balázs Márton bálványfája, Sárvásárott.

136. Cserény (pitvar rácsos ajtaja).

136. Cserény Antal János magyar-bikali konyhaajtaján.

137. Ablakrácsok.

137. Vityiló bejárás, Magyar-Bikalon.

138. Paraszt ember kapurajza.

138. Kis Lőrinc ezermester utcaajtaja, Ketesden.

138. Farnosi utcaajtó nagy-petrii mintára.

138. Utcaajtó 1822-ből, Nyárszón.

138. Balázs József utcaajtaja, Jegenyén.

139. Kovács István Gyurka utcaajtaja, Sárvásárott.

139. Mihály András Pál régi utcaajtaja, Körösfőn.

139. Kis-Kapus faluból.

140. Nagy-Kapus faluból.

140. Kulcsár Márton utcaajtaja, Magyaró-Kerekén.

140. Bálint János százesztendős utcaajtaja, Sztánán.

141. Bálint András Andris utcaajtaja, Kalota-Szent-Királyt.

141. Szénási István utcaajtaja, Zsobokon.

141. Antal István utcaajtaja, Körösfőn.

141. Antal György utcaajtaja, Körösfőn.

142. Jakab Márton Gazsi utcaajtaja, Darócon.

142. Bánffy-hunyadi utcaajtó.

142. Bódizs István égett ember utcaajtaja, Jákótelkén.

142. Kis Márton Ruzsa utcaajtaja, Zsobokon.

143. Nagy-almási utcaajtó.

143. A Ketesden ismétlődő utcaajtó tipus, domború faragással.

144. Mákói és magyar-valkói utcaajtók.

144. A sárvásári tanitó utcaajtaja.

144. Kudor Pál András utcaajtaja, Magyar-Bikalon.

144. Az oláh templom bejárása, Nagy-Petriben.

145. Pál János Mihók utcaajtaja, a szabadságharc idejéből, Zsobokon.

145. Kovács János utcaajtaja kőből, Zsobokon.

145. Tamás Márton utcaajtaja és kapuzábéja, Nagy-Kapuson.

145. Imre András Bódis, jákótelki égett ember, kapuzábéjának maradványa
1848-ból.

146. Sárvásári utcaajtó.

146. Oláh (Togyerics Simon) ház utcaajtaja és leveles kapuja, Damoson.

146. Borbély György Kefe utcaajtaja, Nagy-Almáson.

146. Kocsár Andris utcaajtaja, M.-Gyerő-Vásárhelyt.

146. Nagyszilágyi Kis János Bandi utcaajtaja, Bogártelkén.

146. Sinkó János utcaajtaja, M.-Gyerőmonostoron.

147. Elekes Kálmán utcaajtaja, Bogártelkén.

147. Galambdúcos utcaajtó, Zsobokon.

147. Szilágyi Márton utcaajtaja, Nagy-Kapuson.

147. Leveles kapu és utcaajtó, Ketesden.

147. Nagy-almási utcaajtó tipus.

148, 149, 150. Gombok leveles kapukról Magyaró-Kereken, Zsobokon és
Bánffy-Hunyadon.

151. Kis-Petribe tévedt székely kapu.

151. Magyar-Valkó faluból.

151, 152. Nyárszói festett diszitésű padláda és asztal.

152. Festett diszitésű nyárszói szegletpad.

152. Festett diszitésű nyárszói fali tékák és egy szeglettéka.

153. Festett diszitésű fogas és tálas, Nyárszóról.

153. Kis fogasok, (Nyárszó).

154. Kis tükör, Damosról.

154. Festett diszitésű bölcső; menyezetgerendára akasztott polc,
«bakasztó»; karosszékek és két guzsalyos szék (Nyárszó).

155. Himes székek támlai és ülőkéi, (Körösfő).

156. Magyar bikali himes bölcső.

156. Vince Ferke János himes «ágyfű»-je, Damoson.

156. Csukó szék, M.-Bikalról.

156. Himes kalotaszegi ágyfűk.

157. Tulipános láda oldalának diszitése, Zsobokról.

158. Nyárszói festett diszitésű ládák.

158. Régi föstött diszitésű ládák, (B.-Hunyad, Körösfő).

159. Körösfői székek.

159. Székek.

159. Daróci festett diszitésű szék, Kis János malmosnál.

160. Zsoboki szék- és padhátak.

161. Padok.

161. Fabojtos asztal, Darócon.

161. Kis Lőrinc ezermester pohárszéke, Ketesden.

162. Asztal, Körösfőről.

162. Péter János Vigyáz «kamarás asztal»-a, M.-Valkón.

162. Kamarás-asztal M-Gyerőmonostorról,

162. Sótartók M.-Bikalról s N.-Almásról, vizes kártya,
Magyaró-Kerekéről.

163. Vizpadok.

164. Fali téka, Körösfőről.

165. Lukács István Berkó «öveges»-e, Zentelkén.

165. Festett diszitésű «szegellet téka», Ketesden.

165. Vince Peti Jánosné «kaszten»-je, Magyar-Valkón.

165. Kalotaszegi himes kis székek.

166. Miháltz Ákos, magyar-valkói tiszteletes tékájának s ládájának
föstött diszitései; régi példák után föstötte ő maga.

167. Egy daróci himes ládikó; egy nyárszói föstött diszitésű régi
ládikó; modern faragású ládikó és tálca.

167. Nagy-Almás.

168. Bábony falu.

168. Inaktelek falu utcája.

169. Kalántartók.

170. Nyárszói habaró fenyőgalyból. – Himes járomszeg, Nagy-Almásról. –
Himes ostornyelek, Damosról. – Csüllő, söllő, Jegenyéről. – Sótartók,
Nyárszóról. – Kilincskészség, Nagy-Almásról – Gyujtótartó, Darócról. –
Iskatulya, Nyárszóról. – Vaskilincs, Sárvásárról. – Kis fiók,
Magyar-Bikalról.

171. Nyárszói és kalotaszegi gyujtótartó.

171. Csizmatakaritó a jegenyei templom előtt.

172, 173. Gyertyatartók és kincses szuszék.

174. Himes tekerők.

175. Himes esztováta (szövőszék), Körösfőről.

176. Csű. – Vetélő. – Vászonfeszitő. – Négy nyűstű csiga. – Feszitő az
esztovátán. – A csiga alkalmazása az esztovátán. – Lábitó az esztovátán,
(B.-Hunyad).

177. Kalotaszegi himes vászonfeszitők.

178. Kalotaszegi himes vetélők.

179. Orsótartók és teritő.

180. Türe faluból.

181, 182. Kalotaszegi himes sulykok.

183–185. Himes kapatisztitók.

186. Lapicka (kézi mángorló), M.-Valkóról.

187. Vista faluból.

188–191. Zsoboki, bogártelki, daróci s egyéb kalotaszegi karikók
(alabástrom, ólom és fa).

192. Himes mogyorótörők (Körösfő, Ketesd, Mákó, Nyárszó). – Csavarrajáró
diótörő (Ketesd). – Almapotyoló (Kis-Petri).

193. Zsótárfogók, (Kis-Petri). – Karikaöntő minták, (Zsobok). – Faragó
bicska, (B.-Hunyad). – Cirkalom, (M.-Gyerőmonostor).- Fürész, (B.-
Hunyad). – Kantahordó, (B.-Hunyad).

194. B.-hunyadi talyiga.

194. Himes fejsze.

194. Mákói szekéroldal-vasalás.

194. «Lyukas-fa», csirkeitató.

194. Bivaly szekérre való saraglya, abból az időből, amikor még vasút
nem járt; Miklós Mártonnál, Nyárszón.

194. Himes készség. – Himes járomfő. – Himes kocsilajtorja,
(B.-Hunyadról).

194. Járom, B-Hunyadról.

195. Méra falu.

195. A szekér.

196. Kaszakőtartó, Körösfőről és Jegenyéről. – Damosi járom. – Himes
kaszanyelek Magyar-Gyerővásárhelyről.

197. Föstött és himes jármok, Damosról.

197. Himes gereblye, Gyerőmonostorról.

198. Kalotaszegi himes holmi.

199. Himes strázsabot, guzsaly, csép és vetőkaró, (Damos, Körösfő).

200. Damosi strázsa a strázsabottal

200. Topó és az inasa, B.-Hunyadon.

200. Topóné a sörmény mellett, B.-Hunyadon.

201. Földmives és pásztor ivókészség.

202. Szarkalábas, kis-babós, nagy-babós, koszorús, buzafűs, tulipántos,
súnyoros diszitésű edény, B.-Hunyadról.

202. B.-hunyadi új edények.

202. A fazekas szerszámai.

202. B.-hunyadi új tálak.

203. Hogy készül a fazék?

204. Agyagtaposás. – Agyagverőszék a butyókával. – Agyagterités. –
Agyagrögözés. – A fazekas-korong. – Égető kemence.

205. Régi kalotaszegi edények, (Sárvásár, Nyárszó).

205. B.-hunyadi új edény.

205. Kancsók a mult század közepéről. (Nyárszó).

206. Szucsák faluból.

206. Méra faluból.

207. B.-hunyadi vőfélykulacs.

207. B.-hunyadi tojástartó.

208, 209. «Győri kancsók» diszitése M.-Bikalról, B.-Hunyadról és
Magyaró-Kerekéről.

208. Kacsó diszitések a mult század elejéről.

209. Tányérok a mult század elejéről, (Bánffy-Hunyad).

209. Kancsó diszitések (M.-Bikal, Zsobok), a mult század közepéről.

210. Magyarókerekei kancsók a mult század elejéről.

211. Mákó faluból.

212. Magyarókereke faluból.

212. Kalotaszegi kemence.

213. Lukács Márton faragó kályhacsempéje, B.-Hunyadon.

214. Kis Lőrinc ezermester kályhacsempéi, Ketesden.

214. Kályhacsempe, Kis-Petriből.

214. Bálint János kályhacsempéje, Sztánán.

214. Kályhacsempe, Bogártelkéről.

215, 216. Kályhacsempék Gyerőmonostoron, M.-Valkón, Mákón és Inaktelkén.

217. Bács faluból.

218. Kenderáztatók. – Kendertörés. – Kendertörő (Nyárszó). – Kendertiló
(Ketesd). – Tilolás.

219. Tiloló asszonyok Körösfőn.

220. Tilolás. – «Fű» összefogás. – Ecselés. – Hehelés. – Fonás a
guzsalyról fonókerékre. – Motollálás. – Fonás guzsalyon.

221. Hehelő asszony egy «fű» kenderrel, Magyar-Bikalon.

221. Kendertépés, Körösfőn.

221. Fonókerék s guzsaly, (M.-Bikal).

221. Guzsalytonás orsóval, Körösfőn.

222. Csüllés a vetőkaróról. – Vetőkaró. – Varrás. – Tekerés. – Az
esztováta mellett, (B.-Hunyad).

223, 230, 246. Egeres faluból.

224–229. Irás.

231. Szálánvarrott, szedettes.

232. Irás után varrott, Jákótelkéről.

235. Régi kalotaszegi csomózott receminták.

240, 242, 244. Irás után varrott minták.

247. Szálánvarrott (szedettes) minták.

250. Régi kalotaszegi «vagdalásos» minták.

251. Régi s ujabb kalotaszegi «vagdalásos» minták.

252. Pókos kötés (Bogártelke).

255, 258–273, 276. Fejfák.

256. A sztánai temető.

256. Ravatal Nyárszón.

256. Az inaktelki temető.

257. B.-hunyadi temetési tábla.

274–275, 277–278. Sírkövek.

279. Cinterem bejárás, Sztánán és Nagy-Kapuson.

280. Jegenye határa.


Külön mellékletek.

16–17. Vasárnap délután, Körösfőn. I. tábla.

24–25. Nagyanyó varrása, (Nyárszó). II. tb.

38–39. A kemence padkán, Magyarókerekén. Kender tilolás, Nyárszón. III.
tb.

46–47. Kalotaszegi menyasszony. IV. tb.

48–49. Kalotaszegi női és férfi viselet (Körösfő, B.-Hunyad,
Magyarókereke, Mákó. V. tb. a., V. tb. b.

52–53. Kalotaszegi köténysarkok s a vistai nyakkendő. VI. tb.

54–55. Kalotaszegi női viselet s a párta (Körösfő, M.-Gy.-Monostor,
B.-Hunyad.) VII. tb. a., VII. tb. b.

56–57. Kalotaszegi dulandlék. VIII. tb. a., VIII. tb. b.

60–61. Kalotaszegi kozsókok és mejjrevalók. IX. tb. a., IX. tb. b.

64–65. A magyar-valkói templom. X. tb.

74–75. A magyar-bikali templom menyezete. XI. tb.

80–81. Templomozás, Körösfőn. XII. tb.

88–89. Nyárszói szobarészlet. XIII. tb. a.

88–89. Nyárszói ház. XIII. tb. b.

128–129. Kalotaszegi utcaajtók, Damosról, Zsobokról, egy kapuzábé
Nyárszón, s egy székelyes kapu Magyar-Valkón. XIV. tb.

156–157. Festett diszitésű szék, Mákóról, Magyar-Bikalról és Vistáról,
fonókerék, Mákóról. XV. tb. a.

156–157. Festett diszitésű kanáltartó, Mákóról, fogas, Mákóról és
Magyar-Bikalról, szék, Magyar-Gyerő-Monostorról és Mérából. XV. tb. b.

156–157. Festett diszitésű falitéka, Bánffy-Hunyadról; «öveges», Mákóról
és Magyarókerekéről; láda, B-Hunyadról; XV. tb. c.

166–167. Festett diszitésű polc, Magyar-Gyerő-Vásárhelyről; láda,
B.-Hunyadról, Sárvásárról; «öveges», Mákóról. XVI. tb. a.

166–167. Festett diszitésű kis székek, Nyárszóról. – Himes és festett
sulyok, Körösfőről. XVI. tb. b.

166–167. Damosi festett diszitésű jármok. – Festett diszitésű kis szék
Magyar-Gyerő-Monostorról. XVI. tb. c.

186–187. Zsoboki karikók.

208–209. Régi edények Kalotaszegről. XVII. tb. a., XVII. tb. b.

250–251. Darázsolás. XVIII. tb.

252–253. Tizennyolc (I–XVIII.) tábla kalotaszegi varrottas.

254–255. Kalotaszegi temető. XIX. tb.



[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

4 nyomdaja nyomdája

23 De meg a faluban De még a faluban

23 havas Erdély ben havas Erdélyben

24 diszesíti, Teremtőjének diszesíti. Teremtőjének

35 lakatos mesterségét lakatos mesterséget

39 romános vol.ának romános voltának

42 megforgtaja a kender megforgatja a kender

43 megveszi Én megveszi. Én

50 piros vriág piros virág

55 szolgálatból kazakerült szolgálatból hazakerült

79 JEGENYÉN. (72.) JEGENYÉN. (72)

82 a a kisebbik 1795-ben a kisebbik 1795-ben

82 der enoválta de renoválta

84 csak vakolat, Böcsületes csak vakolat. Böcsületes

89 Vasárnap delután Vasárnap délután

90 négy–öt lábfa négy-öt lábfa

91 Ot öles házra öt Öt öles házra öt

95 ablak szemöl dökfája ablak szemöldökfája

95 Mikor? Igaz-a – Mikor? Igaz-a

96 bévül bévakol juk bévül bévakoljuk

99 El a’ – El a’

100 l) ágy l) ágy;

145 fer tályföldecskére fertály földecskére

103 a csűrben (K) a csűrben (k)

110 elosztva. hosszabb darabon elosztva, hosszabb darabon

111 finom érzekkel finom érzékkel

115 konyha a, felsőben a konyha, a felsőben a

117 olyan akku rátosan olyan akkurátosan

117 azután rászegezev azután rászegezve

137 6. Daróc 6. Daróc;

137 8. Bogártelke, 8. Bogártelke;

143 FARAGÁSSAL. (189.) FARAGÁSSAL. (189)

151 felső részet felső részét

159 7. B.-Hunyad 7. B.-Hunyad;

159 egy hunyadi (XVI tb.) egy hunyadi (XVI. tb.)

163 1. Magyarókereke 1. Magyarókereke;

164 még szebb, Lám még szebb. Lám

175 HIMES ESZTOVATA HIMES ESZTOVÁTA

178 HIMES VETŐLÉK. (127) HIMES VETÉLŐK. (271)

187 kunkorod kis szarvacskákban kunkorodó kis szarvacskákban

187 végződik Nagyjából végződik. Nagyjából

187 nyílalakotó ölt nyílalakot ölt

219 Eppenséggel nem Éppenséggel nem

230 midőnminden midőn minden

238 virágánakközepén virágának közepén

238 (képünkön… némi változat. (képünkön… némi változat).

239 Zentelkén (I.I 15.) Zentelkén (II. 15.)

239 csillag juttot csillag jutott

243 XII, 13. már látott XII. 13. már látott

245 egyszerűbbek közé, tartozik egyszerűbbek közé tartozik

246 XI. 4, XI. 9 XI. 4. XI. 9

248 XIV. 7, példánynak XIV. 7. példánynak

249 cifra bokrétás-szénvonós cifra bokrétás, szénvonós

257 kendőikets úgy kendőiket s úgy

257 lappa változik lappá változik

281 Abécés tábla Ábécés tábla

281 Kalotaszeg-Szent-Király Kalota-Szent-Király

283 Hinces kútágas Himes kútágas

283 Magyar-Gyergyóvásárhelyt Magyar-Gyerővásárhelyt

283 Peter János háza Petre János háza

283 Kis Lőrinc ezermester utccaajtaja Kis Lőrinc ezermester utcaajtaja

284 Kador Pál András Kudor Pál András

285 himes vetőlék himes vetélők

286 Mákón és Inatelkén Mákón és Inaktelkén

286 Foaás a guzsalyról Fonás a guzsalyról]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A magyar nép muvészete (1. kötet) - A kalotaszegi magyar nép muvészete" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.