Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A könyv története (1. rész) - A magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid története - a legrégibb id?kt?l napjainkig
Author: Steinhofer, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A könyv története (1. rész) - A magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid története - a legrégibb id?kt?l napjainkig" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)



XXI. évfolyam 1915. 1–3. szám.

IPAROSOK OLVASÓTÁRA.

Szerkeszti: MÁRTONFFY MÁRTON nyug. iparoktatási főigazgató.



A KÖNYV TÖRTÉNETE

I. RÉSZ

A MAGYAR KÖNYVNYOMTATÁS ÉS KÖNYVKERESKEDELEM
RÖVID TÖRTÉNETE A LEGRÉGIBB IDŐKTŐL NAPJAINKIG

IRTA

STEINHOFER KÁROLY

BUDAPEST

LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) r. t.
könyvkiadóvállalata

1915

Franklin-Társulat nyomdája.



ELŐSZÓ.

A könyv történetének feldolgozását a következőleg terveztem: rövid
összefoglalást adni a könyv történeti fejlődéséről és ennek
bevezetéseként a magyar könyvnyomtatásról és könyvkereskedelemről rövid
vázlatot, befejezésül pedig a könyv mai előállításának ismertetését.

Azonban az anyag elrendezésénél azt tapasztaltam, hogy mindezt a
kiszabott kis terjedelemben nem lehet úgy feldolgozni, hogy ne veszítsen
érdekességéből. Ezt elkerülendő, az anyagot két részre osztottam. Az
első rész a magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid történetét
foglalja magában, melyet a jelen füzetben adok, a második rész pedig a
könyv történeti fejlődése és mai előállításának ismertetése leend,
melyet a jövő évfolyamban fogok közreadni.

Még így is az I. rész anyagát: a magyar könyvnyomtatás és
könyvkereskedelem történetét a lehető legrövidebbre kellett szabnom. Már
pedig a magyar kulturtörténetnek ezen mindeddig elhanyagolt ágának,
minden részletre kiterjedő formában való megirása nem volna meddő munka.
Hiszen a könyvnyomtatás és könyvkereskedelem történetében tükröződik
vissza a legjobban a műveltség mindenkori állása, mely a nemzetek
boldogulásának alapfeltétele. Nem egyszer győződhettünk meg, hogy amely
nemzetnek kiterjedt műveltsége volt és van: azé a szellemi erők felett a
hatalom és a tekintély.

Remélem, hogy ez a kis mű mostani terjedelmében is hasznos szolgálatot
fog tenni s megerősíti az olvasókban azt a tudatot, hogy a
könyvnyomtatás és könyvkereskedelem minden időben fontos és hatalmas
eszköz volt a műveltség terjesztéséhez.

A mű megirásához közel 800 kötetből álló szakkönyvtáram szolgált
forrásul.

Budapest, 1914 március havában.

_Steinhofer Károly._



ELSŐ FEJEZET.

A magyar könyvnyomtatás rövid története.


A történelem tudós művelői, kik bámulatraméltó igyekezettel kutatnak a
mult eseményei után, már rég felderítették, hogy az emberi ész
szüleményeinek sokszorosítás útján való elterjesztésére és megőrzésére
irányuló törekvés első nyomai a legrégibb ókorba vezethetők vissza. Már
akkor ismerték a kimetszett lemezekkel és a bélyegzőkkel való
nyomtatást. A kimetszett lemezeket az egyiptomiak használták először a
templomok és síremlékek díszítésénél. A bélyegzőket ellenben a
babiloniaiak, jegyeknek és feliratoknak téglákba való benyomására.
Hasonló bélyegzőket, melyekbe a szavak fordítva voltak vésve, a rómaiak
és görögök is használtak, rabszolgák, állatok és edények megjelölésére.
Fölötte csodálatos tehát, hogy mindazonáltal egy lépéssel sem jutottak
közelebb a nyomtatáshoz, holott a megfordított írással való lenyomatást
Ageszilaosz spártai király is alkalmazta és ez az eljárás már mindenütt
ismertté lett. Plutarchosz jegyezte fel, hogy az említett király egy
ütközetet megelőzőleg, hogy harcosaiba bátorságot öntsön, a következő
cselhez fordult: mielőtt az isteneknek hozandó áldozathoz indult volna,
tenyerére a «győzelem» szót festette megfordítva s azután a feláldozott
állatnak máját egy ideig, mintegy mély gondolatokba merülve kezében
tartotta, de hirtelen nagy lelkesedéssel ébredést szinlelt és felmutatta
katonáinak a májra lenyomódott «győzelem» szót, mint az istenek
kinyilatkoztatását.

A rómaiak azonkívül elefántcsontból faragtak betűket és azokat adták
gyermekeiknek játékszerül, hogy megtanuljanak olvasni. Ezt a módszert
különben a IV. század végén már szent Jeromos is megpendítette, mikor
egy római hölgyhöz, Letahoz intézett levelében, ennek leánya tanítására
vonatkozólag ezeket írta: «Adjunk a gyermek kezébe puszpángfából vagy
elefántcsontból faragott betűket játékszerül, hogy maga a játék is
tanítássá váljék. Nagyon célszerű a betűket gyakrabban összekeverni, így
a helyzetcsere folytán a gyermek azokat nemcsak nevök, de alakjuk után
is tanulja megismerni.» Hasonló eszmét pendített meg a hires szónok,
Cicero is, ki «De natura deorum» (Az istenek természete) című művében
Balbusz sztoikussal a következőket mondatta el Vellejusz epikureusnak:
«Fel nem foghatom, hogy az, ki azt véli, hogy szilárd és megoszthatlan
testek bizonyos mennyisége képes volna véletlen együvéjutás által egy
rendszeres szép világgá alakulni, ne higyje, hogy ha a 21 betű
töméntelen mennyiségét, akár aranyból vagy bármely más anyagból legyenek
ezek, összekeverve a föld kerekségén elterjesztenénk, ezekből Enniusz
évkönyvei azonnal olvashatóan összeszedhetők lennének. Részemről
kételkedem abban, hogy a véletlen ezt csak egyetlen versben előidézni
tudná.»

Mindebből az látszik, hogy már a régi rómaiak is tudták, hogy a
mozgatható betűkkel szavakat lehet összerakni, de arra a gondolatra
mégsem jutottak, hogy azokkal könyveket nyomtatni is lehetne.

A történelem tanusága szerint 1041–1048 között a kínaiak próbáltak
először mozgatható betűkkel könyveket nyomtatni, de ennek semmi
gyakorlati következménye nem volt. A feltaláló egy Piching nevű kovács
volt, ki puha agyagból domborúan alkalmazott mozgatható, tetszés szerint
összerakható és szétszedhető szóképeket formált, melyeket tűzön
megkeményített, festékkel bekent és a reá helyezett papirt kefével
lenyomta. Piching halálával a nyomtatásnak ezt az eljárását nem
folytatták.

A XIV. és XV. században a nyugaton általában a bélyegzőkkel és a
lemezekkel való sokszorosítási eljárást alkalmazták. Ezzel leginkább a
levélfestők és kártyakészítők foglalkoztak, kik nemcsak képeket, de
kisebb terjedelmű könyveket is nyomtak. Nyomólemezekül eleinte
fémtáblákat, későbben fatáblákat használtak. A nyomtatás pedig úgy
történt, hogy a megnedvesített papirt a könnyű földfestékkel bekent
fatáblára helyezték, dörzsölővel lesimították, miáltal az alakok és a
betűk körvonalai mélyen a papirba nyomódtak. Ezzel az eljárással
természetesen csak egyoldalú nyomás volt eszközölhető, a papir másik
fele rendszerint üresen maradt. A fatábla-nyomatok három csoportba
oszthatók: _a)_ tisztán képek, _b)_ képek magyarázó szöveggel és _c)_
kizárólag szöveg. Minden ilyen egyes lapra nyomtatott kép vagy szöveg
«breve»-nek neveztetett. A legismertebb könyv, mely abban az időben
ilyen eljárással készült, az úgynevezett «Kis Donatusz», Eliusz Donatusz
régi római nyelvtudós nagyobb latin nyelvtanának kivonata.

A táblákba való metszésnek vesződséges volta és a nyomtatáshoz használt
eszközök kezdetlegessége ugyan nem volt alkalmas nagyobb terjedelmű
könyvek előállítására, de azért a kolostorokban űzött kéziratmásolással
szemben mégis nagy lépés volt a haladás útján és mindenesetre
előkészítője az önálló, szétszedhető és ismét összerakható betűk
alkalmazására irányuló törekvésnek.


A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése a XV. században.

A könyvnyomtatást a művelődéstörténet egyik nevezetes korszakában
találták fel. A középkor átalakulásának korszaka volt ez. Az emberekben
ekkor alakult ki a szabadabb gondolkozás és világnézet, új társadalmi
rend keletkezett, mely megtörte a nemesség és a papság hatalmát és
kiszorította tekintélyét és befolyását. A vallásos buzgóság és
hiszékenység tünedezett és felébredt az egyéniség tudata. Reformátorok
léptek fel, kik új és merész tanokat hirdettek, humanista mozgalmak
támadtak, melyek felelevenítették az ókor klasszikus irodalmát,
forrongásba ejtvén a szellemeket.

Ilyen mozgalmas volt az a korszak, melyben a könyvnyomtatást
feltalálták. A feltaláló személyét azonban hosszú ideig homály fedte és
a kutatóknak nagy fáradságába került, míg kiderítették, hogy a feltaláló
Gutenberg János volt. Eleinte nem kevesebb, mint 17 német, francia és
olasz város versenyzett a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségéért,
későbben azonban már csak Bamberg, Harlem, Strasszburg és Mainz városok
között folyt a küzdelem. Bamberg Pfiszter Albertért, Harlem Janszoon
Lörincért, Strasszburg Mentelin Jánosért és Mainz Gutenberg Jánosért
szállt sikra. A győzelem pálmáját végre Mainz város vitte el s így ma
már általánosan el van ismerve, hogy a könyvnyomtatást Gutenberg János
találta fel.

Gutenberg János, a mainzi Genszfleisch patriciusi család sarja,
1390–1400 között született Mainzban. A Genszfleisch család nevét a
Mainzban tulajdonát képezett «Hof zum Genszfleisch» nevű háztól vette.
Gutenberg János atyja, Genszfleisch Friele, Mainzban tiszteletbeli
számvevő volt, de 1420 körül, a patriciusok és céhbeliek között kitört
torzsalkodások miatt kénytelen volt 112 patriciusi családdal együtt
kivándorolni. 1430-ban ugyan kibékültek a polgárok s a száműzött
családok nagyrésze ismét visszajött Mainzba, de Gutenberg János atyja
nem; valószinűleg időközben meghalt Strasszburgban, ahol a család
száműzetése alatt tartózkodott.

Gutenberg János az ő nevét anyja, született Wyrich Elza zum Gutenberg
után vette fel és kezdetben csak predikátum gyanánt használta. Hogy
atyja halála után továbbra is Strasszburgban maradt, amellett szólnak
ama nagyfontosságú pör aktái, melybe Gutenberg Jánost 1439-ben Dritzehn
örökösei keverték. A pör aktáiból ugyanis kitünik, hogy Gutenberg János
Strasszburgban a mechanika különféle ágával foglalkozott. Jövedelmének
főforrását akkor az ötvösség képezte s így megtanította Heilmann Andrást
a kövek csiszolására. Ezenkivül szövetkezett 1437 végén vagy 1438 elején
Riffe János lichtenaui biróval tükrök készítésére, melyeket az aacheni
búcsún kellett volna értékesíteni. Midőn azonban Heilmann András és egy
másik strasszburgi polgár, Dritzehn András, aki már korábban is
összeköttetésben állott vele, ezt megtudták, ők is be akartak lépni a
szövetkezetbe, mely kivánságuknak Gutenberg János eleget is tett, de
fejenként 80 forint betétet kért tőlük. A várt nyereség azonban soká
késett, mert az aacheni búcsú 1440-re halasztatott el. Emiatt azután, de
különösen mivel a társak egy látogatásuk alkalmával észrevették, hogy
Gutenberg János lakásán még egyéb művészetekkel foglalkozik, ők is meg
akarták azokat tanulni és új szerződést kötöttek, mely szerint egyenként
még 125 forintot fizettek be azzal a kikötéssel, hogy ezért öt éven át
részük van a nyereségből. Azonkivül kikötötték azt is, hogy ha a
szerződés tartama alatt valamelyik fél meg találna halni, annak örökösei
100 forint kártérítésben részesülnek, de az időközben előállított munkák
és eszközök a szövetkezet tulajdonában maradnak.

A szerződés megkötése után, rövidre reá, 1438 végén, meghalt a
szövetkezet egyik tagja: Dritzehn András, mielőtt még a reá eső betétet
teljesen befizette volna; tartozott ugyanis még egy 75 forintos
részlettel és korábbi időből 10 forinttal. Dritzehn testvérei, György és
Miklós, hivatkozva arra, hogy meghalt bátyjuk szerény kis vagyonát
egészen befektette a közös vállalatba, be akartak lépni a szövetkezetbe,
de Gutenberg János ezt nem engedte meg és emiatt pörre került a dolog.

A pör aktái szerint Gutenberg János és társainak első szerződése, mint
azt már fennebb is érintettük, tükrök készítésére vonatkozott, a másikat
pedig különféle titkos művészetek értékesítésére kötötték. A
tükörgyártás akkor már nem volt titok, arra nézve pedig, hogy mit
értettek a szerződő felek a «titkos művészetek» alatt, Gutenberg János
nem adott felvilágosítást. De a tárgyalások folyamán előfordult
különböző technikai kifejezésekből, továbbá a már említett eszközökből
és anyagokból arra lehet következtetni, hogy Gutenberg János már
Strasszburgban foglalkozott a könyvnyomtatás eszméjével és hogy a
«titkos művészetek» alatt ezt értette. Emellett szól az a körülmény is,
hogy a pör aktáiban többször előfordul egy sajtó, mely Dritzehn András
lakásán volt elhelyezve s melyet Gutenberg János, amannak halála után,
azonnal szétszedetett és onnan elvitetett, nehogy beavatatlanok kezébe
kerüljön és titka idő előtt felfedeztessék.

Dritzehn András örököseit 1439 december 12-én elutasították keresetükkel
és Gutenberg Jánost 15 forint megfizetésére kötelezték, bár a szerződés
szerint 100 forint volt az örökösök részére kikötve, csakhogy Dritzehn
András 85 forint tartozását levonásba hozták.

Gutenberg János időközben zavartalanul folytatta működését másik két
társával, de úgy látszik, nem sok anyagi haszonnal, mert folytonosan
gondokkal küzdött.

Gutenberg János Strasszburgban való tartózkodását igazolni lehet egészen
1444 március 12-ig, mikor a városi adókönyvek szerint illeték fejében 1
forintot fizetett le. Ezután nyoma veszett és csak 1448 október 16-án
tünt fel újra, de már szülővárosában, Mainzban, amikor 150 forint
kölcsönt vett fel. Gutenberg János ezt a kölcsönt kétségkivül
találmányának fejlesztésére fordította, de úgy látszik, nem volt elég,
mert a következő évben új kölcsön után nézett. Ekkor szövetkezett Fuszt
Jánossal, aki később oly végzetes befolyást gyakorolt sorsára. Fuszt
Jánostól ugyanis 6% kamatra 800 arany forintot vett kölcsön, hogy ezzel
az összeggel egy nyomdát rendezzen be s az összeg biztosítására
lekötötte neki az egész berendezést. Ez az akkori viszonyokhoz képest
nagy összeg elég volt a nyomda felszerelésére; minthogy azonban Fuszt
János meggyőződött a találmány jövedelmező voltáról, szeretett volna a
nyereségen is osztozkodni s késznek nyilatkozott erre az esetre évenkint
újabb 500 forintot a vállalatba fektetni, továbbá a házbér és
személyzet, valamint a papir és festék vásárlására is előleget adni.
Ámbár e megállapodás alkalmával Fuszt János kijelentette, hogy ezen
összegek után kamatra nem tart igényt, Gutenberg János, aki valószínűleg
türelmetlenül várta már céljának elérését, mégis írásbelileg kötelezte
magát kamatok fizetésére.

Így működtek azután együtt. Fuszt János időközben megismerkedett
Schöffer Péterrel, későbbi vejével, akit egészen alkalmasnak tartott
arra, hogy a nyomdában Gutenberg Jánost helyettesítse. S mikor Fuszt
János a találmánnyal már eléggé tisztában volt, elvált Gutenberg
Jánostól és 1454-ben beperelte őt követelése erejéig, mely kamatokkal
együtt 2026 forintra rúgott. A pört 1455 november 6-án meg is nyerte és
a nyomda az itélet folytán egyedüli birtokába jutott.

Gutenberg János tehát itt állott csalódottan, reménytelenül. Tény
azonban az, hogy az első sajtótermékek előállítása az ő műve volt. Mert
azok a kisebb iratok és legelső nagy műve, a 42 soros biblia, melyekről
tudomásunk van, 1453–1455 között készültek.

Fuszt János különben már 1454-ben, Gutenberg János legértékesebb
anyagából, berendezett Schöffer Péter közreműködésével egy másik nyomdát
s innen került ki 1457-ben az ismert latin Pszalterium, ezzel a
végszóval: «Ez a könyv a nyomtatás művészi találmánya és a betű alkotása
segítségével készült, minden tollvonás nélkül, Isten tiszteletére Fuszt
és Schöffer szorgalma által, az Úr 1457-ik esztendejében Mária
mennybemenetele napján.»

Nemsokára azonban Gutenberg János, Humery Konrád dr. mainzi szindikus
anyagi támogatása mellett, egy újabb nyomdát rendezett be és ezen nyomta
1460-ban legutolsó ismert művét, a Katholikon-t.

Az 1462-iki mainzi nagy tűzvész alkalmával újra tetemes károkat
szenvedett, úgy hogy 1465-ben örömmel fogadta Adolf nasszaui érsek
meghivását, a ki őt hivatalnokává nevezte ki. Ennek a vendégszerető
egyházfőnek az udvarában fejezte be áldásos, de gondokkal és
küzdelmekkel teljes életét 1468 február végén. Szülővárosában hatalmas
ércszobor őrzi emlékét, mig halhatatlanságát találmánya hirdeti, mellyel
az emberiséget megajándékozta.

[Illustration: Gutenberg János mainzi szobra.]

A könyvnyomtatás kezdetben természetesen őshazájában, Németországban
terjedt el a legjobban. Mainz után Strasszburgban tünt fel az első
könyvnyomtató Mentel János személyében, ki 1460 körül állított fel
nyomdát. Az első, évszámmal ellátott terméke azonban csak 1473-ból való.
Bambergben 1465-ben Pfiszter Albert foglalkozott elsőnek a
könyvnyomtatással. Kölnbe 1466-ban Zell Ulrik hozta be a
könyvnyomtatást, Augszburgba 1468-ban Zainer Günther és Nürnbergbe
1470-ben Szenszenschmied János. Hires könyvnyomtató volt Nürnbergen a
későbbi években Koburger Antal, kinek egyébként nagy kiterjedésű
könyvkiadó üzlete is volt. 1473-tól 1513-ig működött. Mindenesetre nem
lesz érdektelen felemlíteni azt is, hogy Koburger Antal nyomdájában
látott napvilágot az első magyar nyelvű nyomtatvány, az István király
szent jobbjáról szóló ének, melyből azonban nem birunk egyetlen példányt
sem. Lipcsében, a német könyvkereskedelem mindenkori gócpontjában,
Friszner András állította fel az első nyomdát 1481-ben. Mindezeknél a
nyomdáknál a mainzi könyvnyomtatás sajátságos jellege jutott érvényre.

Olaszországba két német vándorkönyvnyomtató, Pannartz Arnold és
Schweinheim Konrád vitték be a könyvnyomtatást, kik 1464-ben
Szubiakoban, 1467-ben pedig Rómában állítottak fel nyomdát. Velencében
1469-ben Speyer János, Milanóban ugyanezen évben Lavagna Fülöp,
Nápolyban 1471-ben Rieszinger Sixtusz vetették meg az első nyomda
alapját. Olaszország az új művészetet nagy előszeretettel karolta fel és
itt vették eredetüket az első latin, görög, héber és arab betűk,
valamint a dült betűk is.

Franciaországba 1470-ben Strasszburgból hivtak be több német
könyvnyomtatót, névszerint Gering Ulrik, Kranz Márton és Friberger
Mihályt, kik Párisban telepedtek le. Csakhogy akkoriban folytonos
zavargások voltak Franciaországban és emiatt művészetükkel kezdetben nem
igen tudtak sikert elérni.

[Illustration: Könyvnyomtató prés a könyvnyomtatás bölcsőkorából.]

[Illustration: Egy XV. századbeli nyomda belseje.]

Hollandiában Aalszt városában Martensz Dierik állitotta fel az első
nyomdát 1473-ban.

Spanyolországot egy Palomar nevű német könyvnyomtató ismertette meg az
új művészettel. Első művét 1474-ben nyomta Valenciában.

Angolországban Caxton Vilmos volt az első könyvnyomtató, ki 1471-ben
Londonban állította fel nyomdáját és csakhamar a hiresebb könyvnyomtatók
sorába emelkedett.

Ausztriában legelőször 1482-ben Bécsben egy vándorkönyvnyomtató
működött, ki néhány kisebb művet állított elő. Az első állandó nyomdát
ugyanitt 10 évvel későbben Winterburger János állította fel, ki
misekönyveket és egyéb nagyobb műveket nyomtatott.

Lengyelországban is még e század végén, 1491-ben, állíttatott fel az
első nyomda Krakóban, Szaybold Frank által.

Mindezekből láthatjuk, hogy a könyvnyomtatás mindenütt, ahol a
felvilágosodás és haladás elől el nem zárkoztak, kedvező talajra talált.


A könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországon. Hessz András, az első
magyar könyvnyomtató. Magyar könyvnyomtatók külföldön. (1472–1534.)

Hazánkban a reneszánszműveltség Mátyás király alatt érte el tetőpontját.
Tudjuk, hogy Mátyás király nemcsak bölcs és igazságos uralkodó volt,
hanem tudós és felvilágosodott férfiú s mint ilyen hő pártfogója volt a
tudománynak és a művészeteknek. Udvarában állandóan olasz tudósok és
művészek tartózkodtak, kik nagy befolyást gyakoroltak az ízlés
finomulására és a műveltség elterjedésére.

Ilyen körülmények között csak természetesnek kell találnunk, hogy
hazánkba a könyvnyomtatást is hamarosan behozták. Meghonosítója Karai
László budai prépost, alkancellár volt. Hogy és miképen jutott ehhez az
emlékezetes szerephez, az az alábbiakból tűnik ki. Karai Lászlót
1470-ben a király mint rendkívüli követet küldte a pápához Rómába s az
örök városban időzvén, megtekintette a Masszimo-palotában működő
nyomdát, melyet 1467-ben két német könyvnyomtató állított fel. E nyomda
híre kiválóan díszes kiállítású könyvei révén akkor már igen el volt
terjedve. Nagyon hihető tehát, hogy tudós Karai Lászlóban felébredt az
óhajtás, hogy hazánk se nélkülözze tovább a könyvnyomtatást, melynek
segítségével a tudomány és a műveltség szélesebb körben terjeszthető.

Amilyen gyorsan felismerte a könyvnyomtatás nagy jelentőségét, olyan
gyorsan meg is valósította óhajtását. Rögtön tárgyalásba bocsátkozott a
nyomda egyik német munkásával, Hessz Andrással, avégből, hogy
Magyarországon állítson fel nyomdát. A nyomda berendezésének költségeit
Karai László magára vállalta. Igy megegyezvén, Hessz András azonnal útra
kelt és 1472-ben Budán, a prépostság egyik épületében felállította a
nyomdát. A nyomda felállítása azonban nem volt könnyű dolog. S ezen nem
is lehet csodálkozni, mert hiszen nálunk akkor még nem ismerték a
könyvnyomtatást. Hessz András csak nagy küzködések árán tudta a
legszükségesebb eszközöket beszerezni, a betük vésésére pedig
egyáltalában nem talált megfelelő embert. Próbálkozott ugyan egy budai
ötvössel, kinek római nyomtatványokat adott mintának, hogy ezeknek
gömbölyű, olasz betűit utánozza, de az nem igen sikerült. A rajz
finomságát, a vésés éles szabatosságát nem volt képes utólérni.

Hessz Andrást egyébiránt is csalódás érte. A király és a főurak, kiknek
pártfogására a legjobban számított, nem igen törődtek a nyomdával.
Mátyás király meg épenséggel távol tartotta magát. Persze, a király
inkább gyönyörű és nagy művészettel kidolgozott kódexeiben lelte örömét,
az egyszerű betűvel nyomtatott könyv nem igen volt kedvére. Nem tudta
finoman kifejlett szépérzékét kielégíteni.

Igy tehát egyedüli pártfogója Karai László volt, ki őt meghívta.
Csakhogy ő nem volt képes a nyomdát munkával ellátni. Hessz András
mindezt látván, saját kockázatával maga vállalt munkát. Még pedig olyan
könyvnek a kinyomatására gondolt, mely általánosabb érdeklődésre tarthat
számot. Erre csakhamar rájött. Felismerte a magyarnak kiváló kegyeletét
nemzete multja iránt s így elhatározta, hogy elsőnek a magyar nemzet
történetét bocsátja közre. Ez a könyv «Chronica Hungarorum» cím alatt
1473 junius 5-én, nagy 8-rét alakban 67 levél terjedelemben és pergamen
vastagságú papiron nyomva, meg is jelent. Általában azonban «Chronicon
Budense» cím alatt ismeretes. A könyv záradéka így hangzik: «Finita Bude
Anno dni M. CCCC. LXXIII. in uigilia panthecostes: per Andreā Hess.»
Hogy ki volt az írója, azt még mostanáig sem derítették fel. A könyv
ugyan Karai Lászlónak van ajánlva, de ez még korántsem bizonyítja, hogy
ő írta volt. Ezt az ajánlást Hessz András egyedüli pártfogójához, a vele
tanusított jóindulatért, inkább hálából intézhette. E könyvészeti
tekintetből ritka kincsből mindössze 9 példány ismeretes s ezekből 3-at
Magyarországon őriznek.

Hessz András ezenkívül még egy-két nagyobb műnek a közrebocsátását
tervezte, de azt már nem valósította meg. Lehetséges, hogy első
könyvével, mely egyúttal az utolsó is volt, nem érte el a várt
eredményt, mert rövid időre reá a nyomda működése megszűnt, ő pedig
nyomtalanul eltűnt.

Az első magyar nyomda megszüntével hazánk ismét évtizedeken keresztül
nyomda nélkül maradt. Azonban 1472-től 1494-ig külföldön működött számos
magyar könyvnyomtató, kik közül legtöbbnek saját nyomdája volt. A
különös azonban az, hogy ezek a külföldön működő magyar könyvnyomtatók a
hazájukat csak némileg is érdeklő műveket egyáltalában nem adtak ki.
Panzer György «Annales Typographici ab artis inventae origine ad unum
MD. – Norimbergae 1794–1796» cimű műve szerint a következő magyar
könyvnyomtatók működtek külföldön: Sziebenbürger Tamás (1472–1481), Raab
András (1476–1486), Bernardus de Dacia (1478), Petrus Ungarus (1482),
Garai Simon (1491) és Basay C. (1494).

A budai nyomda után a magyar szent korona országainak területén újabb
nyomda 1507-ben Horvát- és Szlavonországban, Zenggben állíttatott fel,
Szenjánin Gergely által. Itteni működéséről csak egy horvát nyelvű mű
ismeretes. Sziléziában nemrég felfedeztek egy ismeretlen művet, melyet
1494-ben Zenggben nyomtattak, de hogy ki által, azt mindeddig nem
állapították meg. Eszerint tehát Zenggben már 1494-ben volt nyomda. De
az is lehetséges, hogy a nyomdahely költött. Utána Zágrábban működött
egy Oderburgi Kraft Hermayor nevű vándor-könyvnyomtató, kitől szintén
csak egy mű maradt reánk.


A magyar könyvnyomtatás Honter Jánostól a szatmári békéig. (1534–1711.)

A magyar könyvnyomtatás második korszaka 1534-től 1711-ig terjed. Ezen
utóbbi évet azért vettük határ gyanánt, mert ebben az évben kötötték meg
a szatmári békét, mely után a vallási és függetlenségi harcok korszakát
a békés fejlődés és a modern állam kialakulásának korszaka váltotta fel.

A XVI. és XVII. században a magyar könyvnyomtatás már nagyobb arányokat
öltött. Ezt a körülményt mindenesetre a reformációval kell kapcsolatba
hoznunk. Az új hit terjesztésére főleg a vitairatok szolgáltak, melyeket
nyomda nélkül nem igen lehetett terjeszteni. A reformátorok ezt jól
tudták, azért, aki csak tehette, elsajátította a könyvnyomtatás
mesterségét és ahol az új hit szilárd talajra számíthatott, ott ügyük
érdekében azonnal nyomdát állítottak. Innen van, hogy a XVI. és XVII.
században a magyar nyomdák majdnem mind a protestánsok kezében voltak.
De tény az is, hogy a reformátorok lendítették fel nálunk a
könyvnyomtatást. A katolikusok csak későbben ismerték fel a
könyvnyomtatás jelentőségét. Mikor a visszahatás szelleme mindinkább
érezhetővé vált, akkor gondoltak csak arra, hogy nyilatkozataikat a
nyilvánosság elé viszik, de minthogy nyomdájuk nem volt, azokat Bécsben
nyomatták. Szegedy Gergely, Draskovics György, Oláh Miklós, Telegdy
Miklós és a katolicizmus többi védőinek művei mind itt nyomattak.
Feltünő és egyetlen kivétel a XVI. század vége felé Szilvási János volt,
ki katolikus szellemű vitaíratát a Heltai-örökösök nyomdájában nyomatta.

A XVI. század könyvnyomtatását a napi szükséglet korának is nevezhetjük,
mivel a könyvnyomtatás célja inkább a szellemi fellendülésre irányult s
a technikát elhanyagolta. Jellemző erre nézve a tudós pap és csínra
törekvő könyvnyomtatónk, Abádi Benedeknek nyilatkozata: «Jobban tetszék,
hogy a könyv hamar kikelhetne, noha nem igen szip betűvel volna, – hogy
nem mint szip betűre erőlkednénk, nagy késedelemmel, – mely dolog a
keresztyéneknek igen káros volna.»

A XVII. században azonban már a könyvnyomtatás technikai kifejlődése is
fellendült.

A magyar könyvnyomtatás második korszakának első könyvnyomtatója Honter
János protestáns pap volt, ki 1534-ben Brassóban állította fel
nyomdáját. A nyomda felszerelését Bázelben szerezte be. Honter János
állította fel az első papirmalmot is s ő alapította a híres brassói
könyvtárt, mely 1698-ban leégett. Nyomdájából latin, görög és német
nyelvű művek kerültek ki, melyek csinos kiállításukkal nagy feltünést
keltettek. Honter János különben kiváló fametsző-művész is volt. Halála
után Wagner Bálint brassói lelkész kezelte a nyomdát 1557-ig. Utóda
Szebeni Nyirő János volt, ki 1580-ig működött. Brassóban ő nyomtatta az
első magyar nyelvű könyvet «Az életnek kútfeje» címen. Ebben az időben,
1577-től 1628-ig működött még Brassóban Greusz György.

E korszak második nyomdáját 1537-ben Nádasdy Tamás gróf állította fel
Ujsziget nevű birtokán, Sárvár mellett. E nyomdában 1540-ig egy bécsi
könyvnyomtató működött. Erdősi Szilveszter János felügyelete alatt, de
nem igen boldogult. Közben megérkezett Sárvárra Abádi Benedek, ki
Krakóban hallgatta az egyetemet és ott a könyvnyomtatás mesterségét is
elsajátította. Nádasdy Tamás gróf meghivására ő vette át azután a nyomda
vezetését és igyekezett a megkezdett műveket befejezni. Három mű jelent
meg: Dévai Biró Mátyás «Orthographia Ungarica» és Erdősi Szilveszter
János «Grammatica» és «Uj Testamentum magyar nyelven» című műve. Ezek
voltak az első magyar nyelvű könyvek, melyeket hazánkban nyomtattak. Az
utolsónak említett könyv minden tekintetben elárulja, hogy Abádi Benedek
nemcsak kitünő könyvnyomtató volt, de jeles betüöntő és fametsző is,
mert a bibliában előforduló fametszetek állítólag tőle származnak.
1542-ben a nyomda megszünvén, Abádi Benedek kiment Wittembergbe, ahol
1543-ban pappá szentelték. 1543-ban visszatért hazánkba és előbb
Eperjesen, majd utóbb Szegeden lelkészkedett. Halálának éve ismeretlen.
Bod Péter «Magyar Athenász» című művében így szól róla: «Keveset lehet
erről az emberről tudni; eredetét kiktől és hol vette, hivatalát hol és
micsoda viszontagságok közt folytatta? Mindazonáltal illendő, hogy neve
maradjon jó emlékezetben, kiváltképen ez okon, mert ez volt, aki
legelsőben Magyar Országban az Istennek új testamentomi Szent Beszédét
Magyar nyelven kinyomtatta.»

[Illustration: Erdősi Szilveszter János «Új Testamentum»-ának bevezetése
kicsinyített hasonmásban.]

Nyolc évvel az újszigeti nyomda megszünte után, 1550-ben, Kolozsvárott
Heltai Gáspár állított fel nyomdát. Heltai Gáspár protestáns lelkész és
író származására nézve szász volt s tanulmányait a wittembergi egyetemen
végezte. 1545-ben elnyerte a kolozsvári lelkészi állást s 1550-ben, egy
külföldről jött szakképzett könyvnyomtatóval, Hoffgref Györggyel
felállította igen szép betűkkel, csinos díszítményekkel és hangjegyekkel
felszerelt nyomdáját. Legelső ismert könyve «Kisded magyar káté»-ja,
mely még a nyomda felállításának évében, 1550-ben készült. Ez évben még
egy könyvet bocsátottak közre, a «XIII. század elején hozott itéletek
jegyzőkönyvé»-t, latin nyelven. A következő évben pedig megjelent 4
kötetre tervezett biblia-fordításának I. kötete. Ugyancsak 1551-ben
kezdték és 1552-ben fejezték be «Jesus Sirah és Bölcs Salamon
könyvei»-t, valamint a «Részegségről és tobzódásról» című művet és a
bibliai-fordítás IV. kötetét. Ezeken a könyveken mint a nyomda
tulajdonosa Heltai Gáspár és Hoffgref György van feltüntetve. 1553-tól
1557-ig azonban csak az utóbbinak a neve szerepelt a nyomdából kikerült
könyveken. Úgy látszik, a két társ nem tudott egymással összeférni,
minek folytán Heltai Gáspár kilépett.

Heltai Gáspár 6 éven keresztül nem foglalkozott könyvnyomtatással. De
már 1559-ben ismét átvette a nyomdát s ez időtől kezdve egymaga volt a
tulajdonos. Újabb könyvnyomtatói munkásságát «Magyar Agendájá»-nak a
kiadásával kezdte meg, melynek latin előszavában ezt írja: «Ime
legkedvesebb atyámfiai! a ti magatok és az egyházak használatára újra
kiadtam az Agendát, az az: az egyházi cselekedetek formáit magában
foglaló könyvet, első szüleményét újra megindított munkásságomnak,
melyet előbbi társammal való kijöhetetlenségem miatt, bizony nagy
fájdalmamra, kénytelen voltam félbeszakítani. Nem is gondolhatok különös
megindulás nélkül ezen 6 esztendő lefolyására, mely az egyház valami
kitünő haszna nélkül enyészett el.» E sorokból azt vesszük ki, hogy a
nyomda az alatt a 6 év alatt nem mutatott fel valami fényes eredményt.
De a mulasztást Heltai Gáspár fényesen pótolta. Egészen haláláig
szakadatlanul folytatta könyvnyomtatói munkásságát. Utolsó műve a
«Krónika a magyarok viselt dolgairól», mely hosszú ideig nemzetünk egyik
legkedveltebb olvasmánya volt. Ennek a műnek a nyomtatását azonban már
özvegye fejezte be 1557-ben. Az öreg Heltai Gáspár közben meghalt.
Joggal mondhatjuk, hogy működésével halhatatlan érdemeket szerzett a
magyar könyvnyomtatás és irodalom terén. De mondhatjuk azt is, hogy az
erdélyi zománc-technikát, mely a híres kolozsvári Rákóczi-kehelyben
maradt meg legnagyszerűbb formájában, ő vitte be a könyvdíszítésbe.

[Illustration: Heltai Gáspár nyomdajegyes homlokléce.]

Halála után 7 évig özvegye bírta a nyomdát, kitől azután fia, ifj.
Heltai Gáspár vette át, ki apjának méltó utódja volt s ugyancsak számos
művel gazdagította irodalmunkat. Többek között nyomtatta Werbőczy
«Hármaskönyvé»-t és Tinódi «Króniká»-ját, az első históriás
énekeskönyvet és a «Kopaszság dicséreti»-t.

Ifj. Heltai elhunytával a nyomda leányára, Heltai Annára szállott, kinek
révén Láng Tamás lett a tulajdonos. Ezután 1630-ban az utóbbi egyik
rokonának, Raviusz Mátyás kezébe került a nyomda. Mint művezetők
működtek ifj. Heltai Gáspár elhalálozása után ezen nyomdában: Makai
Nyirő János (1619–1621), Válaszuti András (1624), Szilvási András
(1625–1630), Abrugi (Abrugyi) György (1630–1660). Ez volt a
Heltai-nyomda utolsó művezetője.

A XVI. századbeli magyar könyvnyomtatásnak egyik legérdekesebb alakja
kétségkívül Huszár Gál, a tudós pap és reformátor volt, ki először 1554
végén tűnt fel, mikor Oláh Miklós érsek üldözése elől Magyaróvárra
menekült. Az érsek valószínűleg az új hit terjesztése miatt vette
üldözőbe. Huszár Gál Magyaróváron 1557-ig időzött. Még ez évben Bécsbe
ment, ahol barátságot kötött Hoffhalter Ráfáellel, az akkor általánosan
ismert könyvnyomtatóval. Tőle megtanulta a könyvnyomtatás mesterségét s
mielőtt Bécsből eltávozott, nyomdát is vásárolt, melyet 1558-ban
Magyaróváron állított föl.

Huszár Gál könyvnyomtatói működése azonban a környékbeli katolikus
papságnak nem tetszett. A káptalan Ferdinánd király előtt be is
panaszolta «eretnek könyvek» nyomtatása miatt. Emiatt Magyaróvárról
menekülnie kellett, különben börtönbe került volna. Épen ekkor kapott
Kassa városától meghívást, az ott megüresedett hitszónoki állásra. Így
lett 1560-ban kassai hitszónok. Kassai rövid tartózkodása azonban
folytonos zaklatások, idézések közben telt le. Alig hogy Kassára ért,
ott is megkezdődött a protestánsok üldöztetése s így többekkel együtt ő
is börtönbe került. Híveinek azonban sikerült őt a börtönből kiszöktetni
és álruhában kijuttatni a város falain kívül. Szabad volt tehát az út és
gyorsan menekülnie kellett. Útja Debreczenbe vitte. Itt sem pihent
tétlenül. Nyomdáját, melyet sikerült Kassáról magával hoznia, azonnal
felállította s megkezdte működését, nem mint pap, hanem mint Debreczen
első könyvnyomtatója. Itt 1561-ben már kiadta a «Szent Pál apostol
levelei» című művet. Ezenkívül még néhány könyvet nyomtatott. Csakhogy a
könyvnyomtatás nem biztosított neki megélhetést s így Debreczent is
hamarosan otthagyta. Innen 1562-ben Révkomáromba ment, majd 1565-ben
Nagyszombatba, de egyik helyen sem volt maradása az új hit terjesztése
miatt. 1570-ben Komjátiban állapodott meg s itt 1573-ig könyvnyomtatói
munkásságot fejtett ki. 1574-ben a pápai egyház meghívta lelkésznek és
itt fejezte be 1575-ben viszontagságos életét.

Huszár Gál után Török Mihály volt Debreczen könyvnyomtatója, ki 1563-tól
1567-ig működött. Egyidőben telepedett meg Debreczenben
vándornyomdájával Hoffhalter Ráfáel bécsi könyvnyomtató, ki Bécsből az
új hit terjesztése miatt volt kénytelen Magyarországba menekülni. Itt
1565-ben, későbben pedig Nagy-Váradon nyomtatta Meliusz Péter
szuperintendens műveit. Utánuk következett Komlós András, ki
1569–1575-ig működött. Komlós Andrást Hoffhalter Rudolf váltotta fel,
Hoffhalter Ráfáel fia. Debreczenben 1576-tól 1587-ig működött, de közben
Nagy-Váradon is megfordult nyomdájával. 1590-től 1593-ig Csáktornyai
János volt Debreczen könyvnyomtatója.

[Illustration: Hoffhalter Ráfáel nyomdajegye.]

Gyulafehérvárott János Zsigmond meghivására Hoffhalter Ráfáel állított
fel nyomdát 1567-ben, ki Debreczenből jött ide. Minthogy pártfogója a
választott magyar király címet viselte, magát királyi könyvnyomtatónak
nevezte. A nyomda 4 évig működött s ezen idő alatt kizárólag az
unitárius hitfelekezet érdekét szolgálta. János Zsigmond halála után a
katolikus Báthori István fejedelem rendeletet adott ki a nyomtatás
korlátozására vonatkozólag s ennek következtében a nyomda megszűnt.

Számottevő nyomdák voltak a XVI. században Nagyszebenben is. Itt
1575-ben Heuszler Márton és Wintzler Márton állították fel az első
nyomdát. Utóbbit későbben Frautlinger Gergely váltotta fel. Mint
nagyszebeni könyvnyomtatók szerepeltek még: Greusz György (1588), Krato
János Henrik (1590–1594), Fabriciusz János (1596–1598), Thilen Jakab
(1618), Pisztoriusz Márk (1629–1657), Hermeliusz János (1659),
Hildebrand Kristóf (1659).

Felsőmagyarország egyik nagyfontosságú kereskedelmi és politikai
városában, Bártfán, 1578-ban Gutgeszell Dávid állított fel nyomdát,
melyből 1599-ig számos latin és német nyelvű könyv került ki. Bártfa
akkori könyvnyomtatásáról a «Vasárnapi Ujság» 1870. évi 22. számában
Eötvös Lajos tollából a következő érdekes sorokat olvassuk: «Gutgeszell
Dávid bizonyosan német ember volt, a város és az egész környezet szász,
a katonai főparancsnokság idegen s a felső vidék irodalmi nyelve latin,
német s némi részben szláv volt, csak magyar nem. Egészen más helyzete
volt Debreczennek, Kolozsvárnak, Váradnak és Nagyszombatnak – mely
utóbbi akkor még tiszta magyar város volt – s épen ezért lehetett az
itteni nyomdák működése csaknem kizárólag magyar, míg ellenkezőleg
Bártfáé idegen.» Gutgeszell Dávidot 1598-ban a nem kevésbé termékeny
Klösz Jakab váltotta fel és működött 1667-ig. Nyomdája meglehetős
berendezéssel bírt, minek bizonyítéka az a könyv, melyet I. Rákóczi
György költségén 1628-ban nyomtatott. Ez a könyv, Gvedvara Antal
«Fejedelmeknek serkentő órája» című műve volt, Prágai András szerencsi
udvari predikátor fordításában. A több 100 ívre terjedő ívrétű mű
különösen ízléses címbetűivel tűnt ki és az akkori kor egyik
legolvasottabb könyve volt. Ebből a műből Péchy Jenő gyűjteményében
fennmaradt egy példány, melynek belső lapján I. Rákóczi Györgynek ezen,
saját kezeivel bejegyzett parancsa olvasható: «Ez könyvet adtam mostam
szerencsi tiszttartóm Tállyai István kezében, hogy gondját viselje és a
várhoz megtartsa, jövendőben ha ő róla leszállana is, ezt akármi módon
inventáriumban tartozzék beiratni és az vártól nem idegeníteni,
becsületi oltalmazás alatt, ő utána az többi is ezen pena alatt. Datum
Szerencs 28 die Anno 1629. Rakoczy Georg.»

Míg az eddigi nyomdák a protestántizmus érdekében működtek, addig a
Telegdy Miklós nagyprépost által 1577-ben felállított nagyszombati
nyomda kizárólag a katolicizmus szolgálatában állott. Telegdy Miklós
ugyanis időszerűnek látta, hogy végre energikus eszközökhöz forduljon s
ezért megvásárolta a bécsi jezsuiták évek óta heverő nyomdáját és saját
házában felállította. Ebből a nyomdából kerültek ki azután az ébresztő
katolikus irodalom első termékei. A nyomda legelső ilyirányú terméke
Telegdy Miklós «Evangelium»-a volt, melynek címlapja végső sorai így
szólnak: «Nyomtattatott Nagy-Szombatban, Az Felséges Romai Chaszarnac
Kegyelmes engedelmeboel, ugyan azon Telegdy Miklós házánál M. D. LXXVII.
Esztendoeben.»

A «kegyelmes engedelem» alatt a cenzura lappangott. Ballagi Aladár dr.
«A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877» című művében a
cenzura történetét a következőkben adja elő: «A cenzurát Magyarországon
nem lehetett elismerni. Egy ügyben nem a hivatott forum, a magyar
országgyűlés, hanem I. Ferdinánd császár önhatalmilag intézkedett, midőn
az 1529-iki birodalmi gyűlés elnapolása után elrendelte, hogy minden
nyomtatvány, kinevezett értelmes férfiak által megvizsgáltassék s
azokból a hiányos tételek kitörültessenek. A visszaélés megvolt s az
alattvalók elösmervén azzal, hogy meghajoltak előtte; a bitorolt hatalom
odáig ment nálunk, hogy alkotmányos országban is törvénnyé akarta emelni
az önkényt.» Majd így folytatja: «1570-ben II. Miksa ismét római császár
rendelkezett Magyarország jogai felől is, midőn nálunk csakúgy
megparancsolta, mint a szent birodalomban, hogy minden könyv, röpirat,
füzet, vagy bármely nyomtatvány a szerző és könyvnyomtató nevével,
valamint a nyomtatási évszámmal legyen ellátva s egyúttal elrendelte,
hogy felsőbb engedelem nélkül, minden nyomda felszerelése és működése
szigorúan tilos.» Kétségtelen, hogy a protestánsok sokat szenvedtek a
cenzura részéről, mert már 1665-ben mint sérelmet terjesztették az
országgyűlés elé: libros protestantium per censuram Viennensem impediri.

[Illustration: Pázmány Péter «Igazságra vezető Kalauz» című műve első
kiadásának címlapja.]

A nagyszombati nyomdát különben 1584-ben Rudolf király, mint az első
katolikus nyomdát külön pártfogásába vette és a többi nyomdák működését
a régebbi királyi rendeletre való hivatkozással megszüntette. Ez az
intézkedés azonban csak írott malaszt maradt.

Telegdy Miklós halála után, 1586-ban, az esztergomi székes-káptalan
tulajdonába ment át a nyomda. Későbben pedig Forgách Ferenc a
jezsuitáknak adományozta, kik azt 1635-ben «akadémiai nyomda» címmel
ruházták fel. Itt nyomtatták Pázmány Péter műveit, többek között a híres
«Igazságra vezető Kalauz»-t, fényes és pazar kiállításban. E könyv első
kiadása 816 folio-lapon 1613-ban Pozsonyban jelent meg; 2-ik kiadása
1623-ban és 3-ik kiadása 1637-ben. Ez utóbbi nyomatott Nagyszombatban.

Tekintélyes nyomdahely volt a XVI. század végén Vizsoly is. Itt
1585–1588 között a főurak pártfogása mellett Mantskovics Bálint állított
fel nyomdát. A nyomda Károli Gáspár vezetése alatt működött, ki
technikailag is értett a könyvnyomtatáshoz. A nyomda legelső, de
egyszersmind e század legnagyszerűbb műve Károli Gáspár 2 folio-kötetes
biblia fordítása volt, mely ezzel a záradékkal látott napvilágot:
«Mantskovit Bálint nyomtatása által Visolban kezdettetett
böjtelőszombaton, az az 18. napján böjtelő havának, 1589. esztendőben.
És elvégeztetett Istennek kegyelmességéből, 20. napján szent Jakab
havának, Krisztus Urunk születése után ennyi esztendőben: 1590. Kiből
dicsértessék az Urunk állandó szent neve, mind örökkön örökké. Amen.» A
vizsolyi biblia irodalomtörténeti szempontból még ma is nevezetes könyv,
mert ez a szentírás első teljes magyar fordítása, mely magában foglalja
az apokrif könyveket is. A nyomda 1625-ben Kolozsvárra került.

Kisebb nyomdák működtek ebben az időben a következő helyeken: Abrudbánya
(1569), Komjáti (1570), Szempte (1573), Alsólendva (1573), Eperjes
(1573), Nedelic (1574), Varasd (1574), Pápa (1577), Szászváros (1582),
Keresztur (1610), és Simánd (1610).

Pozsony első könyvnyomtatója Waló János volt, kitől azonban csak egy
nyomda-termék maradt reánk 1594-ből. Egy német nyelvű «Zeitung», mely a
törökök megveretését hozta hírül.

Az első állandó nyomdát Pozsonyban 1604-ben Forgách Ferenc primás
állította fel, mely a protestantizmus ellensúlyozását célozta. E
nyomdából került ki 1643-ban az «Asszonyunk Szűz Máriának Három külömb
időre való Szolosmája» című imakönyv, mely az akkori magyar
könyvnyomtatás remekei közé tartozott. A nyomda 1666-ban szűnt meg.

A magyar könyvnyomtatás első virágzása Lipsai Rhéda Pál felléptével
kezdődött, ki 1596-ban Debreczenben állított fel nyomdát. 1619-ig
működött s ezen idő alatt tekintélyes szerepet játszott nemcsak
Debreczenben, de egész Magyarországon, mert termékei szép haladásról
tettek tanuságot. 1607-ben nyomtatta Károlyi Péter «Elementae
Grammaticae Græcae» című művét, az első debreczeni könyvet, melyben
görög betük is használtattak. Rhéda Pál halála után, 1620 március 20-án,
két fia, Pál és Péter vették át a nyomdát, 1630-ban pedig vétel útján a
város tulajdona lett.

Kassa, Felsőmagyarország fővárosa, csak a XVII. század elején lett
nyomdahely. Első könyvnyomtatója a bártfai Klösz-családból került ki.
Kassa város tanácsa ugyanis felszólította a bártfai könyvnyomtatót, hogy
helyezze át nyomdáját Kassára, de az vejét, Fischer Jánost ajánlotta a
tanács jóindulatába. Ezek után Fischer János 1610-ben felállította Kassa
első nyomdáját. Kassa város 1613. évi december 5-iki jegyzőkönyve
szerint «az könyvnyomtató küldött az becsületes tanácsnak egy kötés új
kalendáriumot ajándékon; az becsületes tanács is igért neki 4 köböl
gabonát». Az említett kalendárium az 1614. évre szólott. 1614-ben
bekövetkezett halálával özvegye állott a nyomda élén, vezetését pedig
Feszt János tanult könyvnyomtatóra bízta. Őt követte 1621-ben Moller
Miklós, ki Bethlen Gábor fejedelem tipográfusának nevezte magát. Utána
Schultz Dániel vezette a nyomdát, majd özvegye, egészen 1640-ig. Schultz
Dánielné halála után a nyomda csak vegetált, 1645-ben pedig az örökösök
Kassa városának lekötötték adósság fejében. A nyomda 1653-ban a város
kezéből vétel útján Geversz Bálint tulajdonába került. Geversz Bálint a
nyomda felszerelésére úgy látszik, nagy gondot fordított, mert 1657-ben
a nyomdának a latin és német betükön kívül voltak görög betüi is, sőt
betüöntőkészülékkel és ehhez való matricákkal is bírt. Ezeken kívül
működött még Kassán Szeverini Márk (1658–1662), Türsch Dávid
(1663–1668); ennek özvegye (1668–1669), Erich Ericusz (1669–1670),
Bositz István (1671–1683) és Schultz János (1691).

Felsőmagyarország másik kulturvárosában, Lőcsén, 1617-ben Schultz Dániel
állított fel nyomdát, ki azonban csak rövid ideig működött. 1623-ban
Kassára ment. Schultz Dániel távozása után Brewer (Breuer) Lőrinc lett
Lőcse könyvnyomtatója 1623-tól 1662-ig. Működésének ideje alatt elég sok
könyvet állított elő s ezáltal csakhamar a nagytekintélyű könyvnyomtatók
sorába emelkedett. 1641 óta voltak görög betüi is. 1665-ben Gyöngyösi
János nála nyomatta «Vellus Aureum Beatificandae Animae» című latin
művét, melyért 138·50 frtot fizetett. Csak az a kár, hogy nem lehetett
megállapítani, hány példányban nyomatott. Ez a fennmaradt nyugtából sem
tűnik ki, melynek szövege így szól: «Én Samuel Brewer Löchei
Typhographus tenore præsentium megh vallom, hogy a Nemzetes Szabó Márton
wram, Palatinus wram eő Nagysága Murányi tisztartója, azon könyv felől,
az kit Rudus Pater Joannes Chrisostomus eő Nagyságának dedikálta
jámborul megh contentalta kézpénzel fl 138·50. Die 2. Januarii Ao. 1666.
Idem qui supra. – Ita est fr. Chrysostomus de Gyöngyös m. p.» Halála
után fia, János hasonló szellemben vezette a nyomdát.

[Illustration: Brewer Lőrinc nyomdajegye.]

A lőcsei nyomda papirszükségletét – Ballagi Aladár dr. szerint – már
hazai papirmalom elégíthette ki. Lőcse közelében a város birtokát
képezett szepesmegyei Tepliczen 1613-ban kezdte meg működését a
Spilenberger Sámuel lőcsei orvos által felállított második magyar
papirmalom. A régi tepliczi papir vízjegye nyomtatványon: hármas
halomból kiemelkedő kettős kereszt, melyre kétfelülről oroszlánok
ágaskodnak; fölötte kilencágú korona.

Gyulafehérvárott, ahol már a múlt században is volt nyomda, 1620-ban
Bethlen Gábor felállította a nagy fejedelmi nyomdát, melynek vezetői
Válaszuti András és Mezleni Márton voltak. Későbben I. Rákóczi György és
neje, Lorántffy Zsuzsánna fejlesztették s csakhamar jelentős szerephez
juttatták a nyomdát. Ebben az időben Effmurt Jakab és Major Márton
voltak a vezetők. Alattuk a nyomda alig győzte «az ő Nagyságok s egyes
buzgó uraságok rendeletére kinyomásra küldött magyar s oláh művek
elkészítését».

Szabó Károly «Régi magyar könyvtár» című művében 26 magyar nyelvű,
többnyire vallásos és pedagógiai tartalmú művet sorol fel, melyek ebben
az időben a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában készültek. Legkiválóbb
ezek közül a «Graduál» (Énekeskönyv) volt. Felette érdekes, amit erről
Szilágyi Sándor «I. Rákóczi György» című művében ír: «A protestánsok
énekeskönyvei az összes hívek használatára szolgálván, egyszerű alakban
láttak világot. A közhasználatban lévő énekeskönyvnek sok fogyatkozása
volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak ösztönzésére a
püspök, Keserüy Dayka István, hozzá fogott annak kijavításához s
kiegészítéséhez. A himnuszokat kiigazítá, rimekbe szedte s énekhez
alkalmazá, a hiányokat külömböző példányokból pótolta. Bethlennek
megtetszett ez a munka, leiratta és fényesen beköttette. Természetes
csak egy példány volt meg: a fejedelmi templomban. De Rákóczi azt
akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a kultusz, mi csak
úgy volt elérhető, ha azt minden egyház megkapja s «elméjét ottan annak
kinyomatására bírta». Megbízta a püspököt, készítse sajtó alá, de a
püspök mindjárt a munka elején meghalt s így annak befejezése Gelejire,
mint a püspök munkatársára maradt. Geleji a kéziratot új javítás alá
vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá, azt mintegy negyedrésznyivel
öregbíté. A fejedelem saját költségén kinyomatta. Minthogy a katolikusok
Graduáljának nagy ívrétű alakját választá, a betüket és hangjegyeket
külön kellett hozzáönteni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára
volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomva, ajándékul kétszáz
egyháznak. A példányokba a fejedelem beírta a maga nevét, és jeligéjét s
azután szétküldte azokat.»

A fejedelemnek azonban sok baja lehetett könyvnyomtatóival, mert amint
egy bizalmas emberének panaszolja, «a Graduált két sajtón nyomják s még
sem tudnak vele elkészülni». Végre is úgy segített a dolgon, hogy a
lengyel király útlevelével Hamburgon át, Hollandiából hozatott
könyvnyomtatókat s a «Graduál» 1636 elején elkészült.

1639-ben pedig Brassai Márton volt a nyomda vezetője. Neve azonban nem
igen ismeretes, mert a könyveken nem használta. Hogy ez időben ő volt a
nyomda vezetője, azt Geleji Katona Istvánnak I. Rákóczi György
fejedelemhez 1639 december 12-én írt leveléből tudjuk: «Ngodnak
jelentettem Bisterfeldius wram által az én concióimnak nyomtatásokban
való nagy fogyatkozását, de Marci Brassóból eljött s Istennek hála
Albert is ismét feléledett, mert megint hozzá kezdtek.» Brassai Márton,
úgy látszik, igen tevékeny és szorgalmas könyvnyomtató volt, miáltal nem
kis mértékben kiérdemelte I. Rákóczi György fejedelem megelégedését, ki
1651-ben nemességre emelte.

1640 körül I. Rákóczi György, ugyancsak Gyulafehérvárott oláh
nyomtatványok készítésére külön nyomdát rendeztetett be, ahol 1641-ben
kinyomatta az oláh bibliát, 1642-ben pedig az oláh kálvinista kátét.

Sárospatakon, eme nevezetes helyen, I. Rákóczi György neje, Lorántffy
Zsuzsánna felállította 1650-ben a második fejedelmi nyomdát, melyet
1657-ig Remiusz György vezetett. Utóda Rozsnyai János volt, közhasznú
tevékenységét azonban csak 1671-ig fejthette ki, mert ez évben a
jezsuiták a főiskolát és a nyomdát szétűzték.

A könyvnyomtatásban ebben az időben majdnem a XVII. század végéig tartó
hanyatlás állott be. Nemcsak nálunk, de egész Európában. Kivétel csak
Hollandia volt, ahol az Elzevir család a könyvnyomtatást éppen akkor a
virágzás és művészet legnagyobb, szinte bámulatos fokára emelte. És ezen
időbeli néhány jelesebb könyvnyomtatóinkat mi is Hollandiának
köszönhetjük. Itt képezte ki magát Szenczi Kertész Ábrahám, ki 1640-ben
Nagy-Váradon állított fel nyomdát, mellyel Nagy-Váradnak török kézre
jutásáig, 1660-ig, tevékenyen működött; Töltési István, ki 1683-ban a
debreczeni városi nyomda vezetését vette át és Misztótfalusi Kis Miklós,
ki 1693-ban Kolozsvárott állított fel nyomdát.

A hanyatlás korában nagyon sok magyar író külföldön nyomatta műveit.
Legtöbbet Szenczi Molnár Albert nyomatott. Frankfurtban Szauer János
nyomdájában ő maga is korrektor, majd Openheimben Galler János
nyomdájában felügyelő volt és itt nyomtatott 1612-iki zsoltárfordítása
is.

A XVII. század folyamán keletkezett kisebb nyomdákat a következőkben
foglaljuk össze: Németujvár (1619), Pápa (1624), Trencsén (1637),
Tejfalú (1638), Brassóban, ahol 1534 óta állandóan volt könyvnyomtatás,
1630-tól Hermann Mihály fejtett ki nagy tevékenységet s sorát e
században még számosan követték; Csepreg (1643), Nagyszeben (1663),
Zsolna (1665), Lorétom (1670), Sopronban 1673-ban Dobner Sebestyén
Ferdinánd állította fel az első nyomdát, mely a század végéig működött;
Szászsebes (1683), Keresd (1683), Zágráb (1690), és Késmárk (1705).

Bártfán 1668-tól Szambuch György vezetése alatt városi nyomda működött.
A nyomda 1672-ben megszünt, azonban 1701-ben Scholtz Tamás újra életre
keltette és fenntartotta 1715-ig. Ekkor a kassai jezsuiták vásárolták
meg és kassai nyomdájukkal egyesítették.

Szenczi Kertész Ábrahám, minthogy Nagy-Váradról távozni kényszerült,
nyomdáját 1660-ban Kolozsvárra tette át, majd innen 1663-ban
Nagyszebenbe. Közben több kisebb nyomda működött Kolozsvárott, 1672-ben
pedig felállította I. Apafi Mihály fejedelem a híres ref. főtanodai
nyomdát, melyről a «Magyar Könyvszemle» 1882. évfolyamában a
következőket olvassuk: «A Szenczi Kertész Ábrahám-féle s megszakadás
útján fiskusra szállott, valamint a gyulafehérvári országos nyomdát I.
Apafi Mihály 1672-ben és 1673-ban a kolozsvári főtanodának adományozta.
Ezekhez járult a Gilányi Jakab által vásárolt s felerészben a
főtanodának, felében a kolozsvári ev. ref. egyháznak ajándékozott
tipográfia, melyet Bacsesdi Sára, előbb Székely László, később gróf
Haller István hitvese, Tótfalusi Kis Miklós által megigazítatott s 560
m. forintért tőle 1702-ben kiváltván, az egy ideig külön használtatott.»

[Illustration: Szenczi Kertész Ábrahám nyomdajegye.]

A ref. főtanodai nyomda első vezetője 1672-től 1684-ig Veresegyházi
Mihály volt, ki már 1668-ban mint a fejedelem udvari könyvnyomtatója
szerepelt. Ebből az időből ismerjük konvencióját, mely szerint kötelezte
magát, hogy a fejedelem számára felényi fizetésért dolgozik, az
artikulusokat pedig ingyen nyomatja. A konvenció teljes szövege így
hangzik: «Conventio nobilis Michælis Veresegyházi, typographi nostri,
annus incipit 27. September 1668. Lészen készpénz fizetése per annum
másfélszáz forint. Ruházatára hét sing gránátposztó. Huszonöt kis köböl
buzája. Két negyvenes bora. Fél köböl kásája. Fél köböl borsója. Három
disznó. Hat bárány. Tizenhat itce vaj vagy itcéjéért 25 pénz. Tizenhat
itce méz vagy annak is itcéjéért 25 pénz. Azonkívül mikor számunkra
munkálkodik, felényi fizetést adunk, mint mások szoktak adni.
Artikulusokért pedig semmit nem adván neki, ajándékon tartozzék
kinyomtatni. Dato in civitate nostra Alba Julia etc. Michael Abafi.» Ez
a konvenció mindenesetre igen jellemző az akkori viszonyokra nézve.

[Illustration: A debreczeni városi nyomda nyomdajegyei.

1. régi nagyobb, 2. régi kisebb, 3. újabb nyomdajegy.]

Pozsonyban, ahol a könyvnyomtatás mindenkor a fejlődés magasabb fokán
állott, 1669-ben Gründer Gottfried állított fel újabb nyomdát és
nagyarányú tevékenységet fejtett ki. Gründer Gottfried protestáns
vallású volt s ezért nyomdáját 1671-ben bezárták. A katolikus egyház
ugyanis panaszt emelt ellene, hogy számos polemikus könyvet adott ki a
katolicizmus ellen.

A katolikusok, úgy látszik, mindenáron ki akarták szorítani a protestáns
érzelmű könyvnyomtatókat. Elkeseredett harcot vívtak ellenük, de
bármihez folyamodtak is, erősségüket már nem tudták ledönteni. A
katolikusok újabb fegyvere az 1676-ban Csiksomlyón Kájoni János
rendfőnök által felállított kolostori nyomda volt. Leginkább vallásos
tárgyú műveket nyomtatott, melyek az erdélyi keresztény műveltség
terjesztését célozták. A nyomda egészen a XIX. század közepéig működött.

Töltési István, ki 1683-ban Rozsnyai Jánost váltotta fel a debreczeni
városi nyomda vezetésében, a város költségén 1681-ben Hollandiába ment,
hogy ott a könyvnyomtatást és betüöntést a legtökéletesebben
elsajátítsa. Hazajövetele után a városi nyomdát mindjárt új metszésű
betükkel szerelte fel, de 1686-ban már végleg távozott Debreczenből.
Komáromba ment, hol saját nyomdát állított fel.

Töltési István távozása után a debreczeni városi nyomdát Kassai Pál
vezette 1686-tól 1694-ig, majd özvegye 1696-ig. Utána Vincze György
következett 1697-től 1704-ig. Ezen idő alatt súlyos katasztrófa érte
Debreczen városát a nyomdával együtt. Ugyanis 1704 október 21-én a
várost ellenséges német csapatok rohanták meg és feldúlták. Ez
alkalommal nemcsak a főiskolai könyvtár és a nyomda ment tönkre, hanem
az öreg tanácsházban elrejtett sárospataki nyomda felszerelése is. A
veszély elmultával azonban a nyomdát hamarosan helyreállították.

A XVII. század leghíresebb és legtevékenyebb könyvnyomtatója,
Misztótfalusi Kis Miklós volt. Hogy könyvnyomtatói munkásságát kellően
értékelni tudjuk, szükséges, hogy életének történetével kissé
részletesebben foglalkozzunk.

M. Kis Miklós 1650-ben a Nagybánya mellett fekvő Alsó-Misz-Tótfaluban
született. Szülei szegények voltak s így nem igen volt módjukban fiúkat
iskoláztatni. S ha véletlenül nem akadt volna pártfogója, M. Kis Miklós
hazai irodalmunk és könyvnyomtatásunk nagy kárára, talán örökre
elveszett volna.

Horthi István, alsó-misz-tótfalusi ref. lelkész, ki felismerte
tehetségét segítette a tanulásban. Előbb a helybeli, majd a nagyenyedi
híres kollégiumba adta. Ez utóbbi helyen cipókiosztó lett, ami abban az
időben megtisztelő állás volt. Innen pedig Fogarasra került, mint
református tanító, hová időközben pártfogója is átment papnak.

Itt Horthi Istvánnak ismét alkalma volt rendkívüli tehetségéről és
szorgalmáról meggyőződni s ezért felhívta reá Tofeusz Mihály erdélyi
református püspök figyelmét. Mikor azután 1680-ban 350 tallérnyi, az
akkori szokás szerint, kéregetés útján gyüjtött pénzével Amszterdamba
ment, hogy mint főiskolás papságra készüljön, a püspök a fejedelem
tudtával megbízta, hogy az ott nyomandó biblia javítására is ügyeljen
fel. Itt azonban belátta, hogy a biblia nyomtatása, hibás szövegének
javítása sok időt igényel s legalább másfél évet kell csupán a nyomdában
töltenie Amszterdamban, – mialatt természetesen a főiskolai előadásokra
nem járhat – megfogadta tehát egykori tanára Pápai Páriz Ferencnek
tanácsát s a könyvnyomtatás tanulásához fogott. Mestert fogadott, kinek
félévre 200 forintot fizetett s elhatározta, hogy nemcsak a nyomtatást
és betüöntést sajátítja el, hanem az öntéshez szükséges betüminták
metszését is, hogy a bibliát saját maga által öntött betükkel
nyomathassa ki. E célra és a biblia kinyomatására hazulról 2500 aranyat
kért. Csakhogy ezt az összeget nem kapta meg. Ekkor elhatározta, hogy
amit egy ország nem mer megcsináltatni, megcsinálja ő a maga erejéből.

M. Kis Miklós ügyessége a betüöntésben akkora lett, hogy mesterét is
meghaladta és féltékennyé tette azt. Ilyen körülmények között
mindenesetre nagy jövőre lett volna kilátása, ha ott marad Hollandiában.
Csakhogy nem maradt. Egyedüli vágya az volt, hogy a biblia nyomását
befejezze és azután hazajöjjön. A nagy művet 1690-ben befejezvén,
Lengyelországon keresztül hazajött, mintegy 40,000 forint értékű
bibliakészletével.

Mikor hazaérkezett Erdélybe, a fejedelem szívesen fogadta. Bibliája igen
megtetszett neki s ezért megigérte, hogy Kolozsvárott nyomdát állíttat
fel számára. Könyvnyomtatói működését 1693-ban Kolozsvárott meg is
kezdte, hol 1702-ig a könyvnyomtatás mellett élénk irodalmi
tevékenységet is fejtett ki. Mint a református egyház hivatalos
könyvnyomtatójának, nyomtatott műveinek tekintélyes részét a református
és unitárius imádságos könyvek, zsoltárok, katekizmusok, halotti
beszédek és búcsúztatók képezték. Emellett azonban több kisebb iskolai
földrajzon és olvasókönyvön kívül, számos latin és magyar nyelvű
tudományos művet is állított elő. A nevezetesebbek ezek: Werbőczy István
«Hármaskönyvé»-nek egyik 4-rétű kiadása, «a Haza fiainak szükségekre és
hasznokra, deákul s magyarul kinyomtattva», továbbá egy másik híres régi
könyv, a Haller «Hármas Istoriá»-ja, szintén 4-rétben és egy 12-rétű
igen gondos szedésű «Arithmetika» Menyői Tolvaj Ferenctől. Pápai Páriz
Ferenc volt tanárának is több nagyobb művét nyomtatta. Így «Az emberi
test nyavalyáinak okairól, fészkeiről» és az «Idvességes és szükséges
elmélkedés arról, mikép kellessék keresztyén embernek élni» című orvosi
és filozófiai tartalmú műveit.

A nyomdájából kikerült művek eléggé bizonyították M. Kis Miklós korát
megelőző ízlését, szakértelmét és különösen nyomdájának gazdag
felszerelését.

Azonban minden törekvése és áldozatkészsége s minden ügyessége mellett
nem igen talált elismerésre hazájában. Kétszer volt kénytelen védekezni
a megtámadtatások ellen. Először 1697-ben a latin «Apologia
bibliorum»-ban, a bibliájának irályát kifogásoló ortodoxia ellen,
másodszor pedig 1698-ban magyarul «A maga személyének, életének, és
különös cselekedetének mentségé»-ben. Ebben védekezett az ellene szórt
vádak ellen s korjellemző azon nyilatkozata, hogy bár az általa
nyomtatott zsoltárt 1 tallér helyett 10 sustákon (20 garason), a bibliát
12 forint helyett 5-ön adta: e művek mégsem váltak kelendőkké – szabott
áruk miatt; «mert az a nemzet semminek limitált árához nem szokván, nem
állhatja meg, hogy mégis el ne kunyoráljon benne: úgy hogy, ha a bibliát
2 pénzen tartanám, mégis a magyar 1 pénzen kérné». Keserűségében azt is
mondja, hogy «az igazgatásnak változásával bejött sok húzás-vonás» neje
örökétől megfosztotta; s ezért azután ellenei s némely főurak közzsinat
elé idézték, hol az utóbbi vád visszavonására kényszerítették s mindkét
iratnak példányait beszedték.

M. Kis Miklós 1702-ben, mint a hazaszeretet és irodalom mártirja halt
meg. Pápai Páriz Ferenc versekben írta meg életrajzát, melyet «Életnek
képe, példás emlékezetre méltó neve a Nemzetes, Tiszteletes, Tudós M.
Tótfalusi Kis Miklós Uramnak» cím alatt az özvegy azután ki is
nyomtatott s amelyben M. Kis Miklós tehetségét a többek között így
méltatja:

  «Mindenféle nyelvben s minden formában
  Betüt metszhet vala nagyobban és apróbban;
  Úgy jár vala tudós keze az acélban.
  Mint másnak a könnyen engedő viaszban.»

Ezt az elismerést méltán megérdemelte.

E korszakot azonban nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne emlékezzünk a
nagyszombati katolikus nyomdának II. Rákóczi Ferenc idejében való
szerepléséről. Ugyanis abban az időben ez a nyomda gondoskodott a
szabadságharc nyomtatványairól. Itt nyomtatták egyéb proklamációk és
szabályzatokon kívül II. Rákóczi Ferencnek fegyverre szólító
manifesztumát; továbbá 1704-ben egy másik manifesztumát «Az Ausztriai
Ház erőszakoskodása alól való felszabadulásáért fogott Magyar fegyvernek
ártatlanságáról»; 1706-ban a «Hadi regulák azaz artikulusok a vitézlő
rend számára» és végül pedig II. Rákóczi Ferencnek imádságát, mely által
«a birodalom alatt lévő vitézlő Magyar nép és az ő kegyelmes Urát s
Fejedelmét a buzgó imádkozásban követni megtanullya».

Bár II. Rákóczi Ferenc az I. Lipót által Magyarországba behozott
cenzurát 1703-ban megszüntette és a sajtót szabadnak tekintette, azt
azonban mégsem tűrte, hogy az országban az ő hatalma alá került
részeiben a magyar nemzetet gyalázó, vagy ennek szabadságküzdelmeit
kisebbítő, elferdítő, meghamisító nyomtatványok jelenjenek meg.

Ilyen volt pedig a Brewer-féle nyomdából kikerült híres «Lőcsei
kalendárium»-nak az 1705. évre szóló folyama, mely valami labancos
embertől szerkesztve, benne a megelőzött 1704-iki év hazai eredményei
császári szellemben adattak elő. Az 1704. év december havában Lipótvárát
ostromló II. Rákóczi Ferenc ennek tudomására jutván, december 20-án
Galgócz várából kelt rendeletet intézett felsőmagyarországi
tábornokához, Berthóthy Ferenchez, vizsgálatot és az említett naptár
példányainak lefoglalását parancsolván. Az érdekes fejedelmi rendelet
kivonatosan így szól: «Die 20. X-bris Bertóti Ferenc úrnak, hogy a
lőcsei typographus miért nyomtattatta a kalendáriumban a históriát
nemzetünk prostitutiójára és maga hitetlenségének indiciumjára? azt
investigálja, minden munkáit penig supprimálja, bennünket aziránt
voltaképpen tudósítson.»


A magyar könyvnyomtatás 1712-től a kiegyezésig. (1712–1867.)

A magyar könyvnyomtatásnak ezen harmadik korszakát 1848-ig a
privilegiumok korának nevezhetjük. Mindjárt e korszak elején, 1715-ben
III. Károly Bécsben kelt kiáltványával elrendelte, hogy: «Tiltatik oly
könyvnyomtatók letelepedése, kik nem becsületes és tisztességes egyének,
valamint azok, kik vonakodnának az általunk rendelt eskü letétele által
minket arról biztosítani, hogy a birodalmi rendeleteket mindig szigorúan
megtartani el nem mulasztandják. Meghagyjuk, hogy minden nyomdához
értelmes és tudományos cenzorok neveztessenek, kiknek kötelességükké
tétessék, hogy a nyomtatványok figyelmes átolvasása után azokat az író,
költő, kiadó és könyvnyomtató kereszt- és vezetékneve, valamint az
évszám és város megnevezése nélkül sajtó alá bocsátani vagy eladni ne
engedjék, ellenkező esetben a kiadó, író és könyvnyomtató vagyonával,
becsületével, testével, ingóságaival, vagy vérével kiméletlenül bűnhödni
fog». Ezek mellett a rendszabályok mellett működtek a magyar
könyvnyomtatók több mint egy századon át. Bár a XVIII. század végén
Mária Terézia s később fia, II. József enyhítettek a szigorú
rendszabályokon, de végleg mégsem törölték el.

A cenzurát, mely 1540 óta kisebb, majd nagyobb mérvben állandóan
működött, intézményileg III. Károly hozta be. Azelőtt privilegium nélkül
is működhettek a nyomdák, de alatta már nem.

A privilegiumok behozatala azonban korántsem vált hasznára a magyar
irodalomnak. Mindjárt e korszak elején hanyatlás állott be és a magyar
irodalom a pusztán szükségleti irodalom nivójára sülyedt. Azonban ez a
jelenség részben az akkori közviszonyokkal is hozható kapcsolatba. De a
latin irodalom virágzóbbá vált. Ugyanis ebben az időben a jezsuita
nyomdák fejtettek ki nagy tevékenységet és igyekeztek befolyásukat minél
szélesebb körben biztosítani. Ez abban is megnyilvánult, hogy könyveiket
a múlt századbeliektől eltérőleg sokkal kisebb, könnyebben kezelhető
alakban állították elő, bizonyára azzal a célzattal, hogy olcsóbban
adhassák és ezáltal a közönség nagyobb rétegét megnyerjék.

A XVIII. század elején, de különösen második felében, amikor Mária
Terézia a jezsuita-rendet feloszlatta és nyomdáikat megszüntette, egész
sereg német könyvnyomtató vándorolt be, kik azután a mindmélyebbre ható
szellemi műveltség terjedésével és a csendesebb politikai idők
beálltával hazánk nagyobb városaiban felállították nyomdáikat, melyek
közül néhány még ma is működik.

Hogy a magyar könyvnyomtatás a XVIII. század végén nagyobb arányú
lendületet vett, mutatja az is, hogy ekkor már mintegy 40 helyen
létezett papirmalom, de azok együttesen nem készítettek annyi papirt,
hogy a belszükségletre elég lett volna.

A XIX. század elején a magyar könyvnyomtatásban már nekilendült a
művészi irány. Ezt mindenesetre nagy részben előmozdították az újabb
találmányok és a modernebb gépek alkalmazása.

Azonban nagyjelentőségű kimenetele volt a magyar könyvnyomtatás további
fejlődésére az 1848-iki márciusi eseményeknek, melyek a sajtót szabaddá
tették.

Ezen rövid általános vázolás után lássuk mármost e harmadik korszak
nevesebb könyvnyomtatóit és nyomdáit.

A XVIII. század folyamán a legnagyobb tevékenységet a kassai és a
nagyszombati akadémiai nyomda fejtette ki, mely nyomdák a jezsuiták
kezében voltak. Különösen utóbbi az említett időszak alatt annyit
termelt, mint a többi összes magyarországi nyomdák együttvéve.
Működésüknek Mária Terézia vetett véget, ki a jezsuita-rendet 1773-ban
feloszlatta.

Kolozsvárott a ref. főtanoda egyesített nyomdája működött. Ugyanis
Misztótfalusi Kis Miklós halálával örököseitől gróf Bánffy Miklós vette
meg a nyomdát és átadta a ref. főtanodának és eklézsiának egyenlő joggal
való haszonélvezetre. Ez a nyomda a már létező ref. főtanodai nyomdával
egyesíttetett, melyet azután Telegdi Pap Sámuel vett haszonbérbe és
vezetett 1731-ig. A nyomda majdnem a XIX. század végéig volt a ref.
főtanoda birtokában és végleges feloszlatásáig állandóan képzett
könyvnyomtatók vezették. De a mindenkori bérlők, illetve vezetők
felsorolását és működésük vázolását mellőzzük. Az egyháztanács
1710–1742. évi jegyzőkönyvéből azonban mégis ideiktatjuk a nyomda
vizsgálatára vonatkozó pontját, mely szerint, «meghagyatik, hogy a
Collegium Curatorai egyetértve a püspökkel, a Typographia számára cedált
házat primo quoquo tempore vizsgálja meg, azon három rendbeli
Typographica Officináknak kivántató épületeket és commoditásokat intézze
el: mennyi securitással állíttathatik fel, a Consistoriumot informálja,
azalatt az Isten hírével hozzáfogván, azt minél hamarabb felállítsa és
mindenik rendbeli Typographia distincte ac specifice hitelesen minden
hozzátartozó eszközöket registráltatván s a betüket speciesek és
gradusok szerént megvizsgáltatván és a fennlevő defficultások iránt
tiszt. Superintendens atyánkfiával megegyezvén, oda ugyancsak a
Szathmári Sándor uram kezébe és directiója alá resignálja, egyszóval a
Typographia felállításában Isten dicsőségére mindeneket kövessen el;
meghagyván, hogy azokra jó gondot viseljen, az exemplárokat jobban mint
eddig, correcte és nitide igyekezzék kibocsátani, és evégre coadjutora
Pataki József mellett jó erkölcsű, serény és accuratos legényeket
tartson». A személyzetre vonatkozó utasítás az, mely a legjobban
megragadta figyelmünket. Arra enged ugyanis következtetni, hogy az
egyháztanács pontos és gyors munkát követelt és hogy efölött szigorú
ellenőrzést is gyakorolt.

Mint már fennebb említettük, Töltési István Debreczenből Komáromba ment.
Itt még 1686-ban saját nyomdát állított fel. Komáromi működésének egyik
nevezetes mozzanata, hogy 1705-ben szabadalmat kapott az ismert
«Komáromi Kalendárium» kiadására. Nyomdája 1718-ban szünt meg. Utána
1721-ben Turóczi Mihály működött itten, majd 1740-ben Schmid János
Miklós, kinek 1736-ban Sopronban volt nyomdája. Komáromban azután
majdnem 50 évig nem volt nyomda. Csak 1789-ben állított fel itten
fióknyomdát Weber Simon Péter pozsonyi könyvnyomtató, mely 1795-ben
Weinmüller Bálint birtokába ment át.

Pozsonynak, úgy mint a múlt században, e században is voltak kiváló
könyvnyomtatói. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Pozsonyban 40 évig
szünetelt a könyvnyomtatás és csak 1715-ben állított fel ismét nyomdát
Royer János Pál, ki külföldről vándorolt be. A nyomda azonban csak
1720-ban kezdte meg működését, mert akkor kapta meg az engedélyt. Itten
nyomtatta Bél Mátyás «Nova Posoniensis» című lapját, melyet 1721-ben
indított meg és 2 évig tartott fenn. Royer János Pál 1737-ben
bekövetkezett halálával a nyomdát özvegye vezette 1740-ig. Utána pedig
veje, Bauer Károly József 1743-ig. Azután Royer Ferenc Antal birtokába
jutott, kitől 1750-ben Landerer János Mihály budai könyvnyomtató vette
meg.

Ezekután áttérhetünk a Landerer könyvnyomtató család budai nyomdájának
történetére.

Az eddig elmondottakból tudjuk, hogy Budán, mióta az ottani, de
egyszersmind hazánk első nyomdája megszünt, újabb nyomda nem volt. A
második budai nyomdát 1724-ben, tehát 251 évvel az első után, Landerer
János állította fel.

Mielőtt azonban tovább mennénk, nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy
Heyll Quirinusz német könyvnyomtató már 1689-ben foglalkozott egy Budán
felállítandó nyomdának a tervével, de a folyamodványára kapott
kedvezőtlen válasz következtében szándékáról lemondott. Hogy miképen
jutott Heyll Quirinusz erre az eszmére és mi okozta visszalépését, annak
érdekes történetét Takáts Sándor «Egy budai könyvnyomda felállításának
terve 1689-ben» című cikke nyomán (megjelent a «Magyar Könyvszemle»
1905. évfolyamában) a következőkben adjuk:

Mint ismeretes Budavár visszafoglalása után hazánk iránt a külföldön
általános érdeklődés mutatkozott. Külföldi írók sokat írtak hazánkról,
így Heyll Quirinusz is célul tűzte ki hazánknak a külföldön való
megismertetését. Mint maga írja, sokat hallott a hatalmas
Magyarországról, sógora, Franz Bernhardin von Buching, ki Budán
tüzérhadnagy volt, szintén sok szépet írt neki ez országról. Igen sok
világi és egyházi férfiú is melegen ajánlotta neki a török iga alól
felszabadult magyar földet, ahová oly sok derék német család vándorolt
és vándorol naponként. Ezen körülmények arra ösztökélték őt, hogy nagy
és teljesen újonnan berendezett nyomdájával és annak egész
személyzetével Budára költözzék. A királyhoz intézett folyamodványában
elmondta, hogy célja Magyarországon a tudománynak és művészetnek
előmozdítása. Az első mű, amit Budán ki akar adni: Magyarország teljes
leírása, magyar, német és latin nyelven. Arra kérte tehát a királyt,
támogassa e nagy vállalatát évi 200 tallérral s adjon neki
privilégiumot, hogy ő és utódai békében űzhessék mesterségüket, amely
valóságos szellemi kincse lesz e szép országnak.

Heyll Quirinusz ezen folyamodványához egy iratot is csatolt, melynek
cime: «Sonderbahre Motiva des allerunterth. angebetenen Stipendii ad 200
Tall. zu Unterhaltung der neu offerirten Buchdruckerei zu Ofen.» Ebben
az iratban elmondta, hogy nyomdájának fönntartása évenként 3–4000
tallérba kerül s így méltán számíthat ezen 200 tallérnyi támogatásra,
annál inkább, mivel a közcélokat fogja szolgálni. A könyvek – írja –
Magyarországon igen drágák, ezért az ifjúság legnagyobb része minden
tanítás nélkül növekszik fel. A pénzt a könyvekért Magyarországból a
külföldre viszik. Majd megemlíti, hogy Magyarország leírását
rézmetszetekkel fogja kiadni, ami maga sok ezer tallérba fog kerülni.

Úgy látszik azonban, hogy mindez hatástalanul maradt, mert 1690-ben a
királyi végzés azt írja, hogy pénz hiányában a kért támogatást nem
adhatja. A nyomda felállítása a közjóra ugyan üdvösnek látszik, de a
jelen körülmények között kissé mégis korai.

Heyll Quirinusz ezen végzés után tervéről végképen lemondott.

Mikor Landerer János nyomdáját felállította, Buda képe Lady Wortley
útinaplója szerint így festett: «Buda egykoron székhelye volt a magyar
királyoknak, kiknek palotája a kor leggyönyörűbb épületei közé
tartozott, de most egészen le van rombolva, a város egy része nem lévén
az utolsó ostrom óta helyreállítva, kivéve a bástyákat és a kastélyt,
melyben Ragul, a hadi kormányzó lakott.» Nem csoda tehát, hogy Landerer
János 3 évnél tovább nem birta a nyomdát fenntartani. Már 1727-ben
kénytelen volt a vagyonos Nottenstein Györgynek átengedni, ki azt
1739-ben bekövetkezett haláláig vezette. Utána özvegye folytatta
1750-ig. Ennek halála után azután az alapító egyik utódának, Landerer
Lipót Ferencnek sikerült a nyomdát visszaszerezni és egyszersmind úgy a
maga, mint a családja részére Mária Terézia királynőtől a privilégiumot
elnyerni. Azonban 1764-ben, 14 évi működés után elhalálozván, 1765-ben
örökösei folytatták és csak 1766-ban vette át hasonnevű fia, Landerer
Lipót Ferenc és 1771-ig kezelte. Halála után ismét ennek örökösei vették
át és 1779-ig egy szakember felügyelete alatt vezették. Ez évben azután
az akkor már nagykoruságát elért Landerer Katalin birtokába jutott, ki
1782. és 1783-ban a pesti Royer-féle nyomdát is bérelte.

Landerer Katalin nyomdáját húzamosabb ideig unokaöccse, Landerer Mihály
kezelte, mint ügyvezető. Azonban Landerer Mihály közben megismerkedett a
Martinovics-összeesküvés néhány tagjával, elsősorban Laczkovics
Jánossal, ki a «Polgár és ember» című francia kátét fordította le és
bővítésekkel ellátta, valamint a «Reformátorok káté»-ját is megírta.
Ismerőseinek befolyása alatt későbben Landerer Mihály is tagja lett a
társaságnak és ezzel célukat elérték. Ugyanis könyvnyomtató kellett
nekik. A két kátét azután átadták Landerer Mihálynak titkos nyomtatás
végett, ki eladás ürügye alatt egy sajtót a pincébe csempészett és
mindkét kátét éjnek idején sajátkezűleg ki is nyomtatta.

A Martinovics-összeesküvést azonban felfedezték, tagjait elfogták,
köztük természetesen Landerer Mihályt is. A foglyokat Thugut bécsi
miniszter rendeletére Bécsbe vitték, de a vármegyék felterjesztésére
visszaküldte őket és megengedte, hogy a magyar bíróság itéljen felettük.
Landerer Mihályt mint a társaság tagját s mint sajtóvétség elkövetőjét,
a magyar kir. tábla csak fogságra, a hétszemélyes tábla azonban halálra
itélte, ami általános meglepetést szült, mert eddig nem volt rá eset,
hogy a hétszemélyes tábla a magyar kir. tábla itéletét súlyosbította
volna. A halálos itéletet azonban a királyi kegyelem ismét 10 évi súlyos
börtönre változtatta. Landerer Mihály a börtönből mint munkaképtelen,
testben és lélekben megtört nyomorék szabadult ki és még csak néhány
évig örvendhetett szabadságának.

Landerer Katalin, ki a történtekről mitsem tudott, a nyomdát minden
háborgatás nélkül tovább vezethette. 1802-ben meghalt és ekkor leányára,
Landerer Annára szállott a nyomda, ki azt 1833-ban bekövetkezett
haláláig Gyurián József művezetővel kezeltette. Ezután a nyomda Gyurián
József és Bagó Márton, Landerer egyik rokona kezébe került, kik azt
hetenként felváltva kezelték. 1847-ben pedig az egykori Landerer-nyomda
egészen Bagó Márton tulajdonába ment át.

E korszak elején a vidéken ugyan lassan terjedt a könyvnyomtatás, de
azért teljes stagnálás mégsem állott be.

A kronológikus sorrendet követve, Sopronnál kell megállanunk, hol
1725-ben Streibig Antal József állított fel nyomdát. Egyik legkiválóbb
és még ma is értékes műve a «Titulare Calendarium seu Schematismus Regni
Hungariæ» volt. Nyomdáját 1730-ban Győrbe tette át, hol az egészen
1852-ig volt a család birtokában.

Nagy-Váradon 1741-ben gróf Csáky Miklós püspök felállította a
szemináriumi nyomdát. Ez volt az első katolikus nyomda Nagy-Váradon,
mely kétségkívül nagy lendületet adott a város szellemi életének. A
nyomda első terméke azonban csak 1745-ből való és címe: «Universa
philosophia ad Mentem Doctoris subtilis Joannis Scoti.» Mint
könyvnyomtató pedig Kállai Gergely van megemlítve, ki későbben
Debreczenben a városi nyomda művezetője lett. A nyomda további vezetői
közül különösen kettő érdemel figyelmet: Balent Ignác János, ki 1771-től
1786-ig állott a nyomda élén és maga is irogatott. 1781-ben kiadta
«Pásztori játékban leábrázolt örvendetes köszöntés» című művét, melynek
csengő versei arról tesznek bizonyságot, hogy a képzettebb
könyvnyomtatók közé tartozott; és Gottlieb Antal, ki 1804-ben vétel
útján a nyomda birtokába jutott.

Mint már érintettük, Royer Ferenc Antal pozsonyi nyomdáját 1750-ben
Landerer János Mihály, a budai könyvnyomtatócsalád egyik tagja, ki budai
polgár és tanult könyvnyomtató volt, vette meg. Mint a nyomda új
tulajdonosa azután Mária Terézia szine elé járult és a privilégium úgy
saját, mint utódai részére legkegyelmesebben kiadatott. Kitartó
szorgalma és szakképzettsége által a nyomdát csakhamar magas színvonalra
emelte. Későbben fióknyomdákat is létesített. Igy 1775-ben megvette a
kassai jezsuita rend nyomdáját, 1784-ben pedig a budai Landerer Katalin
által bérelt pesti Royer-féle nyomdát vásárolta meg s így egyszerre
három helyen volt működő nyomdája. Azonkívül Otúron papirmalma is volt.

Landerer János Mihály, ki tulajdonképen megalapította a család hírnevét,
a könyvnyomtatást Pozsonyban 44, Kassán 21 és Pesten 11 évig gyakorolta,
míg 1795-ben befejezte érdemekben gazdag életét. A könyvnyomtatás terén
szerzett érdemeinek elismeréseül még 1783-ban «Füskúti» előnévvel magyar
nemességre emelkedett, ami abban az időben bizony nagy kitüntetés volt.

[Illustration: Landerer János Mihály.]

Még Landerer János Mihály működése alatt Pozsonyban két újabb
könyvnyomtató is telepedett le. Az egyik Patzkó Ferenc volt, ki 1770-ben
állította fel nyomdáját, de a privilegiumot csak 1775-ben nyerte el.
Nála indult meg 1780-ban az első magyar ujság, a «Magyar Hirmondó»,
melyet Ráth Mátyás szerkesztett. Landerer János Mihály példájára Patzkó
Ferenc is létesített 1788-ban Pesten fióknyomdát. A másik Wéber Simon
Péter volt, ki 1783-ban állította fel nyomdáját, mely gazdagon fel volt
szerelve és műveit igen csinos kiállításban állította elő. Weber Simon
Péter főérdeme, hogy működésével hathatósan támogatta a magyar
irodalmat. Többek között ő adta ki elsőnek Gvadányi József «Egy falusi
nótáriusnak budai utazása» című művét, mely még ma is kedvelt olvasmánya
a magyar közönségnek.

Nem kis mértékben járult hozzá a magyar szellemi műveltség
terjesztéséhez a nagykárolyi nyomda, melyet 1754-ben gróf Károlyi Ferenc
állított fel. A nyomda a lőcsei Brewer-féle nyomda berendezésének egy
részéből állott, melyet gróf Károlyi Ferenc megbízásából Pap István
vásárolt meg, ki azután a nyomda első vezetője is volt. Pap István Biró
Mihály könyvnyomtatót vette magához társul, hogy az elvállalt munkát
könnyebben teljesíthessék. A nyomda 1754-ben már működött is, de
időközben kitudódott, hogy privilégium nélkül. Emiatt azután sok bajuk
támadt. Gróf Károlyi Ferenc azonban felterjesztette eziránti kérvényét,
melynek elintézéséig a nyomda szünetelt. A kérvény elintézése majdnem
egy évig tartott s Pap István ezalatt igen aggódott. Végre 1755 október
27-én Mária Terézia Bécsben kelt rendeletével gróf Károlyi Ferencnek
jogot adott, hogy «a közjó végett – mely az ifjúságnak helyes
oktatásából ered – az ő nemzetsége mezővárosában Nagykárolyban nyomdát
állíthasson és abban valamint latin, úgy görög egyesültek szolgálatára
leendő betükkel könyveket nyomtathasson; örökösei és utódai is
nyomtathassanak.» Minthogy tehát a privilégium megvolt, a nyomda 1755
december havában minden akadály nélkül folytatta a megkezdett munkát.

[Illustration: Gvadányi József ismert szatirikus költeménye első
kiadásának címlapja.]

A nagykárolyi nyomda első terméke «A magyar és orosz ábécés könyvek»
című mű volt. A következő évben, 1756-ban pedig egy földrajzi művet
nyomtatott, melynek címe: «Magyarország versekben való leirása.» E mű
már azért is érdekes, mert maga Pap István írta és a cenzor fiának,
Zamathy Mihálynak ajánlotta.

A nyomda gróf Károlyiék pártfogása mellett egészen 1827-ig működött,
mely idő alatt mindenkor a magyarság és hazafiság érdekét tartotta szem
előtt. Bérlői többször változtak. Éble Gábor «Egy magyar nyomda a XVIII.
században» című művében a nyomda történetét e szavakkal fejezi be: «Az
irodalmi termékek szerzői már e század elejétől kezdve inkább a központi
nyomdákat keresték fel és a vidéki intézetek ennek folytán mindinkább
apró napi munkák ellátására szoríttattak. Igy történt a nagykárolyival
is. A jelentőségét vesztett nyomdát 1827 végén gróf Károlyi György
jószágigazgatója a joggal, házzal és belsőséggel együtt 3500
váltóforinton Gönyei Gábornak örökáron eladta.»

Pesten aránylag későn, 1750 körül Heptner János György állította fel az
első nyomdát, ki Bécsből származott ide és 1750 november 24-én nyerte el
a polgárjogot. A második nyomdát 1758-ban Eitzenberger Ferenc Antal
állította fel. A nyomda 1784-ig a család több tagjainak a kezében volt.
1785-ben vétel útján Lettner Gottfried József tulajdonába jutott, ki
azonban csak 1788-ig bírta.

[Illustration: Az egyetemi nyomda nyomdajegye 1824-ből.]

Közben, 1777-ben, áthelyezték a nagyszombati egyetemi nyomdát Budára,
mely «M. kir. egyetemi nyomda» név alatt még ma is fennáll s hazánk
tekintélyesebb nyomdái közé tartozik. A nyomdát mindjárt kezdetben Mária
Terézia a legmesszebbmenő szabadalmakkal ruházta fel és csakhamar
irányadó tényezője lett a magyar könyvnyomtatásnak. – A budai egyetemi
nyomda már abban az időben bírt saját betűöntődével és csinos metszésű
betűivel számos vidéki nyomdát is ellátott. Sőt a stereotip (öntött)
lemezekkel való nyomtatást is e nyomda kezdte meg nálunk.

A magyar könyvnyomtatás elterjedésére kétségkívül kedvező hatással volt
II. József 1783-ban kiadott rezoluciója, mely a nyomdák szaporítását
tűzte ki célul, bár a cenzurát továbbra is fenntartotta. II. József
különben még trónörökös korában maga is megtanulta a könyvnyomtatást
Trattner János Tamás bécsi nyomdájában. És amikor birodalmában utazott,
sohasem mulasztotta el a nyomdákat és könyvtárakat megtekinteni. Így
nálunk Pesten, Debreczenben és Nagyszebenben tüntetett ki magas
látogatásával könyvnyomtatókat.

Kisebb nyomdák működtek e korszakban Aradon, Balázsfalván,
Beszterczebányán, Debreczenben (városi nyomda), Diószegen, Egerben (itt
1756-ban gróf Barkóczy Ferenc püspök felállította a püspöki nyomdát,
mely «érseki nyomda» név alatt még ma is fennáll); Eperjesen, Eszéken,
Esztergomban, Fiumében, Kalocsán, Kaposvárott, Károlyvárosban,
Kecskeméten, Keszthelyen, Kézdivásárhelyen, Kismartonban, Kőszegen,
Lőcsén, Magyaróvárott, Máramarosszigeten, Maros-Vásárhelyen (hol
1786-ban Kapronczay Nyerges Ádám állította fel az első nyomdát, ki kora
egyik legügyesebb betűvésője volt); Medgyesen, Miskolczon,
Nagybecskereken, Nagyenyeden, Nagyszebenben (hol 1773-tól 1789-ig id.
Hochmeiszter Márton, 1789-től 1837-ig pedig ifj. Hochmeiszter Márton
működött és irányította az erdélyi könyvnyomtatást); Nyitrán, Pápán,
Pécsett, Puchón, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmeczbányán, Szabadkán,
Szakolczán, Szarvason, Szatmár-Németin, Szegeden, Székesfehérvárott,
Szekszárdon, Szombathelyen (hol 1794-ben Sziessz Antal kiadta Mikes
Kelemen törökországi levelei-t); Temesvárott (első nyomdáját 1771-ben
Heimerl Mátyás állította fel), Ujvidéken, Ungvárott, Váczott,
Veszprémben, Zalaegerszegen és Zsolnán.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az itt felsorolt helyeken a legtöbb
nyomda a XVIII. század végén keletkezett, tehát – mint látni – II.
József rezoluciója következtében.

Ezekután áttérhetünk a híres Trattner könyvnyomtató-család működésének
ismertetésére.

A család nyomdájának alapját Trattner János Tamás (szül. 1717 november
11-én Gyimótfalván, Kőszeg mellett) vetette meg, amikor 1748-ban Bécsben
egy kis nyomdát vásárolt. Szorgalmával és becsületes működésével
rövidesen Mária Terézia kegyét is megnyerte. Így azután 1752-ben a
tanügyek szabályozása alkalmával az összes tankönyvek nyomtatását ő reá
bízták. Ekkor már 32 sajtóval működött és papirszükségletét saját két
papirmalma fedezte. Későbben pedig fióknyomdákat létesített. 1774-ben
Varazsdon, 1776-ban Zágrábban és 1783-ban Pesten. Működéséért számos
kitüntetésben részesült és II. Lipót magyar nemességre emelte. Meghalt
1798 julius 31-én.

Pesti fióknyomdáját még 1789-ben Trattner Mátyásnak, egy távoli
rokonának ajándékozta, ki azt 1813-ig vezette. Ez évben fiának, Trattner
János Tamásnak adta át a nyomdát, ki megteremtette azután jó hírnevét. A
fiatal Trattner János Tamás ugyanis magyar szellemben neveltetett s így
meleg rokonszenvvel viseltetett a magyar nyelv és irodalom iránt. Nagy
barátságban állott az akkori irodalom jeleseivel, s így természetesen
műveiket mind nála nyomtatták.

Különösen Kazinczy Ferenccel állott élénk összeköttetésben, kivel több
izben ellentétbe is került. Kazinczy Ferencnek ugyanis rendkívül finom
ízlése volt s nem egyszer adta bizonyítékát annak, hogy értett a
könyvnyomtatási esztétikához. De viszont Trattner János Tamás is igen
képzett és finom ízlésű könyvnyomtató volt, tehát nem szivesen vette a
tanácsokat. Ezt Kazinczy Ferenc jól tudván, kivánságait igen kíméletesen
közölte vele, de ha valami nem tetszett neki, azt mégsem hallgatta el.
Az az egy bizonyos, hogy Kazinczy Ferenc kritikája jótékony hatással
volt a könyvnyomtatás technikai fejlődésére.

Trattner János Tamás nemcsak mint könyvnyomtató, de mint könyvkiadó is
fejtett ki nagy tevékenységet. Könyvkiadói működésével azonban csak a
következő fejezetben fogunk bővebben foglalkozni.

Hogy az akkori magyar könyvnyomtatás állapotáról némileg tiszta képet
nyerjünk, hadd álljon itt Trattner János Tamás a «Tudományos Gyüjtemény»
1817. évi 12. füzetében megjelent «Magyarországi Könyvnyomtató Mühelyek
1817-dikbeli állapotjok» című cikkének bevezetése: «Nemzetünknek
Előmenetelét a Tudományokban legjobban mutatják Anyai nyelvünkön készült
és időről időre készülendő új Könyvek és Könyvnyomtató Mühelyek
állapotjok. – Az új Könyvek a Tudományos Gyüjteményben és két Magyar
Ujságainkban mindenkor hirdettetnek, de a mi Könyvnyomtató Mühelyeink
állapotjaikról még eddig senki nem írt; és csupán csak az írhat, a ki a
Müvészségben járatos, és tulajdon tapasztalásából minden Mühelynek
állapotját esmeri. Én erre már egynehány Esztendő olta figyelmemet
forditottam; – meglehet, hogy néhány hibákkal dolgoztam ki, de ha a sok
foglalatosságaim megengedik, minden Esztendőben ujonnan kidolgozva ezzel
Hazámnak kedveskedni akarok; és igy a bécsúszott hibákat megjobbítván
talán a jövendő korra nézve is hasznos lehet aztat látni, hogy hogyan
szaporodott vagy kevesűlt az új Könyvek. Könyvnyomtató Mühelyek, Szedők,
Nyomtatók s Papiros feldolgoztatásának számok. – Valóban, ha az egy
Esztendő alatt nálunk készült Magyar és más nyelveken vitt kinyomtatott
Könyveket összveszámítjuk, öröm nélkül nem nézheti a jó Hazafi, annyival
inkább, ha rövideden előhozom Litteraturánknak okozandó hátráltatásait;
úgy mint, Először: sehol nintsenek annyi kirekesztő Engedelmek
(Exclusiva Privilegia) mint nálunk; itten a Könyvnyomtató egy fillér
bizonyos haszonra számot nem tarthat, mert a mit vennének, azt nékik
nyomtatni nem szabad; illyenek a Katholikus Oskolás Könyvek,
Schematismus, még az Abc-ék is, mellyekre a Kir. Universitásnak
Kirekesztő Engedelme vagyon; tudjuk pedig, hogy legtöbb a Katholikus
Oskola, és igy ezen Könyveknek legnagyobb kelete is vagyon. Másodszor:
ugyan a Kir. Universitás Könyvnyomtató Mühelynek kirekesztő szabadsága
vagyon a Zsidó és Serbus nyelven írt könyvekre, a Serbus Nemzet
mostanában igen sokat nyomtattat, ebből is tehát az Intézet igen szép
hasznot veszen. Harmadszor: a Debretzenyi Könyvnyomtató Mühely három
Esztendő előtt a Reformatus új Énekes Könyvre Kirekesztő Szabadságot
nyert, (hány Esztendőre? nintsen a Privilegiumban kitéve, de hihető,
hogy szerentsénkre csak 6 vagy 10 Esztendőre adatott) az új Énekes
Könyvet új Énekekkel imitt amott feltserélték, sokakat pedig kihagytak,
úgy, hogy az a réginél szinte 10 árkussal kevesebbet teszen; a régi
Énekes Könyvnek olly jó kellette volt, hogy 7–8 helyen folyvást
nyomtattatott; csak Füskúti Landerer Mihály maga Esztendőnként 3000
eladott, az egész Énekes Könyvet pedig, a melly 47 árkust tett, betűket
öszveszedve tartotta, hogy annál oltsóbban adhassa. – E három előhozott
Artikulusok csupán csak a mostanában Birtokos Uraknak hajtanak bizonyos
hasznot, a többi Könyvnyomtatók, hogy mit és mennyit nyomtatnak,
megmutatja ezen írásom: ezek többnyire tsak Kalendariumot nyomtatnak, de
e mellett is szinte semmi nyereségök nintsen, mert szinte minden
Könyvnyomtatónak lévén, oltsón adni kéntelenittetnek, tsak hogy keljen;
ebből pedig nagy nehezen élhetnek a mi Könyvnyomtatóink. – Csekély
itéletem szerint jó volna arra is figyelmezni, hogy a Könyvnyomtató
Mühelyek csak a Litteratura előmeneteléhez képest szaporitatnának;
különben ha erre nem tekintetik (mint eddig), nem élhetnek, és ezen
leghasznosabb szabad Művészség lealatsonyittatik, e Státusban pedig
felette ártalmas, ha szükséggel küzködnek, mert a Királynak és Hazájának
árthat, ha az egyenes utat eltéveszti. – A hol szegény a Könyvnyomtató,
ottan a Tudósnak nintsen semmi megjutalmaztatása fáradságának; ismét van
az, hogy több originalis Munkák nem készülnek, mert hogyan dolgozhatna
nálunk egy tudós valamely originális jó Munkát, mellyhez három négy
Esztendő szükséges, ha ezután eladáskor nyomtatott árkusért Váltó
Cédulákban legfeljebb 10 forintot kaphat, még pedig ezt is nagy nehezen,
mert kivévén egy pár Nyomtatót, ingyen sem vállalhatják a többiek.»

Ezen fölötte érdekes bevezetés után következik az 1817-ben működő
nyomdák leírása, melynek folyamán saját nyomdájáról ezt írja: «Pesten,
Trattner János Tamás nyomtat mindenféle Nyelveken Váltó, maga költségén
pedig a régi Könyvek mellett, felette sok új Magyar Munkákat, az Irókat
meg is jutalmaztatja, itt készül az egyik Magyar Ujság: Hazai s Külföldi
Tudósítások T. Kultsár István Úr által; Nemzeti Gazda Tek. K. S. Pethe
Ferentz T. B. Úr által és a Tudományos Gyűjtemény; úgy nem különben egy
Magyar és Német Kalendáriom Negyed, egy Magyar Nyóltzad Rétben: tart 2
Correctort, 23 Szedőt, 20 Nyomtatót, 6 Könyvrakókat; Esztendőn által
feldolgoztathat 648 Báll Papirost.»

Trattner János Tamásnak az 1817-iki magyar nyomdákról összeállított
kimutatása végeredményben azt mutatja, hogy Magyarországon abban az
évben 38 nyomda, 5 korrektor, 12 művezető, 101 szedő, 140 nyomó, 18
könyvrakó volt és összesen 3887 bála papirt dolgoztak fel. Feltünő
azonban, hogy ebből a kimutatásból Trattner János Tamás kihagyta az
erdélyi és a horvát- és szlavonországi nyomdákat; ha ezeket tehát még
hozzáadjuk, akkor hazánkban abban az évben 50 nyomda volt és legalább
160 szedő, a feldolgozott papirt pedig 5000 bálára tehetjük.

Trattner János Tamás nyomdáját egyre jobban fejlesztette. 1816-ban
megvette a kegyesrendiek birtokában lévő kalocsai nyomdát s ezzel
sajtóit 15-re szaporította.

A fennebbiekből láthatjuk, hogy Trattner János Tamás közhasznú és a
műveltség terjedését jelentékenyen előmozdító tevékenységet fejtett ki.
Meg is kapta érte az elismerést. I. Ferenc király «Petrózai» előnévvel a
magyar nemesi rangra emelte, Krassó- és Szatmár megye rendei pedig
táblabírói címmel tisztelték meg.

Trattner János Tamás működése mindössze 11 évig tartott. 1824 március
24-én, életének 34. évében elhúnyt. Azután ismét atyja, Trattner Mátyás
vette át a nyomdát, de 1827 december 1-én már átadta vejének,
károlypatyi és vasvári Károlyi István kir. táblai ügyvédnek, ki nemes
ambicióval haladt a boldogult sógora által egyengetett ösvényen.

Károlyi István 1831-ben megkapta a privilegiumot és a nyomdát
«Trattner-Károlyi» név alatt vezette tovább. A nyomda emelése és régi jó
hírnevének megőrzése körül sokat fáradozott. Ő hozatta legelőször Pestre
1840-ben a gyorssajtót, melyet 1814-ben König Frigyes talált fel és
melyet Londonban alkalmaztak először. És hogy a kor igényeinek, a
nyomtatványok kiállítása tekintetében mindjobban megfelelhessen, kézi
vassajtóit is folyvást szaporította, úgy hogy néhány év mulva a
fasajtókat egészen mellőzhette.

Azonban a szabadságharc után nyomdája hanyatlani kezdett és mindinkább
visszamaradt.

Károlyi István 1863 április 27-én halt meg, 69 éves korában. Halála után
a család egy tanult könyvnyomtatóval kezeltette a nyomdát, de minthogy
vállalkozó nem volt, a nyomda hanyatlása mind szembeötlőbb lett. A
család ezt látván, 1867 elején eladta a nyomdát Bucsánszky Alajos pesti
könyvnyomtatónak, ki azt már meglévő nyomdájával, melyet 1849-ben
állított fel, egyesítette.

Így ért véget az a nyomda, mely a magyar irodalom ujjászületésének
idejében oly nagy nevezetességre emelkedett.

Most pedig folytassuk a Landerer könyvnyomtató-család működésének
ismertetését.

Landerer Lajos Mihály virágzó nyomdáit 1795-ben fia, Landerer Mihály
vette át, ki azokat atyja szellemében vezette tovább. A kassai nyomdát
azonban 1798-ban a család egyik tagjának, Landerer Ferencnek adta át, ő
pedig a pesti és a pozsonyi nyomdát tartotta meg. Egyedül Pozsonyban 8
sajtóval működött s pesti nyomdája is meglehetősen emelkedett.

Landerer Mihály 1809-ben elhalálozván, nyomdáit fia, Landerer Lajos
örökölte, ki ekkor még kiskorú volt. Így a nyomdák vezetését egyelőre
Blöszl Józsefre bízták. Landerer Lajos 1824-ben elérvén nagykorúságát, a
nyomdákat saját kezelése alá vette.

Tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy a pozsonyi sajtók számát 9-ről
2-re szállította le és az onnan elvett 7 sajtóval pesti nyomdáját
nagyobbította, ami amellett szól, hogy már akkor is fősúlyt fektetett
Pestre. Pozsonyi nyomdáját ezentúl csak az országgyűlések tartama alatt
szaporította néhány sajtóval.

[Illustration: Landerer Mihály.]

Landerer Lajos rendkívül buzgó könyvnyomtató volt. Minden a
könyvnyomtatás terén felmerülő újítást azonnal alkalmazott és 1833-ban a
szines nyomást is ő kezdte meg nálunk.

Fénykorát nyomdája 1840-ben érte el, amikor társas viszonyba lépett
Heckenaszt Gusztáv könyvkiadóval. Innen kezdve azután a cég «Landerer és
Heckenaszt»-ra változott. A nyomda berendezésére nagy gondot fordítottak
s minden törekvésük oda irányult, hogy a technikai haladással lépést
tartsanak.

Fontos szerephez jutott a nyomda az 1848-iki mozgalmas időkben. Ugyanis
itt nyomatta a márciusi ifjúság a szabadsajtó első termékeit: az
ismeretes 12 pontot és Petőfi Sándor «Talpra magyar!» című lelkes
költeményét. És ez olyan történelmi momentum, mely örök időkön át
hirdetni fogja a Landerer és Heckenaszt nevet.

Az 1848-iki nemzeti kormány egy bankjegynyomda felállítása végett
szintén Landerer Lajoshoz fordult, melyet ő a célnak megfelelően gyorsan
be is rendezett. A bankjegynyomda ideiglenes technikai vezetését is
Landerer Lajosra bízta a kormány s hogy e megtisztelő bizalomnak
tökéletesen megfelelt, arról tanuskodnak az úgynevezett
«Kossuth-bankók». Ez volt utolsó nevezetesebb alkotása. S minthogy ez
évtől kezdve az országgyűlések már Pesten tartattak, pozsonyi
nyomdájukat eladták az ottani művezetőnek, Schreiber Alajosnak.

[Illustration: Landerer Lajos.]

[Illustration: Heckenaszt Gusztáv.]

[Illustration: A szabadsajtó első termékeit nyomtató prés.]

Landerer Lajos 1854 február 1-én, életének 54-ik évében meghalt. Ő vele
kihalt a leghíresebb és legnagyobb magyar könyvnyomtató-család. Halála
után az egész üzletet Heckenaszt Gusztáv vette át s Landerer Lajos
örököseivel barátságosan kiegyezvén, egyedül kezelte. 1863-ig «Landerer
és Heckenaszt» cég alatt, de azontúl már saját neve alatt folytatta. –
1873-ban pedig az egész vállalatot az e célra alakult részvénytársaság,
a «Franklin-Társulat» vette meg.

A nemzeti kormány 1849-ben még egy nyomdát állított «Álladalmi nyomda»
címen, melyben a hivatalos lap és a kormányrendeletek készültek.
Berendezése a kolozsvári r. k. liceum-nyomda Debreczenbe szállított
felszereléséből került ki. A nyomdát a kormány magával vitte Szegedre,
utóbb Aradra is. A szabadságharc végével pedig megszünt. Állítólag az
egész nyomdát Aradon a Marosba sülyesztették.

A nagyobb nyomdák sorába emelkedett az a nyomda is, melyet 1848-ban
Eiszenfelsz Rudolf állított fel s mely 1850-ben Emich Gusztáv, a
hírneves könyvkiadó tulajdonába ment át. Emich Gusztáv a nyomdát a kor
igényeinek megfelelően szerelte fel és folyton nagyobbította. 1868-ban
pedig könyvkiadó-üzletével együtt eladta az «Athenæum» cím alatt alakult
részvénytársaságnak.

[Illustration: Emich Gusztáv.]

A pesti nyomdák közül még felemlítendők:

Beimel József (1830–1852) és Kozma Vazul (1846–1852). 1853-ban e két
nyomda egyesült és «Beimel és Kozma» cég alatt működött 1862-ig. Ez
évben Beimel József kivált a cégből és ennek következtében Kozma Vazul
saját neve alatt vezette tovább, de csak 1864-ig. Ekkor a nyomda
végképen megszünt. Azonban nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy e
nyomdában készült 1857-ben a «Szent-István-Társulat» által kiadott
«Szent Erzsébet legenda» című mű, mely technikai szempontból még ma is
egyik értékes terméke a magyar könyvnyomtatásnak.

Lukács László szintén 1848-ban állított fel nyomdát és gőzerőre rendezte
be; ez volt hazánkban az első gőzerőre berendezett nyomda. 1854-ben a
nyomda Herz János birtokába jutott, kinek keze alatt nagy lendületnek
indult. Későbben azonban hanyatlani kezdett és 1881-ben megszünt.

Ugyancsak 1848-ban állított fel nyomdát Müller Adolf, melyet nemsokára
reá testvére, Müller Emil vett át. 1863-ban a nyomda vétel útján Khór és
Wein birtokába került. E nyomdában nyomtatták a «Pester Lloyd»-ot,
melynek előállításához 1876-ban e nyomda hozatta meg elsőnek a
körforgó-gyorssajtókat. A nyomda jelenleg a «Lloyd-Társulat» tulajdona.

1860 körül Hornyánszky Viktor állított nyomdát, mely mint elsőrangú
nyomda ma is fennáll.

A magyar könyvnyomtatás harmadik korszakát azzal zárjuk le, hogy
1866-ban Budapesten 17, vidéken 88 nyomda működött.


A magyar könyvnyomtatás 1868-tól napjainkig.

Az 1867-iki kiegyezés után az alkotmányos rend helyreállításával
hazánkban a viszonyok jobbra fordultak és ezzel minden téren rohamos
fejlődés mutatkozott.

Ezen fejlődési korban azután a magyar könyvnyomtatás is elérte azt az
időpontot, mely kedvezőbb helyzetbe terelte további terjedését és
technikai tökéletesbítését.

Ma, a magyar könyvnyomtatás már hatalmasan fellendült s a könyveken és
egyéb nyomdai termékeken meglátszik már, hogy a könyvnyomtatás e
korszakban óriási, szinte beláthatatlan mellékágazatokkal gyarapodott. S
ha még hozzávesszük a modern tanulmányokat, azt mondhatjuk, hogy a
könyvnyomtatás e korszakban alaposan megváltozott.

A mellékágazatok közül mindenesetre kiemelkedett a kő- és színes nyomás.
A kőnyomást még 1806-ban Szenefelder Alajos találta fel, ki Münchenben
állította fel az első kőnyomdát. A kőnyomtatás azóta természetesen
nagyfokú átalakuláson ment keresztül és ma már a tökély oly magas fokára
emelkedett, hogy a grafikai ágak terén szinte uralkodó szerepet játszik.
A színes nyomáshoz kétségkívül legalkalmasabb a kőnyomtatás.

A háromszínű nyomással nálunk először Veress Ferenc foglalkozott, ki
1854-ben fotografiai műtermet nyitott.

De nem szabad megfeledkeznünk az egyéb magyar technikai találmányokról
sem. Szedőgépet például már 1839-ben talált fel nálunk Kliegl József
bajai egyén, ki azt Pozsonyban kiállítván, nagy feltünést keltett.
1870-ben újból jelentkezett egy szedőgéppel, de az már nagyban
különbözött a régitől; az új, rendkívül komplikált gépnél már az
elektromosságnak is akadt szerepe. 1887-ben Méray-Horváth Károly is
konstruált egy szedőgépet.

Az első magyar gyártmányú gyorssajtó pedig Röck István gépgyárából
került ki 1859-ben.

Nyomdáinkban ma már hatalmas rotációs-gépek és a legmodernebb
kőrforgó-gyorssajtók vannak működésben, melyeknél tökéletesebb gépeket
már nem igen várhatunk.

Mai nagyobb és minden modern felszereléssel ellátott nyomdáink közül
felemlítjük a következőket:

_Franklin-Társulat nyomdája._ Elsőrangú műintézet. Termékeiről
általánosan hangoztatják, hogy a Franklin-Társulattól megszokott
ízléssel vannak kiállítva. És ez Hirsch Lipót, az intézet egykori
igazgatójának az érdeme, ki szaktudásával és céltudatos vezetés által
emelte a nyomdát mai nivójára.

_Pesti könyvnyomda részv.-társ._ 1868-ban alapította Klapka György, Falk
Miksa és Falk Zsigmond 540,000 K alaptőkével.

_Pallas irodalmi és nyomdai részv.-társ._ 1884-ben keletkezett a régi
Wilckens-féle nyomdából.

_M. kir. államnyomda._ Alapját a Temesvárott 1851-ben felállított cs.
kir. fiókállamnyomda képezte. A pénzügyminiszter ezt a fióknyomdát
Budára helyezte át és újra szervezte. Az újjászervezés alkalmából kapta
a nyomda hivatalos nevét: M. kir. államnyomda. Magánrendeléseket nem
vállal. Egyedüli kiadványa az «Osztrák-Magyar Monarchia írásban és
képben» című nagyszabású mű.

_Athenaeum részv.-társ. nyomdája._ 1868 óta áll fenn, mint
részvénytársaság, azelőtt Emich Gusztávé volt. Ma elsőrangú műintézet.

_Kertész József_ mintaszerű nyomdáját a hatvanas években rendezte be.
Azonban 1881-ben eladta és újat létesített, mely még ma is fennáll. Az ő
nevéhez fűződik a mesterszedés megteremtése hazánkban.

_Wodianer F. és Fiai nyomdája._ 1856-ban állította fel Wodianer Fülöp.
1890-ben fia, Wodianer Hugó vette át, és szakszerű vezetéssel csakhamar
a fővárosi nagyobb nyomdák nivójára emelte.

Mennyire fejlődött a magyar könyvnyomtatás az utolsó 25 évben, azt
mutatja a következő statisztika: 1888-ban volt Budapesten 70, vidéken
293 nyomda; 1913 végén Budapesten 251, környékén 22, vidéken 395
városban 946 nyomda.

Ez volna a magyar könyvnyomtatás rövid története, mely bár nem mondható
teljesnek, de az adott keretben némileg mégis tájékoztat a
könyvnyomtatás mindenkori állásáról és fejlődési menetéről.



MÁSODIK FEJEZET.

A magyar könyvkereskedelem rövid története.


Irodalmi viszonyok és kéziratkereskedelem az ókorban és a középkorban.

Már a legrégibb korban foglalkoztak az emberek azzal, hogy milyen
eszközökkel lehetne a fontosabb eseményeket az utókor számára maradandó
formában megörökíteni. E gondolattal való foglalkozás eredményezte
azután az írás feltalálását. Az első kisérletet jelírásnak nevezi a
történelem, mert csupa jelekből állott. Minden tárgy, személy vagy állat
megjelölésére volt egy meghatározott jel. Utána következett a képirás.
Az meg olyan volt, hogy minden fogalomra egy-egy képet alkalmaztak. Csak
nagy későn, mikor az írás mindjobban tökéletesedett és egyszerűbbé vált:
képződött az úgynevezett betűírás.

Az eszköz a gondolatok megörökítésére tehát megvolt. Mi sem
természetesebb, hogy így azután szellemi élet is fejlődött ki. A
szellemi élet első nyomait az egyiptomi népeknél találjuk. Sőt a
legrégibb könyvgyüjtemény, melyről a történelem említést tesz, szintén
egyiptomi. Oszimanduász thébéi király tulajdonát képezte s a memfiszi
mauzoleumban levő könyvtárában volt elhelyezve, ezzel a nem mindennapos
felírással: «A lélek orvossága». Itt röviden megjegyezzük, hogy az
akkori könyvnek nem volt olyan alakja, mint a későbbi kor könyvének,
mikor a ma is ismert alakját vette fel, hanem tekercsalakú volt s így
könyv helyett inkább kéziratnak nevezhető.

Ugyancsak pezsgő szellemi életet a görögöknél találhatunk, mely
kétségkívül sok tehetséges írót hozott felszínre, kik gazdag irodalmat
teremtettek. Különösen sok komédia-költőjük volt, kik rengeteg
vígjátékot írtak össze. Úgyszintén a történelem terén is fellépett sok
görög tudós.

Az uralkodók és némely főemberek birtokában hatalmas könyvtárak voltak,
melyek közül nem egy több ezerre menő tekerccsel dicsekedhetett.

A kéziratokkal való kereskedést a görögök űzték először. Athénben már
Kr. e. az V. században, Szokrátesz idejében, a Dioniszusz-féle szinház
orkesztrájában kötöttek a mai könyvkereskedelemhez hasonló üzleteket.
Legtöbbnyire az athéni és szamoszi könyvtár fölösleges kéziratait
árusították. Idővel pedig annyira fellendült a kéziratkereskedelem, hogy
a könyvtárakból származó kéziratokkal nem tudták a könyvgyűjtés
szenvedélyét kielégíteni. A kéziratoknak több példányban való lemásolása
vált tehát szükségessé. A másolást a kéziratkereskedők rendszerint maguk
végezték.

A rómaiaknál a szellemi élet kezdetben igen alacsony fokon állott. Csak
Kr. e. a III. században a görög műveltség elterjedésével s mikor már a
magasabb társadalmi illem is megkívánta a jó és változatos könyvtár
bírását, vett nagyobb lendületet az irodalom.

A kéziratkereskedelem Rómában azonban csak a köztársaság utolsó éveiben
kezdődött. Az írók saját műveiket több példányban lemásoltatták és
csereviszonyba léptek. Kiváló példájuk volt maga Cicero, ki különben már
kiadóval is dicsekedhetett. Kiadója Pomponiusz Attikusz volt, ki
következő műveit hozta forgalomba: «A szónokról, taszkuláni tanulmányok,
levelezés, beszédek Ligeoriusz mellett és Antoniusz ellen.» Attikusz
korában már a másolás is gyorsabban ment. A másolók rabszolgák sorából
kerültek ki, kiknek az írás volt foglalkozásuk. E célra külön műhelyt
rendeztek be s ott az egyik tollba mondása után írtak a többiek.

A kedveltebb íróknak meglehetősen sok példányt kellett újabb műveikből
másoltatni, mert hálás olvasóik mindjárt szétkapkodták. Voltak írók,
mint például Ovidiusz és Propertiusz, kik nyiltan dicsekedtek azzal,
hogy műveiket az egész föld kerekségén olvassák: «Öregek s ifjak,
leányok s asszonyok, Róma s a tartományok, a szenátus s a hadsereg
egyaránt kedvelik költeményeinket.» Egyébként az új művek másolását igen
sietve kellett végeztetniök, mert könnyen megesett, hogy valamelyik
versenytárs egy-egy példánnyal hamarosan átkelt Hiszpániába vagy
Afrikába s ott gyorsan eszközölt másolatokkal vidéken megelőzte a mű
íróját vagy annak kiadóját. A vidéki olvasók ugyanis sokkal buzgóbbak
voltak az elkényeztetett központnál s ezt a versenytársak kihasználták.
Ez magyarázza meg azt, hogy egyes írók világhirét egyenesen a vidéki
kéziratkereskedelem állapította meg.

A római kéziratkereskedelem igazi lendületét a császárság ezüstkorában
érte el. A főbb városnegyedekben egymásután nyiltak kéziratkereskedések.
A középületek pedig tele voltak hirdetésekkel. Ez időből ismeretes
cégek: a Szosziusz testvérek (Horáciusz kiadói), Triklon, Dorusz és
Juvenalisz Rariszt. Ez utóbbinak egy érdekes feljegyzése maradt reánk:
«A gyermek mielőtt elmondja leckéjét, a pad alá tartja könyvét s
alattomban mégegyszer átfut rajta.» Ebből arra lehet következtetni, hogy
Rómában a tankönyvekkel is élénk kereskedést űztek.

Az ókorban felpezsdült szellemi élet a római birodalom bukásával jóval
aláhanyatlott. Míg az ókorban a rabszolgák százai, a középkor első
századaiban már csak a kolostorok magas falai mögött a szerzetesek
foglalkoztak a kéziratok másolásával. Így tehát a szerzetesek voltak a
műveltség fenntartói és részben fejlesztői. Csakhogy az ő általuk
készített másolatok nem voltak oly könnyen megszerezhetők, mint az
ókoriak, a kéziratkereskedelem virágzásának idején. Ritkák és drágák
voltak. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy páratlan szorgalommal
másolgatták le az ókorból fennmaradt kéziratokat, mintegy helyreállítani
igyekezvén ezáltal azt az alig elképzelhető veszteséget, melyet a
világirodalom több ókori könyvtár elégése következtében szenvedett.
Azonban nemcsak a kolostorokban, de a fejedelmek udvaraiban is
készítettek másolatokat, de csak magánhasználatra.

A szellemi élet újabb fellendülése csak a VIII. században észlelhető.
Ekkor a nyugaton Nagy Károly frank király fáradozott a tudomány és
műveltség emelésén. Halála után fia, «Jámbor» Lajos uralkodása alatt a
pártviszályok a frank birodalmat megingatták s az apja által kezdett
törekvések dugába dőltek. A romokból felvirágzott azonban egy új élet
Németországban, mely a tudományra és műveltségre kétségkívül
nagyjelentőségű kihatással volt.

A XII. században, az egyetemek alapításakor, már nagyobb arányokban
folytatták a kéziratok másolását. Eleinte csak az egyetemi, de későbben
már minden nagyobb városban voltak másolók. S ezzel kezdetét vette a
rendszeres kéziratkereskedelem is. Legelőször Olaszországban tüntek fel
kéziratkereskedők; utána Franciaországban és Angolországban. Mind a
három helyen meglehetős nagy mértékben űzték a kéziratokkal való
kereskedést. Legtöbben közülük a másolást is maguk végezték, sőt
kéziratokat lemásolás végett ki is kölcsönöztek. Németországban eleinte
leginkább a tanítók kezében volt a kéziratkereskedelem. Későbben azután
a levélfestők vagy levélnyomtatók és a formametszők voltak azok, kik
kisebb füzetek és egyes lapok készítésével foglalkoztak s azokat főkép
vásárok alkalmával hozták a nép között forgalomba.

A középkori kéziratkereskedelem a XV. században érte el virágzását.
Ekkor az egyetemi városokban a kézirat-szükséglet egyre nagyobbodott, a
főurak és gazdag könyvkedvelők könyvtárakat alapítottak, melyek közül a
legnevezetesebb mindenesetre az V. Miklós pápa által alapított vatikáni
könyvtár Rómában.

Magyarországon a kéziratkereskedelemnek – sajnos – semmi nyoma. Pedig a
középkorban hazánk sem állott az utolsó helyen a szellemi műveltség
terén. A XIII. században már egyetemünk volt Veszprémben, a XIV.
században Pécsett és Budán. Könyvtáraink is voltak szép számban. Az
iskolák, a püspökök, a vagyonosabb kolostorok és könyvkedvelő főurak
bírtak könyvtárakkal. S így szinte érthetetlen, hogy magyar
kéziratkereskedelemről semmi feljegyzést sem találunk, holott külföldön
minden egyetemi városban voltak kéziratkereskedők. Nagyon valószínű,
hogy a mi egyetemeink külföldön szerezték be tan- és egyéb könyveiket és
pedig ama kalmárok által, kik áruikkal Zárát, Velencét, Bécset, Prágát
és Krakót is szokták volt látogatni. Arról azonban vannak adataink, hogy
hazánkban is voltak a XIV. és XV. században kéziratmásolók és
betűfestők. Az ismertek száma körülbelül százra tehető. Csakhogy ezek
leginkább elzárkózva a kolostorokban és a főurak házaiban dolgoztak s
valószínűleg csak az ottani könyvtárak számára.


A könyvkereskedelem alapvetése és állapota a XV. és XVI. században.

A könyvnyomtatás feltalálása után alapját vetették a
könyvkereskedelemnek is. Noha a könyvnyomtatás mellett folytatták még
egy ideig a kéziratok másolását, mert a vagyonosabb könyvgyűjtők sokkal
jobban szerették a díszesen ékesített kéziratot, mint a nyomtatott
könyvet. Idegenkedtek tőle s nem igen vettek róla tudomást. Végre
azonban mégis csak diadalmaskodott a nyomtatott könyv és a kéziratokra
ráborult az örök alkonyat. Szóval, a maradiság helyébe a haladás lépett.

A szellemi haladás egészen új életet hozott felszínre. Ezen új élet első
hirnöke a reneszánsz volt, mely Olaszországból kiindulva, csakhamar
átcsapott Európa többi művelt országaiba is. A reneszánsz a szabad
szellem jegyében erős küzdelmet folytatott a skolaszticizmus ellen.
Ennek jótékony hatását természetesen a könyvnyomtatás és a
könyvkereskedelem érezte legjobban.

Kezdetben a könyvnyomtatók voltak egyszersmind a könyvkiadók is.
Későbben azonban már kizárólagos könyvkiadók és könyvkereskedők léptek
fel. Értve ezalatt azokat, kiknek nyomdájuk nem volt. Németországban, a
könyvnyomtatás őshazájában, Fuszt és Schöffer voltak az első nagyobb
könyvkiadók és könyvkereskedők. A könyvkiadás terén nagyarányú
tevékenységet fejtettek ki s mindenesetre méltó hely illeti meg őket a
könyv történetében. Hiszen ők voltak azok, kik a nyomtatott könyvet
elsőnek bocsátották útjára s igyekeztek számára állandó piacot
létesíteni nemcsak hazájukban, de idegen országokban is. Így többek
között Párisban és a Keleti-tenger mellékén fióküzleteket állítottak
fel, hogy a könyv elterjedését minél szélesebb körben biztosítsák.
Hasonló szellemben működött Birckmann Ferenc Kölnben, ki működését
1507-ben kezdte. Könyvkiadó-üzletét a család mindenkori tagjai közel 200
évig folytatták, miáltal jelentős szerephez juttatták a kölni
könyvkereskedelmet. Sorukat követte Froben János, ki 1491-ben alapította
könyvkiadó-üzletét. Főleg arról nevezetes, hogy a remekírók helyes
kiadásaira törekedett s hogy kiadványait művészies kiállításban hozta
forgalomba. Jelentékeny könyvkiadó volt még Rinmann János Augszburgban.
Működésének ideje alatt 146 művet adott ki, melyekkel évente beutazta az
országot. A legjelentékenyebb német könyvkiadó és könyvkereskedő azonban
kétségkívül Koberger Antal volt Nürnbergben. Könyvkiadói tevékenysége
(1473-tól 1513-ig) és az a mód, mellyel kiadványait terjesztette,
láthatóan irányították a könyvkereskedelmet. Ő volt az első könyvkiadó,
ki vándor-könyvkereskedőkkel bejáratta Olaszországot, Ausztriát,
Magyarországot és Lengyelországot. S hogy a könyveknek ily módon való
terjesztése bevált, bizonyítja az, hogy aránylag kevés kiadványaival –
számuk 220 – óriási vagyont szerzett.

Itt említjük meg, hogy a vándor-könyvkereskedők voltak azok, kik a
könyvnyomtatást és könyvkereskedelmet a külföldön meghonosították. Igy
elsősorban Olaszországban, Franciaországban és Angolországban.

Luther fellépésével az irodalom és a könyvkereskedelem újabb irányba
terelődött. Előtte ugyanis a skolasztikusok és a humanisták uralták az
irodalmat, de Luther a reformáció behozatalával egészen új irodalmat
teremtett és ez lett azután a győztes. A reformációval új könyvkiadók is
léptek fel, kik Luther és annak követői szolgálatába állottak. Semmi
kétség tehát aziránt, hogy a reformáció csak hasznára vált a
könyvkereskedelemnek, mert a nyomában keletkezett gazdag irodalom újabb
rétegét hódította meg a közönségnek, megszaporította a könyvkiadók
számát s biztosította későbbi fejlődését.

Nagy fordulóponthoz jutott azonban a könyvkereskedelem, mikor a
frankfurti vásárhoz csatlakozott. Az első könyvvásárt a XV. század
utolsó éveiben tartották meg. A frankfurti vásár a könyvek eladására
igen jó talajnak bizonyult, mivel oda a világ minden részéből látogattak
el az emberek. Igy a könyvvásár idővel hatalmassá fejlődött s évről-évre
többen keresték fel. De nem hagyhatjuk említés nélkül a frankfurti után
megindult lipcsei könyvvásárt sem, melyet leginkább akkor kezdtek
látogatni, mikor Lipcse a vallásos vitatkozások központja lett. S itt a
könyvkiadók és könyvkereskedők szabadabban is űzhették a könyvek
eladását mint Frankfurtban, hol a szigorú cenzura működésüket nagyon
megszorította. Későbben már jegyzéket is adtak ki a könyvvásáron
megjelent könyvkiadókról és kiadványaik számáról. Az első könyvvásári
jegyzék 1564-ben adatott ki s innentől kezdve minden évben rendszeresen
bocsátották közre.

XV. és XVI századbeli könyvkereskedelemről megrajzolt kép tehát azt
mutatja, hogy a rendszeres könyvkereskedelem őshazája és kiindulópontja:
Németország volt.


A magyar könyvkereskedelem kezdete. Az első könyvkereskedők Budán,
Felsőmagyarországon és Erdélyben. (1484–1525.)

Hazánkban Mátyás király idejében Budán, a könyvnyomtatás behozatalával
tüntek fel az első könyvkereskedők, kik egyszersmind könyvkiadók is
voltak. Kiadói működésük leginkább vallástani, iskolai és történeti
könyvekre szorítkozott. Minthogy azonban első nyomdánk rövid fennállás
után megszünt s újabb nyomda 1534-ig nem alapíttatott, kiadványaikat
külföldön, többnyire Velencében, Nürnbergben és Bécsben nyomatták.

Az első budai könyvkereskedők időszaki sorrendben a következők voltak:

_Feger Tibold_ (1484–1494). Első kiadványa az esztergomi breviarium
volt, melyet Mihály, milkói püspök megbizása folytán 1484-ben adott ki.
Ezenkívül még 4 kiadványa ismeretes. A legértékesebb ezek közül Turóczi
János krónikája; megjelent 1488-ban.

_Ruem György_ (1490–1493). Kornisz Benedek drivasztumi püspök és
nagyváradi kanonok meghivására Németországból jött Budára.

_Paep (Pap) János_ (1498–1515). Egyike volt a legtevékenyebb budai
könyvkereskedőknek. Hét kiadvány – misekönyvek és ehhez hasonlók –
látott működése alatt napvilágot, melyek csinosan és ízlésesen vannak
kiállítva. Ismerjük 1509-ből keltezett végrendeletét, melyből az
látszik, hogy leginkább velencei könyvnyomtatókkal állott
összeköttetésben, mert három ottani könyvnyomtatót: Giunta Lukács
Antalt, Lichtenstein Pétert és Frankfurter Miklóst említi mint
hitelezőit. De felemlíti Alantszee Lénárd és Schreiringer Márton bécsi
könyvkiadókat is, kiknek könyvekért tartozott. Valószínű, hogy még
1509-ben elhunyt, mert ez év december 10-én özvegye a végrendeletet
láttamoztatta a budai tanács által. Adataink szerint üzlete 1515-ig
állott fenn.

_Kaym Orbán_ (1503–1519). Kiadványainak nagy része tankönyvekből állott,
ami azt mutatja, hogy hazánk akkori középiskolai tanítása már olyan
fejlett volt, hogy érdemesnek mutatkozott tankönyvek kiadásával
foglalkozni. S bizonyára több hasznot is hajtottak, mint a költséges új
misekönyvek és breviariumok.

_Várdai István_ (1511). A budai könyvkereskedők sorában az egyedüli, ki
születésére nézve magyar volt. Könyvkereskedését azonban vajmi csekély
sikerrel alapíthatta, mert mindössze csak egy kiadványa ismeretes
1511-ből és azontúl neve többé nem fordul elő.

_Nagybányai Heckel István_ (1512–1514). Emlékét négy kiadványa tartotta
fönn.

_Schaller Jakab_ (1512–1515). Előbbivel egy időben lépett fel és
ugyancsak négy kiadványa volt.

_Murariusz Antal_ (1513). Ez évben kezde meg működését s valószínű, hogy
tovább nem is folytatta. Egy kiadványa volt.

_Milcher Mátyás_ (1514). Szintén csak egy évig volt budai könyvkereskedő
és emlékét egy kiadvány őrzi.

_Kaym Orbán örökösei_ (1520). Kaym Orbán 1519–1520 között elhalálozván,
örökösei a könyvkereskedést 1520-ban folytatták, de úgy látszik, nagyon
rövid ideig. Költségükön egy kiadványt adtak ki.

_Sessardiai (Szegszárdi?) Lénárd_ (1523). Csak ez évben gyakorolta a
könyvkereskedést s nevét csupán egy kiadványáról ismerjük.

_Gryneusz György_ (1524). Németországból jött Budára és Luther vallását
dicsőitő könyvek árusításával foglalkozott. Róla sokáig azt tartották,
hogy II. Lajos király 1524-iki törvénycikke értelmében az új hit
terjesztése miatt könyveivel együtt máglyán elégettetett. Ezt a
balhiedelmet azonban Fraknói Vilmos «Mária magyar királyné állása a
reformáció irányában» című akadémiai értekezésében hiteles adatok
alapján megcáfolja és világosan kimutatja, hogy Gryneusszal ez meg nem
történt.

_Prischwitz Mihály_ (1524–1525). Gryneusz Györggyel egy időben
alapította könyvkereskedését, azonban nálánál valamivel szerencsésebb
volt, mert könyvkereskedését Budán 1525-ig zavartalanul folytathatta és
három kiadványa is volt.

A budai könyvkereskedők működése azonban csak 1525-ig tartott, mert
1526-ban a mohácsi vész és az arra bekövetkezett török uralom mindennek
véget vetett. Buda is a törökök birtokába jutván, megszünt Magyarország
fővárosa lenni s így az ottani könyvkereskedelem teljesen lehetetlenné
vált s majdnem két évszázadon át szünetelt.

E korszakban Felsőmagyarországon és Erdélyben is voltak könyvkereskedők.
Igy Kassán már 1493-ban volt könyvkereskedő. Reh Henrih (puchfürer), ki
az ez időbeli városi jegyzőkönyvek szerint az említett évben tilalmat
tett Prewsz János javaira és könyveire. Prewsz János adósságát 1495-ben
Szeidel István, Kassa város jegyzője kifizette s így valószínűleg
magához váltotta a könyveket is.

Egy Márk nevű könyvkereskedő volt 1529-ben Eperjesen, Johannesz
bibliopola (puchfürer) 1506-ban Nagyszebenben, ki 1522-ben Segesvárott
is megfordult.

Ezek voltak a magyar könyvkereskedelem első úttörői.


A magyar könyvkereskedelem a mohácsi vésztől a szatmári békéig.
(1526–1711.)

A mohácsi vész után szomorú életre virradt a magyar nemzet. A győztes
török bár elhagyta az országot, de a nemzet kebelében aggasztó
körülmények újabb veszélyt idéztek elő. A csatában elesett II. Lajos
királlyal sírba szállt az utolsó magyar Jagelló s ennek folytán a
királyválasztás kérdése került szőnyegre, mely a pártviszályokat igen
elmérgesítette. A Habsburg-házból származó Ferdinánd főherceg és
Szapolyai János voltak a jelöltek. Mind a kettőt meg is választották és
az ország ketté szakadt. A két király folytonos harcokat vívott
egymással s ez alkalmat adott a törökök ismételt beavatkozására. János
király 1540-ben bekövetkezett halála után a török Budát és Magyarország
középső részét foglalta el. Nemsokára Erdély is különvált.

A török hódoltság a magyar nemzetet gazdaságilag pusztította és
társadalmilag sülyesztette; de erkölcsi és szellemi erejét nem törhette
meg. Sőt azok a folytonos küzdelmek, melyeket alkotmányáért és
függetlenségeért két felé is vivott, oly mértékben fokozták erkölcsi és
szellemi erejét, hogy a magyar műveltség fejlődésére csak döntőleg
hatottak. És ha politikailag sivárak és szomorúak is voltak az állapotok
a hódoltság idejében, a szellemi élet terén mégis a kiterjedtebb és
mélyebben járó nyugati kultura hatása volt észlelhető.

Ebben az időben kezdődött hazánkban az irodalom újkora. Legfőbb
irányítója természetesen a reformáció volt, mely általános
eszmemozgalmat idézett elő, új, mindenkit érdeklő vallási irodalmat
teremtett és újból működésbe hozta a könyvnyomtatást. Innen kezdve vált
tehát általánossá a magyar irodalom és innen kezdve beszélhetünk
tulajdonképeni magyar szellemi életről.

A könyvnyomtatás befolyásáról a magyar műveltség fejlődésére és az
irodalom elterjedésére e helyen nem szólunk. Megtettük ezt már az előbbi
fejezetben. Feladatunkhoz hiven most csak az akkori könyvkereskedelmet
vázoljuk.

Mint fennebb láttuk, a magyar könyvkereskedelem első korszakát a mohácsi
vész zárta le. Második korszakának az 1526–1711-ig terjedő időt
állapítottuk meg és pedig azért, mert az 1711-ik év, mint a szatmári
békekötés ideje, a magyar irodalom és könyvnyomtatás történetében is
határvonalat képez.

E korszakban azonban még igen kevés volt a mai értelemben vett
könyvkereskedő. Legtöbbnyire a könyvnyomtatók voltak egyszersmind a
könyvkiadók és könyvkereskedők is. Az általuk saját költségen kiadott
könyvek azonban kizárólag gyakorlati célt szolgáltak. Az akkori legtöbb
könyv megjelenése s általában az irodalom virágzása a főuraknak
köszönhető, kik anyagi támogatásukkal ezt lehetővé tették. Hiszen a
legtöbb ez időbeli könyv címlapján olvashatjuk, hogy «nyomtattatott N.
N. költségével». A gazdagabb írók természetesen saját költségükön
nyomatták ki műveiket, a szegényebbek pedig pártfogót kerestek, ki a
költségeket fedezze. S legtöbbnyire találtak is.

Akkoriban, de még a későbbi időben is, szokásban volt, hogy a
könyvnyomtatók és könyvkereskedők kiadványaikkal, különösen vásárok
alkalmával, beutaztatták az országot s ilyenkor a könyvkötők is
csatlakoztak hozzájuk, átvevén kiadványaikból egy nagyobb mennyiséget
árusítás végett.

A nagyobb, de inkább királyi városokban a könyvnyomtatók rendszerint
könyvkereskedést is tartottak, hogy az akkoriban divó csereüzletet
könnyebben lebonyolíthassák.

Amint a rendelkezésünkre álló adatokból kitünik, ebben az időben
különösen Felsőmagyarországnak és Erdélynek volt élénk
könyvkereskedelme. És ez érthető is, mert a XVI. században épen
Felsőmagyarországnak és Erdélynek volt a külfölddel virágzó kereskedelmi
összeköttetése, mely a könyvkereskedelemre is kiterjedt.

Igy Kassán 1535-ben egy Márton nevű könyvkereskedő volt, kivel 1542 és
1543-ban Eperjesen is találkozunk. Utóbbi helyen azonban már több
sáfrányt és borsot adott el, mint könyvet. Eperjesen 1542-ben egy Ambrus
nevű könyvkereskedő is volt. 1547-ben pedig Guttler Gáspár volt Eperjes
könyvkereskedője, ki Kassával is állott üzleti összeköttetésben. Guttler
Gáspár 1561-ben Gyulafehérvárott fogságba került és ez év augusztus
16-án maga János Zsigmond fejedelem tudatta Eperjes városával, hogy
kiszabadulása iránt intézkedni fog. A fejedelem igéretét be is váltotta,
mert már 1562-ben ismét Eperjesen volt. Későbben azután kivándorolt
Boroszlóba.

Bártfán az első könyvkereskedő Dudling Kristóf volt, kinek nevével
1548-ban találkozunk először. 1550-ből pedig egy kiadványát is ismerjük:
Batizi András «Keresztyén tudományokról való rövid könyvecské»-jét,
melyet sokáig használtak a református iskolákban. E könyv bevezetésében
azt írja a szerző, hogy felkereste őt Wittembergben, hol akkor
tartózkodott «az bártfai Kristof, magyarországhi jámbor könyváros» s
kérte őt, hogy ha valamit magyarul írt volna, «kibocsátaná». «Mert
mostan a nyomorott Magyarországhban nagy sok keresztyén atyafiak
kivánnának magyar nyelven iratatni egy rövid könyvecskét, melyből az
keresztyéni tudomány első fundamentomit megtanulhatnák» stb. A
bevezetésben említett bártfai Kristóf nem más, mint Dudling Kristóf,
Bártfa első könyvkereskedője. Azok a feljegyzések, melyek Dudling
Kristófról fennmaradtak, nem épen kedvező színben tüntetik fel.
Megtudjuk belőlük, hogy Dudling Kristóf üzleti összeköttetésben állott
Goltz Móric wittembergi könyvkereskedővel, ki neki Melanchton Fülöp
bártfai bíró közbenjárására 110 forint ára könyveket adott el hitelbe és
hogy kötelezte magát, hogy 40 forintot még 1548-ban Keresztelő Szent
János napjára, 70 forintot pedig még ugyanazon év Szent Mihály napjára
fog lefizetni. Ezen kötelezettségét, úgy látszik, nem tartotta be, mert
1552-ben Goltz Móric örököse és veje, Rhuel Konrád ezen tartozás
behajtására a wittembergi egyetem közbenjárását kérte; az egyetem meg is
tette a szükséges lépéseket, de sikertelenül. 1556-ban Rhuel Konrád
egyenesen Bártfa város tanácsához intézett levelet, melyben felszólítja
a várost, hogy szorítsa Dudling Kristófot arra, hogy tegyen eleget
kötelezettségének, mert különben az ő költségén külön követet fog
Wittembergből Bártfára küldeni és az adósság behajtásával megbízni.
Arról azonban már nem szólnak a feljegyzések, hogy az ügy miként nyert
elintézést. Az egész dolog ugyan semmi történelmi vonatkozással nem bír,
mindazonáltal érdemesnek tartottuk felemlíteni, már azért is, hogy
lássuk, milyen körülményes eszközökhöz folyamodtak abban az időben
valamely követelés behajtása miatt. De láthatjuk ebből azt is, hogy a
XVI. században sem volt jobb dolguk a könyvkereskedőknek, mint amilyen
ma van számos vidéki könyvkereskedőnek.

Könyvkereskedők, kikről közelebbi adataink nincsenek, voltak:
Selmeczbányán 1549-ben Fabri Márton, Brassóban 1550-ben Valentin,
Nagyszebenben 1562-ben Schutth János és a XVI. század végén Wildt György
özvegye, ki hét évre kapott engedélyt, hogy külföldről könyveket
hozathat és azokat árusíthatja. 1560–1570 között pedig Fröhlich Ambrus
bécsi könyvkereskedő tartott Debreczenben könyvraktárt. Fontos volna
azonban tudni, hogy milyeneket.

1573-ban megjelent az első magyar világi tárgyú elbeszélés: Poncianusz
históriája. Csakhogy – sajnos – nem magyar könyvkiadó, hanem Eberusz
Balázs bécsi könyvnyomtató kiadásában. Mint a könyv latin nyelvű
előszavában elmondja, ő fordította le magyarra s Eck gróf győri kapitány
és pozsonyi főispánnak ajánlotta házassága alkalmából. E könyv a
következő században már hazánkban is megjelent. 1633-tól 1679-ig négy
kiadást ért Brewer Lőrinc lőcsei könyvnyomtatónál.

Bártfa második könyvkereskedője Gutgeszell Dávid volt, ki 1578-ban
felállította az első bártfai nyomdát. Adatainkból azonban kitünik, hogy
a könyvkereskedést már akkor űzte, amikor nyomdája még nem volt. Ugyanis
1571-ben nyomatta Schaffenberg Kriszpin boroszlói kiadó-könyvnyomtatónál
Stöcker Lénárd «Scripsit etiam Apophtegmata illustrium virorum
expositione Latina et Rytmis Germanicis illustrata anno Christi» című
művét és azonkívül nevezettől könyveket is vásárolt.

Az akkori időben majdnem minden könyvkiadó adott ki kalendáriumot. Igy
Gutgeszell Dávid is. Egy feljegyzésünkből tudjuk, hogy az 1579-iki évre
szóló kalendáriumból, mely már saját nyomdájában készült, Kassa város
tanácsának több tiszteletpéldányt küldött, melyekért a tanács 10 rénes
forintot utalványozott.

Szoros, üzleti összeköttetés állhatott fenn ebben az időben a krakói és
bártfai könyvkereskedők között, mert Petri György bártfai preszbiter
könyveinek nagy része, melyeket kétségkívül a helybeli könyvkereskedők
útján szerzett be, Krakóból valók. Petri György könyvgyüjteménye 56
nagyrészt bekötött, ívrétű kötetből állott és az egészet igen csekély
összegre, 96 forintra becsülte. A nyomtatott könyvek ezidőbeli áráról
hazánkban adataink ugyan nincsenek, de annyit mondhatunk, hogy eszerint
a könyvek igen olcsók voltak.

Kassán 1583-ban ismét találkozunk könyvkereskedővel. Gallen Jánossal,
kinek könyvkészletét ez évben bekövetkezett halálával hivatalosan
összeírták. A leltár szerint a könyvek legnagyobb része latin és német
nyelvűek voltak, de akadtak csekély számban magyar nyelvűek is, melyek
leginkább a reformátorok irataiból, históriákból és krónikákból, tehát a
biblia és történeti tárgyú verses művekből állottak. Ebből arra lehet
következtetni, hogy a könyvkereskedők is buzgó terjesztői voltak a
reformáció iratainak.

Tevékeny könyvnyomtató és könyvkereskedő volt ebben az időben Manliusz
János, ki 1582-ben Laibachból jött Magyarországba. Hazájából
kiutasították, mert elvállalta a krajnai protestánsok bibliájának
nyomtatását. Manliusz János ezekután a szomszéd Magyarországon nézett
szét s minthogy ekkor nálunk igen kevés nyomda működött, jövendőbeli
működésének színhelyét itt meg is találta. És pedig hazánk dunántúli
részén, Németujvárott, hol egyáltalában nem volt nyomda.

Manliusz János Magyarországon 1582-től 1604-ig, tehát 23 évig működött.
A könyveken használt impresszumai szerint ezalatt az idő alatt a
következő helyeken fordult meg: Németujvár (1582–1584, 1588, 1595–1597),
Varasd (1587), Monyorókerék (1587–1592), Sic (1592–1593), Sárvár (1600,
1602), Keresztúr (1598, 1601, 1603, 1604). A folytonos
helyváltoztatásoknak okát abban véljük feltalálni, hogy a cenzura
részéről állandó üldöztetésnek volt kitéve, s ezért volt kénytelen
nyomdáját egyik helyről a másikra áttenni. Az 1585, 1586, 1594 és
1599-iki évekből nem ismerünk tőle semmiféle nyomtatványt. Igen
valószinű, hogy ezekben az években mint könyvkereskedő kiadványainak
terjesztésével és árusításával foglalkozott, bejárván a vásárok
alkalmával az ország nagyobb városait, hol egyszersmind lebonyolította a
többi kiadó-könyvnyomtatókkal a szokásos csereüzletet is. Sőt az sem
lehetetlen, hogy a frankfurti vagy lipcsei könyvvásárra is ellátogatott,
mert a Schwetschke által összeállított könyvvásári jegyzékek már ebből
az időből is mutatnak ki magyarországi nyomdatermékeket.

Manliusz János könyvkiadói tevékenysége felől a legjobban tájékoztat az
általa kiadott és nyomtatott könyvek száma. Adataink szerint 56
kiadványa volt. Ezek legnagyobb része protestáns vallású mű, ami hű
tükre annak a kornak, melyben napvilágot láttak. Kiadványai közül 37 a
saját költségén, 19 pedig mások költségén nyomtatott mű. Ha nyelvek
szerint csoportosítjuk a következő képet nyerjük: magyar 36, latin 15,
német 5. Utóbbiak között van egy «Newe Zeitung aus Ungern» című német
ujság, melyet 1587-ben Monyorókeréken adott ki. Ez a legrégibb ezideig
ismert német ujság, mely hazánkban nyomatott. Örvendetes azonban annak
megállapítása, hogy Manliusz János mint könyvkiadó a magyar irodalom
szolgálatában állott.

Ime, egy külföldről bevándorolt könyvnyomtató és könyvkereskedő, ki mint
e kor legkiválóbb magyar könyvkiadója hagyta hátra emlékét.

A «Irodalomtörténeti Közlemények» III. évfolyamában leközölve találjuk
Zimmermann Mihály bécsi könyvnyomtató és kiadó-könyvkereskedő latin
levelét, melyet 1562 február 16-án intézett Nádasdy Ferenchez, Vas és
Sopron megye főispánjához. E levél igazolja, hogy ebben az időben hazánk
dunántúli, de más részén sem igen voltak könyvkereskedők és az a kevés,
aki volt is, nem volt olyan élelmes, hogy a magyar irodalompártoló
főurakat magának mint vevőket biztosította volna. Zimmermann Mihály
leveléből kiviláglik, hogy Nádasdy Ferenccel való összeköttetése már
régebbi. Levelében ugyanis megköszöni Nádasdy Ferencnek egy hozzá
intézett levelét és az ahhoz csatolva volt összeget, melyet azonban nem
tekint vételárnak, hanem inkább csak ajándékba küldöttnek. A levél
további része pedig így szól: «Hallván, hogy Uraságod édes atyja
Sárvárott iskolát alapított, miután én Uraságod megbízásából s
pártfogása mellett, boldogult Melanchthon Fülöpnek grammatikáiból (t. i.
a görögből és latinból) nagy mennyiségű példányokat nyomattam s kiadtam:
ennélfogva bátor vagyok Uraságodat megkérni, kegyeskedjék szokott
bőkezűségében s nagylelkűségében könyveimből bizonyos számú példányokat
jutányos áron átvenni, miáltal Uraságod engemet nagyon megörvendeztetne
stb.»

Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül, hogy a XVI. században a szerzők
maguk is foglalkoztak műveik árusításával, illetve terjesztésével.
Kitünik az abból, hogy Pomariusz Kr. az általa készített Besztercze
térképét ismerőseinek megküldvén, kéri őket, hogy az érte járó összeget
majd küldjék meg neki.

Fennebb említettük, hogy a könyvnyomtatók mellett a könyvkötők is
foglalkoztak könyvek árusításával; sőt némelyike könyvek kiadását sem
tartotta utolsó dolognak. Ezt igazolja Zechel Gergely pozsonyi
könyvkötő, ki 1633-ban egy magyar kalendáriumot adott ki, melyet Pázmány
Péternek ajánlott. Sajátos stílusánál és érdekes tartalmánál fogva talán
nem lesz érdektelen, ha a Pázmány Péternek szóló ajánlást egész
terjedelemben, az eredeti helyesírással itt leközöljük: «Az Szentseges
Romai Annya Szentegyhaz cardinallyanak Pazmany Peternec Esztergomi
Erseknec, Magyar Orszagh Primásánac és fő Cancellariusának, az fölséges
masodik Ferdinand Romai Csaszarnak és Magyar Orszagi Kiralynac völsö
Tanatsanák etc. Nekem Mindenkoron Kegyelmes Uramnac Istentől minden
Lölki és testi jókat kévanok. Sok és külömb féle értelemben vadnac az
emberec, Nagysagos és Kegyelmes Uram és kérdéseket is tamasztanac, mi
legyen az esztendöknec, Holdoknac, Napoknak és ez földön ennyi soc
valtozásoknac, Zurzavaroknak és egyenetlenségeknec, oka. Ugy hogy
némellyec azt, czac nem oktalanul vac szerenczénec tulaidonéttyac,
némellyec azt természet folyasánac, nemellyec fatalibus periodis
ordscriballyac azt, nemellyec pedig az éghnec erőségheinec és azoknac
influentiainac az melyekről az Astrologusoc Calendariomakban itéletet
tesznec. De mindazaltal legigazibb itélet azoké, az kic azt, az hatalmas
Istennec akarattyánac és megvizsgálhatatlan itéleténec tulaydonéttyác,
az ki valamit teremtetett és szerzet, azt ugyan azon erejében,
mindenható erejével és bölczeségével s igaz itéletével odahajtya vala
hova akarja. Minthogy szoktanac az tudos és bölcz Mathematicusoc és
Philosophus Astrologusoc, Theologusoknak itelettyeket helybe hagyván
magoc tudomanyoc szerint, ugy mint Istentöl adatattal, meg az bölcz
Salamon-is Sap. 8. diczekedet, minden esztendőben az időknec
valtozásokrol eghnec forgosibol és irasibol, ez földön lakozoknac
állapottyokrol uy Calendariumokat et praxes Astrologicus conscribalni és
ki ereszteni; az mint M. Bandarkovitz Janos-is, az Crakai Academiaban a
Philosophianac Doctora, Professora és ordinarius Astronomusa, irt az
jövő 1634. esztendőre való ilyen praxin Astrologicam és Calendariumot,
mellyet én Magyar nyelvre forditatvan magam költségével ki nyomtattam és
az Nagyságod tekintetes és nevezetes Uri neve alat az körösztyéneknec
hasznokra kiboczatattam. – Minekokaért Nagysagodat, mint Kegyelmes
Uramat, kérem alazatossan, méltoztasséc Nagyságod, ezt az én kisded
munkamat tölem alázatos szolgajátol kedvessen mind elvenni s-mind
megolvasni. – Nagysagodat pedig a Kegyes Isten sokaig éltesse, az ő
szent nevénec tisztességére az keresztyén Anya szent egyháznac épülésére
megnyomorodot… édes Hazanknac elő menetelére és meghmaradására, árvaknac
és ügye fogyot szegényeknec vigasztalására, kedves és kévanatos jó
egességben. Költ Pozsonyban Sz. Mihály napján, 1633 Esztendőben.
Nagyságodnak alázatos szolgája Zechel Gergely, Posoni Polgar és
Könv-kötő.»

Ezen ajánló-sorok inkább nyelvészeti szempontból érdemelnek figyelmet,
de bennünket meg abból a szempontból érdekelnek, hogy reá mutatnak, mily
fontos és nagyjelentőségű kiadvány volt e korban a kalendárium.

E korból még a következő könyvkereskedőket ismerjük: Kassán Szeiberlich
János (1667–1676), Budán Ring Tivadar (1706) és Pesten Kirchhoffer
Ferenc (1703).

A XVII. századbeli magyar könyvárakra vonatkozólag is vannak
feljegyzéseink. Egyik feljegyzésünk Weber Bálint modori ev. lelkész
könyveire vonatkozik. Nevezett 1608-ban elhalálozván, az utána maradt
könyveket a város javára lefoglalták és jegyzéket készítettek róluk a
becsárakkal együtt. A jegyzék összesen 50 könyvet sorol fel, melyek ív-,
negyed- és nyolcadrét szerint vannak összeállítva. A becsárak 20 dénár
és 2 forint között váltakoznak, melyek az akkori viszonyokhoz és a
mostani könyvárakhoz képest eléggé méltányosnak mondhatók. Másik
feljegyzésünk szerint Kamuti Farkasné, Jászbriny Zsófia asszony Cseffey
Lászlónak Kolozsvárott 1657-ben 10 könyvet 12 magyar forintért adott el.
E néhány példa épen elég arra, hogy fogalmat alkothassunk magunknak az
akkori könyvárakról és ezzel kapcsolatban a könyvkereskedők anyagi
helyzetéről.

Kétségkívül, hogy a XVII. század végén és a XVIII. század elején a
jezsuiták kassai és nagyszombati rendháza fejtett ki nagy könyvkiadói
tevékenységet. Természetes azonban, hogy nagyszámú kiadványaik közül a
latin nyelvű hittudományi művek vannak túlsúlyban, de találunk köztük
tankönyveket és egyéb világi tudományos, sőt népies műveket is, melyek
egyik legérdekesebbje a «Szakácsmesterségnek könyvecskéje».

A jezsuiták nagyszombati rendházának nyomdája 1710-ben kiadványairól
jegyzéket adott ki, mely nevezetesen két szempontból érdemel figyelmet.
Először, hogy kellően tájékoztat a nyomda ezidőbeli kiadványainak
állományáról, másodszor pedig azért, mert a legrégibb magyar
könyvjegyzék, melyről tudomásunk van. Ez azonban nem zárja ki azt hogy
az előbbi, talán már a legelső magyar könyvkereskedőknek ne lettek volna
könyvjegyzékei. Sőt egész bizonyosra vehetjük, hogy voltak. Mert amint
tudjuk, a legelső németországi könyvkereskedők és könyvkiadók, de már az
ókorban a római kéziratkereskedők is, adtak ki egylapos
könyvhirdetéseket. Már pedig az szinte hihetetlen, hogy a legelső magyar
könyvkereskedők nem ismerték volna ennek a nélkülözhetetlen
terjesztési-eszköznek a fontosságát. Feltesszük, hogy nálunk csak az a
sajnálatos körülmény forog fenn, hogy ezekből a legelső magyar
könyvhirdetésekből egyetlen példány sem maradt reánk, ami
műveltségtörténetünkre nézve mindenesetre súlyos veszteség.

Visszatérünk azonban a nagyszombati jezsuita-nyomda könyvjegyzékére.
Ezen könyvjegyzék nyolcadrét alakban jelent meg s tartalmazza mindazon
könyvek címét, melyeket a nyomda 1710-ben forgalomba hozott és
árusított. A felvett könyvek legnagyobb része saját kiadványait képezte,
de vannak benne olyanok is, melyek másutt jelentek meg. A
könyvjegyzékben összesen 390 könyv szerepel s ami ma benne a
legértékesebb az az, hogy az árak is jelezve vannak. Igy módunkban van
megállapítani, hogy a legdrágább könyv 10 forint, a legolcsóbb 2 dénár
volt.

Figyelmet érdemel II. Rákóczi Ferencnek a XVIII. század elején a kassai
könyvkötő-céh érdekében kibocsátott védőlevele is, mely így szól:
«Kassai céhbeli compactorok alázatos instantiájok mellett előttünk
repræsentált privilegialis articulusokbul értjük, hogy a
typographusoknak s egyébféle, könyvekkel és papirossal kereskedőknek és
céh nélkül való compactoroknak is sokadalmak alkalmatosságával, sőt
másként is az említett céhbeli compactorok privilegialis articulusi
ellen könyveket és papirost titkon vagy nyilván nem volna szabad árulni.
Kiknek ezen alázatos instantiáját kegyelmes tekintetben vévén, ezen
privilegialis articulusok ususában őket kegyelmesen manuteneálni
kivánjuk továbbvaló dispositióig. Ehhez képest mindazoknak, akik az
istansok ily privilegialis artikulusok ususa ellen kész könyveket,
papirost és egyéb idejárulható eszközöket árulni szoktak, serio
parancsoljuk: se sokadalmakban, sem penig másképen ezen privilegium
tenora ellen könyvet, papirost s egyéb idejárulható eszközöket árulni ne
merészeljenek, – sőt akik vakmerőségtől viseltetvén, ezen parancsolatnak
ellen cselekedni comperiáltatnának, azon sokadalmas helynek tisztei és
földesurai az emlitett compactoroknak az illyek ellen assistáljanak.»
Ezen védőlevél által ismét csak beigazolva látjuk ama tényt, hogy e kor
könyvkötői könyvkereskedők is voltak.


A magyar könyvkereskedelem 1712-től 1867-ig.

A magyar könyvkereskedelem e harmadik korszaka, épúgy mint a magyar
könyvnyomtatásé, 1848-ig a privilegiumok korszakának nevezhető. E
korszak elejétől egészen 1770-ig minden téren csend uralkodott. S ezen
ne is csodálkozunk, hiszen az előző korszak folytonos harcok és
torzsalkodások között telt el, tehát a nemzet pihenni vágyott. Pihent,
hogy azután új erővel lásson korszakalkotó munkájához. De a pihenés
ideje nagy kárára volt. Azalatt, míg tétlen volt, csaknem egészen
elvesztette külső életének és nyelvének jellegét. A magyar nyelv minden
térről kiszorult: a társadalmi érintkezésből, a hivatalból és az
irodalomból. Helyét a latin nyelv foglalta el. És azt az idegen szellemi
életet is, mely a latin irodalomban majdnem a túltermelésig fokozódott,
a cenzura tartotta lenyügözve. Igen helyesen írja Grünwald Béla «A régi
Magyarország» című művében: «A XVIII. század Magyarországra nem örökölt
egy kifejlett nemzeti irodalmat az elmult századok nemzedékeitől. A
nemzet géniusza még nem jelent meg az irodalomban és művészetben. De a
nyelv, melyen Zrinyi, Balassa, Pázmány Péter és később Mikes Kelemen
írt, bízonyítja, hogy van benne erő és báj, hajlékonyság és képesség
kifejezni a kor gondolatait és érzelmeit s nem áll hátrább az egykorú
németnél s csak a nemzeti élet rendes kifejlődése kellett hozzá, hogy
erre a következő korszakban is képes legyen.» És így is lett. 1772-ben
bekövetkezett a szellemi ébredés és utána 1790-ben a politikai
újjászületés. Az ezzel felszínre került új élet azután útját egyengette
a magyar könyvkereskedelemnek is, mint azt alább látni fogjuk.

A XVIII. század folyamán még mindig a könyvnyomtatók és könyvkötők
voltak túlnyomó részben a könyvkereskedők.

Az ismert könyvnyomtatók, kikről tudjuk, hogy e században
könyvkereskedelemmel is foglalkoztak, ezek voltak: Budán Nottenstein
György, Győrött Streibig Gergely, Kalocsán és Érsekujvárott Wagner János
József, Kassán Werfer Károly, Kolozsvárott Kollmann Ferenc József,
Komáromban Töltési István és Weinmüller Bálint, Lőcsén Brewer Lőrinc
özvegye és örökösei, Nagyszebenben Sárdi Sámuel és Barth János,
Nagyszombatban a jezsuita nyomda és Jelinek Vendel, Pozsonyban Royer
János Pál, Patzkó Ferenc és Weber Simon Péter, Sopronban és
Szombathelyen a Sziesz könyvnyomtató család, Váczott Ambró Ferenc Ignác
és Gottlieb Antal és Veszprémben Számmer Mihály.

Az itt felsorolt kiadó-könyvnyomtatók saját költségükön nyomtatott
kiadványai azonban leginkább ima- és ájtatoskönyvekből, szent és világi
énekekből, históriákból, csiziókból és kalendáriumokból állottak,
melyeket – bár maguk sem röstelték vásárról-vásárra vinni – többnyire a
könyvkötőknek adták el, kik azok terjesztése körül – már a saját
érdekükben is – hathatós tevékenységet fejtettek ki. Ők bonyolították le
vásárok alkalmával a folyóiratokra és egyéb irodalmi termékekre történt
előfizetéseket is. Igy egy 1797-ben Váczott megjelent predikációs
könyvben a következő figyelmeztetést olvassuk: «Tudósitás. Akik ezen
Prédikátzióknak 2-ik Darabjára előfizetni kivánnak, a jövő József-Napi
Pesti vásáron előfizetéseket az az: 25 garasokat vagy hozzám elküldeni,
vagy a tudósitásban említett előfizetéseket bé-szedő Uraknál béfizetni
méltóztassanak.»

A könyvkötők közül, kik a XVIII. században közreműködtek a hazai
irodalom terjesztésénél, a következőkről van tudomásunk: Beszterczén
Eckart Péter, Beszterczebányán Grimm Keresztély és Gündl Sámuel,
Brassóban Madátsch Mihály, Budán Nudow J. F., Eperjesen Kollár Godofréd,
Eszéken Klinger Kristóf, Győrött Müller Ferenc, Ludwig János Mihály,
Holtzer Simon «compactor Jauriensis» és Bischell János Frigyes, ki
1736-ban kiadta Rheniusz latin grammatikáját; Hőgészen Neumann Jakab,
Kassán Kecskeméthy József és Viszth János. Kassán különben 1750-ben még
több könyvkötő is működött s mint tudjuk, már a XVII. században külön
céhet képeztek. Kitetszik az Molnár Gergelynek 1750-ben megjelent
«Elementa grammaticae latinæ» című tankönyvéből is, melynek címlapján ez
áll: «Extant apud compactores Cassoviæ 1750.» Kecskeméten Miskólczi
Miklós, Késmárkon Spiner János András, Kolozsvárott Lőcsei Sámuel és
Guttmann János, kiről Kazinczy Ferenc is megemlékezik, azt mondván róla,
hogy magyar könyveket «a vevő a németül nem értő Guttmannál talál»;
Komáromban Túróczi Mihály, ki egyebek között Gyöngyösi István «Csalárd
Cupidónak kegyetlenségé»-t adta ki, továbbá Sátor Péter és Fülöp Mihály,
kikről az a feljegyzés maradt reánk, hogy összes könyvkészletüket
1740-ben a nagysallói vásáron fegyveres pandurokkal foglalta le a
plébános; Lőcsén Kollár János Dávid, Nagyszebenben Eiszer György, Grimm
Károly, Löw János és Pos Gottlieb, ki 1776-ban saját költségén
kinyomatta a «Mennyország kulcsa» című imakönyvet; Pozsonyban Frank
Fridrik, Geiszler Károly, Gollner József, Finszterbach Jakab János,
Kämpf Sándor, Spaiszer Ferenc Domokos és Németh Mihály, Rozsnyón Ámon
András, Sopronban Fischer Mátyás, Krüg Ferdinánd és Wohlmuth János és
Veszprémben Baumeiszter Ferenc.

Külön kell megemlékeznünk Voigt Kristóf tanárról, ki 1712–1713 táján
Nagyszebenben alapított könyvkereskedést. Mint ő maga kijelentette,
könyvkereskedése olyan, amilyen Erdélyben még nem volt. És ebben talán
igaza is volt, mert amint adatainkból kitünik, meglehetős nagy készletet
tartott könyvekből. Hogy csak egy példát említsünk: 80 bibliát és 200 új
testamentumot tartott egyszerre raktáron. Mindazonáltal a közönség még
sem volt vele megelégedve. Többen panaszt is emeltek ellene a városi
tanácsnál, aminek a vége az lett, hogy könyvkereskedését meg kellett
szüntetnie.

Mária Terézia trónralépte után (1740) már rendszeresebb könyvkereskedők
léptek fel, kik a könyvkereskedelmet a könyvnyomtatástól és
könyvkötészettől elkülönítve űzték.

Ilyen volt elsősorban Mausz János Gellért, ki 1748-ban Pesten alapított
könyvkereskedést. 14 évig működött mint könyvkereskedő és könyvkiadó és
ezen idő alatt mindössze csak 7 kiadványt bocsátott közre s azok is a
tudós körökben kedvelt latin műveknek az utánnyomatai voltak.
Könyvkiadói működése a magyar irodalomra nézve tehát elveszett; azonban
a külföldi kiadásoknál aránylag olcsóbb latin utánnyomataival, némi
hasznos szolgálatot mégis teljesített. S ezzel ő is hozzájárult azon
nagy szellemi átalakulás előkészítéséhez, mely hazánkban – Toldy Ferenc
szerint – a deák irodalom művelésével «szerencsésen közvetítette s
általánosította az európai tudományos műveltséget».

Pesten újabb könyvkereskedést 1768-ban Weingand János Mihály alapított,
1769-ben pedig Köpf György. E két cég a kiadványaikon használt
impresszum szerint, úgy látszik, egyesült, mert azokon «Weingand és
Köpf» cég szerepel. Azonban az sincs kizárva, hogy könyvkereskedése
mindegyiknek külön volt s csak mint könyvkiadók állottak társas
viszonyban. De a század vége felé Weingand János Mihály már csak egyedül
szerepelt mint könyvkiadó. Működésükre vonatkozólag igen kevés adat áll
rendelkezésünkre. Köpf Györgyről csak annyit tudunk, hogy Budán, Pesten
és Kassán volt üzlete és hogy «előfizetést bé-vevő» volt több magyar író
művére. 1769-ben a városi közigazgatásban mint centura viratus vett
részt és 1777-ben külső tanácsosa (exterior senatus) lett Pest
városának. Weingand János Mihályról meg annyit, hogy ő volt az első, ki
Pesten a külföldi könyvek nagy készletével rendelkezett; továbbá hogy
Kazinczy Ferenc könyvkereskedője volt és 1792-ben a cenzurával gyűlt meg
a baja. Ugyanis Verseghy Ferenc magyarra fordította Millot francia
apátnak «A világ közönséges története» című művét s annak I. kötetét
cenzurai engedéllyel 1790-ben 500 példányban kinyomatta és azután átadta
Weingand János Mihálynak bizományi kezelésbe, ki a mű II. kötetét a reá
következő évben már saját költségén adta ki és 1000 példányban nyomatta.
Alig hogy a II. kötet megjelent, Verseghy Ferenc két rosszakarója titkos
feljelentésben magas helyen bevádolta őt, mint oly veszedelmes tételeket
tartalmazó könyv közrebocsájtóját, mely a keresztény vallás legszentebb
dogmáiba ütközik s a legelvetemültebb francia írók libertinisztikus
tanaival van tele. Ennek következménye természetesen az lett, hogy az
összes raktáron levő példányok lefoglalását rendelték el, amiből
Weingand János Mihálynak nagy kára volt. Nem is volt sürgősebb teendője,
mint a helytartó tanácshoz folyamodni, hogy azt a kárt, mely reá a
lefoglalásból háramlott, teljesen térítsék meg. Az I. kötetből 240-et, a
II. kötetből pedig 800-at foglaltak le, a kár tehát elég nagy volt.
Kártérítési folyamodványára azonban azt a választ kapta, hogy
szabadságában áll kárát Verseghy Ferencen behajtani. Hogy azután ezt
polgári per útján megpróbálta-e, nem tudjuk. Ez az eset mindenesetre
eklatáns példája azoknak a durva támadásoknak, melyeket akkoriban a
szellemi szabadság ellen állandóan intéztek.

A cenzuráról lévén szó, nem lesz érdektelen, ha röviden ismertetjük
azokat a rendeleteket, melyek a XVIII. század második felében a
könyvkereskedelem rendszabályozására adattak ki.

Két rendeletet ismerünk (az egyik 1770-ben, a másik 1771-ben kelt),
melyek a zsidóknak a keresztyén könyvekkel való kereskedést – az illető
könyvek elkobzásának terhe alatt – tiltották meg.

A kalendáriumokra vonatkozólag pedig négy rendeletet ismerünk. Az egyik
szerint a bekebelezett könyvkereskedők és könyvnyomtatók
informáltassanak, hogy minő feltételek mellett kaphatnak privilégiumot
kalendáriumok nyomtatására; a másik megvédelmezte a magyar
könyvkereskedőknek kalendáriumi privilégiumát s így a külföldi
kalendáriumok árúsítását csak az alatt a feltétel alatt engedte meg, ha
azokból a naptári részt kiszakítják. A harmadik és negyedik rendelet
pedig a kalendáriumok nyomtatására és árusítására nézve általános
szabályokat tartalmazott.

Azonban volt egy üdvös rendelet is, mely 1772 augusztus havában «Ordo
pro bibliopolis in Hungaria stabiliter manentibus» címen latin nyelven
tétetett közé. Ebben a rendeletben ugyanis a Magyarország területén
tartózkodó könyvkereskedők kvalifikációja és jogviszonyaik állapíttattak
meg. Érdekes tartalmánál fogva Békesi Emil magyar fordításában egész
terjedelmében ideiktatjuk:

1-ször. Mindenki, aki magát a könyvkereskedésre szánja, azt előbb
kellőképen tanulja meg; azért köteleztetik valamely szabadalmazott
könyvkereskedőnél hat évet mint tanuló tölteni.

Azon esetben pedig, ha a tanuló a járandó szabad koszt és szálláson
kívül felső- és fehér ruhát is kapna, a tanulóidő hét évre terjesztetik
ki.

2-szor. A tanulóidő alatt, avattassék be a tanuló a könyvkereskedés
szükséges ismeretébe és a német és latin nyelven kívül még egy idegen
nyelvet tanuljon meg.

3-szor. Ha valamely tanuló főnökétől megszökik, azt felfogadni és
kitanítani az örökös tartományok egy másik könyvkereskedőjének nem
szabad, hanem a tanuló első főnökéhez vitessék vissza; ha pedig rossz
bánás következtében szöknék el a tanuló főnökétől, vagy ez őt rossz
viselete miatt távolítaná el: az ügy a helyi könyvkereskedői hatóság
által vizsgáltassék meg és intéztessék el, de a tanulót előbb más főnök
fel ne fogadja.

4-szer. A könyvkereskedősegédek üzletbe lépésükkor rendes szerződést
kössenek, melynek lejárta előtt sem a segéd főnökét el nem hagyhatja,
sem a főnök segédjét el nem küldheti.

De ha akár az egyik, akár a másik résznek elegendő oka volna a
szerződést megmásítani, vagy a kikötött határidőt megrövidíteni, a
felmondás egy fél évvel előbb történjék. A segédeket pedig főnökeiktől
elcsalni szigorúan és az esethez képest kiszabandó büntetés alatt tilos.

5-ször. Senki sem nyerhet könyvkereskedésre jogot, aki azt előbb annak
rendje szerint kellőleg meg nem tanulta s legalább négy évet ily
kereskedésben nem szolgált, s egyszersmind a különböző tudományszakokban
a szerzők és iratok közül elegendő ismerettel nem bír. Azért, aki ilyen
kereskedést akar nyitni, valamely cs. kir. egyetemen megvizsgálandó és
képességéről bizonyítványt kell felmutatnia. Azonkívül ki
könyvkereskedést akar kezdeni, elegendő pénzalapot mutasson ki, és
pedig: Pozsony szab. kir. városában legalább 500 forintot, míg más
helyeken, ahol valamely könyvkereskedő meg telepedni és kereskedni akar,
a legfelsőbb cs. kir. határozat kinyerése után, a helytartótanács szabja
meg az alap összegét, melynek felét maga a tulajdonos, másik felét pedig
elegendő jótállás kell, hogy biztosítsa.

6-szor. A könyvkereskedés sehol se szoríttassék a könyvkereskedők
bizonyos számára, de szükség nélkül ne is sokasíttassék, ha azonban
valaki újat akar kezdeni, arra a helytartótanács engedélye lesz
kikérendő. Valamint a jogosított könyvkereskedőknek és özvegyeiknek is
szabadságukban áll a már megkezdett üzletet akár személyesen folytatni,
akár fiukra, – ha ez a felsorolt kellékekkel bír – vagy a felsőbbség
engedélyével segédjükre átruházni, kivéve azon esetet, ha a kereskedés
különös szabadalom gyanánt csak egy személy részére engedélyeztetett
volna.

7-szer. A könyvkereskedőknek szabadságában áll bárminő könyvekkel
(kivéve a tiltottakat) kereskedni: következőleg akár kötött, akár
kötetlen, új vagy régi könyvekkel, ércbe metszett képekkel,
földabroszokkal, nemkülönben nyomtathatnak és vehetnek könyveket
másoktól. A közönség nagyobb kényelme végett azonban nemcsak a
könyvkereskedőknek, hanem másoknak is megengedtetik némi kereskedés
régi, bekötött könyvekkel, miért is ilyenek elárúsítása a nyilvános
kereskedéseknek bizonyos száma határoztatik meg, nemcsak Pozsony szab.
kir. városában, hanem más városokban is, azonkívül az ilyen
kereskedőknek új könyveket árulni, vagy ilyeneket kiadni, elkobzás terhe
alatt tiltatik.

8-szor. Hasonlóképen tiltatik az erre nem jogosítottnak a városokban,
mezővárosokban és falukon könyvkereskedést űzni, a könyvnyomtatók és
könyvkötők is tartózkodjanak minden ilynemű kereskedéstől, kivéve amire
eddig is jogosítottak voltak, úgy mások is, és pedig annyival is inkább,
miután ellenkező esetben az illetéktelen eladásra szánt készlet, ha
megtaláltatik, el fog koboztatni, a jogosított könyvkereskedőknek,
kérésükre, karhatalom adatni, a feladónak egyharmad kiszolgáltatni fog,
az ismételten rajtakapott törvényszegők pedig ezenfelül még érzékenyen
meg fognak büntettetni.

9-szer. Az idegen könyvkereskedők, miután az örökös tartományok évenként
előforduló vásárait meglátogatták, annak elmultával, az elkobzás
büntetése alatt többé ne áruljanak, hanem a megmaradt könyveket vagy más
városokba, vagy a kültartományokba szállítsák, vagy a nyilvános vásári
raktárakba, akár pedig egyes boltokba is, a helybeli könyvkereskedők
által lezáratva tegyék el a legközelebbi vásárig.

10-szer. Joguk van a könyvkereskedőknek a kereskedésükbe veendő könyvek
részére nyomtatási engedélyt kérni, s ha az engedély megadatott, az
örökös tartományok egy könyvkereskedőjének sem engedtetik meg a
szabadalom tartama alatt az ilyen könyvet akár toldásokkal, akár anélkül
kinyomatni, vagy annak itthon vagy kint nyomatott példányait árulni és
pedig elkobzás vagy más a szabadalomban megjelölt büntetés alatt.

11-szer. A könyvkereskedők személyes és vagyoni ügyei szokott
bíróságuknak, – könyvkereskedési ügyei pedig a helytartótanácsnak
rendelkezése alá tartoznak.

12-szer. Az árveréseknél jogában áll az illetékes joghatóságnak esküdt
becslőket választani a könyvkereskedők közül s ezek által hajtatni végre
a becslést és nyilvános elárusítást, úgy azonban, hogy hivataluk
elvesztése mellett tilalmas az általuk végrehajtott elárusításnál maguk
vagy mások számára vásárolni.

13-szor. Szabadságában áll tehát a könyvkereskedőknek saját könyveikre
árverést tartani, de ugyanazok az ily elárusításnál semmi elsőbbségi
joggal sem bírnak, még akkor sem, ha az özvegy, vagy aki a kereskedést
átveszi, a készletnek csak egy részét akarná ily módon eladni.

14-szer. A nagyobb helyeken, hol több könyvkereskedő van, ezek közül
két, évenként változó előljáró rendeltessék ki, a kisebb helyeken pedig,
ahol háromnál többen nem volnának, közülük az egyik tétessék ugyanolyan
időtartamra, felváltva, előljáróvá. S ez nemcsak a kisebb bajokat és
hiányokat intézze el, de ezen rendelet megtartására is ügyeljen, s
bármely felmerülő áthágást azonnal jelentsen a felsőbbségnek.

Valóban nem ártana, ha ezen rendelet egyik-másik pontja még ma is
érvényben volna. Mint például a kvalifikációra vonatkozó pontok. Egészen
másképen festene a magyar könyvkereskedelem, ha a mai könyvkereskedők
(persze tisztelet a kivételnek) az azokban körülírt képzettséggel
bírnának.

Mint tudjuk, a Martinovics-féle összeesküvésnek volt egy könyvnyomtató
tagja is: Landerer Mihály. Ennek következtében, az összeesküvés
felfedezése után, 1795 február 25-én I. Ferenc általános könyvrendeletet
bocsátott ki, melynek 2-ik szakasza így szól:

Amely könyvkereskedő egy tiltott vagy «erga schedam» engedélyezett
könyvet, röpiratot, vagy nyomtatványt, különösen engedély nélkül, –
melyet csupán a generális direktorium s a tartományokban az illető
kormányszék van jogosítva adni, – elárusít, első esetben példányonként
50 forinttal, második esetben az említett pénzbírságon kívül iparjoga
elvesztésével büntettetik.

Ezen könyvrendeletből ezenkívül még a következő szakaszok érdemelnek
különös figyelmet:

15. szakasz. Ha valamely könyvkereskedő nyilvános elárusításra szánt
könyvek katalógusát vagy kisebb jegyzékét terjeszti be a revizori
hivatalhoz s a jegyzékben tiltott könyvek találtatnak, ez utóbbiakat
kötelesek a revizori hivatalnak haladéktalanul átadni s mindaddig
otthagyni, míg vagy vevőre nem találnak, ki különös engedéllyel bír a
tiltott mű megvételére vagy a rendes elővigyázati szabályok
megtartásával az illető művet külföldre nem küldhetik. Az olyan művek
azonban, melyek nagy mértékben vallás-, erkölcs- és államellenes
tartalmúak, úgyszintén a becsületben gázoló, gonosz indulatú gúnyiratok,
a revizori hivatal által azonnal megsemmisítendők.

16. szakasz. Ha valamely könyvkereskedő, vagy magánember, tiltott vagy
«erga schedam» korlátozott nyomtatványért folyamodik s vagy álnevet
használ folyamodványában vagy a kieszközölt engedély után a
folyamodványban nem említett könyvet jegyez be az engedély-okmányba, 50
forinttal büntetendő. Ugyanezen büntetés éri azt a könyvkereskedőt, vagy
magánembert, ki ugyanazon könyvért ugyanazon név alatt többször
folyamodik, hogy ezáltal a cenzurával megbízott embereket gonoszul
félrevezesse. Aki a kiszabott pénzbüntetést nem lenne képes megfizetni,
minden forintért egy napi fogsággal büntetendő.

Ezekből a rendeletekből azt láthatjuk, hogy az akkori könyvkereskedők
működési köre meglehetős korlátok közé volt szorítva s bizony igen
kellett vigyázniok, hogy valamely rendeletbe ütköző kihágást el ne
kövessenek. A mai könyvkereskedők közül – azt hisszük – vajmi kevés
tudja, hogy elődeinek milyen nehéz helyzete volt!

Tovább kisérvén a magyar könyvkereskedelem kifejlődését, azt látjuk,
hogy a rendszeresebb könyvkereskedők különösen Pozsonyban, Temesvárott,
Nagyszebenben, Kassán, Brassóban, Sopronban, Maros-Vásárhelyen,
Szepesszombatban és Zágrábban tüntek fel.

Ilyenek voltak Pozsonyban, az akkori fő- és koronázó városban Kochberger
János Mihály (1747–1745 táján), Löwe Antal (1775 táján), a Doll
könyvkereskedőcsalád (1776–1789 között), Benedikt Mihály, majd utódai
(1779–1787 között), Karabinszky János Mátyás (1793 óta), Mahler Fridrik
Ulrik (1785–1806), Schauff Nepom. János (1786–1800), kinek előbb
műkereskedése, későbben pedig könyvkiadó-üzlete volt és Thiel Xav.
Ferenc budai könyvkiadó fiókja. Ezekről a cégekről közelebbi adataink
nincsenek.

Számottevő könyvkiadó és könyvkereskedő volt azonban Pozsonyban Landerer
János Mihály, ki 1750-ben megvette a Royer-féle nyomdát a kiadványokkal
együtt. Igy mindjárt kezdetben igen tekintélyes kiadványokhoz jutott. Az
1750 március 2-án felvett leltár szerint a könyvkészlet ez volt: 1570
példány magyar Evangyéliom, 300 «Lenkötelecske», 900 magyar Katekizmus,
572 «Arca Domini», 1114 «cseh Evangyéliom», 1757 «Seelenwecker», 1058
«Rajska Ruze», 250 «Octava Seraphica», 458 «Morgenstern», 1150 német
Katekizmus, 194 «Quotidiana pietatis exercitia», 184 «Ethica Symbolica»,
550 «Perlitska», 735 «Cathechesis minor», 1176 «Rhenii Donatus», 620
német principia, 500 szláv principia, 202 «Grammatica slavonica». Ilyen
arányban fejlesztette a könyvkiadó-üzletet tovább. Számos kiadványai
közül megemlítendő a «Pressburger Zeitung», melyet 1754-ben alapított és
a híres Windisch szerkesztésében jelent meg. E lapot utódai is
folytatták egészen 1812-ig, midőn I. Ferenc, hogy a francia háború által
szánandó állapotba jutott városi pénztárt némileg felsegítse, a lap
kiadási jogát Pozsony város hatóságára ruházta. Későbben Landerer János
Mihály birtokába jutott a pesti Landerer-féle nyomdának is, 1773-ban
pedig megvette a kassai jezsuita-nyomdát, hol kiadványainak terjesztése
végett könyvkereskedést is alapított s ezzel Kassán megvetette a
rendszeresebb könyvkereskedelem alapját.

Landerer János Mihály 1795-ben bekövetkezett halálával a kassai üzletet
a család egyik tagja, Landerer Ferenc vette át és vezette 1822-ig. Mint
könyvkiadó is fejtett ki némi tevékenységet. Kiadványainak legnagyobb
része azonban a népies, jórészt a ponyvairodalom irányát követte s
ezekkel látta el a felvidék könyvkötőit. 1813-ban kölcsönkönyvtárt is
rendezett be.

Temesvárott 1771-ben Heimerl Mátyás könyvnyomtató alapított
könyvkereskedést. Még ez évben indított «Intelligenz-Blatt» címen egy
hetilapot, évenként pedig kalendáriumot adott ki. Üzletét halála után,
1784-ben, veje Slovatzeck József Antal temesvári vegyeskereskedő
örökölte, ki az üzlet átvételekor a városi hatóságtól a könyvkötői
iparjogot is megszerezte. Azonkívül bizományosa volt Trattner János
Tamásnak, a híres bécsi könyvnyomtatónak és könyvkereskedőnek. Üzletét
1790 táján eladta Jónás Jakab József temesvári könyvnyomtatónak.

Mint igaz magyar könyvkereskedőről és könyvkiadóról kell megemlékeznünk
id. Hochmeiszter Márton nagyszebeni könyvnyomtatóról, kinek Mária
Terézia – 1777 október 15-ről kelt legkegyelmesebben adományozott
szabadalma szerint – megengedte, hogy Nagyszeben városában nyilvános
könyvkereskedést nyithasson s abban mindennemű közhasznú könyveket
szabadon és háborítlanul árulhasson. 1780-ban pedig legmagasabb helyről
«privilegium privatum»-ot nyert egy nagyszabású mű érdekében. E
szabadalmával azután 10 évre kiváltságos kiadója lett Bethlen Farkas
«Erdélyország története» című latin nyelvű művének. A szabadalom-levél
egyszersmind elrendelte, hogy e mű minden újabb kiadása előbb a
könyvvizsgáló hatóságnak terjesztendő be és egy-egy példány a kolozsvári
egyetemi könyvtárnak küldendő; esetleges utánnyomatók pedig 5 márka
nehéz súlyú arany pénzbírsággal büntettessenek. A műből azonban újabb
kiadás megjelenése sohasem vált szükségessé, annál kevésbé kellett a
kiadónak utánnyomástól tartani. E becses hazafias vállalatot id.
Hochmeiszter Márton még 1772-ben kezdte meg és fia tetemes anyagi
áldozatokkal 1792-ben végezte be.

Hazafias és közhasznú működésének id. Hochmeiszter Márton még nagyobb
mértékben adta jelét, mikor 1784-ben megindította az első erdélyi német
ujságot, a «Siebenbürger Zeitung»-ot, mely hetenként kétszer jelent meg
és előfizetési ára évi 3 tallér volt. E lap első évfolyamait Erdély
legkiválóbb tudósai szerkesztették és hogy magas színvonalon állott,
amellett szól az, hogy még külföldön is az olvasottabb lapok közé
számíttatott.

Id. Hochmeiszter Márton üzletét még II. József is kitüntette magas
látogatásával. Erről naplójában ezeket olvassuk: «1786. évi július hó
16-ik napján ¾7-kor ő felsége II. József császár könyvesboltom, nyomdám,
valamint egész házamat legmagasabb látogatásával szerencséltetni
kegyeskedett.» Id. Hochmeiszter Márton e látogatást emléktáblával
örökítette meg.

1789-ben bekövetkezett halálával, kiterjedt üzletének vezetése 22 éves
fiára, ifj. Hochmeiszter Mártonra maradt. S hogy fiatalsága dacára
értett az üzlet vezetéséhez, az kétséget nem szenved. Ugyanis még atyja
életében II. József különös parancsára a bel- és külföldön körutat tett,
hogy magát tökéletesen kiképezze minden, egy nyomda és könyvkereskedés
vezetéséhez szükséges ismeretekben.

Ifj. Hochmeiszter Márton mindenben édes atyja nyomdokain haladt.
Könyvkiadói tevékenységének szép jelét adta mindjárt önállósága elején,
midőn kiadta Erdély első tudományos folyóiratát, a «Siebenbürger
Quartalschrift»-et, melyet még édes atyja tervezett. Ezen évnegyedes
szemle körül Erdély legkiválóbb írói csoportosultak. Az első füzetben a
szerkesztők őszinte elismeréssel emlékeznek meg áldozatkész kiadójuk ama
érdemeiről, melyeket e folyóirat kiadásával szerzett magának Erdély
irodalma körül.

Még nagyobb érdeme azonban ifj. Hochmeiszter Mártonnak, hogy Erdélyben ő
alapította az első magyar lapot, az «Erdélyi-Magyar Hir-Vivő»-t, melynek
első száma 1790 április 1-én jelent meg. Előfizetési ára egész évre 5
forint volt. E lapot, mikor Kolozsvárott is alapított üzletet, oda vitte
át s ott később «Hiradó» címen adta ki tovább. Kolozsvárott azért
alapított üzletet, mivel az országos kormányzat összes hivatalait oda
helyezték át. Erre vonatkozólag naplójában a következőket olvassuk:
«1790-ben Kolozsvárott a dikaszteriális munkák olcsóbb szállíthatása
tekintetéből nyomdát és az irodalom terjesztése céljából
könyvkereskedést rendeztem be, mely utóbbit a magyar irodalom sok
közhasznú eredeti és fordított műveivel gyarapítottam.»

Hazafias érzelmeit igen híven tükrözi vissza az az «Ajánlás» melyet
1790-ben kibocsátott könyvjegyzéke elé írt: «Mentől nagyobb fájdalommal
kellett eddig tapasztalni, hogy annak a nemzetnek, amelynek dicsőségéről
kisebb vagyok én, hogy sem szólhassak, fiai közül oly kevesen
találkoztak azelőtt, akik anyjokhoz tartozó tiszteletekről megemlékeztek
volna, hogy annak nyelvét gyarapítani és az erre szolgáló könyveket
szaporítani kivánták volna: annál nagyobb örömére és vigasztalására
szolgálhat kinek-kinek valaki csak a nemes magyar nemzethez érdeme
szerint való tisztelettel viseltetik, hogy már ma ezen nemzetnek fiai is
felébredvén ebbeli kötelességeket bővebben teszik és ebbeni
szorgalmatosságokat már is annyira léptették, hogy kevés neme légyen a
tudománynak, amelyről könyvek ezen nyelven is ne találtassanak. – Én is
azért ezen nemes hazának fia lévén, vétkezném, ha ezen örömben részt nem
vennék és kötelességemet tehetségemhez képest nem tenném. Több pedig
tőlem ki nem telhetvén, udvarlok nemes magyar hazámfiainak következendő
könyvek lajstromával, ki kérvén egyszersmind méltóztassanak velem más
könyvek iránt is, amelyek eddig könyvtáramban nem találtatnának
parancsolni. Akármely alkalmatosságon is örömmel fogok kapni, amelyben
csak megbizonyíthatom, mely nagy tisztelettel és készséggel legyek
Kedves Magyar Hazámnak. Szebenben Boldogasszony havának 21-ik napján
1790 alázatos szolgája Hochmeiszter Márton különös királyi szabadsággal
való könyvárus.» A jegyzék címe és ajánlása 4 lapra terjed. Ezután
következik 9 számozatlan lapon 239 magyar könyv címe betürendben.

De lássuk már most ifj. Hochmeiszter Márton magyar nyelvű kiadványait,
működésének első idejéből. 1793-ban megjelent: Benkő F. «Parnasszusi
időtöltés» és Szeelmann K. «Gyermekek barátja» című műve. 1794 és
1795-ben: «Erdélyi játékós gyüjtemény» és Gyarmathy «Magyar nyelvtana».
1796-ban: Eder J. «Erdélyország esmertetésének zsengéje» és «A magyar
nyelv-mivelő társaság munkáinak első darabja». 1797-ben: «Az egészség
katekizmusa» Fauszt német munkájából fordítva. Ezek a magyar művek
különösen gróf Bánffy György, Erdély kormányzójának buzdítására jöttek
létre, ki 1793-ban a magyar nyelvművelő társaságot is létrehozta.

Ime, így kezdte meg ifj. Hochmeiszter Márton könyvkiadói működését a
magyar irodalom javára és igy folytatta továbbra is. Szűk terünkre való
tekintettel azonban sajnálattal le kell mondanunk arról, hogy összes
kiadványait részletesebben ismertessük. De már az elmondottakból is
meggyőződhettünk, hogy mint született szász, mégis magyar volt.

Örökre emlékezetessé tette azonban nevét azzal a nemes cselekedettel,
mely minden akkori alapítványt felülmúl. Ugyanis naplója szerint, 1809
február 15-én Kolozsvárott fennállott egész, 26,000 forintra becsült
üzletét a kir. liceumnak ajándékozta, kárpótlásul a váczi nemes
Thereziánumban való neveltetéseért. Azonkívül Nagyszebenben tett
kisebb-nagyobb alapítványokat. Nagyszebenben különben nagymérvű üzleti
elfoglaltsága mellett még a közügyekkel is foglalkozott.

Ifj. Hochmeiszter Márton 1837-ben, 60 éves korában halt meg s bátran
mondhatjuk, hogy vele e kor legnagyobb és legtevékenyebb magyar
könyvkiadója szállott sírba.

Nagyszebenben ifj. Hochmeiszter Márton idejében még egy könyvkereskedés
állott fenn: Barth, Gromen és Gänszelmaier társas cége (1790–1792).

Az ezen korbeli könyvkereskedők között kétségkívül legkedvezőbb helyzete
Ellinger János Józsefnek volt, ki 1787-ben Kassán alapított
könyvkereskedést és nyomdát. Épen akkor indult ki Kassáról amaz örökké
emlékezetes, felfrissült szellemi mozgalom, mely majdnem 80 éves
tespedés után a magyar nyelvet és irodalmat felébresztette
tetszhalottaiból s azt egyszerre új életre, mondhatni virágzásra emelte.
Három fenkölt lelkű magyar ember megteremtette irodalmunk új irányát és
ez az új irány volt egyszersmind alapja későbbi szellemi életünk egész
jövőjének. Baróti Szabó Dávid, Kazinczy Ferenc és Bacsányi János volt az
a három dicső férfiú, kiknek áldott nevét a hazai szellemi élet
története aranybetűkkel írt lapjaira.

Ők ugyanis tapasztalták a sok évek folytán beállott hanyatlást s a
magyar nyelvnek a latin elemmel való egybeforradását, valamint ezen ósdi
klasszikus nyelv minden téren lábra kapott kultiválását, tehát hazafiúi
kötelességüknek ismerték, hogy fejlődő magyar nyelvünket ismét jogába
helyezzék vissza. E célból megalakították az úgynevezett «Kassai Magyar
Társaság»-ot, az elsőt hazánkban s annak közlönyéül «Magyar Múzeum»
címen évnegyedes folyóiratot indítottak meg. Az I. évfolyam 1788-ban
ugyan Pesten jelent meg, de a II. évfolyamot 1792-ben már Kassán
Ellinger János Józsefnél nyomatták. Időközben Bacsányi János és Kazinczy
Ferenc között némi személyes, de inkább irodalmi nézeteltérések támadtak
s így utóbbi az I. évfolyam befejeztével kilépett a társaságból, mire a
II. évfolyam az előbbi egyedüli szerkesztésében és kiadásában jelent
meg. A III. évfolyamra is hirdetett Bacsányi János előfizetést, de
közben a vállalat hirtelen elakadt, mert egy forradalmi költeménye miatt
bevádoltatván, Kassáról távozni kényszerült.

Az irodalmi «triász» elejétől fogva kijelentette, hogy vállalatát csak
hazafiságból és semmiképen sem anyagi haszon kedvéért indította meg. A
«Magyar Múzeum» tehát előrelátásuk szerint nem is kecsegtetett anyagi
haszonnal, mert előfizetőinek száma egész létezése alatt a 327-nél
magasabbra nem emelkedett, mi az ilyen vállalatoknál még az akkori
mostoha viszonyok között sem ütötte meg az alapúl szolgáló üzleti
kalkulus mértékét. S így igazán különös, sőt nagyon sajnálatos, hogy
épen Kassa városa, melynek nevéhez örökké hozzáfűződik az új magyar
nyelv és irodalom születésének emléke, s mely emiatt húzamosabb időre
szinte központjává lett az egész két magyar haza szellemi életének,
mégis a legkevésbé támogatta ezen irodalmi vállalatot.

A «Magyar Múzeum» megszüntével Kazinczy Ferenc állott élére a magyar
nyelv és irodalom további fejlesztésének. Már közben megindított egy új
folyóiratot «Orfeusz» címen, mely ugyancsak Kassán jelent meg 1790-ben s
2 évfolyamot élt. Úgy a «Magyar Múzeum», mint az «Orfeusz» egy és
ugyanazon irányban kivántak segíteni a magyar irodalom elhanyagoltságán,
mely nemes célt a külföldiével egy színvonalon álló magyar időszaki
sajtónak megteremtésével igyekeztek elérni.

Jóllehet az «Orfeusz» is csak a «Magyar Múzeum» sajnos sorsára jutott;
de a magyar nyelv és irodalom iránti közöny csakhamar megszünt és a
közönség át-átérezni kezdte legszentebb javainak melegítő tüzét. Az sem
volt hasznára a «Kassai Magyar Társaság»-nak, hogy idővel végképen
feloszlott. Tagjait a sors ide-oda széthányta, csak egyedül Kazinczy
Ferencnek volt fenntartva a Kassán való továbbmaradás, hivatalos
állásánál fogva.

Kissé hosszasan foglalkoztunk a «Kassai Magyar Társaság» ügyével, de ez
szükséges volt, mert a nyelvújítás eme első mozgalma fontos momentum a
magyar könyvkereskedelem történetében.

Visszatérve Ellinger János Józsefhez, róla főleg mint könyvkiadóról
emlékezhetünk meg. Kiadványai mennyiségileg így állottak: 98 magyar, 18
német és 51 latin nyelvű. Ezek közül megemlítendő: Milton «Elveszett
paradicsom»-a Bessenyei Sándor fordításában (1796), Baróti Szabó Dávid
«Kisded szótár, mely a ritkább magyar szókat tartalmazza» (2. bővített
kiadás 1792) és «Költeményes munkáji» (3. kiadás három kötetben 1789)
című művei és Kazinczy Ferenc «Bács megyeije» (1790) és egy német
alkalmi beszéde, melyet tanfelügyelői hivatalába iktatása alkalmával
tartott.

Ellinger János József azon könyvkiadókhoz tartozott, kik a haladó kor
igényeihez alkalmazkodni tudtak. Kiadványai – bár nem számosak – de
mégis elegendők voltak arra, hogy azokkal az akkori időben élénk
kereskedelmet űzzön. Könyvkereskedésében különben más könyvkiadók
különféle kiadványait is árusította. 1820 táján üzleteit fia, Ellinger
István vette át.

A XVIII. század végén Maros-Vásárhelyen is volt már könyvkereskedő,
amint azt a következő fennmaradt körlevél mutatja: «M.-Vásárhelyen a
méltóságos született gróf nagyercsei Toldalagi László úr ő nagysága
házainál levő tipográfiában találtatnak ezek az eladó könyvek feles
exemplárokban, melyet a könyvszeretőknek kiszabott árával együtt, kiván
tudtukra adni nagyajtai Huszár Antal 1793-ban. Az eladandó könyvek ezek:
A magyar játékszin, első esztendő, első kötet, ára 51 kr., a 2., 3., 4.
kötetnek ára is 51–51 kr. – A Szinopéi Diogénes dialogusai Vieland
irásaiból, réztáblájával együtt ára 1 rf. – Herdernek és Leszingnek
mesélései, ára 1 rf. – Budai Basa, ára 15 kr. – Ujmodi gonosztevő, ára
20 kr. – Az igazgatások formáiról Fridrik munkáiból fordítás, ára 5 kr.
– A lebilincsezett Prometheusz Eschiluszból, ára 15 kr. – Kazinczi
Ferenc külföldi jádzó szinye. Első kötet Hamlet, Misz Sara Samson, ára 1
rf. – Keresztyén érzékenységei. Vielandból fordította Váli András, ára
31 kr. – A szerelem gyermeke, ára 24 kr. – Társalkodás regulái, öszve
szedte Szroy Sámuel, ára 3 kr. – Julia levelei Ovidiuszhoz ára 1 rf. –
Magyar Penelope, ára 12 kr. – Arany perecek, ára 20 kr.»

Ezek a könyvek képezték tehát Huszár Antal könyvkészletét s ezekkel
látta el a marosvásárhelyi közönséget, melyben nagy segítségére volt
Aranka György, az erdélyi irodalmi mozgalmak vezetője.

Rendszeresebb könyvkereskedők voltak még a XVIII. század végén:
Brassóban Reich testvérek (János és András) 1789-ben, kiknek
kölcsönkönyvtáruk is volt. 1793-ban Reich János kilépett a cégből és az
üzlet Reich András cégen folytattatott; ugyanott Wagner János András, ki
mesterségére nézve ugyan «Tuchmacher» volt, de azért könyveket is
kiadott és eladott. Sopronban 1794 táján Pfuntner Mátyásnak volt
könyvkereskedése és kölcsönkönyvtára. Szepesszombatban Liedemann
Jánosnak (1795–1800 között) vegyeskereskedése mellett jól berendezett
könyvkereskedése és 2–3 jelentékenyebb kiadványa is volt. Zágrábban 1795
táján két könyvkereskedés létezett: a Mühler örököseié, melyet későbben
Szuppán Ferenc vett át és a «Püspöki könyvkereskedés».

Most azonban térjünk át Buda és Pest, e két testvérváros
könyvkereskedelmére.

A kronológikus sorrendet követve, Kiss Istvánnal kell kezdenünk, ki
pályáját 1785-ben mint könyvkötő kezdte meg Óbudán. A bécsi «Magyar
Músa» 1789. évi 7. számában azonban már mint olyanról emlékszik meg
róla, ki nagyobb könyvraktárt tartott. Ugyancsak akkor már Kazinczy
Ferenc is érintkezett Kiss Istvánnal, mint ezt Horváth Ádámnak egyik
leveléből tudjuk, melyet 1789 május 13-án Szántódról intézett Kazinczy
Ferenchez. Többek között ezeket írja: «…Bárcsak mikor Kiss István budai
kompaktorral beszéltél, biztad volna rá, hogy küldjön egy néhány
«Hunniást és Holmit» azon helyekre, ahová minapi leveledre küldetni
kivántál…»

Kiss István szorgalmas és értelmes ember volt, miért is kartársai és
üzletfelei illő elismerésben részesítették. Üzletének híre mindinkább
növekedett, összeköttetései egyre jobban kiterjedtek, úgy hogy 1799-ben
már Pesten alapított rendes könyvkereskedést. Ez időtől fogva azután
kiadványaira e sorokat írta: «Pesthenn, találtatik Kiss István úr
Nemzeti Könyváros Boltjában». Kiss István méltán vallhatta magát
«nemzeti könyvárus»-nak, mert a külfölddel nem kereste az
összeköttetéseket, német könyvet alig tartott és 21 oly kizárólagos
magyar kiadvánnyal gazdagította a magyar irodalmat, melyek között nem
egy jeles mű dicsérőleg hirdeti kiadója nevét.

Kiss János 1827-ben bekövetkezett halálával a cég «N. Kiss István
özvegye és József fiá»-ra változott, mely így 1820-ig állott fenn s a
boldogult nemzeties szellemében folytattatott. 1821-től azonban már Kiss
József egyedül volt a tulajdonos.

Benedikt Mihály és társainak is volt Budán 1782-től kezdve
könyvkereskedése. A társak egyike valószinűleg Diepold Floridusz volt,
ki nemsokára reá 1783-tól 1785-ig ugyancsak Budán «Diepold Floridusz és
társai» cégen működött. 1786-ban pedig Lindauer Jánossal társult és a
céget «Diepold és Lindauer» név alatt folytatták. Ez a cég adta ki
1789-ben Klein János Sámuel «Nachrichten von den Lebensumständen und
Schriften Evang. Prediger in Ungarn» című 2 kötetes művét. Midőn azután
1790-ben Diepold Floridusz megvált társától, az üzlet Lindauer Jánosra
szállt, ki azt Pestre tette át és saját neve alatt folytatta 1793-ig.
Nevét több jeles magyar kiadvány közrebocsátásával is megörökítette.
Érdekes, hogy fényesen berendezett könyvkereskedésében könyveken,
térképeken és színezett terveken kívül, egyúttal jó, valódi tokaji
máslást is lehetett kapni nagy palackokban darabját 1 fr. 30 kr.-ért!

A legelőkelőbb könyvkereskedés e korban Strohmayer Ignác Antalé volt,
kinek 1788 táján alapított pesti főüzletén kívül Budán és Kassán
fióküzlete is volt. Személyéről csak annyit tudunk, hogy nemes ember
volt, mert ezt kiadványain mindig feltüntette. S hogy erdélyi születésű
volt, megmondja ő maga a kiadásában 1790-ben megjelent «Collectio
repræsentationum» I. részének «Præmonitum»-ában: «…engem ezen kollekció
kiadására nem ösztönzött sem a nyerészkedés, sem nemességem fitogtatása,
hanem csupán mint jó hazafihoz – tudniillik erdélyi születésűhöz illik…
stb.» Egyébként fel van róla jegyezve, hogy tekintélyes pesti polgár
létére, különösen a Lipótváros telepítése körül szerzett magának
érdemeket.

Előkelő összeköttetéseiről az akkori magyar írók és irodalompártolók
egymással folytatott levelezései tanuskodnak; különösen Kazinczy Ferenc
leveleiben találjuk sűrűn említve Strohmayer Ignác Antal nevét.
Kiadványai között pedig első helyen áll: «Abbildung der edlen
hungarischen Banderisten, wie sie im Jahre 1790… aufgezogen sind». E mű
4-rét alakban 4 levél szöveggel és 24 színezett egyenruha-jelmezt
ábrázoló rézmetszetű táblával jelent meg és a II. Lipót koronáztatásakor
kivonult sokféle magyar bandériumoknak festői s szebbnél-szebb jelmezeit
ábrázolja. Ezenkívül még 16 kiadványa ismeretes.

Korjellemző, de különösen az akkori alkalmazottak helyzetéről sok
világosságot felderítő azon «Hir-adás», melyet Strohmayer Ignác Antal a
Budán megjelent «Ungarische Staats- und Gelehrten Nachrichten» 1790. évi
augusztus 11-ről kelt 64-ik darabjának mellékletében közlött magyar
nyelven és mely szóról szóra így hangzik:

«Mindenek előtt tudva vagyon, hogy a köz-társaságnak elő-mozdítására,
nincsen egy-egy meg-kivántatóbb szükséges eszköz; mint a kereskedés s e
tekintetben minden igaz hazafinak is szoros kötelessége ezen jeles
ágazatját a haza boldogságának tehetsége szerint előmozdítani. Nem lehet
ebben akadály sem a nagy nemből való származás, se semmiféle rangja a
köz-társaságnak egymástól különböző tagjainak. Mert a mi egy tagnak
diszes és szükséges is cselekedni, nem lehet az a másiknak
becstelenségére.

E részben én is csekély értékemet a haza javára tellyes szívből
célozván, bátorkodom az nemes közönségnek alázatossan ajánlani; a midőn
szándékozok egy nemes ifjat keresni, a ki, minekutánna oskolabéli
tanulását elvégezte s a magyar, deák, tót, német nyelveken szóllani tud,
azomba a frantzia nyelv megtanulására is magát ajánlja, praktikans
nevezet alatt mellém jönne könyvárrosi hivatalom folytatására lévén
segedelmül, igérvén, hogy nemcsak szabad asztalt, de ingyen szállást
ahoz tartozó fütéssel, gyertyával fogok számára szolgáltatni, de azon
felyül a többi polgári inasok minden szükséges házi szolgálatot körülte
el fognak végezni, úgy hogy e szerint csak ruhájára lesz magának gondja.
Két esztendők után pedig már öltözetére s egyébb szükségeire is
esztendőnként 200 r. for. úgy igérek, hogy az alatt szorgalmatosságát s
hűségét tapasztalván, fizetését meg-megnagyobbítani kötelességemnek
fogom esmérni.

Ha el-gondolom, melly nemes kereskedésnek tartatik a könyv-árosság
Francia-, Anglia s Németországba, úgy látom, hogy annak javaslására
indító okokat előhozni a hazafiak előtt szükségtelen. Költ Pesten 9.
Augusztus. 1790. Strohmayer Ignátz Antal, könyvárros.»

E felhívásnak azonban aligha lett foganatja. A magyar ember, kivált
akinek kutyabőre is volt, húzódozott a kereskedéstől, s középkori
felfogással lealázónak tartotta azt.

Pesten újabb könyvkereskedést Stahel József és Kilián Ádám alapítottak
1789-ben. Az üzletalapítást a következő német szövegű körlevéllel
tudatták, mely magyar fordításban így hangzik: «Pest, 1789. évi
augusztus 1-én. T. c. Elegendő tőkével ellátva, az itteni piacon új
könyvkereskedést rendeztem be, mely üzletkönyveit és számláit bécsi
üzletemtől egészen függetlenül vezetni fogja. E vállalatomnál Kilián
Ádám úrral szövetkeztem, ki nemcsak boldogult édesatyámnak, Stahel Jakab
János würzburgi könyvkereskedőnek számos éven át tett legjobb
szolgálatokat, de bécsi üzletemben az én oldalomon is már húzamosabb
időn át sikeresen működik, amiért őt t. címednek mint jóravaló szolid
férfiút ajánlhatom. Közös vállalatunkhoz ennélfogva t. címed barátságos
jóindulatát kérjük. Sziveskedjék alábbi cégjegyzésünket tudomásul venni
és semmi másnak hitelt nem adni. Van szerencsénk mély tisztelettel
maradhatni stb., kik jegyezni fognak… Stahel József és Kilián Ádám».

E körlevél szerint Stahel Józsefnek Bécsben már volt könyvkereskedése s
hogy Pesten is nyitott könyvkereskedést, az az ez időben ujjáébredt
szellemi élettel hozható összefüggésbe. Egyébként az ezzel felidézett
irodalmi mozgalmak több külföldi könyvkereskedőt csábítottak
Magyarországba.

A Stahel és Kilián cég, mint könyvkiadócég is szerepelt. Azonban
mindössze csak 2 kiadványát ismerjük. Az egyik: Horváth Ignác István
«Commentatio practica in ordinem judiciarium» című művének II. kötete,
megjelent 1790-ben. Az I. kötet még 1788-ban jelent meg Bécsben Stahel
Józsefnél. A másik: «Szükségben segítő könyv stb. Németből fordította
Kömlei János». E mű szintén 1790-ben jelent meg és ára 30 pengő krajcár
volt, ami – tekintve terjedelmét (513 lap) – rendkívül olcsónak
mondható. E mű megjelenéséről a «Bécsi Magyar Kurir» 1790 március 15-iki
számában is szólott s ezzel kapcsolatban Stahel Józsefről a következőket
említette föl: «Itt Bécsben, egy nagytudományú, s Nemzetünkhöz (mellynek
nyelvét nagy előmenetellel tanulja is) különös indulattal viseltető
könyv-áros Stahel úr, olly megbecsülhetetlen könyvet fordíttat maga
költségén magyarra s adat ki képekkel, a mellynek hasznos voltát csak
onnan is lehet sajditani, hogy német nyelven lett kibocsáttatása után,
igen kevés idő alatt 80,000 nyomtatvány költ el. A könyvnek német homlok
irása ez: Noth und Hülfsbuch – magyarul illy titulussal fog megjelenni:
Szükségben segitő könyv. Együgyü embereknek vagyon irva, és igy annál
közönségesebb hasznú». Hogy Stahel József szorgalmasan tanulta a magyar
nyelvet, azon nem csodálkozunk. Hiszen az új nemzeti áramlat, mely épen
akkor volt a legerősebb, mindenkitől megkövetelte, hogy magyarul tudjon
beszélni. Aki tehát boldogulni akart itten, annak okvetlenül meg kellett
tanulnia a magyar nyelvet. Ha nem is hazafiságból, de érdekből. Stahel
József is csak adta a hazafit, mikor a «Segítőkönyv» előszavában ezeket
írta: «Kedves Haza!… jóllehet én, a mi az eredetemet illeti nem magyar
vagyok: kérlek mindazáltal egész bizodalommal és tartozó tisztelettel,
hogy engemet fogadott fiaidnak számok közzé bé venni, és anyai kebledben
ápolgatni méltóztassál; úgymint aki a magas könyves boltjából kitelhető
minden szolgálatommal erántad vonzó állhatatos buzgóságommal és örökös
hűségemmel magamat Neked feláldozni, s életemnek minden napjaiban a Tiéd
maradni kivánok. Stahel József, bécsi és pesti könyv-áros».

Stahel József, úgy látszik, hamarosan beleunt a hazafiusdiságba, mert
már 1794-ben megvált a pesti üzlettől és ismét Bécsbe vonult vissza. Így
azután Kilián Ádám volt a pesti üzlet egyedüli tulajdonosa, ki azonban
előrehaladott korára való tekintettel maga mellé vette öccsét, Kilián
Györgyöt és ennek következtében a cég a «Kilián Testvérek»-re változott.
A két testvér 14 évig működött együtt. 1809-ben Kilián Ádám elhunyván,
Kilián György egyedül lett a tulajdonos és saját neve alatt folytatta.
Hogy Kilián Ádám derék magyar könyvkereskedő volt, azt megtudjuk
Vitkovics Mihálynak 1809 junius 9-én Kazinczy Ferenchez intézett
leveléből, melyben Kilián Ádámra vonatkozólag ezt írja: «…Leveledet
Szögyényi úrnak átadtam… Kiliánnak is átadtam, tudniillik az ifjabbiknak
(Györgynek), aki igérte, írni fog hozzád. Az öregebbiket (t. i. Ádámot)
éppen azon nap, május 26-án, midőn leveledet vevém, szállásom mellett
vitték el a fekete széles kocsin az örök elnyugvásra. Szivfájlalva
néztem le koporsójára ezen embernek, ki hazánkban a jobb könyvek
árulásával annyi jót tett vala. Ha e mennydörgős idő el nem söprőzte
volna tőlem a múzsámat, végsőt zenegtem volna tiszteletére. Be sok
érdemes férfi, minden végső megtiszteltetés nélkül múl ki közülünk.
Ellenben sokat, kik egy szives könnyet sem érdemelnek, apotheosissal
szállítanak a földbe».

A «Kilián Testvérek» cég könyvkiadói tevékenységét 6 kiadvány hirdeti: 4
latin és 2 magyar. Utóbbiak Gyöngyösi Jánosnak magyar versei 2 kötetben.
Nagy érdemeket szerzett azonban a «Kilián Testvérek» cég azáltal, hogy
kiadta a lipcsei Messz-Katalog mintájára az «Allgemeines Verzeichniss
der inländischen neuen und neu aufgelegten Bücher, für den Pester
Josephi Markt 1798» című vásári könyvjegyzéket, melyet nagy
szakértelemmel Schediusz Lajos, az irodalomtörténet tanára szerkesztett.
E könyvjegyzéket 1799–1802. években is közrebocsátotta. Az elsőt, az
1798. évit nem épen kedvezően fogadta az egykorú kritika. Egyik birálója
akként nyilatkozott, hogy ezzel csak irodalmunk szegénységét mutattuk
be. Schwartner Márton pedig főleg nyomdai kiállítását vette birálat alá
és azt jegyezte meg, hogy a kis 8-rétű 18 oldalra kinyujtott füzetkét
valamivel nagyobb alakban és kisebb betűvel egy lapra lehetett volna
kinyomtatni.

A kedvezőtlen kritika dacára a könyvjegyzék mégis nagy szolgálatot tett
és szinte nélkülözhetetlen volt a vásárokat látogató könyvkereskedőknek.
Különösen abban az időben, mikor a kereskedelem minden ágának, tehát a
könyvkereskedelemnek is, a vásározás volt lüktető ereje. A vidéki
könyvkereskedők és könyvkiadók pedig egyenesen a híres pesti vásárokra
támaszkodva alapították üzletüket, mert bebizonyult, hogy ilyenkor a
könyv legkelendőbb. A legkeresettebb vásári cikkek azonban a csempészett
könyvek voltak. Maguk a könyvkereskedők is gyakorolták ugyan a
csempészést, de csekélyebb mértékben. A cenzura által eltiltott
könyvekre a legártatlanabb, többnyire vallásos címet nyomtattak s ezek
mint «Krisztus követése», «Szentek legendái» és ehhez hasonló címek
alatt siklottak át a határszéli vámokon felállított vizsgáló
hivataloknál. De nagyobb vásárokra rendesen a legnagyobb választékban
hozták a külföldi irodalom legújabb, tiltott termékeit. Sőt voltak
emberek, kiknek az ezekkel való kereskedés biztosította megélhetésüket.

Mint ezidőbeli pesti könyvkereskedő megemlítendő még Pauer Mihály.
Üzletéről azonban csak annyit tudunk, hogy az 1786-ban még Trattner
János Tamásé volt, kinek Pesten kívül az osztrák birodalom hét nagyobb
városában volt még könyvkereskedése. Főüzlete Bécsben volt és e
városokban leginkább azért alapított könyvkereskedést, hogy nagyszámú,
de főleg utánnyomatokból álló kiadványait terjeszthesse.

Azonkívül volt Pesten, az országúton, báró Orczy házában Lövi I. M.-nek
héber könyvkereskedése, mely arról érdekes, hogy ugyanazon épületben még
ma is létezik, csakhogy az Orczy-féle ház király-utcai oldalán.
Akkoriban is mint ma, e könyvkereskedés készlete legnagyobbrészt a
Talmud könyveiből állott.

A XVIII. század magyar könyvkereskedelmét a «Magyar Minerva» könyvkiadó
és könyvterjesztő vállalat működésének ismertetésével zárjuk le. Ezen
vállalatot 1788-ban Takáts József, az akkori irodalmi mozgalmak egyik
lelkes és kitartó vezetője alapította oly célból, hogy megkönnyítse a
magyar művek kiadását és némi anyagi hasznot is nyujtson az íróknak. A
vállalat tervét Takáts József 18 pontban dolgozta ki, melyet gróf
Festetits Györgynek is bemutatott, ki azt jóváhagyta és egyszersmind
igéretet tett, hogy évenkint 1000 forinttal hozzájárul a vállalat
fenntartásához.

A vállalat tervét azután levélben a nevesebb írókkal is közölték,
különösen Baróti Szabó Dávid, gróf Gvadányi József, Molnár Borbála,
Kultsár István, Virág Benedek, Révai Miklós, Veszprémi István,
Keszthelyi László, Dugonics András és Szatmári Pap Mihállyal, kiket arra
is felkértek, «hogyha vagy maguknak kiadandó kész munkáik volnának, vagy
másoknál nyomtatást érdemlő kéziratokat tudnának heverni, adják Takáts
Józsefnek értésére, aki mind a reviziónak, mind a közrebocsátásnak
előmozdításában egész készséggel el fog járni és bizonyossá teszi őket a
9. pont alatt megigért jutalomnak megnyeréséről.» A terv említett 9.
pontja ugyanis így szólott: «A helybenhagyott munkáért az író jutalom
nélkül nem fog maradni. A legnagyobb jutalom 500 exemplárban, a
legkisebb 150-ben állhat. Ha pedig talán inkább készpénzt kivánna a
szerző, jókor jelentse meg szándékát, és úgy fog azután közmegegyezéssel
a jutalom meghatároztatni. Tudni való, hogy az eredeti munkák mindig
nagyobb becsben tartatnak, mint a fordítások; mindazonáltal a jelesebb
könyvek fordítóira is illendő tekintet fog lenni.»

Takáts József a felhívásra több mint száz levelet kapott a magyar
íróktól, kik siettek neki bejelenteni kész vagy készülő műveiket. Válasz
nélkül egyiket sem hagyta s így rövid két év alatt nagy számmal írta a
legkülönfélébb leveleket, melyek irodalomtörténeti szempontból is
fontosak, mert számos oly magyar műről adnak felvilágosítást, melyek
napvilágot sohasem láttak.

A beérkezett műveket Takáts József bemutatta gróf Festetits Györgynek,
ki egyelőre – tekintve, hogy kevés pénz állott rendelkezésükre, – a
következő műveket jelölte kiadásra: Ányos Pál verseit, gróf Teleki
Domokos «De administratione legati Comitatum etc.» című latin művét és
Molnár Borbála «Szerencsétlen szerelem» című költői elbeszélését. Ányos
Pál verseit Bacsányi János gyüjtötte össze s ezért 100 forint jutalmat
kapott. Molnár Borbála pedig 12 aranyat. Az itt felsorolt 3 mű közül
1798-ban elsőnek Ányos Pál verseit adták ki. A következő évben azonban
Takáts József az «Erkölcsi oktatások» című műve jelent meg, utána pedig
Virág Benedek költeményeinek kellett volna megjelenniök, de hirtelen
váratlan csapás érte a vállalatot, minek következtében ezek megjelenése
egyelőre elmaradt. Gróf Festetits György ugyanis minden előzetes
értesítés nélkül megvonta az 1000 forintnyi segélyt s minden kérés
ellenére szándékát nem másította meg.

Képzelhető, mily nagy volt Takáts József elkeseredése annak láttán, hogy
az oly szépen megindult vállalatba helyezett reménye egy csapásra
széjjelfoszlott. Fölötte érdekes az a levél, melyet ez alkalommal Aranka
Györgynek 1799 április 29-iki kelettel Bécsből írt. Megtudjuk belőle,
hogy minő tervei voltak a «Magyar Minervá»-val, milyenek voltak az
akkori nyomdai és könyvkereskedelmi viszonyok, és milyen nehézségekkel
kellett a magyar íróknak megkűzdeniök. «Alig kezd a jó remény
csillámlani – írja többek között – mindjárt megint komor fellegek
borítják a tiszta eget. Ime Minervánk is közelít a sírhoz! Midőn én
tehetségem szerint dolgozom gyarapodásán, egyszersmind oly értelmű
levelet veszek Keszthelyről, hogy Mæcenásunk Lipszky hadnagy
magyarországi mappáira 2000 forintot szánván, nem segítheti a Magyar
Minerva folytatását. Szörnyű csapás volt ez az én jó szándékomnak;
annyival is inkább, hogy én általam estek meg az igéretek néhány munkás
férfiaknak írásaik kinyomatása iránt. Mely hirtelen, mely csúfos
változások ezek! Oda néki. Én ugyan még minden erőimet megvetem, hogy
fordulást tegyek a rossz dolgon; nem kimélem a szép, a nyomós kérést; de
ha ez nem használna is, mégsem hagyom oly hamar kihalni a Minervát. Reá
szánom időmet, fáradságomat, csekély mindenemet, amíg csak győzöm. Ha
kevesebbet is, de csak fog esztendőnként valamit látni édes hazám.
Bécsben kivánnám tölteni életem napjait, eshetik módom, hogy pártfogókat
szerezhetek a jámbor és hasznos igyekezetnek. Lehetetlen, hogy az olyan
munkálkodásnak ellenségei támadjanak, a melyhez, igérem, soha még csak a
gyanu sem fog férhetni. Ami a II. kötetből bejövend, nekem méltóztatott
ajándékozni a méltóságos gróf. Ezt én a III. kötet, Virág Benedek
felséges költeményei kiadására fordítom; és így teszek a többi részekkel
is. Mely könnyű dolog volna minden akadályokon győzedelmeskedni, ha a
könyvbéli kereskedés jobb lábon állana hazánkban. Mind tiszta, de
szomorú igazság, amit ezen tárgynál méltóztatott utolsó levelében írni
Nagyságod. Vajha foganatos eszköz volna a fogyatkozás megjavítására a
könyvárúsokkal való szövetség! De tapasztalásból szólok, így sem
orvosolhatjuk meg a nyavalyát. Ezen zsugori emberek sokkal drágában
árulják a könyveket, hogysem keletök lehetne; vagy, ha van, részint
megcsalódik s így elkedvetlenkedik az olvasó fél; részint nem adunk
annak idejében gyámot, föl nem küldik a bévett pénzt, epesztő
bizonytalanságban hagyják, számtalan leveleire is, a kiadót. Weber,
pozsonyi könyvnyomtatónak, még tavaliban 50 exemplárokat küldöttem
Ányosból az eladás végett és még csak két hét előtt tudhattam meg gyakor
értekezéseim után tőle, hogy csak egyetlen-egyet sem adott el belőle.
Még eddig csak jó barátim segítségével kelt el Minervából, a mi elkelt.»

Amit Takáts József e levélben igért, azt csakugyan teljesítette. Kiadta
Virág Benedek költeményeit. Utána azonban egészen 1808-ig nem jelent meg
semmi a «Magyar Minerva» kiadásában. Ezévben azután megjelent Pápai
Sámuel «A magyar literatura esmérete» című 2 kötetes nagy műve.
Ezenkívül – Dréta János anyagi támogatása mellett – Ruszek József
«Magyar filozófiá»-ja jelent még meg a «Magyar Minerva» kiadásában s
azután megszünt.

A XIX. században érte el a magyar könyvkereskedelem mai szinvonalát,
ámbár már a XVIII. század végén – a politikai és szellemi élet
újjáébredésével – emelkedett magasabb színvonalra. A század elején a
magyar könyvkereskedelem még nagyon is német szellemű volt, de ezen ne
csodálkozzunk, hiszen németek vetették meg hazánkban a könyvkereskedelem
szilárd alapját s így természetszerűen csak lassan ébredt a nemzeti
öntudatra. De azért voltak magyar származású könyvkereskedők is, kik – s
ez elég jellemző az akkori korra – mind nemes családokból kerültek ki.

A XIX. századnak köszönheti a magyar könyvkereskedelem az első
könyvészetet, melyet 1803-ban «Magyar Könyvesház, avagy a magyar
könyveknek kinyomatások ideje szerént való rövid említésök» cím alatt
Sándor István adott ki Győrött. Sándor István különben már 1795-ben
«Sokféle» című III. kötetében közölt 105 XVI. századbeli magyar könyvet
s már ekkor azon óhajtását fejezte ki, vajha a XVIII. századbeli magyar
könyvek címeit is valaki összeállítaná. És ez a valaki, ő maga volt. «Az
én Könyvesházam – írja 1803 május 20-án Révai Miklósnak – most minden
órán elkészül. Streibig megigérte, hogy pesti Medárd-vásárra leviszi.
Ideje is immár, mert egy egész esztendejénél tovább kezeinél hever.
Abból a magyar literaturának történeteit alkalmasan megbővitheted.»
Ugyanezen év szeptember 25-én pedig már azt írja Révai Miklósnak: «Az én
Könyvesházamat is a tollamnak hasznát vevő Streibig egyszer valahára
kinyomatta.»

A «Magyar Könyvesház» 285 lap terjedelmen 1054 magyar művet sorol fel és
pedig a XVI. századból 198 művet, a XVII. századból 788-at és a XVIII.
századból (1711-ig) 78-at. Ezzel a könyvészet természetesen nem volt
teljes; tekintve azonban, hogy elsőnek készült, így is sok fáradságba
került az összeállítása. Mindenesetre nagy hálával gondolunk Sándor
Istvánra, ki megalapította a magyar könyvészetet.

Utána Döbrentey Gábor és hívei foglalkoztak a magyar könyvészet ügyével.
Az érdekében elfoglalt álláspontjukat egy kis füzetkében fejtették ki,
melyet ily cím alatt bocsátottak közre: «Planum egy tökélletes Magyar
Bibliografia és Szókönyv iránt. Pesten, Trattner János Tamás betűivel
1814.» E füzet bevezetéséből tudjuk, hogy céljuk volt «olyan Magyar
Bibliografiát, azaz olyan lajstromot létesíteni, melyben a Typografiának
feltalálásától fogva kinyomtatott minden magyar könyvnek Titulusát
(címjét) egész a XVII. századig betűrend szerint rakva találtatnék.» A
szép és üdvös terv azonban csak terv maradt. Megvalósítására nem került
a sor. Hogy mi oknál fogva, nem tudjuk.

Ezután a magyar könyvészet ügye másfél évtizedre ismét elaludt. Csak
1830-ban volt ismét könyvészetünk, midőn Wigand Ottó megindította
«Bibliografiai Értesítő»-jét, melyet későbben utóda, Heckenaszt Gusztáv
folytatott 1841-ig. Ennek megszüntével az «Eggenberger és fia» cég adott
ki 1842-től 1848-ig egy könyvészetet «Irodalmi Hirdető» címen. Újabb
könyvészet azután csak 1855-ben keletkezett, mely «Magyar Könyvészet»
cím alatt Magyar Mihály szerkesztésében és kiadásában jelent meg «a honi
új-irodalom és művészet terjesztésére». Az I. évfolyam 6. számának végén
a következő tudósítás olvasható: «Felsőbb engedély folytán a «Magyar
Könyvészet» akadálytalanul jelenhetik meg havonkint egy íven, és minden
a könyv, zene és művészet köréhez tartozó ujdonságok telljes cimét,
alakját, terjedelmét, kiadóját, vagy bizományosát, árát és egyébb
felvilágosító kellékeit lehető pontosan közölvén, ez által mig egy részt
hazai irodalmunknak rég szükséggé vált leendő nagy jegyzékére némi
alapot vethet, más részt az irodalom és művészet kedvelőinek és
pártolóinak megrendeléseknél biztos utmutatóul szolgáland mind arról, mi
napjainkban a sajtó alól kikerül. – Ez évi folyam előttünk fekvő első 6
számához még másik 6 iv következik és minden hó elején az ujdonságok, s
folytatólag az 1849–55-iki még jegyzékbe nem foglalt irodalom leend
közölve; a mű és zene-tárgyakat csak a jövő éviben közlendhetem stb.»

A fennebb ismertetett könyvészeti művek közül – természetesen Sándor
Istvánétól eltekintve, mely alapvető mű – Magyar Mihályé a legjobb. Bár
nagy szeretettel és lelkiismeretességgel szerkesztette könyvészetét és a
könyvkereskedők részéről is meglehetős támogatásban részesült azáltal,
hogy nagyobb mennyiségben megrendelték és terjesztették, mégis csak 2
évfolyamot adott ki; 1857-ben már megszünt.

A XIX. század első felében a magyar írók – kevés kivétellel – még mindig
saját költségükön adták ki műveiket. A magyar könyvkereskedők ugyanis
nem vállalkoztak magyar könyvek kiadására. Ennek okát egyrészt abban
látjuk, hogy a legtöbb magyar könyvkereskedő német származású volt s így
inkább a német irodalommal foglalkoztak, kiadványaik is legnagyobbrészt
német nyelvűek voltak, tehát kifelé igyekeztek maguknak piacot
teremteni; másrészt, pedig, hogy megifjúhodott magyar irodalomnak nem
volt még olvasóközönsége. A külföldi könyvekkel való kereskedés azonban
némileg korlátozva is volt, amennyiben szigorú rendelet tiltotta a
külföldön nyomtatott egyházi könyvek (breviarum, misszale, antifonale)
és zsidó vallásos könyvek behozatalát.

Igen jellemző az akkori irodalmi viszonyokra Kultsár Istvánnak a «Hazai
és Külföldi Tudósítások» 1820. 4. számába írt cikkének következő
részlete: «A jó (magyar) póétai költemények csak imitt-amott csillognak,
«rari nantes in gurgite vasto», a tudósok nem dolgoznak, a nemesek nem
olvasnak, a gazdagok a nemzeti literaturára semmit sem áldoznak. Így
lévén dolgunk, lehetne-e csudálni, ha a nemzet, mely a maga tulajdonához
oly hideg, oly érzéketlen, nemsokára a nemzetek sorából kiveszne; mint
már több német geografusokban, mappákban és históriai táblákban
valósággal kihagyatott és vagy Németországhoz átaljában, vagy különösen
Ausztriához csatoltatott». És az a kevés író, aki tényleg dolgozott és a
saját költségén adta ki műveit, az is mint magánkiadó szerepelt.

Ilyen buzgó magánkiadó volt elsősorban Csokonai Vitéz Mihály. 1800
december 15-én előfizetési felhivást bocsátott ki, mely így szól:
«Jelentem előre, hogy mindennemű, poetai s folyó beszédbe írott
munkácskáimat az új esztendővel közlésre bocsátani szándékozom. Egy
tonnus áll 12 árkusból s ára lesz 8 garas, olyan kiadásba mint a Diaetai
Múzsa. A gyüjtemény pedig hány tonnusra terjed, a nyomtatás mutatja meg;
lesz mintegy 3 tonnus.» Műveinek nyomtatásával Trattner János Tamást
bízta meg, de minthogy a cenzura nehézségeket okozott, nem vállalkozott.
Így tehát más nyomda után kellett néznie s emiatt az igért terminust nem
tudta betartani, miért is újabb előfizetési felhívással fordult a
közönséghez: «Mely késedelmet hogy annyival jobban kipótolhassak, két
sajtón dolgoztatok, úgy hogy Szent Mihályra mind a 2-ik, t. i. Lilla,
mind a 3-ik, t. i. Dorottya egyszerre ki fog jönni… Aki tíz exemplárra
prænumerál, egyet a szokás szerint ajándékba fog nyerni, valamint
leopoldi pesti vásárkor egy-egy exemplárt az én anecreoni ódáimból,
melyek külön fognak kijönni, és egy-egy exemplárját az én rézre metszett
nótáimnak, melyek klavirra és énekre vannak alkalmaztatva.» Mindezekből
azonban halála előtt, 1804-ben, csak a «Dorottya» jelent meg Poetai
munkáit halála után, 1813-ban, Márton József adta ki először Bécsben, 4
kötetben.

Mint magánkiadó Csokonai Vitéz Mihály után Vörösmarty Mihály
buzgólkodott a legtöbbet. Első jelentését 1825-ből ismerjük, melyben
«Zalán futásá»-nak a megjelenését jelentette. E jelentésben a többek
között így szól: «A munka Trattnernél fog nyomtattatni nagy nyolcad
rétben, csinosan, s amennyire lehet, hibátlanúl, szines boritékkal.
Képet és cimlapot, ha előfizetőim száma engedi, valamellyik jelesebb
rézmetszővel szándékozom készíteni. Előfizetési ára egy példánynak
közönséges papiroson 5 fr. V. Cz. Velinen 7 fr. Előfizetni lehet a
Medárd napi Pesti Vásárig; a következő Augusztusi Vásárra pedig
megkészül a munka, s ugyan akkor szét is fog küldetni. Az előfizetők
nevei ki lesznek nyomtatva.» Úgy látszik, hogy első művével mindjárt
megnyerte a közönséget, mert 1826-ban már «Salamon király» című
szinjátékára hirdetett előfizetést, melyben «az előfizetés tisztelt
beszedőinek minden tiztől egy példányt ajánl».

Fáy András, kinek egyik-másik műve még ma is közkézen forog, szintén
ilyen módon terjesztette műveit. 1832-ből két előfizetési felhívását
ismerjük. Az egyikben «A Bélteky-ház» című regényét, a másikban «Meséi
és aphorismái» című művét hirdette. Ugyancsak ez évben Kovács Ferenc
rézmetsző egy magyar atlaszra hirdetett előfizetést.

A XIX. század pesti és budai könyvkereskedőinek sorát Leyrer Józseffel
kezdjük. Üzletét még 1795-ben alapította, de eleinte csak a
ponyvairodalom, csizió, álmoskönyv, naptárakat és imakönyveket
kultiválta. Rendes könyvkereskedés csak akkor lett üzletéből, mikor
1828-ban a meggyilkolt Szubuly György nevű könyvkereskedő raktárát vette
meg, a csekély kis kölcsönkönyvtárral együtt, melyet idővel 2500 kötetre
szaporított. Leyrer József mint könyvkiadó is működött. Könyvkiadói
tevékenységével, mely kizárólag a német irodalomra szorítkozott,
bizonyos nevezetességre is tett szert. Ő ugyanis kiadott mindent, ami
kezeügyébe került és kivált a mindennapi szükségletnek szolgáló kis
röpiratok, dalok, bohóságok és színdarabok, mitologiák stb. képezték
kiadványainak zömét. Utánnyomásokra is vállalkozott. Igen helyesen
jellemzi őt Roszner Lipót pesti születésű tekintélyes bécsi
könyvkereskedő, amidőn azt írja róla: «Leyrer József egy sokoldalú ember
volt, ki soha nem fogyott ki az élelmesebbnél élelmesebb vállalatokból,
miknek teremtésénél őt a kiadói tisztességre való tekintet korántsem
szokta volt feszélyezni». Könyvkereskedése 1842-ben fia, Lantossy József
birtokába ment át.

Ugyancsak a mult századba vezethető vissza Mosótzi Institórisz Gábor
üzletalapítása. Még 1793-ban, mint könyvkötő magyar könyvekből álló
kölcsönkönyvtárt alapított. Feljegyzéseink szerint azonban a könyveket
nemcsak kikölcsönözte, de el is adta. Ebből arra lehet következtetni,
hogy könyvkereskedése is volt és a kölcsönkönyvtári címet inkább csak
kibúvónak használta, mivel mint könyvkötő valószínűleg nem nyithatott
könyvkereskedést. Későbben könyvkiadással, előfizetők gyüjtésével és
szerzők magánkiadásainak bizományba vételével is foglalkozott. 1804-ben
a cég «Institórisz és fiá»-ra, 1808-ban pedig Institórisz Károlyra
változott. 1812-ig állott fenn.

1802-ben Weingand János Mihály könyvkereskedését Eggenberger József
vette át, ki ezt ekként adta tudtul: «Minden barátinknak, s
levelezőinknek illendő tudósítására jelentem, e folyó 1802. esztendőben
17-ik juniusban történt szomorú halálát az én kedves barátomnak és
kereskedőtársamnak Weingand Mihály úrnak. Ki rövid ideig tartó
betegeskedése után, életének 59-ik esztendejében rothasztó hideglelésben
meghólt. Könyvkereskedésünkben semmi változás nem lészen, mivel ez,
halála után egyedül magamra szállott. Azért tovább is a számadásoknak
tellyes befejezéséről az eddig volt név alatt, úgymint: Weingand és
Eggenberger fog folytattatni. Tudva vagyon a tudományok barátai előtt,
hogy ezen könyvkereskedésben a tulajdon költségeinken nyomtatott jeles
könyveken kivül sok rendbéli belső és külső országi külömbféle nyelveken
írtt minden tudománybéli könyvek találtatnak. Azért bizvást ajánlom az
egész hazában lévő érdemes uraknak minden készségemet, bizonyossá tévén,
hogy kivánságaiknak tellyesitése mindenkor főgondom lészen.» Mindazt,
amit jelentésében igért és azt a célt, amit maga elé tűzött, hiven be is
tartotta. Könyvkereskedését kiváló munkásságával rövidesen az elsők közé
emelte, de érdemeket főleg azzal szerzett magának, hogy nagy
lelkesedéssel karolta fel a magyar irodalmat. 1806-ban már eredeti
magyar regényeket adott ki és hirdetésében így szól a magyar
közönséghez: «…nagy dicsőségére válik a magyar nemzetnek, ha az idegen
munkák izetlen forditásaik által nem hagyja már tovább magát vezetéken
hordoztatni, mint a járni tanuló gyermek…» Az első magyar regény,
mellyel a nyilvánosság elé lépett «Az ifjú Palugyai Andrásnak Bebek
Kriskóval való hív szerelme» című volt. 1837-ben maga mellé vette fiát,
Ferdinándot, mint társat s ennek következtében a cég «Eggenberger és
fiá»-ra változott. Eggenberger Józsefnek 1850-ben bekövetkezett
halálával Eggenberger Ferdinánd lett a cég s 1863-ban, mikor utóbbi is
elhalálozott, Hoffmann Alfréd vette át a könyvkereskedést.

Tevékeny és nem mindennapi könyvkereskedő volt a XIX. században Nemes
Ivanics Zsigmond, ki 1800-ban alapított Budán könyvkereskedést és
antiquáriumot. Ivanics Zsigmond nagy bibliofil és tanulmányozó hírében
állott és szélesebb írói körökben is szép hírnévnek örvendett. 1802-ben
könyvkereskedését Hartleben Konrád Adolfnak adta el és csak az
antiquáriumot tartotta meg, mellyel 1815-ben Pestre költözött. Ez volt
azután Pesten az első antiquárium. Itt 1817-ben kölcsönkönyvtárt is
rendezett be. Mint könyvkiadó is szerepelt. 1811-ben egy németből
fordított kis röpiratot adott ki, 1842-ben pedig ifj. Palugyay Imre
«Werbőczy István rövid életrajza» című művét, melyhez ő maga írt
előszót.

Ivanics Zsigmond, mint jeles bibliofil különösen azon fáradozott, hogy a
hazánkat érdeklő régi nyomtatványokat és kéziratokat külföldön
felkutassa. Sok ritkaságot gyüjtött így össze és hozott vissza
Magyarországba; ezekkel azután a hazai tudományos intézetek könyvtárait,
de különösen a Magyar Nemzeti Múzeumot gazdagította. Jegyzékeiben
azonban kevés magyar könyvre akadunk, az árak pedig az akkori
viszonyokhoz mérten, nem mondhatók épen olcsóknak, de mégis bizonyítják
azt, hogy Ivanics Zsigmond kellő tájékozást tudott adni a
könyvkedvelőknek a könyvnek valódi értékéről. Nem hagyhatjuk említés
nélkül, hogy az első könyvárverést Magyarországon is ő tartotta
1836-ban. De úgy látszik, nálunk akkor még nem igen ismerték a
könyvárverések nagy jelentőségét, mert a nagyközönség egyáltalában nem,
a könyvkedvelők pedig csak kis számban érdeklődtek iránta. Természetes
tehát, hogy eredménye alig volt. Mindazonáltal 1837-ben megtartotta a
második könyvárverést és ez már valamivel jobb eredménnyel zárult. 1040
mű került eladásra és 327 frt 7 kr. folyt be. Legjobb áron szótárak,
atlaszok és a latin klasszikusok keltek el.

Ivanics Zsigmondról elmondhatjuk, hogy erején felül teljesítette
hivatását. A sok ritkaságok összevásárlása teljesen felemésztették
vagyonát, úgy hogy a későbbi években már alig tudta üzletét fenntartani.
1844-ben halt meg. Az örökösök az üzlet vezetését hű munkatársára és
vejére, Magyar Mihályra bízták, kinek nemsokára reá – vétel útján –
egyedüli tulajdonába ment át.

Mint fennebb említettük, Ivanics Zsigmond budai könyvkereskedését
1802-ben Hartleben Konrád Adolf vette meg; 1804-ben azonban már áttette
Pestre. Mindjárt működése elején, mint könyvkiadó is bemutatkozott. Még
1802-ben kiadta a következő művet: «Bonaparténak… élete és külső s belső
megesmertető jeleinek leirása». Hartleben Konrád Adolf könyvkiadói
tevékenységét egyre fokozta és kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy –
dacára német származására – a magyar irodalomra termékenyítőleg hatott.
Kezdő írók, alig feltünt szellemi lángelmék, kik azóta a nemzet
büszkeségei lettek, úgyszólván általa vezettettek a magyar
olvasóközönség elé. Így például Jókai Mórt a «Hétköznapok» című első
regényével, melyért 360 forint tiszteletdíjat fizetett. Úgyszintén ő
adta ki elsőnek Petőfi Sándor «A hóhér kötele» és Kemény Zsigmond
«Gyulai Pál» című történeti regényét.

A következő számadatok mindenesetre világosan fogják igazolni Hartleben
Konrád Adolf könyvkiadói tevékenységét, mely 1802-től 1831-ig terjedt.
Ezen idő alatt kiadott 41 magyar művet 51 kötetben és 91 nem
magyarnyelvű művet 293 kötetben. Kiadványaival évről-évre a lipcsei
vásáron is résztvett. Először 1813-ban találkozunk vele 6 kiadvánnyal,
1814-től 1829-ig 9 és 14 között váltakozik kiadványainak száma, 1830-ban
meg már 17-tel és 1831-ben 19 új kiadvánnyal szerepelt, tehát oly
számmal, mely őt Magyarország egyik legelső könyvkiadójának tüntette
fel.

Hartleben Konrád Adolf 1863-ban elhalálozván, unokaöccse, Hartleben
Adolf lépett az üzlet élére. A könyvkiadó-üzletet azonban csakhamar
Bécsbe tette át és a magyar kiadványok kezelését a közben «Hartleben A.
könyvkereskedése (Röber és Starke)» cégre változott könyvkereskedésre
bízta, de már 1866-ban azokon is végleg túladott.

Jeles és képzett könyvkereskedő volt id. Kilián György is, ki 1809-től
1819-ig a «Kilián Testvérek» céget saját neve alatt folytatta. Amint
látjuk, id. Kilián György aránylag rövid ideig bírta az üzletet, de hogy
köztiszteletben álló tagja volt a magyar könyvkereskedelemnek, kitünik a
«Tudományos Gyüjtemény» 1819. IV. kötetéből, melyben az «Elhalt tudósok»
rovatában ezeket olvashatjuk róla: «Hazánk tudósai között id. Kilián
György pesti könyvárus is érdemel helyet, aki Pesten február 22-én
hosszas betegeskedése után életének 65-ik esztendejében az élők számából
kitörekedett. Az ő kiterjedt kereskedése a külföldi tudós művekkel
háladó emlékezetben fog maradni a hazai Tudósoknál és
Tudománykedvelőknél, valamint az ő becsületes volta és valódisága
közönségesen ösméretes». Halála után özvegye vezette tovább az üzletet
1840-ig. Ekkor azután változás állott be, amennyiben az özvegy vejét,
Weber Frigyest fogadta társul s így a cég «id. Kilián György és
Weber»-re változott. Kiadványai a cégnek nem voltak, de a magyar könyvek
terjesztése körül határozottan érdemeket szerzett. 1853-ban megszünt.

Újabb könyvkereskedést Pesten 1811-ben Müller József alapított, melyet
1815-ben már egy nyilvános és szabadalmazott kölcsönkönyvtárral bővített
ki, mely 4000 kötetből állott. Mint könyvkiadó is szerepelt, de
kiadványai, egy kivételével, mind német nyelvűek voltak. Az egy magyar
Kisfaludy Károly «Iréne» című 5 felvonásos szomorújátéka volt. 1820-ban
jelent meg. Müller József 1843-ban meghalt s nagyon valószínű, hogy
könyvkereskedése ekkor megszünt, mert további sorsáról nem tudunk.

1818 körül Burián Pál Budán alapított könyvkereskedést. «Üzlete – egyik
életírója szerint – valóságos Minerva-templom volt, melyben találkoztak,
érintkeztek és konferáltak a tudomány emberei». Hírnevét azonban
leginkább antiquáriumának és ebben való jártasságának köszönhette.
1832-ben Kolozsvárott alapított könyvkereskedést, budai üzletét pedig
vejére hagyván, mely később leányára szállott.

Az akkori kor egyik legtekintélyesebb könyvkiadója Trattner János Tamás
pesti könyvnyomtató volt, kiről az előbbi fejezetben már szólottunk.
Mint könyvkiadó nagy tiszteletben állott az írók előtt s mindegyiknek az
volt az óhajtása, hogy művei az ő kiadásában jelenjenek meg. Többek
között kiadta Kazinczy Ferenc összes műveit is, kilenc kötetben. Minden
kötet egy rézmetszetű arcképpel volt ellátva. Kazinczy Ferenc műveinek a
közrebocsátását a IX. kötettel kezdte s így a VIII. kötet maradt
utolsónak, melynek végszavában Trattner János Tamás hazafias
őszinteséggel ezeket mondja: «Kötelességemnek tartom ezen kevés sorok
által a N. két hazának szíves hálámat jelenteni, hogy engem a 9 kötetre
terjedt költséges munka kiadatásában előfizetési úton segélleni
méltóztatott, s ámbár a papiros-pénznek becse napról-napra mindinkább
veszett, én mindazáltal a meghatározott elejénti olcsó ár mellett,
letéve minden nyereségről, híven megmaradtam végiglen. Ehhez képest az
leend legnagyobb jutalmam és vigasztalásom, ha igéretemnek megtartásánál
fogva teljes megelégedést nyerhettem T.T. Előfizetőimtől. Egész
életemnek célja: Kedves hazámnak erőmhöz képest használni: s én azt
máskép nem tehetem, mintha hasznos, szépen irott s gyönyörködtető
munkákat saját költségeimen nyomtattatok s ezáltal iparkodom hazai
literaturánkat kedvesebbé, az olvasóközönséget számosabbá tennem s végre
tudósainkat és íróinkat munkák írására serkentenem.» Ime, egy
könyvkiadó, ki hivatásának és hazafiúi kötelességének teljes tudatában
volt!

Trattner János Tamásnak egyik legnagyszerűbb kiadványa azonban a
«Tudományos Gyüjtemény» cimű, gondosan szerkesztett évnegyedes folyóirat
volt, mely 1817-től 1841-ig jelent meg. Érdekes az a felhívás, melyet a
folyóirat első számának közrebocsátása alkalmával az irókhoz intézett:
«Azon tudós férfiak, kik e Tudományos Gyüjteményt alkalmas munkáikkal
elősegítik, tőlünk mindenik nyomtatott ivnyitől négy forinttal
tiszteltetnek meg ezüstpénzben, csak arra kérjük az írókat, hogy a
beküldendő munkák közhasznú tárgyat foglaljanak magokban, tökéletesen
kidolgoztassanak s tisztán, csinosan és hibátlanul leírassanak stb.» A
«Tudományos Gyűjtemény» mint hazánk első komoly kritikai és irodalmi
folyóirata fényesen megállotta a helyét s ha tekintetbe vesszük, hogy e
folyóirat fennállása alatt egymagában közel 300 kötetben jelent meg,
akkor ezt egyedül elégségesnek tartjuk arra, hogy Trattner János
Tamásnak a magyar nyelv, irodalom és tudomány terjesztése körül szerzett
érdemeit kellő fényben visszatükrözze. Pedig ezenkívül még számos
kisebb-nagyobb művet adott ki, melyek túlnyomó része magyar nyelvű volt.

Trattner János Tamás nevével van kapcsolatban Kisfaludy Károly híres
«Aurorá»-ja is. Mielőtt azonban tovább mennénk, lássuk először, hogy mit
jelent az «Aurora» a magyar irodalom történetében. Az «Aurorá»-val egy
új korszak kezdődött a magyar irodalomban. Jó ideig ez a folyóirat
uralkodott a magyar szépirodalmon és a XIX. század első felében
legjelesebb költőink, íróink és tudósaink mind azon körből kerültek ki,
melyet Kisfaludy Károly gyűjtött maga köré és a melyet «Aurora-kör»
néven ismer a magyar irodalomtörténet. Az «Aurora» híven kifejezte a
magyar irodalom szükségletét, helyesen irányította törekvéseit.

Most pedig térjünk át az «Aurora» történetére. 1821-ben Trattner János
Tamás nagy számmal hívott meg írókat s más előkelő férfiakat farsangi
vacsorára. Ezen a vacsorán vetődött fel az «Aurora» eszméje, vagyis
Kisfaludy Károly híres almanachjáról itt folyt először a tanácskozás. A
tanácskozás folyamán Horváth István kijelentette: «Pénz kell
mindenekelőtt. Ezt tegyük össze s félig készen leszen az Almanach». Erre
a jelenlevők egy része rögtön adakozott és a gyüjtést folytatták. Az
adakozók Horváth István indítványára egyhangúlag Kisfaludy Károlyt
bízták meg a szerkesztéssel, évi 700 forint «jutalom fejében már csak
azért is, mivel őt szépművészeti tehetségein kívül is egyfelől szeretve
szerettük, másfelől pedig nem épen kedvező helyheztetésén édes örömest
ezáltal is könnyebbíteni akartunk».

Sok izgalom és előkészítés után 1822-ben megjelent az «Aurora» első
kötete, melynek címlapján ez állott: «Aurora. Hazai Almanach. Kiadá
Kisfaludy Károly. 1822. Pesten, Trattner János Tamásnál.» A kötet
fényesen volt kiállítva. Aranymetszéssel, préselt papiroskötésben, tokba
foglalva, 16-rét alakban. A II. és III. kötet az egyetemi nyomdánál, a
IV. kötet már Landerer Lajosnál, a többi ismét Trattner János Tamásnál
jelent meg. Az 1829–30-iki köteteket Kisfaludy Károly egy Lichtl nevű
pesti mű- és zeneműkereskedőnél adta ki, de ő vele sem volt megelégedve.
Végre is, hogy a kiadás gondját magáról teljesen elvesse, az 1831-iki
«Aurora» kiadási jogát eladta Trattner János Tamás vejének, Károlyi
Istvánnak, 700 váltó forintért. Úgy látszik, Kisfaludy Károlynak legtöbb
gondot az «Aurora» terjesztése okozott. Ugyanis az «Aurorá»-t leginkább
Kisfaludy Károly jó barátjai és egyes buzgó hazafiak árusították.
Könyvkereskedőknek nem igen adta, mert sokalta a nagy levonást. Pedig
amint tudjuk, a könyvkereskedők csak 15%-öt kötöttek ki maguknak, s ime,
ezt is sokalta holott ma 25% a legkisebb rabatt.

Kisfaludy Károly «Aurorá»-ja előhírnöke volt annak az új és szebb
korszaknak, mely az 1825-ik évvel köszöntött be. Nemcsak a magyar
irodalomban, de a nemzet életében is új korszak volt ez. Az alkotmányos
államforma visszaállíttatott, az országgyűlés nagy ünnepélyességgel
kezdte meg működését s olyan törvények egész sorát hozta, melyek a
magyar nemzet önállóságát és törekvéseit mindenképen biztosították.
Döntő hatást gyakorolt az irodalomra és a közéletre különösen gróf
Széchenyi István, ki fellépésével az igazi közszellem felköltésére az
egyesületi eszmét hívta életbe, hogy a hazafiakat közcélok létesítésére
képesítse. Legnagyobb eseménye e korszaknak azonban a «Magyar Tudományos
Akadémia» megalapítása volt, mely «a magyar nyelvet s a tudományt magyar
nyelven mívelni» tűzte ki célul.

S míg nálunk a nemzetiség megerősödésén fáradoztak, addig Németországban
ugyanabban az időben – 1825-ben – Horváth Károly Keresztély magyar
származású tekintélyes potszdami könyvkereskedő hathatós
közreműködésével megalakult a «Német Könyvkereskedők Egyesülete» és
ezzel a német könyvkereskedelem ama korszakba lépett, mely mai
nagyságának vetette meg az alapját. Az egyesület megalakulásának üdvös
volta csakhamar a magyar könyvkereskedelemben is érezhetővé vált.
Különösen azok a könyvkereskedők, kik a német könyvkereskedelemmel
összeköttetésben állottak, lassanként az újjászervezett német
könyvkereskedelem mintájára rendezkedtek be, s így a magyar
könyvkereskedelemben is bizonyos rendszer honosult meg.

Természetes következményként kell felemlítenünk, hogy ezen új korszakban
az irodalom és a közélet központja Pest lett. Így a magyar könyvkiadásra
nézve is a megfelelőbb működési tér Pesten kinálkozott.

Wigand Ottó, kassai könyvkereskedő és könyvkiadó volt az első, aki ezen
kedvező helyzetet felismerte. Már 1826-ban átadta szép lendületü kassai
könyvkereskedését öccsének, Wigand Györgynek, míg ő a
könyvkiadóvállalattal Pestre költözött. Itt rövid idő alatt csakugyan
keresett kiadója lett az újraéledt magyar irodalomnak. Kiadványai közül
mindenesetre ki kell emelnünk a 12 kötetes «Közhasznu Esméretek Tárá»-t,
az első magyar lexikont. E lexikon megjelenése alkalmából támadt az
akkori irók között ama nevezetes irodalmi harc, mely
«Conversations-Lexikoni pör» alatt, ismeretes s mely irodalmunkra
messzemenő kihatással volt. Wigand Ottó működésének azonban váratlanul,
szinte meglepetésszerűen végeszakadt. 1832-ben, politikai üldöztetés
elől menekülve, Pestet örökre elhagyta és Lipcsében telepedett meg, ahol
megalapította a még ma is virágzó Wigand Ottó-féle könyvkiadó-céget.
Menekülésekor pesti üzletét nála alkalmazásban lévő sógorára, Heckenaszt
Gusztávra bizta, ki azt 1834-ben véglegesen birtokába vette.

Bizvást mondhatjuk, hogy Heckenaszt Gusztáv fellépésével kezdődött a
magyar kiadó-könyvkereskedelem fénykora. Úgyszólván az alapvetésnél
kezdte meg könyvkiadói működését, de nem tartott sokáig s máris nagy
arányokban fejlesztette. Hogy mily nagy energiát fejtett ki a
könyvkiadás terén, mutatja az, hogy míg elődjétől 21 magyar kiadványt
vett át, addig ő 38 évi működése alatt 900-nál több magyar kiadványt
hozott forgalomba. S ha még hozzávesszük az idegennyelvű kiadványokat,
akkor 1000-en felül kiadványainak száma. Magyar kiadványai között ott
találjuk azt akkori fiatal irógárda legjelesebbjeit ú. m. Jókai Mórt,
Jósika Miklóst, Toldy Ferencet, Horváth Mihályt stb. Az idegennyelvűek
között pedig szerepel Albach, Rosegger és Stifter, kiknek ő volt az első
kiadójuk. Nagyszámban adott ki zeneműveket is; több napi- és hetilapot,
melyek közül a «Vasárnapi Ujság» még ma is fennáll. Sőt a politikai
napisajtó egyenesen ő általa lett nagyhatalommá.

Nyilvánvaló tehát, hogy Heckenaszt Gusztáv az az igazi, rátermett,
jóízlésű könyvkiadó volt, kinek önálló eszméi voltak s aki mindig
megtalálta a helyes utat az olvasóközönséghez.

Az 1838-iki pesti árvízkor súlyos csapás érte Heckenaszt Gusztávot. A
pusztító ár úgyszólván teljesen megsemmisítette könyvkészletét. A magyar
irodalom akkori jeles férfiai azonban hamarosan segítségére siettek
Magyarország legnépszerűbb könyvkiadójának. A segítségnyujtás nobilis
módja ugyanis abban nyilvánult, hogy báró Eötvös József, az akkoriban
feltűnt lángeszű fiatal jeles író felhívására az irodalom valamennyi
jelese egyesült az «Árvízkönyv» kiadására, mely nagyszabású irodalmi
vállalkozás jövedelme «Heckenaszt Gusztáv kiadó-könyvárus úrnak baráti
ajándékul» ajánltatott fel. Ez a könyv irodalomtörténeti fontosságúvá
lett: benne jelent meg először báró Eötvös József «Karthauzi»-ja s
irodalmunk számos más nevezetes műve.

1832-ben ifj. Kilián György alapított könyvkereskedést, mely csakhamar
virágzásnak indult. 1837-ben Aszter Lajos munkatársával társas viszonyba
lépett és a cég «Kilián és Társá»-ra változott. Aszter Lajos azonban
1842-ben kilépett a cég kötelékéből, de azért a cég 1853-ig változatlan
maradt. Csak ez évben változott «Kilián György egyetemi
könyvkereskedése» cégre. Ifj. Kilián György a «cs. és kir. magyar
egyetemi könyvkereskedő» cimmel különben még az ötvenes évek elején lett
kitüntetve.

Ifj. Kilián György a könyvkiadás terén már több tevékenységet fejtett
ki, mint atyja. Működésének ideje alatt 248 művet adott ki, melyeknek
nagy részét az akkori híres jog- és történetirók, pedagógusok s
nyelvészek és szépírók (Bajza József, Kisfaludy Károly, Vörösmarty
Mihály, Kazinczy Ferenc) művei képezték. Ifj. Kilián György nevéhez
fűződik a nevezetes «Aurora-per», mely a magyar irodalomtörténetben is
meg van örökítve.

Kimagasló alakja volt a magyar könyvkereskedelemnek Emich Gusztáv, ki
1841-ben alapított könyvkereskedést s azt nemzeti alapokra fektetve,
«nemzeti könyvkereskedés»-nek nevezte. Különösnek hangzott ez abban az
időben, mert a magyar könyvkereskedelem általánosságban akkor még
szellemében és nyelvében is német volt. Emich Gusztáv csak két évre reá,
hogy üzletét megalapította, lépett összeköttetésbe a német
könyvkereskedelemmel. 1843-ban Budán fióküzletet is alapított, melynek
élére régi meghitt barátját és munkatársát, Schröpfer Andrást állította,
kinek 1847-ben azután el is adta.

1843-ban Emich Gusztáv már mint könyvkiadó is fellépett s innen kezdve
munkásságának javarészét a könyvkiadásnak szentelte. Mindjárt az első
évben 17 magyar kiadványt adott ki, mind olyanokat, melyek még ma is
becses művei a magyar irodalomnak. 1868-ig, működésének utolsó évéig,
összesen 663 művet 850 kötetben bocsátott közre. S hogy kiadványai
irodalmi színvonalon állottak és értékkel bírtak, annak igazolására
elég, ha felemlítjük a következő neveket: báró Eötvös József, Jókai Mór,
Abonyi Lajos, báró Jósika Miklós, Báró Kemény Zsigmond, Madách Imre. Még
ma is sokat emlegetett kiadványa a «Márk krónikája», mely 1867-ben
jelent meg s mint páratlanul álló remekmű nagy feltűnést keltett.

Emich Gusztáv hírnevét azonban főleg, mint Petőfi Sándor kiadója tette
maradandóvá. Eleinte ugyan csak bizományba vette műveit, de későbben,
mikor a költő népszerűsége egyre nagyobb lett, összes költeményeinek a
kiadói jogát szerezte meg. A «Pesti Divatlap» 1846. évi 22. számában meg
is emlékszik erről, ezt írván: «Petőfi összes verseinek újévre leendő
kiadását derék könyvárusunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a
zseniális költő eddigelé megjelent valamennyi költeményeit 500 pengő
forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért, nem csekély díj. A mű
díszkiadásban s a költő acélba metszett arcképével fog megjelenni.» És
ezen folyóirat 1847. évi 4. számában már közzé is tette Emich Gusztáv
«Előfizetési felszólítását Petőfi Sándor összes költeményeire egy
kötetben». A kötet 1847. március 15-én jelent meg és egyes akkori lapok
tudósításai szerint 3000 példány fogyott el ezen első kiadásból. A 2-ik
kiadás 1848. február havában jelent meg, de már két kötetben. 1848-ban
megvette újabb verseit, melyekre ez évben 1000 forintot és 1849-ben –
julius végéig – 700 forintot fizetett.

Emich Gusztáv, mint lapkiadó is fejtett ki nagyszabású tevékenységet. 25
különféle lapot indított meg, melyek közül egyik-másik ugyan rövid életű
volt, de a legtöbb mégis sikerrel járt. Legjobban bevált az 1850.
március 9-én megindult «Pesti Napló», mely még ma is fennáll.
Közkedveltté vált a «Fővárosi Lapok» című szépirodalmi napilap is.

Ugyancsak 1841-ben alapította könyvkereskedését Geibel Károly, ki azt
páratlan dísszel és ízléssel rendezte be, úgy hogy az övéhez hasonló
könyvkereskedés akkoriban nem igen volt Pesten. A helytartótanácshoz
intézett folyamodványában erősen hangsúlyozta, «hogy könyvkereskedői
működése jó részét a magyar irodalom szaporításának fogja szentelni».
Ennek azután meg is felelt, amennyiben 7 év alatt 71 művet 84 kötetben
adott ki és ezek között csak nyolc német és egy latinnyelvű volt; a
többi tehát mind magyarnyelvű. Könyvkereskedését – minthogy a
szabadságharc után beállott kedvezőtlen viszonyokba nem tudott
beletörődni – 1850-ben eladta öccsének, Geibel Árminnak, ő pedig
Lipcsébe költözött, ahol új könyvkereskedést alapított. Többnyire
magyarnyelvű kiadványait azonban továbbra is megtartotta s «Geibel
Károly könyvkiadóhivatala Pesten» bejegyzett cég alatt szolgáltatta ki.
Geibel Ármintól a könyvkereskedést 1862-ben Grill Károly vette meg.

1846-ban tünt fel Magyar Mihály, kivel a pesti könyvkereskedők kara egy
igen képzett és művelt taggal szaporodott. A pesti könyvkereskedők
azonban nem jó szemmel nézték önállósítását s ezért a
helytartótanácsnak, mikor véleményüket kikérte, kedvezőtlen
nyilatkozattal válaszoltak. Ennek folytán a helytartótanács 1847. évi
december 15-én kelt határozatával egy új könyvkereskedés létesítését nem
pártolta, s Magyar Mihály működési körét csupán az apósa, Ivanics
Zsigmond örököseitől átvett antiquárium folytatására korlátozta. Magyar
Mihályt kartársainak mellőzése korántsem csüggesztette el. Belenyugodott
a változhatatlanba és a saját körében igyekezett a magyar
könyvkereskedelemnek és irodalomnak hasznára lenni. Hogy vérbeli
könyvkereskedő s amellett lelkes hazafi volt, kitűnik a «Pesti Divatlap»
1848. évfolyamában megjelent «A magyar könyvkereskedés és irodalom
ügyében» című cikksorozatából, melyből kiemeljük a következő részletet:
«Pályám az Irodalom kezelése, vagyis a könyvkereskedés, mely ügyben
foglalkozásom első idejét ugyan idegen szellemű egyének és idegen
viszonyok közt töltém, mit kezdetben azért is igen fájlaltam, mert
szivem mindenben csak hazámért dobogott, és helyzetemnél fogva mégis
külföldieskedni voltam kénytelen. Azonban habár eleinte szerettem volna
is szerepemet nemzetivé fölcserélni, mégis minden elfogultság nélkül meg
kell vallanom, hogy később valóságos szükségnek tartanám azon közbeni
maradásomat, különben nem szerezhettem volna magamnak azon tapasztalást
az irodalom kezelése vagyis inkább terjesztése körül (mert nemzeti
könyvkereskedés még nem létezék), – nem ismertem volna meg azon rideg s
visszaélő szokásokat, mellyek honi irodalmunk előmenetelét gátolják.»

Magyar Mihály néhány kiadvánnyal is gazdagította irodalmunkat. Egy lapot
is adott ki, «Kalauz. Hetilap a nép jólétére» címen. Szerkesztője Boross
Mihály volt. Az előfizetési felhívás szerint a «gyűjtéssel fáradozók
minden tízre egy tiszteletpéldányt kapnak, ki azonban 20-at gyüjt, két
tiszteletpéldányon kívül még egy tárcanaptárt is kap». A lap 1857–58-ban
jelent meg, azután megszünt.

1848-ban Fogarasi János kezdeményezésére «Szent István-Társulat» cimen
egy katolikus könyvkiadóvállalat alakult meg, oly célból, hogy a magyar
katolikus közönséget katolikus szellemben megírt és valláserkölcsi
olvasmányok által hitében megerősítse. A társulat alapszabályai szerint
kezdettől fogva fővédője mindenkor a hercegprimás, elnökei főrangú
világi urak, alelnökei és igazgatói pedig kiváló egyházi férfiak.
Elnökei voltak az első ötven év alatt: gróf Károlyi István, gróf Cziráky
János, Majláth György országbiró, gróf Károlyi Sándor, gróf Apponyi
Albert, gróf Zichy Sándor, gróf Eszterházy Miklós Móric.

A negyvenes években könyvkereskedést alapítottak még: Müller Gyula,
Bucsánszky Alajos, Edelmann Károly. Ez utóbbi 1847-ben Heckenaszt
Gusztáv könyvkereskedését vette meg. – Ugyancsak a negyvenes években
keletkezett a «Népkönyvkiadó Egyesület», mely a népies irodalom
előmozdítása érdekében valóban hasznos tevékenységet fejtett ki.
Állandóan pályadíjakat tűzött ki és csakis olyan műveknek a kiadására
vállalkozott, melyek a jutalmat elnyerték.

Az 1848–49-iki szabadságharc súlyos helyzet és nagy megpróbáltatások elé
állította a magyar könyvkereskedelmet. Minden irodalmi élet,
könyvtermelés és árusítás megszűnt, az iskolák bezáródtak. A közönség
csak a napilapok és az egymásután megjelent röpiratok iránt érdeklődött,
ezek azonban a könyvkereskedőknek vajmi sovány üzleteredményt
nyujtottak. Ehhez járultak azután még a kétségbeejtő pénzkalamitások: az
arany- és ezüstpénznek kiviteli tilalma, az osztrák bankjegyek
elértéktelenedése és az abból következett rengeteg magas arany- és
ezüstárfolyam és a «Kossuth-bankók»-nak kétes értéke és kifelé való
hasznavehetetlensége. S mikor Világosnál a nagy nemzeti tragédia utolsó
akkordja is lejátszódott: a nemzet még inkább gyászba borult.
Elvesztette nemzeti jellegét; német lett minden intézménye a
közigazgatás, törvénykezés és kereskedelem terén, de még a tanügyet is
elnémetesítették. Teljesen abszolutisztikus kormányrendszert léptettek
életbe, melynek feje a hirhedt Bach volt. Innen van, hogy az elnyomatás
idejét «Bach-korszak» elnevezés alatt örökítette meg a történelem.

Mindazonáltal, hogy a «Bach-korszak» 1850-ben rettenetes reakcióval
köszöntött be, a nemzet szellemi életének feltámadását nem tudta végleg
elnyomni. Előbb a napisajtó támadt fel tetszhalottaiból, majd az
irodalom adta jelét, hogy még él, hogy élni kiván s ezzel felragyogott a
magyar könyvkereskedelemre is egy kis hajnali fény. S hogy mindenki
bizott egy jobb jövőben, az tény; mert azok az alakulások, melyek
ezekben a nehéz és válságos időkben végbementek, nem a jelent, hanem a
jövőt érintették.

Így gondolkozott bizonyára Lampel Róbert is, ki 1850-ben, mint társ
belépett Lantossy József könyvkereskedésébe, minek következtében a cég
«Lantossy és Lampel»-re változott. Erre a társulásra Lantossy Józsefnek
már azért is volt szüksége, mert nem volt kitanult könyvkereskedő, hanem
hivatalnok. 1853-ban azonban Lantossy József kivált a cégből és ez
időtől kezdve Lampel Róbert felsőbb engedély alapján saját neve alatt
folytatta a könyvkereskedést. Természetesen az elnyomatási idő tartama
alatt csak rendkivüli erőmegfeszítéssel folytatta működését, de helyes
tapintatával és ritka gyakorlatiasságával így is felvirágoztatta
üzletét.

A hatvanas években Lampel Róbert már a tekintélyes könyvkiadók sorába
emelkedett. Könyvkiadói működésével elsősorban a tanügyi irodalom terén
tűnt ki. Másodsorban törvénykiadásai érdemelnek figyelmet. Ezeket a
politikai átalakulások napi szükséglete hozta létre, épúgy, mint legtöbb
kiadványait, melyek mind a valóban érzett szükséglet követelményei
folytán jöttek létre. Ebből azt láthatjuk, hogy Lampel Róbert
könyvkiadói vállalkozása céltudatos irányelven alapult.

Edelmann Károly könyvkereskedését 1854-ben Lauffer Vilmos és Stolp
Oszkár Károly vették meg és «Lauffer és Stolp» cégen nagy szorgalommal
tovább fejlesztették. 1863-ban Stolp Oszkár Károly megvált a cégtől s
ennek következtében Lauffer Vilmos két öccsét, Hermannt és Tivadart, kik
már előbb is munkatársai voltak, cégjegyzési joggal ruházta fel és a
céget «Lauffer Testvérek»-re változtatta.

1857-ben Ráth Mór alapított könyvkereskedést a «Vastuskó»-hoz címzett
épületben. Ekkor az abszolutizmusnak már látszólag lealkonyodott s így a
viszonyokhoz megfelelően berendezett könyvkereskedésnek szép és áldásos
működési tér kinálkozott. Ráth Mór számított is e körülménnyel s üzletét
főleg a magyar irodalmi termékek terjesztésére és ápolására rendezte be,
ámbátor külföldi könyvekből álló készlete is elég számottevő volt.
Széleskörű ismeretségénél fogva üzletét nemcsak a fejlődés magas fokára
emelte, de egyszersmind központjává is tette a magyar politikai és
irodalmi életnek. Kivált a hatvanas években gyakran megfordult nála Deák
Ferenc, báró Eötvös József, Csengery Antal, Gyulai Pál és Beöthy László.
És e kiváló férfiakkal való folytonos érintkezései és összeköttetései
azt az elhatározást érlelték benne, hogy a könyvkiadás terére lépjen.
Eleinte azonban igen kevés művet adott ki. Tulajdonképeni könyvkiadói
működése csak a kiegyezés után kezdődött.

A «Bach-korszak» utolsó éveiben még feltünt könyvkereskedők és
könyvkiadók ezek voltak: Pfeifer Ferdinánd, ki 1857-ben Emich Gusztáv
nemzeti könyvkereskedését vette meg, Oszterlamm Károly (1857), Légrády
Testvérek (1858).

Az 1859-ik évvel elérkezett a megváltás órája. Az abszolutizmus megszünt
és hazánk vezérférfiai, kik az elnyomatás alatt hallgatagon szemlélték
az eseményeket, ismét átvették a vezérszerepet és élére állottak a
nemzeti törekvéseknek. Az egyetértő és összetartó magyarság az új éra
hajnalában rendezte első nemzeti ünnepélyét. Kazinczy Ferenc, a nagy
nyelvujító születésének százados évfordulóját ünnepelték 1859 október
27-én, mely kedvező alkalom volt a nemzeti közérzület hatalmas
megnyilatkozására.

Már 1861-ben két törekvő fiatal könyvkereskedő, Nagel Bernát és Wischán
Viktor, a feltámadt szellemi életre támaszkodva alapított Budán
könyvkereskedést.

Áttérve a vidéki magyar könyvkereskedelem XIX. századbeli számottevőbb
cégeire, előrebocsátjuk, hogy itt is a kronológikus sorrendet követjük.

1805-ben Kiss István pesti könyvkereskedő Debreczenben, hol vásárok
alkalmával többször megfordult, megalapította az első könyvkereskedést,
melynek vezetését vejére, Csáthy Györgyre, de inkább mondhatnánk
leányára, Kiss Rákhelre bízta, ki a könyvek árusítási módját már
gyermekkorában sajátította el. 1808-ban azonban már Csáthy György
birtokába ment át a könyvkereskedés, ki azt nagy körültekintéssel
vezette 1817 nyarán bekövetkezett haláláig. Utána özvegye állott az
üzlet élére, majd 1831-ben fia, Csáthy Lajos, 1866-ban pedig ennek
unokaöccse, ifj. Csáthy Károly, kinek idejében érte el a könyvkereskedés
virágzásának fénykorát.

Kassán 1810-ben Ellinger István átvette atyja, Ellinger János József
könyvkereskedését. Ebben az időben Kassa első irodalmi fénykora ugyan
már hanyatlani kezdett, de azért Ellinger István még mindig kivette a
maga részét a kassai irodalmi mozgalmakból. Ő adta ki 1825-ben gróf
Dessewffy József nevezetes «Felsőmagyarországi Minerva» című
folyóiratát; melynek az akkori legjelesebb írók voltak munkatársai,
köztük Kazinczy Ferenc is. Azonkívül 1846-ig 144 magyar, 71 német, 41
latin és 2 tót nyelvű művet adott ki.

Kassán még a következő jelesebb könyvkereskedők működtek: Wigand Ottó
(1816–1826), Wigand György (1827–1834), Szandvossz Ernő Frigyes
(1818–1853), Vajda Pál (1821–1833), Hagen Károly (1842–1852), Novelly
József (1851–1855), Hartig Gusztáv (1855–1870), Toperczer Lajos
(1861–1875), Haymann Ferenc (1863–1888) és Thiele Joachim Károly, ki
1827-ben egy hat kötetes műre hirdetett előfizetést és 547 előfizetője
volt.

Eperjesen 1834-ben Benczúr József alapított könyvkereskedést. 1846-ban
Vetter Róberttel társult s innentől a céget «Benczúr és Vetter» név
alatt vezették tovább. A társasviszonyt azonban csak két évig tartották
fenn. 1848-ban Benczúr József megvált a cégtől és a könyvkereskedés
Vetter Róbert egyedüli tulajdonába ment át. 1859-ben Révai Sámuel lépett
be, mint csendes társ, de már 1862-ben vétel útján megszerezte a
könyvkereskedést és saját neve alatt folytatta.

Kolozsvárott az első rendszeres könyvkereskedést 1832-ben Tiltsch János
alapította, a másodikat 1833-ban Burián Pál és a harmadikat 1835-ben
Barra Gábor, ki báró Jósika Miklós első kiadója volt, kiadván két első
művét, az «Irány»-t és a «Vázlatok»-at. Még 1835-ben maga mellé vette
Stein Jánost, ki 1837-től – Barra Gábor elhalálozása következtében –
egyedül vezette a könyvkereskedést. 1842-ben társasviszonyba lépett özv.
Barra Gábornéval, minek folytán a cég «özv. Barráné és Stein» lett.
1855-ben azután már teljesen Stein János tulajdonába ment át. Stein
János egyike volt a legnagyobb és legtekintélyesebb vidéki
könyvkiadóknak. Nagymennyiségű kiadványai mind számottevők voltak s
azokon egy bizonyos irodalomtörténeti fonal is húzódott végig: az
erdélyi kultura.


A magyar könyvkereskedelem 1868-tól napjainkig.

Az 1867-iki kiegyezés után az alkotmányát visszanyert magyar nemzet
teljes erővel indult meg a fejlődés szabad útján a jövendők felé.

A magyar könyvkereskedelem is ebben az új korszakban érte el
fejlődésének tetőpontját. Hatalmas irodalmi vállalatok keletkeztek, a
«Magyar Tudományos Akadémia» is céltudatos munkásságot fejtett ki és
nagybecsű irodalmi művekkel gazdagította irodalmunkat. A «Nemzeti
Hirlap» 1876-iki évfolyamában íme már ezeket írta: «A könyvkiadó
vállalatok közül ezidőszerint a birálva kiadó Ráth Mór mellett a
Franklin-Társulat és az Athenæum látják el a piacot olvasmányokkal.
Olcsó kiadványokban sincs hiány. Az «Olcsó Könyvtár», a «Magyar
Könyvesház» egymással versenyezve számos kiadvánnyal igyekeznek
szaporítani a családi könyvtárakat.»

1878-ban megalakult a «Magyar Könyvkereskedők Egyesülete», mely
szabályozta a magyar könyvkereskedelmet, megalkotta a szokásjogot és ami
a legnagyobb és legüdvösebb eredmény volt: megteremtette saját nemzeti
könyvészetét. Az alakuló közgyűlésen 43 könyvkereskedő jelent meg. Első
vezetői voltak: Pfeifer Ferdinánd elnök, Aigner Lajos alelnök,
Dobrovszky Ágost, Franke Pál, Horovitz Guidó, Kókai Lajos, König Alajos,
Lauffer Vilmos, ifj. Nagel Ottó, Révai Sámuel, Petrik Géza, Tettey
Nándor, Weiszmann Adolf, Wodianer Fülöp és Zilahy Sámuel. Az egyesület
megalakulása után megindult a magyar könyvkereskedelem hivatalos lapja,
a «Corvina» is, mely azóta állandóan fenntartja a könyvkereskedők között
az érintkezést és állandóan közli a könyvészetet, a hivatalos
jelentéseket és a könyvkereskedelmet érdeklő eseményeket is feljegyzi.

Az utolsó évtizedekben nagy lendületet vett a modern antiquárium és a
részletüzlet. Ez utóbbinak különösen a nagy gyüjteményes művek
szolgáltak anyagul és az első időben meglehetős eredményeket is ért el.

Ezen korszak elején a legnagyobb és legönzetlenebb könyvkiadói
tevékenységet Ráth Mór fejtette ki. Elejétől fogva nemes és nagy
célokért küzdő iránya volt: a jelesek legjelesebb műveinek a kiadása. És
ezeknek a céloknak minden tekintetben meg is felelt. A neki kiadásra
felajánlott műveket szigorú bírálat alá vette s csak az esetben
vállalkozott azok kiadására, ha tartalmuk értékes volt s érdemesnek
tartotta arra, hogy a magyar irodalom kincsei között helyet foglaljanak.
S így az ő neve valamely könyvön mint kiadóé, bármily ismeretlen szerző
műve lett legyen is, nemesi levél volt.

Mindjárt a kiegyezés után megalapította báró Eötvös Józseffel a
népiskolai irodalmat, a honvédirodalmat, a törvénykezési és
közigazgatási irodalmat. Első nagyobb vállalkozása a «Családi Könyvtár»
volt, melyről ő maga jegyezte meg, hogy «díszes oktavo, egyforma alak,
nagybetűs nyomtatás, jó papir, igen jutányos ár, elévületlen értékű
tartalom, nemesítő, érdekes olvasmány, a külföldi műveknek előkelő írók
által készített jeles fordítás – tehát nem az oly gyakori, kezdők által
készített fércmunka». És csakugyan ilyen volt. E gyüjteményben jelentek
meg Ebers, báró Eötvös József, Horváth Mihály, Jókai Mór, Kölcsey
Ferenc, Toldy Ferenc s még számos jeles magyar és külföldi író művei.
Nevezetesebb kiadványai közé tartoznak: Fraknói Vilmos dr., Salamon
Ferenc, Szalay László, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Thaly Kálmán,
Vámbéry Ármin és Wertheimer Ede történeti, gróf Hübner Sándor, Holub
Emil dr., gróf Teleki Sámuel és Stanley Henrik utazási, báró Kemény
Zsigmond, báró Jósika Miklós és Vas Gereben szépirodalmi művei, Dóczy
Lajos színművei, Orczy Tekla bárónő imakönyve és Shakespeare
színműveinek illusztrált kiadása, mely 6 kötetben, nagy 4-rét alakban,
számos képpel és teljes lapokat elfoglaló illusztrációkkal jelent meg.

Páratlanul állanak azonban a magyar irodalomban Ráth Mór magyar
klasszikus kiadásai. A klasszikusok sorozatát Arany János műveivel
kezdte meg, kinek nagyobb elbeszélő költeményeit kis 4–12 krajcáros
füzetekben is kiadta, hogy ezáltal a szegényebb néposztálynak is módot
nyujtson a nagy magyar költő műveinek élvezetében, melyek tele vannak
gyönyörűséggel és igaz magyar érzéssel. Arany János műveit 71 különféle
kisebb és nagyobb kiadásban bocsátotta közre; a legteljesebb «összes
műveinek, hátrahagyott iratainak és levelezéseinek» emlékkiadása 12
kötetben. Arany János után kiadta Vörösmarty Mihály műveit, melyeket az
örökösöktől zárt ajánlati úton 10 évre 9000 forintért vett meg. Ráth Mór
a szerződés alapján és tartama alatt Vörösmarty Mihály összes műveiből
két kiadást rendezett, azonkivül lirai és epikai költeményeiből külön
kiadásokat is bocsátott közre. A klasszikusok sorozatát követték még
Tompa Mihály és Tóth Kálmán.

Örökbecsű kiadványa azonban Ráth Mórnak Arany János balladáinak
díszkiadása, melyet Zichy Mihály, a jeles festőművész látott el
rajzokkal. Kiváló előszeretettel, kedvvel és gyönyörűséggel foglalkozott
Zichy Mihály e költemények művészi magyarázatával, azok egész szövegét
is a saját kezével írta meg, mondhatni a szavakat a rajzokkal mintegy
művészi egységbe olvasztotta össze, mi különösen érdekessé és becsessé
teszi e gyüjteményt.

Ráth Mór valóban nagy és tudós könyvkiadó volt. Működésének 40 éve alatt
nem kevesebb, mint 1071 művet 1473 kötetben adott ki. Szebben igazán nem
méltathatjuk működését, mint azon ismeretlen barátja, ki a «Budapesti
Hirlap» 1882. évi 122. számában ekként emlékezett meg róla: «Elég-e, ha
azt mondom, törüld ki könyvpiacunk külső díszéből azt, ami benne Ráth
Mór kezenyoma és kitörülted belőle az ízlést; törüld ki 25 éves
irodalommunkából azt, ami az ő iniciativája, befolyása és közvetítése
folytán létrejött és legjelesebb részét törülted ki irodalmunkból;
semmisítsd meg az ő vállalatait és megsemmisítetted az ötvenes évektől a
hetvenes évekig mindazt, elenyésző csekélységek hiján, ami becsessel bír
a nemzet szellemi termékeiből.»

Ráth Mór mellett Pfeifer Ferdinánd fejtett ki nagyobbszabású
tevékenységet a könyvkiadás terén. 1879-ig 628 művet 928 kötetben adott
ki, melyek közül csak 7 mű volt idegennyelvű – a többi tehát mind a
magyar irodalmat gazdagította. Kiadványai között első helyen állott
Jókai Mór újabb műveinek «népszerű kiadás»-a, melyeket 24, 50 krajcáros
füzetekben jelentetett meg. Említést érdemelnek elterjedt olcsó
gyüjteményei is, ú. m. az «Ifjúsági Könyvtár», a «Történelmi Regénytár»,
a «Nemzeti Szinház Könyvtára», a «Népszinház Könyvtára» stb. «Minden
cselekedete – írja egyik életírója – az érett megfontolás kifolyása volt
s eme kiváló előnyei által kedveltje lőn a közönségnek és irodalom
korifeusainak is…» Ezzel a néhány szóval Pfeifer Ferdinánd egész
ténykedése van megvilágítva. 1879-ben – halála után – üzletét öccse,
Pfeifer István vette át.

1868-ban Aigner Lajos, Rautmann Frigyessel társulva, alapított
könyvkereskedést, azonban társa egy év mulva már kilépett. 1872-ben
Aigner Lajos a könyvkereskedést megnagyobbította és csakhamar szép
virágzásnak indult. Későbben már könyvek kiadására is vállalkozott s ez
irányban mindinkább fokozottabb tevékenységet fejtett ki, leginkább a
szépirodalom terén. A szépirodalmi művek mellett egész sor tudományos és
szakművet is adott ki. Kiadványaink egyik speciálitását képezték azonban
az elemi és középiskolai tankönyvek, melyek sokáig uralták a
tankönyvpiacot. 1875-ben megindította a «Magyar Könyvesház» című
gyüjteményt s annak több kötetét maga látta el életrajzokkal és
jegyzetekkel. A gyüjteménnyel célja volt: a jelesebb magyar műveket
olcsó áron hozzáférhetővé tenni. Azonban mindössze 150 füzet jelent meg.
Már nagyobb kitartással szerkesztette az 1878-ban megindított «Nemzeti
Könyvtár»-t, melynek 42 kötetében több jeles magyar író művei jelentek
meg, így: Kazinczy Ferenc, Mikes Kelemen, Katona József, Zrinyi Miklós,
Pulszky Ferenc stb. művei.

Aigner Lajos nemcsak könyvkereskedő és könyvkiadó, hanem író is volt.
Még 1867-ben, mielőtt üzletét megnyitotta, megírta «Az elégiáról» című
pályaművet, mely a «Kisfaludy-Társaság» díját nyerte el 1876-ban
megindította a «Figyelő» című irodalomtörténeti közlönyt, melynek
szerkesztője és kiadója volt. E közlönyt 13 éven keresztül Abafi álnév
alatt szerkesztette; emellett szerkesztette 1884-től kezdve néhány évig
a «Hazánk» című történeti közlönyt is.

Emich Gusztáv könyvkiadóvállalata 1868-ban «Athenæum» címen
részvénytársasággá alakult át. Mint ilyen is azt a irányt követte,
melyet még Emich Gusztáv jelölt ki: a nemzeti irányt. Számos
kiadványaiból kiemeljük elsősorban Kossuth Lajos iratait, Madách Imre
«Az ember tragédiája» című művét, amelyet értékes illusztrációkkal adott
ki s ezzel úttörő is volt a magyar díszművek létesítésében, mert ennek
előtte nem igen volt ilyen kiállítású díszmunkánk. Utána Petőfi Sándor
költeményeiből is rendezett egy hasonló díszkiadást. Régebbi kiadványai
között ott találjuk még: Jókai Mór néhány regényét, Tóth Kálmán
«Honvédmenház könyvé»-t, Degré Alajos és Lauka Gusztáv több könyvét; az
ifjusági irodalmat pedig Schmid Kristóf és Hoffmann Ferenc erkölcsös
irataival vezette be. Az újabbak között a Szilágyi Sándor által
szerkesztett tíz kötetes «Magyar nemzet története» tűnik ki, mely a
millennium alkalmából jelent meg; továbbá Beöthy Zsolt «A magyar
irodalom története» című gazdagon illusztrált könyve, a 12 hatalmas
kötetből álló «Műveltség Könyvtára», a Dárday-féle «Közigazgatási
törvénytár» s még számos kisebb és nagyobb mű, mely mind a magyar
irodalom gazdagodását jelenti. Legújabban pedig az
«Athenæum-könyvtár»-ral olcsó áron jó szépirodalmat igyekszik nyujtani.

A kiegyezés után feltünt új korszellem hatása alatt Révai Sámuel
eperjesi könyvkereskedő is Budapestre, a központba gravitált. Bár ezen
tervének megvalósítása nehézségekbe ütközött, de leküzdvén az
akadályokat, 1869-ben megalapította öccsével, Révai Leóval budapesti
üzletét, mely «Révai Testvérek» cég alatt mint «bel- és külföldi
könyvkereskedés és nemzeti antiquárium» kezdte meg működését. Amellett
azonban fenntartotta eperjesi könyvkereskedését is és a budapesti üzlet
vezetését Révai Leóra bízta, kinek főleg a tudományos antiquáriumban
volt nagy jártassága. A budapesti üzletalapítás azonban nem váltotta be
Révai Sámuel hozzáfűzött reményeit, s így 1875-ben a könyvkereskedést
két fiatal könyvkereskedőnek, Dobrovszky Ágost és Franke Pálnak adta el,
kik azt saját cégük alatt folytatták. Ellenben az antiquáriumot Révai
Leó tartotta meg, de a «Révai Testvérek» céget fenntartva, vezette
tovább. 1879-ben azonban a két testvér ismét egyesült és ekkor Révai
Sámuel, fia által támogatva, már fokozottabb mértékben fejlesztette a
könyvkereskedést. 1880-ban már mint könyvkiadó lépett fel. Első
kiadványa a «Regényvilág» volt, melyet azután a szépirodalmi és népszerű
tudományos művek egész sorozata követett. A későbbi években már mint
Jókai Mór és Mikszáth Kálmán kiadója szerepelt. Nagy népszerűségre
jutott a «Jó Könyvek» című, népies irodalmi termékeket tartalmazó
gyüjtemény, melynek létrejöttét az akkori vallás- és közoktatási
miniszter, Trefort Ágost mozdította elő. Az akkoriban még szegény magyar
ifjúsági irodalmat is igyekezett fejleszteni. Különösen oly jeles művek
kiadását tartotta szem előtt, melyek a serdültebb ifjúságnak
érdeklődését minden tekintetben felölelték.

Révai Sámuel volt egyike azoknak, kik a «Magyar Könyvkereskedők
Egyesületé»-nek megalakulását mozdították elő. Azonkívül a részletüzlet
meghonosítása is az ő érdeme. Nagytudású könyvkiadó volt, az irodalom
alapos ismerője s nagy elfoglaltsága mellett a tudománnyal is
foglalkozott, miről «A társadalmi jólét föltételei» című műve tesz
fényes bizonyságot.

1895-ben üzlete «Révai Testvérek irodalmi intézet részvénytársaság» cég
alatt részvénytársasággá alakult át. Az új vállalat első nagyobb
kiadványa Jókai Mór műveinek 100 kötetes nemzeti díszkiadása volt,
melyet a «költő király» 50 éves írói jubileuma alkalmából adott ki.
Nevezetesebb és nagyobb kiadványai még: Mikszáth Kálmán, Abonyi Lajos és
Ambrus Zoltán műveinek egyöntetü kiadásai, a «Klasszikus Regénytár»,
legújabban pedig a «Világkönyvtár» és a Révai nagy lexikona.

1869-ben ifj. Kilián György könyvkereskedését fiának, Kilián Frigyesnek
adta át, míg kiadványait megtartotta és külön «Kilián György
kiadóhivatala» cégen kezelte 1873-ig. Ekkor kiadványait is fiára hagyta
és a kiadóhivatal cége megszünt.

A hatvanas évek végén az Eggenberger-féle könyvkereskedés új
tulajdonosai, Hoffmann Alfréd és Molnár János is a könyvkiadók sorába
léptek. Különös súlyt fektettek a jogi, gazdasági és tanügyi irodalomra.
Kiadványaikat a kilencvenes években az «Athenaeum» vette meg.

Horovitz Fülöp, ki a hatvanas években a Magyar Mihály-féle
könyvkereskedést vette át, kizárólag a tudományos antiquáriumot
kultiválta. Hogy ki volt ő a magyar könyvkereskedelemnek és a tudományos
világnak, azt leghívebben a «Magyar Könyvszemle» 1886. évi folyamában
megjelent nekrológból tudjuk meg, mely többek között így méltatja
működését: «A tudományos világban országszerte ismert egyéniség volt,
kivel az újabb hazai kulturtörténetnek egy fejezete szállott sírba. A
magyarországi könyvgyűjtés történetét az utolsó félszázadban senki sem
ismerte úgy mint ő, ki a hazai könyvgyűjtési mozgalmakban, mint
könyvkereskedő, becsüs, közvetítő és bibliográf évtizedeken át tevékeny
részt vett. Ezeknek történetét megírni az ő emléke nélkül, ma alaposan
alig lehet. Egyike volt ő azon keveseknek nálunk, ki alapos
készültséggel, az egyetemi orvostudományi tanfolyam befejezése után
lépett az antiquáriusi pályára, melyen mint szakférfiú tisztelt nevet
vívott ki magának s buzgalma és ismeretei által a hazai antiquáriátust
európai szinvonalra emelte.» Halála után fia, Horovitz Lajos folytatta
az üzletet, ki kora ifjúságától atyja oldala mellett működött s így csak
természetes, hogy szintén nagy és alapos ismeretei lehettek a tudományos
antiquárium terén. 1905-ben az üzlet feloszlott.

1871-ben Tettey Nándor, Pfeifer Istvánnal szövetkezve, alapított «Tettey
Nándor és Társa» cégen könyvkereskedést. Pfeifer István azonban 1879-ben
kilépett és ez évben elhalálozott bátyja, Pfeifer Ferdinánd üzletét
vette át. 1883-ban belépett mint társ Benkő Gyula. Jelentékeny
kiadványaik is voltak, melyeket Benkő Gyula 1885-ben megvett és
«Tettey-féle könyvkiadóhivatal» cég alatt kezelt.

1872-ben Zilahy Sámuel alapított könyvkereskedést, melyet rövid idő
alatt a számottevőbb üzletek sorába emelt. Nemcsak mint kiváló
szortimenter, de mint könyvkiadó is igen jó szolgálatot tett a magyar
irodalomnak. 1887-ben üzletét feloszlatta és kiadványait részben a
Singer és Wolfner cégnek, részben az Eggenberger-féle
könyvkereskedésnek, részben pedig a Pallas r. t.-nak adta el.

Tipikus alakja volt a magyar könyvkereskedelemnek Méhner Vilmos, ki
1872-ben mint házaló könyvkereskedő kezdte meg működését. Eleinte
füzetes, olcsó gyűjteményekkel foglalkozott, későbben már olcsó
könyvekkel is. Ez irányú munkásságát értéktelen regényekkel kezdte, de
fokozatosan a komolyabb és értékesebb irodalomra tért át. Az
«Athenaeum»-tól megszerezte a jogot Petőfi Sándor költeményei
illusztrált kiadásának füzetekben való terjesztésére; ezt csakhamar
követték Ribáry Ferenc «Képes világtörténete», György Aladár «A föld és
népei» című műve, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, Garay János, Vas
Gereben stb. művei. Tankönyvei is voltak, melyeket országszerte
használták. Ő volt az első, ki népiesebb irányú hetilapot adott ki, a
«Képes Családi Lapok»-at, melynek nagy sikere volt és rövidesen a
legolvasottabb hetilappá lett. 1895-ben kiadványait a
«Franklin-Társulat» vette meg.

A «Franklin-Társulat» 1873-ban alakult Heckenaszt Gusztáv üzleteiből. A
vállalat egyik főfeladata mindenekelőtt az volt, hogy elődjének
nyomdokain haladjon és hírnevét tovább ápolja. Ezt szem előtt tartva,
kezdte meg nagyarányú működését. Első vállalkozása a Gyulai Pál
szerkesztésében megindított «Olcsó Könyvtár» volt s hogy helyes szempont
vezérelte ezen vállalkozásnál, arról fényes bizonyságot tesz az eddig
megjelent 1700 szám. Nagy elismerésre találtak a következő kiadványok:
«Filozófiai Irók Tára», «Történelmi Könyvtár», «Magyar Remekírók», a
«Corpus Juris Hungarici» millenniumi kiadása, mely törvénygyűjtemény
páratlanul áll a világirodalomban; továbbá a Nagy-Nemes-féle «Magyar
viseletek története», Verne Gyula műveinek jogosított magyar fordítása,
az «Ókori Lexikon», az «Egyetemes irodalomtörténet» és a «Modern
festők».

1904-ben végbement a Lampel R. (Wodianer F. és Fiai) céggel a fuzió s
ezzel egy új éra kezdődött a «Franklin-Társulat» beléletében. Ezen új
érában egyik nagyobb vállalkozás a másikat érte. Ilyen nagyobb irodalmi
vállalkozások a «Magyar Regényirók», a Malonyay Dezső szerkesztette
«Magyar nép művészete», a históriailag nagy értékű «Árpád és az Árpádok»
és Mikes Kelemen törökországi levelei-nek illusztrált díszkiadása. A
legújabb vállalkozások között említendő az «Ismeretterjesztő Könyvtár»,
«A Hatályos Magyar Törvények Gyűjteménye», «A Franklin Kézi Lexikona», a
«Kultura és Tudomány». Nagy érdemeket szerzett az utóbbi időben a jogi
és orvosi irodalom fejlesztése körül.

A Lampel Róbert-féle könyvkereskedést 1874-ben Wodianer Fülöp vette meg
és «Lampel R.-féle könyvkereskedés (Wodianer F., később és Fiai)» cég
alatt vezette tovább. Wodianer Fülöp, mint könyvkiadó – úgy mint elődje
– különösen a tanügyi irodalom terén tünt ki. 1876-ban a
könyvkiadóvállalat és könyvkereskedés önálló vezetését legidősebb fiára,
Wodianer Arthurra bizta, míg ő és két másik fia a nyomdát és az
ujságkiadóhivatalt vezették. Wodianer Fülöp volt az, ki nálunk az első
függetlenségi politikai napilapot adta ki. A lap «Magyarország» címen
jelent meg, de erős hangja miatt csakhamar betiltották. Későbben azután
megindította a «Budapest» című politikai napilapot. Wodianer Arthur
pedig fejlesztette a könyvkiadó-vállalatot. Az ő idejében indult meg
Radó Antal szerkesztésében a «Magyar Könyvtár», a «Remekirók Képes
Könyvtára», «Művészeti Könyvtár», az ifjúság számára «Benedek Elek Kis
Könyvtára».

Bucsánszky Alajos üzlete 1876-ban Rózsa Kálmán tulajdonába ment át és
«Rózsa Kálmán és neje» cég alatt folytatta. Kezdettől fogva a népies
iratok és naptárak kiadásával foglalkozott és különösen naptárai révén e
cég ma már szinte fogalom a magyar néposztály körében. 1913 óta a
«Szent-István-Társulat» tulajdona.

1885-ben Singer Sándor és Wolfner József megalapította a «Singer és
Wolfner» céget, mely ma tekintélyes könyvkiadócég hírében áll. Mint
könyvkiadók különösen a szépirodalom és az ifjúsági irodalom terén
fejtettek ki nagyszabású tevékenységet. Szépirodalmi vállalkozásaik
sorát az «Egyetemes Regénytár»-ral kezdték meg. Piroskötésű, ízléses,
olcsó köteteivel csakhamar megnyerte a magyar olvasóközönséget.
Szépirodalmi kiadványaik elsőrangú írók művei: Beniczkyné Bajza Lenke,
Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Krúdy Gyula, Szomaházy
István. Utazási irodalmunkat pedig Gáspár Ferenc «A föld körül» című hat
kötetes művével gazdagították.

Nagyobb vállalatok még Budapesten: Pallas irodalmi és nyomdai
részvénytársaság (1884 óta). Legnevezetesebb kiadványa a «Pallas Nagy
Lexikona». Hornyánszky Viktor (1872 óta), a Magyar Földrajzi Intézet
Részv.-Társ. (1890 óta), Kókai Lajos (1873 óta), ifj. Nagel Ottó (1877
óta), Grill Károly könyvkiadóvállalata (1905 óta) és az Univerzitás
(1912 óta).

Vidéken számottevő könyvkiadó volt ebben a korszakban Stampfel Károly
Pozsonyban. 1871-ben megvette a Wigand Károly-féle könyvkereskedést és
mindjárt mint könyvkiadó kezdte meg működését. Egymásután adta ki
nagyobb vállalatait: «Magyar Helikon», «Magyar Nők Életrajzai»,
«Kortársaink», «Magyar Sion Őrei», «Magyar Ifjúság Könyvesháza»,
«Hazafias Könyvtár», «Nemzetünk Nagy Költői», «Tudományos Zsebkönyvtár».
Azonkivül számos tankönyvet is adott ki.

Ha figyelemmel végigkisérjük az egyes cégek müködését, tisztán áll
előttünk a magyar könyvkereskedelem kifejlődése. Minél több
könyvkereskedés és könyvkiadóvállalat alapíttatott, annál inkább
szaporult az irodalom s ezzel természetesen az olvasóközönség is. Ma
Budapesten körülbelül 100, vidéken pedig 400 könyvkereskedő van, tehát
van irodalom és van olvasóközönség.

A magyar könyvkereskedelem utolsó évtizedének legnevezetesebb eseményét
azonban nem hagyhatjuk megemlítés nélkül. Ez a Budapesten 1913-ban
megtartott nemzetközi könyvkiadói kongresszus, melyen sok olyan dolgot
vitattak meg, melyek a könyvkereskedelem jövőbeli fejlődését fogják
irányítani.



TARTALOM.

Előszó 3


ELSŐ FEJEZET.

A magyar könyvnyomtatás rövid története.

Nyomtatási kisérletek a Gutenberg előtti időkben 5

A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése a XV. században 7

A könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországon. Hessz András, az első
magyar könyvnyomjató. Magyar könyvnyomtatók külföldön (1472–1534) 13

A magyar könyvnyomtatás Honter Jánostól a szatmári békéig (1534–1711) 15

A magyar könyvnyomtatás 1712-től a kiegyezésig (1712–1867) 35

A magyar könyvnyomtatás 1868-tól napjainkig 52


MÁSODIK FEJEZET.

A magyar könyvkereskedelem rövid története.

Irodalmi viszonyok és kéziratkereskedelem az ókorban és a középkorban 55

A könyvkereskedelem alapvetése és állapota a XV. és XVI. században 59

A magyar könyvkereskedelem kezdete. Az első könyvkereskedők Budán,
Felsőmagyarországon és Erdélyben (1485–1525) 61

A magyar könyvkereskedelem a mohácsi vésztől a szatmári békéig
(1526–1711) 63

A magyar könyvkereskedelem 1712-től 1867-ig 72

A magyar könyvkereskedelem 1868-tól napjainkig 116


[Transcriber's Note:


Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai
hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 három csoporba oszthatók három csoportba oszthatók

7 melyek felevenítették melyek felelevenítették

9 korrábbi időből korábbi időből

9 85 forínt tartozását 85 forint tartozását

12 Velencében 1369-ben Velencében 1469-ben

16 elhanyagolta Jellemző elhanyagolta. Jellemző

17 működött Erdősi működött. Erdősi

25 Első könynyomtatója Első könyvnyomtatója

29 Cseprey (1643) Csepreg (1643)

29 Lorétor (1670) Lorétom (1670)

35 harmadik korszaká harmadik korszakát

38 utódaí békében utódai békében

43 Kitzenberger Ferenc Antal Eitzenberger Ferenc Antal

47 Nemzetí Gazda Nemzeti Gazda

66 illustrim virorum illustrium virorum

68 asz Ungern aus Ungern

69 Melanchtohon Fülöpnek Melanchthon Fülöpnek

73 Ambri Ferenc Ignác Ambró Ferenc Ignác

74 Extaut apud Extant apud

84 Hazámnak Szebenben Hazámnak. Szebenben

95 1798-ben elsőnek 1798-ban elsőnek

100 működött Könyvkiadói működött. Könyvkiadói

103 történeti régényét történeti regényét

107 kassai könykereskedő kassai könyvkereskedő

110 Emick Gusztáv hírnevét Emich Gusztáv hírnevét

111 tisztele-példányt kapnak tiszteletpéldányt kapnak

112 Bucsányszky Alajos Bucsánszky Alajos

112 tanügyet is elnémetesíttették tanügyet is elnémetesítették

113 alapított könyvvkereskedést alapított könyvkereskedést

118 a Nemzeti Szinház Könyvtára» a «Nemzeti Szinház Könyvtára»

121 irodalam alapos ismerője irodalom alapos ismerője]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A könyv története (1. rész) - A magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid története - a legrégibb id?kt?l napjainkig" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home