Title: A könyv története (2. rész) - A könyv történeti fejlodése
Author: Steinhofer, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A könyv története (2. rész) - A könyv történeti fejlodése" ***


images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)



XXII. évfolyam. 1916. 5–6. szám.

IPAROSOK OLVASÓTÁRA.

Szerkeszti: MÁRTONFFY MÁRTON nyug. iparoktatási főigazgató.



A KÖNYV TÖRTÉNETE

II. RÉSZ

A KÖNYV TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE

IRTA

STEINHOFER KÁROLY


KIADJA:

LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) r. t.
könyvkiadóvállalata

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



BEVEZETÉS.


A könyv szerepe az ember életében.

Ha a könyv értékét a maga teljességében mérlegeljük, arra a
kétségbevonhatatlan megállapításra jutunk, hogy a könyv az ember
életében fontos és mélyreható szerepet játszik. Az ember életét a könyv
kizárásával elképzelni – szinte lehetetlen. Olyan szorosan összefügg ma
már a könyv az élettel, hogy e kapcsolattal foglalkozni, bizonyára nem
lesz érdektelen.

Mindenekelőtt azonban tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi a könyv. Ezt
leghívebben tükrözik vissza Harmsz Klausz, a lelkes könyvbarát következő
szép szavai: «A könyvet ama csodaművekhez kell sorolni, amelyeket az
ember alkotott; a könyv az idő folyamára vert híd, melyen a száz és ezer
évekkel meghaltakat naponkint felénk, az élőkhöz jönni látjuk; a könyv
mindazok köré vont szalag, akik olvasnak; oly életközösséget teremt,
mely annyira belső és összetartó, mint semmi más; a könyv teherhajó,
mely közelről és távolról lelkünknek mindent elhoz, mire csak szüksége
van. Könyv által szól a bölcs a másik bölcshöz és azokhoz, kik vénségük
előtt bölcsek akarnak lenni; általa szól a tapasztalt kor az ifjakhoz,
sőt a gyermekekhez, ha olvasni tudnak.» Őszintébb átérzéssel és
rajongással valóban nem lehet a könyvről nyilatkozni. Ha komoly
megértéssel átgondoljuk ezeket a szavakat, tisztán kell, hogy előttünk
lebegjen az a kétségtelen igazság: a könyv az emberiség legnagyobb
kincse. Mindenesetre nagyjelentőségű meghatározás ez, de semmi szín
alatt sem túlzó. Hiszen a könyvnek köszönhetjük mindazt, amit a multban
történt eseményekről, alkotásokról, küzdelmekről és szenvedésekről
tudunk, amelyek bizonyos időket annyira jellemeznek. S ha nem volna
könyv és nem lett volna már a multban is, vajjon tudnánk-e minderről?
Bizony nem. Mert ha csak szájról-szájra szállna a tudás egyik
nemzedékről a másikra, korántsem volna olyan korhű, mint van az írott
szó, a nyomtatott betű által. Világos ime, hogy az élőszóval hirdetett
tudománynak nincs maradandó értéke; az idővel elnémul s ami meg is marad
belőle, az is csak ferdítés. Igaz értéke csak a könyvnek van, mely bár
látszólag néma és halott, de valójában hatalmasabb és erősebb mindennél,
ami él.

Mindez azt mutatja, hogy a könyv fontos szerepet játszik az ember
életében. Szerepének fontossága azonban főleg abban rejlik, hogy
fenntartja a tudományt és a nagy szellemekkel való érintkezés fonalát.

A tudomány szempontjából tekintve a könyv szerepét, az oktatót látjuk
benne és halljuk, amint frissen és elevenen beszél évszázadokkal, sőt
évezredekkel ezelőtt megtörtént dolgokról, letünt nemzedékekről, azok
szokásairól, értelmi világukról és életmódjuk egész berendezéséről. A
könyv ebben a szerepében szólnak hozzánk a mindenkori tudósok a tudomány
minden térbeli haladásáról és vivmányairól. És az általuk lerakott
eszmékből és eszményekből táplálkozott és táplálkozik a fiatalabb
nemzedék, hogy azután saját tapasztalataival kiegészítve, ismét
átplántálhassa az eljövendő nemzedékre.

A másik szempontból kiindulva, a könyv szerepe már általánosabb. Ámbár
ebben a szerepében is oktat, de már inkább lelki élvezetet és
gyönyörűséget nyújt. Megszólaltatja a mindenkori nagy írókat és
költőket. Amikor valamelyik írónak vagy költőnek gondolataiban
gyönyörködünk, úgy érezzük magunkat, mintha alakjai közvetlenül
mellettünk volnának, hozzánk szólnának s képzeletünkben szinte
megelevenednek. S csak akkor, mikor a könyvet letesszük és már nem
olvasunk többé: akkor ocsudunk csak fel abból a káprázatból, mely
elhitette velünk, hogy az író, a költő alakjai itt vannak mellettünk. De
érezzük valamely könyv olvasásakor azt is, hogy behatolunk az író
gondolatvilágába és olyan idegen eszmékkel ismerkedünk meg, amelyekről
annakelőtte nem tudtunk semmit. Ilyenkor egészen rabjává leszünk az író
gondolatainak és igyekszünk gondolatait magunkévá tenni. És sok esetben
saját gondolatainkra is ismerünk, de az is oly jótékony hatással van
reánk, mert mi saját gondolatainkat sohasem tudjuk úgy kifejezni, mint
az író, ki a lélek elemzésével foglalkozik.

A könyv egyébként legőszintébb és legönzetlenebb barátja az embernek.
Bizalommal fordulhatunk hozzá minden időben bármilyen ügyünkkel és
bajunkkal. Ha felvilágosításra van szükségünk, megadja; ha szórakozni
akarunk, szórakoztat; bánatunkban megvigasztal, eltereli gondolatainkat
a rossztól és figyelmeztet a jóra.

Becsüljük tehát a könyvet úgy belsőleg, mint külsőleg, ne rongáljuk,
hanem óvjuk meg épségben és vegyük körül szeretettel, mint igaz jó
barátot.

*

Ezen rövid elmélkedés kiegészítéseképen hadd álljon itt néhány nagy
embernek a könyvekről tett megjegyzése.

_Ciceró:_

Ha kerted könyvtáradban van, semmid sem hiányzik.

_Horáciusz:_

A könyveknek megvan a maguk sorsa.

_Pliniusz:_

Nincs olyan rossz könyv, amelyben ne volna valami hasznos.

_Plutarchosz:_

A legnagyobb előny, amelyet a muzsákkal való jótékony társalkodásból
nyertünk, az, hogy a tanulás és az olvasás megtanít természetünk
legyőzésére és megszelidítésére; megértjük, hogy szeretni kell a
mérsékletet s minden túlzástól tartózkodni.

_Szeneka:_

Szabadidő könyv nélkül halál, élve eltemettetés.

_Bonus:_

A könyv az az embernek, mint a mi a szárny a madárnak.

_Bury:_

A könyv az a tanító, ki minket vessző és fenyíték nélkül, szidás és
harag nélkül, talár és pénz nélkül oktat. Ha hozzá közeledünk, sohasem
alszik; ha kérdezzük, nem titkolja el véleményét; ha tévedünk, nem
morog; ha hibázunk, nem gúnyolódik.

_Carlyle:_

A könyvekben nyugszik minden elmult idők lelke, a mult hallható hangja,
ha annak, mint az álomnak, látható ideje el is tünt. Mindazt, amit az
emberiség tett, gondolt, elért, vagy ami volt: tündérszerűen a könyvek
lapjai őrizték meg számunkra. Ezek az emberiség kiválasztott birtoka.

_Diderot:_

A balga egy jó könyvet sem ismer; az okos egy rosszat sem.

_Fénelon:_

Boldogok, akik szeretnek olvasni.

_Janin:_

A könyvek vezetőink, legjobb barátaink és igen sokszor vigasztalóink, ha
a sors keze reánk nehezül vagy az élet zaját megúnva, a magány négy fala
közé menekülünk.

_Macaulay:_

Némely könyvet csak meg kell izlelni, másokat csak le kell nyelni, s
csak keveset kell megrágni és megemészteni.

_Montesquieu:_

Az olvasást szeretni annyi, mint az unalom óráit, melyekkel az életben
találkozunk, felcserélni a gyönyör óráival.

_Ruskin:_

A jó könyv, még pedig a minden időnek jó, nem a mai csevegő könyveknek
egy eltünő órára szóló tömegéből való, hanem olyan, mint királyok és
királynők társasága; a föld hatalmasainak és kiválasztottjainak tiszta
társasága.



A könyv történeti fejlődése.


A könyv az ókorban.

A legrégibb időkben a «könyv» nem a mai fogalmat fejezte ki. Ez a szó az
első iróanyagok elnevezése után maradt reánk. A könyv ugyanis az
egyiptomiaknál «tama» (tekercs), a görögöknél «biblosz» (növény-rost), a
rómaiaknál pedig «liber» (háncs) volt. Bevett szokás volt az különben
mindig, hogy ha egy tárgy valamely elnevezést kapott, az az elnevezés
még akkor is általánosan használatban maradt, amikor tulajdonképeni
jelentőségét már rég elfelejtették.

Az íróanyagok kezdetben igen különfélék voltak. Követ, fát, viaszt, érct
és ólmot használtak, amelyekbe az írásjeleket bevésték. A legrégibb
ismert irott emlék egy hierogliffel teleírt kőlap, amelyet Oxford egyik
múzeumában őriznek. A tudósok megállapítása szerint Kr. e. 4000 évvel
egy egyiptomi király készíttette. Kőlapra volt feljegyezve Mózes 10
parancsolata is, kőoszlopokra pedig fel voltak jegyezve Izráel fiainak
csillagászati megfigyelései. Egyiptomban nagy mennyiségben találtak
ékírásos kőlapokat, amelyekre Babilonia helytartóinak az egyiptomi
királyokhoz intézett jelentései vannak feljegyezve; ezekből
megállapítható, hogy a Kelet egymástól messzeeső országai írásbelileg
érintkeztek egymással. Kitetszik ez különben Deborah énekéből (Birák
könyve V. rész. 14. vers) is: «… a Makir nemzetségből a törvénytudók és
a Zebulonnak nemzetségéből, akiknek méltóságok vagyon a népek
egybegyűjtésére, hozzám jönnek íródeákomnak levelére…»

[Illustration: Viasztábla és írószerek.]

[Illustration: Átoktábla ólomból.]

A klasszikus népek (a görögök és rómaiak) először fára írtak. Ezt az
íróanyagot igen kedvelték, ha táblaalakú volt és viaszréteggel bevonva.
Az átvont fatáblákat különösen a hatóságok használták a nyilvános
hirdetmények számára; ellenben a mindennapi használatra a viasztáblák
szolgáltak, amelyekből rendesen kettőt-hármat összefűztek. Minden tábla
peremén felül lyuk volt, amelyen zsinórt lehetett áthúzni. A zsinórt
azután a táblák körül, amelyeknek teleírt oldala befelé volt fordítva,
körülcsavarták, viasszal vagy pedig agyaggal leragasztották, gyűrűjökkel
lepecsételték. Hasonlóan fűzték össze a kiszolgált római katonáknak az
elbocsátásnál átnyújtott érctáblákat, amelyek a kitöltött szolgálati idő
okiratát és az engedélyezett kedvezmények jegyzékét tartalmazták.
Érctáblákat törvények följegyzésére is használtak, főleg olyanokhoz,
melyeknek az időjárás zordonságának századokon keresztül kellett
ellenállaniok. Ilyen volt a híres XII táblás törvény, amelyet a rómaiak
Kr. e. 451 és 450-ben dolgoztattak ki, vagy a bacchanáliák ellen Kr. e.
186-ban hozott szenátushatározat, amely még eredeti szövegében forog
fenn. Az ólmot, mint íróanyagot rendszerint a jóslatokhoz és az élők
elleni átkokhoz használták, amelyeket azután, – mint az alvilági
bálványoknak szánt ajándékot – a földbe ástak vagy sírokba tettek. De
nem vetették meg az ólomtáblákat nagyobb iratoknál sem. Ilyenekre volt
például feljegyezve az az ó-görög parasztnaptár, amelyet Hesziodusz
«Munkák és napok» néven szerkesztett.

Ezeknek a kezdetleges íróanyagoknak a használata azonban igen
kényelmetlennek bizonyult, az iratok megőrzése és továbbadása pedig
nehézségeket okozott s igy könnyebben kezelhető anyag után kutattak.
Vékony állatbőrökkel és falevelekkel próbálkoztak. A pálmafa nagy és
széles leveleire a hinduk írtak. Úgynevezett «királyi bőrökön» a perzsa
királyok uralkodására vonatkozó fontos adatok voltak feljegyezve, míg a
perzsák szent iratai állítólag 1200 – áldozati állatoktól származó –
bőrből állottak. Az alexandriai könyvtárban volt Homérosz műveinek egy
példánya, amely kigyóbőrre volt írva arany betűkkel.

[Illustration: Hindu kézirat fakérgen.]

Az ókori íróanyagok közül mindenesetre a «papirusz» vált be a legjobban,
amelyet az egyiptomiak a papirusz-növényből készítettek. A
papirusz-növény Egyiptom mocsaraiban tenyészett és 2–3 méter magasra is
megnőtt. Az íróanyagot a növény puha rostjaiból készítették. A
papirusz-szárakat vízben felfrissítették, azután a zöld kérget a rostról
eltávolítván, azt szeletekre vágták. A puha rostokat nedves deszkán
egymás mellé tették, miliumragasztóval bekenték, majd egy másik
sorozatot keresztbe raktak, végre az egészet azon nedvesen lenyomták,
hogy egyenletes legyen. Igy keletkezett az a vászonhoz hasonló anyag,
melyet egymáshoz ragasztott darabokból tetszés szerint hosszabbítottak.
A papirusz gyártását az állam vette kezelésbe és csakis az állami gyár
bélyegével ellátva bocsátották árúba. Alexandria megalapítása után a
papiruszgyártás már nagyobb lendületet vett s mint főíróanyagot nagy
mennyiségben szállították Görögországba és Rómába.

Az egyiptomiak papirusztekercseit tekinthetjük az első könyveknek. A
legrégibb ismert könyv: a Prissze-papirusz, mely Kr. e. 2500-ból való. A
tekercsalak azonban sem a használatnál, sem pedig a megőrzésnél nem volt
kényelmes. Az olvasásnál a tekercseket le- és felgöngyölítették.
Természetes, hogy ez a folytonos göngyölítés nem használt a könyvnek.
Használat közben leginkább a széle kopott. Ezen úgy segítettek, hogy egy
védőszalagot ragasztottak reája; de még így is kopott. A védőszalagon
különféle megjegyzések voltak, ú. m. a gyár bélyege, az ár, de
mindenekelőtt a cím. A tekercs könnyebb le- és felgöngyölítésére és
egyúttal megvédésére csontból vagy fából készült hengeralakú pálcát
ragasztottak az utolsó laphoz. S hogy férgek ellen is megvédjék, a
tekercseket cédrusolajjal bekenték. Az egyiptomiak a tekercseket eleinte
korsókban, később faládákban őrizték.

A papirusz mellett, mint iróanyag – ha kezdetben csak különös fontosságú
iratok számára is – a pergamen tartotta magát, amelyet a II. Ptolomeusz
egyiptomi király és a II. Eumenesz pergamoni király (Kr. e. II. század)
közötti féltékenység hozott létre. II. Eumenesz király Pergamonban
ugyanis egy könyvtárt akart felállítani, de II. Ptolomeusz király
féltékeny volt a saját könyvtárára s így megakadályozta és megtiltotta a
papirusz kivitelét. II. Eumenesz királyt azonban ez a tilalom nem
ejtette kétségbe, hanem készíttetett állatbőrből íróanyagot és azt
«pergamen»-nek nevezte el. A pergamenkészítéshez leginkább a bárány-,
borjú- és ürűbőrt használták, amelyet először a szőrtől és zsírtól
megtisztítottak, azután timsó vagy tengeri só oldatba mártottak, utána
pedig száradni kifeszítették farámára. Hogy a bőr sima legyen, belső
oldalát behintették mészporral és tajtkővel addig dörzsölték, míg a
mészpor a hátramaradt nedvességet teljesen felszívta. Ezen művelet után
a bőrt újból kifeszítették a farámára s az előbbi műveletek
megismétlésével megkapta teljes vékonyságát és egyenletességét.

[Illustration: A Prissze-papirusz egy lapja.]

Amikor Egyiptom Róma hatalmába került (Kr. e. 160 körül), a
papiruszgyártás magas tökélyre emelkedett. A gyártásnak központja
Alexandria volt és az állam az egyedárúságot eleinte nagy összeg
ellenében bérbe adta a vállalkozóknak, későbben maga kezelte. A rómaiak
különös gondot fordítottak a papirusz gyártására és a legjobb fajtákat a
császárok után nevezték el. Igy volt Augusztusz-papirusz, amely későbben
kénytelen volt helyét a még finomabb Klaudiusz-papirusznak átengedni.
Tiberiusz császár idejében megesett, hogy a papirusznövénytermelés
rosszul ütött ki, minek folytán az íróanyag készletét – mint éhinség
alkalmával – meghatározott adagokban adták ki.

[Illustration: Ezüst tintatartó.]

[Illustration: Bronz tintatartó.]

Papiros is volt már az ókorban, amelyet Kr. e. a II. században a kinaiak
találtak fel. A papirost a szederfa, kinai fű (Bœhmeria) és bambusznád
finom rostjaiból készítették. A papirost az ókorban csak a kinaiak
használták, mert máshová nem szállították és készítési módját is
titkolták. A kinaiak abban az időben a könyvek nyomtatásának valamelyes
módját is ismerték.

Minthogy kezdetben kőbe, fába és ércbe vésték az írásjeleket, magától
értetődő, hogy az embereknek erősebb írószerre is volt szükségük. Ez az
ércből vagy csontból készített ár volt, milyet a rézművesek még ma is
használnak. A görögök és rómaiak a viasz- és ólomtáblákra vesszővel
(stilus) irtak, amelyet későbben a kihegyesített nád- és madártoll
váltott fel. A papiruszon való íráshoz már tintát is használtak, amely
mézgában felkavart és vízzel hígított szénkorom volt. Használták még
tintának a szépiahal és tintahal nedvét is. A tintát a tintatartóban, az
összes írószereket pedig a kalamáristokban tartották.

De használtak az íráshoz színes festékeket is. A vörös festéket
«minium»-nak nevezték. Pliniusz a cinóbert is miniumnak nevezte, utóbb
azonban az ólomvörös lett a minium, a cinóber pedig a «rubrika» nevet
kapta. Vörös festékkel vonalozták az írásra szolgáló lapokat, vörös
vonalak szegélyezték a teleírt lapokat, vörös festékkel írták a
fejezetek címét, a kezdőbetűket és kezdősorokat.

[Illustration: Beöthy Zsolt egyptológiai gyüjteményének
papirusz-töredéke. Középen az illusztráció.]

A könyvek illusztrálása már az ókorban is szokásban volt. Az
egyiptomiak, kinaiak, hinduk és perzsák színesre festett ábrákkal
kisérték a szöveget. Beöthy Zsolt egyiptológiai gyüjteményében van egy
papirusz-töredék, a halottak könyvének azon része, amely a halottnak a
mennyei vizeken való átkeléséről szól. Ezen a töredéken van egy
illusztráció is, amely – Mahler Ede leírása szerint – a következőket
ábrázolja: «A bárkán ül az isteni révész, hátrafordított arccal; előtte
áll az adományokkal telerakott asztal. A bárka előtt – még pedig a rajz
jobb oldalán – az ég keleti oldalának a jelképe látható, míg a bárka
mögött áll a megboldogult, felemelt jobbjával keletre mutatva.»
Művésziesebb formát azonban csak a görögöknél és rómaiaknál öltött a
könyvek illusztrálása. A görögöknél Eudoxusz csillagász (Kr. e. 370
körül) volt az első, aki művében csillagászati jeleket használt a szöveg
könnyebb megértése céljából. Ismerjük még Dioszkoridesz és Appoloniusz
görög orvosok műveit (mindkettő Kr. e. az I. században készült),
amelyekben az egyes kóresetek gyógyítási eljárását mutatják be ábrákkal.
A görögök az iskolakönyveket is illusztrálták, különösen az ifjúság
által igen szorgalmasan olvasott Homéroszt. A milanói könyvtárban egy
Iliász-töredéket őriznek, amelyben 58 kép van. A görögök példáját a
rómaiak is követték. Nagy előszeretettel illusztrálták a tanulók örömére
és serkentésére Vergiliusz «Eneászá»-t. A vatikáni könyvtárban őriznek
egy példányt. A történeti művek illusztrálására is nagy gondot
fordítottak, amit fényesen igazol Terentiusz Varrónak Kr. e. 39-ben
közreadott «Imaginesz» című műve, amely egész galériája híres
királyoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak, költőknek, íróknak és
művészeknek. Pliniusz szerint 700 kép volt benne s mindegyikhez
külön-külön magyarázó szöveg. Kr. u. a IV. században Bizáncban már az
iniciálékat (kezdőbetűket) is nagy gonddal festették. Az iniciálék
vörösek, aranyosak és ezüstösek voltak, a címlapot pedig ajánlókép
díszítette.

A könyvkötés első nyomaira a rómaiaknál akadunk, akik az egyiptomiak
tekercsalakjától eltérve, a könyveket kisebb lapokra írták, amelyeket
azután összefűztek. Martialisz egyik epigrammjában már azzal
dicsekedett: «Engem mindenki kezében és zsebében hord!» A könyv ebben az
új alakjában a «kódex» nevet kapta. Igy természetesen olyasféléről is
kellett gondoskodniok, ami a lapokat megóvja. Kezdetben az összefűzött
lapokat cédrusfából készített tokokba helyezték, amelyeket szíjas vagy
szalagos csatokkal lehetett lezárni. A tokokat gyakran elefántcsonttal,
sőt drágakövekkel diszítették. A lapokat metszéssel is ellátták, amely
rendesen vörös volt. Azonban a boldogtalan Ovidiusz «Trisztia»-inak
metszete fekete volt. «Útra szállsz, kis könyvecském – írja – a város
felé és gazdád nem kisérhet utadon. Nem irigyellek. Menj dísztelen
ruhában, mint a számkivetett könyvéhez illik! Viseld, boldogtalan,
állapotunk öltönyét! Az ibolya színe ne ékesítse tokodat; nem illenék a
gyászolónak! Címeden a vörös szín ne vonzza a tekintetet, lapjaidon ne
illatozzék a cédrus! Fekete homlokodon ne hordjad a fehér gombokat! Az
ilyen dísz csak a szerencsés könyvecskéknek való. Te pedig boldogtalan
voltomat nem felejtheted.» A kereszténység első idejében már pergamennel
borították be az összefűzött lapokat; még pedig úgy, hogy mindkét tábla
elől egymásfelé hajolt. Utána fatáblákat használtak, amelyeket arany- és
ezüstdiszítményekkel láttak el. Ezeket a táblákat «diptichon» és
«triptichon» elnevezés alatt ismerjük. A IV. században a könyvek kötése
körül már oly nagy fényűzést fejtettek ki, hogy szent Jeromos
fájdalmasan panaszkodott: «A könyvek drágakövektől csillognak és a
meztelen Krisztus meghal a templomok ajtaja előtt.»

[Illustration: Diptichon.]

A könyvek gyűjtése is nagy szerepet játszott az ókori népeknél. Azokból
az egyiptomi feljegyzésekből, amelyek az újabb felfedezésekkel annyira
szaporodtak már, hogy egy emberélet nem volna elég mindazok
átolvasására, megállapítható, hogy az egyiptomiak nagy tisztelői voltak
a tudománynak és szenvedéllyel gyűjtötték a könyveket. Az első egyiptomi
könyvgyűjtő Oszimanduász thébéi király volt, aki könyveit a memfiszi
mauzoleumban helyezte el. A híres alexandriai könyvtár alapját
Demetriusz Falereusz vetette meg, aki Athénből száműzvén, I. Ptolomeusz
egyiptomi királynál talált menedéket Az ő tanácsára I. Ptolomeusz király
sok könyvet gyűjtetett össze és ezek képezték alapját az alexandriai
könyvtárnak, amelynek első könyvtárosává Demetriusz Falereusz
neveztetett ki. II. Ptolomeusz király a könyvtárt egyre gyarapította és
az ő idejében vált híressé. Ez volt az első tudományosan szervezett
könyvtár az ókorban. II. Ptolomeusz király nagy áldozatok árán gyűjtötte
a könyveket. Reánk maradt feljegyzések szerint az athénieknek 15
talentumot (60,000 koronát) adott zálogul Aiszkilosz, Szofoklesz és
Euripidesz műveiért, hogy azokat lemásoltathassa. A lemásolás után
nemcsak a zálogot ajándékozta nekik, de még a vámmentességet is.
Cedrenusz állítása szerint egyedül a kaldeai és latin nyelvekből
eszközölt fordítások 100,000 darabra mentek, míg az egész könyvtár
állítólag 700,000 tekercsből állott. Julius Cézár alexandriai hadjárata
alatt azonban a könyvtár a lángok martaléka lett.

Nevezetes könyvtárak és könyvgyűjtők a kinaiaknál is voltak. Első helyen
állott a császári könyvtár, amely a Leang-dinasztia alatt 370,000
kötetre ment. Schuang-ti császár azonban már inkább ellensége volt a
könyvnek, mint kedvelője. Kr. e. 1213-ban minden könyvet elégetett. De
azért voltak könyvtárak a birodalom minden részében; egyes könyvgyűjtők
és tudósok is bírtak könyvtárakkal.

A görögöknél kezdetben csak magán-könyvgyűjtők voltak; a fejedelmi
könyvtárak közül I. Attakusz és II. Eumenesz pergamoni királyok
könyvtárai érdemelnek említést. Utóbbinak könyvtára 200,000 tekercsből
állott. Az első nagyobb magán-könyvgyűjtők Polikratesz és
Peiszisztratosz voltak. Hires volt még Arisztotelesz és Euripidesz
könyvtára. A görögök elkövették azt a vandalizmust, hogy a könyveket
elégették. Az első nyilvános könyvégetést 411-ben Athén piacán
rendezték, Protogorász szofista könyveiből és írásaiból.

Rómába az első nagy könyvtárt a makedóniai hadjárat alkalmával Paulusz
Emiliusz hozta; a legyőzött makedón királynak, Perszeusznak könyvtárát.
Nagyobb könyvtárral bírt Szulla, Ciceró és Lukullusz. Ciceró könyveit
többre becsülte, mint Krasszusz kincseit. Lukullusz meg arról nevezetes,
hogy könyvtárát mindenki számára nyitva tartotta. A rómaiak a könyvek
elhelyezésére rendkívül sokat adtak. Külön termek szolgáltak erre a
célra, amelyek keleti stílusban épültek és számozott szekrényekkel
voltak körülvéve. A szekrények díszítésére elefántcsontot, üveget vagy
drága érceket használtak, amint a könyvtártulajdonos szegényebb vagy
gazdagabb volt. Mindamellett a könyvtárak legszebb díszítései mégis csak
a nevezetes férfiaknak azokban felállított hasonmásai voltak. Sokaknál
azonban a könyvgyűjtés nem volt egyéb, mint fényűzés. Összevásárolták a
drága könyveket, csak azért, hogy könyvtáruk legyen, amellyel
hivalkodhatnak. Szeneka éles gúnnyal ostorozta ezeket a könyvgyűjtőket.
«Mit használnak – írja – ezek a könyvtárak és számtalan könyveik,
melyeknek a tulajdonos, ha egész életét arra fordítaná is, csak alig
olvashatná el a címeit? A nagy mennyiség lenyügözi a szellemet s nem
műveli azt… Alexandriában 400,000 tekercset égettek el, a királyok
gazdagságának büszke emlékét. Dicsekedjenek mások Titusz Liviusszal,
hogy a könyvtár az ízlés és királyi gondoskodás munkája volt. Én nem
látok benne sem ízlést, sem gondoskodást, hanem tudományos fényűzést.
Mit mondok: tudományost? Nem is a tudomány, hanem a fényelgés okából
alapították e gyűjteményeket. Ezért még olyan embereknek is, akik alig
bírnak rabszolgáik műveltségével, vannak könyveik; de ezek nem
tanulmányaiknak tárgyai, hanem étkezőtermeiknek diszitései. Pénzemet,
mondod, okosabban lehetne használnom ilyen költekezésre, mint korintusi
vázakra vagy festményekre. A túlzás minden téren bűn. Mi tesz oly
elnézővé azok iránt, akik cédrusfából vagy elefántcsontból készített
szekrényeket vásárolnak, ismeretlen vagy megvetett szerzők műveit
gyűjtik, könyveik nagy tömege között ásítoznak s azoknak csak a hátát és
címeit becsülik? Az ilyen léháknál megvan minden költő és történetíró a
tetőzetig magasodó polcon. Mert napjainkban még a fürdőkben is
megtaláljuk a könyvtárt, a jóravaló házak köteles ékességét.
Megbocsátanám, ha mindez erős okulási vágy kifolyása volna; de ezeket a
szép szellemeket s arcképekkel díszített műveket csak a falak ékítése és
szépítése céljából vásárolják.» Hasonlóan gúnyolta őket Luciánusz is:
«Ha a könyvek birása elég volna arra, hogy tudóssá tegye a tulajdonost,
értékét nem tudnánk megbecsülni s ha a tudást meg lehetne vásárolni, az
csakis a tietek lenne, gazdagok.» Azonban úgy Szeneka, mint Luciánusz a
túlságba mentek. Ők ugyanis a könyvek szenvedélyes gyűjtésében a Kelet
megbosszulását látták.

A rómaiaknál a könyvek elkobzása és megsemmisítése akkor kezdődött,
amikor Nagy Konstantinusz császár a kereszténységet egyenrangúvá tette a
pogány államvallással. 325-ben a nicéai zsinaton, amelyet Nagy
Konstantinusz császár papi-fejedelmi minőségében hívott össze, történt
először, hogy ünnepélyesen kárhoztattak valamely könyvet. Ez Ariusznak
«Thalia» című műve volt, amelynek elégetését a császár halálbüntetés
terhe alatt parancsolta meg. 400 körül Theofilusz alexandriai püspök
Origenesz könyveit kárhoztatta, mi miatt azután a leggyűlöltebb emberré
lett, mert Origenesz könyveit igen kedvelték. Szokratesznek sem tetszett
a kárhoztatás. «Origenesz könyvei – írja – hasonlók a különböző nemü
virágoktól díszlő réthez. Ha bennük valami jóra akadok, leszakítom. Ha
pedig tövises bukkan elémbe, amely szúrós, otthagyom.» Amikor a
kereszténység államvallássá lett, még nagyobb éberséggel vizsgálták a
könyveket. 431-ben az efezusi zsinat kértére Theodosziusz császár
Nesztor könyveit égette el és egyszersmind a következő törvényt hozta:
«Senki se merészelje se olvasni, se leírni azokat a gonosz könyveket,
amelyeket az istentelen szentségtörő Nesztor az ortodoxok tisztelendő
társasága és az Efezusban egybegyűlt főpapok legszentebb gyülekezetének
rendeletei ellen írt. Elrendelem, hogy ezeket szorgalmas buzgósággal
felkeressék és nyilvánosan megégessék. Tudja meg kiki, hogy ezen
törvénynek megsértőjét vagyonának elárverezésével sujtom.» Ehhez hasonló
törvények egymást követték és a könyvek megsemmisítése napirenden volt.


A könyv a középkorban.

A római birodalom bukása után a könyvírást kizárólag a szerzetesek
művelték. Minthogy a középkor első századaiban egyedül ők képviselték a
tudást, a szellemi műveltséget, a könyvek másolását is csak a maguk
részére végezték. Azonban a VIII. századtól kezdve már a könyvek iránti
általánosabb érdeklődés és azok fokozottabb mértékben való másolása
észlelhető. Nagy Károly frank király volt az első, ki a népvándorlás
okozta szellemi sötétség után a tudományt ismét világosságba helyezte és
szakadatlanul fáradozott a műveltséget terjeszteni. Hogy célját
elérhesse, mindenek előtt nyelvtant készíttetett és elrendelte az írásra
és olvasásra való tanítást s a könyvek szorgalmas másolását.
Kolostorokat és iskolákat alapított és a tanítást a szerzetesekre bízta.
Nagy Károly király magasztos példája nemsokára az egész Nyugaton
követőkre talált.

[Illustration: Könyvíró szerzetes.]

A magyarok a honfoglalás idejében még nem birtak nyugati műveltséggel.
Abban az időben még az ázsiai népek kulturhatása alatt állottak.
Sajátságos írásuk is volt, amelyet valószínűleg ezen népektől vettek át.
Turóczi János krónikája írja: «A székelyek (magyarok) a skita betűket
még el nem felejtvén, azokat nem tinta és papiros segítségével, hanem
botok metszésének mesterségével, mintegy rovás gyanánt használják.»
Ezért a történelem a honfoglaláskori magyarok írását «rovásírás»-nak
nevezi. Egy másik följegyzés szerint a székelyek Árpádtól az
alaptörvényeket 6 kőre metszve vették át. Ilyen írott emlék – sajnos –
nem maradt fenn. Amikor azonban Magyarország királyság lett és első
királya, Szent István behozta a kereszténységet és iskolákat alapított,
az ázsiai kultúra tünedezett és Magyarország is a nyugati műveltséggel
biró országok sorába emelkedett. Szent István király elrendelte, hogy a
templomok és iskolák könyvekkel láttassanak el s hogy erről a püspökök
gondoskodjanak. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó példával, aki
könyveit – a legenda szerint – maga írta. Csak egy nehézsége volt: az
íróanyag beszerzése. Mert abban az időben pergamen még nem igen volt
Magyarországon.

A könyvírás terén igen szép eredményt a bencésrendiek értek el, kiknek
rendszabályaik «dolgozz és imádkozzál» jelszóban összpontosultak. Tehát
már jelszavuknál fogva a legnagyobb szorgalommal másolták a klasszikus
ókor könyveit és 16,000-nél több íróval ajándékozták meg a világot. A
bencésrendiek mellett a ciszterciták és karthauziak tüntek ki. A könyvek
másolását sok helyütt női kolostorokban is művelték. Így Dimidisz apáca
a wesszobrunni bajor kolostorban vallásos és egyházi szertartási
könyveket írt; Landszpergi Herrad hohenburgi zárdafőnöknő egy
műveltségtörténeti szempontból igen érdekes enciklopédiát «Hortus
deliciarum» címen; az admonti stájer kolostor apácai apátjuk, Irembert
műveit másolták. A megalakult kolduló szerzetesrendek is foglalkoztak a
könyvek másolásával. Ezek azonban a másolást már mintegy megrendelésre
és bizonyos díjért végezték. Jobbára vallásos tartalmú s a nép nyelvén
szerkesztett könyveket másoltak. A könyvirás igazi aranykora a XV.
században érkezett el, amikor beköszöntött a reneszánsz, az ókori
tudományok és művészetek új életre ébresztése. A reneszánsz
Olaszországból indult ki, ahol kezdettől fogva – elsősorban a
fejedelmeknél – teljes szépségében virágzott. Nem csoda tehát, hogy
Olaszországban valóságos iparággá fejlődött a könyvírás. A leghíresebb
könyvmásoló-műhely Firencében volt, ahonnan az egész művelt Nyugatot
látták el könyvekkel.

A könyvírás nem volt könnyű mesterség. Rendkívül nagy gondot fordítottak
az írásra és sokszor évekig is eldolgoztak egy könyvön. A másolás
fárasztó volta – mondja Poelchau – mintegy természetszerűleg magával
hozta, hogy a könyvmásoló, ha egy könyvvel elkészült, rövid,
epigrammatikus szavakban kifejezést adott a könyv végén pillanatnyi
hangulatának. «A got wie froh ich was, Do dis buches ein ende was»
kiáltott fel például egy könyvmásoló, midőn megkönnyebbült lélekkel
tehette le a tollat a cikornyás betűknek egymás mellé illesztésében
kifáradt kezeiből. A szöveget nem egyszer arany vagy ezüst betűkkel
írták, különösen a vallásos könyveknél. Ugyanis abban a meggyőződésben
voltak, hogy az evangeliariumot megilleti a császári fény. Ez a fényűzés
századokon keresztül újra meg újra divatba jött, dacára annak, hogy az
egyházi írók az ily pazarlás ellen erősen kikeltek. A VIII. századból
származó arany evengeliariumot a párisi nemzeti könyvtárban, a IX.
századból származót pedig a müncheni királyi könyvtárban és a
gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban őriznek. A legrégibb könyvek,
amelyeket Magyarországon írtak s amelyek fennmaradtak: a pannonhalmi
«Liber Ruber» a XIII. századból, a «Magyarország rövid annaleszei» (1228
előtt), a «Legenda S. Stephani Regis Hungariæ» (XIII. század elején) és
az «Árpádházi szent Erzsébet legendája» (XIV. század).

[Illustration: Egy VI. századbeli latin kézirat lapja.]

Mindenesetre nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy milyen betűk
divatoztak a középkorban. Az V–VIII. században a dűlt latin betűk, a
IX–XII. században az álló latin betűk, a XIII–XV. században pedig a gót
betűk (barátbetűk) voltak divatban. Ez utóbbiak diszítése sokszor olyan
mértékű volt, hogy az olvashatóság rovására esett.

A középkor első századaiban még papiruszra és pergamenre írtak. Ekkor a
papiruszt már Bizáncban is gyártották, ahol a papiruszgyárak külön
hivatalnok felügyelete alatt állottak. Az arab hódítás idejében a
papiruszgyártás még jobban fokozódott. Kiemelkedő gyárak voltak:
Burában, Vaszimában és a mostani El-Fajumban, ahonnan a papiruszt
Bagdadba, Kordovába, Rómába és Konstantinápolyba szállították. A
pergamen készítése, úgy látszik, nem volt annyira kifejlődve, mert igen
drága volt. Ennélfogva a kolostorokban az ókorból fennmaradt könyvek
lapjairól a szöveget lemosták és újból írtak reájuk, de rendesen az
eredeti iránytól eltérőleg. Az ilyenféle írások «palimpszeszt» elnevezés
alatt ismeretesek. Ezáltal természetesen sok megbecsülhetetlen régi
könyv megsemmisült. De e veszteséget pótolták azok a kolostorok, ahol a
szerzeteseknek a rendszabályok értelmében kötelességük volt az ókori
könyveket helyreállítani.

A későbbi századokban a papiruszt felváltotta a papiros, amelyet a
kinaiak már az ókorban találtak fel. Tőlük a papirosgyártás titka a VII.
század végén a japánokhoz jutott el először. 751-ben két fogságba esett
kinai papiroskészítő által az arabok is megismerték a papirosgyártás
titkát. Az első papirosmalmot Szamarkandban állították fel, a másodikat
794 táján Bagdadban. Az arabok révén a papirosgyártás lassanként
eljutott Európába is és a X. században a papiruszt már végképen
kiszorította. Európában az első papirosmalmot 1154-ben Juticában
(Spanyolország) az arabok állították fel. Olaszországban a keresztesek
vitték be a papirosgyártás titkát. Fabrianóban már a XII. század második
felében, Bolognában pedig 1200-ban volt papirosmalom. 1250 körül már
Franciaországban is ismerték a papirosgyártást. Németországban az első
papirosmalmot 1324-ben állították fel Ravenszburgban; a másodikat
1390-ben Nürnbergben. Svájcban 1350-ben, Belgiumban 1405-ben és
Angolországban 1498-ban állítottak papirosmalmot.

[Illustration: Palimpszeszt.]

A papiros minőségének vagy alakjának megkülönböztetésére vízjegyet
alkalmaztak, amely szokás még ma is megvan. A vízjegyet olyképen
készítik, hogy a szitaszövésre a vízjegy rajzának megfelelően vastagabb
drótot erősítenek, miáltal azon a helyen kevesebb anyag rakódhatik le s
így a papiros azon a helyen áttetszőbb lesz. A legtöbb középkori
papiroson a P betűt találhatjuk mint vízjegyet. Ezt a vízjegyet
állítólag Németországban a ravenszburgi papirosmalom alkalmazta először.
Olaszországban eleinte három hegy volt a vízjegy; de már a XV. században
a létra, a harang és a mérleg található az olasz papiroson. A harangot
Németországban is alkalmazták. Franciaországban gyakran előfordult a
kulcs, a kézíj és a tuskó. Hollandiában sűrűn alkalmazott vízjegy volt a
XIV. és XV. században a korsó, a fülesedény és a nyitott kéz.
Angolországban pedig az ökörfej, az egyszarvú, a csengetyűsapka és a
nyitott kéz liliommal. Általános használatú vízjegyek voltak a
középkorban: a korona, a bibornoki kalap, a trónoló pápa, a szatir, a
talicska, a torony, a hajó, a fegyverek, a szerszámok és a címerek.

A középkori könyvillusztrálás első jeleit a bizánci és olasz
miniatürökben (apró képek) leljük fel. Eleinte az ókori
könyvillusztrálás mestereit utánozták, de a VI–VII. században –
különösen Bizáncban – a miniatürfestészet már specifikus jelleget öltött
és nagyban virágzott. A tulajdonképeni, önálló képek azonban leginkább a
vallásos könyvekben: az evangeliariumokban és pszalteriumokban fordultak
elő, amelyek az evangélisták ülő vagy álló alakjait, néha a trónon ülő
Krisztust vagy az elbeszélt eseményeket ábrázolták. Különösen gazdag
díszítményekkel a képek kereteit, a lapok széleit és a kezdőbetűket
látták el. A miniatürök háttere legtöbbnyire aranyos vagy vörös, az
ábrák pedig világos, élénk, de egyszerű színezésűek voltak. Egyébként a
bizánci miniatürfestészet igen szűk határok között tartotta magát, ez
azonban a korlátolt egyházi előírásokban leli magyarázatát. A III. Leó
császár által előidézett képvitából kifolyólag számtalan műremeket
összeromboltak s ennek következménye az lett, hogy úgy a szent személyek
mintaképeit, mint a történeti ábrázolásokat mindig csak gépiesen
másolták s így bizonyos egyformaság állott be.

A sajátságos északi miniatürfestészet és iniciálé-ornamentika a VI.
században Irországban vette kezdetét, ahol ezen művészetet egészen a IX.
századig, a normannok bekövetkezett uralmáig, zavartalanul ápolhatták. A
VI–VIII. századból fennmaradt ír kódexeken (Szt. Kolumbán evangeliariuma
a VII. századból, Mac Durnan fiának, Maciel Brithnek evangeliariuma a
VIII. századból) a legsajátságosabb miniatürfestészet kifejlődését
követhetjük. Az iniciálék és keretdíszítmények az ornamentikában való
nagy jártasságot mutatják, de klasszikusan szépek a szöveg latin betűi
is. Az alakok és díszítmények geometriai vonalakból állanak, de a
vonalakból előállított alakok nem mondhatók épen sikerülteknek, ellenben
a diszítmények gazdagok és változatosak. Az írországi miniatürfestészet
századokon keresztül éreztette hatását.

[Illustration: Bizánci miniatürök a VI. századból.]

A frank, gót és burgundi miniatürfestészet eleinte csak annyiban tért el
az irországitól, hogy az alakokat nem geometriai vonalakból, hanem
szalagokból állították elő és a díszítmények is szalagfonatokhoz
hasonlítottak. A frankoknál Nagy Károly király idejében, a román
építészet kifejlődésével, a miniatürfestészet már az állatvilágból
kölcsönzött motivumokhoz jutott. A németeknél a XII. században már
önálló germán-stílus fejlődött ki. A jellemző és egyéni utáni törekvés a
körrajzokból tünik ki, amelyekben az alakok még esetlenek ugyan, de
tartásukban mégis kifejezők. Ebből az időből számos evangeliarium maradt
fenn, amelyekben valóban szépen jut érvényre a német miniatürfestészet
ezen új, önálló iránya. A németek nemzeti stílusát a franciák is
átvették, de már a század végén inkább az olasz befolyásnak engedtek.

[Illustration: Angol miniatür a VIII. századból.]

XII. század végén a miniatürfestészet általában véve önállóan és
következetesen fejlődött. Ekkor már a növényvilág változatos
gazdagságából is merítettek motivumokat. «A növényvilág külső jelensége
– írja Dankó József «A francia könyvdísz a reneszánszkorban» című
művében – egyszerűbb és tartósabb az állatvilágénál, ennélfogva a
növényzet motivumainak visszatükrözése, az állatok igen változó
mozgásainak utánzásánál könnyebb és kedvesebb is; midőn tehát a
szemlélet és megfigyelés tehetsége művészibbé növekedett, könnyen
felismerhető lett a különbség, hogy ekképen a díszítés minden nemében
értékesíttethessék. Igy keletkezett a román iniciálék
növényornamentikája, később pedig a gót betűk gyönyörűen színgazdag
növényszőnyege. A díszítést eredetileg mindig egyenszárú szögben egy
szegély környezte, e keretbe ritkán volt illeszthető a cifra iniciálé s
az ezt követő írás és így nem levén ezek teljesen a keretbe szoríthatók,
ennek szegélyzetét szabadon áttörve kiléptek a kép lapjára. Nemsokára a
szegélyzet eltünt és keretszéllé változott, a négy oldal egyik vagy
másik részén, végre teljesen elmaradt. Az iniciálé lőn a tisztára
alakító és diszítő elemek legbensőbb összhangjával a fődolog, s az írás
és díszítés viszonyos egymásrahatásában ragyogott a növényornamentika
szépsége.» A növényi díszítmények alkalmazásával kapcsolatban a képek
anyaga kibővült és az alakok rajzában is a természethűségre való
törekvés jelei mutatkoztak.

[Illustration: Német miniatür a XII. századból.]

A XIII. században a francia miniatürfestészet már új útat tört és a
csúcsíves építészeti rendszerrel karöltve irányadó lett az egész
Nyugaton. Ugyanekkor e művészet gyakorlásában a szerzeteseket
felváltották a világiak s így természetesen nemcsak vallásos, hanem
világi tárgyú könyvek is készültek. Utóbbiak illusztrációi már a valódi
élet megfigyelését mutatják. Helyet adtak a komikumnak, amely
beférkőzött a vallásos könyvekbe is. Így a hágai francia misekönyvben
farkas, róka és bak csuhába öltözve gyóntatják egymást és imádják a
sátánt. Ezt az irányt a finom, szabatos tollrajz és a felületes szinezés
jellemzi. A naptárakhoz az egyes hónapokra vonatkozó képeket festettek,
amelyek «haviképek» néven ismeretesek s amelyek lassanként életképekké
váltak. A misekönyvek, breviariumok, pszalteriumok és imakönyvek elé
bocsátott naptárak homlok- és keretdiszítményeiben találhatjuk őket.
Többnyire a földmíves munkáját ábrázolják egy vagy több alakkal. A XIII.
századbeli francia miniatürfestészet legszebb emléke Szt. Lajos
pszalteriuma, amelyet a párisi nemzeti könyvtárban őriznek. A XIV.
században a tollrajz és a színek összhangzatosakká váltak és e század
közepétől kezdve már a tulajdonképeni festői színezés fejlődött ki. Az
emberi és állati alakok is tökéletesebb kifejezést nyertek, a csupán
díszítményül szolgáló tájkép lassanként jelenezetté vált s a haladás e
menetébe belevonták az iniciálét is, miáltal a képiniciálé jött létre,
amely mindmagasabb fejlettséghez jutott. A «British Múzeum»-ban őriznek
egy «Apokalipsze»-t, amely a XIV. század elején francia művészek által
készült. Ez a könyv egész sorát tartalmazza a szép és fantasztikus
rajzoknak. A miniatürök minden lapon hosszúkás mezőkben állanak és
színes vonalak veszik körül s majdnem a lap kétharmadát foglalják el. A
szöveg két hasábosan áll a miniatür alatt és kis színes iniciálék
ékesítik. A miniatürök háttere felváltva vörös és sötétzöld. Ezenkívül a
XIV. századból fennmaradt könyvek közül művészi szempontból az
értékesebbek és szebbek közé tartoznak: Berry herceg kis és nagy
imakönyve és az «Officium Beatæ Mariæ Virginis» könyve.

[Illustration: Francia miniatür a XIII. századból. (Ámor a költőt
oktatja.)]

[Illustration: Francia miniatür a XIII. századból. (Ámor megsebesíti a
költőt.)]

A francia miniatür fejlettségi fokán állottak a XIV. században a német,
az angol, a spanyol és a hollandiai miniatürök is. Sőt a hollandiai
korai reneszánszfestészet – a Van Eyck testvérek befolyása alatt –
szoros fejlődési kapcsolatban volt a XIV. századbeli francia
miniatürfestészettel. Olaszországban a miniatür a toszkánai festészet
hatása alá került, de mindamellett a francia izlés is érvényben maradt.

A XV. században a miniatürfestészet már egyenlő arányban fejlődött
minden nyugati országban. A XV. századbeli miniatürfestészet
fejlettségét a leghívebben a Bedford-imakönyv mutatja, amely 1422-ben
Angolországban keletkezett, azonban francia művészek munkája. Az első
lapokat betöltő naptár, tiszta színekben ragyogó miniatüreivel, igen
figyelemreméltó. Mint a drágakövek, úgy vannak a finom lombozatos
keretbe beillesztve. A reneszánsz beköszöntésével a miniatürfestészet
tökélyének legmagasabb fokát érte el. A reneszánszkori
miniatürfestészetnek kiváló mesterei voltak Olaszországban Antonio
Liberale, Attavante és Giulió Klovio, Franciaországban Jean Foucquet és
Németországban Dürer Albert és tanítványai.

A magyar miniatürfestészet – amint hozzávetőlegesen megállapítható – az
Árpádházi királyok korában fejlődött ki. Azonban fejlődési menetében nem
volt meg a következetesség, mint a Nyugat többi országaiban. A legrégibb
könyv, amely ebből a korból reánk maradt, a Pray-kódex (magyarországi
misszale). A XIII. század első felében (1228 előtt) készült, de művésze
még teljesen a bizánci hagyományt uralta. A könyv fődíszítménye a kánon
előtti hármas kép, amely színes tollrajzban Krisztusnak a keresztről
való levételét, sírba tételét és a szent asszonyokat a sírnál
kezdetleges, jellemző felfogással ábrázolja. A szöveget számos vörös és
kék iniciálé díszíti. A XIV. század legszebb emléke az esztergomi
misekönyv, amelyet 1377-ben Steft Henrik csukárdi plébános írt és
festett, aki a burgundi művészet hatása alatt állott. A könyvben számos
miniatür és iniciálé van; de különösen szép a címlap lapszéli
díszítménye és a kánon előtti két kép. Az egyik kép lombozatos lapszéli
díszítmények között a feszületet Máriával és Jánossal, a másik pedig
Krisztust az olajfák hegyén és Ecce homo alakban ábrázolja. Művészi
tekintetben mindenesetre méltó párja a «Cronica de Gestis Ungarorum»
(Bécsi képes krónika), amelyet 1358-ban Nagy Lajos király másoltatott s
a következő években pazarul kifestetett. Ebben a Magyarországra
átplántált Anjoukori miniatürfestészet teljes pompájában tünik fel. Az
1394-ből származó misekönyv, amelyet Miskolczi László festett, már az
olasz művészet befolyását mutatja. Míg egy másik XIV. századbeli
misekönyv teljesen egyéni felfogású. A XIV. századból való a «S.
Augustinus de Doctrina Christiana» is, amelyben azonban az angyali
üdvözlet rajzán a hanyatló bizánci művészet jellemvonásai láthatók. A
XV. században a magyar könyvfestők – mint a fennmaradt emlékek mutatják
– a gót miniatürfestészet nyomdokain haladtak. A gót stílus
remekműveként kell felemlítenünk az 1426-ban készült körmöczbányai
jegyzőkönyvet; de hasonló szép Selmecz városának jegyzőkönyve is, amely
1432-ből való. A gótikus lombozatos lapszéli díszítmények sajátságos
kifejlődését pedig leginkább a misekönyvekben találjuk.

[Illustration: Egy Korvin-kódex lapja.]

A reneszánsz-művészetet Mátyás király könyveiben, a Korvin-kódexekben
leljük fel. Csakhogy ezek nem magyar könyvfestők által készültek.
Legnagyobb részük Olaszországból, Firencéből hozatott; azok pedig,
amelyek Mátyás király budai palotájában készültek, szintén idegen
könyvfestők művei. Mátyás király, a reneszánsz egyik buzgó ápolója, igen
szerette a pazar fénnyel kiállított könyveket és így teljesen szabad
tért nyitott a könyvfestőknek, kik – élve az alkalommal – a legnagyobb
pompát fejtették ki. A könyveket néha egész lapokat betöltő
kompoziciókkal díszítették, amelyek keretébe rendesen beillesztették a
király s királyné arcképét és a Hunyadi-címert. A lapszéli
diszítményeket a legváltozatosabb növényi és építészeti motivumokból
állították össze. Az alakok rajzában az anatómia még hibás és
hagyományos, de a bűvös és tömör szinezés klasszikus szépségű. A híres
olasz mester, Attavante is Mátyás király szolgálatában állott s az
általa festett könyvek közül nem egy világhírűvé lett. Magyar
könyvfestőktől is ismerünk néhány könyvet, amelyekben a reneszánsz
hatása észlelhető. Ilyenek «Ptolomeusz Kozmográfiája» (1465) és Kinizsi
Pálné (született Magyar Benigna) imakönyve (1494). Ez utóbbinak
különösen szép a címlapja, amely az első lap szövegét élénk virágos
lapszéli díszítményekkel foglalja be s az iniciáléban Máriát a kis
Jézussal, alul pedig a Kinizsi és Magyar családok címerét tünteti fel.
Hogy ez az imakönyv még a kenyérmezei hős halála előtt készült neje
számára, tanusítja egyik lapján az imádság «Pál uram betegségéről, kit
mind papok, mind barátok minden egyházban megmondanak».

Az írott és miniatürökkel gazdagon díszített könyvekről a nyomtatott
könyvekre való átmenetet a fametszetű nyomatok képezték. A fametszetet
már a XIII. században ismerték. Eleinte azonban csak szent képeket és
játszókártyákat állítottak így elő, amelyeket azután vízfestékkel
kifestettek. A képekhez néha a bibliából vett jelmondatot vagy rövid
imát is fűztek, amelynek szövegét szintén fába metszették. A fametszetű
nyomatok közül a legrégebbiek, amelyeken évszám is előfordul, Mária képe
1418-ból és szent Kristóf képe 1423-ból. A XV. század első felében
falemezekkel már képeskönyveket is állítottak elő, amelyek az
analfabétáknak és az alsóbbrendű papságnak voltak szánva. Ilyenek voltak
többek között a «Biblia pauperum» (Szegények bibliája), az «Apokalipsze»
és a «Hét halálos bűn».

A könyvnyomtatás feltalálásával a könyv új köntöst öltött. Ebben a
köntösben a könyv már azzá lett, ami tulajdonképeni rendeltetése: az
ismeretszerzés eszköze. A könyvnyomtatás első, 1500-ig készült termékeit
inkunabuláknak (ősnyomtatvány) nevezzük. Az inkunabulákat kezdetben
pergamenre, későbben papirosra nyomtatták. Az akkoriban használt papiros
tartós és szép fehér volt és a mély fekete nyomással igen jó hatást
tett. A könyvek alakja kezdetben folió (ívrét), majd kvárt (4-rét) volt.
Ismerünk azonban oktáv (8-rét) alakút is, például Augusztinusznak «De
Singularitate Clericorum»-ját, amely 1467-ben jelent meg.

A legelső nyomtatott könyvek betűi gót jellegűek és meglehetős nagyok.
Ez azért van, mert a nagyobb betűk metszése könnyebb volt, mint a
kisebbeké. Csakhogy a nagy betűk annyiban hátrányosak voltak, hogy kevés
sor fért egy lapra és a könyv ezáltal bővült. Gutenberg János, a
könyvnyomtatás feltalálójának legelső nagyobb terméke, a biblia –
mindamellett, hogy folió-alakú – csak 42 soros. A nagy betűk hátrányos
voltát, úgy látszik, hamarosan felismerték, mert egy 1467-ben nyomtatott
biblia már 56 soros és betűi kisebbek. Pannartz Arnold és Schweinheim
Konrád olasz könyvnyomtatók már az írott könyvekből ellesett szép latin
betűket öntöttek és ezekkel nyomtatták 1464–1465-ben Ciceró «De oratore
ad quintum fratrem libri tres» című művét. Az első görög betűk a
Mainzban nyomtatott «Paradoxis Ciceronis»-ban és a Rómában 1469-ben
nyomtatott Gelliusz-kiadásban fordulnak elő. Azok a könyvnyomtatók
pedig, akiknek görög betűjük még nem volt, a görög szavak helyét üresen
hagyták s azokat kézírással a vevők pótolták. Az első görög szövegű
könyv Laszkarisz grammatikája volt, amely 1476-ban Milánóban jelent meg.
Az akkori különféle tipusú betűket rendszerint a velük először
nyomtatott könyv után nevezték el. Igy voltak misszale-betűk,
ciceró-betűk (Ciceró műveit nyomtatták először ezekkel) és ehhez
hasonlók.

A mai értelemben vett címlapot az első könyveknél nem találunk. Az első
lapon legtöbbnyire a fejezeteket felsoroló tartalomjegyzék vagy a
kiadást ismertető levél volt. A latin könyvek rendesen ezekkel a
szavakkal kezdődtek: Incipit liber (Itt kezdődik a könyv). A könyv
címét, a könyvnyomtató és a nyomtatási hely nevét és az évszámot az
utolsó lapon kolofonban (végcím) tüntették fel. Az évszámot majdnem
kivétel nélkül római számokkal jelölték. Ettől az általánosan bevett
szokástól csupán Caxton Vilmos, Angolország első könyvnyomtatója tért
el. Ő ugyanis a könyv címét a szöveg közé vagy a tartalomjegyzék után
tette. Címlappal ellátott könyvekkel csak a későbbi években találkozunk.
Az első ismert ilyen könyv a Hoernen Arnold által 1470-ben Kölnben
nyomtatott «Sermo ad populum predicabilis etc.» című mű. Monteregio
János kalendáriumának, amelyet 1476-ban Ratdolt Erhárd nyomtatott, is
van címlapja és talán egyike a legérdekesebbeknek. A címen, az évszámon
és a könyvnyomtató nevén kivül 17 latin költemény is van a címlapon,
ezekután pedig a következő vörössel nyomtatott 3 sor: Bernadus pictor de
Augusta, Petrus Laslein de Langencen, Erhardus Ratdolt de Augusta. Az
első címlappal ellátott biblia 1486-ban nyomtatott. Címe csupán ennyi:
Textus Biblie. Egy 1492-ben Velencében nyomtatott bibliának meg ez a
címe: Biblia; alatta kép van, amely szent Péter apostolt a kulccsal
ábrázolja. A Fuszt János által 1466-ban nyomtatott «De arte predicandi»
című műben már margináliákat (széljegyzeteket) is találunk. A
lapszámozás csak a XV. század végén kezdődött. Legtöbbnyire azonban csak
a lap egyik oldalán volt szám és ez rendesen alul vagy fölül a szöveg
közepe felett állott. Az ívek sorrendjét jelző betűk és a «kusztodesz»
elnevezés alatt ismert szavak, amelyek a lap alján voltak elhelyezve és
a másik oldalra utaltak, szintén csak a XV. század végén fordulnak elő.

A legelső nyomtatott könyvek illusztrációi az iniciálék és a fametszetek
voltak. Az iniciálék helyét azonban a könyvnyomtató rendszerint üresen
hagyta, mert azok kifestése tetemes összegbe került. Ezáltal a könyvet
olcsóbban is adhatta, a vevő pedig a kifestést tetszése szerint
pótolhatta. Ezt a munkát a könyvfestő végezte. Kezdetben az
illusztrációk a nyomtatott könyvben nem igen érvényesültek, mert a
fametszetek kidolgozásban meglehetős nyersek voltak. Csak Pigouchet
fametszeteinél észlelhető finomabb kidolgozás, amelyek – Trechszel lioni
könyvnyomtató bizonysága szerint – puszpángfába voltak metszve, amely
már akkor használatban volt. Hogy az illusztrációk nem érvényesültek,
annak nemcsak a fametszetek kidolgozása volt az oka, hanem az is, hogy a
fekete festék egyhangúságánál egyebet nem nyújtottak, már pedig a
könyvkedvelők nem szivesen nélkülözték a színgazdag kiállítást. Ezen
későbben, már a XV. század vége felé, úgy segítettek, hogy a könyvfestő
a fametszeteket is kifestette.

A fametszetekkel illusztrált legrégibb könyv az 1461-ben Pfiszter Albert
által Bambergben nyomtatott Edelstein-féle mesekönyv, amely 101
fametszetet tartalmaz. Az első illusztrált könyv pedig, amely már a
fametszet összes kiválóságait egyesítette magában, «A szerelem és az
álom harca» című mű. 1499-ben jelent meg Velencében Aldusz Manutiusz
kiadásában és számos pompás fametszeteit Giovanni Bellinónak
tulajdonítják. Különösen a 6-ik lapon levő fametszet, amely Priaposz
áldozatát ábrázolja, kimagasló; de ez a lap rendesen hiányzik, úgy hogy
teljes példány valóságos kincs. Azonban a miniatürökkel ellátott
könyveket talán leginkább kárpótolták azok a pergamenre nyomtatott
imakönyvek (Livres d’heures), amelyek a XV. század végén s a XVI. század
elején Párisban Pigouchet, Vérard, Kerver, Du Pré és Hardouyn-nél
jelentek meg. Néhányban ezek közül az egész oldalas képeket a miniatürök
módjára kifestették és félig architektonikus lapszéleket gyöngén
aranyozták és akként kezelték, mintha a képek keretei volnának. Az egyik
könyvben aranyozott keretben egy kép látható: Nesszusz, a kentaur, amint
elszökteti Deianirát, Herkulesz nejét. Ez a kép a klasszikus mitológia
felélesztését mutatja és a könyv lapszéli diszítményeiben ismételve még
többször előfordul.

A XV. század második felében feltalálták a rézmetszetet, azonban igen
keveset nyomtattak vele, mert a nyomtatás követelményeinek nem igen
felelt meg. Ugyanis a réztábláknak a szedés közé való illesztése felette
sok nehézséggel járt Az első rézmetszetekkel nyomtatott könyv 1477-ből
való. Címe «Il Monte Sancto di Dio» és Firencében nyomtatta a német
származású Niccolo di Lorenzo. De ebben a könyvben a rézmetszet csupán
az egész oldalas képekre szorítkozott. Ugyancsak a XV. század második
felében az úgynevezett «tésztanyomás»-sal is próbálkoztak az
illusztrálásnál. Azonban úgy látszik, gyakorlatilag ez sem vált be, mert
az ilyenféle nyomatok a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. A
tésztanyomás eljárása az volt, hogy az érclapba bevésett rajzot nyúlós,
egyszerű színnel – rendszerint feketével – töltötték ki, s így
nyomtatták sárgára festett papirosra, úgy hogy a nyomaton a rajz
domborúan, sötéten látszik.

[Illustration: Bizánci kötés a VIII. századból.]

A kötésnek, a könyv külső ékességének, a középkorban már nagyobb szerep
jutott, mint az ókorban. Természetes azonban, hogy eleinte, épúgy mint a
könyvírás, a könyvkötés is a szerzetesek kezében volt. A könyvkötéssel
külön szerzetesek foglalkoztak, akiket azután könyvkötőknek neveztek.
Egy régi feljegyzésben olvashatjuk is, hogy a VI. században
Kassziodorusz a vivariumi kolostorba ügyes könyvkötőket hívott meg, akik
a könyv külső ékesítéséhez mesterien értettek. A kötésnél nagy fényűzést
fejtettek ki, mert arra törekedtek, hogy a miniatürfestményekkel és
rajzokkal diszített könyvek értékes voltával arányban álljon a kötés
művészi becse is. A VI–XIII. században a fából készült könyvtáblákat
elefántcsont-, arany- és ezüstdomborművekkel és drágakövekkel
diszítették.

[Illustration: Karolingiai kötés elefántcsontmetszéssel.]

Minthogy a középkor elején csak a szerzetesek foglalkoztak a
könyvkötéssel, az az időbeli kötést, barátkötésnek nevezték el. A
barátkötés első csoportját az elefántcsont-domborművekkel díszített
kötések képezik. Néhány ilyen kötést a párisi nemzeti könyvtárban
őriznek, amelyeken a dombormű bizánci és karolingiai
elefántcsont-metszés. Második csoportját azok a kötések képezik,
amelyeken a díszítés ötvösmunka. A bizánci ötvösmunka jellegzetes
példáját adják azok a kötések, amelyek a velencei Márkus-templom
világhírű kincseihez tartoznak. Ezeknek a kötéseknek fatáblái aranyozott
ezüstlemezekkel vannak bevonva. Hátukat több aranyozott ezüstszalag
képezi, amelyek zsinórral akként vannak összekötve, hogy a hát a könyv
kinyitásánál mozog. A legrégibb ezen kötések közül a VIII. századból
való. Önálló csoportot képeznek azok a kötések, amelyeknek felső táblája
zománclemezekkel van bevonva. A XII. század végén már ismeretes volt a
vaknyomású bőrkötés is. A legrégibb effajta kötések Angolországban
keletkeztek.

[Illustration: Ó-angol kötés vaknyomással a XII. századból.]

A XIV. és XV. században már olyan könyvkötők is működtek, akik nem
tartoztak semmiféle rendhez. S talán ennek tulajdonítható, hogy a
bőrkötés ebben az időben már általánossá vált. Kezdetben a bőrkötést még
vaknyomással látták el, de későbben a diszítéseket már vésték,
poncolták, trébelték és bélyegzőkkel nyomták. A diszítésnél a tábla
szélein a bélyegzőket egymásmelletti szoros sorokba rakták, a tükrön
pedig bélyegzőkből képzett négyszögeket, köröket és körszeleteket
különféleképen helyeztek el. A bélyegzőnyomásoknak köralakú elhelyezése
azonban egyedül csak az ó-angol kötéseknél fordul elő. A könyvek
sarkaira erős, gyakran művészi készítményű ércsarkokat alkalmaztak, hogy
a tábla a kopás ellen védve legyen. Hasonló művészi munkát fordítottak a
csatokra is, amelyek egy könyvről sem hiányoztak. A bőrön kívül
használtak a kötéshez bársonyt és selymet is. Ezeket a kötéseket
rendesen aranyhímzéssel ékesítették.

[Illustration: Bársonykötés a XV. századból.]

A reneszánsz, amely a művészetet és iparművészetet minden téren új
utakra terelte, természetesen a könyvkötészet fejlődésében is
fordulópontot jelent. A könyvkötészetbe is egészen új technikát hozott a
tábladíszítés és aranynyomás körül; de egyúttal hozott új díszítési
motivumokat is. Az új technika és az új díszformák a XV. század végén
Olaszországból indultak ki, ahonnan először Francia- és Spanyolországba,
későbben pedig Német- és Angolországba ültettek át.

A könyvkötés átváltozására különben nagy jelentőséggel bírt az a
momentum, hogy a könyvtáblák díszítésére a keleti formákat vették át.
Ugyanis a régi időben sehol sem értettek jobban a bőr kikészítéséhez és
monumentális diszítéséhez, mint a Keleten. A reneszánsz hozta tehát a
keleti bőrdiszítő-művészetet a Nyugatnak. A reneszánsz-kötésnek azonban
különös ismertetőjele a különböző formák összeolvasztásával nyert
díszítési motivumok. Magyarországon a reneszánsz-kötést Mátyás király
híres Korvin-kódexeinek kötései képviselték. A bőrkötések préseltek és
aranyos arabeszkekkel, gyűrűs hollóval vagy Magyar- és Csehország
címerével voltak díszítve. A kék- és violaszínű bársonykötések pedig
zöld selyemszalagról függő rézcsatokkal voltak ellátva.

[Illustration: Bécsi bőrkötés a XV. századból.]

A könyvek gyűjtésére a középkorban is nagy súlyt fektettek. Azonban a
középkor elején alig voltak jelentékeny könyvtárak, mert az ókor híres
és nagy könyvtárait a folytonos villongások és harcok közepette
összerombolták, úgy, hogy azokból csak töredékek maradtak. Igy tehát nem
meglevő könyvtárak gyarapításáról, hanem újak alapításáról kellett
gondoskodni. A középkori könyvtárak alapítása körül nagy érdemeket
szereztek a bencésrendiek és a kolostori iskolák. Igy a IX. században
(822) már nagyobb könyvtárral a reichenaui és a sz. galleni kolostor
rendelkezett. Előbbi 145, utóbbi 400 kötetet számlált. Hrabanusz Maurusz
apát, a híres fuldai kolostori iskola alapítója, naponta 12 szerzetes
által másoltatta a régi könyveket és ezáltal hatalmas könyvtár jött
létre, amely későbben a «világhírű» jelzőt vívta ki magának, amennyiben
a világon bárhol megírt könyveket egyesítette. A korvei-i kolostor
hasonló eredményt azzal ért el, hogy 1097-ben kiadott szabályaiban
elrendelte, hogy minden szerzetes, akit a kolostorba felvesznek, egy
könyvet tartozik annak szentelni. II. Frigyes meg úgy intézkedett, hogy
az aacheni kolostor jövedelmei könyvek beszerzésére fordíttassanak.

[Illustration: Egy Korvin-kódex bőrkötése.]

Mikor azután a középkor vége felé a kolostorok hanyatlani kezdtek, a
könyvek gyűjtését az egyetemek vették át. Első helyen említendő a párisi
egyetem, amelynek könyvtára 1292-ben 1000 kötetet számlált. Híresebb
könyvtárak voltak még az oxfordi, heidelbergi, lipcsei és prágai egyetem
tulajdonában. Voltak azonban fejedelmek is, akik könyvtárakat
alapítottak. Igy az arab Spanyolországban III. Abdurrahman és II. Hakam
alapítottak könyvtárakat. Ezek között a legnagyobb a kordovai könyvtár
volt, amelyről az arab történetírók azt mondják, hogy a kalifa 400,000
kötetből álló könyvtárt alapított, amelynek katalogusa 24 kötetből
állott. Nagy súlyt helyezett nemcsak arra, hogy könyvtára a régi
irodalomnak minden nevezetes termékét egyesítse, hanem az az ambiciója
is volt, hogy a távol országokban keletkezőben levő nevezetesebb
irodalmi művek első példánya Kordovába kerüljön a fejedelem könyvtárába.

Nyilvános könyvtárak a középkorban csak Olaszországban voltak, de ott is
kevés számmal. Ilyeneknek tekinthetjük csupán a Mediciek által alapított
firencei és az V. Miklós pápa által alapított vatikáni könyvtárt.

Mint magán-könyvgyűjtőkről megemlékezhetünk Trimberg Hugó bambergi
költőről, akinek 1300 körül már 200 kötetből álló gyűjteménye volt;
Akkarsziusz Jurisz tekintélyes olasz tudósról, akinek azonban 20
kötettel kellett beérnie. Nagy könyvgyűjteménye volt Hutten Ulriknak s
azt annyira értékesnek és becsesnek tartotta, hogy a mainziaknak arra a
fenyegetésükre, hogy könyveit megsemmisítik, azt válaszolta: «Ha
könyveimet elégetitek, én várostokat borítom lángba.» A XIV. század
folyamán, de különösen a reneszánsz-korban, a könyvgyűjtés már annyira
szenvedéllyé vált, hogy Brant Szebesztián 1494-ben megjelent
«Bolondhajó» című művében a könyvgyűjtést a divatbetegségek közé
sorozza, a könyvgyűjtőket pedig ostorozza és nevetségessé igyekszik
tenni őket.

Magyarországon a könyvek gyűjtése Szent István király idejében
kezdődött. Maga Szent István volt az első, aki könyveket gyűjtött és
azon volt, hogy könyvtárak alapíttassanak. 1015-iki alapítólevelében
olvashatjuk, hogy a pécsváradi monostornak 33 könyvet adott s
elrendelte, hogy a községi templomok könyveiről a püspök gondoskodjék.
Hasonlóan cselekedett Szent László is, aki a pannonhalmi monostornak
1093-ban 73 könyvet ajándékozott. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó
példával, aki nagy buzgalommal gyűjtötte a könyveket, amelyeket
tartalmilag is értékelni tudott. Még a krónika is feljegyezte róla, hogy
«Gellért csanádi püspök egyszerű szekéren járt, melyen ülve olvasgatta
könyveit». Az 1279-iki budai zsinat már kötelességévé tette a
plébánosoknak, hogy az istentisztelethez szükséges könyveket szerezzék
meg. Más alkalommal meg a kegyurak, akik jószágaikon plébániát
alapítottak és javadalmaztak, azt egyszersmind könyvekkel is ellátták.
Igy jutott például a bratkai (Barsmegye) egyház 1156-ban – Euzidusz
alapítólevele szerint – öt kódex birtokába.

Magánkönyvtárak is voltak ebben az időben, amiről egy 1150 körül írt
oklevél tanuskodik. Eszerint egy Adalbert nevű főúr, mielőtt Sziciliába
elindult volna követnek, minden könyvét a pannonhalmi monostornak
hagyta. Gyerki László esztergomi prépostnak is voltak könyvei,
amelyekről 1277-ben kelt végrendeletében úgy intézkedett, hogy azokat
adják el és a befolyt összeget a szegények felsegélyezésére fordítsák.
Bernát spalatói érsek, Imre király volt nevelője meg unokaöccseinek
hagyta sok drága könyveit. Magánkönyvtára volt Kálmán királynak is,
akiről a krónika igy szól: «… kit a magyarok Könyves Kálmánnak hívnak,
minthogy könyvei voltak, melyekből mint a püspök zsolozsmáit végzi
vala.»

A későbbi századok könyvtárairól megemlékezvén, elsősorban a pozsonyi
káptalan könyvtárát kell megemlítenünk, amely 1425-ben 83 kötetet
számlált. Utána fölemlíthető a kolozsmonostori kolostoré és a veszprémi
káptalané. Előbbi 1427-ben 51, utóbbi 1437-ben 117 kötettel
rendelkezett. A külföldről hazakerült tudós papok pedig gazdag plébániai
könyvtárakat alapítottak s számukra külön tűzmentes helyet építtettek.
Ezen könyvgyűjtők közül ma csak Weiteni Orbán soproni káplán emlékét
ismerjük, aki 1400-ban 20-nál is több kötetről végrendelkezett. A
nagyszebeni plébánia 1500-ig 260 kötetet gyűjtött össze, s ezzel
ellentétben a bencésrendiek kilenc magyarországi monostora mindössze
130-at.

Nagy könyvgyüjtő volt Zrednai Vitéz János humanista, akinek fővágya
odairányult, hogy könyvtárában a tudomány minden ága képviselve legyen.
Ezért természetesen igyekezett minden lehető könyvet megszerezni.
Könyvgyüjtési szenvedélyének félszegségeit azonban unokaöccse, Janusz
Pannoniusz szeretetreméltó humorral lobbantotta szemére. «Azt kivánod –
írja egyik levelében – hogy könyveket küldjek. De vajjon nem eleget
küldtem-e már is? Csak görög könyveim maradtak meg, a latinokat mind
elvittétek. Istennek hála, hogy járatlanok vagytok a görög nyelvben.
Különben a görög könyveket sem hagytátok volna meg. De ha megtanultok
görögül, én azonnal a héber nyelvet sajátítom el és héber kódexekből
állítok össze könyvtárt… Ha annyira vágytok könyveket bírni, ne
fosszatok meg azoktól másokat, főleg olyanokat, akiknek kevesebb van
mint nektek. Hisz Olaszország el van árasztva könyvekkel. Hozassatok
onnan, amennyit tetszik. Küldjetek pénzt Firencébe, az egyetlen
Veszpászián képes kielégíteni titeket.» Zrednai Vitéz János a tanácsot
megfogadta és Olaszországban összekerestette a könyveket; amit nem
talált készen, azt Firencében leíratta, nem tekintve árra, csakhogy
szépek és hibátlanok legyenek. Gazdag gyüjteményét – sajnos – halála
után szétharácsolták. Legtöbb darabja külföldre került, pedig a könyvek
tábláján a Vitéz címer mellett többnyire ott ékeskedett Magyarországé
is, mivel első tulajdonosuk kétségtelenül az örököst akarta megjelölni.

Zrednai Vitéz János álmait tanítványa, Mátyás király valósította meg,
aki fényes és gazdag könyvtárt alapított. Régi feljegyzések szerint
híres könyvgyüjteményének alapja Zrednai Vitéz János és Janusz
Pannoniusz könyvtára volt. Ma azonban már tudjuk, hogy Mátyás királynak
korábban is voltak könyvgyüjtői, akikkel valószinüleg már a
tudománykedvelő I. Ulászló könyveit és atyja hagyatékát egészíttette ki.
De könyvgyüjteményének tulajdonképeni gyarapodása akkor kezdődött,
amikor a finom műveltségű Beatrix-szal, Ferdinánd nápolyi király
leányával 1476-ban házasságra lépett. Bizonyosra vehetjük, hogy a
királyné és az udvarban élő olasz tudósok ösztönözték a királyt egy
hatalmas, világraszóló könyvtár alapítására, mert tudvalevő, hogy a
királyné igen szerette a szép és pazar fénnyel kiállított könyveket, de
egyszersmind nagy rajongója is volt a tudománynak.

[Illustration: Középkori könyvállvány.]

Mátyás király a könyvtár hatalmassá tételével nem is késett soká.
Roppant nagy mértékben indította meg a munkát. Gyüjtőket küldött
Görögországba, Olaszországba, Konstantinápolyba és mindenhol
összevásároltatta a szebbnél-szebb könyveket. Heltai szerint egyedül
Olaszországban 33,000 magyar arany fogyott el évente. Hogy a pápáknak,
fejedelmeknek és a dúsgazdag magánkönyvgyüjtőknek veszedelmes
versenytársa volt, már 1475-ben köztudomású lett, amikor Manfredini
herceg bolognai könyvtárát megszerezte. Igy csak természetesnek kell
találnunk, hogy Mátyás király könyvtára csakhamar a legelső európai
könyvtárak között foglalt helyet.

A könyvek a budai várban külön e célra épült helyiségben voltak
elhelyezve. Hogy hány kötet volt, arról pontos feljegyzés nem maradt
reánk. De hozzávetőleg számítva, lehetett vagy 6–7000 kötet. Elég nagy
szám, ha tekintetbe vesszük, hogy Mátyás királyon kivül a két
leghiresebb az időbeli könyvgyüjtő, úgymint V. Miklós pápa 8 év alatt
csak 5000 kötetet. Frigyes urbanói herceg pedig 13 év alatt csak 7000
kötetet tudott összegyüjteni, holott nekik sokkal könnyebb volt a
helyzetük, mivel Olaszországban volt a kódexek igazi hazája.

Mátyás király könyvtárának őrizete és rendezése külön őrökre volt bizva,
akik a királyt, a királynét és az udvari tudósokat ki is szolgálták. A
felségek rendelkezésére pedig puha nyugágy volt a könyvtár helyiségében
elhelyezve, hogy teljes nyugalomban elégíthessék ki tudásvágyukat.

Mátyás király halála után azonban véget ért a könyvtár gyarapodása. A
világhirű kódexek az ország zászlósainak a kezébe kerültek, de azok
korántsem viselték úgy gondjukat, mint Mátyás király. Az új király, II.
Ulászló, eleinte szintén nagy könyvkedvelőnek mutatta magát, de későbben
azután sorra elajándékozta a drága könyveket. Utódja, II. Lajos idejében
meg már egész Európa tudta, hogy a Budán megforduló követek mind
kódexajándékban részesülnek. Nemsokára azután bekövetkezett a török
uralom ideje, de akkor már alig pár száz kötet volt. Budavár bevételénél
a törökök gyujtogattak és a királyi palotában is rombolt a tűz, egyebek
között a könyvtárban is pusztított a kincset érő könyvek között. Amit
megmenthettek, azt a török főemberek, minthogy ismeretes volt előttük a
nagy érték, lassanként Konstantinápolyba szállították. És csak
évszázadokra reá, amikor a török uralom véget ért, sikerült néhány
kötetet hazánk számára visszaszerezni.

Amint a fennebbiekből kitünik, a középkorban elég nagy súlyt fektettek a
könyvtárak alapítására és a könyvek gyűjtésére. S mindennek dacára a
könyv mégsem szolgálta azt a célt, amelyet tulajdonképen szolgálnia
kellett volna: a felvilágosítást terjeszteni. A könyvek ugyanis igen
drágák voltak s ezért megvasalt tölgyfaládákba vagy díszes szekrényekbe
zárták. De tartották fából vagy ércből készült mozgatható állványokon
is, ezekhez azonban a könyveket hozzáláncolták. Már pedig ilyenképen a
felvilágosítást terjeszteni és a könyvet közkinccsé tenni nem lehetett.
Még a nagynevű Róbert Szorbon alapítólevelében, aki a párisi egyetem
könyvtárát alapította, is ott van a tétel: «A könyvtárt csak arravaló
méltó férfiúnak lehet használnia.» A könyvnyomtatás feltalálása azonban
véget vetett ennek, mert a könyvek árát tetemesen leszállította és
ezáltal hozzáférhetővé tette. Láthatjuk azt András János alériai
püspöknek a «Szent Jeromos levelei»-ben II. Pál pápához intézett
ajánlásában, amelyben azt mondja: «Könyvek, amelyek annakelőtte 100
tallérba kerültek, most csekély 20 tallérba kerülnek és azok, amelyekért
20 tallért fizettek, most 4-ért kaphatók.»

Az előbbi fejezetben a könyvek megsemmisítéséről is szólottunk. Ilyen
esetek a középkorban is előfordultak. A könyv elleni gyűlölség sokszor
annyira lángba borult, hogy évszázadok fárasztó munkáját hamvasztotta
el. Igy hamvadt el III. Leó császár intézkedése folytán a
konstantinápolyi könyvtár, amelynek felégetését maga a császár is
végignézte. Abi Amir, II. Hakam utódjának hatalmas minisztere, akként
cselekedett, hogy a kordovai nagy könyvtárba bevezette a
legtekintélyesebb alemákat, akikkel kiválasztatta és tűzbe dobatta
azokat a könyveket, amelyek szerintök vallásellenes természetűek voltak.
Nagyon sok könyv a katolikus zsinatokon hozott határozatok folytán is
megsemmisíttetett. Ilyen volt a 681-ben tartott konstantinápolyi zsinat,
amely az általa kárhoztatott könyvek megégetését rendelte el. A trullai
zsinat (692) hasonlóképen megégetésre itélte az egyházra nézve
veszélyesnek tartott könyveket. A vercelli zsinaton (1050) pedig
Berengurnak a könyvét itélték el, mig az 1120-ban tartott szoásszonszi
zsinat Abelárd könyvét itélte el, amelyet II. Ince pápa maga vetett a
tűzbe. A XIII–XV. századbeli zsinati határozatokban is találunk a
könyvek megsemmisítésére vonatkozó ítéleteket. Sőt egyes pápai rendelet
határozott formában kiközösítés terhe alatt parancsolta meg mindenkinek,
hogy a tévtanokat tartalmazó könyveket nyolc nap alatt égessék meg.


A könyv az újkorban.

A XVI. században az írott könyv helyét már kizárólag a nyomtatott könyv
foglalta el. Innen kezdve tehát csak a nyomtatott könyv fejlődését
kisérhetjük.

A könyvnyomtatás első termékeit, amelyeket inkunabuláknak nevezünk,
majdnem kivétel nélkül folió-alakuak voltak. Ettől az alaktól csak ritka
esetekben tértek el. Már a XVI. századtól kezdve a kvárt- és oktáv-alak
lett általánossá és a folió-alak ritka. Eltérés észlelhető az írásban
is. A XVI. század elején általánosságban az antiqua (latin) írás volt
használatos. Németországban szép antiqua-írást metszett Auerbach
könyvnyomtató, amellyel 1506-ban Szent Ágoston művét nyomtatta. Az
Auerbach-féle írás a franciáknak igen megtetszett s ezért átvették és
még ma is a «Saint Augustin» nevet viseli. A XVI. század első felében
Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató kurziv (dült)-írást metszetett
és öntetett Franceszkó által Bolognában, hogy azzal Vergiliusz műveit
nyomtathassa. Erre az írásra 10 évre privilégiumot nyert, addig tehát
senki sem utánozhatta. Amikor azonban a privilégium megszünt, mindenhol
utánozták, mert igen megkedvelték. Ugyanabban az időben Németországban
is keletkezett egy új írás, amely a «fraktur» nevet kapta. Születési
helye Nürnberg volt, ahol a XVI. század elején Fischer Pál mester
vezetése alatt egy szépírási iskola virágzott. Ez az új írás
valószinűleg ezen iskolából került ki. A franciáknál «batarde»
elnevezéssel külön nemzeti írás keletkezett. Az angoloknak pedig «Old
English» elnevezés alatt speciális írásuk volt, amely azonban nagyban
hasonlított a barátíráshoz.

A XVII. században az írás már valamivel rendszeresebb volt, azonban
alkalmazásában változás állott be. Németországban az antiqua-írás az
általános használatból kiszorult és helyette a fraktur-írás lett
általánossá. Csak a latin művekhez maradt meg az antiqua- és a
kurziv-írás. Magyarországon is ez a két utóbbi írás volt használatban. A
legszebb antiqua-írás a XVII. században a Garamond Klaude által metszett
volt. Ezzel az írással nyomtatta Hoffmann Miklós 1624-ben a Majna
melletti Frankfurtban a Plautinum lexikont, amely egyike a legszebb
könyveknek abból az időből. Igen kedvelt volt a XVII. században a kis
írással szedett miniatürkiadás, amellyel különösen az Elzevirek lettek
hiressé.

Az írás körüli vetélkedés folytán 1692-ben XIV. Lajos francia király
elrendelte, hogy nyomdájában, amely a Garamond-féle írást használta,
egészen eredeti írás állíttassék elő. Minthogy azonban a rendelet úgy
szólt, hogy az írás mindenképen szép és kifogástalan legyen: a
tudományos akadémia kinevezett egy bizottságot, amelynek az volt a
feladata, hogy az írás rajzát megtervezze. A bizottság által
megtervezett betűket Grandjean Fülöp és tanítványa Alexandre metszették,
amelyek azonban sok tekintetben mégis Garamond betűihez hasonlítottak.
De az tagadhatatlan, hogy a betűk tényleg szépek és formásak voltak. A
bizottság büszke is volt művére, amelyről a betűmetszésről szóló
értekezésében így nyilatkozott: «Mi szerencsére oda jutottunk, hogy a
betűket tökéletességhez hozzuk, azon szabályok által, amelyeket a betű
nagysága, terjedelme, erőssége, hajszálvonása, alapzata és távolsága
tekintetében felállítottunk és több évi gondosság által megjavítottunk.
Ezt most nyilvánosságra hozzuk, hogy a betűmetszéssel foglalkozók izlése
kifejlődjön.» 1695-ben Nürnbergben német kurrent (irott) írást
metszettek, amely azonban igen kezdetleges volt. Tökéletes formához csak
a XVIII. században jutott.

[Illustration: Francia címlap a XVII. századból.]

A XVIII. században is azok az írások voltak, amelyek a XVII. században.
A különbség csak az volt, hogy egyre tökéletesítették és bizonyos
rendszert hoztak be, amely szerint metszették és öntötték. Új írás
csupán a díszírás volt. Tetszetős díszírást az antiquához Fournier
metszett.

[Illustration: A «Don Quijotte» első kiadásának címlapja. (1605.)]

Az újkorban a könyv címlapjára nagyobb gondot fordítottak. A XVI.
században a könyvcímeket többnyire két színben nyomtatták. És pedig a
fősorokat vörössel, az alsorokat feketével. Tették ezt azért, mivel még
nem voltak olyan betüik, amelyekkel a fősorokat szembeötlővé tehették
volna. A XVII. században a címlap már változatosabb és művésziesebb
volt. Kezdték belátni, hogy a könyvcímben a leglényegesebbet ki kell
tüntetni. A címsorok elosztását ugyan mellőzték, de a fősorok az
alsoroktól nagyobb írás által meg voltak különböztetve és a sorok
szélessége is különböző volt. A címlapok diszítményeit XVII. században
többnyire architektonikusan tartották és a szabályokban többé-kevésbbé a
római császárság diadalíveinek motivumaira vezethetők vissza. A címlap
fősorait a XVIII. században is többnyire vörössel nyomtatták. De a
század vége felé abba a hibába estek, hogy a könyvcímeket tömören
szedték, sor sor hátán volt, minden beosztás nélkül, olyannyira, hogy a
könyv szövegétől alig lehetett megkülönböztetni.

[Illustration: «Mária életé»-nek címlapja.]

[Illustration: Lesszing műveinek (első kiadás) címlapja. (XVIII.
század.)]

A XVIII. század elején még mindig tömören szedték a könyvcímeket, de
általában véve mégis a fontosnak kiemelésére és az összhangra
törekedtek. Új irányt szabott ezen a téren Bodoni, aki igazi mestere
volt a címlap szövegének arányos és szembeötlő elrendezésében. A
címlapon a díszítéseket is mellőzte, legfeljebb egy vonalkeretet
alkalmazott egyszerű és izléses címlapjain. Példáját csakhamar követték,
úgy, hogy a század végén már az általa megszabott irány dominált.

Az újkorban a könyvek illusztrálásához és díszítéséhez a fametszet,
ritkább esetben a rézmetszet szolgált. A festett iniciálékkal ellátott
könyvek már ritkábbak voltak, bár a könyvkedvelők izlése még mindig ez
volt. A könyvnyomtatóknál és könyvkiadóknál rendesen alkalmazásban
állottak fametszők, akik a könyvekhez szükséges fametszeteket
elkészítették. Froschauer zürichi könyvkiadótól, aki bibliakiadással
foglalkozott, maradt is erre vonatkozólag egy feljegyzés 1545-ből:
«Nálam dolgozik a legügyesebb fametsző. Inni, enni adok neki s hetenként
két garast.» Hires fametsző volt elsősorban Dürer Albert, akinek
fametszetei utólérhetetlen szépségüek. Első fametszete az 1492-ben
megjelent «Epistolæ Sancti Hieronymi» című mű második kiadásának
címlapja volt. Ennek a kidolgozása ugyan még primitiv, de formáiban sok
művészi hivatottság észlelhető, amely későbbi metszeteiben azután teljes
mértékben kifejlődött. Legértékesebb rajzai és metszetei a XVI. század
első két évtizedében készültek. Rajzai közül felemlítendők a 12 lapból
álló úgynevezett «Zöld passzió» (1508) és Miksa császár imakönyvébe
rajzolt 45 hires tollrajza (1515), amelyekkel a lapok szélét
fantasztikus, groteszk, humoros módon diszítette. Metszetei közül
kitünnek azok a sorozatok, amelyekkel a fametszet történetében korszakot
alkotott. Ezek: 16 kép szent János «Jelenések» könyvéhez (1498), a 12
lapból álló «Nagy passzió» (1500–1510), a 20 lapból álló «Mária élete»
(1504–1511) és a 37 lapból álló «Kis passzió» (1509–1511), amely formai
szempontból valamennyi között a legmagasabban áll. Dürer Albert nagy
mester volt a rézmetszésben is. Itt is főleg az által volt
korszakalkotó, hogy a régi meglehetősen sovány metszetekkel szemben
festői hatásra törekedett, mit eleinte gazdagabb árnyékolással, későbben
a rézmetszés és rézmaratás technikáinak mesteri összeegyeztetésével ért
el. Holbein János a «Haláltánc» című művével és a reneszánsz-stílusba
tartozó, vonalas rajzolatú kereteivel tünt ki. A «Haláltánc» első
kiadása 1538-ban Lionban jelent meg. A fametszetek, amelyek drámai
erővel és éles szatirikus humorral ábrázolják a XVI. századbeli életet,
egészen egyedül állanak a művészet történetében. Holbein Jánosnak a
bibliához készült fametszetei is figyelemreméltók. A «Haláltánc» híressé
vált metszeteit a későbbi időben nem egy fametsző utánozta. Szép
keretdíszítményeket metszett Kranach Lukács. Igen kiváló és művészies az
a keretdíszítmény, amelyet a Grünenberg János által 1520-ban
Wittembergben nyomtatott bibliához készített. Számos szép fametszetei
voltak Ammann Jobszt és Schäufelin Jánosnak is. Utóbbi 118 szép
fametszetet rajzolt a «Theuerdank» című műhöz és Puider Udalr. «Speculum
passionis domini nostri Jhesu Christi» című művének (nyomtatott 1507-ben
Nürnbergben) 40 nagyobb és 37 kisebb fametszeteit is az ő alkotásának
tartják, mert két kép kézjegyével van ellátva. Olaszországban a
fametszetet az Aldinák (Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató
kiadványait nevezik így) virágoztatták fel. Legszebb példája ennek
Franceszko Kolona «Hipnerotomachia Polifili» című érdekes regényének
fametszetei. A festői hatású árnyékolás az olasz fametszetben azonban
csak a Tizian rajza nyomán készült s a hit diadalát ábrázoló tíz lapból
álló műben érvényesült először, amelyet 1508-ban valószínűleg Andrea
Andreani metszett fába. A színes fametszetet Ugo da Carpi művelte
először, aki találmányára 1516-ban a velencei Signoriától szabadalmat
nyert. A franciáknál a könyvillusztráció legkitünőbb képviselői a XVI.
században Tory Geofroy, Cousin János és Bernard Salamon, akiknek
tevékenysége kiható befolyással volt a francia könyvdiszítésre.
Magyarországon mint fametszők kitüntek: Abádi Benedek (XVI. század), aki
Erdősi Szilveszter János «Uj Testamentum»-ához készítette a
fametszeteket; Atzél Rikárd, akinek egy fametszete 1518 évszámmal az
esztergomi káptalan egyik régi könyvén látható. Orbisz Piktusz 1679-ben
megjelent «Festett világ» című művéhez Bubenka Jónás metszett körülbelül
150 képet, amelyek mind az alakok természetessége, mind a kivitel
tisztasága tekintetében figyelemreméltóknak mondhatók. A XVIII. század
végén két rézmetsző is volt Magyarországon. Az egyik Blaschke János;
műhelyéből számos metszvény került ki. A másik Czetter Sámuel, akinek
művészetét 1789-től 1806-ig főleg magyar könyvkiadók vették igénybe.

[Illustration: Gesszner «Idyllen»-jének címlapja. (XVIII. század.)]

[Illustration: Illusztráció Molière színműveinek eredeti kiadásához.
(XVIII. század.)]

[Illustration: Illusztráció Defoe «Robinson Crusoe» című művéhez.
(XVIII. század.)]

[Illustration: Illusztráció Lesszing «Minna von Barnhelm» című
vígjátékához. (Rézmetszet.)]

A XVI. század végén a könyvillusztrációban hanyatlás állott be. Csak
néhány művész, mint Finé Oroncé és Tory Geofroy, igyekezett a régebbi
olasz könyvnyomtatók hagyományait fenntartani, de nem a maguk
eredetiségében, hanem saját fantáziájukkal kiegészítve. A klasszikus
befolyás, amely mindinkább uralta az illusztrátorokat, diadalmaskodott a
helyes felfogáson és a gótikus és keleti hagyományokon. Amíg a középkor
művészei szín és dekorativ szépség után törekedtek, addig az újkori
illusztrátorok, tekintettel a reneszánszra, a vonal, forma és dombormű
által befolyásoltattak. Ennek oka bizonyára az volt, hogy a klasszikus
és antik művészet befolyása a szobrászatból indult ki és hogy inkább
római, mint görög forrásokból eredt. Dacára annak, hogy ezen forrásokból
kezdetben igen keveset merítettek, lassanként mégis minden egyéb
befolyást elnyomtak. A későbbi illusztrátorok a biblia-illusztrációkat
és kereteket diszítményekkel meglehetősen túlterhelték; a hézagokat
pedig a klasszikus mitológiából vett töredékekkel és diszített
ábrázolásokkal töltötték meg. A befolyás, amely kezdetben serkentett,
lelkesített és finomított, a végén romboló erővé lett. A korai
reneszánsz ifjú szellemét a felszínre került pedantéria és
felfuvalkodottság súlya elborította, megalázta, majd egészen elnyomta.
Az igazi művészi stílus természetes fejlődését meggátolta és helyébe
olyan tekintély és kórság lépett, amely az antiknak utánzását követelte.
Így tehát a XVII. századbeli könyvek illusztrációiról bátran mondhatjuk,
hogy messze mögötte állanak a XVI. századbeli könyvek illusztrációinak,
habár fametszeteket, fejléceket, iniciálékat és zárójegyeket ezeknél is
elég sűrűn alkalmaztak. A XVII. század végén és a XVIII. század elején a
tudományos műveket már fokozottabb mértékben illusztrálták, de azok
illusztrációi nem állottak valami művészi színvonalon. Csak a földrajzi
művek illusztrációi, amelyeknek száma a XVIII. század közepéig egyre
szaporodott, jutottak arra a fokra, amely a régi római művészetet
megközelítette.

[Illustration: Tory Geofroy-kötés.]

A XVI. században a könyvek diszítéséhez a nyomdajegyek is szolgáltak,
amelyek azonban törvényes védelem alatt állottak. Ugyanis egy 1539. évi
augusztus 31-ről kelt deklaráció így szól: «A könyvnyomtatóknak és
könyvkereskedőknek nem szabad egymásnak jegyét használniok, minden jegy
a másiktól meg legyen különböztetve, hogy a vevők láthassák, melyik
műhelyben nyomtatott a könyv.»

[Illustration: Grolier-kötés.]

Bizonyos szempontból az ex libriszek (könyvjegyek) is a könyvdiszítéshez
szolgáló anyagnak számítandók. Az ex libriszen rendesen a könyv
tulajdonosának kezdőbetűkkel jelzett vagy más módon rejtett nevén kívül
többnyire jeles mondatok és címerrajzok voltak, amelyeket némelykor
híres művészek készítettek s ezért művészi tekintetben is becsesek.

A XVII. századtól kezdve a fametszetet lassanként háttérbe szorította a
rézmetszet; de az egyszerűen kiállított könyvek illusztrálásánál –
olcsóságánál fogva – a fametszet maradt használatban. A XVIII. század
végén azonban Bewick által Angolországban a fametszet újra életre
keltetett.

Az újkorban a könyvkötés a reneszánsz-művészet kifejlődésével magas
tökélyre emelkedett. A reneszánsz-kötésnek nagy mesterei Olaszországban
voltak. A könyvtáblákat bár bőkezűleg ékesítették, de sohasem a jó ízlés
rovására. A kötéshez többnyire finoman kidolgozott, élénkszínű
marokinbőrt használtak, amelyen azután a szín és az arany a
legsajátságosabb mintázatban domborodott ki. A reneszánsz-kötés olasz
mintáinak Európa többi országaiban való elterjedésére, kétségkívül nagy
hatással voltak Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató és könyvkiadó
kiadvány-kötései, amelyeken a reneszánsz-diszítmények a maguk teljes
szépségükben jutottak érvényre. Nem voltak túlterhelve, hanem kevés
aranynyomású diszítéssel ellátva. Volt egy Odisszea-kiadásához speciális
kötése is. Ezen a vaknyomású keret arabeszkekből volt összeállítva,
amelynek alapját egymásba kapcsoló körök képezték.

[Illustration: Grolier-kötés.]

A XVI. század harmadik évtizedében – Dankó József már idézett műve
szerint – «már Franciaország vette át minden más ország előtt a
könyvkötés művészi kezelésének vezérszerepét. Ettől kezdve a
könyvkötészet elsőrangú műiparrá vált. A könyvkötés esztétikai
fejlődését, anyagának, valamint diszítményalakjai terének kibővítését
két ok mozdította elő: először is I. Ferenc királynak és utódjainak
élénk viszonya Olaszországhoz; másodszor azon meleg, mondhatni
szenvedélyes érdeklődés, mellyel Franciaország amatőrjei és művészei e
drága iparterméket felkarolták». A kötések művészies kiállításához
nagyban hozzájárultak Franciaország legjelesebb művészei, akik e célra
terveket és mintákat készítettek. Különösen Tory Geofroy rajzolt szép
könyvtáblákat az általa kedvelt vékony fonalakban fonódó indaszerű
mintákban. A francia könyvkötés művészetének tetőpontját Grolier Jean
királyi kincstárnok kötésein érte el. Grolier Jean ugyanis 1510-től
1537-ig Olaszországban élt s ott bő alkalma volt barátainak és az olasz
neves könyvkedvelők drága kötéseiben gyönyörködni és azokat
tanulmányozni. Így tehát nem csoda, hogy hazájába visszatérte után az
olasz minták után francia könyvkötőkkel – természetesen a nemzeti jelleg
szem előtt tartásával – addig nem ismert remek kötéseket készíttetett.
Az első Grolier-féle kötések egyszerűek voltak, későbben azután már
pazarabbak, különféle aranyszegélyekkel és arabeszkekkel diszítve.
Kötései ugyan hasonlítottak az olasz kötésekhez, azonban a színek finom
árnyalatának tökéletes összhangjával és a rajzban egyszerűbb
vonalornamentikájukkal mégis lényegesen különböztek. A Grolier-kötéseken
rendszerint ez a felirat olvasható: «J. Grolierii et amicorum.» (Grolier
Jean és barátai tulajdona.) Az első táblán pedig a mű címe, a hátsón
jelmondata volt. Grolier Jean kötéseivel ellentétben I. Ferenc király
kötései mindig egyszerűek voltak. II. Henrik királynak és nejének Medici
Katharinának kötései szépség tekintetében azonban már versenyeztek a
Grolier-kötésekkel. IX. Károly király idejében a könyvkötés terén egy új
szokást vettek föl: liliommal és kezdőbetűvel telehintették az egész
táblát. Ez a szokás későbben III. Henrik királynál is megvolt.

[Illustration: Francia reneszánsz-kötés. (XVI. század.)]

[Illustration: Le Gascon-kötés.]

Németországban a reneszánsz-kötés messze mögötte állott az olasznak és a
franciának. Mindazonáltal a könyvkötés terén figyelemreméltó
eredményeket mutattak fel. Németországban a XVI. században ugyanis
erősen ki volt fejlődve a bélyegzőmetszők művészete s főleg ezért a
metszett lemezekkel való vaknyomás játszotta a főszerepet. A kötéshez
leginkább disznó- és borjúbőrt használtak. A tábla közepére rendesen
fejedelmek vagy más kiváló emberek arcképét, vagy bibliai jeleneteket
nyomtak, a külső keretet pedig összefont növényindák képezték. A
vaknyomás mellett sűrűn előfordult az aranynyomás is, amint azt a
sváb-gnündi Max Beuer kötései mutatják. Magas színvonalon tartották
magukat az ötvösmunkával ellátott kötések. A reneszánsz-kötés csak a
XVI. század második felében fejlődött ki.

[Illustration: Francia kötés csipkemintákkal.]

Angolországban a XVI. században a kötéseket gót stilusú vaknyomással
diszítették. A vaknyomású német jellegű diszítmények ugyanis sokáig
tartottak és valószínűleg ezért utánozták. A reneszánsz-kötés itt még
későbben fejlődött ki, mint Németországban.

A XVI. századbeli magyar kötések szintén német jellegűek. Ez arra enged
következtetni, hogy az első magyar könyvkötők vagy Németországból
vándoroltak be, vagy ott tanulták mesterségüket. A XVI. századból
fennmaradt magyar kötéseken majdnem ugyanazokat a diszítményeket
találjuk, amilyenek a németországi kötéseken is előfordulnak. Azt
azonban észre lehet venni, hogy a helyi ízlésnek megfelelően
módosították. Így például az arcképek magyar jellegűek; bajuszos,
prémkalpagos és sisakos harcosokat ábrázolnak.

[Illustration: Olasz kötés legyezőmintákkal.]

Franciaországban a XVII. században a kötésdiszítés terén egy új stilus
tünt fel, amely a XVII. századbeli kötésnek különös jelleget adott.
Stilizált virágokat és babérágakat nyomtak a táblára, a sarokdiszítmény
pedig pontozott vonalakból állott. Ez azt mutatja, hogy a kötés
diszítésének finomítására törekedtek. Ezen új stílusnak nagy mestere Le
Gascon volt, aki Ausztriai Anna részére is dolgozott és e nemben
mintaszerű kötéseket hagyott hátra. A XVII. század közepén az
úgynevezett legyező-stílus lett divatossá. Ezzel az új stílussal a
legyezőszerű bélyegzők jöttek használatba, amelyek a sarkokban
negyedkört, a széleken félkört, a tábla közepén pedig egész kört
alkottak. A XVII. század vége felé a könyvkötés terén némi visszahatás
támadt; de már a XVIII. század elején új kötésdiszítmények a könnyű
csipkemintázatokban tüntek fel, amelyek a felső táblát körülfogták,
párhuzamosan az akkori idők porcellánjainak könnyű
csipkeornamentikájával. Híres könyvkötők voltak ebben az időben
Franciaországban ifj. Padeloup Michel Antonie és ifj. Derome Denis
Nicolas. Az első XIV. Lajos udvari könyvkötője volt és szeretettel
használta kötéseinél a bőrmozaikot. Finomabb kötései mellett, amelyeknek
csipkemintázata apró bélyegzőkből volt összeállítva, egész
lemezbélyegzőkkel diszített kötések is fordulnak elő.

[Illustration: Angol hímzett kötés. (XVII. század.)]

Olaszországban és Angolországban a XVII. és XVIII. században a francia
mintákat utánozták, természetesen a nemzeti jellegnek és a helyi
ízlésnek megfelelő átalakítással. Mindkét ország kötéseiről azonban azt
lehet mondani, hogy nem valami különös ízléssel voltak megtervezve,
habár diszítményben gazdagok voltak. Angolországban a XVII. században
himzett könyvtáblák is voltak, különösen az udvarnál. Ilyen kötések
főleg I. Jakab és I. Károly király részére készültek.

[Illustration: Kötés a heidelbergi udvari könyvkötészetből.]

Németországban a XVII. században a könyvkötészet művésziesen kimagasló,
önálló tervekhez a heidelbergi udvari könyvkötészetben jutott, ahol a
filigrán-stílust művelték. Ennek a stílusnak a mintái szépen voltak
kidolgozva és semmiképen sem túlterhelve. A széles keret pontozott
bélyegzőkből volt összeállítva, a legyeződiszítmény takarékos
felhasználásával. A legyezőmintákat félköralakú bélyegzővel, az egyes
körszeleteket pedig a szükséghez mérten több bélyegzővel nyomták. A
tábla közepén a címert helyezték el. A XVIII. században a rokokó-stílust
karolták fel, amelynek mintái azonban a francia csipkemintákkal szemben
esetlenek és túlterheltek voltak. Itt is a gazdag keretdiszítmény és a
címer alkalmazása volt a diszítési elv. A XVII. és XVIII. században
Németországban a vak- és aranynyomással ellátott pergamenkötés is
divatozott. De készítettek rézből és ezüstből is könyvtáblákat,
különösen az ajándékul szánt egyházi ének- és imakönyvekhez.

A XVII. század elején Magyarországon a kötés még mindig német jellegű
volt. De a század második felétől kezdve a német minták mellett az
olasz-francia mintákat is használták. Ilyen minták különösen a
Nagyszombatban és Pozsonyban készült az időbeli kötéseken láthatók. Ezen
kötések táblái rendszerint gazdag aranyozással vannak ellátva. A tábla
aranyozása egy vagy két csipkekeretből áll; a kereten belül a sarkokban
és a tábla közepén, többnyire leveles, vékony növényindákból igen sűrűn
fonott diszítést alkalmaztak. Úgy a sarok- mint a középdíszben gyakran
stilizált virágok is fordulnak elő. Ezeken a kötéseken az aranynyomást
többnyire egy darabból vésett lemezbélyegzővel nyomták; de olykor az
apró bélyegzőket is használták. Voltak azonban Magyarországon speciális
helyi mintájú kötések is. Így például a debreczeni kötéseken a kétlevelű
makkot, a nagyváradiakon pedig a stilizált bogáncskórót találjuk.

A XVIII. század végén a könyvkötészet úgy Magyarországon mint külföldön
művészileg és technikailag aláhanyatlott.

A könyvek gyűjtését az újkorban nagy buzgalommal és szorgalommal
végezték. Különösen Németországban, ahol a reformáció idejében számos
kolostor megszünt s azok könyveit a városok és fejedelmek lefoglalták,
amelyekkel nyilvános könyvtárak alapjait vetették meg. Ilyen módon lett
Hamburgnak 1529-ben városi könyvtára. Bölcs Frigyes szász választó
1562-ben megvetette a wittembergi könyvtár alapját, amely azután a
megszünt kolostorok könyveivel jelentékenyen meggyarapodott. Ez a
könyvtár későbben Jenába került. Szász Ágoston a drezdai, Ágoston
braunschweigi herceg pedig a wolfenbütteli könyvtárt alapította. Ennek a
könyvtárnak a vezetését 1600 táján Leibnitz, a híres német tudós
vállalta el. Amikor a könyvtár élére állott, nézeteit a következőkben
fejtette ki: «A könyvtár nem haladhat az eddig járt úton, ha nagy
szolgálatot teljesítsen az emberi haladásnak. Megállás nincsen.
Szaporítani állandóan a meglévőt. Közkinccsé tenni mindenkinek, akinek
lelkében tudományszomj ég, jókarban tartani, amit ajándék vagy beszerzés
útján kaphat a könyvtár és állandó tőkével gondoskodni arról, hogy
szünet soha be ne állhasson.» A fejedelem, aki a könyvtár vezetésével
megbízta, természetesen elfogadta nézeteit és az első évben 1000 tallért
bocsátott rendelkezésére, a másodikban már 2000 tallért és ez az összeg
évről-évre megmaradt. Azt a kívánságát azonban, hogy a könyvtárépületben
legalább egy kis szobát fűtsenek és világítsanak, nem teljesítették,
bármennyire is hangsúlyozta, hogy «ahol hideg van és sötétség honol, ott
nem terjed a tudomány…» A berlini könyvtárt I. Frigyes választó és Nagy
Frigyes emelték nagy hirre; utóbbi új könyvtárpalotát építtetett. A
leghíresebb németországi könyvtár a göttingai volt, amelyről Herder
német költő és tudós azt mondta, hogy «irigylem az ottani egyetem
tanárait, azokat a gazdag urakat, akik örökösen a tudomány terített
asztalainál dőzsölhetnek».

Olaszországban az első nyilvános könyvtár az 1608-ban Milanóban
alapított «Borromeusz Kardinalé» volt; a második az «Ambroziana», amely
1644-ben ugyancsak Milanóban alapíttatott. A római könyvtárt Barberini
Franciszkó alapította, amelynek nevéről el is nevezték.

Franciaországban nyilvános könyvtár a párisi «Mazariné» volt, amelyet
1643-ban Mazarin bibornok alapított. Ez a könyvtár minden csütörtökön
délelőtt 8–11-ig a közönség részére nyitva állott s már az első héten
körülbelül 100 látogatója volt. Mikor azonban Mazarint Fronde politikai
pártoskodó szelleme száműzetésbe küldte, a könyvtár elpusztult és
értékes könyvgyüjteménye szétkallódott. 1735-ben megnyitották a királyi
könyvtár kapuit és a közönség minden hétfőn és pénteken nappal
látogathatta.

Angolországban is voltak nyilvános könyvtárak. Az oxfordi
«Bodleiana»-könyvtár, amelyet 1597-ben Bodlei Thomas alapított és róla
neveztek el. Az alapító rendelkezése szerint a könyvtár a közönség
részére nyitva lehetett, de «ép abból az ismert tapasztalásból, hogy a
könyvek kikölcsönzés folytán könnyen elkallódhatnak, senkinek a világon,
legyen az bárki fia, könyvet a könyvtár kölcsönbe nem adhat». 1715-ben
I. György angol király megvette Moore John püspök könyvgyüjteményét és
átengedte a cambridgei egyetem, akkor még kicsiny könyvtárának. 1753-ban
– parlamenti határozat folytán – alapíttatott a «British Múzeum»
könyvtára.

Ausztriában a bécsi könyvtárt IV. Károly és I. Lipót gazdagították.
Dániában III. Frigyes tette emlékezetessé nevét a kopenhágai nagy
könyvtár alapításával; méltó utóda volt VI. Keresztély, aki az egyetemi
könyvtár helyébe újat építtetett. Oroszországban Sándor cár alapított
könyvtárt Moszkvában; a város égése alkalmával azonban legnagyobb része
elhamvadt.

Magánkönyvtárak az újkorban már meglehetős számban voltak. Híres
könyvtárral rendelkeztek de Verrue, Pompadour és Dubarry francia
grófnők. Nagy könyvgyüjtők voltak Franciaországban I. Ferenc, II.
Henrik, III. Henrik és XIV. Lajos királyok, Nandé Gábor, XIV. Lajos
könyvtárnoka, Colbert B. J. miniszter, Richelieu bibornok, Grolier Jean
és Nodier Károly. Utóbbi, mint az akadémia tagja, a legnagyobb
igyekezettel gyüjtötte a könyveket s mindennek dacára Vergiliusz nem
volt könyvgyüjteményében. Ő ugyanis minden áron az 1636-ban Elzevir
Ábrahám által Leidenben nyomtatott Vergiliuszt a sajtóhibákkal és a két
vörössel nyomtatott hellyel kívánta, de nem sikerült szereznie s így
teljesen lemondott róla. Angolországban az első nagy könyvgyüjtő Bury
Rikárd volt. Nem kevesebb igyekezettel gyüjtöttek könyveket a királyok,
úgymint VIII. Henrik, I. Jakab, II. Károly, II. Jakab, I. György, Henrik
királyfi, Mária és Erzsébet királynő. A papság köréből mint könyvgyüjtők
megemlítendők: Cranmer, Laud és Usher érsekek, Fischer John, Pasker,
Williams, Stillingsfleet és Moore John püspökök. Ezeken kívül
természetesen még számos könyvgyüjtő volt Angolországban, de mindazok
felsorolásába nem bocsátkozhatunk. Nevezetes könyvgyüjtők Németországban
is voltak. Ezek között felemlítendő elsősorban Enzmiller J. jogász,
akinek könyvgyüjteménye 1656 körül már 22,000 kötetből állott. A XVIII.
században nagy könyvtárral rendelkeztek a Frieszen testvérek,
Frankenstein, Karpzow Benedek Frigyes, Besszer János költő (17,000
kötet), gróf Buhnau Henrik (42,000 kötet) és gróf Brühl (62,000 kötet).

Magyarországon az újonnan keletkezett iskolák mellett alapítottak
könyvtárakat. Az iskolai könyvtárak közül híres volt a brassói, amelyet
Honter János alapított s idővel egyike lett a legnagyobbaknak. A XVI.
században már a főurak körében is nagyobb volt a könyvgyüjtési
szenvedély. Szép könyvtára volt Bethlenfalvi Thurzó Szaniszlónak, Thurzó
György nádornak, a Függereknek Vöröskőben, gróf Nádasdy Tamásnak és
Zsámboki Jánosnak. Ez utóbbi könyvgyüjteményében igen becses kéziratok
is voltak. Nagyszabású főúri könyvtár a Zrinyi-családé volt, amelyet
főként Zrinyi György horvát bán és Zrinyi Miklós, a költő szaporítottak.
A könyvtárt előbb Szent-Ilonán őrizték, a családi sírbolt mellett,
azután Zerin várban, majd Csáktornyán. A család kihalása után ez a
nevezetes könyvtár széthurcoltatott. Az erdélyi fejedelmek is nagy
könyvgyüjtők voltak. Így I. Rákóczi György és I. Apafi Mihály. Buzgó
könyvgyüjtőként azonban fel kell említenünk Oláh Miklóst, a katolicizmus
nagy védőjét is, aki nemcsak gyüjtött könyveket, hanem tudósokat és
tanulókat meg is ajándékozott könyvekkel. A protestánsok részéről
Szegedi Kis István reformátor említendő, akinek könyvgyüjteménye
körülbelül 200 kötetből állott. 1596 körül egy Halvepapiusz Pál nevű
beszterczebányai tanítónak is volt könyvtára, amelynek jegyzékét a
beszterczebányai levéltárban őrzik. A XVII. században a Homonnai-,
Drugeth- és Ráday-családok, Czobor Imre, báró Pálfi Miklós, báró Kohári
Péter, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, gróf Rákóczy László és Bethlen
Miklós könyvtárai voltak hiresek. A XVIII. században a könyvgyűjtési
szenvedély már annyira fokozódott, hogy számos főúr, egyenesen
könyvtárak alapításával örökítette meg a nevét. Kiváló szerepet játszott
ezen a téren a Teleki-család. Gróf Teleki Sándor 50 év alatt nem
kevesebb, mint 40,000 kötetet gyűjtött össze; gróf Teleki József ezer
aranyon megvette Kornidesz Dániel könyveit s ezenkívül még mintegy
30,000 forint értékű könyvet vásárolt. Gróf Batthyány Ignác könyvtára
főleg magyarországi vonatkozású művekben volt gazdag, azonkívül pedig a
IX. századból származó arany evangeliariumot is őrzött. Jelentékeny
könyvgyűjteménnyel rendelkezett még gróf Apponyi Antal és gróf Széchenyi
Ferenc. A nők közül gróf Bethlen Kata, Wesselényi Istvánné, báró Dániel
Polexina, gróf Bethlen Gergelyné, gróf Kendefi Rákhel, gróf Teleki
Imréné és gróf Gyulai Kata gyűjtöttek szép könyvtárt.

A könyvgyűjtési szenvedély sok esetben a könyvek hamisítását is vonta
maga után. A hamisítás főleg a ritka könyvekre terjedt ki, amelyeket
részint érdekből, részint pedig szenvedélyből hamisították. A hamisítók
a legnagyobb zsenialítással és ügyességgel végezték munkájukat. Ezt
bizonyítja mindjárt Pighiusz és Dodwell esete, akik egy római városi
ujság töredékeit hamisították. Előbbi 1615-ben, utóbbi 1692-ben hozta
nyilvánosságra. A hamisítást azonban csak 1781-ben állapították meg.
Ciceró «De consolatione» című művét, amelyről köztudomású volt, hogy
elveszett, 1583-ban Velencében kinyomtatták. Két évszázad mulva azután
kimutatták, hogy ez tulajdonképen nem Ciceró műve, hanem az a mű,
amelyet Siginio C. tanár hamisított. Hirhedt és vakmerő hamisítókat a
XVIII. századból ismerünk. Ilyen volt Pszalmazar György, aki bennszülött
Formozának adta ki magát 1704-ben «Historical and geographical
description of Formosa, an Island subject to the Emperor of Japan» címen
egy könyvet bocsátott közre, amely a leghihetetlenebb meséket
tartalmazta s mint ilyen természetesen nagy feltünést keltett. Későbben
azután bevallotta, hogy hamisította. Bertram Gyula Károly, a kopenhágai
tengerészakadémia tanára, szintén foglalkozott hamisítással. Egy
alkalommal előadta, hogy felfedezte Westminster Rikárd kéziratban levő
történetét a régi római Britanniáról, amely szerinte a régi Britanniáról
sok újat tartalmaz. A felfedezésnek eleinte igen örültek és a művet
eredetinek tartották, de későbben bebizonyult, hogy hamisított. Nem
kevesebb vakmerőséggel végzett hamisítást Chatterton. Alig 16 éves
korában leírta a XV. században élő Rowley Tamás szerzetes költeményeit s
azokat, mint sajátjait, közrebocsátotta. Ezen költemények különben csak
halála után lettek kinyomtatva és sok ideig vitatkoztak azok
eredetiségén, mig végre tisztázódott, hogy a költeményeket tényleg nem ő
írta. Lauder Vilmos, a XVIII. század legelső tudósa, Miltont
plagiátornak nyilvánította és ezen állításába annyira beleélte magát,
hogy azokat a forrásokat, amelyeket Milton a «Paradise lost» című műve
megírásánál használt, szándékosan hamisította.

A hamisítások megállapítása különösen az ókorból és a középkorból
származó írott könyveknél nehéz. Ezeknél ugyanis az írás, a betűk
összetétele, a rövidítések és az írásjelek elhelyezése nagyon különbözik
egymástól. Vannak azonban olyan könyvek is, amelyeket többen írtak vagy
amelyekben idegen kézzel eszközölt toldások és javítások fordulnak elő,
mint például a vatikáni könyvtárban levő Vergiliusz-kódex, amely hat
helyen mutat ilyeneket, s azok az írás után ítélve mind más időből
származnak. Az illusztrációk, amelyeket rendesen utólag illesztettek a
könyvbe s ezért számukra helyet is hagytak, anélkül, hogy azokat
későbben pótolták volna, szintén több festőtől eredhetnek. Az említett
Vergiliusz-kódex 50 miniatürt tartalmaz, amelyek közül az első kilenc
finom érzéket mutat, a következő 31 már iparszerűleg van rajzolva és
felületesen odavetve, de az utolsó tíz ismét több művészi érzéket árul
el.

A könyvek megsemmisítéséről szólva, mindenekelőtt meg kell említenünk,
hogy a legtöbb könyvet a tűzvész semmisítette meg. Különösen háborúk
idejében, amikor városokat bombáztak, nem egy könyvtárt borítottak
lángba. Menthető olyankor bizony alig volt valami s így nagyon sok
értékes könyv veszett kárba, amelyeket pótolni többé nem lehetett.
Királyi és egyházi rendeletekkel is semmisítettek meg könyveket,
olyanokat, amelyeket az államra és az egyházra nézve veszélyesnek
tartottak. Erre nézve csak néhány példát hozunk fel. 1531-ben
Wittembergben elégetésre ítélték Luther Márton «An seine lieben
Deudschen» című intését. Nagy Frigyes 1753-ban kedveltjének,
Voltaire-nek Maupertiusz ellen intézett «Histoire du docteur Akakia et
du natif de St. Malo» című röpiratát égette el nyilvánosan. Úgyszintén
elégetésre ítélték az 1789-ben megjelent «Histoire secréte de la cour de
Berlin (par le comte de Mirabeau)» című mű eredeti kiadását a német
kiadással együtt. Nagyon sok ritka könyvet azonban maguk az olvasók
semmisítettek meg; ha egyeseket nem is egészen, de olybá
megcsonkították, hogy sokat vesztettek értékükből. «Egyetlen ellenség –
mondja Slater – sem okozott annyi kárt könyvtárakban, mint a kétlábú
fosztogatók. Nem gondolok ugyan a tolvajokra, akik a tulajdonosokat
könyveiktől megfosztják, de magukban a könyvekben kárt nem okoznak,
amennyiben a könyveket egyszerűen az egyik állványból a másikba
helyezik. Mégis beszélek olyan olvasókról, akik nyilvános könyvtárakat
felkeresnek s ott a folyóiratokból és kézikönyvekből, sokszor ritka
könyvekből is, egész oldalakat kivágnak, hogy a fáradságot azok
leírásával megtakarítsák.» A leglelketlenebb könyvrongáló kétségkívül
Bagford John volt, aki a XVIII. század elején Angolországban
könyvtárról-könyvtárra kóborolt és az összes elképzelhető régi
könyvekből a címlapokat kitépte. Ezeket azután nemzetek és városok
szerint csoportosította és alapított velük egy több foliókötetből álló
gyűjteményt, amelyet ma a «British Múzeum» könyvtárában őriznek.


A könyv a legújabb korban.[1]

Ha a XIX. század könyvét összehasonlítjuk az előbbi századok könyvével,
meglehetős különbséget észlelünk. Amazt sok tekintetben szebbnek és
izlésesebbnek találjuk, ami magától értetődő is, hiszen az előállításhoz
szükséges eszközöket egyre tökéletesítették és újakkal gyarapították.

Az írás tervezésénél és metszésénél a XIX. század első idejében majdnem
kizárólag Baskerville, Bodoni és a párisi akadémia tendenciáját
követték. Az antiqua-irásnak szép monumentális formája volt s ezért
általánosságban használták. Kivételt csak Németország képezett, ahol a
fraktur-írás mellett maradtak. A betűöntésben való technikai
tökéletesedéssel beállott az az elszomorító tény, hogy az írás
mindjobban vesztett szépségéből és erejéből. A betű hajszálvonásait
vékonyra, az alapvonásokat vastagabbra csinálták, aminek eredménye
azután az volt, hogy a betűk nyugtalanítólag hatottak. Nagy baj volt az
is, hogy nem voltak eléggé feketék. A szavak közötti fehér részek
túlsúlya, amihez még a fény széjjelsugárzása is járult, nagyon bántotta
a szemet s a betűknek nem volt meg az a tömörségük, amelyet
síkornamentumos jellegük és rendeltetésük megkivánt volna. Csak a
nyolcvanas években, a modern művészeti áramlatok megerősödésekor,
kezdődött a betűformák reformálása és az úgynevezett «könyvművészet»
megteremtése. A kezdeményezés De Vinne, Morris, Crane és társaiknak
köszönhető. Nyomukban számos tudós és művész vetette magát a modern
könyvek csinálására. A betűtervezők lassanként visszatértek a kódexek
betűihez, amelyeknek modernizálásával igyekeztek a betűformákat könnyen
olvashatókká és megkülönböztethetőkké, meg némiképen dekorativ
hatásúakká tenni.

Morris megalkotta a maga híres antiqua betűit, az arany tipusokat, majd
az utólérhetetlen szépségű gót-betűket s ezekkel visszavezette a betűt a
maga eredeti szépségéhez. Morris példáját csakhamar követték Európa
minden részében s ma már mindenütt a javított és könnyebben olvasható
betűket használják. Az utánzott betűk ugyan nem olyan tömörek, mint a
Morriséi, de formára nézve mégis az arany tipusokhoz hasonlítanak. A
könnyebb olvashatóságot olyan módon érték el, hogy a kis betűk
nyúlványait a lehetőség szerint megrövidítették, a betűképet szélesebbre
vették és a betű vékonyabb és vastagabb vonásai között való hirtelen
átmenetet és aránytalanságot enyhítették, azonkívül az egyes
betűfajtákat a félkövért megközelítő árnyalatúvá tették.

A modern medieválisz betűk többnyire De Vinne betűi után készültek, aki
Morris pompás, de kissé darabos reneszánszát jelentékenyen enyhítette.
Ezek a betűk De Vinne eredeti betűitől csak annyiban térnek el, hogy
keskenyebbek. A betűk keskenyítését azonban igen jól ellensúlyozza a
függőleges vonások jobb árnyalása. A nagy betűknél a reneszánsz
klasszikus formáit vették alapul, azzal az eltéréssel, hogy a betűket
kissé keskenyebbre szabták. A nagy betűk azonban nem voltak teljesen
egységesek, ami kizárta azt, hogy azokkal kifogástalanul egyenletes
sorokat alkossanak. Ebben az irányban azután törekedtek a nagy betűket
megjavítani, de még így is előfordul, hogy egyik-másik betű között
túlságos nagy a hézag. Hogy ezeknek a nagyobb hézagoknak az eltünését
lehetővé tegyék, a modern medieválisz betűfajtákhoz úgynevezett kisegítő
betűket öntöttek, amelyeknek az alkalmazása azonban nem igen célszerű,
mert – mint például a könyvcímeknél – nincs meg az a dekorativ hatásuk,
mint a nagy betűkkel szedett sornak.

A betűk stílusában való nagy átalakulás nem történt meg minden
szertelenség nélkül. A román betűk örökszép formái mellett megszülettek
a túlhajtott szecesszió egymásra nehezedő tipusai, amelyek erőteljes és
lendületes vonásaik révén széles körben elterjedtek. Ma már azonban
kiszorultak ezek a tipusok s ismét helyet adtak az egységes jellegű,
könnyen olvasható betűfajtáknak.

A XIX. század könyvének címlapját tekintve, azt látjuk, hogy már
eltértek ama szokástól, hogy a címeket sorokkal túlhalmozzák és
mindinkább közeledtek ama irányhoz, hogy a címlapon kevés sorban a
legszükségesebb legyen feltüntetve. A címek szedéséhez nagy
előszeretettel használták a díszbetűket és a kompakt (tömör) betűket.
Csak a század végén, különösen a franciáknál és az angoloknál, alakult
át gyökeresen a címek sokneműsége és ennek kifolyása lett azután a
keresetlen szép és egyszerű.

[Illustration: Magyar címlap. (XIX. század.)]

A könyvek kiállítására a XIX. század első felében nem fordítottak valami
nagy gondot A művészibb kiállítás csak a század második felében lendült
fel, az általános iparművészeti fejlődéssel kapcsolatban. Az új irányt
Morris angol festő mutatta meg, aki szóval és tettel küzdött a mellett,
hogy a könyvek kiállításánál a művészire törekedjenek. Morris munkáiban
visszatért a XV. század könyvstílusához, de azzal a különbséggel, hogy
illusztrációul csakis vonalas rajzot tűrt meg. Az úgynevezett
könyvművészekből egész iskolát teremtett meg maga körül, akik azután a
modern könyvcsinálást rendszerbe igyekeztek foglalni és szabályait
megszerkeszteni. Természetesen abszolut érvényességű szabályok e
tekintetben nem állíthatók fel, de azért a gyakorlatban mégis
keletkeztek bizonyos alapelvek, amelyek után a könyvnyomtatók és az
illusztrátor igazodhatik.

A könyvek stílusának, céljának és nagyságának sokfélesége azonban
megnehezíti ezen alapelvek összefoglalását. Nem számítva tehát a tárgy
megválasztásának, a hangulatnak és az ízlésnek egyéni kérdéseit, pusztán
a könyvoldal céljának meghatározására szorítkozunk. A könyvoldal
természetes kiterjedését és egyúttal az ékesítésre váró felület
nagyságát, a szöveges oldal szedése adja meg. A rajz ezt a felületet
egészben vagy részben foglalhatja el, s a könyv ékesítésének egyik
alapelve, hogy a szöveggel meg nem töltött felület a szöveget kisérő meg
berekesztő ékítmények elhelyezésére kiválóan alkalmas hely. Ilyen
felületek vannak a könyv fejezeteinek végén meg elején.

A könyv illusztrátorának a betűk jellege és formája után kell igazodnia
és rajzának fekete meg fehér részeit azokhoz arányítania. Ezért az
illusztrátor általában véve óvakodik attól, hogy nehézkes fekete
írásokból és vastag vonalakból álló rajz könnyed, nyilt betűfajtából
szedett szöveggel kerüljön össze, vagy fordítva: könnyed, világos rajzot
tömör nehézkes betűkből szedett szöveg mellé állítson. A tágvonalas
tollrajz azonban néha még kövérbetűs szöveggel is jóhatású.

A könyv bensejében legelül van az előzék, az a két lap, amelyiknek
egyikét hátsó felével a boriték bensejére ragasztják. Az ékesítésnek
ezekre a lapokra is ki kell terjednie, még pedig lehetőleg diszkrét
módon. Rendesen a nyomtatott szövetek módjára ismétlődő mintázattal
történik ez oldalak ékítése, esetleg többszínűen is. A könyv tartalmára
vonatkozó gyöngéd célzás megengedhető az előzék ornamentumaiban is, de
nem szabad illusztrativ hatásra törekednünk; az előzéket olybá
tekinthetjük, mint a házak előtti kertet: nem szándékozunk benne
hosszabb ideig tartózkodni, de csalogató hatása révén mégis jól esik a
szemünknek azt látni. Az előzék különben még egyebek között arra is
való, hogy az ex libriszt reája ragasszuk. Mintázatának megválasztásakor
a könyv természete és jellege az irányadó. Költeményes és hasonló művek
előzékeül például vehetünk esetleg pillangós és virágos ékítményekkel
telenyomtatott papirost; a komolyabb művek előzékének ornamentuma már
nehézkesebb kell hogy legyen.

Az előzék után az előcím következik, majd pedig a főcím. Ennek
ornamentumai is olyanok legyenek, hogy a könyv egész tartalmát ne
ismertessék meg az olvasóval, hanem inkább csak szimbolisztikus módon
sejtessék vele. Ezen lap legfőbb ékítményei különben a sorok legyenek. A
címkép esetleg lehet egy kissé festői hatású is és jó ha a címkép is,
meg a főcim is az egész oldalt befödi. Nagyobb hatás elérése végett a
befoglaló keretet esetleg a papiros széléig kiereszthetjük, még pedig
úgy, hogy a keret alján és külső szélén megvastagítjuk. Az ilyen módon
kerettel ellátott és a szedéstől elválasztott rajz erőteljesebb hatású,
mint amilyenek a szövegoldalak ornamentumai. Sok függ különben a
dekorativ alaptervezettől is. Alkalmas betűfajta használatakor bájos,
egyszerű és mégis erőteljes hatást érhetünk el, ha a figurális dolgokat,
de még a tulajdonképeni ornamentumot is egyszerűen csak körvonalakkal
rajzoljuk.

A könyv kezdő fejezetén alkalma nyílik a rajzolónak, hogy az ékítménynek
a betűkkel való kapcsolásával dekorativ hatást érhessen el. Homlokdíszül
az oldal negyedrészét betöltő frízforma figurális rajzot vehet. Ezt igen
jól ellensúlyozhatja valami erőteljes vonású, négyszögbe zárt
iniciáléval, különösen ha arabeszkforma ágak nyúlnak ki abból s a margón
felfelé meg lefelé szétnyúlva, a homlokdíszt a szöveggel összekötik. A
fejezet címét ajánlatos a homlokdíszben elhelyezni. Ha a könyvet csináló
művész az első fejezet kezdetét homlokdísszel ékesíti, többé-kevésbbé
kénytelen így eljárni a többi fejezetnél is és jól teszi, ha az illető
helyek térbeosztásának, ornamentumainak és ezek jellegének, az
iniciáléknak és nagyságuknak harmonikus egyezésére ügyel. Még akkor is
elég tere marad ahhoz, hogy a részletek kitalálásában sokféleséget érjen
el. Ha a két szemközt levő oldalon féloldalas illusztrációk fordulnak
elő, olyan hatást érhetünk el velök, mint valami folytatólagos frízzel
(képszék), különösen ha figurális alakok is vannak bennök. A kötőhézag
okozta megszakítás nem igen számít.

[Illustration: Pogány Vilmos illusztrációja Jókai Mór «Mire megvénülünk»
című regényéhez.]

A könyv fejezeteinek utolsó oldalairól egyes művészek a záródíszítményt
szándékosan elhagyják, azzal az érveléssel, hogy a fejezetek végén levő
fehérségen az olvasónak a szeme is, meg az elméje is megpihen. Ezzel
szemben az a vélemény merült fel, hogy záródíszítmény nélkül a fejezet
nagyon is hirtelen végződik be. A tökéletesen üres tér holt tér, s az
olvasó örül annak, ha a szövegben olvasott gondolatoknak valami halvány
reflexiója tükröződik vissza a zárójegyben.

A záródíszítmények különben szerkezetre nézve igen sokfélék lehetnek.
Stílusuk megegyezhetik a többi ornamentum stílusával. Bizonyos
alapformákat sokszorosan megismételhetünk bennök, de azok egyformasága
mellett is a részletek különféleségével igen változatossá tehetjük a
zárójegyeket.

A könyvek illusztrálásánál a XIX. század elején a fametszet játszott
nagy szerepet, amelyet a XVIII. század végén újból felvirágoztattak.
Ebben az időben azonban csak Londonban voltak ügyes fametszők s csak ők
értettek ahhoz, miképen kell fametszetekkel illusztrált könyveket
nyomtatni. Jelentékeny haladást azonban az angolok sem tanusítottak,
mert a fametszetek elkészítését harmadrangú művészekre bízták. A jobb és
művésziesebb kivitelre való törekvés a század közepén Franciaországban
indult meg, ahol a napoleoni háborúk befejezése után rendkívül
nagytehetségű férfiak kezdtek a fametszettel foglalkozni. Németországban
is egyre nagyobb kedv mutatkozott a fametszetű illusztrált könyvek
iránt. Ennek következtében jelentek meg a maguk idejében oly híres
Pforzheimer illusztrált-kiadások az «Ezeregy éjszaká»-ból, «Gil
Blasz»-ból és «Don Quijotte»-ból. Magyarországon a XIX. század közepén,
mint ügyes fametszők Riedel Károly Ágost, Huszka Lajos és Potemkin
Alfonz váltak ki. A század végén pedig Morelli Gusztáv, akinek remek
fametszetei külföldön is nagy feltünést keltettek.

A fametszet mellett a réz- és acélmetszetet is kultiválták, azonban
egyik sem emelkedett arra a fokra, hogy a fametszetet elnyomta volna. A
rézmetszésnek ma is számos művelője van, de a könyvek illusztrálásánál
csak ritka esetben jön számításba. Legfeljebb díszműveknél, minthogy az
ily módon való illusztrálás igen költséges. Az acélmetszetet, melyet
1820-ban Heat Károly talált fel Angolországban, manapság csaknem egészen
abbahagyták.

Az újabb időben a könyvek illusztrálásához való klisék előállításánál az
úgynevezett fotomehánikai eljárások hódítottak tért. Úgy az egyszinü,
mint a három- és többszínü nyomásnál különösen az autotipiát, a
fénynyomást, a cinkográfiát, a helio- és fotográvürt alkalmazzák.

[Illustration: Zichy Mihály illusztrációja Arany János balladáihoz.]

Az alábbiakban felemlítjük a jelesebb magyar illusztrátorokat, akiket
méltó hely illet a könyv történetében. A legjelesebbek egyike Zichy
Mihály volt. Rajzaiban a felfogás nemessége szövetkezik a technika
tökéletességével. Nagy gonddal illusztrálta Arany János balladáit,
Petőfi Sándor költeményeit és Madách Imre «Az ember tragédiája» című
klasszikus drámai költeményét. Allegorikus kompoziciói, amelyeket a
«Segítség» című alkalmi mű és az «Aradi vértanuk albuma» számára
készített, azt mutatják, hogy csodás tehetsége folytonosan emelkedett.
Termékeny illusztrátor volt a XIX. század második felében Mészöly Géza.
A legújabb időben mint illusztrátorok kitüntek: Radó-Hirsch Nelli, Tull
Ödön, Neográdi Antal, Pataky László, Gergely Imre, Réthy István, Vágó
Pál, Pogány Vilmos és Nagy Lázár.

[Illustration: Radó-Hirsch Nelli illusztrációja Gyulai Pál
költeményeihez.]

A XIX. század elején a könyvkötés terén a francia császárság stilusa, az
ámpir uralkodott, amelynek túlterhelt, száraz díszítési formáival az
antik díszítményeket akarták utánozni. Az ámpir korszakban a kötéseket
úgy Franciaországban, mint Angol-, Német- és Olaszországban antikszerü
ornamentikával, etruszkis vázaképek és pompeji falfestmények
motivumaival díszítették. Ezek a díszítmények azonban igen szegényesek
voltak. Valamivel gazdagabban díszített kötéseket Franciaországban
Mairot készített. A német ámpir-ízlésben a bécsi könyvkötők végeztek
szép munkát. Általában az ámpir-kötések sok eredetiséget mutatnak, de a
későbbi időkben már csak utánzatokba estek. Franciaországban az első
szolid és ízléses munkát Purgold készítette és az ő műhelyében tanult
Bauzonnet, aki Trautz-cal egyesülve, csakhamar nagy reformokat hozott
be. Bauzonnet újra alkalmazta az apró mintabélyegzőket, amelyeket hosszú
időn át a kényelmesebb vésett lemezek helyettesítettek, Trautz pedig
újra divatba hozta a kissé nehezen nyíló, de nagyon elegáns gömbölyű
hátakat.

[Illustration: Francia ámpir-kötés.]

A modern könyvkötészet a nyolcvanas években fejlődött ki, amikor
valamennyi iparművészet hatalmas lendületet nyert. Különösen
Angolországban, ahol egészen új, biztos stílust találtak és képeztek a
kötésdíszítményekben, amely az anyagnak és a technikának teljesen
megfelelt. Franciaországban a modern könyvkötők iskolát alapítottak s
mintáikat Európa minden országában utánozták. Mikor azután a
könyvkötészet nagyiparrá fejlődött ki, minduntalan új divatot hoztak. A
kalikóvászon használata azonban, amely tartósabb mint a papiros és
olcsóbb mint a bőr, arra vezette a könyvkötőket, hogy a könyvtáblát és a
könyvet igen gyakran egymástól különböző jellegűekké csinálták s
ilyképen sok ízléstelen dolgot produkáltak. A rendszeres ékesítés
érzéke, a szerkezet és díszítés közötti kapcsolat esztétikai egységhez
csak a XIX. század végén vezetett. Az utolsó évtizedben a könyvkötészet
nagyban fellendült s ma már az elmésen megkonstruált gépekkel a legszebb
kivitelü kötéseket állítják elő.

[Illustration: Angol kötés. (XIX. század.)]

[Illustration: Német kötés. (XIX. század.)]

A könyvgyüjtés, illetve a nyilvános könyvtárak ügye a XIX. század első
felében még az előbbi század képét mutatta, de már a század második
felében alig elképzelhető fejlődéshez jutott s ma ott tartunk, hogy
minden művelt országban modern és nagyszabásu könyvtárak vannak.
Ferenczi Zoltán «A könyvtártan alapvonalai» című műve nyomán közöljük a
következő összeállítást, amely a nevesebb könyvtárak fejlődését mutatja.
Eszerint a párisi nemzeti könyvtárban XIV. Lajos halálakor 70,000 kötet
volt, 1791-ben 150,000, 1840 táján 500,000, s ma van benne több mint
3.000,000 kötet. Azonkívül 300,000 térkép, 150,000 kézirat és 2.000,000
metszet kötetekben és mappákban. A bécsi udvari könyvtárban a XIX.
században csak 80,000 kötet volt s ma van 515,000 kötet és 24,000
kézirat. A «British Múzeum» könyvtárában 1837-ben csak 115,000 kötet
volt, 1890-ben már 2.000,000-ra tették a kötetek számát s ma van
ugyanott még 200,000 térkép, 100,000 zenemű és 50,000 kézirat is.
Nagyobb országos könyvtárak a müncheni 1.000,000 kötettel, 40,000
kézirattal; a berlini 1.000,000 kötettel, 30,000 kézirattal; a
strasszburgi 760,000, a drezdai 500,000, a darmstadti 450,000, a
brüsszeli 400,000, a bázeli 220,000, a hágai 200,000, az oxfordi
Bodleiana 500,000, a stockholmi 382,000, a Mazariné könyvtár Párisban
300,000, a St. Geneviéve könyvtár ugyanott 180,000, a vatikáni könyvtár
Rómában 260,000 (26,000 kézirat), a római nemzeti könyvtár 383,000, a
milanói 229,000, a nápolyi 364,000, a firencei 465,000, a szent Márkus
könyvtár Velencében 403,000, a madridi nemzeti könyvtár 500,000, a
szentpétervári császári könyvtár 1.228,000, a washingtoni «National
Library» 832,000 kötettel. Az egyetemi könyvtárak közül nagyobbak a
göttingai 503,000, a heidelbergi 563,000, a stuttgarti 400,000, a
lipcsei 500,000, a würzburgi 350,000, a tübingai 340,000, a rostocki
318,000, a boroszlói 300,000, a bécsi 559,000, a prágai 260,000 a
leideni 300,000, a genfi 360,000, a cambridgei 467,000, a kopenhágai
600,000, a krisztiániai 360,000, a bordeauxi 467,000, a bolognai
255,000, a madridi 210,000, a szentpétervári 287,000, a varsói 454,000,
a csikágói 300,000, a cambridgei (Észak-Amerika) Harward-könyvtár
525,000, a tokiói (Japán) 414,000 kötettel.

[Illustration: A Franklin-Társulat kiadvány-kötéseiből.]

[Illustration: A Franklin-Társulat kiadvány-kötéseiből.]

Magyarország nagyobb könyvtárai: A budapesti egyetem könyvtára 230,000
kötettel, 45,000 apróbb nyomtatvánnyal, körülbelül 900 ősnyomtatvánnyal,
1095 hazai magyar és latin 1711 előtti nyomtatvánnyal stb. A «Magyar
Nemzeti Múzeum» könyvtára 178,578 kötettel, melyekhez járul egyéb
anyagban, egész az egylapnyi nyomtatványokig stb., még további 179,109
darab, van tehát együtt 357,687 darab. Van benne 17,139 kézirat, 260,000
oklevél, 16,977 kötet hírlap stb. és 1030 ősnyomtatvány. A «Magyar
Tudományos Akadémia» könyvtára 150,000 kötettel (357 ősnyomtatvány,
20,000 kézirat). A Szent Benedekrend könyvtára Pannonhalmán 133,355
kötettel és 17,917 füzettel. Az «Erdélyi Múzeum-Egyesület» könyvtára
Kolozsvárott 80,000 kötettel, 2000 kézirattal, 8000 oklevéllel. A
kolozsvári egyetemi könyvtár 66,000, az érseki főegyházmegyei könyvtár
Egerben 58,000, a «báró Bruckenthal-Múzeum» könyvtára Nagyszebenben
100,000 (968 kézirat), a Somogyi könyvtár Szegeden 58,061, az ev. ref.
főiskola könyvtára Debreczenben 75,523 (1493 kézirat), az érseki
főegyházmegyei könyvtár Esztergomban 101,323 (738 ősnyomtatvány és 1461
kézirat), a «Ferenc József Műegyetem » könyvtára 60,442, az
«Iparművészeti Múzeum» könyvtára 56,532, a «Központi Statisztikai
Hivatal» könyvtára 78,447, Budapest székesfőváros könyvtára 69,000
kötettel. Nem mulaszthatjuk el, hogy a nagyobb magyar magánkönyvtárakról
meg ne emlékezzünk. Nagy könyvtára volt a XIX. század elején gróf
Széchenyi Ferencnek (15,000 kötet és 2000 kézirat), aki azt 1802-ben az
országnak felajánlotta s ezzel megvetette a «Magyar Nemzeti Múzeum»
könyvtárának az alapját. Jankovich Miklós, Horvát István és gróf Kemény
Józsefnek szintén volt jelentékeny könyvtára. Az előbbi kettőnek
gyüjteményét az ország a «Magyar Nemzeti Múzeum» számára vásárolta meg,
a harmadiké az «Erdélyi Múzeum-Egyesület» birtokába jutott. A XIX.
század második felében nagy könyvgyűjtők voltak: Nagy István (2000 műből
és 4000 röpiratból álló gyüjteményét 1869-ben a lipcsei Liszt és Franke
antiquárius cég vásárolta meg 10,000 tallérért); Török János (8000 műből
és 2300 röpiratból álló gyűjteményét 1874-ben Schlauch Lőrinc szatmári
püspök szerezte meg 20,000 forinton); gróf Apponyi Sándor (gyüjteménye
leginkább hazánkat érdeklő külföldi művekből állott); gróf Apponyi
Rezső, Ágoston József, Ballagi Mór, Emich Gusztáv, Keglevich István,
Knauz Nándor, Kölcséri Sámuel, gróf Mikó Imre, Nagy István, Ráth György,
Szalay Imre, Szemere Atilla stb. Nevezetes magánkönyvtár a herceg
Eszterházy-családé Kismartonban, a gróf Festetiché Keszthelyen, gróf
Károlyié Budapesten és Pócsmegyeren, gróf Apponyié Pozsonyban, gróf Fayé
Zayugrócon, és a Csaplovics-könyvtár Alsókubinban.

[Illustration: A Franklin-Társulat kiadvány-kötéseiből.]

A fennebb említett nyilvános könyvtárak mellett van minden országban
számos szak- és intézeti könyvtár. Ma már alig van olyan múzeum,
egyesület vagy iskola, amelynek ne volna könyvtára.

Az általános műveltség és felvilágosítás terjesztésére nagy kihatással
vannak a népkönyvtárak, amelyeket az újabb időben erősen felkaroltak. A
népkönyvtárak eszméje Amerikából jött el hozzánk Európába s ma már itt
kitünőbb eredményeket érnek el, mint eredeti hazájában. A népkönyvtárról
a «Kincses Kalendárium» 1913. évi folyamában a következőket olvassuk: «A
népkönyvtár nem törődhetik a szigorúan tudományos elvekkel. Nem
bolygatja a múltat és nem kiván örökéletű alkotások gyűjtésével
foglalkozni. Az ő munkája csak a jelené. Nem exkluziv természetű, a
művelthez és a műveletlenhez egyformán szól, felnőtté és ifjúságé. Az
iskolát akarja kiegészíteni és befejezni. Megedzeni akar az élet
küzdelmeire, erőssé és szilárdabbá teszi azt, amit az iskola nyújtott.
Megnemesíti a pihenést és szebbé teszi a mindennapi munkát. Eltereli
figyelmünket a köznapiról és megismertet bennünket a szellemi élet
örökké maradandó alkotásaival. De ami benne egészen új és eddig
ismeretlen, az, hogy ő nem várja míg az olvasó hozzásiet, amig
felkeresi. Ha a régi tudományos könyvtár fenntartója a tudásnak, ha ő
képviseli azt a forrást, amelyből meríteni akarnak, úgy ez az új,
bármennyire különös a hasonlat, úgyszólva a vízvezetéke az eleven,
friss, bugyogó víznek, amely fölüdíti a szomjuhozót. Nem tántorodik el
céljától, semmi fáradtság nem riasztja vissza attól, hogy célt érjen,
hogy híven szolgálja az emberiséget. Minden eszközt felhasznál, mindent
megkísért, hogy minél szélesebb és nagyobb rétegben terjessze a tudást.
A népet mindenféle fajtájú kedvezménnyel csalogatja, minden
városnegyedben jobbnál-jobb külön előadásokkal kecsegteti hallgatóit,
benn a könyvtárban és a vándorkönyvtár megteremtésével ép olyan
nagyarányú, mint akármelyik nagyhírű könyvtár. Mozgalmas, élénk,
mindenütt ott van, ahol a szükség megkívánja és rohamos fejlődése és
fejlődésének iránya megfelel annak az életszükségletnek, amely életre
hívta és nem tagadja meg hazáját, ahonnan származott, ahol a népkönyvtár
bölcsője ringott».

[Illustration: A «British Múzeum» könyvtárának egyik könyvterme.]

[Illustration: A budapesti egyetemi könyvtár könyvterme.]

Ma már Európa minden országában vannak népkönyvtárak és ilyenek
felállításához mindenhol az állam is hozzájárul. Magyarországon jelenleg
több mint 4000 népkönyvtár működik és ezeknek száma idővel bizonyára még
növekedni fog.

Végül röviden megemlékezünk a könyvkedvelésről, amely a XIX. század
folyamán nagy lendületet vett. Ezen a téren, mint korszakalkotó esemény,
a híres «Roxburgh-Egyesület» alapítása (London, 1812 július 13-án)
tüntethető fel. Érdekes véletlen, hogy ez az egyesület épen azon az
emlékezetes napon alapíttatott, amelyen Boccaccio «Dekameron»-ját oly
drágán eladták. Ez az egyesület, amelynek a legelőkelőbb angolok köréből
előbb 31, majd 40 tagja volt, nemcsak a régi értékes könyvek növekedését
mozdította elő, hanem egyszersmind példáját is adta számos más egyesület
alapításának, ha nem is ugyanolyan, de legalább hasonló törekvésekkel.
Külföldi egyesületek is, mint a «Socièté des Bibliophiles» és az «Amis
des livres» Párisban, keletkezésüket szintén az ez oldalról jött
buzdításnak köszönhetik. Amíg azonban a francia könyvkedvelők különösen
a ritka kiadásokat hajszolták s mindenekelőtt a fényes kötésekre s a jó
illusztrációkra fektettek súlyt, addig az angol könyvkedvelők kevésbbé
voltak válogatósak és szívesen adtak magas árakat, ha ritka könyveket
megszerezhettek. Az olasz könyvkedvelők már nem annyira a ritkaság, mint
inkább a szép kiállítás szempontjából nézték a könyveket. A német
könyvkedvelők pedig csak az olyan könyvek megszerzésére törekedtek,
amelyek tanulmányaikra előnyösek voltak.

[Illustration: A «Magyar Nemzeti Múzeum» könyvtárának könyvtermei.]

Franciaországban a régi és ritkább könyvekre Brunet, a tudós
könyvkedvelő hívta fel a könyvkedvelők figyelmét. Ugyanis nagy műve
előszavában a következőket mondja: «Kutatásaim eredménye, hogy megóvtam
a megsemmisüléstől sok olyan könyvet, amely a haszontalan papirok
sorsában részesül, ha az általam jelzett érték a tulajdonosok figyelmét
fel nem ébreszti; hogy megakadályoztam az idegenek által potom áron való
széthordásukat s hogy végre rábírtam a könyvek kedvelőit, hogy bizonyos
fényüzéssel köttessék könyveiket, ami azután hosszú időre biztosítja
azok fennmaradását.» Ennek közzétételével természetesen a régi könyvek
árát nagyon felemelte. Ez a XIX. század első felében tartott
könyvárveréseken érezhető is volt. Elsősorban is a latin és görög
klasszikusokért fizettek magas árakat. Az inkunabulák, Aldinák és
Elzevirek ára is rohamosan emelkedett. Minden könyvkedvelő ezeket
kereste és csakhamar eltüntek a forgalomból. Ez azonban nem tartott
sokáig, mert Franciaországban mindig kedvelték a változatosságot. Íme
egy példa. Olaszországban egy 1886-ban megtartott könyvárverésen
Horáciusz 1501-iki kiadásának árát 1200 frankban állapították meg s
ugyanakkor a francia könyvárveréseken az ugyanazon időből és
könyvkiadótól eredő Vergiliusz, Katullusz, Tibullusz stb. kiadásokat már
25–30 frankért kínálták. Csak Francis Greppe könyvkereskedő tette
Horáciusz Elzevirnél megjelent kiadásának árát 300 frankra; de ő is csak
azért, mert a kérdéses példány Richelieu bíbornok tulajdona volt.
Egyébként a klasszikusok kiadásai igen olcsón keltek el.

A francia könyvkedvelők újabb érdeklődése a régi krónikák, a
lovagregények és a XIV. Lajos korabeli költők felé irányult. Molière
eredeti kiadásai a XVIII. század végén még számba se jöttek, de már a
XIX. század első felében a könyvkedvelők legnagyobb része már ezeknek a
megszerzésére törekedett. Így például a «Precieuses ridicules» című műve
(megjelent 1660-ban Párisban Guillaume de Luyne-nél) 1650 és az «Ecole
des femmes» című műve (megjelent ugyanott 1663-ban) 1500 frankért kelt
el. Fontaine párisi könyvkereskedő Molière műveinek 22 kis kötetéért,
egyszerre véve, nem kevesebb, mint 28,550 frankot kért. Hasonló arányban
emelkedett Racine, La Fontaine és más egykorú francia írók első
kiadásainak értéke is. Francis Greppe könyvjegyzékében La Fontaine
verses elbeszéléseinek Didot által 1795-ben közrebocsátott kiadása 1500
frankkal szerepel és Racine műveinek kétkötetes kiadásáért (megjelent
1697-ben Párisban Claude Barbin-nél) Durel könyvkereskedő 600 frankot
kért. A francia költőkön kívül az olaszokat is kedvelték. Dante,
Boccaccio és Artino  műveinek első kiadásai époly magas árakon keltek
el, mint a francia költők művei. Amint azonban megállapítható, a legtöbb
könyvkedvelő Boccaccioért rajongott s így egy 1527-iki firencei kiadása,
a híres «ventiszettana», 1200 frankon túl emelkedett. Sőt a Pasinellonál
Velencében 1729-ben megjelent hamisított kiadásért is magas árakat adtak
és pedig azért, mert a példányok – mindössze 300-at nyomtattak –
hamarosan elkeltek.

Az angol könyvárverésekről a következő kimutatás nyújt érdekes képet,
amely néhány híres könyvkedvelő könyvtárának eladási árát a beszerzési
árral együtt tünteti fel. A kimutatás szerint Duke of Roxburghe
könyvtárának beszerzési ára 5000, eladási ára 23,397 font sterling volt,
W. Bekford könyvtára 30,000 és 73,551, J. S. Turner könyvtára 20,000 és
30,000, Earl of Hohburnham könyvtára 36,000 és 62,712, H. Huth könyvtára
120,000 és 80,990, R. Hoe könyvtára 100,000 font volt és 338,826 fonton
kelt el. Amint látjuk, sem a Huth-, sem a Hoe-gyüjtemény ára nem
végleges, mivel ezek csak részben keltek el. Persze az értéknövekedés
itt megállapított szabálya nincs kivétel nélkül. Heber Rikárd
könyvtárának beszerzésére 80,000 fontot költött s elárverezése csupán
57,000 fontot eredményezett. Megjegyzendő azonban, hogy e veszteség
annak tulajdonítható, hogy az árverés igen kedvezőtlen időben
(1834–1836) történt; kétségtelen, hogy ha napjainkban kerül e gyüjtemény
eladásra, a Heber-könyvtárért befolyt összeg megközelítette volna a
negyedmillió font sterlinget.

Ausztriában a ritka könyvek első árverését 1838-ban Bécsben,
Németországban pedig 1843-ban Lipcsében tartották. Árveréseket,
könyvjegyzék nélkül, Németországban különben már korábban is tartottak.

A magyar könyvkedvelők a ritka könyvek és nemzeti költők első kiadásai
iránt sohasem tanusítottak valami nagy érdeklődést. Az ilyeneknek vevői
csak a nagy nyilvános könyvtárak voltak. Magyarországon különben a XIX.
század második felében a ritka régi magyar könyveket igen olcsó áron
lehetett megszerezni, ha valaki fáradságot vett magának azokat
felkutatni. Így például gróf Apponyi Sándor Révai Leónak Pesti Gábor
Ezopus-fordításáért (megjelent 1536-ban Bécsben), amely a legnagyobb
ritkaságok közé tartozik, 900 koronát adott. Az újabb időből származó
könyveknek pedig alig volt árfolyama. Csak Ipolyi Arnold
«Mitológiá»-járól tudjuk, hogy ára a nyolcvanas években 100 koronára
szökkent fel, de az is csak azért, mert azt hiresztelték róla, hogy a
szerző összeszedte és elégette az összes megszerezhető példányokat. A
legújabb időben azonban már jobban értékelik a ritka magyar könyveket s
hogy ezek értéke megállapíttatott, azt elsősorban Révai Leónak és
Horovitz Lajosnak (mind a kettő tudományos antiquáriummal foglalkozott)
köszönhetjük, jelenleg pedig Ranschburg Gusztávnak.

Nemrégiben Dodd H., a ritka könyvek nagy szakértője, kimutatást állított
össze arról, hogy a földkerekségnek melyik a tíz legdrágább könyve.
Nézete szerint első helyen Gutenberg Jánosnak első kiadású bibliája áll,
amely Mainzban készült. Hogy mi az ára ma e ritkaságnak, azt nehéz
megállapítani, mert évek óta egy példány sem került forgalomba, pedig az
áruk minden eladás alkalmával emelkedett. Londonban egy példányt
1884-ben 78,000 koronáért adtak el, 1897-ben 80,000 koronáért. Hoe-nak,
az elhunyt könyvkedvelőnek az volt a feltevése, hogy ha mostanában
eladásra kerülne ilyen biblia, legalább 200,000 korona lenne az ára.
Második helyre azt a pszalteriumot teszi, amely 1457-ben jelent meg.
Árát szintén 200,000 koronára teszik. Ennek egy példánya, de 1459-es
kelettel, az elhunyt Quwitsch tulajdona volt. Hagyatékából Irving
Tivadar vette meg és az ő révén került Pierpont Morgan könyvtárába.
Harmadik helyre a «Híradás Prága ostromáról» című mű került. Az első
angol nyelven írt mű ez, az első angol könyvnyomtató, Caxton Vilmos
készítette 1469-től 1471-ig. Igen kevés példány maradt belőle és ezek
legtöbbje is csonka. Chaucer «Canterbury Tales» című műve, amelyet 1478
táján nyomtattak, épen olyan ritka, mint az 1485-ből származó «Morte
d’Arthur», Malery Thomas műve és ezek mellé sorakozik Shakespeare
műveinek első foliókiadása. Az első Shakespeare-foliókiadást a londoni
Van-Antverp árverésen egy amerikai 72,000 koronáért vette meg. Igen nagy
értéke van az első Amerikában nyomtatott törvénykönyvnek is. Ebből
ezideig csak egyetlen példányt sikerült felfedezni. Tulajdonosa a
brooklyni Church, értékét 100,000 koronára becsülik. Massachusettsben,
Cambridge-ben nyomtatták 1648-ban. Ugyanott hat évvel korábban egy
pszalteriumot is nyomtattak. Ebből tíz példányt ismernek. A teljeseknek
értékét megbecsülni sem tudják, mert évtizedek óta múzeumok a
tulajdonosaik. Vanderbilt a maga idejében 5000 koronát fizetett egy
példányért, de ma 50,000 koronát is megérne. Végül rendkívül nagy értéke
van Shakespeare «Venus és Adonis» című műve első kiadásából megmaradt
egyetlen ép példánynak. Ez egyúttal Shakespeare első nyilvánosság előtt
megjelent műve.



Jegyzetek.


[Footnote 1: A betűt és a könyvtechnikát Pusztai Ferenc «Nyomdászati
enciklopédiá»-ja nyomán ismertetjük.]



TARTALOM.


Bevezetés.

A könyv szerepe az ember életében 3


A könyv történeti fejlődése.

A könyv az ókorban 7

A könyv a középkorban 18

A könyv az újkorban 47

A könyv a legújabb korban 72


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

4 általuk lerakot általuk lerakott

27 szegélyzett eltünt szegélyzet eltünt

32 közül a legrégebbek közül a legrégebbiek

50 amely zerint amely szerint

55 lekitünőbb képviselői legkitünőbb képviselői

57 meggátolta es meggátolta és

63 bajuszos prémkalpagos bajuszos, prémkalpagos

76 egés oldalt egész oldalt

78 réz és acélmetszetet réz- és acélmetszetet

78 való illustrálás való illusztrálás

83 2.000,000 metszett 2.000,000 metszet

85 egyébb anyagban egyéb anyagban

90 addíg az angol addig az angol

92 Duke of Boxburghe Duke of Roxburghe

93 Chancer «Canterbury Tabes» Chaucer «Canterbury Tales»]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A könyv története (2. rész) - A könyv történeti fejlodése" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.