Title: A przemysli repülő - Regény a nagy háborúból
Author: Matull, Kurt
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A przemysli repülő - Regény a nagy háborúból" ***


A PRZEMYSLI REPÜLŐ

REGÉNY A NAGY HÁBORÚBÓL

ÍRTA

KURT MATULL



BUDAPEST
ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1915
7877. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



I.

Éjfélt ütött. Csúnya novemberi idő. A délnyugati szél hónak, esőnek
keverékével seperte végig Bécs városát. Hidege meleg köpenyeikben is
megremegtette a császári palota udvarának őrszemeit. Két magyar baka
állt ott a poszton. Fel-feltekintettek a palota ablakaira, amelyek
mögött néha, délben, mikor az őrséget váltják, meg szokott jelenni
Ferenc József, a szeretett király.

Most is, késő éjszakának idején, halvány fény szűrődött ki az uralkodó
dolgozószobájának ablakából. Az őrszemek világosan látták a király
árnyékát az ablak függönyeire rajzolódni. Sőt azt is megfigyelhették,
hogy a király odalépett az ablakba, szétvonta a függönyöket és
kitekintett a rosszul világított, sötét palotaudvarra.

Egy katonai automobil állt ott. Motorjának halk kattogása jelezte, hogy
indulásra kész. A kormány mögött, bundájába temetkezve, állt a vezető.
Alaktalan tömeg, mely feljebbvalójának parancsára vár, hogy ismét
emberré bontakozhassék ki. Két órája ül mozdulatlanul. Boldog, hogy két
nap, két éjjel óta végre alszik. Mert amióta kitört a háború,
megerőltető szolgálatában nem sok ideje maradt pihenni. Robogni kellett
mindig. Őrült iramban, ahogy csak bírta a gép. És még így se volt a
hajsza soha elég sebes. Mert ebben a kocsiban is, mint mindenütt,
kegyetlen zsarnokként ott ült a háború, halálosan sujtva ostorával,
lángoló, mérges lehelletével megkergetve embert, állatot, gépet…
szüntelenül… nyughatatlanul…

Az ablak függönyei ismét összecsukódtak. Az uralkodó megjelenése jó
hatással volt a bakákra. Nem érezték már a dermesztő időt. Szégyelték,
hogy húsz esztendős létükre szitkozódtak az éjjeli szolgálat miatt, míg
odafenn öreg királyuk sem talált nyugalmat, hanem jóságos,
tiszteletreméltó arcával komoly munka fölé görnyedve ült íróasztala
előtt.

A király várt. Bizalmas komornyikja útján meghagyta, hogy összes
hadsegédei, parancsőrtisztjei és mindazok, akik személye körül napi
szolgálatot teljesítenek, vonuljanak vissza. Iránta való
kötelességérzetből meg ne zavarják éjszakájuk nyugalmát. Ilyen parancs
nélkül senkinek se jutott volna eszébe elhagyni szolgálatát, amíg a
komornyik azt nem jelenti, hogy a felséges úr hálószobájába vonult.

Przemysl…

Oda kalandoztak a király gondolatai, mióta, délelőtt, meghozták neki a
hírt, hogy vitéz várát másodszor is körülzárta az ellenség. A
tudósítások hiányosak voltak és nem adtak teljes képet. Megbizást, adott
tehát, hogy drótnélküli távírón keressenek összeköttetést a várral és
azonnal közöljék vele a kérdezősködés eredményét.

Ez a vár és személyzete a gigászi küzdelemben tanusított rendkívüli
hősiességével különösképen kivívta a király szeretetét. Amíg pontosabb
híreket nem kapott róla, nem tudott volna nyugalmat találni.
Türelmetlensége vitte székéből, íróasztala mellől az ablak elé, ahol a
két őrszem megláthatta.

Ketten ültek a király előszobájában.

A régi, öreg komornyik, urának bizalmasa és Arnóti István, a fiatal
repülőhadnagy. Az utóbbi szorosan a kandalló mellé telepedett,
belemeredt a pattogó hasábfák tüzébe és szívta a király kedvenc
virgóniáját, melyet az uralkodó íróasztaláról hozott neki a komornyik.
Szívta pedig már a tizediket és merengve nézett a kék füstkarikák után,
melyek hosszú sávokra felbomolva beszívódtak a kandallóba, rövid
küzdelmet vívtak az égő tölgyhasábokkal, hogy végre is belevesszenek a
lángforgatagba. – A semmiségbe – gondolta és hozzáfűzte gondolatában,
hogy valamikor az élet is úgy foszlik szét semmivé, mint annak a
virgóniának a füstje.

Ugyanez volt az érzése olyankor is, amikor repülőgépével fölszállt,
amikor az emberek és a tárgyak egyre kisebbek lettek alatta és amikor
végre, a felhők közé érve, elszabadulva mindentől, ami földi, az éggel
szemben találta magát.

Este 6 óra óta ült itt az előszobában, várva a király parancsát, hogy a
felség óhajait és rendelkezéseit még az éjjel továbbítsa légi úton az
oroszok szorongatta várba. Idegölő volt ez a várakozás. Pedig neki a
viharos délkeleti szélben szüksége volt még minden idegére a veszedelmes
úton.

A komornyik megvendégelte a király konyhájából. Ő pedig az ifjúság
egészséges étvágyával látott hozzá. Csak az italokat utasította vissza.
Ennek pedig az öreg komornyik nagyon örült. Szeretett mindenkit, aki a
szeszt nem szerette. Pedig ez az éjszakai várakozó még fiatal tiszt
volt, aki bizony nem vetett meg egy kis bort vagy egyébb italt.

De Arnóti István repülőhadnagy mind félretolta azokat a palackokat,
melyeket a komornyik a kandalló mellé helyezett asztalkán elébe rakott
Kijelentette:

– Tisztelt uram, szolgálatban vagyok. Meg kell bocsátania, ha legjobb
itókáját is érintetlenül hagyom. Legföljebb útravalónak adhat egy kis
üveg óbort. Ezt odafönn, amikor nagyon is kiveri az embert az Isten
hidege, mintha orvos rendelte volna, kávéskanalanként nem rossz ám
becsöpögtetni. Egy kis ennivalót is hozzá. Mert nekem nem volt időm,
hogy effélékkel ellássam magamat.

Ezek ketten egyebet alig is beszéltek. De amikor megjöttek az estilapok,
a komornyik egynéhányat odanyújtott a tisztnek. És örültek mind a
ketten, hogy német részről Hindenburg hadserege megint jelentékenyen
előrenyomult az orosszal szemben.

Arnóti István csak délután 2 órakor érkezett repülőgépen Krakóból. A
harcvonalról hozott híreket és jelentéseket átadta a
hadügyminisztériumban. Azután hazasietett bécsi lakásába, holtfáradtan
ágyára vetette magát és nyomban elaludt. Észre sem vette, amikor anyja,
aki háztartását vezette, legényével együtt szép óvatosan, hogy meg ne
zavartassék, leszedegette róla a nehéz bőrfelszerelést. Pedig milyen
boldog volt az anya, hogy egyetlen fiát a veszedelmes út végeztével
ismét maga mellett tudta. Hány imája, áldása kísérte őt mindenhol és
hány ideges, aggodalmas órát kellett a koros hölgynek átélnie, amíg fia
vissza-visszatért. A lakása közvetlen közelében lévő Mária-templomban
bizony egy misét sem tartottak nélküle.

Sokat eljárogatott a Nikolai-utcába is, ebbe a bájos kis óbécsi zugba,
ahová a világváros életéből, zajából semmi el nem jutott. Fiának
menyasszonyát és ennek szüleit kereste ott fel, hogy Istvánról
beszélgessenek egymással. Az öregeknek, István anyjának, valamint
jövendőbeli apósának és anyósának, Bechner Márton székesegyházi
gondnoknak és feleségének, bizony sehogy se volt kedvükre, hogy István,
két évvel ezelőtt, amikor hadnagy lett, belépett a repülőosztaghoz.
Hiszen katona létére, most, ebben a borzasztó háborúban, kettős
veszedelem leselkedett reá.

Ha figyelmeztették erre, jóízűen nevetett, ragyogó fehér fogait
mutogatta rövidre nyírt kis fekete bajusza alól, mely az időjárás
viszontagságaitól kiélezett, lesoványodott arcának amerikaias jelleget
adott és így szólt:

– Uraságtok, kiki a maga módján. Én modern gondolkodású katona vagyok.
Nem tudok arról lemondani, hogy ura legyek egy repülőgépnek és ezzel
szolgáljam a földön masírozó bajtársaim ügyét. Mert hát mit csináljanak
ők szegények, ha valamikor háború lesz és nem lesznek bajtársaik a
levegőben, akik mint őrangyalok fölöttük lebegvén, közölhetnek velük
minden gonosz ravaszságot, amit az ellenség eldugott ütegekben, rejtett
hadállásokban számukra tartogat? Hiszen akkor vakon belerohannánk minden
egérfogóba és nem is tudnánk védekezni. Ha azt mondjátok, hogy a
repülőgépet golyó is, bukás is érheti, azt felelem, hogy csak a
képzelődésben van meg ez a kettős veszedelem. Gyerekek, akit a halál meg
akar ragadni, annak igazán mindegy lehet, mi módon jut a föld alá.

Az öreg hölgyek persze szörnyűködve csapták össze a kezeiket az ilyen
felfogás hallatára és kijelentették neki, hogy javíthatatlan bűnös, aki
meg sem érdemli az ő nagy szeretetüket. De ezt csak a szájuk mondta. A
szívük hangja szerint az ő Istvánjuk a bátorságával, az erejével, a
csinos, jóképű megjelenésével, mind a két család büszkesége volt.

Hedvig pedig, a menyasszonya, mindig az ő oldalán állt.

Ha egyszer-másszor néhány nappal tovább kimaradt, ha már a legsúlyosabb
lehetőségeket kezdték számba venni, akkor ő volt az egyetlen, aki
megőrizte nyugalmát, higgadtságát és tudta, hogy nem illik addig
panaszra nyitni száját, míg az elkerülhetetlen sors át nem adja
kegyetlen üzenetét. Mindezideig azonban boldog reménységgel volt eltelve
és sziklaszilárd bizalommal jegyesének ereje és ügyessége iránt.

És akkor kiütött a háború és Arnóti István repülőhadnagy kísérleteit,
gyakorlatait a hazának minden erőt fölemésztő, szigorú szolgálatába
állitotta.

Az anya a legénnyel halkan kilopódzott a hálószobából. Még egy
pillanatig hallgatódzott, figyelte fiának szabályos, mély lélegzetét.
Azután azt mondta a legénynek, hogy elmegy a Nikolai-utcába, a
menyasszonnyal közölni, hogy István szerencsésen megérkezett.

A jóravaló dunántúli sváb gyerek csak intett és hozzálátott a hadnagy
fölszerelésének tisztogatásához. Ez bizony ilyenkor, háborúnak idején,
nem volt könnyű feladat. Valahányszor a hadnagy hazakerült, a ruházata
olyanformán festett, mintha valami orosz-lengyelországi falu utcájának
térdig érő sarában hempergett volna benne. A bőrneműekről úgy kellett az
agyagréteget késsel lekaparni, hogy az eredeti anyag megint napvilágra
kerüljön.

Még el sem készült a munkájával, amikor a ház előtt megállt egy
automobil. A gép szava az ablakhoz csalogatta a kíváncsi legényt.
Bizonyosra vette, hogy a zakatoló kocsi csak őhozzájuk hozhat látogatót.
Mert a csendes kis utcába úgyis csak a hadüzenet óta jártak gépkocsik és
ezek is rendszerint ott álltak meg a repülőtiszt lakása előtt. Siető,
lihegő ordonáncok szokták a csukaszürke autókból kiugrálni, hogy épen
úgy, mint a most érkezett látogató, idegesen nekirontsanak a
csengetyűzsinórnak és azt majdnem leszaggatva, sürgessék a
bebocsáttatást.

Ez aztán mindig boszantotta a derék sváb fiút. Ezek a tiszt uracskák úgy
tettek, mintha neki egyéb dolga se lenne, mint mindent félrelökni és az
ajtóhoz rohanni. Egészen lassan, kopogó katonaléptekkel ment tehát végig
a deszkapadlón az ajtóig, lassan, körülményesen félrehúzta a reteszt és
amellett olyan hangosan, hogy a kivül álló is meghallotta, motyogta:

– Wart a bissl. No, mindjá. Mintha égne! Az ember nem is hinné. Hogy
sietnek. Nem köll úgy lármázni. Ekelhaft.

Végre engedett a retesz, az ajtó fölpattant, ő pedig hüvelykujjával a
nadrág szegélyén, nekivágta magát nyílegyenes állásban a falnak – jobbra
arc! Mert az ajtóban a király hadsegéde állt.

Ismerte az egyenruhát. Ott állt egynéhányszor a »burg« udvarán. De
ismerte régebben is. Akkorról, amikor még nem volt katona, hanem
kovácslegény. Bécsben dolgozott és olykor elment délben az
őrségváltáshoz, elmaflálkodni. Ilyenkor aztán látta a sietősdolgú
segédtiszteket is.

A tiszt az ajtó előtt mulatott a legény zsörtölődésén, belépve pedig
röviden utasította, hogy gazdájának, Arnóti István hadnagynak, azonnal
jelentse be a király egyik hadsegédét. A legény föltárta a századosné
asszony fehérlakkos szalonjának ajtaját és betessékelvén a látogatót,
szaladt fel a hálószobába, urát fölkelteni.

Kihallatszott az elülső szobába, a hadsegédhez, amint a legény tüdejének
minden erejét megfeszítette, hogy gazdáját kiragadja álmából.

– Hadnagy úúúrrr – –

Mogorva dörmögés a válasz.

– Hadnagy urrramm – –

Megpróbálta lehúzni a takarót. Ezért belérúgott az alvó. Most félretett
minden köteles tiszteletet. Megragadta gazdájának vállait és úgy húzta
ki az ágyból. Ez hatott. Volt vagy egy méter hosszú az a kacskaringós
terringettét, melyet a hadnagy úr végigropogtatott, mikor fölébredve, a
szőnyegen ülve találta magát. Nem tudta, mi történt vele. Félálomban azt
hitte, hogy repülőgépének pilótaüléséből kissé gyengédtelenül
kipenderült valami vetés közé. De csakhamar fölismerte legényét, aki
tovább ordítozott rá:

– Hadnagy uram! Hadnagy uram!

– Nó, viziló – mi bajod?

– Jelentem alásan, egy tiszt úr várja a hadnagy urat az elülső szobában.

Fel!… egy ugrással a mosdótál előtt. – Kár, a fürdőből nem lett semmi…
Ördög tudja, már megint mit akarhatnak tőle. A hideg víz végleg elűzte a
fáradtságot. Még gyorsan végigtörli a kefével rövidre nyírt haját.
Felkapja a blúzt, melyet a legény készen tart. Azután futólépésben
előre.

A százados úr, a király parancsőrtisztje, barátságosan üdvözölte fiatal
bajtársát és mindjárt áttért a szolgálati ügyre. Arnóti István
repülőhadnagynak mégis csak nagyot dobbant a szíve, amikor röviden,
katonásan átadták neki a parancsot, hogy azonnal jelentkezzék Őfelsége
személyes szolgálatára, mivelhogy a király eddigi repülő futárja,
Bélaváry gróf, az ellenség előtt elesett.

Erről Arnóti István még nem tudott. Csak azt tudta, hogy Bélaváry gróf
egyik legkörültekintőbb, legszerencsésebb, de egyúttal legvakmerőbb
pilótája volt a hadseregnek, akinek nem egy nyaktörő kalandjáról
beszéltek szakkörökben.

A király parancsőrtisztje, amint megbízásának eleget tett, rögtön el is
távozott. A háború nagy idő, minden pillanatban új tetteket követel.
Arnóti István az órájára nézett. Szűken mért egy óra ideje volt
öltözködni, gépét indulásra elkészíteni és elmenni a palotába a királyi
parancsért. Egypár pillanatig gondolkozott. Aztán a telefonhoz…
Repülőtér… Az ő hangárjának a száma… A szerelőé…

– Mindent elkészíteni… A gép valószínűleg egy óra mulva felszáll.

A kagylót leteszi. Majd új számot kér. Katonai gépkocsiszin.

– Azonnal egy autót… Arnóti István hadnagy, repülőosztag… Címemet
tudják.

Megint letenni a kagylót… egy kis türelmi próba… újra fel lehet venni…
Bechner székesegyházi gondnok.

– Arnóti István beszél, kérem sürgősen az anyámat… Ott vagy? Kézcsók…
kérlek, gyere rögtön… Nagyon fontos eset… rohannom kell… Nincs több
időm, jöjjetek ide… Ha soká késtek, már nem találtatok itt… Szervusz.

A telefon pihenhet, de a hadnagy, mintha az utolsó 24 órát nyugodtan,
zavartalanul végigaludta volna, úgy szaladt a hálószobájába.

– Rajta! Péter, – kiált legényére, – igyekezz. Ide a bőrruhát. Remélem
tiszta… A bunda olyan lehet, mintha disznók háltak volna rajta… Utoljára
átázott szántásban értem a földet. Előre, előre! nincs időm.

Ment minden, mint a karikacsapás. Alig telt el 10 perc és a hadnagy
készen állt, bőrgúnyában, fölötte a tiszti köpenyeg. A kapu előtt is
most zakatolt a gépkocsi és megadta a jelzést.

– Le a bundát, takarókat… itt a kézitáska.

A hálószobán keresztül repültek a tárgyak a legény felé, aki ügyesen
elfogta őket. Szaladt le velük, nyomában a hadnaggyal. A lépcsőn szembe
jött vele az anyja, a menyasszonya, apósa, anyósa.

– Gyerek… István, – szól az anyja lihegve, – hová sietsz?

– No, ez ugyan szép dolog, – nyöszörög fáradtan az após, – állj hát meg
egy pillanatra.

– Gyere ide, Hédikém, nesze csók, – felel a hadnagy és átkarolja
jegyesét ott a lépcsőházban. Csókolódznak, mit sem törődve a
házmesterrel és a többiekkel, akik körülállják. Mintha egyedül lennének.
Arnóti István nevet:

– Hadijog, – mondja, – nem érünk rá a lakásba visszamenni.

– De hát hová sietsz, édes Pistikém? – faggatja anyja.

– Lenn vár az autó. Elvisz a burgba, a királyhoz. Ki vagyok nevezve
repülőfutárnak. Mától fogva Őfelsége személyes szolgálatában. Bélaváry
gróf elesett vagy lezuhant. Tudom is én… Isten veletek,
valamennyietekkel. Szervusz, kedves apósom, istenveled, kedves anyós, és
te, édes jó anyám gyere ide, csók nélkül már csak el nem ereszted a
fiadat.

Anyja két lépcsőfokkal feljebb állt és ő látta, hogy most, amint lejött
feléje, meg kellett fogódzkodnia a lépcső karfáján, mert egész testében
reszketett.

Azt hitte, örömtől reszket. Örül annak a megtisztelő megbízásnak, mely
fiát az uralkodó személyes szolgálatába szólította. Elébe nyújtotta
kezét és felkiáltott:

– De hát mi bajod van?… Hiszen krétafehér lettél… rá sem ismerek az én
bátor anyácskámra.

Szorosan előtte állt az öreg asszony, akinek haját már át-átfonták az
ezüst szálak és a szeme közé nézett még mindig szép kék szemeivel:

– A király hítt?

– Igen, édesanyám.

– Személyes szolgálatára?

– Hiszen hallod, édesanyám!

– Egy Arnótit.

Hangtalanul mondta ezt és a hadnagynak, ha nyugodtabb lett volna,
kétségkívül feltűnt volna a különös hangsúly, anyjának meglepő
viselkedése és bizonyára kutatta volna mindezeknek az okát. Igy azonban
semmit sem hallott, semmit sem látott, hanem ujjongva mondta: – Bizony a
polgári származású Arnóti István hadnagy lett Bélaváry gróf utódja.

Ekkor az após megköszörülte a torkát és beleszólt:

– Bélaváry? Nem az volt az a vakmerő ember, aki elsőnek repült itt
Bécsben a Szent István-tornyán keresztül a burg udvarára? Akkor mindenki
azt hitte, hogy a nyakát töri.

Arnóti István kacagott.

– No, egy kicsit soká tartott, amíg ez a hit bevált. Előbb a háborúnak
kellett kitörni. De most igazán ég veletek. Gyerekek, Istenemre mondom,
nincs már egy percem sem. – Még egy csókot váltott a menyasszonyával és
mielőtt ez még egy búcsúszót ejtett volna, a kapun, melyet a házmester
szolgálatkészen nyitvatartott, kisietett a gépkocsihoz, egy ugrással az
ülésen termett és odaszólt a soffőrnek:

– Repülőtelep. – És még egy utolsó búcsúszó: – Szervusz, Péter – a
legény odanyújtja még csupa piszok széles kezét a gazdájának, aki
szívélyesen megszorítja. Azután egy zökkenés – mintha egyet ugrott volna
– nekiindul a kocsi maga mögött vonszolván a benzingőznek felhővé
sürüsödő uszályát.

Pont 6 órakor jelentkezett Arnóti István repülőhadnagy a burgban, a
király szolgálattevő segédtisztjénél és parancsot kapott, hogy a felség
előszobájában tartózkodjék. Ott várt most óráról órára arra a nagy
pillanatra, amikor először léphet a királynak, hőn szeretett
uralkodójának, színe elé, hogy meghallgassa azt, amit neki, csak neki
mondani fog.

Szebbnek találta ezt minden érdemrendnél, melyet vakmerő röpködéseivel
bizonyára még meg fog szerezni. Fenségesebb volt ez mindannál a
dícséretnél, elismerésnél, melyben feljebbvalóitól részesült.

Nem is sejtette, hogy a király, mint ember, milyen közel állott hozzá az
éjnek ebben az órájában. Hiszen olyan feladat megoldását várta tőle,
hogy ilyent régebben a képzelet országába utaltak volna. Azt, hogy
repüljön be egy várba, melyet az ellenség körülzárt.

A palota órája tizenkettőt ütött. Az öreg komornyik odalépett a
hadnagyhoz, aki épen azzal foglalatoskodott, hogy rágyújtott a
tizenegyedik virgóniára.

– Parancsol a hadnagy úr egy kis teát süteménnyel?

– Inkább kávét.

– Amint a hadnagy úr kívánja.

Még el sem hangzottak a szavak, amikor a király szobájából egy finom
ezüst harangocska halk hangja csendült ki. A komornyik belépett a
szobába, ahol halvány világításban, iróasztala előtt ült a király. A
belépő felé fordulva, mondotta:

– Amenyiben a hadnagy úr még nem szítta el valamennyi virgóniát, melyet
iróasztalomról kiküldtem neki, kérje meg, legyen szíves nekem egy-két
darabot átengedni. Egy kis könnyű kávét is megrendelhet.

A komornyik kiment és mosolyogva fordult Arnóti Istvánhoz:

– Bocsásson meg, hadnagy úr, Őfelsége megjegyezte, hogy az Önnek küldött
virgóniaszivarok az utolsók voltak, melyek legfelső személyes
használatára az íróasztalra voltak készítve. Őfelsége kéri a hadnagy
urat, engedné meg, hogy két szivart Őfelségének visszavigyek.

Ez a beszédmód egészen idegen volt a hadnagy számára. Szinte zavarosnak
találta. De azért megértette, hogy a királynak, miután egy ládika
szivart kiküldött neki, most későn éjjel magának nincs több szivarja és
tőle kér kettőt. Egészen belepirult ebbe a példátlannak talált
kérelembe.

A király, az ő királya, akinek szívesen feláldozta volna minden csepp
vérét, két virgóniát kér tőle. Őtőle, Arnóti Istvántól kér a király
szivarokat, még pedig azokból, amelyeket ő épen a felséges úr jóságának
köszönhet. Felugrott a kandalló mellől, kipattant kényelmes
karosszékéből, odanyújtotta a szivardobozt a komornyiknak és így szólt:

– Bocsánat, ha helytelenül viselkedtem és nem adtam a dobozt rögtön
vissza, azt hittem, hogy tetszés szerint élhetek vele.

A komornyik könnyedén meghajtotta magát:

– Igenis, hadnagy úr. Erre a célra küldte Őfelsége a szivarokat. De ön
bizonyára hallott róla, hogy Őfelsége, ami legkegyelmesebb urunk, aki
szenvedélyesen szeretett virgóniaszivarokat színi, néhány évvel ezelőtt
orvosi rendelkezésre kénytelen volt ezt az élvezetet korlátozni.
Mindamellett állandóan ott kell tartanunk egy dobozt a megszokott
szivarokkal a felséges úr íróasztalán, mert ő egyszer-másszor az orvosi
tilalom ellenére is kegyeskedik egy-egy szivart elfüstölni.

– Hála Istennek – Arnóti István föllélegzett. Tehát nem követett el
hibát, amikor olyan mélyen belemarkolt a király kitünő szivarjai közé.
Mert csakugyan jók voltak. Meg tudta ítélni, mivel neki is a virgónia
volt a kedvenc szivarja.

Lakájok felhozták az udvari konyhából a komornyik megrendelte kávét apró
süteménnyel. Tálaltak a hadnagynak. A királyt a komornyik szolgálta ki.
Benn maradt nála, amíg megitta kávéját. Azután rágyújtott a szivarra,
melyet ura megkívánt.

Elgondolkozva nézett a király a felszálló kékes füstfelhők után, azután
így szólt komornyikjának:

– Kérem, adja ide onnan az asztalról a zöld táskát.

A komornyik odanyújtotta. A király egy kis kulccsal kinyitotta a táskát
és kivett belőle néhány iratot. A negyedik darabot megtartotta kezében,
a többit maga elé tette az asztalra. Átfutotta a sárga, kemény
papirosból készült borítékot:

»Mínősítési jelentés. Ezredszám, zászlóalj és század… Azután: Arnóti
István József, hadnagy, született Bécsben, 1886 február 10.«

A király szétnyitotta az akták borítékát…

Tulajdonképen felesleges volt elolvasnia, hogy mit jelentettek Arnóti
István hadnagyról a fellebbvalói. Magától értetődik, hogy az a tiszt,
akit a király személyes szolgálatára kirendelnek, csakis rendkívüli
tehetség és kifogástalan jellem lehet.

A királynak azonban volt oka mégis érdeklődni az iránt, amit Arnóti
István hadnagyról a feljebbvalói szürke, katonás rövidséggel jelentenek,
mert épen neki, a királynak, mint embernek, különös joga volt
megerősítését keresni annak a dícséretnek, mellyel ezek a jelentések a
hadnagyot elhalmozták.

Öröm töltötte el, hogy az, amit sok évvel azelőtt uralkodói kegyből és
emberi jószívűségből Arnóti Istvánért cselekedett, ilyen szép
gyümölcsöket érlelt. Jóságos mosoly surrant át az örökké ifjú agg
királynak friss kinézésű arcán, amikor az ezredparancsnok utolsó
jelentéseiben a következőket olvasta:

»Arnóti István hadnagy mai napon áthelyeztetik a repülőosztaghoz. A
hadnagy az utóbbi időben repülősportbeli gyakorlatai kedvéért fel volt
mentve a szolgálattól, minek folytán századparancsnokának nem volt
alkalma róla szolgálati és magánszempontból ítéletet alkotni.«

A király összecsukta az aktát és félig lehúnyt szemei előtt elvonult egy
régi kép… 25 év előtt:

Egy bájos, fiatal asszony… ifjú házas… Arnóthy Ferenc gyalogos százados
felesége.

Ugyanebben a szobában volt… ugyanezek a bútorok és ugyanez a király. Ott
pedig, ahol most a komornyik áll, reszketve tántorgott be a szobába a
fiatal századosné, akit rendkívüli magánkihallgatáson fogadott. Az
asszony térdre akarta vetni magát előtte, de az ő lovagiassága ezt nem
engedte. Igyekezett a kétségbeesetten síró nőt megnyugtatni.

Milyen jelenet! Micsoda dráma! Milyen vitéz egy nő!

És most ott ült kinn, tőle csak egy ajtó által elválasztva, az
előszobában, személyes szolgálatára kirendelve, az, aki csak akkor jött
a világra és akit elsősorban illetett a királyi kegy, mely bámulatos,
határtalan jóságában mindent megbocsátott, amit Arnóthy Ferenc százados
menthetetlen eltévelyedésében elkövetett.

Akinek az élete fölött egykor itt mondatott ki az ítélet, annak a vére a
király tiszteletreméltó egyenruhájában kinn ült, a sorsdöntő szoba
ajtaja előtt. A régi magyar nemesi család sarjából egyszerű polgárgyerek
lett. Így akarta a király, az új sarj érdemelje ki újra azt a
nemességet, melyre apja méltatlannak bizonyult.

Ő nem tudta, hogy polgári nevét a vér kötelékei fűzik egybe a hasonló
hangzású magyar nemesi családnévvel. Arnóthy Ferenc százados családja
számára meghalt. Feleségéről nem tudták, hová lett. A gazdag
mágnáscsaládban senkinek fogalma sem volt róla, hogy Bécsben él egy
egyszerű, igénytelen polgárasszony, Arnóti századosné, akinek szerény
nyugdíjat juttatott a királyi kegy és aki fiának az uralkodó jósága
lehetővé tette, hogy katonai pályára léphessen.

Az asszony maga pedig egy teremtett lélek előtt egyetlen szót sem ejtett
arról a szerencsétlen titokról, mely most már 29 esztendő óta rejtve
maradt, mintha mély sírba földelték volna el. A férje halott volt…
Számára… fia számára… mindenki számára, aki tudni akarta, vagy akinek
tudnia kellett.

Akkoriban, az első években, amikor még rajta látszottak a bánat sujtó
kezének nyomai, elég sokszor faggatták a fiatal századosnét hirtelen
eltűnt urának holléte felől. Mindenkinek ugyanazt felelte: Az uram
kilépett a szolgálatból, de kalandos természete belekergette egy-balkáni
fölkelésbe és ott elesett.

Jóformán maga is elhitte már. Annál is inkább, mert hiszen ő sem tudta,
hogy egykor hőn szeretett férjének maradványait a világ melyik sarkában
lelhetné fel. Ez az asszony sohase hitte volna, hogy a mult valaha még
kézzelfoghatóan közel, visszatérhessen hozzá.

De ma, mikor ott a lépcsőn fia szájából hallotta, hogy ez a király
személyes szolgálatára rendeltetett, a kebléből majd kiugrott a szíve.
Egymást kergették, ütötték, egymást elnyelték azok a képek, azok a rémes
jelenetek, melyekről azt hitte, hogy régen túltette rajtuk magát. Látta
önmagát azon a nehéz, nehéz úton, mely odavezette a nagy palotába, a
király elé, hogy az emberi jóságtól új alapot nyerjen egy új élet
számára…

A király intett. A komornyik a szoba félhomályából az asztal mellé
lépett, urához, aki így szólt:

– Kérem, hívja be a kinn várakozó Arnóti István hadnagyot.

A komornyik meghajtotta magát és hangtalanul kiment a szobából.



II.

Ugyanebben az órában, éjfél körül, ott ült a századosné öreg
bidermeier-íróasztala előtt, melyet még apjától örökölt. Kinyitotta a
titkos fiókokat és a simára csiszolt asztallapon maga elé teregette
képeit, leveleit.

Órák óta azzal foglalkozott, hogy újra átkutatta a kezdetben annyira
boldog, később annyira súlyossá vált multat. Azon kezdte, hogy előszedte
a fiókból István apjának arcképeit, föléjük hajolt és könybeborult
tekintettel belenézett az ott ábrázolt javakorbeli katonatiszt nevető
szemeibe.

Ezek a nevető szemek… ez a büszke, parancsoló száj!… hogyan szerette
mindezt valamikor és hogyan tartotta magát akkor a legboldogabb
asszonynak. Igaz, a férfi családja nem szívesen vette, hogy magyar
főnemes létére elvett egy polgárí származású szegény leányt, egyszerű
bécsi hivatalnok szép gyermekét. Jobbnak találta volna, ha a fiatal
Arnóthy gróf, akire az ifjabb mágnásfiúk cifra nyomorúsága várt, kissé
könnyelműbben és egyúttal kissé számítóbban gondolkozik.

Kedélybetegnek mondták, amikor közölte velük komoly szándékát, hogy
meglehetős sok adóssága és veleszületett előkelő kedvtelései mellett is
pénz nélkül házasodik. De nevető szemei veszedelmesen föllángoltak, ha
legkevésbé is kétségbe vonták ennek a szándékának komolyságát. Hamar
készen volt azt, akinek viselkedése sértette, a zöld gyepre hívni.
Hajnalban 4 és 5 óra közt, pisztolyra vagy kardra. Neki mindegy volt.

Így hát visszavonultak tőle. Kevéssel lakodalma után észrevette, hogy
nem tekintik többé szalonképesnek régi köreiben. Ekkor ki akarta dacolni
jogát magának és asszonyának. Hiába. Néhány nagyon kínos nyilvános
botrány következett. Ezek miatt áthelyezték egy vidéki ezredhez. És
fölszállt benne a keserű gyűlölet, mely épen a kis csehországi helység
magányában talált a legtáplálóbb talajra.

Ameddig még az előkelő bécsi ezrednél állt, hitelezői türelmesek
maradtak. De amikor Jungbunzlau hepehupás kövezetén kezdett csörtetni
kardja, egyszerre csak ott termettek ők is.

Hajszolták. Megfenyegették, hogy elszedik tőle az utolsót is, amije még
volt, a három tiszti csillagját.

Ekkor ő, aki addig ellenszenvvel viseltetett a szesz iránt, elkezdett
esténkint a piactéri vendéglőbe járni, hogy leöblögesse búbánatát. Ezt a
korcsmát, a kis város legelőkelőbb helyiségét, nemcsak tisztek, hanem
mindenféle átutazó egyének is látogatták.

Ott ismerkedett meg egy emberrel, aki ezután a százados életének,
halálának ura lett. Nem igen tudták, kicsoda. Csak többhónapos
időközökben jött Jungbunzlauba, azt mondta: üzleti dolga van ott.

Tarokkozott a századossal. Így ismerkedtek meg. Másnap már a lakására is
ellátogatott.

Ez az idegen, aki éles, oroszos kiejtéssel beszélt, a vidéki városban
meglehetős feltünést keltett. Választékos ruházata, jó modora, drága
bundája, gyémántjai miatt vagyonos embernek tarthatták. Megjelenése
szerint katonatiszt lehetett valamikor, mert bár ötven körül járt,
peckesen tartotta magát. Mozdulatai kimértebbek, keményebbek voltak,
mint polgári egyéneknél lenni szokott.

Arcának ellenben visszataszító brutális kifejezése volt, mely az angol
John Bull karrikaturájára emlékeztetett. Buldogszerű képén széles
nevetés ült, mely feltolta húsos ajkait és felfedte erős, sárgás
fogsorát.

Férjének képe mellett ennek az embernek a képe is fölmerült a századosné
előtt. Látta őt, amint először átlépte szerény lakásuk küszöbét és
kifogástalan meghajlással udvariasan kezet csókolva neki, keményen
fölnevetett, mondván:

– Nagyságos asszonyom, bocsássa meg nevetésemet, de komikus dolog ilyen
szép asszonyt ilyen gyönyörű férfi oldalán egy ilyen, bocsánat
őszinteségemért, orosz-lengyel szálláson találni.

Ezek a szavak juttatták az asszonynak legelőször eszébe otthonuk
szegényességét. Eddig ügyet sem vetett rá. Az ő világa nem fényűzésből,
nem elegáns bútorokból, szőnyegekből állt. Az ő világa – a férje volt.
Hiszen nem lett volna igazi asszony, ha nem kívánt volna magának egy
tiszta, rendes otthont. De hiszen ez az otthon is tiszta és rendes volt.
Szobáinak padlója olyan fehérre volt surolva, hogy enni lehetett volna
róla. Hogy nem álltak benne bársonyszékek, puha pamlagok, hogy a
bútorzat csak olcsó nyírfaszékekből állt, melyeknek egy kis
axminster-szőnyeg adott alapot, arra eddig semmi súlyt nem helyezett.
Beérte azzal, hogy apró ablakai előtt hófehér függönyök díszlettek és
hogy egypár tarka virág festette barátságosra a rideg tisztilak
levegőjét. Illatuk minden drága divatszagosítónál kellemesebben töltötte
be a kis szobát. Az idegen ebédre maradt. Férje kívánságára néhány drága
szezónételt kellett sovány konyhapénzének terhére feltálalnia.

Ezután, amikor már a szivarra, likőrre, kávéra került a sor, férje,
házasságuk óta legelőször, kérte, hogy a vendéggel, akivel fontos
megbeszélni valója van, hagyja egyedül.

Fontos…! Néhány hónappal később átkozta önmagát, amiért olyan ostoba
volt, hogy férje óhajának eleget tett. Halálra büntette volna magát
érte, ha nem hordta volna magában a súlyos felelősséget egy második
életért.

Ha legalább hallgatódzott volna, amint kíváncsiságában sok más asszony
szokta, ha valami érdekes dolgot lehet megtudni. De nem. Nyugodtan,
minden balsejtelem nélkül hagyta el a szobát és kinézett az ablakon
Bogislaw herceg öreg várának durcás falai felé.

Észre sem vette, hogy órákig ült ott. Csak akkor kelt fel, amikor
besötétedett. Kiment a konyhába, hogy világításról gondoskodjék.
Beküldte a cselédlányt a lámpával, megkérdeztette, van-e az uraknak a
vacsorára vonatkozólag valami különös óhajuk.

A cseléd visszajött a válasszal. Hogy menjen át a szállodába és hozzon
egypár üveg pezsgőt. Az Istenért! Alaposan megrémült az asszony. Az ő
kasszájából asztali borra is alig telt. Adósságból pedig elég volt. Ezt
megígérte az ura. A hitelezőkkel való izgalmaknak egyszer már véget kell
vetni.

Míg így tépelődött, a cseléd felkötötte a kendőjét és fogta a kosarát.

– Hát van pénze?

– Hogyne, nagyságos asszony. Adott a százados úr 50 forintot.

– Ötven forint! – Ennyi pénzt a fiatal asszony régóta látott egy
rakáson. Az ura pedig javíthatatlan könyelműségében pezsgőre költötte…

A lány visszajött. Bevitte a pezsgőt a szobába… jeget is kellett hoznia.
Várta, hogy most csak behívják őt is.

Nem hívták. Tanácstalanul ült szobájában. Nem gyújtott lámpát.
Sötétségbe burkolta magát és gondolatait. Végre elaludt. Csak éjfél után
ébredt fel. Kopogó lépteket hallott és gyertyafény lobogott a szemébe.

Előtte állt a férje. Szájában cigaretta, nevetve dadogta:

– Még fenn vagy, Rézikém? Vagy elaludtál? Ejnye, te vártál. Az ördögbe
is, add csak azt a széket… de nehéz a csizmám… mégis csak sok volt.
Hiszen… az em–bernek… már… egészen… szokatlan… a pezsgő.

Fölkelt, elvette tőle a gyertyát, széket tolt neki, gyorsan, mert
tántorgott. Ilyen állapotban még nem is látta az urát soha.

Részeg!… Lefektette.

A legényt nem akarta híni, sem a cselédleányt. Holtra szégyelte volna
magát.

A százados zajosan kacagva, értelmetlenül fecsegve, végre az ágyba
került és rögtön elaludt. Ő pedig összeszedte a földre szórt
egyenruhadarabokat. Amint máskor a százados maga szokta. Szép tisztán,
rendesen a ruhafogasra aggatva valamennyit.

A kabát belső zsebéből kezébe hullt egy vastag bankjegycsomag…

– Szent Isten! – Eleresztette, mintha lángba kapott volna. Rábámult,
mint valami kísértetre. Azután alvó férjére nézett, mintha tőle várná a
rejtély megoldását. Honnan jutott a pénzhez?

Percek multak, amíg föl merte szedni, meg merte olvasni. Elállt a
lélegzete, mikor a végére ért:

– Tízezer forint.

Csöndesen ült most, kezében a pénz, fejét törve, miként juthatott a
férje ehhez? Holott épen aznap reggel, mikor konyhapénzt kért tőle,
nevetve mondta:

– Édesem, minthogy becsületszóra megfogadtam neked, hogy többé adósságot
nem csinálok, tehát, sajnos, csak üres századosi zsebekkel szolgálhatok.
Isten tudja, hogyan jövünk ki elsejéig. Magadnak kell rá módot találnod.

Erre aztán délelőtt levelet írt apjának egy kis pénzért. Ha nem is volt
neki sok, számukra szerény fizetéséből is mindig le tudott csípni
valamicskét.

És most… Honnan került ez a pénz?

A bádogtartóban utolsót lobogott a gyertyaláng.

A sötétség, a fekete éjszaka, mely szemeire borult, megsugta a választ.

A százados nem tudta, hogy a felesége ezen az éjszakán csak reggeli
szürkületkor feküdt le, akkor is csak azért, hogy a cselédlánynak ne
legyen a szokatlan virrasztásáról semmi pletykázni valója.

Pont hétkor jött a legény gazdáját fölébreszteni. Fölkelt. Mielőtt még
jóreggelt mondott volna a feleségének, tekintete az éjjeli szekrényre
esett, melynek horgolt takaróján ott feküdt a bankjegycsomó. Egypár
pillanatig rábámult, aztán felkapta a pénzt és lapozgatta, forgatta
ujjai közt. Majd ránézett a feleségére, találkozott ennek kérdő
tekintetével. Ránevetett:

– Csodálkozol, úgy-e? No de, ne aggódj, szerelmem, nem kölcsön. Mit is
akartam mondani, ne nagyon törd a fejecskédet rajta, holnap Bécsbe
utazom és kifizetem kínzóim falkáját. De persze nem teljes összegben. Jó
kereskedő leszek. Igyekszem egyezkedni. Hadd maradjon belőle valami.
Kár, hogy nem maradhat meg az egész áldás. De ez persze magunk közt
marad. Hallod? Szigorúan magunk közt.

Gépiesen ismételte az asszony: – Teljesen magunk közt. – De aztán
bátorságot vett magának:

– Miért kaptad ezt a pénzt?

– Hiszen mondtam már, se nem kölcsön, se nem ajándék. Dolgoznom kell
érte. Úgyszólván előleg. Katonai tudományos munka.

– Attól az idegentől, aki tegnap vendéged volt?

A férfi elfordította fejét, mintha nem bírná az asszony nézését
elviselni. Azután felelt:

– Természetesen. Az az ember katonai szakkönyveket ad ki. Valószínűleg
jó üzletet csinál velük. Krakóban székel. No hát, – megint feléje
fordult, – most már mindent tudsz. Remélem ád az öreg három nap
szabadságot, hogy Bécsbe utazzak. Erre föltétlen szükségem van. Nehéz
lesz elválnunk egymástól, úgy-e? Először történik. De nem kell azért
sírni. Hiszen nem megyek háborúba. Épen egészségesen kerülök vissza. És
az a három nap nem a világ.

Délfelé visszajött az ura a szolgálatból. Közölte vele, hogy a
szabadságot megkapta. Ebédre meghívta barátját, Micislaw urat, akivel
délután még sok megbeszélni valója van. Az asszony egész délelőtt
megmagyarázhatatlan izgalomban volt. És annyira idegessé lett, hogy
végül olyan volt, mint a lázbeteg. Valami belső hang dübörgött benne.
Retteneteset mondott neki: Urad hazudik… Le akarta küzdeni ezt az
érzést. Nem akarta hallani ezt a hangot. Menekült előle. De mindig utána
hangzott:

…Hazudik…

Körmeit belevéste tenyerébe, föllázadt a rettenetes szó ellen. Végre
azonban kénytelen volt megnyugodni annak túlerejében és kutatni kezdte,
hogyan jusson a hazugság nyomára. Mikor most férje bejelentette, hogy az
idegen ismét vendége lesz, ráakadt a módra. Közel lesz megint hozzá.
Ahhoz, aki nézete szerint férjét az első hazugságba kergette. Mennyire
gyűlölte azt az embert! Milyen szívesen megölte volna ezért a borzasztó
gonosztettért, amely szétzúzta minden időkre legszentebb bizalmát! Nem
ismert önmagára. Minden női művészettel azon volt, hogy az ebédhez
lehetőleg kicsinosítsa magát. Megnyerő szeretetreméltósággal mulattatta
az idegent az asztal mellett. Szinte túlzott szeretetreméltósággal. Úgy
hogy a százados többször élesen fürkészte tekintetével, a vendég pedig
nem volt tisztában vele, vajjon az a sok kedvesség, csak a személyének
szól-e, vagy talán a férj szegte-e meg adott becsületszavát és mégis
eljárt a szája annak a kis gazdagságnak a forrása felől, mely a nőt
annyira megörvendeztette.

Mikor feltálalták a kávét, az asszony fölkelt, kezet nyújtott a
vendégnek és így szólt:

– Most magukra hagyom az urakat és pihenni megyek. Talán lesznek oly
kedvesek, hogy engem nem hanyagolnak el megint annyira, mint tegnap.

Az idegen kézcsókkal udvariaskodott.

– Boldog leszek, ha mielőtt ismét szerencsém lesz a nagyságos asszony
társaságához.

Még megcsókolta a férjét és ment. Besurrant a hálószobába, levetette a
cipőjét, papucsot vett fel és zajtalan léptekkel a konyhába ment.
Mindent átgondolt előre, A cselédlányt elküldte a szénkereskedőhöz, aki
messze kinn lakott a város előtt, a legényt pedig a kaszárnyába
menesztette, hogy hozza rendbe a százados úr lovát, ha netalán ki akarna
lovagolni. Megkönnyebbülten föllélegzett. Biztos volt benne, hogy senki
meg nem lepheti. Egyedül volt a konyhában. Még egy pillanatig várt, amíg
a kapu becsukódott a távozók mögött. Azután zajtalanul, mint az árnyék,
végig lopódzott a folyosón, férje dolgozószobájának ajtajáig.

Odabenn ugyan halkan beszéltek, de ő világosan hallott és megértett
minden szót. Forróság öntötte el, azután a hideg rázta. Tántorogva,
nagynehezen visszavánszorgott hálószobájába. De megtört az ereje. Még be
tudott menekülni az ágyba. Arcára vonta a dunnát, beletemetkezett a
párnákba, hogy senki meg ne hallja görcsös, elcsukló zokogását. Úgy
feküdt ott, mint egy halálra sebzett vad. Eddig derűs égboltjára örök
éjszaka borult. Egy nagy, szép világ elveszett számára. Azt hitte, hogy
belehal. Kívánta a halált. De megsemmisítő fájdalmából felkorbácsolta az
a tudat, hogy nem áll jogában önkezével véget vetni életének. Szíve
alatt új élet sarjadzott. Az hatalmasabb volt, elnémította az ő óhajait,
nyugalomra kényszerítette. Így sikerült annyira magához térnie, hogy
amikor férje kijött és behívta, mit sem fedezett fel arcán abból a rémes
viharból, mely lelkében tombolt.

Ekkor hallotta, hogy az idegen még ma éjjel utazik férjével együtt
Bécsbe. Elsápadt. Ura azt hitte, hogy az elválás gondolata miatt.
Megölelte, hogy csókjaival megnyugtassa. Ő pedig legszívesebben
eltaszította volna magától. Azt a férfit, akit röviddel azelőtt még mint
legkedvesebbet, legjobbat szeretett minden emberek felett. De uralkodott
magán és mosolyogva hallgatta az idegent:

– Nagyságos asszonyom, becsületszavamra, épen, egészségesen hozom haza
az urát. Szerencsés véletlen folytán nekem is Bécsben van üzleti dolgom.

Úgy tűnik fel neki ez az ember, mint a testet öltött sátán. Csöppet sem
terhelte volna a lelkiismeretét, ha ezt, aki mindent szétrombolt benne,
mint egy veszett kutyát, lepuffanthatja.

Szeretetreméltó mosolyának álarcában kikísérte az urakat az éjjeli
vonathoz és aztán megállt a védetlen, széles pályatesten, utána nézett a
vonatnak, melyet mint valami gonosz kísértetet, mely szárnyaira emeli a
gaztettet, elnyelt az éjszaka.

Üresen csillogtak előtte a vassínek. Az állomásfőnökhöz ment:

– Mikor indul a következő vonat Bécsbe?

– Reggel 4 óra 30-kor, nagyságos asszonyom.

Most 11 óra volt. Hazament. Egy kézitáskába becsomagolta a
legszükségesebbeket. Aztán éjjel 3 órakor kigyalogolt a pályaudvarra.
Csúnya idő. Méltó a gondolataihoz. Vihar és eső.

Egyedül ő szállt fel a vonatra. Fagyos, mozdulatlan arccal ült a második
osztályú szakaszban. Mereven kibámult az ablak előtt elvonuló sötét
képekre, amíg a hajnal derengett. Mikor más utasok jöttek a szakaszába,
lehunyta szemeit és ki se nyitotta őket Bécsig. Ott meg volt ijedve,
hogy amire rászánta magát, azt most meg is kell cselekednie. Becstelenné
lett férjéből talán még az utolsó pillanatban becsületes embert
csinálni, legalább a világ előtt.

A világ előtt igen… Ő előtte soha.

Mert abból, amit hallott, jól tudta most már, hogy mit akart a férje
Bécsben. Hogy az idegen, pénzének csábító hatalmával, mit parancsolt rá.
És hogy a magyar és osztrák hadsereg tisztje, házasságáig folytatott
könnyelmű életmódjának rabja, hitelezőinek áldozata, mit akart
elkövetni.

Hazaárulás!

Töprengett férje könnyelműségén. Az indító okon, azon a kövön, mely a
borzalmas lavinát meggörgette.

Nem volt ő könnyelmű abban az értelemben, hogy túlsokat áldozott volna
szépségnek, játéknak, italnak. Nem… másokon segített… A mások adósságát
fizette ki olyan adósságokkal, melyeket ő csinált. Remélte persze, hogy
bátyja, a hitbizomány örököse, vagy valamelyik dúsgazdag rokona az
utolsó pillanatban segítségére lesz. Az a pár ezres, mely számára egy
vagyon volt, nekik csak egy kis kocsipénz- vagy szivarpénzszámba ment.
De azok úgy gondolkoztak: minek született valaki Arnóthy grófnak, ha
ezzel se tudja megcsinálni a szerencséjét? Azután jött a szerelmi
házassága, melyet az egész család hadüzenetnek tekintett.

Mikor az asszony ott ült a Bécs felé robogó vonatban, szemrehányásokkal
illette önmagát, hogy mindjárt kezdetben mért is nem utasította vissza a
fiatal tiszt udvarlását. Megtört szíveiket túlélték volna mind a ketten
és a férfinak legalább meg lett volna mentve a pályafutása.

Megérkezett, kocsiba ült és behajtatott a városba. A pályaudvarról
kijövet ott állt előtte a Tegetthoff-szobor. Itt ismerkedtek meg. Alig
egy éve. Ma is, mint akkor, ragyogó napfény. De számára már nincsen
ragyogása.

Hazaérkezett az apjához, aki tisztviselő volt a rendőrség bünügyi
osztályán és elmondta neki, hogy mi kergette őt Bécsbe. Az öreg azt
hitte, hogy lázas és félrebeszél. Nem akart hinni a leleplezés
horderejében. De mikor lassanként megértette gyermekének rettentő
helyzetét, fölébredt benne a hivatása. Fagyos önuralommal fogta a
kalapját, botját és röviden így szólt:

– Gyere!

Végighajszolták valamennyi szállodát… Órák hosszat. Valahol csak
megszállt az a két ember. Apjának tisztviselői segítségükre voltak.
Mindhiába. Délután már-már bátortalanul feladták a további kutatást. Nem
maradt más hátra, mint elmenni a hadügyminisztériumba és férjének ott
alkalmazott barátjánál, Wartensberg századosnál, talán az utolsó percben
meggátolni a legrosszabbat.

Ezt kellett Arnóthynak fölkeresnie és az idegennel összehoznia. Ezért
kapta a 10,000 forintot. Warstenberg százados nagy bizalom letéteményese
volt. Ő volt a titkos mozgósítási tervek és térképek őre. Ott kellett
volna az idegen akarata szerint valaminek történnie.

A hadügyminisztériumba megérkezve, hallották, hogy Arnóthy százados egy
idegen úrral már több óra óta benn van Wartensberg százados szobájában
és a szolga nem tudja, szabad-e a megérkezetteket bejelentenie.

Az asszony azonban nem sokat teketóriázott. Lenyomta a kilincset és
belépett a nagy szobába, melyet betöltött a sűrű dohányfüst és amelynek
falait nehéz vasszekrények, a titkok letéteményesei borították. Érdekes
beszélgetés közepén toppant be. Wartensberg százados örült barátja
látogatásának és nem gyanított semmit. Hiszen bajtársával, tiszttársával
állt szemben, aki még személyes jóbarátja is volt.

Ezért teljesen közömbösnek tartotta, hogy a különböző osztályfőnökök
titkárai ilyenkor hozták vissza a napközben kivett aktákat és megőrzés
végett visszatették őket a százados asztalára. Ennek minden egyes
darabnál meg kellett győződnie róla, hogy visszajött minden, amit
kiadott és hogy az illető csomóból nem hiányzik egy irat sem.
Az a titkár, aki visszahozott egy aktacsomót, egészen bizonyos
lehetett benne, hogy Wartensberg százados, mielőtt elismeri a
visszaszolgáltatást, előbb minden egyes darabot átnéz. És ez csak
természetes volt, mert hiszen sokszor a legkisebb lapnak is
megbecsülhetetlen értéke lehetett az ellenség részére.

Most hát itt állt az asszony a százados előtt, akit váratlan belépése
ugyancsak megijesztett. A zöld ernyővel borított asztali lámpa fénye még
sápadtabbnak mutatta arcát és természetfölötti módon megnagyobbítani
látszott úgyis tágra nyilt szemeit.

Wartensberg százados fölugrott ültőhelyéből. Csak akkor ismert az
asszonyra, mikor már közvetlenül előtte állt:

– Nagyságos asszonyom…

És a férje, reszketve, mintha valami rémképet látna, székében
megfogódzott:

– Hogyan kerülsz te ide?

És végül az idegen, aki egyszerre megfeledkezett rendes brutális
nevetéséről és idegesen harapdálta ajkát.

– Bocsásson meg, százados úr, – szólt az asszony, – de az urammal kell
egypár nagyon fontos szót váltanom.

Arnóthy százados kurtán fölnevetett:

– És ezért utánam utaztál?

– Igen, ezért és azért az úrért ott.

– Sajnálom, nagyságos asszonyom, – szólt Wartensberg százados, – hogy a
férjével való megbeszélés céljára még önnek sem engedhetem át szobámat.
Más helyiség pedig nem áll rendelkezésemre.

– Tudom, százados úr – felelt, azután, keményen szeme közé nézve az
idegennek, éles hangsúlyozással hozzátette:

– Ez a szoba, mely az ön gondjára és óvatosságára van bízva,
ellenségeink számára nagyon értékes titkokat foglal magában. Épen ezért
kérem az urakat, szíveskedjenek engem apám lakására követni.

– Megengedik, uraim, hogy most szállodámba menjek – szólt most az idegen
– és hogy holnap folytassam a megbeszéléseket arról a katonai műről,
melyet önök ketten közösen fognak megalkotni.

Erre az asszony metsző gúnnyal fölkacagott.

– Nem, nem uram. Épen az ön jelenlétét kívánom akkor, amikor urammal
beszélgetni fogok. Ön igen fontos, becses tanu.

Tekintetük összetalálkozott, mintha két éles penge keresztezte volna
egymást.

Wartensberg százados kezdte észrevenni, hogy itt valami veszedelmes
dolog akar lejátszódni. Még nem volt biztos benne, van-e abban neki is
szerepe. Könnyed meghajlással mondta:

– Nagyságos asszonyom izgatott. Nem óhajt helyet parancsolni?

– Köszönöm, százados úr, talán szabad kérnem az elintézendők tartamára
szíves védelmét.

– Megbolondultál? – tört ki a férj.

– Csak féltem, hogy meg fogok bolondulni – válaszolt hidegen.

– De hát mi az, nagyságos asszonyom? – kérdezte most Wartensberg
idegesen. – Én természetesen, óhaja szerint, szívesen állok
rendelkezésére.

Az idegen azonban majdnem a szavába vágott. Dühösen kiáltotta:

– Nevetséges! Igazán nem tudom, mit keresnék én Arnóthy úr és neje intim
megbeszélésénél. Megengedik uraim, hogy távozzam… Viszontlátásra holnap
öt órakor.

– Ön nem fog távozni, – szólt az asszony, – különben is láthatja, hogy
az ajtó meg van szállva. Az az úr, aki ott áll, rendőrtisztviselő és
azonkívül az apám.

Néhány pillanatra mindenki mintha megbénult volna. Szünet állt be.
Arnóthy százados hallhatóan csikorgatta a fogait és a széktámla
recsegett görcsösen belekapaszkodó ujjai között. Az idegen tehetetlenül
ráncigálta kezére a keztyűjét. Wartensberg százados pedig, akinek kínos
kezdett lenni a jelenet, becsöngette ordonáncját és behívatta azt a
tiszttársát, akivel közösen szokta lezárni a titkos fiókokat.

Miután a százados eleget tett szolgálati kötelességének, szótlanul
hagyták el a hadügyminisztériumot, hogy a kapu előtt várakozó bérkocsin
elhajtassanak az apa lakására.

Az idegen, mielőtt a kocsiba szállt volna, egy gyanus mozdulatot tett,
mintha el akarna ódalogni. De azonnal útját állta a rendőrtisztviselő,
aki most már nem a családtag, az apa, hanem csakis a tisztviselő
szerepében érezte magát. Anélkül hogy a két férfi csak egy szót is
váltott volna, az idegen beszállt a kocsiba.

Wartensberg százados már útközben remélt egy felvilágosító szót
barátjának feleségétől. De csak amikor hazaértek, tudta meg azt, ami
rosszabb volt mindennél, amit elgondolhatott. Az idegen dühös
felkiáltással fogadta a századosnénak róla és férjéről tett
leleplezését. Rövid birokra került a sor. Nem akarta engedni, hogy belső
zsebét átkutassák.

Azt hitte, hogy elbír Wartensberg századossal. Lebecsülte ennek erejét.
Úgy lefogta ez, mintha csavarok közé szorította volna. Addig pedig a
rendőrtisztviselő kiürítette az idegen zsebét. Wartensberg szemei
természetellenesen kitágultak: – már mai látogatását is arra használta
ez az ember, hogy az orosz akták mappájából két fontos iratot magához
vett.

Birkozás közben senki se vette észre, hogy Arnóthy százados elhagyta a
szobát. Csak most… odalenn elindult egy kocsi és szédületes iramban
robogott a városon keresztül…

Arnóthy százados eltünt.

És elő sem került többé soha. Egyetlenegy levél jött tőle külföldről.
Azt írta benne, hogy öngyilkos lett és ne kutassanak utána.

Ezzel azonban nem javította meg feleségének helyzetét. Neki most el
kellett viselnie mindent.

Végtelen tanukihallgatásokat a letartóztatott, veszedelmes orosz ügynök
bűnperében. Nevét meghurcolták a nyilvánosság előtt.

Ez volt az az időpont, amikor Istvánt a világra hozta. Eleinte úgy
tekintette a fiú születését, mint valami borzasztó csapást. Egy év
mulva, mikor a nyilvánosság már napirendre tért az eset felett, elment a
királyhoz, gyermekének nevet és jövőt könyörögni. Apja, egyetlen
támasza, a nagy izgalmakba belebetegedett. Megölte egy szívszélhüdés.
Minden segédeszköz nélkül maradt, a gyermekről is gondoskodnia kellett
és nem tanult volt semmit, amiből a házat kenyérrel elláthatná.

Elment hát a királyhoz.

Az ismerte történetét. És az asszony nem tudta, hogy ő uralkodójának
szemében hősnő. Mert hiszen az ő közbelépése óvta meg a hazát egy
veszedelmes árulástól.

A király fölemelte az előtte térdre bocsátkozó, keservesen zokogó
asszonyt és meleg, jóságos szavakkal vigasztalta. A szegény asszony
szinte meg is feledkezett róla, hogy ez a kedves, jóságos ember: az
uralkodója.

Kapott a király magánpénztárából egy szerény nyugdíjat és mikor István
fölserdült, a király költségén nevelkedett katonatisztnek.

És most, ezen az éjszakán, szorosan egymás mellé került ez a három
ember: a király, az anya és Arnóti István hadnagy. És csak épen ez az
utóbbi, aki körül és akiért minden történt, nem tudott semmiről semmit.



III.

Arnóti István fölrezzent. Míg a komornyik odabenn volt, elnyomta a
fáradtság. Kezét a kandalló szélére, fejét a tenyerébe támasztva,
félálomba merült. A repülőgépén, szélben, viharban, veszedelemben nem
fogott volna ki rajta semmi fáradtság. De ennek az üldögélésnek, ennek a
tétlen várakozásnak, ennek a síri csendnek, mely körülvette, senki sem
lett volna képes ellentállni. A komornyik hangja ijesztette fel:

– Őfelsége beszélni kíván önnel.

Föl… egy ugrás… elröppen minden fáradtság… ez a szó: a király…
gyorsabban megkergette a vérét, mint a légcsavarok üvöltő, zúgó zöngéje.
Követte a komornyikot és teljesült katonaéletének legforróbb vágya:
szemben állt szeretett királyával.

Csak homályosan látta. Mint valami szétfoszló árnyékát az íróasztal
letakart lámpájának. Megállt a nagy szárnyasajtó előtt feszesen, mintha
ércből lenne öntve. A komornyik bejelentette és ő látta, amint a király
intett a fejével, föltekintett hozzá és kellemesen csengő hangján,
lassan, világosan ejtve a szavakat, így szólt hozzá:

– Lépjen közelebb, Arnóti István hadnagy úr!

Ruganyos léptekkel lépett a legfelső hadúr elé és az előírás szerint
kétlépésnyi távolságban ismét »vigyázz«-állásba vágta magát. A király
intett a komornyiknak:

– Hívja fel telefonon a szikratávíróállomást és kérdezze meg, van-e új
hír Przemyslből.

A komornyik kiment és Arnóti István egyes-egyedül volt hőn szeretett
uralkodójával. A király végignézett rajta és örült derék külsejének.
Jótette nem veszett kárba, meg lehetett elégedve.

– Kérem, legyen szíves a villamos lámpát felcsavarni. Szeretném önt
egyszer teljes világításban szemügyre venni.

Egyszerű, csekély szolgálat volt csak, amit a király tőle kívánt, de
Arnóti Istvánt ideges szívdobogás fogta el, mikor súrolnia kellett az
uralkodó térdét, hogy az íróasztalon, a kis dolgozólámpa mellett álló
nagy villamos lámpát meggyújthassa. A világosság ráesett. Úgy állt ott,
mint egy fényszóró sugarában.

– Köszönöm, – szólt a király, – megint lecsavarhatja. Beérem a gyengébb
fénnyel. Csak azt akartam látni, hogy az ön ifjú arca mit mond nekem.
Szeretek az emberek szemében olvasni és ebből megalkotni véleményemet.

Egyet-kettőt szippantott szivarján, kissé követte a füst útját, majd
folytatta:

– Önt egy nekem nagyon kedves, de, sajnos, elesett tiszt helyébe
állították. Ön tudni fogja, hogy amit megbízásomból teljesítenie kell,
annak a legnagyobb fontossága van. Írásainak soha ellenség kezére
jutniok nem szabad. Parancsolom, hogy szerencsétlenség esetében az önre
bízott papirokat, ha csak lehetséges, semmisítse meg. Élnek még szülei?

– Parancsára, felséges uram, anyám él.

Rövid szünet. A király ki akarta kutatni, vajjon a fiú tud-e valamit
apja súlyos eltévelyedéséről. Ismét szippantott néhányat, mielőtt tovább
kérdezett:

– Itt, Bécsben?

– Parancsára, felséges uram.

– És apja?

Különösen rövidnek, szigorúnak hangzott a kérdés.

– Parancsára, felséges uram, apám, Arnóti Ferenc százados, aki azelőtt a
hadsereg szolgálatában állt, részt vett egy szerb-montenegrói
fölkelésben és ott elesett.

– Mikor?

– Parancsára, felség, nem sokat tudok róla, mert ez még akkor történt,
amikor én születtem.

– Sohasem kutatott utána?

– Parancsára, felség, nem kutattam.

– És miért nem?

– Parancsára, felség, anyám teljesen kilátástalannak mondta, mert ő maga
már megtett minden lehetőt.

Nem hallotta, amint a király, aki előtt megelevenedett anyjának képe,
halkan rámondta: – Derék asszony.

– Ön katonai nevelésben részesült?

– Parancsára, felség.

– Ennek örülök. Anyja gond nélkül él?

– Parancsára, felség, jövedelmével szerényen beéri.

– És ön nála él?

– Parancsára, felség.

– Van talán már jegyese?

– Parancsára, felség, van. Bechner Márton, székesegyházi gondnok,
egyetlen leánya, Hedvig.

– Igen, igen?… Nagyon tekintélyes ember… olyan család, melynek minden
jót kívánok.

A komornyik belépett.

– Nos?

– Felség, a szikratávíróállomás, legnagyobb sajnálatára, szakadatlanul
folytatott kísérletei ellenére, sem képes az éjjel Przemysl-lel
összeköttetést kapni. Azt hiszik, hogy az ottani szikratávíróállomáson
valami zavar állhatott be.

– Köszönöm.

A komornyik visszalépett és a király ismét a repülőhadnagyhoz fordult:

– Akkor nem marad más hátra, mint hogy ön azonnal Przemyslbe repül és
ezt a mappát, mely óhajaimat és parancsaimat tartalmazza, átadja a vár
parancsnokának.

– Parancsára, felség.

A király átnyújtott neki egy vaskos bőrtáskát és fölkelt székéből.

Még egyszer a szeme közé nézett az előtte állónak, azután kezet nyújtott
neki és így szólt:

– Induljon hát, Isten nevében.

El volt bocsátva.

A komornyik elkísérte az ajtóig, kinyitotta előtte, becsukta utána.
Arnóti István gyors léptekkel végighaladt a burg folyosóján és lépcsőin.
Az őrszemek némán üdvözölték. Odalenn az udvaron pedig a két magyar baka
látta, amint a királyi szoba ablakai most már elsötétedtek.

A király most már aludni térhetett. Fiatal, új futárja belevetette magát
az órák óta várakozó katonai gépkocsiba, rákiáltott az alvó vezetőre,
aki rögtön a harmadik sebességet állította be. A kocsi zúgva, zakatolva
kiszáguldott az udvarból a viharos időbe. Az őrtiszt nem tartóztatta
fel, mert tudta, hogy a bennülő a király repülőfutárja. Egyrészt
irígyelte ennek a bajtársának vakmerő hősiességét, mely becsületet és
rangot szerző teljesítményekre képesítette, másrészt azonban, bár épen
nem volt gyáva, sőt a mellén viselte a harctéren szerzett katonai
érdemkeresztet, megvallotta önmagának, hogy ebben az őrült időben nem
merészkednék a levegőbe felszállni.

Sötét éjszaka borult a repülőtérre és csak a hetes számú hangáron
világító villamos lámpa jelezte, hogy ott még ezen az éjjelen történendő
lesz valami. Ott állt Arnóti István kétfedelű repülőgépe indulásra
készen. A villamos világítás rideg fényében úgy festett, mint valami
fantasztikus, esetlen, őskori szörnyeteg.

A hangár félig nyitott ajtajában egy kis ládika mellett ültek Arnóti
István munkásai: két szerelő és egy gépész. Olajtól zsíros bőrruháik
fölé kurta, vékony kék vászonblúzokat öltöttek. Kávét ittak.

A gépész fölkelt, még egypár lámpát gyújtott.

– Jön. Nyissátok szét a tolóajtókat.

A szerelők nem akarták hinni. Azt hitték, hogy a gépész csalódott. Ez
azonban szitkozódni kezdett.

– Tudjátok, hogy minden perc drága. Az ördög elvisz mindnyájunkat, ha
nem úgy megy minden, mint a karikacsapás. Megérkezni, a nyeregbe
pattanni, a gépet kitolni, csavarját elindítani és aztán… start!

Most mégis hozzáláttak. A nyitott kapun egész fényzuhatag áramlott ki a
szabad térre. És a viharon, esőn keresztül, mezőkön át, toronyirányt
jött a gépkocsi. Megállt a hangár mellett. Egy ugrással ott állt Arnóti
a gépnél.

Mindent még egyszer végigvizsgált. Olajozót, gáztartót, a csavarokat, a
feszítődrótokat, aztán a fölszerelési tárgyakat. Végül kinyitotta a
vezetőnyereg alatt lévő szekrényszerű mélyedést és oda helyezte a király
mappáját. Ekkor a gépésze, aki némileg bizalmas viszonyban volt vele,
oldalba lökte és kifelé mutatott a repülőtérre:

– Ott is jön még valaki, hadnagy úr.

Arnóti István fürkészve nézett ki a sötétségbe és hallgatódzott. Tényleg
egy gépkocsi közeledett. Hozzá igyekezett-e? Most már igazán nem volt
több ideje. A szeles időben úgyis időveszteséggel kellett számolnia; már
pedig szeretett urának üzenetét a lehető leggyorsabban akarta elvinni a
várba.

– Halló! – kiáltozta már messziről egy hang, átharsogva a viharon. – Még
ne induljon!

– Miért… miért? – Arnóti a hangárja elé lépett. Az autó megérkezett.
Katonai gépkocsi. Olyan mint az övé. Két fiatal tiszt ugrott ki belőle.
Tisztelegtek és bemutatkoztak. Alig értette meg a neveket. De bajtársak
voltak, tehát szeretreméltóan viszonozta üdvözlésüket.

– Bajtárs úr, – szólt az idősebbik, – a hadügyminisztériumból jövünk,
Jenő főhercegtől kell fontos rendelkezéseket vinnünk Przemysl vár
parancsnokának. Parancsom volt a palotába sietni és reméltem, hogy még
ott találom és csatlakozhatom önhöz. El kell vállalnia, hogy elvisz
magával mint kísérőt a várba. Hiszen ebben a rémidőben talán jobb is
kettesben repülni. A gépének pedig mit sem tesz a súlyom. Könnyűterhű
vagyok: 72 kiló.

Arnótiban egymást kergették a gondolatok két bajtársának váratlan,
hirtelen föllépése felől. Katonai pályafutása alatt talán most történt
először, hogy nem tudta, mit kell csinálnia. Új teendőire vonatkozólag
utasításokat senkitől sem kapott. A király pedig csak azt kötötte a
lelkére, hogy valami szerencsétlenség esetén a rábízott aktatáskát
tartalmával együtt semmisítse meg.

– Kihez van szerencsém? – Kérdezte még egyszer attól a bajtársától, aki
útitársául ajánlkozott.

Ez nevetett és horvátországi származásra emlékeztető kiejtéssel szólt:

– Trachendorf György kapitány, huszár vagyok. Bemutassam megbízásomat?

– Bocsánat, nem szükséges. Nem kételkedem.

– Hát, akkor rajta!

Arnóti a gépéhez lépett, kijelölte kísérője számára a pilótanyereg
mögött lévő, utasnak szánt helyet, fölvette a bundáját, fejére kötötte a
jól bélelt bőrsapkát, felhúzta a pamutkeztyűt, baslikot kötött a nyakára
és amikor észrevette, hogy útitársa egyáltalában nincs ilyen útra
fölszerelve, beküldte az egyik szerelőt, hogy kerítsen hasonló bundát és
egyéb ruhaneműt a kapitány részére.

Most aztán készen voltak. Arnóti, már a nyeregben ülve, még egyszer
végiggondolta, nem feledkezett-e meg valamiről. Ekkor a gépésze
fölmászott hozzá és odaadta neki, amit csakugyan elfelejtett, a
browningját. Ezt bedugta a bunda szertáskájába, balról, úgy, hogy jól
kézhez álljon. Azután még egy utolsó: – Szerencsés utat, hadnagy úr – a
motor már búgott, kattogása elnyelte a viszonzásul mondott – szervusz-t.

Kitolták a gépet. Egy utolsó vezényszó: – rajta! A csavarok üvöltve
felujjonganak. Arnóti a legmagasabb forgásszámra állítja be a motort. A
legmodernebb hadigép még egynéhány métert ugrik a földön. Azután mint
egy óriásmadár, egy ugrással elhagyja a talajt és zúgva, berregve útra
kél a levegőben.

A gépész és a két szerelő ott álltak és utánanéztek a gépnek, ameddig
csak hallhatták csavarjának búgását. Azután visszafordultak, hogy
lefeküdjenek a hangárban felállított tábori ágyakra.

– Már el is ment. No bizony, hagyhatott volna nekünk egy virgóniát –
szídta az egyik szerelő azt a tisztet, aki Arnóti útitársát idekísérte,
de azóta már eltávozott. Bezáródtak mögöttük az ajtók és csakhamar a
hetes hangár előtt is kialudt az utolsó lámpa, mely életet jelzett a
repülőtéren.

Az a szürke automobil, mely a repülőtérről visszahozta a tisztet, a
belvárosban, a Kärntnerstrasse egyik háza előtt állt meg. A tiszt
kiszállt. Jó borravalót adott a soffőrnek, aki hálás köszönetet
rebegett. Azután ment a kapu felé, mely előtt a kocsit megállította. Itt
várnia kellett, hogy a házmester kinyissa a kaput.

A soffőr minden további érdeklődés nélkül elhajtott. Nem vetett ügyet
rá, hogy a tiszt lopva figyelte őt és hogy, amint a gépkocsi eltűnt,
gyors léptekkel továbbment az utcán. Befordult egy sötét kis
melléksikátorba és megállt egy ház előtt, melynek elsőemelete még meg
volt világítva.

Egy halk fütty… fenn kinyilt és rögtön megint bezárult egy ablak. Néhány
másodperc telt el. A tiszt a ház árnyékában várt. Azután kinyilt a kapu.
Gyorsan besurrant rajta. Gyorsan bezárták utána a kaput. Mindez olyan
zajtalanul történt, hogy aki épen arra ment, az is alig vette volna
észre.

Most fenn volt. Ott egy gázláng világított, melynek fényét vörös
selyemfátyol tompította. Szemben vele az, aki ajtót nyitott. Egy karcsú,
fiatal asszony. Arca határozottan szláv jellegű.

– Elment, Sasa… becsaptuk a kis hülyét. Sikerült.

– Reszkettem mindkettőtökért. Még az utolsó pillanatban is közbejöhetett
volna valami előre nem látható dolog.

– Itt ki volt zárva. De most segíts, hogy minél előbb kibujjak ebből az
egyenruhából. Aztán a legelső reggeli vonattal elutazunk Bécsből.
Prágában biztosabbak vagyunk.

Reggel felé bementek a házmesterhez, aki fiatal házasoknak tartotta
őket, beadták hozzá a lakás kulcsát és azt mondták, hogy egy hétre
Budapestre utaznak. Rábízták a lakást, vigyázzon rá. Ez volt az utolsó,
amit a házmester a fejedelmi borravalókat osztogató elsőemeleti lakókról
ebben az életben hallott.

Arnóti István azonban útban volt már néhány óra óta és örült, amikor a
fölkelő nap szikrázó, vörös színekkel megfestette a ködtengert, mely
fölött 2000 méternyi magasságban lebegett. Ez a csodás látvány, a
napfölkeltének ez a földönjáró emberek előtt ismeretlen képe volt
számára minden repülés alkalmával a napnak legfelemelőbb,
legmagasztosabb pillanata. Ilyenkor még az alatta dühöngő háborúról is
meg tudott feledkezni és az az érzése volt, mintha el nem múló,
csodálatos vágyakba burkolná az örökkévalóság.

Abban a magasságban, melyben most repült, a délkeleti szél már nem volt
annyira érezhető. Csak most, a fölkelő nap első hősugarai okoztak a
levegőben erős, váratlan és ellenőrizhetetlen hullámokat, melyek oldalt
fenyegették készülékét és amelyekkel minden lélekjelenlétét, minden
erejét szembe kellett helyeznie.

A csavarok dörgő zúgása elfojtott minden hangot. A mögötte ülő százados
tehát egy cédulát nyújtott oda neki. Ez állt rajta:

»Mit gondol, mikor leszünk a várban?«

Laikus kérdése. Arnótinak nevetnie kellett rajta. Kivette bundájának
zsebéből jegyzőblokkját. Amint kivette, keze a browningot érte. Fölírta
papírra:

»Lehetetlen válaszolni. Ha jó utunk lesz, délben.«

Most egy kissé lejjebb bocsátkozott a géppel, hogy könnyebben
tájékozódjék. Ezer méternyi magasságban megállapodott. A levegő
tisztult. A szél szétrongyolta a felhőket és a ködöt. Tisztán, mint
valami játékszerskatulyából kirakva, terült el alatta a tájék. Délelőtt
10 óra volt. Ekkor úgy vélte, hogy a csavar danáját áttöri egy másik
hang. Olyan hang, melyet utolsó repülései alatt elég gyakran hallott.

Ágyúdörgés… Olyan közel lenne már Przemysl? Megint belenyúlt a nagy
zsebbe, hogy kivegye látcsövét. A browning hideg vasa megint keze ügyébe
került. Szeméhez emelte az üveget és előre nézett. Tényleg – ott kellett
lenni Przemyslnek. Ott, ahol a láthatáron vastag, fekete füsttömegek
emelkedtek égnek.

Nem látta, amint mögötte a vélt bajtárs ugyancsak látcsövén át fürkészte
a tájt, majd eltette az üveget és helyette egy revolvert vett elő. Egy
ökölben elrejthető, mellényzsebben elférő kis browningot, mely mégis
elég ahhoz, hogy ilyen közvetlen közelből egy emberéletet kioltson.

Ekkor – egy szélroham! – Szent Isten! – A gép meginog. Arnóti
nagynehezen lesz ura az oldalkormánynak. Már balfelé lejt az egész
készülék. Még egy-két foknyi elhajlás és – a nagy zuhanás következik.
Átok állt a fiatal pilóta ajkán. Csak később látta be, hogy inkább imát
kellett volna rebegnie. Hálaimát – megmentett életéért.

Mert mögötte ült: a halál. Abban a pillanatban, amelyben félrelibbent a
gép, egy éles csattanás, süvítés. Az útitársát majd kivetette üléséből a
szélroham. Csak a feszítődrótokba kapaszkodva tudott helyére
visszacsúszni. Golyója, az előtte ülő fejének szánva, célt tévesztett.

Arnóti hallotta a lövést és közvetlen maga mögött látta az idegen
fegyveres kezét. Egy pillanatig elfogta a rémület. De rögtön megint
hatalmában volt a gép. Jobbkezét rátette a magassági kormányra. Ha
végveszedelembe kerül, siklórepüléssel leszáll. Balkézzel előrántotta a
browningot. A csavar zúgásán keresztül is meghallotta azt az orosz
káromkodást, melyet az idegen a félreröppent golyó után küldött. Látta,
amint az a kéz ismét erősebben megragadja a zökkenésben majdnem elejtett
fegyvert.

Hidegvérrel, a jó repülő legbecsesebb tulajdonságával, fölemelte
balkezével a browningot. Egy lövés: az idegen fenyegető keze
lehanyatlott, a kis pisztoly kiesett belőle a pilóta nyergére. Most egy
vasmarok megragadta nyakát. Hatalmas erővel húzta hátra, fojtogatta. Még
egy orosz káromkodás, közvetlenül maga fölött egy gyűlöletet villámló
tekintet, egy meglazult, lehulló, álszakáll és még egy nyugodt célzású
lövés, balkézzel, a feje fölé. A két szikrázó szem közé. Vér és agyvelő
fröccsent Arnóti István arcába. Egy utolsó természetfeletti kiáltás. Az
acélujjak szétváltak, leváltak a megtámadott nyakáról. Arnóti mélyen
fellélegzett, ölébe ejtette a browningot, balkezével ismét megragadta a
kormányt – és tudta, hogy most már örökké csendes utassal folytatja
repülését.

Csak most dobogott a szíve. Most látta tisztán azt a veszedelmet,
melyből kimenekült. Egyúttal azonban keserves szemrehányásokat tett
önmagának, hogy ő, aki a király kitüntető szolgálatában állt, ilyen
könnyelmű volt és így rá hagyta szedni magát.

Az ostromlott vár körül álló pokoli zenebona mind közelebb került.
Szabad szemmel is világosan meg tudta különböztetni a szétrobbanó
srapnelek fehér felhőcskéit. Azután megérkezett a gép Przemysl fölé; egy
emberek csinálta pokol kavarodásába. Hogy fütyült és zengett, hogy
ropogott és durrant, hogy üvöltött és sivított, őrjöngött és zajongott,
mintha százezer ördög rémületes zenekara húzná a nótáját.

Az oroszok felfedezték. Remélték, hogy mihelyt 1000 méternél alább
száll, elérik és leszedik vaszáporukkal. Most cselekedni kellett. Minden
ideg, minden izom a végsőig megfeszült. Itt csak az ő híres meredek
siklórepülése segíthetett, melynél bajtársai gyakran hitték, hogy
gépével együtt apróra zúzva éri a földet.

Elhallgattatta a motort. Egy pillanatig majdnem mozdulatlanul állt a gép
a vár fölött. Élesen nézett maga alá. Leszállásra alkalmas helyet
keresett. Most felfedezte, a város közepén.

– Rajta! – adta ki a vezényszót önmagának. A büszke kétfedelű szinte
kelletlenül kezdett sülyedni, hogy aztán a motor súlyától elragadva,
meredek görbében csússzék lefelé. Azok a tisztek és katonák, akik a
várból figyelték az érkező gépet, azt hitték, lezuhant. Megállt a
szívverésük, amint figyelték a soha nem látott vakmerő lesiklást. Ezeket
a katonákat, akiket az orosz gránátok zápora sem tudott megfélemlíteni,
dermesztő rémületbe ejtette ez a zuhanó leszállás.

Nem ismerték Arnóti István acélizmait, csodás lélekjelenlétét, mesteri
tudását. Ez a fiatal ember, mintha maga lett volna a gép, annyira minden
idegével, minden inával kezelte, vezényelte a kormány emelőrúdjait.
Meredek siklórepülésében is mindig tartott a készülék repülőfelületei
alatt annyi levegőt, hogy bármikor ismét rendes helyzetbe
egyensúlyozhassa magát.

A lehetetlennek látszó vállalkozás sikerrel járt. Keményen, de biztosan
földet ért a gép a tér kellő közepén… Dörgő éljenzés, hurrázás fogadta
mindenfelől. Tisztek, katonák odaszaladtak minden oldalról.

Lelkendezve futottak a géphez és ott – az üdvözlés torkukon akadt –
látták, amint Arnóti István rámutatott a háta mögött heverő halottra…
Aki merev, kitárt szemekkel feküdt és beszédes tanuságot tett egy átélt
veszedelmes drámáról.

A repülőhadnagy fölemelkedett üléséből:

– Adjon Isten, bajtársak, és most mindenekelőtt ezt a muszkát szedjétek
le innen. Meg akart gyilkolni. Kétezer méter magasságban.

Feloldódott a dermedtség… hozzáláttak és a halott nemsokára ott feküdt a
gép mellett. Arnóti s a többi tiszt átkutatta: belső zsebében
megtalálták igazoló papírjait. Pitrokowski Ivanovnak, az orosz császári
kémszolgálathoz beosztott őrnagynak az orosz főhadiszállás kiállította
meghatalmazásait és egy jelentékeny pénzösszeget.

Arnóti István elindult a várparancsnokhoz. Tiszttársai elkísérték.
Útközben mondta el nekik veszedelmes légi kalandjának részleteit. Amint
megérkezett, azonnal a parancsnok elé került. Aznap délután Arnótinak
egy pilóta kollégája kirepült a várból, hogy egyfedelű gépén továbbítsa
a körülzárt vár személyzetének postáját. Este érkezett Krakóba, ahol a
lapok tudósítói természetesen megostromolták a legújabb hírekért.
Elmondta nekik a király repülőfutárjának esetét az orosz kémmel. Így
került a hír még aznap éjjel hosszú táviratok útján az összes lapokba.
Másnap reggel hatalmas betűk, hangzatos címek hirdették a rémesen
érdekes eseményt. Egy órával bajtársa után Arnóti is felszállt, hogy
visszarepüljön Bécsbe. Magával vitte a parancsnoknak a vár helyzetéről
szóló jelentését és egy csomó helyőrségi tiszt levelét családjukhoz.

Mikor Arnóti István túl került az orosz srapnelek lőtávolán, nem tudott
a kísértésnek ellentállni: hosszú nyolcast írt le gépével az orosz
ostromló csapatok hadállásai felett. Nagy érdeklődéssel szemlélődött és
büszkén látta ott állni az osztrák-magyar monarchia dacos védőbástyáját,
Przemyslt, melyet most másodszor körülözönlött a muszka. A vitéz vár be
volt burkolva ezer haláltokádó ágyú gőzébe és füstjébe.

Milyen érdekes volt ez a látvány! Mindenhonnan, a legkisebb sáncokból és
a legnagyobb védőművekből egyaránt ki-kiugrottak a piros tűznyelvek,
mintha egy ott rejtőzködő hatalmas kígyó egyszer-másszor kipattantaná
rejtekéből lángokat lehelő fejét. Túlnan pedig, az oroszok oldalán,
sötét, esővel fenyegető fellegek keretében, mintha annak a látványnak
tükörképe tárult volna eléje. Nevetett, amikor az oroszokat, kiket a
gépe megijesztett, úgy látta nyüzsögni, ide-oda futkosni
lövészárkaikban, mint a megzavart hangyaboly fürge lakóit.

Mindenfelől fegyvercsövek irányultak feléje, aki elérhetetlenül, biztos,
fenséges magasságban lebegett felettük. Látott maga előtt egy hevesen
tüzelő üteget. De erre már nem állhatta meg, hogy ne tegyen ő is valamit
a várért. Tapogatódzó keze ráakadt az acélburokban csillogó
anelinit-bombákra, melyek közvetlenül a pilóta nyerge mellett voltak
megerősítve. Kikapcsolt egyet és az éles zúgással vetette magát egy
ütegre. Arnóti István világosan látta a robbanás hatását, a fellobbanó
fényt, hallotta a durranás robaját, mely úgy hangzott, mintha egy
üveggel megrakott vasúti vonat izzé-porrá zuzódott volna. Azután egy
magasra fellobbanó fekete füstgomolyag zárta el előle az okozott
pusztítás képét. Repült egy második bomba, süvített egy harmadik. A gép
szűk körökben keringett az üteg fölött és addig el nem hagyta ezt a
pontot, amíg megelégedéssel meg nem állapíthatta, hogy szerencsés kézzel
hajított bombái azt a helyet, melyen az imént még egy orosz üteg állt,
néhány formátlan, tölcséralakú, mélyen, feketén tátongó lyukká
alakították át.

A láthatáron két orosz biplán emelkedett fel, hogy üldözőbe vegye.
Ezeket el kellett kerülnie, a király részére rábízott fontos jelentések
érdekében. Hogy fedezete legyen, visszatért még egyszer a vár fölé,
kirántotta zsebéből jegyzőblokkját és rövid jelentést írt a parancsnok
részére bombázásának eredményéről. A cédulát egy ilyen célra szánt kis
pléhdobozba helyezte és ledobta. Látcsövén megfigyelhette, hogy odalenn
megtalálták levelét és búcsút intettek neki.

Most, megelégedve az eredménnyel, a legrövidebb úton repült Bécs felé.
Az éjszaka nyugodt és csendes volt. A szélvihar elült. A tiszta
csillagos égboltozat megkönnyítette a repülőgép vezetését.

Ott ült nyergében. Nem történt semmi. A motor ütemes zenéje és a
csavarok egyhangú zúgása majdnem elaltatta. És amikor keleten ismét
fölkelt csodálatosan színdús pompájában a nap, ott látta maga alatt Bécs
városát. A hetes hangár előtt álltak munkásai. Fürkészték a hajnal kék
egét, nem látnak-e valahol északkelet felé egy fehér pontocskát, melybe
gyakorlott pilótaszemük felismerhetné visszatérő gazdájuk kétfedelű
repülőgépét. Mellettük álltak mások, gépészek, gépmunkások. És
valamennyi a csodálat hangján róla beszélt, a távollévőről, akinek
hőstettét fennen hirdették a városból már korán reggel kihozott
újságlapok.

Most megszólal a jelzőállomás beszélőkürtje. A jelzőtorony
zászlóbeszédje azt jelenti, hogy repülőgép közeledik. Ott fenn,
látcsővel, messzebbre látnak, mint idelenn Arnóti István emberei. De egy
kis idő mulva meglátják ők is. Eleinte kicsiny, ezüstösen ragyogó pont.
Azután igen gyorsan, egy másodperc törtrészében megnő madárrá. Még egy
pár pillanat és a nagy embermadár, a kétfedelű repülőgép bontakozik ki
belőle.

A gépész és a szerelők odarohannak, ahol valószínűleg le fog szállni.

– Ő az! Ő az! – ordít a gépész, teljes tüdőből, hangban jelezve
gazdájáért való lelkesedésének fokát.

A biplán siklórepülésben leereszkedik a térre és alig pár száz
méternyire tőlük földet ér. Még egypár métert gördül a talajon, azután
megáll. Mire a gépész odaér, Arnóti már kiszállt és messziről kiáltja:

– Autót!

Egyik embere rögtön a gépkocsiszínhez vágtat, hogy kocsit hozzon.

– Isten hozta, hadnagy úr! – üdvözli a gépész és elébe nyújtja munkától
kemény, kérges tenyerű, olajos kezét.

– Adjon Isten, fiúk!

Mindenfelől odafutnak az emberek és nyújtogatják feléje kezüket. Ő még
nem tudta, miért üdvözlik ilyen ujjongással. Ekkor gépésze előveszi az
újságot, mely még Arnóti képét is közölte és kiált:

– Ezt aztán jól csinálta, hadnagy úr! Ezért érdemkereszt lesz. Ezt
egyhamar nem csinálja utána senki!

– Mi bajotok? – kérdi Arnóti és az újság után nyúl. Igazán nem is
képzelte, hogy kalandja már aznap ki legyen szerkesztve egy bécsi
lapban. Még alig nézett bele, már megérkezett az autó. Benne két fiatal
repülőtiszt. Csak azért jöttek vele, hogy üdvözöljék bajtársukat
hőstettéhez. Arnóti jóformán szégyelte magát. Leintette őket.

– Ugyan, ne csináljatok feltünést. Mindegyik közületek ugyanígy
cselekedett volna.

De azt mégsem akadályozhatta meg, hogy dörgő hurrát ne kiáltsanak utána,
mikor gépkocsija gyors iramban elindult a burg felé.

A király megint a dolgozószobájában volt és a hadügyminiszter előadását
hallgatta. Mint mindennap, ma is korán reggel talpon volt és
végighallgatta összes minisztériumainak jelentéseit, közölvén
mindegyikkel utasításait.

Milyen más a palota nappal, mint éjjel, amikor Arnóti István az óriási
hallgatag épületből távozva, az összes lépcsőkön és csarnokokban csupán
az őrszemekkel találkozott.

Jóformán hajnal óta egyik autó a másik után robogott a belső udvarra.
Közismert, híres emberek, az állammal és az uralkodóval szoros
kapcsolatban álló férfiak szálltak ki belőlük. És ezekhez az udvari
tisztviselők és szolgák nagy tömege. Rengeteg katona és polgáregyén. A
felséges király pedig, aki körül mind ez a szorgos, hatalmas, nyüzsgő
élet keringett, ült, hallgatott, figyelt, fontolgatott, óhajokat,
javaslatokat hallatott, vagy pedig parancsolt.

Az előszobák zsúfolva voltak hadsegédekkel, parancsőrtisztekkel és
udvari civilszemélyzettel. Ők terelték be a munka dagadó árját a
királyhoz, hogy bölcs tanácsaival, rendelkezéseivel ő jelölje ki az
elintézés írányát, medrét. Mennyi rengeteg tudást, milyen gyors
felfogást, sokszor száraz, műszaki anyagnak milyen pontos ismeretét
kellett ennek a fejedelemnek egy hosszú uralkodás évei alatt
elsajátítania.

És most a hosszú békekorszakot követő háború még meg is kétszerezte a
rendes munkaterhet.

Akármilyen sokan voltak is itt, a termekben csend honolt. Az emberek
udvariasan köszöntötték egymást, néhány halk szót váltottak egymással,
azután mindegyik elmerült a maga dolgába.

Ekkor valahonnan nekiindulva valami nézelődés, valami suttogás
hullámzott végig a kihallgatási termek hosszú során. Talán a nagy
lépcsőház felől jött, ahová még ki sem tisztított repülőgúnyájában most
lépett be a sok jól kiöltözött udvari személyiség közé Arnóti István
hadnagy, a király repülőfutárja.

A főkapuban halkan egymást figyelmeztették a lakájok:

– Itt jön a király repülőhadnagya.

Mint a futótűz, terjedt tőlük tovább. Nemsokára mindenki tudta, az
egyszerű őrszemtől a miniszterig, a lakájtól a valóságos titkos
tanácsosig, sőt egészen a felség főhadsegédéig, hogy az a fiatal tiszt,
akinek a neve ma mindenek szájában volt, épen belépett a palotába és
mindjárt szemtől szembe fog állni velük.

A szolgák mélyen meghajtották magukat az egyszerű repülőhadnagy előtt.
Az őrszemek különös ünnepélyességgel tisztelegtek. És azután, mintha
tiszteletére sorfalat állnának, úgy kellett hajlongó urak közt egészen
addig a szobáig végighaladnia, melyben az utolsóelőtti éjszakán a király
parancsát várta.

Kényelmetlenül érezte magát. A jelentéseket tartalmazó táskát keményen
szorongatta a hóna alatt. Színte vesszőfutásnak érezte útját. Ugyan
miért bámészkodnak rajta! Hiszen láttak az emberek Bécsben elég tisztet.
Akár repülőtisztet is.

Ez ugyan igaz volt. De Arnóti Istvánt még keveset láttak. Azt a
repülőhadnagyot, akinek olyan hőstettét közölték a lapok, hogy ahhoz
hasonlót a legelevenebb képzelettel is alig lehetett volna kigondolni.

Mindezeknek, akik megbámulták, tulajdonképen hallatlan dolog volt, hogy
ez az ember úgy sétált végig köztük, mintha nem is történt volna vele
semmi és hozzá még olyan fiatalos, majdnem gyermeteg mosoly ül üde
száján, hogy ez már sehogyan sem való egy hőshöz. Csak a ruházata volt
háborúsan piszkos és a belőle kiáradó benzinszag valami ellenséges
áramlatot kevert az udvari termek gondosan ápolt légkörébe.

Az előszobában várnia kellett. Előírás szerint jelentkezett a király
főhadsegédénél, aki, erre várakozó százak irigységét felkeltve, bizalmas
kézszorítást váltott vele. Azután a főhadsegéd, aki mindig beléphet a
királyhoz, bement a jövevényt bejelenteni.

Azonnal ismét kijött. Velejött egy idősebb udvari tanácsos, akinek meg
kellett szakítania előadását. A főhadsegéd egy kézmozdulattal belépésre
szólította fel Arnótit.

És most mindenkinek várni kellett. Még a legmagasabb méltóság
viselőjének is.

A király jóságos, kegyes mosollyal fogadta a jelentést, átvette a mappát
és elolvasta a vitéz vár parancsnokának írásait.

Kedvező hírek voltak. Az oroszokat napról napra nagy veszteségek érték,
anélkül hogy még ezek árán is akár csak egyetlenegy előretolt új
földsáncot is be tudtak volna venni. Néhány orosz zászlóalj megtagadta a
rohamra adott parancs teljesítését. Nem akarták magukat belekergetni a
biztos halálba, mely arra, akit a golyózápor megkímélt, a sáncárkokban
és az éles drótsövények közt várakozott. Aknák, farkasvermek, erősáramú
villamos vezetékek, csapdák mindenfelé. Ezek mögött pedig a
páncéltornyok és betonsáncok, melyeket egy hősies őrsereg védelmez.
Orosz foglyok beszélték, hogy ezeket a zászlóaljakat bilincsre verték,
úgy vezették el és hogy ezentúl a rohamra vezényelt csapatok háta mögött
felállított gépfegyverek fogják az engedelmesség megtagadását a saját
legénységen nyomban megtorolni.

Azóta a muszkák inkább megadták magukat kirohanások alkalmával a vár
őrseregének, úgy hogy a jelentés napjáig több ezer foglyot, sok ágyút és
gépfegyvert őrzött a vár mint hadizsákmányt.

A király letette a jelentést és intett Arnótinak, hogy lépjen közelebb.
A mellette levő újságtartóból kivett egy reggeli lapot, még egyszer
végigfutotta a címoldalt, megrázta a fejét és ránézett az előtte álló
hadnagyra.

– Hogyan történhetett ez? Beszélje el.

Arnóti István rövidesen és világosan elmondta királyi urának a
repülőtéren történt esetet. Hogyan érkezett meg lihegve a két tiszt,
hogyan beszéltek Jenő főherceg állítólagos fontos üzenetéről, mely a
várparancsnoknak sürgősen átadandó és hogyan nem támadhatott benne semmi
kétely, amikor azt a két embert annyira tájékozottnak látta útjának
célja, rendeltetése, előzményei, indulásának időpontja felől, hogy még
azt is tudták, hogy kevéssel azelőtt a király előszobájában lehetett
volna ráakadni. Mindezt a lapok persze nem tudták és nem is közölhették.

A király megköszönte az előadást. Arca, mely a kérdés föltevésénél
elkomolyodott, ismét felderült. Belátta, hogy a hadnagy helyében, ő sem
cselekedhetett volna másképen.

– Most menjen haza és pihenjen, amíg új megbízásom lesz az ön részére,
Arnóti István… főhadnagy úr. Azért a magatartásért, melyet repülés
közben az orosz kémmel szemben tanusított, fogadja a legjobbat, amit
önnek, mint legfőbb hadura, adhatok: a vitéz katonák érdemkeresztjét.
Isten, aki kegyesen megóvta, vegye tovább is védelmébe!

Arnóti Istvánnak forrón fejébe szállt a vér. Kavargott minden a szemei
előtt. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy az előírt tartását
megőrizze. Lehajolt a királynak odanyújtott keze fölé és megcsókolta
azt. Azután ment. A főhadsegéd követte. Az ajtónál megrázta a kezét:

– Üdvözlöm előléptetéséhez, főhadnagy úr és mindenek felett az önt ért
királyi kitüntetéshez. Megengedi, hogy átvezettessem a felség katonai
irodájába, ahol kézhez veheti érdemkeresztjét.

Egy parancsőrtiszt vezette, egy udvari tanácsos tűzte mellére az
ellenség előtt tanusított hősiesség büszke jelét. Azt sem tudta, hogyan
került vissza gépkocsijába és hogyan adta meg a vezetőnek lakása címét.
Mintha álomban lenne, úgy repült végig az utcákon, elérkezve végre abba
a csöndes sikátorba, ahol egy aggódó anya várt reá.



IV.

Bechner Hedvig reggeli misén volt jegyesének anyjával. A templomból
kijövet szótlanul mentek hazafelé. El voltak mélyedve gondolataikba,
melyek egyazon helyen jártak. A parton haladva, ebben az időben nem épen
szokatlan hang ütötte meg fülüket. Egy nagy néptömeg moraja volt,
amelyből ki-kicsendült egy-egy katonanóta. A hang után mentek és a nagy
napoknak mindennapos, de mégis minden nap megrendítő és fölemelő
látványa tárult eléjük. Egy tiroli vadászzászlóalj indult a harctérre.
Éjjel érkeztek a legények. Egy bécsi kaszárnyában háltak. Most pedig
mentek a vasúthoz. Ismerték rendeltetési helyüket. A muszka ellen!…

A város lakóssága pedig, mint ilyenkor mindig, ezrivel kísérte a vitéz
tiroli fiúkat. Fölpántlikázták a fegyverüket, virágot tűztek a
sapkájukra, elhalmozták őket szivarral, cigarettával, ennivalóval. És
boldog volt a sok-sok ezer ember közt mindegyik, ha a markos tiroliak
egy-egy hosszú rikkantással köszönték meg a lelkes ünneplést.
Menetközben pedig énekeltek. Szikráztak szemeik. Azok az éles szemek,
melyekről minden bajtárs tudta, hogy soha el nem hibázzák a céljukat.
Nem pocsékolták a töltényeket. De ha leadták a sortüzet, akkor aztán:

»Ahány puska, annyi muszka!«

Szögestalpú csizmájuk döngette az utca kövezetét. Siralom volt rá is
gondolni, hogy ezek a szép szál legények a muszka csordáknak áldozatul
eshetnének. Aki ilyent gondolt, annak vad dühben ökölbe szorult a keze,
körmei pedig belevésődtek a tenyerébe. De sokan voltak a tömegben, akik
átkozták éveik sokaságát, vagy sopánkodtak testi gyengeségük miatt, mely
lehetetlenné tette számukra, hogy fegyvert ragadva vessék magukat az
ellenség elé.

Félúton megállt a zászlóalj pihenni. Szembejött vele egy gépkocsisor. A
vörös kereszt jelvénye volt minden kocsin. Sebesülteket hoztak a
pályaudvarról. A tiroli csapat szótlanul nézte a menetet. Elnémult a
tömeg is. Csak akkor menekült a lidércnyomás alól, amikor az egyik
kocsiból egy magyar huszár kidugta bekötözött fejét és odaszólt a harcba
indulóknak: – Rajta pajtások! Grísz Gott! – Mint egy ember, úgy
mennydörgött a tömeg utána: – Grüss Gott! Éljen! Éljen! – Sebesültek,
útrakész katonák és az utca tömege: együtt lelkesedtek, együtt
kiáltoztak és a pillanatnyi megdöbbenésnek vége volt.

Bechner Hedvig és jövendőbeli anyósa végignézték ezt a jelenetet.

A sebesültszállítmány elvonult. A tiroli zászlóalj újra kezdte az éneket
és tovább masírozott. A tömeg oszladozni kezdett, amikor egy csomó
rikkancs furakodott az emberek közé. Éles hangon kínálgatták a reggeli
lapokat. És hogy fokozzák a vásárlási kedvet, hangosan kikiáltották a
főszenzáció címét.

Az anya hirtelen meghökkent és megmarkolta fia menyasszonyának karját.
Az utca zaján keresztül füleihez hatolt az Arnóti név. És újra:

– Arnóti István repülőhadnagy hőstette.

A két asszony egész testében remegett. Alig volt annyi erejük, hogy
odaszólítsák a rikkancsot és megvásároljanak tőle egy újságot. Azután,
mint valami becses zsákmánnyal, kimenekültek a lappal a tömegből.
Megálltak egy kapu alatt és lázas sietséggel végigolvasták, ami ott meg
volt írva Istvánjuk przemysli repüléséről és úti élményeiről. Hogy
dobogott a szíve mind a kettőnek! Szemük könnyezett. Az anya
nekitámaszkodott a falnak, mert hirtelen gyengeség fogta el és lábai
felmondták a szolgálatot.

– Menjünk, anyám, – mondta Bechner Hedvig, – nem állhatunk itt.
Támaszkodj rám. Adjunk hálát az égnek, hogy megoltalmazta Istvánt.

A Szent István-székesegyház mellett mentek el. Az anya még nem akart
hazamenni. Imádkoznia kellett. Az óriási épületben csend honolt. Csak az
oltárokon fénylettek a lámpák. Hallatszott a misét mondó papok
mormolása, a ministráns fiúk válasza. Elmosódottan látni lehetett az
oltárok előtt csoportosuló ájtatos emberek sötét tömegét.

A két asszony térdre hanyatlott egy imaszékben. Nem sóvárogtak a pap
szavára Magukban imádkoztak. Olyan szavakat intézve Istenükhöz,
amilyeneket a szívük adott az ajkukra.

Majdnem egy órát töltöttek itt. Hedvig szülei ezalatt elolvasták a hírt
és türelmetlenül várták haza lányukat. Kimaradásukat nem tudták
megmagyarázni. Az apa már ideges lett. Fogta a kalapját, felöltőjét és
elment a századosnéhoz, megnézni, mi történt.

Mikor odaért, a két hölgy még nem volt odahaza. Várnia kellett és
megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor hallotta őket a lakásba lépni. Ez
ugyanabban az órában volt, amikor Arnóti István a király előtt állt és
jelentést tett neki repüléséről. Ők hárman nem tudták, hogy már
visszaérkezett és még tele voltak gonddal, aggodalommal miatta, amikor
egy odalenn megérkező autó az ablakhoz kergette őket.

Már csak az üres kocsit látták ott.

Arnóti István már bement a házba, felrohant a lépcsőn, kinyitotta az
előszoba ajtaját és egyszerre csak köztük termett.

Ujjongva kívánt nekik jó reggelt, összecsókolta az anyját és a
menyasszonyát, mielőtt csak még a szájukat is kinyithatták volna és
aztán az öreg gondnokot megborzongató hidegvérrel leült a reggelihez
terített asztal mellé és vidáman szólt:

– Reggel óta folyton arra gondolok, milyen kedélyes lesz itt ülni az
asztalnál és egy kis meleg kávét inni puha kenyérrel. Nagyszerű! Épen
jókor jöttem. De jövet nagyszerű időm is volt. Gyönyörű, hogy te is itt
vagy, Hédi. Ezt nem is vártam. No de, most már üljetek ide ti is. Hiszen
látjátok, hogy már töltöttem magamnak kávét. Add csak azt a cukortartót,
édes Hédikém és te, anyuska, szelhetsz nekem egypár vaskos
kenyérdarabot. Hadiszeleteket, hiszen tudod már. Farkasétvágy számára.
És ha netalán lenne az éléskamrában egy kis húsmaradék. Hedvigkém, ide
mellém, apa pedig üljön anyus mellé a tekintélyes pamlagra.

Úgy hadart, alig tudták követni. Anyja sietett neki kenyeret vágni és
örült, mikor sietve utánakapott és jóízűen falt. Épen másodszor kért
kávét, mikor apósa hirtelen felpattant helyéről és rábámult leendő
vejének mellére. Csak most vette észre a ragyogó, aranyos érdemjelet,
mely oda volt tűzve.

– István, – rebegte az öreg úr, és a hangja még reszketett az
izgatottságtól és a megindulástól, hogy alig lehetett hallani: – István,
édes Istvánkám… én… én üdvözöllek! Hédi, te nem látsz semmit?

– Nem, – A lány eddig, épen úgy mint az anya, csak István szemeibe
nézett és a kitüntetést nem vette észre. Csak most látták mind a ketten,
amire a gondnok mutatott.

– Igenis, édeseim, – szólt István és becézve, szeretettel simogatta a
mellén csillogó jelvényt, – felséges urunktól, a mi jóságos Ferenc
József királyunktól. Épen most kaptam. Még olyan friss, mint itt ez a
kenyér. – És egyúttal fölkelt, tréfásan haptákba vágta magát
menyasszonya előtt, – egyúttal van szerencsém tisztelettel jelenteni,
hogy Őfelsége kegyelméből főhadnaggyá léptem elő.

Erre megkapta a katona vitézségének legszebb jutalmát: Két telt,
gömbölyű lánykar átfonta a nyakát, két forró, piros ajk kínálta csókkal
és két boldogságtól ragyogó kék szem nevetett rá, olyan kedvesen, olyan
édesen, hogy ez mégis csak még szebb volt a főhadnagyi rangnál, sőt még
az érdemkeresztnél is.

– No, gyerekek, – kiáltott az apa, – menjetek szét legalább egy
pillanatra, hogy kezet nyújthassak neki.

A két fiatal lény már nem is gondolt az öregekkel, ifjú szerelmük
újjongásában megfeledkeztek az egész világról.

– Hagyjál no, Hédi! – szólt István, – mert az öreged még megharagszik és
az anyám is azt akarja, hogy neki is maradjon valami belőlem.

A gondnok úr nem mulasztotta el az alkalmat: egy kis ünnepi szónoklatot
rögtönzött, melynek István alig értette meg a felét. Amikor pedig
megsokalta, hirtelen átölelte az érdemes apóst, úgy magához szorította,
hogy annak elállt a lélegzete, aztán megcsókolta mind a két arcát és azt
mondta:

– No de most édes anyuskámon a sor.

Az pedig csöndesen ült a székében és összekulcsolta kezeit. Eltűnt előle
a szoba, más kép merült fel előtte, mely fia helyett ijesztő
elevenséggel tárult eléje: a férje. Mennyire hasonlított István az
apjára. Ugyanaz a hang, ugyanaz az alak, ugyanaz a modor. A fiú elűzte a
látomást, hozzásietett, megcsókolta.

– Édes, édes fiam – és egészen akaratlanul hozzátette: – Ha ezt az apád
megérte volna.

Alig mondta ki, már meg is bánta. István elbocsátotta a kezét. Arcáról
eltűnt a sugárzó boldogság. Komolyan nézett anyjára.

– Az apám – halkan mondta, de meghallották mindannyian. Azután tovább
rámeredve anyjára:

– A király kérdezősködött apámról. Őfelsége szemmelláthatólag
csodálkozott, hogy sohasem igyekeztem apám utolsó nyugvóhelyét
felkutatni. Nagyon elhagyatottnak érezheti magát ott a föld mélyén,
akinek a sírját senki fel nem keresi.

– Bizonyára kemény sors az, – szólt a gondnok, – hogy sohasem láthattad
apádat és hogy nem is vagy képes magadnak róla képet alkotni. Vannak az
életben órák, melyekben nehezen nélkülözzük azokat a kedveseinket, akik
elköltöztek és legnehezebben azokat, akik nagyon közel álltak hozzánk és
akiket még sem láthattunk soha.

Ekkor menyasszonya megint hozzá simult és megint vállaira tette karjait.
Érezte, hogy ebben a pillanatban szerelmesének épen őreá van szüksége.

– István, – mondta halkan, – apád nem fekszik elhagyatottan. Istenben
nyugszik és a mi gondolataink nála időznek. Hallottam egyszer egy szép
mondást: »Csak azt kell halála után megsajnálni, akire többé nem gondol
senki.« Gyere, István, most pihenned kell. Nehéz órák vannak mögötted…
Kérlek, pihenj most; délután hozzád jövök és ha nem leszel szolgálatban,
akkor felhasználjuk a gyönyörű időt, megyünk sétálni, valahol kinn
uzsonnázunk, este pedig megyünk az öregekkel színházba. Ilyen nehéz
szolgálat mellett kell néha egy kis szórakozás. Mert mikor vége lesz a
háborúnak, ha Isten is úgy akarja, mint egészséges és remélem, boldog
férjem fogsz mellettem állni. Akkor majd megajándékoz téged az élet
sok-sok széppel és jóval, hogy elfeledtesse veled azt a sok nehéz,
kegyetlen dolgot, melybe a háború belesodort.

Megcsókolta a férfit, akinek szavaival visszaadta a nyugalmát.

– Te csodalány, – kiáltott fel, – milyen boldog is vagyok, hogy ilyen
menyasszonyt mondhatok a magaménak.

A lány elment apjával. István magára maradt édesanyjával. Ez pedig,
mivel félt, hogy esetleg megint apjára találja terelni a beszélgetést,
maga vezette hálószobájába és kényszerítette, hogy lefeküdjék. Ő is most
kezdte érezni, hogy mindeddig csupán izgatottsága tartotta talpon. A
vetkőzésnél alig tudta a szemét nyitva tartani és csak a legény
segítségével került az ágyba. És alig hogy lefeküdt, máris mély álmatlan
álomba merült.

Delet harangoztak. És ő még mindig aludt. Fogalma sem volt róla, hogy
kinn az utcán megint az ő nevét kiáltozták és megint az ő neve jött ki a
déli lapokban. Meg volt pedig írva, hogy főhadnagy lett és hogy
kitüntette a király. Volt azonban Bécsben egy egészen új bulevárdlap.
Csak a háború alatt keletkezett és mindig külön szenzációkat keresett.
Ez a lap reggel óta érdeklődött a nap szenzációjának hőse felől.
Tudakozódott, adatokat gyűjtött személyéről, multjáról. És hozott egy
cikket, mely mindenkit meghökkentett, aki Arnóti Istvánt ismerte.

A gondnok is megvette ezt a lapot, mikor irodájából a Szent István-téren
keresztül hazament. Szivarral a szájában ment és útközben olvasott. Néha
neki is ment egyik-másik szembejövőnek. De az öreg úrtól nem vette rossz
néven senki és ő sem törődött vele, ha valaki egy kissé keményebben
hozzádörgölődzött.

Olvasás közben mind bizonytalanabb lett a járása. Meg is állt, mélyen
lélegzetet vett. Eldobta alig megkezdett szivarját. Azután kezével a
fejéhez kapott, mintha szédülne. Gyors elhatározással bement a
szomszédos kávéházba. Ott ilyenkor még nem sokan voltak. Könnyű volt
csöndes helyet találni. Megrendelt egy konyakot. Egyszerre csak szeszre
volt szüksége. Előbb lehörpintette az erős italt, csak azután vette
megint elő a lapot. Lopva körülnézett az üres asztalok között, mint aki
valamit titkol vagy rejteget. Azután még egyszer elolvasta:

»Arnóti István repülőhadnagy visszaérkezett. A király délelőtt fogadta
és, amint vártuk, előléptette főhadnaggyá. Egyúttal a katonai
érdemkereszttel is kitüntette a fiatal tisztet a királyi kegy.

El kell ismerni, hogy a hadsereg büszke lehet ifjú hősére. Ilyen
tisztekkel ki kell vívnunk a végleges győzelmet.

Rettenetes pillanat lehetett, mikor Arnóti István hadnagy az orosz kém
kezében közvetlenül feje fölött látta lebegni a fenyegető halált. Ennek
az ifjúnak acélból lehetnek az idegei!…

Kétezer méter magasságban! A repülőgép szűk nyergében, ahol minden
erősebb mozdulat maga is – halál. És mégis győzött. Legyűrte a támadót.
Örökre ártalmatlanná tett egy veszedelmes kémet. Kétszeresen is
szolgálta a hazát.«

Eddig minden szép volt és jó volt. A gondnok itt szünetet tartott. Mert
most jött az, aminek elolvasása előtt egy kicsit rendbe kellett szednie
az idegeit:

»Érdeklődtünk a hős tiszt családja iránt. Már csak az is fölkeltette
érdeklődésünket, hogy az Arnóti nevet viseli, mely, bár itt csak polgári
formában van írva, mégis erősen emlékeztet a magyar Arnóthy grófok
hasonló hangzású ősi nevére.

Megtudtuk, hogy a fiatal tiszt apja csakugyan rokonságban állt a grófi
családdal. Azonban olyan okból, melyet még nem ismerünk, letette rangját
és nemességét, hogy mint polgári származású tiszt, valami montenegrói
fölkelésben fejezze be katonaéletét.

Rendkívül érdekes lenne megtudni és megállapítani, vajjon az a régen
elesett Arnóthy százados nem azonos-e azzal a hasonnevű tiszttel, aki
összeköttetésben állt az itt huszonkilenc év előtt elítélt Micrislow
Iván nevű orosz kémmel. És hogy vajjon nem ez az életfogytiglani
fegyházra ítélt egyén volt-e az okozója annak, hogy a néhai Arnóthy
százados letette a grófi címert és Montenegróba ment meghalni.

A jelenlegi Arnóti István hadnagy kezdettől fogva katonai nevelésben
részesült és mint zászlós annak idején a bécsi »Deutschmeister«-ezrednél
kezdte katonai pályafutását. Mindenesetre egyik legderekabb és
legtehetségesebb repülőtisztünk, kitünő és méltó utóda az elesett
Bélaváry grófnak, aki eddig mint repülőfutár szolgálta a királyt.«

Az öreg ember homlokára kiült a hideg verejték. Reszkető kézzel még
egyszer teletöltötte poharát az elébe tett üvegből… Ő, aki máskor semmit
sem ivott. Ott ült az asztal előtt és annyira megzavarta az eset, hogy
merően bámulta a márványlapot. A főpincér, aki ismerte, sajnálkozva
nézte szenvedő vonásait. Azt hitte, hogy valami nagy szerencsétlenség
érte. Talán valami közeli rokona elesett a háborúban.

Egy fél óráig tartott, amíg annyira volt, hogy folytathatta útját.
Lakásának ajtaja előtt kissé habozott. Mintha nehezére esett volna
átlépni otthonának küszöbét. Míg az ajtót nyitotta, azon gondolkozott,
megmutassa-e azt az újságcikket feleségének és gyermekének. Hiszen ezzel
világos nappalon kísértetet hozott a házba. Hedvig kijött az előszobába.
Várta apját. Lesegítette róla a felső kabátot. Jól ismerte apját.
Azonnal észrevette rajta, hogy valami rendkívüli dolog történhetett
vele. Már kérdezni akart, amikor apja ajkára téve ujját, hallgatásra
intette, majd magához vonva őt, a fülébe súgta:

– Foglalkoztasd anyát a konyhában egy darabig. Négyszemközt a szobámban
akarok neked valamit mondani. Anyának nem szabad róla tudnia.

– Az Isten szerelméért, mi történt?

– Majd azután – kinyitotta szobájának ajtaját és a lány igyekezett
kívánságának eleget tenni.

– Siess, siess, anyuska, – szólt édesanyjához, – ki kell menned a
konyhába, mert apuska a kedvenc tésztáját kéri. Nagyon megkívánta és
tudod, hogy azt csak te csinálod a szája íze szerint.

Ez el volt intézve. Bement apjához. Az öreg úr cigarettára gyújtott és
sűrűn fujta maga körül a füstöt. Hosszú léptekkel fel és alá járt a
szobában, hogy a padló csak úgy recsegett és nyögött belé. Az
íróasztalra mutatott:

– Ülj oda, gyermekem, a székemre és olvasd. Aztán megbeszéljük, hogy itt
mit lehet csinálni. De mindenekelőtt, anya ne tudjon meg semmit.

A lányt hirtelen hideg borzongatta. Elsápadt. Aztán leült és olvasott.
Apja figyelte. Látta, amint még egyszer átfutja a cikket és a vállait
rázza, izgatott, heves lihegése. És akkor egymásra néztek.

– Csúnya cikk – szólalt meg az apa. – Valóságos orgyilkosság. Olyan
bátor tiszt, mint István, nem érdemelt ilyent. Ez egyike azoknak a vad
különkiadásoknak, melyek most a háború szenzációiból csinálnak üzletet.
Ilyesmit nem is lenne szabad megengedni.

– Ha István megtudja! – felelt a leány. – Az Istenért, csak ne kerüljön
ez a szeme elé. Ebéd után ketten elmegyünk anyjához. Neki tudnia kell
róla.

– És ha a cikk igaz?

– Nem hiszem, apám. Gondold csak meg. A király személyes szolgálatába
fogadta Istvánt. A mi szeretett, jóságos királyunk csak jobban tudja,
mint ez az utca lapja. Ebből az irigyei beszélnek, akik útját szeretnék
állni pályafutásának.

– Nekem is ez a nézetem, Hedvigkém.

A szomszéd szobában az asszony csörgette a tálakat és tányérokat az
ebédlőasztalon, Hedvig leküzdötte izgalmát. Hangosan felkacagott. Hadd
higyje anyja, hogy jókedvűen beszélgetett apjával. Az apa pedig
többszörösen összehajtogatta azt a szerencsétlen lapot és mint valami
nagyon veszedelmes dolgot, nagyon óvatosan elhelyezte kabátjának belső
zsebében.

Az ebéd úgy folyt le, mint máskor. Az asszony semmit sem vett észre.
Ebéd után pedig szokása szerint egy kicsit lefeküdt. Ezt az időt
felhasználták Hedvig és apja, hogy átmenjenek a századosnéhoz. Mikor
szemben ültek vele, mindenekelőtt megkérdezték, István alszik-e még.

– Azt hiszem, – nevetett anyja, – azt most ágyúkkal sem keltenék fel.

– Annál jobb, – szólt Hedvig, – mert valami fontos megbeszélni valónk
van veled, amiről neki nem szabad tudnia. Anyám sem tud róla, de neked
tudnod kell, hogy esetleg távol tarthasd Istvántól a talán keletkezőben
lévő bajt.

Rémülten nézett az asszony leendő menyére és felelt:

– De hát mi az? Hiszen ez titokzatos. Sőt veszedelmes? Mit mondtál?
Istvánra baj?

A gondnok elővette az újságot és odaadta István anyjának. Az pedig
majdnem elájult, mikor csaknem három évtizeden keresztül féltve őrzött
titkát így odavetve látta a nyilvánosság elé.

Úgy csapott le rá ez a leleplezés, mint egy villámcsapás élte
legboldogabb napjának derült egéről.

Huszonkilenc év bizonyára nagy idő. És íme még sem elég nagy ahhoz, hogy
az emberek felejtsenek. Aki ezt a cikket írta, valószínűleg nem fogja
ennyivel beérni, hanem tovább fog kutatni. És akkor mindent megtud a
világ és az ő Istvánjának jövője odavan. Egy hazaáruló fiával
egyetlenegy bajtársa sem fog közösséget vallani.

A két látogató nem zavarta meg gondolatait. Tanácstalanul nézte még
egyszer azt a papírdarabot, mely kevés szóval egy reményteljes fiatal
ember becsületére, életére tört. És ekkor Ferenc József király képe
derengett előtte. Az ő királya! Akire annyi millió ember közt is egészen
külön jogot formált magának. A mult éjjelen is őnála jártak gondolatai.
Félt, reszketett, hogy talán nem fog visszaemlékezni a nagy jóra, melyet
vele és fiával tett. De a király emlékezett és jól tudta, hogy ki az az
Arnóti István.

És a király előtt az ő fia becsületes ember volt. Ez a tudat megint
kiegyenesítette. Ez megszilárdította hitét. Tekintete megnyugodott.
Tisztán, biztonsággal nézett fiának menyasszonyára és ennek apjára. Sőt,
még mindig szép szájára részvétteljes mosoly ült, amikor így szólt
hozzájuk:

– A mi Istvánunk a királyt szolgálja. A király előléptette és
kitüntette. A mi királyunk pedig csak derék, becsületes tiszteket ismer.
Ez legyen nektek elég. István apja pedig, az én uram, Ferenc százados,
még az ő születése előtt elesett Montenegróban. Az itt megnevezett
kémpör csak akkor kezdődött, mikor ő már kilépett volt a hadseregből.
Uram és én ismertük azt az embert. Én magam hozzájárultam leálcázásához.
Talán ezért hozzák a mi nevünkkel kapcsolatba. Most pedig többet ne
kérdezzetek, mert bántana. Halottakról ne beszéljünk. Istvánnak, sajnos,
sohasem volt apja, ami elég keserves volt reá nézve. Nekem pedig… nem
volt férjem. Adja Isten, hogy a cikk mögött ne álljon Istvánomnak valami
ellensége, aki további módokon töpreng az ő megsemmisítésére.

– Igazad van, kedves anyám, – szólt Hedvig, – én is ezen gondolkozom.

De az apja felfortyant:

– Az ilyen aljasságot virgáccsal kellene megtorolni. Ilyen alakot
nyilvánosan meg kellene vesszőztetni. Isten mentse meg attól, hogy
megismerkedjem vele.

Arnóti István mit sem tudott róla, hogy ellene, aki most egyszerre
nyilvánosan szerepelt és a király különös kegyének örvendezett, az
irigység milyen sötéten fenyegető fellegeket tornyosit.

Délután, a megbeszélt órában, anyjánál várta menyasszonya. Jókedvben,
vidáman indultak sétájukra. A délutánnak abban a különösen hangulatos
órájában mentek el, amelyben a nap utolsó sugarai pompázó szinekkel
festik meg az utcát, amikor a nagy város szabályosságát, palotáinak
kemény sorát valami selymes, jóleső puhaság enyhíti.

A belváros díszes kirakatainak kristályüvegein itt-ott már kiragyogott a
villamos lámpák csillogó tüzijátéka, átjárva a szürkületbe boruló utcák
homályát. Ez a nagyváros órája, amikor kibontakozva a komoly munka
forgatagából, pihenésre készül és újra föléleszti az emberek fáradt,
elfásult arcvonásait.

A kávéházak, cukrászdák zsúfoltak. Egész hintósorok érkeznek be a
práterből, a város szép kertjéből, a járdákon jól öltözött hölgyek és
urak sűrű tömege tolong, színházba vagy jó vacsorához sietve, az estét
kellemesen eltöltendő.

Mikor Arnóti István menyasszonyával végigsétált a belváros legszebb
utcáin, meg is jegyezte:

– Ha a tömeg közt nem találkoznánk mankón járó, felkötött kezű,
bekötözött fejű sebesültjeinkkel, az ember el sem hinné, hogy milyen
nagy és veszedelmes háborúba vagyunk belekeveredve.

– Igazad van, édesem, – szólt a leány, – de én mint nő figyelmeztetlek
még valamire, amiből a háborús idők felismerhetők.

– No, erre kíváncsi vagyok.

– Hát nézd csak. Látod itt a sok szép asszonyt. De a mi híres
fényűzésünket, pompás öltözékeinket nem látod sehol. Egyszerűen járunk.
Mindegyikünk szégyenlené, ilyen időkben ékszerrel, ruhával, cicomával
törődni.

Bementek egy cukrászdába. A háború ott ült az ajtó mellett. Hedvignek a
markába nyomott pamutot és kötőtűket, hogy ott üldögélve, úgy mint a
többi hölgy, érmelegítőt kössön katonáinknak. A kötőtűk csengése
hallatszott minden asztalnál. Szép, ápolt kezek végezték buzgón a
szokatlan munkát.

Két szűk helyre akadtak. Kávéztak és közbe azon tanácskoztak, hol
töltsék szüleikkel az estét.

Színházba megyünk, – javasolta a leány, – kérd el a főpincértől a napi
műsort. Talán akad valahol valami kedvedre való.

Belenézett a műsorba és fölfedezett valamelyik színházban egy estére
kitűzött premiert.

– No, ezt megnézzük – kiáltott fel a leány látszólag örömrepesve. És
most már nem sok türelemmel időzött a cukrászdában, mert hiszen szólni
kellett szüleinek, hogy a színházba el ne késsenek.

Este pedig ott ültek mindnyájan a nézőtéren. Mosolygott, vidám arcot
vágott mind. Arnóti István nem vehette észre, hogy anyjának, apósának,
menyasszonyának mesterséges a vidámsága. Ott volt az egész város.
Mindenki, aki számít. Amennyiben nem állt szemben az ellenséggel. Sok
volt az egyenruha. Több mint máskor. Sok volt a nézőtéren a sebesült
katona is, aki annyira volt már, hogy színházba mehetett.

Milyen más volt ezeknél a mai látvány benyomása ahhoz képest, amit az
utolsó hetekben átéltek. Hiszen csak nemrég civilruhában járt a
legtöbbje. És egyszerre, máról holnapra, egyenruhába került, hogy
éljenezve, hurrázva, dalolva, nótázva, a katonabanda lelkesítő hangjai
mellett, százezernyi embertömeg kíséretében elvonuljon oda, ahonnan
nincs mindenkinek visszatérés.

Betört a muszka a határon. Ezrek menekültek a kozákok elől. Vérfagyasztó
gyalázatosságok híre jött. Haragra, gyűlöletre lobbantották katonáink
szívét.

– Boszúra a muszka ellen!

Sokalták az utat, az időt, amíg a tűzvonalba értek. Szívesen
elhallgatták a halálthozó orosz srapnelek fütyülő, üvöltő muzsikáját.
Bizony, az másként szólt, mint a nyitányba épen most belekezdő színházi
zenekar lágyan csengő dallamos összhangja. A sebesültek szinte
elcsodálkozva hallgatták. Mintha bámulnának azon, hogy ilyen is van még
ezen a világon. Ők odakinn a lövészárkok elkeseredett harcaiban már el
is felejtették. Már jóformán nem is gondoltak arra az ezernyi szépségben
pompázó dicső hazára, mely ott terült el mögöttük. Az ő szemük csak
előre volt szegezve a tudatlan csordára, melynek barbár uralmától,
nagajka-kormányzatától nekik kellett ezt a gyönyörű, édes hazát
megoltalmazniok.

De most mindent láttak. Jól esett látni mindazt, amiért öröm és
büszkeség volt odafönn megszenvedni. Nemes, lelkesítő gondolat volt hősi
fegyverrel védelmezni ezt a sok szépséget, ezt a sok értéket, ennek a
szellemi kincstárnak minden pompáját. Pedig milyen nehéz volt sokszor az
a vitézi védelem. Ott feküdt az ember piszokban, iszapban, mocskos volt
tetőtől talpig, nem ismert se vizet, se szappant és ma, puha, piros
bársonyszékben terpeszkedett, mindenfelől mint hőst ünnepelték és
mindenfelé belenézhetett szép, jóságos, kedvesen mosolygó asszonyok,
lányok szemeibe.

Az embert szinte meg is szégyenítette mindez. Fölemelő, büszke helyzet
volt. Nem egy most fogadta meg, hogy visszakerülve a harctérre, még az
eddigit is megkettőző vitézséggel, kitartással fog lesújtani az oroszra.

Még a nyitányt játszották, amikor épen az az udvari tanácsos, aki
délelőtt a király meghagyásából István mellére tűzte vitézségének
fejedelmi jutalmát, páholyából kihajolva, észrevette a fiatal
repülőtisztet szerény elsőemeleti helyén. És mint a futótűz, úgy járta
be a színházat:

– Ott fenn ül. – Kicsoda? – A király repülőfutárja, Arnóti István, ma
lett főhadnagy… megkapta az érdemkeresztet. Nem olvasta az újságban? –
Hogyne, hogyne! Az orosz kém. Rendkívül érdekes, – gyönyörű dolog. Hát ő
az? – Nagyon fess ember.

Ez a szó szép asszonyi ajkakról jött. És most már az első erkély felé
fordult minden látcső a fényes teremben. Megvolt az est hőse, még pedig
a nézőtéren és nem a színpadon.



V.

Arnóti Istvánnak másnap délelőtt sem volt szolgálata. Egy királyi
ordonánctiszt meghozta neki a parancsot, hogy délután 4 órakor a gépe
legyen indulóra kész, ő pedig jelentkezzék ugyanakkor a királyi palota
hadsegédi hivatalában.

Mindjárt reggeli után eljött érte a menyasszonya és ketten együtt
felhasználták a szép időt egy kis kirándulásra. Amint elmentek hazulról,
az anyát rögtön elhagyta mesterkélt jókedve. Egész éjjel álmatlanul
feküdt, azon gondolkozva, hogyan segíthetné ki fiát a feje fölött
tornyosuló viharfelhők veszedelméből. Megvallotta önmagának, hogy
tartósan nem lesz lehetséges előtte bujócskát játszani. Mert hiszen
akkor egy napon keserves szemrehányással léphetne eléje fia:

– Miért tetted ezt? Miért hagytál katonatisztté lennem? Hiszen tudod,
hogy köztünk, tisztek közt, milyen szigorú, megdönthetlen fogalmak
irányadók becsület és származás tekintetében. Nem lett volna szabad
megengedned, hogy tiszt legyek. Tudnod kellett, hogy valamikor önhibámon
kívül mélyen megalázhatnak, anélkül hogy jogom lenne védekezni. A
hazaáruló fia épen olyan becstelen itt, mint akár az apja maga.

Fel szeretett volna sikítani kínjában és nem tudta, hogyan legyen urrá
rettenetes gondolatai fölött. Zokogva vetette magát párnáira és épen
olyan kétségbeesetten fojtotta beléjük meggyötört lelkének jajszavát,
mint akkor, amikor férje szétzúzta minden boldogságát. Mint egy őrült,
úgy meredt bele a sötétségbe. Majd az imában keresett vigasztalást.
Azután ismét széttépte a rózsafüzért, hogy a gyöngyök ezerfelé is
szétszaladtak, mintha tettétől megrémülve menekülnének. Elátkozta
önmagát, amiért a kinálkozó új jövő kedvéért, el nem dobta magától
életét. Most már minden hiába. Most kiderült, hogy csak halasztás volt
az egész. És most, huszonkilenc év után, két életnek kell, még sokkal
kegyetlenebbül, bűnhődnie egy helyet.

– Édes Istenem – segíts hát rajtam.

Felkelt, felöltözködött. Alig várta a reggelt. Hogy a templomba
menekülhessen önmaga elől. Hátha a misén talál vigasztalást. Félt
egyedül lenni. Aztán az ablak előtt ült, egészen csendesen. Kibámult a
sötét utcára. Számolgatta a szomszédos templom órájának kongó ütését. És
még annyi órán át kellett gyötrődnie, amíg emberek közé mehetett. És az,
akiért annyit szenvedett, akiért őrületes kétségbeesés szorongatta anyai
szívét – nyugodtan aludta az erőteljes ifjúság egészséges álmát.

A templomban kissé megnyugodott. Már a sok ember látása is elterelte egy
kicsit gondolataitól. Mikor pedig teljesen megvirradt és a cseléddel
együtt takarításhoz láthatott, majd amikor megterítette az asztalt a
reggelihez, megint földerítette arcát a rendes, jóságos mosoly, mely
eltörölte a gyötrelmek éjszakájának nyomát. De azért volt olyan óvatos,
hogy a lapokat, mielőtt fiának helyére tette, előbb végignézte, nincs-e
bennük valami újabb, nyugtalanító közlemény. Nem volt semmi. Csak rossz
hírek a harctérről. Az oroszok friss túlerővel igyekeztek a magyar és
osztrák arcvonalat áttörni, hogy Krakó elé kerüljenek.

István vidáman jött reggelizni. Megcsókolta anyját. Jó étvággyal evett,
azután rágyújtott és elolvasta az újságokat. A fogait csikorgatta, mikor
a megújult orosz előtörésről olvasott. Az ellenség így akarta
ellensúlyozni azokat a súlyos vereségeket, melyeket a németektől
Hindenburg alatt szenvedett.

– No megálljatok csak, – szólt Arnóti István és lecsapta az újságot, –
majd elbánunk veletek. Nem jöttök keresztül. Ha százszor annyi
szerencsétlen muzsikot fogtok is gépfegyvereitekkel és kozákjaitokkal
tüzünk alá kergetni.

Csakhamar megjött a menyasszonya. Karonfogta és boldogan elmentek.
Kimentek Schönbrunnba és amíg ott sétáltak a királyi kastély szép
kertjében, így szólt a leányhoz:

– Tudod, az éjjel még sokáig feküdtem ébren és apámra gondoltam, akiről
nem is tudok magamnak képet alkotni. Pedig de sokszor és milyen nagyon
sóvárogtam utána, hogy bárcsak lenne apám, akihez hazajöhetnék, aki
édesanyám mellett lenne, aki dícsérne vagy korholna. És ez a sóvárgás
még fokozódott az utóbbi időben, mióta kitört a háború. Most még inkább
szerettem volna, ha lett volna apám, akinek bebizonyíthatnám, hogy méltó
vagyok hozzá. És ma éjjel végre megtaláltam azt, aki mindenben, amire
sóvárgok, megfelel számomra az apának. És tudod-e, hogy ki az?

A lány fejét rázta. Hogy élhesse bele magát az ő férfigondolataiba? Ő
nagyon szerette apját, de mint lány, anyjában is megtalált mindent, ami
gyermeki szükségleteit kielégíthette. Nem tudta másképen elképzelni
Istvánnál sem. Sőt, ő az anyát az apa fölé helyezte. Úgy képzelte, hogy
ha már valamelyiket nélkülözni kell, még kevésbé keserves az apa hiánya,
mint az anyáé. A férfi pedig tovább mondta:

– Talán vakmerőnek fog hangzani, hisz magamnak is úgy hangzik. Mert mi
jogom van nekem arra, hogy ennyire megkülönböztessem magamat két ország
annyi millió embere felett. És mégis úgy éreztem ma éjjel, mintha
hirtelen megtaláltam volna a hiányzó apát. Még pedig a mi hőn szeretett
Ferenc József királyunk személyében.

A leány csodálkozva nézett rá.

– De, István, hiszen ő a mi uralkodónk.

A férfi intett:

– Igazad van, Hédi, nektek császárotok, királyotok, uralkodótok. Én
azonban olyan csodálatos adományban részesültem tőle, hogy csak azzal az
egy érzéssel tudok betelni. Velem szemben úgy alakult át ez a király –
emberré, mintha az apám állt volna előttem és beszélt volna hozzám. De,
Hédikém, ezt persze nehéz szavakban megértetni. Ez az én legsajátabb
érzelmi ügyem. Eddig a királyt csak úgy ismertem, mint a nép
szeretetének fényétől beragyogott uralkodót. Sokszor, mikor még nem
voltam az ezrednél, hanem még az iskolába jártam, kiszaladtam a
Mariahilfer-strassera, hogy lássam a királyt, mikor Schönbrunnból bejön.
»Éljen« kiáltottam és megelégedetten mentem tovább, ha láttam barátságos
mosolyát és találkoztam jóságos tekintetével. De azért akkor még csak a
király volt ő számomra is. Azon az éjjelen, amikor a palota
előszobájában vártam parancsait és amikor megjelenhettem előtte, azon az
éjjelen nyertem más képet róla. Istenem! Hálából legszívesebben
letérdepeltem volna előtte. Akkor egyszerre betelt szívemben az apának
üresen maradt helye és a király töltötte be. Nem az a király, akinek
mint katona engedelmességgel tartozom, nem az a király, akit mint
alattvalója szeretek, tisztelek, hanem az a király, aki mint ember az ő
kimondhatatlan jóságában megnyerte a lelkemet és azt az érzést töltötte
belém, hogy nála minden, de minden ellen oltalomra találok. Itt van a te
apai védelmeződ, aki rólad gondoskodik, akiért fentartás nélkül helyt
állhatsz életeddel.

– Igazad van, kedves István, – szólt a lány, – értem nagy tiszteletedet
a király iránt, annál is inkább, mert hiszen az ő személyes
szolgálatában állsz.

– Nem, nem úgy, kedves Hédikém, tévedsz érzelmem okaiban. Ezzel semmi
dolga nincs a személyes szolgálatnak. De mondtam már, ezt nem tudja
senki más megérteni, de nem is kell, hogy megértse más. Ma éjjel óta,
hogy ez a megismerés derengett bennem hiánytalanul boldog vagyok.

Ettől az utolsó mondástól megijedt a lány. Ilyesmit nem volna szabad
kimondani. Úgy hangzik, mintha az ember kihívná a sorsot. Legszívesebben
meg is mondta volna ezt a vőlegényének. De uralkodott magán, hogy el ne
rontsa kitünő hangulatát.

Ellenben hirtelen nagyon csöndes lett. A férfi azonban észre sem vette,
hanem mesélt neki utolsó útjának szépségeiről. Milyen gyönyörű látvány
az, amikor magasan lebeg a fellegek fölött, maga alatt a föld még az ég
leplébe burkolva, míg őt ott a magasban már simogatják a fölkelő nap
első sugarai. – Olyan ez, mint a rózsás szűzi ajkak csókja, – ömlengett,
– ha valaki megpillant odafenn, amint szép gépmadaram fehér szárnyai
visszaverik a rózsaszínű sugarakat, valami új, tarkán lebegő csillagnak
nézhet. Amelyik számára jött valahonnan és elmegy tőle valahová. És
aztán látnod kellett volna, amikor közeledtem Przemyslhez és épen a
Kárpátokon repültem keresztül, a Magas-Tátra hófödte bércei hogyan
ragyogtak fel époly színesen, mint magam, az első sugárkévék csókjai
alatt. És a felhőket, hogy díszítették a szivárványszerű tarka
színszalagok. Alattam pedig a fekete éjszaka lassanként hogy alakult át
zöldeskék légtengerré, mely egyre világosabb lett, amíg földanyó végre
teljes fehér fényében ragyogott felém.

– Ez igazán nagyon szép lehet.

– Bizony, nagyon szép. Szeretném, ha egyszer elkísérnél, hogy odafenn,
Isten véghetetlen, nagy székesegyházában ujjongó reggeli imádság töltse
el lelkedet. Azt mondom neked, Hédikém, ez tisztít, ez felszabadít
minden földi gond, minden vágyakozás alól.

Letelt az idő, vissza kellett menni a városi vasúthoz, hogy
hazainduljanak. A kocsihoz érve látták, amint előttük felszállt két
tiszt, mind a kettő sebesült, karjuk felkötve. Az egyik, egy csehországi
dzsidás, régi ismerőse volt. Ugyanabban a kerületben nőttek fel és nem
egyszer tettek meg közös kirándulásokat. Az apja nagybirtokos volt;
gazdag ember, akinek vagyoni viszonyai megengedték, hogy fia
versenylovakat tartson és tagja lehessen az előkelő osztrák
automobil-egyletnek.

Mikor István belépett a kocsiba, ez már annyira megtelt, hogy
menyasszonyával ott kellett helyet foglalnia közvetlenül az ajtó mellett
és így nem jutott két bajtársával közelebbi érintkezésbe. Ezek látták őt
felszállni és Arnóti István tisztelegve üdvözölte őket. Még a sapka
szélén volt a keze, amikor máris átfutotta a hideg, borsódzott a háta,
mert a dzsidás úgy tett, mintha nem venné észre köszöntését és a
mellette ülő tiszt figyelmét is elterelte, hirtelen figyelmeztetvén azt
valamire az ablak előtt. Ez félbeszakította már megkezdett tisztelgését
és a megjelölt irányba tekintett. Ez a tiszt gyalogos volt a
deutschmeister ezrednél. Arnóti merően ránézve a két tisztre, egész
lassan ült le és menyasszonya észrevette, hogy hirtelen nagyon nehéz
lett a lélegzete.

– Valami bajod van? – kérdezte aggódva.

– Nem, nem, – szólt idegesen, – már jobban vagyok, valószínűleg
tévedtem.

– Sápadt vagy, kedves Istvánom.

– Igen?… Sebaj, majd elmúlik.

– Ismered azt a két tisztet?

– A dzsidást igen jól ismerem. Kohut András… az apjának nagy
petroleumtisztítója van. Nagyon gazdag ember. A másikat csak látásból
ismerem.

A kocsi elindult és mind a ketten kinéztek az ablakon. Mikor odaértek,
ahol ki kellett szállniok, Arnóti István az ajtóból még egyszer
visszafordult, hogy bajtársait köszöntse. Ezek megint nem látták, mélyen
ráhajoltak egy könyvre, melyből a dzsidás magyarázott a másiknak
valamit. Arnóti István kiszállt és mikor ott állt az utca forgatagában,
cigarettára gyújtott. Majd így szólt:

– Azt hiszem, kísértetet láttam. Hisz ez nevetséges lenne.

A lány karon fogta és tovább vonta.

– Nem mondanád meg, István, hogy az utolsó félórában mi van veled?
Micsoda kísértetet láttál és mi az, ami nevetséges lenne?

Görcsösen szívta a cigarettát.

– Én Istenem, hát mért ne mondanám meg neked. Mikor beléptem a kocsiba
és köszöntem két tiszttársamnak, nem viszonozták tisztelgésemet, hanem
kinéztek az ablakon. Úgy éreztem, mintha készakarva tették volna és
súlyosan meg akartak volna sérteni. De hát ez csak nevetséges!

A lány szívdobogást kapott… egyszerre besötétült előtte, minden
boldogsága oda volt. De uralkodott magán, rámosolygott és úgy mondta:

– De, édes István, ugyan miért ne üdvözölnének téged a tiszttársaid.
Hiszen az képtelenség.

– Persze-persze. Megérdemlem, hogy összeszidjál. Valószínűleg nem
láttak.

De a lány jobban tudta. Ez annak a cikknek a következménye volt. A méreg
már hatott. Istenem, hogy fog ez végződni! Hazakísérte vőlegényét és
nála maradt addig, amíg el kellett mennie a palotába; azután fölkereste
édesapját és elmondta neki az esetet.

Az nyugodtan végighallgatta, majd felírta magának a dzsidástiszt nevét
és nem szólt semmit. De amikor a leány később megint benézett hozzá, már
nem találta odahaza. Azt hitte, hogy apja megszokott esti sétájára ment
és ezért távozása nem keltett benne semmiféle aggodalmat.

Az apa azonban a legközelebbi kávéházban kikereste a címtárból Kohut
hadnagy lakását és ez néhány perc mulva csodálkozva forgatta ujjai közt
azt a névjegyet, melyet legénye elébe tett és amelyen ez volt olvasható:
Bechner Mihály Alajos, a Szent István-székesegyház gondnoka. Az öreg úr
pedig belépett a szobába.

– Miben lehetek szolgálatára, gondnok úr?

Az pedig nem sokat kertelt, hanem elmondta, amit hallott és
felvilágosítást kért a hadnagytól. Meglehetősen kihívó volt a hangja és
a dzsidáshadnagyot csupán látogatójának ősz feje tartotta vissza a
hasonlóan éles választól. Így szólt:

– Tiszt vagyok és jól tudom, mi a tennivalóm. Arnóti István hadnagy úr
nem téved, ha felteszi, hogy én nem akartam köszöntését fogadni. Ha így
cselekedtem, bizonyára van erre okom. Ezt azonban nem tartozom önnel
közölni, hanem csak a becsületbíróságnak mondom meg.

Az öreg úrnak főtt a feje. Homlokát elöntötte a verejték. Ugy kellett
zsebkendőjével megtörülnie. Fölkelt.

– Kohut hadnagy úr.

– Parancsára, gondnok úr.

– Nekem is volt szerencsém tiszti rangban szolgálni és harcolni. Csak
súlyos sebesülésem kényszerített rá, hogy kilépjek a hadseregből. Ez
azonban nem gátol meg abban, hogy jövendőbeli vőm megsértéséért önnek
hasonlóval ne fizessek. Vegye tudomásul, hogy én, mint egykori tiszt,
ugyancsak kitünően tudom, hogy mi a tennivalóm. Amennyiben ön holnap
délelőtt 10 óráig ezért az engem is ért sértésért nem kér bocsánatot,
akkor, öreg voltom mellett is, meg fogja hallani a továbbiakat. Van
szerencsém.

A fiatal hadnagynak torkán akadt a búcsúszó, tanácstalanul nézett a
szobát elhagyó gondnok magas, szikár alakja után. Mikor az ajtó
bezárult, egy nótával próbálta e látogatás nyomán támadt rossz
hangulatát elfütyülni. De nem igen sikerült. Cigarettára gyújtott, de az
is csütörtököt mondott. Végre, mind kényelmetlenebbül érezvén magát,
felöltözködött és elment egy kávéházba.

Jóideig ült ott egyedül, elgondolkozva. Az ő nézete szerint teljesen
korrekt cselekedet volt Arnóti hadnagytól a köszöntést megtagadni. Mikor
az a cikk megjelent, több tiszttársával beszélgettek róla. Még aznap
átkutatták a szóbanforgó ezred harminc év előtti irattárát. Így jutottak
arra a megdönthetetlen meggyőződésre, hogy Arnóti István hadnagy
kétségtelenül a néhai Arnóthy gróf fia. Ez utóbbi pedig egy orosz kémmel
való, hitelesen megállapított összeköttetése folytán épen csak annyira
kerülhette el sorsát, hogy állami segítség nélkül végezhetett magával.
Ilyen körülmények közt tulajdonképen skandalum volt, hogy ennek az
embernek fia tiszti kardbojtot viselhessen. Itt minden követ meg kellett
mozdítani, hogy a tisztikar mielőbb megszabaduljon ettől az embertől.

Hiszen Kohut András mint ember határozottan rokonszenvezett Arnóti
Istvánnal. Ifjúkorában kedves játszótársa volt, nem egy csinytevésnél
tartotta érte a hátát és volt oka őt föltétlenül becsületes és
igazságszerető embernek tartani. Ha Arnóti civilruhában szállt volna fel
a kocsira és köszöntötte volna, a rajta lévő egyenruha mellett is,
hozzálépett volna, hogy megrázza kezét. Megtette volna, még ha tudja is
róla mindazt, ami mostani magatartására kényszeríti.

De… Arnóti István nem mint civilista köszöntötte, hanem mint tiszt. Itt
aztán nem lehetett neki többé akarata. Itt meg kellett mutatnia ennek a
tisztnek, hogy mint tiszttársát többé nem ismeri. Másra Kohut András
dzsidástiszt nem volt képes kilyukadni. Most azonban a jövendőbeli após
is beleavatkozott a dologba és mintegy megelőzte Arnóti Istvánt.

A dzsidáshadnagy megrendelt egy konyakot. Már a kávé sem tudta
hangulatát emelni.

Az após – még egyszer elővette a névjegyet és olvasta – a Szent
István-székesegyház gondnoka, szolgálaton kívüli katonatiszt…
közbecsülésben álló férfi… idegesen ide-oda forgatta a névjegyet. Nem
volt képes olyan utat kifürkészni, mely az öreg emberen keresztül
napirendre vezethetne. Ez okvetlenül pisztolya elé állítja, ha nem kér
bocsánatot.

Olyan keményen tette le az asztalra a konyakos poharat, hogy letörött a
lába. Az öreg úrral, az sehogy se megy. Ezt nem tudta magára venni. Még
ma fel kell keresnie egy barátját, hogy megbeszélhesse, mit tegyen.
Elkáromkodta magát, azután odadobta a pincérnek a neki járó összeget,
balkarjára huzatta köpenyét, még felkötött jobbkarjának oldalán a
kabátujja üresen csüngött alá.

Egyanekkor Arnóti István, új királyi parancsokkal ellátva, néhány percre
hazajött, hogy anyjának istenhozzádot mondjon és hogy összeválogassa az
útravalót a nagy főhadiszállásra, a főherceg-főparancsnokhoz vezető
repüléséhez. Épen, amikor a dzsidáshadnagy összeült barátaival az eset
megtárgyalására, Arnóti István nekilendíttette a légcsavarokat és
repülőgépével fölemelkedett a földről.



VI.

Metsző hideg volt az éjszaka és Arnóti Istvánnak még a bundáját is
átjárta a folytonos éles légvonat. Lebocsátotta sapkájának bőrrostélyát,
mert a hideg vágta arcát. Reggel felé ködös lett az idő. Magasabbra
kellett szállania, hogy a körülötte örvénylő ködtenger fölé próbáljon
emelkedni. A földből nem látott semmit. Pedig ennél a repülésnél
szüksége lett volna arra, hogy az alatta elterülő vidékből merítsen
tájékoztatást. Hiszen más módon nem szerezhetett bizonyságot a magyar és
osztrák csapatok hadállásainak hollétéről.

Neki az volt a nézete, hogy már fölöttük lebegett. Mindamellett, hogy
olyan magasan volt, mégis felhallatszott hozzá a földről a köd
tompította ágyúdörej és kénytelen volt lejebb menni, még ha ezzel a
srapnelek fenyegető közelébe jutott is. A készülék lebocsátkozott. Mikor
3000 méternyi magasságba ért le, Arnóti István gyakorlott füle a csavar
mennydörgésszerű robaján keresztül is kivette, hogy a motor már nem
dolgozik egyenletesen.

Feszült érdeklődéssel fürkészte végig a kis csodagépet, mely a
repüléshez szükséges óriási erőt szolgáltatta és igyekezett tisztába
jönni a működési zavar oka felől. Mint az ember szívverését figyelő
orvos, úgy hajolt a gép fölé és világosan megállapíthatta, hogy a motor
elakadt.

Zúgva, ragyogva, mint egy szikrákat szóró acélnap, forgott ugyan még a
légcsavar és elvitte őt még egypár ezer méteren, ámde mit használt az?
Le kellett szállni. Tekintet nélkül arra, hol köt ki. A magassági
kormányt beállította a siklórepüléshez és a készülék pontosan
engedelmeskedett. Kisiklott a sűrű ködfelhőből és alaposan megerőltette
látását, nemcsak azért, hogy alkalmas kiszállási helyet találjon, hanem
azért is, hogy meglássa, merre van.

Balról, jobbról égő tanyák. A magaslatokat beburkolja az ágyúk
szürkésfehér gőze. Köztük egy völgysikátor húzódik, melyben világosan
látott gyalogsági oszlopokat, mint valami szürke folyamot,
keresztüláramlani. Azután ezernyi apró felhőcskét látott a rétekről
felszállni és tudta, hogy a vonalak, melyeket ezek rajzolnak, a
lövészárkok helyét jelölik meg.

Most felfedezték. Nem messze tőle felrobbant egy orosz srapnel. Olyan
közel, hogy a légrázkódás megtaszította gépét, mint egy szélroham. Most
komoly kezdett lenni a dolog. Nyilván túlhaladta már az osztrák-magyar
arcvonalat és a világ semmilyen hatalma nem lett volna képes holt
motorral a gépet megállítani és visszavinni. A magasságmérő 1500 métert
mutatott és kérlelhetetlenül mászott lejjebb.

Most már a lövészárkokból is rátüzeltek. Világosan látta, hogy az
árkokban lévő oroszok, hogy mutogatják a repülőgépet egymásnak és hogyan
veszik célba. Fffü, fffü, hangzott minden pillanatban és ő tudta, hogy
ez az orosz golyók hangja volt, amint készülékének hordfelületeit
átlyukasztották. Azután több éles, csattanó csörgés. Benzinszag vette
körül… egy golyó eltalálta a motor benzincsatornáját.

Teljes hidegvérrel mérlegelte a helyzetet és azon volt, hogy biztosan
kikössön a géppel. Fenyőerdőt látott maga alatt, mely láthatólag némi
távolságban egy tó partjáig ért. Ekkor szúró fájdalom járta át
balkarját.

– Eltaláltak – mormogta magában és érezte, amint meleg vére lecsurog
karján és a keztyűjébe folyik. Alatta hangos üvöltés. Látta, amint
kozákok vagy más orosz lovascsapatok üldözik gépét a mezőn keresztül. Ha
eléri az erdőt, ezek ellen is fedezetet talál. Már csak egypár méter
választotta el a gépet az első fák koronájától. Most már arról van szó,
vajjon a gonoszan ráleselkedő ágak a felnyársalás kegyetlen halálát
tartogatják-e számára, vagy pedig sikerül-e a gépnek maga alatt letörni
a gallyakat és baj nélkül leérni a földre.

Egy reccsenés!… szilánkokra hasadnak köröskörül a faágak. A nehéz motor
a ráerősített oszlopos csavarokkal erőszakosan utat tör magának. És most
egy utolsó kemény zökkenés, mely kiveti őt üléséből. Az arcába csapódó
gallyak után kapott és leereszkedett rajtuk a földre. A bőrkeztyű
rongyokra szakadt. Egy métert még ugrani kell… és megmenekült a
haláltól.

Most aztán gyorsan kellett cselekedni. Nem is törődött sebével, hanem
újra fölmászva a gépre, kinyitotta a nyereg alatti szekrényt és kikapta
belőle a király írásait tartalmazó mappát. Gyorsan vállára vetette a
táska bőrszíját, újra belenyúlt a szekrénybe és kivett belőle egy
robbantó patront a hozzátartozó gyújtózsinórral. Mielőtt megerősítette a
motor alatt, szerető tekintettel simogatta még egyszer végig gépét, mely
eddig oly hűséges volt hozzá. Azután fülelt, nem hallja-e az üldözőket
és tényleg a távolból már kivette az őt kereső muszkák halkított
hangját. Elhelyezte a patront, ráerősítette a zsinórt, elővette
tűzszerszámát és meggyújtotta.

Aztán, amint a lábai vitték, befutott a fenyvesbe, abba az irányba,
melyben a tópartot sejtette. Nem ért messzire, amikor maga mögött már
felhangzott annak a robbanásnak döreje, mely teljesen megsemmisítette
készülékét. Ennek ugyan nem sok hasznát veszi az orosz. De most, amint
ziháló mellel, fáradhatatlanul előrerohanva, keresztülvágta magát a sűrű
fenyőerdőn, ráért önmagáról egy kicsit gondolkodni.

Nem volt-e tulajdonképen őrültség, itt, az orosz front mögött azt hinni,
hogy megmenekülhet a fogságtól? Nem legjobb lett volna eleget tenni a
király parancsának és megsemmisíteni a bizonyára igen értékes királyi
közléseket tartalmazó táskát, mielőtt az oroszok kezébe esik?

Föllázadt a gondolat ellen. Még nem akarta magát megadni sorsának. Eddig
mindig sikerrel szembehelyezte a sorssal a maga vasakaratát és mindent
legyőző szellemét.

Kijutott az erdőből és maga előtt látta elterülni a tónak égerfákkal
szegélyezett és sűrűn nádas, mocsaras partvidékét. A legközelebbi lépés
már annak a veszedelemnek tette ki, hogy menthetetlenül besüpped a
feneketlen mocsárba. Jól ismerte ezeket a galiciai ingoványokat azokról
a kacsavadászatokról, melyekre egyszer-másszor egy barátja meghívta. Itt
minden ballépés még veszedelmesebb volt, mint a havasokban egy gleccser
jégfelületén. Ott még a mentőkötélen, a vezető segítségével ki lehetett
kúszni abból a jégszakadékból, melybe az ember belezuhant, itt azonban a
sülyedő fölött örökre összecsapódtak a fekete, iszapos hullámok és nem
volt földi hatalom, mely az ingovány rettenetes öleléséből
kiszabadíthatta volna.

– Vigyázz, István! – bátorította önmagát – ezúttal nem kacsára, hanem
emberre megy a vadászat. És te magad vagy a vad.

Az egyik eperfától a másikhoz ugrált, jól tudva, hogy ott, ahol a
karcsú, fehér fatörzsek ruganyos ágaikkal kiemelkednek a mocsárból, van
a talajnak egy kis szilárdsága. Zegzugos utat követett. De azért
örülhetett, hogy egyáltalában elérte az ingoványt, mely számára most
védelmet nyújtott. Mert a part felől, az erdő széléről hallatszott már a
kutyák ugatása, az üldöző kozákok hangos kiáltozása. Látni nem láthatta
őket, mert sűrű nádfal állt közöttük, elrejtve őket szemei elől.

De most szünetet tartott a menekülésben. Térdei annyira reszkettek, hogy
ugrása bizonytalanná vált. Leguggolt a szűk helyen és nekitámasztotta
hátát egy nyírfa ezüstösen csillogó törzsének.

Ahol most állt, a talaj máris bizonytalanná vált. Az apró, zöldelő
növények csalóka takarója alól a nehéztalpú csizma nyomása alatt nagy
vízhólyagok buggyantak ki. Úgy néztek fel reá, iszapfödte szemeikkel,
mint egy szörnyeteg, mely most készül felbukkanni a föld alól.

Most a fájdalom is megint belenyilalt a karjába, mert ugrálás közben,
amint két karjával lendületet vett, a véres sebére rátapadt ing ismét
levált és fölfakasztotta a sebet.

Azon gondolkozott, hogy mielőtt tovább menekül, a nála lévő kötszerrel
bekötözze sebét. De akkor ismét odahallatszott a kozákok kiáltozása,
akik kutyáiktól nyomra vezetve, benyomulni készültek a mocsaras bozótba.

Tehát tovább! Minden ugrás életkérdés. Ha egy negyedméterrel rövidebb,
búcsút mondhat ennek a szép világnak. Verejtékes testén tapadt minden
ruha.

Terhére volt a bunda és a súlyos aktatáska. De azért csak tovább! Ebben
összepontosult minden gondolata. Még azt sem vette észre, hogy minden,
amit itt csinált, régen meghaladta erejét.

És most egy akadály: Előtte egy négy méter széles árok, tele fekete
iszappal. A túlsó parton egy nádsziget. Tanácstalanul botorkált az árok
szélén, egy keskenyebb helyet keresve, ahol az ugrás sikerülhet. Hiszen,
ha nem mocsár lenne, átúszná. De itt a felszín alatt a feneketlen
ingovány leselkedett, feléje nyujtva, mint egy óriáspolyp, ezernyi
karját. Izgatottan fürkészte a talajt. Hirtelen megállt és bámult,
mintha csodát látna.

Vele szemben, a másik parton, le volt taposva a nád. Világosan látszott,
hogy ott egy ember, esetleg több, utat taposott magának az ismeretlen
felé. És most lábnyomokat látott ott is, ahol állt, egy eperfa tövében.
De hogyan keltek át ezek az emberek a mocsár árkán? Hiába törte a fejét
és kétségbeesetten föltekintett az égre, mintha onnan várná a mentő
gondolatot. Ejha! Elbámulva kiáltott fel. Mert íme, odafenn megtalálta
az utat.

A szomszédos nyírfa törzsén világosan látszott, hogy nemrég felkúszott
rajta valaki, le voltak töredezve itt-ott az ágai. Követte a nyomot.
Felmászott a fa tetejére, – ránehezedett a nádsziget felé és a karcsú
nyírfatörzs engedett a nyomásnak. Törzsének felsőrésze, mint a
megfeszített ijj, meghajolt, áthidalva a víz tükrét. Arnóti ott függött
néhány méterrel a sziget fölött és egy ugrással földet ért. A fa
visszapattant, mint a nyíl és zúgva, méltatlankodva rázta magát a rajta
elkövetett erőszak miatt.

Arnóti István elkábult az ugrástól. Mozdulatlanul állt néhány
pillanatig. Hallgatódzott, vajjon követik-e még az üldözők. Nem hallotta
őket. Elindult a keskeny hasadékon, mely a bozót belsejébe vezetett.

Szilárd talajt érzett a lába alatt. A biztonság érzése szállta meg.
Azután hirtelen kiszélesedett előtte az embermagasságú sásfalak
szegélyezte út. Előtte csillogott a tó tükre. Balról, a nád között, egy
deszkakunyhót látott rejtőzni. Előtte ki volt kötve egy bárka. A parton
halászeszközök.

Hála Istennek, fellélegzett és a kunyhó felé ment, hogy annak védelmében
lefeküdjék. Tele volt rakva ládákkal és hordókkal. Egy csomó takaró
feküdt ott. Világot gyújtott és annak fényénél látta, hogy a ládák
cukrot, dohányt és kávét tartalmaznak. Most tisztában volt a helyzettel.
Galiciai csempészek rejtekhelyére akadt, akik innen csempészték át
árújukat a tó vizén keresztül Oroszországba.

Letette az aktatáskát, levetette a bundát, a kabátot, a mellényt és
látta, hogy ingének ujját teljesen átitatta a vér. A zsebéből előkerült
az összecsukható olló, amellyel levágta az ing ujját. Kinyitotta a
kötszercsomagot és lement a pár lépésnyire lévő tópartra. Itt
megvizsgálta a sebet. Hússeb volt, mely átjárta a felsőkar izmait. Most
jött csak a fájdalomnak teljes tudatára, amikor a hideg vízzel megmosta
és hűtötte sérülését. Ereje annyira fogytán volt, hogy a fájdalom első
rohama majdnem elvette eszméletét. Alaposan össze kellett szednie magát,
hogy a sebet rendszeresen megtisztítsa és bekötözze.

Erre kissé engedett a fájdalom. Bemászott a kunyhóba, az ott lévő
takarókból fekhelyet készített magának és azon volt, hogy pihenjen, de
el ne aludjék. Ez azonban nem sikerült neki. A vérveszteség és az
izgalom túlságos nagy volt. Jótékony álomba merült.

Délutánig aludt és amikor felébredt, azt sem tudta, hol van. Lassan
felemelkedett. A karjába nyilaló fájdalom ébresztette a valóság
tudatára. És most újra elvonultak előtte a mai reggel borzalmas
élményei. Emlékeztették veszedelmes helyzetére. Már besötétedett.
Meggyújtott egy gyufát és megnézte, hány az óra. Fél négy volt. Tehát
közel nyolc órát aludt. Azután hirtelen felnevetett:

– Hát még sem csíptek meg.

Most már csakugyan biztos lehetett benne, hogy az üldözők nem fognak
ráakadni. Bizonyára azt hitték, hogy a mocsár ragadta ki a fogságból –
mindörökre.

Éhség és szomjúság gyötörte. Ivott a tó vizéből. A bunda zsebében pedig
akadt még egy kis kenyér, melyet anyja dugott oda és egy tábla
csokoládé. Milyen jól esett! De legalább kétszer annyi lett volna.
Átkutatta a bunda összes zsebeit és boldog volt, hogy a gondos anya egy
csomag cigarettáról sem feledkezett meg.

Hogyan gondoskodott mindenről. Ő maga nem is gondolt volna erre.

Rágyújtott és kiülve a kunyhó elé, szemét a tó felületére szegezve,
következőképen monológizált:

– Kedves Istvánkám, eddig szemtelen szerencséd volt. Teljesen
érdemetlenül. Mert kis híja és agyonlőttek volna, vagy felnyársalt volna
egy faág, vagy legalább is orosz fogságban ülnél. No, épen
belefulladhattál volna a mocsárba is. Mert hiszen az eféle ingovány
mirevaló? És aztán, Isten tudja, lehetett volna itt, ahova olyan
zseniális módon kieszelt függő hidam elvezetett, valami más is, mint
épen ez a csempészfészek.

– Ez a cigaretta azonban egy bécsi kávéházban sem esnék jobban, mint
itt. Kár, hogy Hédi nem lát. Ha most nem lenne háború és nem csücsülnék
egészen kétségtelenül az orosz front mögött, azt lehetne hinni, hogy
itt, ez előtt a minden emberi zajtól védett idillikus halászkunyhóm
előtt ülve, el vagyok telve a vadászat romantikájával. De most nézzük az
érem másik oldalát: Kötelességem a király parancsát teljesíteni. Azaz el
kell jutnom a nagy főhadiszállásra. Az pedig – és jobbkarjával kört írt
le a levegőben – valahol itt hátul van. Köztem és közte van mindenesetre
egy mocsár, amelyet nem szeretnék még egyszer kísérteni. Igazán nem. Az
ember ne akarja kétszer egymás után megütni a főnyereményt. Marad tehát
ez a csempészbárka, mely itt van kikötve, és a víz. Tehát, kedves
István, szíveskedjél felkelni, cigarettádat úgyis elszívtad már, légy
szíves hozzálátni annak a végrehajtásához, amit meg kell tenned és
amihez Isten idenyujtotta neked a segítő karját.

Arcát megint elöntötte az a napsugaras mosoly, melyet anyja úgy
szeretett rajta, de amelytől félt is, mert apjának emlékét keltette fel
benne.

Lement a bárkához és megvizsgálta. Egy kicsit rozoga, de őt még
valahogyan elbírja. Evezőt is talált. És aztán minden erejét meg kellett
feszítenie, hogy az otromba csónakot a vízre taszítsa. Végre úszott.
Most elhagyhatta robinsoni szigetét. De előbb előszedte térképét és
megpróbálta, hátha tisztába tud jönni azzal, hogy hol van. Ez azonban
nem sikerült. A ködben nem tudta megállapítani, kényszerű leszállása hol
ért véget. Már el akarta magát lökni a parttól, amikor még valami eszébe
jutott és újra kiszállt a csónakból. Visszament a kunyhóba és villamos
zseblámpájával alaposan átkutatta minden zegét-zugát. Meg is találta,
amit keresett. Egy ócska, piszkos nadrágot, hasonló kabátot, sőt még egy
pár otromba, halzsírral megkent, szalmával kitömött csizmára is akadt az
egyik sarokban.

– Nagyszerű, – nevetett maga elé, – most már világosan látom az utamat.
Erre még nem is gondoltam. – Levetkőzött, felvette a rongyos, piszkos
ruhát, felhúzta a hosszúszárú csizmát és egy pillanatig gondolkodott,
mit csináljon az aktákkal. Kinyitotta a táskát, kivette a király
leveleit és az inge alá rejtette őket.

Készen volt. Kár, – gondolta, – hogy itt nincs fényképész, jól
festhetek.

Halkan evezett közvetlenül a sásfalak mentén. Cél gyanánt kijelölt
magának egy kicsiny, vörös tűzpontot, mely ott szemközt a parton
fel-felcsillant mint egy törpe csillag. Vajjon mi lehetett? Tábortűz nem
volt. Bizonyára ház. De ki volt benne? Ha muszkák, akkor csónakján még
mindig visszamenekülhetett a víz sötétjébe, ha ugyan egy orosz golyó
bele nem talál. Egy darabon a nádas fedezete nélkül kellett
keresztüleveznie a tó tükrén, hogy odajusson.

Itt megszűnt a szélnek a nád közt folyton zümmögő zúgása. A csendben
világosan hallotta az ágyúk távoli, tompa dörgését. Arra nézett.
Tűzfényt tükrözött az ég. Ott volt a harcvonal. Ott folyt a küzdelem.
Meglehetősen messze volt. A csónak orra csikorogva felfutott a part
szemcsés homokjára. Egy kis galiciai parasztházikót látott maga előtt,
csendesen, békésen állt a tó partján, egy kis kert közepén. Óvatosan
odasompolygott és benézett az ablakon. A széles kemencénél, a kormos
kémény alatt, a fatűznél melegedve, szorosan összebujva ült és állt egy
paraszt család. Orosznak itt nyoma sem látszott.

Belépett. Ijedten rábámultak. A gyerekek felsikítottak. Az anya hangosan
imádkozott: Üdvözlégy Mária. Bizonyára azt hitték, hogy jönnek a
muszkák. A paraszt azonban nekiugrott, mint egy harapós kutya,
káromkodással üdvözölte és a fejsze után nyult.

– Nyugodtan ember, – kiáltott rá Arnóti István, – nem vagyok ellenség.
Magyar vagyok és megsebesültem.

A paraszt lebocsátotta a fejszét és morogva szólt:

– Ránk ijeszt, mintha nyomában járna az átkozott muszka. Mielőtt a
házamat felégetik, feleségemet, gyermekeimet legyilkolják, előbb
annyinak, amennyinek csak lehet, meglékelem a koponyáját. Akkor legalább
megszolgáltam a nekem szánt golyót.

– Hát erre vannak a muszkák?

– Még eddig nem. Különben maga jobban tudhatja, mint én. Kívülről jön és
azt mondja, sebesült!

– Igen, jó ember, az vagyok. Nagynehezen menekültem előlük.
Keresztüljöttem a mocsáron és csónakon áteveztem a tavon!

– No, akkor szerencséje volt. Ezen a parton még nem járt katona. Még a
mieink sem, akik pedig megvédhetnék azt a kis vagyonkánkat és rongy
életünket. Nézze csak, milyen vörös még ott a vizen túl. Már negyedik
éjjel ilyen. A muszkák ott mindenfelé fölperzselik a parasztok házait.
Az asszonyokat, gyermekeket agyonverik. Nem volt időnk elmenekülni
előlük. Nincs ám erre mindenkinek kocsija, lova. Szegény a vidék. No
üljön le hát.

Aztán feleségéhez fordult, hogy főzzön a vendégnek kávét és tegyen elébe
kenyeret, szalonnát, amennyi még van a háznál.

– Ez az utolsó, uram, amink még van. De ne mondhassa, hogy földit
szükségében elhagytam. Nem környékbeli paraszt úgy-e?

A kemence tűze lobogva bevilágította Arnóti István arcát, a paraszt jól
szemügyre vehette.

– Miért kérdi, jó ember?

– Mert a kabátja alatt olyan inget látok, amelyet csak a városi urak
viselnek. – Erre Arnóti nem is gondolt. A parasztnak igaza volt. Ez az
ing árulója lehetett.

– Hát nem akarok magával bujósdit játszani, – felelt a parasztnak, –
fölvilágosítom, kit fogadott házába vendégnek. Tiszt vagyok az
osztrák-magyar hadseregben, és pedig repülőtiszt. A készülékem
tönkrement és le kellett szállnom az oroszok közé. Sikerült
elmenekülnöm. Odaát a nádas szigetén ráakadtam egy kunyhóra. Ott
találtam ezt a holmit, ami rajtam van. Azonkívül, hogy megjutalmazzam a
vendéglátást, elárulom magának, hogy ott abban a kunyhóban sok láda
cukor, kávé, tea és liszt van felhalmozva. Ha elhozza, véget ér a
nélkülözés.

– Szentséges szűz Mária, – kiáltott fel az asszony, – milyen Istenáldás!
Az uram talán még ma éjjel átmehetne, ha ön megmutatná a rejtekhelyet.
Mert holnapra nincs már egy falatunk sem.

– Ha az ura evezni tud, szívesen, – szólt Arnóti István, – de az én erőm
elfogyott. Túlságos nagy volt a vérveszteség. Karom megdagadt. Már fel
se tudom emelni.

– Nyisd ki a ládafiát, anyjuk, – utasította a paraszt nagybuzgón a
feleségét, – tiszta vásznat szedjél elő, hadd kötözzük be a tiszt úr
sebét.

– Köszönöm, azt már magam elvégeztem. Ha indulni akar, kész vagyok.

Megitták még előbb a forró kávét, mely Arnóti Istvánnak nagyon jól
esett, aztán mentek a bárkába. Arnóti a kormány mellé ült, a paraszt
nekifeküdt az evezőknek. Előttük a láthatáron sárga és vörös lángnyelvek
cikáztak végig, mintha zivatar lenne. És a villámokra szakadatlanul
felelgetett a távoli ágyúk mennydörgése. A sásrengetegben nem volt épen
könnyű ráakadni arra a keskeny kikötőhelyre, ahonnan a szigetet meg
lehetett közelíteni.

Bámult a paraszt, mikor meglátta a felhalmozott kincseket. Jól megrakta
ládákkal a csónakot. Utolsónak Arnóti a hátrahagyott ruházatát dobta a
bárkába rakott ládák tetejébe. Azután visszaeveztek.

Órákig tartott az út és a gyermekek aludtak már, amikor visszaértek. Ott
feküdtek egy sorban, egymás mellett, a kemence oldalán, egy
szalmazsákon: – hét darab, fiú és leány. A legidősebb talán tízéves, a
legkisebb még nem volt egyesztendős. Arnóti István nézte az alvásban
nekipirult, egészséges, pufók gyermekarcokat és valami szent érzés
szállta meg. A paraszt és felesége mellette álltak és nem tudtak, mit
néz annyira a gyermekeken. Ő pedig szólt:

– Ezekért harcolunk. Ez a jövendő. Ezek lesznek hivatva az ezernyi
elesett fölött, mindazok fölött, akik életüket és vérüket feláldozták,
új erővel itt új világot teremteni. Isten óvja a gyermekeiteket!

Lassan, ünnepélyesen, szívrehatóan mondta. A paraszt levette hozzá a
prémes sapkáját, az asszony pedig halkan utánarebegte: – Isten óvja
őket, ámen.

Azután szalmaágyat vetett a vendég számára a kemence másik oldalán,
leterítette magafonta durva vászonnal és saját kezével készített tarka
pamuttakarót adott hozzá.

– Na, uram, most pihenjen le. Óvják meg a szentek, hogy semmi baj ne
érje.

Az ajtót lezárták nehéz vasretesszel. A kemencén pattogtak a kialvó tűz
utolsó szikrái. A sötét szoba kicsiny ablakán bevilágított a tűzpiros
éjtszakai menyboltozat. És Arnóti István azon törte a fejét, hogyan
juthatna vissza a hadsereghez.

Több órája feküdt már így ébren. Figyelte az alvók nyugodt szuszogását.
Hirtelen fölrezzent, hallgatódzott és ijedten felült fekvőhelyén.
Lódobogás, kardcsörtetés hallatszott. Rövid szünet. Azután
kardmarkolattal dörömböltek az ajtón és parancsoló hangon követeltek
bebocsáttatást.



VII.

Bechner gondnok a reggelinél ült feleségével és lányával. Kijelentette,
hogy ma tovább marad itthon, ráér később bemenni hivatalába. Várta Kohut
hadnagy válaszát.

Megjött a postás és levelet hozott. Felbontotta és mivel nem ismerte a
kézírást, szokása szerint mindenekelőtt az aláírást nézte meg. Áhá,
szólt magában, Kohut hadnagy úr írásra szánta magát. Elolvasta. Tudta,
hogy felesége és lánya ilyenkor figyelik az arcát, hogy abból
állapíthassák meg, kellemes vagy kellemetlen volt-e a levél tartalma.
Közönyt erőltetett tehát arcvonásaira. De nehezére esett ezt a közönyt
tanusítani, mert a hadnagy levelének hangja és modora felforralta vérét.
Röviden, velősen így szólt a levél:

»Igen tisztelt Székesegyházi Gondnok Úr!

Sajnálom, de annak az óhajának, hogy Önnél megjelenjek, nem tehetek
eleget. Megmaradok azon az álláspontomon, hogy Arnóti István jelenlegi
főhadnagy úr nem való hadseregünk tisztikarába.

Kitünő tisztelettel

Kohut András.«

A gondnok zsebébe dugta a levelet, leánya elé tolta az üres kávéscsészét
és így szólt:

– Innék még egy csészével.

Maga is csodálkozott nyugalmán. Meg sem remegett a keze, amikor a
csészét szájához emelte. Azután rágyújtott és az újság után nyúlt.

– Hála Istennek! – most végre a lap mögé rejtőzhetett a két nő elől.
Most már dühösen összeráncolhatta a homlokát és összeharaphatta az
ajkait. Legszívesebben megpofozná azt a hadnagyocskát. Vagy a térdére
fektetné, mint egy iskolásgyereket és megmagyarázná neki érthetően,
kiadósan, jó sok példán, hogy apa és fiú mennyire két különböző ember
ezen a világon.

Az lenne csak szép, ha azért, mert az apa semmirekellő volt, a fiúnak is
okvetetlenül csirkefogónak kellene lennie. Holott milyen gyakori az
ellenkezője. Hányszor tapasztalta, hogy tekintélyes, becsületes ember
fiából naplopó lett. Vagy megfordítva, hányszor látta, hogy
jelentéktelen vagy épen rosszhírű apák gyermekei tisztességes,
közbecsülésben álló életmódot folytattak.

Ilyen zöld fickó!… Ez merészelte egy öreg embernek a szeme közé mondani,
hogy István nem való katonatisztnek. Ez az ember, aki csak a pénze révén
lehetett tiszt és aki sehonnai volt István derekasságához,
rátermettségéhez képest. No jó… de majd megkapja a leckéjét. Majd
megmutatja neki. Belebujhat akár tíz hadnagyi zubbonyba. Éretlen tacskó,
semmi más.

Csak azon búsult, hogy mint öreg embernek, olyan elégtételt kellett
ettől a fiatal úrtól követelnie, amely tulajdonképen nem is volt
elégtétel. Mert hiszen Arnóti Istvánon ez nem segíthetett. Nem lehetett
annak mi előnye sem abból, ha Kohut hadnagy agyonlövi az öreg gondnokot,
de abból sem, ha netalán, a sors akaratából, a hadnagy maradna mint holt
ember a helyszínén.

Nem ért rá az asztal mellett tovább szőni gondolatait. Szolgálatba
kellett mennie és addig, amíg övéitől elköszönt, megint magára erőltette
a közömbös arcot. Sok év óta először volt ma hivatalában szórakozott. A
számsorok sehogy sem akartak egymással összhangba kerülni. Minden
összeadás más-más eredményre vezetett. Végre is odatolta az aktákat a
titkárának, kijelentette, hogy rosszul érzi magát és felkérte őt, hogy
helyettesítse ma. Kiérve az utcára, céltalanul együtt tartott a
járókelők tömegével. Kijutott a körútra, ahol az emberek tolongva
ellepték a járdát. A királyt várták, aki bejelentette látogatását
valamelyik hadikórházban. Erre kellett jönnie.

A gondnok is megállt és a tömeg izgatottsága az ő gondolataiba nyugalmat
vitt. Mikor az agg király arra hajtatott, lelkesen éltette és sírt
örömében, hogy ilyen életerősnek, ilyen ruganyosnak látta az uralkodót
még ezekben a súlyos napokban is.

Ezen aztán elgondolkozott. Egyszerre elröppentek borús gondolatai.
Gyöngének szidta magát, aki egy kis sorscsapástól kétségbeesik. És íme
itt ez a király! Milyen tragédiák sujtottak le rá megsemmisítő erővel és
egy sem volt képes sem testét, sem lelkét megtörni. Hajthatatlanul állt
Isten védelmében, mint egy páncélos őrszem, népeinek élén. Eltelve attól
a törhetetlen akarattól, hogy a rábízott milliókat az igaz úton
előreviszi.

A gondnok elmélyedve folytatta sétáját. Egyszerre csak kinn találta
magát a práterben, anélkül hogy tudta volna, mint került oda. Végtelenül
jól esett neki a gyönyörű park délelőtti csendje. Volt már egy éve, hogy
utoljára itt járt. Lassan végigsétált az utakon, nem is gondolva másra,
mint környezetére. Végül az idő fordította vissza lépteit hazafelé. Az
asszonyok otthon ne vegyék észre, hogy nem a hivatalából jön.

Délután pedig fel fogja keresni barátját, Hartdegen tanárt, aki
ugyancsak katonatiszt volt és akivel majd megbeszéli az ügyet. Amint
megint az emberek forgatagába ért és gyors léptekkel hazasietett, ismét
előtérbe lépett Kohut hadnaggyal való ügye. Kihívás nélkül nem megy a
dolog. Az öreg professzor, akit délután, uzsonnaidőben látogatott meg,
feszült figyelemmel hallgatta barátjának érdekes és különös közleményét.
Mikor a végére jutott, először is odanyújtotta neki a szivarosdobozt:

– Kedves Bechnerkém, mindenekelőtt gyújts rá egy ilyen jó külföldi
szivarra. Ezek az utolsók azokból, melyeket kubai utazásomról magammal
hoztam. Úgy hiszem, soká fog tartani, amíg az ember megint hozzájut
valami eféléhez.

Gyufát nyújtott neki, megvárta az első kék füstfelhők felszállását,
azután székében hátratámaszkodva, lábait keresztberakva, szólt:

– Hát ez bolond dolog, amibe te itt belekeveredtél. Tanácsot akarsz
tőlem, úgyebár. Ha nem lettél volna tiszt, a dolog elég egyszerű lenne.
No de így… de így… bizony, édesem, így segédek után kell nézned.

– Tudom, – szólt a gondnok röviden, – nem is ebben kérem a tanácsodat.
Azt akarom tőled hallani, jogomban vagyok-e, ha Istvánomat védelmembe
veszem.

– Hm! – A tanár elgondolkozva szippantott egynéhányat, mielőtt
válaszolt:

– Természetesen jogodban áll távollevő vődet megvédeni. De én nem tettem
volna.

A gondnok tanácstalanul nézett barátjára:

– Te… nem… tetted… volna?

– Nem. Mert Kohut hadnagy is jogában van.

– No de kérlek. – A gondnok idegesen dobolt az asztalon.

– Igen, igen… dobolj csak öregem. Úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy
tisztekkel van dolgod.

– De az hallatlan lenne!

– A becsületügyi kódex.

– Nevetséges! Elavult mondások. Ilyesmi ma nincs, nem lehet. István
makulátlan becsületességű, vitéz fiú, aki a király személyes
szolgálatában áll. Hogyan szabad ilyen tudatlan embernek, csak azért,
mert tiszti kabát van rajta, piszkos sértésével hozzádörgölődznie. Pofon
lenne itt a helyes elintézés.

– No, no! – A tanár csitító kézmozdulatot tett. – Igazságtalan vagy.
Kohut hadnagy mindenesetre meg van győződve róla, hogy viselkedése
kifogástalan. De…

A tanár félbeszakította szavát, hosszas szünetet tartott, mely alatt
szivarját rágva nézett öreg barátjára. Azután fölkelt, keményen a
gondnok vállára csapott és felkiáltott:

– Azt hiszem, kedves Bechnerem, neked is igazad van.

– Most egyszerre? Miért csereberéled oly gyorsan a nézeteidet?

– Igen! Az előbb említettél valamit, amire nem gondoltam.

– És az?

– Eddig ugyanis jövendőbeli vődet csak mint a tisztikar valamelyik
tetszőleges tagját vettem figyelembe. Ilyen minőségben, az apában rejlő
akadály mellett is, keresztülcsúszhat valaki és viselheti a tiszti
kardbojtot mindaddig, amíg az addig titkolt akadály nyilvánosságra
kerül. Akkor aztán persze jön az ezredparancsnok és tanácsolja a
rendelkezési állományba való helyezés kérelmezését. Ilyen esetet eleget
ismerek. Az egyikben az apa vagyonbukott lett, amikor a fiú már tiszt
volt. Ki kellett vetkőznie az uniformisból. A másik esetben kiderült,
hogy az apa ifjúkorában valami kis sikkasztásért büntetve volt, később
gazdag feltaláló lett; de amikor a mult emlékét felújították, a fiú
katonai pályafutása bizony kettétörött tőle. Tudnék még sok hasonlót
elmondani, de elég. Tisztikarunk mindenesetre szigorúan megköveteli,
hogy aki hozzátartozik, makulátlan hírnevű családból származzék. Ez
alól, apjának látszólag súlyos eltévelyedése mellett, Istvánod sem lehet
kivétel. És mégis… itt ennek a te Istvánodnak valami rendkívüli esemény
tehette lehetővé a tiszti rang elérhetését. Mert a király személyes
szolgálatában áll. A király pedig jól tudja, ki viselheti becsülettel az
egyenruhát. Jobban tudja, mint Kohut hadnagy úr és az ő bajtársai.
Valami titoknak kell a dolog mögött rejleni, amelyről mi ketten nem
tudunk, de amelyet a felséges úr feltétlenül ismer. Ha pedig a király a
te Istvánod mellett döntött, akkor mi mindannyian fogjuk be szépen a
szánkat és ismerjük el ezt a derék Istvánt feltétlenül becsületes és a
tiszti rangra lehető legjobban minősített embernek. Ez lenne nekem, a
római jog tanárának, logikus következtetésem.

– Köszönöm – szólt a gondnok és odanyújtotta barátjának jéghideg kezét.

– Ohó, barátom, mintha nem jól lennél. Hozatok neked egy kis forró teát,
egy jó korty rummal.

A tanár csöngetett, amire bejött a házvezetőnője. – Istenem, – szólt az
ajtóból, – hiszen az urak még sötétben ülnek.

Meggyújtotta a lámpát, aztán köténye zsebéből elővette az estilapot és
azt odanyújtotta a professzornak. Ez azalatt, amíg a teát megrendelte,
szétteregette az összehajtott lapot és átfutotta az első oldalt.
Fölkiáltott: – Szent Isten – szegény Bechnerem.

Ez ijedten felugrott és oda lépett a tanárhoz, aki már bánta, hogy ilyen
váratlanul figyelmeztette barátját egy szerencsétlen hírre. De most már
késő volt a hibát jóvátenni. Tűrnie kellett, hogy a gondnok kivegye
kezéből az újságot. Rámeresztette tekintetét a nagy címbetűkre és lassan
hátrálva, visszaesett székébe. Úgyszólván betűznie kellett, hogy
elolvassa:

»A király repülőfutárja, Arnóti István főhadnagy, az orosz front mögött
lezuhant.«

Azután következett egy hosszú leírás, hogyan jelent meg a főhadnagy az
osztrák-magyar csapatok fölött, látszólag elvesztvén uralmát gépe
fölött. A cikk vége azt mondta:

»Katonáink világosan látták, hogy a repülőgép az ellenség tüzétől
eltalálva, meredeken lezuhant és messze az orosz lövészárkok mögött
földet ért. Bizonyosra lehet venni, hogy Arnóti István főhadnagy vagy
elvesztette életét a zuhanásnál, vagy pedig súlyosan megsebesülve orosz
fogságba került.«

Az öreg úr melle zakatolt, a szíve pedig dobogott, mintha meg akarna
repedni. Kiejtette kezéből a lapot. Szemei lezárultak. A tanár látta,
hogy barátja mély ájulásba esett. A házvezetőnő jeget, konyakot, hideg
borogatást hozott. Ketten fogták a holttá vált embert és lefektették a
bőrpamlagra. A tanár hamar kigombolta az eszméletlen ember mellényét,
szétnyitotta ingét és boldog volt, hogy szívverését érezte. De azért
sokáig tartott, amíg a gondnok a gyöngéd, gondos ápolás hatása alatt
magához tért és tágra nyitott szemekkel, mit sem tudva a történtekről,
körülbámult a szobában. Végre teljesen visszatért öntudata. Nagynehezen
fölkelt és a tanárra támaszkodva visszament székéhez.

– Kedves, jó, öreg barátom, – szólt most a professzor, – súlyos csapást
mért rád a háború. De hát így kell lenni. A hazának szüksége van minden
fiára. Mindnyájunk létéről van szó. És mindenki, aki életével fizeti meg
elkövetkező győzelmünket, még évszázadok multán is élni fog a haza hálás
emlékezetében. Itt bizony elmerül az egyes ember az összességben és
egyik sem számít többet, mint a másik. Ez kell, hogy megvigasztaljon,
édes öregem. De azonfelül megvan még az a reményed, hogy Istvánod nem
esett el, hanem csak orosz fogságba került.

A gondnok fejét rázta.

– Méltányolom vigasztaló szavaidat, de nincs visszhangjuk lelkemben.
Talán később, ha kissé megnyugodtam. Most kérlek, légy szíves, hozass
nekem egy kocsit. Haza kell mennem. Mert ott vár rám, az ő menyasszonya
– az én lányom.

Kínnal beszélt, könnyek fojtogatták, amint folytatta – és az én szegény,
édes feleségem…

Aztán kiment a szobából, sírva. A tanár elkísérte. Nem akarta most
magára hagyni. Vele szállt be a kocsiba. Ott a gondnok hirtelen
megszorította barátjának karját:

– Uram Isten! És az ő szegény, szegény anyja. Hogyan fogja ezt
elviselni?

A tanár némán kinézett a kocsi ablakán. El kellett fordítania tekintetét
barátjának fájdalmasan feldúlt arcáról, hogy őt magát is el ne fogja a
gyengeség. Odakinn a nagyváros néptömege zajlott a fényesen
megvilágított kávéházak előtt, meg-megállt a sokaság a pompás üzletek
ragyogó kirakatainál, nevetgélve, trécselve járkáltak az emberek, mintha
béke lenne és mintha a halál kegyetlen keze nem ragadna ki magának
minden percben ezernyi áldozatot a legszebbek, a legifjabbak, a
legreményteljesebbek közül.

Itt, a rideg Bécsben ugyanaz a világ volt, mint máskor, azelőtt. Itt
nevettek, tréfálkoztak az emberek… Amott pedig elvéreztek azokért, akik
itt fecsegve szórakoztak… Akik pedig fekete gyászfátyoluk alatt siratták
elesetteiket, azok odahaza búsultak, keserűséggel eltelve e hangos világ
ellen. Nem tudták belátni, hogy ez a forrón lüktető élet az ország
egészséges életerejének megnyilatkozása.

A kocsi megállt és a házmester, aki kinyitotta ajtaját, tudta már, hogy
miről van szó:

– A mi szegény főhadnagy urunk.

– Hallgasson – szólt a tanár és föltámogatta barátját a lépcsőn.

Mikor beértek a lakásba, a professzor nagyon szerette volna, ha csendes
dolgozószobájában marad. Milyen siralom! István anyja félóra óta itt
volt látogatóban. Itt a két másik nővel együtt érte őt is a rettenetes
hír. Együtt olvasták az estilapot. A két idősebb asszony oda volt
fájdalmában. És Hedvig ott ült az asztal előtt, mintha megkövesült
volna. Sápadt arcát szótlanul fordította a belépő urak felé. Keze
folytonosan az asztal síma lapját surolta, mintha ott ráncokat
egyengetne. Ez volt rettenetes lelki megrázkódtatásának egyetlen
megnyilatkozása.

A gondnok tanácstalanul nézett feleségére és István anyjára, akik
egymást átkarolták, mintha egyik a másikat megtámogathatná,
megvédelmezhetné. Azután barátjával bement a szobájába, feltárta az
összes ablakokat, mert úgy érezte, hogy meg kell fulladnia és így szólt
a tanárhoz:

– Köszönöm, kedves öregem, és kérlek, menj most megint haza. Nem jó itt
ebben a gyászházban.



VIII.

A marseillei kikötőben veszteglő bolgár torpedózúzó legénysége ugyancsak
rossz kedvében volt, mert a délutánra kért kimenőt megtagadták tőle.
Többnyire macedónokból állt az olasz hajó személyzete. Tüzes fiúk, akik
még a tisztjeikkel szemben sem nagyon fékezték vérmérsékletüket. Ebben
az esetben azonban dühük kivételesen nem a feljebbvalók ellen szórt
szitkokban tört utat magának, hanem az ellen az átkozott ánglius ellen
irányult, aki ma délelőtt olyan nagyképűen gőzölgött be a kikötőbe,
mintha azt akarta volna mondani, hogy: No ti ugyan meg nem éritek a
zászlótisztelgést.

Az angol hajó a bolgár hadinaszádtól nem messze vetett horgonyt, úgy
hogy a bolgár legénység szemmeltarthatta az angol fedélzet
sürgését-forgását. Ott is álltak mind a jobbfedélzet párkányán,
cigarettáztak, bagóztak és tengerészmódra hegyeseket köpködtek a víz
tükrére. A szemeik pedig szikrákat szórtak a dühtől az ángliusra, mely
megfosztotta őket a kimenő szórakozásától.

A kapitány ismerte embereit. Jól tudta, hogy ott a szárazföldön,
összekerülve a fennhéjázó angol matrózokkal, nagyon könnyen
belekeverednek egy kis parázs veszekedésbe. És ebben a bolond háborús
időben jónak látta elkerülni minden olyan incidenst, melyet esetleg
súlyos politikai ügynek sem lenne nehéz felfujni. Mert azzal tisztában
volt, hogy az ő macedón tengerészei ki nem állhatják az angolokat.

»Bulwark« volt az angol páncélos cirkáló neve. Hatalmas alkotmány volt,
vasból és acélból készült. Szürkésfekete színben meredt ki az opálkék
habok közül. Összes lőrései föltárták a torkukat, páncéltornyának hosszú
ágyúcsövei pedig úgy álltak ki az elülső páncéltetőzet fölött, mint egy
özönvízelőtti szörnyeteg agyarai.

Az angol hajó kimenősei csakhamar megtöltötték a nagy legénységi
bárkákat, melyeket egy kis gőzkomp kivontatott a kikötő mólójára. A
páncélos két motoros naszádja pedig ugyanekkor a szabadságolt tiszteket
vitte ki a szárazföldre. Többnyire fiatal emberek, csak egynéhány
idősebb tiszt volt köztük. Az utóbbiak közt a páncélos első tisztje, sir
William Robertson, akit »öreg tengeri véreb«-nek neveztek – titokban.
Ott állt a naszád fedélzetén, széles tengerészvállait nekitámasztotta a
kis hajócska kormányosi kajütjének, tengerészmódra szétterpesztette
lábait és erősen pöfékelt a tipikus angol shagpipából. Ősz körszakálla a
mellét verte, arcára éles, mély barázdákat vont a sósvíz és az idő.
Bajtársai közt csöppet sem volt népszerű. Szófukar, magábazárkózott,
nőtlen és látszólag család nélküli ember létére úgy látszott, hogy csak
a szolgálat kedvéért él. A fiatal kadétek, a middik, akik először
kerültek szolgálatközben a keze alá, jobban féltek tőle, mint a
kapitánytól. Megegzecíroztatta őket, amíg rajtuk tapadt az ing és testük
felmondta a szolgálatot. Senkit sem kezelt keztyűs kézzel. Önmagát
legkevésbé. Szabad óráit látszólag nem kedvezménynek nézte, hanem
büntetésnek. Ilyenkor legszívesebben mások helyettesítésére vállalkozott
és ez volt az egyetlen pont, melyet bajtársai kedvük szerint valónak
találtak. Ma azonban, mikor a harmadik tiszt, aki fedélzeti őrségre volt
beosztva, helyettesítésre kérte, megtagadta a kérelem teljesítését és
kiment a szárazföldre.

Őtőle ez tulajdonképen furcsaság volt, mely feltünést kelthetett volna.
Mert Robertson ugyancsak ritkán hagyta el a páncélost. Rajta élt, mióta
azt vízrebocsátották. Ismerte minden zugát. És nemcsak első tisztje
volt, de úgyszólván össze volt nőve vele. Róla, magánkörülményeiről nem
sokat tudtak az emberek. Még a kapitány őlordsága is csak vajmi keveset
tudott volna róla mondani. Születése szerint állitólag amerikai volt és
huszonnégy év előtt az amerikai kereskedelmi tengerészettől lépett át az
angol haditengerészet szolgálatába. Afrikában, Egyiptomban, Indiában és
Kínában tanusított vitézségét számos kitüntetés és érdemrend
bizonyította. Ezeket azonban a különös ember ott hevertette kajütje
asztalának nyitott fiókjában, mint valami értéktelen cicomát és ha a
szolgálatára rendelt matróz olykor meg nem tisztogatta volna őket, a
gazdája felől rozsda marhatta volna valamennyit.

A naszád orra beleütközött a kikötő falába és a tisztek beszélgetve,
nevetve, tréfálkozva partra szálltak. Kettős, hármas csoportokba
verődtek össze mind, csak Robertson ment, zsebretett kezekkel, az
óceánon felnövekedett tengerész himbáló lépteivel, egymaga be a
kikötővárosba. Tiszttársai, ha mellette elmentek, hirtelen abbahagyták a
beszélgetést, némán köszöntötték és örültek, ha elkerültek mellőle. Mert
az öreg, nézetük szerint, ma megint nagyon veszedelmes kedvében volt.
Ilyenkor a rangban alatta álló, fiatalabb tisztekkel szemben hamar
kéznél volt nála egy-egy vaskos gorombaság.

Francia tengerésztisztek bemutatkoztak a szövetséges bajtársaknak és
rendelkezésükre bocsátották magukat, hogy megmutassák nekik Marseillet.
Valamennyi köszönettel vette a szíves ajánlkozást, csak sir Robertson, a
»tengeri véreb« utasította vissza. Mikor a franciák barátságos
üdvözléssel hozzá közeledtek, dünnyögött valamit a bemutatkozásra,
értelmetlenül rájuk nézett, aztán zsebben tartott kezekkel, jó szélesen,
hegyesen széttárta könyökeit és szó nélkül ment tovább. Azok
elcsodálkozva néztek utána és nem tudták, mire magyarázzák viselkedését.
De a páncélosnak egy utána jövő fiatal tisztcsoporja, megfigyelvén a
jelenetet, nevetve megmagyarázta a francia bajtársaknak:

– Jó lesz elmenni a mi nagy toronyágyúnk lőtávolából. Ez a vén tengeri
véreb nekimegy mindenkinek, aki útját állja.

Sir Robertson nyilván ismerte Marseillet. A kikötőtől, anélkül hogy
valakit megkérdezett volna, egyenesen bement a város közepébe. Amikor
jobbfedélzet irányában egy nagyobb kávéházra akadt, betért oda. Egy
kancsó bort és cigarettát rendelt a pincérnél. Ujságokat is kért. A
legújabb angol és francia lapokat. Beléjük temetkezett és olvasott.
Megkezdte a szövetséges seregek yperni és reimsi győzelmeiről szóló
híreken. Hogy ott már megint elfogtak tízezer németet. Aztán az
oroszokról olvasott. Azok már nincsenek messze Budapesttől és Bécstől.
Egész Sziléziát is megszállták már. A kozák járőrök Berlint
nyugtalanítják. Személyi hírek is akadtak. Vilmos császárról és a német
tábornokokról. Hajmeresztő dolgok. Végül pedig, a »Legújabb«-ban, az az
örömhír, hogy Berlinben kitört a forradalom.

Különösen a »Daily Mail« tudott erről a forradalomról csodákat mesélni,
míg a »Times«, hogy ő se legyen külön szenzáció nélkül, a bécsiek
rettenetes rémületéről újságolt és arról, hogy a magyar és az osztrák
fővárosokat hogyan erősítik meg lázas igyekezettel egy utolsó
kétségbeesett ellentállás kísérletére.

Hoztak ezek a lapok tengerészeti ujdonságokat is. Így a Falkland
szigetek mellett vívott ütközetről, ahol megsemmisült egy egész német
hajóraj. És egy másik tengeri csatáról, mely Helgoland mellett folyt le.
Miután Robertson arcának mindig haragos, dühös volt a kifejezése, senki
sem csodálkozhatott rajta, hogy ezeknek a híreknek olvasása közben sem
vágott barátságos ábrázatot.

Ekkor a bolgár hajónak néhány szabadságolt tisztje is bevetődött
ugyanebbe a kávéházba. Ők is lapokat kértek a boruk mellé. Belenéztek a
»Times«, a »Daily Mail«, a »Figaro« és a »Matin« hasábjaiba. Egyikük
fenhangon felolvasta a cikkeket, a többi pedig, különösen a
legrettenetesebb esetek leírásánál, hangosan felkacagott. Kezdett a
dolog feltűnő lenni. Annyira, hogy az egyik tiszt, tekintettel a
szomszédos asztalnál ülő magasabb rangú angol tengerészre, mérsékletre
intette társait.

A bolgárok nyilván azt hitték, hogy sir Robertson nem érti meg őket. Ez
azonban a tengeri szolgálat sok évének során sok nyelvet elsajátított és
épen úgy tudott bolgárul, mint olaszul, franciául vagy angolul. Sőt, ha
épen kellett, egynéhány néger nyelven, esetleg még japánul és kínaiul és
meg tudta értetni magát, ő tehát megértette, mikor az egyik tiszt így
szólt a többiekhez:

– No, pajtások, majd ha végeztetek az angol és francia hazugságok egész
szemétdombjával, akkor felolvasom nektek az igazságot, úgy ahogy azokban
a német lapokban áll, melyeket épen most vettem át a postán.

– Halljuk, halljuk, – kiáltott a többi – kezdd el mindjárt. De ne nagyon
hangosan olvasd.

Az angol és francia lapok azonnal eltűntek, a bolgár tiszt felbontotta a
mellette lévő székre helyezett vaskos csomagját és kivett belőle egy
német újságot. Félhangon olvasta a háborús híreket. Háttal ült sir
Robertson felé, aki olyan sűrűn fujta a pipájából a füstöt, hogy egész
ködfelhőbe burkoltan ült helyén. Úgy látszott, mintha egy szót sem
értene a felolvasásból, tényleg azonban megfeszített figyelemmel leste a
szavakat. Végighallgatta, hogy mit jelent a német legfelsőbb
hadvezetőség és az osztrák-magyar vezérkar a harcterekről.

Az ördögbe is… hiszen ez pont az ellenkezője volt mindannak, amit épen
most a francia és az angol lapokban olvasott. Hiszen itt világosan
hallotta, amint a német hadvezetőség közzéteszi, hogy Németország immár
500.000 orosz foglyot őriz és hogy a muszkákat épen a napokban érte
Lodznál igen súlyos vereség. Mennyire elcsodálkoztak volna a bolgárok,
ha történetesen megértik azt a magyar szót, melyet az angol tiszt az
orosz vereség hallatára a fogai közt szétmorzsolt: Rajta!

Azután elővette a bolgár tiszt a hazai lapjait, melyeknek tudósítói
ugyancsak megerősítették a német újságok jelentéseit.

– Pincér, – szólalt meg az angol, – hozzon nekem még bort.

Szolgálatkészen sietett a francia pincér eleget tenni az angol tengerész
óhajának.

– Pajtások, – szólt a bolgár, – most még egy külön csemege. Egy bécsi
bulevárdlap belekeveredett a csomagomba. Hallgassátok meg, van valami
szenzációja.

– Halljuk, halljuk – hangzott karban.

– Terringettét, ha az ember ebben résztvehetne.

– Ez az átkozott semlegesség.

Az angol egyszerre nem fért meg a székén, vagy talán az ablak mellé
akart kerülni, szóval olyan helyre ült, mely közelebb esett a bolgárok
asztalához. Előtte állt a bor, a teletöltött poharat egy hajtásra
kiürítette. Azután cigarettára gyújtott. Ez olyan fényűzés volt, melyet
csak szárazföldön engedett meg magának. A fedélzeten mindig csak a
közönséges, kurtaszárú shagpipát szorongatta a fogai közt, akár odalenn
a gépházban az utolsó szénlapátoló.

A bolgár tiszt belekezdett az olvasásba.

»Arnóti István hadnagynak, a király repülőfutárjának, hőstette.«

És következett a részletes leírás, a 2000 méternyi magasságban
lefolytatott küzdelem, a szerencsés megérkezés Przemyslbe. A tudósítás
erősen hathatott a tengerésztisztre, mert csak úgy csurgott homlokáról a
verejték.

– Hogy hívják azt a derék legényt? – kérdi valamelyik.

– Bizony hogy hívják, ezt a nevet meg kell jegyezni.

– Arnóti… Arnóti István!

– Mennyi idős?

– Itt van a képe is. Huszonkilenc éves. Nagyszerű ember. Gyerekek,
fizetek egy üveg pezsgőt. Megisszuk ennek az Arnóti Istvánnak az
egészségére.

Az angol tiszt vadul szívta cigarettáját. Majd eldobta és a borlap után
nyúlt. A szomszéd asztalnál tényleg pezsgőt rendeltek. Mikor töltve
voltak a poharak, a legidősebb újra megintette társait.

– Bajtársak, francia kikötőben vagyunk. Ne nagyon eresszük ki a
hangunkat.

– De bizony, – kiáltott egy másik, – bolgár tisztek vagyunk. Talán
jogunkban áll a véleményünket fennhangon nyilvánítani.

Magasra emelték a poharaikat és ugyanekkor, de mégis úgy, hogy a másik
asztalon nem látták, ugyanezt cselekedte a vén tengeri véreb is… Az
idősebb bajtárs figyelmeztetése mellett is hangosan, lelkesen hangzott a
felköszöntő!

– Bajtársak… a hős magyar tiszttárs… Arnóti István repülőhadnagy… éljen!

– Éljen! – hangzott vissza és »ex« kiürültek a poharak.

A szomszéd asztalnál az angol is ivott; azután letette a poharat és
kezével végigtörülte a szemeit. Titokzatos nedvességtől ragyogtak. Talán
a szokatlan francia cigaretta füstje marta őket.

A bolgárok most képeslapokat, tintát, tollat kértek. Írni akartak Arnóti
Istvánnak, hadd tudja meg, hogy még ellenséges földön is megemlékeztek
róla.

– De itt nem dobjuk be a levelezőlapot – szólt az egyik.

– Nem, – felelt a másik, – itt lefoglalják. Hazavisszük Dedeagacsba.
Onnan egyenesen eljut hozzá.

Még javában írtak, amikor egyszerre csak, mint egy sötét árnyék,
asztaluk mellett állt az angol tiszt, udvariasan köszönt és
valamennyinek, csodálkozására anyanyelvükön szólt hozzájuk:

– Uraim, bocsássák meg, ha zavarom önöket. Kérni akarom önöket, hogy egy
bécsi lapot legyenek szivesek átengedni. Nagyon érdekeltek azok a hírek,
melyeket önök most felolvastak.

Egy pillanatig ugyancsak elbámulva néztek reá és egyik sem tudta, mit
feleljen neki. Végre megszólalt a legidősebb:

– Tisztelt bajtárs úr, ha önnek ez az újság örömére szolgál, én nem
kevésbbé örülök, hogy szolgálhatok vele.

Ez tulajdonképen ugratás volt. Mert ugyan mért szolgálnának
német-osztrák-magyar győzelmi hírek egy ángliusnak örömére. Talán inkább
ellenkezőleg. De az angol így szólt:

– Engem különösen annak a repülőhadnagynak a hőstette érdekel. Azt a
lapot kérném tehát.

– Tessék.

– Köszönöm szépen.

És most sir Robertson ott ült megint asztalánál, előtte a bécsi lap.
Olvasta a cikket és azután nézegette a repülőhadnagy képét, mely fénykép
után volt klisírozva. Hogy átalakította ez a kép az öreg »véreb«-et.
Lágyak, kedvesek lettek az arcvonásai, szemeiből csupa mélységes jóság
ragyogott, durva keze pedig becézve simogatta a képet. Bozontos, ősz
szakálla alatt gügyögve, édesgetve ejtett különös szavakat.

– Én kis kölyköm… édes, édes fiacskám… Istenem… ha ezt _egyszer_
mondhatnám neked!… Te, mindenem, és te… nem is tudsz felőlem. Bátor
lettél vitéz. Hős vagy. Az Arnóthyak büszke vére. És én Istenem, a
nemességtől megfosztottak… drága, nemes fiam. Oh, nagy Isten, ha
segíteni tudnék rajtad… És a király szolgálatában állsz. Így jó, fiam. A
király… a király…

Nem jutott tovább. Szeme elhomályosult, mintha sóködből fátyolt font
volna eléje az oceán. Mennyire égette valami. Hogyan rágódott a szivén.
Megragadta a vihar, egy forgószél és elfulladt tőle a lélegzete.
Hirtelen megelevenedett előtte életének szfinxje és feléje nyújtotta
oroszlánkarmait, hogy megragadja és szétzúzza kőszivén.

A bolgár tisztek fizettek és menni készültek. Odanéztek az angolhoz, aki
szorosan a szeme elé tartotta a lapot. Ne lássa senki mélységes
lesujtottságot. Mint tehetetlen hajóroncs kavargott az örvényben.
Körülötte sziklák, hullámok alatta, fölötte. A bolgárok ott hagyták az
ujságot. Számukra értéktelen volt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ő azon
gondolkozik, miképen tarthatná meg azt a lapot. Azt a drága lapot,
melyet Isten maga küldött neki. Azt a lapot, mely hírt hozott neki szíve
véréről, aki az övé volt és akit még sem ismert és akit nem is fog
ismerni sohasem.

Mikor odakint álltak a kávéház tükörablaka előtt, még egyszer kiváncsian
visszatekintettek az öreg angol tengerésztisztre, aki háttal feléjük,
mozdulatlanul ült az újság mögött.

– Hallod-e, – szólt az egyik tiszt, – ez az ánglius úgy megijedt az
igazságtól, hogy úgy járt, mint Lót felesége.

Azután nevetve mentek tovább, hogy élvezzék a szép napot.

Sir Robertson még majdnem egy óra hosszat ült a kávéházban. Miután a
bolgárok elmentek, összehajtogatta az újságot és mint valami kincset,
úgy tette el legbelsőbb mellzsebébe. Azután tovább ment a városba. Mint
egy kormányát vesztett hajó, ingadozott a tömegen keresztül. Mindenki
óvakodott a szélesvállú, mogorvaképű emberrel érintkezésbe jutni.
Ittasnak nézték, aki veszekedő kedvében van. Végigcsatangolt a kikötőn
és egy külső móló felé vette irányát. Ott, szemmel a tenger felé, leült
egy kőfalra. A tenger ma halk danával mosta a kikötő dacos falait és mit
sem árult el a habjaiban szunnyadozó rettenetes erőből. Ez az olajsíma
víztükör sehogyan sem illett a benne dúló hangulathoz. Mert őbenne
megsemmisítő fenyegetéseket kavargatott az életnek vadul kitört viharja.
Hirtelen arra fordult ültőhelyében, amerre az angol páncélhajó
horgonyzott. Szélesen, dacosan állt az ott a kikötő előtt. Az angol
hatalomnak, az angol tengeri uralomnak büszke képe. Hencegően, öntelten,
mint aki senki másnak át nem adná helyét.

»Fft!« hegyeset köpött a hajóóriás felé. Neki ugyan nem imponált Anglia
hatalma, ereje. Hiszen ő is egy része volt annak. Védve jó vastag
páncéllemezek és jó öblös toronyágyúk által.

Goddam! Felkacagott. Ha ezek odaát tudnák, hogy az ő hajójuk fedélzetén
ki tölti be az első tiszt hatáskörét. Feldiszítenék vele az árbocot. De,
inkább tartották volna őlordságát németnek, inkább őt fosztották volna
meg parancsnoki rangjától, minthogy valaki sir Robertson vérbeli
angolságában kételkedett volna.

Behúnyta szemeit és végigtekintett régmult esztendőkön. Egy régi
jelenet: Bécsben. Vágtató fiákeren egy menekülő katonatiszt… Egy
kitaszított, aki mint őrült rohan világgá. Sokszor készül életének végét
vetni. De egy megmagyarázhatatlan hatalom mindig visszatarja.

Olasz hajón, mint fedélközi utas érkezett Amerikába. Mint fedélközi
utas, bár közel 9000 korona volt a zsebében. 9000 korona ördög pénze!
Nem mert ehhez a pénzhez hozzányúlni. New-Yorkban első dolga volt ezt az
összeget egy bankba vinní. Ott keresztelte el önmagát William
Robertsonnak. Csak úgy találomra. Talán valahol olvasta ezt a nevet.

Azután ott állt az óriási városban néhány centtel a zsebében,
lerongyolódott ruhában, munkát keresve. Semmi sem emlékeztetett rajta
többé arra az előkelő megjelenésre, mely nemrég még annyira lénye volt.

Keserű harag fogta el minden fényűzés, minden hiúság, az életnek minden
kényelme ellen. Rongyos külseje szinte jól esett neki. Uj, más embernek
érezte magát így. Nem akart többé semmit sem tudni Arnóthy Ferenc gróf
századosról, akit ő maga temetett el mindörökre. Az az ember meghalt és
annak a másiknak, aki a helyét elfoglalta, semmi köze sem volt hozzá.

Egy büdös, piszkos osztrigahalász fedélzetén talált foglalkozást.
Komiszabb élet, mint a nagyváros utcáján kóborló gazdátlan, rühes
kutyáé. Az ilyen hajó a világ minden sarkából, a leggazabb,
legzüllöttebb egyénekből szedi össze személyzetét. Néhány hónap keserves
munkája után, az első megkeresett dollárokkal zsebében, egy cethalász
fogadta fel. Az élet itt sem sokat különbözött attól, melyet az
osztrigáshajón folytatott. Csak a szag volt más: most halzsírtól és
fókavértől bűzlött. Egy teljes esztendeig viaskodott a hideggel, az
éhséggel és a jégzajlással. Azután halzsírral, fókahájjal megrakodva
visszatért a hajó és ő újabb amerikai dollárokhoz jutott. Túlságos
sokhoz a rongyéletre, melyet folytatni akart. Több mint száz dollárt
megint a bankba vitt és növelte vele Robertson kontóját.

A hajóügynökök, akik a legénységet szerzik, most már kemény, kipróbált
embernek ismerték, Így most már egy Buenos-Ayresbe menő kereskedelmi
gőzös fedélzetére került. Volt ott szép lány, tüzes ital és sárgaláz.
Számára nem termett egyik sem. Ép bőrrel került vissza. És most
tengerészélete más-más gőzösökön elsodorta Japánba, Kínába. Majd
Amerikába visszatérve egy amerikai ágyúnaszád fedélzetére jutott. Ott
hasznát vehették az ilyen gyakorlatilag alaposan kiképzett tengerésznek,
nem kutatták családját, papírjait, hanem tudása szerint értékelték az
embert.

Öt év mulva főkormányosi rangban hagyta el a szolgálatot. Megkapta
bizonyítványát az amerikai tengernagyi hivataltól. Ezzel igazolhatta,
hogy az ohiói születésű Robertson Vilmos, főkormányos az amerikai
ágyúnaszád fedélzetén, szolgálatát legteljesebb megelégedésre ellátván,
az amerikai haditengerészetnél bármikor ismét fölvételre találhat.

Akkor, évek óta először, kivett egypár száz dollárt megtartott pénzéből,
tisztességes polgári ruhát vásárolt és a második kajütben utazva
áthajózott Angliába, Southamptonba. Találomra, mint akinek az élet úgy
se más egy kis sétánál. Southamptonban a változatosság kedvéért belépett
az angol tengerészethez és bizonyítványa alapján mindjárt tiszt lett egy
csatahajón.

Harcok Afrikában, vad napok Indiában és Kínában… És ő, aki nem ismert
veszélyt és önmagát nem kímélte soha, olyan nagy becsben állott
vitézsége miatt, hogy előléptették és mikor a »Bulwark«
vízrebocsáttatott, kinevezték a nagy hadihajó másodtisztjének. Pár év
mulva első tiszt lett és ha kora véget nem vet a számadásnak, nemsokára
parancsnoka lehetett egy angol hadihajónak.

Mindezek a képek mint egy kalandos, fantasztikus regény fejezetei
vonultak végig lelki szemei előtt. Kereste a halált és ez gúnyos
kacagással kímélte életét. Néha, mikor másoktól észrevétlenül,
megragadta a honvágy és felmerült előtte szép, fiatal feleségének a
képe… azé az asszonyé, akit olyan boldogtalanná tett, akkor
legszívesebben sajátkezűleg megfojtotta volna magát. Olyankor semmit sem
akart látni, semmiről sem akart hallani. De még mindig megszólalt benne
az a belső hang, amelynek különös hatalma volt fölötte… és
visszatartotta. És most… megtapogatta a kabátját, ott van-e még az az
újság, ez a legbecsesebb kincs, mely számára teremhetett. Újra elővette.
Itt kinn, az elhagyatott mólón letehette az álarcot. Mereven nézte fia
képét. Azután hangosan felordított, úgy hogy a sirályok ijedten
felrebbentek a vízről. Olyan volt a kiáltása, mint akit halálra
sebeztek. És addig verte ökleivel a gránitfalakat, amíg tagadhatatlanul
omlani kezdtek könyei.

Órákon át marcangolta a fájdalom. Gondolkozott, mi jót tehetne fiáért,
akinek apja nem lehet soha. Akit még csak nem is láthat. Hiszen haza nem
mehet soha, de… szemei rászegeződtek a szürke angol páncélhajóra és
fürkésző tekintettel nyugodtak rajta.

Hirtelen megragadta egy gondolat. Egy gigászi tett gondolata. Felugrott,
a lapot visszatette zsebébe és ment a város felé.

Mikor estebédre megjelent a »Bulwark« tiszti étkezőjében, a régi,
változatlan volt és semmi el nem árulta rajta az átélt rettenetes
órákat.

Csak a middik, a kadétok, akik máskor úgy féltek tőle, mint az ördögtől,
ma nagyon csodálkoztak első tisztükön. Ma egészen különös, szokatlan,
valósággal szelíd módon szórakozott azokkal a fiatal angolokkal, akik
itt a páncélos fedélzetén készültek tiszteknek. Nem tudták a dolgot mire
vélni. Bizalmasan megveregette a vállukat, megsimogatta a
legfiatalabbnak síma, szőke haját és elnézett minden, a fedélzeten
szigorúan tilos csínytevést. A fiúk tisztában voltak vele, hogy sir
Robertsonnal valami különös dolognak kellett történni.

Este bezárkózott kajütjébe és két hosszú levelet írt. Mielőtt lezárta
őket, mindenféle okiratokat mellékelt az íráshoz. Aztán mind a két
levelet betette egy nagy borítékba, melyet a bécsi amerikai
nagykövetséghez címezett.

Másnap délelőtt megint partrament és fölkereste az ottani amerikai
konzult. Ennek átadta a levelet és a konzul becsületszavára megfogadta,
hogy semleges országokon keresztül a legrövidebb úton eljuttatja azt
Bécsbe.

És ezzel sir Robertson elérte, amit akart.



IX.

Arnóti István az ablakhoz lépett és óvatosan kitekintett. Neki persze az
volt a nézete, hogy kozákok vannak ott az ajtó előtt. Azok dörömbölnek
karddal, csizmasarokkal, hogy a gyermekek felsikítanak tőle, az asszony
imádkozik, a paraszt pedig tanácstalanul néz a vendégére. Ez
mindenesetre készen tartotta a browningot. Arról volt szó, hogy
lehetőleg drágán adja az életét. Valamit súgott a parasztnak, aki erre
az ajtóhoz ment és kikiáltott:

– Ne csapjatok olyan lármát. Csak felöltözöm.

És erre – Arnóti István szíve feldobogott az örömtől – németül válaszolt
odakinn egy parancsoló hang:

– De csak sebesen. Semmi kedvem itt gyökeret verni. Csak felvilágosítást
kérünk. Nyisd ki szaporán.

Ekkor Arnóti István maga rántotta félre a reteszt. A holdfényben szürke
egyenruhás katonákat látott. Lándzsáikon fekete-fehér zászlócskákat
lengetett a szél. A háttérben lóháton volt látható még egy csapat, ez
őrizte azoknak a lovát is, akik leszálltak.

Egy tiszt állt Arnóti István előtt. Egymásra néztek és a tiszt nem
tudta, minek nézze a paraszt mellett álló különös alakot.

De Arnóti István felkiáltott:

– Isten hozta, német bajtárs. Önöket az ég küldte ide.

– No, nem épen, – nevetett a porosz tiszt, – talán inkább Hindenburg.
Összekötő őrjárat volnánk. Igyekszünk érintkezést találni a
szövetségesekkel. Vannak-e kozákok erre?

– Voltak… odaát, két mérföldnyire. Meg is kergettek ott, amikor baj érte
a repülőgépem motorját. Pont köztük kellett leszállnom. Engedje meg,
bajtárs uram, hogy bemutatkozzam: Arnóti István főhadnagy, a császári és
királyi osztrák-magyar közöshadsereg repülőosztagától, a király
Őfelségének személyes szolgálatában.

A német tisztelgett és ugyancsak bemutatkozott:

– Hohenfels Kurt kapitány, a kilences dzsidásoktól.

Azután odaszólt a parasztnak:

– Tud-e az embereimnek valami meleget főzni? Kávét vagy teát? Huszonnégy
óra óta vagyunk nyeregben és egy falatot sem ettünk.

A paraszt a feleségéhez sietett, hogy teljesítsék az óhajt. A kapitány
kiadta altisztjének a szükséges biztonsági rendelkezéseket. Ez
leszállást vezényelt és kiállította az őrszemeket.

– Teringettét, milyen rossz itt a levegő, – szólt a kapitány, mikor
Arnóti oldalán belépett a szobába, – inkább azt ajánlanám, hogy a
főhadnagy úr öltözködjék fel melegen és üljünk le odakinn a ház előtt.

– Amint parancsolja, kapitány úr.

A kapitány csak most vette észre, hogy Arnótinak, aki még nem ért rá
kabátot felvenni, megsebesült a balkarja. Sajnálkozását fejezte ki ezen
és mint jó bajtárs, segítségére volt az öltözködésnél. A szigetről
magával hozott egyenruháját vette fel. Azután kinn álltak együtt a
holdfényben. Arnóti István elbeszélte a szövetséges bajtársnak
balszerencséjét és azt, hogy neki minden áron vissza kell jutnia az
osztrák-magyar frontra.

– Ezt akarjuk mi is és pedig még ma éjjel – felelt a kapitány. – Nézetem
szerint az oroszok odaát egészen a tópartig állnak és frontjuk követi a
part ívét. A tó a hátuk mögött van és mi itt a tó mögött, mintha üres
térben állnánk, teljesen fedve vagyunk. Ez az oka annak is, hogy ez a
parasztviskó még mindig sértetlenül áll. Félreesik az orosz arcvonaltól.
Balfelé odaát és a tónak egész szemközti partján az oroszok tanyáznak.
Az ő frontjuk azonban mindjárt a tó mögött jobbfelé, amerre mi
igyekszünk, félkörben elkanyarodik északnak. Most csak azt remélem, hogy
teljes vágtatásban sikerül keresztültörnünk az orosz vonalakon. Akkor
elértük, amit akartunk. Az orosz urak pedig tudni fogják, hogy jó lesz
egykettőre megint egy csomó kilométert hátrálni, mert holnap reggel itt
már a hátukba kap egynéhány német zászlóalj. Ha ön jó lovas, főhadnagy
úr, hát odakinn áll két elesett emberem felnyergelt lova. Az egyik
rendelkezésére áll. Hanem tudnia kell lovagolni.

– Tudok, kapitány úr.

– No jó. Hiszen, ami azt illeti, ebben a pillanatban alkalmasabb lenne
az ön külön fegyverneme. És egy kicsit biztosabb. Amit mi tervezünk,
ahhoz jobb repülni tudni, mint lovagolni.

A kávé elkészült és a kapitány meghagyta az altisztnek, hogy a
legénységet lássa el. Mindegyik elővette a nyereg zsebéből az
ivósajkáját, aztán sorba elvonultak az üst mellett, melyből a
parasztasszony kávét töltött mindegyiknek.

– Igyatok, fiúk, – szólt a kapitány, – hogy átmelegedjetek. Hideg az
éjszaka. De csak lenne még hidegebb. Legjobb volna, ha csonttá fagyna a
föld, hogy ezek a muzsikok ne tudják magukat belapátolni a
földturásaikba. Akkor aztán majd ellátjuk őket. Utálatos harcmodor ez.
Az ember nem jut tovább. No, és még hozzá ebben az időben, ezek az utak.
Hogy néznek ki a szegény lovak. Isten legyen nekik irgalmas. Fülig
piszokba, sárba vannak burkolva.

– Igenis, kapitány úr – szólt az altiszt. – Ezeket a lovakat már meg sem
lehet tisztítani. Kapitány úrnak szemet kell húnynia miattuk. Hiszen az
emberek nem tehetnek róla. Alig van idejük az állatokat megetetni,
megitatni. Majd ha otthon leszünk, megint minden másként lesz és
megszűnik ez a disznó gazdálkodás.

A kapitány nevetett:

– Igaza van. Majd ha otthon leszünk. No még egy kis időbe beletelik.
Ezek a muszkák… ha az ember tizet agyonver, huszat elfog, rögtön
előtoppan másik hatvan. Olyan szaporák ezek, mint a nyulak. Hanem azért
majd csak elsózzuk a levesüket. Készen vagytok, fiúk?

– Parancsára igenis, kapitány úr.

– Hát akkor fel a tevékre! A főhadnagy úrnak adjátok oda azt a
pejkancát, a Walhallát. És alaposan szedjétek össze a csontjaitokat,
mert keresztül vágtatunk a muszkák lövészárkain. Üssetek és lőjjetek le
a bitangokból amennyit csak tudtok. De valahogy ott ne marasztaltassátok
magatokat, mert lefagy az orrotok Szibériában. No, rajta!

Arnóti István még pénzt adott a parasztnak, azután ő is nyeregbe
pattant.

A lovak egymás nyomában jártak. Lehetőleg közvetlenül a tó partján, mert
odébb az idelátszó országút nyüzsgött az orosz kocsioszlopoktól és
gyalogsági tömegektől, melyek lassacskán nyomultak előre.

A kapitány volt az élen. Utána Arnóti István lovagolt. A fenyveserdő
védelmében a kapitány elővette a látcsövét és figyelte az oroszok
összekötő útját. Zavarosan idehangzott onnan a kocsik és katonák zaja.
Túldübörögte a legfeljebb két mérföldnyire levő arcvonalon álló ágyúk
gigantikus dobpergése.

Mikor a fenyveserdőn áthaladtak, jobbfelől látták az orosz ágyúk vörös
felvillanását, míg mellettük lecsaptak az osztrák-magyar tüzérség
gránátjai és srapneljei, feltúrva a szántást.

Vakmerő vállalkozás volt az, amire ez az őrjárat készült. De Arnóti
István tudta, hogy a Hindenburg-hadseregnél nem volt semmi, amit ne
tudtak volna megcsinálni, hogyha akarták.

Néhány pillanatig megálltak, még a dzsidások az erdő szélén, az éjsötét
lombok védelméből látták maguk előtt a lángvörös mennyboltozatot.
Itt-ott rakéták szálltak fel, ragyogó, ezüstös csillagesőt hullattak a
földre, míg valamelyik osztrák-magyar fényszóró szélesen világító
kísértetkarja szét nem oszlatta az egész tüzijátékot.

Ez a maga fénykévéjével belemarkolt az orosz hadállásokba és az orosz
ütegek megkettőzött dühhel válaszoltak megjelenésére.

A kapitány látcsövével alaposan átkutatta az előtte fekvő területet és
azután még egyszer szólt az embereihez:

– Nem szabad egyhamar megijednetek. Egészen lassan odalovagolunk a
lövészárkokhoz és semmiféle kiáltásra nem válaszolunk. Hadd higyjék az
oroszok, hogy hozzájuk tartozunk. Gyors felfedezéstől nem kell
tartanunk. Nem sejtenek itt ellenséget. Ha pedig észreveszik, hogy
hányadán vannak, hát ott látjátok a fényszórót, abba az irányba tartunk.
Aki pedig élénkbe áll: csak a fejét! Most pedig Isten nevében, fiúk,
rajta!

Az emberek beszélgetése elnémult. A cigaretták, pipák eltűntek. Csak a
halk lódobogás, a kardhüvelyek csendülése és egy-egy lónak prüszkölése
hallatszott.

A kapitány nem csalódott. Mikor megkerültek egy dombot, melyről egy
orosz üteg szakadatlanul tüzet okádott az osztrák-magyar arcvonalra,
néhány kozákszotnyával találták szemben magukat. Ott táboroztak ezek és
egyáltalában nem törődtek az árnyakként előttük elsurranó dzsidásokkal.

Tábori tüzek nem égtek, hogy az ellenségnek el ne árulják az állásokat.
Őrszemek sem voltak kiállítva, mert itt, a lövészárkok kellő közepén
senki sem sejtett ellenséget.

Azután rombadőlt tanyák mellett vezetett el az útjuk. A szétroncsolt
falak mögött, csak úgy a szabadban, még sátrak által sem védve, hevert
az orosz gyalogság, nyilván rohamra készen. Ez volt a lövészárkokba
vezényelt csapatok tartaléka és akkor kellett a harcba beleavatkoznia,
ha vagy az övéi, vagy az ellenséges csapatok rohamra mennek. Arnóti
István látta, amint a kapitány hirtelen hátrafordult a nyeregben és így
szólt:

– A kakas csipje meg! Ott egy lovasőrjárat egyenesen nekünk tart.
Vigyázzatok emberek!

De elmult ez a veszedelem is. Kozákok voltak. Apró lovaikon közvetlenül
mellettük ügettek el és bizonyára azt hitték, hogy a kis csapat
valamelyik előttük ismeretlen orosz lovasezredhez tartozik.

Hiúzszemekkel fürkészve az éjszaka félhomályát, a vakmerő lovasok végre
elérték az első lövészárkot. Ott mindenki aludt. Az árok mentén
lovagoltak addig, amíg áthidalásra akadtak. Ötszáz méterrel odébb volt a
második lövészárok. Ott őrszemek álltak. Az egyik azt hitte buta
fejével, hogy valami nagy dolgot csinál, ha megszólítja őket. Miután nem
kapott választ, még tovább akarta magát kitüntetni és megállást
vezényelt. Egyúttal a kapitánynak orra alá dugta fegyverét, úgy hogy a
puska csöve lovának fejét fenyegette. A kapitány egy betanult muszka
káromkodással felelt és kardjával kiütötte a fegyvert az ember kezéből.
A puska leesett a kemény, köves talajra… Elsült… egy durranás – és
felszabadult a pokol. Sürgött, forgott valamennyi, mint a megzavart
hangyaboly lakói. Vaktában elsütögették puskáikat az éj sötétjébe.
Ordítoztak és egy se tudta, miről van szó. Nem láttak semmit. Csak
egynéhány lovas röpke árnyát látták elsuhanni.

Ezek az árnyak pedig most már nyúlt galoppban vágtattak az első
lövészárok felé. Az orosz katonák itt is összevissza szaladgáltak.
Hátrafelé bámultak. A lövöldözés miatt azt hitték, hogy ott támad az
ellenség és hogy ők el vannak vágva az öveiktől.

Mielőtt még magukhoz térhettek volna a nagy ijedségből, egy tömeg nekik
rohant az éjszakából. Karabélyok golyói fütyültek a füleik körül.
Bömbölő hurrákiáltás dörgött a fülükbe. Akik szemben látták magukat a
dzsidásokkal, azok eldobálták fegyvereiket, fejetlenül szétszaladtak és
ezzel megbontották azoknak a rendjét is, akik védekezésre készültek.
Mire összeszedelőztek, a hátborzongató, rettenetes kísértetjárás eltűnt
az éjszakában.

Most azonban már megelevenedtek a dzsidások áttörte orosz vonalak.
Jelzések hangzottak mindenfelől. A parancsnokok azt hitték, hogy rohamra
indultak a magyar honvédek. Viszont az osztrák-magyar lövészárkokban is
ijedten fegyvert ragadtak az elülső lövészárok legénységei. Ők
természetesen azt hitték a lövöldözés hallatára, hogy egy orosz
rohamtámadást kell fogadniok. Ekkor az őrszemek észrevették az idegen
lovasokat, akik a kapitány parancsára most egészen lassan közeledtek.

Mi volt ez? Miért lovagolnak olyan lassan? Állj! Ki vagy?

A kapitány érkezett elsőnek az osztrák-magyar lövészárokhoz. Leszállt a
lóról és kiáltott:

– Ne lőjetek, legények. Német bajtársak vagyunk. Keresztül jöttünk a
muszkákon.

Már akkor osztrák és magyar tisztek is odaérkeztek és eleinte szótlanul
megbámulták a lehetetlent, az összes orosz vonalakon keresztültört német
dzsidáscsapatot.

Hanem aztán kitört az ujjongás. Ezernyi kéz nyujtott feléjük szivart,
cigarettát, bort, ételt és a derék lovasok azt sem tudták, hová tegyék
szövetséges bajtársaik bőkezű adományait.

Az orosz front pedig most megdühödve szikrázott. Lövészárkai
szakadatlanul ontották a gyorstüzet. Ámbár a dombos terület jó fedezetet
nyújtott a dzsidások lovainak, mégis egy kicsit kedélytelen kezdett
lenni a tartózkodás az elülső lövészárkok előtt.

Félóráig maradtak. Megetették, megitatták a lovakat. Azután megint
nyeregbe.

Arnóti István olyan boldog volt, hogy legszívesebben nyakába borult
volna német tiszttársának. Hiszen ennek a huszárvágása nélkül még mindig
ott ülne a galiciai parasztkunyhóban, azzal a biztató kilátással, hogy
vagy agyonlövik, vagy elfogják az oroszok.

Reggelre megérkeztek a parancsnokság székhelyére és az a kis öreg
tábornok, aki itt vezényelt, meghívta a német kapitányt és Arnóti István
főhadnagyot reggelire. Orvost is hozott, aki megvizsgálta és újra
bekötözte István sebét.

– Egy hét mulva jó lesz – mondta ez biztatólag. – Hanem a karját fel
kell kötnie.

– Hála Istennek, – felelt Arnóti István, – féltem, hogy hosszabb ideig
leszek szolgálatképtelen.

Azután rendelkezésére bocsátottak egy gépkocsit, mert neki lehető
leggyorsabban kézbesíteni kellett a király írásait a főparancsnokságon.
Oda pedig ötven-hatvan mérföld volt még az út. Délután megérkezett a
főhadiszállásra és rögtön a főherceg elé vezették, akinek saját kezéhez
kellett a király leveleit átszolgáltatnia. Kétórai várakozás után a
főhercegi vacsoraasztalhoz rendelték. Ott jelentést kellett tennie
megmeneküléséről és el kellett mondania a német dzsidásőrjárat vakmerő
kalandját. Mikor végzett, a főherceg megtöltette a borospoharat,
fölemelkedett és szólt:

– Az én kedves bajtársaim, a Hindenburg-hadsereg vitéz kapitánya és
derék legénysége: éljenek!

És amíg odakinn a hatalmas ágyúk dübörögtek, rémes üvöltésük
visszhangját eljuttatván a főherceg főhadiszállására is, zenebonájukba
belekeveredett az ujjongó éljenzés, mely a főhadparancsnok asztaláról
vitt szíves testvéri üdvözletet Hindenburg tábornagyhoz és hős
dzsidásaihoz.



X.

Arnóti István anyja nem ment haza azon az estén, melyen az újságból
megtudta a vélt gyászhírt. Hedvig ottmarasztalta és a saját szobájában
készített neki fekhelyet. Nem akarta az öreg asszonyt magára hagyni
mérhetetlen és vigasztalan fájdalmában. Alvásról persze nem sok szó volt
ezen az éjszakán. A gondnok házánál máskülönben reggel hat órakor még
nem szoktak felkelni. Ma azonban örült mindenki, hogy gondolatainak
sötét magányából kimenekülhetett.

A virrasztástól sápadt arccal ültek a reggelihez terített asztal mellé.
Fáztak. Megborzongatta őket a benső hideg. És a kályhák sem adtak
ilyenkor még elegendő meleget. Az éj folyamán fagy állt be. Reggel felé
pedig sűrűn havazott. A december téliesen, fehér köntösben köszöntött
be.

Máskor karácsonyelőtti örömmel töltötte volna el őket ez az idő. Mert hó
és karácsonyfa együttesen megadta volna a szent ünnep képét. Hedvig bele
is kezdett már az Istvánnak szánt karácsonyi kézimunkába. Repülőnek
valót készített. Vastag, kötött melegítő zubbonyt, hósapkával. Az
ablakon állt a kézimunkakosár. Amint most kitekintett a vajudó reggel
fakó szürkeségébe, ezen a munkán akadt meg a szeme. És ez volt az mely
új reménnyel táplálta nagy erőfeszítéssel fenntartott hangulatát.
Hirtelen egy belső hangra kellett figyelnie, mely így szólt hozzá:

Lehetetlenség! Ne engedd át magadat a sötét gondolatoknak. Azt a munkát
ott nem hiába kezdted. Meglásd, Istvánod fog még örülni ennek. Adok
neked egy jó tanácsot. Reggeli után, úgy mint minden nap, ülj szépen az
ablak mellé, vedd elő a karácsonyra szánt kézimunkát, gondolj Istvánra,
örülj a közeledő ünnepnapoknak és azután tekints ki olykor az utcára, a
vidám hófuvásba, vajjon az, akire gondolsz, szíved szerelme, nem jön-e
gyors léptekkel eléd. Hiszen ismered kemény, ruganyos lépteit. Figyelj
csak: nem kopognak-e már az utcán?

Ijedten nézett anyjára, aki kisírt szemekkel ült, a kávéját sem itta
meg, azután apjára, aki szintén alig ivott, semmit sem evett, hanem csak
erősen füstölt. És aztán István anyjára, aki csakúgy gépiesen, mint aki
nem is tudja, hogy mit csinál, egy-egy korty kávét ivott, egy-egy falat
kenyeret evett hozzá… Üres tekintettel meredt maga elé. Olyan sápadt
volt, hogy az erek kéken rajzolódtak homlokára, a száj szegletei
néha-néha eltorzultak, mintha tudtán kívül is rettenetes fájdalmat
kellene leküzdenie.

A kandallón ezüst csengéssel nyolcat ütött az óra. A gondnok felkelt és
elment az irodájába. Hedvig behívta a szolgálót és leszedette az
asztalt. Anyja hirtelen ránézett és rémülten felugrott, rászólva
lányára:

– Mondd csak, Hedvig, hogyan vehetsz fel tarka selyemblúzt. Rögtön menj
a szobádra és öltözködj át. Majd azután bemegyünk mindannyian a városba
és vásárolunk magunknak megfelelő ruhát.

Azt mégsem akarta kimondani, hogy: gyászruhát. De Hedvig megértette és
dacosan felelt:

– Azt hiszem, kísértetet láttok mindnyájan. Kezdve apán, akit
egyáltalában nem értek. Eszem ágában sincs, más blúzt felvenni. Addig,
amíg a hadügyminisztérium meg nem erősíti, hogy István nincs többé az
élők között, vétkeznék ellenünk és ellene, ha egy újsághír alapján mint
halottat elsíratnám. István nem halt meg. Hallatlan, hogy ti milyen
kishitűek vagytok. Ki fog benneteket nevetni, jogosan szidni fog
benneteket, hogy olyanok vagytok, mint a kis gyerekek. És most hagyjál
engem, édesanyám. Nem akarok összezavarodni és hogy lássátok, mily
kevéssé hiszem Istvánom halálát, íme az ablak mellé ülök és tovább
dolgozom az ő karácsonyi ajándékán.

És anélkül, hogy a két öreg asszonnyal tovább törődött volna, csakugyan
leült az ablakhoz és úgy dolgozott, mintha tényleg nem lenne semmi más
gondja.

A két asszonynak elállt a szava. Az anyja nem mert válaszolni, mert
ilyen izgatottan még nem látta a lányát soha. A gyermek most először
lépett mint felnőtt elébe. Megmutatta, hogy kinőtte a gyermekruhát és
öntudatosan, önállóan tud gondolkodni. István anyja pedig
megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy virág, melyet
lesujtott a felhőszakadás, amikor a jótékony napsugár ismét új életre
kelti.

Tulajdonképen szégyenkezett, hogy ez a fiatal lány erősebb és józanabb
tud lennie mint ő, az idősebb tapasztaltabb, higgadtabb asszony. Hogy a
fia iránt való szeretet ezt a lányt több hittel, erősebb bizalommal
töltötte el, mint őt, az anyát. Szinte tisztelettel nézett Hedvigre,
azután halkan felkelt, kezet nyújtott a gondnoknénak és így szólt:

– Hedvignek igaza van. Köszönet gyengédségtekért. Most hazamegyek.
Hiszen a jó vagy rossz hír ott ér utól leghamarább.

– Elkísérjelek? – kérdezte Hedvig az ablakból. Odament hozzá az asszony
és szeretettel simogatta a lány szőke fejét.

– Nem, gyermekem. Erős lettem újra. Köszönöm, amit az imént mondtál.
Visszaadtad vele a bátorságomat. Most már énbennem is újra ébred a
remény.

– Igen, igen, édes anyuskám, – felelt Hedvig, – a mi Istvánunk
okvetlenül visszajön. Fülembe cseng lelkem szava és bízom érzésemben,
mely azt súgja, hogy nincs neki semmi baja. Délfelé hozzád jövök, hátha
addig hírt kapunk.

A gondnok pedig elment a hivatalba. Az utcán földre szegezte tekintetét,
mintha röstellne az emberek szeme közé nézni. Elkeseredetten
monológizált:

– Így van ez… hát ilyen öreg lettem és eddig jól ment minden. Az ember
eléldegél és elüldögél a régi nemtörődömségben. A régi kaptafára szabja
napjait és épen csak az újságból tudja, hogy most háború van. Odakinn a
határon a muszka lángba borítja a galiciai parasztok viskóit, agyonveri
az asszonyokat, az embereket lelövi vagy felakasztja, a gyermekek
elzüllenek, elvesznek, ha csak a jó szerencse valahogy könyörületes
kezek közé nem tereli őket. A katonáink verekszenek az orosszal, ezrével
elhullnak, ezrével kórházba kerülnek, sok közülük örök életére nyomorék
marad, aki még megvan, az is azzá lehet. Mi pedig szépen nézzük mindezt,
itt-ott adakozunk, ha épen akarunk és észre sem vesszük, mily kevés
jogcímünk van rá, hogy jól menjen sorunk… No de akkor – elkeseredetten
fölkacagott, olyan hangosan, hogy az arramenők visszafordultak utána –
ott fölöttünk a mi úristenünk csak tudtunkra adja és tudtukra adja
másoknak is, hogy a testvéreink, hogy a népünk keserves háborúban
senyved. Tudtunkra adja nekünk, akik fényűzésben, tékozlásban éljük
mindennapos életünket és zsörtölődünk, ha kenyerünk nem olyan fehér, a
kalácsunk nem olyan friss, mint máskor volt. Ej! hát minek nekünk
kalács? Az meg nem térít. Az csak istentelenebbé tesz. Csapás kell.
Keserves csapás. – Megállt és összekulcsolta kezét. Nem törődött az utca
zajával. Az ég felé emelte tekintetét: – Köszönöm neked, jóságos nagy
Istenem, hogy leküldted rám ezt a gondot, hadd tanuljam meg belőle,
milyen fájdalom és nyomorúság él ma százezernyi ember lelkében és hadd
tudjam meg, hogy velük érezni kiválasztottál.

Aztán folytatta útját, megkönnyebbülten, hogy lelke megtalálta azt az
utat, melyen keresztjét elcipelheti.

Ime, vállára ütött a háború. Megtanította őt, mint mennyei sugallat,
hogy emlékezzék önmagára és szégyelje magát, amiért azt a sok jót, amit
eddig élvezett, mint magától értetődőt, fagyos közömbösséggel fogadta.

A hivatalban, mint mindig, most is ellátta napi munkáját, nyugodt arcán
senki fel nem kutatta volna keserves aggodalmának nyomait.

Mikor a hivatalos óra már végefelé járt és ő szokott pedáns módján már
gondosan elzárt mindent, ami íróasztalán hevert, telefonhoz szólították.
Már azt akarta mondani a titkárnak, válaszolja, hogy: Elment már. De
aztán mégis odament és megismerte barátjának, a professzornak hangját,
aki arra kérte, látogatná meg ebéd után, mert fontos közlendője van.

Legszívesebben rögtön odament volna, de ha nem jött volna pontosan
ebédre, ezzel családját nyugtalanította volna. Visszanyert erkölcsi
erejével most úgyis feleségét és lányát akarta megtámasztani,
fölegyenesíteni, arra intvén őket, hogy ugyanazzal a türelemmel viseljék
sorsukat, mint más százezrek ugyanakkor széles e hazában.

Hedvig közvetlenül előtte ért haza. Néhány percre beszólt a
századosnéhoz, megkérdezni, nincs-e hír Istvánról. De nem jött senki és
semmi.

Az apa csodálkozott, amikor feleségét és lányát, ellentétben reggeli
magatartásukkal, nyugodt megadásban találta és fölöslegesnek ismert fel
minden vigasztalást. Megmondta, hogy ebéd után azonnal barátjához kell
mennie.

Ez már idegesen, türelmetlenül várta és örömmel üdvözölte:

– Mindenekelőtt, kedves öregem, közölhetem veled, hogy nincs még okod a
te szeretett Istvánodért gyászt ölteni. Amennyire a
hadügyminisztériumban eddig megtudakolhattam, úgy látszik, hogy az
esetnek kedvező lefolyása volt. Egyébként minden pillanatban várok egy
barátomtól, aki a minisztériumban befolyásos állást tölt be, részletes
értesítést.

– Hiszen már nyugodtabb is lettem, – felelt a gondnok és a tanár
íróasztala mellett foglalt helyet, – mert beláttam, hogy ezidőszerint a
haza érdekét elébe kell helyeznünk személyes érzelmeinknek és
vágyainknak és szégyenkeznünk kellene, ha saját gondunkat különbnek
képzeljük, a haza, az összesség gondjánál.

A tanár odanyújtotta a szivarskatulyát és mindaketten rágyújtottak.
Aztán megszólalt:

– No most hallgasd meg, ami érdekes közlendőt ígértem.

– Igazán nagyon kíváncsi vagyok, kedves barátom.

– Lehetsz is. De amit mondok, egyelőre titok marad. Én is csak úgy
tudtam meg, hogy becsületszóval fogadtam hallgatást. Csak azt kötöttem
ki, hogy kizárólag veled, aki részére tudakozódom, közölhetem az
adatokat.

– Részemre megtudakoltál valamit?

A professzor kezeit dörzsölte, mint aki meg van elégedve önmagával.

– Igen, igen, öregem… a te ügyed nem hagyott nyugton. Világosságot
akartam neked szerezni. És aztán, amit nekem tegnap elmondtál, annyira
ellentmond a hadseregünk tisztikarában fennálló hagyományoknak, hogy az
én személyes érdeklődésemet is felkeltette. Hiszen ha az ember már
közjogot és államjogot tanít, úgyis sok mindenféléről kell tudnia,
amiről a tömeg nem is álmodik.

– Nos, és mit tettél?

-Még tegnap este levelet írtam egy iskolatársamnak, a nevét még veled
sem közölhetem. Hiszen elég neked annyi, hogy hát az embernek megvannak
az összeköttetései, még befolyásos férfiakkal is, és az én iskolatársam
azok közül való. Olyan hivatal élén áll, amelyik szoros összeköttetésben
van az udvarral. Ma reggel korán fölkerestem, beküldtem a levelet és
azonnal fogadott. Természetesen elmondtam neki az egész tényállást, a
veled és Istvánnal szemben feltornyosult drámai fergeteg egész
fejlődését. Azután elmondtam azt az én véleményemet is, hogy az egész
lehetetlen dolog, mert hiszen felséges urunk világosan tudtul adta
mindeneknek, hogy ő, a legfelsőbb hadúr miként ítéli meg a dolgot.

A házvezetőnő, aki kávét hozott, itt megszakította a beszéd folyását. A
tanár intett neki, mire rögtön ismét ment. Ő maga töltött vendégének.

– Nos, tovább, kedves barátom.

– Ismerem az ügyet – szólt öreg iskolatársam titokzatos mosollyal. –
Annál jobb, – feleltem én, – akkor legalább nem kell hosszas kutatásokat
végezned. – Ő behívott egy tisztviselőt, mondott neki egy számot, és
behozatott egy aktacsomót a titkos levéltárból. Mielőtt szétnyitotta,
megmutatta nekem a külső fedőlapot és azon egy előtte jól ismert nevet:
Arnóti századosné.

A professzor kis szünetet tartott, vendégének arcát fürkészte és látta,
hogy az feszült érdeklődéssel figyel. Azután folytatta:

– Az aktacsomó elég terjedelmes volt. Barátom felütötte az utolsó oldalt
és egy nyugtát mutatott nekem. Illetve közönséges postai feladóvevényt,
amilyennel a postahivatal a feladott pénzösszeget elismeri. – Olvasd a
címet – szólt hozzám. Én pedig legnagyobb meglepetésemre olvastam:
elküldetett 1914 szeptember 31. 600 korona.

– Arnóti századosné címére?

– Igenis, öregem. Istvánod anyjának a címére. Ez a barátom nemcsak az
utolsó nyugtát mutatta meg nekem, hanem egy egész halommal, sok, sok
esztendőről, azt hiszem, körülbelül harminc évről. Pontosan
évnegyedenként azzal a matematikai szabatossággal, mely az udvari
hivatalokat annyira jellemzi.

– Udvari hivatalt mondtál?

A professzor meghökkent:

– Elszóltam magamat, állami hivatalt akartam mondani.

– Hát rokona a századosnénak?

– Kicsoda? Az iskolatársam? Nem, öregem, távolról sem.

– Hát akkor hogy jön ahhoz, hogy pénzt küld neki?

– Másnak a megbízásából teszi.

– Kinek a megbízásából?

A professzor megint szünetet tartott, mint a színész a főhatás előtt.
Tudta, hogy most már közölheti a fődolgot, mely őreá nézve épen olyan
váratlan és hihetetlen volt, mint amilyennek most a gondnok találni
fogja.

– No, ne kínozz hát – kérlelte a gondnok.

A professzor nevetett.

– Hát kínozlak? Még mindig nem higgadtál meg? Nem vagyunk még elég
öregek? De most gyere egészen közel, hogy senki más meg ne hallhassa.
Nem tudom, háznépemből nem megy-e el valaki épen most az ajtó előtt és
nem akarom, hogy kívüled bárki más megtudja, hogy ki az adakozó.

A gondnok furcsán érezte magát. A vér fejébe szállt, reszketve közelebb
hajolt a tanárhoz, hogy megtudja, ki az a veszedelmes ember, akinek a
nevét ennyire titkolni kell.

– Még közelebb, barátom – szólt a tanár és száját odaillesztve a gondnok
füléhez, súgta:

– A király.

A gondnok most egyszerre fázott, a fogai vacogtak. Kezéből kiejtette a
szivart és a tanár hamar utána kapott, nehogy kiégesse a szőnyeget.
Azután látta, hogy vendége milyen sápadtan fordítja felé az arcát.

– Igyál egy korty kávét.

A gondnok engedelmeskedett.

– És most gyújtsál új szivarra.

A gondnok keze reszketett, mikor szájához emelte a szivart és egészen
lassan kérdezte:

– És… és… tudsz rá magyarázatot?

– Hogyne tudnék. Természetes. Ne bámulj úgy rám. Tiszta sor az egész. És
a mi királyunk, Isten tartsa még sokáig, te, több abban az emberi jóság
és irgalmasság, mint mindnyájunkban együttvéve.

A gondnok helyeslően bólintott.

– Halljad hát tovább. Magasállású barátommal, amint már említettem,
közöltem az egész tényállást. Köteles voltam így cselekedni és más módon
nem is nyerhettem volna meg támogatását. Igy történt, hogy ő tovább
lapozott az akták közt és rájöttünk annak a kegydíjnak a történetére,
melyet a századosné a király magánpénztárából húz. Kedves Bechner…

A tanár megint félbeszakította elbeszélését. Nagyokat húzott a szivarból
és belebámult a füstbe, míg a gondnok idegesen rágta szivarját és leste
a folytatást. Végre megengedett magának egy kis sürgetést:

– Rólam talán megfeledkeztél?

Ez kiragadta a professzort gondolataiból. Csakugyan megfeledkezett egy
pillanatra környezetéről, annyira elmélyedt abba, amit látogatójával
közölnie kellett.

– Igaz, igaz, édes Bechnerem. Bocsásd meg szórakozottságomat. De te vagy
az oka. Mert az, amit megtudtam, néhány óra óta annyira lefoglalt, hogy
minden mást ki kell kapcsolnom. Nos hát, öregem, ha én rendelkeznék a
vitézségi érmek fölött, Arnóti századosnénak bizonyára kijutna egy. Vagy
ha én lennék a király, bizony ezzel jutalmaznám azt, amit ez az asszony
a hazáért tett.

– Talányokban beszélsz, kedves barátom. Milyen tettet gondolsz?

– No, ne türelmetlenkedjél. Hiszen látod, beavatlak már mindenbe.
Egyszerre talán el sem bírnád. Nos hát, képzeld magadat a következő
helyzetbe. Volt egy asszony, szegény, de nagyon tisztességes családból.
Az apja magasabb rendőrtisztviselő. Az asszony maga boldog, egy év óta
egy köztiszteletben álló csinos tisztnek a felesége, aki született gróf.
Boldogságuk jó ideig zavartalan. Addig, amíg a férj hitelezői megkezdik
a hajszát. Ezek pénzt adtak neki a nevére. Tudták ugyan, hogy a vagyont
bátyja örökli, de azt várták, hogy fényes nevével, ragyogó
megjelenésével, tiszti rangjával, gazdag házasság vár reá. Most a
szegény lánnyal kötött szerelmi házasság véget vetett a hitelezők
reményeinek. A tisztnek ott kell hagynia előkelő ezredét és át kell
helyeztetnie magát egy cseh fészekbe.

– A hitelezők itt is felkutatják. Följelentéssel fenyegetődznek. Tudod,
hogy ez tisztnél milyen következményekkel jár. Kétségbeesik. És épen
ebben a hangulatban megismerkedik egy orosz ügynökkel: egy kémmel, aki
ajánlkozik, hogy egy csapásra leveszi minden gondját. Szövetkeznek és
Bécsbe jönnek, hogy itt keresztülvigyenek valamit, ami kiszámíthatatlan
kárt okozhat a hazának. És akkor az asszony beleavatkozik. Kilesett
mindent és hazaszeretetből, becsületérzésből lemond mindenről,
boldogságáról, szerelméről, jövőjéről. Ő is Bécsbe siet, segítségül
veszi apját és leleplezi az orosz kémet. Gondold meg, hogy ez mit
jelent. Fontold meg: egy asszony, aki feláldozza hőn szeretett férjét.
Meghasadt szívéből kiirtani a szerelmet és… gyermekét várva…
reménytelenül menni az egyetlen fénysugár nélkül sötétlő jövendő elé.
Kedves Bechner, ez olyan tett, hogy ennél hősiesebbet még a mai háború
sem termett.

A professzor elhallgatott és fujta a füstöt. A gondnok homlokán verejték
gyöngyözött. Felkelt és többször, nyughatatlanul végignézte a szobát.
Aztán megállt a tanár előtt:

– És mindazt, amit elmondtál, Arnóti századosné csinálta?

– Igen, igen. Róla beszélek. Hősnő az barátom. Nem kell csodálkozni, ha
ilyen asszony fiának ereiben ugyancsak hősi vér csergedez.

– Igen.

A tanár csodálkozva nézett a gondnokra:

– Ez minden mondani valód? Azt hittem volna, terád is úgy fog hatni,
mint énrám. Én valósággal ujjongok miatta.

– Túlságosan meg vagyok indulva, öregem, semmint, hogy mondhatnék
valamit. Van-e még valami közölni valód?

– Még egypár részlet. A századosné apja meghalt nemsokára azután, hogy
unokája megszületett. A százados, a férj, elmenekült. Valahol elzüllött.
Talán már meg is halt régen. A századosné küzködött az élet nehéz
gondjával, mely apja halála után reá szakadt. Nem sikerült. Gyermeket
várt. Nem akarta, hogy az koplaljon. Akkor elment a királyhoz. A mi
derék, jó királyunkhoz, kedves Bechner. És a király megköszönte neki,
amit cselekedett. Hálás volt azért, amit ez az asszony saját boldogsága
árán a hazáért tett. Azóta a király magánpénztárából évi járadékot
húzott, mely távol tartotta a szükséget. És amikor a fiú nagyobb lett és
nevelést kellett neki adni, ugyancsak a király gondoskodott róla, hogy
katonának képezték ki és hogy tiszt lett.

Egészen halkan, mint távoli visszhang, visszacsengett a gondnok
ajkairól:

– És hogy tiszt lett.

A professzor felkelt, mind a két kezét barátja vállára tette és
felkiáltott:

– Igenis, barátom. A te Istvánod kardbojtja szent és sérthetetlen. Azzá
tette királya és hős anyja minden időkre. Most érd be azzal, amiben
szolgálatodra lehettem. Ha adhatok neked még egy jó tanácsot, hát Kohut
hadnaggyal való ügyedet add át nekem további elintézés végett. Hiszen
tisztára hülyeség lenne, ha te, mint öreg ember, ilyen előzmények után
párbajt vívnál ezzel a tacskóval.

– Ha még ebben is szolgálatomra akarsz lenni… beleegyezem.



XI.

Arnóti István, nem kapván más alkalmatosságot, sebesültekkel telt
vonaton utazott vissza Bécsbe.

Milyen vad eseteket tudtak szenvedő utitársai elbeszélni azokról az
ütközetekről és harcokról, melyek most már mögöttük voltak. Úgy hangzott
mindez, mintha ebben a példátlan méretű háborúban minden emberséges
érzés kiveszett volna a szívekből. Mintha a gyűlölet, az egymás
elpusztításának vágya egyeduralomra jutott volna.

Mert másképen mi magyarázhatná meg, hogy az oroszok még a sebesültekbe
is beleszúrtak vagy belelőttek, hogy kegyetlenkedtek velük, vagy hogy a
megszállott helységek lakósait, csak azért mert nem oroszok, tucatszámra
lelőtték, sőt, ami még rosszabb, nem egyszer válogatott kínok közt
fosztották meg életüktől.

Különösen a megszállott községek zsidó lakóssága szenvedett rettenetes
kínokat. Mintha az orosz katonaságnak egyenes parancsa lett volna, hogy
épen ezek ellen a szerencsétlenek ellen járjon el különös és
kérlelhetetlen kegyetlenséggel.

Irtózat fogta el Arnóti István lelkét, amint hallgatta őket. Itt ezen a
sebesültekkel telt vonaton a háború felütötte előtte ezernyi kegyetlen
szenvedéssel teleírt, könyvének lapjait. Kínok közt elfolyt embervér
festette a betüket. És kínokat osztott mindenkinek, aki elolvasta.

És addig, amíg ő a döcögő vonaton átutazta az éjszakát, Bécs már
megtudta az estilapokból, hogy Hindenburg dzsidásaival, akik az orosz
front mögött ráakadtak, hogyan vágta keresztül magát veszedelmes
lovasrohamban az ellenség vonalán és hogyan érkezett meg a főherceg
főhadiszállására.

A jelentések megint tele voltak hőstettének dícséretével és Bécsben
aznap este mindenütt az ő nevét lehetett hallani.

Volt is ujjongás a gondnok házában, mikor az estilap meghozta oda is a
hírt. Rögtön István anyjához siettek, aki még nem tudott semmit, bár az
estilap ott feküdt az asztalán. Nem nyúlt még hozzá. Ott ült a sötét
szobában, kinézett az utcára és még azt is alig vette észre, hogy fiának
menyasszonya szüleivel együtt belépett a szobába. Nagy ujjongás rázta
fel:

– Anyuska… édes, jó anyuska… István él és megérkezett a főhadiszállásra.

És a fiatal lány megölelte az asszonyt, összecsókolta, forró
örömkönnyeik összefolytak.

– De csakugyan igaz-e, Hedvig?

– Igaz, igaz, édes anyus, az estilapokban nagy cikkek vannak róla.
István megint vitézül helyt állt. Keresztülverte magát a muszkán. Gyere
ide az asztalhoz; lámpát gyújtunk és apa felolvassa neked a jelentést.

A századosné csak most vette észre, hogy a lány apja és anyja is ott
állt a sötét szobában. Fölkelt vendégeit üdvözölni, de alig tudott
menni. Mintha ólomból lettek volna a lábai.

Lámpát gyújtottak és a gondnok felolvasta a cikket. Aztán így szólt:

– Most pedig lemegyek és beszerzek egypár üveg jó vörösbort, hogy
lelkünk örömét kellő ünnepséggel juttassuk kifejezésre. – Mikor
visszajött, kalapban, kabátban jött a szobába, mert az épen újra kezdődő
hóviharban egészen fehér lett.

– Hölgyeim, – szólt tréfásan, – van szerencsém mint karácsonyi hóember
bemutatkozni és hozom önöknek a legeslegszebb ajándékot, Istvánunk
visszatértét.

– Azám, apus, – szólt Hedvig, – csakhogy te nem vagy ám valami nagyon
tartós hóember. Nézd csak, már leolvad rólad a hó. És akkor majd kikapsz
a századosnétól.

– Ma este nem kap ki senki. Ma ünnepelünk. Boldogabb vagyok, mint
valaha. Ma csak a karácsonyfa hiányzik, fényes gyertyáival. Ez lenne a
háborús év legszebb karácsonyi ünnepe.

Sokáig együtt maradtak ezen az estén, alig tudtak elválni. Örültek az
öreg úrnak, aki olyan kitünő hangulatban volt, hogy ilyennek nem is
látták talán még soha.

– Tudod, apa, – mondta a lány, – annyira megváltoztál ma, mintha fiatal
legényke lennél. Nem olyan, mint az én öreg hallgatag sokszor mogorva
apuskám.

– Igazad van, lányom. Néha magam is szemrehányásokat teszek magamnak
érte. Bizony, mikor fiatal voltam, amikor édesanyáddal megismerkedtem,
én is tele voltam még életkedvvel, rózsaszínűnek láttam még az
égboltozatot is. Hanem azután lassanként leszokik az ember mindenről. Az
élet kemény. Az ember mindenütt beleütközik a szögleteibe és észre sem
veszi, hogy évről évre szögletesebb, keményebb lesz maga is. Nagy öröm
kell ahhoz, hogy az ember egy kis időre megfeledkezzék a koráról és ifjú
legyen újra.

– Óh, papa, – felelt a lány, – amit te mondasz, nem érvényes a mi
időnkre. Ma más az élet, mások az emberek. Mi nem leszünk öreg korunkra
olyanok, mint ti.

– Adja Isten, hogy igazad legyen, lányom. Az új korszak, mely téged
fölnevelt, talán csakugyan képes lesz a maga életéből kiseprűzni azt a
megcsontosodott, pedáns, szent Bürokráciust, aki bennünket annyira
megvénített. No, erre iszom egyet, éljen az új korszak, a szép jövő,
melyet most alakít ki a leghatalmasabb világháború vasmarka.

Ugyanebben az órában Kohut hadnagy egy vendéglőben együtt borozott
néhány tiszttársával és persze ott is Arnóti István főhadnagy körül
folyt a beszélgetés. A többi tiszt nagyrészt a deutschmeisterek
ezredéhez tartozott, ahhoz, amelyben Arnóti István is, az apja is
szolgált. Arnóti Istvánt innen helyezték át a repülőosztaghoz. A tisztek
sebesültek, lábadozók voltak és csak Kohut hadnagy elbeszéléséből
ismerték Arnóti élettörténetét.

– Uraim, – szólt egy hosszú, szikár százados, aki a bosnyákoknál
szolgált, – én sajnálom ezt a fiatalembert. Az ördögbe is, hát tehet ő
arról, hogy az apja valami… no, mondjuk… valami kellemetlen históriát
manazsált?

– Halló, – kiáltott az egész társaság, – ez két üveg pezsgő. Angolul
beszélt.

A hosszú százados nyugodtan rágyújtott és szólt:

– Tévedtek. Isten verje meg Angliát. Az én számon ugyan ki nem jön annak
az undok fajzatnak a nyakatekert nyelve. Manazsálni nem is angol szó,
hanem amerikai, még pedig amerikai német. Ma este tehát az én
költségemen nem pezsgőztök. Különben is a nyomorékgárda számára, melyhez
egyelőre mi is tartozunk, törzsorvosi tilalom van minden szeszes italon,
ha csak háromnegyedrésze a vízvezetékből nem való.

– Igaza van – szólt egy kis hadnagyocska, akinek ugyan alig pelyhedzett
még az álla, de azért már a mi vitézségi érmünk és a német vaskereszt
fityegett gyerekmellén. – A te véleményeden vagyok, kedves százados
uram. Ilyenkor, háborús időben nincs helye semmi finnyáskodásnak, el a
prüdériával.

– Francia, francia, – ujjongott a kórus, – de ő csak fizet!

A kis hadnagy nevetve beismerte, hogy prüdéria bizony francia szó és
megrendelte a két üveg pezsgőt.

– De öt üveg savanyúvízzel – pótolta a százados.

Kohut hadnagynak nem tetszett a beszélgetés fordulata.

– Tagadom, uraim, – szólt, – nekünk háború idején is épen olyan
finnyásán kell őriznünk karunk becsületét, mint akár békében.

– Lári-fári – mondta rá a kis hadnagy olyan hangosan, hogy a szomszéd
asztalokhoz is elhangzott.

– Csend, csend – intette a százados, mert látta, hogy Kohut
összeráncolja a homlokát és hogy a kis hadnagy is éles válaszra készül.

A pincér elhozta a pezsgőt és a százados minden ellentmondás mellett is
előbb félig megtöltette a poharakat vízzel, mielőtt egy csepp pezsgő
került volna beléjük.

– Kár a pezsgőért, – panaszkodott az egyik tiszt, aki eddig még nem vett
részt a beszélgetésben, – de mivelhogy a legidősebbnek engedelmeskedni
kell, hát igyekezzünk ezt a borzalmas kotyvalékot leöblíteni, anélkül
hogy békabrekegésre gondolnánk. Hiszen, ami azt illeti, még mindig
külömb az esővíznél, melyet a lövészárokban pezsgőztünk.

– Még pedig hernyókkal fűszerezve – nevetett a százados. – Különösen
Szerbiában. Szent Habakuk, mennyit korgott ott a gyomrom.

– No, de azért megéltetek.

A százados elkomolyodott:

– No, tréfán kívül – szólt elnyújtva. – Hallottam, hogy fenn, az orosz
határon, ha nagy volt a szükség és sokáig késett az utánpótlás, tisztek
és emberek napokon át nyers répával táplálkoztak.

– Bizony megettük – erősítette meg a kis hadnagy. – El is neveztük ezt a
nem ritka csemegét kirántott répának. No, mert a földből úgy rántottuk
ki. Mintha még ma is megfeküdné a gyomromat. Azóta, ha nálunk valaki
répát emleget, rögtön azt kérdezik tőle, hogy rókát akar-e kergetni.

– Kedves egészségére! – mormogta rá egy zászlós mély basszus hangon.
Egészen lent ült az asztal végén. A nagy gyereküknek mondták és
mindenüvé magukkal cipelték. A nagy gyerek, bár ő volt a legfiatalabb,
felkapta a pezsgőspoharat és mosolyogva megemelte. A többi követte a
példát. Majdnem mind egy hajtásra itta ki a poharát, mert a helyiségben
meleg volt és jól esett a hűsítő.

– Brrr! – mondott az italról véleményt a kis hadnagy és összerázkódott.

– Kérlek, – szólt a bosnyák százados, – ha netalán rókát óhajtanál
kergetni, hát csak fordulj bizalommal a főpincérhez, az majd megmutatja,
hogy merre szalad. Különben ez a keverék egészen jó. De amit mondani
akartam, – a hadnagy úr félbeszakított és a zászlós úr folytatta, – el
sem tudjátok képzelni, hogy abban a hármas kereszttel megvert
Rácországban miket szenvedtünk. Azt mondom nektek, hogy a ti mocsaras
ösvényeitek ott fenn északkeleten síma, tiszta országutak ahhoz a
térdigérő hinárhoz képest, amelyen mi keresztülgázoltunk. Kvártélyról
egyáltalán szó se lehetett. Örültünk, ha az a hely, amelyre összetört
csontjainkat pihenésre vetettük, legalább csak nedves volt. De
akárhányszor igazán megesett velünk, hogy este csonttáfagyott talajra
feküdtünk, éjjel pedig megváltozott az idő, esett és reggelre úgy
beleragadtunk az agyagos sárba, mint a légy a cukrosenyvbe, melyet a
légyfogóra kennek. És aztán folytonosan hegynek és völgynek. Le, fel. A
gazfickók mindig csak olyankor álltak helyt, ha alkalmuk nyilt egy
biztos magaslatról kiadós ólomlevest zúdítani az öntözőkannáikból
menetelő csapataink nyaka közé.

– Bocsánat, százados úr, – hangzott ismét a zászlós basszús hangja, –
-mi az az öntözőkanna?

– Ne hoznánk neki egy lexikónt, – szólt a kis vaskeresztes hadnagy, –
hát ez nem látott még öntözőkannát.

– No hát, mutathatunk neki egyet – szólt a százados. – A főpincér
vásárolhat valahol.

– A százados úr megbocsát. Ha a százados úr olyan öntözőkannát gondolt,
amilyennel a kertet locsolják, olyant ismerek.

– No látod, fiam. Hát most képzelj magadnak egy ilyen öntözőkannát,
amelyet nem bádogból, hanem acélból készítenek és amelynek a likacsaiból
nem víz ömlik: hanem szt-szt-szt, folytonosan golyók. Pici, csinos,
fényes golyócskák, amelyeknek azonban megvan az a kellemetlen
tulajdonságuk, hogy nem állnak meg az ember előtt, hanem, egy karom és
egy lábam bizonyság rá, szépen keresztülgurulnak rajta. És amellett
olyan szemtelenül nyikorog az ilyen öntözőkanna: pápápápárr-pápápápárr,
hogy az ember dühbe gurul miatta. Nos hát, kedves fiam és zászlósom, ezt
máskülönben, amúgy köznyelven gépfegyvernek hívják. Talán a
legveszedelmesebb fegyver, melyet ebben a háborúban alkalmaznak. Sok
ezer emberünk bánja. No és azt is elképzelhetitek, hogy mennél beljebb
kerültünk abba az átkozott Szerbországba, annál szorosabbra kellett
húznunk a nadrágszíjat, mert bizony alig akadt ott már harapni való. Még
csak füstölni való se volt. Nem volt ott más, csak levegő és még azt is
akárhányszor jó lett volna átszűrni, mert olyan büdös volt, mint nyár
közepén egy sintértanya környéke. Ezek a tisztelt ellenségek, a szerb
urak, úgy látszik egyáltalában nem óhajtották a halottakat eltemetni.
Így aztán sokszor csakúgy feketéllett a mező a varjaktól és a
keselyűktől, éjjel pedig rekedten üvöltöttek a farkasok. Legalább ezek
gondoskodtak egy kicsit az elesettek eltakarításáról. Minket azonban
megborzongatott az éjjeli danájuk. Az ilyen fenevaddal még halóporában
se legyen az embernek dolga. Áldottuk is mindannyian azt a napot,
amelyen viszontláttuk a piros-fehér-zöld határpóznákat. Én, sajnos csak
mint sebesült láttam őket viszont. A sebesülteknek különben Szerbiában
előjogaik vannak: minden idegen beavatkozás nélkül belefulladhatnak a
saját szemetjükbe. Borzalmas egy ország az!

– Borzalmas bizony, kedves egészségedre! – szólalt meg ismét a zászlós,
hogy egy új kortyra biztasson.

– Igen, igen, – vélte a kis hadnagy, – hallottunk szenvedéseitekről. De
mindazonáltal kár, hogy a bitangokat ki nem irtottátok az utolsó
emberig. Most aztán újra kezdődik a tánc. Hiszen sokat már nem
csinálhatnak, mert nem lesz már sok hasznavehető emberük. De nekünk még
épen elég vérünkbe fognak kerülni.

– Mondja csak, Kohut hadnagy úr, – fordult most a százados ehhez, –
magának mi baja van? Hiszen olyan arcot vág, mintha azzal, hogy közibénk
jött ma este, olyan vétket követett volna el, melyért nagynehezen várja
az abszolúciót.

– Ugyanazt kell megállapítanom, – tette hozzá a vaskeresztes
hadnagyocska, – úgy ül itt, mintha jég verte volna el a búzavetését.

– Hát akkor egyen hadikenyeret, – tanácsolta a százados szárazon, –
rozskenyértől még senki se pusztult éhen.

Kohut hadnagy idegesen eltolta magától a pezsgőspoharat, hogy majd
felborult.

– Nevethettek rajtam, – felelt kissé ingerülten. – Háborús históriákat
mesélgettek egymásnak és amellett egészen elkanyarodtatok attól a
tárgytól, mely nekem igazán fejfájást okoz.

– Igaz is, – hagyta helyben a százados, – Arnóti főhadnaggyal való forró
levesét gondolja.

– Hideg vagy forró, az nekem mindegy. Én tálaltam ki, helyt állok érte.
Ha holnap reggel megjelennek a gondnok úr segédei, nekem kell kiállnom.
Nem nektek. És én most igazán nem tudom, helyesen viselkedem-e vagy nem.

– Miért nem tudod, fiacskám, – gúnyolódott a százados, – hiszen nem vagy
már csecsemő.

Kohut hadnagy szertartásosan válaszolt.

– Engedje meg a százados úr azt felelnem, hogy ebben az ügyben
egyáltalában nem vagyok képes tréfálkozni.

– No, és miért nem?

– Mert az az úr tiszt volt.

– Egyelőre háború van, – felelt a százados, – és te sebesült vagy. Ő
ugyan kérhet tőled elégtételt, de egyelőre nem kaphatja meg. Most
számunkra nincsen kakasviadalok ideje. A becsületügyi tanács
mindannyiatokat kivet a szentélyből. Most minden ember és minden élet a
hazáé. Később, majd a békekötés után, veszekedhettek, lepuffanthatjátok
vagy felnyársalhatjátok egymást.

– Százados úr szíves engedelmével, ezt tudom. De bajtársaim azzal nem
hoztak tisztába, hogy vajjon Arnóti főhadnagy úrral szemben tanusított
magatartásom kifogástalan volt-e. Mert arra nem érzem magamat
feljogosítva, hogy a főhadnagy urat csak épen megsértsem. Én
feltételeztem, hogy ilyen urat ilyen formában kell kezelni. És most
jönnek, akik kijelentik előttem, hogy Arnóti István főhadnagy úr kitünő
ember és ezzel azt mondják, hogy ő a ti szemetekben teljesen alkalmas
arra, hogy vitéz hadseregünk tiszti kardbojtját viselhesse.

Néhány pillanatnyi hallgatás következett. Mindenki gondolkozott a
különös eseten és fontolóra vette, hogy mit is kellene Kohut hadnagynak
válaszolni. Az első, aki szólásra jelentkezett, a vaskeresztes kis
hadnagy volt.

– Uraim, ha én Arnóti főhadnagy helyzetébe képzelem magamat, hát ugyan
elvinne az ördög mindenkit, aki tiszti becsületembe gázolni
merészkednék. Mert én nemcsak katonája voltam hazámnak, hanem olyan
dolgokat vittem véghez, amelyekkel kiérdemeltem a haza köszönetét. Ez
pedig a katonatiszt számára: a becsület. Ha pedig engem a haza becsül,
akkor nevetséges, hogy egyesek megtagadhassák tőlem a becsületet.
Különben pedig, még ha nem is lenne katonatiszt, a becsület: becsület a
civilistánál is.

Kohut hadnagy erősen köszörülte a torkát, mintha a szónokot
félbeszakítani készülne. Ez azonban egy kézmozdulattal jelezte, hogy még
nem végzett és tovább beszélt:

– Csitt, van még valami mondanivalóm. Ha pedig most a mi kedves
bajtársunknak, Kohut hadnagy úrnak a helyébe gondolom magamat, akkor
viszont neki kell igazat adnom. Ő annak a hagyományos szigorú
felfogásnak alapján, melyet a katonatiszt családi becsületéről belénk
oltottak, feljogosítva érzi magát megtagadni a tiszteletet attól, akire
az apa ilyen családi multat örökített. Én azonban ezt a jogot csak béke
idején érvényesíteném. Azt hiszem, egy velem történt példa élesen
megvilágíthatja ezt az esetet.

– A századom egy napon utánpótlást kapott. Amint szemlélem az új
embereket, feltűnik nekem egy szélesvállú, bikanyakú fickó. Homlokán egy
vérpiros sebhely, melyről azonnal ráismertem. Hiszen tudjátok mind, hogy
mielőtt a háború ismét rámadta a tiszti kabátot, albíró voltam. Nos hát,
ebben a minőségemben volt dolgom azzal az emberrel. Szent Mihály,
gondoltam magamban, pont ennek az alaknak kellett az én századomba
kerülni. Micsoda féreg! A szabadságvesztések egész hosszú sora
tarkította a multját. Utoljára két esztendőt kapott. A súlyos
börtönbüntetés alól épen hogy kicsúszott.

– Nos hát, fekszünk az elülső lövészárkokban már másodnapja. Nem
kaphatunk felváltást, mert az ellenséges tűzben lehetetlen hozzánk
jönni, az összekötő árkok pedig még nem készültek el.

– Ellenben mi elkészültünk az ennivalónkkal és versenyt korgott a
gyomrunk. Ekkor odajön ez a fickó az én fedezékembe, felém nyújtja a
kezét és megszólít:

– Hát úgy-e szebb volt, hadnagy uram, mikor azt a két esztendőt
rámdiktálta. Ott nem kellett koplalni, be is fűtöttek minden nap,
szappannak és víznek sem voltam híján, no és attól sem kellett tartani,
hogy agyonlyukasztanak.

– Bámulva néztem erre az emberre, aki a többiek jelenlétében ilyen
nyiltan beszélt az elszenvedett büntetésről. Mert én mindeddig kíméltem
titkát és egy szót sem ejtettem el multjáról, mely őt a többi ember
megvetésének tehette volna ki.

– Így feleltem tehát neki: Hát akkor talán jobb lett volna, ha négy
esztendőt diktálok magára, akkor nem kellene most itt feküdni a
lövészárokban, nem kellene velünk fáznia, koplalnia. És annak se lenne
kitéve, hogy, amint maga mondja, agyonlyukasztják.

– Erre az ember felnevetett: Kezét a szívére, hadnagy uram, nem szívesen
cserélne-e akkor ön is velem?

– Elképzelhetik az urak, milyen röhögés rengette meg erre a fedezéket.

– Nem, barátom, – mondtam, – ezt az előnyt már csak teljesen magának
engedném át.

– No, elhiszem, hadnagy úr, – felelt, – hiszen csak egy kis tréfát
engedtem meg magamnak. Ha az ember már koplal, hát legalább hadd
röhögjön egy kicsit. Különben azért jöttem ide, mert a hadnagy urat meg
akarom kérni, hogy mire besötétedik, hadd mehessek ki a lövészárokból
hátra, élelemért.

– Az lehetetlen – feleltem. – Hiszen nem jut keresztül itt mögöttünk.

– Én mégis azt hiszem, hogy lehet. Kérem, hadd próbálom meg.

– Ekkor magamban elgondoltam, hogy végre is nem nagy kár századomnak
ezért a díszéért és ráhagytam: Nem bánom.

– Este, úgy tíz óra felé, hallom az embereimet éljenezni. A kiáltozás
egyre közelebb hangzik. Kidugom a fejemet földváramból és néhány embert
látok közeledni. Az egyik valami nagy terhet cipel a hátán.

– Az a fickó volt. Nagyot nevetett, mikor fedezékem előtt letette a
nehéz zsákot:

– Egy kicsit súlyos volt, hadnagy úr, megizzadtam alatta, úgy tapad
rajtam a ruha, mintha… uram bocsá!… megfürödtem volna.

– Elhittem neki sok vizsgálgatás nélkül. Az a zsák bizony megvolt vagy
két mázsa.

– Siettünk is kipakkolni. Volt benne kenyér, oldalas, kolbász, kávé,
tea, cukor, mindenféle konzerv… elég, hogy még egypár napig tarthassuk
magunkat.

– Az ellenség tüze pedig pokoli hangversenyt üvöltött és fütyült hozzá.

– Megsebesült? – kérdeztem emberemet.

– Nem, hadnagy uram, a hézagokon jöttem keresztül.

– Erre volt megint kacagás.

– Hát látta azokat a hézagokat?

– Nem láttam, hadnagy uram, de éreztem. És most jó étvágyat kívánok.

– No, az meg volt, neki is láttunk az elemózsiának. Mikor már jóllaktam
és már egy jó bögre feketekávén melengettem a kezeimet, az emberem
megint felbukkant mellettem és vigyorogva kérdezte:

– Evett a hadnagy úr?

– Ettem.

– Hát akkor hoztam a hadnagy úrnak még valamit.

– Azzal a zsebébe nyúlt és kivett egy ezredparancsot. Az állt benne,
hogy másnap délelőtt 10 órakor a század harckészen rohamra indul.

– Szigorúan rászóltam: Mért nem adta át a parancsot rögtön; hiszen az
fontosabb.

– Nem, hadnagy úr. Elolvastam. Láttam, hogy ráér. De a hadnagy úrnak meg
a pajtásoknak a gyomra, az nem ér rá. Aztán meg, a telt gyomor, jobban
bírja ám az ilyen »sturm«-ot, mint az üres.

– No jól van hát, barátom, – szóltam, – magának köszönhetjük, hogy most
már koplalnunk nem kell. Hanem holnap reggel, Péter barátom, csakugyan
agyonlyukaszthatják.

– Nem hiszem, – nevetett az emberem, – be vagyok gyakorolva a hézagokra.
Mesélhetnének erről egyetmást mindazok a hatóságok, amelyekkel eddig
dolgom volt. Még a vasrácsokon is, ha csak nem voltak nagyon sűrűek,
ráakadtam egy kis hézagocskára és akkor másnap a Péternek már csak hűlt
helye volt. Így van a golyókkal is, hadnagy úr. Megvan a tapasztalatom.
Ha a hadnagy úrnak is lett volna már dolga vasrácsocskák mögött, ön is
tudná a módját.

Az egész asztal kacagott az elbeszélésre és a zászlós, aki megint
szükségét érezte valami mondásnak, megint elsőnek emelte poharát:

– Uraim, kedves egészségükre, éljenek a hézagok.

– Nem is olyan rossz, – nevetett a bosnyák százados, – hiszen alapjában
véve ennél az asztalnál is ilyen hézagban tartózkodunk. Itt nem érhet
bennünket semmi baj. No, de folytasd, hadnagy úr. Az a fickó mesésen
érdekel.

A hadnagy cigarettára gyújtott és tovább beszélt:

– Másnap reggel csakugyan rohamra mentünk. Nem értem rá századom
büszkesége után nézni, embereim élén kiugrottam a fedezékből és
megkezdtük indiánus táncunkat járni. Fel, le, hoch, nieder, mint a
dróton rángatott paprikajancsi. Épen megint egy földhányástól fedezve
feküdtem és fürkésztem magam előtt a talajt. Még háromszáz méter. Hogyan
tesszük meg, talány volt előttem. Különösen itt jobbról egy ellenséges
gépfegyver állt, melytől oldaltüzet kaptunk. Még egy méter előre, és
kaszálni kezdi a sorainkat.

– Ekkor valaki megkopogtatja a csizmám talpát. Odanézek és felkiáltok:
Ember, megbolondult, feküdjön le. Mert térdenállva ott van mögöttem a
Péter és azt mondja: Hadnagy úr, kérem szíves engedelmét, hogy
elhozhassam azt a géppuskát.

– Nem-et ordítottam, de épen akkor közvetlenül előttünk lecsapott egy
gránát és a robbanás forgószele elnyelhette tagadó válaszomat, úgy hogy
az emberem nem hallotta.

– Még egypár percig ott feküdtem, jól körülnéztem, de be kellett látnom,
hogy alaposabb tüzérségi munka nélkül lehetetlen tovább nyomulni.
Kiadtam a parancsot és elkezdtünk lassan visszamászni. Persze,
fogcsikorgatva tettem. De kímélni akartam az embereimet.

– Így hátráltam vagy ötven métert, amikor jobbról, a vonalam előtt,
fegyverropogást hallok a pokoli zajon keresztül. Odanézek és látom, hogy
egy emberem körülbelül százötven méternyire előttünk fekszik és onnan
tüzel a gépfegyverre. Előveszem a látcsövemet, hogy megnézzem, ki volt
itt annyira okosabb nálamnál, hogy száz métert előrehatolt, ahelyett,
hogy ötvenet visszakúszott volna. Hiszen az a fickó valósággal rámpirít.
Uraim, felismertem az esetlen alakjáról: a Péter volt, a Szelnár Péter,
ahogyan a régi vallatásból ismertem a nevét. Az ördögbe is, hát
csakugyan nem fog ezen az emberen a golyó?

– Megállást vezényeltem, majd ismét visszamásztunk az ellenség felé.
Felkúsztunk nyolcvan méternyire, mialatt én szakadatlanul a Pétert
figyeltem. Egyre közelebb jutottunk hozzá. Ő lassan, egyre tüzelve, a
gépfegyverhez közeledett. Ott már régen felfedezték és kétségkívül
toporzékoltak miatta. Velünk már nem is törődtek. Egész golyózáporukat
őrá irányították. Körülötte csak úgy pattogtak a földszilánkok.
Egyszerre, a helyzet komolysága mellett is fel kellett kacagnom. A Péter
kissé felemelkedik és megrázza magát, mint a kutya, mikor kijön a
vízből. Aztán a kezével a szemét, száját törölgeti. Úgy látszik
közvetlenül előtte csapott le egy golyó és telehányta sárral. Már azt
hittem, eltalálták, de a következő pillanatban megint archoz rántotta a
fegyvert és folytatta párbaját a géppuskával. Lövés lövést követ. De ő
olyan gyorsan és olyan ügyesen mászik, hogy képtelenek a gépet utána
igazítani.

– Ezáltal most mi is gyorsabban jutottunk előre. Már csak száz
méternyire voltunk az ellenség előtt és levegőt csinálhattunk a
Péternek, tüzünkkel rögtön elsimítván minden egyes muszkafejet, mely
mutatkozott.

– Csak az a nyomorult gépfegyver, vagy amint a százados úr nevezi, az az
átkozott öntözőkanna, az keservessé tehette számunkra még ezt a
hátralévő száz métert. Uraim, hiszen tudják, küzdelem közben az ember
egykönnyen meg nem ijed, de ennél a rohamnál csakugyan megrémültem.
Egyszerre ugyanis felhangzott egy ordítás, egy valósággal állati hang,
amilyent ember csak az állati dühnek kegyetlen pillanataiban tud
kiüvölteni. Én és legénységem megszakítottuk a tüzelést. Mindnyájan
hallottuk azt a vadul üvöltött hurrát és mindnyájunkat megijesztett a
maga váratlan voltával. És most, uraim, valóságos csodát láttunk: a
Péter felugrott, megmarkolta a forró puskacsövet, magasra emelte a
puskatust és felfoghatatlan sebességgel nekiugrott a gépfegyver
állásának.

– Hallottuk a muszkák ordítozását, lövéseket, de nem láttunk az egészből
semmit, csak az a rettenetes üvöltő hurrázás hallatszott hozzánk. Azután
a gépfegyver elhallgatott. Egy pillanatra halotti csend nálunk is, az
ellenségnél is. Vajjon mi történhetett? Agyonütötték a Pétert, vagy
lelőtték?

– Nem, uraim, láttuk, hogy valaki magasra emeli a géppuskát és
fölfedeztük, hogy a mi Péterünk emelte a vállára. Igy jött most, a
kétmázsányi súllyal megterhelve, egészen lassan keresztül a mezőn, a mi
vonalunk felé. Pajzsnak használta a gépfegyvert, golyófogónak, mely
megvédte a hátát.

– Most kiadtam a parancsot, szabad volt az út, tehát fel, rohamra! Nem
volt időm Péterrel törődni. Az orosz árokhoz érkeztünk, ember ember
ellen harcolt, a felét leütöttük, a másik felét elfogtuk. A roham
sikerült. Pár óra mulva elém lépett a Péter, jelentkezett és
megkérdezett:

– Legyen szíves a hadnagy úr nekem megmondani, hogy mit csináljak a
gépfegyveremmel. Az a holmi igazán nehéz ahhoz, hogy az ember, mint a
bornyút, állandóan a hátán cipelje.

– Ekkor kezemet nyujtottam annak az embernek, egy katonatiszt kezét,
uraim, és így szóltam hozzá: Péter, maga derék ember. Maga mindazok
mellett, amit multja rejteget, meg fogja kapni a vitézségi érmet. Erről
én, mint feljebbvalója, kezeskedem. A jövőben pedig, kedves Péterem,
gondom lesz rá, hogy más életet kezdjen. Magában derék mag rejlik. Kár
lenne, ha végleg elzüllene.

– Az ember derekasan megrázta a kezemet és felelt: Nekem is mindig ez
volt a nézetem, hadnagy úr. Ime, uraim, ezt el kellett önöknek mondanom,
mert ez még élesebben megvilágítja a helyzetet, mint Arnóti főhadnagy
esete.

A zászlós maga fogta a pezsgősüveget és ezúttal víz nélkül töltött.

– Uraim, – szólt, – tiszta bor van a pohárban. Ezúttal, ma este először,
nincs benne víz. És én, mint ebben a körben a legifjabb, bátorkodom az
idősebb bajtárs uraknak javasolni, ürítsük ezt Mihályfy hadnagy úr
századának büszkeségére, a hézagpótló Szelnár Péterre.

Mindnyájan talpig ürítették poharukat, egy se volt ellenkező véleményen
és miután ittak, megszólalt a százados:

– Most pedig, kedves Kohut hadnagy, járjunk már egyszer végére a
dolognak.

A tisztek összedugták a fejüket, mindegyik kíváncsi volt, hogy mit lesz
mondandó a legidősebb közöttük. A százados belefogott:

– Ha becsületügyi tanácsban elém kerülne ez az ügy, akkor a hadnagy
úrnak – itt könnyedén meghajtotta magát Kohut hadnagy felé – azt kellene
mondanom, hogy a hadnagy úr hazánknak komoly, nehéz napjaiban nem
viselkedett bajtársiasan Arnóti főhadnagy úrral szemben. Mi mindannyian
fegyverrel kezünkben, életünkkel védelmezzük a hazát az ellenséges
túlerővel szemben. Egy sem tudja közülünk, vajjon a földanya nem holnap
fogadja-e már mindörökre ölébe. Minekünk össze kell tartanunk, mint
testvéreknek. És azt, aki velünk és érettünk helyt áll a haza
védelmében, semmiért, soha becsmérelnünk nem szabad. Becsmérlés csak azt
illetheti, aki gyáva, vagy aki megtagadja az engedelmességet. De
valakinek a magánélete, amilyen volt, vagy úgy mint ebben az esetben,
amilyen az apjáé volt: az addig, amíg a háború tart, teljesen közömbös
legyen miránk nézve. És most a zászlós úr, ha úgy tetszik, kitöltheti a
maradék pezsgőt, utána pedig indítványozok egy feketekávét. És ezzel a
mai nap után pontot teszünk.

Kohut hadnagy gúnyosan mosolygott:

– Tisztelet a százados úr felfogásának, de nem tudom magamévá tenni. Meg
kell tehát engednie, hogy számomra ilyen családból származó ember mint
tiszt ne létezzék.

– Ahogyan tetszik, – szólt a százados kurtán, – de tőlünk akkor ne
kérjen több tanácsot. Ez elég élesen hangzott és az együttlét
kedélyességének véget vetett. A másik három tiszt is egy véleményen volt
ezredtársával. Egy kicsit fölényben is érezték magukat a cseh Kohut
felett. Ez felkelt. Hirtelen sürgős dolga akadt, fontos megbeszélés,
melyről majdnem megfeledkezett. Nagyon udvariasan és nagyon fagyosan
elbúcsúztak egymástól és mikor eltávozott, a zászlós, akit a százados
kis borjúnak szokott volt becézni, így szólt:

– Egyáltalában különös, hogy ez a dolog miért izgatja épen olyan nagyon
ezt a csehet.

– Csönd, – vezényelt a százados, – erről az ügyről többé egy szót se, a
kávémat nyugodtan, kedélyesen akarom meginni. Csak sajnálom Arnótit,
hogy a háború közepén ilyen kellemetlen ügybe ráncigálták bele. Mert
Kohut hadnagy valószínűleg nem fog békén maradni. Lesz még ebből
izgalom. Ha lenne egy ismerősöm, aki jó barátja Arnóti főhadnagynak,
elküldeném hozzá és megüzenném neki, hogy ne sokat törődjön a dologgal
és hogy mi, a deutschmeister ezred tisztjei, akik közt szolgált, őt
mindamellett derék, tehetséges bajtársnak tiszteljük, aki minden
tekintetben méltó a tiszti kardbojtra, sőt aki a tisztikarnak díszére
válik.



XII.

A »Bulwark« angol páncélos cirkáló teljes erővel felfodrozta az ellene
szegülő Atlanti-oceán szürke vizét. Kürtőinek vastag füstzászlója
összekeveredett a piszkos köddel, mely egybeszőtte a vizet és az eget.

Fenn a parancsnoki hídon állt sir Robertson, olajos egyenruhában,
csuromvizesen. Mellette a többi szolgálattévő tiszt.

Néhány óra mulva látniok kellett Southampton világítótüzeit. Bár ma,
ezen az éjszakába olvadó napon, nem volt könnyű őket a ködön keresztül
megpillantani. Nem messze tőlük felbukkant egy angol hajóraj.

Szikratávíró segítségével érintkeztek. Figyelmeztették sir Robertsont,
mint első tisztet, hogy Havre kikötője előtt már mutatkoztak német
tengeralatti naszádok, a »Bulwark« tehát legyen résen.

Sir Robertson közölte a hírt a többi tiszttel, ezek pedig tovább adták a
legénységnek, hogy most, amikor már közelednek a csatornához, mindenki
kettőzött figyelemmel vizsgálja a víz színét.

– Ezek az átkozott németek! – szólt az első tiszt mellett álló
jelzőtiszt.

– Miért – kérdezte sir Robertson lakónikusan.

– Alig hihető. Hallatlan szemtelenség, hogy ilyen másodrendű tengeri
hatalom azzal az ő maroknyi tengeralatti naszádjával keresztül
merészkedik a csatornán.

– Látja, hogy megteszik – felelt sir Robertson. – És mi a kezünkbe
vehetjük a szemünket, hogy megelőzzük a támadást. Mert ezek a németek,
úgy látszik, a flottájuk rövidségét megtoldják támadó lépéseik
sebességével és vakmerőségével. El szeretném kerülni a
tengeralattjáróikkal való ismeretséget.

A zászlótiszt nem tudta, hogyan értse ezeket a szavakat. Hiszen ez
majdnem úgy hangzott, mintha sir Robertson az átkozott németek pártján
állna.

– Nem értem önt, uram, – felelt, – én mindig úgy véltem, hogy egy angol
tengerésztiszt nem fél a világon semmitől.

– Csak attól, hogy elsülyed – válaszolt sir Robertson még nyugodtabban,
mint eddig.

Ez a válasz pedig a zászlótisztet még jobban összezavarta. Talán afféle
borsos tréfa volt ez, amilyeneket a vén tengeri véreb egyszer-másszor
megeresztett?

– Jól van, – szólt, – egykönnyen a németek előtt még el nem sülyedünk.
Ha lőtávolba kerülnek, olyan hamar összelövöldözzük őket, hogy végre is
alaposan kikergetjük ezt a felfuvalkodott népséget vizeinkből.

– Hogy mondhat ilyent – felelt sir Robertson. – Hiszen magának egészen
hamis fogalma van a német flottáról. Nem lesz olyan könnyű azt úgy
összelövöldözni, amint maga gondolja. Nekik is vannak ám páncélos
hajóik, ágyúik legénységeik, akár csak nekünk. Nem hallott ön semmit az
»Emden«-ről? Lássa, ez német munka. Elég dolgot adott nekünk. És ön
komolyan gondolja, hogy ilyen derék hajókat, amelyeknek ilyen
halálmegvető személyzetük van, egy-kettőre össze lehet lövöldözni? Ha
önt az a szerencse találja érni, hogy résztvehet egy tengeri ütközetben
Anglia és Németország közt és ha abból ép bőrrel jut partra, kezeskedem,
hogy ifjú évei mellett is hirtelen meg fog őszülni és hogy idegei
mindörökre fel fogják mondani a szolgálatot. Mert az aztán nem
hadgyakorlat lesz ám, amilyent már egynéhányat végigcsinált. Én a japán
tengernagy fedélzetén résztvettem az oroszok ellen Tsuzima előtt vívott
csatában. Igaz, hogy az oroszok rosszul lőttek és a legénységük nem
sokat ért, de azért a mi zászlóshajónkon mégis úgy éreztem magamat, mint
a pokol tornácán. Széjjellőtt kazánok perzselő gőze leszedte a bőrt az
ütegfedélzet legénységéről. Vérző kezekkel, összeégett arccal,
fájdalmukat belebömbölve az ágyúdörgésbe, kiszolgálták ütegeiket és
egyik gránátot a másik után röpítették az ellenség felé. A víz behatolt.
Épen középen. Önkéntesek elő. Saját testükkel tömték be a páncéllemez
szakadékát, amíg a hajóácsoknak sikerült a meglékelt kamrát vízhatlanul
elzárni. A szakadék előtt álló eleven bástyát pedig, pár tucat derék
embert, ki kellett szolgáltatni a halálnak. Benn maradtak. Nem tudtak
kijönni. Hőstettükért ott a hajón, minden mentés lehetősége nélkül,
kellett megfulladniuk. Akar még többet hallani? Elmenne az étvágya a mai
vacsorától. De sokkal külömbül akkor se lesz, ha a németekkel kell majd
megütközni. Legyen szíves tehát a jövőben az én jelenlétemben több
tisztelettel beszélni olyan ellenfélről, akit utóvégre még nem bírtunk
le és aki nagy bátorságának már számos próbáját adta. Hiszen ránk nézve
kétszeres megtiszteltetés lenne, ha ilyen ellenséget csakugyan
legyőznénk.

– Hát ön nem hisz Anglia győzelmében?

Erre sir Robertson a parancsnoki híd páncélkorlátján keresztül a vízbe
köpte bagóját és olyan különös tekintettel nézett a kérdezőre, hogy ez
elfordult és jónak látta a közös szolgálat hátralévő ideje alatt sir
Robertsont minden további kérdéstől megkímélni. De amikor később ott
horgonyoztak a southamptoni kikötőben és a tisztek összeültek
vacsorázni, nem tudott a kísértésnek ellentállni és tiszttársainak olyan
beállításban beszélte el sir Robertson szavait, hogy úgy hangzott a
dolog, mintha a »Bulwark« első tisztje egyenesen a németekkel tartana. A
parancsnoknak azonban nem mert erről szólni senki, mert Robertson első
tiszt volt és utóvégre olyan formában mondhatta meg a véleményét, amint
neki tetszett.

A legtöbb angol tiszt, aki hallott Robertson szavairól, nevetett ugyan
és azt mondta, hogy az öreg fél már a puskapor szagától, hanem azért jól
tudták ők is, hogy ami előttük áll, bizony borzalmas, félelmesen véres
munka lesz. Egy kicsit rettegett is attól mindegyik.

Másnap Robertson megint partra szállt. Az angol kikötőváros csúnya volt,
piszkos, szénsalaktól feketéllő utcáival. Egy személyszállító gőzös,
mely mellett el kellett haladnia, fogoly német matrózokat hozott.
Megállt, hogy szemügyre vegye a kékruhás fiúkat.

Milyen mások, mint azok az angol katonák, akiknek sorfala közt végig
kellett haladniok. Ezek a németek derült tekintettel, nem is foglyok
módjára nézelődtek szét a Tommy Atkinsek között. Robertson hallotta,
amint mulattak egymás közt az ángliusokon.

– Rajta csak, hősöcskék, – szólt egy német főkormányos egy angolhoz, aki
szidalmazta, – minket, néhány embert itt csak megtréfálhattok. De
várjatok csak, majd amikor a császárunk fog itt kiszállni, attól majd
megtanultok keztyűbe dudálni.

Az angol csak annyit értett belőle, hogy »Kaiser« de erre is már
puskatussal felelt. Mert a császár neve vörösposztó volt nekik. Azt
megtették számukra világ zsarnokának. Egy második Nérónak állították be
őt az angol újságok, amelyek mindennap kitaláltak rá valami hazug
utálatosságot, valami képzelt kegyetlenséget, úgy hogy már ő volt az
angol kisdedek mumusa. »Jön a császár!«

– Igen, igen, – gondolta sir Robertson és tovább ment, – el fog jönni.
Ne legyen gondotok rá. Csakhogy nem a gyerekeknek, hanem a férfiaknak,
azok közül is a legnagyobbaknak, a legfőbbeknek fogja a nadrágját
kiporolni. Elég soká tűrtem ezt a fajtát, ezt az utálatos féregnépet.

Az utolsó szavakat már majdnem hangosan mondta és maga is megijedt
vigyázatlanságán. Valaki meghallhatta volna.

Ekkor hangos kiabálást, szitkozódást, lármát hallott maga mögött.
Visszafordult és látta, hogy angol katonák a csőcselékkel versengve
kémeknek kiáltanak ki és durván szidalmaznak néhány polgári öltözetű
németet, akiket ugyancsak az a gőzös hozott mint foglyokat. Látta, amint
egy vénasszony, anélkül hogy a katonák meggátolták volna benne, az egyik
német embert arcul ütötte. Az angolok hangosan röhögtek hozzá. A hárpia
olyan nagyot ütött, hogy a németnek eleredt az orra vére. Jól öltözött,
intelligens külsejű öreg ember volt. Botra támaszkodva, nehézkesen
cipelte magát tovább. De az az ütés, mely őt érte, úgyszólván csak
jeladás volt a tömegnek. Most már mindenfelől ütlegelték valamennyi
fogoly németet és az angol katonák még az ujjukat sem emelték fel
védelmükre.

Erre már képtelen volt magát tovább türtőztetni. Visszament és a
megtámadott németek, meg a fenyegető néptömeg közé ugrott. Hangosan
rajok kiáltott:

– Elég, vagy közétek lövetek.

Rögtön csend lett. A katonák tisztelegtek, mihelyt látták, hogy
magasrangú tengerésztiszttel van dolguk.

– Mi történt itt – kérdezte az egyik Tommytól.

– A németek szidalmaztak minket angolokat.

Az öreg úr, akinek még mindig vérzett az orra, elébe állt, udvariasan
meghajtotta magát és folyékony angol nyelven így szólt:

– Engedje, uram, kijelentem, hogy közülünk egy sem mondott ki egy
szidalmazó szót. Minden ok nélkül támadtak meg és ütlegeltek bennünket.
Őszintén megvallom, uram, én tizenkét év óta élek egy angol gyarmaton
és, bár német vagyok, megszerettem Angolországot. De amit az utolsó
időben kiállottam, az leírhatatlan. Úgy tekintenek bennünket, mint egy
csomó kitagadottat, akin kitölthetik a mérgüket. Istenem, mi lett az
angol népből.

Sir Robertson a sapkájához emelte a kezét, szalutált és így szólt:

– Nagy sajnálkozással láttam az esetet. Higyje el, uram, vannak még
angolok, akik másképen gondolkoznak. Intézkedni fogok, hogy ezeket a
katonákat, önöknek elégtételül, megbüntessék.

Azután a feszesen előtte álló Tommykhoz fordulva:

– Parancsaitok ellenére a legnagyobb mértékben meggondolatlanul
viselkedtetek. Amit pedig nekem elmondtatok, az nem igaz. Magam
meggyőződtem róla, hogy hazudtatok. Mihelyt a foglyok elvonultak,
követtek engem a kikötő parancsnokához.

Nem mertek válaszolni. Ő pedig feszesen és szótlanul ottmaradt előttük,
amíg az utolsó fogoly is elhaladt. Akkor sorakoztatta az embereket,
vállhoz a fegyvert és élükre állva vezette őket a parancsnokságra.

A parancsnoknak nagyon kellemetlen volt a dolog. Ismerte ezeket az
eseteket, amelyek naponta megismétlődtek, anélkül, hogy angol részen
eddig valaki tiltakozott volna. Ez ma először történt. Mért is vitte az
ördög épen arra a »Bulwark«-nak ezt az első tisztjét.

A katonákat legszívesebben elbocsátotta volna egy megrovással, de sir
Robertson olyan arcot vágott, hogy a parancsnok elszégyelte magát
majdnem egyenrangú tiszttársa előtt és mégis csak szigorú zárkába
vitette őket. Amikor azonban ki volt mondva az ítélet, így szólt
Robertsonhoz:

– Az elzárt legénység nem lesz önnek nagyon hálás. Tisztelni kell
embereink dühét minden ellen, ami német. Ez elnézést érdemel.

– Sajnálom, uram, – felelt Robertson, – de nem osztom az ön véleményét.
Védtelen foglyokat a csőcseléktől bántalmazni, sőt ütlegelni hagyni, ez
ellenkezik a népjog rendelkezéseivel.

A parancsnok görcsösen rángatódzott, mint egy megtaposott hernyó. A
pokolba kívánta szeretett tiszttársát. Mégis védekezni próbált:

– A népjog rendelkezéseit előbb a németek szegték meg. Nekünk tehát nem
kell most már ahhoz tartanunk magunkat.

– Ezzel a felfogásával is szemben állok, parancsnok úr. Azért, mert az
ellenfelem csirkefogó, nekem még épenséggel nem kell szintén azzá
lennem. Már pedig az ön szavai körülbelül erre lyukadnának ki. Én eddig
angol létemre még mindig előkelő gondolkodásra és tisztességes eljárásra
törekedtem. Másra akar most oktatni?

– Sajnálom, sir Robertson, – felelt a parancsnok, – hogy
beszélgetésünknek ennyire éles fordulatot ád. A háború mindnyájunkat
idegessé tesz.

– Mi öreg katonák nem vagyunk alávetve az ilyen divatnyavalyának.

– De ön nagyon izgatott, sir Robertson.

– Szeretném látni, milyen izgatott lenne ön, ha Németországba kerülne
mint fogoly és ott ilyen gyalázatos bánásmódot kellene elviselnie. Akkor
igaza lenne, ha követné lapjaink példáját és hún csordának nevezné a
németeket. Rosszabbaknak dicsőséges szövetségeseinknél: a kozákoknál.

Az utolsó mondást gúnyos nevetéssel, dühös, szatirikus arckifejezésénél
kísérte Robertson. A parancsnok nagyon kényelmetlenül érezte magát, de
hogy mégis némi tisztességgel vonuljon vissza, még a következőket
mondta:

– Uram, ha ön újságokat olvasna, megtudná belőlük, hogy a mi
foglyainknak Németországban sokkal rosszabb a dolguk, mint a németeké
nálunk.

Erre Robertson felkacagott:

– Hiszen ön ostobaságokat beszél. Ha ezért felelősségre akar vonni,
rendelkezésére állok. Amit most mondott, azt ön maga sem hiszi. Mint
tengerésztiszt, olvastam útközben semleges lapokat. Teljesen tárgyilagos
és pártatlan közleményeikből ismerem a helyzetet. Ha parancsolja,
elküldöm önnek ezeket az újságokat, mihelyt visszamegyek a fedélzetre.
Amit ön mondott, annak ugyanis épen az ellenkezője áll. Azt hiszem, csak
előnyére válhatna, ha meggyőződnék róla, hogy a mi nagy angol lapjaink
milyen hazug módon ráncigálnak a sárba egy tisztességes gondolkodású
ellenséget. Ajánlom magamat, parancsnok úr.

Szólt, fejébe csapta sapkáját és elhagyta a hivatalt. Azzal tisztában
volt, hogy most a parancsnok személyében egy meglehetősen befolyásos és
elkeseredett ellenséget szerzett magának. De ez neki most mellékes volt.
Egy hónappal ezelőtt még bizonyára óvakodott volna így eljárni. Akkor
még további előléptetést remélt, hajóparancsnoki rangra tartott igényt.
De ez most mind a multé volt. Most csak egyetlen egy gondolata volt: a
háború.

Az a háború, melyet most egymaga akart megvívni az angol nemzet ellen.
Az a háború, mely végre módot nyújtott neki, hogy azt a becsületes
nevet, melyet egykor egy menthetetlen cselekedetével maga becstelenített
meg, régi ragyogásában visszanyerje. Csakis ezért élt tovább. Csak az a
remény tartotta mindezideig az élők között, hogy valamikor talán még
alkalma nyílik, a világ és önmaga előtt becsülettel kiérdemelni a
halált.

Most leszámolt mindennel. Reá nézve mellékes volt, hogy mit érhet el,
mit vívhat ki még magának. Hanem az ő vére… az ő megújult élete… fiatal
és hős tiszt, mint ő… azt fosztotta meg nevétől, azt fokozta le
tettével, az talán csak nagy nélkülözések árán tudta elérni, amivé lett.

Azon segítenie kellett és segíteni akart. Arra pedig csak a becsület
teljessége képesíthette. Feleségére gondolt, fiának anyjára. Igyekezett
magának róla képet alkotni. Bizonyára megvénült és megőszült. Megőrölte
a fiáért való gond. De azért mégis lehetővé tette, hogy tiszt lehessen.

Gondolatai hirtelen elakadtak egy ponton. Mintha ez a külföldön
eltöltött utolsó huszonkilenc esztendő egy lobbanással semmivé lett
volna. Angol tengerészegyenruha helyett régi ezredének parádés
kabátjában látta magát. A régi tiszti egyenruha. Ez hirtelen alapot
adott gondolatainak.

A fiából tiszt lett. Ezt mint megdönthetetlen tényt tudta az újságok
közleményeiből. És mégis lehetetlenségnek tűnt fel előtte. Képtelenség,
a fia egy… a vére egy… egy – erőszakot vett magának, hogy mégis csak
kimondja azt a rettenetes szót – egy hazaárulónak… és tiszt és a király
személyes szolgálatában áll.

Dühösen toporzékolt a járdán, úgy hogy az emberek ijedten elkerülték.
Azután élesen felkacagott és gyors léptekkel tovább ment. Ezen senki sem
segíthet. Amit megtett, rajta ragad, amíg a király szava le nem törli
róla. De ő meg fog szólalni…

A királynak most kellett kézhez venni azt a levelet, melyet a bécsi
amerikai nagykövetség útján hozzá juttatott. Kitekintett a kikötő
vizére. Kémények és árbocok erdején keresztül kereste a »Bulwark«-nak
messze kinn horgonyzó páncéltömegét. Ott feküdt a hajóóriás. Készen
Németországnak nekirontani, mindent elpusztítva, ami toronyágyúinak és
torpedóinak működési körzetébe kerül.

Az angol admiralitás parancsa talán már holnap kirendeli őket az
Északi-tengerre. Ott pedig a tengerészeti lord rendelkezése szerint
halált és pusztulást kell a hajónak vinnie mindenfelé.

Sir Robertson csendesen nevetett és most már egészen nyugodtan megtömte
a pipáját. Miután rágyújtott, bement a kikötőből a városba ebédelni.

Dél felé lehetett, mikor befordult az egyik főutcába. A rikkancsok
ellepték a járdát és éles hangon ordítottak valamit, ami a mindennapos
angol szenzációkkal ugyancsak furcsa ellentmondásban állt. A tömeg
összefutott és nem hitt a fülének. Jóformán verekedtek a lapokért,
melyeknek első oldalán vastag betűk hirdették:

»Német cirkálók bombázzák Scarboroughot.«

– Halló, – gondolta sir Robertson, – ez már aligha hazugság. – Tényleg,
ez nem lett volna az ő hazudozási módjuk szerint. Vett egy újságot,
bement a legközelebbi vendéglőbe, megrendelte az ebédet és olvasott.
Szorosan szeme elé emelte a lapot, nehogy valaki meglássa megelégedett,
örvendező mosolygását.

Azután összehajtogatta az újságot, végignézte a jelenlevő angolokat,
akik mind izgatottan, rémüldözve beszélték meg a hihetetlennek hangzó
eseményt, és ezt mormogta: Jön a császár.

Nem maradt egyedül az asztal mellett. Sokan voltak a helyiségben. Néhány
kereskedő igen udvariasan köszöntötte és az asztalához telepedett.
Kétségkívül nagy megtiszteltetésnek tekintették, hogy egy asztalon
ehetnek egy magasrangú tengerésztiszttel. Ő közömbösen evett és
hallotta, amint halkan Scarboroughról beszélgettek. Az egyik hozzá
fordult:

– Bocsánat, uram, ha zavarom. De ön talán az egyetlen, aki
felvilágosíthat bennünket arról, amit az újságok közölnek. Nem
méltóztatik-e ezt a német tengeri támadást újságíróink
képzelőtehetségének számlájára írni?

Kissé elmosolyodva felelt Robertson:

– Hát az igaz, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak
megáldva.

– Nekem is ez a véleményem, – felelt az angol kereskedő, – és épen ezért
nem hiszem, hogy német cirkálók lennének oly vakmerőek, hogy bombázzanak
angol kikötővárosokat.

– Miért ne?

A kereskedő és barátai csodálkozva néztek Robertsonra. A kereskedő végre
megszólalt:

– De hiszen épen ön mondta az imént, hogy a mi lapjaink sok
képzelőtehetséggel vannak megáldva.

– Persze, uraim, mert minden, amit belőlük eddig megtudtunk, ellenkezik
a valósággal.

– Ellenkezik a valósággal? Hát ön másképen tudja?

– Természetesen – mondta Robertson, hosszan nyújtva a szót és utána
nagyot húzva pipájából, melyre, befejezvén étkezését, épen most gyújtott
rá. – Különben nem beszélnék így. Tisztnek nem szabad könnyelműen
dobálódzni a szavakkal.

– Hát ön nem hisz flandriai győzelmeinkben és flottánk sikereiben az
Északi-tengeren?

– Megfelelek önöknek, uraim. Ami lapjaink azt jelentették, hogy az
oroszok útban vannak Berlin felé, tényleg pedig csak mint foglyok
érkeznek oda. Igaz, hogy százezrével.

– Milyen számot mondott, uram?

– Néhány százezer, uraim. A többi orosz, aki még nincs elfogva, valahol
Lodz és Varsó körül fekszik. És tovább nem is fognak jutni. Ami pedig a
franciákat illeti, hát Joffre tábornok ugyan ég a vágytól, hogy kiüzze a
németeket az általuk megszállt francia tartományokból, de hát nincsenek
meg a hozzávaló katonái. Az igazság az, hogy francia is már egypár
százezer ül Németországban mint fogoly. Belgiumról, uraim, mely mint
német tartomány már német közigazgatás alatt áll, talán szólanom sem
kell. Az a mi expediciós seregünk, melyet Belgium segítségére küldtünk,
ezidőszerint felénél is kisebbre összeolvadva fekszik az Yser-csatorna
előtt és nagy kérdés, nem lenne-e okosabb, ha hazajönne Angliába. Mert
nekünk idehaza nemsokára nagyobb szükségünk lehet katonákra, mint
Franciaországban.

A kereskedők rémüldöztek. Hisz ez még sokkal rosszabb volt, mint ahogy
akárki elgondolta volna.

– Hát ön azt hiszi, hogy a németek átkelnek Angliába?

Sir. Robertson vállait vonogatta:

– Uraim, háborúban mindenre készen kell állni. Hiszen önök épen most
olvasták, hogy a németek, noha hajóhadunk, melyet immár húsz év óta van
szerencsém szolgálni, a világ leghatalmasabb flottája, ma reggel mégis
eredményesen bombáztak néhány angol kikötővárost.

– Hát ez az ön nézete szerint csakugyan megtörtént?

– Egészen bizonyosan.

– Akkor nem értem flottánkat. Bocsásson meg, uram. Hát minek van annyi
hajónk?

– Erre már engedje el a választ – szólt Robertson. – Mi megtesszük a
kötelességünket és ez önnek legyen elég.

– Hallatlan – kiáltott a kereskedő. Anélkül hogy sir Robertsonnal
törődött volna, megvitatta barátaival, hogy milyen rosszul vezetik az
angol flottát. Sir Robertson felkelt és elment.

Megundorodott ettől a környezettől. Ettől a nagyzoló kalmárszellemtől,
mely aranyaival, amelyeken páncélos hajókat építtet és tart fenn, az
egész világon uralkodni akar. Fenntartja pedig olyan legénységgel,
melyet a földkerekség minden országából szed össze. Úgy mint annak
idején a kalózok, akik ugyancsak így verődtek össze, hogy a tengerek
rémei legyenek.

Sir Robertson visszament a kikötőhöz, beült egy csónakba és kieveztetett
a »Bulwark«-hoz. A kis ladik megállt a hajó falánál, úgy álltak egymás
mellett, mint egy kis dióhéj egy ősvilági szörnyeteg mellett. Vastag
páncélbőr fedte ezt a szörnyeteget, tengerek rémét, mellyel senki sem
bírhat.

És mégis!… Egy magános ember állt ott a fedélzeten… első parancsnoka a
páncélos óriásnak… És számára nem volt a »Bulwark« más, mint egy díszes,
dicsőséges koporsó…



XIII.

Három napot és három éjszakát vett igénybe az Arnóti István számára
végtelennek tetsző utazás a sebesültszállító vonaton. Sok állomáson
megálltak. Mindenütt várta a vonatokat a lakosság. Ételt, italt,
dohányt, ajándékokat hozott a sebesülteknek. Mindenki igyekezett
fájdalmukat enyhíteni. Arnóti István minden egyes állomáson megpróbálta,
nem juthat-e valami gyorsabb alkalmatossággal tovább. Az állomások
katonai parancsnokai szívesen lettek volna a király futárjának
segítségére, de nem volt rá lehetőség. A sínek alig bírták a
szállítmányokat a harctér felé és a harctér felől. Gépkocsi sem volt
kapható. A főhadnagy türelmetlensége mellett is kénytelen volt
beletörődni a változhatatlanba és azzal vigasztalódott, hogy hiszen
sebesült állapotban úgy sem tehetne még szolgálatot, a karja pedig épen
úgy gyógyul itt útközben, mint otthon valamelyik kórházban.

Igaz, hogy valami nagy kényelemről szó sem lehetett. Aki egypár órára ki
akart nyújtózkodni, annak meg kellett várnia, míg rákerült a sor. Akkor
lefekhetett a kocsi padlójára, az útitársak lábaihoz, minden kocsiban
kettő fért el, szalmára és takarókba ágyazva. A többi pedig vigyázott,
hogy az alvókat valahogyan fel ne rugdossa. Mindössze négy óráig tartott
ez a pihenés, de elég volt ez is, mert az emberek már hozzászoktak és
sem a zakatolás, sem a rossz levegő, sem a többiek beszélgetése meg nem
zavarta álmukat.

Még ezek boldogak voltak a súlyos sebesültekhez képest, akik a
kórházakká alakított teherkocsikban voltak elhelyezve, szalmaágyon két
sorban fekve egymás mellett. Mozdulni sem tudtak, ember ember hátán
feküdt, fájdalmukat panasz nélkül tűrték és ha valamelyik
egyszer-másszor mégis felsóhajtott, megsajnálta a többi, mert tudta,
hogy szenvedései tűrhetetlen fokra hágtak.

Végre mégis Bécsbe érkeztek.

Ott, ahol máskor a megérkező utasok árja szokott a pályaudvarról
kihömpölyögni, most hosszú sorban álltak a hordágyak, mellettük orvosok,
ápolónők, szanitéckatonák, lenn az északi pályaudvar alatt pedig a
szokásos autók, fiákerek és szállodai omnibuszok helyett a betegszállító
kocsik sorakoztak. A nézőközönség megilletődve, csendben nézte, hogy
mint szállítják el a hordágyra fektetett sebesülteket. Hányan vártak
ott, belebámulva minden fiatal arcba, melyet eltorzított a fájdalom és a
nélkülözés, remélve, hogy egy régóta hírt nem adott kedvesüket fedezik
fel az érkezők között.

Milyen gyötrelmeket szerzett ez a háború. És mégis mindezeknek a
szenvedőknek milyen könnyű volt most a szívük. Az édes haza fogadta őket
ismét gyengéd karjaiba, elfeledtette velük minden fájdalmukat és egy se
volt köztük, aki a megérkezés pillanatában hálaimát ne rebegett volna. A
kórház valóságos mennyország volt számukra. Ott levetették róluk
egyenruhájuk rongyait, gondosan, alaposan lefürösztötték róluk a
piszokréteget, mely egész testükre rárakódott, az összekuszált, elvadult
hajat, szakállt megnyírták, megmosták, megfésülték, éhségüket,
szomjúságukat csillapították. Csöndesen feküdtek most tiszta, puha
ágyaikban. Körülöttük az orvosok, akik minden tudományukkal igyekszenek
a háború ütötte sebeket meggyógyítani. Ágyaik mellett jószívű nők, akik
gyengéd kézzel enyhítik fájdalmaikat.

Arnóti Istvánnak a pályaudvaron jelentkeznie kellett az inspekciós
orvosnál, azután hazamehetett. Otthon már napok óta várták,
egynéhányszor a pályaudvarhoz is kimentek, hátha jön. Aztán feladták és
türelemmel odahaza várakoztak. És most végre itt volt. Belépett.
Soványabb lett. Arca sápadt. Karja felkötve. Anyja, menyasszonya ágyba
akarták fektetni. De ő nevetett:

– Hiszen már meggyógyult. Csak azt sajnálom, hogy olyan késő van.
Különben mennék a burgba, a királynál visszajelentkezni.

Másnap ez is megtörtént.

A főhadsegéd fogadta. Közölte, hogy a király beszélni akar vele és hogy
egy segédtiszt fogja meghívni az audenciára.

Menyasszonya örült és boldog volt, hogy könnyű sebével még jó ideig nála
kell maradnia.

– Oh, édes, milyen szép lenne, ha karácsonykor még idehaza lennél.

– Ne mondj ilyent, Hédikém. Minden nap, melyen el vagyunk vonva a haza
szolgálatától, elveszett. Minden emberre szükségünk van a fronton.

Vacsoránál a gondnok elmondta, hogy milyen izgalomba ejtette balesetének
híre az egész családot.

– Csak a Hedvig – szólt anyja – maradt bátor. Mi többiek már azt hittük,
hogy örökre elvesztettünk téged.

– No, nem sok hiányzott, kedves anyám – felelt – és bizony nem ülnék
most itt. A kozákok golyói hajszálnyira fütyültek el a fejem mellett. Ha
eltalálták volna készülékem kormányát, széjjelzúztam volna magamat.

Mindent el kellett mesélnie. Menekülését a hínáron keresztül, a galiciai
parasztviskó feltalálását és különösen azt az emlékezetes lovaglást a
német dzsidásokkal az orosz vonalakon keresztül.

A gondnok szemei ragyogtak, élénk szelleme elébe varázsolta a kalandos
helyzeteket.

– Kedves Istvánom, – szólt, – mikor hírül vettük, hogy megérkeztél a
főhadiszállásra, azt úgy megünnepeltük itt, anyádnál, mintha karácsony
lett volna.

*

Aznap este a bécsi amerikai nagykövetség levelet kapott a marseillei
amerikai konzultól…

»Az Egyesült-Államok nagykövetének

Bécs.

Igen tisztelt Nagykövet Úr!

Mai napon megjelent nálam William Robertson, az Egyesült-Államok
polgára, aki ezidőszerint az angol tengerészet szolgálatában áll és
átadta nekem az ide mellékelt két okiratot, mely le van zárva, le van
pecsételve, szürke lenborítékba van burkova és következőképen van
megcímezve:

I.

Őfelségének

I. Ferenc József

Ausztria császárának és Magyarország apostoli királyának

Bécs.

Szigorúan bizalmas, személyes ügy. Sem az udvari titkárság, sem az
udvarnagyi hivatal által fel nem bontandó.

II.

Nagyságos

Arnóthy Mária századosnénak

Bécs.

Az utóbbinak közelebbi címét Robertson úr nem tudta megjelölni és kéri a
nagykövetséget, hogy azt megtudakolni szíveskedjék. Fia állítólag mint
repülőfőhadnagy a császár és király személyes szolgálatában áll.

Kérek a két mellékelt levél kézbesítéséről elismervényt, hogy azt
Robertson úrnak, ha hajója ismét érinti Marseillet, bemutathassam.«

*

A nagykövet megnézte a két levelet és titkárához fordult:

– Kérem, igyekezzék megtudni Arnóti Mária századosné lakcímét. Ha
megvan, kérek egy küldöncöt.

Másnap délelőtt Arnóti Istvánt a királyhoz rendelték kihallgatásra.
Mikor az előszobában sorját várta, odaérkezett az amerikai nagykövet.
Csak futólag nézett a férfias megjelenésű emberre és tovább beszélgetett
egy tábornokkal, aki elmondatta magának az orosz front mögött szerzett
tapasztalatait. Ez azonban persze nem volt egyedüli hallgatója, hanem
megfelelő távolságban körülállta őket a többi jelenlévő is.

Az amerikai nagykövetnek is feltűnt a csoport és mivel ő is érdeklődött
háborús epizódok iránt, tehát ő is közelebb lépett, meghallgatni, amit
ez a fiatal tiszt elbeszél. Épen akkor egy mellette álló magasabb
miniszteri tisztviselő így szólt egy udvari szolgálatban álló úrhoz:

– Arnóti főhadnagy úrnak kétségkívül kedvezett a szerencse.

A nagykövet meghökkent.

– Bocsánat, uraim, – fordult a miniszteri tisztviselőhöz, – az a
sebesült tiszt, akinek az elbeszélését hallgatjuk, talán Arnóti
főhadnagy úr?

– Igenis, uram, – volt a válasz, – az az úr, aki ott őexcellenciájának
épen az orosz front áttörésénél átélt nyaktörő kalandját beszéli el,
csakugyan nem más, mint őfelsége futárja, Arnóti István repülőfőhadnagy
úr.

– Köszönöm szépen.

A nagykövet engedelmet kérve, keresztülment a körülállók sorfalán,
üdvözölte a tábornokot, azután Arnóti Istvánhoz fordult.

– Engedje meg, főhadnagy úr, hogy egy pillanatra félbeszakítsam. Van egy
megbízásom, mely az ön édesanyjához vezet és nem ismerem lakcímét.

Arnóti nagyon csodálkozott, hogy mi dolga lehet a nagykövetnek az ő
édesanyjánál, de megmondta lakásuk címét.

A nagykövet meghajtotta magát és visszavonult. Mint diplomata, ő ment be
elsőnek a királyhoz. Csak azért jelentkezett kihallgatásra, hogy
megbízásának eleget téve, személyesen adja át mr. William Robertson
amerikai polgár levelét az uralkodónak. Ezzel ugyan meglehetős sokat
engedett meg magának, de mint lelkiismeretes követ, pontosan meg akart
felelni megbízója óhajának és azzal tisztában volt, hogy a levelet
csakis így juttathatja egyenesen a király kezébe.

A király megkérte a nagykövetet, hogy foglaljon helyet, míg ő a saját
kezéhez átadott levelet felbontotta és elolvasta. A főhadsegéd is a
szobában tartózkodott. A király sokáig olvasta az írást és arca, melyet
rendszerint jóságos mosoly szokott felderíteni, olyan komoly lett, hogy
a nagykövet is, a főhadsegéd is feszült érdeklődéssel figyelték. Vajjon
mi lehetett abban a titokzatos levélben?

A király letette az írást a balkéz felől álló iróasztalra és elmélyedve,
mintha egyedül lenne, nézett maga elé. Mind a két úr hallotta halkan
ejtett szavait:

– Milyen hősöket nevel ez a háború és milyen sok-sok ezreknek kell
meghalniok.

Még egypár percig elgondolkozott, elmélyedt. Rengeteg napi munkája
mellett drága percekig. Végre a nagykövet halk köhintéssel emlékeztette
jelenlétére.

A király lassan felemelte fejét, kezét nyújtotta a nagykövetnek és így
szólt:

– Nagykövet úr, nem közölhetem önnel, hogy mit hozott nekem. Egy nagy
hőstett híre ez. Köszönöm a nekem tett szolgálatot.

A nagykövet mély meghajlással távozott. Azután gyors egymásutánban folyt
le a többi kihallgatás. Mindenki, aki a királytól jött, figyelmeztette a
várakozókat:

– Uraim, őfelsége ma nagyon komoly.

Miután Arnóti szolgálatból volt kihallgatásra rendelve, tehát ő maradt
utolsónak.

– Lépjen közelebb, főhadnagy úr – szólt a király, amint a fiatal tiszt a
szobába lépett. Egyúttal intett a komornyiknak, hogy adjon a
főhadnagynak széket. Ez elpirult és nem akart leülni, mert ez a
legnagyobb mértékben szabályellenes volt. A király látta habozását és
aznap először ismét felderült az arca. A szokott jóságos mosollyal
szólt:

– Mint hazánk legfőbb őre szent kötelességem az érte megsebesült fiainak
is gondját viselni. Foglaljon helyet, főhadnagy úr.

Igy már aztán le kellett ülnie. De soha széket szűkebbnek nem érzett
ennél a kényelmes karosszéknél. Valahányszor a király megszólalt, mindig
fel akart ugrani, hogy az előírt feszes állásba vágja magát.

A király meghallgatta jelentését és mikor végzett, így szólt:

– Százados úr, maga kiérdemelte magának a gyors előléptetést. Miután
sebe majdnem begyógyult, de repülőgépét egyelőre még nem lesz képes
kezelni, tehát mint futáromat el fogom önt küldeni a német császár
őfelségéhez a német nagy főhadiszállásra. Kérem, jelentkezzék, mihelyt
utazni képes.

Ezzel el volt bocsátva. Mint főhadnagy ment be a királyhoz, mint
százados jött ki. A parancsőrtisztek üdvözölték, ő pedig majdnem
szégyenkezett, mert amit csinált, nem látszott előtte olyan értékesnek,
hogy soronkívül századossá lépjen elő érte.

De a király jobban tudja. A király mondta. És a királynak vakon
engedelmeskedni kell.

Olyan izgatott volt, hogy a lenn várakozó gépkocsit, mielőtt hazamenne,
előbb egy kávéház elé dirigálta és bement oda, kissé megnyugodni. A
helyiség zsúfolva volt, csak az ajtó mellett talált helyet. Lapokat
hozatott. Régen nem olvasott újságot, pótolni akarta, amit mulasztott. A
főpincér előkeresett neki egy csomó már meglehetősen szétrongyolt
újságot, ahány az utolsó hetekről akadt. Arnóti István pedig belekezdett
az oroszországi és franciaországi haditettekre vágyakozó hírétvágyát
kielégíteni. Mindent olvasott. Csak azokat a cikkeket ugrotta át,
melyeknek élén vastag betűkkel a saját nevét látta állni. Ilyen
ostobaság! Bosszankodott. Mint látványosság van itt kidobolva.
Nevetséges. Az ő helyében más is ugyanígy tett volna.

Nem is tudta, keze milyen közel járt a veszedelemhez. Ott volt előtte az
a bulevárdlap is, mely multjában turkált. De ő persze azt is
olvasatlanul átlapozta.

Meglehetős későn került haza. Anyja nem volt otthon. A cseléd
jelentette, hogy sétálni ment. A századosné azt hitte, hogy ő
menyasszonyánál van. Erre csakugyan elment oda. Útközben egy kis
vendéglőben ebédelt.

Anyja azonban nem sétálni ment, hanem a legnagyobb izgalomban követte az
amerikai nagykövetség gyorsfutárját, akit a nagykövet sürgős ügyben érte
küldött. Mert a királynak átadott levél sorsából a nagykövet arra
következtetett, hogy az Arnóti századosnéhoz címzett írás is sürgős és
fontos lehet. Ezért rögtön magához kérette az asszonyt, amint a királyi
palotából hazaérkezett.

Arnóti századosné csodálkozva hallotta, hogy igen titokzatos levele van
és hogy ugyanattól a kéztől, mely neki írt, a király számára is jött egy
levél. Most végre kezébe kapta a levelet és megnézte a cím betűit.
Rábámult arra a néhány szóra, egész testében megremegett és valami
támasz után kapkodott. A nagykövet maga adott neki egy széket és nem
tudta magának megmagyarázni viselkedését.

A borítékot még fel sem bontotta és szeme még mindig oda volt szegezve a
címre. Pontosan leírva a neve. A nagykövet nem ismerhette ennek a pár
szónak a hatását. Minden egyes betű a sorsnak egy-egy eleven hirdetője
lett. Mindegyik egy-egy fenyegető árnyék, mely mintha magával vonná őt
is az árnyékországba.

Kinn a kristályosan ragyogó hó csillogva verte vissza a napsugarat, benn
pedig fekete éjszaka borult reá. Hideg borzongás futotta végig,
halálthozó fagy. Megnyílt előtte egy sír, egy csontváz, melyet régen
eltemetett, fölkelt és ott állt előtte, a nagy betűk koszorújából
övezve: egykori férje, Arnóthy Ferenc gróf százados.

– Nagy Isten, segíts a te végtelen jóságodban – fohászkodott a kínjában,
rettegésében vergődő lélek.

Feje hátrahanyatlott a székben, szemeit lezárta. A követ aggódva
felugrott:

– Rosszul van, századosné asszonyom? Parancsol valami hűsítőt?

Nagynehezen feltápászkodott:

– Ha szabad egy pohár vizet kérnem.

Egy szolga meghozta, amit kért. Megitta és kért valami eszközt a levél
felbontásához, mert a boríték nagyon vastag volt. Kinyitotta. Lassan –
nagyon lassan, folyton habozva, utat nyisson-e annak a borzasztó hírnek,
melyet ez a boríték rejt? Reszkető ujjakkal vett ki belőle néhány
bélyeges papírt és egy levelet. Ezt hamar a végére fordította és olvasta
az aláírást:

»Férjed. Arnóthy Ferenc.«

Megint éjszaka borult reá. De összeszedte magát és a nagykövet kérdő
tekintetével találkozott. Ez új erőt töltött belé. Mindent, a levelet és
az okiratokat ölébe tette és így szólt:

– Bocsánat, nagykövet úr, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt a
levelet most mindjárt elolvassam.

– Haza akar menni?

– Nem, nem…

A nagykövet látta, hogy most itt szemeláttára egy előtte ismeretlen, de
nagyszabású dráma játszódik le, melynél talán felebaráti segítségre
lehet hivatva. Rámutatott a papirokra és így szólt:

– Asszonyom, talán mégis megkísérelné az olvasást?

Az asszony majdnem hangtalanul felelt.

– Egy halott van itt köztünk. – Ez mégis aggasztotta a nagykövetet.
Gondolkozott, nem lázas-e ez az asszony? Talán félrebeszél? Nem jó
lenne-e orvost hivatni? Még egy kísérletet tett:

– Asszonyom, szedje össze magát. Ezekben a háborús napokban mindenkinek,
aki részes bennük, el kell szánva lennie aggasztó hírekre is.

– Igaza van, nagykövet úr. Kegyeskedjék megbocsátani, hogy szíves
türelmét igénybe vettem. De ön persze nem tudja, hogy mit adott át
nekem. Súlyosabb ez a háborús napok legrosszabb híreinél. Istenem, adjál
erőt, hogy el tudjam olvasni.

A nagykövet halkan mondta:

– Isten meg fogja önt erősíteni. Kísérelje meg, olvassa.

Annyi bensőséggel, annyi jósággal volt ez mondva, hogy az asszony végre
mégis megemberelte magát. Elővette a levelet és bár megfagyasztotta a
vérét minden szó, mégis végigolvasta:

»Szeretett feleségem! Marseilleből küldöm neked ezt a levelet. A
»Bulwark« angol páncélos hajó első tisztje vagyok. Robertson William
néven teljesítek itt sok év óta szolgálatot. Ha most írok neked, csak
azért teszem, hogy fiúnk érdekében adjak egy utolsó életjelt és hogy
vezekeljek végre azért, amit vétkeztem. Az ég irgalmas volt hozzám és
addig tartotta meg életemet, amíg az elég értékes lett ahhoz, hogy
megsemmisítésével megfizethessek azért, amivel hazámnak, neked és
mindenekelőtt fiamnak tartozom. Ne kérdd, hogyan lesz. A király tudja és
ő beszélni fog veled. Én pedig remélem, hogy a király kegyes lesz és meg
fogja bocsátani, amit cselekszem. Miután ez utolsó levelem, mely rólam
valaha még életjelt adhat, tehát mellékelem hozzá azokat az okiratokat,
melyek neked rendelkezési jogot adnak New-Yorkban, a Trust Company-nél,
a Fifth Avenuen elhelyezett vagyonom felett. Nagy összegről van szó.
Huszonkilenc év alatt takarítottam meg. Kérlek, utaltasd át magadnak ezt
a pénzt az amerikai nagykövetség útján és meghatalmazlak, hogy saját
belátásod szerint fordítsd Istvánunk javára. Most pedig búcsúzom. Te is
épen olyan nehéz életre tekintesz vissza, mint én. Bűnöm téged is
megfosztott minden napsugártól. De olvasom az újságban, hogy van viszont
egy nagy boldogságod, mely mindenért kárpótol, amit ellened elkövettem:
gyermekünk, István.

Mennyire szeretném egyetlenegyszer látni! Hogy ezt nem tehetem, az talán
legsúlyosabb bünhödésem. Nem akarok ellágyulni. Szilárd maradok
mindenkivel szemben, leginkább önmagammal szemben. A király hívni fog
téged, amikor itt lesz az ideje. És akkor elolvastathatod ezt a levelet
Istvánnal és átadhatod neki apjának áldását.

A te képed mindig velem volt. Az ég tartson meg téged fiúnk számára. És
Isten áldd meg a királyt!

Gondolj rám, mint egy halottra, akit megint szeretni szabad.

Utoljára üdvözöl

férjed

Arnóthy Ferenc gróf.«

A szemei belefájdultak az olvasásba, mert idegei felmondták a
szolgálatot és látása előtt összefolytak a betűk. Nagynehezen lenyelt
egy korty vizet. De belátta, hogy nem veheti tovább igénybe a nagykövet
szíves türelmét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudjon
menni. Kézitáskájába tette a levelet és az okiratokat. Azután kezét
nyújtotta a nagykövetnek és köszönetet mondott neki. Az kikísérte
szobájából és mivel látta ingadozó járását, tehát lekísértette a
legközelebbi kocsiállomásig.

Hazaérve annyira ki volt merülve, hogy kénytelen volt ágyba feküdni.
Láza volt, a feje tüzelt. A szolgáló ajánlkozott, hogy orvosért megy, ő
azonban hevesen tiltakozott. Semmi feltűnés. Ha a főhadnagy úr hazajön,
mondják neki, hogy egy kissé lefeküdt, de estére felkel. Az volt a
legfőbb gondja, hogy csak a fiú meg ne tudjon valamit.

Össze volt törve. Haldoklónak érezte magát. Sírni szeretett volna,
keseregni a búcsúlevél miatt, melyet kapott és amelyet ebben az életben
már nem remélt, nem várt soha. Akit már halottnak vélt, itt állt előtte,
mint életrekelt óriás, mint kísértet és annyira megrémítette, hogy alig
tudta felfogni azt, amit olvasott.

Kézitáskáját a levéllel vánkosa alá tette. Ez máskor nem volt szokása.
Most azonban félt, hogy hivatatlan kezekbe kerül és kirepül belőle
világgá a féltve őrzött rettenetes titok, mely fiának mindenébe, talán
életébe is kerülhet.

Ez pedig mint boldog ember és újdonsült százados ott ült menyasszonya
mellett és annak szüleivel együtt várta, hogy mikor jön oda anyja. Mikor
besötétedett és még mindig nem jött, nyugtalankodni kezdtek és
menyasszonya azt javasolta, hogy menjenek együtt oda megnézni, nem
esett-e valami baj. Ott a szolgálótól hallották, hogy a századosné nem
jól érzi magát és lefeküdt. Ijedten beszaladtak hozzá, aki fáradt
mosollyal fogadta őket:

– Ne aggódjatok, gyermekek, – szólt, – öreg emberen efféle megesik. Már
jobban vagyok. Egy kis gyengeség fogott el. Talán az utóbbi napok
izgalmainak következménye.

Ez hihetőnek látszott. Kérték, hogy maradjon az ágyban, amíg egészen jól
nem érzi magát. István simogatta hideg kezét és így szólt:

– Talán meggyógyít az öröm. A király megint kegyes volt hozzám és
előléptetett századossá.

Fölkelt, haptákba vágta magát az ágy szélén, szalutált és tréfásan
jelentkezett:

– Jelentem alásan, Arnóti István százados.

Erre felragyogtak a fáradt szemek.

– Édes, édes fiam! Máris százados lettél.

– Bizony, anyuskám. Most apa rangjában vagyok. Van most egy új
századosod.

– Egy új századosom. Az ég nagyon kegyes hozzám.

– És most már nemsokára meg is fogunk házasodni. Hadilakodalmat csapunk.

– Igen, hadilakodalmat, – kiáltott a leány, – mert különben Istvánból
már tábornok lesz és én még mindig csak menyasszony maradok.

– Csacsikám, – szólt a férfi, – olyan hamar nem lesz az ember generális.
Gyere, menjünk ki a szobából, anyuskát fárasztjuk, visszamegyünk
hozzátok és ott töltjük az estét.

Elbúcsúztak és mentek. Az asszony pedig hallgatódzott, amíg lépteit a
lépcsőházban hallotta. Még az utcáról is felhallatszott vidám, hangos
nevetése. És ez végre meghozta lelki kínjára a megváltást. Perzselő
szemei megnedvesedtek, előtörtek a könyek és elmostak minden kínt, mely
lelkét ostromolta.



XIV.

A »Bulwark« szenet rakodott és legénysége most azzal volt elfoglalva,
hogy kőporral, seprővel, ronggyal és tűzifecskendők vízsugarával
megtisztítsa a fedélzetet a rárakódott szénportól.

A hidegben is mezítláb, térdig feltűrt nadrágban álltak a fedélzet
deszkáit öblögető hideg vízben és teljes erejükből súroltak, nehogy
egyetlenegy megmaradt széndarabka az élesszemű első tisztnek alkalmat
nyújtson az órák hosszat tartó nehéz munka megismételtetésére.

Mert sir Robertson meg szokta ezt tenni kíméletlenül. A »Bulwark«
fedélzetének ragyogni és csillogni kellett. Ott mindig a legnagyobb
tisztaság uralkodott.

Sir Robertson lenn volt az iskolakajütben és hallgatta azt az előadást,
melyet a hajózási tiszt tartott a kadéteknek. Az óra végeztével
Robertson eldefilíroztatta maga előtt a kadéteket, amíg egy Wilson Henry
nevű egészen fiatal gyerek, egy aranyszőke hajú, kék szemű fiú elébe
jutott. Azt megállította. A kadét belepirult az ijedtségbe. Bár ő volt a
legfiatalabb, mégis ő követte el a legvadabb csínytevéseket. Nem
gonoszságokat, hanem mindenféle vidám ugratást, viszonzásul az idősebb
bajtársak ütlegeiért és bokszjaiért. Mert azok bizony régi angol
tengerészszokás szerint nem nagyon gyengéden bántak a legfiatalabbal.

Az iskolakajütben lévő tengeri kadétek hallották, amint sir Robertson
így szólt:

– Gyere csak velem, Wilson Henry, a kajütömbe.

Tegezte valamennyit, ha neki úgy tetszett. Mint első tiszt és
rangidősebb, megengedhette ezt magának. A kadétek közt pedig mint
futótűz elterjedt a hír, hogy a vén tengeri véreb megcsimpaszkodott
Wilsonba és most lesz annak nemulass. Az öregnek bizonyosan megint
besúgott valaki valamit.

De sir Robertson ezúttal nem hallgatott semmiféle besúgóra. Anélkül is
úgy ismerte a kis lenszőke fiút, mint örökös csintalankodót. Ez most úgy
állt elszontyolodva sir Robertson tiszti kajütjében, mint egy lefülelt
nyúl és várta azt a néhány cirógatást, melytől fel találnak dagadni az
orcái. Látta, amint a félelmetes feljebbvaló az íróasztalához ment és
levelet írt. Mikor elkészült, odaadta az írást a fiúnak és így szólt:

– Most veszed a cókmókodat és három hónapra elhagyod a hajószolgálatot.
Három hónap alatt szárazföldön, a kadétiskolában ki fogod pótolni
hiányos elméleti készültségedet és azután kissé több komolysággal fogsz
visszajönni a fedélzetre. Itt van a parancsnokságnak szóló levél.

A kapitánynak és helyettesének, az első tisztnek jogában állt, egy
kadétet visszaküldeni az iskolába. A gyereknek könnyek tolultak a
szemeibe. Ez rosszabb volt mindennél, amit várt.

– Mért állsz még itt? – hangzott keményen.

Zokogva hebegett a fiú:

– Bocsánat, sir, de-de mi-mivel ér-érdemeltem ezt a-a bün-büntetést?

– Először is nem büntetés, hanem arra való, hogy tanulj. Másodszor pedig
tegnap este, mikor hálószobátok ajtajánál álltam, nagyon felhevültél
Németországért és a német hajókat legalább is egyenértékűeknek mondtad
az angolokkal. Igaz ez?

– Igenis, sir. De ezt csak azért tettem, hogy az idősebbeket ugrassam.
Úgyis mindig »dutchman«-nak (német embernek) szidnak.

– És miért?

– Mert… mert… anyám születése szerint német.

Robertson kemény arca hirtelen ellágyult. Durva keze végigsimította a
fiú selymes haját.

– Tiszteltetem anyádat és mondd meg, hogy én küldtem neki haza a fiát.
Nem fogod elfelejteni?

– Nem, sir Robertson.

– Hát most menj… légy boldog.

Volt hűhó a kadétszobában, mikor meghallották a legfiatalabbiknak
büntetésnek vélt áthelyezését. Minden hangnemben szidták sir Robertsont
és az angol tengerészkáromkodások egész szótárát rázúdították.

Hirtelen egy füttyentés. A megbeszélt jel. Jön egy feljebbvaló. Sir
Robertson volt. Belépett és a kadétek előírás szerint felálltak székeik
mellé. Kurtán köszönt és odament az elsőhöz:

– Van a családjában, apai vagy anyai ágon német rokona?

– Nincs, sir.

– Igazat mondani. Rendőrileg kikutattatom és ha hazudott, szigorú
büntetést kap. Előléptetésébe kerülhet.

Így ment egyiktől a másikhoz. Négyen voltak, akik bevallották, hogy
anyjuk, vagy távolabbi rokonuk német. Ezeket kajütjébe hívta, nekik is
olyan leveleket adott, mint a kis Wilsonnak és nagy bánatukra őket is
visszaküldte szárazföldre, a kadétiskolába.

Bejárta a hajót a hír, hogy Robertson a legveszedelmesebb németfaló és
valóságos vadászatot rendez a fedélzeten mindazokra, akiknek a
németséghez valami közük van. Mikor a kapitány hallott erről, őlordsága
felkacagott. De végtére is érthetőnek találta, ha első tisztje a
Németország ellen folytatott harcban csak angol vérű harcostársakra
akarta rábízni magát.

Másnap felhangzott a jelzés: fel a horgonyt és a »Bulwark« a hajók és a
parti erődök tisztelgése közben elhagyta a southamptoni kikötőt.

A kapitány pedig kajütjében ült sir Robertsonnal és megbeszélte vele az
admiralitástól nyert ütközeti parancsot, mely elsősorban a németek
megszállotta belga part bombázását írta elő és azután cserkészést az
Északi-tengeren, lehetőleg Bremerhavenig.

A »Bulwark« páncélos orra az angol csatorna szürkésbarna hullámait
hasogatva, éjféltájt elért Zeebrügge magasságáig. Ez volt reggel,
mihelyt tiszta lesz a láthatár, bombázandó és ha lehet, megsemmisítendők
az ott felállított német ütegek. A dünákon rejtőzködő német megfigyelő
őrszemeknek semmi el nem árulhatta a teljes sötétségbe burkolt »Bulwark«
jelenlétét.

A hajón nem volt szabad világot gyújtani és csak belsejében, a tisztek
kajütjeit és a gépházat világította meg a beburkolt lámpák gyenge fénye.

Reggel öt óra felé, mikor az őrséget tartó tiszt utoljára mászta meg a
lőszertárból és a gépházból felfelé vezető meredek vaslétrát, a második
harci fedélzeten beleütközött sir Robertsonba. Egy kinyitott ágyúrés
előtt állt, távcső volt nála és a szürke ködgombolyagon keresztül
igyekezett a partot felfedezni. Észre is vette. Gyenge kék sáv alakjában
emelkedett ki balfedélzet irányában a láthatárról.

Az őrtiszt köszönt és megkérte, engedné, hogy ő is egy pillantást vessen
a partra. Sir Robertson odaadta neki a látcsövet és különös
hangsúlyozással mondta:

– Csak nézze meg jól azt a szárazföldet, hadnagy úr. Biztosabb talaj az,
mint ez itt a talpunk alatt.

– Bocsánat, sir, – felelt a tiszt, – de én ezt a páncélos fedélzetet,
melyen önnel itt állok, jelentékenyen kevésbé veszélyesnek tartom, mint
odaát a német ütegek hadállását. Mi nagyon rossz célt nyújtunk.

– Lehet, – szólt Robertson furcsa nevetéssel, – egy óra mulva kezdődik a
pokoli tánc.

– Toronyágyúink már alig várják, hogy végre egyszer megmutathassák
erejüket az ellenségnek – felelt a tiszt.

Sir Robertson nem szólt többé semmit, hanem kajütjébe ment. Az asztalon
maga elé tette az óráját és melléje azt a bécsi lapot Arnóti István
arcképével. Azt nézte mozdulatlanul.

Mint gyöngysoron a színes gömbök, úgy sorakoztak egymás mellé a percek.
Hirtelen végigcsilingelt az egész hajón a legénység fölkeltésére szánt
csengetyű éles hangja. Ezerkezű élet mozgolódott az angol páncélos sötét
gyomrában. Mindenki a maga helyére sietett. A fűtők friss szenet
lapátoltak a kazánok alá a nagy rostélyokra. Félmeztelen testük véresnek
látszott a nyitott tűzhelyeken izzó parázs fényében, lapátaik nagy
robajjal szórták a szenet a fellobogó lángok közé.

A gépházzal egy vonalban fekvő, nagy, kétszeresen páncélozott
lőszerkamrákban folytonosan csikorogtak a hajóütegekhez vezető felvonók,
melyek felszállították a halálthozó gránátokat.

Ott fenn az ágyúkat töltötték; ez volt az a pillanat, amikor sir
Robertson végigment az ütegfedélzeteken, látszólag mindent megszemlélve.
Most fogják azok az átkozott németek meghallani a »Bulwark« ágyúinak
feltátott torkaiból a tenger urának, Angliának hatalmas szavát.

Tiszta fényében felkelt a nap, tükörképe egymásba futó, vörös sávokat
rajzolt a vízre. A szürke hullámhegyek közt úgy festettek, mint
vérpatakok.

A parton most felfedezték az angol páncélost. Néhány tompa dördülés.
Őlordsága a parancsnoki hídon állt és megfigyelte, a német gránátok
mennyi távolságra csapnak le az angol hajótól.

Nyugodt lehetett. Nem közelítették meg veszedelmesen. A »Bulwark« még
lőtávolukon kívül feküdt.

De az ő toronyágyúi nem feküdtek a lőtávolon túl. Azok innen is képesek
voltak rettenetes vasvetést szórni oda a szárazföldre és hivatva voltak
rá, hogy halálos jóreggelttel vigyék meg a németeknek az angolok
válaszát.

Őlordsága biztos volt a győzelemben. Nem tudta, hogy közelebb, mint
várhatná, közvetlenül a háta mögött állt a halál. Ott sétált a
fedélzeten. Láthatatlanul kísérte Robertsont. Ez lemászott a lőszertárba
és ott állt középen. Mereven, mozdulatlanul, mintha ő is acélból lenne,
akár a körülötte felhalmozott lövedékek. A lenn dolgozó legénység
kétszeresen is megfeszítette erejét, hogy kicsikarja a rettegett első
tiszt dícséretét.

Villámgyorsan lehúzták a nehéz gránátokról a burkot és erős matrózkezek
beállították őket az acélfelvonóba. Egyiket a másik után. Mintha
szivarokat csomagolnának.

Megszólalt a telefon.

A szolgálattevő tiszt, aki a hallgatót füléhez emelte, sir Robertsonhoz
fordult:

– Bocsánat, sir, őlordsága jelenlétét kívánja a parancsnoki hídon.

– Mondja, hogy rögtön jövök.

A tiszt belemondta a készülékbe. Ott fenn egy tiszt átvette az üzenetet
és közölte őlordságával:

– Sir Robertson rögtön jön.

De ő még lenn maradt… Micsoda őrületes, borzalmas rémület fogta el
hirtelen azt a tisztet ott lenn a lőszertárban? Miért álltak a
szolgálattevő matrózok halálra váltan, a rettegés miért fojtotta
torkukra a szót? Mért akartak hangos, rettenetes, förtelmes ordításban
kitörni? És mért markolta meg nyakukat a halál jéghideg csontkeze?…

Őlordsága így szólt a második tiszthez:

– A toronyágyúk tüzelésre készen.

Ekkor… Sir Robertsonnak egy melinitbomba volt a kezében. Magasra emelte
és ugyanakor, amikor fenn elhangzott ő lordsága parancsa, így kiáltott
fel:

– Éljen Németország, éljen az osztrák-magyar monarchia, éljen
Magyarország, az én édes hazám. Le a »Bulwark«-kal.

Ez volt ott lenn az utolsó emberi hang.

Azután a bomba lerepült a páncélpadozatra… egy kemény, kurtacsengésű
nekivágódás… és öröksötét éjszakára nyíltak a halál kapui… az őrületnek
százezernyi tagolatlan hangja… százezer hatalmas, eget ostromló
mennydörgés… A másodperc töredéke és a kék ég felé tajtékzott egy
rettenetes, irtózatos oszlop: tűzből, gőzből, vasból, néhány száz
széttépett emberi testből… Mint egy vulkán váladéka, nyílegyenesen
felszállt vagy ezer méternyire a levegőbe és azután lehullt mint véreső,
egybevegyűlve a feneketlen tenger vizével.

Vadul felforrt a megkorbácsolt víz. Széjjelrohantak a habok. Megijedtek
a háborútól, emberkezek borzalmas művétől. Sehogy sem akartak megint
összeölelkezni… Veszett örvényben, forgatagban mindig újra és újra
megkergették egymást. Amíg végre ismét felülkerekedett a víztömeg
ősereje.

Üres volt a tenger színe ott, ahol Anglia páncélóriása állt. A hullámok
megint régi, zúgó nótájukat dalolták. Játszadoztak ezernyi kis
faszilánkkal, húsdarabbal, ruhafoszlánnyal, megannyi hírnökével ő brit
felsége páncélos cirkálójának, mely megsemmisült.

A szárazföldön visszafojtott lélegzettel, sápadt irtózattal nézték a
pokoli pusztulást németek és angolok és nem tehettek semmit, hogy a
veszedelmet elhárítsák. Berlinben, Bécsben, Budapesten már délfelé
megtudták távirataikból a lapok, hogy a »Bulwark« elpusztult és senki
sem tudott rá magyarázatot.

Csak Bécsben volt egyetlenegy ember, az állam legelső embere – népeinek
vezére ebben a nagy időben, aki komoly tekintettel nézte a táviratot,
mely épen most közölte vele a »Bulwark« megsemmisülését… és ő tudta…



XV.

A professzor dühösen jött haza. Derék, öreg házvezetőnőjének rémületére,
becsapta az előszoba ajtaját és odakiáltotta neki:

– Senkinek sem vagyok itthon. Ebéd nem kell.

Aztán bement a dolgozószobájába és az asszony hallotta, amint
nyughatatlanul fel és alá rohant.

Felkereste volt Kohut hadnagyot és megkísérelte a gondnok ügyét békésen
elintézni.

És ekkor megtörtént az a hihetetlen dolog, hogy ez a fiatal ember vele,
az öreg, tapasztalt és tekintélyes tanárral szemben olyan fennhéjázással
lépett fel, mely mélyen megsértette.

– Semmi okom sincs – mondta a hadnagy – Arnóti István jelenlegi százados
úrral szemben tanusított viselkedésemet megváltoztatni. Ellenkezőleg.
Mihelyt a százados úrral találkozom, be fogom neki bizonyítani, hogy
vannak még tisztek, akiknek elég becsületérzésük van egész testükkel
helytállni karukért. Időközben még részletesebben tudakozódtam az Arnóti
család felől és arra a megmásíthatatlan eredményre jutottam, hogy Arnóti
százados igenis a hazaárulásban erősen gyanus és annak idején ezért
elmenekült Arnóthy Ferenc századosnak fia. Ön, tanár úr, nem várhatja,
hogy ilyen ember fiát érdemesnek méltassam arra, hogy a mi nagy
hadseregünk tisztjének elismertessék. Ilyen ember nem odavaló. Minden
eszközzel azon leszek, hogy ez a méltatlan elem, mint tiszt, eltünjön a
szereplés teréről.

Erre a professzor, akit ezek a szavak mérhetetlenűl felizgattak, nem
tudta magát visszatartani és így felelt:

– Becsületemre mondom, hogy téved. Ön azt véli, hogy jogában van, pedig
nincs. Magam is részletesen tudakozódtam és bizonyos vagyok benne, hogy
az én összeköttetéseim ilyen esetben messzebbre ágaznak, mint a hadnagy
úr összeköttetései. Ha ön tehát adott szavam után is kétségbevonja, hogy
Arnóti István százados a hadsereg tisztikarának csak becsületére
válhatik, akkor, legnagyobb sajnálatomra, nem lehet önhöz több szavam.
Ezt egyenes sértésnek kellene tekintenem.

A hadnagy gúnyosan, sőt megvetően mosolygott, vállát vonogatta és
közömbösen cigarettára gyújtott. Csak egypár pillanat múlva felelt:

– Nem értem, tanár úr, miért vesztegeti még nálam drága idejét. Ismerjük
kölcsönösen egymás felfogását és ha sértve érzi magát, rendelkezésére
állok.

A professzor legszívesebben azt mondta volna rá:

– Maga ostoba tacskó.

De annyira mégis uralkodott magán, hogy minden választól tartózkodott és
hazament.

Most azon gondolkozott, hogyan járjon végére a dolognak. Ezt az embert
meg kell győzni. De hogyan? Fel és alá rohant a szobában és töprengett.
De nem mutatkozott kiút. Alapjába véve, bármily nevetségesnek látta,
tényleg ugyanabban a helyzetben volt most, mint a gondnok és
tulajdonképen segédeit kellett volna Kohut hadnagyhoz elküldenie.

Leült az íróasztala elé, keresztbe tette lábait és idegesen dobolt az
asztal lapján. Szemei nyugtalanul siklottak végig a kéziratokon,
papirosokon, a vaskos köteteken és azután az íróasztal fölött lévő falra
terelődtek, ahol a király életnagyságú képe függött. Erre tapadt a
professzor tekintete, gondolatait a király személyére terelte valami
varázslatos erő. Idegessége elhagyta. A kép nyugalma átszállt reá.
Egyszerre tudta, mit kell tennie. A király segítségét kell kérni. A
királynak, az ország legelső emberének, kell megszólalnia.

A professzor elővett egy ív papirost, tollat ragadott és belekezdett egy
felségfolyamodványba. Szépen sorra elmondta, hogy miért kéri az uralkodó
segítségét. Majdnem egy óra hosszat tartott a munka, amíg az eset az ő
megszokott világos fogalmazásában papírra volt téve. Akkor elment és
postára vitte a levelet. Mikor visszajött a postáról, épen az esti
lapokat kínálgatták. A »Bulwark« angol páncélos cirkáló elsülyedése volt
a hangosan kikiáltott napi esemény.

A professzor vett egy újságot és elolvasta, hogy a »Bulwark« angol
csatahajó milyen titokzatos módon pusztult el néhány másodperc alatt,
nyilván lőszertárának felrobbanása folytán. Ámbár az a feltevés sincs
kizárva, hogy a hajóóriás egy német tengeralattinak esett áldozatul.
Közelebbi jelentések lapzártáig még nem érkeztek. Máskor a professzor
bizonyára nagyon megörült volna ennek a hírnek, ma azonban nagyon
közömbösen vett mindent. Olyan vad haragra kelt Kohut hadnagy ellen,
hogy legszívesebben a tettlegességhez folyamodott volna.

Arnóti István is elolvasta a »Bulwark«-ra vonatkozó jelentést, amikor
odahaza asztalnál ült anyjával. Felolvasta a hírt anyjának is és még
végére sem ért, amikor legnagyobb ijedelmére látta, amint az öreg
asszony halotthalványan visszahanyatlik székében, nyilván ájulásba esve.

De csakhamar magához tért. Fia előtt titkolni akarta mély
megindultságát. Hiszen egybevetve a kapott levél tartalmát ezzel a
hírrel, tudta, hogy most drága halottért kell gyászt öltenie. És nem
csak neki, hanem fiának is, aki még mindig gyanutlanul halad az élet
útján, míg apja most a halál országába tért.

Istvánt nagyon megijesztette anyjának állapota. Orvost akart hívni. De
az asszony ellenezte és boldog volt, amikor elég erősnek érezte magát,
hogy fia előtt megint eltitkolhassa a valót. Pedig ugyancsak nehezére
esett!

Alig hagyta el a fiatal ember a szobát, anyja keservesen felzokogva az
asztalra támasztotta fejét és vigasztalhatatlan fájdalmát belesírta a
magányba. Rettenetes küzdelmet vívott. Meghalt a férje, fiának apja. És
ő vidám tettetéssel tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem
hallotta, amint fia visszajött a lakásba. Valamiről megfeledkezett.
Utasítást adott a szolgájának. A folyosón megállt és hallgatódzott.
Mintha sírást hallana?… Figyelt… Nem, ez nem csalódás… ott az ebédlőben.
Ez csak az anyja lehetett. Benyitott és most már nem segített az sem,
hogy az asszony felugrott, rábámult és aztán: erőszakot téve idegein,
mosolyra kényszerítette magát. Odament hozzá, letette a sapkát és a
kabátot és leült melléje:

– Kérlek, édes, jó anyám, te titkolsz valamit előttem, téged valami nagy
bánat ért… hát nekem nem szabad tudnom róla?

Az asszony tagadólag intett:

– Édes Istvánkám, nincs énnékem semmi bajom. Csak a saját gyengeségem
ríkat meg. Nem szeretnék megbetegedni.

Fürkészve nézett rá a fiú. Az asszony nem tudta elviselni tekintetét.
Lesütötte szemét. Ez felbosszantotta:

– Ez mégse való, anyuskám. Nem tévedek. Meg fogod nekem mondani az
igazat. Mi történt?

Az asszony összeharapdálta ajkait, hogy visszafojtsa a sírást.
Töprengett. Már azon is gondolkozott, nem legjobb lenne-e mindent
bevallani. Bele is akart kezdeni az elbeszélésbe, de nem, az utolsó
pillanatban mást gondolt… az ő boldog fia ne tudjon semmiről. Az a
borzasztó tudat, melyet anyja keblébe temetett, számára maradjon örök
titok.

– Hát nincs számomra semmi mondanivalód?

– Ne kínozz, István. Nincsen semmi.

A folyosón megszólalt a csengő. Hallották, amint a szolgáló ajtót
nyitott és a szobába becsengett Bechner Hedvig kedves, vidám hangja:

– Hol a vőlegényem?

Rögtön be is rontott a szobába. Csillogó szemekkel, kipirosodott
orcákkal a tél üde, friss és mégis melegítő lehelletét hozva magával.
Nyilván nem vette észre a nyomott hangulatot, üdvözölte Istvánt és
elmesélte a »Bulwark« esetét.

– Olvastam már, kedves Hédi, – felelt István, – örülök, hogy eljöttél. A
felség katonai irodájába kell mennem. Megint alkalmas vagyok a
szolgálatra. Jelentkezni akarok. Addig viseld gondját anyámnak, aki
megint rosszul érzi magát. Holnap talán indulhatok mint futár a német
főhadiszállásra.

– Már megint el akarsz hagyni?

– Boldog vagyok, Hédikém, hogy megint szolgálhatom királyomat és
hazámat.

A lány megcsókolta és így szólt:

– Csacsi vagyok, István. Mindig elfelejtem, hogy háború van és szükség
van terád is, mint minden férfira.

– Vidítsd fel anyát, – szólt még egyszer, – aggódom miatta.

– Csak bízd rám, István. Mire visszajössz; széles jókedvben fogadunk.

Mikor a fiatal ember elment, anyja így szólt:

– Ülj ide mellém, Hedvig. Szorosan mellém. Elmondok néked valamit. Te
leszel az egyetlen, akihez menekszem és aki segítségemre lesz. Magam már
nem bírok magammal.

Bechner Hedvig mellé ült és az asszony belefogott az elbeszélésbe.
Elmondott fia menyasszonyának mindent, amit annyi esztendőn át magába
zárt. Így végezte az elbeszélést:

– Most az, akiért annyit szenvedtem, a »Bulwark«-kal együtt elpusztult.
Most igazán meghalt és fiúnknak, Istvánnak semmit sem szabad megtudnia,
azt sem, hogy csak most vesztette el apját.

Bechner Hedviget nagyon megrendítette a vallomás. Csendesen,
összekulcsolt kezekkel ült, elgondolkozva. Az asszony fellélegzett.
Megkönnyítette szívét. Volt most végre valaki, akivel a hallgatásnak
annyi keserves esztendeje után beszélhetett fájdalmáról.

– Én szegény, jó anyuskám, – szólt végre Hedvig, átölelve az
öregasszonyt, – mennyit szenvedtél. De most én is elmondok néked
valamit, hogy tudjál miként cselekedni. Én azt hiszem, apa tud valamit a
dologról. Néhány elejtett szavából észrevettem, hogy az Istvánról
közzétett cikk folytán tudakozódott. Remélem, beszüntette és nem megy
benne tovább. Nem az lenne-e legjobb, ha Istvánt mindenbe beavatnánk?

Erről azonban az asszony nem akart hallani. Annyi esztendeig egymaga
cipelte életének súlyos bánatát. Annyi ideig sikerült mindent eltitkolni
fia előtt. Sem mint gyermek, sem mint felnőtt nem tudott semmiről. Most
pedig mindez örök időkre a tenger ölébe volt rejtve. Elnyelte a háború.
Most szükségtelen egész életére sötét árnyékot tapasztani fiának
sarkához. Árnyékot, mely őt végig követné minden útján és még sem
felelne azokra a kérdésekre, melyek lelkében támadnak.

De valami mást tett. Iróasztalához ment és kinyitotta a csak előtte
ismeretes titkos fiókot. Kivette belőle István apjának arcképét.
Ifjúkori képét. Akkor készült, mikor százados lett. Istvánnak még nem
mutatta meg soha. Mindig azt mondta:

– Apád összes képei elhamvadtak egy tűzeset alkalmával.

Most azonban ezt a legjobb képet előkereste, rámába tette, felállította
az íróasztalon. Hedvig szótlanul nézte, hogy mit csinál. Egy kis
asztalkán állt egy kis virágváza. Azt a kép mögé helyezte, úgy hogy a
virágok körülövezték az arcképen látható férfi fejét. Azután elébe ült
és csendesen nézte a képet.

Ma először vonultak el egykori boldogságának napjai lelki szemei előtt.
Azok a napok, melyeket valamikor oly hőn szeretett férjének oldalán élt
át. Bechner Hedvig üdvözítő fényt látott az asszony szemében ragyogni és
észrevette, hogy ki nem mondott szavakra csucsorodnak az ajkai. Halkan
visszavonult a szoba legtávolabb eső sarkába, hogy meg ne zavarja
anyósának ájtatos hangulatát.

A szobában csak az üvegszekrény tetején álló óra halk ketyegése volt
hallható. Sokáig ült így az asszony, Hedvig jelenlétéről teljesen
megfeledkezve. Összekulcsolt kezei feloldódtak. A képet ajkához emelte.
Évek óta ez volt az első csók, melyet szívvel, lélekkel nyújtott a
szeretett férfi emlékének. Egy halk »te« hullámzott a szobán keresztül,
mint egy hárfa húrjának vágyódó rezgése.

Odakinn katonaléptek hallatszottak. Súlyos, kemény fellépés. István
visszajött. Bechner Hedvig felkelt, hogy elébe menjen. Az asszony
visszatette a képet a virágok közé és visszaült eléje.

Arnóti István jókedvében volt. Még az éjjel gyorsvonaton útra fog kelni
és a királynak fontos üzeneteit viszi a német császárhoz. Megcsókolta
menyasszonyát és anyjához ment. Csodálkozott a boldogság halk fényén,
mely ezt az arcot beragyogta. Így még nem látta anyját soha.

– Jobban vagy, édesanyám?

– Hála Istennek, igen, fiam.

– Pedig már komolyan aggódtam érted.

Pillantása az íróasztalra esett és halkan felkiáltott, amikor
elcsodálkozva egy képet látott ott, melyet sohasem látott és amelyet
mégis olyan ismerősnek talált.

– Mi ez, anyám?

Az asszonynak nem kellett felelnie. Már föléje hajolt és felemelte a
képet. Fiatal tiszt, mint ő. Százados. Férfiasan néz világgá. Milyen
szemekkel… nagy Isten… anyjára nézett és Hedvigre. Igen, ezek a saját
szemei, teljesen a saját szemei, ismerte őket a tükörből, És
egyáltalában: az arc, a száj, az orr és mindenekfölött az a kissé dacos,
kissé fölényes mosoly a szájszegletben.

– Anyám… ez… ez… az én… apám?

Az anyja csendesen intett.

A szoba megint hallgatásba borult. Ismét csak az óra ketyegett. Úgy,
amint egykor az apa jó és rossz óráit kísérte. És aztán hirtelen
megszakadt a csend:

– Apám! édes, jó apám!

Kiáltva hangzott, mintha valaki keresne valakit – és a világ mégis üres
maradt. Akinek a hivogató hang szólt, az nem volt többé.

– Honnan a kép?

– Véletlenül akadtam rá ma, ócska papirok közt.

– Ó, ez nagyszerű. Most legalább látom holt apám képét. Most legalább
tudom, milyen volt. Most el tudom képzelni őt. Óh, anyám, milyen öröm.
Nézd csak, Hedvig, úgy-e, ezek az én szemeim? Egyáltalában, mennyire
hasonlítok rá. Ugy-e?

Szorosan mellette állt a lány. Anyja pedig igent intett.

– Ha apám mindent megért volna. Azt hiszem, ma ő lenne hadseregünk egyik
legvitézebb vezére. Mennyire örülne, hogy nem lettem semmiházi, hanem
becsületére válhatok.

– Bizony, kedves Istvánom – szólt anyja. – Te lennél apád legnagyobb
öröme.

– Csináltatunk a képről egy nagy másolatot. Egyik legjobb festőnknél
fogom megrendelni. És akkor mindennap magam előtt fogom látni apámat.
Elég sokáig nyomta vállamat mint rablánc az utána való vágy. Most végre
kielégíthetem.

Este a gondnok családjával voltak együtt és István csodálkozott, hogy a
házigazda nem volt olyan jó hangulatban, mint máskor.

Este tízkor, mikor hazamentek, említette ezt anyjának, akinek szintén
feltűnt a dolog.

– Azt hiszem, anyuskám, – szólt István, – a háború nyomja mindnyájunk
kedélyét. Sok a nyomorúság és bánat a világon. Ma hallottam néhány
tiszttől, aki a felség személyes szolgálatában áll, hogy királyunknak
milyen nehezére esett, a trónörökös ellen elkövetett gaz merénylet után
is, ennek a zsákmányra éhes, kalandor Szerbiának hadat üzenni. A német
császár pedig még az utolsó pillanatig is azt remélte, hogy megmentheti
a békét Európa népei számára. Nem hiszem, hogy valaha, mióta a világ
áll, két ilyen nagy birodalom uralkodója olyan testvéri egyértelműséggel
és ilyen hűségesen vállvetve állt volna helyt népei javáért, mint most a
németek császárja és a mi királyunk. Mind a ketten a békét akarták. Ha
akarják, mind a ketten régen hadat izenhettek volna szomszédaiknak. És
mi is mind, ennek a kettős monarchiának népei, de a németek is, szívből
kívántuk volna a mi sokat szenvedett uralkodónknak, hogy élte alkonyát
zavartalan, békés nyugalomban tölthesse. Ez volt az ő törekvése is és
ebben támogatta őt szövetségese, a német császár. És most minden másként
jött. Anyám, nem is hinnéd, milyen kegyetlen képek tárulnak az ember elé
odafenn, ahol egy új békekorszakért harcolunk ellenségeinkkel. Én csak
igazán testestül-lelkestül katona vagyok és mégis hőn óhajtom, hogy a
béke harangjai szólaljanak meg már és kergessék el tőlünk ezt a rettentő
csapást.

– Igazad van, kedves István, sokszor vittem a napokban
szeretetadományokat kórházainkba és mennyire megrendített, mikor a mi
kedves, vitéz sebesültjeinket ott láttam feküdni, megtépett testtel,
nyomorékká téve és mégis mosolygó tekintettel hálálva meg az adományt.
Egyetlen kívánságuk pedig, hogy felgyógyuljanak és mielőbb újra a
becsület mezejére menjenek, az ellenség elé.

– Isten áldd meg a királyt! – szólt Arnóti István halkan, – egyedül az ő
keze vezethet bennünket ezekből a nehéz órákból a szebb jövőbe.

Mielőtt István most odahaza a csomagoláshoz látott volna, még egyszer
odaült apjának képe elé és sokáig nézte. Kezébe is vette és megcsókolta
ott, ahol az anyja csókja néhány órával ezelőtt gondolatban megújította
a halottal frigyét. Most a fiú ajka lehelte oda forró üdvözletét. Anya
és fiú újra feltalálták a férjet és az apát.

Arnóti István éjfélkor csupán szolgája kíséretében kiment a vasúthoz és
a gyorsvonatnak számára fentartott fülkéjébe szállt. A vonat zsúfolva
volt Németországba igyekvő utasokkal, akik a késő éjjeli órában is nagy
érdeklődéssel próbáltak egy-egy pillantást vetni abba a külön fülkébe,
amelyben, mint hallották, a király futárja utazik a német
főhadiszállásra. De nem láttak semmit. Legfeljebb a szolgát, aki a kocsi
folyosóján őrt állt a fülkének sűrűn beaggatott ablakai előtt.

Korán reggel a századosnak át kellett szállnia egy gépkocsiba, melyen
gyorsabban folytathatta útját a főhadiszállás felé. Délfelé már a
német-francia határon volt és ráakadt itt nyugaton is a háború első
nyomaira. Itt is az a kép, mint Galiciában. Csakhogy ott nyomorultabb
viskókat vetett szét a forgatag, mint emitt. Ott nem kellett az
elpusztított épületekért sokat sopánkodni, sőt remélni lehetett, hogy
mire a háború az ő mindent letaposó, szétmorzsoló lépteivel odébb áll, a
jövendő szebb házakat fog állítani a régiek helyébe. Itt azonban a jólét
pusztult el és nem a nyomorúság. A szétdűlt házak lakói már ismét
hozzáfogtak tulajdonuk rendbeszedéséhez. A romokból már itt-ott új élet
csirázott. A német katonák pedig szorgos kézzel segítettek mindenfelé.
Kalapáltak, ácsoltak és a közös munkában összebarátkozott ellenségek
érdekes képpé egyesültek.

Nem egyszer látta Arnóti István, amint egy a francia hadseregben
szolgáló ember felesége, gyermekei körülültek egypár német népfelkelőt,
akik megosztották velük az ebédjüket. Ez a béke volt, mely a háború
vastalpú, vértől csepegő szörnyetegét nyomon követte, mint Isten
angyala, puhán, enyhén, szelíd kezekkel megvigasztalván az embereket,
megsimogatván a földet és bekötözvén a sebeket, melyeket az az
irgalmatlan ütött.



XVI.

Bechner gondnok felesége, urának távollétében átvett egy levelet, melyet
félő tisztelettel helyezett férje íróasztalára, hiába találgatván, hogy
mi lehet benne. A király levele volt.

Ugyanebben az órában özvegy Arnóti századosné ugyancsak kapott egy
hasonló levelet.

Felbontotta és elolvasta a kabinetiroda közlését, mely másnap délelőtt
11 órára audienciára rendelte őt a burgba, a király elé.

És még mások is kaptak, nagy meglepetésükre, hasonló királyi meghívást.

És pedig Kohut dzsidáshadnagy, azután a mi öreg professzorunk és annak
az ezrednek épen Bécsben időző parancsnoka, melyben annak idején Arnóthy
Ferenc gróf szolgált és amelyhez a repülőosztaghoz való áthelyeztetése
előtt Arnóti István is tartozott.

És ez mind annak a beadványnak a következménye volt, melyet a professzor
intézett a királyhoz.

A gondnok a legnagyobb izgalomban szaladt a századosnéhoz, újságolni a
váratlan meghívást.

Az asszony megmutatta neki a hozzá érkezett levelet és most a gondnok
tisztában volt vele, hogy ez mind Arnóti Istvánnal függ össze.

A professzor azonban, aki az egész ügyet a gondnok javára titokban
akarta elintézni, nem hallatott magáról, hanem azt remélte, hogy másnap
feltálalhatja majd barátjának, mint kedves meglepetést, a kedvező
eredményt.

Ő persze nem tudta, hogy a király, mint egy hadjáratra, úgy mozgósította
mindazokat, akiknek védence, Arnóti István százados, komoly ügyével
valami dolguk volt.

A király elhatározta, hogy saját szavával hozza meg ebben az ügyben a
döntést.

Mennyire meglepődött a derék professzor, mikor másnap délelőtt, a király
előszobájában várakozva, belépni látta a gondnokot, akinek karjára
Arnóti századosné támaszkodott. De még nagyobb zavarba jött Kohut
hadnagy, amikor meglátta a gondnokot és a tanárt. Mintha hirtelen
elsülyedt volna talpa alatt a fényesre kefélt padozat.

Mit jelenthetett az, hogy a gondnok és a professzor épen ma ugyancsak
audienciára jöttek?

Ott látta az általánosan ismert ezredparancsnokot is, aki valamelyik
magasabbrangú szolgálattevő tiszttel beszélgetett.

Vajjon ki lehetett az a hölgy a gondnok karján?

Nem sokáig kellett találgatnia. A szolgálattevő hadsegéd megjelent és
halkan nevükön szolította a felség szobájába rendelt személyeket.

Kohut hadnagy egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amikor sorra
hallotta beszólítani az ezredest, a professzort, a gondnokot, azután, ez
már úgy hatott, mint egy ostorcsapás, özvegy Arnóti századosnét és végül
ő maga következett.

Hát mindezeket közös audienciára rendelték?

Utolsónak ő lépett a király szobájába. Már csak úgy látott, mintha
hályog lenne a szemén. Nagynehezen tudta magát annyira összeszedni, hogy
az előírt tartásból ki ne essék.

A király állt. Könnyedén nekitámaszkodott az íróasztala előtt álló
széknek. A századosnénak, aki mély meghajlással üdvözölte, kezet
nyújtott és így szólt hozzá:

– Végtelenül örülök, hogy viszontláthatom. Remélem, hogy a mai időkhöz
képest jól van.

Hogy az asszony mit felelt, azt sem a körülállók, de talán a király sem
értette meg, mert a nagy izgatottságban hangja felmondta a szolgálatot.

Az ezredparancsnok előírás szerint jelentkezett. Csak véletlenül időzött
Bécsben. Karján megsebesült, három hetet valahol egy kórházban töltött
és most tiltakozása ellenére rádiktáltak néhány napi üdülési
szabadságot.

A király néhány barátságos szót intézett őhozzá is:

– Ezredes úr, az ön dicsőséges ezrede az ön vezetése alatt már sok
fényes eredményt vívott ki ebben a háborúban is. Sajnos, a hősi
küzdelmek sok derék harcos életébe kerültek. De a győzelem tovább is az
ezred büszke zászlajához fog szegődni és a dicsőséges béke, melyet
hőstetteik kivívnak, biztosítani fogja a boldog jövőt.

Azután a professzorhoz fordult. Megkérdezte tőle, van-e még hallgatója
az egyetemnek, mert nagyon sokan bevonultak vagy a zászlók alá, vagy
legalább is az egészségügyi szolgálatba. A tanár némi gúnnyal felelt:

– Ami hallgatónk még megmaradt, az jóformán mind semleges államokból
való. Néhány román, egy görög, két svájci és egy pár olasz.

A király mosolyogva fogadta a híres tanár nemzetközi hallgatóságáról
adott beszámolót és azután a gondnokhoz fordult:

– Kedves gondnok, sokszor hallottam már, az ön csöndes, de annyira
áldásos tevékenységéről. Örülök, hogy személyesen láthatom.

Ezzel azután el is tűnt a király arcáról a jóságos mosoly és az a
katonás vonás, melyet a feljebbvaló szokott szolgálatban az
alárendelttel szemben felvenni, különös szigorúságban lépett elő.

– Kohut hadnagy úr?

Ez összeütötte a bokáit, halkan csendül a kard, kurtán hangzik a válasz:

– Parancsára, felség.

A király, ismét a századosnéra nézett, azután a tiszteletteljesen
várakozó főhadsegédhez fordulva mondta:

– Kéretem őexellenciáját, a kabinetiroda főnökét.

Ez rögtön belépett, meghajtotta magát és maga elé tartott egy
aktatáskát.

– Kérem az aktákat, nagyméltóságod.

A titkos tanácsos kinyitotta a táskát, kivett belőle egy iratcsomót és
átnyújtotta a királynak. A felség felütötte, még egyszer szemügyre vette
az előtte állókat és odaadta az írást a föhadsegédnek.

– Kérem, legyen szíves felolvasni.

A főhadsegéd a király mellé állt és olvasta:

»Császári és királyi kabinetiroda

Bécs, 1914 december 18.

Legfelső elhatározás. Őfelsége a király kegyesen méltóztatott özvegy
Arnóti Ferencnének, született Lenken Máriának, továbbá fiának Arnóti
István József századosnak, aki Őfelsége személyes szolgálatában áll,
megengedni, hogy az 1886. évi november 10-én kelt legfelső parancscsal
családjuktól megvont magyar nemességet és grófi címet a mai naptól fogva
ismét felvegyék, azt, valamint az Arnóthy nevet maguk viselhessék és
egyenes leszármazottjaikra is átörökíthessék.

A császári és királyi udvari iroda utasíttatik, hogy az erről szóló
okiratokat a nevezetteknek kézbesítse ki.

Őfelsége megbízásából a császári és királyi kabinetiroda főnöke.«

Hosszas szünet állt be, melyet nagy erőfeszítéssel félig elfojtott
zokogás szakított meg. A századosné volt. Térdre esett. Igy akart a
királynak hálát rebegni. A főhadsegéd felemelte. A király kezét
nyújtotta neki és érezte, amint az asszony forró könnyei ráhullottak.
Azután így szólt a király:

– Asszonyom, én önnek annak idején kilátásba helyeztem, hogy fia, a
jelenlegi Arnóthy István gróf százados, majdan visszanyerheti
nemességét. Viselkedése arra jogosítja, hogy ezt a célt elérhesse. De,
ha én már ma azzal tüntetem ki önöket, hogy visszaadom családjuk régi
nevét és rangját, akkor ehhez ugyan Arnóthy István gróf százados úr is
megtette a magáét, de azért ez az ő érdeméből csak a háború végeztével
következett volna be. Hogy ez a kitüntetés már most érte önöket, az
néhai Arnóthy Ferenc gróf századosnak az érdeme. Ezeket a szavakat
nemcsak önhöz intézem, asszonyom, hanem az összes jelenlévő urakhoz.
Elsősorban önhöz, ezredes úr, akinek ezredénél Arnóthy Ferenc gróf
százados csaknem harminc évvel ezelőtt szolgált. Hadseregem e tisztjének
emléke nincs előnyösen feljegyezve az ezred történetében. Ma azonban, 30
év után, ebben a háborúban egykori századosom, Arnóthy Ferenc gróf olyan
tettet vitt véghez, amelyet a legnagyobb haditettek közé számítok és
amely őt az én szememben ennek a háborúnak egyik legnagyobb hősévé
avatja. Arnóthy Ferenc gróf százados értünk és szövetségesünkért
harcolva esett el a becsület mezején. Amit cselekedett, azt értünk és
szövetségesünkért tette és lemosta vele azt a foltot, mely valamikor
címerére esett. Én, a legfelső hadúr, megadom a halottnak a legnagyobb
tiszteletet és becsülést. Kijelentem, hogy hadseregem büszke lehet
egykori tisztjére. Kohut hadnagy úr!

A megszólított összerezzent.

– Parancsára, felség.

– Jelentették nekem, hogy ön olyan mendemondák alapján, melyek a
jelenlegi Arnóthy István gróf százados apja felől füleihez jutottak,
feljogosítottnak érezte magát arra a hitre, hogy ilyen emberrel közösen
nem viselheti kardbojtomat. Hallotta, amit mondtam. Ehhez tartsa magát.
Köszönöm, asszonyom. Köszönöm, uraim. Menjenek Isten áldásával.

Az ezredes ismét megpengette sarkantyúját, elköszönve a királytól.
Azután Kohut hadnagy. Úgy érezte magát, mintha megkövesült volna minden
tagja. Az urak mélyen meghajtották magukat. A századosnétól még egy
kézszorítással búcsúzott a király. Az asszony megcsókolta a jóságos
kezet, azután a két úr támogatásával elhagyta a szobát.

Odakinn az ezredes maga elé állította Kohut hadnagyot. A professzor
örömét lelte a csoportban. El tudta képzelni, hogy az ezredparancsnok mi
mondani valót talált a hadnagyhoz. Ez rákvörös arccal állt feljebbvalója
előtt. Délután pedig tisztelgett a gondnoknál is, a tanárnál is és
kötelességszerűen kimentette magát a helyzet hamis megítéléséből fakadt
tévedéséért. Örült, amikor másnap ezredéhez, a harcvonalba rendelte
vissza egy parancs.

A professzor este a gondnokékkal és a századosnéval, most már Arnóthy
grófnéval, együtt ünnepelte – saját szavai szerint – azt a győzelmet,
melyet a front mögötti harcban együttesen vívtak ki. Akinek pedig ezt a
győzelmet köszönhették, az szilánkokra rongyolva, a véghetetlen víztömeg
ölében talált örök nyugalomra. És a fia, miután királyának fontos
leveleit átszolgáltatta Vilmos császárnak, egy német császári
gépkocsiban robogott visszafelé, hogy idehaza ismét tovább szolgálja a
hazát, ha kell, akár életével is.

Ez akkor volt, amikor egész családja együtt ült a professzorral, aki
magasra emelve poharát, lelkesen harsogta a felköszöntőt:

– Isten áldd meg a királyt!

Huszonnégy órával később István hazaérkezett, de édesanyját nem találta
otthon. A szolgáló azt mondta:

– A grófné őméltósága elment.

István ránézett a lányra, nem ment-e el az esze. Évek óta volt a
családnál. Ismerte józanságát, derekasságát.

– Mit beszél, Berta? Mért nevezi anyámat grófnénak?

– Igaz is, édes Istenkém, – szólt a lány, – bocsánatot kérek a százados
úrtól, hiszen a százados úr még nem is tudhatja. Tegnap reggeltől estig
folyton nyikorgott az ajtó, annyian jöttek a századosnét üdvözölni.
Bizony kérem, tegnap óta, hiszen százszor is hallottam, grófok lettünk.
Már az ajtóról is le kellett vennem a régi táblát.

– No de, Berta, – szólt a százados ismét nagykétkedve, – jöjjön ide. Mit
ivott? Bort, sört? Mi jut az eszébe?

– Százados úr, hiszen tetszik tudni, hogy én csak kávét iszom…

– Eh, hagyjon a fecsegésével. – Boszúsan bement a szobájába, a szolga
segítségével levetkőzött és lemosta az út porát. Még el se készült,
mikor a szépen kifényesített csizmával bejött a legény és azzal a
bizalmassággal, melyet megengedhetett magának, így szólt:

– A Berta kinn ül a konyhában és úgy bőg, mintha elesett volna a babája.
Pedig az a nehéz tüzérségnél szolgál, a harminc és feles mozsaraknál.
Nem egykönnyen lehet baja. Amit pedig a Berta mond, az stimmel ám. Nem
volt elég cipőkenőcsöm, lementem hozni és akkor azt mondta nekem a
házmester, hogy:

– Na, gróf úr, most jól megy nektek! És én szívből örülök neki! Mert a
százados úr meg is érdemelte!

István megint káromkodni akart. Hát itt minden tótágast állt? Hiszen
tisztára hülyeség, amit ezek összevissza fecsegnek. Felhúzta a csizmát,
kiment az első szobába, hogy telefonon beszéljen a menyasszonyával.
Bizonyára ott lesz édesanyja is. Felemelte a kagylót, bemondta a számot
és csakhamar Hedvigjének hangja csengett felé. Ujjongó kiáltás:

– Vissza vagy, drága kincsem?

– Igen, Hédikém. Anya nálatok van?

– Már uzsonna óta. Hiszen te is jössz mindjárt?

– Hogyne. Hiszen annyi a mesélni valóm. Beszéltem a német trónörökössel.
Nagyszerű volt, Hédikém.

– Nekünk is van ám sok mesélni valónk.

– Úúúgy? Na micsoda?

Hallotta, amint a lány valamit megbeszél a mellette lévőkkel, azután
megint beleszólt a készülékbe:

– Hallod-e, mindenségem.

– No, édes kis Hédikém?

– Mond meg igazán, István, nagyon szeretsz?

– Gyerek, hiszen te tudod legjobban.

– Akkor is szeretnél, ha generális lennél?

– Még akkor is, ha altábornagy lennék.

– Nagy megtiszteltetés, kedves uram. De hát ha gróf lennél?

István meghökkent. Hát ez mi! Idegesen rágta bajuszát és nem felelt
mindjárt. Ezüstösen csengett a lány kacagása és pajkosan mondta:

– No lám, akkor már gondolkozol rajta. Szép szerelem, mondhatom. Mint
altábornagy még hajlandó az úr, de mint gróf már fontolgatja.

– No persze, drágám, altábornagy utóvégre lehetek még, ha elég okos és
szerencsés és elég öreg leszek hozzá. Hanem gróf? Abból már alig lesz
valami?

Megint ezüstösen pereg a lányajkról a kacaj.

– Hátha máris gróf vagy, csak épen nem tudsz róla?

– Szent Habakuk, te is kezded. Micsoda ugratás ez. Itt a Berta azzal
fogad, hogy anyám, a grófné őméltósága elment hazulról. És most te jösz
és folytatod?

– István?

– Itt vagyok.

– István, ne haragudj.

– Nem… nem…

– De István, hátha csakugyan gróf vagy? Akkor is szeretsz-e még?

Erre már dühös lett.

– Elég! – kiáltott a telefonba – mindjárt hozzátok jövök.

De azért még egy kicsit a fülénél tartotta a kagylót és újra hallotta az
ezüstös nevetést és menyasszonya hangját, amint a körülállóknak mondta:

– Előkészítve van, de hinni nem hiszi.

Ezzel az összeköttetés megszakadt.

Ő pedig az íróasztalhoz ment. Apja képét akarta megnézni. Felcsavarta a
villamoslámpát. Friss virág volt a kép körül. Csak akkor vette észre,
hogy egyáltalában majdnem kábító virágillat tölti be a szobát. Minden
tele volt rakva virággal. Még így sohasem látta az anyai házat.

Hirtelen nagy nyugtalanság fogta el. Torkáig érezte verni a szívét. Mi
történhetett?

A színeikben pompázó virágok titokzatosan mosolyogtak rá. Homlokát
dörzsölte. Vajjon ébren van-e és ez-e régi otthonuk? Csoszogó léptekkel
ment a sok virág terhét szinte nyögő mahagóni asztalkához. Az egyik
virágkosárkában egy névjegy. Visszahökkent. Talán tévedett. Újra
olvasta. Ez nem csalódás. Világos, a névjegy a régi ezredesétől jött. A
név felett kézírás:

»Özvegy gróf Arnóthy Ferencné századosnét szívélyesen üdvözlöm
legkegyelmesebb urunknak, hőn szeretett uralkodónknak csodás kegyéhez.«

Most már hideg verejték szállt István homlokára. Fuldokolva lélegzett.
Gépiesen fölemelt egy ibolyacsokrot. Rózsaszín levélke volt benne.

»Hőn szeretett anyámnak küldöm ezt az illatos kis üdvözletet, szeretetem
és tiszteletem jelét

Bechner Hedvig.«

Elgondolkozott. Hogy jut eszébe Hedvignek hogy anyját üdvözölje és
virágot küldjön neki, mikor se születésnapja, se nevenapja, sem újév,
sem karácsony?

Reszkető kézzel még egy névjegy után nyúlt, A professzor. Kezeírása:

»Özvegy gróf Arnóthy Ferencnét és fiát szeretettel üdvözli…«

Alatta pedig:

»Isten áldd meg a királyt!«

Elugrott az asztaltól, mintha varázslat várna ott rá. Kiáltott a legény
után. Ez berontott a szobába. Ijedten. Azt hitte, hogy gazdáját valami
baj érte.

– Hallod-e, – szólt a százados, – látod ott azokat a virágokat?

– Parancsára, százados úr, igenis látom.

– Jól van. Hozzál egy pohár vizet.

Míg a legény kinn járt, István az ablak felé fordult és íme ott egy
virágokból készült, nagy, kétfedelű repülőgép állt előtte. A csavarok
babérlevelekből, a szárnyak zöld fenyveslombból, a szélek és a nyereg
rózsákkal bekerítve.

Hosszú, nemzetiszínű szalagja földig ért. Felemelte és elolvasta, amit
az aranybetűk mondtak:

»Kedves, hős bajtársának, Arnóthy István gróf századosnak, szívélyes
üdvözleteit küldi a császári és királyi közös hadsereg repülőosztaga.«

Megtapogatta a kétfedelűt. Még mindig hitetlen volt. A rózsák fölé
hajolt, vajjon érzi-e az illatot. A feje lázban égett. Visszament az
íróasztalhoz. Apjának arcába bámult.

Végre a legény elhozta a vizet. Egy hajtásra kiitta. Jól esett a hideg
ital. Kiküldte a szolgát. Fel akart kelni. Tekintete az íróasztalra
esett. Ott, apjának képe mellett feküdt egy nagy, pecsétes írás. Fel
volt bontva. Elolvasta a tartalmát. A királyi elhatározást, mely
anyjának és neki visszaadja a régi nevet, a régi rangot. Sötét fátyol
borult a szemére. Ő, aki sok ezer méternyi magasságban is meg szokta
tartani tiszta látását, nyugodt fejét, most szédült, minden táncra
perdült előtte, azt hitte, össze fog esni.

Nagynehezen úrrá lett az izgalom gyengesége felett. Kiment a szobából. A
legény rásegítette a kabátját. Aztán, mikor indult, így szólt a fiú:

– Parancsol a méltóságos gróf úr még valamit éjszakára?

Nem felelt, hanem elhagyta a házat. A gondnokéknál csodálkoztak, hogy
olyan sokáig elmarad. Csak amikor megérkezett és Hedvig örömkiáltással a
nyakába borult, érezte, hogy milyen fáradt és mennyire el van csigázva.
Még mindig álomban járt. És ez az álom sem volt földies. Nem függött
össze a megfogható dolgokkal.

És azután az anyja…

– István… édes, édes fiam…

– Anyám, én mindezekből nem értek semmit. Amit otthon felfedeztem, a sok
virág, a királyi elhatározás… álom az vagy való?

– Való, fiam, – szólt a gondnok, – és mivel anyád nem elég erős neked
mindent, amit tudnod kell, elmondani, tehát Hedvigre bíztuk ezt a
feladatot. Menjetek, hallgasd meg őt.

Más szobába mentek. Egymás mellé ültek. Szorosan egymás mellé. És a lány
halk hangon, ahogyan alkonyatkor mesét mondanak a gyermekeknek,
elbeszélte neki életének kegyetlen, de boldogságra fordult meséjét, mely
íme valóra vált. A férfi a leány vállára támasztotta fejét. Előtte állt,
fényben úszva, apjának alakja és anélkül, hogy észrevette volna, folytak
könyei. A lány végzett. Még csak ennyit mondott:

– Isten áldd meg a királyt.

És ő susogva rámondta:

– Isten áldd meg…

Vége.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai
hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 rajta…. Utoljára rajta… Utoljára

32 Fontos..! Fontos…!

95 lehetnek az idegei!.. lehetnek az idegei!…

129 fáradhatalanul előrerohanva fáradhatatlanul előrerohanva

145 közönyt tanusíani közönyt tanusítani

149 fog tar-tartani fog tartani

247 következőket mondta következőket mondta:

256 XIV. XIII.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A przemysli repülő - Regény a nagy háborúból" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.