Title: Esik a hó - Novellák
Author: Karinthy, Frigyes
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Esik a hó - Novellák" ***


by Internet Archive/Canadian Libraries (http://archive.org/details/toronto)



Note: Images of the original pages are available through
      Internet Archive/Canadian Libraries. See
      http://archive.org/details/esikhnovellk00kariuoft



KARINTHY FRIGYES

ESIK A HÓ

NOVELLÁK

NYUGAT

IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG



1912
NYUGAT nyomdája Budapest, IX., Lónyai-utca 18.

_J. E. asszonynak_



CIPŐCSOKOR


I.

Nagyapám szemei sötétek és nyugalmasok voltak, az ajka keskeny és
mozdulatlan. Egy félszigetről jött, túl a vizen, hol a félsziget másik
része eltünik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld s a másik
félteke az éjbe borul már. Nagyapám ifju korában bányász volt – egy
napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket
talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és
pácolt mindent és egy különös és új fémet hozott ki a földből.
Nagyapámnak széles, fehér homloka volt. Ez a homlok is egy tárna volt és
a csontrétegek mögött csákányok és lapátok dörömböltek és feszegették az
agy puha ércét és mély barázdákat ástak, be a homloktól, végig a koponya
alatt a nyult agyvelőig. Gondolatokat és akaratokat és terveket és
kemény köveket ástak a lapátok, oly mélyen, oly mélyen, ahol senki se
járt még. Nagyapám évekig próbálgatta az érceket, forrasztotta csövekben
és kavarta ólomedények fenekén. Azután csillogó köveket cserélt be,
aranyat vett és próbálta, mit lehet tenni arannyal. Azután vasutakat
épített s messze földről pénzt hozatott. Nagyapám fejjel nagyobb volt
mindenkinél és rettenetes homloka volt: féltek tőle, nem értették, mit
akar. Irtatott erdőt, kereskedett, becserélt mindent, de úgy, hogy a
végin ahhoz, amit ő kapott, visszaszerezte azt is, amit adott érte. Már
nagyapám is hires és rettegett és csodált ember volt, rengeteg pénzt
halomba rakott s körülzárta magát és körülzárta vele ijesztő és
érthetetlen fejét, melynek mélyében, a nyult agyvelő mögött, már akkor
táplálta apámat. Mikor meghalt, e fejet baltával kellett széttörni az
orvosoknak, hogy a velőhöz jussanak: s a velő egy darabban s rengve állt
meg a csontgömb eresztékei közt s oly sulyos volt, mint a nehéz föld.


II.

Apámat megfeszült gonddal nevelték.

Fiatalon Párisba és Angliába került, Marseilles ostromában részt vett,
izmait és bátorságát ütközetek edzették sziklakeményre. Afrikába ment s
az arab napfény sötétbarnára festette bőrét. Visszatérve, emberek
csoportosultak köréje, mozgalmak indultak, hullámgyűrük verődtek, melyek
fellökték őt hátukra. Azt hiszem, apám szónoknak volt legnagyobb:
csodálatos szép hangja volt és lobogó, szép szavai. Legendák keringenek
arról, ahogy hatni tudott. A fölvert indulatok és szenvedélyek libegő
magasságában oly keményen s biztosan ült, mint a pilóta két megfeszült
vászonlap között: kezében a kormány, szemei a légörvényekbe fúrva. Az
mondják, szivremegtetően szép volt, mikor beszélt.

Apámnak később tettekben kellett felelnie azért, amit szavakban
hirdetett. Megváltozott tömegek álltak mögötte és szembe vele: szinek és
lobogók átalakultak. Apám kevés és elszánt emberrel indult és nemsokára
sikerült neki az, ami századokig nem sikerült még hadvezérnek. Egy
harmadik országnak érdeke volt, hogy két másik országot ne kössön össze
semmi: és apám akkor beszorította koponyáját a kettős hegylánc közébe,
mely ama két országot határolta egymástól és koponyájával szétfeszítette
azt a két országot. A rianás egy földrészt remegtetett meg: a térképen
szinfoltok futkostak ijedten, nem tudva helyök, hol álljanak meg
véglegesen. De apám összefogott néhány szálat s felülről elrendezett
néhány vonalat. Ott, ahol nem engedett a föld, hosszú, kék kigyókat
eresztett ki kezéből, amik beleharaptak a földbe: minden pikkelye e
kigyónak egy katona volt. Új sorompókat csinált és határköveket vert le
nyilt országutakon. Rettentő kavarodás volt, aztán úgy látszott, minden
elsimul, beletörve minden ebbe az új keretbe, amit apám két kemény ujja
fogott össze. De közbejöttek a természet erői is: téli fagy s nyári
hőség s még a Hold is jött: apály és dagály feszegette a föld merev
rétegeit: a néprétegek megfeszültek egymáson s csúszni kezdtek a felső
rétegek s egyszerre összeomlott minden. Apám állt és tartotta nyakát:
neki dölt háttal a rombadölő falnak, nem hagyta magát. S még megmentett
egy országot, ahol világra jöhetem.


III.

Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlitottam és nagyapámhoz. A szemeim
és szemöldököm ama bányászé volt: szájam és homlokom apám holt képe
körül kisértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a
városba és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből,
völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a
ravaszul leeresztett szemhéj mögül és feszülten várják: mit akarok majd
s mik a terveim. Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s
lappangó tettektől, melyek bujkálnak már benem, tudtam róluk, hogy már
ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem
magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s
vonaglottak a sikos bőr alatt. Mint megfeszült ijjat és túltelitett
leydeni palackot: úgy hordtam magamat – kellemetlen és viszolygó
érzéssel, elforditva a szemem.

Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől
visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák.
Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem és sétáltam én is.
Untam magam és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a
folyó tulsó partján. Eszembe jutott egy irás, melyben apámról olvastam.
Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás
előtt: apám itt e bástyafal megett sétált, úgy mint én, csöndes és
megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott s
hogy apám a bástya túlsó végére érve, megfordult s percekig nézett
szembe a lemenő Nappal.

Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött
vérvőrös volt az ég s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó
kövek. Az egyik kövön egy asszony állt és tipegve, aggodalmasan nézett
maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni.
Tanácstalanul nézett körül.

Néhány perc mulva vettem észre. Odamentem és a kezemet nyujtottam. Fogja
meg, mondtam.

Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kisérjem végig a lépcsőkön és
mig kisértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszu, uszályos
ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig s melynek uszálya a
lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is
beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s
a szoknya körül. Erről beszélt sokat s hogy a tubarózsából most már
parfömöt is csinálnak.

A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott s megint zavarba jött.
Ránéztem s fáradtan vártam.

– A cipőm, – mondta – a cipőcsokrom kioldózott megint… borzasztó…

Egy lépcsővel álltam feljebb. Lehajoltam és ő föltette lábát arra a
lépcsőre. A csokornak két kioldózott végét fogtam meg s össze akartam
hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja s a
szoknyát nem hajtotta vissza eléggé. Egy percig babráltam ezzel.

– Nem megy… hallottam idegesen és türelmetlenül, magasan a fejem fölött…
Hagyja, kérem… Lejjebb kellene…

Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott s felszaladt
homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam s egy kicsit
összeszoritottam a fogam.

Most majdnem a gombig tudtam huzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem,
de éreztem, hogy a másik vége ki akar csuszni ujjaim közül.

– Nem megy… hallottam újból.

Mi ez, mondtam. Nem tudom megkötni? – és összeszoritottam a fogom. Egy
centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek
fészült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől: egy rettenetes vérhullám.
Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam,
mely a lépcsőbe akadt. Kinyitottam a szájam… valami szánalmas dadogás
nyöszörgött kifelé… kegyelmet akartam kérni, siránkozva s rettenetes
rémülettel szivemben… de már késő volt. Csigolyám még egyet roppant,
siket és pattanó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni.
A vér szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem el fejem és
odafektettem a kőre.

Igy halt ki családom.



ESIK A HÓ

Hat órakor ébredtem és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró
és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom és
libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen
összefagytak és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira.
Leráztam és a sikátor felé fordultam.

– Az első hó – mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke,
petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal és fontoskodva beszélt:
valami kérdést, vagy gondolatot magyarázott és igen ragaszkodott hozzá.
Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighuzódott rajta: hogy
arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant
koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.

Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó,
okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a
kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám
közé sülyesztettem a kezem és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és
fütyürészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és
beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát
vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul
legyintett. Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj
csak akkor, rossz vége lesz ennek, – nekem ugyan nem kell az a szag,
viheted. Unatkozom és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek
szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy –
üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én
betakarom és lefekszem mellé és szépen kiegyenlítünk mindent. De ti mind
őrültek és unalmasak vagytok és rosszak vagytok hozzám: össze-vissza
rohantok és mind belém ütköztök.

Felhajtottam a gallérom és amint lassan, rosszkedvüen és dideregve végig
mentem a téren, egyre ismételgettem, a szemgödrön becsapó havat forgatva
koponyám üregében: unatkozom, unatkozom. A járda szélén begörbült s
dermedt lábakkal vén gebe állott egy kocsi előtt: ez megtetszett,
elkezdtem beszélni neki és ő zöld lószemekkel nézett. Nézd, magyaráztam
neki, egy léggyel beszéltem ma és egy verébbel: ezek okosak és
értelmesek, aránylag a legértelmesebbek – a veréb rögtön helyeslőleg
bólintott és lefordult a fáról és szépen, engedelmesen fölnyújtotta a
két lábát – a légy se ugrált sokat, vigyorgott és leszédült a
tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos
lehet, mikor azon a vékony szügyeden lecsurog.

Gyű te, gyű, mondta a kocsis és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni
kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett és beszéltem
neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot
cipelsz a Szinházhoz, mert premier lesz, a Szinésznő játszik. Ugyan,
ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyeled magad? Mit
harmonikázol ezzel a sipoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony,
patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hó, te, hó.

A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték,
jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat.
Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdrebukott, aztán nyihogva
kinyult a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt
még. Birkóztam vele és hempergőztem a földön: dühömben sirtam, hogy nem
akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor
elcsöndesedett.

Ott hagytam a tömeget és lassan, nyugodtan végig sétáltam a boulevardon.
Köd ereszkedett és az ivlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő
gombolyagok: belül, koponyám tulsó falán halványan reszketett ez a fény.
Fél hét volt, unatkoztam és kiváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy
sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: –
egy ideig sompolygott is utánam és motyogott valamit, csokorról, valami
árokról, a szinházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy
mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést
mártogattak egymás testébe. Közbeléptem és rendre intettem a
leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők
már rég nem értenek engem) és határozottan szóltam: elég. Csöndet
akarok, esik a hó.

Hideg pászmákban fény hullott a köruti kávéház ablakaiból. Lehajoltam és
ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép,
puha, ondulózus takaró volt most már, sürübben libegtek a pihék és
puhábban tüntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és
visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s
szuszogva de gőgösen és kidugott hassal fujtatott. Ujjnyi aranylánc a
hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt és
vastag szája a szinésznő nevét pöffögte. Háromszor is kellett intenem,
mig észrevett. Megállt és hülyén nézett rám.

– Mit akar? – kérdezte.

– Semmit, – mondtam és levertem cigarettám széléről a havat. Esik a hó.
Menjen haza és feküdjék le.

– Mit akar? – hebegte, fakószinüre vált arccal, szétesett ujakkal.
Vállára tettem a kezem.

– Semmit. Nem érti? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már: elég
lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza
és feküdjék le. Nem érti?

Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak és gallérjába esett feje dülledten
meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni szeretne
valamit. Egy perc mulva, míkor visszanéztem, láttam, két kocsis hogy
segíti be egy szédelgő fiakkerbe.

Fölmentem a klubba és néhány politikussal beszéltem. Nagy jeu volt a
bakkterembe: tartott tétekkel adtam a bankot. Kevesen voltak, mert
premier ment a Szinházban – ezek is arról beszéltek. Eleinte kicsibe
játszottunk, de tizenháromszor ütöttem kilencet és a bank huszezerre
növekedett. Széles mozdulatokkal kidobtam a kártyát: most a pointeurök
nyertek. Azután megint tizenháromszor ütött a bank. Kivettem a croupier
kezéből a pénz-lapátot és magam huztam be mindent. Magos halom sárga,
kék és vörös zseton sodródott egybe, guruló aranyak és libegő, kék
bankók. Futtában néhány vörös husdarab rémlett a gőzölgő és kusza halom
közepén, néhány ólomgolyó gurult. Mindent behuztam. Rettenetes hőség
volt, izzadtság gyöngyözött az arcokon.

– Tartott tétek! – kiáltottam. – Életéveket is elfogadok. Dupla vagy
semmi. Senki többet? Kilenc a banknak.

Néhányan lefordultak a székről. A szélroham egyszerre betört egy felső
tükörablakon – átfütyült az asztalon és eloltotta a csillárokat. Fehér
papirszeletkék kavarogtak fel a zöld posztóról és libegve szállingóztak
a földre. Mindent behúztam, felálltam és odaintettem a szolgát.

– Esik még a hó?

– Igenis, méltóságos uram.

Vacogva jött vissza. A hó negyedméternyire állt a kapu előtt.

– Rendben van. – Felhajtottam bundám gallérját, keresztülléptem a földön
heverő játékosokat és lassan lementem a lépcsőn. A fiatal politikust
lent találtam a kapu előtt: kabát nélkül, kuszált hajjal szaladgált és
kocsi után kiáltozott. Ökölnyi pihékben esett a hó és sziszegve
muzsikált a szurokfekete éjszakában.

– Merre megy? – kérdeztem a fiatal politikust.

– A kaszinóba kell még rohannom, – hadarta szelesen. – Még ilyen
havazást életembe nem láttam. Nem tudok kocsit kapni. Mindent
elvesztettem.

– Jőjjön, elviszem szánon.

A tülkös, fekete auto-szán hirtelen odakanyarodott; beszálltunk.
Sötétsárga ivlámpák fényében jajongó tülköléssel lódult neki a hónak.
Recsegve verődtek össze a nehéz csontkerekek. Jól éreztem magam.

A fiatal politikus hadart.

– Most nem tudom, mennyi időm van még. Mindent elvesztettem. Tudja,
belementem ebbe a szeriesbe. Bement huszezerem, aztán tiz évet raktam
föl, az is. De nem baj, még csinálunk valamit. Most bemegyek a
kaszinóba, összehajszolok még tizezret, avval holnap én adom a bankot,
mindent visszanyerek. Ugyan, csak nem hiszi, hogy kétségbeesem.

A kezeivel kalimpálva folytatta, egész testét rázta a hideg.

– Nevetséges, összeszedem azt a kis pénzt. Borzasztó, még a kabátomat is
ott felejtettem a klubban. De nem baj, ma van a premier, holnap délután
elmegyek a Szinésznőhöz, sárga selyemszalon, nagyon jó meleg.
Megcsókolom a száján azt a felfeléhuzódó nedves kis árkot, mikor
lenézően, biggyesztve elmosolyodik. Mert ez már ki van csinálva, egy kis
pénz az egész. A térdhajlását is megcsókolom, belül, hát még az milyen
meleg, ha lassan felhúzza a lábát. De persze, igaz, azt a pénzt meg kell
szerezni. Meg kell csókolni, az még hátra van, nevetséges. Borzasztó
gyönyörü görcs lesz az holnap.

Egy marék hó verődött be sziszegve. Marokbafogva odaszorítottam a
szájához, mely forró volt és remegett.

– Ezt csókold meg.

A szán hangtalanul, kigyózva futotta át a sikátorok labirintusát.
Alagútba futottunk be, keresztül-kasul száguldoztunk. A folyó tulsó
partján lerombolt tetejü házak üres kapuin berohantunk, üres és tetőtlen
szobákon keresztül, melyekben méternyire állt a hó.

– Ezt csókold meg – mondtam én neki. – Nem fehérebb ez, nem síkosabb ez,
mint az a bőr?

És beszéltem hozzá a korgó és üres szobák hörgésével.

– Hiszen jó és fehér. Drága, fehér hó, hogy süpped. Mindig magasabb
lesz, mindent kiegyenlít. Nem jobb ez a te fülledt szájadnál? De milyen
jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni
ezt a görcsöt a szivedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó
lesz.

De fuldokolva és köpködve küzködött és fujta szerte a havat, amit
belegyömöszöltem. Átkozódott és sipoló kusza szavakban valami olyasmit
hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a szinésznőt, én akarok
elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon és azért akarom
megölni. Aztán megnyugodott és elfelejtette ezt a nevetséges vádat –
széthuzódott a szája és szégyenlős mosollyal nézett rám – és én mondtam
szánakozva „hát nem jobb volt ezt elfeledni?“

Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kisértem:
átmentem a folyosókon és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott
feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába
ment a golyó és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz
hozzáférjen – nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete
nem birta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét: a tanár
csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult
szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna.
Egyetlen rángás futott át a testén.

– Beszélj, – mondtam és marokrafogtam a szivét. – Hallgatlak.

A sziv görcsösen vonaglott kezeim között, kétszer ugrott, hogy szétrugja
újjaimat, aztán elcsöndesedett.

– Mutasd meg, egyszer még – dobogta dacosan.

– Mit akarsz?

– A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt
rám néz a forró kocsiból.

– El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.

– Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt
szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott
ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.

– El fogod felejteni. Szépen, oldalthajlott fejjel feküdsz és a
koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé, a
koponyafalon. Esik a hó.

– Mutasd meg.

– El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyilik a görcs. Nem is volt
soha.

A sziv tompán lihegett.

– Akarsz még mondani valamit? – kérdeztem jóindulattal.

– Igen, – lihegett a sziv és könny szivárgott. – Mutasd meg azt az
erdőt, a lemenő napban, ahol tiz év előtt álltam és hittem, hogy enyém
lesz s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól – hadd búcsúzom el az
erdőtől.

– El fogod felejteni.

– Hát mutasd meg legalább azt a tükröt, amelybe egyszer belenéztem és
láttam a szájam vonaglani és az ő szájára gondoltam – hadd búcsúzom el a
tükörtöl.

– El fogod felejteni. Untatsz.

– Hát mutasd meg azt a kigyózó fényfoltot a zöld tó vizén, ami ott
vonaglott a vizen, mikor arrafutott a csolnak és én ráhajoltam a vízre,
hogy megcsókoljam a foltot – el akarok búcsúzni a kigyózó fényfolttól a
vizen.

– El fogod felejteni. Ostoba vagy. Elég.

Egy csont recsegve repedt meg a szájpadlásban: a fej megrándult és
hörgés szakadt ki a szétfeszített szájból. A fiu úgy megrántotta kezét,
hogy a kötelék lepattant. A tanár hirtelen kivette a kutaszt és
feketekávét öntött a szájba. Aztán a sziv fölé hajolt.

– Vegyék ki a pecket, – mondotta. – Nem birta ki.

Egy asszisztens kirántotta a pecket. Barna lé csurgott az összeleffenő
kék ajkak közül. A lebillenő fej kibontott egy karbolos üveget és
nehézszagú folyadék csurgott le a földre. Megnéztem az órámat: tiz óra
volt. Még jókor érkezem, mondottam magamban, még jókor érkezem a második
felvonásra.

Átmentem a parterre széksorai közt. Csakugyan a második felvonás vége
felé közeledtek: ott, ahol a zenekar halkan és ravaszul beleszól a
párbeszédbe. Leültem egy székre, de nem maradtam ott. Végigmentem a
folyosókon és benyitottam az első proszcéniumpáholyba, ahol a szerző ült
egyedül. Dermedt volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett.
Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a
szinpad felé. Leültem mellé és kezembe vettem a látcsövet.

– Esik a hó, – mondtam.

– Igen, – súgta fojtott és forró hangon s halkan nevetett, – a hó
lerakodik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a
mozdulatnál, amint szembefordul a csábitóval. Ez az asszony. Neki irtam
a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele s most ime, most úgy adja
vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot: életet a a halott
és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm.
Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert
ezen az estén az enyém lesz, – ezt játssza most is a szinpadon.

– A hó elfödi ezt az árkot.

Nézzed. Ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől
kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod: ő az élet
és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Igy számitottam ki, ravaszul és
szivósan harminc év emésztő lázában, így számitottam ki ezt az órát;
forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér
tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból,
ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy épitettem harminc évig a
dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig és
megcsókolhassam. Így számitottam harminc éven át – ez szép munka volt.

Bólintottam.

– Ez szép munka volt: igazán – mondtam neki. – De most esik a hó. És
most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk: nyujtsd ki
messze két görcsös karod és ásits hosszan és nyujtózkodj hosszan – és
hunyd be csöndesen a szemed és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a
munkát. Mert én most onnan jövök ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg
a szerelemtöl – és bizony mondom, hálával szoritsd meg a kezem, hogy nem
bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni
fogok.

Átléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül: tapsvihar tört
ki épen s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem.
Keresztülhuzódtam a szinpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre és
megvártam. A kulissza mögött sörétarcú, plasztronos férfi állt, néhány
lépésnyire tőlem: magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem.
Valamelyik jelenés vége volt: s egyszerre, parfümös csipkék közt a
kulisszák mögé suhant be a Szinésznő. Egy halk és suhanó mozdulat
történt: megfordult, visszahuzódott, meglátta a sötétarcú férfit, aki
keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a szinésznő megjelent.
Visszahuzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre
összevillantak: – a férfi riadva lépett hátra.

– Nem! – lihegte.

– Igen – hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak
megvonaglottak.

A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még
egy vonaglás – aztán egész testével elébeesett a férfi, fejét befurta
térdei közé – örvénylő és lihegő csipkefelhő boritott be mindent – a nő
hirtelen kipattant és felsőtestét vissszavetette. Csipeje hullámzani
kezdett: arca megnyult, szemei ködbeborultak és eltorzult szája egy
rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem:
összenéztünk, én üresen és várakozva – ő torzan és rémületes vadsággal a
mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy
lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten
összenéztünk a férfi teste fölött.

– Elég – dörmögtem, pirulva és szégyenkezve – elég. Ez már igaztalan.

– Elég – mondottam ujból. – Elég lesz. Esik a hó.

– Elég – mondtam én, sötét gyülölettel – elég lesz. Hadd abba. Én
gyülölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba
izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez
viszketve és viszolyogva ujra meg ujra hozzányul a föld: – hideg test,
melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?

– Elég – orditottam arcába süvöltve és nem birtam tovább a hőséget:
sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt – öklömmel zúztam be
a tetőt és kilöveltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó
odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan
feldobott a szembelévő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba
gyürődött – süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben
és hóban farkasok vonitottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú,
hegybefutó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint
hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam – a
tulsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Áfrika
karcsú körvonala – mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a
Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében,
kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a
szürke és sárga tömegbe, simán és sikosan pörög s észrevétlen terül ki s
nagyobbodik s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör s végre
közepütt összeér.



KÉT VERSSOR KÖZÖTT.

  Er wirft ihr den Handschuh ins Gesicht
  „Den Dank, Dame, begehr ich nicht.“

Most itt vagyok. Az a súlyos, meleg vérhullám, ami imént egy
másodperccel a fejembe zúdult, hirtelen visszahuzódott most és most
nagyon halovány és nyugodt lehetek. Nyugodt is vagyok, mert tisztán és
derülten és nagyon élesen kell látni, két szemeimnek. Két másodpercet
fel kell osztanom három részre: – lassan és erősen oda kell mennem a kör
közepére, kicsit balra az egyik párductól és inkább az oroszlán felé –
most lassan le kell hajolnom, egy nyugodt, egyszerű ivben, két ujjal
felveszem a keztyüt, – megfordulok és egészen ugyanolyan léptekkel – ó,
ez a legfontosabb! – egészen ugyanolyan léptekkel visszamegyek a rácsig.

Egészen bizonyos vagyok és világosan látom, hogy nem bánthatnak. A sárga
lompos és szennyes oroszlánfej most közelről néz rám: csipás, hunyorgó
szemei vannak és a vörös pofája csupa ránc. Itt tudnék állni és
megszámolni a bajusza szőrszállait. Nagy, nehéz állat és súlyos szaga
van. Éhes, ó éhes és kétségbeesett, – szegény, szegény kiéhezett
oroszlán! Rám néz. Ha egyetlen lépésem félmiliméternyivel gyorsabbá
válnék a másiknál: ha egy másodperccel hamarabb fordulnék meg s
hajszálnyit rándulna kezem vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy
szunyog szárnyának csapása: – úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó
s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény,
ostoba, ostoba oroszlán!

Én ezt tudom. Most fölveszem a keztyüt: egészen lassan és nyugodtan. A
szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra és ugyanolyan mozdulattal
kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkeztyü, három gombbal. Ismerlek.
Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap: tudom, milyen
parfüm: Coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.

Most háttal vagyok a másik párducnak és néz. Még lassabban kell mennem,
mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy
gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb huzta s fényes
agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha
addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a
halálfekete csöndet köröskörül… ha a második páholy ötödik fülkéjében az
a fiatal, cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem
ordítja magát… ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt és
ő felsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott
a kezével, amikor lejöttem… akkor én a következő másodpercben a rácsnál
leszek.

Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek,
tolakodnak köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez?
Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok
többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már
örökké így lesz.

Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok,
olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy
szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második
páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amig én odaérek. Itt van a
kezemben a keztyü és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas
lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata.
Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén,
kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: – viszem a
keztyüt.

Viszem a keztyüt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a keztyünek itt –
ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van
és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályu szobákban.
Vajjon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni
fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó,
ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni
néki téged, fekete keztyü, fekete lobogó – és visszatérni szótalan a
párducok közé és lefeküdni… Vagy megcsókolni keztyütlen kezét, mint
mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán… régen… régen… tegnap.
Lágy, illatos kezét, simogató kezét… lágy illatos térdeit, jó térdeit. –
Ó unalom! Ó csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?

Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna
szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon és megfojthatott
volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a
fenevadak marcangolják és látta volna kibugygyanó beleim – s gonosz,
irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig… végig a combján… e
látványra… s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé,
hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át… eszelősen kiáltozzon, hogy
meghaltam érte… Ó undor! Ó unalom!

Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen,
véres testemen feküdt volna s átölelte volna a testet, amit elhárított
magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan,
húsos kezeivel bele akart nyulni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng
most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.

Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből
jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen
vizek felől – és ő vonagló vágygyal, apró dobogásokkal, kinyujtott,
kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar
csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival.
Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belémnyomni –
belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony.
Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.

Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap
keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó
láthatár és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek
láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajudó
gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke!
Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az
ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a
szelid messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam
feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog,
a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje – hideg és
szelid zene a zavaros és buja akkordok után. Ó értelek! Ó megyek!

Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én
amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erősszagu és vonagló patkány itt a
kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!

Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.



MELANKÓLIA


I.

Két hét mulva, egy délután, háromkor kelt fel megint és elhatározta,
hogy mégis kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra
felé felkelt, megebédelt a vendéglőbe, sokat evett és nehéz ételeket.
Azután felment ujra és egy régi angol regényt fordított este nyolcig,
amitől kábult és zavart lett – azután egy külvárosi kávéházba ment el,
ahova azelőtt sohase szokott járni és képes lapokat nézett és zenét
hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt és
könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfujta a
lámpát és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok
között. Amint hanyatt feküdt, kinyujtott, hideg lábain alul indult meg a
remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szivéig, a nyakán keresztül és
végre a fogáig ért – s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan,
egyenletesen kezdett el vacogni és figyelte, hogyan verődnek össze a
fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig
ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hidnál, még
hirtelen, keményen és elszántan nyujtja a kezét és vonagló szája a
kérlelhetetlen dacban és gyülöletben egyszerre elfehérül. „Tovább már ne
kisérjen: villamosra fogok ülni.“ És mindig ugyanaz az elviselhetetlen
és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen
rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen
elment, nem szólhatott még nehány szót legalább, meleg, áradó szavakat:
hogy hiszen nem kell gyülölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem
akar tőle semmit és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa! nem kell
őt gyülölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott, vagy
nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gunyos mozdulattal, vagy
ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő
bénultan és szótlanul elhagyta menni és még állt egy darabig, utána
nézett, nem hívta vissza.

Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak és azóta
fojtogatják. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét
remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell,
nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy
telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve és a
telefonkagylóba valaki folyton beszélt. „Mi az, mi az, mi az, mi az, de
hát mi az, mi az, mi az.“ Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba,
sürgetően és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette
volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú
szobák következtek, szinültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban
órákig járkált, mindig jobban félt és a sötétség mindig
elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy
nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyilt.
Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg
folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről
zavaros beszélgetést hallott és ő borzongó felszabadulás érzésével
törtetett a hang irányában: most már annyira írtózott a sötéttől, hogy a
szive hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott és
megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen
elfujták a lámpákat. Végre megtalálta azt az ajtót: fény tört keresztül
a kulcslyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és
nevetés. Poharakkal koccintottak és valaki hangosan és szilajul
zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és
reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a
szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége és belé
akart harapni. „Itt vagyok…“ nyitotta már ki a száját, amint belökte az
ajtót: – nagyot bukott előre és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét
és jéghideg szoba halálos csöndje köröskörül. Aztán forogva süllyedt
lefelé sűrű és hideg vizben: megállt, kezdett emelkedni, mint
gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét,
de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. A
fejével verdeste a jéglapot és úgy kereste a léket, közbe fuldoklott.
Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és
csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy
fölfeléhajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan és magyarázott;
hosszan, kétségbeesetten magyarázott a feleségének. Hogy meg kell
érteniök egymást: hogy valami tévedés történt és hogy ő semmit se akar,
csak jőjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és
felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély,
egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre és aggódva, szorongva
leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és
összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó
torokkal, kézzel lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem
értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul
folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most
úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat
mond, könnyek és szavak összebugyogtak és a fájdalom diadalmas
szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri azt a
kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva
fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta,
amint bénult szája ártikulátlan szavakat nyöszörög halkan: „ta-tu…
ta-ba-tu… te… te… te… te…“ – ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony
helye üresen hideglett mellette, az ágyban, csak sajátságos illatát
érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott
és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fujt
elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.


II.

Délután kelek föl s az utcára mék. Három óra lehet.

Ez a meleg fülledt már is bevégzet, a szelek elaludtak. Hova menjek?
Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a
Dunapartra. Nem, az Eskü-tér felé nem megyek, ott megint az a tompa
hangulat vár. Ott jártunk akkor.

Nem, nem, nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor? Borzasztó,
valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni
rettenetes. Egész délelőtt aludtam és most megint azt érezzem, mint
mikor kinyitottam a szemem?

Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott
van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az
emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt
meg is irtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szivem,
hogy hiába irtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.

Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért
lehetne venni és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni
ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami
kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugy-e nem tart. Én Istenem. Én
erős Istenem.

Én erős, nehéz Istenem. Nehéz vagy, nem birnak el a vállaim, kérlek,
távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi, régi
dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé.
Akkor nyolc éves lehettem, mikor dongókat pléhskatyulyába tettem,
üvegfedél alá és alúl forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött igy,
élesen és széditő sebességgel pörögve a forró lemezen: aztán hirtelen
elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést huznak végig üvegen,
meggebedve, beledögölve a kinba. Igy fájt hát akkor annak a dongónak,
mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.

Ugy-e ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van és ők
délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük
a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel és
délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt
felépitették a házakat, elfoglalták a helyeket és megnevezték a nevüket.
Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket: ők
délelőtt leányok voltak még és már szerettek és gyermekeket szültek –
most fáradt és édes testök ott pihen valami kávéház homályos zugában.
Most én megkapnám már őket, ugy-e. Délutáni csókjaikat és könnyeiket –
és belefulladhatnék a lemondásuk rettenetes mámorába. És csókolhatnám a
kék árkokat a szemük alatt és a szájuk két legörbülő sarkát. Köszönöm.
Köszönöm. Köszönöm.

Engem délelőtt elárultak és megcsaltak. Ezek mind elárultak: lám végig
az utcákban, a szobákban végig, csupa szerelmes pár, férj és feleség –
és engem árul el mindegyik. Nézzed, nézzed. Hogy gyűlölöm őket. Miért
vannak ott leeresztve a függönyök? Piha. Ők már mind találkoztak
délelőtt és a szobába visszahuzódtak és engem itthagytak az utcán. Az
utcán, ebben a hideg szájban, kétoldalt a házak vigyorgó fogsorával,
amik összemorzsolnak engem. Két fogsor közt hogy megyek előre. Jaj, ők
mind engem árulnak el, jaj végig a házakban: hiszen ezt nem lehet
kitartani, idáig hallom. Összefonódnak és melegitik egymást. Jaj,
elvették tőlem. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették. Jaj, most azonnal
odamegyek. A száját vigyék, de a nyakát nem adhatom oda. A két karja
közül az egyiket. Én csöndes voltam és jól viseltem magam. De most
összekeverték a testrészeket. Nagyon nehéz a fejem. Szeretnék sétálni
menni. Folyton járni kell a fejjel. Ezzel a fejjel. Ezzel az imbolygó
fejjel. Ezzel a fejjel. Fejjel. Fejjel.


III.

Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája
megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kinzón és tehetetlenül: fej,
fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe
kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt
már az ég és alattomos kis szelek kezdtek fujdogálni a hegyek felől;
egyszerre megállt és megijedt.

Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a
mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította.
Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett még egy pár
lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált,
hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szivét.

De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát,
a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen…

És ekkor azt hitte, a szive leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult,
az elsötétülő út felé, ahonnan jött.

– Nem lehet… hebegte borzasztó nyugtalansággal és halványan nevetni
akart megint. – Nem lehet… Itt lesz az úton valahol… elvesztettem.

Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott.
Szivverése most egészen megállt. Mégegyszer, remegve nézett végig magán,
hogy talán mégis tévedett.

Nem. A lábai hosszan és feketén nyultak lefelé, valami homályba, mintha
iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a
mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a
kabát két gombját… és még egy darabot a nyakkendőjéből… De azontúl
semmi. A nyak már ködbeveszett. És több nincs.

Az úton… az úton vesztettem el valahol – motyogta és botorkálva
megindult megint.

Kétoldalt sietve visszahuzódott a hegyoldal. Néhány cemény sáv szegte
még be az eget és mélységes szomoruság.

– Az úton… az uton… mondotta mégegyszer.

Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratu és
makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiutig. Már egészen
homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen.
Baljóslatu alakja, amint ujból végigtekintett rajta, most oly hosszu és
fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét.
Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani,
félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.

– Nincs fejem! – ordította.

Zürzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak,
összeverődtek, nekimentek és fölemelték.

– Na ne… mondta még és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot
akarunk elriasztani, vagy egy kisértetre ránevetünk rémületünkben,
remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem mult el. A fejetlen
törzs ott dermedezett alatta és rémes volt, mint a halál és mint az
undor. Fölsirt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott
körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elől és néha a dereka köré
csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe
kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott,
pörögni kezdett, mint a csiga és jajongása éles zizegésbe ment át. Most
hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták
a levegőt. A hátára esett és körbe forgott rajta. Egy percig oly
sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg mint
akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehuzódott
tagokkal. Kész volt.


IV.

Kész vagy, nyugodj meg.

Te szomoru és buta állat. Oly könnyü már, ami még vár rád. Az intézet
parkjában ülsz csöndes árnyékban, egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél.
Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé,
térdeid felhuzva fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló
megfogja a kezed és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon
és ülsz tovább. Az állad leesett és nyitott szájad és hülyén feketéllik.
Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomoruság, mint a
lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba
lóg. Mire gondolsz?

Te szomorú buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas
erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e
egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a
szélről és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begörbült ujjaid közt
érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz? Te
nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket, neki, a mi
ellenségünknek. Most ujra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos.
El kellett volna bujnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor
érezted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket:
nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak.
Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj kérlek, erőlködj, hogy
ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.

Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kinlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül
szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: – mit tegyek veled?
Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbizott szája, amin élők
lakmároznak most és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják
összehuzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki
durcásan és sirva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiu
kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt és
visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik
rád az Enyészet. Először a gyomrodba fekszik és benyomja. Aztán átöleli
a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid
beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal:
és az arcodból mély lyukakat harap ki. Aztán lassan kiszivja a
szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő
az – boldogtalan te. És igazad lesz.



AZ ASSZONY

Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt
sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemü gyerek voltam, és akkor tengerész akartam
lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen
egyedül volt. Fehérpettyes, világos kék ruha volt rajta, szalaggal a
derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem,
mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő
vonallal alul – egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem
és néhány nap mulva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös,
rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.

Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először
azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon
keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem
tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és úgy volt, hogy kimegyek a
tengerre, nagyon messze, minél messzibb.

Tulajdonképen, most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni,
már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképen az éjszaki sarkról
volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit
tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam
neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg
szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben
és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.

– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab
követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!

Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet
segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos
fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a
kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell
megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni,
de az élet keménnyé és fásulttá edzette.

Többnyire éles és szatírikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi
gunyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség
valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre
arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és érdeklődve közelebb
hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. „S ha
tudnád ki vagyok“, gondoltam.

Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és
egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek:
végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a
csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a
homályban. Szárnyait szétvetette és úszni kezdett: most a Plejadok
csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a
kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja
nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből
áll, viz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében és sűrű
páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő
csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély
boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen
fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe
az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és
elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd
Horovetznének és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a
nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint
elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

– Untatom? – kérdeztem gőgösen.

– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem,
– Csak valami eszembe jutott. Beszéljen Fricike. Ez nagyon érdekes, a
Naprendszerrel.

Kinyujtottam a karom és most úgy álltam ott a kerités előtt.

– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről
mindről tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer… de azon a sötét
folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül
valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…

És egy végtelen ivet írtam le a karommal.

Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és
bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.

Kint a kertben, a baracfák alatt sétálgattam akkor, zsebretett kezekkel
sétálgattam és fütyörésztem. A keritésen túl oly mély és ónszinű volt a
Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka légegzett a
tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag,
mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok
zizegnek.

– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és
megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem
beszélhettem.

A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és
fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behívtak
és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt,
mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl
a földről és nem éreztem a testem súlyát.

– Ő szép – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant
fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és széditő mámor fogott el
erre a szóra: folyékony hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről
annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül,
folytam lefelé.

Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő
képet láttam:

Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik
és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak
jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és
derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet
érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája
félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, úgy,
hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a
derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem
birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája
most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig
szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémített és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint
hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a
gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is
erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem
ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly
fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy
pillanatra minden tagomban undort éreztem magam iránt és mélységes
megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben
jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul
elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással:
meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele,
hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy
most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról
beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen,
mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert
nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell
tudnia.

Hogy egészen őszinte s preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont
érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt.
Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – így mondta
ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s
egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan
simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn
gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa
alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A
mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó
és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy
egyetlen szót se fogok szólni.

– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

– Fricike, maga az? – mondta újból a csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha
tömeg.

– Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az
arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szoritotta.

– Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok
borér.

Egy percre egyedül maradtam. A keritésen néztem keresztül és megláttam a
Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is
vissza.

– Na, jójcakát, Fricike, pá – sietett. Az ajtót becsukták.

És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel
megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami
fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a
naprendszeren túl és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon
buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a
kivilágitott ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és
elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban
dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan
és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva
és dideregve. Mi ez? Mi történt?

Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontú, didergő gyerek, ki most úgy
tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember,
ki előtt villám csapott le – ismeretlen, félelmes és fenyegető
gonoszság. No jöjj, ne állj itt mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj,
fussunk, fussunk az országuton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide,
beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok
rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te kicsim, te édesem, nem méltók
hozzád, no jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek
vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz a szemembe: nem ismersz? Én
ismerlek és az egész lelked ismerem: én szeretlek és tudom ki vagy: – te
kis bolondom. Nem, nem, neked van igazad, a csillagok és a tenger – ez
az igaz és ez a nagy és magasztos – de látod, ezek nem érdemlik.
Másképen fogjuk azt csinálni – no jöjj már, ne hallgatózz. Ahhoz a
szájhoz máskép kell beszélni és én majd megtanitlak – és nem megyünk ki
a tengerre, hallod-e, azért se megyünk – ők nem érdemlik meg, hogy
kimenjünk értük a tengerre… ők nem érdemlik meg a csillagos eget, melybe
szomjas kis arcod felemelted. Látod-e, én ismerem ám őket és mondok majd
neked valamit – – – látod-e, erre van szükség, mert ők csak derékig
állanak a csillagos égben és az arcuk lefelé figyel. És nagyra nyitott
szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben – azt az
arc, amit a Plejadok csillagképébe belerajzoltál. Kicsikém. De nyugodj
meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom, mit jelent – tudom mit
jelent, a gonosz és rossz és hitvány. No jöjj, menjünk már innen – látod
az izmaimat? már nem véznák és törékenyek, mint a tiéd – erősnek és
keserűnek kell lennem, hogy megbosszuljalak.



KÖNNYEK

– Igen, doktor úr.

– Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném
előadni. Tudom, valamelyes ideg-dispositió az egész, tudományosan meg
lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani
a szimptomákat, úgy, ahogy én látom őket. Én ezen sokat gondolkodtam és
magam is csináltam elméletet a dologról.

– Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet
ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok
vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az
arcomat: sápadt, békés és szelid fej, vörösesszőke haj, enyhe és nyugodt
szemekkel és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek
most rám… Igen, ezek a szemek…

– Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerű és szokott valaminek
is nézhetné az ember, amiben semmi rendkivüli nincsen… Nos, éppen azt
akarom megmagyarázni doktor úr… hogy ez nem egyszerü és nem szokott…
hogy mindennek mély és nagyon súlyos – jelentősége van – és hogy ez egy
egészen új és titokzatos – titokzatos betegség – bizonyosan betegség.

– Végre is – megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektiv
leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyiltan,
idegbeteg – és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és
kiméletlenül, kivülről vizsgálom magamat és megállapitom, hogy a
hiszterikusok és kéjelgők egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az
idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal
kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én
fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezők is – az
alkoholisták és játékosok – és azok, akik a képtelenség és förtelem
iszonyatos és eszeveszett őrületéig feszítik a szerelmet… Csakhogy ők a
tulsó végleteken vannak.

– Míg én… Nézzen a szemembe doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön
erős tekintetét. Ezek a szemek.

– Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia… hm azt a
csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre
és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Ime, lelki bánatom van,
lelki érzeteim… Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek –
összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között… s a következő
percben víz, igazi, tapintható víz árad belőlem – konkrét jelenség –
amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elő. Mintha gondolat és érzés
térben és időben anyagot formálhatna… a képzeletem – érti?

– Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor
más valamit mondok. Nem gondolt-e még arra – nem vette észre ön… azt a
sajátságos hasonlatosságot… a könnyezés és… és a szerelmi mámor között?
Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no,
milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az
életérzésnek nagyon erős, borzasztó fokozásáról van szó – egyik esetben
ujjongás és diadal, – görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti
élettudatunkat a másik esetben. Görcs mindakettő: rettenetes, túlzott
energiák kapaszkodnak az élet libegő árbockötelébe – a hajót veszekedett
tarajok forgatják – táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a
gyötrelem görcse – érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdőnkbe,
torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és
rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket
gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktető, irtózatos erővel
tartja szétfeszítve a sziklarepedést – de már nem bírja tovább – a
következő percben lihegve elernyed majd s az összecsukódó kő
szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj s a kín tetején egyszerre
megszakad a görcs – hirtelen nyugalom áll be és kihült szívünkből vér
szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelőnket s halálos
megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyűin. Megnyugszunk és a
halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülről, elönti a partokat.
Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testből,
nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s
megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe, szökik fel a nedv…
a szerelmi mámor teljében – igen, doktor úr.

– Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt
akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a
megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás – és ez a kéj. Hogy a lelki
jelenség – ijesztő vágy és rettenetes gyötrelem – testi jelenséget vált
ki és belefúl – boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a
testbe, megadja magát… Ez a lélek hódolata a test előtt – ó százszor,
százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik – átöleli
kacagó szerelmese lábait és csiklandozó bőrét ájultan csókolja meg… Igy
képzelem.

– Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát, ez
„a kéj pszikológiájának egy új elmélete“. Ön igen figyelmes, tudom, hogy
kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.

– Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést… én csak a véleményét
jöttem kikérdezni… Mit gondol ön erről?… És hogy is kezdjem csak?…
Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem:
egy csendes folyó árad, áradozik, messziről figyelem… Messziről hallom,
amint beszélek… Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja
önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és
nyugodtan áradni fog belőlem és én lassan behunyom a szemem.

– Szóllottam eddig a kéjről és beteg kéjelgőnek neveztem magam. Érti-e
már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség,
hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankólikus természet vagyok, de nem ez a
fő. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: –
szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályba
van és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem
zongorázom, – de ülni szeretek a zongora előtt, félkezem a billentyűkön
pihen és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már –
lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek s mint két kimerült szem
árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még
nehány percnyi szünet – érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a
néma bűn. Valamit közbe kell vetnem, mielőtt a folyamatról, kéjelgésem
processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális és gyűlölök minden
pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy,
mikor szemeimmel bűnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró
és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s
nem dolgokat – ostobaság. Ez egy folyamat, amit előidézek magamban –
mámor és kéjelgés, öntudatos pszihikai művelet. Figyeljen – most érzem,
el tudom mondani önnek, hogyan történik – most egyszerre tisztán és
világosan érzem. Látja, amint itt a zongora előtt ülök – sokszor az az
érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm – cis, cis, dé – és
világosabban, érthetőbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e
még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulativ produktumait, szóval
értelmi gondolatokat nagynehezen körülírunk még szavakkal – de
szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van
szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval
érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet
máskép… A szavaknak történelmi fejlődésük van s megállapodott általános
fogalmak fűződnek mindegyikéhez – hiszen a legtöbb szó eredetileg
egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném… Szerencsétlen
küzködés… De homályosan érzem, hogy száz és száz év mulva, mikor majd
egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy
érzelmi és értelmi működését s mindkettőnek célját tisztán látni fogják
– hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi
és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja – és
ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és
érthető lesz s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen
árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak – ó, plebejus szavak,
durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végső boldogságáért
küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak… most
egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek
titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélekzetet… Figyeljen, én is
figyelni fogok.

– Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem – nem tudom. S
ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem
ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint
előidéztem, tisztán tudom előre. Ime, ahogy mondottam, itt ülök a
zongora előtt s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és
óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma s néma vizek kezdenek
kopogni; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak,
mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben.
Most, most: érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán
s a meglökött húr felmordul odabent az öbölben. Még nem jelentkezik?
Tüdőm lassan szivárogni kezd: a két tüdőszárny megereszkedik – már
nehezül, lassul a lélegzet. – Most, most. – Még nem. – Még kell valami:
egy szó, akármi ez: „nyomorúság“ – de értse meg, ez a szó csak kisegítő,
irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat
óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb,
lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: – most gyorsul a vonaglás s
torkom már szorulni kezd – arcizmaim megnyúlnak s alsó ajkamat előre,
kéjelegve, görcsösen mozgatom immár – orrcimpáim remegve tágulnak – halk
hörgés bugyog fel a mélyből – ó nyomorúság! élet nyomorúsága! – és most
kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó, most
érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon – ó boldog
nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?

– Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az
árnya és felfut a falon – nesztelenül felszedelődzöm és leosonok.
Kerítések vonulnak fel sorban és gyanakodva, összehúzott szemekkel
sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba,
pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt
a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket és ismert
tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és
gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni,
alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen
megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még
néhány üres utca – most boulevard-ok következnek – most szép nők
suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy
gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép
nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog – gondolom ujra meg
ujra. Szép nőnek születni – igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem.
Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket.
Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert
gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem s intettek irányukban –
már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk – érzem, hogy
fölénnyel kell megvetniök az én bús férfi mivoltom. Őértük van minden s
mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: –
az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az
ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről – s mi
gyötrődő, pusztuló szervek nyüzsögve hízunk körülöttük s várjuk az
áldozatot – hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott
tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilöveltük az
ő testükbe. Érti-e doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók – a
fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk
utánuk – velük vagy nélkülük – mindig miattuk halunk meg. Egyszer
nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt – s
irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy
oly szép s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját – s
rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s
borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki s azt
hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem és
elsötétültem, mint az éj – mikor úgy nyujtotta felém csókra a kezét,
hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt.
Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés
előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám és
szájszögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében
valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből és odavágtam szoknyái
elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább és ugyanazzal a mosollyal
mutatott a könyvre: „vedd fel“ így szólt. Sötétséget éreztem, egy
pillanatra elállt bennem valami – s amint görbült háttal lehajoltam a
könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam
közé fujt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban
elzárták volna a világot és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt
szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan mint az alvajáró s akkor a
lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész
korszakában nem tudtam sírni – de ezen az estén magamra maradtam és
rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett írigységgel gyűlölöm.
S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam – este kábultan
mentem föl s kongó fejjel feküdtem ágyamban és fuldokoltam órákon át.
Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak
meg a könnyek és én hanyattfekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból.
Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt
a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.

– Igen… aztán nem találkoztunk – miért kérdi? Nem mentem többé hozzá
vagy ő nem akart látni többé – mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán
látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig
ez éjszaka után – hanem az _emlékére_, amit felhasználtam, hogy egy
igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én
gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam.
Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok
sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel
tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák,
úgy gázoltak a futamok és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a
szivemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó,
ágaskodó paripák, zürzavaros, gonosz és kábító káósz, ami szétpattantja
az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem, iránta. Ezek a szorongató
és kérlelhetetlen daganatok – ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza
odalent a húrokat – ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között
és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem
ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymásután – cis,
cis, dé – és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt:
jaj: mi lesz, jaj, jaj: – de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság.
Ilyenkor úgy lövel ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: – de
nem tökéletes a kéj – a duzzadt szem hirtelen megszikkad és nem tudja
kilökni jól a vizeket.

Dehogy… hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán… Mondom, nem ő maga volt
fontos… később elmosódott ez a kép és csak a készség maradt meg. Opera
se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a
szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában
keresem: egy tűzfal mögött megállok és sóvárogva lesem, mi vár rám.
Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: – vidám nyekergés,
tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: „Mikor tavasszal, enyhe
napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele…“ Várjon csak, eldúdolom…
lalallalala… így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és
sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante è come triste, – mit
mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok és nyitott
torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát.
Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák
alatt. A hold vissza szalad előlem és kisebb lesz – – azután akkora már
csak, mint egy kis csillag… Most megint azt a sort, – ohó, liheg már,
vonaglik már –… folyjatok csak, zuhogjatok csak átkozottak… nincs
kegyelem…

– Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet.
Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedűlnek… úgy tépik a
reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki
rozoga testükből – feketét rendelek és így megy ez órákon át. Akkor meg
így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; – mi van még?

– Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben
is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna,
szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott:
ide dobálták be a már feldolgozott részeket, – s a homályban karok és
lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén – s alul, egészen alul
néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel… Akkor
hazamentem s otthon órákon át ültem a tükröm előtt és néztem az arcom.
Elferdült szájam huzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé… nem
akartak jönni… a fogamat csikorgattam… két ujjal fojtogattam a nyakamat…
átkozott,… átkozott szemeim… dögöljetek meg… muszáj…

– Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy
katholikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja:
„requiem aeternam…“ Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye… allék…
Furfangosan várok, mig elmegy mindenki s egyedül maradok. Akkor oly
édesen és nyugodtan közelgett… a puha és borús, süppedt homokon
hangtalanul mozgattam a szájam és mellemen át daloltam: isten! isten!
milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csufoltál meg bennünket! S
némán folydogáltak akkor. Utánna halálos nyugalom következett, mely
napokig tartott.

– Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számitok rá, fél
perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz
közel siettem, az utca másik oldalán hajlotthátú és nagyon vén ember
jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett
ki, megállt, nem birta tovább, beleharapott. Szemeit behúnyta és ráncos
pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna.
Ádámcsutkája ráncosan mozgott, mig gyötrődve lenyelte. Mintha a
szivemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes
szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl
minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.

– Tovább megyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor
ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és
körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll –
érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem s elő tudom idézni. Vannak
szavak, amelyeket el kell csak mondani… és vannak emlékek és arcok és
tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni… És vannak hangok, két hang a
zongorán… És főleg, ó ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok…
Elhiszi-e? Vannak könyvek, amiknek lapját felütöm… Ezt hallgassa meg.
Kérem… hajoljon közelebb… nem kopognak?

– Hát aztán… no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van… Nagyon jól
ismerem a könyveimet… egyet többször elolvasok… sokat kivül is tudok.
Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim
után hazajövök, bezárom a kandi, kiváncsi ajtókat és bereteszelek
mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól – és akkor
körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem
közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok.
Egyedül hagytak minket. Mégegyszer, lopva nézek körül – aztán kéjelegve
lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot és ismerem a
mondatot és tudom, milyen szóval kezdődik… Kérem, ne szóljon… ezt már
meg kell hallgatni… ez igazán furcsa… Nézze, találomra kiveszek egyet…
Dosztojevszkij „Raszkolnyikov“-ja… Akárhány olyan sor van benne, látja,
ami nekem kell. No ez… nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak,
maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt,
szorongó, szükölő életösztönét – azt mondja: „az igazi nagy emberek már
itt e földön nehéz bánattal járnak.“ Ezt csöndesen és ravaszul olvasom
el s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös
szemeimben a süket könny. Most átforditok… ide a végére… Raszkolnyikov
Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után,
egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: – s
kinyilván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti
meg az első gondolat „hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt,
az ablak rácsai közt – s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak,
munkábamenet, hogy érdemesnek látják élni miatta?“ Ezeket a sorokat soha
sem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.

– Igen, doktor úr a könyvek… Ó, inyenc falataim, drága könyvek. Ó,
csemegéi nyomoruságomban kéjelgő szivemnek. Nézze, itt vannak mind: –
hozzászoritom őket a szemeimhez – nincs egyebem náluk. A büszke,
tragikus Hamlet… s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül… Vagy Zarathustra,
az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: „Még sohasem
találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna… ha csak nem ez az a
nő, akit szeretek… mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó
örökkévalóság!“ Két mondat Schoppenhauerből… Nézze, nehéz, ujjnyi
betükkel, berámázva, itt a falon. „Das Leben ist etwas, dass nicht sein
sollte“ meg ez: „Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: „élet és
halál“ – mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet hosszan és
mereven nézem e két keretet innen… Remegő hangtalanul vonagló szájam
hosszan, nehezen gyötri szemeim… borzasztó… már jön… akkor hirtelen
átdobom testem a vánkoson… arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó
vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket… igazán… higyje el… ugy-e
furcsa?… Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél… ezekkel az eszmékkel…
ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben…
magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyülölt.
Üres és tátongó eszmék… igazság… igazság… igazság… itt vagyok borus
szemeimmel… én nyomorult, fölösleges élet… ölj meg, igazság, tedd lábad
a fejemre… eszmék, egy más dimenzió testei ti… forró testek, amiket
lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszoritott szemeim közé ölelek, mig
elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől… Lábam, kezem, sárga, riadt
arcom a tükörben… gyülölöm, elhányom őket magamtól… nem kellenek…
nyögve, kapkodva meredek rátok… jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet,
mint a haszontalan és vizes ruhákat… fonódjatok a nyakamra… gyürődjetek
a szemeimbe… gyurjatok ki belőle minden szemetet.. én idegen testem…
gonosz pántok… zuhogjatok csak…

– Eh mit, nem akarok megnyugodni… Hagyjon… Mit akar? Hogy mondta?

– Hogy én azt nem értem… Hazudom, én?… Hogy a tudomány…

– Nem értem… hogy ez mind vizió… hogy egy elnyomott érzékiség… hogy
magamat…

– Hogy magamat siratom?… Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás… ön
ostoba…

–… mit bánom én!… Ön nem értheti meg soha… Hogyan? A boldogságom csődje…
boldogtalan szerelem!… nyomoruság… hazugok és gonoszok… nem azt mondtam
én…

– Hiszen ők se kellenek már nekem… eszmék koporsói, néma kötetek… Igen,
leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt,
szorongószivű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e –
mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem
elvisz engem oda és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő
homokra és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé.
Kihült bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, logtak le fölébem:
titeket megedzett a sós lé és én boldog vagyok veletek. Szelid temető
szitáló ködében fekszem és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem…
ne menjen még… no látja… a cirpelő rengetegből egy arc nyulik felém és
elkékült, nyitott szájamra tapad – távoli tüzek sziszegnek még a dombok
lankái fölött és akkor megindul szivemből, szemeimből, tüdőm minden
rekeszéből megindul a könny és akkor úgy fogom kilökni magamból,
öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a
megroggyant glecserek és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok
lankáin és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszoritja a drága,
tiszta rögöket és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld
szörcsögve beszivja. Tengerek és felhők felszivnak – tengerek és tiszta
felhők, érti-e, érti – mert nem szabadott volna elhagynom őket… és
emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha… És akkor szertefolyt testem
fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan
bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején, – egy hang dübörög végig
tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj
ki, ne sirj – a borzasztó álom véget ért.



VERKLISZÓ.


I.

Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről és benyitott az irodába.
A gyár zúgott és rengett: ütemes tompa lüktetések borzongtak végig a
falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a
tartályokban és az összes gépek üzemben állottak.

– Magamnak kell lemennem, – mondotta Kresz úr, – direkte lehetetlenség,
hogy ez az ember megint kijőjjön a szobájából, hiszen összeesik s
lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.

– Hát csakugyan olyan beteg az öreg? – kérdezte Toma úr, a főkönyvelő.
Kresz felé fordult és részvéttel csóválta a fejét.

– Csak menjen föl és nézze meg, – mondta a mérnök. – Én egyáltalában nem
értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. – Gondolkodva állott. –
Valamit csinálni kell, tette hozzá.

– Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.

– Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok
közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik – pedig a gyerek is
látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.

A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az
emberek. Az „öregnek“ Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a
betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze
harmincnyolcéves ember volt, alacsony, csapzott bajuszu, nagyon kedves
úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél:
most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehez az újonnan berendezett
üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a
kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív
érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva és meg akarta mutatni, hogy
nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik uj
míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész
egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát,
dolgozott, fáradt és három hónap múlva megindította az üzemet. A
társaság bizalmi férfiai, csupaszképű, széles angol úrak, akik minden
hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra;
jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A
negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak
belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyu
vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a
tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is
beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele
arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet és rohant vissza
a szivattyúhoz. Fáradt, kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott
volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte legjobb,
ha mindent maga néz meg. „Csak maradjon Kresz úr, majd megnézem!“ –
mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott.
Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkü
ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról és az igazgató
elmerengett. „Hja a munka!“ sóhajtott és legyintett.

De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent
vissza kellett szivatni a tartályokba. Bármily buzgón dolgozott is az
igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent
előreláthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak,
amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság
kivánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lyány. Azontul aztán a
vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga
vezette. Április elején meghült és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni
Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint
csak kimászott az ágyból és levánszorgott a műhelybe.

– De hiszen beteg még, igazgató úr! – mondta Kresz úr, a vegyész.
Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de
lábai reszkettek.

– Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint
lefekszem pár napra.

Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és ideg-kimerülésről.
„Hülyeség!“ – mondotta az igazgató az irodában és legyintett a kezével,
– „a fejem van meghülve, majd kigőzölöm.“

– You, look ill, – vette észre kegyesen Mr. Webster. – Ha akarja
szabadságoljuk pár hétre.

– Nem, nem, majd aztán, – sietett mondani Schuller igazgató. – Ezt a
mostani párolást még meg akarom nézni. Különben mulékony…

Magában meg volt hatva a figyelemtől.

Az új szállítmányt még maga vette át, be is szivatta a tartályokba. A
párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény.
Változatlanúl, lázasan folyt a munka tovább.

Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az
igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap
újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött
egy kicsit és a fejét fogta, hátul. Nagyon kiváncsi volt a terményekre.
Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új
csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.


II.

Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta
nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt.
Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.

Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos
táncot járnak. Tulajdonképen csak erre tért egészen magához, eszébe
jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A
takarítóné, meg az orvos jött be hozzá egy párszor, ennyit érzett
zavarosan. „Hülye!“ – gondolta gépiesen az orvosra.

Így ült az ágyán. „Már nem fáj a fejem“ – mondotta magában, „csak kábult
vagyok, ettől a buta fekvéstől“.

Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer
csak Kresz úr állott előtte és mintha már beszélt volna, előbb is. Ahá,
a csövek, gondolta az igazgató és nagyon figyelni kezdett.

– Én azt hiszem legjobb lesz, ha így ahogy van bemegy Pestre, igazgató
úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkiséri. Mégis a
legjobb.

Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!

– Pesten kocsiba ül és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik,
a kocsiban le is fekhet.

– A tanárhoz? – kérdezte az igazgató gondolkodva.

– Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkiséri. A doktor úr is mondta,
mikor tegnap elment.

Felállt és kifelé tartott.

– Mi van a csövekkel? – szólt utána az igazgató.

– Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.

Az igazgató úr egyedül maradt és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr
belépett, fel próbált állni.

– Hát igazán gondolja Toma úr, hogy bemenjek? – kérdezte.

– Bizony, igazgató úr, jó lesz, – mondta a főkönyvelő és köhögött, hogy
elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.

– No nézze, alig tudok felállni, – tréfálódzott az igazgató. – Hát
igazán Toma úr?

Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is,
hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje és káprázott előtte a világ.
Egyuttal nyugtalanság fogta el.

– De el tudja intézni Kresz az angolokkal?

Aztán hirtelen elfelejtette ezt is és megint leült az ágyra. Most megint
jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami
felfuvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét.
Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a
tanárhoz. Ez a legjobb.

Lent a lépcsőnél álltak egy páran, homályosan emlékezett később, hogy
azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott
is valamit és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett,
puffogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek megint eszébe
jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha
bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.

Az állomáson leűlt és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a
szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. „Az a Kresz
ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni“ gondolta és egyszerre
lebukott a feje, elaludt.

Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobboldalán, a torkából, föl a fejéig,
mintha hosszu hólyagok nyúltak volna. A vasuti kocsi lépcsőjén állt,
Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy
sarokba és borzongott, hosszan elengedve magát.

– Köszönöm jól, – felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is
kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbeütötték volna.

Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszu, nyugodalmas folyót, amely
lüktetetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a
partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az
apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutajdeszkák, rögös
fű-csomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a
mulatságos kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehely-csomócskák: –
mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és
végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén és belebámult a
csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa
messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az
éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a bugó némaságnak valami
lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyet ő meg fog
érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre
gondolt, a zizegő csillagok monoton bugása közepett.

A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltora a pályaudvar
zűrzavarában: aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő
napsugár terpeszkedett a sinekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak
az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a
támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre
fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a
lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan
visszafordúlt és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos,
természetes hangon szólt oda:

– Köszönöm Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a
tanárhoz. Ön menjen vissza és mondja meg, hogy minden rendben van.

És mielőtt a bámuló Toma ur magához tért volna, érthetetlen módon eltünt
az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált és nagyon
szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül
érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben.
Tíz órakor mégis jegyet váltott és beugrott a kocsiba, idegesen
vonogatva a vállait.


III.

Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni.
Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon és Boros, a gyakornok,
csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.

– Voltam a tanárnál, – beszéli Schuller igazgató Pestről, – de csak
tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.

– Igenis, majd szólok.

– Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik… Különben, lehet, hogy
hazajövök.

– Igenis. Majd idehivom Kresz urat.

– Nem, nem, ne zavarja.

Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató
érthetetlen módon letette a kagylót.

Annyi bizonyos, hogy tizenkét órakor csakugyan felment a tanárhoz.
Szeliden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott,
amint egymásután elmondta magáról a szimptomákat. Mikor megvizsgálta
elhűlt.

– Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján, – mondta azután. –
Üljön kocsiba majd én írok egy pár sort. – Mikor elment az asszistens
előtt: rámeredt és szemével jelezte: „Borzasztó!“

Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn és egyedül kilépett a hideg
októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját és megindult a fiakkerállomás
felé.

Nem volt magánál.

Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha
súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek
lihegve küzködtek egymással – összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében.
Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt,
mintha löknék előre, utcákon keresztül; – egyszerre megfordult és
tünődve nézett vissza.

Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a
Garay-tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcába és lomhán
hömpölygött előre.

– Ez az, – mondotta egyszere a halálravált ember és halványan,
gyermekesen elmosolyodott. – Ez az.

Ez a Hernád-utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy
kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön
felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt minden: a
legapróbb részleteket is tudta és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek
érezte magát. Egyszerre felnézett és meglátta a táblát: „Zirner Ede,
vegyeskereskedés“. Most jön a telek, – modotta, – a sarkon túl. S
halkan, megkönnyebülten, valami furcsa és vékony hangon nevetett – egy
ember, amint elment mellette, megütődve fordúlt vissza és utánna nézett.
Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a
gangon oldalt fordul és felágaskodva, erőssen lehúzza magához a
kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül és feszes himződobon
dolgozik. Felugrik és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd…

– De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok… Egy
nagy szürke házban voltam, ami folyton puffogott és zakatolt… és nagy
simaarcú emberek hajszoltak… és folyton hajszoltak… és én
halálrafáradtam…

Anyika némán hajlik fölébe – keskeny, mamás szája olyan furcsán,
ismerősen görbül, mintha nevetni, vagy sirni akarna… Aztán kigyúl a
zölderdős lámpafény… a sublód fekete, lomha tömeg ráárnyékolódik a
falra… És egyre ketyeg az óra…

Mindjárt ott lesz… most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok
rikoltoznak elő…

Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes
verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.

  „Trattatta, trattatta,
  Tramtatarata, trattatta…“

A zsongató rikító hang csodálatos harmoniában gomolygott elő. Megint
elmosolyodott, kiváncsian nézte az embert odabent és irigyelte… Csak
egyszer odaadná a kezébe a forgatót… mindíg az volt a vágya… Ő tudná
forgatni… szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni…

A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott és kitólta a verklit.
Nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indúlt meg a következő utca
felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros
urat, amint megy utánna… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye… Nem
tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tólni a kocsit
és forgatni a kapuk alatt.

Véghetetlenül csodálatosan érezte magát… Mi volt ez? Közeledtek ahoz a
házhoz – – az a ház világitott messzire a homályban. Ő véghetetlenül
fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát s
érezte, hogy össze kell esnie…

A verkli újra zökkent és most befordúlt abba a házba… Utánnalódult s
hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjából
egyszerre kitárult előtte a kert – ez volt a kert – hátul a méla
poroszöld eperfával: a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab. De
milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityeget a korcsma
cégére.

Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: – a
második emeleten bemegy és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső
karfáját s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre.
Végigterült, aztán megint összehúzta magát és úgy maradt.

Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes
lüktetést… A nagy simaarcú emberek meghajszolták… de azért még fölmegy,
gondolta, inkább nem szól anyikának,… végigfekszik a kis szoba diványán
és kinyújtja… nagyon erősen kinyújtja minden tagját és elpihen… És ha
anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú
szobában… hogy meghajszolták a nagy, simaarcú emberek végighajszolták,
halálrakergették… és most pihenni akar… pihenni végtelenül és
szakadatlanúl..

És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordúlt és kint a kertből
látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és
bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.

S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő
léghajója, amit ő késziteni akart… hogy repüljön vele… s eszébe jutott,
hogy nagy és különálló emberré akart lenni… s hogy minden oly nagyszerű,
titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen
csodás rejtelmektől ezerszinű, óriás életben, mely fölötte és körülötte
gomolyg a verkli régi, régi, távoli zengésében… Nincsen vége és nincs
eleje többé semminek – ő megtalálta magát és felébredt a kínzó,
gyötrelmes álomból, amelyben lenyügözve, bután, gonosz óriások üldözték
a szűrke és vigasztalan álom-téreken át…

Nagyot akart lélegzeni: – aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a
tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások… egyenletesekké
és ütemesekké lettek és mindig erősebbek voltak… Mulattatta, hogy ő így
hörög. Próbálta erővel csinálni, de nem ment.

– Anyika, – mondta nyafogva, – horkolok…

Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, inyjét felhúzta,
elcsöndesedett és meghalt.



A KÖRHINTA

Indul.

A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a
naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat
ábrázolók. Csikorog a tompa faváz és borzolódva libegni kezdenek odafönt
a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a
tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.

Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: – kékre meg
sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge,
furcsa, fafényü zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek,
fujdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör.
Rézgyűrük csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog
elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyeltem magam a
többi ember előtt és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat
bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézenfogott és mert
vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra és nevetve
intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni
kezdett a tompa faváz és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!

Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, sikosan
elnyúlik a kör. A xilophon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér
paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó,
cifrakeretü tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok – a fehér
paripa merev nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű
vigyorban. Sárgaruhás, karcsu és domboru leány ül rajta féloldalt és
előrehajlik. Hahó!

Hahó!

Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó
sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd
riadt, szomoru szemem és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni
kezd a tüdőm. Most nehéz veritékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és
pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog – ködök és
gomolyok – de egyszerre tisztulni kezd és forró világosággal látni kezd
az agyam. Hahó!

Hahó! Szinek és formák és hangok vakitóan, élesen és elhatárolva
zsibonganak és egyszerre látom és egyszerre értem meg mindegyiket. És
amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szivem,
mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.

Szól a xilophon. Hahó! A sárgaruhás lány odaszoritja testét a paripához
és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte s a fehérharisnya
kivillog. Nedves a szája és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény
kurjogatva feléje nyujtja a nyakát. A leányszilajul lendül vissza.
Vigyorogva mered elöre a megnyúlt paripa. Hahó.

Miért mindez a szörnyü zsivaj és hová rohannak ezek? Őrület száguld a
paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát – lábát átvetette a ló
feje fölött, két combjával átszoritja a nyerget, testét vadul
visszadobja, melle kifeszül és haja vészesen lobogni kezd.

Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim
körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit.
Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok és karok nyulnak a
levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán
lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot
kongatna egy súlyos, lassu kalapács: úgy kiséri a szivem nehéz dobogása.

Jaj, jaj. Nehéz veriték és tikkadt lehelletek öntik el az arcomat. Egy
tükörben egyszerre meglátom magam és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az
ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel?
Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit
lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak,
mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem
birom tovább. Előrehajlom, összekuporodom – s im egyszerre lentről,
lentről a mélyből – mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: –
panaszos, szivettépő hang csuklik… egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése…
Figyelni kezdek – és szivem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy
belőlem jön e hang – egy kutya szűköl és vonit elszorult torkomon
keresztül – egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben… egy kutya lihegő
nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül…

Ó jaj!… Nekem is… Nekem is… Én is… Én is… Én is akarok… Én is akarok…

És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketitő gépzongora! Most
libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek és százféle szin
szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó veritékbe ázzék a
sárga, örvénylő selyemöltöny… Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök,
mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök
és szükölök. Hadd abba veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt
meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsirfejü munkások,
szennyes, tarka ruhák… halljátok, izzadt, forró cselédek… Kalárist adok
nektek és karperecet… Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket
és távoli vitorlákat… Ezekből a füllegt rongyokból kell nekem…
Sárgaruhás leány, te förtelmes és iszonyu, te süppedt és sárgaszemü… te
szenyes és lihegő… hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen
kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szorithassam a melled…
Hallod-e? A melled!… A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök
és aranykeretü tükrök között.

Ó nyomorúság!



GÉNIUSZ

Este volt, – Hő-Fogyat, ahogy Va-Kondiában nevezik és a kávéház
szél-redőnyeit lehuzták. Az előkelően, különböző tapintásu asztalokkal
berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák és váltakozó
g- és d-durban zúgtak szünetlenül, hivogatva a vendégeket.

A középső, ugynevezett „érdes-asztal“-nál ült a kávéház rendes
törzs-közönsége; zenészek, irók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei.
A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták
a széktámlák ujj-csiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett
Pipere, az iró: – egy mélyhangu, likacsosbőrü, jóillatu fiatalember.
Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán
hanyagul leült.

– Hé pincér, – szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő
jellegzetes B-molljában, – egy pohár fél-higat hozzon és egy közép-szagú
mákosat, de jó sima legyen! – Azután Pipere felé fordult és megtapogatta
az arcát. – Olvastad? – kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.

– Mit méltóztatsz gondolni? – kérdezte feléje szagolva Pipere.

– Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai „Nemzeti Tapintat“-ban.
Hé, pincér, hozza csak ide a „Nemzeti Tapintat“-ot.

Az alacsony, simaarcu gyerek sietve szimatolt az asztal felé és letette
rá a „Nemzeti Tapintat“ keskeny, jószagu tábláit. Pipere ujjai kissé
unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az
asztal közepére.

– Olvastam, – mondotta közönyösen, – Géniusznál már régen meg volt a
véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne
idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfesziti, hogy valami
ujat találjon ki, amivel fejbeüsse az embert. Snob.

– Tehát így fogod fel, – mondotta valaki elgondolkodva.

– Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.

– Hát miről is ír tulajdonképen? – kérdezte egy egészen fiatal, vékony
hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.

– Azt én is szeretném tudni, – folytatta Pipere. – Az embernek
belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem megbolondult.

Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már odanyilatkozni,
hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki
ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.

– Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan ünnepélyes
hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy
filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar irní, ha
ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a
felfedezésről.

– Felfedezés? Hát mi az?

– Hja, ha azt csak így el lehetne fujni! Hát először is valami zavaros
fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról
beszél, abszolut és relativ megismerésről. Azt mondja, egy idő óta
különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és
érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektiv eszközökkel rendelkezünk
csak. Azt mondja, kell, hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási
jelentőségü tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se
volt.

– Ugyan!

– Hülyeség! Régi vicc.

– Abstrakt spekuláció! – mondotta megvetően egy egyetemi tanár. – A fiu
sok abstrakciót szedett be.

– Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban
arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen
változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában
senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének
azokat az uj, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.

– Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?

– Figyeljetek, saját szavait idézem: „Eleinte magam is kételkedtem
benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntuli,
emberfölötti ujjongást kelt a szivemben, amelyhez foghatót va-kondi
ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag.
Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban,
amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen, – nos
tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos
ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az
inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a
tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem
tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak:
félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni.“

– Ejha, de ünnepélyes, – szólt közbe valaki.

– Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános, – jegyezte meg egy másik. –
Hiába, sohase volt stilusa!

Az előadó ujjai végigfutottak az ujságlemezen.

– Figyeljetek, – mondta ujra, – később így folytatja Géniusz apánk:

– „A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne,
kiterjedésükön, hangukon, szagukon kivül van még egy másik, nagyszerü
tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság
általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a
lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani
nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottak ennek az
uj, abszolut Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új
világ nyilott meg előttem, – ennek a világnak nincsenek határai és
korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei
rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt
vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba.
Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá.
Fölfelé forditom arcomat – és határtalan, lágyan hullámzó képzetek
boritják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen
messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg,
anélkül, hogy kezemet kinyujtanám. Közeledem felétek: és egyszerre
idegenszerű borzongás fut át a testemen –: megéreztelek benneteket,
anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog
vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog
el. Agyam már nem birja a fogalmak és benyomások rengeteg zürzavarát –
kiabálni szeretnék és kezemet kinyujtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy
magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének
székhelyéhez. Uj élethivatás nyilik meg számomra – a mi utaink itt
szétválnak. Va-Kond testvéreim – sajnállak és szánlak titetek. Egy uj,
sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém,
amellyel szánakozásomat, boldogságot búcsuzóul kifejezzem, mielőtt
lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba – – széttárom karjaimat:
– és ujjongva, sikoltva tör ki szivemből egy ismeretlen nyelvnek
ismeretlen kiáltása: Világosság!… Világosság!… Világosság!…“

A felolvasó elhallgatott és letette a „Nemzeti tapintat“ lemezeit az
„érdes-asztal“ közepére.

Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az „érdes-asztal“
körül; csak a jelző-hárfák bugtak, siket, zizegő búgással, mint azok a
kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak
sarujába.

– Világosság… – szólalt meg azután savanyuan és bátortalanul valamelyik,
mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.

Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből,
melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak
egy gyors és bosszus kézlegyintése volt: az egyetemi tanár kellemetlenül
fölnevetett.

– Dekadencia, – mondotta egy esztétikus, – Ujabb iróínk dekadensek.

Az iró dühbe jött.

– Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Snob! Stréber! Ez mind csak erőlködés…
ide akar kerülni… közénk…

Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kinos szünet volt.

– De hát természettanilag… kezdte aztán egy ujságiró.

– Ugyan, fantazmagória…

– Metafizika, – fejezte be a vitát az egyetemi tanár. – A metafizika
értéktelen, üres agy – spekuláció: még az okult tudománynál is
hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben.
Metafizika.

Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti
az esetet.

Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.

– Metafizika, – bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.

– Metafizika, – vetette utánna sajnálkozva az ujságiró.

– Metafizika, – sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen
egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.

Persze, metafizika, – suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a
szó.

Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több
szó nem esett. Az iró gondolt csak Géniuszra és megállapitotta, hogy
végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről
elmélkedett. Az ujságiró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne
használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár
és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt
elégedve magával és semmire se gondolt.

Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült
közöttük Géniusz és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig
nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk
üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.



A DÁRDA

A bazalt-hegyek mögött olajos-sárgán bukott le a nap; gigantikus, kék
árnyak nyujtózkodtak a páfrányok sudár törzsökei közül. Lent a völgyben
lomha és buja gőzök terpeszkedtek és aranypor szitált: fölötte sötéten
zöldeskék és vakító volt az ég, mint a zafir.

Ezen az estén tüntek el végleg a Négykezűek, le a Kettősfolyó irányában.

Ádám már két napja külön volt. Mikor a Csőrszáju megharapta, egy páfrány
ágain felkapaszkodott az okszidián-barlangba és most ott gubbaszkodott:
két karjával átfogta a térdeit és elborult, vad szemeivel mozdulatlanul
figyelte az utat, amelyet innen egészen a folyóig beláthatott.

Ádám különben már több hónapja nagy viszályban volt a Négykezűekkel.
Ebben az időben Ádám huszéves lehetett, de nem volt olyan, mint a vele
egykoru nemzedék. Hosszú, lompos karjai vékonyabbak; vörös szőrrel
bevont melle szűkebb és homloka szélesebb, meredekebb volt a szokottnál.

Mindez azért volt, mert születésekor Ádámot baleset érte. Anyja, a vézna
és különös, tétova-szemű nőstény leejtette őt a fáról és akkor Ádám a
fejére esett. Hét évig nyomorultan hevert a vacokba, míg a többi
Négykezű a folyóparton szaladgált. A feje nagyon furcsán alakult:
előrehajolt és kidudorodott. Fiatalabb korában mindent összeszedett, ami
a kezeügyébe került, eldugdosta, halomba hordta a kerek köveket, egyenes
csontokat.

És két nap előtt, reggel átjött a Csőrszáju, a Kétfolyó tulsó partjáról.
Messziről lehetett látni, amint hosszú keskeny fejét kitartotta a
vizből. Mikor partot ért, nehézkesen felkapaszkodott a kövekre és
egyszerre előrefutott.

A Négykezűek hirtelen szerteszaladtak: csak Ádám maradt ott, egy csomó
banán előtt gubbaszkodva: – és hunyorogva, kiváncsian bámészkodott a
Csőrszájura. Mikor közelébe ért, ő is felugrott; – de a Csőrszáju akkor
már odakapott és megharapta a vállán.

Ádám borzasztó, hosszú nyiffanást hallatott, azután elfutott.

Két napig rejtőzködött a páfrányerdőben: harmadnapon átkelt a patakon és
felkapaszkodott az okszidián-barlangba.

Most itt ült: elhagyatva, magában; elborult, ködös szemeivel egyre a
partot vizsgálta, amelyről immár végleg eltüntek a Négykezűek. Átkeltek
a Kétfolyón, itt hagyták ezt a vidéket, hogy soha vissza ne térjenek
többé. A Csőrszáju járt az erdőn riasztva az élőket. Attól futott el a
Négykezűek csapata.

Elhagyatott és csöndes volt a Kétfolyó hallgatag vidéke.

És Ádám egyedül maradt.

Hosszú, szőrös karjaival átfogta a térdeit. Fekete homlokán ijedt,
szomoru ráncok futkostak, véghetetlenül nyomorult volt és tehetetlen.

Mikor az utolsó sugarak is lefutottak a bazalt-hegység fantasztikus
ormairól: Ádám összerezzent és föltekintett.

Alig husz lépésnyire tőle, egy kiálló édesfagyökéren himbálta magát Éva.

Azonnal felismerte. Évának is ijedt, szomoru szemei voltak: azelőtt,
mikor Ádám együtt volt még a Négykezűekkel, Éva volt az egyetlen, aki
törődött vele. Átkarolta őt, hozzásimult, mikor hideg szelek fujdogáltak
a Kétfolyó felől.

Most riadtan, meghökkenve nézték egymást egy ideig. Éva nem mert
közeledni: félősen összehúzta magát és várt.

Akkor Ádám halkan és panaszosan nyöszörgött és megtapogatta vállát.
Fájt. De a szemei egy pillanatra felélénkültek: íme nem volt egyedül,
Éva itt maradt, Éva is itt maradt.

Mire besötétedett, a nőstény ott guggolt már mellette: szőke, hajlékony
karjaival átfogta Ádám nyakát és hozzásimult a testével. Így
gubbaszkodtak hosszan, mozdulatlanúl, a titokzatos fényektől
foszforeszkáló éjben, egyedül a természet szunnyadó szivén.

Lent a folyó csillogott, békésen mormogva az éjben. A láthatárt hosszú
sorban világították be a tűzhányók fehéren izzó fényoszlopai. Alant a
páfrányerdőben olykor halk suhogás hallszott: majd felharsant a
pleziozaurusz jajongó bőgése és hosszan, elnyújtva halt el a távolban.

Másnap mohot hordtak az árokpartról és behordták vele a barlang öblét.
Éva banánát szedett és Ádámnak is adott belőle. Együtt bejárták a
vidéket: felkapaszkodtak a vörösfa porcos ágain és együtt ették a
gyümölcsöt. Sohasem hagyták el egymást.

De az egyedüllét tehetetlensége és nyomorusága nagyon rájuk nehezedett
nemsokára. Egy reggel a Csőrszáju felnyult az okszidián-barlang szájáig
és lehányta a mohot. Ez az együttlétük harmadik hónapjában történt.

Délután Ádám hazajött és ott találta a Csőrszájut. A barlang nyilásában
ült és lomhán lóbázta a fejét. Éva a barlang bejsejében kucorgott,
vinyogott, félt: nem mert a kijárás felé közeledni, a testét reszketés
borzongatta.

Ádám nem ment be a barlangba. Egy félóráig ült az édesfa gyökerén
szemben a Csőrszájuval és nézték egymást. A Csőrszáju szemei lomhán
forogtak és kilátszott a fehérjük. Ádám görnyedten előrehajtotta a fejét
és kimeresztett, buta szemei lassankint valami vörös, nyirkos párába
borultak.

Félóra múlva egyszerre belenyilallott a mellébe: hirtelen átvetette
magát az édesfagyökéren és egész testével a Csőrszájura dobta magát. De
annak könnyü dolga volt vele: rövid, izmos lábaival egyszer megforgatta
és a levegőbe dobta. Ádám hempergetőzve gurult le a sziklafalon és egy
árokba zuhant.

Ennyi járt csak gyönge, csupasz testének, melyet a mostoha természet még
szőrrel sem borított be eléggé. A Csőrszájunak pompás izmai, félelmetes
körmei voltak: hatalmas állkapcsában vaskalapácsokként csattogtak a
tompafényű kávák.

Ádám kivánszorgott a folyópartra és leűlt a víz mellé. Végtelen,
violakék óceán volt fölötte az ég; – a láthatárt szaggatott, füstölgő
sziklaláncok fogták körül, feketén, kemény körvonalakban. A tulsó parton
masztodonok sütkéreztek és néha megcsobbantották orrmányukkal a vizet.
És a páfrányerdő mögül egyszerre cikázva, fütyölő suhogással süvített
elő a repülő gyík: áthasította a levegőt; kifeszitett óriási szárnyaival
egy pillanatra elsötétítette a Napot, amint elcsapott előtte. Hosszú,
hegyesen kinyujtott farka a villogó drágakövek minden szineiben
pompázott.

Ádám bambán utánabámult, amint beletünt a Kétfolyó narancssárga
párázatába. Úgy maradt összegubancolódva, a homokbuckán. Egyszerre Éva
képe jelent meg előtte a vizen és hallotta félős nyöszörgését az
okszidián-barlang belsejéből. Ekkor különös, görcsös vonaglást érzett
tüdejében: mintha a tüdejéből egy kéz nyulna ki és megfogná a torkát. A
háta, melle még fájt a zuhanástól. És szegény, ködös, vad szemei mindig
nyirkosabbak, sulyosabbak lettek a nyomoruságtól: egyszerre lebuggyant
belőlük a víz és bele szivárgott ráncos, fekete szájába.

Akkor felállott és nyögve feljött a part tetejére. A nap éppen lebukni
készült: vörösen, rézsutosan világított be az erdő lombjai közé. Amint
át akart haladni a lankáson, egyszerre megbotlott. Lehajolt és fekete
kezeiben egy szikár, egyenes rudat emelt föl: valami letörött szikár
faág lehetett.

Megállott. Kiegyenesedett.

Egyik kezében a bükkfaágat szorongatta, kinyujtva maga elé; másik kezét
lassan, különös mozdulattal emelte fejéhez.

Először, mintha a mellében érezte volna. Mintha valami hólyag fuvódott
volna fel és lassan huzódnék a feje felé. Most már érezte, hogy a
fejében van: abban a dudorban érezte, mely még a születésekor képződött
ott, mikor az anyja leejtette őt a fáról.

Néhány percig tartott ez. Mozdulatlanul állott: szája kinyilt, kezében
mereven tartotta maga előtt a bükkfaágat. És tehetetlen, buta
állatszemei egyszerre nőni kezdtek, amint mereven rámeresztette őket:
valami különös borzasztó kifejezés jelent meg bennök: vad rémület,
várakozás; irtózatos, gyötrelmes küzködés. Fekete hajpamatai vadul
belelógtak homlokába, pofacsontjai kidagadtak. Nézte, nézte: bődülten,
révetegen, megbabonázva, a leháncsolt bükkfa-pálcát. Aztán egyszerre
közelebb kapta a szeméhez: állkapcsai reszkető táncot jártak: a fejéből
eltünt az a rettentő gyötrelem.

És megszületett az első Gondolat.

Ádám hirtelen lehajolt és a bükkfa-pálca végét őrült gyorsasággal kezdte
hozzádörzsölni egy csillogó kvarc-darabhoz. A pálcavég keskenyült,
hegyes lett. Akkor felkapta és vad ugrásokban sietett föl az erdei uton.
Szemei vörösek voltak és világítottak a növekvő homályban.

A Csőrszáju még ott űlt a barlang szádájában. Lehajtotta a fejét és
szunyókálni látszott. A barlang belseje sötét volt már: egyetlen
vérszinű sugár zuhogott csak beléje a magosból.

Mikor Ádám megkapta kezével a nyilás kőfokát: a Csőrszáju felütötte a
fejét és rábámult. Egy pillanatig tartott az egész: a Csőrszáju hosszú
szonorus mozgással emelkedett föl és még kinyujthatta lábait… Ádám
egészen egyenesen állott: fekete, sovány karjai hosszan kinyultak, amint
magasra, magasra emelte a bükkfa-dárdát.

Kétszer, háromszor döfött. A dárda sziszegve, puhán szaladt bele a
fekete tömegbe: azután megingott és állva maradt benne. A Csőrszáju
egész hosszában kiegyenesedett, tántorgott és súlyos puffanással bukott
előre. Néhány percig hörgött még: lüktető, vonagló mozdulatokban lökte
ki magából a sűrű, fekete vért.

Egy félórával azután felkelt a hold. A vidék egyszerre ezüstös és
álomszerű lett és végtelenűl elhagyott. A nyugati égen tündökölve jelent
meg a Vénusz és magánosan, álmatagon reszketett az éj pusztaságában.

És akkor Ádám felnézett a holdra. A Csőrszáju kihült teteme előtt
térdelt és Éva reszketve, fázva simult az ő testéhez. Most egyedül ők
voltak, élők a vidéken, e barlang ótalmában, melyet vérrel vívtak ki
maguknak.

Ádám ott szorongatta kezében a bükkfa-dárdát és most mindketten lenéztek
a völgybe. Völgy és erdő hideg, gonosz rejtelmektől népesült:
borzalmakat rejtett magában az Éj is, mely süketen fenyegetőleg borult
le fölébük. Völgyből és Éjből néma, fenyegető ujjak meredtek elő: vad
gyülölettel; fojtott, vesztett haraggal vette őket körül az egész
felbőszült természet, melyet harcbariasztottak egy bükkfadárdával
kezökben.

És fenyegető, vésztjósló némasággal hevert Ádám lábainál a legyőzött
állat kihült teteme, feketén, mozdulatlanul. Éjfélben kitört a vihar:
tüzes lábak rugdosták a hegylánc égbemeredő ormait. Zokogott és
jajongott a megkorbácsolt vidék: hörgések és ordítások szakadoztak ki a
földnek mélységeiből.

Jaj neked Völgy! Jaj neked Erdő! Nyugalmas éj, nyugodalmas éj, jaj
nekünk! Szemek figyelnek mireánk a barlangok mélységeiből, mohó irigy
Szemek. A romboló isten jár az erdőn és bükkfapálcával döntögeti le a
fák koronáját.

Az utolsó villám fényében még ott állott Ádám a barlang szájában.
Dárdájával kezében mereven belebámult az Éjbe, mely kiátkozta és
megtagadta őt.

És lőn este és reggel: a hatodik nap.



AZ INTŐ


I.

Béla, a gimnazista, hazajött az iskolából, de nem ment föl, a
lépcsőházban állt két óráig és várta a postást. Béla már három nap óta
vergődött ebben a lelki állapotban, mely a torkára ült, a mellére ült,
fojtogatta, pofozta. Az intőkonferencia szerdán volt és ő nagyon jól
tudta, hogy latinból és fizikából mégis megintik, még pedig irásbelileg.
Tegnap délután még gyötörték holmi fantasztikus és bizzar tervek,
melyeket élénken kiszinezett s melyek szerint például ő elmegy Launer
tanár urhoz, a lakására és hideg és szenvedélytelen hangon előadja neki,
hogy ő mit szándékozik elkövetni, ha az a dolog mégis megtörténik,
latinból.

De este, mikor a májusi alkonyat lassankint párás, szürke homályba
borította a Duna-partot, Bélát kimondhatatlan gyöngeség és szomoruság
fogta el. Lejött az Erzsébet-térre és csak azt szerette volna, hogy túl
legyen, túl legyen mindenen. A katonazenekar csudálatosan szépen
játszott és enyhe, néma szelek fujdogáltak. Szerelmes Marcsák bakákhoz
dörgölőztek. Béla tudta, mit jelent ez és irigyen, borzongva és
szorongva az életre gondolt, mely oly borzasztó és végtelenül
gyönyörteljes és melyben nagy vizek, hajók, robogó gyorsvonatok vannak s
még valami, ami mindennél titokzatosabb. Kimondhatatlanul távol,
elérhetetlenül állott most mindez előtte. Oldalogva, kábult fejjel
kullogott egy ideig, aztán hazament.

Bélának akkor még volt két hatosa, füzetre. Vett háromér kókuszdiót és
ötér olyan törmelék-csokoládét. Ettől nehéz lett a gyomra is és akkor
gondolta, vesz még egy narancsot, az könnyű és savanyú.

A narancsot ette és mélységes, szaggató fájdalmat érzett. Összeszorult
torkán nyomakodva csúztak le a szeletek és Béla valamit dúdolt magában,
jajongva, értelmetlenül, de a feje zúgott, mint a telefonkagyló. A
Gizella-téren fel volt törve az út, az árokban két munkás csövet rakott
le. Béla sokáig nézte őket. Zsebredugott kezekkel ácsorgott, míg valaki
rá nem szólt, hogy ne álljon útba.

Akkor végleg hazament. A lépcsőn még nem gyujtottak lámpát, alul egészen
sötét volt még minden. Nagyon lassan ment fölfelé, cikk-cakkos vonalban
mérte a lépcsőt, vigyázva, hogy mindig a másodikra lépjen. Sajnálta,
hogy már alkonyodik. Eszébe hozta, hogy a leghosszabb nap még csak
juliusban lesz, olyankor ők már nyaralni szoknak. Egyszerre édesbús fájó
érzés fogta el, megjelent előtte a falu, az édes, édes nyugalom, a nyár,
a szünet: – a fű, a sárga barackfák és a csolnakázások. Azok a hosszú,
hosszú, paradicsomi napok, mikor nincs iskola, nincsenek lelki
gyötrelmek, csöndbe, nyugalomba, alkonyatok sárga ködébe folyik össze a
gondtalan öröm.

A második emeleten meg kellett állania, annyira erőt vett rajta az
emlék, a tüdeje elszorult. Nem, az idén nem lesz nyaralás. Ó a
napsugaras falu! Milyen távol állott most tőle. Borzasztó volt gondolni
is arra, ami jön. De hát igazán már nincs segítség?

Ekkor jut eszébe, hogy beszélni fog a postással. Igen, talán még minden
jó lesz. Beszélni fog, mindent kimagyaráz. S miután lefeküdt volna a
sötét szobában, reszketve húzta magára a paplant s ekkor egyszerre
elfelejtett mindent és csönd és fekete sötétség következett és Béla a
feketeszoknyás asszonyt látta megint, aki fehéren és suhogva jár lassan
a Dunaparton, megáll s a vízbe néz.


II.

És Béla hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két
óra hosszat, várta a postást. Mindabból, ami tegnap megnyugtatólag
hatott rá, ma már semmit sem érzett. Hideg nyirkos aggodalom töltötte
most el a lelkét, amint várt, nézett lefelé és úgy rémlett, hogy ennek
nem lesz vége soha. Az első emeleten poroltak.

A postás először a második emeletre ment be. Bélának úgy elszorult a
szive, hogy félt, nem fog majd beszélni tudni és nagyokat, hosszúkat
lélegzett. A postás kijött a lépcsőházba, megállt, rendezni kezdte a
leveleket. Aztán lassan megindult fölfelé. Jött, lassan és keresgélve és
elment Béla előtt. Két méternyire lehetett, mikor a fiú utána indult.

– Kérem… postás úr…

A postás ránézett.

– Kérem… Záborszkyéknak…

A postás megállt, keresgélni kezdett és Bélának nagyot dobbant a szive.
A postás egy halványkék boritékot vett elő és jókedvű bariton hangon
olvasta.

– Záborszky, ügyvéd úrnak… Ez a papának szól.

– Kérem, tessék ideadni… majd én átadom…

A postás ránézett, aztán a boritékot nézte. „Állami főgimnázium“ ez állt
a boritékon. Elmosolyodott, úgy látszik, volt már ilyen esete.

– Hiszen ott van a cselédleány – mondta, amint fölnézett a
fehérfüggönyös konyhaajtóra. – Majd beviszem.

Béla nagyon fehér lett és lassan ment a postás után. Hallotta, amint a
postás nagyot köszön és átadja a levelet Marinak. Aztán becsapódik az
ajtó és az ember fütyülve, most már frissen és megkönnyebbülve szalad le
a hátsó lépcsőn.

Béla lassan kinyitotta a konyhaajtót az előszoba felől és kiment a
konyhába. Mari feltűrt szoknyával állt a polc előtt és a fazekakat rakta
egymás mellé. Erős, barna lábai körül egész kis tócsa képződött a
padkáról lecsurgó vízből. Súlyos átható szag áramlott mindenünnen: a
csuprok közül, a teknőből és főleg a mosogató dézsa fölött. A leány
megfordult.

– Hát az ifijúr hol volt? – kezdett el kiabálni. – Majd lesz, látta
volna, hogy ment el az úr.

Béla lassan jött előre, körülnézett és meglátta a kék boritékot Mari
előtt, az egyik fazék mellett. Átlépett a lócán, odament és fölnyúlt
érte. De már e pillanatban érezte, hogy minden hiába s hogy mindazok a
gépies mozdulatok és szavak, amik még ezután következnek, egy
reménytelen és halálosan sötét ismeretlen alagútjába vezetnek.

– Azt tessék ott hagyni, rikácsolt a cseléd. – Az az úré.

– Majd én odaadom, – mondta Béla határozatlanul és egyszerre fullasztó,
tehetetlen gyűlölet fogta el.

– Tessék ott hagyni, – ordított a Mari és a tócsán keresztül oda ugrott.
Ki akarta kapni a kezéből, de Béla visszarántotta. Most egy ostoba és
lehetetlen birkózás kezdődött: a lucskos, mosogatólé szagú cseléd
egyszerre szenvedélyes lett, érezte, hogy visszataszító és ez dühössé
tette. Lihegve kapkodott, megragadta a fiú kezét és csavarta. Mikor a
gyűrött papírlap kezébe került, ellökte a fiút. Béla fehéren, lihegve
nézett rá.

– Adja vissza, – mondta rekedten. – Adja vissza! Cseléd! Maga cseléd!

– Alló! tessék bemenni! – mondta Mari, – Semmi keresni valója a
konyhában.

És izmos karjának egy hirtelen kanyarításával belódította Bélát – s
mikor az ellenszegült, nyomta az ajtót: Mari nagyot lökött az ajtón és
bezárta.

Béla állt egy ideig, aztán megfordult, végigfutott a homályos előszobán
és benyitott az üres ebédlőbe. A rolók le voltak eresztve és fülledt
tompaság olvasztotta el a butorok körvonalait. Keresztül bukott egy
széken és nekiesett egy asztalnak. Milyen kemény, villant keresztül
eszméletlen, ájult kétségbeesésén. Milyen kemény minden. A tárgyak,
melyek ridegen ellenállanak reszkető kezünknek – a levegő, mely belénk
ütközik – és odakint a sárga komor és élesvonású napfény, mely oly
kérhetetlenül s keményen felszökik a házak rideg falai közt. Oly
keményen s rettenetesen néztek le rá a képek és a falak kongottak és
tátongtak a keménységtől és süket közönytől. És kemény volt minden, mint
az utcák szürke és kongó kövei, mint a nehéz és gyötrelmes tanórák s az
iskola padjai, a könyvek és a sárga, kemény tanárarcok és durva cselédek
és szikkadt teknők. S kemény volt a pisztoly hideg fogója, s a csikorgó
asztalfiók, melyből kihúzta, s a fényes, éles kis szellentyű, melyen
nyirkos, remegő ujjai babráltak, míg elfehérült, nyitott szája mint egy
sötét lyuk reszketett szembe a cső kemény és fekete torkával.


III.

A morgue-kocsiban egy feketeruhás asszony ül szemben a végigfektetett
Bélával. Nyugodtan, békés fölénynyel megsímítja a vérrelcsapzott
gyerekhajat és mosolyog.

– Csacsi te. Hová siettél? A nagy, gonosz emberektől szöktél meg és a
kemény emberektől és azt hitted, nem lehet élni. Keménynek és ridegnek
láttad az életet és nem akartál várni. Pedig én vártalak téged. Tudod?
Én a feketeruhás, suhogó szoknyájú asszony vagyok, akit rémülten és
zokogva áhítoztál a szomorú estéken, fölhúzott paplan alól. Ime,
idejöttem és most főlébed hajolok. Nézd, nem vagyok kemény: – nézd,
lágyan és mosolyogva símogatom szegény, ijedt kis homlokod és az ölem
puha és meleg. Mégis megszöktél előlem és nem az én lágy és meleg és
végtelenül édes testemre gondoltál, hanem az ostoba Launer tanár úrra,
akinek sörtés, sárga ábrázatja van és püffedt hasa. Elmentél, szegény,
szomorú kis hős, vérző szivedre szorítva az ostoba intőt és behunytad a
szemed, hogy ne láss engem. Pedig én vagyok a valóság, én, aki örökké
élek és örökké meleg, mosolygó és puha vagyok – és nem a szamár Launer
tanár úr, akit arra találtak csak ki, hogy gyülöletessé tegye a sárga,
kemény halált s kivánatossá a meleg és édes életet. S most már hiába
mosolyog vissza elfehérült, durcás kis arcodba a napsugaras élet,
melynek meleg asszonyszivéből mosolyogva nyújtja ki karját a könnyes
szánalom, hogy átölelje kihült, vézna kis nyakad. Most már nem tehetsz
okosabbat, aludj és pihenj hát s várd meg türelmesen, mig föloszlott
testedből egy új, boldogabb lelket formál majd az én ölem – lelket,
melyet nem ismersz, s mely téged nem ismer. A tulsó parton várok reád,
meleg és vigasztaló szavakkal. Aludj.



A PILÓTA

A pilóta kinyujtotta testét, mely a drótok közé gubancolódott, és nyitva
maradt szeme nagyrameresztve csodálkozott fel az égre.

Most hol vagyok, csodálkozott a velő, mely lassan szivárgott egy
repedésen. Ezek a felhők feketék és sürüek; még sohase voltam ilyen
felhők között, és nem hallom berregni a motort. Nem érzem a kezeim és a
lábaim se; görcs állt a kezembe. Most hol vagyok?

Lássuk csak: Domodossolában indultam el reggel. Gépem úgy ragyogott a
napfényben, mint valami drága, óriási ékszer. A kormányt igazgattam és
megszorítottam néhány csavart. Akik mellettem álltak, aggódva
bámészkodtak az arcomba, de én rájuk nevettem. Hiszen én csináltam a
gépet, – mondtam nekik – én csináltam az utolsó szegig, csak tudom, hogy
kell vele bánni. Megveregettem a csavart, mint egy paripa lobogó
sörényét. Aztán belepattantam az ülésbe. Két kezem a fogóra feszült.
Előttem a magassági kormány rézkupakja csillogott. Mereven figyeltem,
hogy fordul el, mikor balkezem letolta a fogót. Még láttam néhány kusza,
elfolyó arcot, amint elcsaptak kétoldalt. Aztán csak két fehér lapot
láttam már és magam előtt egy áttetsző, villogó korongot. Aztán
előrehajoltam és láttam magam alatt szaladni a sárga földet, szembe egy
fekete árnyfolttal, mely sötét volt és óriási, és madáralaku.

A fogó sivított és egyszerre nagyobbodni kezdett a távoli hegyoldal.
Széditő sziklafal meredt előttem néhány pillanatig; egyet csavartam,
lefelé. A sziklafal erre zuhanni kezdett alattam és összeszaladt.
Csucsba futott és eltünt, mintha levágták volna. Messze, mérhetetlen
kékség tárult ki végtelenül. Alattam apró, zöld dudorok dagadtak;
kerestem az árnyékom, és megláttam: picike fekete pont volt; épp most
kuszott lefelé egy lankás hegyoldalon és beleringott a határtalan
lapályba. Lassan uszott keresztül egy négyszögü rozsföldön; egy erdő
sötét lombjai fölött percre eltünt, aztán az országut vékony, vakító
pántlikáján pillantottam meg ujra, amint áthuzódott.

A folyó azonban párás volt és előttem valami kék, messze ködbe folyt.
Oldalt a fehér falu körbefordulni látszott; kis piros pontok tarkáztak,
és az egész lassan ferdült át a másik oldalra. Följebb, mondtam
hangosan, és taszítottam a fogót. A drótok sírva remegtek. Hallottam
zihálni a dugattyut, át a pokoli berregésen. Folyó, országut, minden
vonal egyszeribe szerteszaladozott és végtelenbe kitágult.
Előrehajoltam, kinyultam egészen és a redőnyt fölcsaptam szájam elől. A
szél sivítva arcomba ütött.

Följebb, lihegtem. Oldalt dültem, hogy a balszárny felemelkedjék, mert
balról hajrázó, sivalkodó szélrohamok dörömböltek a vászonlapon. A fogó
mereven, sárgán, hidegen ragyogott szemeim előtt. Zizegő, éles zörejt
halottam, mintha reszelnék a levegőt.

Percekig egyetlen vonalat se láttam előttem. Aztán hozzászokott szemem a
közeghez. Most lágy, mérhetetlen kékség volt minden, szélén valami
fehéres, lefelé görbülő, óriási vonallal. És ez az egész tér telehintve
apró, fehér pihékkel; ezek eltünedeztek, és felbukkantak megint. A
tenger forrongott alattam. Partot nem láttam sehol.

Órákig tartott ez, vagy napokig? Milyen furcsa. Csak az bizonyos, hogy
valami remegő karika szorongatta a torkom. Aztán mintha vékony, libegő
selyemlapba ütöttem volna a fejem, amit nem tudtam keresztülszakitani a
fejemmel. Ez akkor volt, mikor a tenger eltünt alólam és tejszinü
fehérség gomolygott keresztül köztem és a mélység között. Egyszerre
sötét, kemény körvonalakban pillantottam meg, ujból az óriás
árnyék-madarat: egy villogó, dunyhaszerüen dagadó felhőn feküdt és
lassan halványult. Aztán minden fehér lett.

Hohó, aztán minden fehér lett. Hogy is volt? Följebb, csak följebb, így
táncolt a szivem, majd hirtelen elhallgatott. Akkor úgy tünt fel, egy
helyben állok. Hallgatóztam, hallok-e valamit a szivemben. Forgatni
akartam a lapátot, de nem ment; valaki fogta a csuklóm. Makacskodtam,
rángattam a kezem. Eressz el, mondtam, és rángattam, de ő nem hagyta:
átnyult a vállam fölött és a másik kezével simogatta a kezem. Langyos
arcát odafektette az arcomhoz. Keblével könnyedén a hátamra dült. Csak
most láttam meg fekete suhogó ruháját. Nem is emlékeztem, hogy magammal
hoztam, és a hátam mögött ült.

– Mit akarsz, ereszd el a kezem – mondtam kedvetlenül, mert langyos arca
kábitott.

– Mindjárt, – nevetett – csak megnézem, így, ahogy a sárga fogantyun
fekszik. Milyen szép.

A kezemre néztem. Halványnak, hosszunak és szépnek láttam.

– Ereszd el – mondtam fáradtan, de nem rántottam meg a kezem.

– Hiszen forgathatod, – mondta – csak hagyd, hogy rajta hagyjam a kezem.
Miért vagy oly komor?

– Repülni akarok, – mormogtam – és nagyon langyos az arcod; kábitasz,
kellemetlen.

Odaszorította a fejét.

– Hiszen repülsz – mondta. – Nézd, mindjárt repülünk…

Most előrecsavarta a nyakát, és barna lobogással belelehelt az arcomba.
Valami parfüm volt.

– Te szép – mondtam, és mosolyognom kellett. Eleresztette a kezem és
durcásan visszalendült.

– Nem, mondotta – nem tetszem neked. Miért nem énekelsz nekem, híres, ha
madár vagy?

– Te szép, – mormogtam énekelve és zavaros szemekkel, tévetegen nyultam
az arca után…

Egyszerre az ajkamra tapadt.

– Eressz – fuldokoltam.

– Nem, nem, – lihegte – te híres, te madár. Repülni fogsz… akarom, hogy
repülj… velem…

– Repülök – hebegtem fuldokolva.

– Repülünk – sikoltott. – Fogd át a nyakam…

A csavar zakatolva villant el szemeim előtt. Akkor nehéz izeket éreztem
a szájamban és egy fülledt valcert, ami hasonlított a motor forró
berregéséhez. Majd puha szobát láttam, és virágokat. Homályos zugot és
egy csipkevánkost. Egy pillanatra anyám arcát, a tükörből.

A szárnyak háromszor fordultak, bukfencezve libegtek. A hajó pörgött
velem, mint az orsó.

– Most… most repülök! – kiabáltam bősz diadallal, és csipkefelhőbe
fultam. – Most, most szabad vagyok!

De karjai torkomba szoritották a szót. Nehéz, bus felhők repedtek ketté
alattam. Cikázva rohant fölfelé az elfeketülő ég. Egy ásító szakadék
bomlott fel és félelmesen nagyobbodott.

– Ölelj! – ordítottam rá, és öklömmel arcába ütöttem. Orra sárgán
vigyorgott rám, amint elszalasztott öklöm belefutott pléhkoponyájába. Le
akartam fejteni karjait, de vékonyak és szivósak voltak; husz vékony,
fekete kar, a hajó husz vékony, fekete drótja, derekam köré csavaródtak.
Lábamra csavaródtak, nyakamra hurkolódtak; az egyik mellembe törött.
Lábai, a vaspántok, két lábamat hurkolták szorosra. Izzó gáz süvített
elő.

Aztán egy ideig üresség volt és mintha sok köny zuhogott volna
valahonnan. Aztán csönd volt; egy sötét lyuk. Meddig tart még ez a
csönd?

Most hol vagyok? Ilyen sűrű és fekete felhők közt még nem repültem… és
miért nem hallom berregni a motort? És hol vannak az ünneplők és a
koszoruk? És hol van a puha és langyos arc az arcom mellől? Jaj, mi
tátong itt a fejem fölött? Jaj, miért nem hallom berregni a motort?

Igy szivárgott a velő egy széles repedésen, a megrepedt koponyából; s a
nyitva maradt szemek felcsodálkoztak az égre. Éjszakán egy csillag
szegte át az eget. Köröskörül aludtak a sziklák. A motor tíz méternyire,
egy nehéz kőbe vágódva, összeroncsolva, még füstölgött. A szárny egyik
vászoncafrangja beleakadt és az északi szél mint valami zászlót
lobogtatta a roncsok fölött. Csak ez a zászló mozgott az éjszakában.



JÓ VICC

Havazni kezdett, de csak úgy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg
levegőben. A puhakalapos és őszikabátos fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta, egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy
kicsit borzongott és odasimult a szeretőjéhez. Máskép semmi baja se
volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat
beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt
magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb így, mióta együtt
lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmultak. Vidám volt. A szeretője
rejtélyesen mosolygott; drága és bódító arca a puderes fányolon
keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.

– Előbb még sétálunk egyet, jó? – hadarta a fiatalember, aki később a jó
viccet kigondolta. – Lemegyünk a vasuti hidig, aztán egy kerülővel haza,
hozzánk.

Es a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta
magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha
szoba feltünt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyujtva, a pamlagon.
Elhallgatott és szorongva gondolt a boldogságára.

Aztán megint hadarni kezdett.

– Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt
biztos, hogy az enyém leszel egészen… Tudod, buta voltam, még nem voltam
biztos, de azért kerestem lakást… Milyen napok voltak…

És így hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a
Külső Vasutihid-utcában, egy kis kerülővel, félórányira a lakásától,
ahová a szeretőjével tartott.

– De aztán nem vettem itt… Ostoba és kétségbeesett voltam… A tizenkettes
számban itt lakott… Bábolnay… és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát,
szerelmes volt beléd… mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos,
hogy szeretsz… és borzasztó fájdalmakat álltam ki… ó, a nyomorult, hogy
gyűlöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem…

És a fiatalember, néhány perccel, a jó vicc előtt, dacosan megállt a
Külső Vasutihid-utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától,
ahova szeretőjével tartott.

– Hónapokon át, – hadarta kézzel-lábbal, – hónapokon át. Nem volt
nyugtom és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este és a
szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy
odajössz hozzá – borzasztó, ugy-e? Remegtem sírtam a félelemtől. A
nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kinozott, csúfolt,
játszott velem. Az utcán gúnyosan és messziről nagyokat köszönt nekem.
Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott és a nevedet mondta ki…
Majd szándékosan leveleket dugdosott hirtelen a mellényzsebébe… „Szegény
bánatom…“ mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk. Ha
meglátogattam és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a
szekrényt, az ágy elé állt… Zavartan bebegett… Azt mondta, hogy:
bocsánat, de… és így tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok
el. Tudta, hogy görcs áll a szivembe ilyenkor.

A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.

– Képzeld, így meggyötört, csuba viccből. De megérdemeltem, milyen
ostoba gyerek voltam. A nyomorult.

És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a
tizenkettes számu ház előtt és hirtelen a szeretőjéhez fordult.
Ránézett.

– Te, – mondta halkan és a szemei furcsán fénylettek, – egy jó viccet
gondoltam ki.

A szeretője is megállt. Egy hosszu percig szótlanul nézték egymást.

– Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt… amiért úgy
megkinozott… visszaadom neki a kölcsönt…

A két ember megint egymásra nézett. A vincces fiatalember arca
szokatlan, nyugtalan szinekben lángolt. Szemeit egészen összehuzta és az
ajka sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal
sápadt el a puderes fátyol alatt.

– Nagyszerű lesz… ide figyelj… Te most fölmész Bábolnayhoz… egyedül
találod… izgatottan és zavartan beszélni kezdesz… leülsz… Hiszen
szinésznő vagy, meg tudod csinálni… Ő meg lesz lepetve, aztán mindent
megérteni vél… hiszen ismered, elbizakodott és hiu ember… Szóval elkezd
nyugtatni, hogy semmi baj… Aztán… aztán két perc mulva én feljövök…
Becsöngetek… Te felsikoltasz: „Szent isten, ez János…“ Én belépek…
rettenetes csönd… Aztán Bábolnay mentegetőzik… erőlködik… produkálja
magát… majd fölényes pózt vesz fel… és akkor mi mindketten egyszerre az
arcába nevetünk: „Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kinlódj“ és
karonfogva távozunk… Képzeld…

Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten
remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.

– Nos? – kérdezte a vicces fiatalember és furcsa, torzonborz vonalban
vigyorgott.

A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu
aljába. Most se fordította vissza az arcát. Talán egy pillanatig
állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.

– Jó, – mondta aztán egész röviden. S már el is tünt a kapu alatt.

A vicces fiatalember utána nézett. Még látta, amint a szoknya lila és
habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira… Alatta, a fodrok
alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és
álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a
lépcső hajlásában – ez volt az utolsó részlet ami eltünt. Aztán csak a
kapu volt és egy szük, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A
homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott…
a hó… Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu
előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szűk
és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épített, zeg-zugos
emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek, Budán. Be
kellett fordulni, egy szűk nyilt folyosón menni végig. Annak a végében
volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy
vasrács választotta el a tűzfaltól, melyen tul a budai hegyekre nyilt
homályos, elfolyó kilátás a téli boruban. Halvány réztáblán csillogott a
„Bábolnay“ név.

A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el.
A homály bejött már a rács mögé és a folyosóba furódott.

Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyü, pici nyomás
volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba
öbléből.

Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy
széles árok félszeg és ravasz monologra készülődött, úgy, ahogy majd be
fog lépi. Várt.

Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét és erősebben nyomta meg a
gombot. Hosszu, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen
halt el, csend lett.

Egy perc telt el.

És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajtó
széles vonala és aki most hajolt volna arcához; egy szétesett és
érthetetlen lyukat lát, riasztó és csunya vigyorgáshoz hasonlót: hullák
arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a
Halál rémülete.

Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével
dőlt rá és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó
erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött.
Keresztülszaladt a gallérján és befutott a mellénye mögé. Hallotta,
amint a csatornán zugva, bugva didergett keresztül.

És ott dögölt meg az ajtó előtt.



PIERRE

Pierre provence-i volt: ezernyolcszázhat elején került a Grand Armée
nyolcadik brigádjába, önkéntes ajánlkozás után. Pierre husz éves volt;
göndörhaju, karcsu gyerek, szép bátor szemekkel, melyekből ábrándos
életkedv és intelligencia sugárzott. Január elején falragaszok futótüze
árasztotta el a vidéküket, a császár kiáltványa volt, mely a polgároknak
beszélt és a népnek, hadba szólitva minden franciákat. Az a sajátságos,
merészen lüktető hang áradt belőle, amely egyszere keltett rémületet és
lelkesedést; hipnotizáló, erőtől duzzadó hang, mely kábitó zugásként
visszhangzott a fülben és zsibongásba hozta a vért. A császár maga
fogalmazta e kiáltványokat, szavai úgy szikráztak, mint ama zöldfényü
sasszemek, amelyekkel a világot kormányozta. Villogó szavak voltak, nem
is betüknek sora, hanem kardok csattogása, fütyülő golyók, esztelen
lázitó csatakiáltás.

Huszéves lelkének egész ábrándos szerelmével ölelte át Pierre a sas
riasztó szavait. A „gloire“ mámora részegitette az ő szivét is; de
Pierre fiatal volt és álmodozó, képzelete egyetlen isteni alakban
személyesitette meg a „gloire“ zavaros fogalmát –: és ez az alak a
császár alakja volt. Egész valója ihletett, rajongó bámulattal fordult
az óriás, a félisten felé, minden tökéletesnek, minden emberfölöttinek,
az emberi agy diadalának, nagyszerü szimbólumát, az emberi akaraterő
győzelmes titánját látva benne. Látni szerette volna őt, vágyakozott a
megpillantása után, mint ahogy a görög lantos vágyta volna meglátni az
Olymposz lakóit. Látni szerette volna őt, szemében azt a varázst, amely
világokat teremtett. Látni szerette volna szemeiben azt a valamit, amely
ekkora lelkesedést, ekkora hódolatot, ekkora imádást tudott kelteni
távolból is az ő szivében. Téli éjszakákon megjelent előtte száguldó
paripán, véres felhőgomolyok között, süvöltöző pallosával hasitva a
kietlen pusztaságot. Hullák és vérben fetrengő sebesültek között
robogott, a sebesültek kinyujtották utána kezöket; szivöket kitépték és
lovának patkói elé dobálták. Őrjöngve hördült fel belőlük a lelkesedés
utolsó kiáltása: „Vive l’empereur!“ És Pierre nyögött álmában és nyakát
odaszoritotta a vértől iszamos, hideg rögökhöz, hogy a császár lova
rátaposson lüktető fejére.

Píerre belépett a Grande Armée-ba. Szeptember végére járt az idő: harcok
fuvallata fujdogált Poroszország felöl. Feszült várakozás remegtette meg
a franciák idegeit. Jöttek a hirek. I. Ferenc letette a császári cimet
és Frigyes Vilmosnak meggyűlt a baja a sassal. A sas készülődött.
Ijesztő gyorsasággal növekedett félelmes hadserege, a gyözhetetlen,
mellyel orkán gyanánt szokott rázudulni ellenségeire. Friss hangulat
uralkodott a kaszárnyákban és Pierre kedélyét elvarázsolta ez az uj,
pezsgő élet mely tele volt szinekkel és új, ismeretlen hatásokkal.
Izgatta, őt a katonalélek tomboló jókedve, mely belekacag a halál
titokzatos mélységeibe. Izgatta csábitotta őt ez az új világfelfogás,
mely mosolygó szájjal, duzzadó életerővel, mámorban égő szemekkel rohan
az enyészet hallgatag éjjelébe. Meghalni a gloire-ért, a hazáért,
eszmékért és főleg – a császárért; ez a gondolat remegésbe hozta a
Pierre balga, fiatal, forró képzeletét, mely nem ismerte még az élet
gyönyöreit: a mámort, a szerelmet, az önzést.

És Pierre ott menetelt a forró országuton, melyen Poroszország felé
nyomult a Grand Armée győzelmes áradata. Csak az bántotta, hogy eddig
nem sikerült meglátnia álmainak tárgyát, a császárt, aki ott lovagolt
harcosainak élén, büszke homlokát nekiszegve az északi szélnek, mint
Hannibál, mikor nyugodt elszánással vezette népét a kérkedő Róma falai
alá. Pierre-t boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy együtt van vele,
közel hozzá, a császárhoz az ő lelki és testi urához. És sulyos
fegyverzetét cipelve ragyogó álmokat szőtt, a hősiség, az önfeláldozás,
a lelkesedés ragyogó álmait.

Ezernyolcszázhat október 14-én, délután három órakor volt az ütközet. Az
égen elnyujtott, kékesfekete felhősávok huzódtak el: olajos simasággal
sárgult a mozdulatlan láthatár, keményen verve vissza a jénai fensik
körvonalait. A csomós, rögös talajon csak néhol rágódott valami szivós
gyom. Kányargó sövényfalak huzódtak párhuzamos vonalakban a messzeségbe.
Mikor Pierre hasravágódva a váratlan vezényszó után egy sövényfal tövébe
felemelte fejét és körülnézett a láthatáron: széles, homokos dombokat
látott, melyek a meredek földhát felé huzódva, nyugatra elzárták előle a
kilátást. Észak felé végtelen, göröncsös lapály terült el. Pierrel
átellenben törpe erdőcske körvonalai vibráltak lilán a nyugalmas
napsugárban. És jobbra, a fensik tövében valami mozdulatlan fekete sáv
veszett bele a távolság ködébe. A nap sugaraiban néha apró, szikrázó
pontok villantak meg ennek a fekete sávnak a szélein.

Kimondhatatlan izgalom szorongatta a Pierre torkát. Érezte, hogy a perc
elérkezett. Valami szilaj öröm futott át rajta, annak a gyönyöre, hogy
nem fél, – aztán elfojtott magában minden érzést és gondolatot és várt.

Félóráig tartott az egész. Tisztán ki lehetett venni, hogyan nyomul
előre a franciák jobbszárnyán a lovasok brigádja, mint valami vörös
kigyózó felhő. Mikor egy hirtelen mozdulattal szembekerültek a
fensikkal: apró, fehér, tömör gomolyok dudorodtak ki a fekete távolból.
A kopár talajon tompán dübörgött végig az első sortűz. A gomolyok ismét
kidugták fejüket, ezuttal balról is, az erdő felől. Egyszerre egészen
közelről szólaltak meg az ágyuk: ideges rázkódás vonaglott végig a
táboron. A franciák kezdették a tüzelést: egyuttal megmozdult az egész
jobbszárnyi hadtest és villámgyorsan terülve szét lezudult a völgyre.

Azután rekedten ugattak az ágyuk és meg nem szünt egy percre sem a
gyilkos sortüzelés. Huszárok rohantak elő minden oldalról; meggörbült
lábbal, kinyujtott nyakkal, a mereven kitartott szuronyok fölé hajolva,
rohamlépésben, lobogó köpenyeggel nyomult előre a gyalogság, mint valami
óriási, vihartól kergetett szarkalábak. Mikor a „rajta“ elhangzott a
háta mögött: Pierre fölugrott társaival és előrefutott. Szorongó kábulat
ült szivén; egy perccel később azonban magához tért és körülnézett.

Szemben velök, a dombsor mögött, szuronyok villogó hegye tört elő,
mindig sürűbben és magasabban. Hirtelen szijjas csákókat vett észre,
négyszögletes forgóval, melyek egyenlő távolságban merültek ki a
szuronyok mögött. Ekkor fölemelte fegyverét és lőtt. Egy pillanatra
vörösen villant meg szeme előtt a távoli fensik kopár lejtője, aztán
füstgomolyok jöttek és irtózatos recsegés töltötte be a világot.

A többiről már nem volt határozott tudomása. Arra még emlékezett, hogy
mikor a folytonos, gépies tüzelés után reszkető kezei nem találtak az
iszákban golyót: hogy akkor ő is előredöfte a szuronyt, amely nekiment
valaminek. Ekkor irtózat fogta el; megtorpant, vissza akart fordulni, de
szemei a tisztnek dühtől megduzzadt arcával találkoztak, amint rekedten
orditott rá. Újra döfött, megbotlott egy testbe, mely lábai elé gurult
és előrehajolt. Körülötte kemény, megfeszült porosz arc-élek tünedeztek
fel. Most már tudta, hogy elveszett. Irtózatos gomolygás, tolakodás
támad: valaki a fejére vágott, aztán a mellébe döftek. Elesett, fordult
egyet, nehányan keresztülléptek rajta. Ekkor kinyujtotta karjait,
kiáltozni kezdett és rémület szállta meg.

Mikor kinyitotta szemeit, bágyadó némaság volt köröskörül.
Bealkonyodott. Tüzvörösfényben égett a nyugati égbolt, kelet felé még
mindig azok a hosszú, acélkék felhők huzódtak. Pierre üresnek, kihaltnak
megtöröttnek érezte szivét és végignézett a láthatáron. Mélységes
szomoruság feküdt a kialvó táj felett. Lent a földön, köröskörül
nyugalmas némaságban hevertek a hullák egymásra dobálva, széttört csákók
között, vértől ázott fűcsomók fölé borulva. Némelyik az ég felé fordult.

Pierre behunyta szemét és ekkor észrevette, hogy hörög. Lassan melléhez
nyult és egy mozdulattal lesöpörte róla a megaludt vért. Meg akart
mozdulni, de nem tudott. A szurony keresztülment tüdején. Pierre
haldokolt.

Ekkor zavaros képek kaleidoszkopja zsibongott el szemei előtt;
gondolat-foszlányok, melyekért görcsösen kapkodott. Régi benyomások,
melyek elmosódtak benne az utóbbi évek szilaj lelkesedésében.
Folytonosan makacsul visszatért elébe egy napsütéses délelőtt képe, a
Garonne-melletti falucskában, mikor misére szóltak a harangok. A duzzadó
lombokon keresztül kerek, vibráló foltokat vetett a nap. Derű és
reménység töltötte be a sziveket. Akkor május volt: fodros, habos
felhődarabok közül mosolygott elő az ég. A világoskék égbe egy
himbálódzó, aranysárga szalmakalap volt belerajzolva. Pierre görcsös,
sóvár vággyal feszitette meg képzeletét. Piros topánkát is látott, mely
fölött alig két ujjnyira kivillogott a világos harisnya. A lányt
Angélique-nek hivták és azon a délelőttön piros topánka volt rajta és
rámosolygott Pierre-re.

Pierre delirált. Úgy rémlett neki, hogy a piros cipellők előtte
táncolnak, kecsesen hivogatólag. Utánok hajolt, szerette volna
megcsókolni őket, de a cipellők, kacéran visszalibbentek és egy
pillanatra kivillogott a világos harisnya. Halk, csiklandozó kacajt
hallott: Angélique nevetett. Pierre megint utánahajolt, de a cipellők
elszöktek, visszaugrottak. Erre őrjöngeni kezdett, tombolva rugta a
földet és úgy érezte, mintha borzasztó kiáltások törnének elő a
tüdejéből. De csak halkan, ütemesen hörgött tovább. Most megint tudta,
hogy itt fekszik a csatatéren, halálverejtékes arccal, megaludt, kihült
vércsomók között. Hirtelen kétségbeesett életvágyat érzett, zokogni
kezdett és kétszer ismételte Angélique nevét. Egy pillanatra egész
öntudata föllobbant, segítségért akart kiáltani, világosan eszébe
jutott, hogy a dilizsánszok erre járhatnak, és felszedik a sebesülteket.
Utolsó erejével félkarjára támaszkodott és kinyitotta szemeit.

Alig tíz lépésnyire tőle, egy kis magaslaton, két lovas állott a
lenyugvó nap rozsdavörös tüzében. Köröskörül nyugalmasan hevertek a
hullák. Az egyik lovas kicsit előbb állott, éppen szembe Pierre-el, úgy,
hogy a paripának csak két első, mozdulatlanul megfeszült lábát láthatta.
Tömzsi, feszes tartásu emberke volt, fehér szarvasbőrnadrágban, araszos
vállaira kék mente simult. Fején óriási, félkőr alaku csákó.
Összeszorított ajakkal figyelmesen szemlélte a a távoli fensik
homályosuló körvonalait.

Pierre azonnal megismerte a császárt. A szó torkába fult, szája nyitva
maradt, kimeredt szemei hipnotizálva tapadtak a lovas alakjára. Azt
várta, hogy valami történni fog, hogy a császár odanéz. Ez így tartott
néhány percig, aztán megértette a helyzetet Pierre. Ah, mit törődött
vele a császár, vele, a haldoklóval, a hullákkal behintett csatatér
egyik véres roncsával! Mindenünnen nyögések, jajongó panaszok emelkedtek
feléje, – de ő a fensík felé fordította arcélének kemény vonásait. Nem
átszellemült varázs, félisteni fönség ragyogott e szemekből: hanem
démoni acélakarat, önző, szomjas kapzsiság, határtalan, kielégíthetlen
dicsvágy és makacsság.

És Pierre egyszerre tisztán és világosan látta, hogy ő egy borzasztó
ostoba tévedés áldozata. Világosan látta, hogy néki éppen úgy joga volna
az élethez, a napsugárhoz, a forró örömökhöz, mint ennek az embernek
itt, akinek szüksége volt arra, hogy kettéhasítsák az ő erős, forrongó
agyát; átdöfjék az ő fiatal reménykedő szivét. Mit törődött most már a
császár ő vele, a haldoklóval? Neki az élőkre volt szüksége, hogy
lelkesüljenek és meghaljanak érette, a hideg kolosszusért, a telhetetlen
molochért, aki egymásra uszítja a népmilliókat, hogy a dicsőség
emberfölötti gyönyörét érezze kicsiny, mohó, halandó emberi szivével.

A Garonne-menti falucska… A napsütéses ut… Angélique nevetése, fehér
fogsora… Odavan, odavan. Elvitte ez a tömzsi nevetséges, nagyhasu
emberke. Irtózatos, dühös nevetés rázta meg, a nyelvét szerette volna
kiölteni. Aztán minden összezavarodott fejében, mégegyszer fölemelte
öklét és erőtlenül meglóbálta a lenyugvó nap felé. Utolsó érzése az
volt, hogy borzasztó, gunyos szavakat kiáltoz a császár felé
torkaszakadtából. De csak halk hörgés emelkedett ki tüdejéből és úgy
maradt, félkarjára támaszkodva, arccal lebukott a nap felé.

A két lovas lépésben jött lefelé a rögök között.

– Mehetünk, – mondta a kisebbik.

– Igen, Sire, – válaszolt a másik, aki tiszteletteljesen követte.

Megsarkantyuzták a paripákat és ügetve robogtak el ama hely mellett,
ahol Pierre feküdt. Egy tányérnyi vértócsa csillogott a fűcsomók között
és Napoleon paripája átugorva rajta a hulla nyitvamaradt szemébe
fröccsentette a véres sarat.



TAPSOLJANAK A MAMÁNAK

(Magánjelenet. Elmondja egy nyolcéves kisfiú. Sápadt, fekete szemü
gyerek, kicsit elhanyagolt. Nagyon izgatott, mintha lázas volna. Sokszor
köhög is.)

– A függöny két felvonás közt, a szünetben, váratlanul szétmegy.

A _kisfiú_ (bejön, óvatosan néz körül, egy csokrot szorongat. A súgóluk
főlé hajol, nagyot lélegzik. Fölemeli az ujját, ragyogó szemekkel fordul
a közönség felé.)

Pszt! Ne tessék megijedni! Ne tessék szólni senkinek! Mint én fogok
játszani!

Nem vette észre senki felhuztam a függönyt… tudtam, hol kell, nem is
látták, hogy benéztem, megszöktem hazulról… annyian szaladgáltak a
kulisszák közt… nem vettek észre… beszöktem… ez most nem szünet. Sz’
tudom én, hogy kell játszani. Rendező úr rendez, ügyelő úr ügyel. Aztán
van vastaps és jelenés. Aztán van domborítás. Aztán van bokréta, az én
mamám mindig kap bokrétát.

Az én mamám a G. Balog Etel, aki itt játszik, a híres szinésznő, az én
szép, drága mamám, ami drága hősnőnk, drámai szinészet, csillag.

Az én mamám olyan világhires színművészet a legvilághiresebb az én
mamám. Az én mamám játszotta az Ibsent a Takarodóba… nem is, hanem a
Gerhardot játszotta… előkelő tilizálással játszott az én mamám – benne
volt az ujságba. Az én mamám kidomborította az egyéniséget, az én mamám.
Volt az ujságba, a Málnássy bácsi írta. (Köhög.)

A Málnássy bácsi kitikrus. Nagyszerü kitikrus, mondta az én mamám, az én
drága hősnőm. A Málnássy bácsi beszélt a papával: – de a papa nem
szereti a Málnássy bácsit, mondta a papa, nyavalyás alak ez, édes fiam,
mondta a mamának, de a mama védte. (Köhög.)

Az én papám olyan erős és egyszer megvert há… há… három rablót és
megölte őket és a rablók szaladtak az erdőbe és akkor az én papám
kergette, mindig kergette, és a rablók, felmásztak a fára és az én apám
megrázta a fát és addig rázta, mig a rablók mind meghaltak. Az én apám
olyan erős, mint a király és mi azelőtt nagyon gazdagok voltunk és volt
há… há… háromszáz forintunk. (Köhög.)

De mostan szegények vagyunk mert a gázsi még ruhára se elég, a diri nem
ad bezzeg ruhára külön és a papám mindig busul, mert most is erre a báli
belépőre, a Molnár-darabba, kellett száz forint. (Köhög.) De a mamám
gyönyörüen játszott a darabba, mink a papával hátul ültünk, mert a
papának rossz volt a kabátja, meg lukas volt. És mindenki kiabált
„Balog! Balog!“ és én kiabáltam „Az én mamám! Az az én mamám!“ de a papa
huzta a kabátom és nem hagyott kiabálni. (Köhög.)

Én tudom mér haragudott a papám, mert a mamám a darabba nagyon csókolta
a Bubáky bácsit, aki a hősszerelmet játszotta a darabba. Egész hazafelé
a papa nem szólt semmit, csak a mamám beszélt és adott nekem egy virágot
az én drága mamám. (Sóhajt.) (Szünet.)

Ha én leánynak születtem volna, én is szinésznő lennék, mint a mamám.
Olyan szép, drága szinésznő és szagos ruhába járnék. (Sóhajt.) de én
tisztességes katona leszek mondta a papa.

Én rám nem kell vigyázni, mondta a papa. (Köhög.) Az én papám olyan
erős… háromszor olyan erős, mint a legerősebb ember a világon… Én magam
is be tudom venni az orvosságot, mondta a papa… Én tudom, mért busul
mindig a papa, mert a mama sohase lehet otthon és csak nagyon későn jön
haza, mikor én már alszom… Én megmondtam a papának! nézd, papa, hát nem
jöhet haza, ugy-e, (ujjain számol) ugy-e délelőtt egyig van a próba,
akkor ebédel kettőig, kettőkor a szabóné, meg a kávéház miatt, ugye, az
hozzá kell a domborításhoz. Aztán hatkor már a szinháznál van, na most a
darabnak tizenegykor vége, akkor még vacsorázik… A Málnássy bácsi
hazakiséri…! (Köhög.) Hát ugy-e, papa, még nem lehet itt. Mondja az én
papám, hogy csak aludj fiam, én úgy is teszek, mintha aludnék, de nem
alszom, megvárom, mig hazajön a szinésznő, olyan szép az én mamám… és
hazajön és olyan jószagu, mikor elmegy az ágyam előtt és olyan szépen
suhog… Es a papám, multkor, mikor a premier volt, vett virágot és én
nekem kellett odaadni a mamának, de olyan soká jött a mama és akkor
fáztunk meg a papával a szinház előtt… (Köhög)… de az én papámnak nem
árt, mert a papám olyan erős, hogy egyszer fölemelt há… há… háromszáz
kilót. De én egy kicsit megfáztam… és olyan sötét volt az ucában… és a
szinházba belül nagyon világos volt… és azóta köhögök kicsit… és mindig
olyan hamar fáradt vagyok… (Köhög.) De azért megvárom most már a mamát…
(körülnéz)… majd addig leülök valahová… aztán… megvárom a mamát… és
odaadom a csokrot… (Leül, középen egy székre. Nézi a közönséget.) Né…
mennyien vannak… telt ház… majd fog örülni a mamám, ha jelenése lesz…
(Köhög.)

Borzasztó nagy sikere volt az én mamámnak a „Lancelot“-ba. Jelenés
közben is volt taps, mert a mamám gyönyörűen játszotta a szerelmet a
Lancelot-val, fölemelte a karját a mamám és olyan furcsán, olyan
kiabálósan mondta (fölemeli karjait, elváltoztatott nőies hang) „A
gyermekem, Lancelot! Gondold meg, a gyermekem! Ki adja őt vissza nekem,
ha egyszer elveszítem?!“ És a mamám sírt, mindenki sírt, olyan szépen
sírt az én mamám, de csak olyan szinháziasan sírt pedig, nem igazán, azt
lehet domborítani, így: „bü… hű! bü… hű!“ (mű sirást produkál, utána
erősen köhög, nevetve mutatja a szemeit). Tetszik látni? Egy könny nincs
a szemembe. Ez a szinházias sírás. Hja, ja (sóhajt).

(Szünet. Álmosan elgondolkozva himbálja a lábait, maga elé néz. Hirtelen
indulatosan megrántja a vállait). A Suléti!… nem rossz! (Megvetően
legyint. Szünet). A Suléti! Az is szinésznő? (A közönség felé fordúl,
bizalmaskodva). De hiszen a Sulétinek a pofája tele van szeplővel és
görbe orra van és nincs semmi hangja. Miért tetszik tapsolni a
Sulétinak, kérem szépen, közönség úr,… (közelebb hajol, körülnéz,
habozik, szájához emeli kezét, súgva)… ne tessék tapsolni a Sulétinek,
mert az árt a mamámnak, ő nem mondja, de én azt látom. Az én szép, drága
szinésznő mamámnak tessék tapsolni… mert ő domborítja szépen a
végszójelenést a Lancelot-ba, mikor a szerelem van… Én azért jöttem,
hogy megmondjam ezt, tisztelt közönségnek… hogy annál a jelenetnél
tessék tapsolni, mert ott van a domborítás… és annak örül az én szép,
drága, jószagú mamám… Tessék tapsolni a mamának… de ne tessék
megmondani, hogy én mondtam… (köhög) mert annak nem örülne a mamám…
(köhög)… a mamám nem szereti, ha idejövök, mert ő nagyon el van
foglalva… Hát azért ne tessék megmondani neki… én még egy kicsit itt
ülök most… aztán vissza szököm a kuliszákba és hazaszaladok… és nem
tudja senki, hogy itt voltam… csak a közönség úr… (Köhög. Elgondolkodik.
Ásit).

Hja, ja. Bocsánatot kérek, hogy olyan álmos vagyok. De nagyon későig
vártam, hogy ideszökhessek. Már úgy tettem, mintha lefeküdnék… a papám
is lefeküdt és kotorászott a mamám fiókjában… aztán nagyon hideg volt és
a papám lefeküdt… és nagyon csodálkozott valami leveleken, amiket pedig
én már rég láttam… a Málnássy bácsi írta… (Ásit, köhög. Szünet. Lóbálja
a lábait)… Hát te ezeket láttad, édes fiam… kérdezte a papám… mondtam,
hát persze, hordárral gyüttek… (Ásit)… Erre kialudt a lámpa, nem volt
több petróleum… a papám magához húzott az ágyba, mert hideg volt…
mondtam a papának… (Ásit. Köhög)… rosszak ezek a petróleumok… a
szinháznál vannak az izzófények… ez elég annak a sok közönségnek… ez meg
kettőnknek se elég… Erre… (Ásit)… erre megint sírt a papám… mondtam a
papának… mer má, álmos voltam… hiszen te olyan erős voltál (Ásit)
megvertél három rablót… itt van három rabló,… a… a hordár… (számol) a…
az izzófény… meg… meg… a… a… közönség… hát mér nem vered meg… Erre a
papám még mindig sírt… Erre aztán sorra még kérdezte a papám,… hogy én
mért nem olvasom a Robinsont, amit vett nekem… mondtam a papámnak… hogy
az nekem unalmas… erre kérdezte, hogy hát akkor mi az érdekes… mondtam…
a… a szinház érdekes… és akkor még nagyon soká vártuk a mamát… és nekem
nagyon kellett köhögni, de nem akartam… és akkor… (Ásit) és akkor a
papám elaludt… és én kezdtem nagyon félni… mer még mindig nem jött… és
akkor gondoltam, ideszökök… és lassan felöltöztem… és kiszöktem… és
vettem virágot… mert az én drága szinésznőm nagyon szereti a virágot, az
én szép, drága mamám… Hát csak ezt akartam mondani.. (Ásít)… hát csak
ezt… és most megyek… hogy ne vegyenek észre, hogy vele jöttem… hát ne
tessék szólni… (Ásit) arról… hogy itt voltam… mert akkor baj lesz
megint… (köhög, ásit)… hát csak azt akartam mondani… hogy ott tessék
tapsolni… annál a jelenetnél, amikor… a Lancelót-val… és kérem…
(előrebukik a feje)… és kérem szépen… már megyek… már megyek haza… hát
csak… hogy tapsoljanak a mamának… (visszabukik a feje, a karjait leejti.
Álomban motyogja)… Tapsoljanak a mamának… (Elalszik).

(Csöngetnek).



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem
változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 terveim Magam terveim. Magam

10 eléggé, Egy percig eléggé. Egy percig

13 os szkedvüen és dideregve rosszkedvüen és dideregve

13 nézett, Nézd nézett. Nézd

14 földön Köréje földön. Köréje

15 Otthagytam, Nekitámaszkodott Otthagytam. Nekitámaszkodott

24 megfagyott, Arcába néztem megfagyott. Arcába néztem

24 hadd abba, Hadd abba hadd abba. Hadd abba

63 reggele… reggele…“

67 Mert szeretlek, ó örökkvalóság! Mert szeretlek, ó örökkévalóság!

89 most érke-kezett most érkezett

92 fogtok megérteni. fogtok megérteni.“

92 benne, kiterjedásükön benne, kiterjedésükön

94 szánlak tiíetek szánlak titetek

95 Snob!. Stréber! Snob! Stréber!

95 Metafizika Metafizika.

101 mtntha a tüdejéből mintha a tüdejéből

101 belő-belőlük belőlük

104 vésztjósló némasággel vésztjósló némasággal

126 teremtett, Látni teremtett. Látni

134 észre.., beszöktem észre… beszöktem

136 En tudom Én tudom

137 háromszáz kilót, De háromszáz kilót. De

137 bü… hű! bü… hű!“ „bü… hű! bü… hű!“

139 láttam.,. a Málnássy láttam… a Málnássy





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Esik a hó - Novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.