Title: Timár Virgil fia
Author: Babits, Mihály
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Timár Virgil fia" ***


images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)



BABITS MIHÁLY

TIMÁR VIRGIL FIA

BUDAPEST

ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1922

10927. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



TIMÁR VIRGIL FIA

(ISKOLAI TÖRTÉNET HÁROM RÉSZBEN)


ELSŐ RÉSZ.

Ebéd a sóti ciszterciták refektóriumában. A feketekötényes, fehérruhás
papok együtt esznek a hosszú asztalnál.

Milyen kellemes hely! A tisztára meszelt falak nyugodt, nehéz
bolthajtásokban borulnak a boldog evőkre. Csend van, még a levesnél
tartanak; csak a mély, mély ablakfülkékben zümmög néhány dongó. Rézsut
besüt a nap. Az inas halkan viszi ki a nagy levesestálat. Az első
éhséget hamar elverik, az iskola vesződségétől még elborult paparcok
lassan kiderülnek. Még a régi, nagy vasfeszület Krisztusa is
könnyebbülve nyújtózik a falon.

Dr. Horvát Vince, házfőnök-igazgató – atyai szemű, gyermekképű,
ezüstöshajú úr – habozó tekintettel néz végig a rendtársak során. Tudja,
hogy amit mondania kell, kényelmetlen lesz a professzor urak füleinek.
Galambszívű ember létére a legjobb pillanatot lesi.

A pillanat itt van. Az inas épen a somlaiból töltött, a főurak az új
szakácsnét dícsérik, a hitoktató, Szádi Márk, csontos, sovány ember,
megfeledkezve gyomorbajáról, enni mert valamely fogásból. Vígan hangzik
a Lesinszky Ipoly, vastag történettanár, szokott csámcsogása, füle
mögött furcsán táncol az áll alá kötött szalvéta két csücske, mint
fantasztikus, fehér szamárfülek. A földrajz tanára, a világias érzelmű
Szoboszlai Timót, a Budapesti Hirlapba temetkezik, mintha vendéglőben
enne s nem is ismerné a többieket…

Lentebb ül, szerényen, a tiszteletreméltó Timár Virgil. A házfőnök
szeretettel nyugtatja meg szemét a legjobb tanár, az igazi szerzetes
becsületes arcán. Az alsó tábla már csupa hívekből áll. A kis Bogár
Szaniszló, a legfiatalabb, még lelkes pedagóg, most is valami iskolai
incidenset tárgyal. A civilek végre, a rajztanár és a tornatanár, a rend
alkalmazottai, mindig kész szolgái a felsőségnek…

– Megint leirat a minisztériumból – kezdte a direktor. A szavak oly
valószínűtlenül csengtek a fehér, klastromi bolthajtások alatt, a
joviális, kedves arcok közt: Leirat a minisztériumból! Régi barátok,
akiknek szelleme még mindig itt kóvályog, s szereti nézni látatlan a
vidám ebédeket, zavartan húzódnak vissza a fülkékbe az ismeretlen szóra…

– Azoknak sincs odafönn más dolguk, mint hogy firkáljanak – ütötte ki
vörös tokáját Lesinszky a papi krágliból. (Fehér nyoma maradt a tokán a
kráglinak.)

– Már meg mit akarnak? – kérdezte Szádi Márk, nem titkolt ellenszenvvel
a világi, esetleg szabadkőműves hatalommal szemben.

– Az internátussal nem bíró középiskolák tanárainak szól… Elrendelik,
hogy a növendékeket látogassuk meg a lakásukon. Időnkint jelentést kell
tenni a tapasztaltakról.

– Mit? Micsoda?

Lesinszky szája nyitva maradt a fejében – mint egy fekete háromszög egy
vörösben, mert a feje is háromszögletű volt. – Ijedten kapott a falat
után, amely a szalvétára pottyant.

– Micsoda? Hogy én megvizitteljem a zsidógyerekeket?

Ez volt az általános vélemény is. A ciszterciták előkelő rend,
mondhatnám gőgös rend: nem olyan, mint a mizerikordiánusok vagy a
ferencesek. Messze külvárosokban tett beteglátogatás, rosszhírű utcák
levegője, rosszszagú lakások piszka, előttük ismeretlen. Könyvek között,
vagy úri társaságban élnek, a szünidőket külföldi utazással töltik,
gazdag földjeik vannak s pincéikben kitünő boraik. Nyugalom és kényelem
vezeti életüket. Gőgjük és kényelmük egyformán tiltakozott a miniszter
gondolata ellen. Mi mindennek lehetnek kitéve a kéretlen látogatásokon?

– Úri ember egyáltalán nem megy olyan helyre, ahol nem bizonyos a
szíveslátásról – mondta Szoboszlai Timót, összehajtogatva az újságot.

– Egészen mégsem mellőzhetjük a rendeletet – felelt a házfőnök. – Annál
is inkább nem, mert csupa szegény diák van itt Sóton. Tessék elgondolni,
micsoda helyeken lakhatnak. Erkölcsileg is megbízhatatlan helyeken…

– De mit tehetünk? – vetette közbe Gombos Cirill. – Internátus kellene
vagy sok pénz…

– De hát aki a szüleinél lakik: hát az mindig jó hely? – kérdezte
Szoboszlai. – Azt pedig nem lehet megtiltani, hogy egy gyerek a
szüleinél lakjon.

– S miért nem? – riadt fel Szádi Márk, a hitoktató. – Például itt van a
Vágner-fiú…

– Igen tisztességes, derék fiú – mondta csendesen Timár Virgil.

– A jó osztályfő védi a »fiait« – vágott közbe Szádi. – De mennél jobb
fiú, annál jobban kéne vigyázni rá… annál kevésbbé engedném, hogy
anyjánál lakjék… Az anyja a leghírhedtebb személy volt az egész
megyében…

Szoboszlai élénk mozdulattal vetette föl gondosan fésült fejét.

– A szép Vágner Lina?

– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky.

– Semmi esetre sem olyan nő, akire egy keresztény fiú nevelését bíznám –
folytatta a hittanár. – Ez a kor jóra-rosszra egyformán fogékony. A
hitnek gyökere gyönge még: és nem minden levegőben erősödhetik meg…

– Én nem akarom feleslegesen terhelni a kolléga urakat – fejezte be a
vitát, asztalt bontva, a direktor. – Csak ahol és amennyiben azt
szükségesnek látják az osztályfőnökök…

– És a jelentés? – kérdezte a buzgó kis Bogár Szaniszló.

– Majd félév végén megbeszéljük a jelentés módját.

Átmentek a dohányzóba feketekávéra, és nemsokára parázs ramsli
kerekedett. Vendégek is jöttek, egy helybeli klerikális ügyvéd és a
plébános; egyre sűrűbb lett a szobában a füst, egyre kékvörösebb a
borkedvelő tornatanár arca. A délutáni napfény ferde aranysávokat vont a
kavargó füstbe, csöndes fényeket villantott föl a borospoharak peremén,
megfestette a forró fekete páráját. A régi barátok szellemei megint
előmerészkedtek a zugokból és a dohányfüst köpenyében lengedezve halkan
kibiceltek.


Timár Virgil fölment szobájába. Ő csak ott érezte jól magát, a könyvei
között. Bort nem ivott, a kártyát nem szerette. Fülei irtóztak az
artikulátlan, kvaterkás diskurzustól. Ottfönn kedvelt latin szentjei
vártak rá, a költő Ambrus, a filozóf Ágoston, a szellemes, urbánus
Jeromos. Mellettük elfeledte a Lesinszky öblös hangját, a Szádi Márk
irígy, papi pletykáit, a Szoboszlai megvető abbéfölényeskedését. Milyen
messze volt ő minden rendtársától… és mégis csak itt tudott élni a
klastromban. A szerzetesi élet legnagyobb áldása nem az együttélés,
hanem a különélés szabadsága, a cellábavonulás nagy lehetősége. A
rendházban nem uralkodott a testvériség szelleme: rejtett kis civódások,
lappangó ellenszenvek és féltékenységek hálói feszültek
celláról-cellára; de Timár Virgilt mindenki megszokta semlegesnek tudni.
A rendtársak szívesen adták meg egymásnak azt a szabadságot, amit
maguknak is megkívántak. S Timár ártalmatlan volt, nem sok vizet zavart.

– Igazi szerzetes – mondták, és szelíden gúnyos tisztelettel nézték,
mikor, fölhajtva a tejszines kapucinert, fölment szobájába.

A szerzetesi cellára itt csak az imazsámoly emlékeztetett, polcán, a
breviárium mellett, kis vázában egyszerű virágok hervadtak. A bútorzat
régimódi úriszobáé volt, plüs karszékek, kissé sablonos iróasztal. A
falakon régi olasz mesterek képeinek reprodukciói, melyeket itáliai
útjaiból hozott haza Timár. A könyvespolcon Aquinói Tamás Summájának
szép, chagrinkötésű kiadása, s a földön, a falhoz támasztva, a
Bollandisták néhány óriás, folio kötete, Zircről, a rend könyvtárából
valók. Timár olvasni kezdett, de hamar abbahagyta és az ablakhoz ment.

Az ablak a rendház nagy kertjére nyílott, hatalmas, régi fákra, melyek
nyaranta a szobát kellemes félhomályba borították. Timár szórakozottan
nézett ki az olvadozó napfényfoltokra, a lombok s utak közé. Különös
dolog! Valahányszor rendes napibeosztása csak a legcsekélyebb mértékben
is meg volt zavarva, – akár látogatót várt, akár szokatlan helyre
kellett mennie – mindjárt az egész napját vesztette el. Mintha
gondolatát lefogták volna ebbe a nyügös életbe! Megbénultak a lelke
szárnyai… Nem szállhatott többé olvasmányaival a régi szentek pusztái,
barlangjai felé, vagy a theológiai gondolatrendszerek matematikailag
kimért és mégis misztikus palotáiba. Világtól elszokott csigaéletének,
finom, érzékeny magányosságának eredménye volt ez. Most mégis
elhatározta, hogy elmegy a Vágner-fiú lakására, s ez az elhatározás egy
kellemetlen feladat előtteállásával nehezedett rá.

Elhatározta, maga sem tudta mért. Szerette ezt a fiút, az áhitatos
tiszteletet okos gyermekszemeiben, egész lényének friss és szabad
fürgeségét. Timár könyvei mellett egészen az iskolának élt. Bár sohasem
ereszkedett nagyobb bizalmasságba tanítványaival, azok mindig
rajongással tekintettek reá. Kevés emberi viszony van, mely gazdagabb
érzelmeket fejtene ki a naív lélekből, mint a tanár és tanítvány
viszonya. S Timárban megvolt a nagy tudósoknak, a celibátus embereinek
szent és aszkétikus pederáziája, mely Goethe szerint a nevelés
tulajdonképeni ösztöne, a _lélek_ fajfentartásának ösztöne. Tanítványait
magához tartozóknak érezte, mintha örökre hozzá volnának kapcsolva
azokkal a lélekdarabokkal, amiket nekik adott. (Hisz másoknak sem adott
lelkéből, mint nekik!) És érzékeny, naiv prüdériáját épúgy bántotta a
kétes származás és környezet, melyből legjobb tanítványa kinőtt, mintha
neki magának volna valami folt az életében, valami szégyelnivaló
disszonancia.

Oly tapasztalatlan volt ő a világban! Életről, szerelemről, rossz nőkről
olyan naiv fogalmai voltak – maga is érezte! Hogyan legyen ő nevelője,
életbe vezetője ilyen nagy, majdnem felnőtt fiúknak, ki sokkal
kevesebbet látott az életből, mint azok? A kötelesség nyomasztó érzése
alatt ezúttal szellemének valami késő kíváncsisága is lappangott.
Nyüzsgő kíváncsiság, a Kaland meduza-szemeinek az a babonázó, bénító
hatalma, mely a nyugodt, kalandtalan életű emberekre néha váratlan
rámered a Holnapból.

Különös emlékek kezdtek lelkébe tolongni… Azt hitte, régen elfeledte
őket, maga is meg volt lepetve, hogy emlékszik rájuk… Szavak támadtak
föl, amiket szeminárista korában társaitól hallott, – a közös
dormitórium fülledt homályában, hol a serdülés tikkadt vihogásai és
ijedt imái rezzentek ki olykor a paplanok alól – szavak, amikre akkor
nem is figyelt, _akarva_ nem figyelt, amiket mégis olyan jól
megjegyzett. Félig értett és tulajdonképen egészen ártatlan célzások,
most már tudta ártatlanságukat, de akkor… akkor nem látszottak ily
ártatlanoknak. Akkor mögöttük kísértett az ifjúság minden kísértete.

Miért jutottak ezek a szavak most eszébe? Az ifjúság kísértetei régen
elfakultak a tudás és a szentség fényében, csöndesen mosolygott már a
régi borzadásokon. Fölényesen gondolt az életre, mocskára és csodálatos
szenvedélyeire, árnyékos és boldog cellájából. De íme, egyetlen
előreérzése e mocskos Élet új érintésének mit hoz ki belőle? Mintha
huszonöt év kiesett volna életéből, megint a borzongó, tudatlan ifjú
volt, a félszeg kispap, a gyáván kíváncsi, aki alig kezdte meg lelkében
küzdelmét az ősi, nyugtot nem hagyó ellenséggel, mindenütt jelenvaló
rémmel, az Asszonnyal!


Ó, az Asszony! – Timár Virgil életében alig játszott szerepet ez a lény.
Az anyját nem ismerte, hideg üvegből szívta ő a tejet, s egy laposmellű,
csontos némber vigyázott rá később, némber csak és nem nő, félig munkás,
félig cseléd az apjánál, egy valóságos nemnélküli paraszt. Az apja egy
bigott kertész volt, és a kis Jani (mert ez volt a neve, mielőtt új
emberré vált a szerzetességben) ott ült naphosszat a kockás ágyások
szélén, a porhanyó földön és a szentképeket rakosgatta ölében, amiket jó
viseletéért a hittanártól kapott. Már akkor a szentek ragadták meg a
képzeletét, ezek a rejtelmes lények, akik behatoltak az égi tudományba,
s csodákat tudtak tenni imájukkal, s mégis alázatosak voltak, mint a
gyermekek, s mosolyogva tűrték a vértanuság minden szenvedését. Ezek
soraiba vágyott az ő gyermekszíve, s el-elborzadva kérdezte magától,
tudott volna-e ő oly hős lenni, mint ők, s bátor vallomást tenni hitéért
a pribékek előtt?

Tizennégyéves korában már a kispapok kék ruháját hordta a kis Jani, s
első, öntudatlan szerelmei a Szentek Életéből lopóztak szívébe: szent és
hős leányok, a gyermek Ágnes, aki nyugodtan adja át magát a hóhérnak, az
okos Katalin, aki megszégyeníti a császár bölcseit… Eleven asszonyt alig
látott, vagy ha látott is, nem mert rájuk nézni. De titkon
megilletődött, ha az Élet és Szerelem nagy misztériumaira gondolt, Szent
Elekre, aki megegyezett házastársával, hogy szűzek maradnak, szent
Antalra, akit csodálatos, állati asszonyok kísértettek a pusztában.
Ehhez jöttek a dormitórium megsejtett szavai. És később, mikor a
_Theologia Moralist_ tanulta, ezt a rettenetes könyvet, amilyent csak
izgatott barátfantázia tudott kieszelni, útálat és undor töltötte el
lelkét.

Ó ha a _Theologia Moralis_ esetei, a szerelem gyóntatószéki
kazuisztikájának ez ocsmány példái – ha mindez _valóság_, ha mindez
megtörténik, itt történik napról-napra, mellette, közelében, a
tanítványa közelében!…

Mi hát az az asszony, micsoda kétértelmű lény, szentségre és mocsokra
egyformán született? miből van az asszonyi test, hogy Szűzesség edénye
és Utálatosságok eszköze egyformán lehet? Timár Virgil előtt elvonultak
a hagiografia összes nőalakjai, a fenséges Ilona, a finom bölcsességű
Monica, az előkelő római matrónák, akik Jeromos barátnői voltak… Megállt
képei előtt és öntudatlanul elnézte a Raffael madonnájának széles
csípőjét, ruhája redőit, a Botticelli angyalainak parázsszemét, a
Crivelli szűzének gyengéd tojásarcát. Asszonynevekre gondolt,
rendtársainak asszonypletykáira, melyeket itt-ott hallott, amint
csipkedték egymást az ebédnél.

És a maga asszonytalan életére gondolt…


Timár Virgil élete, napirendje olyan volt, hogy bátran igazíthatták
volna utána órájukat a sótiak, mint a königsbergi lakósok Kant után.
Estefelé, pontosan félhatkor, megjelent a hosszú Xavér-utcán, amely a
ciszterciek szőlleje felé vezetett. Lassan haladt a hosszú
léckerítéseknél, melyek a ferde délutáni napban vibráló, csíkos
árnyékokat hintettek sárgás reverendájára. Himbálva redőzött a nagy
férfilábak körül a bő reverenda; fekete papkötényét – tradíció még abból
az időből, mikor a ciszterciek földművesrend voltak – el-elkapta a szél.

– Szarka – mondták egymásnak a diákok, ha messziről látták (mert ez volt
a fekete-fehér papok neve diáknyelven): és sunyin kapták nyakuk közé a
fejüket. De mikor megismerték Virgilt, bizakodóan nyújtották ki újra s
mosolygó tisztelettel köszöntek:

– _Laudetur Jesus Christus!_

– _In aeternum_ – fogadta Timár, és tovább ballagott. Ha rendtársai
jöttek szemben, azokkal némán üdvözölték egymást. Sohsem váltottak szót,
sohsem csatlakoztak. Ellenben egy-egy kis diákot gyakran magával vitt
egész a szőllőig is, az iskolai dolgokról vagy a rómaiak életéről
beszélgetve vele. A szent Makár templománál csöndesen leemelték a
kalapjukat s nyugodt léptekkel indultak föl a Makár-hegyének. Ott aztán
őszönte egy barackot, körtét, egy-egy gerezd szőllőt talált a fiúnak…

Így ment ez napra-nap.

De ma Sót lakói meglepetve látták, hogy a szokott alkonyelőtti óra
helyett már kora délután megjelenik a léckerítések mentén a Timár Virgil
egyszerű alakja. A nap még mérgesen tűzött, a lécek éles árnya tűzfolyót
verdesett, a Makár-templom kőszentjei tikkadtan nyújtózkodtak s
csavargatták barokk tagjaikat a régi fülkékben, de a fülkék nem adtak
még árnyakat nekik. Timár izzadtan állt meg s levette kalapját…

Két kis rókája volt kinn a szőlőben, rókafiak, akiket a vincellér fogott
egyszer és Timár fölneveltette vele. Elnézte a kis állatok játékát,
amint hancuroztak egy nagy kosárban, furcsa helyzetekbe hemperegtek
össze, harapták egymás nyakát, lihegtek nyelvükkel. Timár a Vágner-fiú
lakását akarta este fölkeresni, azért ment ma a szőllőbe korábban. De
csak nem indult vissza alkonyat felé sem, ott habozott estig a
rókafiaknál…


Másnap az iskolában. Timár szórakozottan néz keresztül a tünődő fiatal
fejeken. Egyszerre különösnek tűnik fel előtte, hogy ezek itt vannak
mind, szőke és barna, úr és paraszt fia, összezsúfolva egy teremben,
magyar és sváb gyerek. És mind egy dologra feszítik eszüket, egy
gondolatkörben mozgatják fejlődő agyukat, egy életet élnek együtt és
ővele hosszú éveken át. A fiai… És mégis, mennyire nem ismeri őket!… És
mégis, mindegyiknek megvannak a külön szálai s egy külön élethez kötözik
el őket, egy külön körhöz, egy külön családhoz, az ismeretlen és ijesztő
Élet külön sejtjeihez, melyek idegenek egymásnak és neki. Mindegyik egy
egész más világ jegyese. S az élet sodra egyszer csak meghúzza ezeket a
láthatatlan szálakat és elragadja a fiúkat, el egymástól, el tőle,
mindegyiket a maga külön köre, a maga titkos rendeltetése felé…

Vágner Pistát nézte. Micsoda kör az, mely ezt a fiút magának reklamálja?
Hova megy ez a gyermek, ha _haza_ megy?

Eddig sohasem jutott eszébe kérdeni. Megelégedett avval, hogy a Pista
okos, jó tanítvány, hű tisztelettel fogadja minden szavát s ő oly
örömmel kísérheti ennek a fiúnak ébredő eszét, talentumát, mint valami
ritka virág kinyílását. Úgy tünt föl neki, mintha csak addig élne az,
amíg ő látja, amíg az iskolában van vagy kirándulásaikon, szeme előtt.
Mintha az az idő, amikor nem látja, legfeljebb feladványainak
elvégzésére szolgálna. Biztos volt, mint a kertész, hogy virága
biztosan, egyformán nő tovább a többivel. Most egyszerre döbbent rá,
hogy ennek a kedves fiúnak is megvan a maga külön élete, ki tudja,
milyen élet, mely előtte teljesen idegen.

Felszólította a fiút felelni.

– Vágner, fordítsd tovább!

És maga is meglepődött a maga szavától… (Máskor keresztneven szokta
nevezni fiait.)

Pista azonban megrezzent, mint aki mély álomból ébred, és nem tudta, hol
hagyták abba a fordítást. Timár hökkenve nézte legjobb tanulóját. Csak
most vette észre, hogy az arca bágyadt és a szeme tompa, mintha nem
aludta volna ki magát. Az egész fiún valami különös szórakozottság
ömlött el.

– Mi bajod van, fiam? – kérdezte tőle óra után.

– Semmi – felelt a fiú és sietett eltünni a játszó gyerekek közt.

A hangjában dac szólt. Szemében dac villant. Dacos elhúzódás, mely ebben
a korban a legokosabb és legjobb fiúkból sokszor oly váratlan kiütközik.
Timár eltünődve nézett utána.

Most már végleg elhatározta, hogy legyőzi vonakodását és meglátogatja
délután a fiút.


A Petrezselyem-utca nem tartozott a legjobb hírű helyek közé. A város
végén volt, ahol már csak a vásártér következett, a temető és a régi
puskaporostorony. Nagy, pruszlikos, ezüstgombos cigánycsapat jött szembe
Timárral, zörgő szekerek fojtó port vertek föl. Vánnyadt asszonyok és
furcsa lányok álltak a kapukban. Csenevész gyerekek félmeztelen
játszottak a fakó fák alatt, ahol az összetiport fekete szeder foltjai
maszatolták a port. Egy piszkossárga szálloda öblös kapuja tátogott, be
lehetett látni a sivár kocsiszínig. Különös összevisszaság volt a
fakóságban, mintha a kisváros szövetének visszája volna ez.

A papot megbámulták, egy-egy gyerek riadtan köszönt. Alig tudott
védekezni egy piszkos kézcsók ellen.

– Kis fiam, melyik a Stirling-ház? – kérdezte egy szurtos kölyöktől,
mert Sóton a házaknak még neveik voltak inkább mint számaik.

– Majd én elvezetem! – kiáltott egy másik kis nadrágos, s átszaladtak a
pap előtt az utca túlsó felére, ahol egy nagy, háromudvaros ház nyúlt
vigasztalanul. A kisebb gyerek is jött utánuk, bőgve a krajcárért.

– Kit tetszik keresni? – kérdezte egy nagyocska leány, aki a kapuban
ácsorgott.

A pap szinte megrázkódott az undortól, amint belépett az udvarba, mintha
egy piszkos folyóba merülne. Ez a ház azok közé tartozott, amilyen
minden vidéki metropólisban van egy vagy kettő, valóságos lerakodóhelye
a legalsó nyomorrétegnek. Valaha a város büszkesége volt, az első
nagyszabású bérházépítmény, emeletes, és Timár bizonyára jól ismerte
volna, ha ismerősebb lett volna abban a városban, ahol már több mint egy
évtizede élt. A kisváros eszközei és viszonyai nem engedték meg ily
óriási építmény tisztaságban- és rendbentartását, s szenny és
rendetlenség úgy gyűlt föl évről-évre a sivár hodályban, mint folyóban
az iszap. Gazdáról-gazdára ereszkedett a tömb, míg végre a vállalkozó
zsidók megunták a küzdelmet karbantartásáért. Ettől kezdve tisztességes
ember nem ment többé lakni a Stirling-házba. Az első részben még volt
egy bérkocsis, s a kocsikenőcs olajos szaga töltötte az udvart. Az
istállót hátul tartották, a harmadik színben, s a lovakat egész nap
keresztülvezették a nagy épületen. A sok szegény gyerek örült ennek. A
ház belseje mintha folytatása lett volna az utcának. A nyomor kirakodott
itt az udvarra, az emeleti gangra, minden ajtó nyitva, veszekedés,
gyerekszidás, sírás hallatszott a bűzös zugokból.

– Ilyen helyen lakik a szép Vágner Lina? – kérdezte magában Timár, amint
a ferdecipős leányt követte. Homályosan villantak meg emlékében a képek,
amiket kurtizánok életéről festettek benne olvasmányai, vagy úri
lumpolások félfüllel hallott történetei. Bizony több fogalma volt az
alexandriai kurtizánokról – szent Antal korában – vagy azokról, akiket
Lukianos leír, mint a maga korának és megyéjének híres lányairól. Vágner
Linát – akiről tudta, hogy egy előkelő birtokos szeretője volt egykor,
aztán Pestre került, írók és művészek közt élt hírhedt életet, míg
vissza nem jött a szülőföldjére – selymek és bársonyok között képzelte:
a fiú is mindig olyan csinosan, tisztán volt öltözve. És ilyen házban
nőtt fel szegény Pista? E lovak és rongyos gyerekek közt?

– Gyóntatni tetszik jönni? – kérdezte egyszerre a ferdecipős lány, amint
fölindultak a második udvar lépcsején az emeletre: s a kérdés új
borzadás volt Timár Virgilnek. Egyszerre észrevette, hogy
halálmadárszerű asszonyok jelennek meg mindenfelé a szomszéd küszöbökön,
kíváncsiság a részvét álarcában.

– Már a pap is eljött – susogják mindenütt.

És árnyék borul az egész udvarra. Pedig már előbb elborult a nap, de
mintha csak most lett volna ez fontos. A sivár gang, a hideg konyhák
áporodott szaga, a pattogatott kukoricát majszoló éhes gyerekek, a
szomszéd haldoklására kíváncsi asszonyok, mind iszonyú puszta
fénytelenségben maradtak.

S érezte most Timár, döbbenve, hogy ő _pap_. Hogy őt egy felsőbb világ
küldötte el ide, hogy ő a lelki vigaszt, az utolsó kenetet jelenti
ezekben a nyomorult szemekben. S egyszerre, egy pillanatban, iszonyú
szégyen töltötte meg, maga sem tudta, mért? Micsoda gondolatok között is
jött ide! Krisztus más szemmel nézett Magdolnára. E bűzös udvar
levegőjében nem a bűnt érezte meg, hanem a nyomort. S a bűn nem egy
neme-e csupán a nyomornak? Timár végtelen részvétet érzett e szegény
világgal. S minden fájt neki, még az a szigor is, amivel reggel a fiúra
gondolt, ki dacosan felelt neki, mialatt otthon talán az anyja
haldoklott…

S a fiú nyitotta már az ajtót – az egyetlen csukott ajtót az udvarban. A
fiú megrezzent, amint tanárát meglátta, s a szemei – fényesek, mint a
most öntözött virág – rezzenve néztek rá. Mi minden van egy gyermek
szemeiben? Megrettenés? Vagy öröm? Dac? Vagy alázatosság? Vagy gyermeki
hála és bizalom?

– Miért nem mondtad, hogy édesanyád beteg? – kérdezte a tanár.

Miért is nem mondta. Valami különös, alig is tudatos szemérem tartotta
vissza, hogy anyjáról szót ejtsen. Akárki előtt is. Mintha sértés volna
anyjára már az is, ha mások csak gondolnak is reá. Ne is gondoljanak rá,
felejtsék el, hogy van, ne is legyen többé másoknak, mint neki! Dac, düh
és titkos, földalatti szégyen – a Stirling-ház levegőjének egész
szégyene – egyesültek ebben a büszke szeretetben. _Csak azért is_
szerette az ő drága, beteg, szép és szeszélyes anyukáját. Szerette,
kissé takargató, szégyenlő szeretettel, mely majdnem szerelem volt;
sohasem beszélt róla, soha pajtásait nem hívta magukhoz, még azt is
eltitkolta, hol laknak.

Most is különös, vegyes érzések fogták el. Restellte egy kicsit, hogy
tanárát a konyhán keresztül kellett vezetnie az egyszobás lakásba, meg
is volt egy kicsit ijedve. A konyha kicsi volt, nem főztek benne Lina
betegsége óta, Pista szokott ott tanulni. Timár megállott a konyha
küszöbén és meg volt lepetve. A piszok és nyomor udvarában rendnek és
tisztaságnak egy szigete volt ez. (Pista maga tartott mindent rendben,
diákos pedantériával.) Timár halk kérdéseket tett a fiúhoz.

– Hogy van?

– Rosszul.

– Ki van mellette?

– Én magam.

– De te nem lehetsz mindig itt?

– Nem, délután is tanítani járok.

– Akkor kire hagyod?

– A szomszédasszony benéz.

– Orvost híttál?

– Az egyleti orvost.

– Mit mondott?

A fiúnak elcsuklott a hangja. Egyszerre fölzokogott. A melegforrás
fölbuggyant a kiszáradt földből. Hetek óta gőgösen tartott magán egy
férfi-álarcot, melyet dacos szeretet és naív hiúság tettek az arcára: ő
volt a családfő. Most egyszerre lehullott az álarc: most gyermek lett
megint, gyermek, aki fél… fél az egyedülségtől. Naív meghatottság fogta
el tanára szavaira, minden férfiassága egyszerre elolvadt. Mert érzett
egy erősebb barátot, és jól esett végre gyenge lenni. Timár
tanácstalanul állott előtte. Oly szívesen lett volna meleg és apai,
gyengéd, vigasztaló!… De akadályozta a tanári volta. Mint a vértesvitézt
a vaspáncél, ha ölelni akar. A szeretet szavait kereste, de csak egy
száraz, papi kérdés jött ki az ajakán:

– Meggyónt? – kérdezte a síró fiútól.

Pista, mint akit valami hibán kaptak hirtelen, elnyelte könnyeit. Már
mentegetőzni akart, hogy mért nem hítt papot. De ebben a pillanatban egy
váratlan hang hallatszott a szobából, hol a beteg feküdt. Váratlan,
vidám hang, fütty, csattogás, trilla, mintha egy pajkos inasgyerek
ujjongása volna, mintha a bujkáló nap csattantana visszhangot, hogy újra
kisütött. Timár csak nézett, hogy kerül ez a hang a Stirling-házba?
Pista akaratlan elmosolyodott a könnyein keresztül, s kiömlött, mint egy
gyerek.

– Ó, a kanári! tessék elképzelni, azt kívánta, hogy kanárit hozzak…

– Kanárit?

– Igen… tetszik tudni, vigasztalás neki, hogyha kanárit hall… mert régen
a nagymamánál szokta hallani… mikor még kislány volt…

Timár úgy érezte, kötelessége néhány dorgáló szót tenni erre a bizalmas
csacsogásra. Szép dolog, ha beteg anyját kedves emlékeinek
feltámasztásával vigasztalja, de ne felejtse el, hogy a betegek igazi
vigasza mégis az Úr szentségének vigasza… Senki sem oly erős, hogy ezt
nélkülözhetné: bűnös emberek vagyunk mindannyian. Pista egyszerre
elborult megint e dorgálásra, oly hirtelen és őszintén mint az április.
Hisz épen ez volt az ő legfájóbb problémája! Mert hitt a pokolban, és az
Istent odafönn úgy képzelte, mint egy szigorú paptanárt, aki megszabott
törvények, fegyelmi szabályok szerint ítélkezik. A megbánás is
érvénytelen talán, ha nincs elkönyvelve a gyónócédulán… De hogy hívjon
papot? Halál színét-szagát hozza ahhoz, aki úgy fél a haláltól? Sikos
olajakat, a latin szavak temetőcsengését? Pap még nem jött úgy a
Stirling-házba, hogy nyomában ne kullogott volna a csontos hóhér. (És
amit nem mert bevallani Timárnak, nem volt biztos hogy anyja milyen
szeszélyben lesz, hogy akarja-e majd látni a papot? mert nem volt valami
nagy templombajáró.) Virágokat hozott, kanári madarat, de ezalatt
folyton nyomasztá valami furdalás: mert iszonyú kemény az Istennek
rendje. (Hátha a fiú kímélő gyengeségéért az anya bünhődik, abban a
világban, melyből nincsen visszatérés?)

Mennyit szenvedett Pista ilyeneken! Egy pillanatig megint lesujtotta
mindez a furdalás. De… rögtön újra kimosolygott a könnyei közül. Most
úgy tünt föl neki Virgil mint egy Szabadító, egy apai Felnőtt, aki csak
jön, szól, és már meg van oldva a gyermek szörnyű dilemmája. Pap, tanár,
jóbarát… Egy perc, egy gondolat: Timár észre sem vette, egyszerre benn
állott a beteg nő előtt.

Félénken és ügyetlenül lépett előre… s váratlan: amint belépett a kis
szobába, mintha kilépett volna a Stirling-házból. Egy más miliő volt!
Fehér csipkefüggöny kizárta a rettenetes udvart. Barátságos fehérség
köszönt a falakról. Tisztaság: a meszelt falak tisztasága, az ágyneműek
tiszta fehérsége, egy székre dobott dunna fehérsége. Fényképek és
egyszerű virágok. A fiú tankönyvei egy kis asztalkán, kézimunkakosár. És
a kanárihang. És az udvarból csak a napfény és verkliszó.

Két keskeny váll emelkedett ki az ágyból, egyszerű hálórékliben.

– Milyen szép a tanár úrtól, hogy idejött – mondta egy gyenge hang,
melyből mintha valami kedves irónia csengett volna. – Köszönöm, hogy oly
jó a fiamhoz…

Timár hebegett valamit, hogy ez kötelessége.

– Foglaljon helyet. Pista, ültesd le a tanár urat! Ah, ah! – megakadt
mert köhögés jött reá. – Hát ne vigye el egy szegény betegnek az álmát!

»Szegény beteg« – mondta; de mosolyogva s gúnyosan mondta ezt, mintha
maga sem venné komolyan a baját. Timár (tán valami haldokló Magdolnát
várt, tépett selymek és beteg illatok közt) tájékozatlanul nézett hol a
nőre, hol a szobára. Lina felfogta ezt a tekintetet.

– Ugy-e milyen szegényesen lakunk? Az ablakot muszáj állandóan csukva
tartani, mert mindenféle parfümök jönnek ebből az utálatos házból.
Ugy-e, egész kínszenvedés keresztüljönni az udvaron?

– De ez a szoba kedves… derült… – ragadta meg a tanár az első
beszédtárgyat, amely kínálkozott.

– Azám, mert én kimeszeltettem, mikor idejöttünk. Látta volna csak
régen, avval az undok festéssel! Ah, ah! (Köhögött.) Tudja, én szeretem
ezt a meszelt szobát, a falusi hangulatot…

Igazán, nem olyan volt, mint egy haldokló. Csak sápadt, áttetsző arcán,
lázas szemein látszott a betegség. Timárnak feltünt a nyugodt fölény,
amivel mindjárt társalgásba kezdett, s mikor a falusi hangulatot
említette, egyszerre megérezte rajta, maga se tudta, mért, a nagyvárosi
nőt. Azt is észrevette, hogy a fadeszkás éjjeli szekrényen egy francia
regény hever.

Pista ezalatt egyre a beteg mellett settenkedett, vánkosát igazgatta, a
kezét ajkához emelte, megsimította a homlokát, ügyetlen, fiús
gyengédséggel, miközben folyton az óráját nézte. Végre megszólalt:

– Tanár úr kérem, nekem most muszáj elmenni tanítani. Mama, majd
beküldöm a Wittmannét. Mama kérlek, igérd meg, hogy nem fogsz
cigarettázni! Tudod, mit mondott az orvos.

A beteg mosolygott:

– Nem sokat adok én a doktorokra, fiam!

– No de az nem úgy van, mama, ha egyszer valaki olyan beteg…

– Talán nem is vagyok én már olyan beteg, mint hiszitek!

– Igazán? Jobban érzed magad? – kiáltott Pista, aki már egészen feledte
könnyeit. De Linán egyszerre megint heves köhögési roham vett erőt, mire
a fiú kifakadt idegesen, hogy ő nem megy el addig, míg meg nem ígéri,
hogy nem cigarettázik.

– Ugyan már ne szekírozz! – köhögött az anya. Pista, egyszerre
elszégyelve magát, dédelgető mozdulattal kezet csókolt és némán
somfordált az ajtó felé. De onnan mégegyszer visszafordult:

– Elfelejtettem a selyembogarakat!

Az ablakhoz ment, ahol a selyembogarai voltak egy régi
szivarskatulyában, és megcserélte az eperleveleket…


– Jó kis falusi fiú – mondta Lina, elnézve a fiát. Amint azonban Pista
kitette a lábát az ajtón, egyszerre mintha kicserélték volna.
Megrántotta a vállát, idegesen fölült az ágyában.

– Eh! – mondta. – Mit ér minden? Meghalok!

Timár ijedten nézett rá. A nő szemei lázasan ragyogtak.

– Nézze, – mondta – ne haragudjon, de úgy félek, olyan rettenetesen
félek néha… A fiamnak nem merem mondani, de valakinek muszáj, hogy
elmondjam. Maga végre is pap…

S már megint mosolygott.

– Maga nem látszik nagyon szigorúnak. A doktor olyan szigorú, s mindig
szalad… Ah, ah!

A köhögés most sokáig tartott. Timár avval a gondolattal ült ott, hogy
megbánásról, gyónásról beszél majd… kereste a szókat. De a nő sovány
ujja egyszerre tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen.

– Legyen szíves… Ezt a kis kazettát…

A kazettát kulccsal nyitotta ki. A fiától rejtegetett cigaretta és gyufa
került ki belőle. A beteg rágyujtott.

– Ugyis meghalok – mondta. Majd látva a pap hökkent ábrázatát, elkacagta
magát:

– Azért ne gondolja, hogy rossz vagyok! Hát nem elég jóság és önuralom,
hogy nem beszélek a fiamnak arról… Nem ríkatom szegényt, ha kedvem volna
is… Látja, jó színésznő vagyok, mindig adom előtte a jó mamát, pedig…

Élesen nézett a pap szeme közé.

– Tudja, hogy azt hiszem, a fiam azt szeretné, hogyha meggyónnék? Jó kis
bigottot neveltek maguk ebből a gyerekből… No, nem azért mondom… Tudja
mit, mondjuk, hogy meggyónok magának! Mondja majd neki, hogy meggyóntam!
Jó? Hadd örüljön a szegény kis fiú!

Egy öreg asszony jött be a szobába, és nyomában bekullogott a macska.

– Már megint cigarettázik? – szörnyűködött az öreg, de Lina mosolyogva
intette le:

– Hagyja, Wittmanné, menjen ki most, nem látja, hogy gyónok?

– Ki látta azt, cigarettával a szájában gyónni? Majd megveri az Isten! –
támolygott ki a banya a konyhába. Timár is összeszedte magát kissé és
protestált a különös gyónás ellen. Lina iszonyúan fölkacagott erre,
amiből hosszú köhögés lett. Végre szóhoz jutott:

– Hát azt hiszi, hogy komolyan… hogy komolyan meg akarok gyónni?
Elmondjam magának, milyen rossz nő voltam? Nem titok az! Mindenki
beszéli. Maga talán még nem is ismert olyan rossz nőt, mint én voltam…
Tisztelendő úr… Vagy főtisztelendő… No ne haragudjon! Csak azt akartam
mondani, hogy azért nem gyónhatok igazán mert semmiféle megbánást nem
érzek. Tudja én már ilyennek születtem… Ha megint újrakezdeném,
valószínűleg megint csak így élnék. Bevallom, nekem ez egészen
megfelelt, többnyire nagyon jól mulattam. Ah, ah, ah!

Hosszú köhögés. Timár feszengve ült székén, egyre érezte térdében a
mozdulat csiráit, hogy fölkeljen és otthagyja a csúfolódó nőt, de valami
gyengeség visszatartotta: hiszen könyörületesnek kell lenni hozzá, mert
nem soká él már; azután nem is tudta, milyen formával távozzék? A nő
újrakezdte:

– Azért ne gondolja, hogy nem javultam meg! Ha nem akartam volna
tisztességes lenni, nem jöttem volna ide a fiammal. Tudja, már a fiam
miatt sem élhettem volna úgy, mint azelőtt. Igaz, hogy megválhattam
volna a fiamtól. De mondja, anyák azok, akik így tesznek? Pfuj! Inkább
éltem így szegényen, falun, mert Sót az egy falu… mióta ő van,
gyűjtöttem rá, hogy itt megélhessek. Tudja, ha az embernek gyereke van,
egész megváltozik. Én mondhatom, mióta Sótra visszajöttem, úgy élek,
mint egy szent, minden elég nekem. Persze, az emberek szemében most is
csak a régi vagyok… Ah, ah, ah, ah! Ah! Azért mégis csak itten maradtam.
Tudja, itt nőttem fel, és a régi utcák, a házak, a hegyek… azok jók…
azok azok hozzám most is, mint kislánykoromban…

Timár megint mondani akart valamit. Lina észrevette zavarát, s újra
kigyúlt arcán az irónikus mosoly.

– No most már meggyóntam. Úgy-e mégse vagyok olyan rossz, mint
amilyennek látszom? Tudja, ki a legjobb térítő? A legjobb térítő a
gyerek. Szegény kis fiacskám! Addig játszottam előtte a szentet, míg
szinte az lettem. Ah, ah, ah!

Amint a köhögés kissé alábbhagyott, Timár szinte megdöbbenéssel vette
észre, hogy az arcát megint mintha kicserélték volna. Az a fölényes
mosoly, mely imént egy pillanatra még megvillant rajta, most egészen
eltünt, egy síró arc maradt, egy síró és valóban öreg arc.

– Ó szegény fiacskám! – zokogta – úgy-e jó kis fiú, hiszen maga ismeri?
Olyan megható, ha maga tudná, hogy milyen megható, úgy ápol, éjjel a
hideg konyhában dolgozik a leckén és beszalad, ha moccanok… Tudja, hogy
most is azért ment el, instruktoroskodik, mióta beteg vagyok, hogy
orvosságra legyen… Ugy-e, tanár úr, lesz rá gondja, fogja őt gyámolítani
egy kicsit?… Annyit beszél itthon magáról, úgy szereti magát… Igérje meg
nekem… Már írtam egy barátomnak… írtam a fiú apjának…

De ebben a pillanatban megint kiderült az arca, s valóságos ingerkedő
tekintettel nézett a pap felé.

– Tudja, ki volt az apja?… Nem képzeli… hogyha megmondanám… No, csak
annyit mondok, hogy kedves fiú volt… az én barátaim többnyire kedves
fiúk voltak. Nem voltak valami gazdag emberek, de legalább kedves fiúk…
és nem smucigok. Ah, ah, ah!… Az ő apja nem is ismeri őt… talán nem is
tudja… Irtam neki, hogy ha én nem leszek…

Ó! Az utolsó változás! Lina arcára egyszerre kiült a gondolat, mint egy
rettenetes írás, a vonásokról letörölt minden derültséget, mintha a
stílus fordított felével írnak a táblára. Fölzokogott, teljesen
enerváltan esett vánkosára.

– Nem, nem akarok meghalni… nem fogok meghalni… Élni akarok még… a
fiammal… falun…

A zokogása elfojtódott. Timár attól félt, hogy eszméletét veszti s
már-már az öregasszonyt akarta behívni. De ebben a pillanatban Lina
egyszerre kiemelte fejét a vánkosok közül, és csodálatos módon most
megint mosolygott, megint avval a szelíden ingerkedő mosolyával.

– Most megijesztettem… Ne haragudjon rám… Köszönöm még egyszer, hogy
eljött: igazán nagyon szép volt magától… És köszönöm a jóságát a
fiamhoz! És mondjuk majd neki, hogy meggyóntam: jó?


A vénasszony a konyhában sunyi, gyanakvó tekintettel nézte a távozó
papot s csak úgy fogai közt mormolta a »dícsértessék«-et. Timár
szórakozott léptekkel ment le a nyomorúság házának udvarán, s szinte
megrezzent, mikor a kapunál egy fiatal hang diákul csengett a fülébe:

– Laudetur!

Pista jött már vissza: teljes egy óráig időzött Timár a betegnél. Pista
bizalmas mosollyal üdvözölte, mint valami nagyon jó ismerőst: mint
hogyha nem is a tanára volna, mintha valami közös titkuk volna, Timár
megállt vele. A zirci tanárok, rideg fegyelemtartási elveik szerint, nem
szoktak kezet fogni tanítványaikkal. Timár e napon már másodszor
nyújtotta kezét Pistának – és ugy érezte, hogy a szokásnak ez a
megsértése igen jól esik neki. Tele volt a beteg nőnél tett látogatás
benyomásaival, de csodálatos módon nem elidegenedve: inkább
megfejthetetlen rokonszenv ébredt benne, rokonszenv, melyet alapjában
egy kissé bűnösnek érezett. Ez az érzés meglehetős zavarba ejtette: s
zavarában egyszer csak azt vette észre, hogy akarata ellenére a »vallás
vigaszáról« beszél, mintha a beteg töredelmesen meggyónt volna neki.
Szinte szuggesztió alatt volt! Nem tudott másként tenni, mint ahogy Lina
ígértette. S még csak nem is bánta meg a hazugságát, mikor a kedves fiú
hálás, megnyugvó tekintetét látta.

És úgy érezte, hogy most még sokkal jobban szereti Pistát, mint azelőtt.


Gyengéden kérdezte azután mindennap a fiút:

– Hogy van édesanyád?

Pista könnyesen őszinte szemeket vetett ilyenkor rá. Egész más
kifejezésük volt ezeknek a szemeknek, mint azelőtt. Eltünt belőlük
minden dac, minden tartózkodás, inkább segélykérő szemek voltak,
bizalmas szemek: és úgy néztek fel rá, valami kedves gyámoltalansággal,
mint egy apára, vagy hatalmas orvosra. A fiú nagyon megsoványodott. Arca
halavány volt az álmatlanságtól, a szemei lázas tűzben égtek. Most már
egész éjjeleket fennvirrasztott az anyja ágyánál, de azért az iskolát
nem mulasztotta el. Timár résztvevő szemmel fedezte fel vékonyodó arcán
egy másik szép és halvány arcnak vonásait.

– Mennyire hasonlít az anyjához – gondolta.

Szívesen küldött volna neki valami segítséget, egy ápolónőt, a
rendháznak valamely cselédjét. De ezt nem merte, ez lehetetlen volt: mit
szóltak volna hozzá a rendtársak? Pénzzel segítse tán? Érezte, hogy
ennek csak kísérlete is dér volna a bizalom bimbajára, mely ebből a
gyermekszívből feléje nyiladozik.

Pedig ez a bizalom csodálatos örömet okozott neki, majdnem legnagyobb
kincse kezdett lenni életének. Először érezte életében, hogy van valaki,
egy kedves és gyengébb lény, aki rá támaszkodik, a szeretet önzésével,
akinek ő immár _valakije_… Mert látta a fiú tekintetén, érezte szavain,
hogy ez a férfivé szenvedett gyermek mégis csak _gyermek_ még, hogy
szükségét érzi egy erős kéznek, amely vezesse, egy biztató hangnak,
amely bátorítsa, mialatt otthon az anyja reménytelen betegségben hever,
mialatt otthon _neki_ kell erősebbnek lenni… Fiúi érzés volt ez, s
Timárban felébresztette az apai érzést. A Stirling-házban tett látogatás
különös kapcsot létesített kettőjük között. Timár most sem beszélt
többet Pistával, mint eddig. De milyen más volt most! Egy szó, egy
tekintet, egész napra a szívében ragadt, és melengette emlékével ezt a
családtalan szívet.

Aztán: a fiún keresztül az anyját is látta. A szemük mintha ugyanaz lett
volna. Mintha a fiú arcából az anya szeme nézett volna reá. Sokszor
mintha még az a finom, okos gúny is keresztülcsillogna a fiú könnyes
naivságán, amit az anya szemeiben látott. Egész kísértetes volt. Látta
Pista kedélyének hirtelen változásait, ideges vidámságát, mély
lehangoltságát – ez is az anyja volt. Elnézte a fiút a társai között, az
udvarban, amint megvonta olykor egy szavukra fiatal és lágyan szögletes
vállát, s ekkor elébe tüntek a beteg nő lesoványodott, de még mindig
nemes hajlású vállai, amint fölemelkedett egy pillanatra, hálóréklijében
a paplanok közül. Különös álomként üldözte őt az a nő, az a szoba, mely
egyáltalán nem hasonlított az alexandriai kurtizánok képzelt szobáihoz,
inkább egy szent nő lakásának benyomását tette. Szűk és egyszerű szoba…
Eszébe jutott a szent Katalin szobája, amelyet egyszer meglátogatott
Sienában…

Virgil látogatásának a Stirling-házban azonnal híre ment. A
refektóriumban enyhén tréfálkoztak.

– Persze kiválasztotta, hova kell legelőbb elmenni! Ki hitte volna a mi
derék Virgilünkről.

– Lassú víz partot mos – vetette közbe gonoszul Lesinszky.

Az igazgató is megszólalt:

– Hát az szép asszony volt, nem lehet tagadni! Emlékszem még, mikor
bejött a városba a Dancsai úrnak a kocsiján, mindenki róla beszélt. Nem
volt olyan szép asszony több Sóton…

– Nem asszony az máig se – mondotta Szádi Márk.

– De lány se! – vetette közbe Szoboszlai.

– Lányasszony! – kiáltott Gombos Cirill.

– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky, legyintve nagy, kövér kezével.

– Beteg – mondta Timár. – Betegen él a fiával és nagy szegénységben.

– És Virgil megtanulta az evangéliumból, hogy a Magdolnáknak van
legnagyobb szükségük a vigasztalásra…

Timár sietve menekült föl ilyenkor cellájába, de ott se maradt sokáig;
Sót lakosai meglepetve állapították meg, hogy most majdnem az egész
délutánjait sétával tölti és árván hagyja kedves könyveit. Nem
érdekelték az olvasmányok, élni kezdett; elnézte a gyermekeket az
iskolában, az embereket az utcán, rókáit a szőllőben, a fákat,
virágokat. Néha kezébe vett egy könyvet, modernebb életrajzait kereste
kedves szentjeinek, Gebhardtot kezdte el; de szent Katalinról mindjárt a
Vágner Lina szobájára gondolt, hervadására, fenyegető halálára és bűnös
életére, bűnre és erényre… Ember volt. Sajnálta és szerette ezt a
szegény nőt úgy, ahogyan látta, mint anyát, beteget, jóságával és
rosszaságával, szelídségével és cinizmusával, – ítélkezés nélkül… mint
ember az embert… bár a pap is beleszólt olykor és aggódva kérdezte
magától: kárhozat állapotában szenderül el a szegény Lina? Kínozta ez a
gondolat naiv papi szívét és szemrehányásokat tett magának, hogy nem
beszélte rá a gyónásra. Eszébe jutott gyermekkora, amikor a hit hőse
akart lenni, a vad gúnyokat eltűrő mártírok; és mélabús szégyenkezéssel
gondolt önmagára, hogy olyan gyáva volt… meghátrált… egy szelíd mosoly
előtt! Egyre látta a Linának szelíd, irónikus mosolyát…

Úgy érezte, mintha valamit nem teljesített volna: hogy még egyszer el
kellene menni, papi kötelességből, a Stirling-házba. És eszébe jutott a
megilletődés, amely elfogta, mikor a piszkos emeleti gangon, a halálos
beteg ajtajában, egyszerre csak papságát érezte… De jól tudta, hogy nem
fog elmenni, hacsak valami új motívum nem adódik. Ó micsoda pap ő?!


Egy napon aztán a Vágner Pista elmaradt reggel az iskolából. A tanár
kedvetlen volt és türelmetlen egész délelőtt. Az a különös érzése volt,
hogy akármi történt is, Pistának át kellett volna szaladnia hozzá,
értesíteni őt. Egész délután várta szobájában, noha biztosan tudta, hogy
nem jön el.

Végre nem bírt győzni türelmetlenségén, és elindult maga a Stirling-ház
felé. Némi elfogódottságot érzett, amint keresztülment a szennyes udvar
bámész közönségén, a pletyka szemek között, akik látják, hogy másodszor
jár itt. Az ajtó nyitva volt. Timár tanácstalanul állt meg a konyhában,
hogy bemenjen-e? Végre benyitott.

A fiú ijedten ugrott föl az ágy mellett valami térdeplő helyzetből. Lina
mozdulatlanul hevert az ágyon, s az arca félig el volt takarva. Az ablak
nyitva volt, s a Stirling-ház minden hangjai s bűzei beszálltak. A fiú
merev szemekkel bámult a tanárra, mintha nem is ismerné; szemei szárazok
voltak.

Timár egyszerre megértette a helyzetet.

– Mikor történt? – kérdezte halk hangon.

– Ma… délután… – felelt a fiú. Timár egy pillanatig hallgatott és
gondolkozott, mit szokás ilyenkor kérdezni.

– Ki volt mellette?

– Wittmanné… a szomszédasszony…

– És most magad vagy? Hova ment Wittmanné?

– Nem tudom… Mindjárt jön.

Hallgattak. Mindkettőjüket feszélyezte a halott jelenléte. Timár végre
kiintette a fiút a konyhába. Pista engedelmesen ment utána.

– Sokat szenvedett? – kérdezte még Timár.

– Nem. Nem volt magánál.

Szótalan álltak sokáig a hideg köveken. Egyik sem nézett a másikra.
Végre a tanár habozva megszólalt:

– És most ki fog terád gondot viselni?

Pista közömbösen felelt, mintha a kérdés nem is érdekelné.

– Nem tudom.

– Nincs senki rokonotok?

– Nem tudom.

Timár eltünődött. Lina azt mondta, hogy írt a fiú apjának… Nem tudta,
hogyan beszélni erről Pista előtt.

– Az árvaszék majd intézkedni fog – mondta végre, csakhogy mondjon
valamit.

A fiúnak könny jött a szemébe.

– Ülj le – nyugtatta Timár, és maga is leült a sárga konyhaágyra
(amelyben Pista szokott most aludni).

Némán várták azután Wittmannét. Timárnak oly különös volt ez az egész
helyzet: hogy _történik_ vele valami, hogy köze van másnak életéhez,
szenvedéseihez; sohasem hitte, hogy ez még megeshetik; szinte egy kis
büszkeséget érzett… Pista gondolattalanul várta, hogy mi lesz vele? A
macska előjött és a fiú lábához dörzsölődött, Pista szórakozottan
simogatta a szőrét.

Végre a pap kirázta magát a kábultságából.

– Imádkozzunk – mondta és bement a halotthoz. Pista megállt az ajtóban,
összekulcsolta a kezét, és arra gondolt: mért nem tud ő semmi igazi
fájdalmat érezni, mikor az anyukája meghalt; és hogy tulajdonképen nem
is sírt még.


Az árnyak előjöttek a zugokból és sötéten elfeküdtek a padlón, mire
Wittmanné visszajött. Tőle megtudott Timár egyetmást a részletekről: a
temetkezési egylet fogja eltemetni az elhunytat; Wittmanné mindent
elintéz, szívességből, mert sajnálja a szegény gyereket, – hogy az a
könnyelmű teremtés így hagyta a fiát! nem jobb lett volna kiadni a
házból? nem való az ilyeneknek gyereket nevelni. Az igazat megvallva,
Wittmanné szinte élvezett, mint az ilyen vénasszonyok szoktak a halállal
való foglalatosságban; elemében volt és érezte fontosságát; hivatalos
képpel tuszkolta ki őket a szobából, hogy a halottat fölöltöztesse.

Már késő este volt.

– Hol fogsz ma aludni? – kérdezte Timár a fiútól.

– Nem tudom – felelt Pista.

Timár arra gondolt, hogy ilyenkor rokon vagy jóbarát magához szokta
venni a gyermeket, hogy ne aludjon a halottasházban. Eltünődve nézett a
tanítványára.

– Ad neked a Wittmanné vacsorát?

– Nem tudom.

Timár beszélt Wittmannéval, az asszony csakugyan hozott valami
harapnivalót, amit a fiú, ott a konyhában, étvágytalanul, de
engedelmesen felvillázott. Szállást is akart adni Wittmanné (ő majd ott
marad éjszakára a halottal), – de amint Timár meglátta a helyet, és a
piszkos gyerekeket, akikkel Pistának egy ágyban kellett volna aludnia,
undorral hőkölt vissza.

– Majd eljössz velem – mondta a fiúnak. – Majd csinálunk neked helyet ez
éjjelre.

A fiú hagyta, hogy tegyenek vele, amit akarnak. Timár előrement a
beesteledett udvaron keresztül, ahol épen most vezette át lovait egy
poros, fáradt kocsis, és céda gyerekek az alkonyig tartott hancurozás
kábultságával dülöngtek a porba. Némán mentek végig a városszéli utcán
az est üllepedni kezdő porában; levett kalappal mert angyali üdvözletre
harangoztak. A pap tompán viszonzott egy-egy dícsértessék-et;
szőlőmunkások kapával vakaróval jöttek a tanyákról. Egy csapat tehén
óriás felhőt vert: szürke fátyolban borongtak a házak. A főtérre értek.
Pista némán kullogott a tanára után, mint valami kis kutya. Kényelmesen
megkerülték a földes emelkedést, melyen a templom, a Szentháromság
állott, mint akiknek egyáltalán nem sietős a dolguk. A rendház ott nyúlt
el előttük, hosszú homlokzatával, vaskorlátos, puszta terraszával,
melyen mise után szoktak a fehér papok a napban sétálgatni. Timár
előrement a »tanári« kapun, és a gyermek némi áhitattal lépett utána a
sötét folyosóra. Semmi sem értethette volna meg vele inkább, hogy nagy
és rendkívüli eseményeken megy keresztül, mint hogy ezen a diákoknak
tilos küszöbön lépett át.

Nem találkoztak egy lélekkel sem. A folyosó túlsó végén egy inas fordult
ki nagy tállal a kivilágított refektóriumból s eltünt a konyha felé. A
vacsora tehát véget ért már; a rendtársak bizonyára most gyűlnek át a
dohányzóba. Timár habozott. Természetes félénksége felülkerekedett,
mikor tudatára jött, hogy milyen szokatlan dolog, amit csinál. Már az
úton is, mennél közelebb értek, annál jobban érezte a nehézségeket. Arra
voltakép gondolni sem lehetett, hogy vendégszobát nyittasson egy
növendéknek, azoknak a szobáknak valamelyikét, ahol az apátúr is aludni
szokott, amikor Sótra jön, és a főigazgató. Timár úgy látta, hogy a
kérdés megoldásában segítségre volna szüksége. De amint ott állt a
rendház ösmert lépcsőinél, egyszerre elfogta a bénító _aboulia_, az
akaratnak hirtelen tehetetlensége, – mely csöndes, zárkózott életű
embereken gyakran erőt vesz egy-egy energiát kívánó cselekedet közben,
mintha csak bizonyos korlátolt erőkészletük volna a cselekvésre, mely
hamar kimerül. Nem tudta rászánni magát, hogy valami szolgától kérjen
tanácsot, sem arra, hogy visszaforduljon és szállodában próbálja a fiút
elhelyezni. Félt a feltűnéstől, a magyarázatoktól; az az érzése volt,
hogy valami ügyetlent, valami helytelent cselekszik. Pedig sietve
kellett határozni. A refektórium ajtaja felől léptek hallatszottak, és
Timár rezzenve felindult a lépcsőn, a szobája felé.

Pista a nyomában.


Tapogatózva gyújtotta meg a lámpát. Pista apatikusan állott az ajtónál.
Timár körülnézett. Az ágy már ki volt bontva. Tekintete a pamlagra
esett, melyet rövidsége és két hurkás karja kényelmetlenné tettek a
fekvésre.

– Tudnál esetleg ezen is aludni? – kérdezte a fiút.

Pista közömbösen intett, hogy őneki mindegy.

– Próbáld meg, feküdj rajta végig, hogy elég hosszú-e?

A fiú szófogadóan végigfeküdt a pamlagon.

– Jó?

– Jó.

Ebben a pillanatban erős kopogás hallatszott. Timár kiment, becsukta a
belső ajtót maga után, s a két ajtó közötti küszöbön megállott. Tamás
volt előtte, az inas (aki azelőtt hajóslegény volt).

– Fölhozzam a vacsorát? – kérdezte Tamás.

– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – felelt a pap. – Nem egészen érzem jól
magamat.

Mikor visszament, a fiú még mindig ott feküdt a divánon s egykedvűen
nézte a szőnyeg mintáit.

– Kelj föl, – mondta a pap – majd fogunk neked valami ágyat csinálni. –
A fiú erősködött, hogy neki így is jó lesz, de azért fölkelt
engedelmesen. Timár megfelezte párnáit és takaróit, még egy lepedőt is
talált a fölösleges ágynemű közt. Azt is észrevették, hogy a diván egyik
karját le lehet csavarni, és úgy sokkal kényelmesebben esik rajta a
fekvés.

– Most már levetkőzhetsz – mondta Timár a fiúnak. Pista szófogadóan
húzta le cipőit és ruháit és a takaró alá bujt. Timár sokáig nem tudott
elaludni. Úgy érezte, hogy nagy ügyetlenséget követett el; főleg azt
hányta magának szemére, hogy Tamásnak nem szólt. Most már nem lehetett a
dolgon segíteni. Hallgatta a fáradt fiú óvatos hánykolódását a divánon,
mely elég hamar egyforma, lágy pihegésbe ment át. Timár még sokáig ébren
volt, számlálta az óraütéseket, mert pontosan idezengtek a toronyból.

S még jóformán sötét volt a szobában, mikor már fölébredt. Első
tekintete Pistának a fogason függő kalapjára esett, ruháira, melyek
különös érzést ébresztettek benne. Valami megnyugtató érzés volt ez,
hogy nincsen többé egyedül; úgy érezte magát, mint egy családfő. Oly
távol volt eddig mindenkitől, még a diákjaitól is! Nagy szeretettel és
gyöngédséggel nézett a kalapra. Majd a diván felé figyelt. A fiú még
nyugodtan pihegett. Timár a homályban a breviáriumát kezdte betüzgetni.
Közben sűrűn nézett az órára, végre nem bírta türelmetlenséggel; fél hét
volt. Egy óra mulva van a diákmise, s mindjárt jön be Tamás a ruhákért.
A divánhoz lépett, s egy darabig nézte az alvó gyermek arcát. Most
igazán nagyon hasonlított az anyjához. Timárnak egy pillanatra szinte
ijedten dobbant föl a szíve: mintha egy nő feküdt volna a pamlagán.
Mintha Lina volna, megfiatalodva húsz esztendővel, a fiatalság
ártatlanságában. Nyírott haja kedvesen kócoskodott a homloka körül. Míg
Timár azon tünődött, hogy fölkeltse, Pista egyszerre fölnyitotta a
szemét, mosolygó arccal, mint aki egy szép álomból ébred, és félig még
mindig álmodik.

S ez a derültebb és elevenebb kifejezés ott maradt az arcán, mint egy
nyájas visszfény. Egy éjszakai nyugodt alvás elég volt, hogy minden
merevségét, idegenségét, minden megkövülését a Sors Meduza-arca előtt,
kiheverje. Megint visszaérkezett könnyű gyermekéletébe. Készségesen
fölkuporodott, mint egy újraszületett kis állat, álmától még meleg
vackán. (Az ő korában még újraszületik az ember mindennap, úgy rázza le
a tegnapokat, mint a kígyó tavalyi bőreit.) Csupa készség volt már és
szeretet új élete és új jótevője iránt. Friss élete könnyen beigazodott
a jövőbe, mint egy könnyűhajlású, fiatal masina.

Timár izgatott, boldog gondoskodással vette körül.

– Itt a kefe: a ruhádat kikefélheted magad! Hanem mosdóvizet majd
hozatok. A cipődet is ki kell tisztítani…

Pista erősködött, hogy ő maga tisztította mindig othon is. De Tamás már
kopogott, az inas, és nyomban belépett, szokott, biztos lépteket
irányozva az ablakhoz, hogy beeressze a friss, reggeli napfényt.
Timárban semmi sem maradt a tegnapi gyengeségből, most energikus volt a
fia előtt… Tamás egy-kettőre megértett mindent.

– Miért nem tetszett nekem szólani? én adtam volna helyet a konyhában.

Arany és zöld keverve áradt be a kitárt ablakon. Ó reggel, napfény,
energia!… A misére elsőt harangoztak, ünnep volt, szép, ragyogó
vasárnap.


A vasárnapot Timár úgy szokta megülni, hogy félbehagyta rendes
tanulmányait és valamely költő műveit vette elő. Többnyire Vergilius
volt ez, az isteni _vates_, akiről Virgilünk azt szokta tréfásan
mondani, hogy az ő védőszentje. Szerette ezt az ünnepi és gyengéd
énekest, aki a klasszikus művészet minden pompájával már majdnem
keresztény tud lenni, s a Történet nagy suhanása mögött meglátja a
természet csöndes szépségeit, megérzi a tárgyak néma könnyeit, leírja a
gyermekek vidám ugrálását.

A negyedik könyvet lapozta föl mostan, az utolsó sorokat, ahol szinte
kívülről tudta már: ahol az elhagyott Didó halálát írja le. Iris mint
egy bibliai angyal, leszáll az Olympról –

    mille trahens varios adverso sole colores   devolat –

és megszabadítja a szerelemnek e szegény áldozatát a test bilincséből.
Iris, a szivárvány – gondolta – az istenek tarkaruhájú heroldja, aki az
enyhülést hirdeti a zivatar után, ugyanaz a hírnök, akit a bibliai Isten
is elküldött a vízözön után Noéhoz… Timár visszalapozott az ének
elejére, nem tudott rendesen olvasni.

    at puer Ascanius mediis in vallibus acri   gaudet equo, jamque
    hos cursu, jam praeterit illos…

Milyen kedves kép, milyen életteljes: a kis fiú, aki örül a paripának,
és hol elül, hol hátul fickándozik a vadászcsapatban. Timár megkereste a
többi helyet is, ahol Aenas kis fiáról van szó: amikor menekülnek a
tűzvészben s görcsösen kapaszkodik a gyermek a hős kezeibe:

    sequiturque patrem non passibus aequis.

A nap beszüremkedett a nagy fa gallyain, meg-megcsillant az imazsámoly
friss virága fölött, mint valamely virágos oltáron, eltapogatózott egész
a pap keskeny ágyáig, amely fölött egy őrangyal tárta szárnyait, mint
egy gyermek ágya fölött. Timár fölkelt, járkálni kezdett, nem bírta az
olvasást folytatni. Pistát várta, aki mise után visszament a
Stirling-házba, de minden percben megint itt lehet, mert iderendelte,
hogy hozzon hírt neki.


MÁSODIK RÉSZ.

Tamás révén hamar kitudódott a városban, hogyan vette pártfogásba Timár
a Vágner Lina árván maradt fiát. A presztizs nagy dolog, s ez a hír a
presztizs hintaján szállt.

– Van-e több ily tanár? – zengte a hiú Sót. A rendtársak is úgy
találták, hogy rendjük tekintélye nem fogyhat, csak nőhet; és még a
házfőnök is, dr. Horvát Vince, elismerőleg említette Timár tettét,
kifogásolta bár, hogy nem kérte előbb priori tanácsát (akkor a
cselédszobák valamelyikében helyezték volna el a szegény Pistát). De
egészben véve az volt a vélemény, hogy az igazi pedagógusnak, s az
egyszerű, apostolian emberszerető papnak példás cselekedetét művelte
rendtársuk.

Timár egyébként még aznap szerzett Pistának új lakást. Ős vendég a
feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális
ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiút. Bögözi
nem mulasztott el semmi alkalmat szívességet tenni a papoknak; gazdag
ember volt, de minden érdeke, egész élete egyházi összeköttetései körül
forgott. Pistát avval az egy kikötéssel fogadta gyermekei közé, hogy
legkisebb fiának, a bumfordi Lajkónak, segítségére lesz a tanulásban.

Bögözi eljárt a gyermek hagyatéki és árvaszéki ügyeiben is. Kitűnt ekkor
az írásokból, hogy Pista valódi keresztneve nem Pista, hanem Vilmos.
Miért hítta az anyja Pistának? Talán a falusias nevet szerette, talán
gyűlöletes volt ajkának a másik…

Pista a temetés után azonnal átköltözött Bögöziékhez. Előbb elment
köszönetet mondani Timárnak.

– Azért tovább is az én fiam maradsz… úgyebár? – Kissé elcsuklott a
tanár szava; mert a cisztercita iskolák minden hagyománya tiltá, ekkora
melegséget árulni el egy diákkal szemben, kit a fegyelem kimért
távolában illendő tartani. De tiltotta Timár természetes zárkózottsága
is; majdnem úgy érezte, mintha lelke szemérmét meztelenítné meg… És
mégis jól esett! (Mennyi érzelemnek kell vajudni néha, míg néhány
lélekfoganta szócska megszületik!…)

Pista kissé meghatva és megtisztelve is érezte magát, hiúságának
hízelgett a tanár kívánsága, mintha a jó tanulónak, a zseniális fiúnak
szólna az. Hallgatott, és csak a második kérdésre mondta ügyetlen:

– Hát hogyne… ha meg tetszik engedni.

Abban állapodtak meg, hogy Pista minden vasárnap délután meg fogja
látogatni Timárt, szép időben elmennek sétálni, máskor olvasnak együtt
vagy fordítanak valami nehezebb szöveget. Timár szenvedélyes tanár volt
és tanári hiúságának nagy kielégüléseit várta ettől az intím tanítástól.

– A vendégem leszel – mondta a fiúnak és nagy örömére esett ezt a szót
használni, mely oly szokatlan volt az ő szájából, s kivált egy diákról –
szinte forradalom. Sziklák és falak – természet s megszokás – mennyi
hideg keménységet kelett áttörnie e lélekömlésnek! De kitört a lélek, az
elzsilipelt, negyvenéves _erő_ – szeretni, akit lelt!…

A szegény Lina bútorait, holmiját eladták, és Timár a kanárit kérte
magának, ezt a kis kalitba zárt hangos életet, magányos, papi cellájába…
Most már kívánta az életet, a hangot, mely Pistáról és szegény anyjáról
fog beszélni neki. A fiú hát az első vasárnap egy zöld kalitkával a
kezében jelent meg a tanári folyosón, kissé szégyenkezve, hogy
meglátják, és tünődve a szavakon, micsoda formában ajánlja föl a kanárit
Timárnak – ajándékul? Timár elfogadta a gyermek ajándékát, mert úgy
érezte, ez ismét szorosabbra kötözi a viszonyt kettőjük közt; de ettől
fogva kötelességének tartotta, hogy ő is mindenféle ajándékokat adjon a
fiúnak: könyveket vett neki és vasárnap válogatott ozsonnákkal várta;
egyébiránt minden szükségessel ellátták Bögöziék.


Timár a negyvenedik év felé járt ekkor, túl azon a koron, melyet a nagy
katholikus költő _életünk közepének_ nevez, s mely oly kritikus kor a
magányos férfiúra. Timár e tájban kezdte először céltalannak látni az
életet és estéin néha irtózatos sivár érzéssel feküdt le. Élete
szigorúságából nem engedett semmit; most is tanult, olvasott
lankadatlanul, mint aki valami célra tör: de ijedten kezdte sejteni,
hogy a könyvek nem adhatnak neki többé semmi lényegeset és hogy
tanulásának voltakép célja nincs. Azelőtt, fiatalkorában, érezte
napról-napra, hogy fejlődik, gazdagodik a lelke ezekből a könyvekből:
most csak szomorú stagnálást érzett egyhangú időtöltésében. Miért még
tanulni? Most már világosan látta, hogy soha egy igazi titkot – amit
érdemes megtudni – nem tud meg. S kinek használ az, amit ő tudhat?
Irjon? De fájdalmas meddőség érzése ült benne. Mi van az ő lelkében,
amit nem könyveiből szívott? S minek újra leírni, amit már leírtak?
Irígykedve gondolt másokra, Gombos Cirillre, aki öt könyvből összeüt egy
hatodikat, s boldog a tudatban, hogy szerény, de hasznos munkát végzett.
Fordítani próbált: Kapisztrán János egy francia életrajzát magyarra
ültetni. De ez a munka nem elégítette ki.

Rendtársainak megvoltak az apró intrikáik, kis versengéseik: szinte
irígyelte, hogy ezek annyiok életét betöltik. Ó Istenem, hát minden kis
bűnnek, irígységnek, hiúságnak, megvan a maga életcélja: csak a jóság
nem tud mit csinálni magával? Imái nem segítettek rajta. Az Isten nem
válaszolt neki; s ő nem volt elég gazdag már, hogy kielégítse a
párbeszéd egy néma Istennel, hogy mindig csak adjon és sohase kapjon.
Néha kedve volt sírni, mint gyermekkorában, jelenést kívánt; mint a
szentek, bálványra lett volna már szüksége, mint egy látócsőre, amely az
Istent közel hozza hozzá. Az ember, ha már nem fiatal, az Istennel
együtt sem elég többé önmagának. Timárban földerengett az élet titkos
igazsága: hogy csak az él igazán, aki másért él. A szeretet az Isten
grádicsa.


Az első vasárnap délutánok alig különböztek valami különórától.
Tulajdonképen nem volt mondanivalójuk egymáshoz. Timár kikérdezte a fiút
egész heti élményeiről, olvasmányairól; s aztán elővettek valami
súlyosabb auktort, vagy Timár felolvastatta Pistával egy-egy dolgozatát,
Pista feszélyezve ült a plüs fotölyben s a világért sem szólt volna egy
szót, míg Timár nem kérdezte; az pedig néha kínosan kereste a kérdést.
Ezért hosszú hallgatások voltak. Pista mindig pontosan jelent meg
megszabott órára, és ha néha pár perccel előbb talált érkezni, a
folyosón várt és drukkolt, míg órája ütött: a világért sem ment volna be
előbb. Ugyanekkor, a dupla ajtón belül, Timár is türelmetlenül nézte az
óráját, leste a kopogást.

Ez a türelmetlenség lassankint kisugárzott az egész napjára. Már nem
tudta nyugodtan olvasni ünnepdélelőtti kedves Aeneisét; idegesen
lapozgatott benne s közben a gyermek multheti szavaira gondolt… Ma erről
és erről fog vele beszélni – tervezte – ilyen és ilyen olvasmányokat fog
ajánlani neki… Türelmetlensége kicsalta a rendház előtti feltöltött
terraszra, ahol így mise után rendtársai szoktak föl-alá sétálni a
vasárnapi fényben, és nézni a templomból kijövő közönséget; ő azelőtt
sohasem jelent meg ott köztük. Elegánsan hullámzottak a fekete-fehér
reverendák; Szoboszlai szabadon vizsgálta a nőket, mint egy gavallér.
Egy-egy úri társaság megállt pillanatra a papokkal csevegni.

– Szép idő lesz, főtisztelendő professzor uraim! – intett át messziről a
derék Bögözi szürke kalapjával.

Timár Pistára gondolt, aki már rég eltűnt, kis énekeskönyvével a
kezében, az ügyvéd háza felé. (Mit érnek mindezek az unalmas felnőttek a
gyermek friss, nyilt lelkéhez képest?) Sétahelyekre gondolt, hova fogja
elvinni délután, micsoda kedves helyét mutatja meg neki…

– Hogy viseli magát a »fiunk?« – kérdezte Bögözitől. Nem is tudott
másról beszélni, mint róla. Semmi sem érdekelte. Az egész napja egy
feszült, sőt kínos várakozás volt, mindaddig, míg a kedves léptek, az
ismert kopogás föl nem oldta.


Lassanként egy kissé fölmelegedtek mind a ketten. Timár bizalmasabb
kérdéseket mert intézni Pistához és Pista gyermekileg, fenntartás nélkül
válaszolt azokra. Timár nemsokára úgy ismerte a fiú egész életét,
Bögöziéket, a család minden egyes tagját, a szokásokat, Pista
olvasmányait, a gyermekek játékait, mint akár maga Pista.

A fiú jól érezte magát Bögöziéknél. Könnyed, alkalmazkodó képességével
mindjárt mindenütt otthon volt: gyermeki kora még hamar felejtett s csak
a jelenben élt. Hamar meg is szerette mindenki: Bögöziné, egy jószívű,
de ideges asszony szinte egyenlő érzéssel sorolta gyermekei közé;
kivéve, hogy ez soha sem tette ingerültté, mint édes csemetéi. A fiúk
előtt meg orákulum volt; játékban, leckében egyformán elmaradhatatlan.
Valósággal gyűlölték Timárt, hogy vasárnap délutánra elvette tőlük.

– Azok igazán olyanok, mintha a testvéreim volnának! – S Pista nagyokat
kacagva mesélte Timárnak, micsoda sárkányokat csinál a kis Lajkó, hogyan
telemaszatolja mindenét csirizzel.

Timár tökéletesen fölolvadt e gyermeki csevegés élvezetében, szinte maga
is gyermek lett. Boldog órák voltak. Veleélt Pistával, résztvett
játékaiban, érdekelte a Bögözi-család minden kicsi dolga.

– Egy leányuk is van.

– Igen, az Emmuska. Nagyon jó kis leány. Csak az mindig olvas… én nem is
értem, hogy lehet annyi regényt olvasni…

És aztán beszélt az öreg Imre bácsiról, a Bögöziné apjáról: »de az
igazán nagyon előkelő és nagyszerű öreg úr« – és Bögöziről (aki egész
nap irodájában volt); és a Bögözi néniről… Új volt előtte minden, a
jómódú, zsén nélküli környezet, a folytonos társaság, a vidám hangulat,
és mindent élvezett; a Stirling-ház hamar úgy tünt föl neki, mint
homályos gyermekkorának egy ellenőrizhetetlen emléke. Olyan természete
volt, hogy a szeretetet rögtön megérezte és maga is mindjárt mindenkit
megszeretett; nagy érzéssel mesélte Timárnak, hogy a Bögözi néni
mennyire szereti:

– De szeretem ám én is őt nagyon! – tette hozzá kedves naívsággal.

Timár lassankint féltékeny kezdett lenni Bögöziékre. Jobban szerette, ha
szép, halott anyukáját emlegette Pista, avval a rajongással, mely szinte
áradt fiatal lényéből; vagy ha távol gyermekemlékekről beszélt, még a
Stirling-háznál is régibbekről; régi, szép lakásukról a városban,
játékokról, amiket bácsik hoztak neki, az első képeskönyvről, egy
bácsiról, aki a térdén szokta lovagoltatni, egy másik bácsiról, aki
cirkuszba vitte, állatkertbe.

– Egyszer felültetett az elefánt hátára!

Ezek a gyermekemlékek hemzsegtek a különböző »bácsiktól«. Pista
elfogulatlanul beszélt mindezekről, szabad kiömléssel, ártatlanul, s
gyermeki bizalommal, mint mindenről; nem volt semmi titka. Timárt olykor
épen ez a könnyűség bántotta; mert a szegény anya erkölcsön kívüli élete
ott sötétlett minde témák mögött. De félénk gyöngédsége és szerzetesi
félszeg szemérme visszatartották kérdéseit… Csak nézte bámulva, mily
könnyeden siklik el a gyermek szelleme a legkényesebb tereken; kettejük
között csakhamar ő lett az elfogultabbik. Minden közeledésük mellett is
olykor kínzó távolságot érzett: nem tud eléggé gyermek lenni ő Pistához,
mindenki máshoz közelebb a fiú, mint hozzá. Csakugyan, Pista azonnal
bizalmas lett mindenkivel: a cselédekkel Bögöziéknél, a Timár kis
kölyökrókáival, a ciszterciták pedellusával, s a rendház inasai közül
Tamással (aki hajóslegény volt azelőtt). Timár olykor szinte irígyen
nézte el, mily teljes és feszélytelen barátsággal cseveg vele Tamás: ő
nem tudott vele ilyen feszélytelenül beszélni. Hosszú sétáikon ma is
sokszor szótlan hallgatta s elfogultan Pista csevegését, amint
Bögöziéket dícsérte, vagy – mikor a Duna felé mentek – a dunai város
régi kedélyes hajós-életéről beszélt – és ha Timár mégis közbeszólt
valamit, Tamást idézte reá, mint tekintélyt: Tamás ezt így mondta… Tamás
azt úgy mondta…


Így élt szegény Timár hétről-hétre és lassanként már nem is élt másban,
mint Pistában; a maga eseménytelen élete csak egy szürke lap volt,
amelyre a Pista fiatal élete íródott, mint ahogy az üde forrás ír a
kiszikkadt földre. Pista élete kivirágzott a Timár lelkében, és tudatra
ébredt jobban, mint Pistában magában; és Timárnak, mondom, csak az volt
fontos már, ami Pista körül történt: minden érzelme csak ahhoz fűződött.
Ez a kivirágzás élősdi módon terjedt szét lassanként a szerzetes lelkén,
és egész életét árnyba borította. Most már egész héten át Pistával
foglalkozott gondolatban; egész hete csak a kedves, társas, bizalmas
vasárnapnak feszült, kínos várása volt. Ennek a reménye éltette, ez
adott új értelmet minden élményének, olvasmányának, – ez az egy
szempontja volt mindennel szemben: hogy hogyan fog majd Pistának
beszélni róla? (Mert az ő életét is bele szerette volna plántálni
Pistába mint ahogy a Pistáé beleplántálódott az övébe.)

Az iskolában is úgyszólván csak Pistát látta meg; a többi fiúk már nem
érdekelték. Mégis csak vasárnap beszélt tulajdonképen Pistával: mert
valami különös szemérem visszatartotta attól, hogy a megállapított időn
kívül megszólítsa. Mise előtt oldott föl legfeljebb, a nyájas
sekrestyében, ha Pista ministrált, s öltöztette a papot, szinte nőies
gondossággal igazítva meg vállán a csipkés karinget. A tanteremben
mindig óvatosan tartotta a régi távolságot: ott soha egy bizalmasabb
szót sem váltottak. Száraz, tanári rendelkezéssel rendelte őt néha
magához, a többiek előtt pontos terminusra.


Egy vasárnap Pista váratlan elmaradt.

Ez a nap felfedezés volt Timárra nézve, keserű érzések primiciája.

Már mikor a megállapított órát elütötte a templomtorony, nem tudott
többé nyugodtan maradni: a fiú máskor mindig oly pontos volt! Föl-alá
járkált a szobájában, minduntalan az óráját nézte, és babonásan
vigyázott, hogy ki ne hagyja lépéseiben a parkett egyetlen kockáját.
Minden hangra, minden lábzajra fölneszelt… egy kopogásra torkáig
lüktetett a szíve, pedig jól ismerte, hogy ez csak a Tamás kopogása.
Akkor nem is állhatta ki tovább – noha esős idő volt odakünn – esernyőt
fogott és kiment a rendház elé. Hátha az volt a hiba (gondolta
önkénytelen babonája), hogy nem ottkünn várta, ahogy szokta.

– Most fog mindjárt jönni – mondogatta. – Szembejövünk a lépcsőn… a
kapunál… – Oh, hogy a legártatlanabb szeretetet is a kínok mérik! Ha egy
fiúalakot látott föltűnni az eső rácsain át, egész lénye a szemébe
feszült: míg szomorú csalódottsággal állapította meg, hogy nem ő az! Nem
ő… és ez sem ő… Tanítványainak köszönését mogorván fogadta, mintha
mindegyik egy új reménytől fosztotta volna meg. Nem nyughatott bele,
hogy meg legyen rabolva attól, ami egész hetének egyetlen várakozása,
vigasztalása volt.

– Elkésett… jönni fog még… – biztatgatta magát. Másra akart gondolni,
olvasni kezdte gépiesen magában a számsort, imádkozott. Visszament
cellájába s elővette breviáriumát: de nem tudta rá lekötni figyelmét.
Akkor megint kiment az utcára. Ideges gyorsasággal aprózta lépteit. A
torony órája ismét ütött.

– Nem fog már eljönni, ha idáig nem jött – gondolta, szinte valami
megkönnyebbüléssel, hogy a várás kínjai elmúltak. Most bevallotta
magának, hogy nevetséges a viselkedése, de érezte, hogy nem tud
uralkodni magán.

– Istenem, – gondolta – bocsáss meg, túlságosan szeretem egy
teremtményedet: de Te rendelted így, és Te alkottad őt méltóvá a
szeretetemre. És Te látod, Uram, hogy a szeretetem tiszta: van-e
tisztább szeretet, mint a nevelőé a Fiatalság iránt?

De mi lehet az oka Pista elmaradásának? Beteg – ő, aki sohasem szokott
beteg lenni –; vagy valami váratlan történt… valami szerencsétlenség?
Vagy egyszerűen csak elfeledkezett… talán nagyon jól mulat Bögöziéknél…
vendégek vannak… vagy kirándulásra mentek… Talán elfelejti őt már az ő
fia. Harag és elkeseredés melegedett benne ezen a lehetőségen; és bár
érezte mily valószínűtlen ez, gondolatai mégis arra terelődtek:
tulajdonképen mit is nyújthat ő Pistának unalmas, öreg professzor
létére? Közben egy másik ijesztő eshetőség rémlett föl agyában, valami,
amire már többször gondolt: Lina írt halála előtt a fiú apjának; az apa
eljött és elvitte gyermekét…

Nem bírta ki tovább. Érezte, hogy nem fog nyugodtan aludni, ha el nem
megy Bögöziékhez és meg nem tudja az elmaradás okát. Kissé restelte
ugyan, hogy ilyen módon elárulja nyugtalanságát; azonkívül az ügyvéd
családjához nem volt járatos, és félénk magányosságának, gyenge
akaratának valóságos nagy elszánás kellett ily látogatásra. De most
nyugtalansága legyőzte minden más érzését. Úgy ment végig a kisvárosi
utcán, mint akit a sorsa visz, mint akit egy magánál erősebb erő hajt,
gépies imát mormolva magában.

Pistát Emmával, a kis bakfissal sakkozva találta: kissé meg volt hűlve,
azért nem eresztették ki az esős időben. A fiú boldog volt és büszke a
neki szóló látogatás miatt: alig tudta a helyét találni Timárnak. A
tanár belső örömmel szemlélte gyermekét a kedves és úri otthonban, amint
vidáman és otthonosan csacsogott, amint fiús szögletességgel próbált
udvarolni a kis leánynak; apai szíve titkos elégtétellel duzzadozott.
Nagy megnyugvással és önmagán nevetve tért haza.

Ettől kezdve azonban nyugtalansága folyton kiújult. Nem érezte Pistát
többé oly kizárólag az övének, mint az első időkben. Oh ha fia volna!
így minden véletlen közbejöhet. Néha az ismeretlen apa kísértette;
»micsoda apa az?« – gondolta belső megbotránkozással, de titkos örömmel
is. Nyilván nem akar tudni gyermekéről… Mégis: rémítette a vér joga,
mint egy fenyegetés; féltékeny volt arra az egész homályos életre,
amiből a fiú kisarjadt. De féltékeny volt arra a vidám életre is,
amelybe a gyermek belenőtt; oh, már nem tisztán őkörüle forgott ez a
mikrokozmosz!

Pista megváltozott. Gyermeki hiúsága nagyon is kielégült; s a
látogatások tanárjánál nem hatottak többé rá az újság ingerével.
Kelletlenül és késve jelent meg, s unottan, szórakozottan ült ott Timár
előtt. Nem mintha szeretete megcsappant volna nevelője iránt; de naív
őszinteségében képtelen volt arra, hogy figyelmetlenségét vagy rossz
hangulatát palástolja. Modora is egyre szabadabb lett, és Timár
aggodalmain, türelmetlenségén olykor nagyokat kacagott. Az is
megtörtént, hogy fölhalmozott leckéire hivatkozva, kibújt a vasárnapi
találkozás elől: és mikor Timár nem nyugodott bele, és bebizonyította,
hogy a fiú ürügye csak ürügy, nem hallgatta el az igazi okot sem:

– Attól félek, hogy megún a tanár úr, ha mindig a nyakán vagyok.

Oly kedvesen és gyermekesen mondta ezt, szokott nyiltságával, hogy nem
lehetett reá haragudni. Timár azonban Bögöziékre gondolt, akikkel Pista
mindig, mindennap együtt van… Persze, ő nem tud neki annyi mulatságot
nyújtani, latin könyvekkel zsúfolt szobájában, vagy egyhangú sétáikon:
mint az a vidám ház, az élénk gyermekek, és Emma, a csinos kis
regényolvasó.

Akaratlanul irígyen gondolt erre a családra. Különösen Emma izgatta őt,
akiben a fiú első szerelmét sejtette, majdnem alaptalanul, mert a
gyermek gyermek volt még egészen. Timár mégis érezte, hogy az élet
követeli már ezt az életteljes fiatalságot és hogy nemsokára minden más
fontosabb lesz neki, mint az ő barátsága és régi könyvei. Mély
melankóliával gondolt erre. Elnézte a fiút, amint szórakozottan ült
előtte a karszék kopott plüsén, ki tudja, merre kalandoztak gyermeki
gondolatai. Ez a kedvetlenség őt is kedvetlenné tette, semmi sem jutott
eszébe, ami a fiút érdekelhetné, unatkozva és kellemetlen gondolatok
közt ültek együtt, s gyakran mindkettőjük terhesnek találta ezt az
együttlétet; Timár mégsem tudta volna nélkülözni. Ha egy-egy pillanatra
viszatért a régi bizalom, az annál kedvesebb volt, és hosszú időre
boldoggá tette őt. Egy alkalommal Pista betegen találta Timárt, és ekkor
felébredt benne minden veleszületett gyengédség, csevegett hozzá,
vigasztalta, vele maradt késő estig, és másnap megint eljött, leckéit
végezve. Ettőlfogva Timár gyakran rosszullétről panaszkodott a fiúnak,
néha elég kevés igazi alappal, hogy ezt a ritkuló gyengédséget kicsalja.


Timár néha valósággal megalázottnak érezte magát kis barátjával szemben.
Mert kettejük közül a fiú volt az, aki kevésbé szorult a másikra, ő volt
az erősebb. Ezt Timárral önkénytelenül és gyermeki kegyetlenséggel
éreztette sokszor.

Semmi tisztelet sem volt benne a tekintély iránt. Amint a Timárral való
barátság megszokott lett előtte – Timár maga megszokott, mint egy apa –
úgy bánt vele, ahogy élénk eszű és élénk temperamentumu fiúk nagyonis jó
apáikkal szoktak: kissé gúnyos és fölényes szeretettel. Hiszen csak erre
vágyott mindig Timár – hogy úgy tekintse, mint valaki egészen közelit,
mint apát –: most mégis fájt neki! Mert mi az apa a fiú lelkének? Egy
kedves öreg bútor, semmi egyéb; mindenki más jobban foglalkoztatja őt.
Timárnak lelkét néha mintha éles kések szúrták volna, mikor a fiú
ártatlan őszinteségében elárulta, amit maga sem tudott tudatosan: mily
keveset jelent neki ez a jó tanár-pap. Pista nem csinált titkot belőle,
hogy sokallja az időt, amit Timárral tölt: és mind nyiltabban iparkodott
abból lealkudni; – Timárnak pedig, a gyönge apának, nem volt eszköze
érvényesíteni akaratát! Néha szinte könyörgött Pistának: – igen,
megalázta magát előtte – és önmaga előtt! De hogy tudott volna
haragudni? Oly szép volt a fiú, kedves és vidám fölényében, gyermeki,
dacos vállrándításaival, s avval a szelíd és gúnyos modorral, mely
mindig a szegény Linára emlékeztette őt!… Olykor szeszélyes volt, mint
egy kacér asszony, – de annál kedvesebb. Mentül jobban fölébe nőtt,
annál leküzdhetetlenebbül szerette! Nem volt-e az ő lelkének gyermeke?
Fában is az nő leghamarább fölébe földjének, amelyik abból legtöbb erőt
szívott! Volt-e valaha fogékonyabb, tehetségesebb tanítvány Pistánál?
Mit tesz, hogy ma már nincs reá szüksége? Amit kapott tőle, azt többé
semmi el nem törülheti.

S Timár látta fiát, folytatóját; mult az idő, s a tanítvány egyre többet
ígért… Amit ő gyűjtött, azt ez a gyermek készen és korán megkapva, új és
nagyszerű célokra fogja értékesíteni. A tudomány embere lesz talán:
büszkesége a rendnek, mely nevelte, az egész hazának… Pista rajongott a
tudományért, mindenért rajongott. Bögöziné volt a legjobb asszony a
világon, a Bögözi-fiúk a legkedvesebb gyermekek, Emma a legszebb lány –
de a TUDOMÁNY volt a legdicsőbb dolog az életben: mohó esze szítta, mint
virág a napot. S minden gyermeki fölénye mellett is bámulta Virgil nagy
tudását: ki volt oly jártas rég letűnt korokban? Timár csak elnézte: ha
ő bírt volna igy rajongani! De ő száraznak érezte e tudást az ifjú
fantázia alchimiája nélkül, mely színek, lelkek és sorsok csillogó
szövetévé képes varázsolni. Napról-napra jobban Pista lett minden
munkájának, egy egész élet görnyedésének, egyetlen értelme. Érte
történt: nem volt haszontalan!… S néha jöttek órák, mikor a tanulás
gerjedtsége közel hozta őket, mint egy közös szenvedély rabjait. Pista
ugyan nem szeretett együtt tanulni Timárral: de beszélni arról, amit
tanult: igen!

Pista abban a korban volt, amikor az ész, a szellem ereje és méltósága
először mutatkozik meg az ifjú előtt s elvakítja fényével a lelket:
mindent ebből az egy szempontból tekint, minden embert e szerint ítél
meg. Ezt a próbát Sóton kevesen állták ki, még a tanárok sem. Timár, az
más volt; de a többiek?! Szoboszlai Timót, a természetrajz elegáns
tanára? aki vakító fehér reverendaujjában jól ápolt kezét gesztusra
emelve, oly üres pátosszal tudta szavalni a tankönyv szép latin neveit:
»_Lamellibranchiata_, azaz _Lemezes kopoltyúsok_.« Vagy a kis Bogár
Szaniszló, aki jó pedagógiai fogásnak találta a _heretyutyutyu_ nótájára
énkeltetni a latin regulákat? Vagy a vörösarcú Lesinszky, nagy hazafi,
akinek ez a kérdés volt a trükkje:

– Milyen Ausztria földrajzi alakja? – amire azt kellett felelni:

– Olyan, mintha Magyarország köré egy dézsa moslékot öntöttek volna ki…
– Timár mégis csak különb volt. Megérzett rajta a szellem embere s az
apró intrikákkal telehálózott klastromban, pletykás kisvárosban valami
nemes különállás különböztette meg, mely annál jobban imponált Pistának,
minél jobban kinőtt környezetéből ő is. Múlt az idő s ez használt
Timárnak: Pista megértetlen állt környezetében. Pista kezdte bizonyos
naiv megvetés pózát felvenni mindenkivel szemben; szerette és lenézte a
világot; mi volt itt körülötte? Cselédügyek és városi pletykák, Bögözi
bácsi jogi kérdései, Emmuska érzelmes regényei s a bumfordi Lajkó
footballszenvedélye: mindez nagyon kicsinyes dolognak tűnt fel őelőtte,
aki Caesar politikájáról és az őskeresztény egyházak keletkezéséről
szóló könyveket olvasott.

– Én nem is értem, hogyan lehet így élni, minden magasabb érdeklődés
nélkül.

Ebben egyek voltak, egymásra találtak: a gyermek, akinek egész lelke még
csupa szent kíváncsiság, tiszta magasba-vágyás volt, és a szerzetes,
világtól elvonult, könyvekbemerült félénk életével. A gyermek most
érezte, hogy őt igazán a szerzetes érti meg; neki panaszolta el fiatal
életének első csalódásait, az első nagy lehangoltságokat, különös
zavarokat, melyekkel ráköszönt az Ifjúság, ez az orv ellenség, aki
kiragadja a gyermeket a panorámás nyugodt nézőtérről és földobja a véres
zavaros színpadra… világnézetének első nagy forrongásait. A papoktól
nevelt, ártatlan fiúcska nem sejtette még e nyugtalanságok jelentését: s
Timár szemérme tiltotta, hogy kényes témákról szó essék közöttük.

– Munka! – mondta mindig a szerzetes – kerüld a tétlen perceket. Tétlen
percekben fölcsiráznak a bénító, mérges hangulatok, mint gaz az ugaron.
– És egy nehéz görög szöveget nyitott föl; s a kemény észtornába, a
lelki izmosodás érzéseibe belefeledkeztek mind a ketten.


Oh a nevelés gyönyörűsége, a tanítványnak a mesteren csüggő, áhítatos,
ígérő szemei! Timár fenékig élvezte ezt a gyönyörűséget, mely nemcsak a
lelki ajándékozás ünnepe, hanem egyúttal az emberi hiúság egyik
legnagyobb kielégülése. Végérhetetlen szellemi tobzódások voltak ezek;
nem tudtak betelni egymás gondolataival. A tanár talán még jobban
élvezte a fiúnak friss látását, meg nem vesztegetett ítéleteit, mint a
fiú az ő tudását, bölcsességét. Néha késő estig ültek egy könyv fölött,
mind a ketten lekéstek a vacsoráról. Máskor telhetetlen sétákat
csináltak, peripatetikus beszélgetés közben, a tölgyes hegyek közt; volt
egy kedves padja Timárnak, az úgynevezett Demir-kapunál, a Nagyhegy
tetején, azon üldögéltek sokszor alkonyatig. Naiv fantáziájuk fölhevült,
hangjuk emelkedett; a rigók fölriadtak és a meszes hegyek
visszhangzották a szót. Vitatkoztak. Pista elragadtatta magát,
szenvedéllyel, lelkesen védte álláspontját. Timár a görög ifjakra
gondolt, Sokrates tanítványaira… az őskeresztény neophitákra.

Csakhogy Pista nem volt alázatos, mint az őskeresztény neophiták.
Fölbátorodott egészen. Véleményeit habozás nélkül kimondta, és
véleményei nagyon gyakran ellentétesek voltak a tanári felfogással.
Ellenkezése szenvedélyes volt, szinte védekezés, s inkább magának szólt,
mintsem tanárának: mintha szüksége lett volna, önmaga előtt
bebizonyítani, hogy neki külön álláspontja lehet. Mennél mélyebben
érezte a Timár hatását, annál erősebb lett ez a reakció. Már-már odáig
ment, hogy elég volt Timár véleménye valamiről, s Pistában
ellenállhatatlanul az ellenkező vélemény lett úrrá.

Egyre merészebb lett, utolsó skrupulusait sem hallgatta el, s Timárt
sokszor valósággal megrémítette, amit ez a gyermek mert mondani a sóti
ciszterciták százados, tiszteletreméltó falai közt. Olvasmányairól
beszélt s tüntetőleg fedezett fel szépségeket és igazságokat olyan
íróknál, akiknek már a neve is hökkentő volt a papi fülekben. Mondjuk
ki: ugratta, aztán kedves, gyermeki hahotával ütötte el… Mit tehetett a
szegény professzor: szerette ezt a semmirevalót. S ha néha mégis komoly
szemrehányás vagy intelem jött ki az ajkain, Pista kész volt védni
álláspontját: semmit sem ítélhetünk el olvasatlan.

– _Audiatur et altera pars_ – mondta. S Timár vitatkozhatott magában az
ördöggel, aki olykor azt súgta, hogy a fiúnak igaza van…

Egy bizonyos: Timár nem haragudott, sőt örült Pista bizalmának, mert ez
új kapcsot kapcsolt kettejük közt: ki más előtt beszélt volna ily
szabadon a fiú? Ők már barátok voltak; Pista már tanárairól is nyiltan
csúfolódott Timár előtt; például elmondta, hogy a kényes, képzelt-beteg
Szádi Márk hogyan jön órára: a reverendája fölött szalonkabát, azon egy
sál, azon überciher, azon megint egy sál, végre télikabát… és első dolga
a hőmérőre nézni: s aszerint hámoz le a különböző héjakból magáról,
ahány fok meleg van a tanteremben… Csak ilyeneket: de ez is forradalom
volt a cisztercita iskolák fegyelméhez képest. Timárban különös, bűnös
szabadság érzése kelt, s bűnös fölényé rendtársai fölött. Bizonyos
örömmel élvezte, hogyan hullnak le a fegyelem köntösei kettejük közt.
Egyszer osztályfői hospitálását végezte, Gombos Cirill órája volt; a
fiúk nem tudtak, s a szegény vén tanár tehetetlen dühében a cingulusát
rázta:

– Fiacskáim, én isten nem vagyok! – Ekkor Pista Timárra nevetett a
padsorok közül, s Timár visszanevetett rá: már cinkosa volt a
tiszteletlennek. Néha csodálkozott, honnan ez a gúny és szabadság a
ciszterciták jámbor növeltjében? Pista sohasem érintette vitáikban a
vallás dolgait: ízlése és szeretete visszatartotta ettől a pap előtt; de
a gondos és aggódó lelkiatya szó nélkül is érezte, hogy a fiatal lélek
tudásának tarka és szövevényes transparensei mögött nem ragyog már a hit
nyugodt és egyforma fénye. Elnézte Pistát a kötelező diákgyónásokon. A
kis templomba rézsút sütött a délutáni nap, a barna gyónószékek, mint
Isten őrházai, álltak kétoldalt, faragott mennyezeteikkel, kis, csüggedt
fiúnyájak sorakoztak a farostélyok mögött. Pista sohasem térdelt a Timár
széke elé, hanem eleinte a szigorú, csontos Szádi Márkot, később a
könnyed, világias Szoboszlait választotta lelkiatyának. – Timár mégis
úgy érezte, hogy ő tartozik számadással ezért a lélekért; s
szemrehányásokat tett magának, mert nemcsak tehetetlenül nézte
fejlődését, hanem akaratlan és kiszámíthatatlan hatásával még ő vitte az
ellentétes utakra… Ó milyen felelősség a nevelőé!


Egy nap reggel a hittanár, Szádi Márk, nagy megbotránkozással rontott
óra után a rendtársak közé.

– Jobban vigyázzon főúr a kedves fiára! Ecce csak mit olvas!

Egy új magyar könyv volt a kezében, amely akkortájt nagy feltűnést
keltett; egy zsidó írónak a műve, szellemes cikkek és aforizmák, szabad
és szkeptikus hangon írott könyv. Az író – Vitányi Vilmos – tipusa volt
annak a modern újságíró intelligenciának, mely mindenhez tud egy kicsit
és semmit sem vesz egészen komolyan, mindenről van aperçuje, de semmiről
sincsen véleménye, sőt a véleménytelenséget elvvé és a fölényes
intelligencia egyetlen kritériumává magasítja. A katholikus irodalmi
lapok hosszú és elkeseredett cikkekben bírálták ezt a könyvet, mely
szent dolgokból könnyelmű és fölényeskedő játékokat űzött,
zsurnalisztikus féltudását mindenről rosszakaratúlag interpretálta,
zsidó módon, léha »esztétikai« szempontokból kiindulva, kacérkodott a
katholicizmussal, s szomorú elvtelenségében a legüresebb és legsivárabb
szkepszis kapuit tárta föl. Szádi Márk hittanórán kobozta el ezt a
könyvet Pistától!

Timárnak magának is rosszúl esett a dolog. Azt el tudta viselni, hogy
Pista komoly és tudós könyveket olvas, Renant, Tainet, ha e könyvek
szelleme ellentétes is az Egyház szellemével. Az Igazság erős szeretete
lüktetett mégis e könyvekben, a tudomány igaz tisztelete, szent
komolyanvevése a világnak, oly morál, mely nem vihetett el a jó útról.
De a _rossz_ könyv, a zsurnaliszta, aki tudatlanságát fölényeskedésekkel
palástolja, aki könnyelmű szemtelenséggel beszél a legnagyobb
kérdésekről, melyeket talán egy aznapi osztrák lap tárcájából ismert meg
először! Hogy ebből táplálkozzék az ő okos és komoly kis fia!

– Nem tudta talán, hogy micsoda könyv ez?

– Semmi könyvet sem szabad olvasni amit nem a professzorai adtak a
kezébe – nincs elég könyv az ifjúságiban? A főúr még a tanáriból is ad
neki – mire való az a sok olvasás? _Qui proficit in literis, et deficit
in moribus…_

– _Plus deficit_ – hagyta reá Timár – de ha egy ily fiú, kinek esze,
tehetsége…

– _Donum anceps_ az ész: kétélű ajándék.

– A Vágner Pista erkölcsére sohase volt panasz…

– Kell-e nagyobb panasz? Ezt olvasni órán! hittanórán! az én
magyarázatomon! – Konferencián fogom előhozni.

Ó, hogy irígyelte Timár ezt a nagy buzgó korlátoltságot! Hogy égette a
maga gyengesége, bűnös liberálizmusa! Nem készíti-e ő maga a legnagyobb
lelki veszélyeket annak, akit úgy kellene óvni és védeni, mint egyetlen
életét? Mert őbenne volt már minden reménye életbeélni a saját elvetélt
lehetőségeit… Fölvillogtak régi ábrándjai: Pistából nagy ember lesz, a
rend büszkesége, a haza reménye… De minden lehetőség kétfelé ágazik: s
Timár Tertulliánra gondolt, a lelkes, a rajongó ifjúra, éles szemére és
sűrű vérére: aki az Egyház legnagyobb reménye és legtudósabb doktora
volt s haeresiarcha lett, fő-fő-eretnek…

– S tetszett neked az a könyv? – kérdezte Pistától, aki egyáltalán nem
látszott lesujtva a dorgálás által.

– Nekem tetszett – szólt Pista dacosan; s aztán magyarázta: hogy nemcsak
az igazság értékes, hanem az érzések és lehetőségek is, hogy épen egy
nem-szaktudós, egy zsurnaliszta, merészségével és elfogulatlanságával,
újabb perspektivát, elevenebb érzésreakciót adhat valamely kérdésről,
mint maga a tudomány: mert ez az élet reakcióját adja a tudománnyal
szemben, annyi hat rá ép a tudományból, amennyinek életértéke van… Timár
csak nézte ezt a Tertulliánt (mily példásan szerény fiú volt azelőtt).

– A te nevelésed! – mondta önmagának.

Délután konferencia volt s Szádi Márk előadta panaszát.

– Talán nem lehet feladatom – kezdte – egy kartársamnak nevelő
rendszerét bírálni, de meg kell mondanom, hogy veszedelmesnek tartom az
intellektuális gőgöt nagyranövelni éretlen ifjakban. A mostani eset
szomorú bizonysága ennek. Ez a fiú már gyermekkorában rossz környezetben
élt…

És lecsapta az inkriminált könyvet a zöld asztalra.

Lesinszky dühösen ütötte ki vörös tokáját a kráglijából:

– Gyalázatos egy könyv! A hazát becsmérli…

– Tehát milyen büntetést javasolnak a kolléga urak? – kérdezte Horvát
Vince, a házfőnök.

– Az alázatosság ellen vétett, alázza meg magát. Ismerje be bűnét
nyilvánosan, a tanulók előtt!

Timár érezte, hogy elfehéredik: erre bajos lesz rábírni Pistát. A
házfőnök általános intéssel fejezte be az értekezletet; figyelmeztette a
tanár urakat, hogy óvakodjanak túlságosan felbátorítani növendékeiket a
világias olvasmányokra, s kerüljék a túlzott bizalmaskodást is, mert az
mindig a tekintély rovására megy. Gombos Cirill már kereste a kártyát a
másik szobában.

Másnap Pista izgatottan járt föl és alá a Bögöziék kertjében. Nem, azért
sem fog bocsánatot kérni! És nem fogja rossz könyvnek vallani a Vitányi
könyvét! Mikor ő jónak tartja! Meg tudja ő ítélni annyira, mint az a
buta Szádi Márk! Igen, mit szépítsem, ezt a tiszteletlen kifejezést
használta, hogy »buta«. Emmuska csillogó szemekkel nézte: olyan szépnek,
okosnak és bátornak látszott gyermeki dacában! Bögözi intette, atyailag:
nem jó a felsőséggel ujjat húzni. Okos ember magában tartja véleményeit.
Ez a csillapítás olaj volt a tűzre. Imre bácsi, a Bögözi-gyerekek
nagyapja, ezúttal is Pistának fogta pártját. Kipattogott a lugasból,
nagy pipája mögül, biztatva a fiút, vén gyermek maga is, a függetlenségi
öregek ideológiájával:

– Ne hagyd magad, Pista! Ördög bujjon a papokba: Petőfit is kicsapták az
oskolából.

Pistában egyszerre fellüktetett a szív: Tamás, a rendház szolgája, állt
a kertajtóban. Timárnak rossz napja volt: értesült, hogy Pista
megtagadta a bocsánatkérést, s most izgatottan kérette a fiút magához.
Pista ideges vállrándítással felelt, de aztán mégis vette
kimenő-kabátját:

– Elmegyek öreg Virgilemhez – szólt gyermekesen, felnőtt barátot
szenvelegve.

Virgil türelmetlen várta. Mi lesz, ha makacs marad? Nyilt engedetlenség
ez. S szinte hallotta a Lesinszky hangját: »Menjen más iskolába!« Hogyan
tarthatja fenn akkor barátságát az engedetlennel?

Idegesen kezdte kérlelni a fiút, de az hajthatalan maradt.

– Tessék kívánni akármit, csak ezt ne!

Timárnak szinte könnyes lett a szeme: eszébe jutott dédelgetett terve,
Itália, ahová magával akarta vinni a fiút a vakációban, szigorú
tanulmányút, egy egész nyár, amikor mindig együtt lehetnének, amikor
egészen az ő fia lenne… Ennek is vége már?… S ismét kérlelni kezdte
Pistát, jutalmul és csábképül tartva elébe a tanulmányutat, ismerve mohó
tudásszomját, vágyát az idegen csodákra. Pista azonban morcan fogadta a
tervet, kijelentette, hogy nem kíván Timárral utazni, hogy úgyis
túlságosan sokat tett már Timár érte, hogy ő nem akar többet elfogadni,
mert nem tud hálás lenni oly engedelmességgel, amilyent várnak tőle, s
mindjobban felhevülve a vitában, azt is, hogy ő nem akar egészen a Timár
teremtménye lenni, nem akarja az ő kegyelméből látni Itáliát, hanem majd
egyszer a maga szemén át és a maga pénzén, vagy sohasem!

S fejének fölszegése, az ismerős vállendítés, szemének lobbanása,
hangsúlyozták megizzott szavait. Timárnak szívébe égetett a gyermeki
kegyetlenség: az ő fia mennél távolabb akar lenni tőle, vezető kezét
visszautasítja, elhúzódik. E szép és nemes fiatalság előtt egyszerre
rászakadt életének egész magányossága. Könnyei sajtolódtak, mint egy
fizikai érintésre, s Pista tekintete váratlan felfogta tanára szemeiben
a fájdalmas csillogást.

A fiú szíve hirtelen meglágyult, mint friss viasz egy meleg lehelettől,
szavai szétröppentek, mint könnyű papirdarabkák, ha fölibük fúnak; csak
a könnyező férfit látta maga előtt, s forró szánalom öntötte el. A torka
elszorult, elfeledett mindent, semmi más vágya nem volt ebben a
pillanatban, mint megvigasztalni az ő öreg, szenvedő Virgilét, bármibe
kerüljön is, megtenni mindent, amit kíván, nem a büntetéstől való
félelemből, nem a tekintélyért vagy a felsőségért, még kevésbé talán
belátásból, hanem egyedül azért, mert öreg barátja szomorú lenne, ha nem
tenné meg.

– Gazember volnék, hogyha meg nem tenném! – mondta otthon az idegesen
aggódó Bögözi néninek, mintegy fedezve a visszavonulás útját. Haléntékai
azonban lüktettek, előre érezte a holnapi megalázás súlyát, a torkát
fájdította és lázas volt, Bögözi néni ágyat készített neki.


Reggel a templomban, a tanítást megelőző mise alatt, Timár nyugtalanul
kereste a térdeplő diákok közt az ismerős barna fejet. Hogy fog
lejátszódni a kínos jelenet? Nem lázad-e fel a fiú büszkesége az utolsó
pillanatban? Pista nem volt helyén, s az osztályba érve, kitünt, hogy
nem is jött el iskolába: a hiányzók között diktálták föl.

Timár alig tudott figyelni a szövegre, amit fordítottak: a
legképtelenebb feltevéseket csinálta a fiú kimaradásának okáról.

Tíz órakor megjelent Bögözi, és maga mentette ki Pistát. Valami lappangó
betegség tört ki a gyereken; magas lázban fekszik és folyton Timárt
emlegeti; nagyon nyugtalan tanárának tett ígérete miatt…

– Futok hozzá – kiáltott Timár ijedtsége.

– Ne tegye, tanár úr, én is elkülönítem a családomat.

– Csak nincsen valami…?

– Az orvos vörhenytől fél…

– Én nem félek és nincs kit féltenem.

– S a tanítványai?

Épen tódultak be a tantermekbe.

Timáron végigfutott a gondolat.

Még csak meg sem látogathatja az ő beteg fiát. Tanár, pap és a
kötelesség első, a szeretet csupán a második. Nem szabad a ragályt
széthurcolni a diákok közt. Hetekig nem fogja látni lelkének gyermekét.
Fogja-e még látni valaha? ily nagy fiúknál már veszélyes a vörheny…

Aggódással teli napok következtek. Tamás naponta megjelent a
Bögözi-háznál, s üzenetet vitt Timárnak a fiú hogylétéről. Pista
állapota csakugyan veszélyes volt, s az egész város érdeklődött érte;
mindenki szerette. Még Szádi Márk is kérdezősködött felőle Timártól, és
kifejezte sajnálkozását. Timár ezekben a napokban kibékűlt az egész
világgal, csak a sorssal nem, mely Pista életét fenyegette. Oly
semmieknek, jelentéktelennek tüntek föl egyszerre előtte eddigi
aggódásainak okai! Gyermekesnek látta magát, hogy Pista változó
hangulatain tudott elszomorodni vagy felingeredni: minden más mellékes,
csakhogy éljen, s egészséges legyen.

Ó, mily sivár napok voltak ezek, melyeknek csak a lázmérő egy-egy kemény
száma adott egyéniséget vagy hangulatot. Timár nem tudta hogyan
eltölteni az időt, mindenütt égő unalom gyötörte, s nagy megerőltetésébe
került, nem menni a szőllőbeli séta helyett a Bögözi-ház felé, legalább
arra járni! néha szinte haraggal nézett tanítványaira, akik miatt nem
léphette át a küszöböt.

Lassankint azonban letisztult a harag, amint a fiú jobban lett; minden
letisztult, mint bús zápor után az esti levegő. Nemsokára újra látni
fogja Pistát! Talán jót is tett neki a hosszú távollét; érezte, hogy
lehiggadt benne a szeretet lángja, az idegen és önző érzés
megnemesedett. Egy nagy felfedezést tett e pár hét alatt: azt, hogy
jobban szereti a fiút, mint magát; hogy képes volna inkább sohasem látni
őt, csak éljen s boldog legyen. Ez a felfedezés megnyugtatta. Szinte
szégyennel gondolt régi türelmetlenségére s féltékenységére, amikor
minden szóban, minden gesztusban elhidegülését vélte érezni, s folyton
remegett, hogy ellenséges befolyás vagy pusztító szerelem elragadja
tőle. Valahogy, amint távolabbról gondolt a fiúra, biztosabb volt
szeretetében, mint mikor maga mellett látta, s nevette már aggodalmait.
Csak Isten tartsa meg számára, ő nyugodt barátsággal fogja kísérni
útjain, s öregsége úgy fogja bemosolyogni zsendülő éveit, mint a lemenő
nap egy fiatal fát.

Pista maga is alig várta, hogy láthassa már öreg Virgilét. A hosszú és
unalmas betegség újrakeltett benne minden ragaszkodást, a lábbadozás
szelíd türelmetlensége fölgyújtotta vágyát a tanulásra, gondolkodásra,
fiatalos vitatkozására, mindenre, amit tudós barátja jelentett naiv
diákéletében. A találkozás olyan volt amilyennek lenni kellett, köztük:
gyermek és tanár, két naiv szeretet, mint két felszabadult tükör,
visszavetve egymás fényét enyhe csillogásban. Pista üdülése lassan
haladt, Timár gyakori vendége lett a Bögözi-háznak, s magányos lelke
kissé fölmelegedett: öreg szemeit drága fiatalság üdítette, s atyai
jóakarattal nézte még a kis Emma öntudatlan szerelmét is; atyai terveket
szőtt fia jövőjéről. Egy gyönyörű, s már megserdült fiú, akit az Isten
adott neki, sivár napjainak, nemes és hajlékony, mint egy
Botticelli-angyal…


A városban azt beszélték, hogy Timár Virgil a valóságos apja Pistának.

Érezte a gyanut és – jól esett neki. Szinte maga is beleélte magát e
gondolatba. Minden jogot ő tartott a gyermekhez – többet, mint valóságos
apa a fiához. Milyen idegenek sokszor apák fiaikhoz! És mily közömbösök!
Timár szinte bámulta Bögözit, mily nyugodt szívvel adta ki házából –
hogy tudta olyan nyugodt szívvel kiadni? – legidősebb fiát, aki már
egyetemre ment…

Bizony, múlt az idő, Pista is közeledett már az egyetemhez; Timár
elnézte osztályában nagy fiait: hogy öregszik az ember! mintha csak
tegnap lettek volna aprók. Minden év végén megmérték magukat, az egész
tanári kar, egy mérlegen, mely ott állt a refektórium kerti ajtajában; s
év elején, Veni Sancte után, megismételték ezt. Timár neve mögött
csekélyingású számok sorakoztak a mérleg táblácskáján: összesen ennyi
jelt hagytak az évek, melyeknek egyetlen izgalmuk s gyümölcsük Pista
volt. Ám Pista ember lett, s nemsokára ki tudja, hova viszi a sors?
Vigye! A sors sem teheti meg többé, hogy ne az ő fia legyen. Őelőtte még
most is gyermek volt. Gondozta, mint egy apa, óvta szellőtől, vad
sporttól, fiatalos vakmerőségektől; s szívdobogva gondolt rá, a nyáron
övé lesz egészen; egyedül az ő gondjai alatt; mert az olasz utat
elhatározták. Pista maga hozta elő, mindjárt első találkozásukon, újra
pezsdült rajongásának zálogául:

– Mégis csak nagyszerű dolog lehet a római fórumon sétálni! Mikor
megyünk? – s Timárban örült a szív a többes számnak.

Ó hogy vágyott már erre az útra és élvezte előre! Két hónap, mialatt
Pista egészen övé lesz: reggeltől estélig az övé! Mióta kikerült a
szemináriumból, mindig egyedül élt, magányos szobában: csak étkezésnél
találkozott közömbös társakkal: most úgy intett neki ez a két hónap a
jövőből, mint egy kábító ígéret, egy nagy szenzáció. Két hónap, mialatt
a közlékeny fiú életének minden rezdülését látni fogja, tudni legkisebb
gondolatát: s tanuja lesz annak a leggyönyörűbb és legcsodálatosabb
látványnak, ahogyan egy ifjú szemben s szűz lélekben legelőbb tűnik föl
a Nagyvilág friss képe, ez az egész nagyszerű isten- és embercsinálta
mindenség, Itália; ahogyan tágul a szem, s gazdagodik a lélek lépésről
lépésre… A Vezetés és Mutatás gyönyörét remélte, a nevelő legnagyobb
gyönyörét s készítette már az útiterveket, tanulta a Bädeckereket.

És úgy érezte, hogy ez utazással életének egy korszaka ér véget… Húsz
éve volt tanár. Enyhe fénnyel, mint langyos, bús napok, leszáll életének
ez az öt bús olympiása is, amerre Athén évei s Róma lustrumai szálltak…
Tudta, hogy az iskola ünnepet készít az évfordulóra s hiúságát hidegen
hagyta ez: az ünnep kijárt Lesinszkynek is annak idején, Gombos
Cirillnek is. De Timár érezte, hogy az ő esetében az iskola ünnepe a
város ünnepe lesz; s ez jól esett neki. Timárt tisztelték, mert bölcs
távolságban élt ő a világtól, s nem elegyedett a kicsinyes életbe. A
város tudósa volt ő, akivel önmagukban büszkélkedtek a derék sótiak: a
szentéletű pap, akiről semmi rosszat sem tudhattak; az a kis pletyka,
ami Pista körül forgott, nem ártott neki, inkább használt, a világ
szemében.

– A pap is csak ember – mondták, s még Szádi Márk is elhallgatott csípős
megjegyzéseivel. Pista azonban lázban égett: az ő öreg Virgilének az
ünnepe lesz ez. Ő volt a diákság ünnepi szónoka, s ő adta Bögözi révén
azt az ötletet is, amivel a város közönsége kedveskedett a
köztiszteletben álló tanárnak. Azt a rozoga kis fapadot, amelyen a
Demir-kapunál, a Nagyhegy tetején szoktak üldögélni, egy görögös mintára
szépen faragott kőpaddal helyettesítették. A padra Piacsek
kőfaragómester (akinek fia szintén a cisztercitákhoz járt) legremekebb
betűivel véste a felírást, melyet szintén Pista maga készített: egy
verset a tanár kedves Virgiliusából:

  VIRGIL PIHENŐJE

  … silvis scaena coruscis
  desuper, horrentique atrum nemus imminet umbra;
  intus aquae dulces, vivoque sedilia saxo…

Virgil boldog volt, mint soha életében. Most megint úgy érezte, hogy nem
élt hiába. És hogy még élni fog! Szinte megifjodott a tervezésben, a
szép jövendő kiszínezésében, amelynek egyetlen nagy öröme, egyetlen
érdeke s célja volt: hogy eloszlik minden félreértés, s Pista végre
egészen az ő fia lesz.

De ekkor valami közbejött.


HARMADIK RÉSZ.

Vitányi Vilmos, a _Magyar Ujság_ és az _Uj Világ_ belső munkatársa, egy
napon, dél felé, kábultan és kissé szédülve ébredt fel álmából. Mint az
ideges emberek többnyire, ő is mindig reggel volt a legfáradtabb. Estéig
rendesen felvillanyozódott; de reggel, mikor először konstatálta a
szobájába beszüremkedő fényt, s először hallotta meg a kocsik zörgését
az utcáról, rettenetesen erőt vett rajta az élet hiábavalóságának és
céltalanságának érzése. Most új napot kezdeni? Miért? Ez is csak olyan
lesz, mint a többi volt. Ugyanazok közt az emberek közt (akiket már
régen kiolvasott), ugyanazon pózokban, a pénzhajhászás ugyanazon
szégyenteljes robotjában… Az az egy bizonyos, hogy ma sem lesz ideje,
sem kedve, belefogni abba, amit talán csinálnia kellene, amiért talán
élnie érdemes. Ó ha meg tudna még élni szerényen, nyugodt munkával, egy
nyugodt jövedelemből, lemondani a nagy Életről, a Pipere és Luxus ezer
igényéről, a híres, kényes vacsorákról a Bristolban, lemondani a Nőről,
aki kiszívja az embert, idejét, pénzét, erejét és otthagyja akarat
nélkül, képtelenül a munkára, lelkesedésre, bármi másért, ami nem ő…

Vitányi a feleségére gondolt, a gyönyörű színésznőre, akitől válófélben
volt… Aztán egy fiatal svájci cukrászleányra gondolt, akit ajándékaival
ő szédített meg először s akivel majdnem a liliomtiprás gyönyörűségeit
élvezte.

Mert mennél öregebb lett, annál jobban meggyőződött róla, hogy nincs
szebb dolog a világon, mint a naívság és az ártatlanság – de csak annak
számára, aki letöri, akinek kinyílik. Ez még az ő vérét is fel tudta
pezsgetni; ez el tudta feledtetni vele a hiúságának azt a nagy sérelmét,
ami a felesége elutazásával érte félév előtt. (Mert a felesége elutazott
tőle, egy katonatiszttel, levelet hagyva hátra, melyben megállapodásuk
szerint, őszintén megírta, hogy már nem szereti. Akkor küldette ki magát
a lapjával Svájcba, egy kis pihenésre, mert szükségét érezte a
távollétnek és csak tegnapelőtt érkezett megint vissza Pestre.)

Az ablaktábla hasadékain erős fénykések vágtak be, Vitányi megnézte az
óráját: délre járt. Fel kellene kelni… be kellene csengetni a
szobalányt… de ez mindennap új, erős küzdelembe került. A legjobb volna
beteget mondani, így heverni egész nap, tétlenül, az ágyban… Aztán
megrázta magát. Az ágyneműi izzadtak voltak, a lepedője meggyüremlett.
Szájában felrémlett az esteli Medoc fanyar íze…

….

– Nyissa ki a spalétát – mondta a szobalánynak.

A fény beömlött; s épen egy bútorszállító döcögött az utcán, annak a
piszkos zaja; majd egy autó szirénája.

– Mégis csak jobb volt a budai lakás – gondolta Vitányi, mint igazi
pesszimista, akinek mindig az a rosszabb, amiben épen benne van. A budai
lakását elhagyta, mert lustasága, a kényelem és közelség szeretete,
hatalmasabb volt ízlésénél és snobizmusánál, mely pedig a régies és
biedermayer felé vonzotta.

A fürdőszoba toilette-asztalán ki voltak rakva a piperecikkei,
illatszerek, kézápoló, beretválkozó, hajgondozó szerszámok, a legdrágább
és a legmodernebb. Illatos szájvízzel öblítette ki száját, jó, lankatag
langyosságú fürdőt moderált, a fürdőben ülve olvasta el az újságjait. Az
újságban csak a pletyka érdekelte; kedvetlenül nézte valamely
folyóiratban egy felkapott költő újabb művét, arra gondolt, hogy ha a
pénzszerzés, az újságírás el nem vonja, ő lenne tán ma az, aki ez a
költő lett, sokkal kevesebb intelligenciával, de frissebb erővel: a
magyar irodalom modernségének, megnyugatiasodásának úttörője…

Fáradtan dobta földre egymás után a vízcsöppes és rosszul fölvágott
füzeteket, amilyen sok összegyűlt címén hosszú távolléte alatt. A
léhához túlságosan is intelligens volt, a komoly, fáradságot kívánt tőle
és untatta… Felvette pyjamáját, reggeli köntösét. Az ebédlőben várta már
a tea, vaj, méz, dzsam: így kívánta, mert külföldön így szokás a
hotelekben. Az ebédlő a feleségére emlékeztette őt; mintha valami itt
maradt volna az asszony szelleméből. Vitányi néhány mondain maliciájú
aforizmát fogalmazott magában a nőkről és leveleit kezdte bontogatni.

Ezek is jócskán fölszaporodtak, mert ezeket sem küldette maga után.
(Akitől nekifontos levelet várhatott, az úgyis tudta mind a svájci
címét.) Sok volt a női írás az itt késett levelek közt, autogramm-kérő
levelek, meghívások, költőnők s bámulók levelei, melyek gyakran
félig-meddig szerelmi ajánlkozások is voltak. Vitányinak ezek a levelek
különös elégedettséget okoztak; kis termetére gondolt, görbe lábaira,
erősen keleties típusú arcára (amit épen az imént szemlélt a tükörben).
Mindezek dacára ő ma világfi, életművész, nőhódító, _arbiter
elegantiarum_. Ha szegény öregapja, aki még kaftános zsidó volt,
megálmodta volna ezt a péntekesti gyertyafénynél!

Aztán egy vastag levél akadt a kezébe, amelyben valaki – valami
fiatalember – megjegyzéseket írt valamely cikkére. Vitányi fanyarul
mosolygott; már nem is emlékezett a véleményre, melyet az illető cikkben
kifejtett. Mindazáltal érdeklődve olvasta el a levelet, mint minden
sort, ami reá vonatkozott. Most úgy találta, hogy a fiatalembernek igaza
van.

– De ebből is látszik, mennyire nem fontos az igazság – gondolta
magában. – Egy szellemes paradoxon többet ér egy lapos bölcsességnél.

Elolvasta a cikkéből kikapott mondatokat s maga is csodálkozott:
véleménye lehetett ez valaha? De hát mi is az a vélemény? Önmagunk
korlátozása. Vitányi két lapja közül a _Magyar Ujság_ konzervativ volt,
az _Uj Világ_ pedig radikális. Vitányi megszokta már, hogy mindenről két
véleménye legyen, és lassankint maga sem tudta, melyik az igazi.

Tovább egy könyvet talált a postájában, egy regényt, a szerző
dedikációjával. Vitányi a könyvére gondolt, az igazi könyvre, melyet
mindig szeretett volna megírni, s melyet immár nem fog megírni soha. Az
ő könyvei csak hírlapi cikkeknek, tárcáknak és aforizmáknak gyűjteményei
voltak, s bár így is nagyra tartotta őket, maga volt legjobban
meggyőződve mulandóságukról. Az Idő gyermekei voltak és az Idő megeszi
gyermekeit.

Azután megint levelek jöttek, kivágott újságmellékletekkel: barátok,
vagy ismeretlen jóakarók figyelmeztették Vitányit cikkekre, melyek róla
szóltak és támadásokra. Vitányinak hízelegtek ezek; a támadásokat is
szívesen látta; csak emlegessék, csak valaki legyen. Az egyik cikket
különösen belső megelégedéssel olvasta. Egy zsidó felekezeti lap
támadta, valami zsidóságot sértő kifejezésért, amelyet egyik írásában
használt. Vitányinak mindig örömet okozott, ha antiszemitának nevezték,
szívesen forgott keresztény társaságban és szidta a zsidókat, újabb
műveiben a katholikus világnézettel is kacérkodott. Ki is tért a
katholikus hitre.

Megint egy vastag levél akadt a kezébe; egy ifjú költő versek kéziratát
küldte. Futólagos pillantást vetett a versekre. Elve az volt. hogy
minden fiatalt megdícsért, de senkit sem segített az érvényesülésben.
Izlése tulajdonképen époly kevéssé volt már, mint véleménye; csak erős
erotika vagy nagyon furcsálkodó újdonság tudta őt néha kiragadni
fásultságából. A külföldieket is tisztán snobizmusának és a divatnak
szempontjai szerint ítélte meg. Nem mintha nem lett volna veleszületett
nagy érzéke az irodalom iránt; de közönye és fáradtsága visszariadt a
mélyebb értékekbe való behatolástól. Azután: a fiatalok úgyis kiöklözik
maguknak az érvényesülést; ez egy kegyetlen küzdelem a két nemzedék
közt; épen ő legyen a balek, aki segíti ellenfeleit? Dícsérni őket,
hízelegni nekik: azt igen! Mert veszedelmesek. De csak nem nyitogatni a
kapukat! Nem elég előny nekik maga a fiatalság, az isteni? Nem minden
ez?

Ez minden, ez minden! Vitányi most érezte ezt igazán először. Eddig maga
is fiatal volt (bár ötvenen túl már), nem a legifjabb irodalmi
csoporthoz tartozott-e mindig? Nem volt-e forradalmár? Nem öltözött-e
úgy, mint egy húszesztendős uracs? De mióta a felesége elhagyta, érezte,
hogy mindez hiába. Semmi sem pótolja a valódi, a _testi_ ifjúságot – a
testben van az ihlet, az erő… És mióta a feleségének még viruló
fiatalsága eltűnt a szeméből, azt vette észre, hogy szinte beteges
érdeklődést érez a fiatalság iránt – mindkét nembeli fiatalság iránt.
Megfigyelte a fiatalok mozdulatait, szavait, naivságát; és gyönyörködött
benne. Bizonyosan nemi okai vannak ennek is: minden érzelemnek, minden
vonzalomnak nemi okai vannak. Az öregkor kezdete ez, igen, a
liliomtiprás vágya, kezdődő homosexualitás talán… Vagy egyszerűen csak a
családtalan embernek érzése, valami állandóan elvetélt apai érzés? De
hiszen a családi, az apai érzéseknek is nemi alapjuk van: ez az
Oedipus-komplexum. Apa és fiú szerelmesek és vágytársak egyszerre…
Minden titkos és bűnösnek sejtett érdeklődése az ifjúság iránt, talán
egy ilyen, freudi, gyermek utáni vágy.

Elgondolta, mi lenne, hogyha fia volna. Nem táplált ideálokat a családi
életről, családi szeretetről; jól tudta, hogy folytonos veszekedésben,
mardosásban, idegeskedésben telne az életük; de hát a Nővel is így
telik, úgy-e? És azért mégis a Nő a legnagyszerűbb, a leginkább
életetbetöltő dolog a világon. Talán a mi a fiataloknak a Nő, az az
öregeknek a Gyermek; nem azért, mert jobbak, hanem mert romlottabbak az
öregek; nekik már ez az inger kell, minden nevelés, tanítás voltaképen
nem defloreálás-e? Aki a tudatlanságot veszi el, az félig-meddig az
ártatlanságot veszi el; s ebben áll a nevelő élvezete.

Talán ezt az élvezetet kéne megpróbálni még? Ugy sincs más, amiért élni
érdemes, mint az élvezet.

Az utolsó szalmaszál…


Ekkor Vitányi odament íróasztalához, kihúzta annak egy kicsi fiókját, és
a tartalmát kiöntötte a modernül-régi biedermayer-bureau posztójára.
Levelek voltak és levélkék a mult esztendőből; mindent, amit el nem
hányt, ide gyömöszölt be; életének egy darabja kevergett itt, mint
szemét. Legtöbbje át volt írva kék ceruzával: amiket megválaszolt; ő
azonban egy olyat keresett elő, mely jelzés és válasz nélkül maradt. Egy
olyan kimondottan és régiesen »női« levélpapirost, amilyent ma már csak
vidéken szokás ajándékba adni, hosszú, finom, intelligens női betűkkel,
melyek a kéz gyengeségét, s a vezető agy erejét egyformán elárulták.
Sietek megmondani, hogy a levelet Vágner Lina írta (a levélpapirost a
nagy fia vette neki ajándékba, az instruktoroskodásán keresett pénzéből,
mint a kanárit).

A levél így szólott:


»Kedves Barátom!

Talán nem kelt rossz emléket magában sem ez a megszólítás: hiszen mégis
csak szép idők voltak azok, úgy-e kedves Vili? El kell ismernie, hogy
okos, jó nő voltam, egy sorral se háborgattam azóta a tizenhat év óta,
szinte magam is sokallom a szerénységemet. Látja, most is csak azért
támadok föl a halottaimból, hogy nemsokára egészen visszasülyedjek – a
nagy Sülyesztőbe. Tréfa nélkül, kedves Vili, nagyon beteg vagyok, és nem
hiszem, hogy soká húzhatnám. Tudja, most azt hiszem, már akkor is, mikor
együtt voltunk, a halál kutyája köhögött belőlem. Nekem hát már nem igen
lesz szükségem semmire; de van egy fiam, aki kilencvenegy novemberében
született. Nézze, kedves Vili, magából nagy ember lett azóta, hallom,
milyen luxusosan élnek, – talán rágondol majd a fiamra, aki kilencvenegy
novemberében született. Ugy-e, nem voltam vele terhére még soha – pedig
lehettem volna talán… Nézze, igaz, kedves Vili, mi avval mentünk szét,
hogy kvittek vagyunk, nem tartozunk egymásnak semmivel, levelekkel se
fogjuk háborgatni egymást – vallja meg, maga se hitte, hogy én ezt
megtartom. Megtartottam máig. De mire erre felel, én már talán – nem,
megvárom a válaszát, mert csak azután tudok nyugodtan meghalni. Derék,
szép fiú, rendesen taníttattam, gimnáziumba jár, igazán nagyon jó gyerek
szegény – nem is várná tőlem, hogy micsoda nevelő vagyok én. Vilmos a
neve.

Isten vele, kedves Vilikém, ne haragudjon rám, gondoljon vissza a régi
időkre. Ha látná, hogy mivé lettem, megsajnálna. Öleli

a régi Linája.«

Vitányi újra elolvasta a levelet, és gondolkozott rajta. Hátha mégsem
egyszerű zsarolás? Az idő körülbelül megfelel… Meg kellene tudni, hogy
mi lett a szegény Linával? Igazán nem járja, hogy eddig sem érdeklődött.
Emlékezett Linára; jó és okos lány volt… Nem közönyösségből nem
válaszolt neki, hanem – tudja Isten – lustaságból – kábultságból – ekkor
nem tudott másra gondolni, mint a feleségére… Nem mintha elhatározta
volna, hogy nem felel – hanem nem tudta elhatározni, hogy felel…

De most…

Milyen különös, új érzés lenne, valóban, ha neki fia volna…


Egynéhány nap mulva már egy elsőosztályú gyorsvonati kocsin érte
Vitányit a dél. Felcsapta elegáns útisapkáját, egy pillantást vetett
bőröndjére s a kis bőrtáskára, melyben úti borotválkozó- és
piperekészlete volt, s átment az étkező-kocsiba. A legjobb bort rendelte
az ebédhez és nézte a földeket, falvakat, melyek az ablak mellett
elsuhantak. Milyen idegen világ! Úgy alszik itt az élet, mint valami
óriás anyaméhben, halkan készíti ki és adja ki magából az emberanyagot s
talán csak a fővárosba érkezés az igazi megszületés…

Alig végezte be a feketekávéját, mikor át kellett szállni a sóti
vicinálisra. Alkonyodott. A vicinális tetején súlyos léptek kopogtak, az
olajmécs kupakja fölcsapódott, piszkos, pislogó láng szállott az
üvegfészekbe. A tájra, mintha ködfüggönyök ereszkedtek volna. Vitányi
kényszerült félretenni az újságjait, mert az olajmécs világánál
lehetetlen volt az olvasás. Künn enyhe dombok húzódtak, aztán megint
síkság, nádat égettek valahol, olyan volt a táj, halványpiros füstben,
mint egy mozitűzvész. Vitányinak valóban élményei voltak, úgy érezte,
hogy ez az utazás összefügg életével, hogy mozog, hogy az ismeretlenbe
megy: amit már nem érzett, ördög tudja, mikor. Leverte finom szivarja
hamuját a kocsiablakra erősített hamutartóba. Más útjain az ismert nagy
hotelok várták, bejárta már az egész Európát; hiába mozdult akármerre,
semmi lényeges nem történt, az élete nem jutott előbbre soha… Egy
zugocskája volt a nagy világnak, amely még új benyomásokat tudott neki
adni: a hazája.

Lina halálát tudta már (értesíttette magát a sóti hatósággal); azt is
megtudta, néhány kérdés után, – mert Sóton ugyan ismert mindenki
mindenkit, – hogy a fiú egy cisztercita tanár gondjai alatt áll, akiről
azt hiszik, hogy az apja. Azt is hallotta, hogy milyen derék fiú, a
gimnázium büszkesége; még azt is, hogy Pistának hívják, amin Vitányi
jóindulatú maliciával nevetett magában.

– Azt írta, hogy Vilmos. Bizonyára ennyire igaz a levelének a többi
része is. Ki hiszi el, hogy akkor ennyi ideig nem adott volna életjelet?
Annyi baj legyen! nem pályázom önmagam előtt az apai babérra. Ki tudja?
talán még feszélyezne is… Ne fiam legyen, hanem homunkuluszom; én majd
leszek a Mefisztofelesze. Cisztercita tanár nevelte? annál jobb. Egy jó,
ártatlan vidéki fiúcska, abban a korban, amikor épen az életre-lázadás
esedékes. Mindenhova elviszem, mindent megismertetek vele: valóságos
pszichológiai kísérlet lesz. Aztán majd megírom…

Délelőtt (a rossz szállodában álmatlanul eltöltött éj után) fölkereste a
fiút a gimnáziumban. A nagy folyosói zsibongásban odavezettette őt
magához:

– Örülök, hogy láthatom, fiam – mondta, külön kiélvezve a »fiam« szó
pózát. – Az édesanyjának nagyon jó barátja voltam…

Aztán Lináról kérdezősködött, a fiú viszonyairól, Pista, aki nem tudta
kivel áll szemben, elfogultan felelt. Végre azt kérdezte meg Vitányi,
hogy mikor beszélhet Timárral?

Timárnak órái voltak, és Vitányi elhatározta, hogy délután fogja
fölkeresni. Ebédjét befejezve sietett a rendházba. A régi, klastromi
falak egészen más benyomást tettek most rá, a csöndben, mint reggel, az
iskola zsibajában. Megszokott fölényével ment az ájtatos folyosókon, de
egyúttal valami különös érdeklődéssel is, mert hallatlanul imponált neki
minden, ami régi volt és katholikus. Művészi érzékét teljesen
kielégítette az egyszerű és vallásos hangulat, és bizonyos büszkeséget
érzett a modern demokrácia vívmányain, hogy ő, a kaftános zsidók
maradéka, így megy keresztül ezeken a folyosókon, nem mint megvetett
sárgafoltos, hanem mint úr, mint érdeklődő, előkelő idegen, aki talán
jobban érti és érzi ezeknek a falaknak szépségét, hangulatát, mint az
együgyű papok, akik köztük laknak. Renanra, Anatole Francera gondolt, és
elhatározta, hogy legközelebb az egyházatyákat fogja olvasni, és –
találomra jutott eszébe ez a név – Loyola szent Ignác műveit. A
világnézete a kaputól a Timár Virgil cellaajtajáig nagy változáson ment
keresztűl: meggyőződött, hogy csak szorosan katholikus elvek szerint
lehet igazán művészi életet élni. Elhatározta, hogy olyan nagy, szigorú
vasfeszületet fog beszerezni a lakása halljába, mint amilyent itt, a
ciszterciek folyosóján látott.

Timár Virgil éppen nyugodtan olvasott szobájában. A »jubileuma« nagy
változásokat idézett benne elő. A szeretetnyilvánítások, amelyekkel
minden oldalról elhalmozták, megszégyenítették, de jól estek neki;
valami nagy megnyugvást öntöttek bele önmaga iránt; és, ami fő, a »fia«
szeretetéről is megnyugodott végre. Erőt adott ez neki, hosszú idők óta
először önmagába nézni és leszámolni önmagával; látta életét, értékét és
érezni merte, hogy eddig van, s nem tovább. Nyugodtan konstatálta a
tényeket. Úgy érezte, keresztüljutott életének Királyhágóján, és minden
zökkenőn. Most már lejtőn lefelé vezetett az útja; de könnyű és csöndes
út lesz az ezentúl, azt hitte, mint a szekér útja sima és alkonyi
lejtőn. Pista felnő és meghiggad lassankint, a gyermekes dacoskodás,
fejlődő korának öntudatlan idegességei, a kegyetlen és tekintet nélküli
forradalmárkodás, mindjobban elmaradnak, a munka és az élet komolysága
lesznek úrrá rajta, nem fogja kínozni már, csupa állandó és biztos öröm
lesz. Ennek a szeretetnek a légkörében lesz majd ereje az öregséghez, s
talán munkához is; megnyugodva, már megint kezdték érdekelni őt
olvasmányai; régi kedves könyveit vette elő újra; s már-már az a merész
gondolata támadt, hogy megvalósítja egy ifjúkori tervét, és hozzáfog
szent Ágoston Vallomásainak, ennek a legmélyebb kedvességű könyvnek
lefordításához.

Most is a Vallomásokat lapozgatta, és gondolatai Pistára terelődtek.
Amint Ágoston ifjúságáról olvasott, mohóságáról a tanulmányokban, a
kételyekről, melyeken keresztülment, a nagy, szofisztikus
töprengésekről, az észnek e kicsapongásairól, az eretnekség
tévedéseiről, s a nagy, csillapíthatatlan vágyról az Igazság után, egyre
jobban Pista alakja rajzolódott a szemei elé. Eszébe jutott, hogy hajdan
Tertulliánhoz hasonlította őt.

– Nem Tertullián, hanem Ágoston – mondotta magában. Igen, Ágoston is
ilyen lehetett, ez a tüzes, lelkes, élénkszemű, afrikai ifjú. Ugyanaz a
mohóság van benne, és Pistának is talán keresztül kell menni gondolatban
minden veszedelmen, ismerni minden rosszat, mielőtt a jót választhatná,
úgy mint Ágostonnak… talán így is jó ez. És ki tudja, hátha Pistából az
új Ágoston lesz, egy modern és hatalmas Szellem, aki visszaadja az
Egyháznak régi uralmát a szellemeken…

A kopogásra Timár fölrezzent, és szinte megijedt, mikor az ismeretlen,
nagyon is keleti, néger-zsidó vonású, keresett modernséggel öltözött
kis, finom úriembert belépni látta. Valami egész idegenség jött vele a
szobájába: mit akarhat őnála ez az úr? Vitányi parfümös volt, halkan
beszélt, túlzott udvariassággal, a snobságnak egész légkörét hozta
magával. A szerzetes ösztönösen ellenséget érzett benne. Az a különös
illúziója támadt, minthogyha a jövetelét egy perccel előre megsejtette
volna, minthogyha épen az imént egész világosan arra gondolt volna, hogy
most, hogy végre nyugalom szállt az életére, hogy végre nyugodt
ábrándokba és tervekbe kezd merülni: most, ebben a pillanatban fog jönni
valami, ami megint, kegyetlen kizavarja. És ekkor hallatszott a kopogás.

Idegenül, kissé félénken nézett a látogatóra. Vitányi minden
feszélyezettség nélkül nyilt kíváncsisággal vizsgálta a szobát.

– Bocsásson meg, főtisztelendő atyám – mondta – hogy cellájának
boldogságában zavarom. Jól tudom, hogy a cellák boldogsága a magány, és
hogy nincs oka atyaságodnak, hogy látogatásomon örüljön, amikor – itt
gyors pillantást vetett az asztalon heverő könyvre, és a finom irónia
mosolyával, titkos, élvező büszkeséggel hullatva ki fogai közül a latin
nevet, fejezte be: – amikor _Augustinus_ olvasásában háborítom.

Timáron kényelmetlen érzés futott végig, amint a nagy egyházatya nevét
bizonyos mondain fölénnyel hallotta kiejteni. Sietett vendége elé tolni
maradék »jubileumi« szivarainak ládikóját (ő maga nem dohányzott), és
megkérdezni, miben lehetne szolgálatjára?

– Tulajdonképen, hogy ezt elmondjam – mosolygott Vitányi – ahhoz
olyanféle leleplezéseket kell tennem magamról, hogy gyónásnak is
beillenének; de hiszen a főtisztelendő atya fülei edzve vannak a
gyónásokhoz.

A »főtisztelendő atya« megszólitás is – melyet az újságíró látható
önelégültséggel ismételt – kellemetlenül érintette Timárt. (Rendesen
csak tanár úrnak szokták szólítani.) Még kellemetlenebb volt a gyónás
szentségének emlegetése ilyen frivol hangon. Virgil idegesen és rosszat
sejtve várakozott.

– _Nihil errare non est humanum_ – kezdte megint az író finom éllel – és
atyaságod jobban tudja, mint én, hogy maga a nagy hippoi püspök is
világi tévelygésekben töltötte a fiatalságát. Krisztus is megbocsátott a
házasságtörő asszonynak; és ki lehet egészen bizonyos közülünk, hogy
valahol nem sír utána egy _Adeodatus_?

Vitányi szemmelláthatólag büszke volt patrológiai tudására, mely
különben kizárólag az Augustinus életéből vett pikáns mozzanatokra
szorítkozott. De őszintén meg volt győződve, hogy ez a legérdekesebb, ez
az egyetlen érdekes az egész Augustinusban, ez az, ami a többinek is,
mindennek az igazi kulcsa; s e meggyőződés nagy fölényt adott neki. –
Timár azonban egészen különösen érezte magát, amint látogatója az
Ágoston törvénytelen fiára tett célzást, és ilyen könnyed tónusban
vetette föl a tudattalan apaság súlyos erkölcsi problémáját; különösen
megbotránkoztatta őt az a többes szám, amivel az idegen finoman mintegy
őt is cinkosává tette s ami ellen nem tudott hogyan védekezni. Azonkivül
az Adeodatus említése valahogyan Pistát juttatta eszébe; az a
határozatlan érzése támadt, hogy a vendég mondandója valamikép rája
vonatkozik, s ez tökéletesen zavarttá tette s baljós sejtelmekkel
töltötte meg.

– Az én _Adeodatusom_ – folytatta Vitányi – ha a jelek nem csalnak, egy
szerény kis diák, aki atyaságod különös oltalma alatt áll. Persze úgy-e,
a jelek csalhatnak, mert _pater semper incertus_; nekem egy nő írt a
dologról, egy fiatalkori bűnöm azok közül, amikre mi, világ gyermekei,
fehér fejjel is szívesen emlékezünk – és mosolyogva tette hozzá: – _ecce
homo_. Egy _lasciva puella_ – folytatta – akiből bűnbánó Magdolna lett;
legalább a levélben, a halála előtt, ezt a szerepet vette föl; nagy
hajlama volt szegénykének a szinészetre. Nos, igaz úgy-e, hogy _mors
veridica_, de _mulier mendax_: a halál igazmondó, de az asszony még a
halálos ágyon is hazudik; ha miniszter barátja is lett volna a szegény
Linának, talán nem én volnék ma a kis Vilmos papája – mondta elnéző
megértéssel. – De hát mit tegyünk, úgy-e? vén szívünk gyermeket kíván;
és ha nem áldott meg a sors törvényes magzattal, _quem nupatie
demonstrant_, készek vagyunk csalni és csalatni magunkat. Egyébként mely
törvényes fészek is immunis, úgy-e, kakuktojásoktól? _amor vult decipi_…

Kifogyhatatlan szellemességgel beszélt, s külön hatásra számított a
stilszerű latin mondásokkal, melyeket még az álmatlan szállodai éjen
keresgetett össze emlékezetéből. Timárnak hangosan dobogott a szíve;
érezte, hogy élete legnagyobb megpróbáltatása érkezett el: lelkének
gyermekét akarják elragadni tőle. Semmi más gondolat vagy érzés nem volt
agyában; egész lénye valami ideges készenlétbe gyülemlett, mint a
vadállaté, akinek kölykét fenyegetik. Egyetlen pontra irányzódott az
egész figyelme: arra, hogy az idegen maga sem állítja határozottan
apaságát; ezen a ponton érezte leginkább védhetőnek ügyét. És el volt
szánva, hogy a végletekig védi. Neki csak több köze van ahhoz a
gyermekhez, akit ő nevelt, akinek minden gondolatát, minden
lelkirezdülését jól ismerte, mint ennek az ellenszenves ismeretlennek?
Fölháborította az a _nonchalance_, amellyel az ujságíró beszélt:
önkénytelen kiérezte, hogy annál csak múló szeszélyről van szó ott, ahol
neki minden öröme áll kockán.

– Ha nem csalódom, a kis Vágner Pistáról van szó? – mondta végre
összeszedve minden nyugodtságát.

– Eltalálta főtisztelendőséged.

– A fiú neveltetéséről teljesen gondoskodva van – kezdette a tanár. –
Egy jómódú és jóérzésű familiánál helyeztem el, Bögözi ügyvédéknél, akik
nagyon szeretik és a saját gyermekükként viselnek gondot rá. A
tanulmányaira én magam ügyelek föl, és mondhatom, hogy a fiú mindenképen
biztatón fejlődik és a legnagyobb reményekre jogosít.

Az ujságíró könnyedén meghajlott.

– Hálás vagyok atyaságodnak igazi keresztényi gondoskodásáért. Örülök
egyúttal, hogy ezt a súlyos terhet mostantól kezdve levehetem a
vállairól. Évekkel ezelőtt kellett volna tennem: de ki teheti közülünk
azt, amit kellene? _Videmus meliora_… Nők, betegség, a fórum ügyei, nem
engedték eddig azt, hogy atya legyek. Boldog a klastrom, _procul
negotiis_. A fiúcskának mindenesetre nagy előnyére válik, hogy ilyen
kitünő kezekben, s a nagyhírnevű szerzetesiskola légkörében
nevelkedhetett. De hátra van még a _schola vitae_; s ebben talán
szerénytelenség nélkül tarthatom magam jobb mesternek, mint az ájtatos
atyák. Akarva-nemakarva, a mesterségem hozza ezt magával, ott élek,
úgy-e, az élet közepén: _in medias res_ vezethetem az alumnusomat. Nekem
már kálvária: neki reveláció lesz…

Virgil kínos érzéssel hallgatta; félénk, félszeg lényének akarata ellen
is imponált a tapasztalt és fölényes világfi, akinek az idegen
mutatkozott. Az az óhatatlan skrupulusa tamadt: nem jobb nevelő-e a
világra csakugyan ez a művelt író, ez az előkelő és elegáns ember, mint
ő, a járatlan és elvonult szerzetes? van-e joga a magányos ember
szentimentális önzéséért visszatartani ettől az apától a fiút – és az
egész világtól, ami Pesten rá vár, és ami az ő mohó fiatal lelkének oly
sokat jelenthet? És nem kell-e, mint Ágostonnak, az ő »fiának« is
megúszni a világ kísértéseit? Nem így van-e rendelve?

De skrupulusa csak egy pillanatig tartott. Igazán ez az úr lenne az ő
Pistájának atyja? Hiszen maga sem állítja ezt bizonyossággal. És ha nem
így lenne: odaadná-e ő az ő gyermekét akármilyen művelt és előkelő
_idegennek_?

– Tetszett már látni a fiút? – kérdezte. – Természetesen sok függ attól…
sokat lehet következtetni a vonásokból…

– Sajnos, semmit; a fiú egészen az anyjára üt: _filius matrizat_.
Láttam, beszéltem vele; kedves, okos fiúcskának látszik: nem hasonlít
hozzám, hálisten, csöppet se…

– Eszerint hát először is… először is meg kellene bizonyosodni arról,
hogy…

Vitányi mosolygott.

– Mi célból? Bevallom atyaságodnak, nem óhajtom elveszteni ezt az
illuziót. Az a bölcs ember, aki nem keresi a bizonyosságot. Úgyis
megkapjuk, úgy-e, a napi adagot. A szegény Lina megható levelét is
kezdte már kommentálni a valóság. Azt írta szegényke, hogy a fiát a
nevemről Vilmosnak nevezte; most úgy-e kiderül, hogy Pista a neve? Hát
ha ez a kommentár így tovább folytatódik…

Timár úgy érezte, mintha az ítélet szavait hallaná. Most már értett
mindent; rájött az összefüggésre. Az arca elsápadt.

– De hiszen – rebegte – de hiszen az anyakönyvben _tényleg_ Vilmos áll…

Az író újra mosolygott, fölényes szkepszissel.

– Olyan mindegy az… Akármi állna az anyakönyvben, nekem mégis csak a
Vilmost írta volna…

Timár azonban szinte megsemmisülve ült a székében. A névkérdés úgy
hatott rá, mint egy lesujtó, végleges bizonyosság. Mindent összevéve,
nem kételkedett többé, hogy valóban ez az úr az ő fiának az apja.

– Vilmos! – ismételte, és merőn, gyámoltalan nézte az idegent. – Vilmos,
ez… ez a név…

– Ez az én nevem, Vitányi Vilmos vagyok – sietett felvilágosítani az
író, a hiúság kellemes izgalmával: milyen hatása lesz a papi fülekben az
ő jól ismert nevének? – Főtisztelendőséged bizonnyal nem értette a
bemutatkozáskor…

A név hatása csakugyan rendkívüli volt. Timár agyában mintha pokoli
világosságot gyújtottak volna ki. Minden meg volt magyarázva, ami Pista
jellemében csodálatosnak vagy aggasztónak tűnhetett föl eddig. Az
ellenmondások egyszerre meglepő egységben tűntek föl. A gyermek eszének
élénksége, fogékonysága a könnyű ötletek iránt, egész gondolkodásának
forradalmi hajlama, mely annyira kirítt a környezetében, egy-egy
mozdulat, egy-egy hanglejtés, mely távol keleti rokonságra vallott,
ajkának kissé megduzzadt hajlása, szemének különös csillogása, mind,
mind az az izgató idegenség, amely sokszor bántotta és mégis vonzotta őt
a fiúban! most mind gazdát kapott. Semmi kétség benne: Vitányi az apja.
És Timár visszaemlékezett, milyen élvezettel olvasta a fiú a Vitányi
hirhedt kötetét, hogy védelmezte az író cinizmusát az ő papi
megbotránkozása ellen. Ó igen, Vitányi az apja, az az ember, akinek
világnézete, modora, felületessége, egész testi és lelki mivolta ellen
minden jámborsága, vallásos meggyőződései, kiirthatatlan faji érzése,
komoly tudása és becsületes magyarsága a leghangosabban tiltakoznak:
ennek az embernek ágyékából fakadt az ő fia! És minden ellenszenve
dacára érezte, hogy a fiút mégis épen így szereti, így ahogyan van,
ezzel a fajkeveredéssel, mindazokkal a tulajdonságokkal, amiket ettől az
embertől örökölt, amiket ő folyton korholt és nyesegetett benne, de amik
nélkül – most ébredt igazán tudatára ennek – Pista mégsem lenne az a
fiú, aki így egyetlen, akit ő, mondom, épen így szeretett: nem lenne
más, mint a cisztercitáknak egy eszes és jámbor növendéke, amilyent az
ősi gimnázium már annyit produkált…

Vitányi mohó szemmel figyelte a hatást, melyet nevének említése a
szerzetesre tett. Alig tudta eltitkolni belső örömét és gúnyos
elégültségét, mikor a jámbor tudós megdöbbenését és csodálkozását látta;
– hogyne döbbenne meg szegény, mikor ővele, a híres Vitányival, a
progresszív, szabadkőműves íróval, a klerikális lapok örökös
céltáblájával, áll egyszerre szemben! és hogyne csodálkozna, mikor
Vitányi, a kikiáltott »zsidó« ujságíró, jártasabb az egyháztörténet
neveiben és a latin idézetekben, mint talán maga a derék papocska; ez
bizonnyal imponálhat neki. De elsősorban a szerzetes megbotránkozásán
mulatott: valószínűleg nehéz szívvel adja oda az egyház egy ilyen kis
elbutított báránykáját (mint amilyennek Pistát gondolta) egy
Vitányi-fajta hírhedt istentelen keze alá.

Ki is fejezte ezt.

– Atyaságod bizonnyal megborzad a nevemen és arra gondol, hogy szép kis
erkölcsöt fog tanulni egy ilyen elhíresztelt ember házában egy jámbor
keresztény fiúcska. De talán szabad avval dicsekednem, hogy nem vagyok
oly rossz, mint a hírem; még a vallási orthodoxiáját sem fenyegeti nálam
semmi veszély a fiúcskának. Én mindig nagy megértéssel és csodálattal
adóztam a vallási orthodoxia szépségének; s igazi orthodoxia nincs is
ma, csak a katholicizmusban, – mint Chesterton is mondja – atyaságod
ismeri Chestertont, a nagy _neokatholikust_. Minket, zsurnalisztákat a
»tekintélyek aláásásával« szoktak vádolni, de én már vénülök, és ha
esztétikai ízlésem nem látná a szépet az orthodoxiában, a saját érdekem
tartana vissza attól, hogy fiamban a tekintélyek tiszteletét rontsam,
mert, úgy-e, _auctoritas apex senectutis_? De higyje el atyaságod,
nincsen emberfajta, amelynek annyi tehetsége volna a vallási misztikum
megértéséhez és élvezéséhez, mint a művész-íróféle: hisz a művészet maga
voltakép egy verdrängolt vallás… valamint a vallás verdrängolt nemi
ösztön… De főtisztelendőséged, úgy látszik, még mindig bizonyos
ellenszenvvel viseltetik a propozicióm iránt: mintha féltené tőlem a kis
fiút: hát igazán olyan veszedelmes volnék én apának? Higyje el, kedves
főtisztelendő úr – mosolygott – én meg tudom érteni hogy nehéz szívvel
adja vissza egy ilyen tékozló apának neveltjét… aki hosszú évek alatt a
szívéhez nőtt… ez az érzés csak díszére válik pedagógusi
lelkiismeretességének…

Timár Virgil eközben úgy ült ott, mint a páciens a fogorvosi székben:
mint akinek lelkén hajtják végre a legválogatottabb műtéteket. Teljesen
ki volt szolgáltatva kínzójának és mindjobban elárulta magát. Nem tudott
többé uralkodni érzésein; a szeme lassankint könnyektől lett homályos és
végre a gyenge, meleg szó is a nyelvére buggyant:

– Megvallom… valóban nehéz szívvel válok meg tőle… nagyon is hozzánőtt a
szívemhez… és hogyha lehetne…

A hangja remegett és elakadt. Az író éles szeme most már teljességgel a
lelkébe látott és gúnyosan kommentálta magában, amit ott látott: kapott
a megfigyelésén, mint egy pikáns freudi eseten. »Hiszen ez a pap
szerelmes abba a fiúba« – gondolta és tetszett neki ez a gondolat. – »Ez
a szerzetesi tisztaság« – vigyorgott magában.

– Megértem ezt, – mondta – teljesen megértem. Főtisztelendő atyám olyan
szent hírben áll! Egy élet asszony nélkül, minden nélkül, ami nekünk,
világi bűnösöknek elviselhetővé teszi ezt a nyomorúságot… A jó
pedagógust mindenért kárpótolja egy fiúcska hálás szeretete; nála minden
pedagógiai érzésekké szublimálódik – ami a világ gonosz fiaiban durva
testiségek alakját öltené… Bevallom, hogy én irígylem atyaságodat: a
jobbik részt választotta, a Platon »_eros ouranios_«-át – míg mi az
asszony földi bilincseiben senyvedünk. – Ah, az asszony! _la femme,
enfant malade et douze fois impur…_ Higyje el főtisztelendőséged a
jobbik részt választotta! én némi authenticitással beszélhetek erről…

Timár előtt mintha örvények nyíltak volna föl; most először látta – más
szemével – ilyen rettenetes világításban az életét; mintha sárral
dobáltak volna mindent, ami kedves és szent neki; egyetlen vágya lett,
hogy megszabadítsa önmagát és Pistát ettől a borzasztó szuppoziciótól.
Mert úgy érezte, hogy Pistát épenúgy beszennyezik az idegen szavai, mint
őt magát. Vitányi beszédéből különös perverz jóakarat áradt; sajnálta,
hogy ezt a »phaidrosi idillt« megzavarta; sőt sejtetni engedte, hogy ő
»rá hagyja magát beszélni« a visszavonulásra: ő elvégre is a legjobb
esetben, csak egy apa – aki maga se tudja igazán, apa-e?

– Azt hiszem különben, az apáknak van a legkevesebb joguk a gyermekekhez
– mondta. – Még sohasem láttam apát, aki a fiát megértette volna. Mi
szegény csacsi apák talán nem is cselekedhetünk helyesebben gyermekünk
javára, mint ha iparkodunk egészen eltünni az életéből…

De Timár magához tért és megerősítette magát. Úgy érezte, hogy csak egy
út van előtte, a lemondás útja; hogy azok után, amik elhangzottak, nem
ragaszkodhatik többé a fiúhoz, anélkül, hogy őt is, magát is ne
kompromittálja. Hősi elszántsággal tette azt, amit kötelességének
látott: észrevétlenül fölszárította hivatlan könnyeit, s törekedett
elpalástolni hangja remegését.

– Én nem vagyok ebben a nézetben. A természet kapcsa szent kötelék, s az
Ur úgy rendelte, hogy a fiú kövesse atyját és engedelmeskedjék neki.

– Ó, de ha az atya ilyen vén bűnös, mint magam…

– A fiúnak nem szabad meglátni az apja hibáit… A fiú eltakarja atyja
meztelenségét, mint Noé gyermeke…

– Higyje el, kedves tisztelendő uram, egy jóravaló fiatalembernek
kedvesebb mulatsága is lehet, mint egy vénember meztelenségeit
takargatni… Kivált, ha még semmi se biztosíthatja, hogy az, aki apjának
mondja magát, nem csak ál-apa-e? A természet köteléke, sajnos, egészen
láthatatlan a földi szemeknek… Tudja mit, kedves tisztelendő atyám, én
azt hiszem, hogy gazda nélkül számolunk, mikor azt, akit legközelebbről
érdekel a dolog, akinek a sorsáról van itt szó, meg se kérdezzük. A fiú
elvégre már önálló egyéniség és akarat; mi pedig, bizony csak vén majmok
vagyunk… Beszéljünk talán első sorban a fiúcskával… tegyük az ügyet
függővé az ő döntésétől…

Megnyugszik ebben atyaságod? Elvégre neki legtermészetesebb joga van
arra, hogy beavassuk…

Lett volna szó akárki egyébről, Timárnak minden érzése tiltakozott volna
e »beavatás« ellen. Hogy a fiúval anyja előéletéről tárgyaljanak; hogy a
fiú ilyen módon mintegy válogathasson az »apák« között: ez a cisztercita
pedagógia minden elvével a legélesebben ellenkezett; s Timárban
azonkívül ösztönszerű ízlés is lázadt ellene: mindig óvatosan kerülte
Pistával e kényes témákról beszélni. De épen Pistával szemben a
pedagógiai aggályok keveset számítottak: Pista lassankint oly fölényessé
vált, annyira magához ragadott minden szellemi uralmat vén mestere
fölött, s kettejük közt a bizalmasságnak oly mértéke fejlett ki, –
különben is a fiú oly bátor, nyilt és elfogulatlan intelligenciának
bizonyult, – hogy Timárt már csak túlzott, klastromi szemérme tarthatta
vissza, bármely témát előhozni. E leküzdhetetlen szemérem gátlásán
segítette most túl az ujságíró. Különben nagyon érezte, hogy akármilyen
állást foglalna el most ő, végső fórumon mégis csak a fiú akarata
maradna a döntő: Pista egyáltalán nem olyan egyéniség volt már, akinek
életét akarata ellenére lehetett volna rendezgetni. S Timárban a titkos
önzés gerjedezett: a fiú döntése mégis az ő javára fog szólni; így
mentheti meg magának a »lelke gyermekét«!


Az ujságíró indítványára (aki másnap már vissza óhajtott utazni, esetleg
a fiút is magával vinni) azonnal Bögöziékhez siettek. Fényes koranyári
délután volt; a kisváros fölül most oszladozott az emésztés lanyha
álmossága; öt óra; a főutcán egy-egy úrimama lejtett ki vizitre
leányaival. Timár hallgatva ment a folyton fecsegő ujságíró mellett, aki
élvezte és bírálta a csöndöt, mint egy szenzációt, a templomtorony zengő
óraütését, a széles napkévéket, melyek elfeküdtek a takaros kis házak
falain, a hepehupás kövezetből előmeztelenkedő sarakat, a vidékies
eleganciájú járókelőket: cikket ír majd Sótról. Megjelenésük valóságos
feltűnés volt a kis pletykafészekben; a korzózók feszülten lesték, hogy
mely házba térnek be, aznapi zsúrokon bizonyos, hogy erről tárgyaltak
mindenütt.

A Bögöziék tág, derűs udvara. A terraszon vidám társaság. Borízű
férfihangok bukkanásai közt lánycsicsergés könnyű pillangója.

– Bemenjünk? – kérdi a kedves háziasszony.

– Nem, nem, dehogy is, sokkal kellemesebb ittkünn. – A tág verandán
ozsonnára van terítve az asztal, kívülről idecsillognak a kert színes
üveggömbjei.

– Isten hozta öcsémuramat – mondja az öreg Imre bácsi, nyolcvanon
felüli, éperős aggastyán, a nyájas magyar kézszorításával, akinek szent
a vendég, akárki légyen is.

– A gyermekeim – úgy-e milyen nagy gyermekeim vannak? – dicsekszik a
derék Bögözi. – Ez is az én kedves gyermekem: – és Pista meghajol…


Két óra tellik el.

A gyermek, akiért az apák versengtek, idegesen járkál a kertben föl s
alá. Egy leszakított virágot tépdes a szájában, és észre sem veszi a kis
kutyát, aki körülötte szökdel, és hol elül, hol hátul akar a nyakába
ugrani.

Oldalt, a lugasban, egy viruló arcú kis bakfis ül. Lopva követi szemével
a fiú minden mozdulatát. Pista azonban férfias akarattal kerüli, hogy
arra tekintsen; komolyan megy tovább; gondolkozik.

Egyetlenegy szó van az agyában, egy szó, mely lápiszkőként égeti
velejét, de amelyet büszkén dob ki újra és újra gondolataiból, dacosan
vetve olykor hátra fejét.

– Mindegy az. Ember és ember között nincs különbség – akármilyen vér
foly az ereiben. Azért így is csak annyit érek!

Fölcsillogott a szeme.

– És nem különb ember-e ő, mint ezek a buták?

Egy széles gesztussal jelezte az egész környezetét. Ezek igazi jó magyar
emberek – de, istenem, milyen, milyen buták! A derék Bögözi, akinek
élete az apró jogi kérdések és a társaság örömei közt oszlik meg! És a
többi mind, a pincéző, kaszinózó urak! Egyetlenegy szélesebb látókörű
ember nincsen itt, egyetlenegy modernebb gondolat nem terem! És a
tanárai! Sejtelmük sincs a nagy európai Kultúráról! Az egyetlen Timár a
kivétel – és föltűnt neki a Timár szelíd arca, szinte gyámoltalan,
szinte könyörgő tekintete, amint elbúcsúzott tőle ma délután, amikor ő –
(kamaszos komolysággal) – gondolkodási időt kért.

– Fiam, én holnap reggel elutazom: el tudja addig határozni magát? –
kérdezte Vitányi. Valami különös, nagyvilági előkelőséget szenvelegve,
most is magázta a fiát, ami Pistának imponált is nagyon.

– Kedves fiam, jól gondold meg, hogy mit határozol… én… én persze annak
örülnék, ha itt maradnál… ne feledd el, hogy én is… én is apád voltam… –
mondta a cisztercita; de ezt nem elég férfiasan mondta; a szeme szinte
könnybe lábadt – és Pistának terhére volt ez a nagy szeretet. Nem
kellett volna például, hogy Timár ragaszkodjon a vakációi úthoz;
mindenáron azt akarta kikötni, hogy Pista ezen a nyáron még minden
esetben az övé maradjon – az olasz terv miatt. De mire való ez? Még egy
csomó pénzt akar rá költeni? Nem elég, hogy eddig kitartották? Az apja,
az más, az viheti; és Vitányi csakugyan fel is ajánlotta rögtön, hogy
keresztülviszi egész Európán. Papi vezetés alatt utazzon? Elég volt már
abból!…

Igaz, igaz. Timár második apja volt; és ő hálás is érte neki nagyon –
sohasem fogja elfelejteni – de hát csak nem maradhat örökké hozzákötve a
cingulusához? Mi haszna volna ebből Timárnak? – hiszen, ha használhatna
neki, kész volna mindent föláldozni érte – és remélte, jön idő, hogy ezt
alkalma is lesz megmutatni – de abból, ha most a nyakán marad, semmi
haszna, legföljebb gondja lehet… Mindezt nem mondta meg hangosan
Timárnak, mert szemérme és büszkesége tiltotta, hogy az érzelmeit így
kitárja… de Timárnak ezt tudnia kellene…

Ó igen, ő szereti Timárt, de… mégis csak egy kicsit férfiasabb lehetne…
Hiába, látszik: pap; csak szomorúságot okozhatna neki, ha mellette
maradna; mert hisz minden szabadabb érzése, beszéde sértené… Még ha
hinni tudna, még ha vallásos katholikus lenne ő is… de akiknek az egész
világnézetük különbözik!… és ő már nem gyerek, hogy nevelni lehessen… Ah
nem, neki más kell: neki szabadság kell és a főváros! És föltűnt előtte
Vitányi alakja: milyen más ember az, mint mind, akit eddig látott!
Milyen szellemes, milyen művelt, milyen fölényes modorú, elegáns:
fővárosi eleganciájú, egy igazi európai ember… és híres ember, híres író
azonfelül! Határtalan izgalomban dagadozott lelke arra a gondolatra,
hogy ez az ember érte jött, hogy csak egy szót kell kimondania és eléri
régi, titkolt vágyát: Budapestre mehet, az életbe, a nagyvilágba és
szabad lesz, jóformán a maga embere; mert hisz Vitányinak – kifejtette –
nagyon liberális nevelési elvei vannak… És hogy végre egyszer kezében
van a sorsa és maga határoz! És mégis – magának sem vallotta be, de
titkon jól érezte – valami nagy idegenkedés volt benne attól, hogy
elfogadja a Vitányi ajánlatát. Megmozdult benne a gyáva kis fiú, a papok
neveltje; valahogyan nem rendesnek, kalandnak érezte az egészet; holott
mi kaland van abban, hogy a fiú apját kövesse? De Vitányi maga,
bármilyen rajongást is költött benne, valamiképen idegen volt neki;
sehogy sem tudta őt magában apjának nevezni… egész lelkével még régi
környezetében gyökerezett. De a dac nem engedte, hogy ezt az érzését
önmagának is bevallja; és főleg a világért sem árulta volna ezt el Timár
előtt. Nem, nem, egész büszkesége tiltakozott az ellen, hogy környezete
hatással legyen rá. Sőt mikor Timár meghívta őt, jöjjön este hozzá és
beszéljék meg együtt az elhatározását, kereken nemet mondott.

– Magam akarok határozni.

Egy kissé nyersen mondta ezt, a fiatalember dacával, aki végre
felnőttnek akarja tudni magát. Jól látta szavainak hatását, jól látta,
mily rosszul esik mesterének, hogy legkedvesebb tanítványa életének e
fordulópontján az ő bizalmas tanácsát még csak nem is óhajtja
meghallgatni: de gyermeki büszkesége nem engedte, hogy ezt a hatást
enyhítse. A szegény Timár elsápadt a nagy keserűségtől; mintha hirtelen
tőrt döftek volna szívébe: hát ilyen kevés lelki kapcsolata van neki
gyermekével? További kínok eltűntek a fiú szeme elől; Pista Vitányit
kísérte haza hoteléig, s nem sejtette Timár kálváriáját: mily üresség
szakadt öreg Virgilére, amint kilépett a kedves ház küszöbén. Saját
harcának volt ő hadvezére; s nem törődhetett a sebesültekkel.


Virgil maga maradt, s egyszerre megérezte, hogy mindennek vége, hogy
életének legszebb évei a mai naptól fogva fájdalmas emlékekké válnak.

Ó, igen, minden, ami kedves volt életében, Pista maga, drága, bizalmas
gyermeke, csak egy bús emlék már.

Az egész hangulat olyan rideg volt! A vidám vidéki utca is elborult,
hirtelen szélroham lopózott a nyárba, a templom előtt s a rendház
töltésén sárga levelek söprődtek a porral, mintha ősz volna már.
Emlékezett, hogy erre vitte őt először magához azon az estén, mikor Lina
meghalt: minden utca, minden forduló, az egész városka az ő emlékével
volt telítve. Igen, igen, érezte most Timár, hogy ez nem tarthatott
örökké, hogy ez az élet elmúlásra volt ítélve, és mentette magában a
fiút: hiszen természetes, hogy szabadságot akar, hogy nem érti meg a vén
pap érzelmeit… Titkon talán most is azt remélte, hogy Pista döntése az ő
kívánsága szerint fog történni; de éppen azért, valami babonából,
iparkodott különös jelentőséget tulajdonítani a gyermek hideg és
visszautasító magatartásának, iparkodott beleélni magát abba a
gondolatba, hogy Pista mégis csak elválik tőle: és legjobban
megrémítette és gyötörte talán az az érzés, hogy lelke mélyén, akármit
csinál is, azért ott zsibong elfojtottan a reménység, kínozva és
fárasztva mint valami nyugtalan viszketés, mely nem hagyja bánatát
leüllepedni. Csak legalább tudná, ismerné a fiú gondolatait, csak
legalább a lelkébe látna! csak legalább beszélhetne vele bizalmasan!… ez
a hideg, ellenséges bizalmatlanság a leggyötrőbb! ez az ő nagy
bizonytalansága!… ah milyen rideg, magányos este s álmatlan éj vár rá!…


Pista azonban Vitányit kísérte haza hoteléig s egy másik arc fedte el
gondolataiban bús Virgilének arcát, amint izgatottan járta a nagy
kertet: a Szádi Márké, aki szembejött vele, mikor hazafordult (már
tudott a fiú életének új fordulatáról, mert Bögözi megvitte hírét a
klastromba). Dühhel és szégyennel gondolt Pista erre a találkozásra is:
a szerzetesen látta a mesterséges megbotránkozást, hogy ilyen kölyökre
rábízzák saját sorsa intézését:

– Határoztál-e már?

Fülébe csengett az édeskés szent hang, amely megpróbálta befolyásolni
őt:

– Fiam, ne feledd el, hogy te kétes környezetben nőttél; de az Isten
kiragadott onnan s jó kertbe ültetett. Maradj mindig hű fia az egyháznak
s ne hagyd magad kicsalatni a világ útjaira…

– Az apám akarja, hogy vele menjek…

– Nem a földi apát kell követnünk, hanem a Mennyeit. A földi apa csak
testi életünkről gondoskodik… Ne feledd, hogy rossz magvak vannak benned
s Timár tanár úr is elkényeztetett…

Rossz magvak őbenne? És mi az a »kétes környezet«, amiben állítólag
felnőtt? Egyszerre megértette, hogy anyjára és törvénytelen származására
célzott a tanár, s arca vérbe borult. S mi jogon szólítja őt Szádi te-tu
szóval? Ilyen nagy diákokat már nem szokás tegezni… Vitányi nem tegezi –
pedig talán több joggal tehetné…


S így járt Pista föl-alá a kertben, dacosan, egy letépett virágot rágva
a szájában s a Szabadság, a Főváros és a nagy Élet gondolatait lengetve
agyában, fiatalsága szelében, mint egy lobogót. Az alkonyi nap megint
kisütött egy percre, rögtön megint nyár volt, a fák csúcsai aranyosak,
hosszú árnyékot vetett a ház a rózsaágyakra. Pista fejében Ady-versek
jártak, melyeket nagy örömmel és lelkesedéssel olvasott akkortájt, az
Élet és a Város vágyának himnuszai.

A kislány a lugasból nézte, nézte Pistát, de hiába várta, hogy Pista
felé néz. »Nem, nem, azért sem« – gondolta Pista s az az aggodalmasan
égő tekintet, melyet látatlan is folyton magán érezett, egy okkal több
volt neki, hogy dacát növelje. Türelmetlen volt, szerette volna eltépni
a láthatatlan szálakat, amelyek megbénítják és visszatartani akarják;
úgy érezte, hogy összeesküvés van körülötte, hogy a kislány szövetségese
Timárnak, holott nagyon jól tudta, hogy azelőtt titkos féltékenység volt
közöttük. Szabadsága ellen irányuló merényletnek érezte ezt a néma
szövetséget.

– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!

Minden szeretetet gyöngeségnek érzett, mely felé irányult, mindenkivel
szemben, aki szerette őt, olyan fölényben volt, mely örökre elvette
annak minden hatalmát és befolyását. A legkevésbé szép utcán látott
nőcske, aki közönnyel nézett rá vagy idegenűl, jobban imponált neki,
mint a gyönyörű kis Bögözi-lány, aki titokban szerette. Minden szeretet
csak dacot ébreszthetett benne, mert magában mégis úgy érezte, hogy a
szeretet jogot ad a szeretőnek afölött, akit szeret: és ezt nem
tűrhette:

– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!

Másodszor formulázta magában szavakkal, és dacos szemét önkénytelen a
lugas felé vetette, ahonnan két aggódó nagy leányszem tekintett vissza
rá, egy abbahagyott Jókai regény lapjairól, és feszűlt kérdés és kérés
égett bennük:

– Úgy-e nem megy el, Pista, ne menjen el!

– Kis liba! – gondolta Pista elfordulva – nagyon jó kislány, de azért
csak liba! – És képzelt Nagy Nők képei lebegtek elébe az alkony
rózsaszínű felhőiben, életes Nagy Nőké, amilyeneket eddig csak
könyvekből ismert.


Este a verandán. A család a vacsora körül ül. A lámpa éles fénykörrel
világítja meg a terített asztalt, nagy éjjeli lepkék vergődnek
körülötte, nekiütődnek az üvegnek, az arcoknak, lecsapódnak az abroszra.
Kívül tintafekete tengerként zsong a kert, a csönd, a messzeség.

– Elmenni? – dohog az aggastyán Bögözi. – Már hogyan menne el, dehogy is
megy el! Úgy-e, hogy nem mégy el, Pista öcsém?

– Nem tudom még, nagyapa.

– Majd adok én te neked elmenni! Dehogy is fogsz te elmenni! Ha egyszer
mondom, hogy nem fog elmenni! Hogy is lehet ilyet elgondolni?

– Hagyjátok már, apa – szól közbe az ügyvéd Bögözi. – Minek annyi szót
fecsérelni erre? Ha itt akar maradni, jól tudja, hogy minálunk otthon
van; ha pedig el akar menni, úgy is rendben van, hogy a fiú menjen az
apjával…

Az öreg arcából kidagadtak a szemek.

– Az apjával! Hát hogy lehet ilyet mondani már megint? Hát micsoda apa
az, aki tizenhét évig nem néz a gyereke után? Nem az apja, punktum! Csak
rá kell nézni a mi Pistánkra: becsületes keresztény gyerek az! Hát ki
meri mondani, hogy ez a zsidó firkász lenne a mi Pistánknak az apja?

– Nagyapa!

Pista villogó szemekkel, nekitüzesedett arccal nézett az aggastyánnal
farkasszemet.

– Nagyapa, ne bántsa az apámat! – Az ügyvéd Bögözi megint közbejött
csitítani:

– Apát elragadja a nagy szeretet, és nem gondolja meg, amit mond. Igaz,
mi sokat szidtuk a zsidókat, de csak a tisztességtelen zsidókat: azok
közt is van tisztességes ember. Ismerek zsidót, akit többre becsülök
akárhány kereszténynél. Vitányi Vilmos mindenesetre kiváló ember, és a
szellem kiválósága előtt meg kell hajolni. Azt senkinek sem kell
szégyellenie, ha Vitányi az apja…

– Én csak azt mondom, fiam, ne menj el zsidónak – mondta a jó Bögözi
néni, aki éppen most jött be a konyhából. – Nem vagy te azok közé való;
mi köztünk vagy te itthon…

– Hagyjátok már – kiáltott az ügyvéd Bögözi, most már ő is türelmetlen
hangon. – Pistának van annyi esze, hogy tudja, mi áll érdekében; és
hogyha nem tudja, az ő dolga, ő bánja meg később. Bízzátok őrá, ha már
az apja rábízta.

Erre megint az öreg úr kezdett el döbögni. (Pistára minden szavuk mint
új szúrás hatott, új ingerlése lázadó kedvének.)

– Az apja rábízta! nevetséges! – kiáltott az aggastyán. – Micsoda apa
az, aki rábízza a fiára, elfogadja-e őt apának, vagy sem? Ki hallott már
ilyet? Majd adnék én neki, apát választani, – a hátsó felére – hahaha!

– Nem, de igazán, micsoda apa az, aki magázza a fiát – mondta Bögözi
néni is.

Pista fölkelt az asztaltól és szó nélkül távozott.

– Hagyjátok – mondta az ügyvéd Bögözi. – A legjobb őt egyedül hagyni
most.

És kiloccsantott egy lepkét a borospoharából.


Ugyanekkor; a ciszterciták refektóriuma. Tamás a halat hordja körül,
Timár helye üres.

– Hol van János? – kérdi Lesinszky, aki csökönyösen civílnevén hívja
kollégáját.

– A szobájába kérte a vacsorát – felel Tamás.

– No, kíváncsi vagyok, itt marad-e a Vágner fiú? – szólt Bogár
Szaniszló.

– Majd talán bolond lesz! – mondta Szoboszlai. – Csak nem marad egy
unalmas vén pap mellett holtig!

– Találkoztam vele – mondotta Szádi Márk. – Hálátlan fiú; makacsnak
látszik és rosszindulatúnak. Mindig mondtam én, hogy nem szabad
elkapatni a diákot…

– Hiába csak, kitör a zsidóvér – kiáltott Lesinszky, beletörölve
maszatos ujját a nagy szalvétába. – Menjen, ahová való, Judapestre! –
(Osztrákgyűlölete nem akadályozta, hogy meg ne tanuljon egy emlékezetes
mondást Bécs magyarfaló polgármesterétől.)

– A mi Virgilünk is lehetne okosabb – mondta Gombos Cirill. – Valljuk
meg, ez túlzás volt, amit ő csinált avval a fiúval.

– A szív túlsága tiszteletreméltó – szólt a házfőnök. Tamás somlait
töltött (a rend pincéjéből) s még sokáig tárgyalták az eseményeket.

Timár egyedűl költötte el a vacsorát. Valami nagy könnyes megnyugvás
csitította el az egész lelkét, mikorra hazaért.

– Vége, ennek is vége – mondotta magában. – Most jön az Öregkor… a
magányos Öregkor.

Fölcsengette Tamást, s az ablakhoz támaszkodva, szótalan nézte, amint a
szolga megterített.

– Isten rendelése – gondolta magában. – Nem maradtam hű az ő utaihoz:
földi lényre pazaroltam szeretetemet. Most megtanulom, hogy aki
földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz…

Künn, a háta mögött, tornyosodott a nyáréji sötétség. A fák idegesen
rángottak a szélben. Vak, tömör lombtömegek feketedtek a nagy kert
mélyein. Fönn apróra szakadt felhők hajóztak gyorsan, gyorsan a ház
mögött, mint egy eltépett levél darabjai.

– El fog menni – gondolta Timár, – már holnap elmegy. – Mert úgy
állapodtak meg Vitányival, hogy (ha a fiú vele akar menni) utazzon el
most mindjárt körülnézni az új világban, ahol ezentúl élni fog; ruháit,
holmiját, a staffirungját – ahogy az asszonyok nevezték – majd később
utána lehet küldeni, vagy maga visszajön érte, mikor összekészítik. –
Lehet, hogy többet alig is látom már – gondolta a tanár.

S a fiúra gondolt, és egy kép volt előtte: elképzelte valami zajos terén
a Városnak, száguldó kocsik és autók között, egy lámpa szigetén – ahogy
a vidéki ember szemében marad a veszélyes tolongású Város képe –
elképzelte ott állni a Fiút, fölszegett fővel és a jövőbe csillogó
szemekkel, oda se nézve zajnak és veszélynek, mint egy hódítót. Talán
így is van rendén, hogy menjen a fiú a nagy világba, küzdeni, harcolni,
és méla öreg nevelője maradjon otthon, meghalni, magányosan. Isten így
rendelte. A fiúk elhagyják a várost, amelyben felnőttek, és fölkeresik a
Világ kísértéseit; tévelyegnek, botlanak talán, győznek vagy elbuknak,
de harcolniok kell. Timár megint Augustinusra gondolt, a bátor harcosra:
az sem bútt el ifjúkorában a cellák falai közé, az sem bútt el az Élet
elől, hanem megküzdött vele, és többször elbukott: de ismét fölkelt
diadalmasan, legyőzte az Életet, és így lehetett a nagy Szent belőle. Mi
érdeme van annak, aki nem küzd soha, hanem elrejtőzik az ellenség elől?

Timár szomorúan fordúlt el az ablaktól: _ő_ elrejtőzött az ellenség
elől! Milyen magányos, küzdéstelen és érdemtelen élete volt neki! Ő
sohasem találkozott az Élettel. Az élet csábos pompáira gondolt,
melyeket ő már meg nem ismer soha… Ő nem vívta meg csatáját az
Asszonnyal. Bevallatlan megbánás ült rajta, valami nagy tökéletlenségét
érezte életének: nem, a »fia« ne maradjon ilyen tökéletlen! Nem az a
hős, aki nem küzd soha: hanem az, aki győz!

Igen, igen, érezte, hogy így van ez helyesen, hogy ki kell mennie
Pistának az életbe, a legvadabb életbe, és megküzdeni élettel, pénzzel,
eszmékkel, asszonnyal… És mégis nem tudott szorongás nélkül rágondolni:
micsoda karok fogják ölelni, micsoda hálók fogják körülfonni az ő
gyermekét! Mint szép síma kígyókat, sejtette az asszonyi karokat
kinyúlni a Város tömkelegéből, sejtette a lélekre-testre leső asszonyi
szemeket villogni: és titkos féltékenység markolt a szívébe.

De rögtön megint elszégyelte magát. Önmaga előtt szégyelte el magát.
Eszébe jutott az az iszonyú, ferde, lealázó, féltékenység, amivel a kis
Bögözi-lányra nézett egy időben. És eszébe jutott a mai délután, az a
nemkevésbé lealázó pillanat, mikor ugyanezt a kislányt _szövetségesének
érezte_, amint Pistával látta nevetgélni. És megkapta a kislány egy
pillantását, és ebből a pillantásból látta, hogy a kislány kiolvassa ezt
az érzést szemeiből; és nagyon jól tudta, hogy Pista is kiolvassa. Ó,
milyen végtelen megaláztatás volt! De mit bánta ő akkor minden
büszkeségét, minden papi és tanári, minden _emberi_ méltóságát!
egyetlenegy gondolat volt benne, egyetlenegy érzés, egy félelem: hogy
Pista el fogja hagyni örökre! Ó, hogy szégyelte magát, mikor erre
gondolt! Milyen megalázás, micsoda fertő, Istenem. Hova sülyed az ember,
mihelyt egyszer földiekbe veti szeretete horgát!

Az egyetlen igaz menedék az Isten. Ő nélküle a szent is hétszer botlik
el napjában. Minden földi szeretet csak botlást és bánatot hoz; de
minden földi botlás és bánat csak lépcsőfok Őhozzá. Ne sírjon, akit az
Úr meglátogatott: mert minden földi veszteség szabadulást jelent, s aki
a földet elveszíti, megnyeri az Urat. És ne essen kétségbe, akit vétkei
a földre sújtanak: mert tévelygésünket is az Úr engedi, hogy jobban
érezzük gyöngeségünket, s jobban keressük Őt!

Timár leborúlt az imazsámolyra, s lehajtott fejét rányomta polcára, hogy
érezte a vékony horgolt terítőn át a kemény tölgyfa hidegségét…

Milyen sötét, holdtalan éjszaka volt aznap! És szél fútt, és a sűrű kert
ottkünn zúgott, mint a tenger! Egy-egy szélroham belökődött az ablakon,
s jóleső hűvösséggel borzogatta végig a cisztercita tanár rideg
fekvőhelyét. Mindig nyitott ablaknál szokott aludni… de most késő éjig
kerülte az álom. Felkönyökölt a párnán, és kinézett a titokzatos éjbe.
Zúgott, zúgott odakünn a tenger.

    Nox erat, et placidum carpebant fessa soporem   Corpora…

Timárnak Vergilius sorai jártak az eszében. Éjszaka: minden elnyugszik,

    … pecudes, pictaeque volueres…

csak a szerencsétlen Dido nem alhatik a párnán. Künn zúg, zúg a tenger,
nagy árbócok feszülnek az égnek, útjára készül a hitetlen trójai…

Ó jaj, nem!… az önkénytelen asszociáció szédítette és megborzasztotta. –
Milyen borzasztó szennyes a földiek szerelme!… De nem is igazi szeretet
az:

    nondum amabam, et amabam amare… amorem   amabam… et quaerebam,
    quid amarem…

idézte magának Augustinust. Még nem szerettem, nem tudtam, hogy mit kell
szeretni; és szerettem volna szeretni: a Szerelmet szerettem: kerestem,
mit szeressek…

Most következik az igazi, az egyetlen szerelem: az Isten szerelme…


Reggel – a megegyezés szerint – jött Pista Timárhoz. Az arca derűs volt,
a hangja örömteli izgalomban. Már határozott… Timárnak meg se dobbant a
szíve: amint a kopogást hallotta az ajtón, azonnal, ösztönszerű
telepáthiával, tudta, mi következik; – (talán egy pillanatra, tudat
alatt még remélt valami váratlan, örömös csalódást, de nagyon jól tudta
ugyanakkor, hogy az nem fog jönni); – gépmódra, szenvtelen adta át magát
sorsának, mint aki már mindennel leszámolt; mintha az elválás már
megtörtént volna s ami hátra van, csak érzéstelen formaság volna már;
mintha nem is Pista volna az, aki mellette van, csak egy hasonló báb: s
az igazi Pista már rég emlék volna…

Pista teljesen elfogulatlan volt, vidám, és tele a jövő izgalmával.
Udvariasan és kedvesen beszélt Timárral mint mindig, de figyelme, minden
gondolata egészen másutt volt. Még egyszer találkoztak aznap, a
hajóállomáson, mikor Vitányi és Pista elutaztak. Timár megjelent,
komolyan és atyailag, minden látható izgalom nélkül, mintha csak egy
rendes, szinte köteles aktuson jelennék meg: útrabocsátani az ő
neveltjét. Pista – nem hálátlanságból, vagy érzelemhiányból, hanem mert
a perc izgalma annyira betöltötte egész gyermekszívét – szinte meg se
látta, mint egy megszokott valakit; szórakozottan és türelmetlenűl esett
át az összes kézcsókokon és kézfogásokon, és gyors léptekkel, hátra sem
nézve, sietett föl a hídon a hajóra, Vitányi nyomában. Vitányi affektált
idegességgel adta rendeleteit a hordárnak; nemsokára megjelentek a
fedélzeten. Bögöziné és a kislány kendőkkel integettek a partról, Pista
hajadonfőtt, napnakfordúlt arccal mosolygott vissza rájuk; a haja
homlokára csapódott a szélben. Timár megfigyelte, hogy őreá nem nézett.



A TORONY ÁRNYÉKA

(LEVÉL AZ ÍRÓHOZ)

Sokat tünődtem, kihez juttassam e feljegyzéseket és megfigyeléseket.
Első naivságomban tudósokhoz akartam fordulni: de hamar eltértem ettől a
gondolattól. Magam is egy kissé tudós vagyok; ismerem ezt a bizalmatlan
céhet. Ők mereven elzárkóznának attól, hogy történetemet komolyan
vegyék. Talán ha tanukat vinnék barátaim közül; figyeltetném velük a
tüneményt, lesve, míg nem ismétlődik, talán hónapokig – de ki várhat
addig a kedvemért ily lehetetlenségre? S különben is ehhez már nincs
időm: az Úr ítélt fölöttem, s megszámlálta óráimat. Dícsértessék az ő
neve mindörökké.

Arra is gondoltam, hogy fölöttes egyházi hatóságomnak jelentem az
esetet. De itt sem volna kilátásom több rokonszenvre vagy hitelre.
Modern papjaink félnek a csodától, és – nagyon érthetően – nincs kedvük
az Egyház tekintélyét könnyenhívőséggel kompromittálni. S ha valahogy
mégis meggyőződnének a történtekről, bizonnyal az ördög művének látnák,
mint a spiritizmust; hideg és ellenséges szemekkel néznék a különös
titkokat. Én pedig érzem, hogy az Isten titkaiból valók ezek is, kinek
útjait ember ki nem számíthatja, az Isten rejtelmes Szimbólumaiból,
melyekben néha megsejteti velünk a bűnössel együtt az ártatlant is sújtó
Végzetet. Boldog aki meg tud nyugodni az Ő akaratában!

Ilyen gondolatok birtak rá, uram, hogy önhöz forduljak, akinek a
hivatása meséket mondani és szimbólumokat föltárni. Az, ami velem
történt, nem fogja az emberiség tudásának kincsét gyarapítani: a tudás
kiveti magából az ily történetet és megretten az ily titkok előtt,
mintegy érezve, hogy tilosba tévedt. Hadd gyarapodjon hát a meséknek
kincse: mert a mese is az Istentől való mint a kinyilatkoztatás; és
igazában oly kevés mesét adott az Isten az embernek!

Szép nyárutón érkeztem a szentmártoni rendházba. A rend fogata várt a
vasútnál, ahonnan még hosszú kocsiutat kellett megtenni, mert a régi
klastrom minden rendes közlekedési vonaltól távol volt. Ide többnyire a
beteg vagy kiöregedett rendtagokat küldték, akik már se tanári
foglalkozásra, sem plébánia vezetésére nem voltak nagyon alkalmasak; a
világ háta mögött, de az Istenhez közel voltak itt; keresve sem lehetett
jobb helyet találni az elmélkedésre. A jó levegő a testet, a magány a
lelket könnyítette meg; az egész rendház, nyugalmas és derűs életével,
olyan volt a szép hegyek között, mint egy kis szanatórium. Így jöttem
ide, betegnek, magam is; bár a táskám mélyén könyveket hoztam, és
tudományos jegyzeteket, melyeket e magányban akartam kiegészíteni.

Az alkonyatnak szinte metafizikai nyugalma borult a dombokra, mikor a
távolból föltűnt a régi klastrom, III. Béla korbeli épület, különös
tornyával, melyet az építők mintha egy helyen hirtelen abbahagytak
volna. Az ég csodálatosan mély és kékszürke volt; nagy madarak lassú
ívekben keringtek a torony körül. A tücsökzene kábító mélaságába
harmonikusan vegyűlt a kerekek egyhangú zöreje. Előttem a kocsis háta –
mint egy gyászhintó kocsisának háta – feketén, komoran himbált szalagos
kalapjával. Lassan mentünk, mint egy sötét bárka, nyugalmas tengerzúgás
között.

– Istenem, – imádkoztam – ha az az akaratod, hogy utolsó utam legyen ez:
megnyugszom.

De egy óra mulva vidám, öreg paparcok közt ültem a nyájas
refektóriumban. Régi barátokra találtam közöttük, akikkel évekig éltünk
együtt más rendházakban; kifaggattak a társakról, a fiatalokról,
fölelevenítettük a mult emlékeit. Majd kimentünk a szép estét élvezni a
kertbe, a hold éppen fölkelt; különös fehér tisztaságban nyúltak szét az
utak a sötét bokrok közt. A klastrom körvonalai fantasztikusan
rajzolódtak az égre. Most láttam csak, hogy a tornya egészen külön áll,
körül lehet járni; s egyáltalában oly szokatlan formájú volt ez a
félbemaradt torony, hogy fölköltötte kíváncsiságomat.

– Ma már semmire sem használjuk – mondta a házfőnök, kérdésemre. – A
kertész lomtára és szerszámkamrája van benne. – Egy másik rendtárs pedig
– aki magyar filológiával foglalkozott, – megmagyarázta, hogy a régi
toronyhoz monda fűződik:

– Egészen olyan monda, mint a Kőmüves Kelemennéé. Egy fiatal lányt
beépítettek a falába elevenen…

Istenem, bizony, milyen kevés mesét adtál az embernek! Itt is a Kőmüves
Kelemenné… De ez is hozzátartozik a hangulathoz. Igazán primitiv helyen
vagyok, ahol még a mondák is elevenek… Másnap reggel kettős
kíváncsisággal léptem ki boltozatos cellámból, hogy nappal lássam a
különös klastromot, melyben eztán élnem kellett. Sötét folyosókon mentem
végig, s szinte elkábultam, amint egyszerre a szabadba értem. Mintha
ezer méhraj kavargott volna a napban; s vakított a kék ég, amely szinte
betört, beszakadt a kertbe. Messze nyúlt a kert, mint egy zengő
virágtenger – milyen nyílt és szabad! – mintha csakugyan az égben lenne
folytatása. Sűrű, mézes illat nehezítette a sugarakat; s a nap arany
abroszokat terített a gazdag földnek fölvirágozott asztalára. A
fantasztikus torony árnyéka üde, reggeli élességgel feküdt végig ezen az
abroszon. S micsoda színpompa! Egy piros virág, melyen pillanatra
rajtveszett a szemem, hirtelen elröpűlt: pillangó volt! És zengett
minden, zengettek a bokrok, mint templomi orgonák…

Leültem a napon breviáriumommal, és hálát adtam Istennek, hogy ide
vezetett. Jó hely ez énnekem. Hálát adtam a virágokért és a
pillangókért, a klastrom falainak szép, ódon rajzáért, mely szinte
öregesen mosolygott a napban, a napért magáért, a furcsa toronyért, az
öntözőkannával hajlongó csinos nőalakért, aki a kertész felesége volt,
és akit jól esett látni öreg szemeimnek. A torony körül nagy, világos
tér volt, szelíd ágyások, mindig elhagyatva; senkisem járt erre, mert
társaim szobájukban ültek, s a városba az utcai kapun jártak ki: csak
este szoktak az udvarba jönni. Én tehát lefoglaltam ezt a helyet
magamnak, itt üldögéltem könyveimmel egész délelőtt, míg a klastrom
harangja nem jelezte az ebédet. Ha megúntam az olvasást, gyönyörködtem a
kert pompájában, vagy a kertész fiatal feleségével csevegtem, akinek
naivsága felüdített.

Végtelen, egyforma sugárzású ősz volt.

Egyik nap úgy ragyogott, mint a másik.

Lassankint azt vettem észre, hogy órákon át alig olvasok, csak kábán
ülök a könyv fölött. Ez a kert szinte hipnotikus hatással volt reám.
Próbáltam tőle megszabadulni, más helyet keresni magamnak; de a vége
mindig csak az lett, hogy visszatértem a torony előtti térségre, és ott
ültem a hangtalan kacagású, eszeveszett pompájú virágok között, a zsongó
fénynek kísértetes áramában. Nagy napraforgók ingatták mögöttem bolondos
sárga tányéraikat, s a kék karók színes üveggolyóinak csillogásán
megcsúszott és megszédűlt a tekintet. Ó, nem tudtam elmozdulni se, míg a
csengő, mint valami fölszabadító hatalom, meg nem szólalt. A furcsa
torony nyúlt előttem és fölötte a nagy, szétmálló, fehérfürtös napfej és
a tornyot szinte nem lehetett látni sem a fénytől, de az árnyéka, mint
valami óriás napóra, tiszta és kegyetlen feketeséggel sétált a reszkető
virágokon.

Amint a dél közeledett: mind kísértetesebb lett a hatás.

Igen: kísértetesebb. Nem vette ön még soha észre, uram, hogy a déli
órában van valami éppen olyan kísértetes, mint az éjféliben? Minden elül
ilyenkor, minden csöndes lesz; valami nagy várakozás nehezedik az egész
világra. Éppen olyan némaság lesz, mint éjfélkor. Félelem: szinte a
lélekzetét is visszafojtja a természet. S a nap iszonyú világossága nem
kisebbíti a kísértetes hatást; még ellenkezőleg! Minden, minden meg van
világítva; nincs búvóhely sehol, nincs menedék, árnyék. Meztelen ki van
szolgáltatva a világ a Rémnek, amelyet közeledni érez. És nem
természetes fény ez: valami beteg, kábító fehérség van benne, mint a
holdtölte fényében. Rettenetes ilyenkor a szélcsönd és a magány. Sokszor
úgy ültem ott a kerti padon, mint a fejbevert állatok: gondolattalan és
mégis szorongással. Csakhogy magamnak sem adtam számot erről; azt
mondtam, hogy: élvezem a napot. A nap némán ünnepelte szenvtelen
orgiáját; iszonyú fénypányvája rásímult mindenre súlyos símulással; csak
a torony árnyéka hasította föl egyhelyt feketén, az egyetlen árnyék mint
egy sötét memento.

Kába, béna órák! Szinte tántorogva mentem be ebédre, a hűvös klastromba,
szédültem, mint a részeg, s emléktelen, tompa zsibbadásban tölt el a
délután.

Ó jaj, a déli órák! Egy ilyen déli órán történt az is, amit el fogok
mondani.

A nap úgy kezdődött, mint rendesen. A kertész feleségével beszélgettem,
aki apró kislánykáját hozta ki a napra; lágyan percegett az út kavicsa a
könnyű bölcső kerekei alatt; kedves, halvány arcocska feküdt a párnák
közt.

– Beteg szegényke – mondta a gyengéd asszonyka, aki maga is oly finom
volt, törékeny, mintha nem is parasztvér folyna ereiben.

– Jót fog tenni a szép nap – feleltem. És ebben a pillanatban igazán
szépnek, jóakaratúnak látszott az öreg nap; szelíd reggeli hangulat
volt; halk árnyékok pihentek aranyos mezőkön. Örömmel nyúltam
könyvemhez, ilyenkor mindig elfeledkeztem a déli kábulásról; egy darabig
olvastam, majd ölembe csúszott a könyv, nézelődni kezdtem, élvezni a
friss tarkaságot, mint mindig – eleinte…

Az asszonyt házi dolgai konyhájába szólították, s tünődni látszott, künn
merje-e hagyni a beteg gyermeket.

– Majd én szemmeltartom a kicsikét, – biztattam – s bevallom, bár ön
nevetségesnek fogja találni: vénülő papszívemnek jól esett, hogy ha csak
egy órára is, ilyen apai megbizatásom van.

A kis beteg csöndesen feküdt a bölcsőben, a nap mindig föllebb és
föllebb emelkedett, a kábulás kezdett erőt venni rajtam. A színes
üveggömbök szédítően villogtak, torz visszfények verődtek beléjük, kék
és piros foltok úsztak szemeim előtt a levegőben. A látás elvesztette
önmagát, mintegy saját gazdagságába fúlt, az egész kert himbált,
emelkedett a színek és fények nagy, hangtalan karneváljában, a tárgyak
képei egymásba folytak, minden olvadt, rezgett, a torony inogni látszott
a kék óceánban. Egy darázs, éppen előttem, táncolt, rángott, zsongott,
jobbra, balra, föl-le, a vibráló hőben. Behúnytam a szemeimet.

Behúnytam a szememet. Nagy, meleg, bársonyos sötétség borult az agyamra,
mint egy puha sisak, a kék és piros foltok szivárványszínű szélekkel
uszkáltak, szálltak, suhantak előttem, néha egyik fölszállt, hangtalan,
föl, föl, hogy nem tudtam követni; a zsongás elhalkult. A déli óra
közeledett.

Egyszerre panaszos, rémült, nyögő hang sírt föl a bölcsőből.

Ijedten nyitottam ki a szememet. Ó! a kísértetes déli kép volt
körülöttem.

Mintha egy idegen csillagra jutottam volna egyszerre. A kegyetlen,
vakító fehérség mindenen, a baljós nyugalom és a torony egyetlen
árnyéka, amint feketén behasít a kertbe…

És a torony árnyékában a bölcső, s benne – mintha érezné a szívmarkoló
hangulatot – rémülten sír a beteg kislány…

Ebben a pillanatban egyszerre olyan izgalom fogott el magamat is, hogy a
szívem hangosan kezdett dobogni. Egy perc műve volt a felfedezés. A
bölcső előbb nem állt a torony árnyában. Sőt nagyon is messze. A napra
néztem, a többi árnyakra, melyek fogyni, s szinte eltűnni látszottak a
füvön; – aztán megint a torony árnyékára. Egészen bizonyos volt: _a
torony árnyéka nem abban az irányban dőlt, amerre az optika törvényei
szerint kellett volna_.

Értsen meg jól, uram. A nap egy kissé föllebb, balra állott a toronytól:
a torony árnyékának tehát jobbra kellett volna esni, amerre a többi
árnyék is dőlt. Ehelyett az árnyék, mintegy derékszögnyi elhajlással
normális helyétől, _balra_ nyúlt, amerre a kislány bölcsője állt.

Uram, nem tudom, lehet-e önnek fogalma egy tudományos megfigyeléshez
szokott ember megdöbbenéséről. A dolog semmi természetes magyarázatot
meg nem engedett. Semmi fényforrás sem volt a napon kívül, amely elé a
torony árnyat vethetett volna. De igazat megvallva, rá se gondoltam a
természetes magyarázatra. Kábulva ültem ott, előttem a
kétségbevonhatatlan csoda – ez a dél igazán kísértetesebb volt az
éjfélnél.

Köröskörül a nagy nap ünnepelt; vakító fehér fény; – csöpp árnyékok
engedelmesen hajoltak jobbra. Itt semmi homály nincs, semmi búvóhelye a
rejtelemnek, semmi lehetősége a titoknak. Minden éles, biztos,
határozott. S ebben a határozottságban csak annál döbbenetesebben, annál
babonásabban, annál letagadhatatlanabbul látom a megmagyarázhatatlant: a
különös árnyékot, amely egyszerűen, tisztán, feketén rajzolódik a
kavicsokra és a gyepre. Mozdulatlan.

És beborítja a bölcsőt, mint egy fekete lepedő.

És a nagy déli csöndben sír a beteg gyermek, nyugtalan, szorongó
sírással, mintha maga is érezné a reá eső árnyék természettelenségét. Ez
az egyetlen, kékesszürke színfolt a nagy fehérségben, ez az egyetlen
rossz helyre hullt árnyék különös jelentőséget adott mindennek, a déli
pilledésnek, az elült madarak csöndjének, s a gyermek sírásának…

A hangulat hatalma annyira lenyűgözött, hogy sem mozdulni nem tudtam,
sem szólni; míg végre a leányka anyja maga meghallotta gyermeke sírását
és kifutott a kertbe. Felém nem is tekintett, hanem egyenesen a
bölcsőhöz futott, mintha őt is valami különös rémület hajtaná;
mozdulataiban a féltő szeretetnek vad ösztönösségét véltem észrevenni,
amit csak állatokban és nőkben lehet látni, kivált hogyha anyák.
Féltékeny, ijedt gondoskodással kapta ki gyermekét a bölcsőből ölébe és
szaladt be vele a ház felé.

Elgondolkodva néztem utána. Akaratlanul is összefüggést éreztem az
árnyék csodája, a gyermek sírása és az asszony rémülete között.
Szerettem volna képzelődésnek hinni az egészet; de még ott volt az
árnyék, pontosan, eltagadhatatlanul, a lehetetlen irányban húzódva…

Az ebédre hívó csengő éles hangja riasztott föl. Amint a sötét boltok
alá léptem, még táncoltak előttem a piros és zöld fények, s agyamban a
különös gondolatok. De a derűs, hűvös, fehérre meszelt refektóriumban
eltűnt a hangulat és inkább megszégyeltem magamat. Hogyan is
beszélhetnék ezeknek a vidám és öreg papoknak az én különös
látományomról? És kezdtem már nem bízni magamban: hátha mégis – álom
volt az egész? Azt határoztam, hogy valami ürügy alatt kihívok délután
valakit a torony elé és a helyszínén figyelmeztetem a tüneményre (ha
nemcsak álmodtam).

Délután azonban felhők jöttek, halvány, nyomasztó borulás; s amikor
néhány percre egy vékonyabb rétegen, mint tejüvegen keresztül
előszüremkedett a fehér fény, s az árnyak haloványan kitetszettek,
láttam, hogy a torony árnyéka a rendes helyén van, teljesen az optika
törvényei szerint…

Csakugyan álmodtam? Vagy a déli nap kábultságában kápráztak a szemeim?
Egyiket sem hihettem igazán és mégis el akartam hitetni magammal
valamelyiket; – azonban nem tudtam megnyugodni. Gondolataim egyre a
torony körül jártak; ha szememet behúnytam, a legpontosabban láttam
magam előtt a déli látomást, mely olyan volt, mintha egy kitünő
festménybe valaki egyetlenegy vonást hibásan rajzol bele, s aki egyszer
a hibát észrevette, ezen a hibán keresztül nézi már az egész képet… Sőt
új részleteket fedeztem fel emlékezetemben; ráeszméltem, hogy az árnyék
nemcsak csodálatos irányban dőlt, hanem azonkívül _hosszabb_ volt,
mintsem a déli nap állásához képest és a többi árnyékok hosszúságához
arányítva lenni kellett volna; megnőtt, megnyúlt a csoda órájában…
Különben nem ért volna a bölcsőig…

Nem tudtam a dologra másként gondolni, mint valóságra és titokban valami
rettentett és vonzott, hogy újra láthassam.

De napokon át felhők fedték az eget; úgy látszott, megjön az ősz. Én
szobámban, könyveim közt ültem tétlenül; régi betegségem jelentkezett
újra s lenyomta kedvemet; szinte lázas vágyakozás égett bennem szép idő
s napfény felé. Mégis mikor egy reggel nyájas kék eget pillantottam meg
a cellaablak vaskosara mögött s a padlón a reggeli nap arany
négyszögeit, az első érzésem titkos rémület volt: tudtam, hogy néhány
óra mulva ott fogok ülni megint a csodálatos kertben, a rejtelmesárnyékú
torony előtt.

Az első délelőtt csalódást hozott: bizonyos megkönnyebbüléssel vegyes
csalódást. A torony árnyéka engedelmesen követte a nap járását, egy
pillanatra sem suhant félre a törvények által megszabott útjából; s
minden egészen természetes volt. S a második napon éppen úgy. A nap
állhatatosan és melegen sütött megint, a vénasszonyok nyara kezdődött,
én ott ültem régi helyemen, s minden olyan volt, mint az első napokban,
amelyeket a szentmártoni rendházban töltöttem; kivéve, hogy az utakon a
kertészné minden gondos söprése dacára mind több volt a száraz levél,
virágok pirosa mellé levelek rőt színe árnyazódott, s a bölcső nem
jelent meg többé a kislánykával; – szegény kis beteg gyermek, csak egy
nappal élte túl az árnyék csodáját! Az Úristen vegye angyalai közé!
Iparkodtam nem gondolni babonával halálára; a csodát már valóban
képzelődésnek tartottam, a déli nagy nap káprázatának, valami
délibábfélének. Vagy az én balsejtelmem festette ezt az árnyékot, –
amilyent néha küld lelkünkbe az Úr. Már nyugodtan gondoltam rá (ami egy
neme a feledésnek); mígnem egyszer…

Én a szokott helyen ültem és olvastam; a lankasztó nyári meleget nyugodt
őszi ragyogás váltotta föl; szélcsönd; egy lélek sem volt a közelben.
Csak Lord, a vén vizsla, sütkérezett az öles napraforgók alján; s egy
galamb járt a füvön, rátartósan, nyakát billegetve. Egy alacsony
almafán, messzebb, koraérő almák piroslottak: a tamariszk meg sem
legyintette hosszan lecsüngő, enyheszínű virágfürteit. Felvetettem a
szemem és sokáig, gyönyörködve néztem a békés képet. Tekintetem a torony
árnyékára esett:

– Most nem csalsz meg többet – mondtam magamban az árnyékhoz. – Vége a
bolond kánikulának, amely megszédíti az ember szemeit és megingatja a
tárgyak képeit. Az árnyékoknak most már szépen a helyükön kell maradni…

Alig gondoltam ezt, egyszerre csak a torony árnyéka megingott…

Igen uram, szóról-szóra úgy van, ahogy mondom. Az árnyék megingott, nagy
ívben kilengett jobbfelé, aztán megint vissza, előbbi helyén túl s ezt a
játékot még néhányszor ismételte. Értsen meg jól, teljesen szélcsönd
volt, a többi árnyékok mozdulatlan álltak, a fák mozdulatlan, a nap
mozdulatlan állt a torony fölött, a torony mozdulatlan nyúlt a kékségbe.
A torony árnyéka azonban imbolygott, mintha mögötte egy óriás lámpát
lóbálnának, mintha valaki a Napot meglóbálta volna. Jobbra-balra néztem,
de a jelenség egyetlen és rejtelmes maradt; ott járt a füvön, az úton,
feketén a nagy árnyék, jobbra-balra, s kinyúlott s megrövidült, mint
valami tapogatódzó nagy polip óriási karja…

Hogyan mondjam el e percek szorongását? A galamb ijedt szárnycsapással
röppent föl az almafára, a kutya fölágaskodva szűkölt, a virágok
megreszkettek. Az árnyék, mintha súlya volna, szinte csikorogva mozgott
a kavicson és a fű szinte meghajlott alatta és megborzolódott. Még egy
párat lengett, kinyúlt, meghúzódott, a tamariszk félve elhajlott súlya
alatt – aztán merész kanyarodással egyszerre kiszökött – abban az
irányban, ahol a kutya volt… Lord fölugrott, lihegve, tárt szájjal,
félelemteljes várakozásban… az árnyék felé nyúlt, s ráesett, mint egy
nagy fekete tenyér… s megállt mozdulatlan.

A kutya, mint a meglőtt vad, irtózatos vonítással megtorpant s visítva
elrohant.

Nem próbálom meg leírni, micsoda hatással volt rám ez a jelenet.
Imádkozással töltöttem az egész délutánt; lelkem előtt megjelent a
monda, melyet a toronyról hallottam: az elevenen beépített leány.

– Uram, – könyörögtem – ha igaz ez: add, hogy a szegénynek lelke
nyugalmat találjon!

De az én lelkem nem talált nyugalmat. Mint vallásos ember, mindig hittem
a csodákban s nem osztottam némely tudósok babonáját, akik azt hiszik,
hogy emberi matematikájukkal körülírhatják a világot. De hinni a
csodákban, s aztán látni egyet, nagy különbség. Bevallom, hogy
gondolataim fenekestől föl voltak kavarva. Az Isten útjai
kifürkészhetetlenek, s a bűnök átka irtózatos… Századokra nyúlik ki az
átok s ártatlan élőlényekre dobja végzetes árnyékát… A beteg gyermekre
gondoltam, akit sírni láttam az árnyékban… egy nappal a halála előtt.

Izgatottan kerestem másnap a kutyát a kertben.

– Kiadta szegény a páráját – mondotta a kertész. – Á, vén dög vót már a!

A szívem összeszorult, félő tekintetet vetettem a torony felé. Néhány
nap óta régi betegségem súlyosbodott; s most egyszerre visszaemlékeztem
rendünk orvosának egyes szavaira s úgy tünt föl, hogy a joviális
kifejezéseken fenyegető értelem villog át. Valami azt súgta, hogy
meneküljek innen és messze kerüljem aztán a torony környékét. És mégis,
ezentúl is, mihelyt kisütött a reggeli napfény, ellenállhatatlan erő
vont ki a megszokott helyre, és aztán többet nem tudtam onnan elmozdulni
délig: a kert őszi pompájában éppen olyan hipnotikus hatást gyakorolt
rám, mint a nyár hevében. Egészségem egyre rosszabbodott és azzal
áltattam magamat, hogy a drága napfény a legjobb orvosság. Gyönyörű
őszünk volt; zöldesarany szálak úsztak a meleg levegőben; minden élőlény
mohón élvezte az utolsó szép napokat. De jaj! nekem nem voltak nyugalmas
napok ezek; tompa fájdalmakat éreztem testem különböző részeiben; a
közelgő halálra gondoltam s valami makacs igyekezettel szögeztem
írásaimra figyelmemet, hogy legalább fontos részét elvégezhessem
munkámnak, mielőtt a sötét angyal jönne.

Én nyomorult kis féreg! hogy előzhetné meg a teremtmény Teremtőjét?
Nincs szüksége az Úrnak külső eszközökre, hogy meggátoljon abban, amit Ő
nem akar: a magunk lelkét támasztja ellenünk. Boldog, aki megnyugszik
akaratában! – Az Isten azt mondta szolgájának: »Tovább nincs szükségem
munkádra!« – és nyugtalanságot támasztott lelkemben, hogy ne
dolgozhassak többé. És elém állította a fantasztikus tornyot – mintha a
maga mutatóujját tartotta volna elém, különös intőjelül, és úgy akarta,
hogy azt nézzem, rettegve, órákhosszat.

Ó, minden pillanatban azt vártam, hogy meglendül az árnyék és rám esik…

Míg végre márma meg is történt… Meglendült az árnyék, ingott előttem
nagy ingásokkal… én mozdulatlan vártam, imádkozva. Nem iparkodtam
menekülni… csak a szívem dobogott hangosan… Hármat, négyet lendült,
megnyúlt, összehúzódott, elnyújtózott az utakon, megtüremlett az ágyások
dombos szélein… Végre rámcsapódott és elfedte előlem a Napot…

Bevallom, most is dobog a szívem, amikor leírom… Nagy, nagy útra megyek…
ahonnan még senki sem jött vissza. Irgalmazzon nekem az Isten és
vezessen be az üdvözültek közé.



GYÖRGY, A FAVÁGÓ

(1918)

A terraszon ültünk, még ozsonnától, ketten, borozgatva. Barátom háza a
domboldalon épült: tág kilátással a városkára, a bársony hegyekre.

– Milyen szép itt minden! – Szétnézegettem a virágos kertben, a patakon,
mely a gyümölcsös mögött estfényben csillámlott, a terrasz
lombfüggönyén… A nehézfehér ozsonnaabrosz méltóságosan hullt, a sűrű
vörösbor kékesen ragyogott, a csinos cselédlány épp kifordult a
gyümölcsöstálcákkal.

– Micsoda gyönyörű magyar faj lakik itt!

– Igen, itt minden csupa szépség – felelte barátom lassan és a hangján,
s amint föltekintett, a szemein éreztem, hogy nevezhetetlen szomorúság
beszél belőle. Újra és újra mondta: »Itt minden csupa szépség« – s úgy
csengett ajkán a szó, fátyolozva, mintha valami szomorú titkát árulná el
a vidéknek, valami nagy átkot, melyet e verőfényes dombok alatt érez.

– Igen, átok ez nekem, valóságos átok – felelte, amint érzésemet
szavakba öntöttem s ideges mozdulattal simított homlokára. – Tudod, úgy
érzem magam e közt a sok szépség közt, mint rongyos ember az elegáns
bálban – tette hozzá erőltetett mosollyal, röstelkedve.

– Ugyan! – vetettem én közbe és meglepetve tekintettem reá. Barátom az
»új földesurak« közé tartozott; nagyon gazdag volt, és mindig gondosan
öltözve: de szépnek valóban nem lehetett mondani. Mindazonáltal
egyáltalán nem volt visszataszító, és valami jóság bélyege inkább
megnyerővé tette halavány arcát, sötét szemeit. Siettem ezt megmondani
neki.

– Hisz mindenki szeret: embereid, szomszédaid, barátaid; a nők is
kedvelnek. Nem panaszkodhatsz a »szép« fajra, hogy irígy volna, – sem a
szép »nemre« – szóltam ingerkedve.

– Ó, hiszen nem, nem is ebben van a tragikum – felelt. – A szépek jók és
megbocsátják a rútságot is: mintha magukban bírnának a szépből eleget.
Hanem mi magunk – mi nem bocsátjuk meg ezt magunknak soha!

Máskor oly jóságos szemében valami gyűlöletet láttam megvillanni.

– És nem bocsátjuk meg a világnak, hogy szép – tette hozzá.

Fölkelt, egy könyvet hozott a szobából.

– Dickens Itáliája: itt van két sorban egy tragédia: figyelj! »Egy csúf
öregember összecivódik egy tizenhét esztendős lánnyal valami néhány
filléres üzleten, és leszúrja, a ragyogó virágokkal teli piacon«…
gondold el most, hogy Firenzében történt, a Palazzo Vecchio terén –
márványok közt úgy-e, a legszebb ég alatt – és virágok közt, mert
virágpiac volt abban az időben. És az áldozat – lehetett-e más mint egy
igazi toszkánai szépség? Nem volt az oktalan halál, amint Dickens hiszi:
bosszú volt, a rútságé minden szépségeken.

Bámulva néztem rá és ő megértett:

– Csodálkozol hogy jutok ezekre, éppen egy ilyen szelíd alkonyaton? Ez a
zaj juttatja eszembe – hallgasd csak!

A gyümölcsfák mögött, a patak felől, egyhangú kopácsolás visszhangzott.

– Favágó? – kérdeztem.

– Favágó: az öreg György. Ez a zaj, ez az ember mindig megelevenít
bennem egy iszonyú emléket – egy jelenetet, aminek gyermekkoromban a
tanuja voltam. Gyere – séta kedvéért is – megmutatom neked… elmondom…

Átmentünk a szőlőlugason, át a kis gyümölcsösön, és arra a helyre
értünk, amelyet a falusi nyelv »kertek aljának« nevez. Messziről
kicsillogott a patak a vidám almafák közt, s a kopácsolás, mint egy
titokzatos nagy harkály zaja, egyre maradozóbban ekhózott a tiszta,
csöndes légben. Meglepetve álltam meg egyszerre: no, egy valóságos
szatír aprította a fát a patakparton.

Vaskos, erős alak volt, de kicsiny és a végletekig görnyedt. Nagy
fejéből különös mélaságú, vérbefutott szemek pislogtak ki rézsút.
Polipszerű karjain óriási mancsok lógtak majdnem földig. Az volt az
érzésem, hogy ólomból vannak. Előrecsüggedt feje, válla, s azok a lógó
hosszú karok valami erős erdei kúszóállathoz tették hasonlóvá, valami
különös lajhárhoz vagy orángutánghoz. Mozdulatai is olyanok voltak.
Furcsák, lassúak, súlyosak.

Ezen az esetlen és állati testen rongyos, rojtos, kizöldült szalonkabát
leffegett félszeg méltóságal. Avult szalonnazsír s betapadt fürészpor
szennyezte. Fején zsíros és horpadt pincskalap ült. Ez a toalett még
hangsúlyozta a súlyos és szennyes benyomást, mely rútságából áradt, s
szinte terjedni látszott a légben, mint nedves folt a tiszta ruhán.

– No, György, milyen idő lesz? – kérdezte barátom, hozzáérve.

– Rossz idő, nagyságos úr, rossz idő – felelte váratlanul, s aztán
egyszerre, mint akit elfut hirtelen a méreg, elvörösödött arccal, s
fölvetve véres szemeit, rekedt hangon ordította: – Nem tud az a Falb
semmit!

– Ez a rögeszméje – mondotta barátom, amint továbbmentünk. – Időjós ő,
tudós és azért viseli ezt a fekete gúnyát, mert tudós. Ezekre az
emberekre valósággal hipnotizáló hatással van az időjárás, megzavarja
őket. Ez a Sors szemükben; a Végzet, a Környezet, az Isten folyvást
látható cselekedete, a mindennapi csoda. Az időjóslás egyetlen
tudományuk, elméjük egyetlen szenvedélye.

– De hogy mondhat rossz időt ebben az enyhe ragyogásban?

– Vágyait jósolja. Nézz reá, barátom – mondotta és megállt. – Gondold
el, hogy érezheti magát ez az alak, – ez a szenny, – a tiszta, gyönyörű
ég alatt? Esőben, sárban, pocsolyák között, otthon van, oda illik. Azt
hiszed, nem érzi ezt? Mindig rossz időt jövendöl.

– Túlzott érzékenységet tulajdonítasz neki.

– Én megértem őt, – felelt.

Kíváncsian néztem hol barátomra, hol az öreg Györgyre. És ekkor _én is
kezdtem megérteni őket_. A vén favágón ugyanazt a különös,
megnevezhetetlen szomorúságot pillantottam meg, szemléltető
túlzottsággal, amit barátom arcán és mozdulatain, lehelletszerű, alig
észrevehető árnyalatképen, oly sokszor éreztem. Amin lassú, exotikus
vallások szertartásaira emlékeztető, ünnepélyességgel, furcsán
félreszegett fejjel fürészelte a fát, egész súlyosságával rajtaült –
tudtam már micsoda – a rútság nagy melankóliája, a csunyaság érzésének
fájdalmas bélyege.

– Ez tette őt tudóssá, – folytatta barátom. – Önérzetének valamibe
kapaszkodni kellett. És: ebben a városban mindig mindenki az időről
beszél, s az időjáráshoz kapcsolódik minden érdek, minden hangulat.
Tudni előre az időt: mily fölény lenne, milyen hatalom! Nem vetted észre
még, hogy a Csunyák mindig a hatalomra vágynak? Fegyver ez nekik a
szépség ellen, a szépség felé: kárpótlás és bosszú. Látod, a csúf fajok
törnek mindenhol legbetegebben pénzre, hatalomra.

Keserűen mosolygott és tudtam, hogy a saját faját gondolja. Azután
folytatta:

– Hát tudós a György, mert a tudás, mint a szépség: _hatalom_. Époly
méltósággal hordja tudományát szennyes robotban is, mint a jelvényét,
ezt a rongyos szalonkabátot: persze, époly vásott, nyomorúlt,
uraságoktól levetett az a tudomány is. Hitvány kis faggyúgyertya éghet a
fejiben, csak arra jó, hogy inkább érezze a nagy sötétséget. No és
képzeld: a Falb Rudolf előtte a diadalmas vetélytárs, húsz esztendő óta.
Mert húsz esztendeje ismerem, kisgyerekkoromból, mikor még Falb volt a
híres időjós: azóta benne nem változott semmi. A szépekkel szalad az
idő, a csunyaság örök-egy marad; sejtenéd-e az öreg György korát? Nem
volt ő, mondom, más húsz évvel előbb sem, mikor otromba beadványokkal
szaladgált a városházára, s hivatalos időjósi állásért folyamodott; így
írta alá magát: »tudós és favágó«.

Nevettem.

– Ne nevess, – mondta – rokonom ő. Azt hiszed, más az én
dillettántizmusom, az én fajom örök szellemi akarhatnámsága: mint az ő
tudóssága? Ne nevess. Szomorú ez: a csúnyaság lelke, mely fegyvert és
önérzetet keres.

– A magad érzékeny lelkéről mintázod őt – szóltam. – Mit tud ő a
szépségről, mit bántja csúnyaság? Szépség talán csak azok számára
létezik, akikben meg is van belőle valami, lélekben vagy testben. Az
igazi csúnyaságnak nincs is érzéke a szépség iránt.

– Ó, mennyire nem tudod! – kiáltott. – Éppen a szépek azok, akik a
széppel nem törődnek. A csúnyákat ezer érzés köti a szépséghez. Szent
áhitat és tehetetlen gyűlölet, tantalusi vágy és dühös irigység. Örök
probléma, elérhetetlen ideál, diadalmas ellenség az nekik. Platon rútnak
festette Erost. Igaza volt, mert a rútakban él. Én tudom. Én már
gyerekkoromban tele voltam evvel az Erossal. Csúf, beteges zsidógyerek
voltam: de megreszkettem minden szép látástól. Nyomorultnak éreztem
magam, mint egy hatalmas isten közelében, kimondhatatlan vágy és félelem
fogott el egyszerre. Nagyon kevés elég volt erre: egy tiszta,
hattyúszínű felleg a kék egen. Vagy mikor a dombok kéjes kanyarulását
észrevettem. Egy sugaras nap, egy virág, egy illat. Hát még az emberi
szépség, egy szép pajtásom arca, egy szép asszony! Egyetlen tekintet
megmagyarázhatatlan, áradó érzelmeket keltett. A szavam elakadt,
torkomba zokogás gyűlt, menekülnöm kellett a magányba. S ugyanígy voltam
később a szép képekkel, versekkel. És tudod, mi volt a legborzasztóbb?

– ?

– A legborzasztóbb éppen az volt (és valósággal fölháborított), hogy a
szépek maguk nem látszottak érezni a szépet: könnyen vették, vagy észre
sem vették. E gyönyörű emberfaj példányai – amely itten lakik – egyforma
közömbösen jártak szépség és rútság között. Szemek gyönyörűsége,
melyekbe pillantanom már nagy izgalom volt: egykedvűen sütött
szépre-rútra. Mint a napfény. Nemes finom metszésű ajkak megalázták és
beszennyezték magukat azzal, hogy szóbaálltak a rútakkal, – mintha nem
is éreznék azt a rettenetes, metafizikai különbséget szép és rút között,
mely engem néha lelkemig borzongatott. Gyűlöltem ezeket az üres,
közömbös szépeket! gyűlöltem minden áhitatommal szépségük iránt!
gyűlöltem akkor is, ha szerettek, kényeztettek engem: hát nem látták,
hogy csúnya vagyok? hogy megvetem magamat a csúnyaságomért? És… és
megértettem az öreg Györgyöt akkor is… mikor az a rémség történt…

– Rémség?

– Régen… én tízéves voltam György, mondom, olyan mint ma… azóta tömlöcöt
ült… de mintha csak tegnap lett volna az! Ugyanitt volt, itten a
pataknál… és szép nap volt, még szebb, mint a mai… nyárelő. Emlékszem.
Ilyen sűrű, langyos volt a levegő… enyhén és édesen áramlott mintha a
mennyországból keverték volna. Olyan bársonybarna volt a föld, olyan
szelíden zöldek a rügyek! Az első meleg nap volt, korai nagy meleg; s a
cselédlányok kijöttek mosni a patakhoz, inkább heccből, hogy most már
lehet. Csupa szép leány, ritka is e tájon fiatalban a rút s apám nem is
vette volna a házába. Gyönyörű kép volt az!

– Elgondolom. Itt a patak mellett…

– Friss volt a patak még, tiszta és dagadt; fehér csillanásaiban szinte
még az olvadt hó színét képzelhetted volna. A lányok sikoltozva
csapkodták kezüket a fagyos habokban, s versenyt viháncoltak a bukdosó
érrel, meg-megcsillantva fehér fogaikat. Virágzottak a fák! Libegtek,
látható kéjjel fürdették ágaikat az enyhe levegőben. Lehelt a tavasz
szele, el-elszabadult egy csomó kis virág, fehérrel pöttyözték a friss
barna földet, aláúsztak a patak hullámain, beleakadtak a lányok hajába.

»Én ott dülöngtem a fák közt, gyenge gyermek, szomorú kéjekkel; alig
bírtam ennyi szépség érzéseit. És önkénytelen odahúzódtam az öreg György
mellé. Ugyanott állt a fabak, ahol most, alig pár lépésre a
mosóteknőtől. Az öreg föl-fölcsapta izzadt fején a zsíros kalapot;
mogorvább volt, csúfabb, mint valaha. De én nem féltem tőle, inkább
bátorságot kerestem durva, szennyezett arcában, esetlen súlyos
mozdulataiban, egész csúnya, obskurus lényében a szépségek ellen, melyek
elvakítottak, zavarba hoztak s mégis lekötöttek, a lányok és a tavasz
ellen, mely ismeretlen, döbbentő érzéseket keltett gyermeki testemben –
mintha ez egyetlen csúnyaság árnyában mentve lenne az én kis csúnyaságom
is a szépség diadalmas áradása ellen. És bizonyára a szexus kora
sejtelme is volt ez, a csúnya faj kéjencsége, mely már a gyermekben
ébredt – mert mind kéjenc a csúnya, s a szépség őneki Voluptas. Éreztem,
hogy ellenségem ez a bizsergő tavasz. Kívántam, hogy borulna el inkább,
lenne eső, hideg, akármi! Az öreg György is egyre dörmögött és
valósággal lelkemből beszélt; fölütötte azt a súlyos fejét, amennyire
föl lehetett ütni örökös lógásából, ijesztően véres szemével ferdén égre
pislant, s ilyesmiket dörmögött kárörvendő hangon:

»– Nem áll meg ez az idő – nem áll meg ez, akármit mond a Falb.

»Mintha – gyermeki szuggesztibilitással – belekerültem volna az öreg
ösztönös lelkének sodrába, és lelkemig csapott volna árama! Éreztem
mindent, amit ő érzett. Éreztem, amint letörte az átfürészelt hasábfa
végét, hogy milyen kéjjel teszi, mintha a Falb Rudolfnak a feje lenne
az. Tudtam, amint nyakát félreszegve, önfeledten rángatta az akadozó
fürészt, hogy most az emberek elrontott örömén kéjeleg, ha csúf idő
lenne! (Esni fog, fagyni fog, jégeső lesz, már zizzen a szele, már
fodorodik!) Mint egy csúf varázsló tünt föl előttem, kit semmibe vettek,
kinevettek: de ő tudja, amit tud, hadd nevessenek! ő szövi már sötét
terveit. Nem féltem tőle, barátja voltam; de egyúttal megvetettem kissé,
mert csúnya volt! És éreztem, hogy nincsen ereje, hogy maga sem hisz
erejében, csak hazudik magának, csak áltatja magát, mint egy megcsalt
Sámson, amint szinte kétségbeesett vidámságra próbálja ingatni lógó nagy
fejét, hogy már szinte nótázni kezd a munka súlyos himbálásában.

»Most, hogy a tragédia hogy’ kezdődött – tudom, hogy úgy, hogy a lányok
átszóltak:

»– György papának milyen jó kedve van – mondták; és jól emlékszem még a
gömbölyű kis vidám szőkére, aki először kérdezte:

»– Lesz-e szép idő, György papa?

»És jól emlékszem, mennyire bántott minket ez a haszontalan kérdés,
engem és György papát. Mert megéreztük egész hiúságát, egész
odavetettségét a céltalan szónak: hogy csak úgy mondták, ötletből,
tréfából, unalomból; hogy nem adnak a feleletre semmit, hogy mulatnak
rajta. Ezek a leányok! Éreztem, hogy György papa épúgy ki nem állhatja –
mint én a kislányismerőseimet – ezt a viháncoló, haszontalan bandát,
akik semmit sem vesznek komolyan, csak arra valók, hogy oktalan
nevetésükkel az embert ingereljék. De mintha minden szabad volna nekik –
mivel olyan szépek! »Mennyire nem szégyellik magukat« – gondoltam, amint
lopva odapillantottam a pruszlikból majdnem kidagadó mellükre, hónukig
föltűrt csupasz karjaikra, s lábszárukra, melyet térdig is föltárt a
hajladozásuk. Szédülve erőlködtem nem nézni reájuk – s az öreg György –
neki is fölfogtam egy éppen oly sunyi pillantását – sohse felejtem el.
Pedig rögtön leszegezte (hogy oda se néz, hogy felelni sem akar) – és
egy sokkal kedvesebb tárgyra pottyant a pillantás: a borosüvegre mely
ott állt, mint most is, a vágóbak lábánál, sötét mámor edénye a sarjadó
fű közt. Fölkapta két kézzel és nagyot húzott a furcsa, ecetes lébül.
Bennem volt minden mozdulata: a fejszét fogta… egy megharmadolt hasábot
tuskóra állított…

»A lányok azonban köréje sereglettek, mint könnyű kis muslincák egy nagy
dongó köré.

»Már most azt mondhatnád, hogy minden, ami történt, a késő érzékiség
fölgerjedése volt, az éhes bestiáé… De én, aki e percekben majdnem
egészen egy voltam az öreggel, nagyon jól tudom, hogy nem úgy volt.
Vágya szegénynek, maga a vénült vágy, csöndes volt és félénk, áhitatos.
Hogy is mert volna egy olyan piszok és csúnyaság, mint ő, nekimenni
ezeknek a szép, tiszta úricselédeknek, az alatt a nyilt, világos ég
alatt, ebben a gyönyörű tavaszban? Bujni szeretett volna inkább,
félrehúzódni borosflaskójával, oda, ahol semmi ebből a sok szépből
hozzája nem férhet! Részeg nem volt, megállapították: az ő borától nem
lehetett berúgni. A düh sem vihette, hogy ingerkedtek vele: mert hiszen
ez nem volt rosszakaratú ingerkedés: inkább kedveskedve öntötték feléje
tavaszi vidámsággal megtelt szívüket a fiatal lányok, mint ahogy a bőven
buggyanó tiszta forrás sem nézi, mily hitvány porra ömlik. De éppen a
szépségnek az a feléömlése háborította föl ezt a csúnya gnómot! Hogy a
szépség így szóbaáll vele, mintha ő nem is volna más, csúnya és nem
közibük való. És éppen azon nap, abban az irtózatosan gyönyörű
tavaszban, mely a csúnyaság minden irígységét és fájdalmát fölkeltette,
s szinte helyet sem hagyott, ahol kidühöngje magát…

»Már most a lányok hangja cseng a fülembe, a kedves ingerkedésnek ez a
zápora, de gyorsan, csapkodóan, megállíthatatlan és végzetes
óhatatlansággal túláradva, mintha vesztüket éreznék:

»– Nem hallgat ránk; iszik.

»– György papa! Nem hallja! Jósoltatni akarunk!

»– Mit ígérjünk neki?

»– Nem ígérhetem, mint a békának, hogy üvegbe teszem és lajtorját
csináltatok bele.

– »Hallom a nevetésüket, érzem a félszeg fantasztikum benyomását, amint
elképzelem az öreg Györgyöt, hogy kuksol az üvegben, mint óriás béka, és
békamozdulatokkal mászkál a létrán föl s alá.

»– György papa! Lesz-e szép idő?

»Akkor egy sötét villanás, egy balta a magasba, ijedt szétrebbenés.

»– Nem lesz szép idő! Jég lesz, zivatar lesz! Szél! Tél!

»Lélektelen néztem.

»Valami hősi volt ebben a szennyes, esetlen alakban, groteszk pózában,
amint két kézre fogva a sulydokló fejszét, s ijesztően forgatva véres
szemeit, kiáltozott rekedt, sárga hangján a friss, vidám lányok közt, a
ragyogó tavaszban, és szelet, jeget, teleket jövendölt. Eleven
tiltakozásnak látszott ő, egy reménytelen, rekedt kiáltásnak a szépség,
a tavasz és minden szép ellen.

»S akkor a Falb Rudolf neve – mert az öreg rögeszméjével népszerűvé
tette ezt a nevet – a lányok is tudták. »Falb Rudolf… tartós szép időt
jósol a Falb Rudolf…« Visszalopakodtak, nevettek… kívülről bizonyára
kedves, jelentéktelen tréfás jelenet volt: senki se mondta volna, hogy
tragikus vége lesz. De én éreztem, hogy csata folyik itt, borzalmas
csata: s a szívem összeszorult. Mert az én szegény varázslómat minden
elhagyta, minden ellenség volt; nyolc ingerkedő, huncut leányszemből,
egészséges, csattogó szájakból, a légből, az égből, a szerte nevető
kékségekből s a vidám szellő leggyengetéseiből, mind ugyanazok a gúnyos,
szemtelen, tűrhetetlen szavak incselkedtek, ragyogtak, vágtak, nevettek,
csattogtak:

»– Tartós szép idő! Tartós szép idő!

»És minden, minden, az egész természet, a föld, amely szinte láthatóan
bizsergett, a fák kikukucskáló rügyei, a lengő, lebegő, hajózó virágok,
s a könnyűkendős, nevető cselédek, akik kijöttek a patakhoz mosni – mind
a Falb Rudolfnak adott igazat – mind a szép időnek – mind a szépségnek
hívévé szegődött ezen a nagy csatán. Ó! én éreztem, éreztem a véres
komolyságot! mintha nagy, emberentúli erők harcolnának, istenek! Énnekem
nem volt kedvem nevetni. Visszafojtott lélekzettel néztem, amint György
hősöm még egyszer elnémult – kirobbanásig feszülő némasággal »öm, öm« –
és még egyszer a tuskó fölé hajlott – mint a tudós, ki versenytársa
nevét hallva, közönyt színlel. De több volt ő már ekkor! több volt már!…

»És most megint a leányhangok –

»– György papa, csináljon szép időt!

»– Csináljon szép időt!

»– Bort adok! Elviszem a György papa flaskóját, mikor lemék a pincébe és
megtöltöm a legjobb borbul – sohse ivott olyat.

»– Csak szép idő legyen…

»… és György papa hangja, höpögve, mint a biztosító szelep hangja a
robbanás előtt –

»– Kell is nekem a borod… Nem szorultam én a szajhák borára! Van nekem
borom, csinálok én magamnak… Nem iszok én soha mást, mint amit én
csinálok… Ecetbül, cukorbul… nem cserélem ki a szajhák borával…

»És megint a lányhangok zápora:

»– Mit adjunk? Mit adjunk?

»– Csókot adjunk neki?

»– Kell csók, Gyuri bácsi?

»– Gyuri bácsi!

»– Eljöjjek magához este, Gyuri bácsi?

»Kacagás, kacagás.

»– Gyuri bácsi, igaz, hogy maga egy lópokrócon alszik?

»– Egy lópokrócon, az ölfa tetején.

»– Egy fáskamrában.

»Minden kacagáson keresztül éreztem – és megborzadtam ebben az érzésben
– hogy a szép, tiszta lányokat izgatja a cinikus piszok, mely ebből az
erős vén emberből áradt, izgatja őket maga a csúnyaság és hogy éppen nem
megvetéssel nézik, hanem lihegő érdeklődéssel; közel tolongtak hozzá,
tapogatták, szagolták. Rettegés és útálat kelt bennem; szerettem volna
elfutni, de nem tudtam. Tudtam, hogy most, most kell jönni valaminek –
és nem is csalódtam.

»Az öreg György fölegyenesedett, mintha a gerincét kivasalták volna. A
fejét fölütötte. Véres szemében fehér villanások égtek. A fürész kiesett
a markábul. Sohasem felejtem el ezt a markot, ezeket a nagy, rögös
tenyereket, amint kitárultak ebben a pillanatban, lassan, maguktól, mint
egy nagy növény szirmai, indán lógó húsos levelek, gyilkos és kéjes
tárulással. Mintha simogatni akarna vagy szorítni, halálra. Mint egy
rémes szatir, mint egy Kyklopsz. A válla kidagadt, a kis emberből
egyszerre óriás lett. Az üstöke föllengett a tavaszi szélben, mintha
felhő volna.

»Most a lányok is megérezték, hogy a pohár betelt. Komoly ijedtséggel
rebbentek szét ezúttal; de a favágó, mint egy bősz, busa állat, utánuk
szökött. A kis gömbölyű akadt a kezébe, s az óriás mancsok mint zúzó,
bőrös fogók, nyomódtak bele találomra a leány forró, dagadó húsába.
Futni szerettem volna: de valósággal a szememnél fogva voltam odakötve,
mint egy lázálomban. Tudtam, hogy ennek így kell lenni! a bosszú kéjét
és borzalmát éreztem, a diadalét! De másfelől mégis irtózatos fájdalom
és rettegés fogott el, amint azt a szép lányt, az imádott Szépséget, a
piszkos kezekben láttam. Szinte eltünt a fehér leányhús a barna markok
közt, mint harmatcsöpp a porban. A lány sikoltott, segítségért kiáltott.
A többiek, kis távolságban megálltak, körülnéztek, tanácstalan. György,
az óriás, tépni, gyúrni, fosztani kezdte a ruhát és a húst. A lányok
megálltak, mintegy megmeredve; hipnotizáltan tapadt szemük a vad
látomásra, félig borzadva, félig kíváncsian nézték, mint egy természeti
tüneményt, az egyik még közelebb is lépett egy lépéssel. György se
hallott, se látott. A nyomorgatott leánytest elfulladt, hörgött a kezei
között. Egy kapocs a hátáról szétpattant és ívben, csattanva esett rá
egy kőre. Csodálatos, mennyire emlékszem mindenre, egy ilyen apróságra.

»Megkövülve álltam egy darabig; aztán hirtelen, kétségbeesett
erőfeszítéssel kirántottam magam, mintegy varázslatból, elfutottam. Ó
milyen nehéz volt! úgy éreztem, mintha elszakadt volna valamim; amint
megfordultam. Az ér szinte megpattant halántékomon; s mintha minden,
fák, föld, felhő, kiabált volna rám, futott volna utánam, marasztalt,
ráncigált, tartóztatott volna… Izgatott erőfeszítéssel szaladtam végig a
gyümölcsösön. Fejemben őrült gyorsasággal kalimpáltak a gondolatok;
néhány pillanat alatt irtózatos részletességgel képzeltem el a rémes
esemény folytatását, véresen vagy szennyesen, miközben olyan képzetek
merültek föl borzongó gyermekagyamban, melyekről nem is tudtam, hogy
tudok. Mindez csak pár pillanat. Amint kiértem a fák közül a tárt kertbe
s megláttam a frissen fölkelt tiszta holdat, az alkonyba boruló
virágágyakat. egyszerre elöntötte minden izgalmamat a nagy falusi
csöndesség, a szépségek csöndes tengere. S amint az izgalom megszakadt,
megszakadt erőm is, elbotlottam, s úgy hevertem ott, talán eszméletlen,
amíg megtaláltak s bevittek a házba.

Elhallgatott. Visszatértünk már mi is a terraszra s leültünk. Lassan és
nehezen esteledett; egész világos volt még, de a szél szelídségében volt
valami esteli, s a holdvilág észrevétlen fölsuhant már az égre s várt és
lesett a bárányfelhők mögött, mint a szinésznő várja jelenését a
kulisszák mögött.

– És mi történt aztán? – kérdeztem. – Megölte vagy pedig – –

– Máig sem tudom – felelte barátom. – Átalltam kérdezni, isten tudja,
miért? Valaminek történni kellett, mert Györgyöt becsukták, s mikor
kiszabadult, azt mondták rá, bolond… Apám sajnálta és később megint
adott munkát neki. Én sohasem tartottam bolondnak…

– És ha bolond is – folytatta. – Mit jelent az, hogy bolond? Az ész csak
öltöny az impulzusokon… Az őrült ezt az öltönyt leveti…

Sokáig hallgattunk. A tücskök kezdtek szólni és lassankint sötét lett.
Egyszerre friss kacagás csendült a felséges éjben. Vidám, fiatal hangok
zenéje, női ruhák selyemsuhogása…

– Hát maga mit gubbaszt itt? – nevetett egy gyönyörű asszony barátomra,
bájos csúfolódással állva meg, nagyobb társasággal a tornácajtóban.

(A felesége volt.) Barátom ráemelte fejét. A hold tette-e, – mely akkor
mászott fel az égre, – a csodálatos szépségű est környezete, vagy valami
nevezhetetlen indulat háborgása: de sohasem tetszett ez a fej oly
csúnyának, mint akkor. Egy képet lehetett volna róla festeni, és alája
írni: _A gyűlölet_.



NAGY SÁNDOR ÖREGKORA

Er wird nichl äusserlich den Zurückgalassenen erscheinen, sondern er
wird in ihren innersten Seelen wohnen, als Teil derselben, in ihnan und
durch sie denken und handeln.

Gustav Theodor Fechner.


1.

Ne menjetek még el – mert akkor én egyedül maradok – nem akarom
megmondani, hogy kivel maradok – azt gondolnátok, hogy félrebeszélek –
igaz hogy egy kicsit sokat ittam – otthon most nem szoktam – és a bor
meghozza a kísérteteket – engem is környékez egy – sisakos, kardos
kísértet környékez – nem, nem a kis sógorom – nem a friss halott – egy
régi halott, egy öreg kísértet! – Mit szólnátok most, ha elkezdenék
mesélni, mesélni, mint egy fantaszta? Például Nagy Sándor öregkoráról
mesélnék – (tudjátok, hogy Nagy Sándor fiatalon halt meg). A kis sógor
esetét azért nem akartam elmondani előbb, hogy ne gondoljatok
fantasztának. De most elmondom, ha még itt maradtok. Pincér, még egy
üveg! Nem olyan egyszerű dolog, mint hiszitek.

Gondoltatok-e már rá, mennyire nem vagyunk urai annak, amit teszünk?
Mert honnan jönnek a cselekedetek? A gondolatokból. De honnan jönnek a
gondolataink? Ez a bökkenő. A tietek most épen belőlem jön. A gondolat
átmegy emberből emberbe. A halottakból átmegy az elevenekbe. Mindenféle
biblotékák, iskolák, mind arra valók, hogy a halottak gondolatait
beszívjuk. Pedig nem a kéz cselekszik, hanem a fej – és a fejben a
gondolat. De akkor az élők cselekedeteinek kilenctizedrészét a halottak
cselekszik.

Hogy meritek akkor azt mondani, hogy a halott meg van halva?


2.

Látjátok, a feleségem az olyan asszony volt: az nem ment sehová, hanem
olvasott. Olvasott vagy tanult a kis sógorommal, a Gastonnal. Latinul,
görögül mind ért az én feleségem. Mondom nekik olykor:

– Egészen tönkreteszitek magatokat a sok tanulással.

Akkor azt mondja:

– Ezek a nagy szellemek, – azt mondja – akik ezeket írták, nem élnek már
máshol mint mibennünk. Én életet tudok adni nekik avval, hogy befogadom
a lelkembe és engedem ott továbbgondolódni a gondolataikat. Sajnáljam
tőlük – mondja – ezt az egyetlen életet?

Ilyen különös asszony, – például egész kápolnát csinált az anyjának –
tudjátok, hogy francia leány volt, nevelőnő ott, ahol én nevelő, úgy
ismerkedtünk össze. Egy szoba tele van nálunk egy halott párisi jósnő
arcképével: ez a jósnő volt a feleségem anyja; tönkrement szegény, mikor
a lóversenyjátékot is a jósszelleme szerint intézte. Zsüliett sokszor
mondta:

– _Pauvre maman_ a spiritizmusban hitt. Azt hitte, hogy a halottak külön
életet élnek valahol »az ég és föld között«. Pedig a halottak csupán
bennünk élnek – ki meri tagadni, hogy ez nem élet? – mondta Zsüliett –
hisz a külső képük életükben is csak mibennünk élt; az öntudat pedig –
miben van az öntudat? – mondta – gondolatunkban; – ha tehát a gondolat
nem vesz el, hanem továbbgondolódik másokban, az életünk is tovább él
másokban, az öntudat folyama tovább folyik. A különbség csak az, hogy az
életünk ezentúl más életekhez van kötve és bennük szétágazik; de azért
titkosan mégis csak egy marad; – értitek? Ilyen gondolatai vannak az
asszonynak.

– Gyilkosság – mondta – elfelejteni a halottakat, mert avval
elpusztítjuk őket – azért volt az a sok arckép és minden, a sok könyv,
hogy egész szellemsereget gyűjtsön maga köré – nem átvitt értelemben,
hanem valósággal jelenlevő szellemeket – azt mondta. Én, persze, eleinte
nem vettem ezt valami komolyan; de lassankint magam is éreztem, hogy a
házam szellemmel telik meg. Node nem erről akartam – mit beszélek itt
mindent össze-vissza? – persze most mind ezen jár az eszem. A Gastonról
még nem is szóltam voltakép: hogy ő is olyan volt – persze külsőleg is
hasonlítottak – azért is szerették egymást olyan nagyon… Tudjátok, hogy
Gaston öccse volt a feleségemnek: Zsüliett maga tanította, eleinte nem
adtuk iskolába. Hát, mondom, a Gaston is olyan volt, ő is mindig a könyv
mellett; ha szóltam hozzá, azt se tudta, miről? mintha egy más világban
időzne – akárcsak a feleségem, aki – alighogy együtt ebédelünk – fölkel,
mosolyog:

– A Platon szelleme vár – megy a görög filozófusához. Néha azt hittem,
csakugyan szellemek várják őt ilyenkor – rettenetes, követelőző
szellemek – hogy mondjam? – paraziták – tudjátok, mint a fagyöngy –
kivirágzottak a fejükben, mint a fagyöngy a fiatal fákon – ott ütötték
föl az életük sátrát – a halott életüket –


3.

Node a Gastonról beszélek – persze érzékeny gyerek volt – de mit
magyaráz ez? Talán így mondhatnám, hogy »szabadsághős«. – már a
karaktere… De hogy lesz az ilyen fiú szabadsághős? Akkor már nyilvános
gimnáziumba járt – persze a legjobb diák – még a tanárokat is lefőzte –
láttátok volna ilyenkor! Épp itt van a dolog, hogy a tanár neki nem volt
tanár, az iskola nem iskola – hanem császár, meg állam – zsarnokok
persze, a »hatalom vak fölénye«, ha a tanár nem tudott eleget –
igazságtalanság – aztán a becsület, dicsőség – hát honnan jött ez mind?
Láttátok volna valami csekély kudarc után – vagy pláne, ha azt hitte,
hogy valami jogtalanság éri – azt a vigasztalhatatlan melankóliát
napokon keresztül! Neki nagy élet volt ez és küzdelem: »az intelligencia
küzdelme a korlátolt hatalom ellen« – honnan jött ez? Kinevethettek, de
a halottaktól jött ez – például Sokrates… Egyszer beszélt nekem
Sokratesről – hogyan itta ki a méregpoharat? inkább kiitta, hogysem egy
percre lekicsinyítse magát a buta bírák előtt!

– Azokat a bírákat mindenki elfeledte; Sokratesre mindenki emlékszik! –
ezt mondta.

Láttátok volna, a szemecsillogása lüktetett, mint a csillagoké; még
egész kisfiú volt. _Akkor a Sokrates beszélt belőle._ Micsoda könyveket
adnak a gyerekek kezébe: csupa »hősök«, csupa »vértanuk«, – és hogy »a
szellem végre is diadalmaskodik«; és »előbb-utóbb győz az igazság«; –
pedig mind nem úgy van. Hanem a bolond halottak akik fejükkel mentek
falnak életükben, most megfogják az ilyen gyerek könnyű fejét és azt is
falnak viszik. Megálljatok csak, elmondom a történettanárral való
esetet. Azt ki nem állhatta a Gaston, mivel olyan »tekintélyőrző« tanár
volt, (azt mondta):

– Épen mivel nem tud semmit – azt mondta – csak évszámot, meg frázist!
És meg akarja mutatni, hogy a történet se »csupa mese«, hogy az ő
tárgyából is meg lehet bukni. – Nem szerette Gaston a történetet –
»zsarnoktan«, azt mondta – Zsüliettől is hallott ilyeneket:

– Miért nem a kulturtörténetet tanítják? Aristoteles nagyobb ember volt
mint a neveltje, Nagy Sándor – így emlegette talán Nagy Sándort először!
Hogy a költők, tudósok halál utáni élete több, mint a zsarnokoké – mert
a gondolataik megmaradtak – ez egészen olyan Zsüliett-féle ötlet volt.

De a történettanárral való esetet akarom – hát hogy egyre szidja a fiú
hogy: csupa magolás, meg frázis:

– A latin, a számtan, ott legalább, aki megérti: jó – de itt minden a
buta kérdéstől függ –

hát jön egyszer haza fölhangolva, hogy:

– Megmondtam most neki! –:

hogy valami olyant kérdezett a tanár egy szegény gyerektől, akire
»pikkje« volt, amire lehetetlen megfelelni – valami ilyent: »mi
következett ez meg ez után?« és ezt kellett volna felelni: »az általános
lehangoltság kora következett«, amit persze nem lehetett kitalálni, hogy
épen ez a jó felelet – mire Gaston nem nézhette, fölállt, megmondta – a
tanár tajtékzott:

– Nem félsz, hogy megbüntet? – kérdeztem, mert csodáltam a félénk
fiútól; de csak láttátok volna:

– Én?! – hogy lüktetett föl a szeme megint! – _a Sokrates beszélt belőle
megint – mert ő sem volt már ő_ – a szellemek beszéltek belőle – a
paraziták – akik kiserdültek a gyerekben, mint a burján a friss földben
– és gondoltattak, mondattak, tétettek véle, amit ők akartak!

Játszottak a könnyű lélekkel.


4.

Hogy miért hallgattam el? Mert most jön Nagy Sándor, a macedón király –
aki már öreg és féltékeny – ne gondoljátok, hogy félrebeszélek! Tegyük
föl például, hogy én most meghalok, és valaki aztán életre kelt, mondjuk
csak egy szóval, egy gondolattal – csak mintha a sötétben egy gyufát
meggyujtanak. – Ha senki sem gondol rám: jól van meghaltam; de ha már
kivillant ez a gyufaszál… Például a Gaston tanul Nagy Sándorról; aztán a
Zsüliett mondja, – csak mert szeret beszélni az olvasmányairól – hogy ez
milyen pózos uralkodó volt: mondjuk, Thébát lerombolta, és a Pindaros
költő házát megkímélte; vagy Homerost magával vitte a harcaiba egy
aranyládikában – szóval olyan »kulturfejedelmi« gesztusok – nem olyan-e
ez a halottnak, mintha a koporsó födelét emelgetnék? Vagy Aristotelesről
van szó és említik, hogy Sándort ő nevelte – hogy Fülöp meghítta, ez a
parvenű, a kor legnagyobb tudósát – és Gaston neveti:

– Szegény Nagy Sándorék, ezekről mindig rosszakat beszélünk!

– Törődik is már az avval! – mondom én, aminek Zsüliett persze ellene
szól, mert hisz a halott csak abban él, ahogy emlegetik:

– Ha rossz emléke marad, olyan az, mint elevennek a rossz lelkiismeret.

De azért semmit sem sejtettünk; – és a Gaston tanulja: _O fortunatum
juvenem…_ »_Ó boldog Achilles, ki halálod után tetteid megéneklőjére
akadtál!_« – »Ez is Nagy Sándor mondása« – beszéli Zsüliett:

– Milyen dicsvágyó volt! és most ki gondol rá? iskolásfiúk, unva és
muszájból, és száraz tudósok… – (és így _öntudatra jut_ a Sándor király
sivár, sovány sírontúli élete – ennek az életnek a sivársága – most
gondoljátok el – mintha valakinek gyufát gyujtanak és annál _meglátja_ a
sötétet?) – Élet ez a legdicsvágyóbb királynak?

– Mit kívánsz? aki olyan régen meghalt… – mondom én; de ő ellene szól:

– Hogy él máig a trójai faló, a kiklopsz, meg a Homérosz más ilyen
ötletei, a költők képzelődései, minden kis gimnázista fejiben: az élet!
mikor a képzelet él tovább, a gondolat. (De a Nagy Sándorból mi maradt?
név és adatok… semmi a _lélekből_… csak úgy _emelgetik_ a koporsó
födelét…) – És hogy a halottak is öregszenek, gyengülnek, mint az
elevenek: előbb-utóbb, kinek mennyi életereje van… – És hogy milyen
tragikus ez: oszlani, mint a kizáporzott felleg: annak, aki örök
dicsőséget akart! egymásután veszteni el minden kapaszkodót az emberek
gondolataiban! És pedig – gondoljátok el! – ahogyan ő mondta:

– Nem volt ez mindég így! Eleinte királyi élet volt ez a halál után is!
Mennyi kép, szobor! mennyi gazdag emlék!… – gondoljátok el! – aki
meghódította az egész világot! De a sírontúli élet is csak romlandó,
mint a síroninneni – egész prédikációt lehetne ebből csinálni.


5.

De a Gastonról akarok beszélni – hogy rosszul felelt a történelemből, és
épen a Nagy Sándor csatáit nem tudta – no mi ez? Persze a tanár lesett
rá a multkori után; ő pedig ezt ép nem valami szívesen tanulta, ezt az
adathalmazt – mindez érthető – de mégis – ha tudnátok, ami következett…
Először is, hogy ez nem kicsiség – hogy ez iszonyú összeomlás volt neki,
megalázás! – képzeljétek a tanár diadalát! Akárkitől nem fájt volna,
mint ettől! És hogy még azt sem mondhatta: igazságtalanság! Volt most
»tompa melankólia«, ábrándozások, hogy majd a vizsgán, így-úgy, lefőzi,
megsemmisíti, elkábítja a tudásával – aztán megint a reakció: hátha őt
is úgy kérdi, hogy lehetetlen legyen felelni? ha a tanár nem akarja,
hogy tudjon, tudhat-e? – a »hatalom vak fölénye«: értitek? Nekünk:
semmi; neki: életkatasztrófa; – zsarnokság, szégyen, végzet, tragikum –
és mind Nagy Sándorért! Tegyük föl, hogy ez a Nagy Sándor, ez az
elgyöngült vén szellem, nem röstelli… Gondoljátok, hogy a halottak élete
csupa _passziv_ élet? Ugy értem, hogy egyszerűen elfogadják tőlünk az
életet, amit kegyeskedünk nekik alamizsnába adni? Egy Nagy Sándor
belenyugodna, hogy ne is hederítsenek rá? Ha minden meg akar maradni,
még a lelketlen anyag is: nincs-e a halottaknak is _akaratuk_? Például
hogy úgy hirtelen eszünkbe jutnak, _maguktól_ – nem vettétek még észre?
Emlékszem, Zsüliett:

– Én sokszor éreztem, – azt mondta – hogy a halott _kényszerített_
továbbgondolni a gondolatát… Lenyügözött, rabbá tett… Élni akarnak és
_követelik_ tőlünk az életet…

Én még tréfáltam rá:

– No, én nem lehetek jó talaj a halottjaidnak… Én rajtam nem fognak…

– Nem persze magán – mosolygott Zsüliett – de akiben már egyszer
megfogantak… – és épen akkor, _azon este_, jött a Gaston álma! Ezt
Zsüliett lepte meg: a másik szobában volt, olvasott és várt engem, aki
valami összejövetelen elmaradtam; egyszerre Gaston nyög és forgolódik.
Átmegy lábhegyen, fölkölti:

– Rettenetes álmom volt – susogja a fiú; s felül meredt szemmel,
magánkívül, mint aki még mindig fél… Zsüliett ép akkor lépett ki a
szobából, ajkára tett ujjal, mikor én megjöttem:

– Szegény gyerek, – mondta – egészen kiverte az izzadság! – és kitűnt,
hogy a fiú _Nagy Sándorról_ álmodott! és megmagyarázhatatlanul rémeset.
Mi csak összenéztünk Zsüliettel – ugyanaz a gondolatom volt, ami őneki:

– Már az álmaiba is betolakodik… Élni akar a szellem… több életet akar…
persze akkor magam se hittem még ezt szószerint. De azért, tudjátok:
hogy Zsüliett okoskodott a Nagy Sándor karakteréről – hogy
megváltozhatik-e az ember karaktere a halála után:

– Életvágyó volt, dicsvágyó, – azt mondta – hódító, zsarnok volt… és nem
elégítette ki az élet… korán halt meg… és nem elégíti ki az Emlékezet
sem… Szegény kis öcsikém! – azt mondta:

akkor mégis jól tudom, valami borzongást éreztem ott az éjjeli
terrászon, ahol nagy szürke éjbogarak csapkodtak a falnak és az ember
arcába… és szellemek csapkodtak az árnyban, fontak… rontottak,
gyűrűztek… erőszakosak… féltékenyek… életre és bosszúra éhesek…


6.

Pincér, még egy üveg! Csak ezt a küzdelmet még… hogyan harcoltunk egy
halott királlyal… Zsüliett könyveket rendelt Nagy Sándorról; nevettem:
_engeszteli_! belefogott Curtius Rufusba. Képeit is meghozatta a macedón
hősnek, egy gipsz-szobrát a Gaston szobájába:

– Hogy ne csak álmodj róla, hanem kedved legyen róla tanulni is; – de
Gastonnak mindig kevesebb kedve lett… Panaszkodott sokszor:

– Nem tudok odafigyelni: akármennyit ülök a könyv fölött, egyszerre csak
azt veszem észre, hogy egészen másra gondolok és nézem a szobrot, és
elképzelem milyen lehetett, aranyos sisakban… – És fantáziált, mint egy
megszállott:

– A szekértáborban, a meztelencombú görög zsoldosai élén… Hogy vágta
ketté karddal a gordiusi csomót…

– Nem ilyeneket kell tudni a vizsgán – mondom néki. Az évszámokat
tanuld, a csatákat… – de nem tudott, nem tudott tanulni! és a vizsga
egyre közeledett, és Gaston egyre izgatottabb, sokszor álmodja újra azt
a rémes álmát! és persze az idegesség mindenikünkre átragad, Zsüliett
babonás, már tiszta szellemhívő, még azt is rossz jelnek érzi, hogy a
_Magnus Alexanderről_ szóló könyvek nem tudják lekötni:

– Szegény, – mondja – magam is sajnálom. Milyen rideg lehet a szellem
élete közömbös lelkekben! Csak olvasná ezeket a közömbös könyveket!
Szegény, akinél nem volt király dicsvágyóbb! – és elmondott egy
rettenetes történetet róla: hogyan ölte meg Klitust, az életmentőjét:

– Klitus maga merte mondani, hízelgők kórusában, hogy Sándor nem különb
karakter, mint az apja, Fülöp. Sándort sűrű, barbár düh fogta el.
Felugrott székéről, egyik őrkatona kezéből kitépte a lándzsát s
keresztülszúrta azt, aki Granikosnál életét mentette meg…

– Milyen nagy tudós vagy te, kis asszonyom – szoktam én ilyenkor
mondani. De Zsüliett most rám se hallgatott.

– Milyen kegyetlen volt! És milyen bosszúálló! – mondta elrémülve, mint
aki csak most veszi igazán észre a karaktervonást, mely ebből a
történetből kiviláglik.

– Nem kellett volna erre emlékeznem! – mondta. – És még hozzá másnak
elmondanom – épen ezt a dolgot! Nagy Sándor megbánta ezt! Két napot és
két éjet egyedül töltött a sátrában, vigasztalhatatlan kétségbeesésben –
úgy megbánta, hogy megölte Klitust! Fönnhangon zokogott s folyvást
Klitus nevét kiáltozta. Nem kellett volna – épen ezt a fájdalmas emlékét
megújítani! Épen ezt a sebét még halálában is fölfakasztani!

Nagy Sándor igazán úgy élt már közöttünk, mint egy eleven árny, akitől
rettegni, akinek hízelkedni, akit kímélni kell… És úgy beszéltünk róla,
mint egy elevenről.

– Nézze csak – hozott egy alkalommal Zsüliett egy könyvet. – Ha igaz,
hogy minden szellem életre vágyik és az emberek emlékében való
kiteljesedésre: micsoda lehet az a Nagy Sándor buja, keleti szellemének,
mikor egy történész leírja róla szárazon az ilyen adatot!

Mutatta a mondatot a könyvben:

»Az issosi ütközet után Dárius anyja, neje, két leánya és egy kiskorú
fia is Nagy Sándor hatalmába került.«

– És aztán rögtön másról van szó. Ó, így _félig_ föligézni egy emléket,
félig föltámasztani egy halottat – és aztán mindjárt lefektetni megint!
Nem erőlködött-e a szegény gyenge szellem, tantaluszi módon, a
professzor úr kiszáradt agygirusai közt, hogy valamivel többet
fölbűvöljön – hiába! Hús és vér nélkül maradtak az emlékek – képzelje
csak, micsoda orientális pompa, micsoda parázna kísértetek, ködben és
akarózva a tudós toll körül! A perzsa háremek, néger rabnők, a végtelen
és tarka szőnyegek, arany nap, meztelen kurtizánok, felöltöztetett
eunuchok – mikor mind, mind föl szeretne támadni és nem tud! Tornyos
elefántok, bíbor terítőkkel, egy keleti királyné, hűvös ékszerek, nagy
napernyők alatt, gyönyörű perzsa fiúk körmenete lenge macedón ruhákban…
Nagy Sándor belevetette magát minden keleti luxuriába; és azt mondják,
Kelet kicsapongásai ölték meg oly korán… A legszebb fiúkkal vette körül
magát…

Egyszerre elváltozott a kifejezése amint ezt mesélte:

– Fiúkkal!… A fiúkat szerette.

És láttam az arcán, hogy Gastonra gondol.

Pedig nem sokkal aztán találtuk meg a Gaston füzetét. Én nem
csodálkozom, hogy sírva és magából kikelve hozta be azt hozzám Zsüliett:
micsoda füzet volt! egy irodalmi kísérlet, de milyen! »_Nagy Sándor
Babylonban_« – az volt fölírva a címtáblájára – »_Dráma öt felvonásban_«
– s az öt felvonásból egy jelenet készült el – képzeljétek! egy
háremjelenet! – ahogy diákosan elképzelte a Nagy Sándor háremét – de
olyan dolgok – istenem, szegény fiú! – amikről nem is sejtettük, hogy
tudhat valamit! nyiltan és kéjelgőn, – mi volt ez? Egy sötét kamaszkor
fantazmagóriája? Vagy rossz könyvek nyoma – vannak ilyen »történeti«
regények manapság. – Vagy igaza van-e Zsüliettnek? A buja keleti
fejedelem szelleme megrontotta a mi ártatlan fiúnk képzeletét?

Mit beszéljek még? azóta mindig a szemünk előtt volt, fegyelemre fogtuk
s ő nem szegült ellen, a füzet eltűnését tán észre se vette, – ki volt
merűlve érzelmileg, a félelmes történetvizsgáról sem beszélt. Mi még
örültünk, azt hittük, már nem bántja a dolog – pedig ekkor talán már el
volt határozva minden, s ő úgy járt közöttünk, mint egy halálraítélt – a
szellem hatalmában. Már csak pár napja volt – én néha tréfáltam vele –
azon amit egyszer mondott, hogy nem élne túl egy elégségest, pedig mások
elégteleneket is túlélnek – nem felelt. Máskor azt kérdeztem:

– Na, tudod-e már Nagy Sándort?

– Azt úgyse felelem, – mondta – egyszer már feleltem. – S látjátok, az
utolsó nap mégis azt tanulta – fel-alá járt a szobájában és fennhangon
mondta, ahogyan nem szokott, a csatákat:

– Granikos, Issos, Gaugamela, Arbela… Chornéa, Granikos, Issos…
Gaugamela, Arbela, Hydaspes…

Én hallottam, hogy mondja, de hallottam azt is, hogy ő nem _hallja_ a
szavakat…


7.

Tulajdonképen nem mondhatom, hogy semmit sem sejtettünk; csakhogy a
sejtéseink olyan lehetetlenek, olyan nevetségesek voltak – gondoljátok
csak el! – Hazajön a fiú, nem szól, hiába kérdezzük, bezárkózik a
szobájába – a feleségem még utána akart menni, de én tartóztattam:

– Hadd sírja ki magát!

Nemhogy nem aggódtunk, – hanem olyan komolyak voltak az aggodalmaink,
hogy resteltük őket komolyan venni. Képzeljétek aztán Zsüliettet, amint
megtaláltuk a fiút holtan a Nagy Sándor szobra alatt! – megölte a
szellem mint egy legyet. Őrizkedjetek a halottaktól, őrizkedjetek a
halottaktól! A feleségem olyan mint az őrült azóta – én nem bírtam
tovább – idejöttem kicsit tiközétek. Ne siessetek még, – ne hagyjatok –
félek –

Ki tudja melyik gondolatomban támad egy kísértet?



KÖLTÉSZET ÉS VALÓSÁG

(ÉLETTÖREDÉKEK)


1.

Se látva, se hallva jártam akkor a világot. Egyszer megszólalt az
előszobám csengője – még, emlékszem, nem akartam megnyitni: mert hisz
érdemes-e magamhoz engedni valakit? Nem jobb volna egyedül heverni
hosszú napokon át, és leszállani újra a Magányosság fenekére? Mégis
megnyitottam, és akkor bejött ő; félénken és szívdobogva jött, mint egy
kis diák; egy nagy mappa volt a hóna alatt, – mert azzal az ürüggyel
jött, hogy a rajzait akarja megmutatni.

– Otthon azt nem lehet; mindig mások lesnek; nem beszélhetnénk
fesztelenül: tudja, mint két jó barát – igazán ne gondoljon semmi mást!
Bűn volna távol maradni egymástól, akiknek közel kellene lenniök… Olyan
kevés az ember, Istenem! és én tudom, hogy vagyok valaki… hogy tudok
lenni valaki magának…

Alázatosan és félénken beszélt; izgatottan leste a szavamat. Félt, hogy
elkergetem. És én csakugyan durva voltam hozzá, mert éppen csak ez
kellett még nekem! Mikor oly torkig voltam az egész világgal. Semmit sem
akartam volna már, csak hogy békét hagyjanak; ne kelljen szólnom semmit,
csak amit már ezerszer megszoktam; rendes agglegényéletet, kávéházakat,
csak egypár embert körülöttem, akik már bútorok: halált az életben. És,
sajnos, nem volt szép (bár voltak szépségei); – de engem rabszolgaságban
tartott még a Szépség: ó, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, a
formák megnyugvása! – nekem nem élet kellett. Sok mindent megértem én, s
keserű ízét éreztem sok minden irigyelt dolognak; – és megvetettem a
dicsőséget, nem érte tettem már, hanem ellene; későn jött; – és
megvetettem a szerelmet, mert későn jött az is; – szép asszonyok között
nyitott szemmel és húnyt szívvel jártam: csak a szépségük kellett; – és
kegyetlenül mondtam annak, aki alázatosan hozzám jött:

– Nem vagy szép! – És kedvem telt immár, hogy gyötörjem őt; és
kiszámítottan mondtam neki:

– Hiszterika! – és néztem hosszan, amint sírt, zokogott hangosan. A
kegyetlen Szerelem kezembe adta őt.


2.

Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! Én nagyon
szerencsétlen vagyok. Én igazán nem akartam senkinek se rosszat; csak
kisugárzott belőlem a fájdalom, épen azokba, akik legjobban
hozzámtartoztak: mint egyik tagból a másikba. Aztán nem a jelenben élek
én. Egy fantasztikus novellát élek én, a _késettszemű ember_ novelláját,
amit el lehetne képzelni, így talán: A kép nem azonnal jelenik meg
nekünk; bizonyos idő kell hozzá, míg a látás érzeteit az idegek az agyba
viszik – hátha ez az idő meghosszabbodik betegesen? Hátha órákba,
napokba kerül, amíg a kép a recehártyáról a lélekbe érhet, ahol minden
képnek örök szállása van, mint a kísértő lelkeké a temetőben? Akinél így
volna, az a multban járna örökösen és folyton beleütközne a jelen
falaiba; nem a maiakat látná maga körül, hanem a tegnapit, a
tegnapelőttit; és az ami ma van, csak holnap, holnapután jönne a
lelkébe. A kedves szépségét csak másnap látná meg, szomorúan, mikor már
nem ölelhetné, és, a tegnap képei közt még, az új ölelést nem tudná
megbecsülni. Ó jaj, így vagyok én! csakhogy órák és napok helyett
hónapok és évek múlva támad fel nekem a múlt, örökösen elfödve előlem a
jelent, mint egy alkalmatlan függöny, mely nem enged a valóság forró
testéhez nyúlnom. Így akkor is, itt a nagyszobámban, ahova bejött ő,
ahol ott ültünk már akkor a padlón, puha vánkosokon – köröskörül a
könyvek, a sok-sok könyv, és az ablakokon túl csak az ég, a tiszta téli
ég, mert a szemközti ház sokkal alacsonyabb – nekem régi képek jártak az
eszemben, akadályoztak mozdulataimban, eltompították szavaimat és nem
engedték látnom igazán őt, ahogy ott ült a furcsa vánkoson – mert tudni
kell, hogy ez a vánkos a Feketeországot ábrázolta, meghímezve fekete
fákkal és fekete madarakkal, egy lett táncosnő hímezte valamikor. Nem
láttam őt, mondom, ahogy ott ült, kedvesen és kicsinyen, kissé
exotikusan, – furcsán eligazítva igazán formás lábait, fiús arany
fürtözete alatt, mint egy kis kínai herczeg, Csin-Csin nevezetű – _akkor
még_ nem láttam. Ó, nem szerettem őt! Akkor talán egy halott lányt
szerettem, és egy régi kertet láttam, nyári éjjel, az üstökös évében,
júliust, augusztust, hosszú sétákat, hulló csillagok alatt. Hogy égtek a
csillagok! S hogy zengtek a tücskök a fekete bársony bokrok közt!
Melegen sírt vállamon a mindennapi kislány – ó, hogy égettek a könnyei!
Egy finom és kényes gyermek ijedtségét tartottam karomban. »Mindennapi
kislánynak« nevezte magát:

– Mit találhatsz bennem? – De szép volt, úri és kényes; és úgy adta meg
magát a halálnak, mint a virág a sarlónak: drága, romantikus virág!
Sohse lett senkié. Naiv, regényolvasó gyermek; apácaruhába öltözködött
egyszer, úgy fotografáltatta le magát. Egész nap a napon hevert, orvos
rendelte így, és várta a halált, mint egy vőlegényt. Szép volt. Már csak
a bársony szemére emlékszem, amely annyit sírt miattam is. Ó, mind akik
sírtatok miattam, értsetek meg engem. Én a szépség megbűvöltje voltam –
jaj, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, formák megnyugvása! –
nekem nem az élet kellett.

Aztán fáradt voltam.

A szépség emléke – egy mindennapi kislány emléke, egy halotté, – jobb
volt nekem az életnél.


3.

Ő azonban, aki ott ült akkor a szobám szőnyegén, a Feketeországot
ábrázoló párnán, a jelen kalandja volt, az élet, s nem még a szépség,
amivé talán lassanként bennem hal: késett szemem nem láthatta őt meg. Ma
már látom örökre. A szobából csak az égbe lehetett kinézni, a felhős
téli égbe, – mint most is – és az egész csöndes szoba mintha himbált
volna, egy felhőtengerben.

– Olyan itt, mint a hajón! – mondta Csin-Csin herceg, és meghimbálta
hullámos aranyfürtjeit, és meghimbálta a kék szeszláng fölött a szamovár
kampókon lógó rézkannáját; és meghimbálta a függő fénycsillárt, hogy
minden fény és árny ingott a szobában. – Mint egy hajón a nagy világ
fölött! – És megbiggyesztette ajkának nem egészen természetes
pirosságát, és megrázta a csörgőt, a baba-csörgőt, amit ő hozott nekem,
nagy, felnőtt és rosszkedvű babának. Mit törődött ő az egész világgal?
Kis lány lett, kis fiú lett, hogy nekem szebb legyen, apródom; s
izgatott futkosásokban gyötörte kis testét utánam, úgy kereste kedvem,
mint egy keleti zsarnokét, félénk alázatossággal. Én meg, a rosszkedvű
zsarnok módjára, durcásan fogadtam minden szeretetét; sőt küldtem őt:

– Menj el! – és szemrehányásokat tettem neki:

– Miért komplikáltad az életemet?

S ő sírt. – Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! –
Fáradt voltam akkor, iszonyú fáradt, és mindenen túl már. De akaratom
sem volt, és hagynom kellett magamat szeretni. És hosszú séták jöttek,
izgatott és szomorú vasárnapi séták különös városrészekben; és hosszú
levelek (amikor már nem mert maga jönni), ideges, hordárvitte üzenetek –
amikre olykor bosszúsan feleltem; – és hosszú viták, hogy mikor szabad
eljönnie megint? S ő sírt. Ó! olyan biztosan ki tudtam békíteni megint!
De aztán gyötörtem – és aztán megsajnáltam megint. És néha a gyermeket
láttam benne, – mert olyan egyszerűvé tesz a szenvedély – olyan volt,
mint egy szerencsétlen gyermek. (Dehát nem szerencsétlen, durcás gyermek
voltam-e magam is?) És néha beteg volt, és kimosolygott a csipkés
ágyból, láztól piros arccal; – és máskor huncutkodott, kacagott.

– Ha ezt látnák! – mondta, és örömmel gondolt nagyképű ismerősök ostoba
botránkozására. De ilyenkor volt a legártatlanabb – ilyenkor volt
valóságos gyermek. És néha már szerettem is – mint egy gyermeket. Néha
már öröm volt ő és szabadulás –


4.

  Olyan volt, mint egy drága kisfiú
  és sohse lesz más, mint kisfiú, nékem. –
  A nők rosszak, az élet iszonyú,
    és minden felnőtt ellenségem.

  De szeretem a nemes gyermeket,
  eleven kútfejét a meleg kacagásnak,
  mert még nem les ki homloka megett
    a sáfár intrikus, a Másnap.

  Csúf másnapok kifutója vagyok,
  de ma a boltbul a mezőre szöktem:
  hajrá, ma, kis betyár gondolatok!
    A Másnap elmarad mögöttem.

  Hallod a tengert? Ez hajószoba:
  a padlón ülünk, és a hajó ingat;
  tegnapok s holnapok örök sora
    himbálja pillanatainkat.


5.

Néha már öröm volt ő és szabadulás – de én becsuktam szemem az örömre és
hátat fordítottam a kinyílt ajtóknak. Ó, mikor adtam neki lelkemet úgy,
ahogy érdemelte? Százfelé tépett lélek volt ez akkor; – s azon-fáradtan
egy világ élményeit kellett átélnie. A hajószobát elkapta a tenger.
Darabokra tört bennem a holt szépségek szobra is; s ezer cserepe csak
sebezte azt, aki hozzám nyúlt. Ó, mennyiszer megsebezte őt is! És akkor
elhúzódott tőlem, csodálkozva s félve. Én nem voltam sem magamé, sem
övé. Még ültünk olykor, a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem,
mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is
kedves, hogysem futtában fölnyissam. És ajándékait nem viszonoztam –
mert hol találjam a nyugodt percet, amikor méltó ajándékot választhatok?
Akkor szerettem legjobban, mikor legjobban elhanyagoltam őt. A
rettenetes Világ elöntötte lelkem. Még néha sétáltunk; egy májusi sétára
emlékszem: egy véres palota elé értünk ki, két nagy ágyú elé; vörös
szalagok csüggtek a falak nagy vaskarikáin. Ő – gyermek – játszott volna
az egész világgal; de velem nem tudott játszani; és én nem tudtam már
játszani semmivel. Még egy sétára emlékszem, az utolsó szépre, télen, a
havas ligetben; s utána egy kis cukrászdába mentünk, ahol szerelmes
párok szoktak találkozni. Az egész világ olyan volt, mint egy
cukrászkirakat: csupa fehér cifraság, szép havas cukrozás. Ott ültünk
soká, nézegetve egymást, kissé hallgatagon; és megfogadtuk – amit be is
tartunk, – hogy azért mindig jó barátok leszünk.



A RÖPÜLŐ FALU

A menekülttel egy kis olcsó kocsmában ismerkedtem meg, ahol ő túlzottan
szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek
kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni; látszott rajta,
hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen
titkolta véleményét.

– Büdösök! Itt ülnek a zsiros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni;
föl is út, le is út.

Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldódott a nyelve.

– Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem
úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.

Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit
vénkorára épen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia
messze Fogarasban. A verandára, ahol délutánonként üldögélni szokott… A
meghitt bútorokra…

– Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is
hiszem, hogy nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a
karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is
kilógott…

Elképzelte kedves holmijait, mint egy gyermek: milyen megalázva érzik
most magukat, a hódító durva keze alatt.

– Búsulnak utánam – mondta, egy kissé már fantasztikusan.

A harmadik üveg bor jött az asztalra, s ekkor jutott eszébe a történet.

– Hallotta már?

– Mit?

– A csíktábori csodát.

– Nem én. Mi volt az?

– Tömegszuggesztió?… No hát mondjuk, hogy tömegszuggesztió.

Kihívó, boros tekintettel nézett körül, mintha azt mondaná: »Látjátok,
tudom én a ti pesti szavaitokat!« De a szeme mögött láttam a Fantáziát.
Éreztem forogni a titkos kerekeket, amelyek megnyitják a rab Ember előtt
a Lehetetlenségek kapuját…

– Hogy volt az? – nógattam.

Ittunk egyet, azután így beszélt:

– Én egy kis fiútól hallottam… akinek az apját ismertem… csíktábori
menekültek voltak. A csíktáboriak még az első okkupációkor menekültek;
éjjel zargatták föl őket; a jegyző telefonértesítést kapott; egész
addig, az utolsó pillanatig, azt mondták: »Maradjon mindenki helyén.«
Képzelhetni micsoda fejveszett kapkodás, kétségbeesett siránkozás volt
az: felszedelőzködni lóhalálában; csak ami rajtam van, meg egy pakktáska
legföljebb; azt sem tudja az ember, hogy mit rakjon bele; annyi idő sem
volt, hogy a legkedvesebb jószáguktól, az ismerős helyektől búcsút
vehessenek. Gyerek, asszony – bizony föl kellett cipekedni mindenkinek;
és verekedtek a kocsikért. Vasút, az messze van oda. Uram, ez nem volt
valami egyedüli eset, akárhányat tudok, gyerekes családok 30–40
kilométernyi utakat tettek meg éjszaka; magam is –

Akkor legalább szép, derűs éjjel volt, holdvilágban látták utoljára a
kis házaikat, a templomuk tornyát… minden szép nyugodt volt… bizony
uram: minden szép nyugodt a világon, csak a mi fajtánk nem fér a
bőrében, csak mi űzzük-hajtjuk egymást örökké. Jaj, uram, jól ismerem én
is ezt a képet: fölvert, kétségbeesett emberek; otthagyva egész életük,
földjeik, vagyonkájuk; a betegnek ágya, a gyereknek játékja; kiverve a
mezőn, jajgatva; – és köröskörül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg
holdvilág, a közönyös hegyek, a blazirt tücsökszó; vészes fehérséggel
szalad az országút, egy baljós nyúl fut át: – ki törődik a szegény
Emberrel? maga baja, maga bolondsága! Csupán a házak néznek ismerősen, a
szép zöld ablakok, amelyek mögött már senki sem maradt… a torony a
dombról és a falu fái, csupa régi barát, csupa emlék. Az útszéli kereszt
int, a határfa a sorompónál: Ne menjetek! Magyar házak, magyar fák,
mikor fogtok ti megint magyar szót hallani? Megértitek-e az idegen
nyelvét? Magyar életek darabjai maradtak bennetek. Még a madárijesztő is
kedves a kert alatt. Egy leány feledte rajt a keszkenőjét, amit jelül
tűzött oda a szeretőjének. Libeg-lobog a kendő: Isten veled! Állatok
hangja bőg és béget ki még ólból, istállóból, akiket otthagytak: ennyi
az egész búcsúztató. Kutyák ugatva szaladnak a szekerek után. Aztán csak
tücsökzaj, kocsizörgés és csecsemők sírása.

Egy falu maradt üresen a hódító számára.

Az én ismerősöm kis fia persze gyerek volt még, nem érezte ezt úgy (csak
kaland volt neki), és különben akkor még mindenki abban volt, hogy »két
hét mulva visszajövünk«. Mégis úgy volt, azt mondja, az utolsó
úthajlásnál még, ahogy a falu visszanézett reá, mintha minden ablak egy
szem volna, és a torony az órával egy szemrehányó arc volna, nyújtózkodó
és keserves nyakon, amely utánuk néz a bujdosóknak. S ahogy még egy szél
jött, s emelgette a kerti fák szárnyát: mintha utánuk akarnának szállni…
Ó jaj, szegény fák! jönnek a lógósüngű oláh gyerekek a cigány
bicskákkal…

De nemsokára minden eltűnt a lejtő mögött, és megkezdődött a hosszú éji
út. Erdőségeken mentek át, siránkozások és különös pörpatvarok között.
Ki ezt feledett otthon, ki amazt; kinek az ülése volt rossz, a háta
fájt; ki valamely hozzátartozóját nem találta. Ennek a podgyászát rakták
el; az elül elfoglalták a helyet. Majd azon vitatkoztak, hogy ki menjen
gyalog; mert nem fértek mindannyian a szekereken. Az otthonra alig
gondoltak már a jövőért való nagy aggodalomban. Lesz-e vasút a
legközelebbi állomásnál? Kapnak-e majd enni? Csak egy öregasszony
óbégatott az elhagyott háza után! Ő ott szeretett volna meghalni…

Kiürített falukon haladtak keresztül: nem jó jel. Mily csönd! még egy
kutya sem ugatott elébük. Földek és házak némán kiáltottak a hűtlen és
bolond emberi faj után. A kis fiú fáradt volt, a rázás, a siralom,
unalom megtörte, az út fái végtelen egyformasággal verődtek a szemébe,
sohasem akart megszünni a menet. Fázott is, megfázott; gyenge, beteges
fiú volt, egy kartársamnak a fia, egy ügyvédé…

A menekült a bor után nyúlt, ivott egyet, és úgy folytatta elbeszélését:

– Végre, végkép kimerülve, elérkeztek az állomáshoz. Vonatnak híre sincs
már napok óta. A város tele menekültekkel. Nem maradt más hátra, mint
tanyát ütni a szekereken, a szabad ég alatt, a gyönyörű holdvilágos
éjben.

Jó messze kerültek a várostól, ahol szabad tér volt, és valóságos
szekértábort csináltak az erdőszélen, ahol máskor a cigánytanya volt.
Majd egy hetet töltöttek itt, hajléktalan és koplalva, mert a városka
élelmezeni nem tudta őket – és itt történt a csoda, a negyedik éjjel –
hogyan beszéljem el? Tudniillik a kis fiú álmával kezdődött… azaz hát…
én tőle így tudom…

Lázas álma volt ezen az éjjelen. Álmában ott járt megint Csíktáborban.
Különös nyugtalanság volt az éjszakában, az elhagyott falu mintha élne,
a házak szinte ágaskodtak, a torony idegesen nyújtotta a nyakát, a fák
egyre rázták a lombjukat, s a bokrok tipegtek, mint a kis csibék, akiket
az anyjuk elhagyott. Néhány oláh katona ment az utcán szuronyosan, mások
a betört ablakok mögött látszottak, kutattak a kamrákban, vigadoztak az
elhagyott borokon, kurjongattak olykor, de a kurjantásuk félelmesen
visszhangzott az üres szobákban. A kis fiú reszketett. Egyszerre csak a
házak emelkedni kezdtek, csúnya, vakolatlan falgyökerüket huzkodták ki a
földből, támolyogtak.

– Mi ez? Földrengés? – kiáltották a katonák és szaladtak ki a szabadba.

A fák fenyegetően csóválták fejüket.

A kis fiú reszketett. A katonák a rét felé futottak, ahol ő játszani
szokott. A fű egyszerre mászni kezdett, s mintha millió nagy bogár
szaladna, szaladt a katonák elől! Egy fa egyszer csak kiröpült –
kirántva gyökerét a földből – mint egy madár. Különös szélcsönd volt és
mégis mozgott minden. A kő-Krisztus méltóságosan jobbra-balra ingva
tágította talapzata ágyát. A torony nyaka meggörbült, s előrenyújtózott…

Ide-oda jártak a holdas visszfények; minden ablak mozgott. A házak éltek
már. Az idegen látogatót ablakaikon rázták ki. Ijedt férgekként
menekültek a fosztogatók. Egy kis ház egészen elmozdult helyéről; szinte
föl-fölszökött a levegőbe, mint egy nyugtalan csikó. Töredező
mészkarajok pattogtak le a holdas falakról. Különös mozgalom volt a
kertek virágai között; egy rózsatő a kerítés alatt bújt ki az utcára. A
határfa már a levegőben lengett, tétovázott; a falunak nem volt határa
többé.

Sem sövény, sem határ – a sövények elmásztak, utat csináltak a házaknak,
s a kerti dolgok kiáradtak az utcára, mint különös kíséret, sötét és
várakozásteljes nyüzsgésben… Hogyan lehet ez? Egy-egy ház már a messze
mezőn lengett; ólai, akácai körötte sereglettek; követték, mint gazdát a
kis kutyák. Egylábon ugrált a malomköves kerti asztal, nehézkesen
kapkodva tömzsi tuskólábát; a ház előtti padkák elnyúlva futottak, mint
az agarak. A madárijesztő a levegőben röpült; lobogott a keszkenő a
vállán.

Szertelen suhogások hallatszottak, és a fiú a szelét érezte. Fekete
alapgödrei tátogtak az elhagyott falunak, törmelékek, vakolatdarabok
hevertek a földön, a szemet betömte a szétszállott mészpor. Csak sejteni
lehetett, amint a községháza emelkedik, a legnehezebb, a jog, az
igazság. Odalenn, itt-ott, bukdácsoltak a lehagyott katonák – mint egy
kiásott temetőben – hökkent, éhes hiénák módjára. Sötét volt; súlyos,
lebegő kőtömegek, furcsa forgatag, elfedték a holdat. Az egész falu
röpült! Képzelje: egy valódi nagy légi karaván! És egyre jobban
erősödött a hideg szél. Ez a hideg szél, így mondja a fiú, az utolsó,
amire álmából emlékszik. Akkor már nagyon nyugtalanul foroghatott a
szekéren. Fázott, fázott szegény, és mikor fölébredt, még mindig érezte
a hideg szelet.

Szerte, köröskörül, minden szekéren vacogó, nyugtalan alvók
nyujtózkodtak, a hold hideg fényében, jól bebugyolálva, ahogy lehetett.
Halk és tört mozgások hallatszottak mindenhonnan, egy-egy köhécselés,
didergés. A földön mintha ideges egérkék szaladgáltak volna. A fák
borzongtak. Hány óra lehet már? A szél egyre zúgott, gyors, különös
felhő közelgett messziről.

Mondom, világos volt; a hold hideg és józan.

– Édesapám, – próbálgatta halkan a fiú, hogy apja ébren van-e – hány óra
lehet már?

Nem felelt senki, egy pár mozgás után csönd lett a szekereken. Csak az
öreg asszony, aki a házát sajnálta, nyögte hangosan még az álmában is:

– Én ott akarok meghalni… ott akarok…

A fiú összerezzent… egy új szélroham jött… a!… nem volt ez távoli
harangszó? Hol szólhat most a harang?… mintha nem a falu irányából
jönne… s különben a szél is ellenkezőleg fújt… Hát tudja, uram, honnan
jött az a harangszó? Felülről. Igen, abból a furcsa formájú felhőből; és
a felhő olyan iszonyú gyorsasággal közeledett, hogy a fiúnak elállt a
szívdobogása. A harangszó vele közeledett… mindig, mindig tisztábban
hangzott már… és közte valami különös zúgás, suhogás. Nem volt ez
anyagtalan felhő, néma lengés. Bim! bam! – kongtak belőle a harangok. És
mindig alacsonyabbra szállt.

S egyszerre csak egy fehér tömeg válott ki belőle, egy holdas fehérség,
mint egy holdas madár, óriás, óriás, s előrenyújtott hajló csőrében
ingott-lengett a harang. Ennek a madárnak hangja volt a _Bim-bam_! Nem
is madár volt, hanem a templom volt, irtózatos gyorsasággal zuhant a
légen át, és a többi házak körülötte, és az apróbb dolgok, a fák, a
kőkereszt, ki amily nehéz volt… A fiú félkönyökre támaszkodva, meredt,
meredt szemekkel nézte ezt.

– Úgy mondja el, – szóltam mosolyogva – mintha maga is elhinné… mintha
látta volna… Kitünő fantáziája van.

Elégedetten bólintott, és folytatta mint egy született mesemondó. Láttam
rajta, hogy a képzelet nagy narkózis neki.

– Ekkor már mindenfelé ébredeztek a szekereken. A kutyák szüköltek,
vonítottak. Holdas rémület káprázott a szemekben. Az emberek fejük fölé
tartották kezüket. Nagy gyereksírás volt. Egy-egy alak izgatottan
szaladgált a szekerek körül. Mások legyökereztek a bámulattól. A templom
irtózatos súllyal lezuhant egy kissé messzebb a tisztáson, mélyen a
földbe vájódva alapzatával, tompa robaj között és megállt meredten,
mintha odaépítették volna száz évvel ezelőtt. A harang lengése
lassan-lassan lecsendesült…

És – egy, kettő – új meg új zuhanás, amint új meg új házak csapódtak a
földre. (A közeli város lakósai közel ágyúzás neszét hallották az
éjben.) Kilenc, tíz – és már új kis falu sereglett az égből hullott
templom körül, egész olyan rendben, mint a régi; jobbra a törvényház,
balra a plébánia; odább az ügyvéd háza, a kis fiú apjáé; és így sorban a
többi mind… Minden ház elé lehullottak a fák, amik épen odavalók voltak,
a két ákác, vagy egy-egy eperfa… és azonmód gyökeret vertek ott. Fönn
még egyre zuhogtak a nagy négyszögű tömegek, lebegtek szárnyas fák,
itt-ott felhő gomolygott fűből, virágokból. Ugy ment minden, mint a
karikacsapás. A felhő lezáporzott a ház mögé, a fű kis nyüzsgéssel
elhelyezkedett, a virágok glédába állottak. Legyűrüztek a sövények is;
minden egy kicsit tépett volt a hosszú utazástól, a házak is foltosak,
ahogy lehullott róluk a vakolat; de végre is ott állott a falu, az egész
Csíktábor, a nagy holdvilágban, úgy ahogy szerették, ahogyan álmodtak
felőle. Lehullt a határfa is, a kőkereszt, a madárijesztő, minden,
pontos helyre. Utoljára már a kálvária potyogott, stációnként, egy
közeli dombra. Egyszóval…

– Egyszóval a falu utánuk ment a menekülteknek.

– Úgy van: a legelső állomásig, ami nem volt oláh kézen.

– És ezt mind a fiúcska képzelte?

– Dehogy uram; ezt mindannyian _látták_, átélték; rögtön bementek az
égből leesett faluba, kiki a maga házába, a kedves holmik közé,
bolyongtak a jól ismert utcákban, és talán azt hitték volna, hogy el se
váltak soha onnan s álom volt az egész menekülés: ha nem lelik
pusztulás, fosztogatás nyomát a házakban, s ha nem látják köröskörül az
idegen tájt, idegen formájú hegyeket.

– De hát – kiáltottam – Csíktábornak eszerint ma más helyen kell lenni a
mappán, mint azelőtt? Szórul-szóra értsem ezt a mesét? Egy egész falu
egyszerűen otthagyta az oláhokat, átjött a demarkációs vonalon?
Házastul, mindenestül – ezt higyjem el, uram? – és várakozva néztem
bortól csillogó szemeibe.

– Tömegszuggesztió! mondtam már, hogy tömegszuggesztió – felelt
fölényesen, fölcsigázott lelkének magasságából tekintve le reám. –
Látták azt, uram, mindannyian, ahogyan én látom önt. Azóta már többtől
is hallottam – tette hozzá, most az egyszer csak a nagyobb hitelesség
végett, és minden meggyőződés nélkül.

– De uram, – mondtam én, mert szerettem volna tisztán látni, mennyit
hisz ő maga – tömegszuggesztió nem tarthat hetekig, hónapokig. Az mégis
lehetetlen, hogy ilyfajta képzelődést meg ne cáfoljon a valóság ennyi
idő alatt. Csak nem akarja állítani, hogy a csíktáboriak ott laknak
azóta a képzelt falukban, élnek talán a képzelt kamrák képzelt
tartalékján, mámorosan a képzelt pincék képzelt boraitól!

– Látja ezt a bort, uram? – felelte – jó bor ez, megvan az ereje, és ez
is erdélyi bor; de higyje el, uram, hogyha most mámorosnak gondol, nem
ettől vagyok mámoros, nem ettől – azt hiszi, csak a valóságos bor
mámorosíthat meg? Volt nekem egy szőlőm ott Galacon, Küküllőben; csak
rágondolok a borára, már boros a fejem – sohsem iszom többet!

Felkapta a poharát és ivott legalább a vendéglős borából. Én újra
hozattam és koccintottam vele. Összetegeződtünk.

– De pajtás, – tértem vissza kisvártatva a kényes témára, – mégis csak
furcsa nekem ez a csíktábori dolog.

– Hogy-hogy furcsa? – kérdezte.

– Hiszen a csiktáboriaknak idegenekkel is kellett érintkezni; a
hatóságoknak is közük volt a dologhoz – kezdtem kifejteni e hosszas
tömegvízió képtelenségének kézzelfogható bizonyítékait.

Mintha kissé gondolkodóba esett volna.

– Úgy látszik, – szólalt meg végre – elfelejtettem mondani, hogy a csoda
csak egy éjjel tartott.

– Csak egy éjjel?

– Úgy van. Reggelre minden eltünt.

– A házak?

– Visszaröpültek, ahogy jöttek.

– Vissza?

– Bizony: kakasszóra… Az emberek fölriadtak arra, hogy reng a ház…
Szaladtak újra ki… a szekerek felé…

– Akkor legalább vittek el egyetmást magukkal… egy-egy kedves tárgyat…
amit a menekülés zavarában ottfeledtek… egy-egy emlékét az éjjeli
csodának… Maradhatott volna valami bizonyság…

– Maradt is! – kiáltott. – Azaz, hogy nem ami maradt, hanem ami eltünt…

Közel hajolt hozzám és úgy mondta ezt, mint valami titkot:

– Egy ember eltünt a házakkal együtt.

– Hogyan? – kiáltottam.

– Egy ember benn maradt a faluban.

– Micsoda? A faluban, amikor elröpült?

– Igen, a házában… Egy öreg asszony…

Nagyot ivott és aztán folytatta:

– Az az öregasszony, aki mindenáron ott akart meghalni… Ott akart
meghalni a maga házában… és… elérte a vágyát…

– Elérte?

– Elérte! Ott halt meg a kedves házában. A ház… viszaröpült vele…

– Csak nem állítod, hogy nem találták meg?

– Vagy igen: eltünt nyomtalanul. Talán megtalálták az oláhok… az üres
faluban.

– De hisz azt mondtad, hogy tömegszuggesztió volt az egész!

– Én azt nem mondtam – felelte. – _Igy_ görbüljek meg, ha én ilyet
mondtam!

Kihívó, boros tekintete villant megint. Megint közelebb vonkodta a
székét.

– Voltál már spiritiszta széánszokon?

– Voltam.

– Láttad, amint az asztal levegőbe emelkedik?

– Levitáció?

– Az asztal a levegőbe emelkedik! Mi emeli föl? a lélek, a gondolat. Hát
ha már egy közömbös asztalt fölemelhet: ne emelhesse föl a házat, a
falut, amellyel gyerekségétől összenőtt, ahol otthagyta egy részét? Hidd
el, hogy ha te menekültél volna éjes éjjel, mint én, tanyáztál volna
szekereken hideg holdvilágban, idegen formájú hegyek közt az édes
otthonra gondolva, éhen és szomjan, álmodva és ébren, és mindig csak az
otthoni házra, az otthoni fákra, a mindennapi tárgyakra, hogy tegnap még
ott ültél közöttük, rá se gondolva, hogy valaha elválj; és egyszerre
csak jött az ostoba Erőszak és kivetett erre az ismeretlen tájra:
biztosan azon csodálkoznál inkább, hogy nem emeli föl a gondolatod azt a
kedves házat, azokat a fákat… hogy sokkal nagyobb csodák nem történnek…

A poharához nyúlt. Lassan ivott, és nedves szemekkel nézett maga elé.

– Hogy nem a gondolatnak fogad szót az egész világ – tette hozzá.

Eltünődve vizsgáltam az arcát.

– Hát te is éjjel menekültél?

– Éjjel.

– És a szabadban kellett táborozni?

– Egy egész héten át. A büdösök nem adtak vonatot… lakás sem volt… a
gyerek is ott aludt a hidegben…

– Családos ember vagy?

– Hiszen csak lett volna valaki, aki takargassa… de férfiember nem
érthet úgy ahhoz, igaz-e?… aztán ki voltam magam is merülve… nem tehetek
szemrehányást magamnak, igaz-e?… Az asszony rég meghalt.

– És nem volt senki, valami nőrokon, segítség?

– Az anyám szegény… az ott maradt Fogarasban. El akartam hozni, mégha
erővel is; ugyan nem akart jönni semmi áron; egyre azt hajtogatta: ő már
öregasszony, ott akar meghalni… ott akar meghalni a maga házában… És
sikerült neki eltünni az utolsó pillanatban… egyszerre csak… a nagy
zavarban… nem találtuk sehol… visszamenni már lehetetlen volt… a hidat
fölrobbantották… az anyám szegény… kétségbeesett, makacs öregasszony…
ott maradt az üres házában meghalni… Talán sohse tudjuk meg, hogy mi
lett vele.

– És a kis gyerek? Fiúcska volt?

Fölemelte a poharát, de aztán megint visszatette és szomorúan a szemembe
nézett.

– Micsoda szörnyű éjszakáim voltak! Ott a kemény szekéren feküdt a
szegényke… lázálmokat látott, félrebeszélt…

– Meghalt?

– A negyedik éjjel.

És újra csak a poharához nyúlt.

– Ennek a bornak legalább lelke van… nem úgy, mint az embereknek…

*

Hazaérve, eszembe jutott megkeresni a mappán Csíktábort. Nem találtam.
Egy gondolattól megkapatva, a Helységnévtárt vettem elő.

Csíktábor nevű község nem létezik.



TARTALOM:

  Timár Virgil fia 3
  A torony árnyéka 113
  György, a favágó 128
  Nagy Sándor öregkora 145
  Költészet és Valóság 159
  A röpülő falu 166



[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 anyja haldoklott.. anyja haldoklott…

19 – Rosszul – Rosszul.

22 falusi hangulatot.. falusi hangulatot…

33 Ma… délután.. Ma… délután…

41 praeterit illos.. praeterit illos…

48 ártatlanul. s gyermeki ártatlanul, s gyermeki

50 nézve. keserű érzések nézve, keserű érzések

67 vörhenytől fél.. vörhenytől fél…

108 majk később majd később

135 féltem tőle. inkább féltem tőle, inkább]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Timár Virgil fia" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.