| By Author | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Title | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Language |
|
Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ] Look for this book on Amazon Tweet |
Title: Palóc népköltemények
Author: Pap, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Palóc népköltemények" ***
http://dphu.aladar.hu (This book was produced from scanned
images of public domain material from the Google Books
project.)
PALÓC
NÉPKÖLTEMÉNYEK.
GYÜJTÖTTE ÉS KIADTA
PAP GYULA.
SÁROSPATAK.
NYOMTATTA FORSTER R. A REF. FŐISKOLA BETŰIVEL.
1865.
Támadj fel meséid szép álmával,
Szineidnek tündérpompájával,
Magyarok elsülyedt dalkora!
Toldy Ferenc irod. arck.
KÁROLY TESTVÉREMNEK.
Előszó.
Nógrádból a palócföldről egy csomó vadvirágot vesz e könyvben a t.
közönség.
Nincs helye, hogy előszavunkban e gyüjtemény érdemét, jelességét
hangoztassuk, a nép költészet becsét elismerte az eszthetika, a
nyelvtan, s ezzel együtt az irodalomtörténet; inkább ide iktatunk nehány
vonást e sajátos ősi népfajról, hogy tájékozhassa magát a más vidéken
lakó olvasó, s hogy álláspontot szerezhessen s kellőleg méltányolhassa,
ki netalán a palóc népköltészetet fogja tenni tanulmánya tárgyává.
Forduljunk először is a történelemhez! Mit látunk a palócnép hajdanáról
feljegyezve?
Toldy Ferenc (A magyar irodalom története első kötet. Pest. Emich
Gusztáv bizománya 1851. 21 lap) így ír róla: „Már a tizedik század
közepe felé találjuk Constantinus Porphyrogenitus bizanti császárnál a
magyar nyelvjárások legrégibb nyomdokát. Nyilván mondja t. i. ez, hogy a
kazarok közt belső háború támadván, a meggyőzöttek egy része a
magyarokhoz futott s köztök letelepedvén, _Kabaroknak_ (kétségkivül
_Kóboroknak_) neveztettek; s hogy ezek a magyarokat kazar nyelvre
tanítván, beszélik ugy mond mind maig ugyanazon dialectust, de élnek a
_magyarok másik nyelvével is_. Tekintetbe vevén már most a legujabb
történet nyomozásoknak, főleg Horváth Istvánéinak eredményeit, alig
kételkedhetünk többé, hogy itt a kazar nyelv alatt egyenesen a palóc
nyelvjárást kell érteni, melyen valamint régenten a palócok, besenyők,
kunok, kazarok, jászok és székelyek szólottak, ugy mai napiglan szólnak
azoknak külön időkben magyarországba letelepült utódaik mindenütt hol
nagyobb tömegekben laknak, habár nagyobb kisebb eltérésekkel. Ezekhez
képest a palóc dialectus, mely régi épségében leginkább a Gömör, Borsod,
Nógrád és Hevesmegyék összeszögellő hegyes vidékein maradt fen, hol
előkelőleg palócnak neveztetik s határozottabban közép palócnak
hívathatik, a nevezett törzsökök különbsége szerint mai nap is több
ágakra oszlik, milyenek az éjszaki vagy is barkó Gömörben; a déli palóc
vagy göcsei Szalában s részint Somogyban és Veszprémben is; a duna
drávai palóc Baranyában s az ormányságban a Dráva mellett, a csángó
Moldvában; a székely Erdélyben; végre a jász-kun, de a mely a XVII.
század óta nagy részben elváltozott. Alig hibázunk, ha e palóc
nyelvjárásban keressük a közönségesen elveszettnek tartott hun vagy kun
nyelvet; mindenesetre az közelebb áll a hun-magyar néptő régi nyelvéhez,
melylyel részint még a XI. század emlékeiben is találkozunk, mint ama
másik nyelvjárás, melyet Constantinus a magyarok másik nyelvének nevez,
s melyet mi elökelőleg magyar, vagy különböztetés okáért _ujmagyarnak_
nevezhetünk.“
Im e szavakból láthatni, hogy a palóc név hajdani keletében nem mintegy
speciális népágazat kizárólagos jelzője tekintendő, de gyüjtő név levén
magába foglalta a székely, csángó, jász-kun sat. népcsoportokat is.
Gyüjteményünk keletkezéshelye Nógrádmegye Salgóvidéke – e tájnak kíván
tűköre lenni, következéskép csak a nógrádi palóc ismertetését adhatjuk
im e csekély vázlatban.
Vallásukra nézve általán a római hitet követik, honnan helylyel közzel
ha találkozunk ágostai és helvét vallású községekkel bizton rá
mondhatjuk, hogy az előbbi szláv, utóbbi pedig a Toldy által felfogott
_uj magyar_ néphez – ha tetszik nemzethez – sorolandó. Az egész palócság
ismeretes vallásosságáról s szigorú erkölcsösségéről. Az ünnepnapokat
hűségesen megszentelik, templomba szorgalmasan eljárnak. Felette szent
nálok a hajadoni szűzesség, honnét 1850-ig igen kevés eset volt rá, hogy
a hajadon elveszítette volna szívének zománcát lelkének tisztaságát; ma
az ily eset nem ép ritkaság, honnét nem igen hibázunk, ha alapokát a
házasság korlátozása és a szabadságos katonák tulnyomó számában
keresendjük. Általában még most is uralg közöttök a régi patriarkális
élet, az ugynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak,
némely faluban harminc negyven tagból álló család is tartózkodik egy
fedél alatt; választván tekintettel a korra és ügyességre egy gazdát s
egy gazdasszonyt, előbbit a kölső ügyvitel, utóbbit a belső gondokra,
rendelkezésre. A gazdának – korra való tekintet nélkűl minden családtag
kész köteles hódoló szolgája. Ő köt minden űzletet, vesz, ad, az
engedetlent meg is fenyíti, mit az – sorsában megnyugodva tűrni
tartozik. A komolyabb ügyeknél p. u. ingó, vagy ingatlan eladásánál az
éltesebbek tanácsát s beleegyezését is tartozik kikérni. Az egyes köz
tag jogi cselekménye – ha az a többség, s a gazda tudta s beleegyezése
nélkül vitetett véghez, érvénytelennek nyilváníttatik. Ő vesz a
többieknek ruhát, s egyébb szükséges tárgyakat, ő szemeli ki a
házasulandó suhancnak jövendőbeli hitestársát, ő a parancs, a többi,
hogy szavaival éljünk: „_az én cselédem_.“
A gazda mezei munkát – kivált tehetősebb családoknál soha – csak igen
ritka esetben végez, farag szerszámfát, vagy az épületen, kerten igazit
egyet mást, oltogat, nyes, s a többieknek kiadja a napi múnkát. Bizonyos
időkben az egyes hadak, vagy felekezetek éltesebbjei meg is szokják
számoltatni a gazdát. Ha nagyon részeges, vagy felette hanyag leteszik,
s helyette a legalkalmasbbat választják. Különben a gazdai hivatal
élethosszig a végső tehetlenedésig folytattatik.
Ime mintha csak a vérszerződés lebegne szemeink előtt! Ismerek egy volt
jobbágy családot, mindössze valami 30 tagból, négy felekezetből állhat
az egész, s az a különös, hogy az egyes felekezetek egymás iránt való
rokonságukat sem tudják kimutatni. Bátran eljegyezhetnék egymást, de nem
teszik, véteknek tartván ugyanazon családból házasodni.
Egy név, egy jelleg, egy erkölcs, egy tűzhely köti össze őket századok
óta!
Egy pár évtől gyakoriak a válakozások. A család két, három sat.
felekezetekre oszolva egymástól külön szakad, érdekből, hogy
emancipálhassák magokat a gazda önkénye alól, s hogy több vagyont
produkálhassanak. Ám – figyelve őket – a tapasztalat azt mutatja, hogy
az elválást elszegényedés szokta követni.
Családi életük magán hordja a régi magyar életnek képét, kinyomatát. A
férfi tegezi nejét, a nő _kied_-nek (kendnek) szólítja férjét, a
gyermekek _éldes szüléim_ névvel tisztelik szüléiket. A lakszobában, mit
közönségesen _háznak_ neveznek, semmi butorzat sincs egy asztalon,
hosszúlócán s óriási kemencén kivül. A téli estéket többnyire a kemence
előtt töltik, az asszonyok fonogatva, a férfiak pedig pipázva s
beszélgetve. Beszélgetésök tárgyát a faluban előjött apró események,
házasságok, időjárás s a termények minéműsége teszi. Éjfél után
elszállingóznak a hálókomrába, – miután jósort imádkozott, többnyire
legutólszor tér nyugalomra a legöregebb nő, a családfő neje, vagy a
gazdasszony; már akkor van 1–2 óra is midőn ez lefekszik, és a hajnali
első kakasszóláskor már ismét talpon van, legelőször tüzet gyujt a
kemencébe, aztán felkölti a többieket is s hozzáfognak a fonáshoz. Egy
kettő még álmos is közűlök, s kegyetleneket ásít, száját kezével
veregetvén.
A fiatalságnak a hosszas téli estéken egyetlen mulató helye a fonóház.
Ez közönségesen egy kibérlett hely, melyet a tél beálltával közös
akarattal bérlenek ki, s érte mindenik tartozik fizetni valamit, vagy
nehány fő kendert, vagy búzát, főzeléket (_ázalék_) sat.
A mint a lányok dolgaikat végzik, cifra guzsalyaikat magokhoz vévén itt
jelennek meg, hol már akkor nehány éltes asszony is helyet foglalt a
kemence előtt; midőn jó sokan összegyűltek, dalólni kezdenek, s ekkor a
legények is szállingóznak befele, mindenik szive választottja mellett
foglalván helyet; s jaj azon leánynak kinek a fonóházban nincs
mulattatója! Fel sem veszik mintha ott se volna, vagy csak lenézés
tárgyául tűzik ki a többi leányok. A legények megérkeztével van dal, meg
dal, tréfa, egyik élc a másikat éri, végre ebbe is bele unván, a kemence
megől megszólal az öreg mesélő, hogy az ifjabbak képzelődését a tündér
világ bájkörébe kalandoztassa, ezen aztán itt ott jót kacagnak, majd
sóhajtanak, olykor könnyeznek, míg ismét a legderültebb nevetésben
törnek ki.
Ilyesmik történnek a fonóházban, ezenkivül itt történnek az
ismeretségek, itt köttetik a szerelem; mert a fonóházban más falubeli
legények is megjelennek. Két óratájban aztán szétoszlanak, haza
mentökben mindenik lát egy egy kisértetet elhaladni maga előtt s ezt
másnap reggel még esküvel is kész bebizonyitani.
Téli időben naponként csak kétszer étkeznek reggel és este; a mikor a
ház gazdasszonya feltálalja az eledelt, aztán legelőször a családfő
megszegi a kenyeret s azt tovább adván a férfi nép a közöstálból
hozzálát az étkezéshez. Asszony ritkán ül az asztal mellé, kiki magának
szed egy tálkára s azt elfordulva a többitől mintegy észrevétlenül
akarja megélvezni. Legfelötlőbb étkezési módjuk: először a keményebb
tésztás vagy husféle eledeleket költik el s csak azután kerül a sor a
levesre, mit ők általán lé néven neveznek; innen azon enyelgő megjegyzés
a lakodalomról: „_olyan hires lakzija vót hogy a lé is hétfélyi vót
benne_.“
Legkedvesebb eledelök a hus, aztán a _ganca_, _bukta_ (mindkettő tészta
étek) végül a _mákos_ _ferentő_ (mely hasonlit a réteshez primitiv
kiadásban) s a _mákoscsik_ (mákos metélt). Mindezek lakomáknál,
keresztelőknél, stb. különösen szerepelnek s kivált a mákosferentő
lakodalomból el nem maradhat.
Testökre nézve mindkét nembeliek eléggé kifejlettek, a nők különösen
eredeti magyar s hóditó külsejüek. A leány tiszta, öltözete ragyogó,
kedveli a magossarku piros csizmát, rózsaszinkelméket, hajafürtébe isten
tudja mennyi cifra pántlikát befűz, nyakán _garályist_ (nyakék) ujjain
öt hat rézgyűrőt (gyűrű) visel, mikkel többnyire mátkája szokta
megajándékozni. Ha templomba megy, rézkapcsos imakönyvét százszorszép
kendőjébe hajtja s hóna alá helyezi, másik kezébe piros csizmáját fogja
s így ballag a távolabb eső filialis helyekről is mezitláb, s csak a
templomajtó előtt huzván fel csizmáját. Fiatal menyecske legfőbb
díszruhája a rókásmente. A nők többnyire fiatal korukban szoknak férjhez
menni, s a csinosságot, tisztaságot mindig, a szépséget pedig igen
sokáig megtartják. A férjezett nő még jó darabig le nem veti cifra
ruháit, s csak midőn a 35–40 évet betöltötte, ölt komolyabb barna szinü
öltözéket. Férjét felette becsüli, örömest tűri szitkait, gáncsait sőt
veréseit is, csak férje tul ne lépjen a házasság céljának korlátain.
A férfiak szinte eléggé kifejlettek szép külsejüek. Megtermettebb
szállasabb legénységet alig látni országszerte mint itt. Az öregek
általán vállig érő göndör hajat viselnek, bajusz, vagy barkó felette
ritkaság az egész vidéken, tiszta sima arcot szeretnek hordani. A
fiatalság öltözete kanász kalap, bőujju ing, pitykés veres mellény,
térdigérő bő gatya, cifra szűr, hosszu száru csizma. Kedvenc bokrétájuk
az árvalányhaj s az ugynevezett _szentkuti bokréta_. Melynek története
következő: május első reggelén a legény májfát állit a kedves ablaka
elé, a lány annál jobban örül mennél magasabb az oda állitott fa; mert a
fa nagysága többnyire a legény szerelmének fokozata, Pünköst napján
aztán – mikor országos bucsu zarándokol a Verebély helység mellett levő
szentkuti kolostorhoz – a szerelmespár is hűségesen lerándul, s itt a
leány mintegy viszonzásul a májfáért csinált virágból himzett bokrétát
vesz szeretőjének, melyet az jövő májusig, vagy ha addig éppen véghez
menne, lakodalmáig hord. Ha azonban az ifjunak komoly szándékai vannak
az éj leple alatt egyszer kétszer megjelenik a lányos háznál; később
bemutatja magát a szülőknek is, s ha ezek szivesen látják, kérőket indit
a házhoz, a kik ékes szavakban előadják kivánságukat, ha
meghallgattatnak nem sokára megtörténik a _kendőlakás_, mely nem áll
egyébből minthogy a szerelmesek kendőt cserélnek melybe diót vagy almát
kötöttek.
Ezentul jegyeseknek tekintetnek.
A lakodalmat szüret után tartják, meg. Az esketésre kitűzött nap előtt a
_nagynász_ összejárja a falut s a vendégeket behivja. Más nap a
_nagynász_ felkerekedvén összegyült népével, elbúcsúzik s zene
kisérettel utnak indul a menyasszony házafelé, itt megállnak a kapu
előtt s csupán a vőfély megy be egyedűl felszólitván a menyasszonyt az
indulásra, ki nyoszolyó asszonya s leányaival atyafiaitól kisértetve,
kimegy és a násznéphez csatlakozik, egyenesen a hitletételre menendő.
Mely meglevén atyai házához visszakisértetik; hol rövid reggelit kapván
a násznép visszatér a vőlegény házához, a menyasszony pedig odahaza
marad, mig nem hosszas kérések és ceremóniák után csakugyan elszállitják
a vőlegény lakására, hol az örömatya a kapunál várja menyét, s nem is
hinné az ember, mely édesded gyöngéd érzelmek előadásával jelenti örömét
s fogadja azt, kitől fia boldogulását, háza gyarapodását, szerencséjét
és fényét mint az Isten áldását várja; kézen fogva viszi be házába és
bemutatja nejének, fiainak s atyafiainak, s ez által be van igtatva
nemzetségébe s él a szülött jogaival holtaig, sőt férje halála után is
mig más házasságra nem lép.
Most bevégzett s tökéletes az öröm s lakják a lakodalmat, melyhez minden
hivatalos tehetsége szerint adakozott.
Ebéd alatt szolgál a vőfély, behordván az ételeket, mely alkalommal
minden ételt megdicsér többnyire cikornyás versekben.
Estebéd után a vőfély három szál gyertyát fogva balkeze ujjai közé a
menyasszonyt a komrába viszi, hol leveszi fejéről a pártát s által adja
a fektető vagy nyoszolyó asszonynak. A vőfély a pártát fokosára veszi és
árulgatja s ekkor mondja el vig szavakkal az ugynevezett fektető verset
melyet mindnyájan nagy figyelemmel hallgatnak.
Másnap reggel a kiadó háztól két asszony megy felkölteni a menyasszonyt,
ki már akkor valamely zugban ül; ezek a féketőt fejére kötvén, az uj
házasokat kalácscsal és mézes pálinkával megajándékozzák.
Ezalatt megérkezik a _hérész_ (a kiadó ház vendégei menyegzői
ajándokokkal) s kérdezik a nagynászt, hogy nem tévedt-é ide egy gyönyörű
aranybárányka? A nagynász igennel felel, de először kivánja tőlök jeleit
tudni, ekkor aztán előhoz egy öreg vagy görbe hátu egyént s kérdezi hogy
nem ez volna-é voltaképen kit keresnek? Azok ezt természetesen
visszaküldik állitván hogy az övék ép és szép volt, s midőn ezután a
valódit eléjök állitják mindnyájan kezet fognak vele s tehetségök
szerint megjutalmazzák.
Több helyen a lakzi egy hétig is el tart, mig nem ismét a kis hérész
következik, melyben az előbbihez csaknem hasonlók történnek.
Ennyit a lakadalomról.
Az öregek félre tevén a cifra öltözetet, többnyire egyszerű, kék
szegélyzetű szűrt, gyolcs vagy legalább jól kifehéritett vászon gúnyát s
télbe néhol szűrnadrágot is hordanak, mit ők _hunya_ néven neveznek.
Miveltségi álláspontjuk még sok kivánni valót hagy fen, a férfiak között
igen ritka a ki olvasni, még ritkább a ki irni tud. A nők legalább
tanulnak annyit, hogy saját könyvükből tudnak akadozva imádkozni.
Irodalomról, könyves miveltségről furcsa fogalommal birnak,
nyomtatványok alatt nem képzelnek mást mint politikai ujságot és
imádságos könyvet, a ki e hiedelmükből ki akarná vetkeztetni, bizony
falra hányná a borsót. Csak egy példát jegyzek ide! Egy izben mezei
munkát dolgoztatván, hogy a hosszu nap unalmát elűzhessem, könyveimhez
voltam kénytelen folyamodni. Este egy éltes palóc igy szólt hozzám:
„_bijony (bizony) az ur má’ (már) csakugyan a membe (menybe) mehet ha
mindennap ennyit imádkozik_.“
Még ma is közönséges rovással élnek kénytelenségből. Erre jegyzik
jövedelmeiket, kiadásaikat. Világitóul mécsest, vagy bikkfából hasgatott
s jól kiszáraztott ugynevezett _fáklyát_ használnak.
Politikai miveltségük legdicsérendőbb, az uri rendet becsülik, tanácsait
szivesen fogadják s ügyeiket készek a szerint irányozni. Általában egy
lelkes arisztokracia mellett soha sem engedik magukat alacsony eszközzé
silányitani; példa rá hogy az egész országban sehol sem történnek oly
barátságos tagositások mint a palócságon.
Ezelőtt kedvenc zenéjök a duda volt, de ez már nagyobb részt kiveszett,
s mai napság itt ott látni csak egy egy szomoru dudást pedig még ezelőtt
néhány évvel is ez mulattatá őket lakomájokban, ezen járta a
lakodalmasnép ugy a sebes kopogót, mint a szomoru verbunkot.
A férfiak kivált az éltesbek ritkán dalolnak, az ifjabbak is többnyire
csak áldomás közben, vagy ha mezei munkát dolgoznak magánosan. Ellenben
az asszonyszemélyek semmi cselekményt sem végeznek nóta nélkül. Felette
kedvelik a szomoru dalokat, dallamaik kevésbé változatosak, többnyire
vontatottak, de érzésben, hatásban felül mulhatlanok! Részemről mi sem
tud annyira meginditani mintha csendes, holdas éjszakán nehány palóc
lánykát hallok dalolni. Ime mily hasznot tenne a Kisfaluditársaság
nemzeti zenészetünknek, ha gondoskodnék a különböző lokalitások szerint
a dallamok hangjegyre tevéséről! Hogy zeneszerzőink kik többnyire
városon lakva, hallhatnának olykor olykor egy, kristály tiszta hangot a
nép ajkairól s istenesen neki feküdhetnének a népzenészet tanulmányának!
Bizonyára sok gyöngy vesz igy el a feledés tengerében. Aztán a
népköltészetben a dallam annyira össze van forrva a szöveggel, hogy
egymás nélkül nem is boncolandó. Egyik kiegésziti a másik hiányait,
eltakarja fogyatkozásait s mint férj és feleség csak együtt képeznek egy
testet és egy lelket. Máskép van a műzenészetnél; itt többnyire más
szerzi a szöveget, más a dallamot, s a szöveg csak nem mindig másodrendű
dolog. A népnél a dallam a szöveggel egyszerre jő, mint napból a
világosság és melegség, mint Jupiter agyából Minerva páncélosan
derekasan megteremve.
Ime, oda értem hogy a nyelvjárásról is elmondhatom mondandóimat!
Figyelmes fül közönségesen három =a=-t különböztethet meg. Első a
tiszta, második a hosszu vagy ékezett s harmadik a közép =a=, melyet az
=l= előtt =au=, =ó=, vagy =av=-nak is ejtenek ki p. u. eme versben
„A kanász az erdőben
A baltával játszik,
Ugy forgatja a baltát
Csak az éle látszik.“
A _baltát_ háromfélekép is mondják. Irjuk ide legalább egyfélekép:
A kanász az erdőbe’
A bautávó játszik,
Ugy forgatja a baútát
Csak az élyi látszik.
=E=-t négyet lehet megkülönböztetni. Van rövid =e=, hosszu =e= és rövid
=é=, hosszu =é=.
Kár hogy e hangokat betűk nemléte miatt nem lehet jelölni.
Az =i=-t gyakran felcserélik az =e=-vel és viszont, p. u. =csillag=
helyett =csellag=, =biró= helyett =béró=, =gyik= helyett =gyék=, =fejér=
helyett =fejir= stb.
Az =ó= néha =uó=-, néha =ou=-ra változik, p. u. =luó= (ló), =fokóu=
(fakó).
Az =u o=-ra változik bizonyos esetekben p. u. =uronk= urunk helyett.
Az =ü= némely szavaknál =i=-re, a minőséget kifejező mellékneveknél
=ő=-re változik p. u. =gyimőcs= (gyümölcs), =aranyfejő= (aranyfejű),
=éleshegyő= (éleshegyű) aztán =hegedő= (hegedű) =gyűrő= (gyűrű) helyett
stb.
A mássalhangzók közzűl:
A =d= az =i= előtt állandólag =gy=-re változik p. u. =diák=, =dió=,
=disznó=, =dicsekszik=, =dicsér= helyett lesz =gyiák=, =gyesznó= (itt az
=i e=-re változik) =gyicsekszik=, =gyicsér=.
A =g= néha =t=-re néha pedig a =gy g=-re változik p. u. =legédesebb=,
=legjobb= helyett, =letéldesebb=, =letjobb=, =gyenge= helyett =genge=.
A =meg= szóban a =g= betű ha igével van összetéve azon igének első
betűjévé válik melylyel egybe van ragadva p. u. =megveszem=, =megjárom=,
=meghuzom=: =mevveszem=, =mejjárom=, =mehhuzom=.
A =j= olykor =gy=-re keményedik p. u. =jer= helyett =gyer=, (innen a
palóc igy szólitja meg egymást: „=gyerjék má’ sógor=“ jőjjön már sógor
helyett. Ennek ellentéte az =ered= szó honnan igy is mondják egymásnak
„=eregygyék má’ bátya=“ stb) =jőjj= helyett =győjj=.
Az =l= gyakran =ly=-re lágyul p. u. =éle= (valaminek) igy ejtetik ki
=élyi=, néha =u=-ra p. u. =szalma= helyett lesz szauma. Szóvégéről
mindig, szóközépről pedig gyakran kihagyatik p. u. a =Szász Ferenc= cimű
dal 11–12. során e helyett:
Jól tudod hogy a halálért
Halált kell szenvedni.
Ez áll:
Jó’ tudod hogy a haláé
Halá’t kell szenvedni.
E szónak: =halál= még a többeséből is kihagyatik az utolsó =l= p. u. a
második mesében:
Jaj de szépen süt az hód az hódvilág,
Jaj de szépen masirolnak a halák.
(_halálok_ helyett).
Továbbá: =szál=, =száll=, =szél=, =tál=, =kanál=, =ól= helyett =szá=,
=szá=, =szé=, =tá=, =kaná=, =ó=-t hangoztatnak.
Az =n= az infinitivus végén mindég =ny= p. u. =menni=, =enni= helyett
=mennyi=, =ennyi=, e végzetet gyűjteményünkből szebb hangzás kedveért
jónak láttuk kihagyni.
Az =ny= hasonlit a francia orrhanghoz p. u. =szegény=, =legény=, igy
ejtetik: =szegén=, =legén=.
Az =r= a szók végén szinte gyakorta kihagyatik p. u. =má’ bá’=, =már=,
=bár= helyett.
A =t= az =i= előtt rendesen =ty=-re változik p. u. =tiz=, =titok=,
=tilalom= lesz =tyiz=, =tyitok=, =tyilalom=.
Nem hagyhatjuk itt érintetlen Toldy-nak azon állitását, miszerint a
palóc az igék határozott módú harmadik személyét alhangú szókban is =i=
raggal képzi. Ennek több évi tapasztalatból ellene kell szólanunk: a
palóc (legalább _Nógrád_, _Heves_, _Gömör_ s _Borsod_ összeszögellő
bércein) sehol sem conjugál: _adi_, _vági_, _dobi_ formára, hanem
kimondja kereken: _adja_, _vágja_, _dobja_; ugy beszél a zempléni,
abauji köznép, de világért sem a palóc.
Ennyit a dialektusról, a többi önként ki fog tűnni a figyelmes olvasó
előtt, mivel a költeményeket igyekeztünk nagyobbrészt eredeti kiejtésben
nyomda alá bocsátani. Mindent úgy írtam le a mint találtam, se el nem
vettem belőle, se ki nem toldozgattam egyiket a másikból. Sokan mondták,
hogy az olyan apró négy soros dalocskákat hagyjam ki gyüjteményemből. Én
nem fogadtam meg tanácsukat; mert ki tudja egy négy soros dalocskában is
nincs-é magva, embriója egy műegésznek, ha nem is egy _Kalevalának_, de
legalább egy csinos kerekded románcnak vagy balladának. Ime tekintélyes
gyüjtőnk Erdélyi János csak 8–10 sort adott _Déva vára építéséről_ s már
Kriza János és F. Szabó Sámuel urak gyönyörű balladákat fedeztek fel
róla. Végre egy négy soros dalocska is lehet mű egész!
Soraimat Erdélyi ime kenetes soraival rekesztem be: „Akár ki szerzette
igen szépek vannak a nép költemények közt; mert különben micsoda érdek
kötötte volna ugy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha
szeretettel vagyunk poroslevelekhez, söt egy lópatkóhoz is, mely a régi
apák idejéből való, nem arany volna e minden szó azon dalból, mely
őseink szivének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s
eltiprással fenyegeti a hagyományokat; azért annál ébrebben kell lenni
azoknak, kiket Isten adván beléjök lelkéből való lelket, a népek
szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig
megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.“
Végezetre el nem mulaszthatom, hogy Erdélyi János urnak hálás
köszönetemet ne nyilvánítsam azon szíves sorokért, melyekkel jelen
gyüjteményt előfizetési ivemen, az olvasó közönség pártoló figyélmébe
ajánlotta. Ez a törekvésnek valódi irányadója, jutalma. Kívánom, tartson
meg ezentúl is jóemlékébe’, szíves indúlatába’.
Sárospatak. 1865.
=P. Gy.=
NÉPKÖLTEMÉNYEK.
1.
Szép piros Örzsébet.
Elattalak férhe’
Szép piros Örzsébet.
Szép fejír legényhe’,
Orczája oly fejir
Mint a fejir hattyú,
Még anná’ fejirebb
Mint a báránygyapjú.
Elmegyen Örzsébet
Cínteremkomrába,
Felőtözik czifrán
Ződ selyem ruhába.
Hányja a zsebibe
Számtalan pótráját,
Kerülyi, fordolja.
A szegények házát.
Szegények, szegények,
Isten szegényei!
Kérjétek az istent,
Hogy engem vegyen el!
Mikó’ hitre menek
Hideg borzongasson,
Mikó’ hitet mondok,
Szörnyen ki is fogjon!
Kocsisom, kocsisom,
Én első kocsisom!
Vágd meg azt a lovat
Hadd ugorjon hármat.
Kocsisom, kocsisom,
Én első kocsisom,
Adj egy pohár vizet!
Szörnyet halok szomjan.
– De nem vizet adok,
Ha piros bort adok.
– Mikulám, Mikulám,
Én német Mikulám,
Adj egy pohár vizet!
Szörnyet halok szomjan.
– De nem vizet adok,
Ha piros bort adok.
– Fiam, éldes fiam
Én német Mikulám
Mi menyasszonyt hoztá’
Hogy nem szó’ én hozzám?
Se kezit nem nyujtja,
Se szavat nem adja,
Lábát se mozdétja.
Menyem, édes menyem,
Szép piros Örzsébet,
Nem is ösmertelek,
Mégis szerettelek.
Sok szép vendégeim
Gyászba őtöztetted,
Fiamot, magamat
Mekkeserítetted!
2.
Szász Ferenc.
Én Nyirba indoltam,
Két kisasszonyt hor’tam,
Visszafelé gyövetelen
Egy zsidót megő’tem.
Megő’tem a zsidót
Tyizenkét forinté’,
Elvesztettem a lelkemet
Egy pogány zsidóé’.
– Szász Ferenc, a zsidót
Hogy merted megő’ni?
Jó’ tudod, hogy a halá’é’
Halá’t kell szenvedni?
De akkó’ Szász Ferenc
Nem tudja mit tegyen,
A megő’t zsidó legényé’
Katonának megyen.
Katona vagyok má’
Senkitő’ se félek,
A mit cselekettem
Mindent kibeszélek.
Akkó’ Szász Ferencrő’
Lehányták a mundért.
Kezit, lábát, nyakát
Keresztvasba tették.
Agygyig a béróná’
Vason várakozott
Míg az igaz törvény
Igazságot hozott.
Három szó’gabéró
Ugy végezte sorát,
Hogy az akasztófán
Szé’ fujja ruháját.
Három eladó lyány
Le akarta vágni,
Vice szó’gabéró
Nem akarta hagyni.
Verje meg az isten
Vice szó’gabérót!
Hogy jobban könyörőtt
Egy rosz pogány zsidót.
Ne sirass má’ engem
Többet éldes anyám!
A te sok szép átkod
Szállott má’ én reám.
Ne veress má’ engem
Többet az Istenvel!
Jaj keserves annak
Kit az isten mevver!
3.
A három árva.
A temető árokjába
Kiballagott három árva.
– Keljen kend fel éldes anyám,
Lerongyollott az én ruhám!
– Nem kelhetek éldes lyányom,
Szanaszét van minden csontom.
Van má’ nektek mostohátok,
A ki gondot visel rátok.
Mikó’ a fejetek féslyik,
Két orcátok pofonverik.
Mikó’ a levest beviszik,
Három árvát kikergetyik.
4.
Nagy Jancsi.
Ki hallotta annak hírit nem régen,
Hogy Nagy Jancsit agyon vágták Bikkvő’gyön?
Ugy levágta Barna Andris egyszerre,
Mingyá’ leboró’t a ház közepire.
Oda ugrott az ő kedves pajtása,
De má’ akkó’ nem segithetett rajta,
Ugy meffürdött maga piros véribe,
Mint mikó’ az anyja meffürösztötte.
Feötették a háromlovas kocsira,
Ugy vitték ki a hármas kis határra.
Mé’tóságos grófné azt nem engette,
Magáho’ Kis Terennére vitette.
A ki őtet kimosdatta a vérbő’
Ágygya meg a szentlélek az egekbő’!!
5.
Angyalom, angyalom,
Mi bajod érkezett?
Talán a vacsorád
Nem jó ézűn esett?
Itt van egy pohár bor
Igyá’ hát belőle!
Szomoró a szived –
Mevvidámol tőle.
Nem kell nekem borod,
Csak te magad igyá’!
Szüzliány koromba
Hogyha nem sajná’tá’.
Sajná’talak babám
Mikó’ mecscsaltalak –
De má’ most az isten
Viselje gondodat!
– Kertek alatt lakom
Keress meg galambom!
Csendes folyóviznek
Csak zúgását hallom.
Két ut van előttem –
Melyiken indoljak?
Kettő a szeretőm
Melyikhe’ fordoljak.
Az egyikhe’ menek –
A másik haragszik.
Igy hát az én szivem
Soha mennem[1] nyugszik.
6.
Jaj istenem, bó’dogtalan órába
Indó’tam ki Gyöngyösrő’ Pásztohára.
Zsidó legényt felvettem a kocsimra,
A szurdokba megő’tem bánatomra.
A hogy én a zsidó legényt megő’tem,
Aranyórát, magyar ruhát elvettem.
Aranyórát od’attam a rózsámnak,
Vele együtt a garisba csukattak.
Má’ Pásztohán kimeszeöték azt a fát,
Kire szegény katonát felakasztják.
Fujja a szé’ pamuk ingit, gatyáját,
Veri öszsze rézsarkantyus csizmáját.
Keresztény közt csak egy vót a pártfogóm,
Akit anyám én mellettem egyet szó’t,
Akit anyám én mellettem egyet szó’t:
Hogy akaszszák fel én mellém a zsidót.
Piros borvav, bárányhusvav é’tem én –
Az urakvav egy pohárbó’ ittam én.
Az urakvav ettem, ittam egy tá’bó’,
Mégis ki kellett mú’nom e világbó’.
7.
Darvas Kis Kelemen.
Táncó’nak, táncónak
A sári legények
A sári ivóba.
Köztök van, köztök van
Darvas Kis Kelemen.
Nem eszik, nem iszik,
Sem a táncba nem á’.
Elmentek, elmentek
A sári legények
Sári béróného’,
Sallai Katáho’:
– Jó napot, jó napot
Jó sári béróné,
Elgyöttőnk, elgyöttőnk
Sári béróného’,
Sallai Katáho’.
– Anyám, éldes anyám,
Gazdag éldes anyám,
Hozza be hát nekem
Azt a bályi ruhám!
Aranyfejő pártám,
Kis kamuka szoknyám,
Keskeny talpó csizmám!
– Elmentek, elmentek
A sári legények
A sári ivóba.
– Gyere hát táncó’ni
Sári béró lyánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek,
Darvas Kis Kelemen
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Másodszor is mondom
Gyere hát táncó’ni
Sári béró lyánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Még harmadszor mondom
Gyere táncba, gyere!
Sallai Szép Kata!
Csufot tetté’ rajtam,
Csufot teszek rajtad.
– Anyám, éldes anyám
Hozza be hát nekem
Azt a bályi ruhám!
A selyem kalapom,
A bársony kabátom,
A zsebit rakja meg
Aranyvav ezüstvev!
Gyere hát táncó’ni
Sári béró lyánya
Sallai szép Kata!
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha este mehhuzod
Regvő legyen végi.
Ha regvő mehhúzod
Este legyen végi!
– Ereszsz eö ereszsz eö
Darvas Kis Kelemen!
Aranyfejő pártám
A fejembe dagadt.
– Dehogy eresztelek,
Hétszer kérettelek –
Ha nekem nem adtak,
Másnak se adjanak!
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha regvő mehhuzod
Este legyen végi.
Ha este mehhuzod
Regvő legyen végi!
– Ereszsz eö ereszsz eö
Darvas Kis Kelemen!
Kis kamuka szoknyám
Derekamra dagadt.
– Dehogy eresztelek,
Hétszer kérettelek, –
Ha nekem nem adtak,
Másnak se, adjanak.
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha regvő mehhuzod,
Este legyen végi.
Ha este mehhuzod,
Regvő legyen végi.
– Ereszsz eö, ereszsz eö
Darvas Kis Kelemen!
Vékony talpó csizmám
Telyi alutt vérvev!
Dehogy eresztelek,
Hétszer kérettelek,
Ha nekem nem adtak,
Másnak se adjanak.
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha regvő mehhuzod,
Este legyen végi.
Ha este mehhuzod
Regvő legyen végi.
– Ereszsz eö ereszsz eö,
Darvas Kis Kelemen!
Jaj má’ oda vagyok,
Mingyá’ szörnyűt halok.
Fogjatok meg engem
Jó lyány pajtásnéim!
Vigyetek eö engem
Sári béróného’
Az éldes anyámho’.
Nyis’ ki anyám, nyis’ ki
Leveles kapudot!
Vesd me’ nekem, vesd me’
A fekő ágyamot!
Keresd is ki nekem
A haló ruhámot.
– Anyám, éldes anyám,
Ugyan kinek húzzák
A hármas harangot?
– Fiam, éldes fiam
Darvas Kis Kelemen,
Sári béró lyánynak
Sallai Katának.
– Jó napot, jó napot
Jó sári béróné!
Elgyöttem még egyszer
Sári béróného’
Sallai Katáho’.[2]
8.
Fekete Miklós.
Véres a Fekete Miklós gatyája,
Véres lehet, mevverték a csárdába.
– Kilenc zsandár véres testem mevverte,
A tyizegyik a babámot ölelte.
– Béró uram, agyon isten jó napot!
– Agyon isten éldes fiam, mi bajod?
– Béró uram, nagy is az én esetem,
Kilenc zsandár véres testem mevverte!
– – – – –
Nem akarnék a babámtó’ mevvá’ni,
Az irigy is akár mit mond felőle,
A halá’ se választhat el ő tőle.
9.
Fehér Anna.
– Béró, béró, Horvát béró
Tá’ aranyat, tá’ ezüstöt,
Csak ereszd ki a bátyámat!
– Nem keö nekem Fehér Anna
Tá’ ezüstöd, tá’ aranyad…
Csak há’ velem egy éccaka!
– Bátyám, bátyám Fehér László
Azt mondotta itt a béró:
Hállyak vele egy éccaka,
Kiszabadolsz szép hajnalba.
– Hugom, hugom Fehér Anna,
Ne há’ vele egy éccaka!
Szüzességed elveszejted,
A bátyádot megöleted!
Nem haugatott Fehér Anna,
Csak vele há’t egy éccaka.
Nem auhatott Fehér Anna,
Nagy csörömpölésit hallya.
– Aludj szivem Fehér Anna!
A lovam viszik a kutra,
Annak csörög a zablája.
Nem auhatott Fehér Anna
Eüfut a temlec ablakra:
– Bátyám, bátyám Fehér László,
Aluszol-e vagy ébren vagy?
– Se nem auszok, se nem nyugszok,
Most is rólad gondolkozok.
Nem auhatott Fehér Anna
Megest[3] eüfut az ablakra:
– Bátyám bátyám, Fehér László,
É’sz-e mé’ vagy má’ mehhautá’?
Ezt felelyi egy szegény rab:
Ne itt keresd a bátyádot!
Zöld erdőbe, sík mezőbe,
Akasztófa tetejibe!
– Béró, béró, Horvát béró
Szüzességemet eüvetted,
A bátyámot megöletted.
Lovad lába botollyon ki,
Magad nyaka szakadjon ki,
Mosdóvized vérré vállyon,
Törő’köződ lángot hányjon.
10.
Sajó Pesta.
– Kocsmárosné heje huja hallja kend,
Nekem vacsorára halat süssön kend!
Nekem vacsorára halat süssön kend,
A mellé jó veresbort készijjen kend!
Kocsmárosné heje huja hallja kend,
Ausó, feüső[4] kapuját csukja be kend!
Szo’gállóját álléjja ki strázsára,
Kilenc zsandárt várhatja a bajára.
Szo’gállója beszalad nagy ijedve
– Amott látok kilenc zsandárt hogy gyön be.
Sajó Pesta nem vette ezt tréfára,
Felugratott kis pej lova hátára.
Felugratott kis pej lova hátára,
Beugratott sajóvő’gyi pusztára.
Lova lába beesett egy güdörbe,
Kilenc zsandár ott fogta meg fektyibe.
– Zsandár uram kérem a nagy istenre,
Tekintsenek a csillagos egekre!
De a zsandár nem haugatott szavára,
Arra szóra belelőtt a karjába.
Sajó Pesta azt kérgyi a zsandártó’
Mőre[5] szaladt kis pej lova magátó’?
– A kend lova elment maga bajára,
Hónap viszszük kendet Félegyházára.
– Kendet viszszük hónap Félegyházára,
Ott itéllyük fel az akasztófára.
– Megüzenem hát a feleségemnek
Jó gondját visellye gyermekeimnek.
– Engem visznek hónap Félegyházára,
Ott ité’nek fel az akasztófára!
– Jaj de szennyes a kend ingi-gatyája!
Beszennyeztem a bécsi kaszárnyába.
Mos’ ki babám gyócsingemet tyisztára,
Hónap visznek az agyitor házába.
Ha bemenek az agyitor házába,
Leborólok törvényszék asztalára.
Vast lábamon keservesen csörgetem,
Jaj de bánom ezt a szabad életem!
11.
Szépen legel a kisasszony gulyája,
A kisasszony maga sétá’ utánna.
Mé’ messzirő’ kajátja a gulyásnak:
Szivem gulyás, terídd le a subádat.
Kisasszonyka nem terítem a subám,
Mer’ behajtya éldes apád a gulyám.
Má’ te avval gulyás legény ne gondolj!
Kiváttya az éldes anyám ha mondom.
Éldes anyám vá’tsa ki a gulyáját!
Velem tőtötte el az éccakáját.
Lyányom, lyányom, lyányomnak se mondolak,
Ha én téged egy gulyásnak tartolak.
Nem bánom én éldes anyám, tagadj me’
Az én szivem a gulyásé’ hasad me’.
Kivágatom az erdőbe azt a fát,
Kire szegény gulyás legényt akasztják.
Fujja a szé’ haját, öt szé’ gatyáját,
Összeveri a sarkantyus csizmáját.
– – – – –
Ássák nekem a mélységes temetőt.
Sárga homok szíjja fejir testemet,
Szivem gulyás, sajná’sz-e te engemet?
12.
Elment az én uram
Idegeny országra.
Levelet iratott
Hogy mennyek utánna.
Nem menek utánna,
Gyászolok szobámba,
Délyig feketébe,
Délután fejirbe,
Estétő’ regvelyig
Rózsaszin selyembe.
13.
Udvarombó’ az aumafa.
Kilátszik.
Minden éjjel tyizenkétszer
Virágzik.
Az aumája piros auma,
Jószagó.
Érted vagyok éldes rózsám
Szomoró.
Befogott a szó’gabéró
Vétettem.
Vármegyére ne menj rózsám
Érettem.
Csak itt sirok, csak itt sirok
Utánnad.
Jaj istenem, de nehéz a
Búbánat!
14.
Ezt az erdőt Szegegyig mejjárom,
A rózsámnak párját nem tanálom.
Öszszejártam a kerek ég allyát,
Mé’[6] se láttam a rózsámnak párját.
15.
Késő este nem jó furollyázni,
Ablak alatt kopogósan járni.
Mőné[7] jobban kopogósan járok,
Anná’ jobban szeretnek a lyányok.
A patakot folyóviznek mongyák,
A rózsámot tőlem igen tyittyák.[8]
De hijjába tyittyák el én tőlem,
Hóttyig fáj értte nekem a szivem.
16.
Jaj istenem, mi annak az oka,
Ausó, feüső szomszédom mostoha?
Irigylyik a szabad életemet –
Jó az isten, messegit engemet.
17.
Házam előtt van egy topolyafa,
Rászállott a sárga rigó fija.
Hallod babám mit csacsog a rigó?
Katonának ir a szógabiró.
Temlecajtó rézveö van kiverve,
A két szögi ki is van meszeüve[9].
Köszönöm a nemes vármegyének:
Cifra kaszárnyát ad a legénynek!
Csak aszondják[10] ne tartsak szeretőt,
Megásta a német a temetőt.
Vagy az ágyu, vagy a vas gulyica,
Az jár nekem végemre valaha.
18.
Csipkés a szőllő levelyi,
Barna a szeretőm nevi,
Ha barna is, de nem cigány
Szeret az engem igazán.
Ez a város jaj de sáros,
Amott gyön a komiszáros.
Ha ott gyön is de nem német,
Szeret az engem mig élek.
Komiszáros fakó lova
Nem akad az országutra,
Mekkellene tanyítani:
Hogy kell a vármegyét járni.
19.
Míg én élek, feketébe járok,
Ha mehhalok, fejirbe sétálok.
A páfalyi[11] utcán végig járok –
Mig a szeretőmre nem tanálok.
20.
Uccu kis lyány de mennyőtté’[12],
Sunajdunajdánom!
De kár hogy férhe’ nem menté’
Sunajdunajdánom!
Mentem vóna, de nem vettek
Sunajdunajdánom!
Engem itthon felejtettek
Sunajdunajdánom!
21.
Esik eső cseperegve,
Kis pej lovam felnyergelve.
Czo fel éldes lovam betyár,
Rózsám kapujáná’ megá’![13]
Napkeletrő’ fúj a szellő,
Levél gyött a regementrő’.
Tudom háboró fog lenni,
Ha nekem is el kell menni.
Fényes kardom fel kell kötni,
A franciát le kell vágni.
Éldes anyám ne sirassá’
Azé’ hogy csecsvev tartottá’![14]
Én is elbirok egy kardot,
Mint más szegény legényt látok.
Éldes anyám, éldes anyám,
Keresd ki a fejir ruhám!
Mer’ most menek olyan utra,
Honnét többé ne vár’ vissza!
22.
Becskereken jártam,
Szépen lovagó’tam.
Kis pej lovamat elattam,
Árvaságra juttam.
Árva vagyok, árva,
Az isten is láttya.
Árvaságom nem sajnálom,
Csak a rózsám bánom.
23.
Má’ én többet kaszás legény
Nem leszek.
Katonának adott apám,
A leszek.
Kardot kötök ódalamra,
Nem kaszát.
Avvav fogom védelmezni
A hazát.
24.
Még aszondják a semsei lyányok:
Mire iszunk mi szegény betyárok.
Van még egy pár csikó a mezőbe,
Békóm kócscsa[15] itt van a zsebembe.
Kocsmárosné rom rom rom rom rom rom!
Jaj de fáj az én gyomrom rom rom rom.
Hozzon ide egy kis bort, hadd iszom!
Hadd ne fájjon az én gyomrom rom rom.
Kocsmárosné, arra kérem kendet
Mondja meg az én kis szeretőmnek:
Három napja m’óta itt mulatok.
M’óta itten búmban borozgatok.
25.
Éldes anyám, adjon isten jó estét,
Itt hozom a piros barna menyecskét.
De nem azé’ hoztam el, hogy szeressem,
Szegény vótam, gazdagságot kerestem.
26.
Mély a Dunának a szélyi,
De mé’ mélyebb a közepi.
Barna legény méregetyi,
Á’tal akar rajta menni.
Barna legény méregetyi
Átal akar rajta menni,
Átal akar rajta menni –
Csipkerózsát szakajtani.
Csipkerózsa ne virágozz!
Barna legény ne házasodj!
Genge[16] vagy a házasságra,
Ugy mégy el a másvilágra.
27.
Nem hiszed, hogy katona vagyok én.
Majd elhiszed ha masirolok én.
Rezes csákó vágja a fejemet,
Kék atilla szorétja mellyemet.
Kilenc fontos golyó ha eltaná’,
Asse[17] mondom vót-e éldes anyám.
28.
Ablakomba szállott a sas,
szavaimba ne válogass!
Vagyok még én olyan személy,
Mint a kié’[18] mevvetetté’[19].
Száraz a bokor a tetőn –
Haragszik rám a szeretőm.
Fekete sas, fejir üröm –
Bánat az nekem, nem öröm.
29.
Nem akarnék én itt soká
Mulatni.
Maga lyánya genge száját
Csókolni.
Régen vót má’ az az idő,
Ki elmút,
Kibe nekem maga lyánya
Kedves vót.
30.
A tyizmámnak[20] sem kérge, sem taupa[21],
Mind eünyüttem[22] az magyar táborba.
Majd elmenek a szombatyi bótba,
Ujat veszek, nem járok a roszba.
Nem taná’tam ott kedvemre valót
Szép csendesen behuztam az ajtót.
– Mihály gazda jó napot, jó munkát!
A számomra varrt-e rámás tyizmát?
Nincsen itten kennek való tyizma,
Uradalom számára van varrva.
Mégis varrok husz forinté’ egypárt
Ha megadja jó’ az ádomását.
Akkó’ vette magát gondolóra,
Betekintett a pézes zsacskóba.
Ha a pézem mind tyizmáé’ adom,
Hát a szeretőm mibő’ ruházom?
Inkább járjak én magam rongyosan,
Csak a rózsám járjon szép csinosan!
31.
Fekete bárány de barna.
Árva szegény, nincsen anyja.
Én is szegény árva vagyok;
Mer’ szeretőm né’kü’ vagyok.
Elúntam má’ honzád járni
Sáros patakon átjárni.
Hidat fogok csiná’tatni,
Azon fogok hozzád járni.
32.
Az istenmezei tóba
Fürgyik a fekete csóka.
Kiki repű’ a partjára,
Az én rózsám bánatjára.
Mindé’[23] tartottam szeretőt
Néha egyet, néha kettőt.
Most is van nekem egyecske
Piros barna kis menyecske.
33.
De sok erdőt, de sok fődet mejjártam,
De sok üres istállókra tanátam.
De sok lovat elloptam kantárostó’,
Jaj de távó’ vagyok éldes anyámtó’.
De szeretnék pántos tyizmát hordani!
De szeretnék barna kis lyányho’ járni.
Megölelni, mecscsókolni, ott hagyni,
A rózsámnak jó éccakát mondani.
34.
Három csillag ragyog ama nagy rét felé,
Három legény ballag a fonóház felé.
Mikó’ az odaér, má’ akkó’ mevvirad,
Genge szerelmönnek[24] hamar végi szakad.
Leteszi csuháját fekete ládámra,
Lehajtya bus fejit gombos nyoszolyámra.
Agygyá’ babám kendőt, agygyá fejir kendőt,
Takard el a szemem a sok irigy előtt!
Adok babám adok, akár tyizenkettőt.
Nem keö tyizenkettő, csak egy fejir kendő.
35.
Cifra szűröm szögre van akasztva.
Hosz’ ki[25] rózsám, akaszd a nyakamba!
Hoz’ ki, hoz’ ki, itt annak a helye,
Még az éjjev betakallak[26] vele.
36.
Eümenek, eümenek[27],
El is van vágyásom.
Homok Terennében
Nincsen maradásom.
Hulljatok levelek,
Rejtsetek el engem!
Mer’ má’ az én rózsám
Sirva keres engem.
37.
Amott megyen egy kis lyány,
Kossót[28] visz a hátán.
Utánna egy kapitány
Daru szőrő paripán.
Megá’, megá’ te kis lyány,
Adj egy ital vizet!
Pengőforint az ára,
Osztán megölellek.
Engem bijony nem ölelsz,
Nem vagyok én dáma.
Én vagyok az anyámnak
A letszebbik lyánya.
Utánnam a cimborám,
És hogyha melláttya,
Éldes anyám asszonynak
Könnyen bekiáttya.
38.
Éldes anyám feüneveüt[29] csendesen,
Sirathat ő engem keservesen.
Még akkó’ a bőcsőbe ringatott,
Mikó’ katonának beiratott.
39.
Garibalgyi Eger felé ballagott,
Előtaná’t egy hadnagyot, egy rabot.
Kérgyi tőlök Garibalgyi mi ujság?
– Nagy az adó, gyászba van Magyarország!
40.
Feügyött-e má’ az a csillag,
Ki a szegény rabra virad?
Feügyött, feügyött Novák felé,
Szegény legény feje felé,
Búsolok is, bánkodok is,
Mer’ idegen fődön vagyok.
Idegen főd határjába
Búsolok mint szegény árva.
41.
Barna kis lyány merítyi a vizet,
Akkor lelyi a szerelemhideg.
Barna kis lyány öncs’ ki a vizedet!
Elhagyatom rólad a hideget.
42.
Sárga répa, petrezselyem nem retek,
Má’ én többet barnát nem is szeretek.
Nem hogy csókot adnék két orcájára,
Még a szememet se vetem reája.
A Tyiszáig a Dunáig megégett,
Má’ Tarjánba’ vászon gatya nem kellett,
Patyolat van má’ ott minden szegénynek,
Az illyik a tarjáni legényeknek.
43.
Nyis’ ki babám nyis’ ki
Ablakod fiókját!
Mos’ ment erre Rózsa Sándor
Setét pej paripán.
Arany a kantárja,
Ezüst a zablája,
Én vagyok a régi rózsám
Elmaradott párja.
44.
Három csillag van az égen sorjába,
Három szeretőm van nekem Nógrádba.
Három köző’ bá’ csak egy tanákozna,
A ki nekem igaz szeretőm vóna!
45.
Két szem szivva[30] duráncai,
Tudná’-e rám kacsintani?
Kacsintsá’ rózsám a szemembe!
Hadd éledek fel örömembe.
Akkó’ zengett Buda vára
Mikó’ honvéd rohant rája.
Poros, rongyos, poros, rongyos a ruhája,
Mégis bátran, mégis bátran rohant rája.
46.
Lyányok, lyányok, rólam tanóllyatok!
Katona szeretőt ne tartsatok!
Lám az enyim piros kis katona,
Piros hajnal vetegetyi haza.
47.
Éldes anyám kiment a kis ker’be.
Feütekéntett[31] a csellagos égre.
Jaj istenem, megölöm magamot!
Katonának vitték a fiamot.
Éldes anyám ne ölje me’ magát!
Kérje meg a zsandárfőkapitányt,
Zsandárfőkapitány is asz’monta
Egyes fiu nem lehet katona.
48.
Ugyan rózsám fáj-e a te szived,
Hogy elvesztetted a szüzességed?
Szebb rózsát se taná’tam náladná’ –
Csunyábbat se a gyalázatodná’.
49.
Ha feüvetem szemeimet
A kék csellagos égre,
Ott látom a bús madárkát
Szá’ a hazám felére.
Szá’ le madár ha lehet,
Vidd el ezt a levelet!
Mondd meg az én éldesemnek:
Ne sirasson engemet!
De szeretnék, de szeretnék
A szép lyányvav háláni,
Sík mezőbe, ződ erdőbe
Vele együtt sétáni.
Fáj a szivem szivedre,
Genge fattyu létemre,
Lehajtanám bus fejemet
Selyemkendős mellyedre.
50.
Az én éldes apám háza
Tennap este borót gyászba.
Bá’ feüfordóna fenekvev!
Minek adott még engem ev.
51.
Gyere be gyere be
Záros kis komrámba!
Ölelj me’, csókolj me’
Szép legény módjára!
52.
Ritka kukorica szára.
Ritkán folyik fel a fára,
Nincsen az a tyitkos dolog
Kit rózsámnak ki nem mondok.
Fehér üröm, fekete nád,
Mindé’ szerettem a barnát;
Mer’ a barna genge karja,
Gengén ölel ha akarja.
53.
Cintányiron, cintányiron
Bogácsa[32].
Fáj a szivem, fáj a szivem
Magára!
Én rám bijony, én rám bijony
Ne fájjon.
Nem házasodok én mé’ me’
A nyáron.
54.
Szerettelek sok ideig,
Tyizenhárom esztendeig.
Ugy-e rózsám e szép idő?
Ilyen az igaz szerető.
55.
Őszi harmat, hideg eső,
Éldes nyájam fogy a mező.
Sem ablakom, sem kosárom,
Éldes nyájam mibe zárom?
Kerek erdő a kosárom,
Éldes nyájam bele zárom.
Bungyi kutyám a bujtárom,
Juhászbotom utyitársom.
Azt is tudom ha van károm,
Mer’ szomoró a bujtárom.
Azt is tudom ha nincs károm,
Mer’ mosolyog a bujtárom.
56.
Éldes anyám nevelési vagyok,
Ugy járok a hogy magam akarok.
Végig, végig, végig az utcában,
Magos sarku kordovány tyizmában.
57.
Nincsen olyan mint az egri madár,
A ki mindé’ a lebegőbe jár.
Ha lerepü’ fészket rak az ágra,
Oda jár a minden éccakára.
58.
Buda alatt szépen szóllott a banda,
Világosra gyászba borót a hangja.
Világoson ott raktuk le a fegyvert,
Mer’ Görgei ott adott el bennünket.
Má’ Görgei híres vezér elszaladt,
Szegény magyar arcra borót, ott maradt.
Sír az isten tehát önnön maga is,
Hogy a fődön nem marad egy magyar is.
A magyarnak nem lesz többet vezéri,
Mer’ elszökött az a hires Görgei.
Ne fé’ magyar! bízzá’ a jó istenbe!
Reménységed lesz a fényes egekbe.
59.
Hej búbánat, búbanat,
Nem vágok én több nádat.
Ha vágok is keveset,
Mer’ a keves kereset.
60.
Kikiricses rózsás pallag…
Az én rózsám arra ballag.
Nagyon mekkente a haját.
Bezsirozta gyócsingujját.
– Mos’ ki rózsám az ingujjom!
– Ki is mosom, bevasalom,
Genge testedre ráadom.
61.
Szépen megyen a gőzhajó a vizen,
Szépen legel a kis bárány a réten.
Szépen szó’ a fakó lovam csengője,
Elbucsózok tőled rózsám örökre.
62.
Kikötöm a fakó lovam tyilosba,
Betérek a madarasi csárdába.
Egy icce bort jó izően megiszok,
Barna hajó[33] galambomra gondolok.
Barna hajó szép Mariskám, éldesem,
Gondósz-e mé’ a betyárra szivesen?
Nem gondó’tam mikó’ meszszerettelek,
Hogy ily könnyen elfelejtlek tégedet.
Hadd vérzengjen szegény szivem, nem bánom,
Ugyis nyugtom csak a sirban tanálom.
63.
Az aragyi[34] fogház ki van festve,
Oda van a rózsám berekesztve.
Irok neki vigasztaló levelet,
Szabadíjja ki az isten ha lehet.
64.
A páfalyi régi száraz malom,
Levelet irt a kedves galambom.
Háromszor irta a levelyibe
Nem űsz többet rózsám az ölembe.
65.
Zúg az erdő, zúg a mező,
Vallyon ki zúgattya?
Talán bijony az én rózsám
A lovát ugrattya?
Az a kis lyány selyem ágyát
Magosra vetette,
Az a legény a kalapját
Rajta felejtette.
– Hoz’ ki rózsám kalapomat,
Hadd teszem fejembe!
Han[35] ne süssön sugárzó nap
Kacsintó szemembe!
66.
Tú’ a Tyiszán van egy állás,
Ottan esik jó kaszálás.
Jó kaszálás, buglyarakás,
Sok szép kis lyány mecscsókolás.
Csak az a szívemnek nehéz:
Három kis lyány buglyát tetéz.
Tetézd, tetézd, jó’ betetézd!
A szivemnek nem lesz nehéz.
67.
Ugat a szomszédasszony kutyája,
Haragszik rám a szeretőm anyja.
Mentű’ jobban haragíttya magát,
Anná’ jobban szeretem a fiát.
68.
Baglyasalyi halom alatt
Három legény zabot arat,
Zabot arat a lovának,
Szeretőt keres magának.
69.
Meffogadom isten előtt,
Terennei templom előtt,
Hogy nem tartok több szeretőt
Csak minden ujjomra kettőt.
70.
Csütőrtökön vittek Balázs[36] Gyarmatra,
Sétátattak urak szemi láttára.
Leűtettek a karszékre jajszóvav,
Göndör hajam le is vágták ollóvav.
Jaj istenem, katonának kell mennem!
A hazámot má’ mostan itt kell hagynom.
Elbucsózok én az éldes anyámtó’,
Utánna a többi atyámfiátó’.
Mondjátok me’ tik is magyar leányok,
Hol fekszenek a szép magyar huszárok?
Erdélybe e a szentesi városba?
Jaj istenem vezérelj engem oda!
Kossuth Lajos Magyarországon ment át,
El is vitte ő a magyar koronát.
Lajosnak van negyvenezer legénye,
Ötvenezer válogatott legénye.
Lajos annak maga a fővezéri,
Nem kell neki senki hamis beszédji.
71.
Megarattuk a nagy szörnyü táblát,
Meg is ittuk a jó á’domását.
Felakasztom a sallóm a szögre,
Nem aratok gyövő esztendőre.
72.
Két icce piros bort vettem,
Cseresznyefa alá tettem.
Nem ugy rózsám, fordoly hozzám,
Csókold me’ két piros orcám!
73.
Jaj de rövid a bakancsom szára,
Esik eső, elmerű’ a sárba.
Ugyan hun van az a magyar csizma,
Ki a sárba el nem merű’ soha?
74.
Fujdogá’ a szellő
Rimaszombat felő’.
Szomoró hírt hallok
Magam sorsa felő’.
Látom a temlecben
Huszonnégyen ülnek.
Mind a huszonnégyen
Rólam törvénykeznek.
A huszonötögyik
A taksámot irja.
Egy nagy hires dáma
Nevemet diktálja.
No te hires dáma,
Ne diktádd nevemet!
Kéllek az istenre
Hadd meg életemet!
Hallottad-e hírit
Világálomszögnek?
Annak az átkozott
Gyarmatyi börtönnek?
Abba fekszik, abba
Két idegeny legény –
Ott tőtyi[37] vígságát
Éhen, szomjan szegény.
75.
Terennén van egy szép sűrő erdő,
Abba nyút fel két szá’ nyirfa vessző.
Közepében egy tellyes tulipán.
Kedves rózsám látjuk-e még egymást?
76.
Kalitkában van egy madár,
Abba bizok sokat babám.
Rátekintek, szivem ujol,
Szép szeretőm sose búsolj!
77.
Bóthajtásos az én szobám,
Még a fényes nap se süt rám.
Itt a fényes napsugára,
Két orcámat nem hervasztja.
Elmégy rózsám, itt hagysz engem,
Bánatot hagysz a szivemen,
Olyat mint egy nagy kőhalom,
Érted mehhalok galambom!
78.
Engem mondanak korhelynak,
Szép genge szavó[38] fiunak.
Nem fogom be senki száját,
Hadd tőtse rajtam bosszúját!
79.
Végig mentem a tarjányi réten,
Eüvesztettem rezes nyelő késem.
Késem után az aranygyűrőmöt, –
Sajnálom a régi szeretőmöt.
Ezt a kis lyányt nem az anyja szűte[39],
A gyiófa teteji termette.
A gyiófa teteji bújába
Lehajolt nagy szomoróságába.
80.
Ez a magyar huszár felű’ paripára,
Bevágja csákóját barna homlokára.
Bevágja csákóját fekete szemibe,
Honne lássa senki honnan hull a könye.
– Hoz’ ki babám, hozd ki fejir zsebkendőmet,
Hadd törűgessem meg könyes szemeimet.
Ki is hozom babám fejir zsebkendőmet,
Megis törőgetem könyes szemeidet.
A pünköstyi rózsa kihajlott az utra,
Hajtogatja a szé’, nincs ki leszakajja.
81.
Megösmerem szilaj csikót farkáru’,
A menyecskét körü’vágott hajáru’.
Szép az ura, de mé’ szebbet szeretne –
Látod pajtás, mind ilyen a menyecske!
82.
Megy a hajó lefelé,
Török grányica felé.
Barna kis lyány bújába,
Sir a hajó szobába.
83.
Jaj de nehéz a szerelmet viselni,
Tövisk köző kék ibolyát kihuzni;
Mer’ a tövisk olyan hamis maj’ meszszúr,
A szivemet körű’fogta a nagy bú.
84.
Elszáradt a mák,
Nem kell neki zsák.
Garibalgyi annak örő’[40],
Nem kell neki mázsártörő,
Zeng a buzogány,
Húzd rá te cigány!
Fé’re csapom a dolmányom,
Garibalgyit allyig várom.
85.
Elmennék én tenálatok egy este,
Ha az anyád az ablakon nem lesne.
Nem csiná’nék én nálatok egyebet:
Bal válladra hajtanám bus fejemet.
86.
Elmentem én Zombogyra,
Bá’ ne mentem vóna!
Elvettem én egy vén lyányt,
Bá’ ne vettem vóna!
Uram isten teremtőm
Szabadí’ me’ tőle!
Mer’ ha men nem szabadítasz,
Megőszülök véle.
Én vótam az apámnak
Letkedvesebb fija,
Engemet a barátság
Vitt ily igen nagyra.
Feünyergelem paripám
Piros kantárszárvav,
Ugy ballagok betyárosan
Kassa városába.
Elkiá’tom magamot
Kassa városába.
Mehhallja a galambom
Tarján falujába.
Mehhalja a galambom
Genge szavam hangját.
Genge szavam hangjának
Nem vehetyi hasznát.
Az Árgyélus madara
Nem szá’ minden ágra.
Én se fekszek mindenkor
A paplanos ágyra.
Lehajtom a fejemet
A száraz lócára.
Kinyugszom ott magamot
Violla módjára.
87.
Fekete bársony viganó
Nem minden kis lyányra való.
Kocsmárosnét megilletyi,
Hamis icce meg a meszszely kikeresi.
88.
Nincsen hideg, mégis befagyott a tó,
Szomjan van a babám lova a fakó.
Eredj kis lyány, vák[41] ki neki a jeget,
Hadd igyék a rózsám lova eleget!
89.
Mindé’ jobb a szinbor
Mint a lőre.
Ne csalogasd azt a
Lyányt előre!
Könnyen mettörtényik
Esztendőre
Más viszi a
Menyegzőre.
Magas fa tetején
Ül a kánya.
Jaj de kevély az a
Biró lyánya.
Pegyig esztendőre
Azt se bánja.
Ha kiviszem
A tanyára.
90.
Buza, buza, de szép tábla buza,
Közepibe két szá’ majoranna.
Tetejibe egy tellyes tulipán,
Jutok-e eszedbe te gyöngyvirág?
91.
Ha mehhalok tudom eltemetnek,
A hartyányi temetőbe tesznek.
Fejem felett ki legyen rajzóva:
Jó szeretőtartó vótam valaha.
92.
Tóla Gyurát két zsandár kisértyi,
Szeretője az ablakon nézi.
– Ne néz’ babám gyászos életemet,
Mind te érted szenvedem ezeket!
93.
Ha kimenek a Temes várára,
Betekintek a magyar hazámba,
Onnan nézek a babám szemibe:
Nem ül-e ő másnak az ölibe?
Hazám, hazám, éldes magyar hazám,
De messze vat[42] tőlem éldes rózsám!
94.
Most csinálják a megyeri tormot[43],
Huzzák abba a hármas harangot.
Huzzák, azt az utósó versemet,
Itt kell hagyni kedves szeretőmet!
95.
Kiment a lyány a bátyjávav szántani.
Itthon hagyta a csizmáját patkolni.
De a kovács feü nem merte vállalni,
Hogy ő nem tud csöngős patkót csiná’ni.
96.
Ha kimenek abba ződ erdőbe,
Rátapodok bikkfa levelyire.
Leszakad a batyisz ruhám fodra,
Mevver éldes anyám ha mettudja.
97.
Búsol a páfalyi utca,
Hogy nincs benne rozmaringfa.
Letört a torom teteji,
Kétfelé esett a feji.
Szeretője mehhallotta,
Oda szaladt egy hajnalba.
Odaszaladt egy hajnalba,
Körü’ körű’ csókógatta.
Levelet kell csiná’tatni,
Losoncra kell elküldeni.
Hogy hallja meg éldes anyja:
Mehhótt az ő kedves lyánya.
Éldes anyja mehhallotta,
Kezit fejire kapcsóta.
Se fiam, se lyányom nincsen;
Mer’ elvette a jó isten!
98.
Tyiszapartján van egy gulyhó magába,
Oda vár engem a rózsám ebédre, vacsorára.
Ne várj engem egyebkor
Csak pénteken szombaton,
Akkó’ is nyóc órakor!
99.
Harangoznak a gőzhajón,
Mos’ bucsózok a rózsámtó’.
Kezembe a rózsám kezi,
Jaj de fáj a szivem érte.
Gőzhajónak a kereki
Bá’ csak össze vissza törne!
Bá’ csak össze vissza törne,
Hogy messzire el ne vinne!
100.
Ződ erdőben, ződ mezőben odaki,
Gyere rózsám a városbó’ ideki!
Mos’ virágzik a kakukfű, szarkaláb,
Itt nem porzik selyemcipőd babikám.
101.
Sir az apám, sir az anyám
Nem t’om mé’.
Katonának vagyok irva
Tán azé’.
Ne sirj apám, ne sirj anyám,
Nevelj mást!
Az is jó lesz katonának
Maj’ mellásd[44].
102.
Lyukas az én ólam teteje,
Kilopták a lovam belőle.
Kilopták a letszebb szerszámom.
A mig élek mindé’ sajnálom!
Nincsen olyan állat mint a ló,
Nem kell annak cifra viganó.
Féketője annak a kantár,
Ugy vetyi rá magát a betyár.
MESÉK. TALÁLÓSMESÉK. JÁTÉKOK.
I. Hamishitű Jancsi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy öreg ember, annak
volt tizenkét fia, a legöregebbik a királyt szolgálta huszonnégy
esztendeig. Itt a szegény ember megakarta házasítani a fiait, hanem a
legöregebb sehogy sem tudta magát rágondolni. Azt mondja a szegény
ember: hallod-e fiam? a legöregebb csak akkor házasodik mikor a
legfiatalabb, mindnyátoknak egyszerre kell.
No lelkem! csináltat magának az öreg ember egy vasbocskort és elindul
mind a tizenkét fiának lányt keresni. Jár a szegény ember, megy mendegél
ország világ, hát mikor vissza jött a vasbocskor már mind csupa lyuk
volt, csak az oldala volt jó. De talált is egy háznál tizenkét leányt.
Itt a tizenegy legény nagy készülőben van, mennek a vásárra paripákat
vásárolni; de a legöregebb – a ki a királyt szolgálta – sehová sem ment
hanem csak kihajtotta a király ménesét a legelőre. Volt ott a ménes közt
egy csikós kanca a kinek Jancsi mindig jó gondját viselte. A mint oda
kint vannak a ménesen egyszer csak nyerít a csikós kanca és megszóllal:
hallod-e Hamishitű Jancsi, te most házasulóban vagy, tizenegy testvéred
már elment paripákat vásárolni, vesznek szebbnél szebbeket, de te ne
menj, ne végy semmit, hanem van nekem egy tavalyi csikóm, azt kérd te
el, azzal mindenütt becsületet vallasz. A király majd akar néked mást
adni, de te csak azt válaszd.
Jól van, felmegy Jancsi a királyhoz és azt mondja neki: felséges király!
már szolgáltam felségedet huszonnégy esztendeig, hanem most szeretnék
innen elmenni, mert már a tizenegy testvér öcsém házasságra indult,
azután nekem is fülemig ér a bajuszom, elmegy az idő, házasodni kéne, no
de hát most tessék engem kifizetni.
Igazságod van Jancsi fiam, már csakugyan megházasodhatol; most hát a
miért te engem oly hűségesen szolgáltál, nagy pompával házasítalak ki,
mond meg e kivánságod: ezüstöt viszel-e el annyit a mennyit birsz, vagy
aranyat!?
Felséges király! nem kék[45] nekem egyéb, hanem van itt a ménesben egy
csikós kanca, annak meg van egy tavalyi csikója, azt szeretném én
magamnak.
Hát avval csufoskodnál; avval a girhes csikóval?
– Nincs különben felséged, nekem nem kell más.
Itt lelkem! Jancsi még alszik javában, már a tizenegy testvére elindult
szebbnél szebb paripákon a leányokhoz. Jancsi fel se kel délig, délben
befogat a király hat lovat, fullajtárt is oda állit kettesével is.
És azt mondja Jancsinak: no Jancsi fiam én nem bánom, ha elviszed is a
csikót, de rám azután ne vess.
Jancsi eszik, iszik, kivisz a csikónak egy rocska bort, megitatja vele,
felkészül, felül a hintóra, de a király nem hagyta a csikót csak ugy
vezetni.
– Nem erre amarra! csak kössétek a bakhoz azt a csunya jószágot, mert
még rám is szégyent hoz.
Oda kötik a csikót a bakhoz, mennek kiérnek a város végire, hát már
akkor bőr se volt az egy oldalán, ugy elsuholta a föld. Megállnak,
leteszik a csikót, Jancsi leszáll a hintóból, a hintó vissza megy, s
felül Jancsi a csikóra, hát a lába a földet érte, széttekint a kis ló
nem lát-e valakit, de bíz ő senkit se lát. Egyszer csak felszáll
Jancsival a lebegőbe s itt megszólal.
– No édes gazdám, hogy menjünk? ugy-e mint a szél, vagy mint a gondolat?
– Csak a hogy hamarább, édes lovam!
Mennek szállnak egy darabon, egyszer megint megszóllal a kis ló: meg
van-e a kalapod kötve, édes gazdám?
– Meg biz, édes lovam!
Megint mennek jó darabon, egyszer csak megest megszóllal a kis ló: ne
édes gazdám nincs meg a vőlegényi kalap, leesett, hét mértföldre maradt
a hátunk megett, hanem vissza megyünk azért, még senki se vette fel.
Visszamennek, felveszik, megint felszáll a kis ló a lebegőbe: szállnak
hát már három óra alatt ott voltak, a hol a többiek hálni akartak, a
csárdában. A tizenegy testvér még hajnalban elindult, ő pedig délben,
ebéd után, még is elhagyta őket.
A hogy a csárdától egy darabkányira voltak leszáll a kis ló Jancsival a
lebegőből, és megszóllal: no édes gazdám te engem eresz el itt a
szemeten a csimára, te pedig eredj be a csárdába, egyél, igyál; majd nem
sokára itt lesz a tizenegy öcséd is.
Bemegy Jancsi, parancsol egy itce bort, eszik, iszik, jól mulat! kivisz
a lovának egy rocska bort megitatja vele, telik az idő… egyszer csak jön
a tizenegy testvér. Még messziről kiált a legfiatalabb: Nini mikor az a
szamár a bátyánk lova!
– Csakugyan az, csakugyan az! mondják a többiek.
No itt megszeppennek a legények, hogy mi az oka annak, hogy ők hamarább
elindultak, mint a bátyjok, még is később érnek ide, pedig az ő lova
egér az övékhez képest.
No mind a tizenegy testvér istállóba köti itt a maga lovát, szénát
abrakot adnak neki bőven, magok meg bemennek a csárdába, hát látják,
hogy a bátyjok ott borozik. Hát már kend itt van bátya?
– Biz itt ecsém, pedig még a tizenkét órát otthon értem.
– Hej pedig a kend lovát a farkas egy nyeletre is bekapja.
Esznek, isznak; beesteledik, ekkor a legények kimennek megnézni a lovat.
– Hát kend hova teszi éjszakára a lovát bátya?
– Bekötöm oda, a hol a tietek van.
– Hisz a mi lovunknak csüriig se ér, pornak is kicsi oda.
Beköti Jancsi a maga lovát, betakarja a szürével. Már akkor a tizenegy
testvér megint a csárdában volt. Itt ezek tanakodnak, hogy mit
csináljanak a bátyjokkal.
– Mit tegyünk vele, mit tegyünk vele, azt tegyük vele, hogy üssük agyon,
mert csúf lesz a mi életünk a lánynál is miatta.
Egyszerre megszóllal a kis ló:
– Tudod-e mit, édes gazdám! köss engem ide az istálló legszélire, majd
kijönnek a te öcséid éjszaka, hogy téged agyon üssenek; de te ne tégy
mást hanem eredj be egyél, igyál, azután feküdj le ide a lábamhoz, majd
elvégzem én a többit.
Ugy is lett, bemegy Jancsi eszik iszik, kijön a csárdából lefekszik a
kis ló lábához, a sok bortól elis aludt amugy hamarjában. Hát egyszer
jönek a legények a vőlegény fokosokkal.
– Ne te, a szamár teremtésed!
Neki mind a tizenegy, ütni akarnak a kis lóra, de ez csak egyet rúg s
ugy oda vágta a legkisebbet, hogy majd a falho’ ragadt.
– Kelj fel édes gazdám, itt vannak!
Ekkor fölébred Jancsi, a kis ló meg azt kérdezi tőle: Mit csináljak
velök édes gazdám?
– Mindegyiket egyszer üsd a falhoz.
Oda is vagdalta ő mind a tizenegyet, hogy csak ugy potyogtak, mint a
vadkörte. A tizenegy embert rakásra hányta. Jancsi ezen megijedt, vedret
kap a kezébe, szalad a kuthoz vizért s mind a tizenegyet felöntözte.
Felkelnek a testvérek, ríva panaszkodnak, hogy ilyen testvér amolyan
testvér a ki ugy a falhoz vagdostatja őket, hogy majd oda ragadnak.
Megindul a tizenegy testvér, mennek mendegélnek egész éjszaka, egyszer
másnap estefelé elérnek a tizenkét lányhoz! Haj lelkem! de nem lehetett
oda egy könnyen bemenni, mert vaskapuja, vaskerítése volt a háznak s
olyan vaslakat volt rajta, hogy hat ember se birta felemelni. A tizenegy
testvér ingerkedik a lóval, a lovak meg erősen rugják a lakatot, de
semmit se ért az még csak meg se mozdult.
De hát Jancsi hova lett már! hova lett volna? meg se mozdult a csárdából
másnap délutánig, hanem evett ivott, mert tudta az ő lova jól, hogy hol
vannak a lányok.
A tizenegy testvér nagy csatában van a lakattal, ütik verik rugják
semmit se ér. Hát már ugy gyertyagyujtáskor látják Jancsit, hogy jön,
szintugy száll a lebegőben.
Oda megy Jancsi a házhoz megfartováztatja a lovát, oda rugat; hát lelkem
teremtette, a ló ugy megrugta a lakatot, hogy még a kerítés is kidölt,
nem csak a kapu. Ekkor lámpással jött ki nagy sebesen az ördöngös banya.
– Tudtam Hamishitű Jancsi, hogy te jösz, azért nyitottam ki. Pedig hát
nem ő nyitotta ki.
Bemennek a házba a legények, a tizenkét lány mind sorra ott állt
előttök, és az a tizenkét lány épen ugy született mint a tizenkét
legény, hogy a legöregebb a legöregebbet szerette meg, az utánna való
meg az utána valót, ugy jöttek a többiek, egy szó mint száz mindegyiknek
a vele egy korácsú[46] tetszett. Asztalhoz mennek, minden karszékre egy
legény, egy lány ül, igy hát mindegyiken párosával. Esznek isznak itt a
legények, mulatnak, csókolkodnak, kendőt cserél mind a huszonnégy
személy. Azután meg, mikor elálmosodtak elmentek lefeküdni, ágy mind a
huszonnégynek egy szobában volt vetve, egy oldalon a lányoknak, más
oldalon pedig a legényeknek. Jól van! ki fordul az ördöngös banya a
lányok anyja a házból s azt mondja:
– No kezembe vagytok most ördög bujjon belétek, még az apátokba is, majd
meglátom melyitek megy el innen elevenen.
Szedi veszi magát Jancsi, kimegy, a lovának visz egy rocska bort, a ló
megissza, azután igy szólal meg:
– Hallod-e édes gazdám! mi nagyon rosz helyre jöttünk, mert az az
ördöngös banya mindnyájunkat meg akar ölni, de azért te ne félj semmit,
csak tedd azt a mit én mondok. Majd hogyha lefekszetek gyere ki, azután
minket vezess ki ebből az istállóból, osztán vezesd helyünkre az
ördöngös banya tizenkét lovát, magatokkal meg ugy tégy, hogy a kalapokat
rakd a tizenkét lány fejébe, hogy majd azokat vágja le az ördöngös
banya. Majd bocsátok én olyan álmot rájok, hogy hétszerte nagyobb
zörgésre sem ébrednek fel.
Ugy! bemegy Jancsi, a tizenkét kalapot a lányok fejébe rakta, a lovakat
meg felcserélte, akkor feküdt le. Egyszer csak feni az ördöngös asszony
a kést, hogy szintugy szikrázott, megy az ágyakhoz, tapogatja, hogy hol
a kalap egyszer csak smikk! elvágta mind a tizenkét lány nyakát.
Kifordul a házból elővesz egy nagy bárdot, azt kifeni, megy az
istállóba, smikk! mind a tizenkét lovának elvágta a nyakát.
Hej, lelkem adta, egyet dobbant ekkor a Jancsi lova. Jancsi kimegy.
– No, édes gazdám költsd föl a testvéreidet, nyergeljenek; aztán ország
világ, ki merre lát, mert ha a hajnalt itt érik soha se mennek innen el.
Te pedig még feküdj le és aludj tovább.
Bemegy Jancsi fölkölti, felrángatja a testvéreit, elmondja nekik hogy
igy s igy lesz az életök, ha el nem mennek.
Azok nagy nehezen feltápászkodtak s elindultak, Jancsi pedig lefekűdt s
aludt egy jó sort. Mikor hajnallani kezdett az idő, megint dobbantott
egyet a kis ló, Jancsi kimegy, ráült s a hogy a kapun szállt ki, olyat
rugatott a keritésre hogy a ház is összeroskadt bele.
Felugrik az ördöngös banya, szénvonónyelre kap s utána Jancsinak.
Megállj Hamishitű Jancsi! semmire tetted a tizenkét lányom, tizenkét
lovam, de nem tom eljösz-e még ide vagy nem?
– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek!
No itt Jancsi nagyon szégyenlette az életét hogy lány nélkül maradt, nem
is ment a maga városába, hanem ment a merre a két szeme vitte. A mint
mennek mendegélnek, egyszer csak azt mondja a kis ló: nézd édes gazdám,
én egy arany hajszálra léptem, itt van a lábam alatt. Ha felveszszük az
is baj, ha nem vesszük az is baj, no de még is vedd fel.
Felveszi Jancsi az arany hajszálat, felül a lóra mennek tovább. Megint
megszóllal a kis ló: Édes gazdám, én most egy fél arany patkóra léptem,
itt van a lábam alatt, ha felvesszük az is baj, ha nem vesszük az is
baj, no de még is vedd fel. Fel veszi Jancsi a félarany patkót, beteszi
a tarsolyába s mentek megint mint csak a villám. Esteli harangszókor egy
városba érnek, megállanak a csárda előtt bemegy Jancsi a csárdába s
kérdezi a korcsmárost:
– Ugyan édes kocsmároskám, mi hir van most ebben a városban?
– Nem egyéb atyámfia, hanem a királynak most haldoklik a hintós kocsisa,
ha magának kedve volna, beállhatna helyébe.
Szedi veszi magát Jancsi, felmegy a királyhoz, ki akkoriban még nőtlen
ember volt, beszegődik hozzá, be áll hintós kocsisnak, egyéb bért nem
kért, hanem hogy az ő lova is ott egyék, a hol a hintós lovak. Megegyez
a király, de be is állit Jancsi mindjárt az istállóba. Este a többi
kocsisok (volt ötven vagy hatvan) kiabálnak a szobalányra: Gyertyát ide!
gyertyát! De Jancsi sose kért, még is szebb volt az ő lova mint akár
melyiké, pedig a többiek lám mindenistenadta este egy szál gyertyát
fogyasztottak el. De a szobalány is gondolkozóba esik itt, hogy hogy van
az, hogy a hintós kocsisnak sose kell gyertya, a többiek pedig minden
áldott este egy szálat fogyasztanak el; még is százszorta csunyább a
lovuk?
Ezt a szobalány meg mondja a királynak is. A király meg felhivja a
kocsisokat, Jancsin kivül egytől egyig.
– Hogy van az fiaim, hogy ti mindeneste egy szál gyertyát fogyasztotok
el, a hintós kocsis meg még soha se kért; még is az ő lova hétszerte
szebb mint a tietek?
Jaj felséged! minek kérne az, hisz mi se kérnénk ha ugy volnánk.
– Hogy hogy, miért!?
– Azért felséged, mert az egy hajnalban arany hajszállal, más hajnalban
meg egy félarany patkóval világit.
Jól van! meg lesi a király Jancsit hajnalban, hát látja, hogy csakugyan
igaz a mit a kocsisok mondtak. Nem kell a királynak egyéb; felhivatja
Jancsit.
– Hallod-e fiam, te ma hajnalban aranyhajszállal világitottál!
– Nem igaz, felséged hol vettem volna én az aranyhajszálat.
– No csak ne is beszélj, én magam láttam ma hajnalban. De ha nekem itt
nem lesz holnap reggelre az a lány, a kinek ez az aranyhajszál a hajából
van, vége az életednek, felakasztatlak.
Lemegy Jancsi az istállóba, sír, rí, egyszer csak megszólal a kis ló:
Mért sirsz, mért rísz, édes gazdám?
– Hogyne sirnék hogyne rínék, mikor a király az eléb felhivatott, azután
azt mondta, hogyha én neki azt a lányt el nem hozom a kinek a hajából
való ez az arany hajszál, felakasztat.
– Nagy baj az édes gazdám, mert tudod, annak az ördöngös banyának, kinek
már tizenkét lányát semmire tettünk, van még egy gyönyörü lánya, az soha
napvilágot nem látott, egy külön szobában lakik, a hol éjjel nappal hat
gyertya ég, s onnan még soha sem volt kivül, – annak a lánynak a hajából
van ez a hajszál. De azért ne busulj, hanem csak egyél igyál, majd
elmegyünk érte s elhozzuk. De majd mikor bemégy az ördöngös banya
lányának a házába, vigyázz mert az ajtó felett. tizenkét csengetyű van.
Jancsi eszik, iszik, ki visz a lovának egy rocska bort, megitatja vele,
s azután utnak indul. Megy, mendegél, hát nem sokára eléri az ördöngös
banya házát. Itt leszáll a lóról, szépen odamegy, a tizenkét csengetyűt
félre hajtja, hogy szép csendesen nyithassa ki az ajtót, hát ott látja
az arany haju lányt, a milyen gyönyörű teremtést. Jancsi világszép
életében nem látott. Oda is lopódzik ő az ágyhoz, átnyalábolja a lányt s
hajrá vesd el magad! Ki szalad vele a házból; felül a lóhátra s azzal
ugy oldalba rugatja a házat hogy még a teteje is össze recscsent, ő
pedig szállt mint a madár. De a banya se volt rest, hanem a hogy
felébred, ráül a kútágasra s megy mint a bomlott fene Jancsi után.
– No Hamishitű Jancsi ilyen amolyan adta semmire tetted a tizenkét
lányomat, most a tizenharmadikat is viszed; de nem tom eljösz-e még ide
vagy nem?
– Ha eljövök, itt leszek, ha nem jövök, nem leszek.
Ment mendegélt Jancsi, s már hajnalban otthon is volt; be viszi a lányt
a királyhoz, hát lelkemteremtette a hogy a király ezt meglátja, csak
átkapja a lányt: Jaj szivem szép szerelmem! te enyim, én ettéd.
De a lány széles Magyarországért nem szólt volna egy szót.
Kérdezgeti is itt tőle a király: mi bajod lelkem, hogy olyan szomoru
vagy?
– Hogyne volnék én szomoru, mikor én addig nem lehetek senkié, mig nekem
minden legkisebb holmimat, szátvámat, guzsalyomat, orsómat, csörlőmet és
még a legkisebb szemetemet is valaki ide nem hozza.
Felhivatja a király Jancsit.
– No fiam, ha te az aranyhaju lánynak, minden holmiját, szátváját,
guzsalyát, orsóját, csörlőjét az utolsó szemetjeig reggelre el nem hozod
felakasztatlak.
Busul Jancsi, sír, rí, mikor az istállóba megy, de a ló megint csak
megszólal:
– Mi bajod édes gazdám? miért keseregsz ennyire?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék édes lovam, mikor ma felhivat a király
osztán azt mondja, hogy ha az arany haju lánynak minden holmiját az
utolsó szemetjeig el nem hozom reggelre, felakasztat.
– Ne busulj édes gazdám, elhozzuk mi azt mind, csak hozzál magaddal egy
abroszt, aztán mikor bemégy a szobába ugy cselekedjél, hogy teritsd le s
seperd bele minden holmiját.
Felkészül itt Jancsi, utnak is indul s nem sokára eléri az ördöngös
banya házát, itt bemegy a szobába, leteriti az abroszt, de lelkem! a sok
fény majd elvette a szeme világát, de hát hogy is ne mikor még a
legkisebb szemetje is aranyból volt. Bele seper mindent az abroszba, a
hátára veti s kiszalad; mikor már odakint volt, ugy megrugatta a házat,
hogy még a fundamentomának a legkisebb darabja is össze tört.
Felébred erre az ördöngös banya, tüzes seprőre veti magát s uccu lelkem,
lóhalálában utánna.
– No hogy a fene egyen meg Hamishitű Jancsi, már mind a tizenhárom
leányom, semmire tetted, s most a tizenharmadiknak a holmiját is viszed,
de már tudom nem jösz ide vissza többet.
– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek.
Megy Jancsi hazafelé, de viszi is a holmit, otthon meg a kezibe adja a
királynak.
– No lelkem szép szerelmem, betelt már a kivánságod, most már hát az
enyém leszesz.
– A tiéd ám, de csak ugy, ha ide hozzák az arany ménesem, a melyik a
Verestengeren tul van, mig azt el nem hozzák, addig senkié se lehetek.
Megint felhivatja a király Jancsit.
– Hallod-e fiam! az aranyhaju lánynak van a Verestengeren tul egy
aranyménese, ha azt el nem hozod egyszerre vége az életednek.
Lemegy Jancsi nagy szomoruan, ráborul a lóra és ugy meg sír, ugy meg rí,
hogy a szeméből ugy hullott a könnyű, mint csak a záporeső. Csak ott
zokog, csak ott jajgat, hát egyszer megszólal a kis ló: Miért sírsz,
miért rísz olyan keservesen édes gazdám?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor a király azt mondta, hogy van az
aranyhaju lánynak a Verestengeren tul egy arany ménese, és hogyha én azt
el nem hozom, tüstént vége az életemnek.
– Ne sírj édes gazdám, ne busulj semmit, hanem tedd azt a mit mondok;
eredj fel a királyhoz, kérj tőle tizenkét bivaly bőrt, tizenkét darab
fonalat egy ortó meg egy széles kapát, s olyan árat ami a bivaly bőrön
is át megy.
Felmegy Jancsi a királyhoz:
– Jól van felséges király én elmenek, hanem tessék adni nekem tizenkét
bivaly bőrt, tizenkét darab fonalat egy ortó, meg egy széles kapát, s
olyan árat ami a bivaly bőrön is át megy.
– Csak eredj válassz mindenféle szerszámot, bivalybőr van még vagy
hatvan a padláson.
Felmegy Jancsi a padlásra, ki választ minden szerszámot, azután eszik,
iszik, a lovának is ád egy rocska bort, s elindul az arany ménesért.
Megy mendegél, hát nem sokára eléri a Verestengert, mikor át usztat
rajta megszólal a kis ló: nézd csak édes gazdám, amott azon a dombon van
egy körtefa, menjünk fel oda s vedd elő a kapát, aztán ássál ottan olyan
gödröt a melyikbe én is bele férek, mikor a gödröt megásod, akkor vard
rám a fonallal mind a tizenkét bivalybőrt, mert csak ugy mehetek be a
gödörbe. Azután mikor én már odabent leszek, fujd meg ezt a sípot, s
arra a csődör oda szalad, de mikor majd a bivalybőrt hasogatja akkor
vess a szájába egy madzagot.
Neki gyürközik itt Jancsi, kiássa a gödröt, rá varja a lóra a tizenkét
bivalybőrt, a ló bele áll a gödörbe. Megfujja Jancsi a sipót, hát
lelkem! kiugrik az arany csődör csak ugy hányta az arany tajtékot:
táncol, rugdalózik, de ekkor már megszólal a Jancsi lova is:
– Hallod-e édes gazdám! vedd elő a mente kötöd, vesd a csődör szájába
osztán ülj rá.
Mit tett volna mást? Előveszi a mente kötőjét a csődör szájába veti s
ráül. A csődör egyet nyerít, de akkorát ám hogy a hegyek is szintugy
repedeztek belé, itt a nyeritésre annyi arany ló termett ott, hogy
Jancsi számat se tudta. – De ment is ám, mint a tüzesistennyila a kis ló
is köztök.
Még a király jóformán fel se öltözött, mikor már az arany ménes az
udvaron volt, de a hogy meglátja a király, oda is szalad az aranyhaju
lányhoz.
– No szivem itt az arany ménes, már enyém leszesz.
– Nem leszek biz én addig a tied, s addig se nem iszom se nem eszem, mig
az a ki elhozta az arany ménest azt meg nem feji.
Felhivatja a király Jancsit.
– Hallod-e fiam, ha te ezt a ménest meg nem fejed, igy meg amugy teszek
veled.
– Hogy fejném én azt meg felséges király, hisz igy is majd megesz
mindnyájunkat.
Egy szó mint száz, azt meg kell fejned!
Lemegy Jancsi az istállóba, szomorkodik, se étele, se itala.
Megszólal itt a kis ló:
– Mit busulsz édes gazdám?
– Hogyne busulnék, mikor a felséges király azt mondta, hogy ezt az egész
ménest meg kell fejni… vagy élek, vagy halok.
– Ne busulj, hanem kérd el azt a kádat a melyik a padláson van, majd
megfejheted abba, nem bánt téged még csak egy ujjal se a ménes.
Ugy is lett, Jancsi felment a kádért s ugy megfejte az aranyi ménest,
mint a legjámborabb borjas tehenet.
A király azt mondja ekkor az aranyhaju lánynak: no szivem szép
szerelmem, most már enyém vagy, meg van fejve a ménes.
– Nem vagyok addig, mig az, a ki a ménest megfejte, annak a tejében meg
nem fürdik.
Felhivatja a király Jancsit:
– No fiam! ha már megfejted fürdjél is meg benne.
– Felséges király, hogy tehetném én azt, hisz ugy forr az a tej, mint a
tüzes ménkű, osztán meg felbugyborékol egész ember magasságra.
– De erre amarra megfürdöl biz abba, mert ha nem, vége az életednek.
Lemegy Jancsi, sír, rí, panaszkodik, hogy őt igy felakasztják, amúgy
felakasztják, nincs reménység az életihez.
Megszólal a kis ló: ne sirj édes gazdám, hanem mond meg hogy mi bajod?
Elmondja Jancsi, hogy ez, meg ez, hogyha meg nem fürdik abba tejbe,
felakasztják.
– Ne busulj azért édes gazdám, hanem azt kérd ki a királytól, hogy mikor
majd te a kádba akarsz lépni, engedje meg neked hogy engem oda vezethess
a kádhoz, majd én kiszivom a melegséget s megfürödhetsz benne bátran.
Be megy Jancsi a királyhoz:
– No felséges király! legalább azt tessék hát nekem megengedni, hogy
majd mikor a kádba lépek, oda vezethessem a lovamat, hogy legalább az is
hadd lássa mikor a lélek itt hagy.
– Én nem bánom ha száz lovat oda vezetsz is.
Lemegy Jancsi az istállóba, oda vezeti a kádhoz a lovát, a ló bele
szagol, szí egy nagyot és int a fejével, hogy még ne ugorjék be. Csak
szijja, csak szíjja egyszer megint int a fejével, hogy már most lehet.
Bele ugrik Jancsi, ott fürdik, hát mikor kijön a tejből: igaz, hogy szép
volt ő azelőtt is, de most még háromszorta szebb lett.
Megszólal a király:
Látod Jancsi, nem akartál megfürdeni, de most már én magam is,
megfürdöm.
Beleugrik a király, hát lelkemteremtette a kis ló mind bele fujta a
melegséget a tejbe; s ugy összefőtt a király, hogy a tej tetején olyan
dirib darab csontok vetődtek fel mint a kis ujam.
Hej lelkem adta Jancsinak se kellett több, felszalad az aranyhaju
lányhoz, átöleli, megcsókolja:
– No szivem szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó, kapa se
választhat el bennünket egymástól.
– Hej szerelmem Jancsikám, régen igy akartam én ezt; mert tudtam, hogy
Hamishitű Jancsi derék vitéz.
Csaptak is itt lakadalmat olyat, hogy hét országra szólott a hire, én is
ott voltam a lakodalomban, csak kiabáltam, csak kiabáltam, „hogy szakács
úr nekem is egy darab csontot“ hát egyszer ne neked olyan csontot vágott
az oldalamhoz, hogy még most is fáj…
II. A halá’ vőlegény.
Hun vót, hun nem vót még az óperenciás tengereken is túnnan vót, vót
egyszer egy hajadon leány. Se apja se anyja nem vót, hanem abban a
faluban melyben lakott, a letszebb legény szerette; ugy étek egymásval
mint a turbékoló gellék az erdőben. Nem sokára ki is tűzték magoknak a
lakodaumat, s mehhiták ismerőseiket, a lyány keresztanyját, a legény
pegyig egy elváhatlan lelki testyi barátját.
Má’ egy hét múva kellett vóna az esküvőnek mettörténni, hane’ ezen idő
alatt háboró ütött ki az országban. A kirá’ mepparancsóta a népnek, hogy
élesijjék ki a kardot, mer’ menni kell az ellenség ellen. Csak ugy
tódolt a sok tyifrábbná’ tyifrább legény a kirá’ ’ászlója alá mint a
méheraj, szebné’ szebb parádés lovakon, parádés szerszámvav.
János is elbúcsúzott menyasszonyátó’, kivezette a szürke paripát, s
ráű’t s ezt mondta a mátkájának: három esztendő múva visszagyövök
galambom, agygyig csak várakozzá’ rám, nefé visszahozom én neked
szereümemet ezer lyány köző’ is.
A lyány elkisérte egész a határig, azuteng sirva riva meffogatta hogy a
világ kincsié se megy másho’ ha tyiz álló esztendeig kék is várakozni
János után.
A háboró két esztendeig tartott, azuteng oszteng mettörtént a békekötés.
Mód nékü öröt a lyány ennek, mer’ azt gondóta, hogy babája is visszatér
a többiekvel; várta is, mindennap elment elejbe tyiszer is, de hijába,
Jánosnak se hiri se hamva. Eltőtt három, eltőtt négy esztendő mésse
gyött a vőlegény, a lyány nem á’hatta elment keresztanyjáho’ tanácsot
kérni, a ki köztönk legyen mondva, boszorkány vót.
– A vén banya szivesen fogadta s ezt a tanácsot atta neki: Maj’
hónapeste ugy is hód töttyi lesz – eredj a temetőbe éldes lyányom! Ott
kérjé’ a sirásótó’ egy emberfőt; ha nem akar adni, mond me’ hogy én
küttelek – azuteng azt az emberfőt hozd haza, itthon tedd belé egy nagy
fazékba s kásávav együtt főzzed valami két óráig. Ne fé maj’ memmondja
a, hogy é’ e ette völegényed vagy mehhalt, s ugy gondolom hogy ide is
csalja.
A lány megköszönte a jó tanácsot, azuténg más nap este elment a
temetőbe, a sirásó ott pipágatott a kapuba.
– Adjon isten szérencsés jó estét éldes öreg apám!
– Adjon isten lyányom, hát hun jársz itt ilyen késő.
– Kelmedhe’ gyöttem én ha meghaugatná a kérésemet.
– Csak mond ki lyányom, ha lehet meg is teszem.
– Hát adjon nekem egy emberfőt!
– Szivesen, de hát minek lesz a neked?
– Magam se tom bijonyosan, csak keresztanyám küdött.
– No jó, itt van ne!
A lyány szépen betakargatta az emberfőt és haza szaladt vele, otthon
benyomta egy nagy szörnyő kásás kondérba s egybe a tűzhő’ tette.
Nem sokára forni kezdett a kása, néha olyakot csapott ki magabó’ mint a
két öklöm. A lyány csak várta, hogy mi fog itt történni? Hát egyszer
olyan nagyot trottyant, mintha csak puskát süttek vóna el. A lány oda
néz, hát a fő má egész a fazék száján ül, s ilyen gonosz szavakot mond a
lánynak: „_Most indol_.“
Megest várt a lány egy darabig, hát má’ ekkó’ kettőt trottyant a fazék,
s az emberfő ezt mondja a lánynak: „_Má felyi utján van?_“
Megest vár a leány, hát egyszer hármat trottyant a fazék s az emberfő
má’ aszonta[47] hogy: „_Az udvaron van!_“
A lány erre kiszalad, hát csakugyan ott állott az ő vőlegénye a küszög
előtt. Lova, ruhája, mindenyi fejír vót, még a kalapja meg a tyizmája
is.
A hogy a lány kiszalad ezt kérgyi tőle a legény.
– Elgyösz e te abba az országba a hun én lakálok?
– El bij én a világ végire is kendvev János bácsi.
– No hát ülj fel mellém!
A lány felűt a legény mellé s egybe összecsókógatták egymást.
– Hát oszteng messzi van-e az az ország, a hun ken lakik?
– Bijony lelkem, messzebb van az tán Girgácziáná’ is, de azé’ elérün’
mink oda nem sokára.
Megindolnak, mennek mendegének, hát a mint kiérnek a falubó’ tyiz lovas
legényt látnak magok előtt elsuhanni, a kik mindnyájan oly fejírek vótak
mint a tyisztabuzakalács. Amint ezek odébb mentek megest más tyíz gyött
elő, s nagyon jó’ mellehetett őköt látni a hódvilágná’; egyszer csak
János is meszszólal:
„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a
halák. Fész e lelkem Judikám?“
– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!
Amint tovább mentek má’ száz lovast látott a lyány. Szépen egymás
mellett mentek el előttök: mint a katonák; mikó’ ezek is elhalattak ujra
száz követte őköt; egyszer csak ezt mondja a vőlegénye:
„Jaj de szépen sűt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a
halák, Fész e lelkem Judikám?“
– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi – aszongya.
Amint tovább mentek má’ annyi lovast látott maga előtt a lyány, hogy se
szerit se számát nem tutta, némelyik egész mellettök ment el. Egyszer
csak megest meszszólal a vőlegénye.
„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a
halák, Fész e lelkem Judikám?“
– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!
– Te derék lyány vagy gellicém, látom, hogy akármit mettenné’[48] értem,
de jó dógod is lesz neked a mi országónkba.
No itt mentek mendegétek, egyszer csak megállottak egy régi temető előtt
a mely fekete fauvav[49] vót körü’ keritve.
– Ez a mi országónk Judikám – aszongya a legény – mingyá’ itt lesz a ház
is.
A ház egy kinyitott sír vót, a koporsó is fel vót benne taszétva.
– Ide ereggy be hékám – asszongya a legény.
– Csak ereggyék kend először János bácsi jobban tudja möre keö bemenni,
ekkó’ a legény be ment és lefekütt; Judi pegyig illa berek nád a kerek
elszalatt be igenyest egy kasté’ba ami valami fé’ méfődre lehetett a
temetőtő’. A kastéba minden ajtót mezzörgetett de nem nyí’t ki a szavára
csak az mely a folyosó végibe vót. Itt egy halott fekütt szépen
kiterítve. Judi egybést felugrott a kemence kucikjába a kiszísfazék[50]
helyire s ott huzta mem magát.
Amint János látta, hogy menyasszonya eüszalatt kiteremtettézik a sirbó’
és utánna, de akar hogy akarta nem tutta utóérni, egyszer csak
felszalatt a folyosóra s zörget az ajtón:
– Hót, hótnak nyiss ajtót!
– A halott a ki odabe fekütt merrázkodott e szavakra.
Megest mondja a másik:
– Hót hótnak nyiss ajtót!
Ekkó’ má’ felűt a ki odabe vót.
Memmeg[51] mondja a másik:
– Hót hótnak nyiss ajtót!
Ekkó’ má’ az ajtóho’ ment és kinyitta.
– Itt van-e az én menyasszonyom?
– Itt ám, ott ű’ a kemence kucikjába a kiszísfazékná’.
– Gyerön’ szaggassuk szét!
Odamennek mind a ketten, hogy maj’ szétszaggatják, hát mikó’ épen
megakarták fogni, a palláson meszszólalt a kakas hajnarra.
A két halott egybe szurokká vá’tozott.
Amint e történt egy mód nékü’ fényes öltözetű uri ember lépett a
szobába, olyan vót mintha csak maga lett vóna a kirá’, oda ment a
lyányho’ és össze vissza csókógatta.
– Az én tes’vérem vót ez a halott a kit itt láttá’ kiterítve feküdni,
má’ háromszáz hatvanötször temettettem eü fényes pompávav s még is
mindé’ visszajött, de te mos’ meszszabaditottá’ tőle, azé’ éldes szép
szereümem te enyim én ettéd, ásó-kapa se válasszon eü bennünket
egymastó’!
A liány beleegyezett az úr kévánságába, s mé’ akkó’ télen mettartották
az esküvőt a lakzivao’ egygyütt.
Egygyig vót. – Végi vót.
III. A kigyó ruha.
Mese mese hol volt hol nem volt, még a hideg óperenciákon is túnann volt
egy jegenye fa, annak a jegenyefának a tetejibe volt egy ringyes rongyos
szoknya. Annak a ringyes rongyos szoknyának a ráncából szedem ki ez
igéket. A ki ezt meghallgatja menyeknek országát sose látja.
Volt a világon egy szegény ember, és ennek a szegény embernek volt
tizenkét fia. De az ember annyira szegény volt, hogy néha még a tüzelő
fája is meghibázott; e miatt sokszor kijárt az erdőre holmi elmaradott
fákat felhasogatni. Egyszer épen egy nagy tőkével bajolgatott, hogyim
fenálló fa már nem igen volt arra, amint ott vagdossa, kifordul a
tőkéből egy nagy szörnyű kigyó, hogy volt legalább is olyan mint egy
suhanc gyerek. A szegény ember gondolkozóba esik, hogy haza vigye-é vagy
ne? mert ez vagy szerencse vagy szerencsétlenség lesz; no de utoljára is
azt határozta el, hogy ő bizony haza viszi. Ugy is, lett. Átnyalábolta
és haza vitte. Otthon a felesége csak el szörnyűközik, hogy: oh apjok
minek hozta kend ide ezt a csunya jószágot? hisz ez a sok gyerek mind
halálra ijed tőle.
– Ne félj feleségem – azt mondja a szegény ember – még inkább játszani
fognak vele.
No ekkor épen ebéd ideje volt, hát a szegény asszony feltálalta az
ételt, a tizenkét gyerek pedig mind körülülte az asztalt és ugy fogtak
hozzá az evéshez. Amint esznek, kanalazzák a levet, egyszer csak
megszólal a kigyó az asztal alól.
– Édes anyám! nekem is adjon abból a fehér léből!
Itt ezek mindnyájan elcsodálkoznak, hogy a kigyó beszélni is tud. Az
asszony pedig szedett egy tányérral és letette a lóca alá. A kigyó oda
csúszott és pillanat alatt felhamzsolta a levet, azután megint
megszólalt:
– Hallja-e édes apám uram?! menjen ki a terhes komrába és hozzon onnan
be egy kenyeret?
– Haháj fiam – azt mondja a szegény ember – régen volt az mikor még ott
kenyér volt, akkor még gazdag voltam! de most már a fala is majd kidől a
terhes komrának.
– No csak menjen be apám, hozzon egy kenyeret onnan!
– Mi haszna megyek mikor ott semmi sincs!
– No csak nézze meg.
A nagy kérésre bement a szegény ember, hát lelkem majd megvakult a sok
arany, ezüst és a mindenféle drágaságoktól; csak ugy
csillogott-villogott a kincs mindenfelől; a hordók pedig tele voltak
szalonna, méz, tej, liszt s egyéb kigondolható sütni, főni valóval, ugy
hogy a szegény ember beszaladt a házba és ugy mutogatta a többieknek a
szörnyű csodát, azok pedig összetett kézzel bámultak, de hozzá nyúlni
nem mertek. Azután megint megszólalt a kigyó:
– Hallja-e kend édes anyám, menjen kend fel a királyhoz és mondja meg
neki, hogy adja ide én hozzám a lyányát feleségül.
– Hej fiam, hogy tenném én azt, hisz tudod nagy ur a király, rá se
hederít az ilyen szegény emberre.
– De csak menjen fel, próbálkozzunk. A szegény asszony elmegy,
bekopogtat, beköszön: „Szerencsés jó napot adjon isten felséges király.“
– Adjon isten szegény asszony, mit hoztál? mi járatban vagy?
– Hej felséges király ki se merem mondani, (de mégis csak kimondom), a
fiam elküldött, hogy kérjem meg neki a felséged legkisebb lyányát?
– Tudod mit szegény asszony? ha olyan nagy zsákot megtölt a fiad
aranynyal, mint egy ember, akkor minden percben elveheti a lyányomat!
Megörűl ennek a szegény asszony, haza megy, elmondja az üzenetet, hogy
„ha olyan nagy zsákot megtölt aranynyal mint egy ember, akkor minden
percben elveheti a királykisasszonyt.“
– Haháj édes anyám, az legkisebb, hozzonak ide szekeret mindjárt
kimérjük egy szemig.
Ugy is lett. Elmennek a királyhoz szekérért, és a kigyó nem csak a
zsákot, de még a szekérderekat is megtöltötte gyémánttal, aranynyal. A
király nagyon elcsodálkozott ezen „ejnye a lelkét! lám én király vagyok
még sincs annyi aranyam, mint ennek a legénynek.“
E szerint meg is nyerte a fogadást.
No itt a két öregebb király kisasszonynak megkezdődött a lakzija és
parancs érkezett, hogy a legfiatalabbé is egyszerre legyen a másik
kettőével. Ekkor a parádés kocsisok felkészitik az üveges hintót,
belefognak hat lovat, a királykisasszony felül, és mennek egyenesen a
szegény ember házához a vőlegényért. De lelkem a menyasszony majd
leugrott a hintóból, mikor meglátta, hogy a kigyó jön kifelé, de ez
megszólalt hogy „sose húzódjék mert ő a vőlegény“. Ekkor felcsúszott a
hintóba, a menyasszony pedig – mit tudott tenni szegény – átnyalábolta
és kendőjével takarta be, hogy legalább meg ne tudja az egész város
szomoru állapotját. Ezután elmennek az esküvőre, a pap csak összecsapja
a kezét, hogy a királykisasszonynyal ilyen férjet kell összeesküdtetni.
Az esküvőről felmennek a várba. Itt királyok, hercegek, bárók,
vicispánok vannak a lakziban, mulatnak a táncot ki rakják amúgy
magyarmiskásan, hogy a ház oldalát is majd kirugják. Egyszer csak bejön
az ajtón a legfiatalabb királylyány, a kigyó pedig csúszott mindenütt
nyomába, de ám fel is bosszonkodik erre a király;
– Hej erre amarra, a ki ilyen férjhez is elmegy az nem méltó hogy egy
házban legyen velem, nem is lesz, azt megmutatom. Hajdúk vigyétek le ezt
az asszonyt kigyóurával együtt a legsötétebb lúdólba, legyenek ott, ne
botránkoztassák meg a vendégeket.
Ugy is lett, levettetik szegényeket a lúdólba; ott sirtak rittak, mit
nem csináltak, addig addig hogy a kigyónak kitelt az ideje – amire
elvolt átkozva – és olyan szép királyfi lett belőle, hogy még a haja is
mind csupa aranyból volt. De lelkem a menyasszony is megvigasztalta
magát ahogy ezt látta.
– Hallod-e lelkem – azt mondja a királyfi – haza megyek az apámhoz
ruháért meg mindenféle szerszámért, te addig itt leszel, ne félj!
visszajövök én nem sokára. Ekkor a királyfi megrázkodik és kiszáll a
lúdólból fehér galamb képiben. Ahogy hazaér azt mondja az apjának:
– Apám adja elő nekem az azelőtti lovamat, nyergemet, kardomat, puskámat
és mindenféle szerszámomat, mert már az átok letelt, és most házasságban
vagyok.
– A ló – fiam – ott van az istállóban, a szerszám pedig a padláson.
Kivezeti a királyfi a lovat, le hozza a szerszámokat, felkészül,
felszedi az aranysujtással kirakott ruhákat, felül a lóra az pedig
felszáll vele a levegőbe. A lakadalmas háztól még messze volt, mikor már
a szebbnél szebb királykisasszonyok kiálltak a folyosóra és ugy nézték
hogy ki lehet az a gavar, a ki most érkezik. Ahogy odaért nem is a
földön ment hanem ugy szállott be a kapu felett, mint a madár. Lovát az
udvaron egy fához kötötte, maga pedig bement a házba a táncosok közé.
Itt egyszerre félben hagyták a táncot, mindenki csak őt nézte őt bámulta
s neki járt kedvében. A vendégek mulatságul szebbnél szebb mesterségeket
mutattak. De lelkem egyszer ő rá is rá jön a sor, hanem mutatott is ő
olyanokat, hogy a sok vendégnek szeme szája is elállott bele; mert ha
akarta vad kácsa lett, ha akarta galamb, ha akarta fürj, és igy minden a
mit csak ki lehet gondolni.
Ezután a sok mutogatás után vissza bement a lúdólba és a menyasszonyt is
még százszorta szebbé tette, hogyím arany-ezüst ruhákat adott rája. A
vendégek pedig nagyon szomorkodtak, hogy az a szép cifra öltözetű ember,
a ki annyi sok mesterséget tud, itt hagyta őket.
No itt a királynak eszibe jut hogy megkellene már a lúd ólat is nézetni.
Leküld a vendégek közzül egy nehányat, hát azok csak elámultak a sok
csillogás villogástól, amint betekintettek. Egyszeribe kinyitották az
ajtót s vezették fölfelé a vőlegényt és menyasszonyt. A hogy fölértek a
házba, akkor hült el az egész község, hogy ez a vőlegény valósággal az,
a ki elébb nekik annyi sok mesterséget mutatott.
Ekkor a vőlegény fölállott a karszékről, odament a királyhoz, és azt
mondta neki:
– Felséges uram atyám! én elvoltam átkozva tizenkét esztendőre
kígyóruhába, elébb mikor ugy jöttem ide kinevettek és csuffá tettek, de
most már kitelt az idő; hadd lássam hát most, hogy melyik ember különb
gavar nálam?
– Bizony senki, bizony senki – azt mondja a király.
Ezután a vőlegény táncba kapta a menyasszonyt, s olyan lakzit laktak,
hogy hét országra szólt.
IV. A tündérek kútja.
Mese mese mátka, fekete madárka felszállott a fára, kitört az egy lába;
uj bunda, kopott bunda felvette magára.
Nohát volt a világon egy király, a kit zöld királynak hítak; ennek meg
volt három leánya. Hanem a király megunta a lányokat, szidta piszkolta,
haragudott rájok, és egyszer még azt is kieresztette a száján hogy bár
csak az ördög mind elvinné őket! mit ér ez a sok lány! Az ördög nem volt
rest, megfogadta a király szavát és elkapta mind a hármat egyszerre.
Ezután betelt a király szive szándéka; mert lett három fia, és ezeket
már nagyon is szerette.
De itt a király meg is öregszik, már olyan ősz akarcsak a galamb. E
végből a három királyfi felszedelődzködik, utnak indul a tündérek
kútjához apjoknak ifjitó vizért, mennek mendegélnek, egyszer betérnek
egy kis csárdába, itt parancsolnak enni, inni, lovukat az istállóba
kötik, szénát abrakot adnak eleibe; ők pedig odabe iddogálnak, mulatnak,
hát egyszer a két öregebbnek kedve kerekedik, neki a szörnyű nagy
daliásnak, a legkisebbik szavára oda se hallgatnak pedig ez már hitta
őket hogy induljanak.
– Ne papolj öcsém, hanem eredj magad ha akarsz!
Ez felnyergel, ott hagyja a két bátyját, megy mendegél, egyszer csak
azon vette észre magát, hogy egy nagy vadonat erdőbe tévedt, amint itt
ballagna nem sokára meg lát egy kis házikót, melyben egy öreg remete
lakozott. No annak is tartott ő mindjárt, oda ment, bekopogtatott, be is
köszönt hogy: Adjon Isten szerencsés jó napot édesapám uram!
– Adjon Isten édes fiam! hát hova esik a meneteled?
– Biz öreg apám, én a tündérek kútjára mennék ifjitó vizért, ha valahogy
eljuttatnék oda!
– Segijjen az Isten fiam! hanem bajosan hiszem, hogy te oda igy magad
emberségiből elmehetnél, mer az nagyon sokból jön ki; de tudod-e mit?
van nekem egy tarka lovam, az elvinne téged baj nélkül a tündérek
kútjához, mit oda is adnék ha az ifjitó vizből nekem is hoznál.
– Hogyne hoznék öreg apám, hozok biz én szivesen.
– No jól van fiam! hát csak ülj a tarkára és ballagj Istenhirével!
Előhozzák a tarkát, felnyergelik, ráül a királyfi s egybe elszállt, mint
a madár, mert a tarka olyan ló vót ám, hogy mindég ott legelt a tündérek
rétjén, a selyem réten. Megy a királyfi, egyszer csak megszólal a tarka:
– Hallod-e, édes gazdám, neked volt három nenéd, és mind a hármat az
ördög vitte el, most hát legelőször majd a legöregebbhez megyünk el, a
sógorod, igaz, hogy odaki van egerészni, de majd mindjárt visszagyön ő,
csak én elmenjek érte. Ő majd kér téged, hogy hozzál neki ifjitó vizet,
hanem tudod e mit? van neki egy olyan kendője, amit hogyha magadra
borítasz senki se lát meg a kerek ég alatt. Ha ezt neked adja, hozhatsz
érte akár egy káddal.
A hogy elérik a házat, a királyfi bemegy, a tarka meg ki a mezőnek,
hajtja az ördögöt, hogy szintugy a szeme is szikrázik, szalad az ördög
az akasztófa alá, lekap egy akasztott embert, evvel hajrá hazafelé, s
már az udvarról bekiált az ablakon a feleséginek:
– Ne feleségem! fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek.
Azzal alig, hogy belökte mindjárt készen vót. Ekkor bemegy megeszi,
tekint a kemencére, hát ott látja a sógorát.
– Ejnye sógor, miért nem szólt elébb, adtam volna kendnek is ebből a
madárkából egy-két falatot.
– Köszönöm sógor! nem szoktam olyannal élni.
– No hát hozzál neki bort, feleség, azt talán majd csak iszik?
Behozza az asszony a bort, leteszi az asztalra, s azok neki látnak az
ivásnak.
– De hát hova is utazik most – aszondja az ördög – ebben az idegen
országban?
– Megyek a tündérek kútjara ifjitó vizért.
– Haháj! sógor én csak különb legény vagyok mint kend, még se mehetek
oda, mert mikor már tizennégy mértföldre vagyok tőle, olyanra sülök a
nagy szörnyű melegségtől mint egy tepertő.
– No már én elmegyek, ha az isten segít.
– No én meg adok a sógornak aranyat, ezüstöt, a mennyit elbir, csak
nekem is hozzon egy tökkel az ifjitó vizből.
– Nem hozok én egyebért, hanem van itt a szögön egy kendő, ha azt nekem
adja, akkor szivesen.
Csak nem akarta ezt az ördög oda adni, de a királyfi addig kérte, mig
egyszer odaadta.
– No sógor ez olyan kendő, hogyha magára borítja senki se látja meg.
Ekkor indulni akart a királyfi, de az ördög megest szólt neki: Hát
azután van-e még sógornak uti költsége?
– Volt biz, a mi kicsiny volt, de már el is fogyott.
– No hát itt van, – és ekkor a tarisznyájába öntött egy tál veres pénzt.
Ekkor aztán a királyfi kiment az udvarra és megrázta a kantárt, a tarka
meg egyszeribe ott termett; ráül a királyfi a lóra, az ördög csak akkor
veszi észre magát.
– Hej te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon mégy? Jaj csak add vissza
a kendőt, tököt, nem kell semmi ifjitó víz.
De a királyfi se ett gombát, hogy a kendőt visszaadja, hanem fel a
tarkán a levegőbe, s ugy elszálltak, mint a madár. Itt ők mennek
mendegélnek, egyszer megint megszólal a tarka: No édes gazdám, most majd
a középső nenédhez megyünk, a sógorod ugyan egerészni van, de majd
mindjárt haza jön, csak én utána menjek. Majd ez a sógorod is kér téged
s kinál mindent, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de te ne kérj egyebet,
hanem van ott egy olyan gyűrű az ablakban, hogy ha akárhogy elalszól ez
megszorítja az ujjad és felébredsz.
Itt a királyfi bement a házba, a tarka meg el az ördög után a mezőre,
kergeti ott az ördögöt, megy utána mint csak a villám, az meg szalad az
akasztófa alá, lekap egy akasztott embert és viszi haza. A hogy az
ablakhoz ér bekiált a feleségéhez: Itt van, feleségem fele sülve, fele
főve legyen, mikorra beérek. Alig, hogy bement, már akkor készen vót.
Amint ezt az ördög megeszi tekint a kemencére, hát bezzeg ott látja, a
sógorát.
– Ej sógor! miért nem szólt elébb, kendnek is adtam volna ebből a
madárkából.
– Köszönöm sógor, nem élek ilyennel.
– No asszony hát hozzál fel neki bort, azt talán ő is iszik!
Felhozzák a bort, isznak, addig addig, hogy meg is iszszák.
– Hát kend, mi járatban van sógor?
– Én a tündérek kútjara megyek ifjitó vizért.
– Haháj! sógor, nagy fába vágja a fejszét, én csak különb legény vagyok
olyan száznál, még sem mehetek oda, már tizennégy mértföldre olyanra
sülök, mint egy tepertő, mert ott csak ugy forralják az ólmot, mint a
vizet.
– No én elmegyek ha isten segít!
– Jól van, sógor, én meg adok kendnek annyi kincset, hogy társzekerekre
rakhatja, ha nekem is hoz az ifjitó vizből egy tökkel.
– Nem kell nekem, sógor, egyéb annál a gyűrűnél a mi ott a vakablakban
van.
– Ugyan minek volna a kendnek?
– A minek annak, csak adja ide.
Addig addig, hogy utóljara odaadta az ördög a gyűrűt.
– No, sógor ez olyan gyűrű, hogy akárhogy elalszik is, ez ugy
megszorítja az uját, hogy felébred rá.
Már ekkor a királyfi az udvaron volt, hogy majd elindul, de az ördög
megállitotta. Megálljon csak sógor, van-e uti költsége.
– Volt, a mi kicsiny volt, de már az is elfogyott, mondja neki.
– No hát itt van tegye el, evvel egy tányér ezüst pénzt öntött a
tarisznyájába. Ekkor a királyfi megrázza a kantárt, a tarka is előjön,
az ördög meg ugy megijedt, hogy majd hanyatt esett. Hej, te kutya, hát
te a mi megölő hóhérunkon jársz; megállj add vissza a gyűrűt, meg a
tököt is, inkább nem kell semmi ifjitó viz. De ám a zöld királyfi rá se
hederített az ördög hurigatására, hanem ment a tarkán, mint a madár.
A hogy mennek mendegélnek, megint megszólal a ló: Most meg majd a
legfiatalabb nenédhez megyünk, az ura ennek sincs itthon, elment
egerészni, de majd mindjárt itthon lesz az, csak én utána menjek. Ez a
sógor is majd kunyorál, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de addig meg ne
igérd akármit kinál is, mig azt a kardot ide nem adja, a mit ott
tartogat a falon, mert az olyan kard, hogy ha parancsolod neki hét
országot is lekaszabol.
Jól van, elérik a házat, a zöld királyfi bemegy, a tarka meg ki az ördög
után, itt lelkem ugy megkergette az ördögött, hogy majd kiszaladt a
világból. Ez is épen ugy tett, mint a többiek, lekapott az akasztófáról
egy akasztott embert és vitte haza, otthon bekiáltott az ablakon: Hej
feleségem, fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek. A hogy megette,
tekint a kemencére, hát látja, hogy ott van a sógora;
– Ejnye, sógor, miért nem szólt? kendnek is adtam volna ebből a
madárkából.
– Csak egye meg sógor, én nem élek vele.
– No, asszony, hát hozzál bort! azt talán csak iszik.
Behoznak három akó bort, isznak iddogálnak, egyszer azt mondja az ördög:
– Hát kend mi járatban van?
– Megyek a tündérek kútjára ifjitó vizért. Az apám már nagyon öreg, neki
van szüksége rá.
– De sógor én csak különb ember vagyok olyan száznál, mégis csak közel
se mehetek oda, mert már tizennégy mértföldre olyanra sülök mint egy
tepertő.
– No de én elmegyek, ha törik szakad is.
– Jól van! én meg annyi ezüstöt, aranyat adok, a mennyit szeme szája
kiván, ha nekem is hoz egy tökkel.
– Mit nekem az arany, az van otthon a mennyi kell, de van kendnek itt a
falon egy kardja, ha azt ideadja ugy szivesen hozok.
– Hát, mit ér vele, nem veheti kend ennek semmi hasznát!
– Mindegy csak adja ide.
Vonakodott az ördög, de utoljára mégis odadta. Kimegy a zöld királyfi,
indúlni akar, de az ördög ezt mondja: Hallja-e sógor! van-e még úti
költsége?
– Volt a mi volt, de már fogyó félen van.
– No van hát itt. Evvel egy tányér aranyat a tarisznyájába dugott.
Megrázta a zöld királyfi a kantárt, hát ott terem a tarka, ekkor hökken
meg az ördög: Hej, te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon jársz? add
vissza a kardot, meg a tököt inkább nem kell az ifjitó víz. De a zöld
királyfi rá se hallgatott, mert hogyim a tarka felvitte a levegőbe,
ideje se volt rá. Itt azt mondja a tarka: No édes gazdám, ugy menjünk-e
mint a szél vagy mint a gondolat?
– Csak ugy a hogy neked tetszik.
Itt a zöld királyfi száll siet a tündérek kútja felé, _addig addig_,
hogy egyszer már el is éri. A mint oda ér, a tarka leszáll a levegőből,
s azt mondja a gazdájának:
– No édes gazdám, már itt vagyunk. Vedd magadra a kendőt a mit az
ördögtől hoztunk, és menj be a tündér királynéhoz, az épen most akar
vacsorálni, eredj te is be és egyél igyál mulasd magad; ne félj senki
sem tudja meg, hogy te itt vagy, én majd elmegyek hálásra a selyem
rétre, a hol a tündérek lovai legelnek; reggelre eljövök és megmeritjük
a tököt.
Ugy is lett! a zöld királyfi magára teritette a kendőt osztán bement a
tündér királynéhoz, ott leült a vacsorához és mig a tündér királyné egy
pohár bort ivott meg, ő mindig kettővel küldött le. Itt a vacsora
elmúlik, mulatgatnak, hanem ezt a tündér királyné nem tudta bizonyosan
csak úgy érezte, hogyim senkit se látott; de azért mégis azt kiáltotta
le a tündéreknek: Tündérek, tündérek! fújjátok a forró ólmot mert az
éjjel nagy megesettségünk lesz. Reggel a tarka már ott volt a kastély
előtt, a zöld királyfi meg még javában szunnyadozott, de szerencséje is
volt, hogy a gyűrű megszorította az újját s felébredt, mert máskép baj
lett volna belőle, de izibe is ment le most a lovához.
– No édes gazdám meg van minden, nem láttak meg, most már meritsünk
vizet, de itt ugy tegyél, hogy szúrd a tököt a kard hegyire és úgy
mártsd be a vizbe, de oda igyekezz, hogy előbb le érjen a tök, mint az
én lábam, mert akkor vége az életünknek.
Ugy tesz a zöld királyfi, rászúrja a tököt a kard hegyére, nyomja a
vízbe, hát hamarébb le ért mint a ló körme.
– No édes gazdám jól ütött ki a sor, most már menjünk, szabaditsuk ki
nenéidet. Mennek legelébb is a legfiatalabbhoz. A zöld királyfi is
magára veti a kendőt s úgy hozta ki a nenéjét szépszerivel, mennek
osztán a középsőhöz, ott is magára veti a kendőt és azt is kihozta.
Mennek a harmadikhoz, ott is csak olyan szerencsésen jártak mint a két
fiatalabbnál; itt se látta meg az ördög. Innen azután egyenest a
remetéhez mennek, s még messze voltak, mikor már ez elkiáltotta magát:
– No fiam, hoztál-e ifjitó vizet?
– Haháj öreg apám hoztam akármennyit. Evvel a szóval oda megy a zöld
királyfi a remetéhez s egy cseppet cseppentett a kezére; hát
lelkemteremtette, egyszerre olyan fiatal lett, mint egy tizenhat
esztendős suhanc.
– No fiam, nem hiába jártál, megnyerted a kivánságod, osztán én is
köszönöm neked holtom napjáig. Már most a tarkát el se veszem tőled,
mert van még ennek egy párja a tenger szögiben; még ugyan kis csikó, de
ha meg nő majd jó lesz nekem az is.
Ekkor elbúcsúznak és mennek mendegélnek hazafelé.
Otthon a zöld királyfi rá cseppent az apja kezére egyet és az is nyomban
olyan fiatal lett, mint egy tizenhat esztendős legény, és nem csak hogy
megfiatalodott, hanem még százszorta szebb is lett, mint azelőtt volt.
De lelkem itt a zöld királyfi olyan soká járt a tündérek kútjára hogy
már akkor a király el is felejtkezett róla, és azt se tudta már, hogy
volt-e ő valaha a világon vagy sem? Ő ekkor mit tesz, mit nem! mert
nagyon szégyenlette az életit, hogyim őt otthon egy árva lélek se
ösmerte, kapja magát beáll az apjához kondásnak, a tarkának pedig föld
alatt ásott istállót a város végin.
Itt ő csak őrzi a disznót, csak kondáskodik, hát ezalatt a tündérek nagy
pompával járnak kelnek mindenfelé, felkeresnek minden legkissebb helyet,
hogy a tündérkirályné gyermekének az apjára ráakadjanak. Addig addig,
hogy egyszer a zöld király városába is elértek, és világosan kimondták,
hogy ők minden királyfit megpróbálnak, mert az nem lehetett más mint
királyfi.
De ekkor már a zöld királynak is eszébe jutott, hogy volt neki egy fia,
de hogy most hol van? arról semmit se tudott; hanem a kondásra mégis
jegyzett egy kicsit. Kapja magát, veszi a tentát, pennát, papirost, ir a
kondásnak egy levelet s azt írja, hogy ő neki valóságos apja, és hogy
csak jőjjön haza minél előbb. A mint ez megvolt odadja a zöld király a
levelet egy cigánynak, hogy azzal egyszeribe a kondásnál teremjen.
Elviszi a cigány, a kondás meg elolvassa, azután vissza adja és ezt
mondja a cigánynak.
– Csak eredj vissza jó ember, hisz veled csak a bolondját járatják, hogy
volnék én a zöld király fia. A cigány haragosan bandúkolt el.
A kondás pedig lóhalálába siet a földalatti istállóba, ott felnyergeli a
tarkát, s megy eszeveszetten a város közepének, ott meg a zöld király
kastélya mellett megáll.
– Hej lelkem! már akkor ott voltak a gyönyörűséges szép tündérek és úgy
fújták ugy keverték a forró ólmot egy nagy kádban, hogy közel se
lehetett hozzá menni. Ki áll itt a legöregebb királyfi, hogy majd őt
próbálják meg; cifra ruhája volt, csak úgy csillogott az aranytól. Mikor
meg ez a forró ólmos kád mellett állt, elkiáltja magát egy tündér.
– Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja?
– Én vagyok!
– No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba!
Bele ugrat! hát csak olyanra főtt mint egy vadkörte.
– No már nem te vagy!
Ekkor jön megint a fiatalabb, ennek is csupa arany öltözete volt. Oda
állit a kád mellé akkor is igy szól a tündér:
– Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édesapja?
– Én vagyok!
– No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba.
Beleugrat, hát ez is csak úgy járt mint a bátyja. Most előáll a kondás a
tarkán, bő inge bő gatyája a zsírból alig látszott ki. Ennek is azt
mondja a tündér:
– Te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja?
– Én vagyok.
– No hát ugrass te is ebbe a forró ólmos kádba, mint a többiek.
Haháj lelkem! megereszti ez a tarkát, fel a levegőbe, mint a nyil, mikor
már jó darabon felért, akkor le egyenest a kádba, hát ott is épen
maradt, mint annak előtte volt; kivették őt onnan, leszagatták róla a
kondás ruhát és felöltöztették királyi ruhába. A tündér kírályné az övé
lett. Azután lakzit laktak. Csűrd rá, fogd rá, eddig volt.
V. Jártár varnyu.
Volt a világon egy szegény ember, ennek volt egy felesége és egy lyány
meg egy fiú gyereke. Itt a szegény ember két tinócskájával egyetlen
jószágával, kiment szántani, a felesége pedig otthon maradt főzni. Ez a
lyányt, hogy im öregebb volt mint a fiu, sokat elküldözgette a
szomszédba egyesmásért, most is átküldte sütőlapátért; mert már a
kenyérnek való régóta a teknőben poshadt.
Mig a lyány a szomszédba volt, addig ő megölte a szegény kis gyereket,
és betette a káposztás fazékba. Addig addig hogy mire a lyány haza jött
már akkor félfövésében meg is volt. Mikor egészen megfőtt, bele öntötte
egy kisebb begrikébe, azután a begrét kantárba kötte, és ugy küldte ki
férjének a mezőre. Itt ennek nagyon megtetszett az étel, meg is kérdezte
a lyántól.
– Ugyan lyányom micsoda hús ez?
– Hát apám egy kis bárányunk megdöglött az éjszaka, azt főzte meg az
édes anyám.
De lelkem, hogy, hogy nem, elég az ahoz, a lyány megtudta e szomorú
esetet, majd meghasadt a szive bujában. De ám fel is szedte együs egyig
a testvére csontocskáit, s szépen bekötte egy tiszta ujdonnat uj
gyolcsruhába, azután kivitte az erdőre és ott egy oduba tette be.
Haj lelkem! De észre se venné az ember, hogy miből mi történik, a
csontocskák nem maradtak ott sokáig, egy varju rájövő tavaszkor
kiköltötte őket s szint szakadt olyan gyerek lett belőlök, mit az előtt
volt. Ezután ő sokszor kiülögélt az odu szélire, és ott ilyen szép nótát
énekelt:
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyú vagyok én.
Egyszer a mint így énekelt, arra ballagott egy mentés.
– No csak fiam – azt mondja neki – énekeld még el ezt a szép nótát! Nagy
faluban lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket soha sem
halottam. A fiú megint rá kezdte:
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyu vagyok én.
Ez a mentésnek nagyon megtetszett, mindjárt is oda adta neki a mentét.
Alig, hogy ez elballagott arra jön egy mankós.
– No csak fiam – azt mondja – fujd el még ezt a szép nótát, nagy faluban
lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket még soha sem
hallottam. A gyerek megint rákezdte.
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyu vagyok én.
A mankósnak szinte nagyon megtetszett, oda is adta neki a mankót. Nem
sokára megint jött egy molnár, az is megkérte, hogy énekelje el neki azt
a szép nótát, a fiú nem volt rest elénekelte, s egy malomkövet kapott
érte a molnártól.
Itt a gyerek egyet gondol haza száll az apja háza tetejire, s ott
rákezdi a nótát:
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti. Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyú vagyok én.
Erre az asszony megijed, szólitja a lyányát, hogy: eredj kergesd el azt
a madarat! nagyon csunyán szól.
A lyány kimegy, kergeti a madarat, de az nem, hogy elment volna, hanem
még tovább danolt s testvérének levetette a mentét. A lyány megörül a
mentének, beszalad s mondja odabent:
– Nézzék csak mit adott nekem ez a csunya madár!
– Biz ugy a, biz ugy a! én is kimegyek – mondja az apjok. – Ki is ment,
hát neki meg a mankót vetette le a kis gyerek; nagyon megörült ennek az
apjok; mert hogyim már öreg volt, jól esett neki egy kis támaszték, mint
a dőlőfélben lévő háznak. Ő is bemegy, mutatja:
– Nézzétek csak! nekem milyen erős mankót adott, holtom napjáig megpihen
mellette a lábam.
Az anyjok is felugrik ekkor a kemence megűl.
– Én is kimegyek – azt mondja – nekem is legalább, hanem csordul,
cseppen. Ki is ment, fel is nézett a házra, de ám adott is neki a kis
gyerek, hogy nem volt benne köszönet. A malomkövet nyakára zúdította, s
az mindjárt szörnyet halt bele. Eddig volt, vége volt.
VI. A három zsák szemet.
Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengereken is tú’nan volt,
heted hét ország ellen volt, volt e világon egy szegény ember. Ez hogy
im iparkodó ember volt, gyakran kijárt kis gazdaságát megnézegetni, nem
ugy mint más mihasznák, kik naphosszat keresztül szalmát se tesznek.
Volt neki egy cseplyés-bokros földje a a mi még soha se termett
macskatövisk és parájnál egyebet, hogy igy ennek is hasznát lássa,
anyjával együtt elment kiirtani. A mint ott ásnak kapálnak, vágnak,
egyszerre csak egy olyan nagy béka gyött feléjök mint egy szakajtó. A
szegény ember megundorodik, felkapja a békát a kapára és messze
elhajitja onnan. De ez rá se hederintett a figuraságra, hanem megint
visszajött. A szegény ember megint ellöki a kapán, de az megest csak
visszagyött, mintha semmi se történt volna. A szegény ember már nem
állhatja, haza akar szaladni, de az anyja megállitja és ezt mondja neki:
– Ne szaladj, édes fiam, már ugy is benne vagyunk, hanem tudod-e mit? ez
a csunya állat ugy is terhes, majd elmehetsz neki komának.
– Nem bánom édes anyám, a hogy kend akarja.
Erre a szóra a béka eltünt. A szegény ember pedig, hogy im beesteledett,
anyostúl együtt hazament elfáradt testét kipihentetni. A hogy ott
heverészik a kemence megett, egyszer megzörgetik a ház ajtaját amugy
katonásan:
– Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.
Megszeppen a szegény ember, de hogy ne is hallja, benyomja a fejét a
fejel közé, hanem az ajtót még jobban megzörgették, hogy a ház is
recsegett bele.
– Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.
A szegény ember nem állhatja a dicsőséget, felbujik az ágyból nagy
ijedten s usgye kifelé mint az űrge mikor kiöntik a fészkiből. Odaki az
ajtó előtt meglát egy kecskét, a ki isten jó nap helyett ilyen pogány
szavakat mondott neki: „Gyere szegény ember! tedd a mit igértél a
feleségemnek.“
– Hát ki vagy te? – azt mondja.
– Én a feleségem ura vagyok, te érted jöttem, hogy váltsd be a mit
igértél, mert az igéret, szép szó, ha megadják igen jó.
– No, hogy bolonduljon meg a feleséged ura, – gondolta magában a szegény
ember – nagy penitenciát hoztál a nyakamra.
– Ülj a hátamra és menjünk, mert a feleségem már betegágyat fekszik.
– Hát, hogy birnál te engem? hisz a térdemig se érsz.
– Az azén gondom nem a másé, csak ülj rám.
A szegény ember – mit tudott tenni, ráült, az ördögnek is kell gyertyát
gyújtani – gondolta magában – és ekkor el egyenesen a pokol fenekire. A
hol a lelkek úgy égtek mint a csergaly és a borotvák, kardok ugy
csillogtak, mint a nap. Ekkor kerűlt a szegény ember az ebek
harmincadjára s ekkor szállt az inába a bátorsága, ha még soha sem. Csak
tekingetett össze-vissza, mint a kinek a nyáját hajtották el, azt hitte,
hogy őt is belökik a nagy bomlott kemencébe. „Hej – gondolta magában –
még se jó az ördögöt a falra festeni.“ A hogy igy tépelődött, a kecske
oda vezette egy szögbe, a hol a béka betegágyat feküdt.
– No komám itt az én feleségem! viselje kend gondját egy hétig, mikor a
hét kitelik akkor vissza mehet, a honnan gyött, mert én kifizetem
becsületesen.
– Jól van komám, én elvégzek mindent a mi előadja magát.
– Hallja-e komám – azt mondja az ördög, (különben nem is mondom, hogy a
kecske volt az) – ha főzni akar, van itt ebbe’ az edénybe’ vaj, de ne
tegyen a serpenyűbe annyit, mint kendteknél szoktak, mert baj lehet
belőle. Egy mogyorónyi elegendő lesz.
– Majd megmutatja komám uram, hogy mennyit tegyek.
– Én nem mutatom, mert nem leszek itthon, tudja kend nekem járóm van a
földön.
– No jó, majd csak megélünk valahogy.
A kecske szedi-veszi magát, mint a kinek legjobb renden van a szénája,
elmegy ki a földre. A szegény ember pedig olyan gondját viselte a
komasszonynak, hogy jobban se kell, a fürdőt rendesen elkészítette, a
kis babát ringázta, dajkálta, babusgatta s dalolt neki cifra figurás
nótákat. Mondani se kell: a komasszony jobban örült ennek, mint vak Laci
a félszemének, szerette is a komát, mindig mákos csikkal s turós
gancával[52] tartotta, a koma pedig élt mint a hal a vizben. Ezután
rágyött a sor arra is, hogy a szegény ember valami jó levest főzzön. Ő a
jámbor kedvezni akart a komasszonynak, nem egy mogyorónyi, hanem egy
kanál vajat tett a serpenyűbe. Alig önti bele, hát lelkem lángot vet a
vaj, és annyi idő alatt, mig hármat elolvasol az egész pokol lángba
borult, már a komasszonyt és a kis babát is csapdosta a láng, a láncra
vert ördögők ki akartak szabadúlni, a szegény ember meg ugy öklendezett,
mint a vizbehaló, ugy hogy a kuruc világban sem volt olyan cseté-paté
mint itt. De bezzeg ekkor bánta meg az ördög, mint a mely kutya kilencet
fiadzik, hogy a szegény emberre rábizta a főzést, meg hogy elhivta
komának. Hanem haza is szaladt s ugy pofon vágta a szegény embert, hogy
a szeme is szikrázott belé, a tüzet meg nagy hirtelenséggel eloltotta.
– Hej komán! nem ér ez a kend komasága egy ütet taplót!
– Ne bántsa kend apjok, mondja a komaasszony, igen hűséges szolga volt,
olyan gondosan járt a kis gyerek körül, mintha tulajdon magáé lett
volna, aztán meg Budán is történt egyszer kutya vásár. Ne féljén nem
cselekszi ő azt többet.
Itt lelkem elgondolhatni, hogy az asszony szavára egyszerre szent lett a
béke; az ördög megest elment, s a szegény ember megest fürösztött,
dajkált csak ugy mint azelőtt; ezután megest élte világat, a komasszony
tejbe-vajba fürösztötte és beszélt neki olyan furcsaságokat, hogy a
szegény jámbor komának ugy dobogott a szive bele mint a félig töltött
kulacs. A mi pedig főfő a dologban megtanította ő kemét, hogy ha majd az
ura hazagyön, kinál neki arany-ezüstöt és mindenféle drágaságokat, de ő
ne kérjen mást mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van egy héttől
fogva, mert hogyha azt elviheti nem cserél a falujokban még a biróval
sem.
– Jól van – mondta a szegény ember – majd a mondás szerint teszek.
Ugy is lett. Haza jön a kecske és azt mondja a komának:
– Már kendnek ki is telt az ideje! hát mondja csak mi fizetése van
kendteknél a bábának.
– Nálunk egy negyedrész buza, nyolc garas, egy morvány[53], meg egy
lepény.
– Hej én többet adok kendnek, a mért olyan gondos ember volt, mondja el,
hogy mit kiván?
– Nem kivánnék én egyebet, mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van
egy héttől fogva.
– Mit ér kend azzal? nem veszi kend annak semmi hasznát.
– Adja oda neki hékám – megszólal a komasszony – lássa ilyen hűséges
emberre még soha sem akadtunk, megérdemli ő azt a rosz szemetet.
Az ördög egyet gondol. No komám nem bánom, ha elviszi is kend. Erre
felszedték a szemetet egy szálig, ugy hogy három zsák egészen telesden
tele lett vele. Hanem a szegény ember gondolkozóba esik itt: hogy vigyem
én ezt haza, hogy vigyem én ezt haza, mondogatja magában.
– Tudja mit – megszólal a kecske – rakja rám mind a hármat, maga pegy
üljön a tetejére, hogy le ne hulljon.
Ugy is lett, a szegény ember rárakta mind a hármat, maga is ráült, a
kecske keresztbe vitte a zsákokat mint a pilisiek a létrát. A mint
elérnek a szegény ember háza elé, megáll a kecske s lefordítja a zsákot
a hátáról, a szemetet kitöltötték mind az udvarra, a zsákokkal meg
visszakullogott az ördög. A szegény ember meg, hogy im este volt,
bezörget az ajtón: „Anyám! anyám! nyissa ki az ajtót, itthon vagyok.“ A
zörgésre az ajtót kinyitották:
– Jaj édes kedves gyermekem hát haza kerültél az ördög körme közűl.
– Haza ám nagy sokára.
Ezután, hogyim az álom, ez a gonosz portéka erőt vett rajtok lefeküdtek
mind a ketten s elaludtak. Reggel a szegény asszony hamarébb felkelt
mint ő, és a mint kitekintett az ajtón majd hanyat esett a nagy fénytől,
azt hitte, hogy álmodik. Beszalad, elmondja a fiának, hogy mint áll a
dolog és kérdezgeti, hogy kié ez a sok arany?
– Emmink[54] az anyám, nem a sági pap-é. Azután elmondta az anyjának az
egész historiát; az öreg nagyon megörült a sok fényességnek s ezt mondta
rá: „Lásd fiam! jó az ördögnek is néha gyertyát gyujtani.“
Ezután vettek négy ökröt, négy lovat, nagy gazdaságot, s még most is
élnek, ha meg nem haltak.
TALÁLÓSMESÉK.
1.
Fejir házbó’ ződ kisasszony néz ki.
(Ludtojás kelő állapotában.)
2.
Mig é’tem lyuk vót a palotám,
Hótom után veres az én ruhám.
(Rák.)
3.
Mi megy át árnyék nékű’ a patakon?
(Hang.)
4.
Nekem olyan tehenem vót, hogy maga hányta ki a ganajt maga aló’.
(Furó.)
5.
Négy dibindobondáré,
Két kicsiny kocsondáré,
Egy suhondáré.
(Ló, levén négy lába, két füle, egy farka.)
6.
Erdőbe’ erdőbe’ fejetlen kutya ugat.
(Fejsze.)
7.
Uton megyen, picit les[55].
(Tövis.)
8.
Erdőbe’ erdőbe’ vásznat terigetnek.
(Gyalogut.)
9.
Nekem olyan tyúkom vót,
Hogy a gáton is mettojt.
(Hó.)
10.
Furják, faragják,
Mégis feneketlen hagyják.
(Kürtő.)
11.
Kível szőrös,
Belő’ nedves.
Férfiaknak
Igen kedves.
(Kulacs.)
12.
Négy ördög egy kalap alatt.
(Négy lábú asztal.)
13.
Négy ördög mindé’ kergetyi egymást, mé’ se éri el.
(Szekérkerék.)
14.
Fót hátán fót,
Soha tő benne nem vót.
(Káposzta.)
15.
Szögön szityó,
Lóca alatt matyó,
Ker’be’ kampella.
(Szögön szita, lóca alatt mozsár, kertben káposzta.)
16.
Nekem olyan mázsárom vót, hogyha átvették (vetették) a házon, nem
lehetett összerakni.
(Tojás.)
17.
Hol nem szükséges a kenyér,
S a hol van is elvetyik?
(A késen, mert arról lekaparják.)
18.
Kétszer szűletett
Egy oktalan állat.
Veres szakálla vót.
Kántorságot viselt,
Sok feleségi vót,
Mégis nem vétkezett.
Halála után
Menybe nem mehetett.
(Kakas.)
19.
Hegyen megyen
Nagyon megyen.
Vasat viszen
De nem kovács.
Fődbe bújó,
De nem bogár.
(Sörét.)
20.
Kerek mint az óma[56],
Piros mint a rózsa.
Rétes, de nem béles,
Ettem belőle de nem éldes.
(Vereshagyma.)
21.
Négy valaki lakik
Vakolatlan házba.
Ajtó ablak nékű’
Való palotába.
(Dió.)
22.
Idor-bodor az anyja,
Szép szemű a lyánya,
Ezereszű a veji.
(Szőllő.)
23.
Mindé’ mosgyik, mégis fekete.
(Malomkerék.)
24.
Hétköznap gömbölyű,
Vasárnap négyszögű.
(Pap sipka.)
25.
Uton megyen illebille,
Hátán viszi reczefice,
Fülyi négy, szemi négy,
Körmi pegyig huszonnégy.
(Hátasló.)
26.
Fődön fa
Fán kender,
Kenderen agyag,
Agyagon fű,
Füvön disznó.
(Disznó.)
27.
Még az apja messe lesz,
Már a fia sindelez.
(Füst.)
28.
Vizen megyen,
Vért viszen,
Magába egy csepp sincsen.
(Hajó.)
29.
Hágcsón hágtam,
Lépcsőn léptem,
Aranygyűrőm elvesztettem.
Nap felkapta,
Hódnak adta,
Csillag az ujjára gyugta.
(Harmat.)
30.
Véren megyen,
Vért viszen
Magába egy csepp sincsen.
(Nyereg.)
31.
Uton utfélen kisfekete jaj-jaj-jaj!
(Tövis.)
32.
Erdőbe berdőbe motóllások járnak.
(Ökör.)
33.
Uton utfélen üstöt borongatnak.
(Vakandtúrás.)
34.
Uton utfélen urfiak ugrálnak.
(Béka.)
35.
Kan túr is ás is kocsi után poros is.
(Kan.)
36.
Nekem olyan kis lyányom volt, hogy minden házná’ pofon verték.
(Szita.)
37.
Ha leteszem is sir, ha felveszem is sir.
(Lánc.)
38.
Mi áll a vásáron háromlábon?
(Serpenyő.)
39.
Szarka repű’ a Tiszán,
Szalonna csüng az állán,
Tehén fekszik oldalán,
Kutya ül a farkán.
40.
Nádná’ vékonyabb,
Toronyná’ magosabb.
(Eső.)
41.
Ezer madár elindó’,
Egy közüle messántó[57],
Mind az ezer megá’.
(Fonal szövés közben.)
42.
Tömpe zsidó menybe néz,
Fé’ lábon á’[58] fütyörész.
(Káposzta.)
43.
Ződ a háza,
Négy szobája,
Négy komondor
Visel gondot rája.
(Dió.)
44.
Nekem olyan kis tyúkom vót, hogy a főd alá járt tojni.
(Hagyma.)
45.
Egy kis juhász fé’ lábon á’,
Többet őriz négyszáz juhná’.
(Diófa.)
46.
Kinek vótam lyánya,
Annak lettem anyja.
Éldes apám uram
A lyányának fija.
(Sajátos költői monda: egy embert tömlöcre vettettek, éhségre
kárhoztattak, s egyedül leánya jótékony tápláló emlője menté meg a
szörnyű haláltól.)
JÁTÉKOK.
1. Angyaljáték.
– Mit etté’ ma?
Turós lepényt.
– Mit ittá’ rá?
Hidegvizet.
– Min ász?[59]
Cserépen.
– Min lebegsz?
Levelen.
– Nézz az égre?
Eb nézzen.
– Köpj a földre!
Eb köpjön.
Ha mind ezekre a felelő el nem neveti magát a kérdező ezt mondja neki:
„_angyal vagy_.“ Ellenkezőleg: „_ördög vagy_.“
2.
– Mér kü’dött az ur asszony? haja gyöngyöm haja.
Nektek hidat csinálni! haja gyöngyöm haja.
– Minek nektek a hid? haja gyöngyöm haja.
Katonának át járni! haja gyöngyöm haja.
– Mi lesz annak vátsága? haja gyöngyöm haja.
Piros barna, menyecske! haja gyöngyöm haja.
3.
Járom járom az uj háznak.
Váralját, váralját.
Aki tanót emberséget
Személje[60] me’! becsülje me’!
Álljon ki, álljon ki!
Bitám uram üzente,
A lányodat kérette.
Letszebbiket, letjobbikat
Karcsu magosságút.
Ezt körbe fogózva játszák a leányok.
4. Más darab ugyan ily alkalommal.
Cickám cickám
Van-e neked párod?
Vagyon, vagyon
De semmire vagyon.
Add nekem ezt!
Elkapom ezt,
Szita szitapéntek
Siralom csötörtök
Dob szerda!
A legények regementye
Igen cifra.
Bene forog Sándor Bándor
Igen nyalka.
Uccu szivem Rebeka,
Rebe- Rebe- Rebeka.
Panuska.
5.
Cickám cickám
Fogtá’-e egeret?
Fogtam, fogtam,
De elszalajtottam.
Mig a kacsát behajtottam
Két pár csizmát elszaggattam
Kacs, kacs, kacs!
E játék a fennebbivel rokon.
6. A libajáték.
Legelőször is a legények közül egyet megtesznek farkasnak. Aztán a
játszó leánykák magok közül egy gazdasszonyt és egy liba pásztort
választanak. A gazdasszony most a libákat (a többi leánykákat) át
olvassa a libapásztornak, ki nyomban kihajtja őket a gyepre. Később a
gazdasszony elkiáltja magát:
– Hajtsd haza a libát te!
– Nem lehet.
– Mé’ nem?
– Gát alatt a farkas.
– Mi’[61] csiná?
– Mosgyik.
– Mibe?
– Vérbe.
– Mibe töröközik?
– Selyem keszkenőbe.
– Hova teszi a selyem keszkenőt?
– Ládácskába.
– Hova teszi a ládácskát?
– A fődre.
– Gyöttök-e zabra?
– Nem.
– Gyöttök-e árpára?
– Nem.
– Gyöttök-e apátok, anyátok kenyerire?
Ekkor a pásztor haza kergeti a libákat. Azonban a farkas kiugrik az
árokból s egyet kettőt elkap a seregből.
A gazdasszony ezt kérdi otthon:
– Hun maradt két liba?
– Elment a nádasba tojni.
Ezután addig hajtogatja a libákat legelni, mig a farkas mind elfogdossa
öket.
Ekkor a gazdasszony meg a liba pásztor elmennek a farkashoz s ezt
kérdezik tőle:
– Nem látott erre egy sereg libát?
– De láttam, arra ment a töviskes uton.
Elindulnak de nemsokára vissza térnek.
– Jaj lelkem – mondja a gazdasszony – nem láttón’[62] mink arra semmit,
a lábonk meg tele ment töviskvev csak szedje ki!
Mikor ki akarja szedni, jól a kezére vágnak.
Később megint arra mennek s kérdezik:
– Nem látott erre egy sereg libát?
– De láttam arra ment a deszkás uton.
Elmennek arra is de nemsokára vissza térnek.
– Jaj lelkem nem láttón’ mink arra semmit, a lábonk meg tele ment
szálkávav csak szedje ki belőle!
Mikor ki akarja szedni jól a kezére vágnak.
Később megint arra mennek s kérdezik:
– Nem látott e erre egy sereg libát?
– De láttam arra ment el a gyémántos uton.
Elmennek de innen is nem sokára vissza térnek.
– Jaj lelkem nem látton’ mink arra se semmit, a lábonk meg csupa vér,
mindössze szurkáta a sok gyémánt.
Ekkor a libák elkezdenek gágogni a padláson, mire a gazdasszony ezt
kérdi a farkastól:
– Mi zörög a padláson?
– Tennap hoztam egyzsák gyiót azt törik a fiaim.
– Nyissa csak ki!
– Nem lehet, elveszett a kócscsa.
– De mégis kerressük meg!
Megkeresik, felmennek a padlásra, hát látják hogy a liba mind ott van.
Ekkor aztán nagy örömmel haza hajtják.
7. Dinnye játék.
Néhány gyermek összeáll, s az ut közepén zsombékokat csinálnak porból.
Magok közül egyet kiválasztanak dinnye pásztornak; ki kevés távolságra e
helytől lefekszik s ugy tetteti magát mintha aludnék; a többi aztán
csendesen oda lopódzik s a pszeudó dinnyét felkapkodva, a pásztorra ily
szavakat kiabál:
– Lopuk lopuk a dinnyét
Elaludt a pásztor.
Csipa van a szemibe.
Erre a pásztor felugrik, a tolvajokat megkergeti, s a kit elfoghat
kegyelem nélkül megzálogolja, ez igy megy mindaddig mig a zálog halomra
gyűlik. Következvén a zálog kiváltás, a pásztor kezébe fog egyet s ezt
kiáltja:
– Kié ez a zálog?
– Enyim, enyim – kurjangatja a tulajdonos.
– Kit szeretsz? – kérdi a zálogszedő.
– Pannikát.
– Ilyen ágyat vessen neked Pannika!
Ekkor magasra hajítja a kezében lévő tárgyat, s ez igy tart mig a
zálogok mind ki nem váltatnak.
8. Sas játék.
Több gyermekek összeállván, egymás derekát átkarolják, s igy hosszú
láncformát képeznek. A legerősebbet sassá s az erejében utána következőt
annyjokká teszik. Az anyjok, azután a sereg élére áll, mig a sas vele
szemközt foglal álláspontot. A sas most erősen sürög forog s ily
szavakat mond:
– Sas vagyok elkapom!
– Anyja vagyok nem hagyom!
A játék addig tart mig a sas mind el nem kapdossa a kicsinyeket.
9.
Midőn héja közelít a faluhoz, a palóc gyermek következő verset kiabál
mint egy üdvözletére:
Hélya hélya kontyos,
Igen nagyon loncsos.
Meggyujtottam kőváradot,
Benne hagytam két fiadot.
Ugy sirattad maj’ mebbomlasz érte,
Cinkanával étetted.
Éldes tejbe fürdetted,
Hélya ne!
Vagy:
Hélya hélya lakatos
Látom lábad ripacsos,
Csőllőre csattogóra,
Ángyom ablakára.
Ez utolsó sort igy is mondják:
Csőllőre csattogóra
Piros nyomdokóra.
10.
Ha az ég elborul, a gyermekek következő versecskével csalogatják ki a
napfényt:
Gyöjj ki gyöjj ki verő!
Ne menj Maconkára!
Mer’ Maconkán
Csontot törnek,
Tökvev harangoznak.
11.
A gyermek kis fekete pettyes veres bogárkát vesz kezére, s ezt dalolja
neki:
Katalinka bogárka
Hova visznek engem?
Égnek-e földnek-e
Vagy a tűzbe vetnek?
12. Karácsony esti köszöntő,
melyet a leányok ablak alatt énekelve mondanak:
Margit asszony jó gazdasszony
Kelj fel az ágyadbó’!
Kötsd fel szolgáló Rózsidat
Az ő mély álmábó’,
Siessetek turós, mákos,
Szilvás lepényt sütni!
Ha mi velünk elakartok
Betlehembe jutni.
13.
Farsang utolsó napján nem csak a gyermekek, de az éltesebbek is nagy
fanyársakkal járnak sorba minden házat, ezen üdvözlő rythmust szavalván,
illetőleg énekelvén a háziak tiszteletére:
Farsangi turi,
Nem mehet a fára,
Csak ugy karmizsálja,
Gazdasszonynak egészségit várja.
Gyönnek mennek az ekék,
Az aranyos ekék
Árpafődet szántani.
Zab szaporodjon!
Buza bukrosodjon!
Házatoknak négyszögi
Négyen gyerőnk rajta!
Ugrik ugrik kis Jézuska
Veres kabátkába.
Felszaladt a macska a padlásra, nekem is hozzanak egy darab szalonnát!
A háziak most egy darab szalonnát adnak át a fersangolónak, melyet az
megköszönve nyársára szúr s tovább lépdel.
Javítandók.
19. lap. 8, 9, 13, 18. sorban a „ho’nap“ mindenütt „hónap“-nak
olvasandó.
61. „ 3. sor „ma“ = „maj’“.
76. „ fel 15. sor „huszonégy“ = „huszonnégy.“
95. „ fel. 7. sor „ráüt“ = „ráű’t“
101. „ alólr. 4. sor „hogy im“ = „hogyim“.
117. „ alólr 1. sor „megyünk“ = „menjünk.“
Jegyzetek.
[Footnote 1: Soha mennem nyugszik = soha meg nem nyugszik. A =g= kimarad
s az utánna következő =n= megkettőztetik.]
[Footnote 2: Az elmondó még ezt tette hozzá: „ekkor Darvas Kis Kelemen
reá borult a Sallai szép Kata holt testére és ott halt meg.“]
[Footnote 3: Megest = megint.]
[Footnote 4: Ausó feüső = alsó felső.]
[Footnote 5: Mőre = merre.]
[Footnote 6: Mint már fentebb megjegyeztük, itt a =g= =s=-re változik, s
igy ejtetik: _mésse_. De nehogy értelmet zavarjon, jobbnak láttuk
aposztróffal jelölni.]
[Footnote 7: _Mőné_ = _minél_, _mennél_. Mint _mőre_ = _merre_.]
[Footnote 8: _Tyittyák_ = tiltják.]
[Footnote 9: _Meszeüve_ = _meszelve_.]
[Footnote 10: _Aszondják_ = _azt mondják_.]
[Footnote 11: Páfalyi = pálfalvi.]
[Footnote 12: Mennyőtté’ = megnőttél.]
[Footnote 13: Megá’ = megállj.]
[Footnote 14: Csecsvev tartottá’ = csecscsel tartottál.]
[Footnote 15: Kócscsa = kulcsa.]
[Footnote 16: Genge = gyenge.]
[Footnote 17: Asse = azt se.]
[Footnote 18: Akié’ = a kiért.]
[Footnote 19: Mevvetetté’ = megvetettél.]
[Footnote 20: Tyizmámnak = csizmámnak.]
[Footnote 21: Taupa = talpa.]
[Footnote 22: Eünyüttem = elnyűttem.]
[Footnote 23: Mindé’ = mindég.]
[Footnote 24: Szerelmönnek = szerelmünknek.]
[Footnote 25: Hosz’ ki = hozd ki.]
[Footnote 26: Betakallak = betakarlak.]
[Footnote 27: Eümenek = elmenek.]
[Footnote 28: Kossó = korsó.]
[Footnote 29: Feüneveüt = felnevelt.]
[Footnote 30: Szivva = szilva.]
[Footnote 31: Feütekéntett = feltekintett.]
[Footnote 32: _Bogácsa_: ezzel rokon a _bodak_, mely szinte gyurva
készül.]
[Footnote 33: Barna hajó = barna hajú.]
[Footnote 34: Aragyi = aradi.]
[Footnote 35: Hanne = hadd ne.]
[Footnote 36: Balázs Gyarmat = Balassa-Gyarmat.]
[Footnote 37: Tőtyi = tölti.]
[Footnote 38: Szavó = szavú.]
[Footnote 39: Szűte = szülte.]
[Footnote 40: Örő = örül.]
[Footnote 41: Vák ki = vágd ki.]
[Footnote 42: Vat tőlem = vagy tőlem.]
[Footnote 43: Torom = torony.]
[Footnote 44: Mellásd = meglásd.]
[Footnote 45: Kék = kellene.]
[Footnote 46: Korácsú = korú.]
[Footnote 47: aszonta = azt mondta.]
[Footnote 48: mettenné = megtennél.]
[Footnote 49: fauvav = fallal.]
[Footnote 50: Kiszísfazék = ciberés fazék, melyet mindig a kemencének e
célra készített mélyedésében tartanak.]
[Footnote 51: Memmeg ebből, meg meg, = ismét.]
[Footnote 52: Tésztaféle.]
[Footnote 53: Morvány = fonottkalács.]
[Footnote 54: Emmink = a mienk.]
[Footnote 55: A mennyiben a hust kicsinyítve picinek mondják, s igy
alkalmazzák a lábra is.]
[Footnote 56: Óma = alma.]
[Footnote 57: Messántó = megsántúl.]
[Footnote 58: Fé’ lábon á’ = fél lábon áll.]
[Footnote 59: ász = állsz.]
[Footnote 60: személje ebből személni, ez ige, a _becsülni_ szóval majd
nem’ egy értelmű.]
[Footnote 61: Mi’ csiná = mit csinál.]
[Footnote 62: Látton. = láttunk.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
V A magyarirodalom története A magyar irodalom története
XI összeszögellő bércein összeszögellő bércein)
XV mynyegzői ajándokokkal menyegzői ajándokokkal
XVI _bijony (bizony)_ „_bijony (bizony)_
XIX =hedegő= (hegedű) =hegedő= (hegedű)
XIX változik p u. változik p. u.
XX (jőjjön már sógor-helyett jőjjön már sógor helyett
XX „=eregygyék má’ bátya= „=eregygyék má’ bátya=“
XX lágyul p, u. lágyul p. u.
35 14. 35.
37 Feuneveüt = felnevelt. Feüneveüt = felnevelt.
48 rózsás pallag.. rózsás pallag…
91 már enyém leszesz, már enyém leszesz.
94 most is fáj…. most is fáj…
103 felséges király. felséges király.“
104 ennek a legénynek. ennek a legénynek.“
119 tudta már. hogy tudta már, hogy
127 igértél a feleségemnek. igértél a feleségemnek.“
129 a sor arrais a sor arra is
131 itthon vagyok. itthon vagyok.“
133 (Furó,) (Furó.)
133 (Fejsze). (Fejsze.)
134 (Gyalogut). (Gyalogut.)
134 (Hó). (Hó.)
134 (Kürtő). (Kürtő.)
134 (Szekérkerék). (Szekérkerék.)
142 Panuska Panuska.]
*** End of this LibraryBlog Digital Book "Palóc népköltemények" ***
Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.