Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Béla, a buta
Author: Kosztolányi, Dezs?
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Béla, a buta" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)



BÉLA, A BUTA

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

ÚJ ELBESZÉLÉSEI

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1920

10147. – Budapest, az Athenaeum r-t. könyvnyomdája.



EZÜSTBOT.

Elek a zsibbasztó és tompa délutánon elaludt, ültő helyében. Mire
fölébredt, már este volt, – haldokló violafénnyel – senki se ült az
elsőosztályú fülkében. A vonat alacsony falak közt rikkantott és ugrált,
egy közeledő állomás előtt, annak a városnak az aljában, melynél át
kellett szállnia, hogy a legközelebbi gyorssal hazautazzon.

Kábultan nyitotta föl szemét, mint az ébredő utasok, kik első
pillanatban megriadnak attól a gondolattól, hogy álmaikban más irányban
vágtattak és nem támogatták akaratukkal a vonatot, mely azalatt
lelkiismeretesen röpítette őket szilárd céljuk felé. Arca dagadt volt az
egészségtelen álomtól, orra – a forró gőzfűtéstől – vérbő, a torka
száraz. Összeszedte holmiját, egy disznóbőr bőröndöt, egy kézitáskát,
egy gyapjútakarót, magára kapta a télikabátot is. Akkor vette észre,
hogy a fülke hálójában egy bot van. Valószínűleg ott felejtette valaki.
Kezébe fogta, aztán az idegen holmi iránt érzett megvetéssel visszadobta
a hálóba.

A fülkében egyedül a bot fogantyúja árasztott fényt. Körötte a homály –
pár milliméternyire – szürkésen derengett. Újra leemelte és nézte.
Közönséges bot volt, melyet százan és százan viselnek, a fája fekete,
alul sáros és kopott, a kupakja elferdült, látszott, hogy a tulajdonosa
sokáig használta és szerette. Ki is tekintett a folyosóra, hogy nincs-e
ott az illető. De a folyosón lélek sincs, a többi fülkében se, egyedül
szállt le s mindenesetre magával vitte a botot, hogy átadja a
vonatvezetőnek vagy az állomásfőnöknek, annak, akinek a talált tárgyakat
szokás átadni.

Egyelőre megvacsorázott az étteremben. Társaság híján se únta magát,
mert a másik széken, vele szemben ült, a télikabátja mellett, a bot,
mint egy idegen úr, aki nyájas és a feje ezüstös. Egyes mozdulatai
okvetlenül a botnak szóltak. Félrebillentette a fejét, mosolyogva és
kicsinylően bámulta. Soha életében sem viselt botot. Fizetni akart, a
pincér azonban nem jött. Erre a bottal zörgette meg a padlót. A pincér
ezt azonnal meghallotta. Künn a pályaudvaron, a fagyos, vidám éjszakában
vívómozdulatokat tett és egyik útitársának egész vasúti térképet rajzolt
a földre. A kalauztól pedig könnyedén megkérdezte:

– Ez a budapesti gyors? – és rámutatott egy kocsira, a botjával.

– Méltóztassék – felelte a kalauz, aki tisztelgett, mint az
országgyűlési képviselőknek szokás.

Most végképen elhatározta, hogy a botot megtartja magának. Vidéki
rokonainál, akiknél a karácsonyi ünnepeket töltötte, harmincöt koronát
vesztett, huszonegyesen. A bot épen harmincöt koronát érhet. Annyit
mindenesetre, de semmiesetre se többet. Végre ő is vesztett egyetmást:
egy ezüstórát, az érettségi után, aztán tavaly a kávéházban ellopták a
télikabátját. Otthagyta a fogason és valaki megtalálta. De találni és
lopni két dolog. Mindenütt olvasható a fölírás: „talált tárgyak“ és nem:
„lopott tárgyak“. Homályosan emlékezett egy közmondásra: „talált holmi
istenajándéka“. Ha nem magyar közmondás, akkor albán, vagy ilyesmi.
Valahol okvetlenül olvasta.

Sokkal jobban izgatta ennél az, hogy a botot a sok csomagtól –
akármiként nyujtogatta a nyakát – nem láthatta. Szeretett volna fölállni
és kihalászni a hálóból, de a zsúfolt kocsiban lehetetlenség volt. Pedig
ilyesmik oly könnyen elvesznek. Ezért minden leszálló utast gyanakodva
mért végig, nem viszi-e el a botot, az ő botját.

Jóval éjfél után érkezett meg, hordár, kocsi nem akadt, magának kellett
vinni a podgyászait, gyalog. Bőröndje nem volt, de a bottal együtt
lépekedni fölöttébb körülményesnek tetszett. Meg is botlott benne és
többször leejtette a földre. Másnap világos téli reggel volt, éles
színekkel. A Duna jégtáblákkal habzott, mint a jegeskávé, a hegyeken
cukorsüvegek, hóból, még a szemétdombok is olyanok, mint a
cukrászsütemények, melyek fehér tejszínhabbal, vagy barna mokkakrémmel
vannak töltve. Csak most lehetett látni, hogy milyen csinos a bot. Ezüst
nyele tündöklött a verőfényben. Hosszú sétára indult vele, végigment a
korzón, bátran tekintett a lányok után, úgy érezte, hogy világfias és
könnyed. Este egy zenés kávéházban színes likőröket ivott Zsiráf
Paulával, a híres moziszínésznővel. A botot a ruhatárban helyezte el s –
először életében – húsz fillért fizetett érte. Kétségtelen, gondolta,
hogy bizonyos kiadással jár, mint a kutyák, nők és gyerekek, de megéri.

Csak harmadnapra vette észre, hogy kézitáskája nincs sehol. Sápadtan
állt meg a szoba közepén. Bizonyos, hogy a vonaton ellopták, pedig
gyöngyfókabőrből volt, istenem, háromszáz koronát fizetett érte.
Helyette a botot hozta haza. Följelentést tett az ismeretlen tolvaj
ellen s azzal vigasztalta magát, hogy a bot is megér körülbelül
háromszáz koronát, mert nagyon nemes hajlású. Néha attól félt, hogy még
többet megér. Lehet, hogy becses műdarab, vagy valami régiség is.

Amint így tépelődött, megjelentek előtte az útitársai, kiket – azt hitte
– egészen elfelejtett már, egy vörösbajszos földbirtokos, mellette egy
főispán, egy őrnagy, egy pap, egy hallgatag úr, ki oly halk és kenetes,
mint egy kínai. Vajjon kié lehetett a bot? Ő a főispánra gyanakodott.
Nyugtalanul ment az utcán. Mindenki a botra nézett, kétértelmű, gúnyos
mosollyal. Erre az ezüst fogantyút a télikabátja szárába rejtette. A
följelentés óta általában izgatott volt. Majdnem minden nap hajnalban
vetődött haza. Botját valamelyik sarokba dobta, egy szekrény mellé.
Megtörtént, hogy reggel az ágya mellett találta. Azt kellett hinnie,
hogy a bot változtatja helyét, mint az alvajáró, éjszaka egyedül sétál a
szobában.

Aludni se igen tudott. Egyszer azt álmodta, hogy rongyosan és sápadtan
járkál házról-házra és koldul, száraz kezében egy koldusbottal, melyben
fölismerte az ezüstbotot. Verejtékes homlokkal ébredt. Kezébe vette a
botot. Fogantyúja lapján sokáig bámult egy jelet, melyet nyilván ravasz
tulajdonosa vésett rá, hogy minden körülmények között ráismerjen. A
karcolás mély, nem lehet lekaparni. Hiába feszítette késsel, a burok se
jött le. Elek új borítékot akart rátétetni. De az ezüstműves azt mondta,
hogy a fája nem éri meg, a borítéka pedig egyszerű bádog. Mit lehet vele
tenni? El kell dobni a szemétre.

Így igazán könnyű szívvel válhatott meg a bottól. Bement egy
kereskedésbe, vett valamit, a botot pedig egyszerűen egy szék mellett
hagyta. Végtelenül megkönnyebbülten sietett hazafelé. Már a sarkon
lehetett, mikor valaki utána szaladt.

– Kérem, – lihegte a boltifiú – ott tetszett felejteni.

Elek félreugrott, gyanakodva.

– Nem az öné? – kérdezte a gyerek és ráemelte vérszegény arcát.

– Hogyne – mondta.

– Tessék – kínálta újra a kifutó, de nem adta oda. Most már maga is azt
hitte, hogy másé.

Elek olvasni igyekezett az arcából, tud-e valamit, könyörögve nézett rá,
aztán kezébe nyomott öt koronát és elfogadta a botot. Az utca, melybe
befordult, sötét volt. Híg, hideg sár borította az aszfaltot,
tintafekete eső csöpögött a tintafekete égből, ráhullott az arcára, az
ingmellére, mindent befeketített. Megragadta a botját. De úgy érezte,
hogy a bot fogja a kezét, görcsösen, mint egy idegen ember keze.

Az vezette őt lépésről-lépésre, erőszakosan és keményen.

Mindig tovább és tovább.



A JÓ BÍRÓ.

Judás János huszonkilenc éves korában – egy sötét februári délelőttön –
mondta ki első ítéletét. Hat hónapi fogházra ítélt egy tizenkilenc éves
lányt, kit sikkasztással vádoltak. A tárgyalóterem fülledt és poros
volt, régi kendők és cipők szaga kóválygott a levegőben. Maga is örült,
amikor kilépett az utcára és orrába-szájába betódult a jeges levegő.
Akkor vette észre, hogy a feje kissé fáj. A téli égbolt úgy simult rá,
mint egyetlen, nagy hidegborogatás.

Sietett haza ebédelni.

– Mennyit kapott? – kérdezte az anyja.

– Fél évet – szólt a bíró közönyösen.

Az anyja olyan mozdulatot tett, mintha sokalná.

– Előrelátható volt – magyarázta mosolyogva. – Főképen az esett latba,
hogy a vádlott nem tanusított beismerést. Makacsul tagadott.

– Szegény.

– Szegény? – és a vállát vonta. – A szegény ember is élhet
tisztességesen.

– Kétszázötven koronából?

– Az mindegy, – vágott közbe kissé hangosabban, mint akarta, hogy ne is
gondolkozzon, csak a szavát hallja – mindnyájunknak vannak
kötelezettségeink. Különben mi lenne a társadalommal.

A bíró délután szundikálni szokott, a keskeny zöld díványon, egy
órácskát. Ma nem volt álmos, de lefeküdt, minthogy élete módján soha
semmit se változtatott. Mindig egyidőben kelt és feküdt, mindig
egyformán öltözködött. Készen vett, bélelt fehér nyakkendőt viselt,
melybe egy piros félholdas melltűt tűzött. Az arca igénytelen. Szeme
olyan színű, mint a kocsonya. Kopaszodó fejéről hosszú fekete
cérnaszálak módjára lógtak a vékony hajszálak. Így – kopaszon is –
alapjában csak egy jó fiúnak látszott, kit az élet majdnem érintetlenül
hagyott. Nyugodtan élt, világnézete egyszerű volt. Mindenképen szerette
a rendet és a szabályosságot. Tudta, hogy vannak jó és rossz emberek, de
mind a kettő külön csoportban foglal helyet és olyan nagy köztük a
különbség, mint a pillék és a pondrók közt.

Ami azt a leányt illeti, kétségtelen, hogy a rosszak közé tartozik, nem
az egészen rosszak, de a középrosszak közé, kiket meg kell büntetni.
Csak legalább ne tagadott volna. Akárhogy is van, nem tudott elaludni.
Az óráját nézte, hogy futja be körét a kismutató. Sohase hitte, hogy
ilyen lassan mulik az idő. Március… május… június… számolgatta az ujján.
Mire kiszabadul a lány, augusztus lesz, a kertjük tele lombbal és
virággal.

Az első hetekben egyre izgatottabb lett, de az izgalma később sem múlt
el. Egyelőre éjjel-nappal dolgozott, beleásta magát az aktákba.
Valahányszor belépett a törvényszék küszöbén, elfogta az a határtalan
bizonytalanság, amit első ízben érzett. Hogy nyugtassa idegeit, estefelé
hosszú sétákra indult, túl a városon, hol épülő kaszárnyák sötétlenek és
bozontos kutyák kószálnak, ijedt szemmel. Itt bevallotta magának, hogy
kicsit megzavarodott. Mindig tudta, hogy mi a jó és mi a rossz, de most
már nem tudta. Tulajdonképen az izgatta, hogy mindig szemébe kellett
nézni a vádlottaknak, akiknek oly egyszerű a szemük. Próbálta
elfordítani a fejét, de a bűnösök ismét a szemébe néztek, minél
szigorúbban tekintett rájuk, annál szelidebben. Különösen annak a
lánynak volt valami kimondhatatlan egyszerű szeme. Azokkal az esetekkel,
melyeket valaha könyvben tanult, egymásután találkozott. Akadtak kis
ügyek, a lélek oly betegségei, melyek nyomtalanul gyógyultak, a büntetés
mindössze abból állott, hogy megfeddette a vádlottakat, azután
elbocsátotta őket. A kihágás egy jogi szépséghiba, szinte kozmetikai
beavatkozásra eltűnik. Voltak azonban súlyosabb bűnösök. Itt már
alaposabb gyógykezelésre volt szükség, egy vagy két évi börtönre, mert
ennyi idő alatt gyógyul a lélek betegsége. Aztán jöttek a többiek is, az
igazi nyavalyások, balkörmű és sötét fickók, busa homlokkal és elfajzott
koponyával, a bűn sápadt hektikásai, majd a hevenyfertőző betegek, a
gyujtogatók, mintegy a tüdőgyuladás forró lázában, rablók és betörők,
mint a hagymázosok, a gyilkosok, ezek a pestisesek, kiken már nem lehet
segíteni, végül a visszaesők, a gyógyíthatatlanok, a förtelmesek, örökké
kiújuló tályogokkal, rohadt karokkal és elszenesedett lábbal, emberi
voltukból kiforgatva, szinte fölismerhetetlenül. Mennyire sajnálta
mindegyiküket. A bűnüknek mindig megtalálta a magyarázatát. Sokszor félt
tőlük, az az érzése volt, hogy a lélek kórházában jár, egy fertőző
pavillonban, ahol ezer és ezer halál leskelődik, mindenkire, őrá is.
Tudta, hogy az orvosok köpenyt húznak, keztyűt és álarcot öltenek, mikor
ragályos beteg mellé lépnek, nehogy ő rájuk is átterjedjen a betegség.
Itt azonban nincsen ilyen védekező intézkedés. Abban a polgári ruhában
ül, mint otthon. Kezén, mellyel fekélyekben turkál, nincs gummikeztyű.
Ennek a kéznek pedig bele kell nyúlnia az életekbe és egy pillanatban –
bármennyire fáj annak, aki sújt és annak, akire sújt – keményen le kell
csapnia. A nagy-nagy feladattól visszatorpant. Úgy érezte, hogy a keze
csak egy ember keze, puha és gyenge.

Nyár derekán meghalt az édesanyja, ő pedig egyedül, egész egyedül maradt
a földön. Új kétszobás lakást bérelt a város egy félreeső utcájában.
Este ténfergett a süket és vak szobákban, ruhástul dőlt le az ágyra és
bámulta a mennyezetet. Zsibbadt gerince fájt. Azon tépelődött, miért is
vétkeznek annyit az emberek? Örömöket keresnek szegények, nincsen
örömük. Az ő élete is olyan sivár, elmúlt fölötte az idő és nem történt
vele semmi. Amint nyitott szemmel bámult a sötétségbe, visszaemlékezett
egy fiatal cigányfiúra, aki megölte a kedvesét, karcsú és gyönyörű volt,
mint valami nemes vad.

Idegességében rágyujtott egy cigarettára.

Eddig nem is dohányzott. A dohány ízlett a szájának, a torkának, az üres
gyomrának, egészen megtöltötte, úgy hogy nem is vacsorázott, a testében
villanyos izgalom bizsergett. Nem tudta, hogy miért jó a keserű és a
méreg, mért édes és gyógyító az, ami fáj. Másnap reggel azonban már az
ágyban rágyujtott egy cigarettára.

Akkoriban nehéz és igen bonyolult pört tanulmányozott, mely minden testi
és szellemi erejét igénybe vette. Ette egymásután a cigarettákat, orrán,
száján engedte ki a füstöt, munka után pedig fölnézett a kaszinóba, ahol
szívesen megivott egy félliter bort és kártyázni kezdett. Egyszer
elvesztett százhúsz koronát, de másnap visszanyerte. Aztán elvesztett
kétszáz koronát és még százötven korona adósságot csinált. Azok a
nyugtalanságok, melyek eddig gyötörték, lassanként elmultak. Minden este
fölment a kaszinóba, a kártyaasztal mellett üldögélt, nézte a lapok
járását és másnap zavartalanul dolgozott.

Így élt évekig. A haja közben kihullott, azok a hosszú, fekete
cérnaszálak, melyek fejét borították, a fésűjében és a keféjében
maradtak, az arca pedig sápadtabb lett. Egy év mulva nyakkendőit is
megváltoztatta, a bélelt fehér bepiszkolódott, helyette egy kék babos
selyemkendőt vásárolt, melyet csokorra kötött. Ezt egyik helyi
szinésztől látta. Éjfélután minden vendéglő és kávéház becsukott, csak a
vasúti állomás mellett a kis bohémtanya maradt nyitva, melyet főkép
szinészek látogattak. Ide járt el, a szinész-asztalhoz. Úgy találta,
hogy ezek a jó emberek a könnyelműségük ellenére is tisztességesek és
erkölcsösek. Beszélni itt nem igen szokott, minthogy az ital szótlanná
és szigorúvá tette. Lengyel pálinkát ivott, és a szája széléről
szomorúan lógott egy virzsinia. Idegenül, kissé zavartan ült közöttük,
mint aki véletlenül eltévedt, de azért nem érezte magát rosszul. Egyik
pincér sokáig szinésznek nézte és „művész“ úrnak szólította.

A bíró sohasem vesztette el méltóságát. Azokat, kik ebben a cifra
társaságban közel akartak hozzá férkőzni, távol tudta magától tartani, s
mindig egyedül ballagott haza. Azt is csak nagysokára tudták meg a
városban, hogy nem él egyedül. Egy nővel lakott, ki valaha a cirkuszban
játszott. Reggelenként látták, hogy az ablakán kihajolt egy sárgahajú
lány, piros ruhában. Eleinte csak félénken, de aztán egész nap az
ablakban könyökölt, cigarettázott és nevetgélt az arra sétálókra.

Látogatókat nem fogadott a bíró, napját jórészt a hivatalában töltötte,
csak hajnalfelé vetődött haza. Ilyenkor hosszú, hosszú beszédeket
mondott magában, melyekben igazolt mindenkit, aki vétkezett és vádat
emelt azok ellen, akik nyugodtan emésztenek. Egy-egy tilalomfa előtt
megállt a parkban, mosolyogva csóválta a fejét. „A gyepre lépni tilos.“
Dehogy is tilos, szabadságot és boldogságot az embereknek, labdateret a
gyermekeknek, hogy napfényben cikázzanak, a gyep nem az öreg polgárok
szemének való, az élet azért van, hogy használjuk. Bandukolt a parkon
át, a sunyi, hajnali holdfényben s a behorpadt kemény kalapjával olyan
volt, mint valami polgári démon. Az orgonabokorról letört két nagy ágat,
ellopta. Magába szívta az eleven illatot. Ittas könnyeiben végtelen
szeretet olvadozott mindenki iránt, aki gyönge és szenved, kitárta a
karjait, hogy a szívére ölelje testvéreit. Részeg száján csillogott a
nikotinos sárga nyál.

Lábujjhegyen lopódzott be, nehogy fölkeltse az alvó nőt. A szoba
levegője elviselhetetlenül forró és tikkadt volt a sok olcsó
illatszertől. Egy selyempincsi szaladt elébe, a nő ölebe. Meggyujtotta a
hálószoba rózsaszínű villanyát. Arca fakó volt, a szája halvány. Amint
ült ebben a rózsaszínű fényben, mely egy rendetlen szobát világított
meg, a piros hálókabátjában és a piros otthoni sipkájában egy
elkárhozott léleknek rémlett, aki valamit gyötrődve keres és nem talál
sehol. Az igazság ebben a szobában se volt. Sehol sincs az egész földön.
De valahogy úgy érezte, hogy most közelebb van hozzá, így szegényen és
boldogtalanul, minden nélkül, most már ítélkezhet azok fölött, kik hozzá
hasonló szerencsétlenek és érdek nélkül védhetik a gazdagok, hatalmasok
társadalmát, a polgári otthonokat, melyekben egészséges, erős gyermekek
játszanak és szelid hitvesek alszanak.

Minden reggel hét órakor csörömpölt a keltő órája. Felugrott az ágyból
és a zuhany alá állott. Lemosta magáról az éjszakát s mire kiért az
utcára, a reggeli napfényben már más volt, a homloka józan, a szeme
tiszta. Sietett azokhoz, akik gyarlók, mint ő, hogy igazságot tegyen,
beteg orvos ment-ment a pácienseihez. Évek óta mindig elsőnek érkezett a
törvényszékre. Míg rákerült a sor, cigarettázott a folyosókon és
meg-megállt egy fordulónál, az igazság istennőjének szobra előtt, aki
bekötött szemmel magasodott föl, kezében a karddal és mérleggel. Itt
mindig hosszan tétovázott. Arra gondolt, hogy az igazság istennője égi
volta ellenére sem mert szemébe nézni a bűnösöknek, félt azoknak a
tekintetétől, akiket elítélt s az embereket tagadta meg, hogy igazságos
legyen. Ő azonban ember. Állott, állott előtte, mutatta neki kopasz
fejét, sovány arcát, síró szemét, kitérdelt nadrágját, lyukas cipőjét,
elkótyavetyélt boldogságát, az egész életét, hogy elfogadja, legalább ő,
áldozatnak.

De az istennő, aki sohase látott még embert, nem látta meg őt sem.



FOGFÁJÁS.


I.

Vacsorázik a násznép. A kis udvarban az uborka, a bors, a vanilia illata
érzik. Patkóalakú hosszú-hosszú asztalnál ülnek a vendégek, sátor alatt,
százhúszan.

Az első pohárköszöntőt az országgyülési képviselő mondja. Utána az
éneklőkanonok emelkedik szólásra, ki lila övvel a hasán, kezében
pezsgőspohárral, az élet igazi mélységéről, a szenvedésről beszél.
Menyasszony és vőlegény annyira figyelnek a szavára, hogy leteszik a
kést, villát.

Ekkor fájdul meg a vőlegény foga.

Tudja is, hogy melyik. Baloldalt van egy zápfoga, mely – különösen
időváltozáskor – rakoncátlankodni szokott és már többször gondolt rá,
hogy tömetni kellene. A fájdalom mégis váratlanul jön, –
meglepetésszerűen, mint egy roham – úgy hogy belesápad. Lehajtja a
fejét. Nyelvét próbálja a fogán tartani, de mindhiába, se lát, se hall.
A kanonok még mindig a legszebb körmondatokat mondja. Feléje mosolyog és
ő is igyekszik visszamosolyogni rá. Bámulja a vendégeket, kiket
egyszerre nem ismer meg, a cifra asztalt, a tortákat a piros és sárga
borok közt, a ponyvát, fönn a friss lombokat és a nemzetiszínű
zászlócskákat.


II.

Vacsora után kiszalad a sátorból az ecetfák közé. Szeretne felbőgni a
csillagos nyári égre. Annyira szenved.

Mire visszatér, az arca krétafehér, a homloka verejtékes.

Elhatározza, hogy úri hidegséggel uralkodik magán. Leül a menyasszonya
mellé. Egy szót se szól.

Aztán mégis megmondja, hogy nem bírja tovább.


III.

Mennek a leányszobába, hova nem hallatszik a cigánymuzsika és a
lakodalmas lárma.

Itt minden csupa pillangó és csipke, csupa ibrik és selyemfestés, csupa
illat, aranyceruza, táncrend, csiricsáré, az asztal döcög, az ágy
keskeny, a dívány szűk, a szék kicsiny. Aki megmozdul ebben a
babaszobában, az biztosan összetör valamit.

A bútorok a vidéki költészet őrületét lehellik.

Egy bronz házinyúl gyomrában keltőóra ketyeg, a kefék hátán tükrök, az
éjjeli szekrényen két síró angyal.

Mind a ketten leülnek, zavartan.


IV.

Tulajdonképen alig ismerik még egymást.

Télen találkoztak először, egy bálon, a farsangot áttáncolták,
néhányszor együtt mentek társaságba, a leány párszor éjjelizenét,
többször virágot kapott, jegyajándékul pedig egy gyémántgyűrűt.

Tetszett neki a vőlegénye csíkos selyemgallérvédője meg az aranyórája,
melyet csuklóján viselt, karkötővel.

Ő maga pedig szép volt, mint egy bábu. Mellei viaszsárgák és fülei – két
rubin láng – lobognak a türelmetlen ábrándoktól.


V.

Most szembenéznek egymással. Először maradnak magukra az esküvő után és
mindjárt szenvedniök kell.

Künn gomolyog a tánc. A vőlegény összehajtott, friss zsebkendőt tart –
könnyedén – az arcához. Másképen képzelték mind a ketten.

Hiszen ők szívesen szenvednének. Főkép lelki okok miatt, mint a
regényekben. Kéz a kézben, elhagyott tájon, szomorúfűzek alatt. Erre
azonban nem voltak elkészülve.

– Fáj? – kérdezi a menyasszony.

A vőlegény nem felel, csak a szemét emeli az égre, ezzel jelezve, hogy
fájdalma lefestésére minden emberi szó gyenge.

– Annyira?

Legyint a két kezével, hogy ne is beszéljenek róla.

– Nem múlik?

Egész testével tiltakozik.

Egy korty rumot vesz a fogára. Az se segít. Csak az arc-húsát marja
véresre. Mindenekelőtt szeretne kinyújtózkodni az aranyosbársony
babaszéken, de az lehetetlen. Behozzák a másik szobából a bőrfotelt,
melyben délutánonként az apósa szokott szundikálni. Abba süpped bele,
lihegve a fájdalomtól. Leveszik az asztalterítőt is, melyre aratólányok,
búzavirágok, pipacsok vannak hímezve, a csupasz asztalra ráteszik a
rumot és poharat. Fejét a bőrfotel támláján nyugtatja, bandzsít a
lámpára, zsibong a bal arca, lüktet és viszket a gyulladt ínye. Néha pár
pillanatra mintha alábbhagyna. Ez azonban csak a fájdalom kacérkodása,
kihívás a játékra, készülődés újabb támadásra, mert az alattomos
szünetek után teljes erővel zendül fel a fájás, cifrán és kacskaringósan
tekergőzik, éles, mint a fütty, hegyes, mint a sikoly.


VI.

A menyasszony izgatottan fut ki a szobából. Háziruhát kap magára,
könyökig felgyürkőzik s a hosszú, sötét folyosó végén sokáig csorgatja a
vízcsapot. Hideg vizet visz be, két nádszéket állít a bőrfotel elé,
ezekre helyezi a mosdótálat és a kékmázas kancsót. A vőlegény öblögeti a
fogát. Eleinte a szája elé tartja a kezét, később már nem is tartja oda.

Vízbe márt egy fél törülközőt, azzal köti át a fejét. Semmit se ér. A
fájdalom nem teketóriázik többé. Trillázni kezd a fogában, szaporán és
tömören, mint a villamoscsengő, mikor két drótja összeér, sajog a beteg
ideg, csörömpöl a villamos fájdalom, állandóan.

Nincs többé maradása. Összekuporodik és talpra szökken, le-föl jár a
szobában, mogorván, mindig a fal mellett. A menyasszony követi. Kezét
hitvesi jósággal kezére teszi. Ezt a vőlegény kikéri magának, így nem
tud szenvedni, tovább megy és – tébolyult házi zsarnok – folytatja
sétáját, egyedül, a fájdalmával.


VII.

Erre a mennyasszony sértődötten ül le a díványra, szárítja könnyeit, az
első könnyeit. De a vőlegény is sír. Potyognak a könnyei a fájdalomtól.
Félnégy felé eszébe jut, meg kellene próbálni a meleget, sót melegített
a konyhában, ahol már a hajnali fánkot sütik a vendégeknek.

Tűt, cérnát, ollót hoz a menyasszony. Varrja a lámpa alatt a kis
zsákocskát, melybe a meleg sót teszik. Elharapja a cérnát, öltöget, mint
az asszonyok, akik pólyát varrnak.


VIII.

A leányszoba üvegajtaja egész éjjel egyenletesen világít le az udvarra,
csöndes, rózsaszínű fénnyel. Gyakran fel-felnéznek a mulatók. Az anyák
bámulják a puha ködben mozgó árnyékalakokat és a fiatalságukat idézik,
mely örökre elmult, a boldogságra gondolnak meghatottan és öreg szemük
héja nedves. A két násznagy kövéren és zömöken ül, egymással szemben.
Nehéz ivók, kemény magyarok, elázottan hallgatnak. Mellettük 1849-ről
beszélnek, arról, hogy áruló-e Görgey, vagy sem. Aztán az ajtóra
mosolyognak mindnyájan, hogy fiatalság bolondság.


IX.

Öt órakor a leányszobában is dereng. Hamuszínű fény surran az öreg
családi bőrfotelre, mely csodálkozva és szégyenkezve áll itten, a
mosdótálra, a bádogkancsóra és a vizes törülközőre, mely a szoba közepén
hever. Vászonrongyok az asztalon, a feldöntött fogcsöppek mellett egy
gyűszű. Annyira megváltozott a szoba, hogy rá se ismernek reggel, de
minden rendetlenség ellenére is úgy találják, hogy így kényelmesebb.

Mikor a nap a júliusi lombok közt felbukkan, már indulnak a fogorvoshoz
fogat huzatni. Kilépnek a vad verőfénybe. A menyasszony arca kék. A
vőlegény arca zöld. Balszeme bedagadt, oly pirinyó, mint egy sündisznóé.
Meg se csókolták egymást, de házastársak, öreg férj és öreg feleség, pár
óra alatt. Cipelik magukkal a kis sózsákot is, melynek hasznos és
gyógyító hatását felismerték, ez kíséri első útjukra, mint valami, mely
a szenvedések éjszakáján született. Nincsenek többé egyedül. Egy vidéki
bérkocsi várakozik rájuk, két beteg gebével. Arra szállanak fel, rang
szerint.


X.

Előbb a férfi, aki szenved, összetörve és elhasználtan, a kenyérkereső,
az úr.

Utána az asszony, a cseléd.



F. F. REJTÉLYES GYÓGYULÁSA.

Úgy történt, hogy F. F., aki főfelügyelő volt egy állami vállalatnál, az
utcán sétálva, egyszerre különös, elviselhetetlen, orrfacsaró bűzt
érzett.

Gyanakodva tekintett körül és ügyelni kezdett, mint a hivatalában
szokta. Homlokát összeráncolta, erei kidagadtak, fakó, halotti szemét
felgyújtotta a figyelem, mint ha a villanykörtébe hirtelenül erős áramot
kapcsolnak. Semmi gyanusat nem talált maga körül. Az aszfalt söpört és
locsolt, mellette a házak tiszták, csatornák nincsenek a közelében.
Csóválta a fejét, aztán kettőzve a lépéseit, tovább ment.

Pár méterrel odább megállott s akkor újra érezte a szagot. Megfordult,
mintegy nézve a levegőben az utat, melyen láthatatlanul
utánasompolygott. Ájulatos illat volt, a feloszlás gyászos aromája,
édeskés és nehéz, kéjes és visszataszító, leírhatatlanul átható, olyan,
mint a tubarózsa szaga, mely a napfényben rothadó avas konc páráival
elegyül. Öntudatlan mozdulatot tett, hogy elhessegesse. Vannak szagok,
melyek annyira ellenségeink, mint a szemnek a villanyfény, a fülnek a
mennydörgés, az orr megborzad és visszatántorodik tőlük. Valami épülő
ház mellett haladt el. Itt orrát a mész éles szaga szúrta, mely oly erős
volt, hogy egyenesen az agyvelejébe nyilalt, mint egy hosszú, hegyes tű,
mellette korhadó faállványok, nyirkos pincék. Hosszan tétovázott, hogy
valamiként ezen a helyen födözze föl a rejtélyes szag forrását. Mert még
most is érezte.

Ment egy-két lépést, sietni kezdett, hirtelen megállt, előretekintett,
hátratekintett, de minden megfeszített erőlködése ellenére sem tudta
eldönteni, hogy mi okozhatja azt a bűzt, mely az egész légkört
megmérgezte, a csillagokig. Mosolyogva sétáltak az emberek, könnyű őszi
felöltőkben, férfiak és nők, akik semmit se vettek észre. A napfény
aranymártása leöntötte a buja és lihegő fővárost. Minden házból és
kapualjból más és más szag áradt ki, ellenmondó illatok és bűzök
feleseltek egymással, mint a bérházakban a zongorajátékok, melyekből
senki se hallja ki az igazi dallamot. Gőzölgött, párolgott, füstölt az
élet ebben a langyos alkonyatban, a virágágyak és szemétgödrök, a
cukrászdák és pálinkásboltok, a gyógyszertárak és a kórházak az ég felé
lehelték tömjénüket, hódolva valamely ismeretlen istennek, aki az életet
teremtette s a szép és ocsmány színeket, hangokat és szagokat egyformán
megérti. F. F. főfelügyelő a szagok e macskazenéjében szórakozottan
bandukolt haza, kis csomagban, amint szokta, vitte a vacsoráját, az ég
felé fordította az arcát és nem gondolt arra, ami az imént megzavarta.
Otthon, agglegény-lakásában jóízűen evett, közben is rendkívül fontos
ügyiratokon járt az esze, melyeket holnap föltétlenül el kell intéznie.

Reggel, mikor elindult hazulról, az utcán megrohanta a tegnapi szag.
Kétségbeesetten, megsemmisülten állt meg kapuja előtt. Pont az a szag
volt. Alig ébredt a város, emberek úgyszólván sehol, az ablakok csukva,
a levegő is hűvös, tiszta, igazán érthetetlen, honnan került ide. Bár
többnyire gyalog szokott elsétálni a hivatalába, fölkapaszkodott egy
villamosra, hogy megrövidítse az útját. Itt mintha nem érezte volna,
aztán megint érezte. Kedvetlenül érkezett meg, de később megfeledkezett
mindenről, a szolgát leszidta, a titkárral gorombáskodott, nagyon
kedvesen telt el az idő délig. Csak hazamenet jutott eszébe megint. Újra
érezte, egyre erősebben érezte.

Alig tudott ebédelni, búskomoran ült az asztalnál, a kenyereket
elmorzsálta és a húsokkal bekente a tányérokat. Elhatározta, hogy
rendszeresen megvizsgálja az esetet, csak az járhat eredménnyel. Sokszor
mosta a kezét és öblögette a száját. Egy hét mulva megállapította, hogy
a szag nem állandóan gyötri, de látszóan szeszélyes rohamokban, reggel
is, délben is, este is, inkább a szabad levegőn, mint zárt helyen.
Illatszerekkel próbálkozott és a jázmin, a mák, az orgona csak
csömörletesebbé tette a levegőt. Elúnva mindent, tompán nézett maga elé,
társaságokba nem járt, otthon gubbasztott órák hosszat, arra gondolva,
hogy valaha igazgató akart lenni, erről azonban le kell mondania és be
kell látnia, hogy beteg, talán halálosan, gyógyíthatatlanul beteg. Még
csak negyvenhat éves volt. Barátai azt mondják, hogy ez a „legszebb
férfikor“, de tizennyolc éves korában nem mondták, hogy még fiatal,
harminc éves korában sem, hogy még nem öreg, amit a „legszebb
férfikor“-nak neveznek az emberek, az tulajdonképen a „legcsunyább
férfikor“. Belenyugodott, hogy így van, az, ami elől futott, az a
szörnyűség, ő belőle árad. Végre vannak emberek, akik csúnyák és
förtelmesek, akik bőrfarkasokat hordanak az arcukon, vagy akik
kukorékolva beszélnek, akadhatnak szerencsétlenek, akik az orroknak
utálatosak. Ebben a sötét gondolatban megvigasztalódott.

Egyik orvos sovány étrendet ajánlott – tea, tej, tojás, kétszersült – és
fürdőket, _calium hypermangan_-nal. Naponta háromszor megfürdött a lila
fürdőben, minden hatás nélkül. Ekkor egy híres fiatal tanárhoz ment el,
aki egy hősszerelmes mosolygó fölényével fogadta, királyi előkelőséggel
hallgatta meg a panaszát, levetkőztette, kopogtatta a máját és a lépét s
végül kijelentette, hogy semmi baja, azaz, az a baja, hogy képzelődik.
Betegsége mindenesetre érdekes. Meg is mondta a nevét: _hysteria
olfactoria_. Az orrüreg felső részében vannak a szaglópálcikák, azok az
idegvégkészülékek, melyek az orrba – a belehelés léghuzama által –
jutott légnemű testeket szag alakjában érzékelik és előfordul, bár igen
ritkán, hogy ezek az idegek hibásan működnek, akárcsak az a szem, mely
viziókat lát, vagy az a fül, mely hallucinál. Ilyen F. F. főfelügyelő
beteges szagérzékenysége is, melyről a tanár, mint sajátos esetről,
hosszabb megfigyelés után értekezést ír egy bécsi orvosi lapba. „Ön –
mondotta, minthogy a professzor igen szellemes ember volt – a szag
Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol.“ Ez a magyarázat kissé
megnyugtatta. Mikor azonban eltávozott, már a lépcsőn érezte az ismert
szagot. Futni kezdett, a szag pedig rohant utána, amilyen gyorsan
szaladt, úgy szaladt az is, a sarkában volt és eztán rátámadt,
kegyetlenül. Orra cimpái lázasan szimatoltak, figyelt az orra,
ágaskodott és előremeredt. Azok a szemek, melyek véres árnyékot látnak,
azok a fülek, amelyek túlvilági hangokat hallanak, nem figyelhetnek
jobban. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak vakulna és siketülne meg
az egész emberiség orra. De csakugyan érzéki csalódásról van-e szó?
Befogta az orrát és nem érezte, kinyitotta és újra érezte. Rázta a
fejét, izgett-mozgott, néha magában beszélt. Idegessége kétségtelenül
növekedett, de általános állapotában javulás mutatkozott, mert az a
megállapítás, hogy csak idegbeteg, fölrázta közönyéből, meg is fogadta,
hogy alaposan kigyógyíttatja magát és egy ideggyógyászhoz fordult.

A kezelés szépen haladt. Maga a beteg is elismerte. Fiatal,
felvilágosult orvos volt az ideggyógyász, aki sutba vetve a mult
hagyományait, a testekkel való meddő foglalkozást, főkép a lélek
boncolására alapította gyógymódját, abból kiindulva, hogy a beteg
életkörülményeinek és multjának részletes ismerete nélkül az
ideggyógyászat merő kuruzslás. F. F. az orvos kérdezősködéseire sokat
beszélt, nyílt és titkos szenvedélyeiről, mindenekelőtt pedig a
gyermekkoráról. Apja becsületes asztalosmester volt, ő pedig
gyermekkorában szeretett a műhelyben tartózkodni, a gyalupad és az
enyveslábasok körül, melyeknek átható szagára ma is szívesen emlékezett
vissza. Nyilvánvaló, hogy képzelgése nem egyéb, mint homályos és
gyötrelmes vágy az örökre eltűnt gyermekkor után, az ifjúság után,
melyet különösen akkor sírunk vissza, mikor a férfikorból az öregkorba
jutunk. Ezt, bármily fájdalmas is, tudomásul kell venni. Körülbelül ide
jutottak a lélekboncolás során, mikor F. F. egy napon a hivatal előtt
találkozott a vezérigazgatóval. Az igazgató elhúzódott tőle és félénken,
rosszul palástolt zavarral kereste a zsebkendőjét. Most, egy pillanat
alatt, megértette a helyzetet, erre a mozdulatra emlékezett, sokszor,
nagyon sokszor látta, mások is így tesznek vele, az utcán, a
villamosokban befogják az orrukat, bizonyos, hogy mások is érzik. Ő is
érezte, még mindig, istenem, de mennyire érezte.

Hanyatthomlok futott az őszi esőben, egy orvosi táblát keresett, már
fönn is volt az emeleten. Az orvos, akihez kalapostól és felöltőstől
rontott be, kövér, kopasz bácsi, rossz orvos, de a legjobb gyermek, férj
és apa, aki kis családjának már kétemeletes házat építtetett és abban
sántikált, hogy a harmadikat is felépítse. Lihegve panaszkodta el, hogy
mi járatban van. Az orvos bólintott, ő is érezte a szagot. Aztán
vizsgálni kezdte, szokása szerint úgy, hogy a betegről le se vetette a
felöltőt, mert nála a gyorsaság volt a fontos.

Keze ösztönös mozdulattal – évtizedes orvosi gyakorlattal – a páciens
zsebén pihent meg, innen pedig – a felöltő zsebéből – kihúzott egy ezüst
papirosba csinosan becsomagolt francia sajtot, melynek érett leve már
szét is folyt a zsebben.

Diadalmasan lobogtatta meg ezt a leletet, mint híres sebészek műtéteknél
a kór-okozó daganatot és azt a fölöttébb becses tanácsot adta a
betegnek, hogy máskor ne hordjon a zsebében oly sokáig sajtot.

F. F. főfelügyelő az orvosi tanácsért ötven koronát nyújtott át, melyet
az orvos eleinte vonakodott elfogadni, de aztán engedett neki.

Mindenesetre, gondolta, egy tégla a harmadik emeletes házhoz.



LEGENDA.

Vékony Pál IV. B) oszt. tan. bement a fürdőszobába, mind a két szemét
összeszorította, a száját kicsit elfintorította, mint aki keserűvizet
akar nyelni és belelőtt a jobb halántékába.

A golyó nyílegyenesen rohant az agyvelejébe. Halványan, véresen esett a
fürdőkád mellé. Levelet nem hagyott hátra. Csak később vették észre,
mikor levetkőztették, hogy a kabátja szélére gombostűvel egy cédulát
tűzött, arra mindössze ezt írta: „_Nem érdemes élni_“.

Halála híre másnap terjedt el az iskolában. A diákok nem igen szerették
őt. Hallgatag, alacsony, alamuszi fiú volt, aki az osztály közepén ült,
se elől, se hátul, a pad szélén, a mellette lévő fal homályában és
elveszve a zsibongó, meleg sötétségben, állandóan szentjánoskenyeret
majszolt. Ezért még a könyvei is szentjánoskenyér-szagúak voltak.
Akadtak olyanok, kik hamarjában nem tudták, kiről van tulajdonképen szó.
Milyen is volt? Sápadt és szeplős, az orra tömpe, a szeme savószínű.
Mikor vigyorgott, – és majdnem mindig vigyorgott – az arca
összegyűrődött, bőrgyűrűk keletkeztek rajta, melyek egy rongyos
erszényhez tették hasonlóvá, míg a szája nevetés helyett csak
sziszegett, hangtalanul. Senkit se szeretett és senkit se gyűlölt.
Vállát szokta vonni, ez volt minden véleménynyilvánítása. A tanárok is a
vállukat vonták, úgy engedték át minden évben a felsőbb osztályba.

Most zavartan néztek össze iskolatársai. Keresték egymás között a
barátját, aki valamit tudna róla, de senki sem volt barátja.
Öngyilkossága okát nem ismerték. Aznap, mikor főbelőtte magát, még
elment az iskolába rendesen, ebédelt, nem sokat és nem keveset, beszélt
is, nem sokat és nem keveset, minden nagyon váratlanul történt. Délután
a diákok kissé elszontyolodtak. Még mindig üres volt a helye, ez
döbbentette meg őket. Valami következetességet éreztek abban, hogy nem
jött el, a halál keménységét, végtelenségét, szigorúságát érezték,
kezdetét valaminek, aminek nem lesz soha vége s szívükben iránta félénk
részvét, tisztelet, irígység gerjedezett, mintha kitüntették volna. Mert
akit senki se vett komolyan, azt most a halál komolyan vette.

– Szegény, – mondogatták – ki gondolta volna, tegnap még itten ült, ezen
a helyen.

– Derék fiú volt – jegyezte meg a latin tanár, azon tépelődve, vajjon
melyik is lehetett s akkor látta, hogy téved, mert az, akire gondolt,
épen abban a pillanatban szaladt át a folyosón.

– Vékony Pál, – biztatgatta magát – határozottan emlékszem rá. Nagyon
szorgalmas tanuló volt.

Hófellegek közt ébredt a délutáni hold, – sárgán az éjszakai
dorbézolástól – és nézte a diákokat, kik előadás után kisebb
csoportokban mentek halottat nézni, a fagyos, tiszta levegőben.

Első pillanatban nem ismerték föl. Kicsi és sovány volt, sokkal kisebb
és soványabb, mint életében. Halántéka fekete tapasszal volt
beragasztva. Arcán valami titok lebegett, lábai összezsugorodtak, egész
teste belefért volna egy nagyobb dobozba. A ruhája a régi, a haja, ez a
vékony, vörös, fénytelen haj most is úgy simul a koponyájára, mint
sok-sok élettelen cérnaszál. Nézték távolról, éhes szemmel. Közelebb
léptek és eszükbe jutott, hogy akkor is így hallgatott, mikor
felszólították felelni s egy szót se szólt, a fejét a mellére nyomta,
alázatosan, mint egy vértanú, vagy makacsul, mint egy forradalmár. De
minél tovább bámulták, annál érthetetlenebb volt ez a földdarab.
Különösen a komolysága és a jósága. A nevetgélő diák illedelmesen,
összetett kézzel feküdt, a halál finom soványságától átszellemült. Úgy
látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen
elnyújtózott és ügyet se vetett rájuk.

– Ez Pál, – szóltak, minthogy sohase volt becéző neve – Pál.

– Csak volt – mondta egyikük, aki sokat olvasott.

Megint kicsit eltávolodtak a ravataltól, mely emeletnyi magasnak
látszott és zavarukban a cipőjük orrát nézték. Ezt sohase hitték volna
felőle. Ajkait egy végső elhatározás különös dacában összeharapta, a
fogai közt még most is annyi akarat volt, hogy harapófogóval se lehetett
volna szétfeszíteni. Szívük megdobbant, milyen szilárd és szigorú. A
német tanár, akitől rettegett az egész osztály, nem ilyen szigorú. „Nem
érdemes élni.“ Vajjon hogy értette ezt? Különfélekép magyarázták.
Némelyek azt mondták, hogy az iskola elől menekült a halálba, mások
tudták, hogy szívesen tanult, csak csendes, szerény fiú volt. Mély,
nagyon mély értelme van annak, amit tett és annak is, amit írt.

– Erős ember volt, – szóltak – egyéniség.

– Cigarettázott, – mondta egyik ismétlő – egyszer szivarozott is.

– Régóta készült erre. Láttátok, hogy nézett tegnap, – és a kisdiák
levette kalapját, összemorcolta a szemét – így nézett – és mutatta, hogy
nézett.

Kigyuladtak az ablakok, a diákszobák tintás asztalán szomorúan bóbiskolt
a gyertya. A fiúk háromszögek, tusscsészék, szótárak közt tanulni
próbáltak, de sehogyse ment. Egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a
torkába csorgó könnyeivel együtt, a másik fütyülni kezdett, de szájában
elhidegült a hang. Akkor valaki sírva fakadt, az asztalra ütött és
kiment, nem is mertek többé mozdulni, ültek egymás mellett, lesték az
ajtót, nem nyílik-e ki.

Másnap reggel összegyűjtötték a koszorúra való összeget, díszes koszorút
vettek, fekete selyemszalaggal, melyre aranybetűkkel édes szókat írtak a
felejthetetlen eltávozottnak. Maga a hittantanár temette, ezüsttel
szegett fekete köpenyben. A nép, a feketeség, a szemfedő még mindig
hihetetlennek tetszett. Különösen az, hogy a pap miatta öltözött ilyen
díszbe, mintegy a szolgájaként, az, aki egyszer meg akarta buktatni.
_Circumdederunt me…_ énekelték s mindenki sírt, az öregebb tanárok is. A
diákok már értették a latin szöveget: „_Körülvettek engem a halál
sóhajtásai és a pokol nyögései…_“ Mindez rávonatkozik, aki nemrég múlt
tizenhárom éves, őt vették körül a halál sóhajtásai és a pokol nyögései,
aki benn a cifra faládában a halottak megdöbbentő nyugalmával várakozik.
Minden halott, még ha gyermek is, olyan, mint egy felnőtt.

Januárban a kis sírt belepte a hó, februárban korcsolyáztak, márciusban
hangversenyt tartott az iskola, áprilisban feleltek, májusban a
városerdőben majális volt, júniusban diákbál és bizonyítvány-kiosztás. A
szűnidő alatt a víz egy-kettő lemosta a diákok arcáról az év gondjait,
mindnyájan lesültek és meghíztak. Szeptember elején az iskola előtt
könyveket árulnak, melyeket előbb gondosan kigummiznak, hogy nagyobb
legyen az értékük. Itt adták el a kis halott könyveit is, melyeket egyik
osztálytársának ajándékozott az anyja. „Vékony Pál“ olvasták a
kezeírását s bámulták, milyen szépek a betűi. Meg lehetett állapítani,
hogy mindnyájuké között legszebb az ő írása.

Messze, a városon kívül állt a ház, melyben valaha lakott, sárga,
földbesüppedt házikó. Nyílt csatornákban folyik itt a szennyes zöld víz,
a rothadás rózsaszínű páráival és a szappanlé ezüstjével. Korhatag
fahidakon kellett átmenni a gyepes gyalogösvényre, gyermekláncfüvek és
pásztortáskák között. Egyenkint vagy csoportosan gyakran sétáltak erre a
diákok, betekintettek az ablakon, mély sóhajjal. Egy sovány, idegen
varrónő varrt ott, mások laktak már benne, csak a palánkos kertből
hajlottak ki a régi napraforgók.

Egy napon valaki forgópisztolyt hozott az iskolába. Akkora volt, mint
egy nagyobbacska tollkés. Állítólag ezzel ölte meg magát. Kézről-kézre
adták, belenéztek a szűk, fekete csőbe és hideg lúdbőrözött végig a
gerincükön.

A kisdiákokból komoly és fölényes nagydiákok váltak. Nemsokára eldőlt az
is, ki kövéredik és kopaszodik majd meg, már látni lehetett a honatyák,
a szereplő ügyvédek, a mellbajos hivatalnokok körvonalait. Egyikük, aki
az önképzőkörbe verseket írt, titokban visszavásárolta a halott
könyveit, selyempapírosba kötötte és esténkint borzongó élvezettel
nézegette. Fölfedezte, hogy a történelmi könyvében a magyar királyok
halálozási évszámát mindig aláhúzta, amiből azt következtette, hogy
évekig járt közöttük az önkéntes halál gondolatával. Mást is
fölfedezett. Vékony Pál hagyatékába történetesen elkeverődött egy angol
könyv is, valami homályos és értéktelen teológiai munka, melyet valaki
valamikor náluk felejthetett. Csodájára járt mindenki. Híre futott, hogy
angolul is tudott, folyékonyan beszélt angolul. A tanárok
egyszer-másszor példaképül is állították azok elé, kik a nyelvekben nem
tanusítottak kellő előmenetelt.

Különben nem volt szükséges emlegetni, állandóan gondoltak rá. Mikor
elkorhadt a fakereszt, melyet a temetéskor vertek be a földbe, csinos
kőemléket állítottak neki. Érettségi után pedig még egyszer
megkoszorúzták a sírt, csak aztán utaztak föl, az egyetemre.

Budapesten eleinte nem érzik jól magukat a vidéki „gólyák“. Rendesen
elfoglalnak egy egész diákkaszárnyát, melybe beleviszik az iskola és a
vidék szellemét. Esténkint egymás szobájában gyűlnek össze.

– Emlékeztek rá? – kérdezte az orvosnövendék, aki aznap boncolt először
és bölcselkedő kedvében volt. – Hogy múlik az idő. Maholnap már öt éve.

– A testvérünk volt, – tette hozzá valaki, akit nem lehetett látni a
sötétben – a legjobb barátunk – senki se szeretett bennünket úgy, soha.

Ebben mindnyájan megegyeztek, a jogászok, a bölcsészek, az
orvosnövendékek, a műegyetemi hallgatók mind meghatottan ismerték el,
hogy sohase csalatkoztak benne, akiből nem lett se ügyvéd, se tanár, se
orvos, se mérnök, csak tizenhároméves kis halott maradt, mindörökké.

– Én már nem emlékszem rá – szólalt meg valaki. – Milyen is volt a haja?

– Olyan szőkés, – és köhögött a beszélő – egészen szőke, – és várt –
aranyszőke.

– Nagy volt?

– Magas, úgy tudom, mindnyájunknál magasabb. Senki se nagyobb nála, – és
körültekintett, hogy szemügyre vegye a többieket – senki sem – mondotta
határozottan.

Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakain a zuzmara
csillogása szűrődött be, lámpagyújtás előtt, sokáig beszéltek róla.

– Hallottátok hegedülni?

Figyelem, csodálkozás, csönd.

– Mert gyönyörűen hegedült. Én hallottam egyszer, mikor az ablakuk előtt
mentem el. Igazán művészien játszott, – mondta a jogász, aki leendő
zsíros pörökről ábrándozott – mély és igazi érzéssel.

Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat pattogtattak a sötét szobában. Aztán
meggyújtották a lámpát, előkeresték a csészéket és míg forralták a teát,
a borszeszláng kék lobogásában megjelent az ő sovány, szomorú képe.
Körötte vékony fénykarika rémlett. Ez pedig napról-napra élesebb és
határozottabb lett.



ÜVEGSZEM.


I.

Míg ült a szobában, három sötétség borult rá: a szoba homálya, melynek
zsaluit éjjel-nappal csukva tartották, a fekete pápaszem és a
balszemének éjszakája, mely egyre mélyült.

Az ivóvizet a pohárban tintának látta, a lepedő pedig, melyre esténként
lefeküdt, fekete volt, mint a ravatalposztó.

Aztán szükségesnek mutatkozott a beteg szemének eltávolítása, –
életmentő műtét, mondották – hogy legalább az ép szemét megmentsék s
elvitték a kórházba, hol egy reggel megoperálták.

Nemsokára fölkelt az ágyból.

Üvegszemet kapott, mely meglepően hasonlított a másikhoz. A kötőhártya
halványpiros, alig látható hajszálerecskéivel, a szivárványhártya is,
csak középütt a szembogár volt ijedelmes, a mozdulatlansága és a közönye
miatt, mintegy a végtelenség, az élet megcsufolásának rémlett, valami
ismeretlen messzeségbe bámult, mint egy őrült szeme.


II.

Mindez oly gyorsan következett el, hogy ideje sem volt végiggondolni, mi
történt.

Lehajtott fővel – szelid kétségbeeséssel – ült a kertjében.
Harmincnégyéves volt, gazdag és annak előtte nagyon boldog. Alakja
nyulánk és érdekes, a haja, mintha tussal festették volna, a szája egy
ragadozó bátor szája.

János nézte a kertben a rothadó színeket, a piros, sárga, lila
hullafoltokat, melyek a természet elfoszló testét tarkázták és a
szeptember méla rakétáit, melyek hangtalanul emelkedtek a mozdulatlan
levegőbe s ott valami halvány rózsaszín ködöt szitálnak. Jó volt
visszatérni, lassan-lassan. A sötét szobában ujjai már megtanultak látni
a szeme helyett s a lelke is el volt készülve mindenre, mindig mélyebben
nyomult befelé a csöndbe és a semmibe s időre volt szüksége, hogy
hazaérkezzen. Kicsit fáradt volt az utazástól. Újra meg kellett
ismerkednie minden tárggyal s a nevén kellett köszönteni azokat a
dolgokat, melyeket el akart felejteni.

Aztán hirtelen meglátta a világot, mint akinek leveszik szeméről a
köteléket.


III.

A világ a régi volt: utak, folyók, hegyek, városok, színek, szagok,
lárma és csönd.

A felesége karján jött ki és amint kiértek a rózsafákkal szegélyezett
útra, ráesett első tekintete.

Sötét ruhát viselt, – mintha a függönyös szoba feketeségét magával hozná
– az arca kissé sápadt volt a virrasztástól, a szeme beesett, de mindez
csak érdekessé tette. Teréz, mondta az egyszerű és szegényes nevét és
vérébe visszatért az öröm, mely lassan már megfagyott a halál
közeledtére s felolvadt az első csókban, melyet annyi idők után látott
is.

Csodálkozva szemlélte őt, ízről-ízre. Sohase találta ilyen szépnek.
Nézte a kezét, mely élőlénynek látszott, a száját, – egy okos rózsa –
mely csöndes és jóságos dolgokat beszélt, szinte feleslegesen, mert
magában is eleget mondott. Haja ragyogott az őszi napban, éretten és
sárgán, mint a méz, vastag fonataiban pedig más, olajos sárgasággal
imbolyogtak a teknősbékahajtűk, melyeket átmelegített a délutáni tűz.
Áldott szőkeség, melybe el lehet tévedni, mindörökre. Álltak egymás
mellett a fekete és szőke ember, kik szerették egymást, kiáltottak
egymás után és aki látja őket, elmosolyodik, felkacag ezen a boldog
találkozáson, annyira egymásnak valók.

Egy éve voltak házasok, akkor szakadt rájuk a hosszú-hosszú bibliai
sötétség. Teréz – szegény lány volt – ebben a kastélyban úgy nyugodott,
mint a kincs, János pedig szerette a szegénységét, örült, hogy mindent ő
adhat neki, szüksége volt erre az érzésre. Máskép, mondta néha, nem is
tudná szeretni.

Most visszaemlékeztek mindenre. Felmondták a szerelmüket, mint a leckét.
Emlékszel erre és arra? A szerelmesek gyakran vizsgáztatják egymást. A
multat, a régi tananyagot nem engedik feledni, hogy annak alapján újat
tanulhassanak és áttérhessenek a jelenre s a jövőre. Mind a ketten
ujjongtak, hogy folytathatják.

János kislány-kora óta ismerte. Most azonban egyszerre lehunyta a
szemét, elkápráztatta, mint a villámfény, kutatni kezdett emlékeiben, de
ehhez az archoz nem talált semmi hasonlót, egészen új, érthetetlen és
ismeretlen szépség állott előtte.

Sokáig csukva tartotta a szemét.


IV.

Másnap délelőtt kikocsiztak a városon kívül, a fák alá, hol nem járt
senki sem. Hónapokig – míg a sötét szobában voltak együtt – mindent
kibeszéltek és nem maradt mondanivalójuk, nyugodtan és egyetértően
hallgathattak s beleolvadtak a táj és az ég nyugalmába.

A férfi izgatottan ült mellette a kocsin, mint egy udvarló. Szomjas
szemével itta minden mozdulatát. Rájött, hogy sok mindent nem figyelt
meg rajta, az arcát se egészen, szája körül a fanyar vonást se, mely
olyan, mint az orgona keserű-édes illata. Azt kellett hinnie, hogy a
vakságra készülőben elfelejtette, nem akarta, hogy fájdalmas legyen az
elválás. Ha megvakul, akkor bizonyosan nem is emlékszik rá. Teréz pedig
akkor mellette volt, de testetlenül, mint a lélek és a jóság s ő bús
gondolataival lassan távolodott tőle. A búcsúzók és a haldoklók nem
szeretik a szépséget, terhükre vannak az élők, nekik dolguk van, melyet
csak maguk tudnak elintézni, el kell menniök, meg kell halniok. Jánosnak
pedig meg kellett vakulnia a fél szemére.

Később már élesen érezte – és ettől megdöbbent – hogy azelőtt nem látta
igazán. Nemcsak a betegsége alatt, de sohase. Csak szerette és nem vette
észre, mint önmagát. Képzelődni kezdett, hogy afféle érzéki csalódás ez.
A két szemével nem tudta meglátni, csak most az egyikkel látja. Talán,
gondolta, a vakság hátterén tetszik csak olyan ragyogónak. És csak hozzá
kell szokni napról-napra, meg kell barátkozni vele. Délután ledőlt a
díványra, aléltan az örömtől és a nyugtalanságtól. Innen nézte –
titokban – amint öltözködött a velencei tükör előtt. Kristályfésűvel
bontogatta haját, mely zuhatagosan ömölt a vállára és remekbe készült
teste lágyan hullámzott. Milyen tökéletes és pompás. Nem értette, hogy
viselhette oly nyugodtan és természetesen ezt a boldogságot, mely most
majdnem kétségbeejti. Ordítani szeretett volna és lehúnyta a szemét, egy
percig megvakította magát. Fájt ez a túlság, melyet szinte fel se lehet
érni ésszel, olyan gazdag és nagyszerű, olyan pazar és lenyügöző. Aztán
kissé oldalt fordult, hogy még jobban szemlélhesse.

Úgy nézte tovább, ijedt szemmel, az ép szemével és a másikkal, a
merevvel és kancsallal, az üvegszemmel, mellyel talán még jobban látta.


V.

Teréz megérezte testén ezt a hideg üvegtekintetet.

Lefésülte haját, mint az árvalányok és tanítónők szokták, hogy ne sértse
azt, aki nézi. Odament hozzá és megcsókolta őt sokkal alázatosabban és
hosszabban, mint azelőtt.

Jánosnak úgy fájt ez a csók, hogy majdnem sírva fakadt és elfordította
arcát. Sokat hevert a díványon, egyedül, ébrenlét és álom közt. Éjjel
nem tudott aludni, azt hitte a műtét izgalma miatt és álomport vett be,
de a gyógyszer csak elkábította és napközben szundított el, felöltözve a
díványon, pár pillanatra. Gyakran fájt a feje. Ilyenkor egyedül
gubbasztott, bámulta a levegőt és gyötrődött a szépségétől, mely földre
verte, mint a pestis. Ha nem lenne ilyen szép, gondolta sokszor, akkor
is szeretném és szövögette az álomképeket, milyen nagyon, mennyivel
jobban, mennyivel nyugodtabban és tisztábban tudná szeretni akkor.


VI.

Magányos sétáin eszébe jutott, mit tenne, ha a felesége megcsalná.

Erre eddig sohasem gondolt.

A nők kegyetlenek, mint a természet és a rútságot, akármennyire is
akarják, nem tudják megbocsátani, mert a földnek, a víznek egészséges
erkölcse lakozik bennük.

Multkor az utcán utánuk nézett két nő.

Vajjon kit néznek, őt-e, a félszemű szegény nyomorultat, vagy a
feleségét?


VII.

Teréz egy este izgatottan mesélte, hogy hazajövet – kezében egy
csomaggal – lebukott a villamosról, a kalauz előbb indította el a kocsit
és ő majdnem a kerekek alá került.

Jánost ez nagyon – érthetetlenül – felizgatta. Bár semmi baj se történt,
hónapok multán is reszketve emlegette és félteni kezdte a feleségét,
mindentől, nem engedte egyedül, mindig ő segítette le a kocsiról. Ha
megsántul, istenem, ha nyomorult lesz, ő is, irtózatos elgondolni. A
villamos baleset álmában is állandóan visszatért. Egy idő óta csupa
szerencsétlenség és halál volt az álma. A gyorsforraló lángja belekapott
a felesége ruháiba és a bal arca megégett. Máskor azt álmodta, hogy a nő
megbetegedett, hagymáza volt és kihullt a haja. Nézte cserepes száját, a
láz piros pöttyeit, melyek elrútították, aztán odarogyott az ágyára és
eszeveszetten csókolta a csúf arcát és boldog volt, mint régen.

Mindezt annyira elevenen álmodta, hogy fel kellett kelnie, átment a
felesége hálószobájába és csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy
nyugodtan és csendesen alszik.


VIII.

Valamit várt. Világosan maga sem tudta, hogy mit. Néha azt remélte, hogy
csoda történik és mindent egyszerre rendbehoz, minden a régi lesz. Ez a
csoda azonban nem következett be.

János napról-napra sötétebb és komorabb lett. Az orvosok a tengerpart
mellé küldték utókúrára, egy szanatóriumba.

Elutazása előtt való napon a csomagolás közben felvérezte a kezét,
megégette pecsétviaszkkal és a pohár, melyből inni akart, kiesett a
kezéből. Már sehol sem találta a helyét, alig várta a reggelt, hogy
útrakeljen.

Éjfél után hirtelenül felöltözködött és szinte futva lement az utcára.


IX.

Künn hullongott a hó. A jeges égbolt – óriási hidegborogatás – rásimult
lüktető fejére. Gyalog botorkált a sötét utcákon, órákig. Felnézett egy
mulatóba, hol sohasem járt és senki sem ismerte. A pirosernyős lámpák
alatt nők ültek, egy pár órára kikészített szépségükkel és úgy néztek rá
szembogarukkal, melyet az atropin mérge tágított ki, mint a tébolyultak.
Pezsgőt ittak, melybe a lovagjaik hámozott barackot és körtét
mártogattak villán. János a fülledt levegőt nem bírta, szédült a feje és
pár perc mulva innen is eltávozott.

Inkább bandukolt az utcákon, magába süppedve a nyomorék szemével, melyet
erre az estére fekete szemkötővel takart el. Azon gondolkozott, hogy
mennyien boldogtalanok és hogy mások vágyát sohasem lehet megérteni.
Emlékezett, egyszer egy ünnepi napon az asztalnál milyen sok csúnya
embert látott egymás mellett, hervadt asszonyokat és nehezen ziháló,
puffadt férfiakat, mellettük a gyermekeiket, kik nevetségesen
hasonlítottak rájuk, mert nemcsak a szépek akarják egymást, hanem a
csúnyák is, ők is gondoskodnak arról, hogy a lapos orrok, a vizes
szemek, a beteg csontok tovább mozogjanak ezen a boldogtalan földön. Ők
is megtalálják egymást. A csúnyaság azt mondja a csúnyaságnak: imádlak.
A bűn ezt kiáltja az árulásnak: vigasztalódjunk. Ostobaság, mormogta
magában, nincs is bűn és árulás, az emberek nem azért boldogok, mert
jók, de azért jók, mert boldogok és aki boldogtalan, annak mindent
szabad.

A békét akarják mindannyian, a nyugalmat, az egyensúlyt és megtalálják
egymásban. Ki tudja, hogy mi kelt szerelmet. Az átkozottakat talán egy
halványan panaszkodó hang ejti mámorba, mely egy nyomott és alacsony
polgári szobát idéz, az asztalon az olajlámpával és mellette egy leendő
anyát vagy egy vérszegény félkeztyűs kezecske, a hideg ujjaival, vagy
egy letaposott cipősarok mártiromsága. Ez annyira titokzatos, mint maga
az élet és a halál. Ő is csak a békét akarná, semmi egyebet.

Már hazafelé járt.

Sáros, piszkos, rongyos egyfogatú döcögött el mellette és a gázláng
fényében lassított. Egy kis nő ült benne ázott kalapban, csatakos
szoknyában, nyomorult pincevirág, aki mosolyogni próbált a vértelen
szájával. Sohase látott ilyen közönséges, vásott, megalázott és kéjes
arcot. A nyakán – a gázláng fényében észrevette – egy harapás
halványpiros forradása látszott.

János hátramaradt, hogy a kocsi haladjon el, de messziről lassan
követte. A nő intett feléje. Akkor minden vér a fejébe nyargalt.
Nyugodtan és majdnem boldogan, nagyon biztosan beszállt a kocsiba.

A kocsi egy sötét házig hajtott. Itt leszálltak. A rosszul világított
kapualjból még három lépcsőt kellett lemenni, egy pinceszerű kis
szobába, melyből émelygő parfőm érzett.


X.

János ment, ment a lépcsőkön lefelé.



BÉLA, A BUTA.

_(Regényvázlat húsz pillanatképben.)_


I.

Béla a nyakáig érő bokrok közt sétál a szigeten.

A keze, a nadrágja, a szemüvege vert aranynak rémlik a nyár fényében.

Nézi a kék eget, a színes kavicsokat, hallgatja a madarak lármáját,
magába szívja a gyepágy illatát, de ez a boldog zsibongás alig hat rá és
a napfény is kissé elhomályosul, – valami halvány és szürke köddé
szűrődik – mire lelkébe ér.

Ha ősszel, kopár fák között megy és novemberi eső paskolja, bizonyára
akkor is ilyen. Se vígabb, se szomorúbb.


II.

Tompán járkál, kezében egy könyvvel.

A fejében mint a kukacok és giliszták mozognak a különböző paragrafusok,
a titok tiltott felfedezéséről, a magánlaksértésről, a csalárd és vétkes
bukásról. Azután börtön és államfogház, fegyház, mindig fegyház, tíz,
húsz évi – ki tudja hány évi – fegyház.

Ügyvédi vizsgára készül.

Látszik rajta a virrasztás, amint egyik fától a másikig megy a magolók
fáradt sietésével és a szemét az arramenőkre emeli.

Estefelé becsapja a könyvet, lehorgasztja a fejét, hazafelé indul.


III.

Otthon, az udvari szobájában hideg szivarbűz fogadja és újra könyvek, –
perrendtartások és törvénycikk-kivonatok – melyek alá vannak húzva
piros, kék, zöld ceruzákkal és litografált jegyzetek, melyeket sokszor
elolvasott, de most nem is sejti, mi van bennük.


IV.

Menyasszonya családjánál lakik.

Forma szerint albérletben, egy kiadó, hónapos szobában, de valójában
mint vendég, a vőnek kijáró minden rokoni előnnyel.

Ezt az életrevaló indítványt a leendő apósa tette, aki – öreg,
nyugalmazott állami hivatalnok – tudja, milyen nehéz az élet és a
fiatalságnak mennyit kell törődnie, ezért azon van, hogy veje minden
idejét a tanulmányának szentelhesse és vizsga után azonnal egybekeljenek
a „fiatalok“.

Béla nem mondott ellent.

Általában külön véleményt sohase tud nyilvánítani. Áll vagy ül, megy
vagy szalad, nevet vagy szomorkodik, mint a többiek, magától azonban nem
határoz el semmit. Szereti a nyugalmat és a zavartalanságot. Csak azt
köti ki, hogy a lakásbért és a kosztpénzt később visszatéríti.

Az apa, aki sokat mulat az ügyvédek agyafurtságán, hahotázva válaszol:

– Telik arra bőven a zsíros pörköltségekből… te huncut… te… te…
fiskális… – és a hátára egy barackot nyom.


V.

Így valami különös álomvilágba csöppen, melyet maga se tud
megmagyarázni, de nem is túlságosan akarja.

Egy födél alatt lakik – együtt és mégis külön – a menyasszonyával, akit
nagyon szeret.

Irma kedves és egyszerű lány, túl az első ifjúságon, huszonhét éves, –
öttel fiatalabb a vőlegényénél – komoly és okos. Fekete, dús haját
szelíden hátrafésüli, mint a feleségek szokták.

Sokat tervezget a jövendőjéről, mikor majd a vizsga után irodát nyit az
ura és külön mennek lakni.

Béla ekkor mosolyog, aztán elkomolyodik. Ül a zongoraszobában, a jegyese
kezét a kezében tartja és eszébe jut, mennyi mindent nem tud még.

– Szép álmok, – mondja idegesen – szinte hinni se merem – és megy
tanulni.

A család pedig lábujjhegyen jár:

– Béla tanul, – suttognak – csitt, Béla tanul.


VI.

A vizsga napján reggel hatkor, a szokottnál két órával korábban, ébred a
ház.

Bár palástolják, mindnyájan kissé izgatottak. Béla alig aludt valamit,
egész éjjel olvasott az ágyban, még a reggelinél is átfut vagy tízszer
egy-egy jelentéktelen jegyzetet, mely apró betüvel van szedve a
tankönyvben. Arca halálosan sápadt. Hihetetlennek tetszik az a közelség,
hogy délre már „kész ember“ és hogy az életben általában minden pár perc
alatt dől el.

Az apa, aki hosszú, fehér bajszával egy tengerészhez hasonlít,
kedélyeskedik:

– Vadásznak és szigorlónak babonából sem kívánok szerencsét.

De az anya mégis int:

– Sok szerencsét, Béla.

Irma elkíséri a kúriáig, ott pedig ezt mondja:

– Gondoljon rám.

Utána bemegy egy templomba, imádkozni érte.


VII.

Otthon sütnek-főznek, az ünnepi ebédre, mely egyúttal lakodalmas ebéd
is. Vanilia- és borsillat csavarog a levegőben. Az apa nézegeti a
menetrendet, hogy holnapután melyik vonattal utaznak el a fiatalok, mert
már minden készen áll, másnapra tervezik az esküvőt és a csomagjaik is
össze vannak pakkolva.

Béla kettő után érkezik.

Jön, se gyorsan, se lassan, ahogy szokott, közönyös, egyforma arccal az
udvari folyosón, melyre ablakaik néznek, kifogástalan világosbarna
ruhájában és új szalmakalapjában.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdezi az apa, aki szereti tréfára fordítani
a komolyat.

– Hogy méltóztatol érteni?

– Azt kérdezem, hogy mi történt?

– Megbuktam.

– Sebaj – veti oda az öreg úr egy pillanatnyi általános csönd után –
mással is megesett már.

– Egyél, Béla – unszolja az anya.

Az ünnepi ebéd pompás, talán kicsit sok is, a bor beszédessé teszi őket.
Béla részleteket mesél a vizsgáról, de mint szavaiból kiderül,
egyáltalában nincs meglepetve a történteken. Ezt várta. Először senkinek
se sikerülhet.


VIII.

Délután a szobájába megy, hogy a sok virrasztást kipihenje. Nem tud
elaludni. Leül egy székre, az ablak mellé, szembe a tűzfallal, mely
előtt két ecetfa álldogál. Ájult szomoruságot érez.

Ha egyedül van, majdnem mindig elszomorodik. Maga se tudja, miért.
Ilyenkor tompa és határozatlan sajgás ébred a mellében és a fejében.
Összeráncolja szűk homlokát és orráról leveszi a szemüveget, mely mély
árkot ás a húsába, csunyán fintorog, a kezével pedig valami lemondó és
alázatos mozdulatot tesz, hogy úgyis minden hiába. Aki az emberek között
maga a nyájasság és szeretetreméltóság, így majdnem ijedelmesnek és
kegyetlennek rémlik.

Gyermekkora óta sejti, hogy valami baja van, de – úgy vélte – csak
_átmeneti_ jellegű.

Nem egyszer azt képzelte, mindennek az oka az, hogy elfelejtett valamit.
De mit? Mikor megdörzsölte a homlokát, látta, hogy téved. Az egész
idegesség, gondolta később, kissé lassabban ver a vére, mint a többinek
és orvoshoz fordult, abban a reményben, csak egy erős gyógyszer, valami
izgató kellene, hogy rendbe jöjjön. Évek multán beletörődött, hogy
mindennek úgy kell lennie, amint van, megszokta az egészet és irigyelte
a biztos, siető, fölényes embereket, kik fogatokon vágtatnak, vagy
gyalog loholnak az aszfalton, szemükben egy határozott cél lángjával és
türelmetlenségével. Megvetően mondogatta, hogy ezek gonosz emberek. De
belül bámulatot érzett irántuk és megvetést önmaga iránt, ki sohase
lehet ilyen s arcára ráült a saját erejének és határainak ismeretéből
származó őszinte szerénység.


IX.

Életében eztán is kevés változás esik.

Rendszeresen készül a vizsgára, egy egész éve van, örül, hogy nem igen
kell sietnie. Találkozik a régi könyvekkel, melyeket már elfelejtett és
a kötőszókkal, melyek mindig először ragadnak meg emlékezetében és az
egyetlen rendszert alkotják a tudása anyagában, úgy, hogy utánuk
folytatni is tudja a szöveget. Ámbár… ennélfogva… ennek következtében…
Mennyi, mennyi kötőszó.

Már reggel ötkor csörömpöl a keltő-óra és még hajnalban is világos a
tejüveges ajtaja. Hogy több ideje maradjon a tanulásra, csak a közös
ebéden jelenik meg, a reggelijét és vacsoráját behozatja a szobába. Este
hétkor karonfogva sétálni megy a jegyesével, akire gyengéden tekint
vastag szemüvege alól, vagy magasra emeli a fejét és előrenéz, mereven.

Társaságba nem igen jár.

Az emberek vidámsága izgatja, majdnem beteggé teszi. Mikor vicceket
mesélnek, oda se figyel. Nem mintha attól tartana, hogy nem érti meg, de
únja a változást és szórakozottan-búsan inkább máson járatja fáradt
elméjét, inkább nézi azokat, akik előadják és azokat, kik egy
pillanatban – talán összebeszéltek? – elnevetik magukat.

Ha bemutatják valakinek, nem tud vele beszélni, mert oly mélységesen
foglalkoztatja az, amit lát, mint a gyereket.

Így járt azzal a kollégájával is, kivel egyszer az egyetem csarnokában
ismerkedett meg.

Egy nagykereskedő fia volt, kedves és vidám léhűtő, kinek az apja már
életében kiadta pár százezer korona vagyonát.

Béla annyira eltelt ettől a gondolattól, hogy csak makogott-hebegett,
minden pillanatban az arcába szeretett volna ordítani, vagy a fülébe
szerette volna súgni, hogy „gazdag fiú… jaj de gazdag fiú…“ és minthogy
küzdött e csábító és beteges merénylet ellen, a kérdéseire csupa
finomságból nem felelt, önérzetesen felemelte a fejét, amit a
nagykereskedő fia azzal viszonzott, hogy egyszerűen otthagyta.


X.

Ezért nem is vágyakozik sehová. Otthon a szobájában üldögél és tüzetesen
még egyszer átveszi az anyagot, melyet kívülről, szóról-szóra fúj. Már
bízik magában. Csak nyár felé borul el kissé. Újra a nagy-nagy
bizonytalanság bántja, a tavalyi szorítás a melle és a feje körül.
Növeli ezt az, hogy délutánonkint verkli szól a szomszédból és a szíve
majd elhasad, mikor egy közönséges nóta az utcák fülledt akácillatával
az ablakába csapódik. Nyomogatja-szorítgatja a fejét és sóhajtozik.

Irma céltudatosan csak kevés időt tölt vele. Este ölelkezve járkálnak a
sötét folyosón. Béla panaszkodik arról, hogy mennyire fél.

– Olyan nehéz a jog? – kérdezi a lány.

– Kimondhatatlanul, – feleli – kimondhatatlanul nehéz – és az égre emeli
a szemét.

– Ha én megtanulhatnám helyetted.

Irma tud is már rég egyetmást a kereskedelmi jogból és a magánjogból,
mert esténkint a család olvasgatni szokta a jogi könyveket.

– Nem értem, mi van ezen olyan nehéz, – mondogatja az apa – hiszen
világos, csak át kell kicsit gondolni.

– Ugyan, apa, – védi az anya a vejét – ha kívülről kellene tudnod, te is
csak belezavarodnál.


XI.

A második vizsgára nyugodtabban megy. Kávét iszik és tojást eszik
reggelire, hogy jobb legyen a hangja. Még az utolsó percben is mosolyog.

Mosolyog akkor is, mikor hazajön.

– Egy évre – szól derüsen.

– Micsoda?

– Amint mondtam.

– De ez lehetetlen.

– Pedig úgy van – teszi hozzá természetesen – megint egy teljes évre.


XII.

Ez az ebéd jeges és szomorú.

Csörömpölnek a tányérok és az evőszerek, senki se beszél, mint mikor a
szomszéd szobában halott fekszik. Irma most is mellette ül, közel hozzá,
egy leendő feleség tüntető rokonszenvével, aki vállalja az ura szégyenét
is és rakja tányérjára a jó falatokat. Az apa néha nagyokat sóhajt,
eltolja maga elől az ételt, az anya fel-felkel, átmegy a másik szobába,
hogy felszárítsa könnyeit.


XIII.

Béla ebéd után hirtelen eltűnik. Ekkor kezdődik a nagy jelenet.

Az apa hátratett kezekkel járkál le-föl, minden öt percben mond valamit,
félig meddig önmagának, elharapva a szavakat.

– Érthetetlen, – bosszankodik – miért nem megy az ilyen ember más
pályára, ahol nem kell annyit tanulni, ha olyan nehéz a felfogása.

Az anya:

– Hiszen olyan szorgalmas, reggel ötkor kel és már kávéházba se jár,
mint a többi jogász.

– Azok mégis átmennek.

– A protekció, – kiált az asszony – az a baj, hogy nincs protekciója –
de maga se hisz benne.

– Szegény – mondja Irma maga elé és egyszerre sírva fakad, hangosan –
olyan jó ember, maga a jóság. Ő nem tehet róla. Hagyjátok szegényt.


XIV.

Lassankint enyhül a hangulat. Kibeszélik a bosszúságukat, a zápor után
józanul meghányják-vetik a teendőket.

Egyelőre azt tanácsolják neki, hogy ne is nézzen a könyvek felé, sétálni
küldik, pihenni, üdülni.

Járkál a külvárosokban egyedül és egy csodáról ábrándozik, mely valahogy
megmenti.

Az egyetemi tanárokat személy szerint alig ismeri. Eddigi vizsgáit úgy
rakta le, hogy vidéken tanult, a szegény rokonainál és fel-feljött
szigorlatozni. De a napfény is elsötétült, ha a professzorokra gondolt.
Csak ők ne volnának, akkor minden rendben lenne. De vannak, ott ülnek az
asztalok mellett és vizsgáztatnak, unott hangon teszik fel a kérdéseket
és a bajuszukat pödrik kéjelegve, míg a szegény jelöltek gyötrődnek a
paragrafusok kacskaringóin. Nem tudja miért, úgy képzeli, hogy ezek a
tanárok állandóan vizsgáztatnak, akárhogy erőlteti fantáziáját, nem
képes elgondolni, hogy például reggeliznek is, vagy a kávéházban is
ülnek és az utcán is sétálnak. Néha azt hiszi, hogy nagyon gazdagok,
máskor meg azt, hogy földhözragadt, sötét, rosszindulatú fráterek, „kik
értik a módját“ és „annyit hall az ember ilyesmit“, akár tíz-húsz
koronával is megvesztegethetők.

De hogy lehet megvesztegetni őket? Ezen sokat tépelődik. Elmultak azok
az idők, mikor egy-egy hordó bort, egy malacot is elfogadtak a tanárok
vagy egy borítékban szende mosollyal lehetett átnyujtani a
„vizsgadíj“-at. Haladni kell a korral és különböző badar módokon töri a
fejét, melyekkel esetleg javára hangolhatná a professzorokat. Egyik
ilyen mód az lenne, hogy nagyobb összeget – két-háromszáz koronát –
küldene el egy „bizonyos“ címre. A feladó nem nevezné meg magát, csak
ennyi állna az utalványon: „Egy tisztelője“. Nem, ezt írná oda: „Egy
őszinte, alázatos tisztelője“. Vagy ezt: „Egy szegény ügyvédjelölt…“
Igaz, hogy ebből nem tudna semmit a professzor, de a vizsgán oly különös
hangsúlylyal ejtené ki „méltóságos uram…“, hogy a tanár ráismerne és
bizonyos tekintetben annyira fenyegetően, hogy a hálátlanság önvádjától
visszatorpanva azonnal átengedné.


XV.

A család úgy határoz, hogy mégis csak tanulnia kell, de a magántanulás
semmiesetre se tartható fenn és két tanítót vesznek melléje, egy
szigorlót és egy kész ügyvédet, kik úgy jelennek meg itt, mint az
orvosprofesszorok egy nagyon súlyos betegnél és úgy is beszélnek a
hozzátartozókkal, kíméletesen, vigasztaló modorban.

Váltig kezeskednek, hogy most igazán nem lesz semmi baj.

Béla azonban a harmadik vizsgán is elbukott.

– Megbukott, – kiáltják hangosan és rémülten, könnyek nélkül – megint
megbukott – mint mikor valaki meghal.

A házmester bemegy a feleségéhez és ő is újságolja:

– Képzeld csak, megint megbukott.


XVI.

Irma már gyakran nélküle megy ki a városba és hoz neki egy-két
cukrászsüteményt, vagy valami kisebb ajándékot. Még mindig szereti.

Körülbelül úgy, mint egy nyomorékot, kinek valamije hiányzik. Olykor,
mikor nem veszi észre, nézi a szürke és semmitmondó szemét, melyben köd
imbolyog, érthetetlen, rejtélyes és keresi, vajjon mi lehet mögötte?

Többé nem tervezget, kisírt szemekkel ül az asztalhoz és egyre többször
jut eszébe, hogy ipariskolai oklevele van.

Este, a lányszobájában kikönyököl a holdfénybe. Ebben a hervadt fényben
még szép a hervadt arca, mely a napfényben már régen nem az.

Egy szomorú, fiatal özvegynek látszik.


XVII.

A történtek után Béla felajánlotta, hogy azonnal elhagyja a házat és
visszaadja a jegygyűrűt, de marasztalták és ő ott maradt határozatlan
tervekkel.

Többször készül elmenni, mikor erre semmi különösebb oka sincs.
Állandóan csomagol, az ingeit és a ruháját átrakja az egyetlen
bőröndjébe, aztán visszarakja, hosszú leveleket ír, aztán eltépi őket.

Bizonyos időközökben tanulni is kezd, a régi buzgalommal. Vannak tervei,
de nem igen figyelnek a szavára, mindent ráhagynak.

Szeretik és kímélik, minthogy a ház körül hasznos munkákat talál.
Szögeket ver a falba, képeket akaszt fel, utalványokat ad a postára. Ha
kell valami sürgősen, nem szégyelli magát, az üzletbe is lemegy és maga
hoz fel egy ásványvizes üveget, vagy egy zacskó darát.

A látogatóknak így mutatják be:

– Béla – és nem mondanak többet, azt sejttetik, hogy valami távoli
rokon.

Marcsa, a tenyeres-talpas falusi parasztlány takarítja a szobáját,
akivel reggelenkint elbeszélget a porról, a szemétről, a svábbogarakról,
az egerekről, a peronoszpóráról és a zsizsikről. Minden héten levelet
fogalmaz neki, melyet a szobalány a bakaszeretőjéhez intéz. Marcsa
nagyon bízik benne, szereti a társaságát, s ő is érdeklődik a sorsa
iránt.

– Hej, Marcsa, – mondogatja – ilyen az élet, Marcsa.


XVIII.

Sokszor az ebédlő közepén áll és nem törődik a többiekkel, akik jelen
vannak.

Egy képet néz, melyet már az unalomig ismer, egy erdei tájat, két szelíd
őzikével.


XIX.

Mértékadó, tapintatos, udvarias. Kedves kifejezése: „kérem szeretettel…“
és „hogy szolgál a drága egészsége?…“

Szemében egy eltévedt gyermek tájékozatlansága.

Sohasem indul fel semmin. Ha a zsufolt villamosokon lökdösik, mosolyog.
Ha elszakad a cipőzsinórja, nevet.

Ebéd után órákig piszkálja a fogát egy fogpiszkálóval.

Orrára rászáll egy-egy légy. De ő nem kergeti el, nézi.


XX.

Ilyenkor érzi, hogy örökre itt maradt ebben a langyos és elragadó
jólétben, melyet nem ért, mint az egész életet és székéről alig tud
felkelni.



HŰSÉG.

Az ékszerész huszonhárom éves korában nősült meg, akkor, mikor
kinyitotta az üzletét egy belvárosi utcában.

Gyönyörű boltja maga is ékszere volt az utcának. Úgy tündökölt a
napsugárban és a villanyfényben, mint az ördög kirakata, mely az élet
minden incselkedésével csábítgatta az arramenőket, a mágnásasszonyokat
és a cselédeket, az arákat és a dámákat, a matronákat és a fruskákat,
kik bűvölten nézték az üvegpolcon álló és az apró tükrökben visszaverődő
kincseket. Az ékszerész kitűnő üzletember volt. Halk és biztos,
tapintatos és rábeszélő. Tudta, hogy mindenki, aki az üzletébe lép,
valami enyhe önvádat érez s mindenekelőtt ezt kell elnémítania. Ezért
egy idő multán bizonyos ékesszólásra tett szert. A nők félig-meddig
bűntársuknak tekintették ennek a fényűző és pazar mesterségnek az
űzőjét, ő pedig valami kedves és úri tolvajnyelven beszélt velük, nagyon
bizalmasan – majdnem tegezte őket – és nem egyszer – mikor gyűrűt
próbált – megérintette a kezüket is. Előtte nem volt titok, akár csak a
nőorvos előtt.

Üzletének sorsa két év alatt eldőlt. Kiderült, hogy valóságos aranybánya
és sokszoros kamattal hozza vissza a befektetett tőkét. Ő maga annyira
szorgalmas volt, hogy nyaralni se ment el, a feleségét egyedül küldte a
tenger mellé, négy hétre.

Egy júniusi estén korán zárt, még világos volt, a zöldbe ment
vacsorázni, aztán betekintett a _Nyári Mulató_-ba, hol a fák között
villanykörték lógtak és a színpadon nők táncoltak. Egy márványasztalka
mellé ült, a sötét fák alá. Itt megismerkedett egy szőke artistanővel,
akinek valami norvég neve volt, a szemöldökét korommal feketítette és
halvány arcát kék rizsporral hintette be. Nézte a fülében, a nyakán a
hamis gyémántokat, a szakértő megvetésével és szája körül egy nagyon
durva és szemtelen vonást, mely felizgatta és részeggé tette. Három év
óta, mióta házas, először ült szemtől-szembe idegen nővel. Azon az estén
megcsalta a feleségét.

Másnap sürgönyt menesztett hozzá, melyben valami ürüggyel hazahívta.
Vádat, vagy lelkiismeretfurdalást nem érzett. Nagyon hamar rájött arra,
hogy aggodalma is túlzott volt, a félelmét, a fürkésző bizalmatlanságát,
mely mintegy előre védekezik a leleplezés botrányától, az asszony
gyengédségnek hitte és ez annyira meghatotta az ékszerészt, hogy újra
megcsókolta őt, a szánalom természetes melegével. Csak akkor mosolyodott
el, mikor egyedül maradt a győző fölényével, gyorsan és boldogan szaladt
az utcán és máris elhatározta, hogy a viszonyt folytatja. Még azon a
héten találkoztak újra, aztán a másik héten már kétszer, aztán majdnem
naponta.

Ilyen együttlétek után fáradtan ment haza és a felesége a fáradtságát
nyugalomnak látta.

Tompán beszélgettek:

– Mi újság?

– Semmi.

– Voltál az üzletben?

– Voltam.

– Vacsorázhatunk?

– Hogyne.

Az asszony otthon élt, szelíden és csöndesen, a hat nagy szobában, mely
magas és nagyon világos volt, sok-sok tükörrel, fekete és ezüstveretes
bútorokkal. Többnyire egy hintaszéken szokott ülni, nyakán valami meleg
gyapjúsállal, lábán egy sárgacsíkos barna pléddel, fázékonyan. Megfogta
az ura kezét. Így fejezte ki szeretetét, minthogy nem igen szokott
beszélni. Hacsak tehette, inkább bólintott vagy mosolygott, ezzel a
tartózkodásával pedig mindenütt tiszteletet biztosított magának, bár nem
tudták, hogy a szótlansága öntudatos-e, vagy egyszerűen csak a
gazdagságban felnőtt lányok vérszegény fanyarsága. Ellenben igen sokat
zongorázott. Már kora reggel leült a szalonba és fejét kissé
oldaltbillentve olvasta a hangjegyeket. Biztosan, folyékonyan és
ízléssel játszott, némi kis egyéni szeszéllyel. Azok a darabok, melyeket
szeretett, majdnem mind acélosak és frissek voltak, kemény hangnemben,
de mégis kimondhatatlanul bánatosak, minthogy nem a boldog kis művészek
ömlengése szólt belőlük, de a nagyok igazi szenvedése. Az ékszerész, aki
későn feküdt le, ezekre a hangokra ébredt és – nem tudta miért – valami
hajnali frisseséget érzett. Nem értett a zenéhez, csak ritkán és
szórakozottan hallgatta, de azt sejtette, hogy ezek a darabok a tökélyt
jelentik, olyan csiszoltak és pontosak, mint egy óramű.

Ősszel az artistanő elutazott. Jött helyette másik, egy bronzhajú német
lány. Most már rendszeresen és zavartalanul csalta a feleségét. Néha két
nővel egyszerre. Éhes szenvedéllyel gyűjtötte a színes női szemeket, a
közönségeseket és a ritkákat, a kék zafirt és turmalint, a zöld
smaragdot és berillt, a sárga topázt és jácintkövet, a fekete, a szürke,
a barna, a vörnyeges szemeket. Ha néha elgondolkozott ezen, kövér
önbizalom töltötte meg a mellét és torkát, tudta, hogy erre joga is van,
minthogy képes titkot tartani és csak akkor lenne becstelen, ha
valahogyan elárulná.

Egyszer az üzletéből sürgősen hazahivatták. Felesége a díványon hevert,
egész hosszában, az arcára kék árnyék borult és teste rángatózott,
mintha erős, nagyon erős villanyáram rázná. Az orvosok megállapították,
hogy szervi szívbaja van. Egyelőre a hegyek közé küldték. Hogy
visszatért, az állapota javult, kicsit meg is hízott. Feltétlen csöndben
kellett azonban maradnia, csak az ebédhez volt szabad felkelnie, mikor a
bútorok széleiben fogódzva ment az asztalig, lassan, nyakán a sállal.
Arról a halálos szorongásról is gyakran panaszkodott még, mely azelőtt
bántotta. Ájulatos bizonytalanságot érzett, mintha mozgó vizen hányódna
és minden elmosódó ködképpé válna. Egy reggel a balmellét fájdította, a
fájdalom egész a balkarjáig lüktetett. Este a roham ismétlődött. Az
ékszerész már ismerte ezeket a rohamokat, melyek vad görccsel támadtak
rá és fásultan várta a lefolyásukat. Tenni semmit se lehetett. Gépiesen
a szívére helyezte a jegestömlőt, aztán belelógatta karját a szoba
döbbent csöndjébe, melyben a cselédek lábujjhegyen járkáltak. Kinyitott
egy ablakot. Mire visszajött és feléje hajolt, az asszony nem lélegzett.
Szívének egy mindennél erősebb villanyos lökése pillanat alatt megölte,
mint a villám.

A halál nagyon váratlanul jött. Bután és készületlenül állott az
ékszerész a halottas ágynál, hiába figyelmeztették előre az orvosok, nem
hitte, hogy elvesztheti a feleségét. Ostoba és gyalázatos véletlen,
gondolta, hogy ilyen hamar meghalt. Úgy halt meg, hogy nem tudott
semmit. Ez a tudat az első pillanatban megnyugtatta. Mert utóbb, a
betegsége alatt már nagyon félt, hogy valamit mégis megsejt a halál
előtt lévő betegek látnoki éberségével. Voltak azonban percek, különösen
a temetés után, mikor azt kívánta, bár tudott volna valamit, vagy csak
egy kicsit élt volna még, hogy elmondja neki, a fülébe ordítsa, hogy
csalta, mindig csalta, még a betegsége előtt is, a halála előtt egy
nappal is megcsalta. A legutolsó pillanatban is odakiálthatta volna.
Hiszen a haldoklóknak oly éles a hallásuk, azt vesztik el utoljára, már
hideg a testük és még mindig hallanak. Egy lehelet is megremegteti a
dobhártyáját és nem távozott volna el így a semmiségbe. Különben lehet,
hogy tudott is egyet-mást. Arra gondolt, hogy a halottak néha
hátrahagynak naplókat, melyekben ijesztő vallomások vannak és izgatottan
keresni kezdett a holmijában. Semmit se talált. Nézte a varródobozát is,
a szekrények ajtait, melyekre a nyakkendőit jegyezte fel, abban a
reményben, hogy valahol rámered egy jel, tűvel bekarcolva, ilyenféle:
„gazember… aljas… rongy…“ De sehol semmi. Megdöbbentő, hogy a halottak
milyen közönyösek, nem bánják, hogy mi történik velük egy rövid életen,
hallgatnak egy örökkévalóságig. Ez annyira fájt, hogy dühöngve sírni
kezdett.

Aztán úgy találta, hogy a halottak nem is olyan szerények, mint
képzelte, sőt nagyon is szerénytelenek. Elmennek innen, látszólagos
közönnyel, de az a csönd, melyet hátrahagynak, nem a hangok megszűnése,
hanem eleven és mozgalmas valami, olyan, mint az a csönd, mely a
revolverdörrenést követi és drámákkal van tele. Mindenütt az ő nyomait
találta. Némely tárgyat bizonyos célzattal hagyott itt, hogy valamire
figyelmeztesse. De mire? A plédjét, melybe fázósan burkolódzott,
lépten-nyomon látta, a díványon és az ágyon s mikor eltette a szeme
elől, másnap eléje került. Illatszert sohase használt. Az egész ház
mégis tele volt vele. Ha az ékszerész a hálószobába ment, élénken és
fájóan érezte a jegestömlő gummiszagát. Egy hónap múlva egyik cseléd
megtalálta a kisollóját, melyről azt hitték, hogy végkép elkallódott.
Éjszaka pedig az ékszerész gyakran álmodott a feleségéről. Rendesen úgy
történt ez, hogy közel hajolt hozzá, a szemébe nézett, a pupillája nőni
kezdett, aztán rábandzsított és ettől úgy megijedt, hogy kiabálni akart,
attól félt, hogy most ő maga is megőrül. Heves szívdobogással ébredt.
Ekkor azzal csillapította magát, hogy erősen rágondolt. Nagyon szelídnek
és nyugtatónak látta, egy jóságos szolgálóleány, egy alázatos cseléd
volt. Mindig sötét ruhákban járt. Mellén egy ametisztkő. Az egyetlen
ékszer, melyet viselt, szerény hűs lila kő, beteg szívbajos nemes kő,
mely úgy illett sápadt arcához.

Minden halálesetnél valami kellemes csalódást érzünk, hogy a fájdalmunk
nem is olyan nagy, mint képzeltük, a kín őrjöngése után újra felfedezzük
az életet és észrevesszük, hogy süt a nap és ízlik egy-egy étel. Őneki
is volt ilyen korszaka. Érezte, hogy szabadon élhet újra. Akkor azonban
megdöbbent a szabadságától. Nagyon nagy volt ez a szabadság, nem tudott
vele mit csinálni, pedig alig múlt el harminc éves. A nők, a sok-sok nő,
akivel együtt élt, elmaradoztak mellőle, lekerültek a vidékre, kis
kabarécsillagoknak, vagy a külföldre telivér bestiáknak. Egyik egyszer
telefonozott, de ő letagadta magát. Hosszú idő után a kis szőke fitos is
bement az ékszeresboltba, óvatosan, mint vevő. Még mindig viselte az
arany karcsattot, melyet valaha ajándékba kapott tőle. Úgy csillogott a
karján, hogy sértette az ékszerész szemét. Gyengéden levette róla és azt
ajánlotta, hogy kicseréli mással, erre szüksége van, de a kis szőke
megértette, önérzetesen letette az asztalra és kiment.

Csak a bronzhajú német lány nem jelentkezett, számításból, az volt a
legravaszabb. Mégis találkoztak, az utcán. Az ékszerész tovább akart
menni, de megállította:

– Mást szeret? – kérdezte megvetően.

– Mást szeretek – mondta az ékszerész és úgy érezte, nem is hazudik.

Mikor letelt a gyászév, úgy élt, mint eddig, sohase látták senkivel. Azt
beszélték, hogy valami titkos szeretője van, de hogy kicsoda lehet ez,
senki sem tudta, az ékszerész állandóan otthon élt, egyedül. A nyugalom
jót tett idegeinek. Olvasott vagy heverészett, aztán átment a szalonba,
melyben mindig pár fokkal hidegebb volt a levegő, minthogy északnak
feküdt és sohasem lehetett egészen átfűteni. Felesége itt szokott ülni,
sállal a nyakán, a zongora mellett. Erős kámforszag terjengett, még
évekkel ezelőtt tették a kámfort a zongorába, hogy a molyok ne rongálják
meg a zongorakalapácsokat, azóta se lehetett kiszellőztetni. Ez az illat
– valami józan és különös tömjén – templomias jelleget adott a
szalonnak. Feketén és némán nyújtózkodott a zongora. Az ékszerész
hozzászokott özvegyi életéhez, lassankint az emlékei is halványultak, de
valahányszor itt járt, elfogta a kényelmetlen szorongás, emlékezett egy
dalra, mely azelőtt gyakran felébresztette álmából, egy régi dalra,
melyet a felesége játszott. Ez a dal rövid volt, alig kezdődött, máris
befejeződött. Fél percig se tartott. Pár akkord az egész és olyan tiszta
és szép, olyan szelíd és jó. Napjában többször játszotta a felesége. Ha
egy kicsit bánkódott, bement a szalonba, egyet sóhajtott és ezzel
vigasztalódott.

Évekig kereste ezt a dalt, mint a feleségének koporsója kulcsát.

– Te, – mondta egyszer egyik barátjának, aki épen a zongorája mellett
ült – játszd el nékem az ő dalát.

Keresgéltek a hangjegyei között. Most látták, hogy az asszonynak nagyon
kevés kótája volt, alig pár füzet. A barátja végigjátszotta mind. Nem
volt közöttük.

– Magyar dal?

– Nem tudom.

– Klasszikus?

– Azt se tudom.

– Fütyüld el.

Az ékszerész fütyülni kezdett, de a szája megbicsaklott, nem tudta
elfütyülni, pedig belül most is hallotta az egyszerűség és hűség dalát,
melyet a felesége játszott és itt hagyta neki, emlékül.

– Az is lehet, – mondta a zongorázó, míg ujjaival végigfutott a
billentyűkön – hogy maga találta ki.

– Lehet – szólt az ékszerész és a kezét odanyomta forró halántékához,
melyet az évek fehér dérrel hűtöttek.

Maga körül pedig érezte a halált és az életet, a jóságot, mely végtelen.



SZEMETES.

Valamikor kemény és önérzetes ember volt, aki a hústól és büszkeségtől
dagadt.

Műhelyében sivalkodott a fűrész, mint a kismalac és a gyalupadjáról,
akár a táviratszalagok, hosszú, fehér forgácsok gombolyodtak.

Januárban, mikor maga az égbolt is beteg, – csupa fekete nyálka és
szürke hurut – öt éves, egyetlen kisfia hirtelen lázat kapott, mellét
apró piros pöttyök lepték el és meg sem érkezett az orvos a szomszédos
faluból, pár óra mulva meghalt.

Ez a csapás doronggal verte fejbe. Elnémította és megsüketítette.
Hónapok multán is mély-mély csodálkozás fogta el, valahányszor
felébredt, hogy mindez megtörténhetett és a föld oly keveset változott.
Ürességet érzett a fejében és a szívében, maga körül, mintha elvettek
volna előle valamit, ami eddig védte és az egész vad világ a mellére
borulna. Azóta egyetlen zavaros álom az élete. Sokat aludt,
egészségtelen, hosszú álommal, nappal is. Dolgozni nem tudott. Vonogatta
a vállát és ásított. Majd álmatlanság gyötörte. Izgatottan járt-kelt,
cél nélkül csatangolt, lesoványodott és megöregedett, pedig csak akkor
mult el huszonkilenc éves.

Egy nyári reggelen – idegen városka határán – a temető mellett lévő
mezőn találták, amint az erős napfényben aludt. Puha kalapját, hogy ne
érje a forróság, a szemére húzta, kék kabátot, sárga nadrágot és fűzős
cipőt viselt, mely után valami mesterlegénynek gondolták. Messziről
jöhetett, minthogy cipője lisztfehér volt az országút finom porától.

Augusztus végén a szomszédos falukból és tanyákról ideözönlöttek a
búcsúsok, lányok és asszonyok, kik fekete selyemruhában csoszognak a
porban, melyet a nyár utolsó fénye aranyoz s a templomi zászlók alatt,
réztrombiták hangjainál szenténekeket énekelnek. Egy szentes
öregasszony, aki a megyebeli faluból jött, megismerte:

– Pétör – mondta.

Ő azonban nem mozdult. Egy fához támaszkodott és szemére húzta kalapját.

– Kis Pétör, – kiáltott még egyszer a fogatlan öregasszony – hát nem
ösmersz?

– Nem ismerem magát – szólt csendesen és elfordult tőle.

Az öregasszony tovább botorkált a porban, arra gondolt, hogy talán
megháborodott szegénynek az elméje és három miatyánkot mondott a lelke
üdvösségéért. Péter itt sem találta a helyét. Ide-oda lézengett,
beszegődött és elmaradt, dolgozni kezdett és abbahagyta. Néha épülő
házak állványai alatt lehetett látni, amint cigarettázott. Máskor könnyű
házimunkákat vállalt, melyeket bármikor abbahagyhatott, felásta a
kerteket, piszkafákat hegyezett és madárijesztőket állított fel, miért
ebédet és vacsorát kapott. Szüret táján hordókat szállított zörgő
parasztszekéren. De sehol sem volt maradása. Bántotta a fény és a lárma,
különösen a gyermekek, kik vadul és szemtelenül ordítottak. Ilyenkor
elfordította a fejét, komoran tovább ment, beült egy korcsmába. Akkor
aztán hetekig lógatta a fejét egy vörös abrosz mellett. Csöndes korhely
volt, ki nem sok vizet zavart. De egyszer hajnal felé több pálinkát
ivott a szokottnál és számláját nem tudta kifizetni. A korcsmáros, ki
maga is részeg volt, össze-vissza verte, galléron ragadta és legurította
a korcsma lépcsőjéről a hóba.

Feltápászkodott, letörölte magáról a havat és a sarat, eloldalgott, szó
nélkül. Égett mind a két arca. Úgy emlékezett, hogy arcul is ütötték.
Nem törődött vele, minthogy már semmire sem becsülte magát. Nyelte a
keserűséget és a szégyent. Voltak pillanatok, mikor világosan látta a
helyzetét és majdnem elégedetten gondolt arra, hogy semmit se veszíthet,
olyan mélyre esett, hogy tovább nem sülyedhet. Reggel kiállt a piacra,
hol facér napszámosok álldogáltak, munkára várva. Valaki azt kérdezte,
nem vinne-e el egy kocsi szemetet. Miért ne? Legyintett a kezével, hogy
nem bánja.

Öreg, tapasztalt szemetesektől hallotta, hogy legjobb egy erős
virzsiniára gyujtani, akkor kibírja az ember. Erre se volt szükség.
Állta ő enélkül is. Később, amikor már gyakrabban szállított szemetet és
naponta többször fordult a kocsijával, maga is csodálkozott, hogy milyen
hamar beletörődött új mesterségébe. Annyi bizonyos, hogy mindjárt
érdekelte és vonzotta. Nézte a kezét, melyet elborított a ragadós
szutyok. Sokáig le se mosta. Este pedig kéjelegve gondolt arra, hogy
milyen ronda munkát folytat, többször egymásután hangosan kimondta a
foglalkozása durva és parasztos nevét, amin nagyon nevetett.

Aztán néha valami halvány reménység is izgatta, hogy a föld alatt a sok
haszontalan lim-lom között véletlenül valami kincset talál, egy
mindennél nagyobb kincset, mely egyszerre nagyon gazdaggá, hatalmassá,
boldoggá teszi és folytathatja régi életét. Hiszen annyi minden van a
föld alatt. Szenvedélyesen ásott-ásott, mindig mélyebbre. De nem talált
semmit. Csak port és szalmát, rozsdás lábasokat, cserepeket és
üvegdarabokat, összegubancolt hajat és rohadt cipőket, olyan holmikat,
melyeknek már az értelmét se tudta. Hogy a gödör fenekéhez közeledett,
elfogta a szívdobogás. Türelmetlenül, kíváncsian és lázasan lapátolt,
várt valamire, maga se tudta, mire. Egyszer a lapátja egy kemény tárgyba
ütközött. Valami ládát talált. Kinyitotta a fedelét, de belül üres volt.
A gödör fenekén rendesen pihenőt tartott. Leült a földre, melyet előbb
lesöpört éles nyirfaseprőjével és aszerint hogy tél volt vagy nyár,
melegedett, vagy hűsölt, mert a szemétgödör olyan mint a parasztsuba,
télen meleg, nyáron hideg. Zöld legyek cikáztak a homályban. Messze
fölötte lármázott az élet. Egyedül volt a föld alatt. Péterke, gondolta
egyszer, ő is ilyen mélyen lehet és az ő kis szája, az ő fekete, kedves
szeme és áldott két keze is szemét már. A mosolya is szemét.

Olykor találkozott falujabeli asszonyokkal, de ezek már nem ismerték
fel. Nagyon megváltozott. Haja hozzákopott a szemét színéhez, a szeme
pedig, talán a sok fürkésző kutatástól, összezsugorodott, mint a
földalatti állatoké. Arca elhízott, vastag, húsos és négyszögletes lett,
az élettapasztalat állati kegyetlenségével és bölcs közönyével. Körmei
megrepedeztek és elcsempültek. Kettő a balkezén meg is vakult. Az az
izgága türelmetlenség, mely miatt annyit szenvedett, nem bántotta többé.
Nyugodtan dolgozott és nyugodtan aludt. Kapott valami szürkebarna ruhát
is, mely védte a hideg és eső ellen és úgy elbujhatott benne, hogy senki
se vette észre. Ha csöngetett a kapukon, kezében egy vasvillával,
beengedték. Senki se kérdezett tőle semmit, sohase néztek rá. Tudták,
hogy ez a szemetes. Időközben mellékfoglalkozása is akadt. Úri házakhoz
hívták, agyonlőni a veszett kutyákat és a beteg macskákat. Egérfogókat
árult és patkánymérget, melyet egy bádogdobozban tartott, sok ronggyal
körülbugyolálva a szemeteskocsi mélyén. Bunkósbotokkal, horgokkal és
kötelekkel leereszkedett a moslékos csatornába, ahol órákig piszmogott,
gyufákat és gyertyákat gyujtott a lucskos sötétben.

A gyerekek, kik ősidőktől fogva reménytelenül szeretik a piszkot, titkos
irigységgel meredtek rá és élvezték munkáját. Ők mindent látványosságnak
tekintenek. Meg vannak például győződve, hogy az életek, melyek itt
leperegnek, önként vállalt szerepek és azok, kik sánták, csúnyák és
puffadtak, valaha gyerekkorukban csakugyan sánták, csúnyák és puffadtak
akartak lenni és ma is azért ilyenek, mert ez nekik nagyon tetszik és
megfelel. Így nézték a szemetest is. Különös, vén szemetes lett belőle,
a foglalkozása minden fortélyával, ijesztő tapasztalatával. Orra körül
volt egy harapás. Azt beszélték, hogy patkány marta meg és a szemetes
pókhálóval kezelte. Katonásan ment az utcán, a vállára vetett rozsdás
flintával, övén egy szelencével és egy kézilámpával. Később érmeket is
lehetett látni a mellén, két ócska medáliát, melyet cukorspárgára
akasztott. Az egyik valamilyen dalárda jelvénye volt, a másikat pedig,
egy régi tallért, a szemétgödörben találta. Minthogy egy hosszú élet
működéséért senki se tüntette ki, ő tüntette ki önmagát.

– Szemetes bácsi! – kiabáltak rá a gyerekek – honnan jön?

– Lakodalomból – felelt rá tréfásan és kacsintott a hibás balszemével.

– Mi volt vacsorára?

– Féreg, bogár, giliszta. Egy se piszkos, mind tiszta.

– Mit talált a gödörben?

– Kincset, kincset. Atilla király kincsét.

Ha dolgozott, akkor odaálltak a gyerekek – mosdatott, fésült úrfiak – és
lekiabáltak hozzá a gödörbe, melyből a feje sem látszott ki. Egymásután
hányta ki lapátjával a ragadós szemetet, melyet a gyerekek nagy
mulatságára lekváros csuszának nevezett. Visongott, sikongott a
gyerekkolónia és izgatta az öreget.

– Szemetes bácsi.

– No mi az, aranyvirágom.

– Mik szaladgálnak a lába körül?

– Galambocskák.

– Azok cincognak úgy?

– Nem cincognak azok, hanem turbékolnak.

– Hát nem fél a férgektől?

– Isten állatkái azok is, csak úgy, mint ti.

Az öreg gyönyörűen tudott fütyülni. Vékony, éles füttyeit úgy
eregette-teregette, mint a pántlikákat, melyeket összebogozott és
kioldott, csokorra kötött és cifrázott, aztán újra szétbontotta az
egészet, hogy a hallgatóknak elállt a szeme-szája. Azt mondogatta, hogy
ezektől elcsendesülnek a patkányok és – csicsijja-babájja – elalszanak a
férgek is.

Tavasszal, mikor az orgonák és galagonyák kihajtanak és dagadni kezd a
föld, mint valami áldott tészta, a szemét is kivirágzik. Azt lehet
mondani, hogy hízik a szemét. Csupa élet és mozgás, csupa szín és fény.
A gödrök, melyek végtelen mélyükbe fogadták az ősz és tél minden
hulladékát, most majdnem kiöntenek mint a megáradt folyók és feltetszik
rajtuk a rothadás szivárványa. Kövér, fülledt illatok lengenek, melyek
elfacsarják az orrot, a salétrom szaga, mint valami hegyes kutató-tű,
szinte az agyvelőbe turkál. Péter bácsi órákig motoz a gödörben és érzi
a tavaszt, vigyorgó utálattal és eszelős kárörömmel látja a tenyészet és
enyészet minden förtelmét. Az ezerlábúak, a vízszínű és áttetsző férgek,
a kis fekete szemétbogarak, melyek kemények és szívósak, mintha acélból
készültek volna, a halál katalinkái szeliden leülnek a kezére és
végigsurrannak a kabátja hajtókáján. Nem hessegeti el őket. Letelepszik
a gödör fenekére és egy hajtásra felhörpíti a pálinkás butykosát,
melytől mind a két szeme szögletén kicsorran a könny és végigfolyik mind
a két arcán. Fejében lassan dongani kezd a részegség. Még mindig azt
hiszi, hogy nem hiába kotorja körmével a földet, egyszer rátalál arra,
amit keres. Most is lel egy kilyukadt gyereklabdát. Óvatosan letörli a
kabátja szélével, a világért sem vetné ki a földre, a többi szemét közé.
Az ölébe teszi, simogatja és nézi.

Egy ötéves gyerek áll a gödör szélén, bámulja az öreg szemetest, aki
ül-ül, semmit se csinál.

– Szemetes bácsi, – kérdezi csodálkozva – jó ott lenn?

– Jó, fiam, – mondja a szemetes és csemcsegve issza a könnyeit a
pálinkával együtt – nagyon jó. Te nem is tudod, hogy milyen jó. De ha
majd nagy leszel, egyszer talán te is megtudod.

A kis gyereket – egészséges, pogány kölyök – megvilágítja a tavasz
rózsaszín fáklyája. Néz a fekete gödörbe, a fekete emberre, kinek fekete
a szája is. Nem érti, hogy mit beszél, de ösztönösen megborzong. Tudja,
hogy valami feketét mond.



APA.

Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután
hirtelen hányni kezdett.

Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a
párnára ejtve.

Az apa épen hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején a szalmakalap.

– Bemégysz? – kérdezte az asszony.

– Nem tudom.

– Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró – tette hozzá németül, hogy
ne értse a fiúcska és még egyszer megtapintotta homlokát.

– Akkor talán írok a főnöknek.

– Írd kérlek, hogy orvosért szaladtál.

Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt
a kései bejárások miatt, udvariasan jelentette, hogy a fiú súlyos beteg.
Aztán elküldte a levelet a hivatalba, hol az akták reménytelen szaga
terjengett.

Viharra készülő nyári délután volt, tintafekete felhőkkel.

A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult
mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták
volna az utolsó korty levegőt is és a következő pillanatban mindenki
megfulladna.

Villanyt gyújtottak.

Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre,
melynek higanyoszlopa magasan a pirosvonal felett, alig valamivel a
negyven fok alatt csillogott.

Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab zöld és nyers körtét
evett meg. Azzal rontotta el a gyomrát.

Félnyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk – édeskés és
savanykás ember – szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, ki nem
is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A
cukros citromfröccs egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a
kezét, hogy elég forró-e.

Annak találta.

A főnök kéme, gondolta az apa és az anya egyszerre s úgy érezték mind a
ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.

Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen
ez állt:

„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem
gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem az aggodalmát“.

A „szép levél“, amint otthon nevezték, rendkívüli hatást gyakorolt.
Meglepődve nézegette az apa.

Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is
gyanakodott. Folyton szaglászott, vastag véreb-orrával, ide-oda nézett,
kidagadó szemeivel, melyek a gyanutól majdnem bandsítottak. Ha becsapta
maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a
kulcslyukon át kémlelődik vagy hasravágódik, fülét a padlóhoz tapasztva.

Különösen őt nem szenvedhette.

Hátul egy sötét szobában dolgoztatta, reggeltől estig, kezet sohase
fogott vele, alig viszonozta a köszönését. Utazott rá.

Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú
körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból,
melyet az orvos megtiltott a gyermekének. Ideje maradt a szemlélődésre
is. Észrevette, hogy harmadik emeleti udvari lakása nem is ellenszenves.
A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy
mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra
tájt keleti napfényt kap, az ő kisszobája pedig délután háromkor egészen
hangulatos.

A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem az övék az életük.
Elmúlik és észre sem vehetik.

Fia egy hét mulva felkelt az ágyból.

Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta
neki a véres, lőporos, fekete zászlókat.

Csak a harmadik hét multán ment be a hivatalba.

Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, mikor belépett.

Attól tartott, hogy talán önkényesen nyujtotta a szabadságát.

De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit
sohasem tett, elvette tőle a kalapját.

Körülte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát,
bizonyos néma ovációval és a vállára vertek, részvét tükröződött a
kartársak szemében, látszott, hogy ők már mindenre el voltak készülve.

A főnök is kijött hozzá és megkínálta aranycigarettatárcájából.

– No, rendben vagyunk? – kérdezte, hahotázva. – Tudtam, hogy nem lesz
baj… mindjárt tudtam… Hát bizony, a gyerek nagy gond… Van egy orosz
közmondás: akinek van gyereke, az örüljön s akinek nincs, az is örüljön…
– és kezet fogott vele.

Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító,
szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét
illeti, az nem egészen az ő érdeme.

Aztán leült dolgozni.

Munkája nem igen akadt.

Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek íróasztaláról, más helyekre
vándoroltak. Kavargatta a kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével
levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta a nyakáról,
vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.

Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök
idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült
be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:

– Hogy van a gyerek?

– Köszönöm – kezdte el, de nem engedte szóhoz.

– Majd magához tér, – vigasztalta – sok napfény… hallgasson rám, sok
napfény…

Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. A
kartársai, ismerve a helyzetét, ezt természetesnek találták és azon se
akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívüli kedvező
fizetési feltételek mellett, úgy hogy csak akkor kezdik a levonását,
mikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most
végkép a bizonytalanba és végtelenbe vesztek. Maga az apa se tudta,
hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer felkiáltott, hisz ekkor még
feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, ezért nem intézhettem el,
legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy
hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdében is előre
engedték.

– Szegény, – mondta a főnöke szánakozva – nem igen beszél… de sok baja
van… a családja… – és legyintett a kezével, lemondóan.

Mikor az öreg titkárja meghalt, csupa szánalomból, maga mellé vette, az
igazgatói irodába.

Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette a kezét, súlyos
jóindulattal:

– Egyet mondok magának, barátom… napfény… sok napfény, – és köpcös
mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses
titkot árulna el – én próbáltam… tudom… sok napfény kell a gyereknek –
és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen borvirágos és
lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik és általában az egész
élet arra jó, hogy ilyen hiábavaló emberek bujjanak ki a földből –
napfény… mindig és mindig napfény…

A másik ezt mondta:

– Reggelenkint egy pohár hidegvíz, egy kanál mézzel elkeverve.

A harmadik:

– Csak aludtej.

A negyedik:

– Főzelék, mindig főzelék.

Az ötödik:

– Homok, homok, homok.

Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.

Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltottak feléje: napfény,
mézes víz, aludtej, főzelék, homok.

Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben,
vagy aludtejben fürdesse-e meg. A napfény összekeverődött a mézes
vízzel, az aludtejjel és a főzelékkel.

Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre már hagyják békében, de
a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.

A fia különben vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc
körtét is. Semmi baja se lett.

Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi
időben határozottan gömbölyödni kezdett.

Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza
szamócát, tejfölt, csokoládét. Inkább a saját szájától vonja el a
falatot, gondolta érzékenyen, de a kicsiért megtesz mindent. Délben a
cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és
krémeslepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb
pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kisfiúnak
vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A
többit ő ette meg.

Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a
tükörbe tekintett, könnybelábbadó szemmel látta meg alakját. Azt
gondolta magában, hogy íme a gyermekem atyja. Lassankint, öntudatlanul,
harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról, mint a kisbabák. Ha
lefeküdt, azt mondogatta egész halkan, most gyermekem édes, jóságos,
munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét. Édes jó apa
eszik, hogy erősödjön és tovább folytathassa áldásos működését. Apa bort
iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad.

Az élet gyorsan mult. Néha álomnak, zavaros látománynak rémlik, ami van,
azzal szemben, ami váratlanul és érthetetlenül eltünt. Ilyenkor az ember
úgy megrémül a valóság szilárd tárgyaitól, mint a jövendőmondó és az
álom baljós jeleitől, a tűztől és a koporsótól. Jánoskának még tegnap
fehér kötött harisnyái voltak és ma fűzős bakkancsok állnak a küszöbe
előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?

Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű
gyermekversekben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge
arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja
önfeláldozását. Az apa fáradtan hallgatta, helyeselte az apai szív
legendás jóságát és hogy az emberi szó gyenge a kifejezésére, fejében
pedig összegabalyodtak a mult és jelen szálai, felbonthatatlan,
titokzatos gombolyaggá.

Nehezen kelt fel a székről. A búbánatban és gondban elhízott. Hájpárnák
rakódtak le a hasára és a hátára, zsíros púpok nőttek ki belőle és
zihálva lélegzett. Többé nem is hasonlított önmagára. Önző, ragadozó
szörny volt. Egy apához hasonlított.

Évek mulva is gyakran a fülébe súgták még, napfény, mézes víz, aludttej,
főzelék, homok. Nem igen felelt senkinek. Egymásután haltak meg mellette
az emberek, nem törődött velük. A vén ember közönyével tekintette a
halált.

Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Ezer koronát
adtak át borítékban és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya,
a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét:

– Igaz, – kérdezte és emlékezni próbált – hogy van a gyerek? Magának
volt egy kis fia. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem,
jobban van már.

– Köszönöm – felelte az apa, kitérően.

Azt nem mondta meg, hogy a fia gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van
és multkor a gőzfürdő mérlegén, lepedő nélkül, hetvenkilenc kilót
nyomott.



TARTALOM.

  Ezüstbot 3
  A jó bíró 8
  Fogfájás 16
  F. F. rejtélyes gyógyulása 22
  Legenda 29
  Üvegszem 37
  Béla, a buta (Regényvázlat húsz pillanatképben) 46
  Hűség 60
  Szemetes 69
  Apa 77



[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 sohase látott meg sohase látott még

19 A fádalom nem A fájdalom nem

30 s szívünkben iránta s szívükben iránta

35 látni a sötében látni a sötétben

37 tlntának látta tintának látta

39 volt a virraszástól volt a virrasztástól

41 jobban átta jobban látta

43 követt kezett be következett be

60 tovajnyelven beszélt tolvajnyelven beszélt

60 én nem egyszer és nem egyszer

64 volna vala-lamit volna valamit

71 azán hetekig aztán hetekig

85 Régényvázlat Regényvázlat]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Béla, a buta" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home