Title: Giroflé és Girofla (1. kötet)
Author: Ambrus, Zoltán, 1861-1932
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Giroflé és Girofla (1. kötet)" ***


SZINES KÖNYVEK

Ambrus Zoltán

GIROFLÉ és GIROFLA

Regény

ELSŐ KÖTET

Budapest

Singer és Wolfner kiadása

1901.

Utannyomás tilos.

A fordítás joga föntartva.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA



I.

József napja Rác-Árokszálláson rendesen egy hétig szokott tartani.
Horváth Jóska ugyan, a házassága óta, roppantul megkomolyodott, de
ilyenkor, egyszer egy esztendőben, kidühöngte magát. Máskülönben nagy
csöndességben élt a csöpp asszonykájával s akik jogász korában ismerték,
el se hitték volna róla, hogy olyan kitünő főszolgabiró váljék belőle.
De a régi Horváth Jóska nem veszett el végképpen; a leányzó nem halt
meg, csak aludt. És koronkint föltámadt. Hogy mennyire föltámadt, arról
minden egyes alkalommal három hétig beszélt Szilas és Bodrog-vármegye.

Ezeket az időszaki, tekintélyes kirugásokat Horváth Jóska azzal okolta
meg a felesége előtt, hogy neki gyönge mája van. Az egészségének
tartozott vele, hogy néha-néha nagyokat igyék. És csakugyan, abban az
esztendőben, mikor apósa, az öreg Joannovics Milán halála miatt nem
tarthatták meg a József-napot, Horváth József belebetegedett a nagy
szolidságba. Nem evett, nem káromkodott, s már attól féltették, hogy
búskomorságba esik. Szerencsére közbejöttek a választások s egy nagyobb
szabásu, mondhatnám: közigazgatási jellegü áldomás után, amelyen néhány
jövevényt hivatalból az asztal alá kellett inni, Horváth Jóska
kigyógyult kedély-betegségéből.

Hogy a gyönge máju páciens a boritalból, ürmértékben kifejezve, mennyit
használjon, erről az orvosi tudomány nem nyilatkozik egész határozottan;
s e tekintetben a belgyógyászat jeleseinek a nézete alighanem eltér a
Horváth Jóska vélekedésétől. Egy azonban kétségtelen. S ez az, hogy az
orvosi tudomány még nem derítette ki, vajjon a gyógyulás érdekében
föltétlenül szükséges-e, hogy a májbajos ember az összes boros poharakat
sorban a falhoz vágja, s a kúra végén összetörjön minden néven nevezendő
cserép-, üveg- és porcellántárgyat, ami a kezeügyébe esik. Ez lehet
szükséges, lehet fölösleges; annyi bizonyos, hogy Horváth Jóskának a
gyógyászat terén megvoltak a maga határozott elvei. S nála minden
József-nap úgy végződött, hogy pohár meg tányér nem maradt a házban, a
vizet három napig régi befőttes üvegekből itták, s ideiglenesen le
kellett költözködni az alsó házba, mert a mulatság színhelyén csak
itt-ott maradt meg egy-egy ablaküveg.

A törékeny tárgyak e szörnyü pusztulása többnyire csak a legutolsó napon
szokott bekövetkezni, akkor, mikor a kijózanodott vendégek már
hazaszökdöstek s a házigazda, akinek végre szintén sikerült becsípnie,
magára maradt a cigányokkal. Ilyenkor mindig igen érzékeny jelenetek
folytak le Horváth Jóska meg a felesége között. A csöpp asszonyka, aki a
pezsgőzés első napján maga volt az édes nevetés, a finále idején könnyek
árjává változott át; Horváth Jóska megfogadta, hogy soha se iszik többet
s falhoz vágta az utolsó poharat.

Szóval a lakzi mindig bús véget ért. De az eltöltött egy-két-kilenc
napért érdemes volt szenvedni. Hogy micsoda vigasságok zajlottak le ezek
közt a betört ablakok és pezsgő-foltos falak közt, arról csak kevesen
tudnának beszélni, mert aki jelen volt, az egy darabig nem emlékezett
semmire a világon, csak a süketítő, folytonos muzsikaszóra. A cigány
éjjel-nappal húzta; ha az egyik kidőlt, volt helyette más. Kihozták
Vásáros-Berényből mind a három bandát; az _Európá_-ban, az _Arany
Szarvas_-ban és a _Metropole_-szállóban nem maradt még csak egy
cimbalmos se. Kinek is húzták volna ott? A honvédtiszteken kivül, akik
kilenc órakor haza szoktak menni, alig egy-két vendég búslakodott a
máskor oly hangos _Európá_-ban; a többiek, az igazi mulatók: a jeunesse
dorée és a huszártisztek mind kinn voltak Árokszálláson.

Ez a sivár, árnyéktalan kis fészek sok tekintetben vetekedett ilyenkor a
gyakran emlegetett Aranjuezzel. A zaj például semmi esetre sem volt
ekkora Aranjuezben. S mily szép gyülekezete a lovagoknak és dámáknak!
Mert mindig találkozott egy pár vidám menyecske, aki nem törődött azzal
a néhány kilométerrel. Pár perc a gyorsvonaton, mi az? S a négyes
huszárok olyan jó táncosok voltak! Nemcsak jól táncoltak: bírták a
táncot, csakúgy, mint az italt s jöttek légyen bárhonnan, tudták élvezni
az életet, azon mód, ahogy csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel
folyó Kánaánnak ezen az áldott pontján, ahol a természet nyájassága és
bőkezűsége az embert is pazarrá és gondtalanná teszi.

*

Abban az esztendőben, amikor történetem kezdődik, József napja péntekre
esett. A mulatság tehát csütörtökön kezdődött. Piros rózsa, fehér rózsa;
szőke leány, barna… egy kis tánc, egy kis kártya, sok bor és megint sok
bor mellett elmult péntek, elmult szombat is.

Vasárnap reggel, kilenc óra tájban, Vidovics Feri, aki máskor végig ki
szokott tartani, hirtelen elszomorodott, s a fejébe vette, hogy haza
megy. Vigye el az ördög Horváth Jóskát, meg az egész úri társaságot, Van
der Kerkhoven kisasszonynyal, a sokszoros milliomos hollandus leánynyal
együtt, akit reggeltől estig neki kellett mulattatnia, mert a többiek
nem igen szerették a francia és egyéb pogány nyelveket: neki már elég
volt a mulatságból.

Mióta a bál elkezdődött, mindössze hat órát aludt, s egyszerre úgy
tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta volna ébren; mintha
végigitta volna az összes pún háborúkat, a középkort, a reformációt, s
Forgách tábornokné egész fiatalkorát.

A banda áhítatosan ismételte, amit Rác-Árokszálláson már mindenki
tudott:

  Eltörött a hadnagy lába,
  Nem mehet a kaszárnyába.
  – Ejhé, dudajlé,
  Rózsám, szeretsz-é?!
  – Nem!

A „nem“-et az érzékenyebb lelkü vendégek igen sok elkeseredéssel
ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel; s szándékát a
nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával végre
is hajtotta.

Valaki rászólt:

– Friss bácskaiakat.

Vidovics Feri abban a hangulatban volt, mikor az ember hirtelen lelki
szükségét érzi, hogy pofon vágja a legjobb barátját. Körülnézett, mintha
valami elrejtőzött ellenséget keresne. Ahogy azonban végignézett a
társaságon s megpillantotta Cipriani bárót, aki éppen a cigányokat
fincoltatta, okosabbat gondolt. A hadnagy oly részeg volt, hogy Vidovics
Feriben föltámadt a nemesebb mámor önérzete. Az villant keresztül a
fején, hogy ő itt a józanság nemtője.

Megindult szó nélkül. Egy kicsit elszokott a járástól; de léptei, a
körülményekhez képest, kifogástalanul rugalmasak voltak.

Hagyták; azt hitték, hogy a szobájába megy.

Úgy reménykedett, hogy az asszonyok még alusznak s föltünés nélkül
szökhetik meg. Van der Kerkhoven kisasszony nélkül számított. A
hollandus leány éppen szembe jött vele. A kertből kerülhetett elő, mert
egy halom virágot tartott a kötényében. Nem is festett rosszul a
bunyevác asszonyok viseletében. Sugárzott az egészségtől s olyan volt,
mint a frissen nyilt tulipán.

Van der Kerkhoven kisasszonyt már nem lehetett elkerülni. Annál jobb:
legalább egyszer s mindenkorra elbúcsuzik tőle.

Jó reggelt kivánt neki s azután így szólt hozzá:

– Kegyébe ajánlom magamat, kisasszony. Kérem, emlékezzék rám szívesen.

– Milyen ünnepies! Elmegy?

– El.

– Kár. Szerettem volna, hogyha még marad. Az urak nem szívesen beszélnek
franciául s én oly keveset tudok németül! Ön volt az egyetlen
gavallérom. De remélem, még látjuk?

– Az nem tőlem függ, hanem attól, hogy a kisasszony mennyi ideig marad
Magyarországon.

– Mért? Elutazik?

– San-Remoba megyek egy pár hétre.

– Ah!

– S mivel úgy hallottam, hogy a kisasszony holnapután Temesvárra készül…

– Igen. Sorra látogatom frohsdorfi barátnőimet.

– Úgy meglehet, búcsuvizitem alkalmával nem lehet szerencsém.

– Meglehet, Monsieur Vidovics. Tehát addio. Mindig szívesen fogok
emlékezni önre. Vasúton megy?

– Nem. Lóháton jöttem.

– Értem. _Á l’anglaise_ tünik el, hogy itt ne fogják.

– Még van egypár napi dolgom Berényben, csak aztán indulhatok.

– Szerettem volna, hogy ha ön kalauzol Berényben.

– Oda ugyan nem kell cicerone, kisasszony. Egy roppant falu, melyben
hatvanezer ember lakik…

– De érdekes. A korcsma korintusi stílben épült, s a templom egy nagy
pajta.

– Furcsának találja a mi világunkat ugy-e?

– De érdekesnek, nagyon érdekesnek. Sohase láttam ennyi napsütést. Itt
mindenüvé süt a nap. És a parasztasszonyok cinóber szinü kendőikkel.
Aztán az urak, akik egyebet se csinálnak, csak a pénzt dobálják ki az
ablakon.

– Mert itt mindenki paraszt, senki se úr.

– Annyi bizonyos, hogy felejthetetlen napokat töltöttem itt s hogy az
országuk bájos. Igaz, hova küldjem a _Notre coeur_-t?

– Tetszett önnek?

– Nagyon. Jó író ez a Guy de Maupassant.

– Én nem is ismerek más írót. Nekem ez az egy is elég.

– Akkor hát ez a kötet kedves önnek s én majdnem megfeledkeztem róla.

– Boldog volnék, ha megtartaná, kegyességből irántam. Egy szép könyv
olyan, mint egy virág; értéktelen s minden szerénytelenség nélkül föl
lehet ajánlani. A más szép gondolatai révén, talán kérhetek egy kis
helyet könyvtára egyik zugában.

– Ezt a virágot önnek akartam adni, de most már nem adom. Nem akarok
kvittelni önnel. Azt akarom, hogy adósa maradjak. Isten önnel, Monsieur
Vidovics.

– Köszönöm, kisasszony, Isten önnel.

S megindult az alsó ház felé.

A leány folytatta útját, de pár lépésnyire megállt, s visszanézett.
Mikor a férfi eltünt a szeme elől, leeresztette a kötényét; virágai
lehulltak a földre.

Aztán két sűrűn összehajtott papirlapot vett ki a zsebéből. Az egyik egy
_express_ küldött levélnek a fogalmazványa volt; ezt a levelet egy
héttel ezelőtt ő írta az apjának. A másik az a távirat, amelyet ma
kapott Van der Kerkhoven úrtól. Mindakettőt elolvasta még egyszer:

Amaz így szólt:

„Van itt egy Monsieur Vidovics. Elég jómódu. Mintegy másfélmillió
tallérnyi vagyon. Csupa szántóföld. Szép fiu, fiatal, egészséges. Művelt
is, ha éppen akarod. Mit szólnál hozzá, ha mint Madame Vidovics térnék
vissza Hágába?

_Emma._

Utóirat: Barna, nem lángész, az én genre-em.“

A táviratban meg éppen csak ennyi volt:

„Van der Kerkhoven kisasszony, Horváth-Joannovics úrnőnél

Puszta-Rác-Árokszállás per Vásáros-Berény. (Magyarország.)

Bánom is én.

_Apád._“

Kétfelé hasította előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd összetépte
mind a kettőt apró darabokra s ezt a konfettit is odaszórta a virágok
közé.

*

Vidovics Feri az alsó házban fölvette a lovagló bekecsét. Megkerülte a
nagyudvart s az istállók felé tartott. Olyan egyenesen járt, hogy aki
messziről látta, okvetetlenül azt mondta magában:

– Ez vagy főherceg, vagy egy becsipett ember, aki mindenáron nagyon
egyenesen akar lépni.

Kitünően tartotta magát. De hogy végre nyeregben ült, mégis nagyott
lélekzett. Olyanformán volt, mint Montmorency herceg, a nagy hadvezér,
akiről följegyezték, hogy késő vénségében nem tudott se járni, se
feküdni, csak ülni és lovagolni.

A lova bácskai ló volt, aki értette ezt az állapotot. Ahogy a gazdája a
nyeregbe pattant, konstatálta magában:

– A gazdám egy kicsit ki van készítve. Vigyázzunk s helyette nekünk
legyen eszünk. Különben megbízhatik bennem, mert tudom én, hogy mi a
kötelesség.

S csöndesen poroszkált előre a jól ismert úton.

Vidovics Feri számított erre a hűségre. Annyira megbízott a lova
erkölcsében, hogy alig haladtak pár száz méternyire, nyugodtan elaludt.

Ha tudta volna, hogy hová viszi az ostoba állat! Mekkorát rántott volna
a gyeplőn! Mint fordult volna ellenkező irányba! Hogy sarkantyuzta volna
a paripáját! Mily szélsebesen vágtatott volna máshová, akármerre, csak
hazafelé nem! Hogy rohantak volna, bár a pokolba, lóhalálában!…

De az ember sohase tudja, hol leskelődik rá a fátum. Ha véletlenül nem
mészsz ki az utcára, mikor tégla esik az emberek fejére, száz esztendeig
élsz s annak idején békén ringathatod szépunokáidat. Csak annyi kell
hozzá, hogy ott maradj, ahol vagy. De te nem maradsz otthon, veszed a
cilinderedet és a sétapálcádat, gondtalanul kisétálsz s remekül
eltalálod, hogy éppen oda állj a lehulló tégla alá.

Ha Vidovics Ferit véletlenül visszatartja a Van der Kerkhoven kisasszony
társasága s csak egy hét mulva tér haza Berénybe, hogy másnap vasútra
üljön s meg se álljon Nizzáig… vagy ha hű lova, a derék Calvados,
fölháborodva gazdája szégyelni való állapotán, leveti a mértéktelen
embert egy kőrakásra s ez hat hétig nyögi József napját a
rác-árokszállási alsó házban: akkor hősünk ma Szilas és Bodrog vármegyék
főispánja, boldog férje a Joannovics-lányok egyikének vagy Van der
Kerkhoven Emmának, még boldogabb apja négy vagy öt nagyfejü
Vidovics-fiunak s ez a történet sohase íródik meg.

De ha az ember maga se tudja, mit cselekedjék, vagy mit _ne_
cselekedjék, hogyan tudja a ló?!…

Szóval, hasonlóan azokhoz az angol matrózokhoz, akik föllázadva a
kapitányuk ellen, megitták az Indiába küldött pálinkát, aztán zátonyra
kormányozták a hajót s holtrészegen táncoltak át a másvilágra: Vidovics
Feri teljes öntudatlanságban, mámorosan lovagolt végzete elé.

Egyszerre fölriadt, mert a lova megállott. Úgy tetszett neki, mintha
csak pár pillanatig aludt volna, de már Berényben voltak. Calvados a
Sugár Mariska háza előtt állapodott meg s várta az utasítást.

– Nem bánom, Calvados, mondjunk jó reggelt Mariskának.

Vidovics Feri máskor is ebben az órában szokott kilovagolni s rendesen
stációt tartott a Mariska ablakai előtt. Calvados nem volt tisztában
vele, hogy a szokásos programnak ez a pontja ma el is maradhatott volna.

– No hát vigyázva lépkedjünk, Calvados.

Ezt a figyelmeztetést az tette megokolttá, hogy hősünk a kocsiútról
átvezényelte lovát a gyalogjáróra, ahová egy keskeny padlón át vezetett
az út. Az árkot, mely a gyalogjárót az országúttól elválasztotta, bajos
lett volna átugratni, mert a Sugár Mariska utcájában a gyaloglók számára
fentartott útvonal meglehetősen keskeny volt s Calvados könnyen
beugorhatott volna az ablakon. Vidovics Feri ugyan átsétáltathatta volna
a lovát a kocsipallón is, de Vidovics Feri nem a kapuhoz, hanem az egyik
ablakhoz igyekezett.

A szives olvasó ezt az expediciót bizonyára hősünk mámorával fogja
magyarázni. Ebből a mámorból már alig volt valami; a reggeli levegő és a
hosszas szendergés Vidovics Ferit majdnem teljesen kijózanították.
Ellenben a leírt rendellenesség helyi szokás volt Berényben, kétségen
kivül olyan helyi szokás, amelyet csak az előkelőségek gyakoroltak. Az
udvariasságnak ezt a nemét a huszártisztek tették divatossá s egy pár
esztendeig ez a palló-vizit volt Berényben a _chic_ utolsó szava. A
palló-vizitnek megvolt az az előnye, hogy a ló elfoglalta a gyalogjárót,
a gyalogjáró plebéjusokat lekényszerítette a kocsiútra, ami a városi
közgyülésen temérdek rekriminációnak s az egész városban sok áldatlan
háboruságnak volt az okozója, de a berényi hölgyek előtt igen kedvesnek
tünt föl. Aki azonban a kocsi-pallót használta, azt csak másodosztályu
úrnak lehetett tekinteni.

Sugár Mariska éppen az érem-gyüjteményét rendezgette… De hadd mutassam
be Sugár Mariskát.

Sugár Mariska a gazdag, zsugori Vitkovszki Vazul elvált felesége volt.
Ennek a Vitkovszkinak a vagyonát egy pár százezerre becsülték, de
kevesebb tartásdíjat, mint ő, elvált férj nem fizetett az osztrák-magyar
monarkiában. Sugár Mariska úgy segített magán, hogy kiadta a szobáit
diákoknak, katonatiszteknek, szinészeknek és szinésznőknek. Tessék
elképzelni egy elvált fiatal asszonyt, aki szobánkint adja bérbe a
házát, aki mindenkit ismer s aki asszonyokkal nem barátkozik; egy sötét
teintü, villogó szemü, csinos teremtést, csókra intő ajkakkal s azokkal
a felséges idomokkal, amelyek nyugtalanná teszik az ifju legénykét épp
úgy, mint a komoly, pápaszemes, gondsujtotta családfőt, aki beíratni
viszi a fiát: vajjon nem természetes-e, ha az ilyen asszony rossz hírbe
keveredik?! És Sugár Mariskáról senki se beszélt rosszat, még a diákok
se, akik pedig elég sűrűn adósok maradtak neki a lakáspénzzel. Ezt a
tekintélyt java részben a tiszteknek köszönhette, akik „jó leány“-nak
ismerték s akik, mivel mindig volt egy-egy öreg főhadnagy lakója,
félig-meddig kincstári asszonyt láttak benne. Egyébként őt tartották a
legvidámabb asszonynak Berényben s nem ok nélkül, mert elég lármás
életet élt; de apró passziói s kiváltképpen rajongása a művésznők iránt
elárulták, hogy szíve nincs szomoruság s ama homályos vágyakozások
nélkül, amelyeket az éremgyüjtés nem elégíthet ki.

– Jó reggelt, Mariska!

– Nini… Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?

– Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor megtaláltam,
siettem vele haza.

– E szerint a hollandus kisasszony nem mese?

– Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.

– S hogy kerül ide? Árokszállásra?

– A magyarázat igen egyszerü. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben
Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.

– És annyira megszerette Árokszállást, hogy már egy hónapja itt ül?!…
Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla beszélnek.

– Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész Magyarországot,
le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s holland nyelvre
fordítja a főjegyző költeményeit.

– Szép? Csinos?

– Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke, talán
nagyon is egészséges az arcszíne.

– Hogy hívják? Van der Bilt?

– Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit tesz,
hogy koporsó.

– De sok kakaóföldje van, mi?… Jőjjön be s beszéljen el mindent a
legapróbb részletekig. Nagyon kiváncsivá tettek erre a leányra.

– Nem megyek be, mert részeg vagyok.

– Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.

– A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a
kivánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt: nem
kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi csokoládét,
amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma kisasszony
megajándékozna szívével és kezével: harminc esztendeig folyton
csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.

– S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé?

– Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is
határoz.

– Csinos parti! S maga mióta udvarol neki?

– Komolyan beszél?

– Persze. Az egész város tele van vele.

– Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja,
kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony
roppant gazdagsága? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem az
az egy tanya is elég dolgot ad.

– Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni akar
egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag gazdagot
választ; ez már világ sora.

– A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál.
Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy
Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma
parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért,
amilyen nincsen másnak.

– Hát az ő milliói?

– Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből: nagyon jól jövedelmeznek. De
tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen megőrülne s gyémánttal
telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja, mit csinálnék ezekkel a
fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok, versenyistállót soha se
fogok tartani… Hé, Calvados, ne fickándozzál, te vén szamár!… Ami pedig
a Cléo de Mérode-okat, meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha
elszerződném a Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint
becsületes kalmár állanám az alkut.

– Ugyan ne mondja!

– Pedig most nagyon komolyan beszélek.

Lássa, Mariska, én el vagyok perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül,
egy nagy csűrben, melyben sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz,
de kevés a műtárgy. Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt
mondja rólam, hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos,
hogy engem egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen
kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s megbecsülöm a
kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt; eszembe se jut. Ha
egy májusi délután végigfekszem a fűben s elnézem az égen a
bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem az én lovam nyeri meg a
Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem vágyódom előkelő dámák után,
akik Whistlerről mondanák el nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a
szegénységet is, bár igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok,
jöhetek, mehetek, amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval
Parlagi Jancsi vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben,
nem csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány,
nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a Van der
Kerkhoven papa milliói?

– Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég. Akinek
sok van, még többet akar. Valami ambiciónak élne; egyszer majd csak
eszébe jut valami. Nagyban gyakorolná a jótékonyságot.

– Köszönöm. Ahhoz már önző vagyok, hogy a szegényekért föláldozzam
magam. Megházasodni – jótékony célra!… Kegyetlen gondolatai vannak,
Mariska!

– Soha se hetvenkedjék. Láttam én már Vidovicsot, aki ötven esztendős
koráig élcelődött a házasságról s aztán háromszor is megházasodott.

– Az igaz, ebben a népes családban mindenre talál példát, különösen a
szamárságokra. De mondja csak, Mariska, magának olyan kitünő értesülései
vannak!… Ha Van der Kerkhoven kisasszonyt házasítják, azt értem. Egy
hónap óta ő a környéken a legérdekesebb személy; ennyi pénz senkit se
hagyhat békén. Hanem azt már nem értem, hogy miért éppen engem szemelnek
ki a vőlegényének? Miért nem Ciprianit, aki nyolcvanezren felül minden
összegnek udvarol? Miért nem Vizaknayt, aki úgylátszik, belé szeretett,
legalább néha egy negyedóráig is úgy néz rá, mint egy hű, de igen beteg
kutya?… Miért nem akárkit? Miért éppen engem?

– Mert maga egy hónap alatt harmadszor ment ki Horváthékhoz, ami nem
szokása. Mert… mit tudom én?! Van der Kerkhoven kisasszony bizonyosan
jobban tudja, mint én.

– Az, szegény, nem is sejti, hogy millióira Berényben szemet vetettek, a
nemzeti vagyon öregbítése végett. Ha háromszor is kinn voltam náluk,
Terka az oka; azt mondta: „Szegényt nem hagyhatjuk árván; magának helyt
kell állnia.“ S én helyt állottam. Legalább beszélhetett valakivel egy
pár szót. Napokon át nem volt kihez szólnia. Horváth Jóska megtanította
magyarul káromkodni s aztán levette róla a kezét.

– Kedves Feri, én azt mondom magának, hogy ha két embert ilyen
határozottan házasítanak, a hiba sohase az egész világé, hanem mindig a
gyanusítottaké. A kettő közül az egyik mindenesetre ludas. Úgy látom,
ebben a dologban maga a hibás; maga udvarolt. Gyónja meg. Okosabb, ha
meggyónik.

– Kedves Mariska, erre én azt felelem magának, hogy ebben a dologban én
éppen olyan ártatlan vagyok, mint Van der Kerkhoven kisasszony. Nem
udvaroltam. A berényi közvélemény téved. S hogy mennyire téved, mutatja
az, hogy én a hét végén utazom San-Remoba.

– Ah, ah! Vége egy szerelmi regénynek!

– Ez a szerelmi regény el se kezdődött. Maga nem hisz a hivatalos
cáfolatnak. Nos, én bizalmasan azt is elmondhatom magának, hogy soha,
semmi szín alatt, el nem venném Van der Kerkhoven kisasszonyt. Először,
mert: nem szeret. Már pedig én keveset követelek az élettől, de azt
igenis megvárom tőle, hogy a kivel én megosztom minden napomat, annak én
legyek a jóisten. Nem venném el, másodszor azért, mert: én se szeretem
őt. Nekem nagyon okos. Ha valaha elkövetném azt a helyrehozhatatlan
ostobaságot, hogy megházasodjam, bizonyosan egy kis bolondot vennék el…
de az aztán nagyon kedves kis bolond legyen!

– És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics, szentül
megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.

– Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy nem
fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem veszekszem s
nem keresem a házasság veszedelmét.

– Inkább elutazik.

– Inkább elutazom.

– S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől? Maga nem ötven
esztendős.

– Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától kéri
számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet mindenkitől
megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást hordozni
ártatlanul.

– S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a
helyrehozhatatlan ostobaságot?

– Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell kérnie!…
Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a leányok erősek. Valami
érthetetlen fegyverök van, amelytől félek, mint ahogy a zuluk félnek a
fehérember Winchester-fegyverétől. Különben nagyon részeg lehetek, mert
bölcselkedem.

Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be
az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva,
nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett.

– Ahá, az új lakóim!

– Kiadta a főhadnagy szobáját?

– Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

– Csinosak? Érdemes megvárni őket?

– Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő figura;
olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd
meglátja, milyen jó alak.

Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.

Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája
egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.

Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka
bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás
kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

– Honnan jössz? – kérdezte tőle Vidovics rácul.

– A fogadóból, – felelte a kocsis.

– Csak a podgyászt hozod?

– Nem, az uraságok is benn ülnek.

Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka
megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés
felől kiváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kiváncsi
fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

– Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a
macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?

A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a
kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt
az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan
nyitotta ki a bárka ajtaját.

A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgásu öreg hölgy
pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz
fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár
pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s
nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó
lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.

– Sáros nekik az udvar, – szólt magában Vidovics Feri. – Ejnye be
kényesek!

A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe
burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból,
akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két
kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba
vigyék.

Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért
le nem vette róluk a szemét.

– Úgy ugrálnak mint a gazellák, – monologizált, mialatt amazok
felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban. – Egyik sem lehet idősebb
tizennyolc esztendősnél… Hátha egyszerüen bemennék hozzájuk?

De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a
szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor
áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva
látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja
előtt.

– Maga még most is itt van, Feri?

– Látni akarom az énekes madárkákat.

– Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

– Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

– Most mindjárt?

– Természetesen.

– Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor…

– Másodszor is van?

– Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez
csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb
családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni
a hódításait.

– Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz
sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?…

– Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy
zeneprofesszor az apjok.

– Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?

– Annyira testvérek, hogy ikrek.

– Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De
maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?

– Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira
hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

– S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot
visel.

– Amint mondja.

– De hisz ez _Giroflé és Girofla_, az operette!

– Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

– Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?

– Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek még nem
ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy
maga három napig ivott?!

– Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem láthatnám
őket az ablaknál?

– Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.

– Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy
legkésőbb szombaton.

– No, addig nem fogja elcsábítani őket.

– De büszke a lakóira!

– Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate
ogni speranza.

– Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem
ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire
tisztelem e házat: megyek.

– Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez is
három napig ivott volna, szegény.

Elbúcsuztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette lovát a
kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda ne tekintsen
arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.

Két leányfejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta jól az
arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták őket, de amit
látott, azzal megvolt elégedve.

Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy tetszett
neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az üdvözletet.

– Lám, nem is olyan haragosak! – szólt magában s az utcasarokhoz érve,
visszapillantott az ablak felé.

Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a
kanapéjára s menten elaludt.

Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár,
gyászos baldakinu, könnyü ladikon; szemközt vele, a homályban, sötét
alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér ruhában,
átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem tudta, él-e
még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s remegett, hogy a
ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva leste, merre láthatná
a partot, de csak a koromsötét eget s a fekete vizet látta; sehol,
semerre egy fénysugár. A sötét alakok hangtalanul eveztek s szorongását
rémítő félelem váltotta föl; a torka összeszorult, homlokát hideg
verejték borította el s szíve őrülten kalapált. Egyszerre valami
megcsillant a vízen. Már azt remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten
vette észre, hogy komor ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a
szigettemető csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát
verik vissza a vízre… Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett haladtak
el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani akart, de hang
nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire fölnézett, a fehérruhás nő
már nem volt a ladikban. Kétségbeesve tekintett hátra, de maga mögött
csak a fekete kőkereszteket látta s mintha egy elhaló hang a nevén
szólította volna… A zokogás kitört kebléből s fölébredt.

– Igazán sokat ittam, – szólt, megtörölve a szemét. Mintha valami
ónsulytól szabadult volna. De érezte, hogy a szíve még most is sebesen
ver.

Megnézte az óráját. Esti hét óra volt.



II.

Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá, hogy
szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz sejtelmeinket s
elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet már-már urunknak és
parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked zaklatott, háborgó: állj a
zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy pár óráig más szemmel nézed az
egész világot.

Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a fürdőszobájából,
teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről, mely őt Van der Kerkhoven
kisasszony képében fenyegette; egy pillanatig se foglalkozott azzal,
hogy rosszat álmodott s nem emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora
ködében, két leányfejet látott, amelyek mintha integettek volna feléje a
fehér jácintok és rózsaszínü gardeniák közül.

Csak arra gondolt, hogy egy pár nap mulva San-Remo olajfái között fog
bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk zord,
szigoru időszak. Találgatta, vajjon átrándul-e a galamb-lövésre s előre
örült az excentric alakoknak, az átutazó Héróknak és Juliáknak, akikkel
a vendéglő-élet vásári zsivajában köt majd ismeretséget „pour une
éternité“, ami nála annyit fog jelenteni, hogy: a soha viszont nem
látásra.

De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy órával
előbb tökéletesen kialudta magát? Az ember elmegy a színházba, mint
mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek megvannak a maga külön
törvényei, ez az a hely, ahol élned és halnod kell. Ha éhes vagy:
megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv pirosra festi képed:
narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem tudod miért, elfog a spleen:
pezsgős pohárral a kezedben várod Hamletet, mert arcod víg a bánat
idejében…

Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot:

– Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod Gyurkának,
hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a tiszttartó
bejönne, nem kell befogni.

Aztán kisétált az utcára.

A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a piactérhez;
csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt Berény város szívében.

A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt
zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó
csikorgása. A villámos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a
József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot
körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető,
sötét alakokat. A roppant térséget, ahol egy negyedórával ezelőtt még
bunyevác, magyar, sváb és rác parasztok tarka sokasága nyüzsgött,
birtokba vette a csend és homály. A tér északi szélén magánosan álló
nagy templomot mélységes sötétség környékezte, s mögötte, az egész
tájékon, vak homály és kisérteties némaság ült.

Csak délnyugatról, a _Metropole_-szálló oszlopos homlokzata felől
hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb
világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére enyhült
szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.

Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és
pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a
köröskörül békén pihenő, rengeteg sikságot, melyre oly kegyesen tekint a
jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá semmiféle
civilizáció: se a villámos lámpák fényüzése, se a _Metropole_-szállóba
importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke őrzőinek egész szárazföldi
lovas és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a
Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere,
mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent,
Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.

Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan,
könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala
mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az
arcukat nem láthatta, de lehetetlen volt a járásukat meg nem ismernie.
Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek fejbiccentve
fogadták az üdvözlést.

– Ezek az én szinész-kisasszonykáim, – szólt Vidovics Feri magában –
akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vajjon csakugyan
olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelidíti
az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.

De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az
utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a víg
emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.

Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltünt a színház
tájékán.

– Lám, lám – tünődött – az operette-írók nem találhatnak ki olyan
bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen.
Tessék: Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín szalaggal.
Őszintén szólva: nem hiszek ebben a poézisben. A természet, amire tart
valamit, nem produkálja mindjárt két példányban. A csiperkegomba nem
sokat különbözik a szomszéd csiperke-gombától, de ki látott valaha két
Maréchal Niel-rózsát, amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik
rajzára, szirmaik összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus
bájára úgy hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek
mulatságosak, ha akarom: kedvesek is, de azok az ikrek, akiket össze
lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek poétikusak.

Ekközben utólérte a szinészt, ki mélabúsan sétáltatta ujonnan vasalt
pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén.

– Mondja, Kékessy úr, – szólította meg, – ön tapasztalt ember… honnan
van az, hogy minden szinésznő rosszul öltözködik?! Hogy – május avagy
december hó – minden művésznő másképp jelenik meg a napfényen, mint a
többi páváskodó szép?! Hogy ha szegény, egy korona értékü cafranggal,
akarja, nem akarja, föl kell tünnie s hogy ha annyi a pénze, mint a
polyva, nem tud úgy öltözködni, a hogy – bocsássa meg – az
úriasszonyok?! Hogy ha egyszerü és finom akar lenni, cifrább, mint egy
mór épület s hogy egy öreg, tudós asszonyban is rá lehet ismerni az
egykori művésznőre?!

– Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka, – felelt nyugodtan Kékessy
úr s kifejtette, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a vidéki szinészet
érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad egyéb föltételhez kötni,
mint egy közönséges erkölcsi bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni
a nyugdíj-ügyet, véget kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak
s végül szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A
_szubvenció_ szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy valóságos
ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken
sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a főispánsággal, amely kedvező
helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak.

– Igaz, – szólt hirtelen, merész á-propos-val, – a szezon vége
szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!…

– Igen, a Haller-lányok! – felelt szomoruan a yorkshirei művész. – Most
már pláne párosával kapjuk a primadonnákat! Hová sülyedtünk! Shakspere
korában…

– Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok, – rögtönözte Vidovics. –
Persze, az operette!…

– Az operette még hagyján, – sóhajtott Kékessy úr, – de most már az
operát is a nyakunkra hozzák! Kinek kell itt az opera, ha szabad
kérdenem? _Zampa_ és az _Alvajáró_ Vásáros-Berényben! Nevetséges! Ha az
Országos Szinész-Egyesület…

– Opera-énekesnők? – vágott közbe Vidovics.

– Igen; az operette derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a
kisebbiknek.

– A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?

– Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben csak
egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.

– De nagyon hasonlítanak egymáshoz?

– Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s egyformán
öltözködnek.

– Egészen a kék és rózsaszín szalagig?

– Igen; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín szalagra
egyébként semmi szükség, mert a hasonlatosságuk csak addig tart, amíg az
egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen, ami bennük, hogy úgy
mondjam, egyéni.

– Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.

– Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban, mint két
kis Patti, pedig még csak most végezték el az opera-iskolát. Szentül meg
vannak győződve, hogy fényes jövő várakozik rájok, amelynek első
stációja: Vásáros-Berény, a második: Budapest s a harmadik:
Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a fejöket efféle szamárságokkal;
az öreg Svengali egyszerüen bele van őrülve a leányaiba. Nincs az az
igazgató, aki megférjen vele. Azzal kezdte, hogy beleszólt minden
próbába, kikötött a karmesterrel s reformálni akarta az egész
társulatot. Ide már csak úgy szerződtették őket, hogy a direktor
kikötötte Svengali papának a visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a
városba, a szerződés fölbomlik. Valóságos csapás rájok nézve az a vén
ember. Az egész télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti
szegényeket; úgy látszik, arra számít, hogy főhercegekhez adja őket
feleségül.

– Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?

– Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le. Most
vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak azért, mert
még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál voltunk: Balajtinál
Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért bennünket ez a szerencse.
Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon ülnek s előadás után sonkát meg
sajtot vacsorálnak.

– És ők ezt mulatságosnak tartják?

– Várják a főherceget.

– És mindjárt kettőt!

Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből egy
szivarozó alak nagyot köszön feléje.

– Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk?

– Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap
_Lear király_-t adtuk; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy,
Cordeliát Ilonka: s tizenöten voltak a szinházban. Ma pláne a _Bőregér_
megy s még ma is csak félházunk van.

– Hja, vásár után vagyunk.

– De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak akkor
kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés…

– Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem
értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.

– Mit csináljak, kérem? Az ember bele öli a vállalatba egész vagyonát s
hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még boldogult
nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot. De nekem már a
véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.

– Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek.

– Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik olyan
muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.

– Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben többre
vinnék, mint így kettecskén.

– Ó, nagy jövő vár rájok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud
semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az _Alvajáró_-t, _Zampá_-t, a
_Remete csengetyű_-jét, _Hoffmann meséi_-t… Apropos, valamire
bátorkodnám kérni a szivességét. A vidéki operák ügyében egy szerény
memorandumot szerkesztettem; holnap vagy holnapután küldöm el a
belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék utazni,
kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes urat.

– Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom ugyan, de
olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze kétszer vagy
háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk. Nagyon kevéssé
ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett meg rólam. Ez akkor
történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták. Nagyon dühös volt s
elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd
pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe
akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így szólt egy közös rokonunkhoz:
„Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely
fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri.“ Az én ajánlatom tehát nem sokat
használna az ön memorandumának. De majd beszélek a sógorommal; az
nagyképü ember s a szava sokat nyom a latban.

Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a szinházba.

Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész
nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi föltünés
nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségü bácskai földet
mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó termete volt; talán mint
szegény fiu is szembe tünt volna, de így bajos volt észre nem venni.
Aztán meg a szinházi közönség megszokta ugyan a jövését-menését, de ma
senkit sem vártak a jeunesse dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak –
de egyszersmind érdeklődőknek – azt adta hirül, hogy az árokszállási
dáridó, mely Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes
formájából, immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb
érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a
zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a
szinpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy
melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsu értelmiség
hölgytagjai kiváncsian pillantottak az üres páholyokra: nem bukkan-e ki
valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali szinészpáholy
összes messzelátói mozogni kezdtek.

Még a szinpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt
vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy Eisenstein
esete

  Fura eset, ha-ha-ha!
  Soha ilyet, ha-ha-ha!

hirtelen összesugtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az
általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:

  Márki, szivem,
  Higyje nekem,
  Hogy bánt ez a dolog,
  Mert csak aki vak,
  Mondana olyat,
  Hogy én szobalány vagyok.

Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első
sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi
bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége az a
fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó fiunak
ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az egész
színtársulat ott vénült volna meg Berényben.

Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet és a
delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt fordult a
szinpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal megtalálta, amit
keresett. A két leány ott ült a második emeleten, egy baloldali
páholyban, közel a szinpadhoz. De mintha nem igen akartak volna
mutatkozni; meghuzódtak a nézőtér felé eső sarokban. Az egyiknek, aki
bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott ki; a másik pedig, aki
lentebb, az előtérben foglalt helyet, minduntalan hátrahuzódott a páholy
belsejébe. Vidovics nekik szegezte turfmesszelátóját s várt türelmesen.

Azok hamarosan észrevették a tolakodó érdeklődést és védekeztek. Hol a
szinházi nagyító-üvegüket tartották az arcuk elé, hol elbujtak egészen.
Ha ki-kipillantottak s látták, hogy az ostrom egyre tart, hirtelen
elfordultak s a nézőtér másik felén kerestek nézegetni valót, vagy
tettetett áhítatossággal temetkeztek belé az Orlovszki herceg nem éppen
tündéri szoaréjába. De a legtöbbször, alig mutatkoztak, máris eltüntek.
Abban az állhatatosságban, melylyel a nagy bolond angol messzelátó
mindenüvé követte őket, mint egy hű kutya, több volt a komikum, mint a
szemtelenség, s üldözőjüknek úgy tetszett, mintha ez az enyhítő
körülmény se kerülte volna el a figyelmöket.

Bár csak egy-egy pillanatra mutatták meg a fejecskéiket, e pillanat
alatt is meglátszott rajtok, hogy tulajdonképpen maguk se tudják:
nevessenek-e vagy bosszankodjanak?

Sőt mintha, ama nagy buzgalom ellenére, melylyel futottak, menekültek az
üldöző tekintet elől, gondjuk lett volna rá, hogy ha egy-egy
szempillantásra is, mégis csak megmutassák magukat. Kacérkodtak-e egy
kissé, vagy a nőiesség önkéntelen mozdulata volt ez, megnyilatkozása a
szendergő asszonyiságnak, melynek örök óhaja: legyőzöttnek lenni? –
Vidovics nem volt tisztában vele. De mindegy. Annyit elért, hogy az a
minden képzeletet meghaladó s még Vásáros-Berényben is feltünő
nembánomság, melylyel már vagy tíz perc óta bőszítette a körülötte ülő
hölgyeket, nem maradt eredménytelen. Ha a közönség nem is, ő már látta
Giroflét és Giroflát.

S így szólt magában:

– Milyen vakok az emberek! Azt mondani erről a két leányról, hogy
egyformák, hogy csodálatosan hasonlók! Igen, egy a fejök nemes formája,
a teint-jök, mely szinte áttetsző s hasonlók a vonásaik is. Még a
termetük is egy stílü; mind a kettőnek a növésében van valami, ami a
prerafaelisták liliomaira emlékezteti az embert, azokra a végtelenül
gyöngéd, bájosan karcsu, láthatóan a paradicsom kertjében termett
liliomokra, amelyeket mintha egy lehellet is megtörne s amelyeket a
valóságban nem, csak ama régi képeken látni. Egyforma végre a
hajviseletük s főképpen az öltözködésük. De micsoda barbár az, aki ezt a
két fejet összetéveszti! Az egyiknek a haja majdnem szőke, a másiké
sötét gesztenyeszinü; az egyiké bágyadtan puha, selyemszerü, a másiké
tömött, buja és bársonyos fényü. A szőkének a szeme világos, derűs,
nyájas kék, mint a zürichi tó vize egy áprilisi délelőtt, a barnáé
olyan, mint egy melegtüzü zafir. Amannak az ajka egy gyönyörüen
megrajzolt csókos ajk, aminőket Fragonard festett, emezé az az édes
száj, amely mintha még nem vesztette volna el az anyatej emlékét, az a
száj, amelyet a Murillo kedves kis bamba angyalkáin látni.

És mind a kettőnek más-más a bája. Az egyik egy Régence-alak; ilyen
lehetett Madame de Parabère tizenhat éves korában, mikor még leány volt.
A másik meg… ilyeneket nem is látni nappal. Csak szerelemmel, mámorral
teli, holdfényes éjszakákon, mikor a nő csupa mosolygás, mikor szépünk a
gyönyörtől százszor szebbé válik, mikor szemének a ragyogása bevilágítja
szobánkat…

Aztán eszébe jutott a festék, a rizspor, a bécsi rongy, a cold cream s
így fejezte be monológját:

– Azaz, hogy ma még… Egy félesztendő mulva csakugyan egyformák lesznek.

Valaki megérintette a vállát. Hátra nézett; Sugár Mariska ült mögötte,
egy kissé előre hajolva, mintha mondani akarna valamit.

– Ó, jóestét. Bocsásson meg, hogy nem néztem körül, de nem is képzeltem…

– Igen, tudom… Nem ért rá észre venni, sebaj… Hanem hajoljon csak
közelebb.

– Parancsoljon.

– Hagyja békében szegényeket!… Ezeket még zavarba hozza az efféle… Meg
akarja szalasztani őket?

– Nem hiszem, hogy ilyen ijedősek volnának. Szinésznők, akiket ezer szem
lát, mikor fölötte nyárias kosztümben vannak, nem szoktak megriadni
egyetlen egy szál publikumtól.

– Vigyázzon, a nagynénjük ül mellettem!… Beszéljen egy kicsit halkabban.

– Eltünjek?

– Nem, hanem viselje magát jól. Mindenki ide néz. Hol rájok, hol magára.

– Meg fogok javulni. A fölvonás végéig engedelmesen a szinpadra nézek s
aztán fölmegyek a szinészpáholyba, Apor Ilonkához. Jól van?

– Jól van. Köszönöm.

– Mondja legalább, hogy meg van elégedve a nevelésével.

– No, büszke éppen nem vagyok magára, de szeretem, hogy szófogadó.

Mariska visszahuzódott s Vidovics tovább monologizált:

– Odafönn éppen szemközt leszek velök s még közelebbről láthatom őket…

Aztán úgy cselekedett, ahogy igérte.

Apor Ilonka egy kicsit duzzogva fogadta.

– Csakhogy eszébe jutottam végre! Egy hétig szinét se látni; azt
beszélik róla, hogy talán már meg is házasodott s amikor megjön: tessék,
rám se néz! Annyira érdekli az a két leány?

– Mondjon róluk valami rosszat, lelkem.

– Én ugyan nem mondok szegényekről, – szólt Ilonka azzal a csöndes, mély
szánalommal melyet a szinésznők csak egymás számára szoktak tartogatni,
– tőlem akár azt is megkivánhatják, hogy az igazgató külön bejárást
csináltasson nekik a szinpadra, diadalkapuval, virág-szőnyeggel és
fehérruhás kis leányokkal!… Nézze, derogál nekik közénk ülni; mindjárt
külön páholy kell nekik!… Pedig jól nevelt nagynénjök már bent ült a
szinházban, mikor ők, nem tudom honnan, megérkeztek – úgy látom, Sugár
Mariskától kapott helyet, – de azért a Patti-nővérek mégis külön páholyt
kértek s mivel a nézőtér félig üres, hát kaptak is. Itt nem fértek volna
el, a kis kényesek!

– Én még nem láttam szinésznőt – felelt Vidovics, – aki ne azzal kezdte
volna, hogy lenézte a többit. Az első esztendőben mindegyik más, jobb
házból való, mint a többiek; később aztán engednek a zárkózottságukból s
új szinésznők jönnek, akik viszont őket is lenézik. Ez világ sora
Ilonka.

– És nézze, Blindekuh-t játszanak a közönséggel, a kis kedvesek!
Elbujnak s aztán kikukucskálnak. „Fogadjunk, hogy nem találsz meg,
Dávidkám!“ Mintha a közönség törődnék velök! „Fogadjunk, hogy nem
kereslek, Eszterkám!“ Vagy magával kacérkodnak ilyen kitartóan?

– Meglehet, hogy előlem bujtak el. Amióta feljöttem, nem igen látni
őket.

Kopogtattak s Ilonka hátra fordult. A páholynyitogatónő dugta be a
fejét.

– A Kati?

– Igen, nagysád.

– Jól van, mindjárt megyek.

A páholynyitogatónő visszahuzódott.

Ilonka begyömöszölte selyem-sachetjába a szinházi holmiját: a cukrait,
egy huszonnyolcíves szerepet, a messzelátóját, egy üveg Eau de Colognet,
meg a _Vásáros-Berényi Hirlap_ legújabb számát s öltözködni kezdett.
Időközben, míg Vidovics segítségégével fölhúzta új, angolos szabásu
kabátját, mely hírnevére nagyobb árnyékot borított minden éjjeli
zenénél, egy bizalmas kéréssel fordult a barátjához:

– Feri, kérem, adjon Bérczlakynénak két forintot. Először, mert tartozom
neki s másodszor, annyi gyereke van szegénynek!… Itt marad? Nem jön be
hozzám egy csésze teára?

– Miért? Hogy elaludjék, mint a multkor?

Cordelia ábrázolója igen jóindulatu leány volt, de egy kissé álmos
természetü. Ha nem játszott, kilenc óra tájban már megnehezedtek a
szempillái s lehettek körülötte huszárok, tüzérek, zavartalanul adta át
magát a teljes lelki békességnek. Ha ilyenkor a szinpadon kellett
lennie: járt, kelt és beszélt, de Juliáját és Gauthier Margitját az
utolsó fölvonásban valami sajátos apathia fogta el, az utolsó
tapsviharokat már nem hallotta s mialatt a szinházból cselédjével haza
gyalogolt a harmadik utcába, az úton már szendergett.

Azért nem is erőltette, hogy Vidovics elkisérje, hanem a folyosón szépen
elbúcsuzott tőle.

– Holnap nézzen be hozzám s beszélje el, mi történt Árokszálláson. Pá,
édesem, adok magának egy puszit.

A cselédjét és a sokgyermekü páholynyitó asszonyt nem tekintette
idegeneknek.

Vidovics átszolgáltatta Bérczlakynénak a köteles két forintot s
lekisérte Cordeliát a foyerba. Ott elváltak. Shakspere álmos
tolmácsolója eltünt cselédjével az utca sötétjében, Vidovics elszítt egy
cigarettát, aztán sarkon fordult s újra fölment a második emeletre.
Csakhogy most már nem a színész páholy felé ment, hanem a folyosó másik
oldalára.

Egy pillanatig habozott.

– Eh, nevetséges!… Hiszen szinésznők!

Kopogtatott s be se várva a feleletet, kinyitotta a páholy ajtaját. Csak
aztán kérdezte, hogy:

– Szabad?

S mély meghajlással köszöntve a hölgyeket, várta a feleletet.

A felelet elég kategorikus volt:

– Nem szabad.

A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az
ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben kucorgott,
nem adott életjelt.

– Ó, bocsánat!…

Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt
ugyanaz a hang:

– Azaz, csak jöjjön be!… Végezzünk egyszer s mindenkorra.

Nem is kellett újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről. A
szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a „nem szabad“-ot mondta.

Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar
mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a
haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: „Ne hívd be!“
vagy azt, hogy: „Ne légy nagyon goromba!“ – nem tudta kitalálni. De nem
is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták; belépett.

– Kedves uram, – szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy
szempillantás alatt meggyőződött róla, hogy jó angol messzelátója nem
csalta meg) – ön meg akar ismerkedni velünk s úgy találja, hogy a formák
fölöslegesek. Én ugyan nem vagyok ebben a véleményben, de belátom, hogy
ami magát a megismerkedést illeti, ezt úgy se kerülhetjük ki… Ennek
előbb vagy utóbb meg kell történnie. Essünk hát keresztül rajta, bár
nekem úgy rémlik, hogy ön nagyon is siet…

– Kisasszony, én…

– Pardon. Előbb foglaljon helyet. Nem… üljön oda, egészen előre. Ha meg
akar ismerkedni velünk, ne szégyeljen bennünket. Így; szeretem, hogy
szófogadó. Nos, hát ismerkedjünk.

– Esküszöm, kisasszony, hogy a tiszteletlenség eszem ágában se volt. Mi
kisvárosiak…

– Hagyjuk ezt, ezen már túl vagyunk. S nem is vagyok kiváncsi rá,
mekkorát tud hazudni. Térjünk a dologra. Tehát: engem Haller Lolának
hívnak, tizennyolc éves multam…

– Ha akaratlanul, rá is szolgáltam a haragjára… haragjokra…

– Ah, ön úgy véli, hogy előbb önnek kell bemutatkoznia? Nem, ez
fölösleges. Mi mindent tudunk önről. Legalább: mindent, amit ön
elmondhat. Ön, Vidovics Ferenc úr, a leggazdagabb Vidovics a két tucat
Vidovics közül. Nemsokára főispánja vagy képviselője lesz
Vásáros-Berénynek. Egyelőre csak a szinügyi bizottság elnöke, mert
minden tudományok közül a szinésznőkköz ért a legjobban. Jó táncos, a
lawn-tennisben elég ügyes, közepes vivó, ellenben úgy lövöldözi a
galambokat, hogy passzió nézni. A földje sok, a búzája csoda, pezsgőben
félelmes ellenfél s ha nagyon sokat iszik, úgy tesz, mintha alapjában
szomoru ember volna. A legmisztikusabb önben, hogy mindig a szendéknek
szokott udvarolni, soha se a naiváknak; az állam-vizsgálaton egyszer
megbukott. De már letette, egészben véve nem rossz ember, inkább csak
rusztikus egy kicsit s van egy rattlere, amely… vagy aki a legműveltebb
kutya Szilas vármegyében, ezt a rattlert _Lecocq úr_-nak hívják, igen
zseniális állat… Mit mondjak még? Nem, nem találok egyebet; különös
ismertető jelei nincsenek. Nos, ugy-e, ismerem önt Vidovics Ferenc úr?

– Ha valaha odáig viszem, hogy szükség lesz az életrajzomra,
mindenesetre Sugár Mariskához fogok folyamodni.

– Jól teszi, mert Vitkovszkiné ő nagysága enyhén itéli meg önt. S ha
véletlenül fölpillant ide, bizonyára meglepőnek fogja találni, hogy önt
itt látja…

– Kivált ha észre veszi rajtam, hogy sehogy se vagyok képes olyan
bűnbánatot érezni, amely megfelelne az elkövetett vakmerőségnek…

– Ó, kérem, hagyja el az efféle izetlenségeket. Talán majd későbben.
Most csak azt akartam tudtára adni, Vidovics úr, hogy ön téved. A
tévedése menthető. Hozzászoktatták, hogy azokkal a szegény leányokkal,
akik a szinpadon ugra-bugrálnak, ne sokat ceremoniázzon. Nos, én közölni
kivántam önnel, hogy nekünk semmi közünk az ön életfölfogásához s hogy
mi azoktól, akikkel szóba állunk, megkövetelünk minden tiszteletet.
Önnek igen sok pénze lehet, Vidovics úr, de mi nem kérünk az ön pénzéből
s azért nem is alkalmazkodunk se önhöz, se máshoz senkihez. Úgy akarunk
élni, ahogy nekünk tetszik, akármilyen szegény szinésznők vagyunk.

Ezeket az éles szavakat halkan mondta, hogy az előadást ne zavarja s a
tompított hang kétszeresen éreztette, milyen ingerült. De a tekintete
most is derült maradt; a szeme nem tudott haragudni.

Vidovics úgy nézett rá, ahogy vádlotthoz illik, mikor bírája beszél. S
mialatt ezt a világos, derüs, szép szempárt nézte, úgy tetszett neki,
mintha egy virágházba látna be rajta, ahol csupa vörös és rózsaszinü,
haloványkék és topáz-sárga, ismeretlen déli virág tarkállik.

– Kisasszony, ön igen szigoru…

– Azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk egymással. De most maradjon
csendben. A Frank jelenete következik s ez engem jobban mulattat, mint
amit ön mondhatna.

– Még csak egy szót. Szeretném jóvá tenni, amit akaratlanul vétettem. De
igaza van, egy kicsit rusztikus vagyok hozzá, hogy eltaláljam a módját.
Azt hiszem, az én helyzetemben kétféleképpen kérhet engedelmet az ember.
Vagy virágot küld… tudja, afféle szegény, berényi virágot… vagy nem
alkalmatlankodik többet, hanem eltünik s tovább is mély tisztelettel
köszön, de nem mer közeledni…

– Tudja mit, küldjön virágot. Ezt senki sem fogja olyan különösnek
találni, mintha holnaptól fogva megint nem ismerjük egymást. Úgy veszem
észre, hogy ma esti, nem remélt találkozásunk illő föltünést keltett.
Azért szépen megvárja ezt a jelenetet, aztán lekisér bennünket a foyerba
s ott ünnepiesen elbúcsúzik tőlünk. Addig is, ha már meg kell lennie,
hadd mutassam be a testvéremnek.

S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban vette el
messzelátóját a szeme elől, így folytatta:

– Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a Strauss
zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg akarom nézni
ezt a jelenetet.

Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik
kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét. A lecke
alatt csak Lolát látta; a homályosságban bujkáló arcot csak most
pillantotta meg közvetetlen közelből.

A másik kisasszony barátságosan mosolygott s helyet mutatott neki maga
mellett, a vörös bársony padon. Tekintetök találkozott s Vidovics
meglepetésében, egy pillanatig nem tudta, álmodik-e vagy hallucinál.

Úgy tetszett neki, mintha, valaha régen, már látta volna ezt az arcot, s
igen drámai körülmények között. Egy sötét éjjel, valami nagy vízen,
talán a tengeren… a részletekre nem emlékezett. De úgy rémlett neki,
mintha akkor mozdulatlanul feküdt volna előtte ugyanez a kedves kis
teremtés… s az arca csupa víz volt… a könnyektől-e, vagy a köröskörül
csapkodó hullámoktól?…

Aztán eszébe jutott, hogy ez ostobaság; talán álmodta valamikor az
egészet.

Hogy láthatta volna valaha régen?! Hiszen tegnap még gyermek lehetett!…
S mintha most, előtte virágzott volna ki, ebben az édes mosolygásban,
mely bimbóhasadásra emlékeztetett!…

– Talán neheztelni fog ránk, – szólt, s Vidovicsnak ismét úgy tetszett,
mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot, – de Lola nem gondolta
azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit megismeri, majd
látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak vagyunk, de azért ő az
én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha kényeztetnek; ő babuskál.
Mondja, mért néz úgy rám?

A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság.

– Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A második
fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha egy-egy
pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a vonásait, a
haját, a szemét, a száját. És most mégis más.

– Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?

Ezeket a szinte meztelenül kacér szavakat úgy mondta, mint egy gyermek,
aki csupa kiváncsiság s aki még nem törődik vele, hogy mit gondolnak
róla.

Vidovics komolyan felelt:

– Így tetszik jobban.

– Örülök rajta. Szeretnék szép, nagyon szép lenni; olyan szép, mint
Lola. Lássa, azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk, sokan össze is
tévesztenek, s én úgy találom, hogy Lola százszor szebb, mint én. Van,
aki csak a szalagjainkról ismer ránk s engem elkeserít, hogy miért nem
lettem igazán éppen olyan, mint ő. Olyan szép, olyan okos, olyan jó,
olyan ügyes, olyan tanulékony. Eljön majd, ha Lola föllép?

S tovább fecsegett Loláról, Lola szerepeiről, Lola nagy sikeréről a
konzervatóriumban…

– Úgy beszél, mint egy kis gyerek, – szólt magában Vidovics, – mint egy
szófogadó, jó kis baba és mégis…

Alig hallgatott oda, csak nézte a sötét zafir csillogását. S ahogy
tekintete belefelejtkezett a mosolygó szép szembe, egyszerre azt a
megdöbbenést érezte, mely akkor fogja el az ideges embert, ha a hajó
lámpájának világánál sokáig néz bele a sötéten csillogó, mély, szédítően
mély vízbe.

– Menjünk, – szólt Lola.

A másik kisasszony engedelmesen ugrott föl s mialatt Vidovics bepólyálta
a kabátkájába, odafordult a testvéréhez:

– Lenn várjuk meg a nénit?

– Ők is készülődnek már; mire leérünk, már a foyerben találjuk őket.

– Ahogy akarod.

Azt jelentette ez, hogy ő még maradt volna?

Vidovics álmélkodva vette észre, hogy még akkor is ez a kérdés
foglalkoztatta, mikor már az első emeleten jártak.

Mialatt lementek, Lola megkérdezte tőle:

– Mit gondol, lesz közönsége az operai előadásoknak? Ha az
operette-estéken is csak ilyen kevesen vannak a szinházban, mi alighanem
üres ház előtt fogunk énekelni.

Vidovics bizonygatta, hogy ez lehetetlen s elmagyarázta, miért nem volt
nagyobb közönsége a már Berényben is elcsépelt _Bőregér_-nek. Kissé
szórakozottan fejtegette a helyi viszonyokat s a másik kisasszonyra
nézegetve, így tünődött magában:

– Mily kár, hogy az ének és a mimika ezeket az ajkakat is ki fogja
vetkőztetni a formájukból! Ezt a szájat nem azért teremtette az Isten,
hogy énekelgessen, hanem egyes-egyedül azért, hogy csókoljon.

A másik kisasszony mindannyiszor visszanézett rá, nyájasan, szívesen,
mintha már régi ismerősök volnának.

Odalenn Lola megszólított egy szolgát, hogy hívják ki a nénjét s mialatt
egy szempillantásra magukra maradtak, Vidovics hirtelen közelebb hajolt
a szemébe mosolygó archoz s halkan, vakmerő bizalmassággal megkérdezte
tőle:

– Hogy hívják magát? Maga édes-kedves!

A leány nem haragudott meg; meleg tekintettel felelt a meleg tekintetre
s így szólt:

– Az én nevem Mira.

Akárcsak azt mondta volna:

– Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.

Lola visszatért.

– Mindjárt itt lesznek s mi ezennel elbúcsuzunk öntől, Vidovics úr.

– Remélhetem, hogy megbocsátotta a tolakodásomat?

(A másikat nem kérdezte.)

– Számítok rá, hogy jóvá teszi a hibáját, s ezentúl gyöngédebb lesz.
Jóéjt!

– Jóéjt, kisasszony!

Kezet fogott velök, egy tekintetet váltott Mirával s nagy tisztelettel
köszöntötte őket. Aztán látva, hogy a nézőtér ajtaja kinyílik,
elmenekült Sugár Mariska feddő szavai elől.

– Lám, lám, – szólt magában, mialatt átsétált a _Metropole_-szállóba, –
nem is olyan vadak, mint a galéria képzeli!…

De egész este nem ment ki a fejéből ez a jelentéktelen kaland s bár
korán tért haza, csak hajnaltájban tudott elaludni.

– Mintha sohase lett volna olyan idő, amikor nem ismertem!… – szólt
magában.

Reggel felköltötte a legénye.

– Mit akarsz?

– A nagyságos úr azt parancsolta, hogy költsem föl s fogassak be, mivel
Szent-Jánosra megy.

– Igazad van, majdnem megfelejtkeztem róla. Menjünk hát Szent-Jánosra.



III.

_Haller Lola – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak_

_Budapesten,_

_Gyár-utca 117. szám, III. em., 98. ajtó._

Kedves Atyám!

Már háromszor is figyelmeztettem Mirát, hogy teljesítse, amit Kedves
Atyám a lelkére kötött s legalább pár sort írjon, hogy: szerencsésen
megérkeztünk, kezét csókoljuk, de ez a leány, mióta megérkeztünk,
folyton alszik; az igaz, hogy a vasúton is aludt, ki se pillantott az
ablakon; soha se láttam ilyen leányt, aki minden iránt közömbös.

Persze, erőtetni nem akartam, mert első nap én is fáradt voltam; a vonat
nagyon összerázott bennünket. Másnap azt találta ki, hogy a füst
rettenetesen csípi a szemét, ami különben igaz lehetett, mert a
fogadóban kellett vacsorálnunk s az alacsony teremben olyan sok volt a
commis voyageur, hogy akár csak gőzben ültünk volna. Mira rosszul is
lett a hőségtől s Fröhlich nénit, aki egy kicsit messzebb ült, valóságos
köd takarta el előlem, mint a tündéreket a _Szentivánéji álom_-ban.
Őszintén szólva megbántam, hogy nem a _Metropole_-ba mentünk, de a
szinészek azt mondták, hogy a _Metropole_ rémdrága; végre is két napot
kiáll az ember akárhogy.

Ma pedig a szinházban voltunk s mikor onnan haza jöttünk, Mira egy szót
se szólt, csak bebujt az ágyába. A téáját is ott itta meg s csak nézett
ránk, mint egy kis macska.

– Nem írsz a papának? – kérdeztem tőle.

– Nem, – felelt angol hidegvérrel s a másik percben már aludt.

Így tehát, Kedves Atyám, az én levelemmel kell megelégednie, az
elkényeztetett kis majom helyesirási hibái helyett. Olyan édesen alszik,
mintha jó dzsinek őriznék azt a Rheingoldot, mely a hangszálagaiban
rejtőzik. Ó, kedves Atyám, miért is nem juttatott a jó Isten ebből az
adományból nekem is, egy másik porciót?!

Örömmel értesítem Kedves Atyámat, hogy a lakásunk kellemes s aránylag
igen olcsó. Szép, nagy, világos szoba; az ablakok az utcára néznek. A
háziasszonyunk szives, uri nő. Igaz, korrepetitorunk is van már: a
szinház karmestere; azt hiszem, nem valami nagy muzsikus, a szinészek
azt beszélik róla, hogy a boszniai okkupáció óta soha senki se látta
józannak, de azért majd csak megleszünk vele.

Én szerdán este már énekelek; a _Hoffmann meséit_ adjuk. Azt hiszem,
csak ez az egy operájok van készen; azért Mira, picike repertoárjával,
csak a jövő héten léphet föl először. Képzelheti, minő lesz az az
előadás, amelyre mindössze egy hétig készülnek! _A remete
csöngettyüjé_-ről van szó. Azt hiszem, jobb volna, ha már előbb
bemutatkozhatnék, például _Rip_-ben; azt tudják itt is.

Legyen nyugodt, Kedves Atyám, távollétében is szorgalmasan fogunk
tanulni, nem vesztegetünk el egyetlen pillanatot se s ha Isten segít,
nemsokára olyan helyzetben leszünk, hogy végre-valahára meghálálhatjuk
azt a sok jót, amit értünk tett. Mindig eszünkben van, mily óriás
áldozattal járt neveltetésünk s hogy Kedves Atyám a legszükségesebbet is
megvonta magától, hogy jövőnket biztosítsa.

De megbocsát, Kedves Atyám, hogy ma csak röviden irok; délelőtt
próbáltam, délután tanultunk s már Fröhlich néni is alszik, az idő
éjfélre járhat. Holnap-holnapután már nem engedem el Mirának, hogy
részletesen tudósítsa Kedves Atyámat; én is írni fogok, mihelyt egy kis
szabad időm lesz.

Kezét csókolja

engedelmes leánya, _Lola._

_Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának_

_Vásáros-Berény._

_A szinháznál._

Kedves leányom,

a leveledet megkaptam, köszönöm. Ha fölléptél, írj, kérlek, megint;
hogyan fogadtak, meg voltál-e elégedve magaddal, küldj egy pár ujságot
is. S írj különösen Miráról, nagyon féltem az egészségét. Mit csinál a
kis haszontalan?

Én még a jövő héten se mehetek le hozzátok; a husvéti szent ünnepek
előtt aligha látlak benneteket. Két énekkarral kell bajlódnom minden
nap; leckém is több van, mint a mult hónapokban.

Nem irtál arról, milyen a város, milyen a közönség, hogyan töltitek a
napot, kik azok, akikkel nem kerülhetitek el az érintkezést. Ne
feledjétek a tanácsomat: lehetőleg huzódjatok vissza a fölösleges
ismeretségektől; az efféle órákat rabol el a tanulási időtökből, s a
reklám meg a baráti tapsok sohase érnek annyit, mint amennyibe a
megszerzésök kerül.

Te okos leány vagy s meg tudod érteni, hogy nektek másképpen kell
élnetek, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves leánynak, akiknek
egyetlen menedéke: a reménybeli férj. Nektek semmiféle szórakozás
kedvéért nem szabad megfelejtkeznetek arról, hogy ezek az ernyedetlen
munka napjai. Nem énnekem, hanem a tehetségteknek tartoztok vele, hogy
egy-két évig megvonjátok magatoktól még a gyermeki örömeket is, melyek
korotoknak kiváltságai.

Gondoljatok arra, hogy két-három év és célnál vagytok. Akkor aztán
tietek az élet, dicsőség, vagyon, amit akartok. Ki ne fáradjatok
fél-uton; oda ne adjátok gyerekségekért a jövőtöket, azt a fényes jövőt,
melyet elérnetek csak tőletek függ!

Isten veled, édes lányom. Írj Miráról, s írjon ő is, a kis álmos. Ölel
mind a kettőtöket

szerető atyátok _Haller Xav. Ferenc._

_Haller Mira – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak_

_Budapest,_

_Gyár-utca 117._

Kedves apuskám!

Lola tegnap föllépett! Óriás siker, nyolc-tíz kihivás minden fölvonás
után, bokréták, nagyon sok bokréta.

Én is kaptam egyet, pedig még senki se hallotta a hangomat. Az én
bokrétám Pesten készült; Lola is kapott ilyet.

Az egészségem jó, csak fáradt vagyok egy kicsit, mert tulságosan sokat
tanulunk. De Lola nem hagy békét.

A fiatalság bankettet akart rendezni Lola tiszteletére, de nem mentünk
el. Megbosszulták magukat s éjjeli zenét adtak Lolának; az itt nagy
divat. Két óra tájban jöttek a muzsikájokkal s még Fröhlich nénit is
felköltötték. A zene azzal biztatott bennünket, hogy a fiatal urak Lola
képével alszanak el, de eszük ágában se volt elaludni. Csak hajnal felé
szabadultunk meg tőlük.

Képzelheti, apuskám, mennyire össze volt törve a mai próbán szegény
Friquet Rózsi. De Berényben nem lehet másképpen.

Pá, apuskám, kezét csókolja

jó kis leánya: _Mira._

_Haller Lola – Haller Xavér Ferenc urnak_

_Budapesten,_

_Gyár-utca 117. sz._

Kedves Atyám!

Ne tessék megijedni, ha azzal kezdem, hogy párbaj volt miattunk. (Mira
miatt, vagy miattam? – magam se tudom. Annyi bizonyos, hogy én Mirát
gyanusítom s éppen azért írom meg a dolgot, mert kérni akarok Kedves
Atyámtól valamit.)

Nem lett ebből a párbajból semmi nagyobb veszedelem. Egy Vidovics nevü
úr, aki meglehetősen erőszakoskodó és kellemetlen fráter, megvágott egy
huszártisztet, valami Cipriáni bárót. A báró aznap este fölkötött karral
jelent meg a szinházban, éjjel a két ellenfél megint együtt mulatott: ez
az egész história.

Úgy beszélik, a cigányon különböztek össze, akkor, mikor az éjjeli zene
szerencséjében részesültem; a báró ki akarta vinni a cigányt valahová,
egy szomszédos pusztára, a másik nem engedte… szóval valami izetlenkedés
volt a párbaj oka. De nem ez a nevezetes a dologban.

Képzelje, Mirának roppantul hízeleg ez az izetlen história.

Azt fogja mondani, Kedves Atyám, hogy az lehetetlen. Igazán, nem akarja
elhinni az ember. És tessék.

Akkor este, mikor az egész város csak a párbajról beszélt, nagy
vitatkozásom volt a háziasszonyunkkal. Engem, természetesen, rendkivül
fölingerelt, hogy ezek a ripőkök így kompromittálnak bennünket; a
háziasszonyunk, mint jó berényi honleány, védelmezni kezdte a tolakodó
urfit, hogy nem kell azt olyan komolyan fogni föl; az már itt így
szokás. A szinésznők éjjeli zenét kapnak, mert szinésznők s a fiatalok
meg-megverekednek néha, mert fiatalok. Enélkül Berény unalmas, szürke
volna; enélkül nem volna érdemes élni; enélkül az asszonyok és leányok
rá se néznének a fiatal urakra. És hogy ez a fiatalember nem is olyan
kellemetlen fickó; jónevelésü, illedelmes, néha szeretetreméltó is.

Azt feleltem neki, hogy semmi közöm a fiatal urak fiatalságához és semmi
közöm a berényi _don’t_-hoz. Nekik se legyen közük hozzám; megkövetelem,
hogy hagyjanak békében. Azzal, hogy a szinházban megfizetik helyeiket,
nem váltanak jogot arra, hogy engem, otthon, molesztáljanak. És így
tovább.

Mira szokása szerint nagyokat hallgatott. Hol egyikünkre, hol másikunkra
figyelt s folyton mosolygott. Engem boszantott ez a mosolygás.

Azért mikor a háziasszonyunk kiment, megkérdeztem tőle:

– Neked tán tetszik ez a história?

– Tetszik hát! – felelt.

És nevetett a szemtelen.

– Eh, veled nem lehet beszélni!…

Később pedig, az éjjeli sötétségben, mikor azt hittem, hogy már alszik,
egyszerre megszólalt:

– Különben nem tudom, mit tartozik rád ez az egész eset? Nem bántott
téged senki.

Elbámultam ezen az impertinencián.

– Te talán azt hiszed, hogy miattad történt a nagyhírü lovagias
mérkőzés? – kérdeztem gyanakodva.

– Igen, azt hiszem, hogy miattam történt, – felelt határozottan.

Nem tudtam kiérezni a hangjából, tréfál-e, vagy komolyan beszél? De
mintha elgondolkozva s kevélyen mondta volna ezt a pár szót.

Attól tartottam, hogy Fröhlich néni még ébren van s nem firtattam tovább
a dolgot. Számítottam rá, hogy ha majd magunkra leszünk, közlékenyebb
lesz; úgy történt, ahogy gondoltam.

Másnap, minden ápropos nélkül, egyszerre azzal állott elő:

– A nőegyesület báljára mégis csak el kellene mennünk.

– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

– Táncolni akarok! – felelte.

– Még ráérsz táncolni. Különben oda meg se hínak bennünket.

– Azt bízd rám, – szólt olyan hangon, mintha titkai volnának.

De ez még nem minden.

Mit mondjak? Ez a csitri határozottan kacérkodni kezd. Igazán jó, hogy
mindig vele vagyok, mert még bolondokat találna mondani a
gavallérunknak.

Ez a parlagi gentleman, magyarán szólva, tűrhetetlen. Sehogy sem tudom
lerázni a nyakunkról, pedig gondolhatja, Kedves Atyám, hogy nem vagyok
valami gyöngéd vele szemben. A szép szót nem akarja megérteni, a
gorombaságra vígan szalutál. S el kell szenvednem, hogy a szinháztól
hazáig folyton a sarkunkban legyen.

De ebbe itt bele kell nyugodni. Berényben a szinésznők akkora kisérettel
járnak az utcán, amilyennel a gerolsteini nagyhercegnő. Némelyik az
egész tisztikart magával hordja; csak éppen, hogy a katonabanda nem megy
utánok. Ha akarjuk, ha nem, nekünk is kijut ebből a díszőrségből.

Ez bosszantó, de Mira a mi gárdánkkal meg van elégedve. A gárda Cipriáni
báróból, Vidovics úrból, egy rattlerből és egy tábori kutyából áll.
Nekem ez a tábori kutya tetszik a legjobban az egész társaságban. Nagyon
okos állat, sokkal okosabb, mint a gazdája. Úgy fogja el a legyet, hogy
öröm nézni. Cipriani báró sohase unja el ezt a sportot; egész nap a
kutyáját produkálja. Szép mulatság, ugy-e? Nos, ez a mi főszórakozásunk
Vásáros-Berényben.

Képzelheti, Kedves Atyám, hogy Cipriani báróhoz képest még Vidovics úr
is elmés embernek tünik föl. És Mira túlságos hálával honorálja ezt a
csekély különbséget. Olyan fölöslegesen sokat foglalkozik vele, hogy
tegnap már kénytelen voltam prédikációt tartani neki.

– Elment az eszed? – kérdeztem.

– Mit akarsz? – szólt szenteskedő, álnok pillantással, – ő a szinügyi
bizottság elnöke!

Nos, nekem egy csöppet se tetszik ez a dolog. Eszem ágába sincs az a
gyanusítás, hogy Mira komolyan veszi Vidovics urat, de az bizonyos, hogy
nem tér ki a tolakodó udvarlás elől olyan határozottan, ahogy szeretném.
Félórákig eldiskurál vele; kibeszél hozzá az utcára, szóval
ostobáskodik.

Félek, hogy el fogja hanyagolni a tanulni valóját: amúgy se valami
kitünő tanuló. Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig elkészülten,
szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót csinál.

Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné
arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat.

Egy pár nap mulva a _Remete_ csöngetni fog s Mira még ma sem tudja
tisztességesen Friquet Rózsit. A belépőt meg a harmadik fölvonásbeli
nagy áriát úgy énekli, mint talán soha senki, de a szerelmi kettősbe
bele fog sülni. A mai próbán igazán csak próbálgatta: vajjon eltalál-e
belőle egyetmást? Szerettem volna rákiáltani: „Igen, valahogy
ilyenformán van!…“

Képzeljen el, Kedves Atyám, egy Sylvaint, aki a hatvanas évek végén
Bukarestben hagyta a hangját, egy karmestert, aki soha sincs magánál,
egy Friquet Rózsit, aki bujócskát játszik a karmesterrel, – hol az egyik
keresi a másikat, hol a másik az egyiket, – hozzá a berényi
előkelőséget, amint a páholyban pezsgőt iszik – mert Friquet Rózsi is
Hekuba nekik – s aztán kérdem: vajjon ilyen körülmények között
hódította-e meg a világot: Grisi és Catalani?

Isten önnel, Kedves Atyám, kezét csókolja

engedelmes leánya _Lola._

_Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának_

_Vásáros-Berény._

_A szinháznál._

Kedves leányom!

Sikereidnek nagyon örülök, ámbár nem tudom, van-e Berény városában a
közönségnek olyan műértő töredéke is, mely tehetségedet és énektudásodat
a maga teljes mértékében méltányolhatná.

De mit firkálsz nekem nem tudom miféle Vidovics úrról s nem tudom miféle
Cipriáni báróról?!… Miért foglalkozol ennyit apró-cseprő dolgaikkal,
kutyáikkal és párbajaikkal?!… Úgy látom, a jó Róza nem elég egészséges
arra, hogy a szinházba is elkisérhessen benneteket. Ez a baj.

Különben írtam a jó Rózának, hogy beszéljen Mirával; remélem, ki fog
derülni, hogy a kicsike nem olyan gondatlan, mint mondod. Ha lustálkodik
a kis semmirekellő, kiálts rá. Szeretnék nálatok lenni, amikor Friquet
Rózsit énekli, de mint már közöltem veled, a husvéti szent ünnepekig
aligha szabadulhatok. Mindennap több a dolgom. Most ráadásul, egy
oratóriumon munkálkodom.

Egyébként a sakk-versenyben is részt akarok venni s ez épp a jövő héten
kezdődik.

Ne feledjétek, hogy a munkátlanság a legnagyobb tehetséget is megőrli s
gondoljatok szerető atyátokra, akinek soha sincs egy szabad perce, mert
folyton-folyvást jövőtökért fárad.

Isten veletek, édes leányom! Ölel szerető atyátok

_Haller X. Ferenc._

U. i. Ne hagyjátok nyitva az ablakot; akkor nem néz ki rajta.

_H. X. F._



IV.

Vagy tíz nappal azután, hogy a San-Remoba készülő Vidovics Feri összes
ismerőseitől elbúcsuzott s szándéka komolyságának jeléül addig nézegette
a vasuti menetrendet, míg végre dühbe gurult s bosszuságában minden igaz
ok nélkül megsértette Cipriani bárót: az előbb nevezett fiatal magánzó s
az utóbb nevezett huszártiszt nyugodtan üldögéltek egymás mellett a
Metropole-kávéház egyik utcai ablakánál.

Délelőtt tizenegy óra lehetett. A napfényes piactérre akkortájt érkezett
meg délfelől a tavasz első langy fuvalma; s a kávéházat éppen söpörni
kezdték. Hanem azért a daliák nem mozdultak a posztjukról. Nem sokat
társalogtak ugyan, mert egy félóra óta csak hébe-hóba szólalt meg az
egyik vagy a másik; de úgy látszik, így annál jobban mulattak. Vidovics
az ablakon át a járókelőket nézte; a katona a kutyáját oktatta. A párbaj
óta elválhatatlanok voltak, mintha a vágás, melyet a báró kapott, a
bérmálás erejével szilárdította volna meg hétéves barátságukat. S ezt az
avatottak igen természetesnek találták. Mert ha egy huszártiszt elköveti
azt a menthetetlen ügyetlenséget, hogy egy bárányoknak való, égi
szelidségü párbajban sebet kap anélkül, hogy ő viszont hachée-vá
aprítaná össze az ellenfelét: a legokosabb, amit tehet, az, hogy
gráciával viseli a következéseket s jó képet vág a rossz játékhoz.

És bár Cipriáni száz mentséget is tudott rá, hogy tulajdonképpen miért
nem szabdalta össze szeretett cimboráját, a rideg valóság az volt, hogy
a katona megsebesült, a civil pedig ép bőrrel menekült az
élet-halál-harcból.

– Tudod – magyarázta Vidovicsnak sok szeretettel – mikor a reuma bele
áll a karomba, használhatatlan fickó vagyok, arra se érdemes, hogy pofon
vágjanak. Aztán meg, nem tudom hogy történhetett: részeg voltam,
rettenetesen részeg s nem tudtam, hogy a két Vidovics közül, akit magam
előtt látok, melyik az igazi s melyik a fantóm. És véletlenül mindig a
másik kapta meg a vágást.

Vidovics készségesen méltányolta ezeket a kitünő okokat, a többi
kilencvennyolccal egyetemben s lojálisan elismerte, hogy óriás
szerencséje volt. De ez a nagy lovagiasság csak betetőzte a Cipriani
malheurjét; enyhíteni nem enyhített rajta. Mert bizonyára sokkal jobb
lett volna, ha ellenfele vitatkozik vele; mikor a párbaj szerencsétlen,
de legalább vitás, már az is valami.

Még súlyosabbá tette a vereségét, hogy akkor is ő huzta a rövidebbet,
amikor összetűztek. Nemcsak, hogy megvágták, de ártatlan embert vágtak
meg benne. Az összekoccanás alkalmával olyan ügyetlenül viselkedett,
hogy akárkit lehetett hibáztatni az esetért, csak éppen őt nem.
Vidovicsnak még azt az elégtételt is megadta a sors, hogy az összes
jelenlevők szerint ő volt a hibás.

Ez a nevezetes jelenet ugyanis egy kicsit másképpen zajlott le, mint a
hogy Lolának elmondták. A párbajra nem a cigány szolgáltatott okot.

Jóval az éjjeli zene után, a virradat órájában történt. Azoknál a
pezsgős üvegeknél tartottak, amelyeket már senki se számlál, még a
fizető pincér se. (De ne tessék félteni őt, ha koronkint a pillanat
intuiciójára bízza, hogy mennyit számítson föl; a fizető pincérek őrző
angyala mindig éberebb, mint a részegeké.)

Az asztalnál ülők közül ketten már szenderegtek; Vidovics is mintha
másfelé gondolt volna. Cipriánit ellenben kissé lármássá tette a bor;
folyton ő beszélt.

Éppen azt fejtegette, hogy mi módon s nevezetesen minő szerényebb
összegekkel lehetne megközelíteni a két Haller-leányt, midőn Vidovics
egyszerre, érthetetlenül fölpattant s minden igaz ok nélkül belekötött a
becsípett emberbe.

– Milyen malheur-öm van nekem! – szólt s nagyot vágott az asztalra. – Az
este másfélóra hosszat betűzöm a vasuti menetrendet s annyit sem tudok
kisütni belőle, hogy miképpen lehet eljutni innen Árokszállásig, most
pedig, a mikor mulatni akarok, másfélóráig kell hallgatnom ezt a
szamarat, aki még butább, mint a menetrend!

– Mi ütött beléd? Elment az eszed? – szólt Cipriani elbámulva. – Beszélj
velem tisztességesen, vagy ha részeg vagy, eredj haza.

A többiek is rajta voltak, hogy elejét vegyék a komolyabb
összekülönbözésnek.

– Mi bajod van vele? Örülj rajta, hogy szóval tart bennünket. Ülj le és
ne kötekedjél; ha rosszkedvü vagy, huzasd el a nótádat.

De hiába csitították s hiába építgettek neki aranyhidat a tisztes
visszavonulásra, nem hagyta abba.

– Eh, unom már ezt a sok vénasszonyos beszédet!… Ha társalogni akarsz,
eredj a borbélyhoz; engem ne bosszants a fecsegéseddel!

Ez után persze nem maradt egyéb hátra, mint lovagiasan intézni el a
dolgot. Ha az ember beborozott, az még nem ok rá, hogy belekössön a
cimborájába.

– Ugyan mi bőszített föl annyira? – faggatták Vidovicsot a segédei. –
Nem mondott semmi olyat, ami bánthatott. Lányokról volt szó, vagy más
efféléről!…

– Dühös voltam a menetrend miatt – felelt Vidovics – s az jutott
eszembe, hogy milyen szamárság napról-napra halogatni az utazásomat,
csak azért, hogy egész éjjel ezt a locsogást hallgassam!

A párbaj után azonban belátta a hibáját. Mialatt Ciprianit varrták,
odament hozzá s kezet fogott vele.

– No, vén szamár! – szólt s a hangja most már barátságosan csengett, –
kellett ez neked? Minek ingerelsz, mikor rosszkedvü vagyok?!

– Látod, ez már beszéd! – felelt Cipriani meghatva. – Miért nem mondtad
ezt mindjárt?

Vidovicsra nem is haragudott tovább, csak a civilek gyalázatos
szerencséjét átkozta magában. S elhatározta, hogy ha találkoznék, aki az
ő esetéből kifolyólag azt merné állítani, hogy a katonai iskolákban a
vívást rosszul tanítják, ezen az emberen keresztül fog gázolni.
Mindenütt kereste ezt az embert – a vendéglőben koronkint gyanakodva
tekingetett szét, – de az illető nem akart mutatkozni.

Addig is, míg ilyenformán revanche-ot vehet a polgári társadalmon, úgy
vélte, _fair_ dolog lesz, ha meleg barátságával tünteti ki legyőzőjét s
napról-napra, a híres esetek egész tömegével bizonyítja be neki, hogy a
kitünő vívónak a legtöbb párbajban nincsen szerencséje.

Mindennap tudott egypár új esetet.

– Nem neked mondom – kezdte reggelenkint, ahogy a kávéházba megérkezett,
– mert te fenegyerek vagy, akinek a hadseregben volna a helye, de hidd
el, a párbajt azoknak találták fel, akik nem tudnak vívni. A kárpitos
megvágja az őrnagyot, az ügyvéd lelövi az erdészt, a commis megsebzi a
vívómestert s mindez huszonnégy óra alatt történt.

– Tegnap? – kérdezte Vidovics csodálkozva, mert Cipriani nem igen
szokott ujságot olvasni.

– Nem, 1839-ben.

– Te, hol tanulsz te ennyit? Egy idő óta olyan művelt vagy, mint egy
csillagásztorony!

– Barátom, van nekem egy könyvem, három kötetben: a Sport-Kalendárium,
1873-tól 1875-ig. Abban minden megvan.

– Vagy úgy.

A párbeszéd ritkán tartott hosszabb ideig, mert Cipriani nem ért rá
minden éjjel művelődni s Vidovics akkor szerette a barátját, ha
hallgatott.

De azért Cipriani egész délelőtt nem mozdult el Vidovics mellől;
szerette, ha együtt látják őket az ablakukban. Ha Vidovics nagyon sokáig
forgatta az ujságokat, vagy az utcán ácsorgó vásáros parasztokat nézte,
Cipriani a kutyáját tanítgatta; ezt a szórakozást sohase unta meg.

Lassankint Vidovics is bele nyugodott sorsába.

– Ez a bűnhödés, – szólt magában. – Most már azt se mondhatom neki, hogy
untat. Vérrel szerzett rá jogot, hogy bosszantson.

Rendesen csak akkor kerekedtek föl a kávéházból, mikor a szinházi próba
véget ért s a Haller-leányok a szinházból hazafelé menet elhaladtak a
kávéház mellett. Vidovics egyetlen egy ilyen alkalmat se mulasztott el;
mindannyiszor haza kisérte őket. Lola határozottan kijelentette, hogy
otthon nem fogadnak látogatókat, de az utcán nem tilthatta el tőle. S
akarta, nem akarta, tűrnie kellett az escorte-ot.

A párbaj óta a báró is csatlakozott a menethez.

A harmadik vagy negyedik ilyen kirándulás után Cipriani egy délelőtt így
szólt Vidovicshoz:

– Te, én azt hiszem, hogy ezek tisztességes leányok!

– No, én is azt hiszem! – felelt Vidovics.

Olyan különös hangon mondta ezt, hogy egyszerre valami halavány
világosság kezdett derengeni a katona fejében. Csak most jött rá, hogy
tulajdonképpen miért is kellett neki megverekednie.

Ez a fölfedezés szinte megvigasztalta. Ha a női nemért szenvedett
megaláztatást, ez változtat a dolgon. Ebben az esetben illő volt, hogy ő
kapjon sebet s talán ösztönszerüleg történt, hogy nem védte magát elég
komolyan.

Készségesen meghajolt a Vidovics jobb értesültsége és tisztább látása
előtt. Bizonyára úgy kell lennie, ahogyan ő mondja.

Csak azon zúgolódott magában:

– De hát mért nem mondta mindjárt?! A pokol tudta, hogy úgy van. Én nem.
Persze, a szinésznő sem mind egyforma. Az egyik szőke, a másik barna. De
azt meg kell mondani. Ha megmondják, akkor mindjárt tudja az ember.
Azelőtt… azelőtt nem kellett kérdezni. Az ember mindjárt tisztában volt
vele, hogy ha szinésznő, hát szinésznő. És rendben volt a dolog. De most
nagyon sokan vannak. Olyan sokan vannak, hogy már adót is fizetnek.
Nemsokára már a cigányok is fizetnek adót. Nekem különben semmi közöm
hozzá. De a pokol tudja, micsoda világ ez, mikor már a szinésznőket is
tisztelni kell!

Cipriáni báró nem igen szeretett gondolkozni, de ha egyszer
nekikészülődött s komolyan hozzá látott az elmélkedéshez: ép, szolid,
egészséges gondolatokkal lepte meg önmagát.

*

A kávéházat kisöpörték; Cipriáni megnézte az óráját.

– Egynegyed tizenkettő, – szólt. – Ejnye, be soká jönnek ma a lányok!

– Tudod mit! Ne várd meg őket, – felelt Vidovics.

– Eh, ha eddig vártam, most már veled maradok. De nem gondolod, hogy
elkerültek bennünket?

– Az bizony meglehet.

– Ámbár, ha csak meg nem kerülik a piacot, az ablakon át bizonyosan
észre veszed őket…

– Én is azt hiszem.

– S lehet, hogy még most is tart a próba.

– Alighanem.

– Nem tudod, hogy micsoda darabot próbálnak?

– Dehogy nem. Elmondhatom neked az egész fekete táblát. Félnyolckor
olvasó-próba _A csángó szerelmé_-ből; ez nem tartozik ránk. Kilenckor
rész-próba _A remete csengetyüjé_-ből. Háromnegyed tízkor rész-próba
_Rip van Winkle_-ből. Féltizenegykor…

– Ne mondd tovább, ebből én úgy sem tudok kiokosodni… De milyen furcsa
ember vagy te, Feri…

– Mért?

– Ha neked volnék, már régen San-Remoban ülök…

– Mondd, hogy Monte-Carloban. Mert te ott ülnél. Talán már ott is
hagytad volna minden pénzedet.

– Lehet. De ebben nem volna semmi különös. Sokkal különösebb az, hogy
te, akinek csak egyet kell gondolnia, két hét óta egyik napról a másikra
halogatod az utazásodat, pedig itthon nem csinálsz egyebet, minthogy
reggelenkint szóról-szóra megtanulod, mit írtak ki a szinházban a fekete
táblára.

– Olyan buzgalommal küldtök, mintha nektek utaznám el s nem a magam
mulatságára. Különben meg vagyok győződve, hogy az utazók kilenctized
része azért bolyong a világban, mert egy-egy könnyelmü nyilatkozat
következtében, otthon már nem volt maradásuk. Hallod-e, hogy
megnyugtassalak s ne tartsalak tovább is izgatottságban, ünnepiesen
megigérem neked: hogy nem utazom el.

– No végre, legalább nem vezetsz az orrunknál fogva! De miért
változtattad meg a szándékodat?

– Mert ott ilyenkor már június van. Szóval elkéstem vele.

– Tudod mit gondolok én?

– Csak mondd ki, ha már kigondoltad.

– Neked tetszik ez a két leány.

– Tetszik hát. Neked tán nem tetszik? Ha nem tetszenék, azt hiszem, nem
kisérgetnéd őket.

– Az igaz.

Cipriani mondani akart még valamit, de aztán mást gondolt. Csak nem
fogja megbontani a szépen összevarrott jó egyetértést ilyen semmiségért!
Azért a két lányért éppen elég volt egy csatározás is.

– Bánom is én! – szólt magában s közelebb hívta a kutyáját.

Vidovics bosszus volt. Most vallotta meg magának először, hogy az a kis
szinészleány tartja itthon, akire már egy órája várakozik s aki azalatt
nyugodtan, közönbösen halad a maga szabályos útján.

Eddig mindig talált valami kitünő ürügyet rá, hogy miért nem utazik el s
azt hitte, hogy csak az unalmát űzi. De most már kifogyott az ürügyekből
s rájött, hogy igenis, vár valamire. Nemrégen még semmit se kivánt az
élettől, de ma várja annak a kis lánynak a csókját. Miért? Mert szebben
nézett rá, mint a többiek? Elég nyájasak hozzá a többiek is.

Majd eszébe jutott az a mosolygó szempár s így verte ki a fejéből rossz
sejtelmeit:

– Eh, bolond ember az, aki nem hajol le egy ilyen gyönyörü virágért! A
legostobább szerelmi románc többet ér minden okos dolognál a világon. S
van-e szebb szerelem, mint az _egy szezonra_ szóló szerelem? Egy tavasz
s aztán: „Isten hozzád, édes, Isten hozzád kedves!…“ Lehet, hogy
_hiába_… Az se baj. Mit vesztettünk vele? Édes játékban töltött napokat.
S a napokkal kár volna fukarkodni; időnk van elég, hála Istennek. És ha
nem hiába!… Egy gyönyörü május, igazi csókkal, igazi öleléssel! Aztán a
szél magával viszi a rózsaszirmokat. Egy nyári éjszakán kisirja magát a
mellünkön, a postakocsi csilingel s megszólal a trombita: „Trara,
trara!“… És Isten veled, szinészlány-szerelem!

Ebben a pillanatban a két kutya fölugrott s őrült vágtatásban rohant ki
az utcára a kávéház nyitott ajtaján át. A rattler kapott jobb startot,
de az ajtóban a nagy tábori eb keresztül ugrott rajta.

Cipriani fölkelt a székéről s felkötötte a kardját.

– Jönnek a leányok!

Vidovics alig ismerte meg őket: új, tavaszi kalap virított a fejükön; a
keblük és a kezük tele volt ibolyával. Nevetve jöttek; már észrevették a
kutyákat.

A két állat olyan vad rohanásban rontott ki a piactérre, hogy majdnem
feldöntötték azokat, akik mellett tova száguldottak. De pléhgalléros,
tekintélyes kutyák voltak; senki se mert kikezdeni velök. A következő
percben már ott ugrándoztak a kisasszonykák körül.

Lola jó messziről észrevette a követséget s figyelmeztette Mirát:

– A gavallérjaid hűségesen megvártak bennünket; nézd, hogy törtetnek
előre a postillonok!

– Mondd, hogy: gavallérjaink. Mert csak az egyik az enyém.

– Melyik, ha szabad kérdeznem?

Mira álnok mosolylyal felelt:

– Válassz te; te vagy az öregebb. Én megelégszem azzal is, aki neked nem
kell.

– De zavarba hoználak, hogy ha választanék, ugy-e?

– Az a kérdés, melyiket választanád.

– Ne bolondozzál, Mira. Néha olyanokat mondasz, hogy megijedek.

– Hát akkor miért faggatsz?! Különben ne vedd komolyan, amit mondok.
Jókedvü vagyok.

– Ha csak ma volnál az! De mintha kicseréltek volna! Nem ismerek rád,
amióta itt vagyunk.

– Szeretnéd, ha már másutt volnánk, ugy-e?

– Igen, szeretném.

– Én jól találom itt magamat. Különösen ma.

Nem folytathatták: a leventék már a közelben voltak s tisztelegtek.

Vidovics észrevette, hogy Mira pirosabb, mint máskor s hogy az arca
csupa ragyogás.

– Valami öröme volt, ugy-e?

– Óh, nagy örömem! Végre valahára szépen énekeltem a próbán. De, tudja,
igazán szépen! Még a zenekarból is megtapsoltak. Az igazgató pedig
örömében virágot hozatott. Nézze ezt a sok ibolyát! Tudja, mi az, mikor
egy vidéki szinigazgató virágot ad egy szinésznőjének?!…

– Annyi bizonyos, hogy Berényben nem történt ilyesmi Hollósy Kornélia
óta.

– Óh, maga elrontja az örömömet! Mért csúfolódik? Nem örül velem?

Nem, nem örült vele. Boszantotta, hogy a leányt ilyen boldoggá teszi
valami, amiben neki semmi része s amit egy cseppet se tud komolyan
venni.

Most jutott eszébe először, hogy lehetnek dolgok, amelyeket ők ketten
másképpen látnak, amelyekre nézve soha, de soha se érthetik meg egymást…

– Olyan szívvel-lélekkel a szinpadé? – kérdezte Vidovics.

– Istenem, hogyne! Hisz neki akarok élni!

Cipriani, ha reprezentálni akart, annyit csörtette a kardját, hogy az
embernek utóljára azt kellett gondolnia:

– A föld is reng belé, hogy ilyen derék huszárt hord a hátán!

Ebből az ismerős hangból Vidovics, aki előre galoppozott Mirával,
megnyugvást szerezhetett róla, hogy a második hadtest kellő távolságban
van s hogy Lola nem hallja, amit ő Mirának mond.

Fölhasználta a kedvező alkalmat s kipakolta a bizalmasságait.

– Féltékeny vagyok a szinházra. Bánt a gondolat, hogy maga tetszeni akar
mindenkinek, aki tapsol: nemcsak a füszeresnek és a borbélynak, akik
jegyet váltanak, hanem a szinházi tűzoltónak és a zártszéknyitogatónő
fiának is. Először is azt szeretném, ha csak nekem akarna tetszeni. És
másodszor boszant a gondolat, hogy maga rá van szorulva az ő tapsaikra,
mert enélkül magára nézve az életnek semmi öröme.

Mira nevetett. Amolyan primadonnanevetés volt ez, amelyet az utca tulsó
felén is meg kellett hallani. És Vidovics így szólt magában:

– Tudja, hogy a nevetése is zene s szereti hallani ezt a muzsikát. De
azért úgy látszik, komolyan gondolja, amit mond…

Mira tudniillik így felelt neki:

– Furcsa ember maga, Vidovics. Úgy tesz, mintha száz éve ismerne s
mintha én is oly régóta ismerném magát. Mintha öröktől fogva így volna,
ahogy ebben a pillanatban s mintha azt hinné, hogy mindig, a jövő évben,
tíz esztendő mulva is így fogunk sétálgatni: kiséretünkben két vidám
kutyával, vígan magunk is. Bizalmasságokat mond nekem s nem kérdi, hogy
érdekelnek-e. Őszinte, mint egy igazgató s goromba, mintha a férjem
volna. Pedig hat hét mulva Isten hozzád-ot mondunk egymásnak s ha még
egyszer találkozunk valahol, talán meg se ismerjük egymást.

– Megérdemlem a leckét, de az én tolakodó barátságom természetesebb,
mint a maga roppant hűvössége. Istenem, még nincs egy esztendeje, hogy a
szinpadon van s máris milyen ridegen nézi az embereket! Egy tizenhét
esztendős kis lány! Lássa, nekem fáj, hogy maga a két vidám kutyát,
engem, a katonát s az egész Berényt csak _staggione_-nak tekinti,
staggione-nak, amelyet hat hét mulva tökéletesen el fog felejteni… Mert
nekem ezek a napok nagyon, de nagyon kedvesek!

– Mit akar? Ez már a negyedik állomásom. Ilyen viharos mult után,
akarva, nem akarva, észre kellett vennem, hogy az emberek mindenütt
ugyanazok. Nem érdemes nagyon érdeklődni irántuk; a másik staggioné-n is
megtaláljuk őket más név alatt, közönségesebb vagy finomabb kiadásban.

– Azt hiszi, hogy engem is meg fog találni még egyszer, más név alatt,
finomabb kiadásban?…

– Meg fogom találni. Lehet, hogy csak közönségesebb kiadásban, de meg
fogom találni.

– Nem sokra becsüli a barátságomat. Pedig mindig kevesebb jó emberünk
van, mint gondoljuk; s már csak azért is érdemes számon tartani őket.

– Mondja meg: ugyan miért venném komolyan ezt a barátságot?

– Igaza van: mit ér az olyan jóbarát, akitől hat hét mulva örökre
elbúcsúzunk?! Egy cseppet se fogja sajnálni, hogy itt hagyja ezt a
bolond, lármás kis várost?

– Nem tudom mi lesz hat hét mulva. De fogadni merek, hogy maga sem fog
túlságosan meggyászolni bennünket.

– Olyan bizonyos benne? Tudja, én nem szeretek erre az időpontra
gondolni. És nem is várok annyi ideig, hogy ellent mondjak magának. Nem
kell jósolgatnom, hogy mi lesz; már most is szeretném azt mondani a tünő
pillanatnak: „maradj, oly szép vagy!“ Már most is szüntelen az jár a
fejemben, hogy: „O wenn es doch immer so bliebe!“ És nem tudok
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy: nem lesz mindig így.

– De hisz maga verseket mond nekem! Akkor hát ez szerelmi vallomás?

– Valami olyanforma.

– Köszönöm. Ez az első sikerem ezen a téren. Kár, hogy nem írta le s így
nem tehetem el az emlékeim közé.

– Mért csúfolódik?

– Mert nem szép, hogy így hazudik, világos nappal, a mikor látom a
mosolygó arcát. És versekben! Nem szégyenli magát? Megérdemelte volna,
hogy úgy tegyek, mintha komolyan venném, amit mondott. De tudom, hogy
van egy mentsége: az, hogy hivatalból udvarol minden szinésznőnek.

– Mintha Lolát hallanám.

– Ezzel csak hízeleg nekem.

Vidovics elhallgatott.

– Tessék, – szólt magában – nem is olyan naiv, mint hittem. Igazán,
nincsenek többé gyermekek!

El akarta hitetni magával, hogy nem volt őszinte. De ahogy rápillantott
Mirára, látta, hogy ez a kisérlet hiábavaló. A rossz kis gyerek olyan
szépen, olyan nagyon szépen nézett rá, mintha egy kicsit megbánta volna,
hogy csúfolódással felelt a Mirza Schaffyból kölcsönzött sóhajtásra.

– Jézus Mária!

Ez a fölkiáltás Lolától eredt, de nem kellett hátrafordulniok, hogy
megtudják, mi okozta az ijedelmet.

A szűkös Pázmány Péter-utcában haladtak s a kocsiúton, őrületes
pace-ben, egy rosszul hajtott bricska közeledett feléjök. A lovak
nyilván részegek lehettek, mert cikk-cakkosan vágtattak s hol jobb, hol
balfelé rángatták a kocsit. Messziről úgy látszott, mintha a megőrült
bricska minden boltajtóba be akarna rohanni.

Lola attól rémült meg, hogy a kiszámíthatatlanul szeszélyes járómű
nekiront Mirának s a fölkiáltásával vészjelt akart adni, hogy a
gavallérok legyenek készen az eshetőségre.

Élénk sajnálatomra kénytelen vagyok megvallani, hogy hősömnek nem volt
alkalma a hősnő életét megmentenie. A következő pillanatban az ijedős
Lola is meggyőződhetett róla, hogy nincs semmi komolyabb veszedelem.
Mire a kocsi közelükbe ért, a műkedvelő Phaëtonnak már sikerült a
felbőszült állatokat megfékeznie.

A műkedvelő Phaëton, aki tilos-gyors és fölötte szabálytalan hajtásával
ennyire föllázította lovait: Van der Kerkhoven kisasszony volt.

A Haller-lányok díszőrsége éppen akkor került a lefülelt bricska
szomszédságába, mikor a hollandus hölgy átadta a gyeplőt a diszkrétül
mosolygó kocsisnak, aki előbb hátul kucorgott. Ahogy leszállott,
észrevette a két ismerőst. A gavallérok köszöntek neki s Cipriani
odament hozzá.

– Még nem hajt tökéletesen, – szólt a báró, – de annál inkább gratulálok
a lélekjelenlétéhez.

Van der Kerkhoven kisasszony egy pillantást vetett a társaságra s aztán
habozás nélkül magához szólította Vidovics urat.

Vidovics bocsánatot kért a szinházi hölgyektől s elbúcsuzott tőlük. A
Haller-lányok tovább siettek. A két kutya velök tartott; az ő jobb
értesültségüket ez a kis intermezzo nem vezethette téves útra. S utánok
rohant Cipriani is, magukra hagyva azokat, akiket egymásnak szánt a hir.

– Ön nem utazott el, Monsieur Vidovics? – örvendezett Van der Kerkhoven
kisasszony.

– Egy kis baj támadt a gazdaságomban – rögtönözte Vidovics – nem
jelentékeny dolog, de ilyenkor semmi sem pótolhatja a gazda szemét. Nem
utazhattam el olyan messzire.

– S még most is elfoglalja ez a kellemetlenség?

– Néha találkozik egy-egy szabad napom. Olyankor bejövök a városba.

– Akkor hát minket is meglátogathat még egyszer, mielőtt elhagyom ezt a
szép országot.

– Hogyne! Meddig lesz még szerencsénk?

– Ebben a hónapban még nem megyek haza. Egy-két kirándulással adósom
Terka; ezeket nem engedem el neki. Igaz, nem tartana velünk holnapután a
szilas-almási tóhoz? Vagy a városban is van valami elfoglaltsága? Kik
voltak ezek a fiatal hölgyek?

– Óh, szinész-kisasszonyok!

– Gondoltam. Szóval számíthatunk önre?

Egy kicsit bajos volt nem-et mondani. Vidovics úgy tett, mint aki a
fogorvos előtt meg akarja mutatni, hogy férfiasságát egy kis fájdalom
még nem teszi próbára.

Nem, nem teheti magát nevetségessé amiatt a rossz kis gyerek miatt.

– Természetesen. Köszönöm, hogy gondolt reám.

– Tehát a viszontlátásra. Holnap ugy-e?

– Holnap.

Elbúcsuztak s Vidovics tovább sétált a Sugár Mariska utcája felé. Tudta,
hogy amazok már hazaértek, de Mira néha egy kis cerclet tartott az
ablaknál s ezt ma Vidovics nem akarta elmulasztani.

Pedig bátran lemondhatott volna erről az örömről.

Mintha várták volna. Lola ott könyökölt az első ablakban, a nagyobb
tekintély kedvéért Fröhlichnével. Mirát nem látta rögtön, de a házból
kihallatszó zongoraszó elárulta, hogy Sugár Mariskánál van, ami csak azt
jelenthette, hogy nem igen hajlandó holmi erkélyjelenetekre.

– Hallja, édes Vidovics, – szólt Lola, – ha nagyon kedves akar lenni,
megtehetne nekem egy szívességet. (Még sohasem szólította ilyen
nyájasan; már ebből is látszott, milyen dühös.) Ne hordozza magával a
barátját. Külön-külön még csak meg tudok barátkozni magukkal, de
elefántnak ez az úr egy kicsit unalmas.

– Mit tegyek? Nagyon ragaszkodik hozzám. Mindent legyőz a szeretet!…
mint nem tudom, melyik drámában éneklik.

– Én nem tréfálok. Egyikük vonuljon vissza. Önre bízom, hogy melyikük
legyen az, aki visszavonul.

– Hová lett, szegény?

– Nem akart még egyszer találkozni közös ideáljukkal, a bolygó hollandi
nővel, s kerülő uton tünt el. Azt hiszem, attól tart, hogy
kompromittáltuk a csokoládé-gyár előtt. De, jónapot, menjen ön is
ebédelni.

És Fröhlichnével egyetemben visszahuzódott az ablakból. Az audienciának
vége volt.

– Miket beszélhetett össze-vissza ez a boldogtalan huszár? Három napig
se tudom kibékíteni őket.

Nagyon kedvetlenné tette, hogy Mira nem akart mutatkozni. De
megpillantotta jó tündérét, Mariskát s megostromolta a másik ablakot is.

Mariska egy negyedóráig tartotta szóval. Végre Mira is megjelent az
ablaknál; de nem szólt, csak nagy komolyan hallgatta őket. Ha Vidovics
hozzá intézte a szót, csak igennel vagy nemmel válaszolt.

A béke-angyal magukra hagyta őket.

– Haragszik? – kérdezte Vidovics.

– Valamit akarok magának mondani. Nézze barátom, ha az ember házasodni
készül, ne udvaroljon másoknak, még szinész-kisasszonyoknak se. Adieu.

És szépen betette az ablakot.



V.

Vidovics Feri, akit a _Vasgyáros_-ra emlékeztető, büszkeséggel és
titkolt szerelemmel teli szinpadi jelenetek egy csöppet se hatottak meg,
ezután a kissé szinészies, hirtelen adieu után nyugodtan megebédelt,
aztán átment a kávéházba s esti hét óráig tökéletes lelki békében
biliárdozott Ciprianival.

A katonának nem volt szerencsés napja. A biliárdban szégyenletes
vereséget szenvedett s közben kegyetlen szemrehányásokat kellett zsebre
vágnia.

– Huszárban még nem láttam ilyen kofát, – kezdte Vidovics. – Mi jut
eszedbe, hogy himen-hireket hordasz szét a városban? Vagy kedveskedni
akartál nekik? S ha még igaz volna!

– Hagyj nekem békét! – felelt Cipriani, akit Vidovics egy ötvennyolcas
szériessel végképpen elkeserített. – Ki akartalak menteni, hogy a
faképnél hagytad őket.

– No ugyan szépen kimentettél.

– Eh, majd töröm a fejem, hogy mit beszélek szinész-leányoknak. Mit
tartozik rájok az egész história?!

– Ebben igazad van.

S talán elintézték volna az ügyet, de Ciprianit izgatta a dolog. Egy
félórai szótlan küzdelem után önmaga tért vissza az imént letárgyalt,
kinos fejezetre.

– Különben nekem beszélhetsz, amit akarsz. Ennek a sok hencegésnek az
lesz a vége, hogy igenis, bele fogsz harapni a csokoládéba, ha az öreg
Rotterdam is úgy akarja. Egész márciusban kint laktál Árokszálláson s
mikor engem a kövér lánynak bemutattak, már láttam, hogy a kövér lány ki
van készítve.

– Azért úgy vettem észre, ugyancsak ütötted a vasat.

– Azt hittem, hogy a lánynak van izlése s hogy az uniformis mégis csak
uniformis, még Amsterdamban is.

– És aztán?

– Kiderült, hogy a lánynak nincs izlése.

– Nagyon gyakorlati, mi?

– A kétszerkettő, parfőnnel leöntve.

– Látod, ezt szépen mondtad.

– Egyszer arról beszéltünk, hogy a tulipán megterem-e Magyarországon?
Azt feleltem neki, hogy a búza jobban fizet. A búzáról te jutottál
eszébe, s megkérdezte tőlem, van-e jelzálogkölcsön a birtokodon?

– Ez, távolabbról nézve, csakugyan burkolt vallomáshoz hasonlít. S te
már bizonyos vagy benne, hogy Szent-Jánoson, egy-két esztendő mulva, a
merre a szem lát, csak óriási tulipán-táblákat látni. Árokszállás
megtelik _mynheer_-ekkel, a nőegylet bálja után, itt, a szeparéban, a
leglármásabb urak hollandi nyelven fogják énekelni, hogy: „nem kell
nekem rántotta, csak az, aki rántotta!“, mi pedig elhuzatjuk nekik,
hogy: „Hires város az alföldön Rotterdam!“

– Ne tedd magad előttem. Te ugyanazt akarod, amit én akartam. Csakhogy
te okosabban csinálod a dolgot. Úgy, ahogy a színházban szokták. Mikor
más ember becsületesen leiszsza magát, te az _Ueber Land und Meer_-ből
szavalsz előtte; s mikor más alszik, elhiteted vele, hogy gyönyörüen
állana neki a bunyevác népviselet. Egyik nap folyton a sarkában vagy,
másnap érzékeny jelenetet csinálsz neki, aztán ellovagolsz, mint
Mazeppa, vagy nem tudom, hogy hívták azt a lengyel jockeyt… Játszod a
megbántottat, a közömböst, a rejtelmes embert, vagy nem tudom mit. Ma
elutazol, holnap nem utazol el. Érdekessé teszed magad előtte s
nyakra-főre udvarolsz két kis szinész-lánynak, hogy egész Berény
beszéljen a dologról. Bele kötsz a legjobb barátodba, csak azért, hogy
elmondják neki: megverekedett, nem tudom kiért, mindig megverekszik
valami semmiért! Ha esik az eső, szalmakalapot téssz föl, ha fú a szél,
fütyölsz és azt mondod, hogy segítesz neki. Okos ember vagy. Látod, már
utánad jött! Azért akart behajtani minden kapuba, hogy okvetetlenül
megtaláljon. Én, én nem ilyen vagyok; katona vagyok. Huszár-atakk:
vagy-vagy. Megostromlom a várat s ha a roham sikerül, dobpergés mellett
vonulok be. Ha nem sikerül: rükverc, tisztelegj! Katona vagyok.

– Szamár vagy.

– Ugy-e, erre nem tudsz felelni?

– Azt felelem rá, hogy ha akarsz még egy ötvenes partit, nem bánom.

– Jól van. De _for_-ok nélkül. Ezt meg fogom nyerni.

– Úgy látszik, tűzbe jöttél. Igaz, még egyet. Ne fecsegj folyton ezekről
a szegény leányokról. Nem vétettek neked azok.

– Bántja őket az ördög. Te használod őket játékszernek. És én beugrom
elefántnak. Nem én mondom; maga Lola mondta.

– Azt mondta, hogy játékszernek használom őket?

– Nem, hanem hogy még soha sem látott lóháton elefántot. Gyöngéd célzás.

– Viccnek elég rossz vicc.

– Én is azt hiszem.

– Szóval, nem kellene annyit társalognod. Egy katona mindig veszít, ha
sokat beszél. És te hirekkel látod el a szinésznőket. Hogy katona vagy?…
Ugyan hagyj békét! Nem katonának születtél te, hanem szerkesztőnek.
Zentai nem csinál ilyet.

Zentai a _Berény és Vidéke_ szerkesztője volt. Bevándorlott ember, aki
még ifju korában elvesztette valahol a párbajképességét s aki, mióta
Berénybe betette a lábát, példátlan harciassággal akart szert tenni
némelyes társadalmi pozicióra. A tisztek még csak a nevét sem akarták
kimondani; szükség esetén mint „ama bizonyos, többször megfenyített
egyén-“ről emlékeztek meg róla. De Zentai azért nem tett le arról az
ábrándjáról, hogy egyszer majd csak kimódolja a maga kardaffaire-ját s a
legrosszabb esetben mint a szoldateszka brutalitás egy ujabb áldozata
szerez, ha nem is országos, legalább helyi népszerűséget. Ujságjában
minduntalan a hadsereg dolgait feszegette s ez annyival inkább
boszantotta a tiszteket, mert arra nem adott okot, hogy egyszerüen
elverjék.

Cipriánira a Zentai neve olyan hatással szokott lenni, mint a bikára a
vörös posztó. Általában is lenézett mindent, ami valamelyes
összeköttetésben állott a könyvnyomtatás szerencsétlen találmányával, de
Zentai különösen a begyében volt. Ezt az urat nem igen lehetett
megtorlatlanul emlegetni előtte. De ez egyszer a bomba szétpukkant s nem
okozott bajt.

– Látom, – szólt, – hogy minden áron belém akarsz kötni. De én nem
ugrom. Ha megint hősködni akarsz a kövér lány tiszteletére, keress
magadnak más baleket. Én nem nevettetem ki magamat. Jegyezd meg, hogy
ugyanegy Ciprianit csak egyszer lehet lóvá tenni, kétszer nem.
Kaszaboltasd le magad más valakivel.

– Soha se kapkodjál a fringiádhoz, – felelt Vidovics. – Azért, hogy ezt
a pártit is elveszíted, még nem kell hajba kapnunk.

– Azért boszantottál, hogy elszórakozzam a játékot? Hallod, ez nem
járja. Akkor ez a párti nem gilt; kezdjük újra.

– Nem. Hét óra elmult; gyerünk a szinházba.

Elmentek a szinházba, de a lányokat nem találták ott. A szinészpáholy
egész este üresen maradt. És másnap is hiába rostokoltak a kávéházban
déli félegy óráig. A leányok csak nem akartak mutatkozni.

– Ejnye, a haszontalan! – szólt magában Vidovics.

– Talán nem is volt próbájok? – tünődött fönhangon a katona. – Hiszen
csak észre vettük volna őket?!…

– Kikerültek bennünket, – felelt Vidovics. – Vége a barátságnak.

– Nem értem.

– Hát én értem? De így van.

Fölkelt, előkereste a kalapját s fütyölt a kutyájának.

– No hát így is jól van, – szólt, mintha magában beszélne.

S mialatt átmentek a vendéglőbe, megkérdezte Cipriánitól:

– Nem jössz ki?

– Hová?

– Árokszállásra.

– Kilovagolsz?

– Nem, a gyorsvonaton megyek.

– Ebben a szép időben?

– Ruhát is viszek magammal, mert meglehet, ott maradok három-négy napig.
Nem szeretek a Jóska ingeiben járni ez előtt a csokoládé királyné előtt.

– Mit csinálsz ott annyi ideig?

– Kirándulunk Szilas-Almásra.

– Fürdőzni? Áprilisban?

– Barátom, ez a hölgy a szamócát januárban, a szőlőt februárban, a tó
vizét pedig áprilisban szereti.

– Fene gyerek, az igaz. Szeretnék veled menni, de szolgálatom van.

Ebéd után elbúcsúztak egymástól. Vidovics haza ment, pakoltatott s
kikocsizott a vasúthoz.

Mikor Van der Kerkhoven kisasszonynak megigérte, hogy velök fog tartani,
még úgy gondolt erre a kirándulásra, mint valami igen-igen problematikus
dologra. Kényelmetlennek tartotta kifogásokat rögtönözni, annyival
inkább, mert nem akart abba a hírbe keveredni, hogy holmi szinházi
princesszek miatt visszavonul az egész világtól. De reménykedett benne,
hogy majd csak közbe jön valami, ami elmossa ezt a nem nagyon érdekesnek
igérkező kirándulást. Például földindulás támad, vagy a sok Vidovics
közül valamelyik agg rokon náthát kap. Egy staféta elvégzi a többit s
Van der Kerkhoven kisasszony bizonyára vigasztalódni fog.

De tegnap óta változtak a viszonyok. Most már kisértésbe sem jöhetett,
hogy kibujjék az igérete alól. Mától fogva semmi oka rá, hogy kibujjék
alóla. S elhitette magával, hogy úgy is kiürítette volna a keserü
poharat. Amit egy gavallér megigér, azt meg kell tartania s talált
volna-e mentő ürügyet? Nem. Elég az hozzá, minden jól van úgy, ahogy
van…

Hanem azért a vasúton is ugyanaz a gondolat foglalkoztatta, amely
délelőtt a kávéházban.

– Ejnye, a haszontalan! Kacérkodik velem, mint akármelyik komédiásné?
Sértődöttnek, kevélynek és titokzatosnak óhajt feltünni? Meg akar
gyötörni, hogy annál kivánatosabbnak találjam? De hisz nekem ehhez a
banális, sokszorosan lejátszott _flirt_-höz semmi kedvem! A
szinésznőkből már elég volt; úgy a műkedvelőkből, mint az igaziakból. S
ha azt sejtem, hogy olyan, mint a többiek: bizony, egy lépést sem mentem
volna utána. Azt hittem, bolond véletlen, ha szinésznőnek tartják s hogy
valójában nem komédiáshölgy, hanem egy édes, kedves jó gyermek, akit
csak a szegénység dobott ezekre a nyomorult deszkákra. Nem az volna,
akinek képzeltem? Én voltam a naiv, nem ő? Lám, lám. Fölhúzza az
orrocskáját, mert azt hallja, hogy megházasodom! S ha úgy volna, mit
tartozik rá ez a história? Csak nem gondolta, hogy majd őt veszem el?
Nem, annyira nem lehet gyermekes. Ezzel tisztában lehet, akármilyen
fiatal s akármilyen kevéssé szinésznő. És ha csak egy kicsit érdeklődik
irántam: mit törődik a jövővel, mért ingerli a gondolat, hogy egyszer,
valamikor, nekem is meg kell házasodnom? Számítana valamire? Mire? Vagy
nem számít szegény semmire a világon, csak egyszerüen fáj neki, hogy más
nő képét hordom a szivemben?

Eszébe jutottak a szavai s eszébe jutott a tekintete. Néha, igaz, a
kulisszák tájékán divatos pojáca-nyelven szólalt meg; máris úgy beszélte
a komédiások nemzetközi jargonját, mintha ott született volna
Arkádiában, a vidámság, a pajkosság, a könnyüvérüség és a hazugság
világában.

De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen
hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt neki,
olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.

S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna
kiszállni és tüstént visszafordulni.

– Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.

A vonat megállott.

– Árokszállás!

*

Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban találta. A
főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.

Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth Jóska
nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas vállcsontjain
mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy véréből való vér.

Nem mintha Vidovics mindezt most vette volna észre (mert a fiatal úr
feje és vállai láthatatlanok voltak), de nem lehetett kétsége, hogy ki a
családi kettős másik szereplője, mert a jelenet félreérthetetlen volt.

A minta-gimnázium derék, érdemes tanárai bizonyára fejcsóválva nézték
volna ezt a jelenetet. Ők, akik a büntetés maximumát akképpen
alkalmazzák, hogy nevén szólítják a vétkes ifjut s szemrehányóan
integetnek neki a mutató ujjokkal, igen elitélik a Horváth Jóskáéhoz
hasonló eljárást, s meg kell vallanunk, hogy ez idő szerint Közép-Európa
legtöbb gondolkozója nekik ad igazat.

De Horváth Jóskának a nevelés terén is megvoltak a maga önálló nézetei.
Az újkori eszmék nyomtalanul tüntek el feje fölött, mint bérc fölött a
szél; vagy meglehet, el se jutottak hozzá. Az őstatár nevelési módszert
ellenben, mint kipróbált és századokon át célszerünek bizonyult
metódust, igen helyeselte; és megmaradt mellette.

Szóval, a térdei közt tartotta sarjadékát olyképpen, hogy kényelmesen
oktathassa a fiu legkevésbbé érzékeny testrészét. A nádpálca
szorgalmasan pótolta Pestalozzit; a láthatatlan fej ordított; s Vidovics
úgy jelent meg, mint egy mentő angyal.

– Miért bántod szegény Józsi komát? – kérdezte a vendég, mikor a
váratlanul megszabadult fiatalember sietett elhagyni a kancelláriát.

– Nem hagyta békén a szobalányt, – felelt az öregebb Jóska elégedetten.

– S a szobalány panaszkodott?

– Van esze, hogy panaszkodjék! De véletlenül rányitottam az úrfira. Azt
képzelte, valahol messze járok.

– Nos aztán? Volenti non fit injuria. Ha a leány megbocsátott neki,
miért ez a szigoru példa-adás?

– Hja, barátom, a fődolog: a rend. Ennek már így kell lenni. Ha valaki a
függetlenségi jelöltre akar szavazni, azt én természetesnek találom. De
ha van mód rá, azért mégis csak lecsukatom az illetőt. Mert ez a rend.

– Nem volnék ilyen szigoru a komához. Az apja se volt jobb a Deákné
vásznánál.

Ezt nem igen lehetett tagadni. A koma már vagy hat esztendős volt, mikor
Horváth Jóska megházasodott. S csak tavaly történt, hogy Joannovics
Terka, sürü könnyhullajtások között, adoptálta a magától jött emberkét,
akiről addig nem is tudott.

– Hja, barátom, nem arról van szó. Én, mint magánember, helyeselhetem a
kölyök eljárását; bizony nem is szeretném, ha valami anyámasszony volna.
De más a filozófia és más a kötelesség. Az apai tekintély arra való,
hogy gyakoroljuk; ezt már így rendelik az institúciók és a pandekták is,
nem tudom, melyik. Páter familias est, quem… különben te jobban tudod
nálam a római jogot.

– Azt hiszem, egy kicsit szabadon értelmezed Gaiust és Justinianust. Ha
jól emlékszem, az institúciók és a pandekták egyáltalán nem intézkednek
az ilyen esetekről. Nem látták előre, hogy a magyar virtusnak tizenkét
esztendő is elég a virágzáshoz. Szeretem a komát. Ezt a fickót ugyan
anyától született ember nem fogja az asztal alá inni.

– Remélem. Csakhogy attól tartok, húsz esztendős korában annyira tele
lesz mindenféle bölcsészettel, hogy a leheletétől a hegyi kristály is
mindjárt kávéházi tükörré válik. De ma nem akarok búslakodni.

– Máskor se igen érsz rá.

– Mit csináljak, barátom? Olyan gyönge szervezetü vagyok, hogy ha
egy-két liternyit búsulok, már megárt az egészségemnek. Azért hát nem is
búsulok; nem akarok Karlsbadba kerülni. Aztán meg miért is szomorkodnám,
mikor van még egy jó barátom, aki nem felejtkezett meg rólam végképpen,
hanem elnéz hozzám, hogy egy-két poharat koccintson velem?! Te, fiu, nem
is tudod, milyen nagy jót tettél velem! Áldjon meg érte az Isten, hogy
eljöttél!

– Pedig nem hozzád jöttem, hanem az asszonyokhoz.

– No azt meg éppen jól tetted!… Mert ha hozzám jöttél volna, soha se
volnánk biztonságban. Míg, ha föláldozod magadat a hazáért, visszaadod a
szabadságomat, az életemet, az ifjuságomat!…

– Ejnye, be sokat mondasz! Úgy látszik, nem bájolt el a vendéged. Hát ez
az a híres beduin vendégszeretet, mondd?

– Mit akarsz? Mindjárt két hónapja, hogy németül kell ebédelnem, pedig
magyarul se szeretek beszélni, amikor eszem. Aztán meg, köztünk szólván,
egy kicsit sok is nekem ez a hosszu robot. Tudod, egy idő óta átkozottul
gyönge a szervezetem. Mióta ez a Brabanti Elza itt van, félig-meddig
özvegységre vagyok kárhoztatva s hidd el, semmi sem árt annyira az
egészségemnek, mint az özvegység.

– Nem is Brabantból való, szegény. Hollandia és Brabant, az török,
görög, de nem egy ördög.

– Nekem nem imponál a tudományod. A tudomány szép; elérhet vele az ember
ezernégyszáz forint évi fizetést s nem tudom mennyi ötödéves pótlékot,
de te, aki úgy iszod a pezsgőt, mint a homok a vizet, bizony nem élnél
meg a tudományodból. S mondhatom neked, ez a hölgy, aki jobban elüt a mi
asszonyainktól, mint a brabanti csirke a derék, tisztes, egyszerü magyar
csirkétől: itt, a környéken s talán egész Szilas-Bodrog vármegyében
népszerütlenné tette a tudományt ujabb ezer esztendőre. Ha látnád!
Elmegy a paraszt-lakodalomba s táncolni akar a vőlegénynyel; az
nekigyürkőzik, végigviszi az udvaron, mint egy vedret s ő el van
ragadtatva! Szeretne szüretelni, szeretne tollat fosztani s eped egy
disznótor után; végre, elcipeljük a tanyai szolgáló gyerekének a
keresztelőjére, halálra gyötri a papot, hogy ki festette Kalazanti Szent
Józsefet s hazajövet el van ragadtatva. Meg akarja várni a husvéti
öntözést, időközben cigánykereket vettet a fekete és fehér ifjusággal,
forintokat osztogat szét köztük s el van ragadtatva! Aztán visszavonul
szűzi szentélyébe s ilyeneket ír be az albumába: „A szerelem a szív
zenéje“… „A szerelem patak, amelyben az ég tükröződik“… „A szerelem
virágtartó“… „A szerelem lámpás, hajnali csillag, remontoire-óra“… s az
ördög tudja még mi. Barátom, én nem vagyok próféta s a Jeremiásokkal nem
akarok versenyezni, de mondhatom neked, hogy az öreg Rockfeller nem tud
annyi csokoládét csinálni, amennyivel ezt a leányt elveszik feleségül.

– Féltékeny vagy rá, mert Terka szíves hozzá. Derék, okos, kedves leány
ez; nem közönséges eszü…

– Éppen az a baja, a szerencsétlennek. Van rettenetesebb alak, mint az a
leány, akinek az esze nem közönséges?! A lánynak csak annyi esze legyen,
hogy értse a módját, miképpen lehet főkötő alá kerülnie. Ha több esze
van, az baj. Olyan, mintha az orra nagyobb a rendesnél. Mennyit fog ez
beszélni, barátom, ha egyszer a nyakába varrják valami boldogtalan
csokoládé-amateurnek! Pedig már a biblia is azt mondja, hogy a hét
egyiptomi csapás közt a beszédes asszony volt a legrettenetesebb.

– Látod, ez a pandektákban van.

– Nekem beszélhetsz! Az én házamban annyi most a tudomány, hogy sok is;
azt hiszem, már rajtam is kiüt ez a betegség, hiába csúfolódol!…
Különben soha se tedd magad, udvariasságból Terka barátnője iránt!…
Párisban vannak emberek, akik még nálad is párisiabbak. A fejem teszem
rá, úgy se sokat ér, hogy titokban azt gondolod, amit én.

– Tudom is én, mit gondolsz.

– Hát majd megmondom. Az asszonyban, barátom, a fődolog az, hogy tudja a
módját annak, amit tennie kell. Ha másra is van esze, az nagy
szerencsétlenség. Tőlem beszélhetsz vele, öreg, a pizai toronyról, a
szép Meluzináról, vagy akár Nostradamus jóslatairól, én csak azt mondom
neked, hogy nem szeretem azt a dámát, aki okosabb akar lenni, mint Deák
Ferenc.

Ha Joannovics Terka tudta volna, mily pontos értesülései voltak
nyiltszivü férje meghittjeinek afelől, hogy ő mennyire tudja a módját
mindannak, amit tennie kellett: Joannovics Terka egyszerüen meghalt
volna szégyenletében.

De Joannovics Terka ezt nem tudta meg soha. S az is bizonyos, hogy e
pontos értesülések azt az általános respektust, melynek Joannovics Terka
örvendett, nem kisebbítették, sőt ellenkezőleg.

Hetven évvel azután, hogy a türelmes olvasó e regényt letette a kezéből,
Joannovics Terka, mint a legboldogabb hitves fog átköltözni egy finomabb
világba, sejtelme nélkül annak, hogy férjének cinizmusa mily határtalan
volt.

Amiből ismét csak az következik, hogy lelki bajaink nem is volnának se
olyan nagyok, se olyan számosak, ha folytonosan nem gondoskodnék róla,
hogy legyen mivel szórakoznunk, két házi ellenségünk: a tudatosság és a
képzelet.

– Azt magam se értem, – szólt Vidovics, – hogy mit akar ezzel a
kirándulással? Mit csináljunk áprilisban Szilas-Almáson? Hisz nincs ott
most egy patkány se.

– Hát tudom én? Kérdezd meg tőle. Valami okos ember elhitette vele, hogy
a wörthi tó Almáshoz képest semmi. Csónakázni akar; már régóta nem
csónakázott. Kinézte a naptárból, hogy mikor van holdtölte; holdas éj,
víz, csónak, evezősök és friss baritonhangok kellenek neki.

– És Terka? Nem magyarázta meg neki, hogy ezért ugyan nem érdemes
Almásra menni?

– Egy ideig rajta volt, hogy megértesse vele, micsoda képtelen gondolat
ilyenkor oda baedekerezni, de minél többet beszélt, ez az Őrült Janka
annál nagyobb kedvet kapott a vállalkozáshoz. Azt képzeli, hogy valami
elhagyatott tündérkertről van szó. Utóljára Terkának is eszébe jutott,
hogy: igaz, ő sem volt még Almáson áprilisban soha; ej, be furcsa világ
lehet ott ilyenkor! Ilyenek az asszonyok, barátom. Igaz,
figyelmeztetlek, ne nagyon bízzál a feleségemben. Azt gyanítom, igen
szeretne összeboronálni ezzel a sajátságos hajadonnal.

– Álmodozol.

– Te, vigyázz magadra! Ne mondj neki könnyelmüen udvariasságokat. Az én
menyecském, amilyen kicsi, olyan ármányos s alig várja, hogy rajta érjen
benneteket valami holdfényes ábrándozáson. S akkor aztán jaj neked, mert
negyven milliót nem kompromittálhatsz büntetlenül. Hallod-e ember,
helyén legyen az eszed! Még csak éppen az kellene nekem, hogy a
barátnőnk mindig itt legyen a szomszédban!

– Ártatlanokat gyanusítasz. Különben ne félj semmit; Szilas-Almás nem az
a hely, ahol a regényeket szövik. Emberemlékezet óta nem volt eset rá,
hogy ebből a fürdőből egy lányt férjhez vittek volna. De most itt
hagylak; megyek köszönni a feleségednek.

– Előbb igyál egy pohár konyakot. Ez az egyetlen igazi öröm, amiben most
szegény, elzüllött házamban részed lehet. Te, pajtás, köszönöm, hogy
megmentettél ettől a kirándulástól. Nem felejtem el soha ezt a baráti
cselekedetet; ha függetlenségi programmal akarnád magad megválasztatni,
még akkor sem felejteném el… S aztán, vidd el őket minél hamarább!
Áldásom rátok!



[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 föllázadva a kapítányuk föllázadva a kapitányuk

23 mi?…. Jőjjön mi?… Jőjjön

38 végre megíndult végre megindult

38 de amít látott de amit látott

92 különbsé Olyan különbséget. Olyan

106 így szólt Vidovicshoz; így szólt Vidovicshoz:

112 hiába!…. Egy hiába!… Egy

124 holmi erkélyelenetekre holmi erkélyjelenetekre

151 el…. S aztán el… S aztán]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Giroflé és Girofla (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.