Title: Petőfi Sándor összes költeményei - Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás
Author: Petőfi, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Petőfi Sándor összes költeményei - Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖLTEMÉNYEI***


available by Internet Archive/Canadian Libraries
(http://archive.org/details/toronto)



      Images of the original pages are available through
      Internet Archive/Canadian Libraries. See
      http://archive.org/details/sszeskltmn00petf



PETŐFI SÁNDOR

ÖSSZES

KÖLTEMÉNYEI.

HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS

A KÖLTŐ ARCZKÉPÉVEL



BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA

  _Szabadság, szerelem!_
  _E kettő kell nekem,_
  _Szerelmemért feláldozom_
  _Az életet,_
  _Szabadságért feláldozom_
  _Szerelmemet._

10588. – Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.



ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK.
(1844–1848.)

* * *

1844.

* *


JÁNOS VITÉZ.

I.

  Tüzesen süt le a nyári nap sugára
  Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
  Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon,
  A juhásznak úgy is nagy melege vagyon.

  Szerelem tüze ég fiatal szivében,
  Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
  Faluvégen nyája mig szerte legelész,
  Ő addig subáján a fűben heverész.

  Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
  De ő a virágra szemét nem vetette;
  Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
  Bámuló szemei oda tapadtanak.

  De nem ám a patak csillámló habjára,
  Hanem a patakban egy szőke kis lyányra,
  A szőke kis lyánynak karcsu termetére,
  Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

  Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva,
  Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
  Kilátszik a vizből két szép térdecskéje
  Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

  Mert a pázsit fölött heverésző juhász
  Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
  Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
  Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

  »Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!«
  Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája:
  »Pillants ide, hiszen ezen a világon
  Csak te vagy én nekem minden mulatságom.

  Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
  Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg;
  Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
  Rá csókolom lelkem piros ajakadra.«

  »Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
  Ha a mosással oly igen nem sietnék;
  Sietek, mert máskép velem roszul bánnak,
  Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.«

  Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
  S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
  De a juhászbojtár fölkel subájáról,
  Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

  »Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém!
  A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
  Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
  Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.«

  Kicsalta a leányt édes beszédével,
  Átfogta derekát mind a két kezével,
  Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,
  Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor.

II.

  Az idő akközben haladott sietve,
  A patak habjain piroslott az este.
  Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája:
  Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

  A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott;
  Követték ezek a szók a gondolatot:
  (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki),
  »Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!«

  Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány!
  Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
  Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
  S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

  »Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
  Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
  Lopod a napot, és istentelenkedel…
  Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el« –

  »Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
  Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
  Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
  Hogy kihullanak még meglevő fogai.«

  Reszkető kedvese védelmezésére
  Ekkép fakadt ki a nyáj bátor őrzője;
  Azután haragos szemmel fenyegetve
  Az elmondottakhoz e szavakat tette:

  »Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát,
  Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát.
  Ugy is töri magát, dolgozik eleget,
  És még sem kap száraz kenyérnél egyebet.

  Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved,
  Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. –
  S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
  Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.«

  Kukoricza Jancsi fölkapta subáját,
  S sebes lépésekkel ment keresni nyáját,
  Nagy megszeppenéssel most vette csak észre,
  Hogy imitt-amott van egy-kettő belőle.

III.

  A nap akkor már a földet érintette,
  Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte;
  Nem tudja, hol lehet annak másik fele:
  Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele?

  Akárhová lett az, csakhogy már oda van;
  Búsulás, keresés, minden haszontalan.
  Most hát mihez fogjon? neki szánva magát
  Haza felé hajtja a megmaradt falkát.

  »Majd lesz neked, Jancsi… no hiszen lesz neked!«
  Szomorún kullogva gondolta ezeket,
  »Gazd’ uramnak ugy is rosz a csillagzatja,
  Hát még… de legyen meg isten akaratja.«

  Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
  Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
  Kapu előtt állt az indulatos gazda,
  Szokás szerint a nyájt olvasni akarta.

  »Soh’se olvassa biz azt kelmed gazd’ uram!
  Mi tagadás benne? igen nagy híja van;
  Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.«
  Kukoricza Jancsi e szavakat szólta.

  Gazdája meg ezt a feleletet adta,
  S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta:
  »Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem;
  A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.«

  Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd,
  Jancsi gazdájának majd elvette eszét;
  Jancsi gazdája bőg, mint a ki megbőszül:
  »Vasvillát! vasvillát!… hadd szúrjam keresztül.

  Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
  Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
  Ezért tartottalak? ezért etettelek?
  Soha se kerüld ki a hóhérkötelet.

  Elpusztulj előlem, többé ne lássalak!«
  Jancsi gazdájából így dőltek a szavak;
  Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat,
  A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt.

  Kukoricza Jancsi elfutott előle,
  De koránsem azért, mintha talán félne,
  Markos gyerek volt ő, husz legényen kitett,
  Noha nem érte meg még huszszor a telet.

  Csak azért futott, mert világosan látta,
  Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,
  S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?
  Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.

  Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
  Azután ballagott, megállt, meg ballagott
  Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar?
  Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar.

IV.

  Mikorra a patak vize tükörré lett,
  Melybe ezer csillag ragyogása nézett:
  Jancsi Iluskáék kertje alatt vala;
  Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

  Megállt, elővette kedves furulyáját,
  Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját;
  A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
  Tán a szánakozó csillagok könnye volt.

  Iluska már alutt. A pitvar eleje
  Volt nyár idejében rendes fekvőhelye,
  Fekvőhelyéről a jól ismert nótára
  Fölkelt, lesietett Jancsi látására.

  Jancsinak látása nem esett kedvére,
  Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére:
  »Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány,
  Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?«

  »Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány,
  Mikor szép orczádat utószor látom tán…«
  »Jancsikám, látásod ugy is megrémített;
  Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!«

  »Utószor látlak én, szivem szép tavasza!
  Utószor szólt itten furulyám panasza;
  Utószor ölellek, utószor csókollak,
  Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!«

  Most a boldogtalan mindent elbeszéle,
  Rá borúlt zokogó kedvese keblére,
  Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult:
  Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

  »Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám!
  Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.
  Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,
  Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«

  »Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!
  A jó isten legyen minden lépéseddel.
  Ha látsz tört virágot útközépre vetve,
  Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.«

  Elváltak egymástól, mint ágtól a levél;
  Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél.
  Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal,
  Jancsi letörölte inge bő ujjával.

  Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
  Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut.
  Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette,
  Kolompolt a gulya… ő észre sem vette.

  A falu messzire volt már háta megett,
  Nem látta lobogni a pásztortüzeket;
  Mikor utójára megállt s visszanézett,
  A torony bámult rá, mint sötét kisértet.

  Ha ekkor mellette lett volna valaki,
  Hallotta volna őt nagyot sohajtani;
  A levegőeget daruk hasították,
  Magasan röpűltek, azok sem hallották.

  Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
  Csak nehéz subája suhogott nyakában;
  Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
  Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.

V.

  Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
  A puszta, mint tenger, fekütt körülötte;
  A nap fölkeltétől a nap enyésztéig
  Egyenes rónaság nyujtózkodott végig.

  Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
  A harmat apró gyér fűveken csillogott;
  Oldalvást a napnak első sugarára
  Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

  A tónak szélénél a káka közepett
  Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett,
  És a tó közepén gyors halászmadarak
  Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak.

  Jancsi csak ballagott sötét árnyékával
  S elméjének sötét gondolkozásával;
  Az egész pusztában széjjelsütött a nap,
  De az ő szivében éjek éje maradt.

  Mikor a nap elért az ég tetejére,
  Eszébe jutott, hogy falatozni kéne,
  Tennap ilyen tájban evett utójára,
  Meg alig is birta már lankadó lába.

  Letelepűlt, elővette tarisznyáját,
  Megette maradék kevés szalonnáját.
  Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább
  Ragyogó szemével a tündér délibáb.

  A kis ebéd neki jó izűen esett,
  Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett,
  Kalapjának bele mártá karimáját,
  Ekkép enyhitette égő szomjuságát.

  A tónak partjáról nem távozott messze:
  Az álom szemének pilláját ellepte;
  Vakandokturásra bocsátotta fejét,
  Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét.

  Az álom őt oda vitte, a honnan jött,
  Iluskája pihent hű karjai között,
  Mikor a kis leányt csókolni akarta,
  Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

  Szétnézett a puszta hosszában, széltében;
  Nagy égi háború volt keletkezőben.
  Oly hamar támadott az égi háború,
  Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú.

  A világ sötétbe öltözködött vala,
  Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
  Végtére megnyílt a felhők csatornája,
  S a tó vize sűrű buborékot hánya.

  Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott,
  Lekonyította a karimás kalapot,
  Nagy szőrű subáját meg kifordította,
  Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

  De a vihar a mi hamar keletkezett,
  Oly hamar is hagyta el megint az eget.
  Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
  Ragyogott keleten a tarka szivárvány.

  Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
  Miután lerázta, ujra utnak eredt.
  Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
  Kukoricza Jancsit még vitte két lába.

  Vitte őt két lába erdő közepébe,
  Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe,
  Ott őt köszöntötte holló károgása,
  Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.

  Sem erdő, sem holló őt nem háborgatván,
  Kukoricza Jancsi ment a maga utján;
  Erdő közepében sötét ösvényére
  Leküldte világát a hold sárga fénye.

VI.

  Az idő járása éjfél lehetett már,
  Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár.
  Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény
  Ablakból világít az erdő legmélyén.

  Jancsi e látványra ekkép okoskodék:
  »Ez a világ aligha csárdában nem ég;
  Bizonyára úgy lesz – hál’ a jó Istennek!
  Bemegyek az éjre, benne megpihenek.«

  Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda,
  Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája.
  Nem állott üresen a ház, a zsiványok
  Mind a tizenketten odabenn valának.

  Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
  Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;
  De az én Jancsimnak helyén állt a szíve,
  Azért is közéjök nagy bátran belépe.

  »Adjon az úristen szerencsés jó estét!«
  Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést;
  Erre a zsiványok fegyverhez kapának,
  Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok:

  »Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te?
  Hogy lábadat mered tenni e küszöbre.
  Vannak-e szüleid? van-e feleséged?
  Akármid van, nem fog többé látni téged.«

  Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben
  E szókra, sem nem lett haloványabb színben;
  A zsiványkapitány fenyegetésire
  Meg nem ijedt hangon ily módon felele:

  »A kinek életét van miért félteni,
  Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi.
  Nekem nem kedves az élet, hát közétek,
  Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek.

  Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben,
  Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem;
  Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon,
  Hitvány életemet védeni nem fogom.«

  Ezt mondta, nyugottan a jövendőt várva,
  A tizenkét zsivány csodálkozására.
  A kapitány ilyen szókat váltott véle:
  »Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle;

  Te derék legény vagy, azt a bátor szented!
  Téged az isten is zsiványnak teremtett.
  Éltedet megveted, a halált nem féled…
  Te kellesz mi nekünk… kezet csapunk véled.

  Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa,
  E derék tréfának díja gazdag préda.
  Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?…
  Nos hát elfogadod a czimboraságot?«

  Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében,
  S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen:
  »Czimborátok vagyok, itt a kezem rája!
  Rút életemnek ez a legszebb órája.«

  »No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány,
  »Lássunk embereim, az áldomás után;
  Papok pinczéjéből van jó borunk elég,
  Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!«

  S a kancsók mélységes fenekére néztek,
  S lett eltemetése fejökben az észnek;
  Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott,
  Kinálgatták, de ő aprókat kortyantott.

  Álmot hozott a bor latrok pillájára…
  Jancsinak sem kellett több, ő csak ezt várta.
  Mikor a zsiványok jobbra-balra dőltek,
  Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg:

  »Jó éjszakát!… nem kelt föl titeket sem más,
  Majd csak az itéletnapi trombitálás!
  Élete gyertyáját soknak eloltátok,
  Küldök én örökös éjszakát reátok.

  »Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám,
  Haza viszem neked, szerelmes Iluskám!
  Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja,
  Feleségül veszlek… isten is akarja.

  »Házat épittetek a falu közepén,
  Ékes menyecskének oda vezetlek én;
  Ottan éldegélünk mi ketten boldogan,
  Mint Ádám és Éva a paradicsomban…

  »Istenem teremtőm! mit beszélek én itt?
  Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit?
  Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak,
  S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag?

  »Hozzájok sem nyúlok… azt én nem tehetem,
  Nincs elromolva a lelkiismeretem. –
  Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet,
  Bízd a jó istenre árva életedet!«

  Mikor elvégezte Jancsi a beszédet,
  Az égő gyertyával a házból kilépett,
  Meggyujtá födelét mind a négy szögleten,
  Elharapózott a mérges láng sebesen.

  Egy láng lett a födél szempillantás alatt,
  A láng piros nyelve az ég felé szaladt,
  Feketévé vált a tisztakék égi bolt,
  Elhaloványodott a teljes fényü hold.

  A szokatlan világ a mint elterjedett,
  Fölriasztotta a baglyot, bőregeret;
  Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása
  A falombozatok nyugalmát fölrázta.

  A föltámadó nap legelső sugára
  Lesütött a háznak füstölgő romjára,
  Pusztult ablakán át benézett a házba,
  Ott a haramjáknak csontvázait látta.

VII.

  Jancsi már hetedhét országon túl jára,
  Nem is igen gondolt a zsiványtanyára;
  Egyszerre valami csillámlott előtte,
  Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte.

  Katonák jövének, gyönyörű huszárok,
  A nap fénye ezek fegyverén csillámlott;
  Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek,
  Kényesen rázták szép sörényes fejöket:

  Mikor őket Jancsi közeledni látta,
  Alig fért meg szíve a baloldalába’,
  Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának,
  Be örömest mennék én is katonának!«

  A mint a katonák közelébe értek,
  Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek:
  »Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre…
  Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?«

  Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot:
  »Én a kerek világ bujdosója vagyok;
  Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék,
  A ragyogó nappal farkasszemet néznék.«

  Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi,
  Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.
  Rá rontott a török a franczia népre;
  Francziáknak megyünk mi segedelmére.«

  »Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném,
  Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném;
  Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú –
  Nagyon kivánt dolog nekem a háború.

  Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem,
  Mivelhogy juhászság volt a mesterségem.
  De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
  Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.«

  Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével,
  De még többet mondott sugárzó szemével;
  Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek
  Megtetszett, és be is vette közlegénynek.

  Czifra beszéd kéne azt elősorolni,
  A vörös nadrágban mit érezett Jancsi,
  Mit érezett, mikor a mentét fölkapta,
  S villogó kardját a napnak megmutatta.

  Csillagokat rúgott szilaj paripája,
  Mikor Jancsi magát fölvetette rája,
  De ő keményen űlt rajta, mint a czövek,
  A földindulás sem rázhatta volna meg.

  Bámulói lettek katonapajtási,
  Nem győzték szépségét, erejét csodálni,
  És a merre mentek, s beszállásozának,
  Induláskor gyakran sírtak a leányok.

  Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti,
  Egyetlen egy leány sem tetszett ő neki,
  Az igaz, hogy, noha sok földet bejára,
  Sehol sem akadt ő Iluska párjára.

VIII.

  Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
  Tatárországnak már elérte közepét;
  De itten reája nagy veszedelem várt:
  Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

  Kutyafejű tatár népek fejedelme
  A magyar sereget ekkép idvezelte:
  »Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
  Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?«

  Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak,
  Minthogy a tatárok ezerannyin voltak;
  Jó, hogy akkor azon a vidéken jára
  Szerecsenországnak jószivű királya.

  Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta,
  Mert Magyarországot egyszer beutazta,
  S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe
  Igen becsületes módon bánt ő véle.

  El sem feledte ezt a szerecsen király,
  Azért a magyarok védelmére kiáll,
  S a tatár császárral, kivel jó barát volt,
  Kiengesztelésűl ily szavakat váltott:

  »Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget,
  Legkisebbet sem fog ez ártani neked,
  Igen jól ismerem én a magyar népet,
  Kedvemért bocsásd át országodon őket.«

  »A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.«
  Szólt kibékülve a tatár fejedelem;
  De még meg is írta az úti levelet,
  Hogy senki se bántsa a magyar sereget.

  Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása,
  De mégis örűlt, hogy elért a határra,
  Hogy ne örűlt volna? ez a szegény vidék
  Egyebet se’ terem: medvehúst meg fügét.

IX.

  Tatárország hegyes-völgyes tartománya
  Messziről nézett a seregnek utána,
  Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
  Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.

  Itt semmi különös nem történt népünkkel.
  Csak hogy küzködnie kellett a hideggel,
  Mert Taljánországban örökös tél vagyon;
  Mentek katonáink csupa havon, fagyon.

  No de a magyarság erős természete,
  Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele;
  Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
  Leszálltak s hátokra vették a lovokat.

X.

  Ekképen jutottak át Lengyelországba,
  Lengyelek földéről pedig Indiába;
  Francziaország és India határos,
  De köztük az út nem nagyon mulatságos.

  India közepén még csak dombok vannak,
  De aztán a dombok mindig magasabbak,
  S mikor a két ország határát elérik,
  Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig.

  Tudni való, hogy itt a sereg izzadott,
  Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót…
  Hogy ne az istenért? a nap fejök felett
  Valami egy órajárásra lehetett.

  Enni nem ettek mást, mint levegőeget;
  Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet.
  Hanem még italhoz is furcsán jutottak:
  Ha szomjaztak, vizet felhőből facsartak.

  Elérték végtére tetejét a hegynek;
  Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
  Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
  Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.

  A mint ballagtak a csillagok közepett,
  Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett:
  »Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad,
  A földön egy ember élete megszakad.

  Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha,
  Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga;
  Nem kínzanád tovább az én galambomat –
  Mert lehajítanám mostan csillagodat.«

  Eztán nem sokára lejtősen haladtak,
  Alacsonyodtak már a hegyek alattok,
  A szörnyű forróság szinte szűnni kezdett,
  Mentül beljebb érték a franczia földet.

XI.

  A francziák földje gyönyörü tartomány,
  Egész paradicsom, egész kis Kanaán,
  Azért is vásott rá a törökök foga,
  Pusztitó szándékkal azért törtek oda.

  Mikor a magyarság beért az országba,
  A törökök ott már raboltak javába;
  Kirabolták a sok gazdag templom kincsét,
  És üresen hagytak minden boros pinczét.

  Látni lehetett sok égő város lángját,
  Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták,
  Magát a királyt is kiűzték várából,
  S megfosztották kedves egyetlen lyányától.

  Igy találta népünk a franczia királyt,
  Széles országában föl s le bujdosva járt;
  A mint őt meglátták a magyar huszárok,
  Sorsán szánakozó könnyet hullatának.

  A bujdosó király ily szókat hallatott:
  »Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot?
  Kincsem vetélkedett Dárius kincsével,
  S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.«

  A vezér azt mondá vigasztalására:
  »Ne busúlj, francziák fölséges királya!
  Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet,
  Ki ily méltatlanul mert bánni te véled.

  Ez éjjelen által kipihenjük magunk,
  Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk;
  De holnap azután, mihelyt fölkel a nap,
  Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.«

  »Hát szegény leányom, hát édes leányom?«
  Jajdult föl a király, »őtet hol találom?
  Elrabolta tőlem törökök vezére…
  A ki visszahozza, számolhat kezére.«

  Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek;
  Minden ember szivét reménység szállta meg.
  Ez volt mindenkinek fejében föltéve:
  »Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.«

  Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak
  Meg nem hallója az elmondott dolognak;
  Jancsinak az esze más egyeben jára:
  Visszaemlékezett szép Iluskájára.

XII.

  Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
  De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
  Mint a milyet hallott, mint a milyet látott
  Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.

  Megszólalt a sereg harsány trombitája,
  Minden legény talpon termett szózatára;
  Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,
  Azután nyergelték gyorsan a lovakat.

  A király erőnek erejével rajt volt,
  Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;
  Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
  A királyhoz ilyen tanácsot intéze:

  »Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
  A te karjaid már gyöngék a csatára;
  Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
  De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.

  Bízd az isten után mi reánk ügyedet;
  Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
  Országodból tova űzzük ellenséged,
  S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«

  Erre a magyarság lóra kerekedett,
  S keresni indult a rabló törököket;
  Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,
  És egy követ által izent nekik hadat.

  Visszajött a követ, harsog a trombita,
  Rémséges zugással kezdődik a csata;
  Aczélok csengése, torkok kurjantása
  Volt a magyaroknál harczi jel adása.

  A sarkantyút vágták lovak oldalába,
  Dobogott a földön lovak patkós lába,
  Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,
  E vészt jövendölő zajra megijedve.

  Törökök vezére hét lófarkú basa,
  Öt akós hordónak elég volna hasa;
  A sok boritaltól piroslik az orra,
  Azt hinné az ember, hogy érett uborka.

  A török csapatnak nagy hasu vezére
  Rendbe szedte népét a harcznak jelére;
  A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,
  A mint megrohanták a magyar huszárok.

  De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
  Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:
  Izzadott a török véres verítéket,
  Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.

  Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
  Hegygyé emelkedett már a török holttest.
  De a basa még él mennykő nagy hasával,
  S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.

  Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,
  S ily szóval megy neki a török basának:
  »Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:
  Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«

  S akként cselekedett, a mint megfogadta,
  Szegény török basát ketté hasította,
  Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
  Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.

  Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
  Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,
  Futott, futott s talán mostanság is futna,
  Hogyha a huszárok el nem érték volna.

  De bezeg elérték, le is kaszabolták;
  Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
  Egyetlen egy nyargal még ló halálába,
  Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.

  Hát a török basa fia vágtatott ott,
  Ölében valami fehérféle látszott.
  A fehérség volt a franczia királylyány;
  Nem tudott magáról semmit, elájulván.

  Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,
  »Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.
  »Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
  Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«

  De a basa fia meg nem állott volna,
  Ha a ló alatta össze nem omolna,
  Összeomlott, ki is fujta ott páráját.
  Basa fia ilyen szóra nyitá száját:

  »Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
  Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
  Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
  Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«

  »Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
  Kezem által halni vagy te érdemetlen.
  Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,
  Haramja fiai hogy és mikép jártak.«

  Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
  És bele tekintett gyönyörű szemébe,
  Melyet a királylyány épen most nyita ki,
  Mialatt ily szókat mondának ajaki:

  »Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
  Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
  Háladatosságból én mindent megteszek,
  Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«

  Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,
  Szívében hatalmas tusa keletkezett;
  De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
  Emlékezetébe hozván Iluskáját.

  Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
  »Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,
  Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
  S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.

XIII.

  Kukoricza Jancsi meg a királyleány
  Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
  A leáldozó nap utósó sugára
  Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

  Nem látott egyebet, csak a véres halált,
  S hollósereget, mely a halottakra szállt;
  Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,
  Le is ereszkedett tenger mélységébe.

  A csatahely mellett volt egy jókora tó,
  Tiszta szőke vizet magába foglaló.
  De piros volt az most, mert a magyar sereg
  Török vértől magát vizében mosta meg.

  Miután megmosdott az egész legénység,
  A franczia királyt várába kisérték;
  A csatamezőtől az nem messzire állt…
  Ide kisérték hát a franczia királyt.

  Alighogy bevonult a várba a sereg,
  Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
  Olyan volt mellette az ékes királylyány,
  Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.

  Hogy az öreg király leányát meglátta,
  Reszkető örömmel borult a nyakába,
  S csak azután mondta a következőket,
  Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:

  »Most már örömemnek nincsen semmi híja
  Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
  Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,
  Az én győzedelmes vitézim számára.«

  »Király uram! nem kell híni a szakácsot«,
  A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
  »Elkészítettem már mindent hamarjában,
  Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«

  A szakács szavai kedvesen hangzottak
  Füleiben a jó magyar huszároknak;
  Nem igen sokáig hivatták magokat,
  Körülülték a megterhelt asztalokat.

  A mily kegyetlenül bántak a törökkel,
  Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
  Nem is csoda biz az, mert megéhezének
  A nagy öldöklésben a derék vitézek.

  Járta már a kancsó isten igazába,
  Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
  »Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
  Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«

  S a magyar huszárok mind figyelmezének,
  Fölfogni értelmét király beszédének.
  A ki egyet ivott, azután köhhentett,
  S végre ily szavakkal törte meg a csendet:

  »Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,
  Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«
  »Kukoricza Jancsi becsületes nevem;
  Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«

  Kukoricza Jancsi ekképen felele,
  Azután a király ily szót váltott vele:
  »Én a te nevedet másnak keresztelem,
  Mától fogva neved János vitéz legyen.

  Derék János vitéz, halld meg beszédemet:
  Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
  Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
  És vele foglald el királyi székemet.

  A királyi széken én sokáig ültem,
  Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
  Nehezek nekem már a királyi gondok,
  Annakokáért én azokról lemondok.

  Homlokodra teszem a fényes koronát,
  Fényes koronámért nem is kivánok mást,
  Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
  Melyben hátralevő napjaimat éljem.«

  A király szavai ím ezek valának,
  Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
  János vitéz pedig e szives beszédet
  Alázatos hangon ekkép köszöné meg:

  »Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,
  A mely reám nézve nem érdemlett jóság;
  Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
  Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.

  Hosszu históriát kéne elbeszélnem,
  Miért e jósággal lehetetlen élnem;
  De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
  S én másnak terhére lenni nem szeretek.«

  »De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
  Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«
  Igy biztatta őt a jó franczia király,
  S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll:

XIV.

  »Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
  Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
  Kukoricza között találtak engemet,
  Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.

  Egy gazdaember jó lelkü felesége
  – A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –
  Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,
  S ott egy barázdában lelt engem heverve.

  Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
  Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
  És haza felé ezt gondolta mentiben:
  »Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«

  Hanem volt ám neki haragos vad férje,
  A kinek én sehogy sem voltam ínyére,
  Hej, a mikor engem az otthon meglátott,
  Ugyancsak járták a czifra káromlások.

  Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
  »Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;
  Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
  Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?

  Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:
  Kendnek gazdasága, ökre és juha van;
  Ha felcsuporodik a kis istenadta,
  Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«

  Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
  De azért rám soha jó szemet nem vetett.
  Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
  Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.

  Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
  Részesültem nagyon kevés örömökben;
  Az egész örömem csak annyiból állott,
  Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.

  Ennek édes anyja jókor a síré lett,
  Édes apja pedig vett más feleséget;
  Hanem az apja is elhalt nemsokára,
  Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.

  Ez a kis leányzó volt az én örömem,
  Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
  Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
  Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.

  Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,
  Egy turós lepényért látását nem adtam;
  Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
  És vele játszhattam a gyerekek között.

  Hát mikor még aztán sihederré lettem,
  S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
  Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,
  Hogy a világ összedőlhetett miattam.

  Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
  Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
  És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
  Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.

  Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
  Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,
  A ki engem talált, és a ki, mondhatom,
  Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.

  Kemény az én szivem, teljes életemben
  Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
  De nevelő anyám sírjának halmára
  Hullottak könnyeim zápornak módjára.

  Iluska is, az a szép kis szőke leány,
  Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
  Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek
  Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.

  Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
  Én még benneteket összeházasítlak;
  Olyan pár válik is ám ti belőletek,
  Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«

  Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
  Meg is tette volna, hiszem az egy istent
  (Mert szavának állott ő minden időbe’),
  Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.

  Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,
  A mi reménységünk végkép megszakadott:
  Mindazonáltal a reménytelenségbe’
  Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.

  De az úristennek más volt akaratja,
  Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
  Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
  Annak következtén elcsapott a gazdám.

  Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
  Keserű érzéssel mentem a világnak.
  Bujdosva jártam a világot széltére,
  Mígnem katonának csaptam föl végtére.

  Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
  Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
  Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –
  Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.

  Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;
  Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:
  Nem is fogok birni senkit e világon,
  Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«

XV.

  János vitéz ekkép végzé történetét,
  Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;
  A királylyány arczát mosta könnyhullatás,
  Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.

  A király e szókat intézte hozzája:
  »Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;
  Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében,
  Elfogadását nem tagadod meg tőlem.«

  Erre kinyitotta kincstárát a király;
  Parancsolatjára egy legény előáll,
  S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot,
  János ennyi kincset még csak nem is látott.

  »Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«,
  Beszélt a király, »ez legyen tetted bére.
  Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,
  És boldogítsd vele magadat s mátkádat.

  Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,
  Kivánkozol lenni már is galambodnál,
  Eredj tehát – hanem társid maradjanak;
  Éljenek itt néhány mulatságos napnak.«

  Ugy volt biz az, a mint mondotta a király,
  János vitéz kivánt lenni galambjánál.
  Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül;
  Aztán a tengerhez ment és gályára ült.

  A király s a sereg elkisérte oda,
  Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata,
  S szemeikkel néztek mindaddig utána,
  Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.

XVI.

  Ment János vitézzel a megindult gálya,
  Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,
  De sebesebben ment János gondolatja,
  Utjában semmi sem akadályoztatta.

  János gondolatja ilyenforma vala:
  »Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala!
  Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?
  Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?

  Haza tartok én, hogy végre valahára
  Sok küzködés után legyünk egymás párja,
  Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;
  Senki fiára is többé nem szorulok.

  Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem,
  Hanem én ő neki mind azt elengedem.
  S igazság szerint ő oka szerencsémnek;
  Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.«

  Ezt gondolta János, s több ízben gondolta,
  Mialatt a gálya ment sebes haladva;
  De jó messze volt még szép Magyarországtól,
  Mert Francziaország esik tőle távol.

  Egyszer János vitéz a hajófödélen
  Sétált föl s alá az est szürkületében.
  A kormányos ekkép szólt legényeihez:
  »Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.«

  Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,
  Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;
  Őszre járt az idő: ezek a madarak
  Bizonyosan szülő-földéről szálltanak.

  Szelíd epedéssel tekintett utánok,
  Mintha azok neki jó hirt mondanának,
  Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról,
  S oly régen nem látott kedves hazájáról.

XVII.

  Más nap, a mint az ég alja jövendölte,
  Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge.
  Zokogott a tenger hánykodó hulláma
  A zugó fergeteg korbácsolására.

  Volt a hajó népe nagy megijedésben,
  A mint szokott lenni olyan vad szélvészben.
  Hijába volt minden erőmegfeszítés,
  Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.

  Sötét felhő is jön; a világ elborúl,
  Egyszerre megdördül az égiháboru,
  Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte:
  Egy villám a hajót izről porrá törte.

  Látszik a hajónak diribje-darabja,
  A holttesteket a tenger elsodorja.
  Hát János vitéznek milyetén sors jutott?
  Őt is elsodorták a lelketlen habok?

  Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze,
  De mentő kezét az ég kiterjesztette,
  S csodálatos módon szabadította meg,
  Hogy koporsója a habok ne legyenek.

  Ragadta őt a víz magasra, magasra,
  Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;
  Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel
  Megkapta a felhőt mind a két kezével.

  Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,
  S nagy erőködéssel addig függött rajta,
  Mígnem a felhő a tengerparthoz ére:
  Itten rá lépett egy szikla tetejére.

  Először is hálát adott az istennek,
  Hogy életét ekkép szabadította meg;
  Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,
  Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete.

  Azután a szikla tetején szétnézett,
  Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.
  A grifmadár épen fiait etette,
  Jánosnak valami jutott az eszibe.

  Oda lopózkodott a fészekhez lassan,
  És a grifmadárra hirtelen rápattan,
  Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,
  S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.

  Hányta volna le a madár nyakra-főre,
  Lehányta volna ám, ha birt volna véle,
  Csakhogy János vitéz nem engedte magát,
  Jól átszorította derekát és nyakát.

  Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;
  Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:
  Hát a viradatnak legelső sugára
  Rá sütött egyenest faluja tornyára.

  Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,
  Az öröm szemébe könycseppeket idéz;
  A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,
  Vele a föld felé mindinkább közel jár.

  Le is szállott végre egy halom tetején,
  Alig tudott venni lélekzetet szegény;
  János leszállt róla és magára hagyta,
  És ment, elmerűlve mély gondolatokba.

  »Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,
  De meghozom régi hűséges szívemet,
  És ez elég neked, drága szép Iluskám!
  Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«

  Ily gondolatokkal ért a faluvégre,
  Érintette fülét kocsiknak zörgése,
  Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;
  Szüretre készűlt a falu lakossága.

  Nem figyelmezett ő szüretremenőkre,
  Azok sem ismertek a megérkezőre;
  A falu hosszában ekképen haladott
  A ház felé, a hol Iluskája lakott.

  A pitvarajtónál be reszketett keze,
  S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;
  Benyitott végtére – de Iluska helyett
  Látott a pitvarban idegen népeket.

  »Tán rosz helyen járok«, gondolta magában,
  És a kilincs megint volt már a markában…
  »Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte
  János vitézt egy kis takaros menyecske.

  Elmondotta János, hogy kit és mit keres…
  »Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!
  Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«,
  Szólott a menyecske meglepetésében.

  »Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,
  Oda benn majd aztán többet is beszélek.«
  Bevezette Jánost, karszékre ültette
  S így folytatta ismét beszédét mellette:

  »Ismer-e még engem? nem is ismer talán?
  Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,
  Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…«
  »Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?«

  Szavaiba vágott kérdezőleg János,
  A menyecske szeme könnytől lett homályos.
  »Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske:
  »Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.«

  Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,
  Mert lerogyott volna kínos érzésében;
  Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,
  Mintha ki akarná tépni a bánatot.

  Igy űlt egy darabig némán merevedve,
  Azután szólt, mintha álmából ébredne:
  »Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment?
  Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.

  Akkor legalább még egyszer megláthatom,
  S édes lesz nekem e keserű jutalom.«
  De a menyecskének orczáján láthatta,
  Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.

XVIII.

  János reá borúlt az asztal sarkára,
  S megeredt könnyének bőséges forrása;
  A mit mondott, csak ugy töredezve mondta,
  El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja:

  »Miért nem estem el háború zajában?
  Miért a tengerben sírom nem találtam?
  Miért, miért lettem e világra, miért?
  Ha ily mennykőcsapás, ilyen gyötrelem ért!«

  Kifáradt végre őt kínozni fájdalma,
  Mintha munkájában elszenderűlt volna.
  »Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?«
  Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája:

  »Sok baja volt biz a szegény teremtésnek,
  Kivált mostohája kinzása törte meg;
  De meg is lakolt ám érte a rosz pára,
  Mert jutott inséges koldusok botjára.

  Aztán meg magát is szörnyen emlegette,
  Jancsi bácsi; ez volt végső lehellete:
  »Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg,
  Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.«

  Ezek után kimult az árnyékvilágból;
  A temetőhelye nincsen innen távol.
  A falu népsége nagy számmal kisérte;
  Minden kisérője könnyet ejtett érte.«

  Kérelemszavára a szíves menyecske
  Jánost Iluskája sirjához vezette;
  Ottan vezetője őt magára hagyta,
  Lankadtan borult a kedves sirhalomra.

  Végig gondolta a régi szép időket,
  Mikor még Iluska tiszta szive égett,
  Szíve és orczája – s most a hideg földben
  Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten.

  Leáldozott a nap piros verőfénye,
  Halovány hold lépett a napnak helyébe,
  Szomorún nézett ki az őszi homályból,
  János eltántorgott kedvese hantjától.

  Még egyszer visszatért. A sírhalom felett
  Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.
  Leszakította a virágszálat róla,
  Elindult s mentében magában így szóla:

  »Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
  Légy hűséges társam vándorlásaimnál;
  Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,
  Míg kivánt halálom napja megérkezik.«

XIX.

  János vitéznek volt utjában két társa:
  Egyik a búbánat, a mely szívét rágta,
  Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe,
  Ezt a török vértől rozsda emésztette.

  Bizonytalan úton ezekkel vándorolt.
  Már sokszor telt s fogyott a változékony hold,
  S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát,
  Mikor így szólitá meg szíve bánatát:

  »Mikor unod már meg örökös munkádat,
  Te, a kínozásban telhetetlen bánat?
  Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába;
  Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára.

  Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz,
  Látom, a halálért kell fordulnom máshoz;
  Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok!
  Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.«

  Ezeket gondolta s elhagyta bánatát;
  Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt,
  Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva,
  S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára).

  Utóbb a könynyel is végkép számot vetett,
  Csupán magát vitte a megunt életet;
  Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe,
  Ott szekeret látott, a mint bele lépe.

  Fazekasé volt a szekér, melyet látott:
  Kereke tengelyig a nagy sárba vágott;
  Ütötte lovait a fazekas, szegény;
  A szekér azt mondta: nem mozdulok biz’ én.

  »Adj’ isten jó napot!« szólott János vitéz;
  A fazekas rútul a szeme közé néz,
  S nagy boszankodással im ezeket mondja:
  »Nem nekem… van biz’ az ördögnek jó napja.«

  »Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János.
  »Hogyne? mikor ez az út olyan posványos,
  Nógatom lovamat már reggeltől kezdve;
  De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.«

  »Segíthetünk azon… de mondja meg kend csak,
  Ezen az úton itt vajon hova jutnak?«
  Kérdé János vitéz, egy utra mutatva,
  Mely az erdőt jobbról végig hasította.

  »Ezen az úton itt? dejsz’ erre ne menjen,
  Nem mondok egyebet;… oda vesz különben.
  Óriások lakják ott azt a vidéket,
  Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.«

  Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám.
  Mostan a szekérhez lássunk egymás után.«
  Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta,
  S csak tréfamódra a sárból kiragadta.

  Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája,
  De mégis kicsiny volt az álmélkodásra;
  A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen,
  János vitéz már jól benn járt az erdőben.

  János vitéz ment, és elért nem sokára
  Az óriásföldnek félelmes tájára.
  Egy vágtató patak folyt a határ mellett;
  Hanem folyónak is jóformán beillett.

  A pataknál állt az óriásföld csősze;
  Mikor János vitéz a szemébe néze,
  Oly magasra kellett emelnie fejét,
  Mintha nézné holmi toronynak tetejét.

  Óriások csősze őt érkezni látta,
  S mintha mennykő volna, igy dörgött reája.
  »Ha jól látom, ott a fűben ember mozog; –
  Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.«

  De az óriás a mint rá lépett volna,
  János feje fölött kardját föltartotta,
  Bele lépett a nagy kamasz és elbődült,
  S hogy lábát felkapta: a patakba szédült.

  »Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!«
  János vitéznek ez járt gondolatában;
  A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett,
  S az óriás felett átmente a vizet.

  Az óriás még föl nem tápászkodhatott,
  A mint János vitéz a túlpartra jutott;
  Átjutott és neki suhintva szablyáját,
  Végig metszette a csősz nyaka csigáját.

  Nem kelt fel többé az óriások csősze,
  Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;
  Napfogyatkozás jött szeme világára,
  Melynek elmulását hasztalanúl várta.

  Keresztül futott a patak vize testén,
  Veres lett hulláma, vértől befestetvén. –
  Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség?
  Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég.

XX.

  János az erdőben mindig beljebb haladt;
  Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt,
  Mert nem látott minden léptében-nyomában
  Olyat, a mit látott Óriásországban.

  Volt ennek a tájnak sok akkora fája,
  Hogy a tetejöket János nem is látta.
  Aztán olyan széles volt a fák levele,
  Hogy szűrnek is untig elég volna fele.

  A szunyogok itten akkorákra nőttek,
  Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének.
  Volt is mit aprítni János szablyájának,
  Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak.

  Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!
  Látott egyet űlni egyik fa sudarán,
  Lehetett valami két mérföldre tőle,
  Még is akkora volt, hogy felhőnek vélte.

  Igy ballagott János bámulva mód nélkül.
  Egyszerre előtte valami sötétül:
  Az óriás király nagy fekete vára
  Volt, a mi sötéten szeme előtt álla.

  Nem hazudok, de volt akkora kapuja,
  Hogy, hogy… biz’ én nem is tudom, hogy mekkora,
  Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet:
  Az óriás király kicsit nem építtet.

  Hát oda ért János s ekkép elmélkedék:
  »A külsejét látom, megnézem belsejét.«
  S nem törődve azon, hogy majd megugratják,
  Megnyitotta a nagy palota ajtaját.

  No hanem hisz ugyan volt is mit látnia!
  Ebédelt a király s tudj’ isten hány fia.
  Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok;
  Gondolnátok-e, mit? csupa kősziklákat.

  Mikor János vitéz a házba belépett,
  Nem igen kivánta meg ezt az ebédet;
  De az óriások jó szivü királya
  Az ebéddel őt ily szépen megkinálta:

  »Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk,
  Ha nem nyelsz kősziklát, mi majd téged nyelünk;
  Fogadd el, különben száraz ebédünket
  Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.«

  Az óriás király ezt nem ugy mondotta,
  Hogy János tréfára gondolhatta volna;
  Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt:
  »Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt;

  De ha kivánjátok, megteszem, miért ne?
  Társaságotokba beállok ebédre;
  Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek,
  Számomra előbb kis darabot törjetek.«

  Letört a sziklából valami öt fontot
  A király, s a mellett ily szavakat mondott:
  »Nesze, galuskának elég lesz e darab,
  Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.«

  »Harapod bizony te, a kínos napodat!
  De fogadom, bele is törik a fogad!«
  Kiáltott fel János haragos beszéddel,
  S meglódította a követ jobb kezével.

  A kő ugy a király homlokához koppant,
  Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant.
  »Igy híj meg máskor is kőszikla-ebédre«,
  Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!«

  És az óriások elszomorodának
  Keserves halálán a szegény királynak,
  S szomorúságokban elfakadtak sírva…
  Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna.

  A legöregebbik szólt János vitézhez:
  »Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz!
  Mert mi téged ime királynak fogadunk,
  Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«

  »A mit bátyánk mondott, közös akaratunk,
  Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!«
  A többi óriás ekképen esengett:
  »Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.«

  Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát
  Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát:
  Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem,
  Itt hagyok valakit királynak helyettem.

  Már akárki lesz is, az mindegy énnekem,
  Kendtektől csupán ez egyet követelem:
  A midőn a szükség ugy hozza magával,
  Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.«

  »Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot,
  S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.«
  Az öreg óriás ezeket mondotta,
  S János vitéznek a sípot általadta.

  János bedugta a sípot tarsolyába,
  Kevélyen gondolva nagy diadalmára,
  És számos szerencsekivánások között
  Az óriásoktól aztán elköltözött.

XXI.

  Nem bizonyos, mennyi ideig haladott,
  De annyi bizonyos, mennél tovább jutott,
  Annál sötétebb lett előtte a világ,
  S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.

  »Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?«
  János vitéz ekkép kezdett gondolkodni.
  Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
  Hanem hogy ez volt a sötétség országa.

  Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag;
  János vitéz csak ugy tapogatva ballag,
  Néha feje fölött elreppent valami,
  Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.

  Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen,
  Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen;
  Boszorkányoknak a sötétség országa
  Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.

  Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak,
  Éjfél idejében ide lovaglanak.
  Most is gyülekeznek ország gyülésére,
  A sötét tartomány kellő közepére.

  Egy mélységes barlang fogadta be őket,
  A barlang közepén üst alatt tűz égett.
  Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet
  János vitéz s annak irányán sietett.

  Mikor János vitéz oda ért: valának
  Egybegyülekezve mind a boszorkányok.
  Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene,
  Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.

  A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett,
  Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet,
  Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot,
  Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

  De ki tudná sorra mind előszámlálni?
  Csakhogy János mindjárt át kezdette látni,
  Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya.
  Erre egy gondolat agyán átvillana.

  Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye,
  Az óriásoknak hogy jőjjön serege;
  Hanem megakadt a keze valamiben,
  Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:

  A seprők voltak ott egymás mellé rakva,
  Miken a boszorkány-nép oda lovagla.
  Fölnyalábolta és messzire elhordá,
  Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.

  Ekkor visszatért és sípjával füttyentett,
  És az óriások rögtön megjelentek.
  »Rajta, törjetek be szaporán, legények!«
  Parancsolá János, s azok betörének.

  No hisz’ keletkezett czifra zenebona:
  A boszorkány sereg gyorsan kirohana;
  Keresték a seprőt kétségbeeséssel,
  De nem találták, s igy nem röpülhettek el.

  Az óriások sem pihentek azalatt,
  Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,
  S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’,
  Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.

  Legnevezetesebb a dologban az volt,
  Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
  Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
  S derült lassankint a sötétség országa.

  Már csaknem egészen nap volt a vidéken,
  Az utolsó banya volt a soron épen…
  Kire ismert János ebbe’ a banyába’?
  Hát Iluskájának mostoha anyjára.

  »De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!«
  S óriás kezéből kivette hirtelen,
  Hanem a boszorkány kicsusszant markából,
  Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.

  »A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!«
  Kiáltott most János egyik óriásra.
  Szót fogadott ez, és a banyát elkapta,
  És a levegőbe magasra hajtotta.

  Igy találták meg az utolsó boszorkányt
  Halva, János vitéz faluja határán;
  S minthogy minden ember gyülölte, utálta,
  Még csak a varju sem károgott utána.

  Sötétség országa kiderült végképen,
  Örökös homálynak napfény lett helyében;
  János vitéz pedig rakatott nagy tüzet,
  A tűz minden seprőt hamuvá égetett.

  Az óriásoktól azután bucsút vett,
  Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget.
  Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek,
  S János vitéz jobbra és ők balra mentek.

XXII.

  Vándorolgatott az én János vitézem,
  Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
  Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
  Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.

  Ott állott a rózsa mellére akasztva,
  Melyet Iluskája sirjáról szakaszta;
  Valami édesség volt érezésében,
  Ha János elmerült annak nézésében.

  Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott,
  Hagyva maga után piros alkonyatot;
  A piros alkony is eltünt a világról,
  Követve fogyó hold sárga világától.

  János még ballagott; a mint a hold leszállt,
  Ő fáradottan a sötétségben megállt,
  S valami halomra fejét lehajtotta,
  Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.

  Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve,
  Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’;
  Temetőhely volt ez, ócska temetőhely,
  Harczoltak hantjai a rontó idővel.

  Mikor az éjfélnek jött rémes órája,
  A száját mindenik sírhalom feltátja,
  S fehér lepedőben halvány kisértetek
  A sírok torkából kiemelkedtenek.

  Tánczot és éneket kezdettek meg legott,
  Lábok alatt a föld reszketve dobogott;
  Hanem János vitéz álmai közepett
  Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett.

  A mint egy kisértet őt megpillantotta:
  »Ember, élő ember!« e szót kiáltotta.
  »Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő,
  Tartományunkba belépni mikép mer ő?«

  És oda suhantak mind a kisértetek,
  És körülötte már karéjt képeztenek,
  És nyultak utána, de a kakas szólal,
  S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.

  János is felébredt a kakas szavára,
  Testét a hidegtől borzadás átjárta;
  Csipős szél lengette a síri füveket,
  Lábra szedte magát s utra kerekedett.

XXIII.

  János vitéz egy nagy hegy tetején jára,
  Hogy a kelő hajnal rásütött arczára.
  Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott,
  Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

  Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
  Halovány sugára már csak alig csillog,
  Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
  Mikor a fényes nap föllépett az égre.

  Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
  Nyájasan nézett a sik tengerhabokra,
  Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
  Elfoglalva térét a végtelenségnek.

  Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak
  Sima hátán néha apró tarka halak,
  S ha napsugár érte pikkelyes testöket,
  Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

  A tengerparton kis halászkunyhó álla;
  Öreg volt a halász, térdig ért szakála,
  Épen mostan akart hálót vetni vízbe;
  János oda ment és tőle ezt kérdezte:

  »Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,
  Átszállít-e engem tenger más partjára?
  Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,
  Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.«

  »Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«,
  Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.
  »Megtermi mindenkor a tenger mélysége
  A mi kevésre van éltemnek szüksége.

  De micsoda járat vetett téged ide?
  Az óperencziás tenger ez, tudod-e?
  Azért semmi áron által nem vihetlek,
  Se vége, se hossza ennek a tengernek.«

  »Az óperencziás?« kiáltott fel János,
  »Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;
  De már igy átmegyek, akárhová jutok.
  Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.«

  És megfújta sipját. A sipnak szavára
  Egy óriás mindjárt előtte is álla.
  »Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?«
  Kérdi János vitéz »gázolj által velem.«

  »Át tudok-e?« szól az óriás és nevet,
  »Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.
  Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«
  És már meg is indult, a mint ezt kimondta.

XXIV.

  Vitte az óriás János vitézünket;
  Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett;
  Három hétig vitte szörnyü sebességgel,
  De a tulsó partot csak nem érhették el.

  Egyszer a távolság kékellő ködében
  Jánosnak valami akad meg szemében.
  »Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve.
  »Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte.

  János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?«
  »Tündérország, róla hallhattál eleget.
  Tündérország; ott van a világnak vége,
  A tenger azon túl tűnik semmiségbe.«

  »Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,
  Mert én azt meglátni fölötte kivánom.«
  »Elvihetlek«, felelt az óriás neki,
  »De ott életedet veszély fenyegeti.

  Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
  Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…«
  »Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;
  Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.«

  Szófogadásra így inté az óriást,
  A ki tovább nem is tett semmi kifogást,
  Hanem vitte őtet és a partra tette,
  És azután utját vissza felé vette.

XXV.

  Tündérország első kapuját őrzötte
  Félrőfös körmökkel három szilaj medve.
  De fáradságosan János keze által
  Mind a három medve egy lett a halállal.

  »Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta,
  Nagy munkája után egy padon nyugodva.
  »Ma ezen a helyen kissé megpihenek,
  Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.«

  És a mint gondolta, akkép cselekedett,
  Második kapuhoz másnap közeledett,
  De már itt keményebb munka várt ám rája,
  Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.

  Hát neki gyürközik; a fenevadakra
  Ráront hatalmasan, kardját villogtatva;
  Védelmezték azok csunyáúl magokat,
  De csak mind a három élete megszakadt.

  Igen feltüzelte ez a győzedelem,
  Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen,
  De letörölve a sűrü verítéket,
  A harmadik kapu közelébe lépett.

  Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa;
  Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása:
  Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban;
  Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.

  Bátorság dolgában helyén állott János,
  Találós ész sem volt ő nála hiányos;
  Látta, hogy kardjával nem boldogul itten,
  Más módot keresett hát, hogy bemehessen.

  A sárkánykigyó nagy száját feltátotta,
  Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja;
  S mit tesz ez a dolog ilyen állásába’?
  Hirtelen beugrik a sárkány torkába.

  Sárkány derekában kereste a szívet,
  Ráakadt és bele kardvasat merített;
  A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett,
  S kinyögte magából a megtört életet.

  Hejh, János vitéznek került sok bajába,
  Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába;
  Végtére kifúrta, belőle kimászott,
  Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.

XXVI.

  Tündérországban csak híre sincs a télnek,
  Ott örökös tavasz pompájában élnek;
  S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
  Örökös hajnalnak játszik pirossága.

  Benne tündérfiak és tündérleányok
  Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
  Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,
  Élnek a szerelem édes csókjaival.

  Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül
  Gyakran a tündérek szeméből könny gördül;
  Leszivárog a könny a föld mélységébe,
  És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

  Szőke tündérlyányok sárga hajaikat
  Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt;
  E szálakból válik az aranynak ércze,
  Kincsleső emberek nem kis örömére.

  A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak
  Szemsugarából a tündérleányoknak;
  Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták,
  Ékesítik vele a felhős ég boltját.

  Van a tündéreknek virágnyoszolyája,
  Örömtől ittasan heverésznek rája;
  Illatterhes szellők lanyha fuvallatja
  Őket a nyoszolyán álomba ringatja.

  És a mely világot álmaikban látnak,
  Tündérország még csak árnya e világnak.
  Ha a földi ember először lyányt ölel,
  Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.

XXVII.

  Hogy belépett János vitéz ez országba,
  Mindent, a mit látott, csodálkozva láta.
  A rózsaszín fénytől kápráztak szemei,
  Alig hogy merészelt körültekinteni.

  Meg nem futamodtak tőle a tündérek,
  Gyermekszelídséggel hozzá közelgének,
  Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel,
  És a szigetbe őt mélyen vezették el.

  A mint János vitéz mindent megszemléle,
  S végtére álmából mintegy föleszméle:
  Kétségbeesés szállt szivének tájára,
  Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

  »Itt hát, hol országa van a szerelemnek,
  Az életen által én egyedül menjek?
  A merre tekintek, azt mutassa minden,
  Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?«

  Tündérországnak egy tó állott közepén;
  János vitéz búsan annak partjára mén,
  S a rózsát, mely sírján termett kedvesének,
  Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

  »Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek!
  Mutasd meg az utat, én is majd követlek.«
  S beveté a rózsát a tónak habjába;
  Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…

  De csodák csodája! mit látott, mit látott!
  Látta Iluskává válni a virágot.
  Eszeveszettséggel rohant a habokba,
  S a föltámadt leányt kiszabadította.

  Hát az élet vize volt ez a tó itten,
  Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen.
  Iluska porából nőtt ki az a rózsa,
  Igy halottaiból őt föltámasztotta.

  Mindent el tudnék én beszélni ékesen,
  Csak János vitéznek akkori kedvét nem,
  Mikor Iluskáját a vizből kihozta,
  S rég szomjas ajakán égett első csókja.

  Be szép volt Iluska! A tündérleányok
  Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak;
  Őt királynéjoknak meg is választották,
  A tündérfiak meg Jánost királyokká.

  A tündér-nemzetség gyönyörű körében
  S kedves Iluskája szerető ölében
  Mai napig János vitéz ő kegyelme
  Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest.)


1844.

* *


A HELYSÉG KALAPÁCSA.

_Hősköltemény négy énekben._
ELSŐ ÉNEK.

  Szeretnek az istenek engem,
  Rémítő módra szeretnek:
  Megajándékoztanak ők
  Oly ritka tüdővel,
  Mely a csatavészek
  Világrendítő dúlakodásit
  Illendőn elkurjantani képes,
  S melyet tőlem minden kántor irígyel.
  És hogy férfi legyen,
  Méltó e tüdőhöz,
  Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából
  A széles tenyerű Fejenagy,
  A helységi kovács,
  Vagy mint őt a dús képzeletű nép
  Költőileg elnevezé:
  A helység kalapácsa. –
  Ti, kik erős lélekkel birván
  Meg nem szeppentek a harczi morajtól,
  Halljátok szavamat!
  De ti, a kiknek szíve
  Keményebb dolgoknál
  A test alsó részébe hanyatlik,
  Oh ti kerűljétek szavamat!

* * *
  »Ámen!« szólt az áhítat
  Szent hangján
  A menny szolgája; s az egyház
  Négy fala, régi szokása szerint,
  Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.«
  A nép pedig, a mely esti imára
  Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
  Elhordta magát,
  S egy-egy kancsó bor előtt
  Otthonn vagy a csapszék asztala mellett
  Dícsérte az istent.
  A becsukott templomban csend lett;
  Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
  Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik.
  Csend vala hát;
  Csak két éhes pók harczolt
  Életre, halálra
  Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett;
  De, oh balsors! a czombot elejték.
  Egy egér fölkapta, s iramlott
  Véle az oltár háta mögé
  A tiszteletes reverendájába,
  S lakomáz vala,
  S a pókok szeme koppant.

  Hah, de mily szörnyű zaj,
  Mily lárma riasztja
  Egyszerre az egyház
  Temetői nyugalmát!
  Mennydörgés?
  Vagy kásának forrása fazékban?…
  Nem!
  Ott ember hortyog.

  Ugy van! ez emberalak.
  Egy zugban két öklére hajolva
  Alszik… hanem íme fölébredt,
  Miután elhortyantotta magát.
  Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz…
  Lát és sejt… sejtése pogány.
  Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.
  És rázta hijába.
  Éles eszével
  Átlátta azonnal
  A dolog állását,
  És ezt mondotta: »Bezártak.«
  S még egyszer mondotta: »Bezártak.«
  Azután, mint férfihoz illik,
  Téged híva segédül,
  Lelki jelenlét!
  S kére: ne hagyd el.
  S te nem hagytad el őt.
  Védő szárnyadnak alatta
  Ily gondolatok születének
  Nem tökkelütött koponyájában,
  Mialatt orrát mutató ujjára tevé:

  »Hogy szabaduljak?
  Kiabálni potyára,
  Valamint a puskagolyóbics
  Kétannyira nem megy,
  Mint a mennyire megy:
  Szintugy az emberi hang.
  Igy hát hahogy orditanék is
  Meghallani nem volnának
  Képesek a falubéli fülek,
  Mert innen a helység
  Majd félórányira fekszik
  Lenn a völgy tekenőjében. –
  Leugorjam az ablakon által?
  Az igaz, gyerkőcze-koromban
  A cseresznyefa legtetejéről
  Gyakran ugortam alá,
  Ha csősz-szagot érzék.
  De az régen volt. Már az idén
  A negyvenedikszer
  Értem meg a krumplikapálást.
  Lelkem hüvelyét
  A férfiuság kora
  Megnehezíté;
  S ha leugornám:
  Nyakamat szegném,
  Vagy más bajom esnék.«

  Igy főzte a gondolatok seregét
  Feje bográcsában
  A bölcs férfiu, a ki
  Az idén már negyvenedikszer
  Éré meg a krumplikapálást.
  Ezután folytatta tünődve:
  »Mást kell kitalálnom…
  Vagy itt húzom ki az éjet,
  S ez nem lesz módnélkűli mulatság.«
  S komoran nézett a híg levegőnek
  Egy pontjára,
  Miként a gólyamadár néz
  Fenekére a tónak,
  Mikor a prédát lesi, melylyel
  A kémény tetején
  Várakozásba merűlt fiait
  Megvendégelni akarja.

  »Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta,
  S komoly orczájára derű jött:
  Mint kiderűl példának okáért
  A föld, mikor a nap
  Letépi magáról
  A felhők hamuszín ponyváját;
  Szintén így kiderűl
  A sötétlő konyha is éjjel,
  Ha kólyika kezdi gyötörni
  A mopszli-kutyácskát,
  S a tekintetes asszony
  Réműlve kiált
  A cselédi szobába:
  »Panni te! kelj fel,
  Rakj tüzet, és melegíts téglát…
  De szaporán!«
  Panni pediglen
  Föltápászkodik… egy-két
  Botlásnak utána
  Kijut a konyhába… kovával, aczéllal
  Meggyujtja a taplót,
  Taplóval a kéngyertyát,
  Kéngyertyával a szalmát,
  Szalmával a fát,
  Hogy téglát melegítsen
  Hasacskájára a mopszli-kutyának.
  Mondom: valamint ilyenkor
  Kiderűl a konyha sötéte,
  Úgy oszlott a ború
  Hősünk komor orra hegyéről,
  Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!«

  S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
  Hegyezd füledet,
  Kiváncsi világ!
  Lantom neked elzengendi: mi van meg.
  S ha ekkorig aggodalommal
  Néztél hősünk sorsának elébe,
  S netalántán arczodat
  Érette a búnak könnye füröszté:
  Most már szemeid pilláin
  Az öröm könnyének
  Gyöngye ragyoghat,
  Mint fekete atila-dolmányon
  A csinos ezüst gomb –
  Mert megvagyon a szabadúlás terve,
  Jeles terv! illő
  Ily okos emberhez.

  »Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!«
  Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.
  »A toronyba megyek fel,
  És a toronyablakon által
  Leereszkedem
  A harang kötelén…
  De ha megkondúl?
  Majd úgy intézzük a dolgot,
  Hogy szólni ne tudjon:
  A kötél jó hosszu.«

  Mig a bölcs férfiu tervét,
  Leleményes eszének
  Fényes tanuját,
  Teljesülés koronázza:
  Pihennénk tán egyet, – aztán
  Uj erővel
  Térjünk a tettek más mezejére.

MÁSODIK ÉNEK.

  Regényes domb tetejében
  A helység nyúgati részén,
  Honnan faluszerte
  Legjobban látni sarat, port,
  Már mint az idő járása vagyon; –
  Mint mondom: a helység
  Nyúgati részén,
  Környékezte csalántól
  S a növények több ily ritka nemétől,
  Áll a díszes kocsma, a melyet
  Sajátjának nevez
  Isten kegyiből
  És egykori férjének szorgalmából
  A szemérmetes Erzsók asszony…
  Mint őt nevezék.

  Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:
  Honnan ez elnevezés.

  Erzsók asszonyom ékes,
  Holdkerek arczulatán, – hol még csak
  Ötvenöt év lakozik, –
  Örökös hajnalnak
  Pirja dereng.
  S innen ez elnevezés.
  Vannak ugyan, kik
  Állítni merészek,
  Hogy Erzsók asszonyom arczát
  Nem a szende szemérem,
  Hanem a borital festette hasonlóvá
  A hajnali pirhoz.
  De ezek csak pletyka beszédek;
  Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort…
  Csak ugy önti magába.
  Ilyen a rágalom aztán!
  Oh ez előtt nincs
  Szentség a föld hátán,
  A legszűzebb ártatlanságnak
  Tiszta vizét is
  Bémocskolja iszappal,
  A hóra sarat hány,
  És… De hová ragadál?
  Oh fölhevülésnek
  Gyors talyigája!

  Vissza tehát
  A szemérmetes Erzsók
  Ötvenöt éves bájaihoz.

  Bájos vala ő!
  Mint a pipacsból
  Font koszorú,
  Vagy mint a bakter dárdájába ütődött
  Éjjeli holdsúgár.
  És ennek okáért
  Látogatá őt
  Az egész falu népe
  Oly szorgalmatosan;
  Elannyira, hogy
  Be se’ nézett más kocsmába…
  Az igaz, más kocsma nem is volt
  A faluban.

  Ide járt hát
  A falu népe, kivált
  Vasárnapi délnek utána,
  És nagy mértékben vígadozott,
  S a vígadozásnak
  Végéről szó sem volt,
  Mig a kisbírói tekintély
  Tudtokra nem adta
  Szívreható mogyorófa-beszéddel,
  Hogy már haza menni tanácsos.

  Ma is így megy
  A szemérmetes Erzsóknál.
  Az isteni tisztelet elmúlt,
  A csapszék népesedik,
  Valamint a mezőség,
  Hol a tehenek csordája legel,
  Megnépesedik
  Két szárnyú seregélyekkel
  A nyári napoknak
  Forró idejében.

  Jelen volt
  Közepette a vendégek seregének
  A helybeli lágyszivü kántor,
  Torkának szárazságával
  S szerelemvágyas kebelének
  Tengerkínjaival.
  Őt ugyan is
  A szemérmetes Erzsókért
  Öröműző lángok emészték,
  Mint a vér rozsdája emészti
  Ólmos fütyköseinket, a mikkel
  Tisztújítási csatákban
  Egymást simogatjuk.
  Ki vetemednék
  Bámúlatra tehát,
  Hogy ő egyikével
  Feje ablakinak
  Le-lenéz a folyó bor
  Billikomába,
  A másikkal azonban
  Andalgva mereng
  A szemérmetes Erzsók
  Kellemes arczán.

  Nem maradott el
  A béke barátja
  Bagarja uram sem,
  A csizmacsinálás
  Érdemkoszorúzta müvésze.
  Méltóságos termetü férfi.
  Majd akkora volt ő,
  Mint a bajúsz orrának alatta.
  Oldala mellett
  A bort szörpölte Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  Ki, mikoronta Bagarja uram
  E kérdést terjesztette elébe:
  »Hát Fejenagy koma hol lehet?«
  Igy hallatta a választ:
  »Ott van, a hol van;
  Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«
  S miután ezeket mély titku alakkal
  Elmondotta: kiprémzé
  Szája vidékét
  Sátáni mosolylyal.
  Bagarja uram pedig űle,
  S oly formán néze szemével,
  Mint nézni szokott a halandó,
  Ha nem érti a dolgot.

  S vala még több érdemteljes egyén
  A vendégek koszorújában.

  Megnyílt akközben az ajtó,
  S lett széles az ő nyílása,
  Mint szája a helybeli kántornak,
  Mikor éneket énekel
  A sok sípú orgona mellett.
  S ki volt, ki az ajtót
  Kinyitotta imígyen?
  Ha a hagyomány állításának
  Hinni szabad:
  Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója.
  Jöttek nyomban utána
  A hangászkarnak tagjai hárman:
  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója –
  Mind ivadéki
  A hősi seregnek,
  Mely hajdan Nagy-Idánál
  A harczi dicsőség
  Vérfestette babérját
  Oly nagyszerüen kanyarítá
  Nem-szőke fejére
  S nem-szőke fejének
  Göndör hajára.

  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója
  Föltelepűlt kényelmesen
  A kemenczének tetejére; mi közben
  Vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója,
  Így adta bizonyságát
  Ékesszólási tehetségének:

  »Bort!«

  Fölfogta azonnal
  A szemérmetes Erzsók
  E szónoklat magas értelmét,
  S eszközlé annak teljesülését
  Nem fontolva haladván.
  Miután a vitéz Csepü Palkó
  Az orra alatti nyiláshoz
  Emelte a kancsót,
  És miután mértékletesen
  Egyet kortyanta belőle:
  (Körülbelül annyit,
  A mennyivel öt vagy hat ürgét
  Lehetne kicsalni lyukának
  Mélységeiből,)
  Annakutána
  Fölnéze az ég tájéka felé –
  A kemenczetetőre,
  S ilyféle szavakkal
  Terhelte meg a levegőnek
  Könnyű szekerét,
  Hogy szállítná azokat
  A derék hangászi fülekbe:

  »Húzd rá, Peti,
  A fűzfán fütyülődet is,
  A ki megáldott!«

  S Peti nem késett,
  A háromság más ketteje sem.
  Czimbalom és hegedű és bőgő
  Hangot adott…
  Jaj de mi hangok ezek! –
  Ezeknek hallata visszaidézi
  Tündérhatalommal
  Emlékezetembe
  Éltem legszebb idejét,
  A gyermek-időt.
  Látom, mint játsztam öcsémmel
  S kis házi kutyánkkal.
  Aztán a kutyát elvette öcsém,
  Én meg nem akartam od’adni,
  S így hajba kapánk.
  Mi jött ki belőle?
  Az jött ki belőle,
  Hogy a zajra apánk kirohan,
  Nálunk terem, és mindkettőnket
  Jól megnadrágol.
  Azalatt a kutyát mi elejtők,
  S rá hágtunk farka hegyére.
  Mikor e perczben mindhárman
  Összevisítánk:
  Ez összevisítás
  Alig lehetett szebb,
  Mint a Peti és két társa zenéje.

  És lett a zenére
  A szemérmetes Erzsók
  Teremében nagy vigalom.
  Mindennek előtte
  Összeütötte bokáját
  Vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója.
  Követé e csáberejű példát
  A többi legénység,
  Béhurczolva szelíden
  Egy pár fürge leányzót,
  Kik eddig az ablakon által
  Kukucsáltak kandi szemekkel,
  S kiknek már viszkete talpok
  A táncznak vágya miatt,
  Hallván a mennyei báju zenét,
  S kóválygani kezdtek
  Mindnyájan a táncz gyönyörében,
  Mint a ki nadragulyával
  Füszerezte ebédjét.
  A lábak dobogása pedig
  Rendes vala,
  Mint ama zaj, mit
  Néha a tiszteletes hall,
  Mikor űl a biblia mellett,
  S olvassa nagy elmerüléssel;
  És a mely zajra imígyen
  Teszi megjegyzését
  Jámbor szívvel:
  »Oh az a Palkó
  Istentelen ember!
  Megint nyaggatja csikóimat,
  A szegény párákat,
  Korbácsa csapásaival.«

  Míg ily események
  Gazdagiták a világ történeteit
  A kocsmaterem közepén:
  Szélről a béke barátja,
  Bagarja s Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  Űltenek, ittanak egyre. –
  A helybeli lágyszivü kántor
  Még mindig pislogatott
  A szemérmetes Erzsók
  Ötvenöt éves bájaira.
  Arczúlata lelki tusának
  Volt tűkörözője.
  Látszék, hogy valamit
  Akar és nem akar,
  Vagy inkább, hogy valamit
  Merne, ha merne.
  Mikoron meglátta Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  Hogy a lágyszivü kántor
  Se’ széna se’ szalma:
  Hozzája vonúlt,
  S ily szókat láta helyesnek
  Intézni a késedezőhöz
  Bátoritásnak okáért
  Hangtalan hangon,
  Mint a sugólyuk
  Lakói beszélnek a színpadokon,
  Holott nők s férfiak által
  Szomorú- és vigjátékok adatnak.
  S közbe bohózatok és operák
  A közönségnek gyönyörére:

  »Oh kántor uram!
  Hát elmegy a nap,
  Megjön az alkony,
  Utána az éj,
  Elűlnek a csirkék
  És ludak és verebek,
  Mielőtt ügyesen szőtt
  Tervünknek drága gyümölcse megérik? –
  Gondolja meg azt komolyan
  És nem csak ugy átabotába,
  Hogy századok adnak
  Tervkivitelre
  Egy ilyen pillanatot.
  Az ilyen pillanatokkal
  Fukaran kell bánni tehát
  Az előre tekintő
  Emberi léleknek,
  Valamint fukaran bánik
  Beszédeivel
  Biró uram,
  A bölcs aggastyán. –
  Előre tehát,
  Hogy az alkalom el ne sikoljék,
  Mint elsiklik néha a hal
  A halásznak körme közől,
  Ha ügyetlen kézzel
  Kap utána az ostoba filkó. –
  Rajta azért,
  Oh kántor uram!
  Most vagy sohasem. –
  Mért engedni helyet kebelében
  A félelem érezetének?
  Hiszen részt vett a győri csatában.«

  Ekképen szóla Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi.
  A helybeli lágyszivü kántor
  Egyebet nem válaszola,
  Mint a mi következik:
  »Oh te tudója szivem titkának!
  Igaz egy betüig
  Tartalma beszédidnek,
  Mint igaz a szent-írás.
  Bölcsen tudom azt.
  De a mint van okom,
  Nem hordani többé
  A titkolt szerelemnek
  Életölő fájdalmát:
  Szintúgy van okom,
  Elfojtani lelkem
  Mélységes mélyében e titkot.
  Ha az emberek itten
  Észre találnák venni?…
  Avvagy ha pofon vág
  A szemérmetes Erzsók
  E szörnyü merényért?…
  Hát feleségem,
  Az amazontermészetü Márta?…
  Ó én a legboldogtalanabb
  Valamennyi teremtmény közt,
  Mely látta a nap karimáját,
  A sugarakban uszót,
  Ha felleges ég
  Vagy éjszaka nem volt! –
  Olyan az én lelkem,
  Mint a Duna legközepében
  A szélvészhányta dereglye,
  Vagy mint a dióhéj,
  Mit a gyerekek
  Pocsolyába vetének: –
  Hánykodik erre, amarra…
  De bátorság; a ki nem mer, nem nyer.
  Oh szólj erre, Harangláb,
  Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?…
  Akként áldja meg isten
  Életedet s unokáidat is,
  A mily őszinte leszen
  E kérdésemre a válasz,
  A melyet adandasz!«

  S őszintén szóla Harangláb,
  Mondván: »Úgy van, kántor uram!«

  »No, ha úgy van: hát neki vágok!«
  S ezzel a helybeli lágyszivü kántor
  Fölemelte s letette a kancsót;
  Csak hogy mikoron fölemelte,
  Csordultig vala az, –
  És a midőn letevé,
  Üres vala az,
  Valamint üresek zsebeim
  Most, mikor ezt éneklem
  Nagy lelkesedéssel
  Költői dühömben. –
  Annakutána a lágyszivü kántor
  Egyet rántott a lajblija szélén,
  S kétségbeesett elszántsággal,
  Mint a ki hidegfürdőt
  Éltében először használ,
  Oda rontott
  A szemérmetes Erzsókhoz.

HARMADIK ÉNEK.

  Oh nagyon is jó szívü közönség,
  Különösen ti,
  Szép lyánykái hazámnak,
  Kiket annyira szeretek én,
  Hanem a kiktől
  Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –
  Ha szépen kérlek benneteket:
  Ugy-e nem fogtok haragudni reám,
  Hogy a helybeli lágyszivü kántornak
  Szerelemvallásától
  S a táncz kellő közepéből
  Drága figyelmeteket
  A templom tájékára csigázom?
  Hol a leleményes eszű fogoly
  Épen mostan ereszti
  Magát lefelé a harang kötelén,
  Valamint leereszkedik a pók
  Gyakorta szobám tetejéről
  Saját fonalán.

  És íme leért,
  És kutyabaja.
  A kötél ugyan azt akará,
  Hogy hála fejében
  Hagyná ott bőrét tenyerének;
  Hanem a hűséges bőr
  Konokúl így szólt a kötélhez:
  ȃn ugyan itten nem maradok,
  Avvagy ha maradnom kell,
  Hát szinte maradjanak itt
  Hús és csont testvéreim is.«
  A kötél jó szíve megindult
  E ritka bizonyságán
  A szép testvérszeretetnek,
  S lemonda kivánságáról.

  Már este felé volt.
  A nap gombócza piroslott,
  Valamint a paprika,
  Vagy mint a spanyolviasz.
  Oh te piros nap!
  Mért vagy te piros?

  Szégyen-e vagy harag az,
  Mi arany súgáraidat
  Megrezesíti,
  Mint a bor az emberek orrát?
  Nem szégyen, de nem is harag az,
  Csak én tudom ennek okát,
  Én, kit földöntúli izék
  Földöntúli izékbe avattak.
  Ez vésznek előjele,
  A mely még ma lesujt a világra,
  Miként a mészáros taglója lesujt
  Az ökörnek szarva közé.
  S nem csak a nap hirdette a vészt,
  A már közelállót;
  Az egész természet
  Elhagyta a régi kerékvágást.
  Két kutya, melyek előbb
  Őszinte barátságnak
  Példái valának hosszu időktől,
  Most egymást marta dühödve
  Egy nyomorú juhbőr-darabért,
  Mit a mészárszéknek előtte találtak.
  S még száz ily példát zengene lantom,
  Melyek mind iszonyú pusztúlást
  Jóslának a földnek,
  De csak a legnevezetesbet
  Közleni légyen elég:
  A lágyszivü kántornak felesége
  Ma nem ivott meg többet
  Egy messzely pálinkánál.

  Igy állt a világ,
  A midőn a szentegyházi fogoly
  Elereszté a mentő kötelet,
  S ekképen szóla magában:
  »Lenn volnék…
  Hála a mennyek urának!
  Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz.
  Ó szemérmetes Erzsókom,
  Szivem mühelyének
  Örök árendása te! nemde
  Vársz epedve reám?
  Valamint én várom a tiszteletestől
  Kontójának megfizetését,
  Melyért nála hetenként
  Kunyorálok hiába.
  Nem fogsz te sokáig várni reám;
  A szerelem lesz sarkantyúm,
  Hozzád rohanok,
  Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
  Ha kukoriczát csörgetnek.«

  Még bé sem fejezé
  Költői beszédét,
  S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz,
  Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz,
  Ha kukoriczát csörgetnek.
  A midőn megfogta kilincsét
  A kocsmai ajtónak:
  Ketyegett hő szíve erősen
  Üdv-kéjek gyönyörétől.
  A mint benyitott a terembe,
  A táncz még egyre dühöngött,
  S csak a béke barátja,
  Bagarja, vevé őt észre,
  S őszinte örömmel
  Idvezlette, kiáltván:
  »Jó napot adj’ isten,
  Fejenagy koma!«
  (Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,)
  »Jó napot adj’ isten;
  Hát kelmed is eljött?«

  Ezek voltak szavai
  Bagarja uramnak,
  A béke barátjának;
  De a széles tenyerű Fejenagy,
  A helység kalapácsa,
  A »jó napot adj’ isten«-re
  Nem mondta: »fogadj isten«,
  Nem mondott semmit;
  De nem is hallotta beszédét
  Bagarja komájának,
  Dehogy hallotta, dehogy…
  Ő csak látott –
  Oh mért kellett látnia ekkor?
  Mért nem született vakon inkább?
  És átaljában mért született?…
  Ott látá térdepelésben
  A helybeli lágyszivü kántort
  A szemérmetes Erzsók
  Ötvenöt éves lábainál.
  E látványra szivét,
  A tiszta szerelmü szivet,
  Pokolbeli kínnak
  Százharminczhatezer bicskája
  Hasitotta keresztűl,
  S fölgyujtá agyvelejét
  A haragnak czintmasinája legott.
  Mint prédájához a macska,
  Zajatlan léptekkel
  S szeme égő üszkével
  Sompolygott a lágyszivü kántor
  Háta mögé,
  A ki titokban
  Gyötrődő szive érzelmét
  Ekkép foglalta szavakba:
  »Szemérmetes Erzsók,
  Koronája az asszonyi nemnek,
  S kezelője a bornak
  S a pálinkának!
  Lesz-e engedelem számomra szivedben,
  Ha lelkem tartalmát
  Előtálalni merészlem?…
  De nekem már mindegy, akár van,
  Akár nincs engedelem számomra,
  Kimondom:
  Mi furja az oldalamat.
  Kimondom, igen,
  Nem holmi czikornyabeszéddel,
  De az érzés egyszerü	 hangján: –
  Keblem kápolnájában
  A hűséges szerelemnek
  Az öröklétnél
  Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
  Szent lobogással.
  S éretted lobog az,
  Ó szemérmetes Erzsók!
  S ha meg nem koppantod
  A viszonszerelem koppantójával:
  El fog aludni,
  És vele el fog aludni
  Életem is!…
  Itt várom itéletemet;

  Most, rögtön, ezennel
  Mondja ki szűz ajakad:
  A reménység zöld koszorúja
  Övedze-e homlokomat,
  Vagy a kétségbeesésnek,
  Bunkósbotja
  Üssön agyon?…«

  »Én ütlek agyon…
  Én vagyok a kétségbeesés«
  Szólt… nem! mennydörgött egy hang,
  A széles tenyerű Fejenagynak hangja;
  S széles tenyerével megragadá
  A lágyszivü kántor gallérját,
  S fölemelte a térdepelésből,
  Hogy talpa sem érte a földet,
  Aztán meg letevé,
  Hogy az orra is érte a földet;
  »Én ütlek agyon…«
  Folytatta tovább
  A széles tenyerű Fejenagy,
  »Én morzsolom össze
  Csontjaidat,
  Mint a malomkő
  A búzaszemet!
  Hogy mertél… de előbb
  Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók!
  Mondd meg nekem azt:
  A hűtlenségnek fekete posztaja
  Vagy az ártatlanságnak
  Patyolatlepedője takarja-e lelked?
  Oh, szólj nekem erre!«

  A szemérmetes Erzsók
  Nem szóla reá;
  De tengervízszinü szemének
  Bájdús kifejezéséből
  Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel
  A széles tenyerű Fejenagy:
  »Oh széles tenyerű Fejenagy,
  Helységünk kalapácsa
  S csapra ütője szivem hordójának!
  Még kétkedel?…
  Ártatlan vagyok én,
  Mint az izé…«
  Érté e néma beszédet
  A helybeli lágyszivü kántornak
  Dühteljes dögönyözője,
  S engesztelve sohajtott:
  »Lelkem lelke, bocsáss meg,
  Hogy kételkedni merék
  Hűséged aczél lánczának
  Állhatatosságában. –
  Most pedig, oh kántor!
  Téged veszlek elő;
  Készülj a meglakolásra –
  Rémséges leszen az,
  Valamint rémséges a bűn,
  Mit elkövetél.
  Példádon okúljanak a késő unokák,
  Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
  Hogy kell konkolyt hinteni
  Két szerető szívnek
  Tisztabuzája közé!«

  Miután a nyelve megállott,
  Két keze kezdett mozgani
  A széles tenyerű Fejenagynak:
  A helybeli lágyszivü kántort
  Úgy ütögette a földhöz,
  Mint a gyertyát mártani szokták.
  A helybeli lágyszivü kántor
  El kezdett bőgni, a mint még
  Nem bőgött soha
  Sem temetéseknél,
  Sem a soksípú orgona mellett.
  Bőgése zavarnak
  Lett okozója
  A mulatók közt.
  Megbomlott a táncz;
  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója
  Feledte tovább hallatni
  Hangszere égi zenéjét.
  A nép oda csődült,
  Karéjt képezve, holottan
  A széles tenyerű Fejenagy
  Példát ada a késő unokáknak,
  Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
  S hogy kell konkolyt hinteni
  Két szerető szívnek
  Tisztabuzája közé.
  A helybeli lágyszivü kántor
  Bőgései közben
  Ily szókkal esengett
  A helység kalapácsához:
  »Csak addig várjon, a míg
  Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok –
  Aztán verjen kelmed agyon,
  Ha jónak látja.«

  A széles tenyerű Fejenagy,
  Ki már belefáradt
  A példaadásnak kedvéérti
  Földhözütésbe,
  Ezeket szuszogá:
  »Beszéljen, kántor uram!
  Mentse magát,
  Meghallgatom én az okos szót
  Minden időben…
  Mentse magát.«
  S a helybeli lágyszivü kántor
  Igy mentette magát,
  Heverve a földön:
  »Bűnös vagyok egy részt,
  Nem tagadom,
  Mert megszeretém
  Lángzó szerelemmel
  A szemérmetes Erzsókot…
  De tehettem-e róla?
  Oh a szerelem
  Nem oly portéka, a melytől
  Elzárni lehetne a szívet;
  Tündéri madár ez, a melynek
  Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
  Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. –
  De szerelmemet én
  Titkoltam volna örökké,
  Elvittem volna magammal
  A más életbe, a hol tán
  Nincsen is élet –
  Ha nem veszi észre Harangláb.
  Ő észrevevé,
  S bujtotta tüzem,
  Mi okért, mi okért nem?
  Arról nincs tudomásom.
  Ő volt, ki, midőn ma
  Az isteni tisztelet alkalmával
  Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
  Ezt javasolta nekem:
  Zárjuk kelmedre az ajtót,
  S így zárva levén,
  Ma baj nélkűl tehetem
  Hódításaimat
  A szemérmetes Erzsóknál…
  S én balga, szavát fogadám!«
  Mind ezeket mondá
  A helybeli lágyszivü kántor
  A megbánásnak örömtelen hangján.

  Mint megfordúl a rézkakas
  A templom tetején,
  Ha más tájról kezd fúni a szél,
  Ugy vett más fordulatot
  A széles tenyerű Fejenagynak
  Lelke s irányt,
  Mikor e szók érinték füle dobját.
  »Mit szól kend erre, Harangláb?«
  Voltak szavai,
  S nem szeliden mondott szavai.
  »Igazolja magát kend,
  Vagy akkép vágom fültövön,
  Hogy azonnal megsiketűl bele.«

  Oda álla Harangláb,
  A fondor lelkületű egyházfi,
  S rendűletlen nézve szemébe
  A széles tenyerű Fejenagynak,
  Ily bátor szókra fakadt:

  »Igazolni fogom magamat,
  Nem, mintha remegnék
  A kend fenyegetésitől.
  Jobban felkösse gatyáját,
  A kitől meg kelljen ijednem…
  Érti-e kend ezt? –
  Mind igaz, a mit kántor uram szólt,
  A ki, úgy mellesleg mondva,
  Gyáva, haszontalan ember,
  Hogy oly pimaszúl rám vallott. –
  Én bujtogatám őt,
  Hogy csapja el a kelmed keziről
  A szemérmetes Erzsókot,
  Mert én kendet utálom,
  Mint a kukoricza-gölődint.«

  »Ugyan úgy-e?«

  »Biz úgy ám!«

  »Hát kend azt gondolja talán,
  Hogy én kendet szeretem
  Avval a macskapofájával?«

  »Micsodával?«

  »Avval a macskapofájával!«

  »Macskapofámmal?
  Hát te, te süldisznó?
  A ki kovácsnak tartja magát,
  Pedig holmi czigánytól
  Tanulta meg a kalapálást…«

  »Hát még mesterségemet is
  Gyalázni mered?
  Te hitvány templomegér…
  No megállj! majd megkalapállak.«

  S úgy megütötte
  Öklének buzogányával
  A fondor lelkületű egyházfinak orrát,
  Hogy vére kibuggyant.
  Erre Harangláb
  Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát,
  Megkapta hajának fürtözetét,
  S oly istenesen kezdette czibálni,
  Mint a harang-kötelet.

  Ez iszonyu látvány
  Megragadá gyöngéd idegét
  A szemérmetes Erzsóknak,
  S a szegényke
  Ájulat örvényébe bukott.
  Bagarja, a béke barátja,
  Fölemelte szelíden,
  S ápolva tevé őt
  Az ágy párnái közé.
  Élettelenűl feküvék ott,
  Mint a lepuskázott vadlúd
  A tó közepén. –
  De most jön a haddelhadd!

  A midőn a vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója
  Látá, hogy komolyabb kezd lenni
  A dolog fordúlata:
  Fejenagynál terme serényen,
  S magát frígyestársának ajánlá.
  Őt kedves kötelek csatolák
  A széles tenyerű Fejenagyhoz:
  Nála tanúlá tudnillik
  A kovács-mesterséget
  Valami két hétig. –
  Hanem ekkor eleblábolt,
  Mert nem volt hajlama a mesterséghez.
  Vakarta i’kább a lovat,
  Semmint patkolta.
  De azért kedveltje maradt
  A széles tenyerű Fejenagy,
  S neki most is »mester uram« volt.

  »Mester uram!«
  Kurjanta vitéz Csepü Palkó,
  A tiszteletes két pej csikajának
  Jó kedvű abrakolója,
  »Ne féljen semmit, mester uram,
  Itt vagyok én is.«
  S ezzel neki ugrék
  A fondor lelkületű egyházfinak,
  Hátán termett, s kezdte püfölni.
  Nem bírta Harangláb
  Csepü Palkónak terhét,
  És összerogyott,
  De véle rogyott
  A helység kalapácsa is,
  Mivel üstöke mindig
  Marka között volt még.
  Nagyszerű volt ez esés,
  Igy hullnak alá a kövek
  A romladozó várak tetejéről
  A völgy mélységébe.
  A tusázókhoz több forró vérü legény
  Csatlakozék,
  Két pártra szakadva.
  S lett rúgás, harapás,
  Fejbetörés, vérontás és a többi.

  A lyányzók pedig elvonulának
  A kocsmateremből,
  Mint elvonul a napnak sugara,
  Ha zivatar támad.
  S elkotródott a lyányok után
  A béke barátja, Bagarja.

NEGYEDIK ÉNEK.

  Merre, Bagarja uram,
  Test-épületének
  Élő oszlopain,
  Oh merre szalad kend
  Gyors szaladással,
  Mint a kugli-golyóbis?
  Hát férfihoz illik
  Megfutamodni a harczi veszélytől?
  Lemondani a csatabajnak
  Hősi jutalmáról,
  A dicsőség tölgykoszorújáról?

  Ne kárhoztassuk a jámbort!
  A gondviselésnek
  Választott embere ő,
  Ki elhárítani termett
  A vég pusztúlást falujáról.
  Avvagy ha nem ekképen cselekednék,
  Mért híná őt a világ
  A béke barátjának?

  Ő e nevezetnek megfelelőleg
  Intézé tette irányát,
  S könnyű inakkal iramlott
  Az öregbírói lakáshoz,
  A melynek előtte
  Méltóságosan állott
  A kaloda.

  Bagarja, a béke barátja,
  Alva találta
  A kevés szavu bírót,
  A bölcs aggastyánt.
  Ottan feküvék ez
  Testének egész hosszában
  A pamlagon…
  Azaz a fapadon.
  Párnáúl ködmöne szolgált,
  Az öregebbik,
  Mert az ujat kímélnie kellett. –
  Bagarja uram
  Megdöfte az oldalbordáját,
  Hogy az álom sűrű ködét
  Szétoszlassa szeméről.
  De korán sem volt ez
  Oly könnyű munka, minőnek
  Első látásra talán
  Gondolja az ember.
  Soká bajlódék véle Bagarja,
  Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen,
  S lelki nyugottsággal kérdezte:

  »Mi baj?«

  »Baj van, bíró uram, és nagy baj!
  Csak talpra, de gyorsan,
  Ha azt nem akarja,
  Hogy vége legyen helységünknek,
  Vége örökre!
  Kiütött a háboru, és dúl.
  A szemérmetes Erzsók
  Csapszéke lőn a csatatér.
  Az egész falu népe
  Egymást kaszabolja,
  Hogy nézni iszony.
  Potyognak az emberek,
  Mint a legyek őszi időben.
  A föld a kifutott vértől
  Olyan, mint a vörös posztó.
  Az enyészet gyászlobogója
  Leng a szomorú csatatéren.
  Tápászkodjék föl, bíró uram,
  És menjünk szaporán!
  Mert csak bíró uram az,
  Ki követ gördíteni képes
  A rohanó romlásnak elébe.«

  Így végzé a csata festését
  A béke barátja, Bagarja.
  A kevés szavu bíró,
  A bölcs aggastyán,
  Fölnyitva szemének másodikát is,
  E kérdést látá szükségesnek:
  »Hát menjünk?«

  »Pedig tüstént!« volt a felelet.

  »Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal
  A bölcs aggastyán,
  S miután uj ködmöne rajt’ volt,
  És botja kezében:
  Utnak eredtek. –
  Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz
  A hívatalában pontos kis-bíró.
  Beszóltanak ehhez az ablakon által,
  És mondák: jőne velök.
  S szót fogadott a hívatalában
  Pontos kis-bíró,
  Bár nem nagy örömmel,
  Mert legszebb kedvtöltésében zavarák:
  Éppen feleségét verte.
  Mikor a kántorlak elébe jutottak,
  Az amazontermészetü Márta
  Szomszédnéjával
  Akkor végzette pörét,
  Mely onnan eredt,
  Hogy a rosz lelkű szomszédné
  Egy tyúkját agyon ütötte,
  Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt
  S elette előlök az árpát.

  Képzelni lehet,
  Hogy mekkora volt dühödése
  Az amazontermészetű Mártának
  Hallatlan kára miatt;
  De azt már képzelni lehetlen,
  Hogy mekkora lett dühödése,
  A midőn a béke barátja
  Tudtára adá férjének csínját.
  Szólni akart,
  De a szó elakadt gégéjén.
  Szeme vérszinü lett
  S arczúlata kék,
  És reszkete minden tagja,
  Valamint a kocsonya.
  Szétnézett vizsga tekintettel,
  Mellette hevert egy seprő-nyél,
  Azt fölragadá,
  S bőszülve kiálta: »Utánam!«

  A midőn a kevés szavu bíró,
  A béke barátja, Bagarja,
  A hivatalában pontos kis-bíró
  S az amazontermészetü Márta
  Elértenek a csatahelyre:
  Iszonyú vala a látvány látása,
  A melyet láttak.
  A harcz járta javában.
  A béke barátja, Bagarja,
  Nem füllentett, mikor azt mondá
  A kevés szavu bírónak,
  Hogy az enyészet gyászlobogója
  Leng a szomorú csatatéren.
  Ugy volt egy betüig!
  A kemencze a honnan –
  A kancsal hegedűs,
  A félszemü czimbalmos
  S a bőgő sánta huzója
  Az ifjuságot tánczra vidítá
  Hurjai bájos pengésével, –
  A kemencze lezúzva
  Ugy mered a levegőbe,
  Mint valami sziklai vár
  A tatárjárásnak utána.
  Tört asztalnak s tört poharaknak
  Romjai lepték
  A véráztatta szobát,
  S a vérnek közepette
  Búsongva tünődött
  Egy leharapott fül.

  Az amazontermészetü Márta
  Hős elszántsággal törte magát át
  A vívó tömegen,
  Mígnem férjére talált,
  Ki egy szögletbe vonultan,
  Kínjában most is nyögve, kuczorgott.

  Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
  Mikoron megláttad atyád lelkét,
  Ahhoz képest, a mint megijedt
  A helybeli lágyszivü kántor
  Feleségének látásán!
  Egy fél-ép asztal alá bújt,
  S kezeit könyörögve kinyujtá
  Az amazontermészetü Mártához.
  De ez nem könyörűlt.
  Megfogta egyik lábszárát,
  S kihúzta az asztal alól,
  És addig döngette, a míg csak
  A seprő-nyélben tartott.
  Aztán ott ragadá meg haját,
  A hol legjobban fáj,
  És elhurczolta magával,
  Mint a zsidó a lóbőrt;
  S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak,
  Itt a világ szeme láttán

  Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn
  Majd megkapod a magadét!«
  S miután ura volt mindenha szavának
  Az amazontermészetü Márta:
  Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.

  Az alatt a kevés szavu bíró,
  A bölcs aggastyán,
  Nem ékesszólásánál,
  De tekintélyénél fogva
  Lecsillapitá a harcznak fergetegét.
  A vérontásnak idője lejárt.
  Meghunnyászkodtak a küzdők,
  Mint a marakodó ebek,
  A mikor gazdájok előjön,
  S rájok bőgi: »Kimenj!«
  A háboru közkatonái
  Elsompolyodának.
  A fondor lelkületű egyházfi
  S a helység kalapácsa
  Bírói parancsra előállt,
  S mindkettő fölterjesztette ügyét.
  A kevés szavu bíró,
  A bölcs aggastyán,
  Megdorgálta keményen
  A fondor lelkületű egyházfit –
  S a helység kalapácsát,
  Mint kezdőjét a csatának,
  A hívatalában
  Pontos kis-bíró által
  Kalodába csukatta.

  Ott nyögi most fájdalmát hősünk
  A kalodában.
  S csak azzal vígasztalja magát,
  Hogy elleneit megverte vitézűl,
  S ha innen az isten megszabadítja,
  Megkéri azonnal
  A szemérmetes Erzsókot.

* * *
  Te pedig, lantomnak húrja, pihenj!
  Nagy volt a munka, s bevégzéd
  Emberül e munkát.

  Én is pihenek
  Babéraimon,
  Miket a hírnek mezején
  Borzas főmre kaszáltam.

  Mostan akár ma megássa
  Gödrömet a sírásó,
  Bánom is én!

  Azért én élni fogok,
  Míg a világnak
  Szappanbuboréka
  Szét nem pattan.

  Pislogni fog a hír mécse siromnak
  Koszorús halmán,
  Mint éjjel a macska szeme.

  Eljő az irígység
  Letépni babéraimat… de hiába!
  Nem fogja elérni;
  Magasan függendnek azok,
  Mint Zöld Marczi.

  S ha sötét zsákjába dugand
  A feledés:
  Fölhasogatja sötét zsákját
  A halhatatlanságnak fényes borotvája.


Mutató tábla,

_mely azt mutatja, hogy az_

_I. énekben_

fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást
tervez – azonban az nincs megénekelve:
hogy ki légyen ezen szabadulást tervező,
álmából fölébredt fogoly? csupán azért,
hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen. – A

_II. énekben_

már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb
kocsmája? mily ékes e kocsma
birtokosnéja? miben sántikál a kántor?
ki buzdítja merényének végbevitelére?
sat. – A

_III. énekben_

megszabadúl a fogoly, s börtönéből a
kocsmába megy; s a mily szörnyű dolgokat
lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik.
Itt már az is orrára köttetik a nyájas
olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint
a költemény hőse. – A

_IV. énekben_

a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény
hőse szörnyű véget ér.


1845.

* *


SZERELEM ÁTKA.

  Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva?
  Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba?
  Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál
  S kezedben villogó kardod aczélánál?

  Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,
  Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,
  De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,
  Azért a tündöklő szikra szemeiben.

  Szép szeretője van vitéz Barangónak,
  Híják szeretőjét a szép Ildikónak.
  Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja;
  Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

  Barangó szerette őt véghetetlenűl,
  Föl is szólította, menjen hozzá nejűl.
  Ildikó felele: »Kezem neked adom,
  Hogyha teljesíted három kivánatom.

  Hozz nekem az égből szivárványdarabot,
  Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;
  Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül
  Koszorúnak főmre nászi ékességül;

  Végső kivánságom a gönczölszekere,
  Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.
  Ha teljesíted e három kivánságot,
  Férjem leszesz, veled élek házasságot.«

  Im ezek valának Ildikó szavai.
  Barangó alig hogy hallá kimondani,
  Paripáján termett s gyorsan elrobogott,
  S hozott először is szivárványdarabot.

  Azután berontott a hajnal kertébe,
  És a legvirítóbb rózsákat letépte.
  Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,
  De vitézségének nem állt gátul semmi.

  Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért.
  Magára öltötte minden jó fegyverét;
  Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar,
  Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

  Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,
  Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs;
  Őriztetik is ám a fenevadakkal,
  Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

  Barangó oda ér, kéri a szekeret;
  De mihelyest kérő beszéde megeredt,
  Végét nem is várva, neki rohantanak
  Dühös méreggel az őrző fenevadak.

  Esztendeig harczolt Barangó hős keze,
  Mig elhullt a szekér egész őrizete,
  Mig kivívta a nagy és véres diadalt,
  A melybe maga is majd hogy bele nem halt.

  Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,
  Az istállóból négy tátost kivezetett.
  A legszebb négy tátost vezette ki onnan,
  S befogta őket a szekérbe legottan.

  A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,
  Csillagsugárostort a másik kezébe,
  Saját paripáját saraglyához köté,
  Ugy hajtott serényen szeretője felé.

  Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?
  Gondolta Barangó, búsan várja őtet.
  Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója,
  Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

  Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,
  Közeledem immár, szivem Ildikója!
  Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén.
  És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«

  Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!
  Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,
  Van már kis magzata, van már férje neki,
  Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.

  Feledte Ildikó régen igéretét,
  A jött-ment Kevének adta szívét, kezét.
  Keve bírja mostan azt a boldogságot,
  Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

  Ildikó most is ott űl Keve ölében,
  Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.
  A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz,
  Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

  De föllázad a vér félholt nyugalmábul,
  Barangónak összeszorult szive tágul,
  Eszeveszett harag fut égő agyába,
  Kirántja szablyáját és megindul lába.

  A két szeretőnek borsózott a háta,
  Mikor a vitézt így közeledni látta,
  Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,
  Megszökni előle a szilaj haragnak.

  Hős Barangó erre kardját elvetette,
  És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve:
  »Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által
  Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

  Nem fogja szivetek kardom hegye érni,
  Te szószegő asszony, te csábító férfi!
  De a mi átka van a széles világnak,
  Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

  Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,
  Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.
  Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,
  Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

  Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,
  Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.
  Te csábító férfi, a mint most kebled ég:
  Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

  S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid
  Szüntelen folyjanak a világ végeig,
  És a patakba, mely szemeidből ered,
  Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

  S az én életem is legyen halhatatlan,
  Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!«
  Barangó vitéz az átkot így végezte,
  Meghallgatta isten s beteljesítette.

  Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.
  Csábitó Kevéből tűzokádó leve,
  Hányja magából a tüzet szakadatlan,
  Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

  És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből
  Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,
  E forrásokba fult be kicsiny magzata,
  Kit isten a völgyben fává változtata.

  Barangóból pedig sötét fergeteg lett,
  Mely ottan borong a két átkos hegy felett.
  Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög,
  Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

(Borjád.)


1846.

* *


TÜNDÉRÁLOM.

  Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,
  Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka,
  Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál
  Szilaj kezekkel a haragvó dajka.
  Sors, életemnek haragos dajkája,
  Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted,
  Ki rám zavartad fergeteg módjára
  A csendriasztó szenvedélyeket.

  Elfáradtam már, messze még a part?
  Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?
  Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn
  Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén.
  Sem part, sem örvény nincsen még előttem,
  Csak hánykódás, csak örökös habok;
  Hánykódom egyre a folyó nagy árján:…
  Ki sem köthetek, meg sem halhatok.

  De mily hang ez, mily túlvilági hang,
  Mely bévegyűl a habzugás közé?
  Tán szellem, égbe szálló a pokolból,
  Hol büntetését már átszenvedé?…
  Egy hattyu száll fölöttem magasan,
  Az zengi ezt az édes éneket –
  Oh lassan szállj és hoszszan énekelj,
  Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…

  Nem voltam többé gyermek, s nem valék
  Még ifju. Ez az élet legszebb éve,
  Mint legszebb percz, midőn a hajnalégről
  Az éj kárpitja félig van levéve.
  Sötétség volt még egyfelől szivemben,
  De másfelől már pirosan kelének,
  Mint a közelgő nap szemeiből
  Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.

  A mire vágytam, bírni is reméltem,
  S a mit reméltem, azt el is nyerém;
  Talán azért, mert nem sok volt… egyéb sem,
  Mint pihenés egy hű barát ölén.
  Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még
  Nincsen kikelve a rejtett önérdek,
  E mindent elrágó hernyója a
  Baráti hűség virágos kertének.

  Barátom hű volt; ürítgettem véle
  A boldog órák édes poharát,
  S a lelkesűlés égi mámorában
  Sasként röpültem a világon át.
  S a merre szálltam, minden az enyém volt;
  A dúsgazdagság bársony pamlagára
  Hajtám le főmet, melyet övezett
  A dicsőségnek csillagkoronája.

  Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet,
  S már hittem is, hogy ez való, nem álom…
  De most egyszerre szívem, melyet a
  Világgal tölték meg, tágulni látom;
  Szivem tágúla, vagy tán a világ
  Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém,
  Hogy kebelemben hézag támadott,
  Hézag, keblemnek legmelegebb részén.

  És napról-napra nőttön nőtt ez ür,
  S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem,
  Félt, hogy mélyébe hull… s nem kelle többé
  Mit eddig olyan lángolón öleltem,
  Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség.
  Mind a kettő oly fénytelen vala!
  Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel,
  Ha elkopik majd csillagfátyola.

  Nem kelle semmi, még a jó barát sem,
  Magam magamnak voltam terhire,
  S futottam, mint kit rémek serge üldöz,
  Az életzajtól messzi-messzire.
  Csöndes magányban keresék tanyát,
  Sötét erdő völgyébe telepedtem…
  Oh e magányban milyen alakok
  Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem.

  Szivembül jöttek e tündéri lények,
  Szivemnek nem rég támadt üregébül,
  Tündéri lények, milyenekre félig
  Emlékezém a szép gyermekregékbül.
  »Megálljatok! megálljatok!« kiálték,
  »Oh, csak egy álljon meg közűletek,
  Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!«
  Nem álltanak meg; mind eltüntenek.

  Kerestem őket, és meg nem lelém,
  Még csak nyomukra sem akadhaték;
  Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának,
  Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég.
  S minél messzebbre távozának tőlem,
  Minél homályosabban láttam őket:
  Annál dicsőbbek voltak, és szivem
  Annál emésztőbb sovárgásban égett.

  Szivem sovárgott és én sorvadék;
  Társim nevettek a sápadt fiún,
  Csak jó barátom, ő nem nevetett,
  Fejét csóválta búsan, szomorún.
  Mi lelt? kérdezte; én nem felelék,
  Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt.
  Szomjas valék s vizet hiába ittam,
  Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.

  S meguntam ezt a földi életet,
  Mely elvesztette szépségét szememben.
  Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová
  Fájó szivemnek tündérnépe lebben;
  Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,
  Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…
  S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok
  Keresztülbolygom a nagy mindenséget! –

  Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány,
  Égő szivárvány százezer virágbul;
  De rám oly búsan néztenek talán…
  Tudták, hogy elkészűlök a világbul.
  A legnagyobb hegy tetejére mentem,
  Onnan tekinték föl az ég felé.
  Átlátszó kék volt a felhőtlen ég…
  Belé láttam… tisztán láttam belé…

  Ábránd-alakjaim legszebbike
  Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte
  Hallottam hívó hangjait… de jól
  Láthattam, hogy felém kezével inte.
  Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem,
  A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam.
  Már-már ugrám… hátul egy kéz ragadt meg…
  Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.

  Midőn eszméltem: a dicső alak,
  Kit az egekben láttam az imént,
  Ott állt mellettem… oh, mit érezék?
  Leirhatatlan édes érzeményt!
  »Ilyen közel van hát a föld az éghez?«
  Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam,
  »Im a mennyben vagyok szép angyalomnál,
  S elébb egy perczczel még a földön voltam.«

  Ezt gondolám, de szólni nem tudék,
  Avvagy talán nem mertem szólani,
  Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom,
  Keblemből a menny ki fog szállani.
  És megragadtam angyalom kezét,
  Hogy el ne tünjék tőlem újolag,
  És derekát átövezé karom,
  Átövezé, mint egy égő szalag.

  S merőn szemléltem fényes arczulatját.
  Most is csodálom, hogy szemem világa
  El nem veszett e földöntúli fénytől,
  Midőn benéztem szeme csillagába.
  Sötétkék csillag volt az ő szeme,
  És szemöldöke fekete szivárvány,
  S vállán ugy úsztak barna fürtei,
  Miként az éj egy rózsatenger árján.

  Meg mertem végre nyitni ajkamat,
  S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről.
  Nagyon homályosan beszélheték,
  Mert ő nem értett semmit e beszédből.
  »Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal;
  A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég,
  S te itt a mélybe estél volna, ámde
  Én mentésedre még jókor jövék.«

  »Legyünk tehát a földön«, válaszoltam,
  »Földön vagy égen, az mindegy nekem,
  Csak oldaladnál, kedves oldaladnál;
  Hisz a hol te vagy, ott az én egem.
  De űlj le mellém, s engedd, hogy karom
  Szorosabban fűzhessen át, oh engedd!
  Ugy is sajátom vagy, tulajdonom,
  Mert téged az én képzetem teremtett!«

  Leültünk ott a szikla tetején,
  S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok?
  »Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék,
  »Öledben ím e csókkal meghalok.
  Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen
  Föltámadásom… – ím, föltámadok,
  Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék,
  Most a gyönyörnek mosolya vagyok.«

  Ó megcsókolt. Nem kéreté magát,
  Első szavamra ajkamon volt ajka;
  E csók! ez ajk!… mért nem váltunk itt kővé?
  Hadd függtem volna mindörökre rajta!
  E csók, e csók! ez édesb volt a méznél
  S az anyatejnél. Csak ezóta élek;
  Midőn elcsattant e csók ajkamon,
  Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.

  »Tekints körül«, szólott a csók után
  A lyányka, »látod, milyen változás?
  Én nem tudom, honnan s miként van ez,
  De mostan ég és föld egészen más.
  Kékebb az ég, sugárosabb a nap,
  S e fák alatt is hűvösebb az árnyék,
  S pirosb a rózsa, illatosb a lég…
  Ah, mintha csak egy más világban járnék!«

  »Más a világ, más, nem olyan, minő volt«,
  Feleltem én, »vagy csak mi változánk?
  De bármiként van, mit törődünk véle,
  Midőn e változás áldás reánk!«
  Egymás ölében így fontuk tovább
  Beszélgetésünk rózsakötelét,
  S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból,
  Láttuk, hogy a nap már a földre lép.

  Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
  A nap violaszín hegyek mögé.
  A messzeségbe nyúló rónaságot,
  E száraz tengert, halvány köd födé.
  A szikla, melyen állottunk, piroslott
  A végsugártól, miként bíbor párna
  A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta
  A boldogság ifjú királyi párja.

  Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel;
  S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman!
  Az éjt ugy néztük, mint a haldokló
  A sirt, a melyen túl egy szebb világ van.
  Nem ígértük, hogy holnap eljövünk,
  De mind a ketten eljövénk hiven,
  S igy éltük által az egész tavaszt,
  Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.

  S igy éltük által az egész nyarat.
  Minden napunk egy virágszál vala
  A bokrétából, melytül illatot nyer
  Az istenek olympi asztala.
  De e virágok elhervadtanak már;
  Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket?
  Repűlj ki e szép kornak édenéből,
  Haldokló hattyúm, bús emlékezet!

  Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka
  A természetnek. Kérlelhetlen karja
  Letépi a szegény fák levelét,
  A földre sujtja, és lábbal tiporja.
  Lábbal tiprá boldogságunkat is;
  Reánk küldé enyészetes szelét
  Elválás képiben, s ez arczainknak
  Leszaggatá szép rózsalevelét.

  Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé.
  Komoly borongó volt az őszi este;
  A ködön át a távolból lyánykámat
  Könnyes szemem még egyszer fölkereste
  Aztán futottam, útat nem tekintve,
  Arczom, kezem tövistől vérezék…
  Futottam árván, mint a hullócsillag,
  Melyet magából kilökött az ég. – –

  Azóta arczom és kezem begyógyult,
  Arczom s kezem, mit tüske sérte meg,
  S szivemből is ki vannak irtva már
  Az elválástól támadott sebek;
  De e sebeknél jobban fáj nekem most,
  Jobban fáj az, hogy már-már feledem
  Ábrándjaidnak édes üdvességét,
  Oh tündérálom, első szerelem!

(Szalk-Szent-Márton.)


SALGÓ.

  Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el
  A Mátra egyik erdőséges ága,
  Miként sörényes, elfáradt oroszlán,
  Nézvén sötéten messze tájakig.
  E hegytetői kősziklára ül
  Borús napokban a pihenni vágyó
  Terhes felhőknek vándor serege;
  Ez a műhely, hol a komor kovács,
  A dörgedelmes égi háború,
  Készítni szokta a villámokat,
  Haragvó isten égő nyilait.
  Itt állt Salgóvár, mint egy óriás,
  Ki az egekre nyujtja vakmerő
  Kezét, hogy onnan csillagot raboljon;
  Itt állt Salgó… az éghez oly közel,
  És benne még is a pokol tanyázott.
  A századoknak döntő lábai
  Elgázolák rég e vár tornyait.
  Belőlök egy-két csonka fal maradt, mely
  Szomorkodással tölti idejét,
  Mint a ki lármás ifjuság után
  Éltét megunva remetéskedik.
  Fölmentem a hegy sziklatetejére,
  S letelepedtem a romok fölött.
  Verőfényes nap volt, tekintetem,
  Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
  Mint börtönéből megszökött madár,
  S vigan köszönté a kék messzeséget,
  Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
  Juhnyájain s a patakok vizén
  S mindenhol a nap fénye tündökölt.
  De lelkemet nem ily képek körözték,
  Nem ily vidámak; lelkemet homályos
  Látkörbe vitte a komoly merengés,
  Holott körűle kétes ködruhában
  Mogorva árnyak lengtek, a kihalt
  Sötét középkor véres napjai.

* * *
  Megvirradott a tizennegyedik
  Század s hazánkra éj következék.
  Borús éj jött rá… ekkor áldozott le
  Az ő napjának, az Árpád családnak
  Végső sugára. Harmadik Endre halt meg.
  Pártok kelének, s a párt fergeteg,
  S a fergetegben a folyó zavart,
  S zavart folyóban könnyü a halászat.
  Elfeledék a hazaszeretetnek
  Örök szentségét a fejetlen ország
  Önzés bünébe sűlyedt tagjai,
  S rabolni kezdték édes anyjokat,
  A gyámolától elesett hazát.
  Haramjabarlang lett sok sziklavár,
  Honnan le a kipusztitott vidékek
  Sohajtására gunykaczaj felelt,
  Miként az őszi bús szellő után
  Jön a süvöltő téli zivatar. – –
  Salgón Kompolti Péter volt az úr,
  Nevét rettegve emlité a táj, mert
  A meddig kardja s buzogánya ért,
  Övé lett minden, a mi kincs vala,
  S hol ellenállás szálla szembe véle,
  A kincs helyén vérfoltokat hagyott.
  Követte őt a rablás útain
  Kompolti Dávid és Kompolti Jób,
  Zsivány apjoknak méltó fiai.
  Kipusztiták már a szomszéd Somoskőt,
  Utána jött a távolabb Fülek,
  S most a fölött van a tanácskozás:
  Hová fordítsák léptöket jelenleg?
  Ottan hevernek, apa és fiúk,
  Komor teremben medvebőr felett,
  Mit kaczagányul vetnek vállaikra,
  Ha indulóra a kürt megriad.
  Ottan hevernek és Eger borával
  Sürítik úgy is sűrü véröket,
  Mely ereikben rémesen kereng,
  Mint a világok közti téreket
  Keresztülkasul bolygó üstökös.
  »Emeljétek föl a kupát, fiúk«,
  Kiálta Péter, »és kocczantsatok
  Gedő Simonnak egészségire!…
  Ha élünk és az isten megsegít,
  Még holnap éjjel vendégei leszünk;
  Azért sokáig éljen ő kegyelme!«
  ‚Sokáig éljen?‘ zúgtak a fiúk
  Utána harsány, mennydörgő torokkal,
  És a teremnek hangos boltozatja
  Az éljenekre, mint a nyughelyéről
  Fölvert szelindek, elkezdett morogni,
  S morgott hosszan, mig bele fáradott.

* * *
  Gedővár csöndös, mintha halva volna;
  Reá borult az éj, mint rá borúl a
  Halottra a koporsó födele.
  Ki viraszt még a késő éjszakán
  Gedővár néma falai között?
  A szerelem s a hazaszeretet,
  Az égnek e két legszebb csillaga.
  Mindenki szunnyad, csak Gedő Simontól
  Riasztja messze álma nyúgodalmát
  A honfigondok éber tábora.
  És míg a férj bús lámpa fénye mellett
  Pusztult hazája sorsán elmereng,
  Szomszéd teremben nője térdepel,
  A szépségében ragyogó Perenna,
  S imát sohajt az égiek felé,
  Hogy boldogítsák a magyar hazát,
  Mert míg a honnak boldogsága nincs,
  Mindaddig férje is boldogtalan.
  Egyszerre a nő felsikolt ijedve,
  Hallván közelgő fegyvercsörgetést,
  S belép férjéhez s rémülve áll meg…
  A másik ajtó ekkor nyilt s azon
  Kompolti Péter jött be kardosan.
  »Gedő uram, szép jó estét kivánok«,
  Szólt a haramja, »vendégid jövének;
  Remélem, szíves házigazda lészsz,
  S kérés nélkűl is átadod nekik,
  A mit kivánnak… minden vagyonod.
  Csodálkozol, hogy ily váratlanúl
  Leptünk meg és ily észrevétlenűl
  Léptünk eléd? Ez… egyszerű dolog:
  Megvesztegettük a jó porkolábot,
  S ő megnyitotta várad kapuját,
  S bejöttünk százan… százan! érted-e?
  És most legényid egyig megkötözvék.
  A jó fiúk javában álmadoztak,
  Midőn kezökre a hurok került.
  Azért, Gedő ur, add elő, a mid van…
  Vagy szavaimban tán kételkedel?
  Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót,
  S láthatta a száz fegyverest Gedő,
  Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot.
  »Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!«
  Szólt megvetőleg a várúr; »Perennám,
  Eredj szobádba, és az aggalom
  Ne bántsa lelked: tégedet mególak,
  Téged, legdrágább kincse életemnek!
  A többivel nem gondolok sokat…
  Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.«
  Kompolti Péter ment kutatni s véle
  A martalékra vágyó czinkosok;
  Csak Dávid és Jób állt merőn, ha ajkok
  Le nem pecsétli a csodálkozás,
  Ezt kérdték volna: milyen látomány ez?
  Melyik tündére az álomvilágnak
  Szállott a földre, e falak közé?
  S midőn a méla bámulás ködében
  Eltévedt lelkök ismét visszatért:
  Egyszerre léptek az ajtó felé,
  A mely Perenna teremébe nyilt,
  S a mely előtt vont karddal állt a férj,
  Vont karddal és rettentőn, mint az angyal,
  Ki őrizé a paradicsomot.
  »Eddig s tovább nem!« dörgött a jövőkre,
  »Eddig s tovább nem!… a kétségbesés, a
  Halál szolgája áll e küszöbön,
  E szent ajtónak tiszta küszöbén!«
  Ekkép a férj; de a két zordon ifjut
  Nem rettenték meg a dörgő szavak,
  Sem a szemeknek átszuró világa,
  Mely villámlásként szállt a hang előtt.
  »Utamba állasz?« így kiálta Jób,
  »Utamba mersz még állni? jaj neked!
  Keresztültörnék, bárha kezeidben
  Száz kard villogna s minden kard hegyéről
  Ezer halál vigyorgna is reám!«
  És összecsaptak csengő fegyverökkel
  Gedő és Jób, mint két kőszikla, melyet
  Egymás felé sujt a földindulás.
  Akközben Dávid rést lelt s besuhant,
  A hol Perenna elszorúlt kebellel
  Az aggódalmak árján fuldokolt.
  Egy jajsikoltás és egy halk sohaj…
  A nő sikoltott és a férj sohajtott,
  A nő, kit Dávid vett ölébe s vitt,
  S a férj, kinek Jób átdöfé szivét.

* * *
  Salgó s Gedővár közt emelkedék
  Hajnácskő, szinte sziklaormi vár.
  Csend volt a várban és a vár alatt.
  Mindenki alvék; a toronynak őre
  Viraszta csak még félig nyilt szemekkel.
  A fövenyóra éjfélt mutatott.
  Mi zaj hasítja a csendet keresztül?
  Még halk, de perczről perczre hangosabb.
  Az őr keresztet hány és a toronyból
  Fél bátorsággal néz a völgybe le;
  Ki más zavarná a világ nyugalmát
  Az éjszakának kellő közepén,
  Mint boszorkányok és kisértetek?
  Lenéz az őr… a teljes hold világa
  Arany fátyolként leng a vár körül,
  S a vár alatti völgy ezüst ködével,
  Mint két szerelmes lélek, összeolvad.
  A félhomályban Gedővár felől a
  Salgói úton nyargal egy lovag,
  Ölében egy hölgy hófehér ruhában,
  Hollósötét haj lengő fürtivel.
  Mögöttök távol ismét egy lovag. –
  Olyan tünékeny volt e jelenés,
  Hogy a toronynak őre más nap ezt,
  Midőn fölébredt, álomnak hivé.

* * *
  Midőn fölére Salgó udvarába
  Kompolti Dávid a szép martalékkal,
  Ez életének nem adá jelét,
  Aléltan fekvék annak karjain;
  Szivében a vért és eszméletet
  Megállitá a félelem s futás.
  Gyöngéd karokkal tette őt az ifju
  Egy kerevetre; csínnal bánt vele,
  Miként a gyermek a kicsiny madárral,
  Melyet fészkébül épen most lopott ki;
  S megállt előtte s elmerűlve nézte
  És lelkesedve így szólt: »Oh miért
  Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi
  Szem volna rajt, a hány csillag van ott,
  Hadd bámulnálak valamennyivel!…
  Ki vagy, ki vagy te? olyan ismerős
  Előttem arczod mindenik vonása;
  Találkozám már veled?… oh igen, most
  Emlékezem, hogy egykor láttalak,
  Régen, fölötte régen. Még midőn
  Mint gyermek jártam a vadon homályin,
  Miként ártatlan gyermek, a kinek
  Vérzett szive, ha vérezett az őz
  Szilaj vadászok gyilkoló nyilától:
  Oh akkor, akkor gyakran láttalak.
  Ha szenderegtem a kis völgyi forrás
  Virágos partján: édes álmaimban
  Meg-megjelentél, tündérek leánya!
  Hozzám jövél s lehajlottál reám,
  Miként lehajlik földre a szivárvány,
  S fülembe égi hangokat sugál.
  Karom kinyujtám, hogy öleljelek,
  S fölébredék… te már távol valál,
  A rengeteg sötétzöld mélyiben
  Láttam fehérlő árny-alakodat,
  S futék utánad, mint az esti szél
  A tünedékeny pillangó után,
  Futék a hegyre… a hegy tetején
  Bámulva álltam és szomorkodám; már
  Oly messze voltál tőlem, fönn az égen
  Az esti csillag képiben ragyogtál. –
  Gyermekkorom tűnt s gyermekéveimmel
  Eltünt regényes ábrándim világa,
  S vad ifjuvá lett a szelid fiú,
  S azóta véled nem találkozám…
  De én beszélek hozzád, és te nem
  Hallod beszédem; mozdulatlanul
  Fekszel, miként az elesett szobor.
  Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj,
  Inkább hervadjon el minden virág
  A föld szinén, s ne légyen több tavasz!…
  Hah, végre, végre nyílnak szemeid;
  Milyen szemek, mily égetőn-vakítók…
  Hová jutottam? hol vagyok? talán a
  Teremtő műhelyében, a hol a
  Napok készülnek? ottan, ottan… oh
  Ha e két nap az égre fölkerűl,
  A mindenséget porrá égeti!…«
  ‚Elég már, bátya, most én rajtam a sor‘,
  Ily hang szakasztá félbe Dávidot,
  Jób hangja, a ki mostan érkezett meg,
  ‚Elég volt, bátya, most én rajtam a sor;
  E drága kincsen ketten osztozunk!‘

* * *
  Eszmélt Perenna, és csodálkozással
  Nézett körűl, és töredezve szólt:
  »Férjem!… de ez nem férjem… ez sem az;
  És e terem… hisz ez nem a mienk.
  Hová juték? és férjem hol marad,
  Hogy így magára hagyja hitvesét?«
  »Férjed, menyecske, messze útazott«,
  Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod őt,
  Mert míg utából ismét visszajő,
  Rég elvirítnak ifju bájaid.
  Azért feledd őt, s add nekünk magad,
  Hogy részesűljünk mink is a gyönyörben,
  Mit férjed a mennyországtól bitorlott.«
  »El oldalamtól! vissza, szemtelen!«
  Kiálta a nő, »vissza!… és ne szólj,
  Mert minden szóért s minden léptedért,
  Ha férjem eljön, rémesen lakolsz…«
  »Ha férjed eljő, akkor?« szóla Jób,
  »Hisz mondtam már, hogy messze útazott,
  Oly messzire, hogy onnan, a hová ment,
  Porszemnek látja a nagy földtekét.
  Szóval – hogy őt ne várd hiába – nézd
  E kardot s rajta ezt a szép piros vért:
  Ez férjed vére… én megöltem őt.
  Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad!
  A női hűség rabbilincsei
  Nem korlátozzák többé lelkedet.
  Szabad vagy, használd szabadságodat.
  Két kar helyett most négy kar vár reád,
  Hogy boldogítson ölelésivel.«
  Perenna némán és merően állt,
  Némán, merően, hidegen, fehéren,
  Miként holt, csendes téli éjszakán a
  Száraz bokor, mit ellepett a hó.
  Ott állt Perenna és a kardra bámult,
  A melyen olyan drága vér alutt meg. –
  E mozdulatlan némaság alatt
  Szivét, lelkét mily harczok szaggaták!
  A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött,
  Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként
  A jég alatt a befagyott patak.
  Kitört végtére a kétségbesés,
  Kitört belőle, mint a tűzokádó
  Hegy méhéből a füst s lángoszlopok,
  És átkokat szórt, rémes átkokat
  Zsivány fejére férje gyilkosának.
  De mintha minden átok egy virág
  Lett volna, egy-egy illatos virág,
  Miket feléje dobnak, hogy szagolja,
  Olyan kedvtelve állt a hölgy előtt Jób,
  S midőn az végzé, így kezdette ez:
  »Hah, istenemre, hogyha átkozódva
  Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként,
  S én férjedet naponként megölöm!…
  Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom,
  Ha minden átkod megfogamszik is.«
  Perenna Dávid lábaihoz borult,
  Átfogta térdét, és így esdekelt:
  »Oh ifju, arczod nem oly ördögi,
  Miként ezé itt… légy könyörülő,
  És ój meg tőle, ój meg engemet!
  Szeretni foglak, szolgálód leszek,
  Csak ments meg engem férjem gyilkosától,
  Csak e sátán ellen légy paizsom.«
  »Meg foglak óni, gyermekálmaim
  Földönfölűli tündérgyermeke!«
  Kiáltá Dávid, fölemelve őt,
  »Meg foglak óni, paizsod leszek;
  S ki hozzád nyúlni kíván: annak e
  Paizst előbb ketté kell törnie.
  Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!«
  »Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében
  Ellenszegűlő dacznak lángja gyúlt,
  »Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk.
  Mi nálunk minden martalék közös,
  Azért kettőnké e menyecske is;
  És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel
  Férjének irtam úti levelet
  A más világra, e kard most is éles,
  S karomnak sincsen legkisebb baja!«
  Egymás elébe állt a két fiú,
  Egymás elébe állt és hallgatott,
  Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek.
  Kompolti Péter jött be s rájok ordít:
  »Megálljatok!« s a bajvivók megálltak.
  »Apánk, te légy hát köztünk a bíró«,
  Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának
  Akarja Dávid bátya tartani;
  De én azt mondom: ehhez nincs joga,
  Mert ő kettőnké. Nincs-e igazam?«
  »Hitvány fiúk«, szólt megvetőleg apjok,
  »Ily hasztalanság annyira feltüzel,
  Hogy egymás ellen karddal rontotok?
  S ilyen mihaszna pörben engemet
  Mertek biróul híni, engemet!… jó;
  Igazságot hát én szolgáltatok.
  Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem,
  Sem egyiké, sem másiké… igen,
  E hölgyet bírni én fogom, magam!«
  Kihullt a kard a két fiú kezéből,
  Vérök föllázadt, sustorgott, miként
  A víz, a melybe a villám csapott,
  S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat.
  Keresztülszúró lángtekintetét
  Jártatta végig rajtok az apa,
  S parancsolólag így kiálta föl:
  »Ki mer mocczanni és morogni, hogyha
  Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!«

* * *
  Miből teremté isten a szivet?
  Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg,
  A mennyi érte a szegény Perennát. –
  Őrizve Salgó szűk falai között
  Ült a fogoly hölgy napok óta csak,
  De mindenik nap századokra nyúlt,
  Azokra nyujtá azt a szenvedés.
  Az árva lélek mennyit szenvedett!
  Egy pillanatban keble meggyuladt
  A fájdalomtól, és más pillanatban
  A rettegéstől ismét megfagyott.
  Hosszan tünődék, véghetetlenűl:
  Hogy szabaduljon e falak közűl,
  S hogy álljon bosszut férje gyilkosán?
  És nem talála semmi, semmi módot!
  S most jött reá a legnagyobb csapás;
  Kompolti Péter így nyilatkozék:
  »Szép asszony, benned a sátán lakik,
  Te megbüvöltél, napról napra jobban
  Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem:
  Én feleségül veszlek tégedet.«
  »Hozzád megyek«, szólt elhatározottan
  Perenna, ámde oly hangon, mikéntha
  Lett volna a halálnak angyala,
  S ezt mondta volna ama szók helyett:
  »Kompolti Péter, végórád ütött!« –
  Magához híta Dávidot Perenna,
  S így szóla: »Ifju, igazán szerettél?
  Vagy pillanatra fellobbant lidércznek
  Volt lángja csak, mit érezél irántam?
  És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?«
  »Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju,
  »Szeretlek, mint a völgyet a patak,
  Szeretlek, mint a csillag az eget,
  Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt!
  S ha te szeretnél… oh szólj, asszonyom,
  Hogy érdemeljem meg szerelmedet?«
  »Hogyan?« felelt a nő, »egy módja van:
  Öcséd megölte férjemet, s apád most
  Engem magának hitvesűl kiván.
  De én apádat, ezt a második
  Leendő férjemet szintúgy utálom,
  Miként első férjemnek gyilkosát.
  Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg
  E két gonosztól. – A tiéd leszek, ha
  Apádat és öcsédet megölöd.«

* * *
  Örök rejtélyü érzés, szerelem!
  Te nagy folyó, mely egyszer szemetet,
  Máskor virágot hordasz vizeden,
  S mind egy helyről: az emberek szivéből.
  Oh szerelem, te végtelen óczeán,
  Melynek határát még nem látta senki,
  S melynek le nem szállt fenekére senki.
  Ott állsz te, óriások óriása,
  Mesés nagyságban… hogyha nyúgoszol,
  Meglátja széles tükrödben magát a
  Határtalan menny minden csillaga;
  S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak
  Az alvilágnak minden szörnyei.
  Mindenható erő vagy, szerelem!
  Mindenható vagy… angyallá az embert,
  Az angyalt ördöggé, az ördögöt
  Emberré könnyen átváltoztatod… – –

* * *
  Derűlt, kék éj volt, tiszta csendes éj,
  Vidáman néztek felhőtlen magasból
  A földre a hold és a csillagok,
  Olyan vidáman!… hah, pedig mi történt
  A földön? apa- és testvérgyilkolás!
  Kigyóként csúszott Dávid a terembe,
  Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét
  Széttolta halkan… reszketett keze,
  Mintha kősziklát hengerítene.
  »Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék,
  Merőn szegezve rá égő szemét,
  »De mily szelíd most arcza, melynek ébren
  Minden vonása egy-egy Luczifer;
  Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek,
  Te mindig-gyáva lelkiismeret?
  Eredj, hivatlan vendég, menj tova;
  Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan
  Nyujtod felém fenyítő ujjadat,
  Hijába intesz oly parancsolólag,
  Nem hallgatok rád… nézd, nem hallgatok!«
  Az alvót ekkor torkon ragadá,
  S beléje fojtá a lélekzetet…
  Nem is nyögött… egy rángás, s vége volt.
  Bevonta ismét a függönyt s mene,
  De a küszöbnél visszafordula,
  Hogy megtekintse: nem maradt-e élet
  Ama testben? nem támadand-e föl?
  Az ágy előtt megállt… állt, s nem meré
  A kárpitot szétvonni újolag.
  Nem mert benézni rettentő müvére,
  S lélekszakadva kifelé rohant
  Másik terembe, a hol öcscse volt.
  A zajra Jób fölébredett s fölült,
  S fél eszmélettel nézte a jövőt,
  S midőn egészen eszmélt, akkorára
  Keblében járt a gyilkoló aczél,
  A melyet bátyja a falról ragadt le.
  De nem halálos volt Dávid szurása,
  Feléje lépett tántorogva öcscse,
  Hogy megragadja öldöklő kezét…
  Egy új suhintás és Jób homlokát
  Elboritotta vére, s összedőlt.
  A kardot messze dobta Dávid, és
  Futott, futott ki, mintha lépteit
  Követte volna százezer boszorkány,
  Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi
  Irtóztató a képzeletben él.
  Futott; futott, és nem tudá: hová fut?
  Sötét sarokban megvoná magát,
  Szemét behunyta, hogy ne lássa a
  Számithatatlan rémeket; de látta
  Még akkor is, ha behunyá szemét.
  S majd apja halvány arcza állt előtte,
  Majd öcscse véres, megvagdalt alakja.
  Intett kezével, hogy távozzanak;
  Nem távozának. Mindig közelebb
  Jöttek hozzája… egyre közelebb…
  Beléje vágták végre körmüket…
  Torkon ragadták… lég után kapott,
  S egy jajnyögéssel összeroskada.
  Midőn fölébredt, reggeledni kezdett,
  A hajnalfény betört az ablakon;
  Körűltekinte, s akkor látta meg,
  Hogy apja ágya mellett feküvék.
  »Apám, ébredj föl, ébredj… hallod-e?«
  Szólott megrázva a holttetemet,
  »Mit alszol, hosszan, mint a mormotér?
  Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni…
  Szabad vásár van, minthogy nincs király.
  Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedővárt;
  Tiétek minden kincs, arany… nekem
  Nem kell egyéb, csak a vár asszonya.
  De kelj föl hát! ne rángattasd magad
  Hiába. S még sem ébredsz föl… no semmi,
  Fölébredsz majd az ítéletnapon.
  De akkor ki ne böffentsd valahogy
  Az istennek, hogy én voltam, ki téged
  Elaltatálak, mert megfojtalak!«
  Elindult és ment a szomszéd terembe,
  »Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét
  Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém?
  Mi a manó, hát a földön heversz?
  Neked bezeg jó ágyad lehetett.
  Bordáidnak becsűletére válik,
  Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon.
  Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat,
  Hiszen merő vér; kelj föl, hallod-e?
  Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma
  Fölkelni nincsen kedve senkinek.
  Annál jobb. Oh ez pompás alkalom!
  Szép kedvesem most megszöktethetem…«
  S ment a szobába, hol Perenna volt.
  »Megölted őket?« kérdezé a hölgy.
  »Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid,
  »Én meg nem öltem senkit, senkit is!
  Ottan feküsznek szépen, csendesen,
  Egyik fehér és a másik piros.
  Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak;
  Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre.
  Fölnyargalunk a bástya tetejére,
  S onnét aztán az égbe röpülünk!«
  »Hah, ez megőrült«, gondolá Perenna,
  S borzadva hátrált; de az ifju őt
  Ölébe fogta s vitte kifelé.
  A nő sikoltott. »Csitt, légy csendesen,
  Mindenre kérlek, a mi szent előtted!«
  Szólott az ifju, »fölkel valaki
  Zajodra, s akkor el nem szökhetünk,
  Elfognak… hah nézd, nézd, már jőnek is!«
  Ezzel rohanni kezde, fölrohant
  A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta,
  »Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«,
  És átszoritva a hölgyet, leugrott…
  Alant a mélység sziklacsúcsai
  A vértül és a hajnaltól pirultak.

* * *
  Dávidnak már nem kelle temetés,
  Elnyelte őt a vár alatti mélység,
  El volt temetve. S a ki eltemesse
  Apját s öcscsét: nem volt ember reá.
  Kipusztulván mind a Kompoltiak,
  Elosztották a rablott kincseket
  Legényeik; de osztozás alatt
  Egymásnak esvén kardot fogtanak.
  Kevés jutott el épen közülök.
  Nagy részt elestek, és holttesteik
  Az éhes hollók tápláléki lettek.
  Igy állt sokáig Salgó zajtalan,
  Csak a hollóknak károgása szólt
  Holttetemekkel megtelt udvarában;
  S alant a völgyben a népség futott
  A szél elől, mely Salgóról jöve.

(Dömsöd.)


SZILAJ PISTA.

I.

  Jó ideje, hogy a nap lenézett.
  Pihennek az elfáradt révészek,
  A révházban pihennek, alusznak.
  Szilaj Pista maga nem alszik csak.

  Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,
  Hogy miért vagy te még most is ébren?
  »E kérdésre én csak azt felelem,
  Hogy ébren tart engem a szerelem.«

  Holdvilágos éjben Szilaj Pista
  Csónakát a partról eloldozta,
  Az evezőt is kezébe vette,
  Át is ment a vízen a szigetbe.

  A Dunának kellő közepében
  Áll a sziget virágos kertképen.
  A szigetnek legszebb virágszála
  Egy vén halász fiatal leánya.

  A vén halász nádvityillójában
  Subaágyán alszik már javában.
  A vén halász fiatal leánya
  Sziget partján vár Szilaj Pistára.

  Mikor átért a szép révész legény,
  Jó dolga lett rózsája kebelén.
  Csókolóztak… de nem mondom ezt el!
  Tele van a világ irígyekkel.

  Legtüzesebb bor a szép lyány csókja,
  Csók az észnek könnyen zavarója;
  Pistának is megzavarta eszét,
  Származott is tőle tarka beszéd.

  »Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,
  Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,
  Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,
  Csókolj agyon hajnal hasadtára.

  Fekete a pillád, kék a szemed,
  Mint mikor a felhő kettéreped.
  A megrepedt felhőben kék az ég,
  S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

  Ha egyetlen egy füzért fonnának
  Minden virágából a világnak,
  Át nem érné az én szerelmemet,
  Olyan nagy!… s az egyedül a tied.

  Szerelmemnek nincs határa, vége;
  Hát a tied ily végtelenség-e?
  Csak szerelmed határát ne érjem,
  Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem!

  Egy óriás alszik ott, angyalom,
  Egy óriás, az én indulatom;
  Mihelyt oda érkezünk: fölébred,
  S összeszaggat engem úgy, mint téged.«

  Igy beszélt az ifju révészlegény,
  De megnyugott a lyány tekintetén,
  Tekintetén, mely ezt magyarázta:
  Szerelmének nincs vége, határa.

  Még sokáig váltogatták a szót.
  Közelökben a fülemile szólt;
  Vagy tán nem is madár dalolása
  Volt ez, hanem szivök dobogása.

  Elváltanak egymástól végtére
  Szép reménynyel a jövő estére.
  Az ifju ment a révésztanyába,
  A leány ment apja kunyhajába.

  Csendesség volt az egész vidéken,
  Hajlott a hold lefelé az égen,
  Gönczölszekér rúdja is leállott,
  A fiastyúk föl magasra szállott.

  Csendes a révkocsmárosnak háza,
  A szellő a bokrokat nem rázza,
  Semmi sem szól, csak a Duna habja,
  Mely a komp oldalát locsolgatja.

II.

  A vén halász város piaczára
  Hordta halát a hetivásárra.
  »Gyere velem a városba, lyányom.«
  »Ha kivánja keed, apám, nem bánom.«

  Apa, leány a városba mentek.
  Hejh, csak ne lett volna épen péntek!
  Először volt a városban Lidi,
  Azért nem tetszett ez a nap neki.

  De csakhamar ezt elfelejtette
  A városi zajnak közepette.
  Jöttek czifra, szép ruhás urfiak,
  S a szép lyánynyal csintalankodtanak.

  Szólt egy urfi, ki mellette megáll:
  »Hol termettél, gyönyörű virágszál?«
  Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben
  Termettem a Duna közepében.«

  Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog!
  Mert hisz én is oda való vagyok.
  Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?
  Ha van, inkább engem szeress, ne őt.«

  Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretőm?
  Azt én senki orrára nem kötöm,
  Ha az úrfi tudni ugy kivánja:
  Van czigányné s van annak kártyája.«

  Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi
  Csak igy apró pénzzel fizette ki;
  De még is a lyány meg nem állotta,
  Egyet pillantott utána lopva. –

  Ezek után egyszer sok időre
  Kiült Lidi a Duna szélére,
  Dunaparton vad virágok között
  Ülve a kis leány hálót kötött.

  Ereszkedett már a nap lefelé,
  Festegette a bokrok levelét,
  Befestette pirosra, sárgára,
  Piros fátyolt huzott a Dunára.

  A kis lyány a hálót csak kötötte,
  S im megzörren a bokor mögötte,
  Ki az? ki jön?… egy fiatal vadász.
  »Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?«

  »Ha nem vak, hát látja, mit csinálok;
  Látja az úr, hogy kötöm a hálót;«
  Igy felelt a kis leány kereken,
  Hogy melléje lépett az idegen.

  Szólt a vadász: »Te hamis kis leány!
  Arczod rózsa, de beszéded csalány.
  Látom, te még most is a régi vagy,
  Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

  De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
  Hogy láttuk már egymást az életbe’?
  Láttuk egymást egy hetivásáron…
  Emlékszel-e még rá, szép virágom?«

  Felelt Lidi: »Azt én megengedem,
  Hogy úrfi már találkozott velem;
  De nem olyan nagyok szépségei,
  Hogy el ne lehetne felejteni.«

  S így a mit a vadász úrfi szólott,
  Minden szóra kapott egy jó tronfot,
  Még sem tudott bosszankodni rája,
  Arra a kis csintalan leányra.

  Hát csak azon vette észre magát,
  Hogy a sötét éjszaka már beállt,
  És így szóla: »Tudod-e, aranyom,
  Hogy az útat innen én nem tudom.

  Rám nézve hát rettenetes baj van,
  Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
  Légy kisérőm csak az erdőszélig,
  Vagy akár a szobám közepéig.«

  Lidi végig gondolta a dolgot:
  Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
  Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
  S ő mindezért háladatlan legyen?

  »Világért sem leszek háladatlan!«
  Szólt a lyányka elhatározottan,
  Szólt magában, azután ezt mondta
  Fennszóval, a vadászra pillantva:

  »Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
  De hazáig el nem kisérhetem,
  Elkisérem csak az erdőszélig…
  Mert az embert könnyen megitélik.«

  És elmentek. Mire Lidi megjött,
  Szilaj Pista már régen kikötött.
  »Régen várlak, hol jártál, galambom?«
  Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

III.

  Lidinek a magaviselete
  Akkor este különös lehete,
  Mert Pistának az sehogysem tetszett,
  S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

  Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig!
  Mihelyest a világra születik,
  Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik;
  S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

  Mit tett Pista? már a másik este
  Bokor mögé bujt titokban, s leste…
  Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
  Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

  Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
  S hallott tőle édes beszédeket,
  Mikre Lidi csak ugy irult-pirult.
  Szilaj Pista mérgében majd megfult.

  S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
  De az úrfi meg is fogta kezét
  A leánynak, sőt meg is ölelte…
  Poklokra szállt Pistának a lelke.

  Fölugrik, az urfit megrohanja:
  »Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
  Igy csábítsd el más ember mátkáját…«
  S kirántotta zsebéből bicskáját.

  A bicska a vadász szivének ment,
  De a vadász puskával állt ellent,
  Puskaagygyal úgy ütötte főbe,
  Hogy hosszában elbukott a fűbe.

  Mikor Pista magához tért megint,
  Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
  Senkit sem lát… sem vadász, sem leány.
  Azt gondolja: csak álmodott talán.

  Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
  Mert vére még akkor is csepegett.
  Sírt bujában, sírt, sírt… könnye, vére
  Összefolyva csorgott le képére.

IV.

  Szép Lidihez a vadász el-eljár,
  S bátorsággal ölelkezhetnek már,
  Nem tartanak semmi ellenségtől,
  Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

  Szilaj Pista elment nagy bujában;
  Hol bujdosik most, melyik világban?
  Erős szélvész volt szive bánata,
  Szegény fiút messze ragadhatta.

  Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
  Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
  Bakonyerdő kellő közepében
  Megpihent egy vén cserfa tövében.

  Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
  Lelkét ő le nem csendesíthette.
  Teste tó volt, lelke benne a hal.
  Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

  »Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
  Végesvégül bitófa-czifrázó!
  Mit bánom én? jussak a bitóra,
  Az lesz nekem legboldogabb óra.«

  Kiült a nagy országút szélére,
  S várakozott jó módú vendégre,
  Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
  Mint ő neki bátorság szivében.

  Jött is egy úr nem igen sokára,
  Gyorsan hozta őt négy paripája,
  Négy paripa czifra szép hintóban.
  Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

  »Megállj!« kiált Szilaj Pista rája,
  »Mozduljon, a ki halálát várja!«
  A halálra egynek sem volt kedve,
  Megállottak, kővé merevedve.

  Pista oda lépett s minden zseben
  Keresztülment lelk’ismeretesen;
  A mit talált, szépen ki is szedte,
  Messzely bor árát sem hagyott benne.

  »Elmehettek!« szóla mostan Pista;
  »Hó megállj!« kiáltá a kocsisra,
  Ki az ostort már kezébe vette,
  »Nem vagyok én zsiványnak teremtve…

  Itt van, uram, egy fillérig pénze.«
  Az úr reá nagy szemekkel néze,
  Nem tudta: a dolgot mire vélje?
  Tán csak tréfál a haramja véle?

  Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
  A hintónak hátát forditotta,
  És elindult és tovább bujdosott.
  Vitt magával bánatos haragot.

  Meddig tartott bizonytalan utja?
  Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
  Mig egyszerre csak azt veszi észre,
  Hogy a Duna partjaihoz ére.

  Dunaparton áll a révház felett,
  Hol annak előtte révészkedett,
  Átellenben Lidiék kunyhaja…
  Pistának kél keserves sóhaja.

  »Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?…
  De, szegény lyány, tán meg is bántad már,
  Hű szeretőd tán már megsirattad,
  A ki annyit szenvedett miattad.

  Ha megbántad hűtelenségedet,
  Elfelejtem a megtörténteket.
  Magadat csak ezután becsüld meg:
  Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!«

  Ezt gondolta s a ladikba lépe,
  Hogy átevezzen a szigetségbe,
  S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
  A mi mostan volt csak gondolatja.

  Épen mikor a ladikba lépett,
  Háta mögött hallott ily beszédet:
  »Hejh, atyafi, mi is átakarunk,
  Várjon kend, jó borravalót adunk.«

  Pista majd befordult a Dunába,
  Mert Lidit s a vadász-urfit látta;
  Rájok ismert, bár jó messze voltak,
  S vége járta már az alkonyatnak.

  Félig-meddig összeszedte magát,
  Míg amazok elérték csónakát.
  Hejh, mikor a csónakba bementek,
  Gondolhatni, mint rémültenek meg.

  Pista gyorsan el kezdett evezni,
  Nem lehet azt a kínt megnevezni,
  A mit a lyány és az úrfi érzett.
  Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

  Pista nem szólt, hanem csak evezett.
  Már közel volt hozzájok a sziget,
  És csak akkor vette észre magát,
  S hirtelen megfordítá csónakát.

  »Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?«
  »Nem egészen«, felelt neki Pista,
  »Csak a Duna közepéig… ottan
  Veletek egy kis számadásom van.«

  És a mire kimondta ezeket,
  Már a Duna közepén evezett.
  Itt a vízbe dobta a lapátot,
  S a ladiknak legvégére hágott.

  »Tudjátok, mit?… meguntam éltemet,
  És azt ti miattatok untam meg;
  Elmegyek a más világra… hanem
  Nektek is el kell ám jőni velem!«

  Szólt s fölforditotta a ladikot.
  Mind a három a Dunába bukott.
  A csalfa lyányt Pista megölelte,
  Hogy mellette hagyja őt el lelke.

  De a midőn az úrfit meglátta,
  Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
  Utána ment, és őt ölelte meg,
  S küzdöttek, mig el nem merültenek.

(Szalk-Szent-Márton.)


1847.

* *


BOLOND ISTÓK.

  »Jön biz a, tagadhatatlan,
  Mindjárt itt lesz a hátam megett,
  S mily haragos! soh’ se láttam
  Ilyen gyilkos szemeket.

  Korbácsolja lovait,
  S a gyeplőt közéjök vágta,
  Ugy jön egyenest nekem
  Sebesen, ló halálába.

  Hallj’ az úr,
  Legyen annyi embersége,
  Hagyjon békét én nekem,
  Menjen félre pokol fenekébe.

  Hisz elég nagy ez a puszta,
  Megférünk egymás mellett is könnyen
  Mért törnénk tehát egymásra?
  Egyik jobbra, másik balra menjen.

  És ha épen úgy kivánja,
  Hát meg is süvegelem,
  Csak térjen ki az utamból,
  Csak hagyjon békét nekem.«

  Igy beszél a jámbor ifju
  A záporhoz, mely utána nyargal,
  De biz ez nem fordul el, hanem
  Utóléri, s dől rá vad haraggal.

  És az ifju?
  Ott helyben megáll merően,
  Mint Caesar, midőn meglátta
  A gyilkot Brutus kezében.

  S köpenyét, mint Caesar,
  Rá voná a képire…
  Azaz hogy rá vonta volna,
  Ha lett volna köpenye.

  De azért, mint a kinek nyakában
  Egy pár bunda és köpönyeg,
  Oly nyugottan áll, s ezt mondja
  Kimondhatatlan egykedvüleg:

  »Jó; ha nem hallgatsz rám,
  Üssön a mennykő beléd.
  Majd meglátom, melyikünk
  Unja meg elébb.

  Istenemre, én vagyok tán
  A világon a legjobb keresztyén,
  Mert biz annyiszor még senki sem
  Keresztelkedett meg, mint én.

  Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
  Hanem hiszen szerecsent mos,
  Mert biz én a milyen
  Egykoron valék, olyan vagyok most.

  Leáztathat rólam
  Az eső minden ruhát,
  De nem áztathat le egyet: a
  Philosophiát.

  Az már aztán a szabó,
  A ki ezt a ruhát varrja;
  S milyen olcsó! ingyen kapni,
  S még is milyen kevés hordja.«

  Igy elmélkedik az ifju ember,
  S erre oly jó ízűt kaczagott,
  Hogy a zápor megbosszankodott rá,
  S még kegyetlenebbűl szakadott.

  De az ifju győzte türelemmel,
  Állt vidáman és nyugodtan;
  Gondolá, hogy zúgolódni
  Teljesen méltóságán alul van.

  Végre is a mérges felhő
  Szégyent vallva távozék,
  S szivárványos lett – talán az
  Ifju kedvétől – az ég.

  »Szép szivárvány!« szólt a vándor,
  »Mint életem, olyan tarka,
  S olyan fényes, mint jövendőm
  S mint a paradicsommadár farka;

  Szép szivárvány, szép diadalív,
  A verőfény tiszteletire,
  Hogy a vészen, a felhőkön
  Győzelmet nyere;

  Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
  Jaj de messzebb még a város,
  A nap vége pedig már közel,
  És az út irtóztatóan sáros.

  Én ugyan próféta nem vagyok,
  Hanem annyit merek jóslani,
  Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
  Bennem a város leányai.

  Sajnálom szegényeket,
  De hijába, nem tehetek róla…
  Hogyha még is szállni tudnék,
  Mint amottan az a gólya.

  Mit csináljak hát?
  Ha az éjet itt kinn töltöm,
  Gyönyörű mulatságocska lesz,
  Nedves háttal sáros földön…

  Bár Bolond Istóknak hínak,
  Ily bolond csak nem leszek –
  Mit tünődöm? amott egy tanya,
  Bemegyek.

  Zsiványfészek is lehet
  Barátságos alakjára nézve,
  De nincs annak félelem szivében,
  A kinek még bányában a pénze.

  És a kémény füstölög,
  Ergo tűz van a konyhán,
  Ergo megmelegszem, sőt még
  Vacsorálok is talán.

  Mily szerencse, mily boldogság,
  Hogy tanultam logikát,
  Most ezt föl sem érném észszel…
  Éljenek az iskolák!«

  Ez komor tanya,
  A hová az ifju mégyen,
  Mélyen benn a
  Puszta közepében.

  Félig ép,
  Félig rom;
  Ház-e vagy
  Sírhalom?

  Mint az árva gyermekek
  Anyjok sírhalmánál,
  Egy pár vad fa körülötte
  Olyan szomorún áll.

  És pedig nagy épület,
  Nem paraszt kőmíves rakta,
  Drága mű,
  Csak hogy az enyészet lába rajta.

  Oldaláról hull a vakolat,
  Kopott zsaluk lógnak lefelé,
  Mint helyökből kifeszíté
  Egyik-másik kósza szél.

  Az ajtó előtt egy
  Életúnt komondor,
  Ellenséget s jó barátot
  Egyaránt megmormol.

  Hátul a cselédház, oldalánál
  Egy öreg mogorva béres lézeng;
  Dolgoznék, ha dolgoznék,
  Balta és járomszög a kezében.

  Minden oly bús,
  Oly kedvetlen,
  Mintha egy világnak
  Átka volna itten.

  Gondolá is fiatal barátunk,
  Hogy elért e tanya közelébe:
  »A tatárjárásnak itt talán még
  Mostanában volt csak vége.

  De ha benn még mostan is Timurlán,
  Dzsengizkhán s az egész Tatárország,
  Még ugy is belépek; lábamat
  Vissza még ez urak sem riasztják.«

  S a küszöbre
  És belépett,
  S láta egy vénséges
  Asszonyképet.

  A parazsat túrta
  Csiptető vasával…
  Szólt az ifju hozzá
  Elragadtatással:

  »Jó estét magának
  Szerelem galambja,
  Ifjuság rózsája,
  Nagyanyám nagyanyja!…«

  De az érdemes hölgy közbevágott
  A beszédnek végét el nem várva:
  »Mit keres kend? isten hírivel
  Menjen arrébb, ez nem csárda.

  Majd biz itt minden sehonnait
  Befogadni, hát hogy is ne!
  Kivált ilyen tájban,
  Mikor itt van már az este.«

  »Ejh, babám«, felelt a vándor,
  »Hisz nem ment el az eszem,
  Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
  Ha el nem esteledem.

  Ép azért, mert este van…«
  De szavát el nem végezheté,
  Nagy csetepatéval küldte
  Őt az asszony kifelé.

  Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«
  Kérdezé,
  »Véle szólok; vigyük az ügyet
  Ő elé.«

  »Itt az úr, mi a baj?«
  Szólt egy tompa hang,
  Mintha szólna tenger
  Fenekén harang.

  Hófejér aggastyán volt az úr,
  Hófejér bajuszszal és szakállal,
  Homlokán kevés haj, sok redő,
  Úgy állt ottan komoly méltósággal.

  Úgy állt ott merően,
  Mint egy sírkereszt,
  Melyet tél-időben,
  Tiszta hó fedez.

  Úgy állt, mint egy egész temető,
  Melyben oly sok, oly sok a halott,
  S látható volt jól, hogy az öröm van
  Legrégebben eltemetve ott.

  És az ifju lelke a pajkosság
  Tarka köntösét rögtön letette,
  S szólt illendő szerénységgel
  S tisztelettel közeledve:

  »Jó uram, bocsánat!
  Útazó vagyok;
  Még ugyan nem fagytam meg, de
  Nem is izzadok.

  Nagyon utolért a zápor,
  Át találtam ázni egy kicsit,
  Engedelmeddel fölmelegenném
  S megszárítnám a ruhámat itt.

  S ha jóságodból ezen kivűl
  Még maradna egy darabka hátra,
  Azt csak arra használnám, hogy
  Megmaradnék itten éjszakára.«

  »Jól van«, volt a kurta válasz,
  S ezzel befordult az agg.
  Kurta volt a válasz, ámde több
  Nem kellett az ifjunak.

  Fönn termett a tűzhelyen,
  A láng mellé guggolt szépen,
  S űlt kevélyen és vidáman,
  Mintha űlne egy királyi széken.

  »Most nekem áll a világ!«
  Ekképen gondolkodék,
  »Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
  Hogy vacsorám is lesz még.«

  Ezt gondolta, s összevissza
  Gondolt minden tarkabarkát,
  És miért ne gondolt volna?
  Hisz Bolond Istóknak híták.

  A mi volt és a mi lesz,
  A mi nem volt s nem leszen,
  Minden, minden
  Megfordult a fejiben.

  S a mit ő magában gondolt,
  Ki is szokta mondani;
  No hiszen a vén anyónak
  Volt mit hallani!

  Három vendégoldalas szekér
  Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
  S olyakat, hogy rajtok az anyó is
  Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.

  Hejh pedig ezt vajmi régen,
  Régen nem tevé már,
  Szinte csikorgott belé a szája,
  Mint a megrozsdásodott zár.

  De hogy minden mértéken fölűl
  Hosszu ne legyek:
  Mint az ifju jóslá, meghivá őt
  Vacsorára az öreg.

  »Ejnye, ejnye«, gondolá az,
  Másod ízben rakva meg a tányért,
  »Ez a Matuzsálemína
  Hogy kitett magáért!

  Hiszen ez királyi vacsora;
  Kár, hogy ilyen búsan költjük el…
  Megszólitom az öreg urat,
  Ha felel, ha nem felel.

  Jó uram, tisztelt úr,
  Ételed jó, de egy híja van.
  Az az egy híja, hogy
  Nagyon sótalan.

  Nem ezt a sót értem… mással
  Szoktam sózni én az ételt:
  Mulatással,
  Víg beszéddel.

  A halak is kaczagnának rajtunk,
  Ekkép látva minket…
  Avagy siralomházban vagyunk tán,
  S holnap már kivisznek?

  Fél halál a hallgatás,
  Tőle szinte félek én;
  Ha te restelsz beszélni,
  Majd beszélek én.

  Történet, földmívelés, müvészet,
  Csillagászat, természettan,
  Költészet, jogtudomány, kuruzslás,
  Mind, mind, mind a fejemben van.

  Ismerős előttem
  Éjszak, dél, kelet, nyugat,
  Jártam fényes palotákban
  És rongyos kunyhók alatt.

  Mondd, miről beszéljek?«
  És az agg (inkább szemeivel,
  Mint hangjával) ekkép válaszolt:
  »Engemet már mi sem érdekel.«

  »Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,
  »Isten ellen vétkezel vele…
  Elzárkozni e dicső világtól,
  A mely széppel, jóval úgy tele!«

  »Tele széppel, jóval«, mormogá az
  Aggastyán fejét megrázva,
  »Tele széppel, jóval, meglehet, de
  Legfölebb csak néhányok számára.

  Majd ha hetven, nyolczvan év keservét
  Hordod a szíveden,
  S közte még csak egy hervadt virág,
  Egy szép emlék sem leszen,

  Majd ha dőlni készül élted fája,
  S azt sem mondhatod,
  Hogy ágán a boldogság-madár
  Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.

  Hanem a kínszenvedések függtek
  Rajta, mint akasztott emberek:
  Akkor mondd meg, milyen a világ,
  Akkor mondd meg, fiatal gyerek.

  Tél vala már ifjuságom,
  Hát öregkoromnak,
  Hát ennek még
  Milyen nevet adjak?

  Szerettem; szerelmem angyal volt,
  Ott fönn született az égben,
  S gyalázat sarával megdobálva
  Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.

  Hogy virágtalan volt tavaszom,
  Kétségemnek rémeit legyőzve,
  Jó reménynyel néztem a kalászos
  Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.

  Eljött s elment mind a kettő,
  És mi hasznom benne?
  Hogyha mindent elbeszélnék,
  Szíved megrepedne.

  Hosszu fájdalom rövid tartalma:
  Sírban két jó gyermekem,
  Még egy él, és ez rosz ember
  És irántam idegen.

  Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem
  A világot tíz esztendő óta,
  És ezóta nincs egyéb érzelmem,
  Mint bevágyni, be a koporsóba.

  Én bevégzém számadásom
  Az élettel,
  Mit akarhat még velem, hogy
  Nem ereszt el?

  Kiivott már mindent, bennem
  Semmi nem maradt,
  Mért nem dobja hát el már az
  Üres poharat?

  Átkozott légy, élet,
  Légy elátkozott,
  A ki rabszolgádat
  Ekkép kínozod!

  Átkos, átkos a világon minden,
  Egy van csak, mi áldást érdemel,
  Az az egy kicsiny gödör, hová az
  Élet minket nem kisérhet el.

  Milyen áldás, ott lenn porladozni,
  Elfeledni, hogy valánk,
  Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
  A melynek neve világ!«

  Itt megállott a sok évnek
  És sok búnak embere,
  És az ifjú szót emelni
  Csak hosszú szünet multán mere:

  »Szent előttem minden fájdalom,
  Kettősen szent az öreg szivé…
  Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
  Ha beszédem lelked sértené.

  Jó uram, te vétkezél,
  Tűrd tehát a büntetést,
  Mely ha nagy, azért az, mert
  Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.

  Ez a bűnök koronája,
  Minthogy ez nem más,
  Mint a legsötétebb
  Istentagadás.

  A kétségb’esés pokoli hang,
  A mely fölkiált az égre:
  Nincs tebenned isten, a kinek
  Gondja volna az emberiségre.

  S méltó rá bizonynyal,
  A ki ezt kimondja,
  Róla hogy kezét a
  Jó isten levonja;

  Mert van a világnak atyja,
  Van egy hű gondviselője,
  Minden ember megláthatja,
  A ki el nem fordul tőle.

  Csak ne légyünk türelmetlenek!
  Néki sok a gyermeke,
  Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
  Mindeneknek elibe.

  Itt a törvény: »várj sorodra«,
  És nem vársz hiába;
  Mint a nap a föld körűl, úgy
  Vándorol jósága.

  S nincs itt a kit elkerűlne,
  Ha ma nem jött, eljön holnap…
  Míg az ember boldog nem volt,
  Addig meg nem halhat.

  S a boldogság soh’ sem késő,
  És ez oly bűvszer, mitül
  – Essék csak egy csepp beléje –
  Egy tenger megédesül.«

  Még soká beszélt az ifju,
  És az agg mindig jobban figyelt,
  S ugy szivá be lelke e beszédet
  Mint a gyermek az anyatejet.

  És midőn elhallgatott az,
  Álmélkodva kérdezé az agg:
  »Hol tanultad ezeket?
  Ki vagy, ifju, hogy hínak?

  Az pedig a komolyságot
  Már nagyon megunta,
  S válaszát vidáman, pajkosan
  Ilyeténkép mondta:

  »Hol tanultam ezeket?
  Egy bagoly beszélte,
  A midőn egy vészes éjjel
  Egy odúban háltam véle.

  Ki vagyok? sehonnai,
  Se országom, se hazám,
  Valamely vándormadár
  Lehetett az ősapám.

  Járok-kelek a világban,
  Ma itt vagyok, holnap ott,
  És a kinek tetszik, annak
  Emelek csak kalapot.

  Minél többet éhezem és fázom,
  Annál több az örömem,
  Mert annál szebb lesz jövendőm,
  Minél rútabb jelenem.

  S hogy hínak? biz én már jóformán
  Elfeledtem igaz nevemet,
  Azt tudom csak, hogy most a világ
  Bolond Istóknak hí engemet.«

  Másnap reggel Bolond Istók
  Fölvevé kis batyuját,
  Oda állt a vén gazdához
  És elmondá búcsuját:

  »Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
  Boldog lészsz, gondolj reám,
  Jussak akkor az eszedbe, a ki
  Boldogságodat megjósolám.«

  Megfogá kezét a
  Remegő aggastyán,
  S szóla, s egy nehéz könny
  Pergett végig arczán:

  »Isten hozzád, ifju ember,
  A kitől én… a ki bennem…
  A ki nékem… látod, látod,
  Hogyan kell a szót keresnem.

  Isten hozzád… vagy nem,
  Mondok valamit:
  Ne bucsúzzunk még el,
  Maradj vélem itt.

  Maradj itt, míg meg nem únod
  E tanyát,
  És ha tetszik, maradj itt az
  Élten át.

  Mondd el, a mit tennap mondtál,
  Mondd még százszor el nekem,
  Olyan jól esik azt hallanom,
  S végre majd el is hiszem.

  Úgy-e itt maradsz, barátom?«
  Szólt az ifju: »Maradok;
  Kötelességem maradni,
  Ha már így van a dolog.

  Az olyan beszédben
  Ha kedved telik,
  Elbeszélek én, ne félj, akár
  Száz esztendeig…«

  Kinn azonban zaj van,
  Kocsi érkezett;
  Kocsi itt e pusztán!
  Vajon ki lehet?

  »Nem szabad bejőni senkinek!«
  Igy kiálta ki az agg…
  »Én nekem sem, nagyapám?«
  Szól kivűl egy édes női hang.

  És kinyílt az ajtó,
  És bejött a lyány,
  Oly fiatal, oly szép,
  És oly halovány!

  S rá borult a bámuló öregre,
  Könnye, csókja égeté két arczát,
  S így önté ki
  Lelke harczát:

  »Unokád függ rajtad, nagyapám,
  Úgy ölellek át, mint a keresztet,
  Áhitattal és reménynyel… hangom
  Fájdalomtul és örömtül reszket.

  Jöttem hozzád ótalmat keresni,
  Hol találnám azt, ha nálad nem?
  Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
  Jaj, hogy apám az én ellenem!

  Tőle futok, védj meg ellenében;
  Szívtelenűl férjhez menni készt,
  Van-e annak, van-e annak szíve,
  Ki egy szívet összetörni kész?

  Kérelem s könny, mind hiába volt,
  Kőszoborra hulltak könnyeim…
  Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
  Lesz-e több ily sors, mint az enyim?

  Értem, értem, mit jelent e
  Szemrehányás szemeidben,
  Úgy-e azt, hogy az utósó
  Szükségből vagyok csak itten?

  Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
  S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
  Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…
  Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!

  Csak hogy itt vagyok végtére,
  El sem hagylak már ezentul,
  Hogyha csak te
  Ki nem kergetsz hajlékodbul.«

  Mennyit nem akart felelni
  E beszédre az aggastyán,
  És, egy szó kevés, de annyi
  Sem jöhetett ki az ajkán.

  Könnyhullása, zokogása
  Volt a felelet,
  És hogy édes könnyeket sír,
  Látni lehetett.

  Mint két árviz, a mely
  Összejő,
  Összefolyt fölötte
  Múlt s jövő,

  És e tenger őt örök
  Elnyeléssel fenyegette,
  Vagy ha életét nem is, de
  Elméjét nagyon féltette.

  Végre is csak tört eszméket monda:
  »Van tehát, ki engem is szeret,
  Mintha feketedni érzeném
  Ezeket a fejér fürtöket!

  Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…
  Milyen szépen néz reám…
  Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
  Ez az én kis unokám!

  Ifju ember, addsza kezedet,
  Mert hiszen te mondtad:
  Míg az ember boldog nem volt,
  Addig meg nem halhat.

  Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…
  Többé már el sem hagy…
  Védni foglak isten, ember ellen,
  Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«

  És ki tudja, még mit
  Össze nem beszélt,
  Összevissza hányva
  Végét, elejét.

  Kinn azonban ujra zaj van,
  A leányért apja jött,
  De kilép az agg s reá dörg:
  »Át ne lépd e küszöböt,

  Nem szentségtelen lábnak való ez,
  A tied szentségtelen…
  Vagy jer, azt megteheted: taszíts el
  És gázolj keresztűl testemen.

  Lyányod itt van… lyányod?
  Többé nem tiéd,
  Mért is volna? őt ugy is csak
  Veszni kényszerítenéd.

  Megtagadtad egykoron apádat,
  Megtagad most téged gyermeked…
  Él az isten s őrizi törvényét,
  Őrködik az igazság felett.

  Meg nem átkozlak, de
  Meg sem áldalak…
  Menj el ugy, hogy többé
  Ne is lássalak.«

  És a fiú nem mert közeledni,
  Összezúzva távozék,
  Apja keményen parancsolólag
  Nyujtotta ki jobb kezét;

  Úgy állt ott az aggastyán
  Bús hideg fönségben,
  Mint a jégnek oszlopa
  Éjszak tengerében.

  A midőn már messze járt fia,
  Egy sohajt küldött utána,
  Egy kebeltépő sohajt,
  S beballagott hajlokába.

  Odabenn nagy hallgatás lett,
  Mélyen hallgatának.
  Végre szólt az ifju vándor
  Az öreg gazdának:

  »Most, uram, már ugy hiszem, hogy
  Én fölösleges vagyok,
  Van már, aki majd vigasztal,
  A ki földerítni fog.

  Jó kedvemmel és vándorbotommal
  Megyek én megint a magam útján…
  Isten hozzád, öreg ember,
  Isten hozzád, ifiú lyány.«

  Menne is, ha őt a gazda
  Meg nem fogná,
  S nyájas keménységgel így nem
  Szólna hozzá:

  »Az elébb maradni kértelek,
  Mostan ezt parancsolom,
  Láss boldogságomban is,
  Hogyha láttad bánatom.«

  »Maradok, ha úgy kivánod,
  Sőt maradok örömest«,
  Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:
  Én leszek a gazda, mindenes.

  Lyány levén a háznál,
  Rendnek is kell lennie,
  És így bízni kell a kormányt
  Ügyes ember kezire.

  Én világlátott ember vagyok,
  Meglásd, mit csinálok
  E házból, mely most beillenék
  Medve- és farkastanyának.«

  S hozzá látott a dologhoz,
  A cselédség véle,
  Lusta nép volt, hanem őket
  Váltig ösztökélte.

  Seprő, meszelő, sikárló,
  Szappan, minden működék,
  S harmad napra a tanyát már
  Majd magok sem ismerék.

  Minden tiszta, fényes, mint a
  Katonaruhán a gomb,
  Nincs sehol a régi rozsda,
  Régi szenny és régi gond.

  S ez, Bolond Istók öcsém,
  Ez mind a te munkád,
  Ember vagy, ember a lelked is,
  Akárki mit mond rád.

  Tudja ő jól, mit hogyan kell,
  Hagyjátok csak őt magára,
  Tudja azt is, hogy a szép lyány
  Nem haragszik a virágra.

  Annak hát az ő okáért
  Hajnalonként kimegy a pusztába,
  Összeszedi a sok szépen-nyíló
  Vadvirágot, s köti bokrétába,

  És ezt a lyányka,
  Hogyha felkel,
  Ablakában látja
  Minden reggel.

  Reggelenkint szép virágbokréta,
  Nap hosszában tarka víg beszéd…
  Hejh dicséri az öreg az ifju
  Elméjét, a lyány pedig szivét!

  És igy telnek, igy röpűlnek
  Órák és napok,
  Sőt még ugy sem hazudok, ha
  Mondok egy pár hónapot.

  Hogy mult el, hogyan nem,
  Azt nem tudja senki,
  De hogy elmult szépen,
  Nem tagadja senki.

  S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,
  Végre is csak el kell mondani…
  Szinte restelem leírni,
  Olyan furcsa valami.

  Nagyon egyszerű dolog különben:
  A fiú fölszedte holmijét,
  S a vándorbottal kezében
  Az öreg elébe lép,

  S szólt, azaz csak szólott volna,
  S nem tudott, csak szája mozgott,
  Elfelejtett
  Minden hangot.

  De az öreg szó nélkűl is
  Általlátott szándokán,
  Nem különben, a ki ott állt
  Másfelől, a kis leány.

  És egyszerre csak elkezdtek
  Sírni mind a ketten,
  S rá kezdte az ifju is, tán
  Még keservesebben.

  Ugy megsírtak, sírdogáltak,
  Jobban sem kell,
  Egyszer űlőhelyéből a
  Gazda fölkel,

  És hátáról a tarisznyát
  Leveszi,
  A leány meg kezéből a
  Botot veszi ki.

  És azóta nyugszik
  A tarisznya s bot,
  Bolond Istók többé
  El nem távozott.

  Nem volt bolond,
  Hogy távozzék,
  Onnan, a hol
  Ugy szerették! – – –

  Már kevés virág van a pusztában,
  Mert az őszi szelek fújnak,
  De vagyon még annyi, hogy elég lesz
  Menyasszonyi koszorúnak. – – –

  A midőn a templomból mint
  Feleség s férj jöttenek,
  E szavaknál egyebet nem
  Mondhatott a jó öreg:

  »Gyermekeim, legyetek
  Mindig ilyen boldogok…
  Már én is tudom, mi a
  Boldogság, meghalhatok.«

  »Nem szabad meghalnod«, súgta a vő,
  »Hátra van még valami:
  Unokádnak gyermekit idővel,
  Őket is meg kell még áldani!« – –

  Évek jöttek, évek mentek,
  Mindenik vetélkedett,
  Melyik adjon a másiknál
  Ő nekik több örömet.

  Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam?
  Űzik a felhőket a szelek,
  Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó,
  Hó a földön, éj a hó felett.

  A pusztában csak egy fény világít,
  A tanyának mécsvilága ez,
  Boldogokra vetheti világát,
  Ugy tetszik, hogy örömében rezg.

  A tanyában, jó meleg szobában,
  Pattogó, szikrázó tűz körűl
  Az aggastyán, a férj, a menyecske
  És egy pár kis pajkos gyermek űl.

  A menyecske fon s dalol; nagyapja
  S férje játszik a két fiuval. –
  Kün süvít a tél viharja… ott benn
  Perg a rokka s vígan zeng a dal… –

(Pest.)


SZÉCSI MÁRIA.

  Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett
  Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak,
  Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,
  S lángodnál látszik a tündérkert újolag,
  Melynek oly szép fája volt s oly szép virága:
  Vitézség cserfája, szerelem rózsája! – –

  Idősb Rákóczi György két száz esztendővel
  Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,
  S a hitszabadságért küzdő seregével
  Bátran, elszántan a magyar földre vágott;
  Gömör bérczei közt magas Murány vára
  Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.

  Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária,
  Ki megérkezésén ekkép üdvözölte:
  »Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hős fia,
  Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke.
  Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,
  Azért kezet fogni mi gátolna minket?

  Itt van íme jobbom, add ide jobbodat,
  Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:
  Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat
  Asszony létemre is hallani nem fogod.
  Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem,
  Barátod barátom s ellened ellenem!«

  Tovább ment Rákóczi a frígykötés után,
  Serege kis részét hagyván csak ott őrül,
  Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány
  Rá a víhatatlan sziklai tetőrül…
  Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,
  Tán még a villám is alatta születik.

  Jött is az ellenség, pedig nem sokára,
  A haragra lobbant császár emberei;
  Őket a pártütő várnak ostromára
  Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli,
  Követet nevez ki, hogy a várba menne,
  S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne.

  Elindult a követ, be is bocsáttaték,
  Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?
  »Vár kapitányával szólni óhajtanék.«
  ‚Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.‘
  Elbámult a követ, hogy ne bámult volna?
  Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga.

  Azután elkezdé s mondta mondókáját,
  Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott:
  »Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?
  Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?«
  Kurta megtagadás volt a válasz érte,
  Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.
  Visszakullogott a követ a vezérhez,

  S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.
  Vesselényi maga sem tudja mit érez?
  Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét?
  Lelkére sötéten, sűrün jött a felleg,
  És belőle ilyen villámok löveltek:

  »Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra,
  Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat;
  Rá találok lépni, jó asszony, pártádra,
  S majd pártáddal együtt fejed is leszakad.
  Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
  Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.

  Soha sem hallotta ez asszony híremet?
  Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?…
  Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,
  Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni,
  S mire ő elszalad és a nap föltámad,
  Murány égő romján gyujtom meg pipámat.

  Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,
  Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi.
  Tehát amazonok csakugyan termenek,
  Melyekről nem egyszer hallottam regélni?…
  S mondja követem, hogy szép és ifju asszony.
  Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.«

  A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,
  Két madár szállott rá, türelmét ostromló:
  Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,
  Kerepelő szarka és károgó holló.
  Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett…
  A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.

  Jött az ifju hajnal, az ékes levente,
  Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
  S vállán újdonat-új piros bársony mente:
  Igy jött elé fényes diadalszekerén…
  Megölte az éjet, fejét vette: vére
  Fölfeccsent egész a fellegek szélére.

  A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
  Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
  S oszladozott számos apró csoportokra,
  És elbújt a völgyek legtitkosabb táján,
  Ott végső kétségbeesés szálla rája,
  S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

  Ezalatt Murányon a nép talpon terme,
  Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik.
  Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre!
  Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik,
  Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
  Vagy talán leesett a hajnal csillaga?

  Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta,
  Békétlenűl rágván szájában a vasat;
  Oldalán aranyos kardját csattogtatta,
  Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak.
  Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája,
  De legfényesebb volt szeme két gyémántja.

  Állt sorban a sereg, s előtte vezére,
  Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok,
  Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,
  Néztek, mint a lánczrakötött komondorok,
  De ím, a várba az ágyúdörgés helyett
  Az ellenségtől egy új követ érkezett.

  Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet,
  Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,
  Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet…
  Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja,
  Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik,
  Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.

  Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,
  És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan.
  Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
  Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van.
  Az asszony ne látna férfiak lelkébe?
  Ne látná, mennyire hatott be szépsége?

  S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?…
  Egyet emelt fején a fiatal özvegy,
  Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,
  S a megzavarodott ifjuhoz közel megy.
  Egy ugrással vitte mellé paripája.
  Nagy nehezen megnyílt a követnek szája:

  »Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér
  Császári királyi fönségünk nevében.
  Add meg magad, add meg a várat, a mig kér.
  Megbánás terem a makacsság földében.
  Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,
  Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok.«

  Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett:
  »Köszönöm vezéred szíves jó ’karatját,
  Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,
  De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják.
  Küldje oroszlánit; mire ide jutnak,
  Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak.

  Magasak a sziklák, erősek a falak…
  És hogyha nem volna sem egyik, sem másik,
  Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak
  Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!«
  S megüté oldalán a fölcsengő kardot,
  S lelkesedve tovább ily beszédet tartott:

  »Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink,
  Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek;
  Eldőlhet a sáncz, de bátorságunk nem ing:
  Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hősek:
  Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
  Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.«

  Végig hallgatá a követ e beszédet.
  Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta,
  S szemeitől lelke meggyuladt s ugy égett,
  Mint itéletkor majd az isten világa.
  Meghajtá magát – vagy meg sem hajtá talán –
  Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán.

  Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben
  Küldé tekintetét a távozó után,
  S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem,
  Maradt volna még itt, s nézett volna… reám.
  Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
  Mint vezére minden fegyveres hatalma.«

  Midőn már a követ a kapuhoz ére,
  A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét,
  És a porkolábtól iróeszközt kére,
  Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét:
  »Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában
  A szultán követe Mátyás táborában.

  Tudod, hogyan történt? a nagy király elé
  Vitték a törököt. ‚A szultán üdvezel,‘
  Megzavarodtában e két szót hebegé,
  S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel.
  Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,
  E levélbe írtam, add át asszonyodnak.«

  Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.
  Lóhátról olvasta a hölgy az iratot.
  Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését,
  Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott.
  Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,
  S tettetett közönynyel ment szobája felé.

  Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,
  És midőn beére, pánczélát ledobta,
  Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,
  S zajló szíve meg ne repedjen alatta.
  Sisakja sem kellett, messze félreveté…
  Elég súly most szíve; mért terhelje fejét?

  És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte,
  Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?
  A kardot is többi fegyveréhez tette,
  S oly kimélve, mintha félne tőle talán.
  Igen, melyet eddig kivonva forgatott,
  Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt.

  Marsból Venus termett. Igy változik által
  A haragos vihar bágyadt fúvalommá,
  Igy változik át, mely gyujtott sugarával,
  A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá.
  És a szem, mely elébb villámot lövelt szét,
  Arcza két rózsáját harmattal füröszté.

  Többször olvasá már a kapott levelet,
  S ujra elolvassa… reszket keze s lelke…
  »Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett!
  Egy eszem volt, azt is látásod elvette,
  De ez egy ész helyett adott ezer szivet…
  Csillagok csillaga, valamennyi tied!

  Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,
  Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak.
  A kárhozat keze vonna rám szemfedőt,
  Ha már nem látnálak, dicső tündér alak.
  Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,
  Csak a mig előttem szíved egyet dobban.

  Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek,
  Ha az alvilágon visz is az keresztül,
  És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!
  Szívesen veszem a halált is kezedbül. –
  Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz
  Mert, ki előtted volt, Vesselényi Ferencz.«

  E lángoló szavak voltak e levélben,
  De ki írná le azt, leírni ki tudná:
  Mi volt és mi nem volt Mária szivében,
  A midőn szemeit e sorokon tartá?
  Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,
  Fehér hullámait magasan emelvén.

  És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,
  A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn;
  Egy egész világnak kincsét vitte rajta
  A félelmet hírből sem ismerő remény.
  Messze látszott még a part, de immár látszott,
  És, ha nem volna, ez adna bátorságot.

  »Irok neki«, szólott a szép hölgy magában.
  Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,
  De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van,
  Azt vette észre, hogy megint messze tévedt.
  Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
  »Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« –

  Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába?
  Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.
  Bement, de nem soká maradt sátorába’,
  Olyan kemény volt a medvebőr alatta.
  Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre,
  S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.

  Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,
  Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve;
  Fenyőfa borítá sötét árnyékával,
  Mellette kis patak és kis madár zenge.
  Azt sem tudta eddig, van-e madárének?
  S most elhallgatta s oly jól esett szivének.

  Végre bosszankodva szóla: »Istenemre,
  Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!
  Egy a gondolatom s ez ő… szemeimre
  Vont az egész földet betakaró fátyolt.
  Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
  És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.

  Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék.
  Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,
  Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég,
  De nagyon sok gondja volt a feszületre.
  Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza,
  Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.

  Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,
  Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg,
  Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,
  Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet?
  Ha hidegen felel a forró levélre…
  Őrülés, ne vezess örvényed szélére!«

  Fölugrott és szinte fenyegetve nézett
  A vár felé, ugy ment vissza sátorába.
  Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,
  Mert ott Máriának levelét találta.
  Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza,
  S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? –

  Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,
  A szellemeknek e fényes fejedelme…
  Kinek koronája dúsabb az övénél?
  S több csillaggal kinek van megrakva melle?
  De most koronáját letevé, a holdat,
  S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;

  Egyszerű fekete felhőpalástban jött,
  Tán mert ő is titkos kalandokra készül,
  Miként Vesselényi. – Sűrű bokrok között
  Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,
  Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra
  Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.

  Olyan hatalmasan dobogott kebele,
  Mintha azt belülről buzogány döngetné,
  Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé;
  A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté:
  »Mennyországba megyek… vagy vérpadra talán…
  Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán.

  Mária fogadta, egyedűl várt rája,
  Egyedűl? nem!… együtt ezer szépségével,
  Fehér kebelével, fekete hajával,
  Piros ajkaival, sötétkék szemével.
  Az asztalra téve reszketett a lámpa;
  Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.

  »Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag,
  »Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,
  A mit már megírtam, elmondjam újolag?
  Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet?
  Keblemnek egykori holt, rideg magánya
  Most a szerelemnek hangzatos tanyája.

  Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,
  Mely fölött elsuhant az esti fuvalom,
  Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha
  Földindulás tör át alatta szilajon.
  Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,
  Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet.

  Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál?
  Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess,
  Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?
  Inkább erre vagyok, mint arra érdemes…
  Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére
  Reményvárat építs… asszonyom, ezért-e?«

  »Ezért, sőt még többért«, szólt Szécsi Mária,
  »Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd,
  Szívem már tied és kész rá hajolnia,
  Hogy bírd kezemet is… de egy föltételért.
  Ha igazán szeretsz, könnyű lesz a válasz:
  Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?«

  »Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül,
  Szólt ünnepélyesen és határozottan,
  »Ezen föltétellel elmém meg nem békül,
  Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van,
  Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,
  De becsületemet nem adom érted sem.

  A mely zászlónak én hűséget esküvém,
  Annak fogok élni, az alatt halok meg;
  És ha másnak adott eskümet megszegném,
  Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek?
  Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet,
  Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.«

  Mária csendesen, némán nézte a hőst,
  Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott.
  »Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!«
  Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,
  »Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam?
  Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?«

  Azután fennszóval mondá a vitéznek,
  S szavában tettetett haragláng lobogott:
  »Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek
  Pártomhoz… e várat elhagyni nem fogod.
  Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,
  Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.«

  S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat,
  Mely állott a szomszéd szobában sötéten.
  Vesselényi látja… a félelem utat
  Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.
  »Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!«
  Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja.

  »Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna,
  Sőt gyanítottam is… és még is eljöttem.
  Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?
  Mert nem igen van több szó közted s közöttem.
  Üttesd le fejemet, és a hol elásnak,
  Tétess szamárfület síromhoz fejfának.

  Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene
  Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. –
  De mért zúgolódom, miért ő ellene?
  Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet.
  Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom!
  Nem átkozlak téged, magamat átkozom.«

  »Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony,
  »Ide karjaimba, forró karjaimba!
  Nincs hatalom, a mi tőlem elszakaszszon,
  Sorsom és sorsod egy csillagra van írva.
  Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,
  Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.

  Tudom, mit várhatok pártom híveitől,
  De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,
  S a jövendő tán majd szelidebben itél,
  S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,
  Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,
  Hogy elfelejtette végét szerepének.

  Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,
  Elhagyom a csata térét, a színpadot;
  A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték,
  Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
  Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,
  Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!«

  És rövid nap mulva az ágyúk dörgének,
  De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná,
  Lakadalmat adtak hírül a vidéknek,
  A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.
  Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?
  Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. –

  Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,
  Híre sem volt többé az egykori zajnak,
  Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
  Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
  Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt…
  Talán a szép asszony szíve porából nőt… –

(Szatmár.)


1848.

* *


AZ APOSTOL.

I.

  Sötét a város, rá fekütt az éj,
  Más tájakon kalandoz a hold,
  S a csillagok behunyták
  Arany szemeiket.
  Olyan fekete a világ,
  Mint a kibérlett lelkiismeret.

  Egyetlen egy kicsiny fény
  Csillámlik ott fönn a magasban
  Bágyadtan s haldokolva,
  Mint a beteg merengőnek szeme,
  Mint a végső remény.

  Padlásszobának halvány mécse az.
  Ki virraszt ott e mécs világa mellett?
  Ki virraszt ott fönn a magasban?
  Két testvér: a nyomor és az erény!

  Nagy itten, nagy itten a nyomor,
  Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
  Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
  S a fecskefészeknél nem díszesebb.
  Kietlen puszta mind a négy fal,
  Azaz hogy puszta volna, ha
  Ki nem czifrázta volna a penész,
  S csikosra nem festette volna az
  Eső, mely a padláson át befoly…
  Aláhuzódik az
  Eső vastag nyoma,
  Mint gazdagok lakában
  A csengetyűzsinór.
  A lég olyan nyomasztó
  A sóhajoktól s a penész szagától!
  A nagy urak kutyái tán,
  A melyek jobb tanyához szoktanak,
  Eldöglenének e helyen.

  Fenyőfaágy, fenyőfaasztal,
  Mely a zsibvásáron sem kelne el,
  Az ágy lábánál egy vén szalmazsák
  S az asztal mellett egy pár szalmaszék
  S az ágy fejénél egy szu-ette láda,
  Ez a szobának minden bútora.

  Kik laknak itten?
  A lámpa fáradt pislogása mellett
  Küzd a homály és fény… az alakok
  Mint álomképek el vannak mosódva
  S a félsötétben félig rémlenek.

  A mécs világa csalja a szemet?
  Vagy e födél alatt lakók mind
  Oly halványak valóban,
  Oly kísértetszerűek?
  Szegény család, szegény család!

  Az ágy fejénél űl a ládán
  Csecsemőjével az anya.
  Boldogtalan kis csecsemő!
  Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja
  Anyjának száraz emlejét,
  S hijába szíja.
  Az asszony elgondolkodik,
  S fájók lehetnek gondolatjai,
  Mert mint megolvadt hó a házereszrül
  Sürűn omolnak könnyei,
  Omolnak végig arczán
  A kisded orczájára le…
  Vagy tán nem is gondolkodik,
  Csak megszokásból, öntudatlanúl
  Szakadnak a könnyek szeméből,
  Mint a sziklából a patak?

  Idősebb gyermeke,
  Istennek hála, alszik
  (Vagy csak alunni látszik?)
  A fal mellett a nyoszolyán,
  Mely födve durva lepedővel,
  A mely alól kikandikál a szalma.
  Aludj’, kicsiny fiú, aludj’,
  S álmodj’ aszott kezedbe kenyeret,
  S álmad királyi lesz!

  Egy ifju férfi, a családapa,
  Az asztalnál sötét homlokkal űl…
  Tán e homlokrul árad a ború,
  Mely a szobát betölti?
  E homlok egy egész könyv, a mibe
  A földnek minden gondja van beírva;
  E homlok egy kép, melyre miljom élet
  Insége és fájdalma van lefestve.
  De ott alatta a sötét homloknak
  Két fényes szem lobog,
  Mint két bolyongó üstökös,
  Mely nem fél senkitől,
  S melytől mindenki fél.
  Tekintete
  Mindig messzebb, mindig magasbra száll,
  Mig elvesz ott a végtelenben,
  Mint a felhők között a sas!

II.

  Csendes kivűl a nagy világ,
  Csendes belűl a kis szoba,
  Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
  Csak néha sóhajt ott benn az anya.

  A kis fiú halkan fölűl az ágyon,
  Falhoz támasztva bágyadt tagjait,
  S rimánkodólag, mintha temető
  Földéből jőne a hang, így susog:
  »Apám, ehetném!
  Erőködöm, hogy elaludjam,
  Erőködöm, de el nem alhatom;
  Apám, az éhség fáj, adj kenyeret.
  Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.«

  »Várj holnapig, kedves kicsiny fiam,
  Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret,
  Kakastejjel sütött fehér czipót.«

  »Inkább ma száraz barna kenyeret,
  Mint holnap lágy fehér czipót, apám.
  Mert holnapig meghalhatok,
  Meg is halok, tudom…
  Olyan sokáig nem jön az a holnap,
  Mióta mondod azt a holnapot,
  S mindig ma van, mindig csak éhezem!
  Vajon ha meghalunk, apám,
  Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?«

  »Nem, gyermekem,
  Ha meghalunk, többé nem éhezünk.«
  »Ugy én ohajtom a halált, apám.
  Kérlek, szerezz nekem koporsót,
  Egy kis fehér koporsót,
  Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
  Vitess a temetőbe
  És tégy a föld alá…
  A holtak olyan boldogok,
  Mert nem éheznek ők!«

  Ki mondja ártatlannak
  A gyermeket?
  Hol a tőr, hol van a kard, a mely
  Irtóztatóbb, gyötrelmesebb
  Sebet vón képes ejteni,
  Mint apja szívén ejtett
  E gyermek ajaka?
  Szegény apa!
  Tartóztatá magát,
  De könnye hirtelen kicsordult,
  S ő arczához kapott
  S azt megtörölte reszkető kezével,
  Azt gondolá, hogy meghasadt szivéből
  Feccsent reá a vér!

  Ő a panaszhoz nem szokott, de most
  Kitört belőle ellenállhatatlanúl:
  »Oh ég, isten! mi végre alkotál?
  Miért nem hagytál ott a semmiségben,
  A melybe lelkem testem visszavágy?
  Vagy embernek miért teremtél
  És miért adál családot,
  Ha már azt nem táplálhatom
  Saját véremmel, mint a pelikán?…
  De állj meg ajkamon, szó,
  Az isten tudja, mit cselekszik,
  Magas tervébe nem lát a vak ember,
  S kérdőre vonnunk őtet nem szabad.
  Rá külde a tengerre engem,
  Lelkembe tette az iránytűt,
  A merre ez vezet, megyek. –
  Nesze, fiam, nesze
  E kis darab kenyér, egyél,
  Edd jóizűn, ez a végső darab,
  Holnapra szántam, s ha most megeszed,
  A jó ég tudja, holnap mit eszel.«

  Mohó örömmel
  Kapott a kis fiú utána,
  Az ágyra visszaguggolt,
  S oly jóizűen falatozta
  Az istenadta száraz kenyeret,
  Hogy csillogott belé szeme,
  Mint két szerelmes szentjánosbogár;
  S midőn a végső falatot
  Lenyelte, rá borult az álom,
  Mint völgyre a napalkonyat köde,
  S lehajtá a párnára kis fejét,
  S alutt, és álmodott mosolygó arczczal…
  Vajon mit álmodott, miről?
  Koporsóról-e vagy kenyérről?

  Álomba sírdogálta
  Magát az anya is,
  A másik mellé tette kisdedét,
  Karjával mind a kettőt átölelte
  S a nyoszolyának szélén úgy alutt.

  A férfi fölkelt asztalától,
  Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen,
  Megállt előtte összefont karokkal,
  És elgondolkodék:

  »Végtére boldogok
  Vagytok, szeretteim!
  Az életet nem érzitek,
  Levette vállaitokról az álom
  E nagy súlyt, mit napestig hordotok,
  Szegény, szegény szeretteim.
  Én istenem, hát jobban szereti
  Az álom őket, mint én szeretem, hogy
  Ez tészi őket boldogokká,
  A mikké én nem tehetem?
  De hisz mindegy, elég hogy boldogok…
  Aludjatok, kedveseim,
  Aludjatok, jó éjszakát!

  Megcsókolá a három alvót,
  Szentháromságát családéletének,
  Áldásadólag terjeszté föléjök
  Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott
  Nekik, mint puszta áldást!)
  S helyére visszaballagott.
  Még egy szelíd tekintetet
  Vetett a népes nyoszolyára,
  Egy oly szelíd, édes tekintetet,
  Melytől az alvók álmaikban
  Rózsák és angyalok között mulattak,
  Aztán kinézett ablakán,
  Beléje nézett a sötétbe,
  Nézett beléje oly merően, mintha
  Azt föl akarta volna gyujtani
  Északfényével lángoló szemének.

III.

  Hol járhat e virasztó férfi lelke?
  Minő utat választott s kit keres?
  Ott fönn bolyong azon magasban,
  Hová csak őrültek s félistenek
  Merészlenek s birnak fölszállani!

  Ledobta a ház és nap gondjait, mint
  Tojása héját a madár,
  Kikelt s röpűl.
  Az ember meghalt benne s él a polgár.
  Ki a családé volt elébb,
  Most a világé;
  Ki három embert ölelt az imént,
  Most milliókat ölel át.

  Ott fönn csattognak lelke szárnyai,
  Honnét a föld olyan parányinak
  Látszik, mint a megégett
  Papír hamván a szikra.
  Sebes röptében a hogy elsuhant
  Egy-egy csillagnál, ez megreszketett
  A gyertyalángként, melyre rá leheltek.

  Röpűlt, röpűlt.
  Miljom s miljom mérföldnyire
  Van egyik égi test a másikától,
  S azok mögötte még is
  Oly hirtelen maradtak el,
  Mint vágtató lovas mögött
  Sürű erdőben a fák.

  S midőn immár fölűl volt
  A csillagoknak milliárdjain,
  Elért… elért…
  A mindenség végére tán?
  Nem… a mindenség közepére!
  S ott volt előtte,
  Ki kormányozza a világokat
  Pillantatával,
  Kinek valója fény,
  S kinek szeméből minden szikra egy nap
  Mit földek s holdak forganak körűl.

  És szólt a lélek, az
  Ős-szellem fényében fürödve,
  Miként a hattyu fürdik
  A tónak átlátszó vizében:
  »Isten, légy üdvöz, légy imádva!
  Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy
  Előtted leboruljon,
  S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!
  Kemény pályára útasítál,
  De én nem zúgolódom,
  Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy
  Szeretsz, hogy én választottad vagyok.
  A föld lakói elfajultanak,
  Eltértek tőled, rabszolgák levének…
  Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,
  A többi ennek apró gyermeke.
  Ember hajol meg emberek előtt!
  Ki embertársának fejet hajt,
  Az, isten, tégedett csufol!
  Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,
  De ez örökké nem maradhat így,
  Dicsőségednek helyreállni kell.
  Egy éltet adtál én nekem, atyám,
  S én azt szolgálatodra szentelem.
  Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
  Nem kérdezem;
  A legrosszabb rabszolga is kész
  Fáradni, hogyha megfizetnek érte.
  Én dijkívánat, díj reménye nélkül
  Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.
  De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz,
  Azt látni majd, hogy embertársaim
  Rabokból ujra emberek levének,
  Mert én őket, bár vétkesek,
  Vétkökben is fölötte szeretem.
  Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
  Hogy munkálhassak embertársimért!«

  Igy szólt a lélek,
  És visszaszállott a nagy égből
  A földre, a kicsiny szobába,
  Hol elzsibbadva várta őt a test.

  A férfiú fölrezzene,
  Hideg futott át tagjain,
  Veríték folyt le homlokán…
  Nem tudta, ébren volt-e eddig,
  Vagy álmodott?…
  Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,
  Nehéz pilláin ült az álom.
  Fölszedte fáradt tagjait,
  És vánszorogva vitte
  A földön fekvő szalmazsákra.

  Ki fönn az égben járt imént,
  Ottan hever most durva szalmazsákon!
  Mig a világ hohérai
  Selyempárnákon nyugszanak,
  Ő, a világnak jótevője,
  Daróczon hentereg.

  De íme végsőt lobban a mécs,
  Kialszik bágyadt élete,
  S kivűl az éj mindegyre oszlik,
  Mint a tovább-tovább adott titok,
  S a hajnal, a vidám kertészleány,
  Rózsákat szór a ház kis ablakára
  S rideg falára a szobának,
  S a fölkelő nap legelső sugára
  Az alvó férfi homlokára szállt,
  Miként egy arany koszorú, miként egy
  Fényes meleg csók isten ajakárul!

IV.

  Ki vagy, csodálatos teremtmény,
  Ki vagy te, férfiú?
  Lelked ruhája
  Csillagsugárból szőtt fényes palást,
  És testedet
  Kopott rongyok fedik.
  Családod éhes, éhes vagy magad,
  S vasárnapod van,
  Ha lágy kenyér kerűl véletlenűl
  Abrosz nélkűli asztalodra,
  S mit a tiéidnek s magadnak
  Nem bírsz megszerezni,
  A nagy világot
  Törekszel boldogítani.
  Az égbe van szabad bejáratod,
  S ha úri ház előtt kopognál,
  Az ajtót bezárnák előtted;
  Az istennel társalkodol,
  S ha nagyurat szólítanál meg,
  Nem állna szóba véled.
  Az embereknek
  Egy része szent apostolnak nevez,
  A másik rész pedig
  Szentségtelen gonosztevőnek.
  Ki vagy? kitől van származásod?
  Büszkén neveznek-e szülőid
  Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok
  Nevednek hallatára?
  Min születél? ponyván vagy bársonyon?

  Elmondjam a történetet,
  E férfi életét?
  Elmondom azt… ha festeném,
  Ugy festeném le, mint egy patakot,
  Mely ismeretlen sziklából fakad, mely
  Sötét szűk völgyön tör keresztül.
  Hol károgó hollók tanyáznak,
  Minden nyomon egy kőbe botlik,
  S örök fájdalmat nyögnek habjai.

V.

  Az óra nyelve éjfélt hirdetett.
  Kegyetlen téli éj vala,
  A téli éjszakák két zsarnoka
  Uralkodott:
  A hideg és sötétség.
  Födél alatt volt a világ,
  Ki is kisértené az istent
  Ilyenkor szabad ég alatt?

  Az utczák, melyeken nem régiben
  Tolongva járt az embersokaság,
  Üres-puszták voltak, mint a meder,
  Melyből kiszáradt a folyó… a
  Népetlen utczákon csak egy
  Őrült bolyongott,
  A fergeteg.
  Nyargalt az utczákon keresztül,
  Mikéntha ördög űlne hátán,
  És lángsarkantyút verne oldalába.
  A háztetőkre ugrott fel dühében,
  És besüvített a kéményeken.
  Tovább rohant s teli torokkal
  Ordítozott belé a
  Vak éj siket fülébe.
  Aztán a fellegekbe markolt,
  Rongyokra tépte éles körmivel,
  S reszkettek a megrémült csillagok,
  S a felhődarabok között
  Idébb-odább hömpölyge a hold,
  Mint a holt ember a hullámokon.
  Egy pillantás alatt
  Lélekzetével ismét
  A felhőket tömegbe fujta,
  És a magasból lecsapott a földre,
  Mint prédájára a rablómadár,
  Egy ablak tábláját ragadta meg,
  Megrázta és sarkából kifeszíté,
  S midőn mély álmokból a bennlakók
  Sikoltva fölriadtak,
  Elvágtatott ő rémesen kaczagva.

  Népetlen a város… ki járna ily
  Időben kinn?… és még is, még is ott egy
  Élő alak… vagy kísértet talán?
  Járása olyan kísértetszerű.
  Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony,
  De a sötétség titka, hogy
  Koldúsnő-e vagy úri hölgy?
  Körültekint leselkedőleg,
  Amott a bérkocsit pillantja meg,
  Tolvajléptekkel hozzá sompolyog,
  A kocsis alszik a bakon,
  Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját,
  És lop talán? ellenkezőleg
  Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót,
  S elillan, mint a gondolat.
  Nyílt nem sokára a kapu,
  Kijött egy asszonyság s egy úr,
  Beűlnek a hintóba, a kocsis
  Indítja lovait, rohan…
  Ott benn nyögés, aztán sikoltás…
  Az asszonyság sikolta föl,
  Mert lábánál egy kis gyermek nyögött.

  Elérte a hintó a czélt,
  Az úr s az asszonyság kiszáll,
  S az asszony így szól a kocsishoz:
  »Nesze a díj, fiú,
  S itt benn a kocsidban a borravaló,
  Egy szép kis gyermekecske,
  Viseld gondját, mert isten adománya.«
  Igy szólt az asszony s ment az úri pár.

  Szegény kisded te ott a kocsiban!
  Miért kutyának nem születtél?
  Ottan lett vón neveltetésed
  Ez asszonyság ölében,
  Eltáplált volna gyöngéd-gondosan;
  De mert ember lettél és nem kutya,
  Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!

  A bérkocsis fülét, fejét vakarta,
  S imádkozott-e vagy káromkodott,
  Nem tudni, csak hogy morgott valamit.
  Az istenáldás nem tetszett neki.
  Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel?
  Ha elviszi haza,
  Otthon a gazda majd fejéhez vágja,
  S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket.
  Nagy mérgesen csap a lovak közé,
  És hajt keservesen.

  A külvárosban egy szurtos lebujban
  Mulatnak még, a lámpafénytől
  Piroslik ím az ablak,
  Mint az iszákos ember orra.
  A bérkocsisnak sem kellett egyéb,
  Az istenáldást oda tette szépen
  A kocsma küszöbére, s ment.

  Alig hogy elhordá magát,
  Jó éjszakát mond ott benn társinak
  Egy részeg czimbora,
  S a mint kilép a küszöbön,
  Olyat botlik, hogy képivel
  Barázdát húz a megfagyott havon.
  Teremtettéz a tisztes férfiú,
  Hogy méltósága ilyen pórul járt.
  »Az a küszöb nőtt tennap óta«,
  Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas,
  Ha ily magas lett volna, tennap is
  Meg kellett volna botlanom,
  De én tennap meg nem botoltam,
  Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma,
  Mert én rendes, pontos vagyok,
  Minden nap egyformán iszom.«

  Igy dörmögött, és föltápászkodék,
  S indult és folytatá a dörmögést:
  »Hiába is beszéltek, mert az a
  Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb;
  Már ettül el nem állok, nem bizony.
  Hisz mekkorát emeltem lábamon!
  S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat.
  Az a küszöb megnőtt, igen…
  Vagy tán követ tett oda valaki?
  Az meglehet, mert hejh rosz a világ,
  A gáncsolódást szörnyen szereti.
  Rosz emberek, rosz emberek,
  Követ gördítnek lábaim alá,
  S lábam vakságát orrom bánja meg.
  Csak az vigasztal, hogy a többi is,
  Ha majd kijő, rajt átbukik.
  Kedvem vón ottan lesbe állani,
  És nézni, mint potyognak el,
  Mikor kilépnek, hehehe…
  De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz?
  Hát illik ez,
  Illik hozzád ily káröröm?
  Nem, ez nem illik, s én ezennel
  Azzal javítom meg magam,
  Hogy visszamék, és elhajítom
  Az ajtó mellől a követ.
  Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén
  Rabló is, és ha rá kerül a sor,
  Az embert főbe kollintom, de azt,
  Hogy orrát így beverje,
  Azt el nem birná lelk’isméretem.«

  És visszaballagott a jó öreg,
  Hogy elhajítsa a gonosz követ.
  Utána nyúl… csóválja… hah,
  Milyen visítás!

  Meghökken a vén ember és
  Tünődve ekkép szól magában:
  »A mennydörgős mennykőbe is,
  Ilyen kő még nem volt kezemben,
  Olyan puha s azon fölül sikít is!
  Sikító kő, ez furcsa egy kicsit.
  Nézzük csak itt az ablaknál… hohó,
  Hisz ez gyerek, valóságos gyerek.
  Jó estét, kis öcsém
  Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy?
  Hogy a manóba jutottál ide?
  Megszöktél úgy-e szüleidtől,
  Te kis gonosztevő?
  De mit beszélek én megint,
  Milyen bolond beszédek már ezek!
  Hiszen pólyában van szegényke,
  Talán épen ma született.
  Vajon kik a szülői?
  Tudnám csak, vissza is vinném nekik.
  De már ez még is csak czudarság
  Igy elhajítani a gyermeket, mint
  Az elviselt bocskort, czudarság.
  Ezt a disznók, de még
  A rablók sem teszik.
  Pólyája vén kopott ruha.
  Szegény asszonynak gyermeke…
  Hm, hátha gazdagé? s azért
  Takarta anyja e rongyokba, hogy
  Ne is sejthessék úri származását?
  Ki tudja, nem tudhatja senki sem,
  Már ez titok, s örökre az marad.
  Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?…
  Ki? én leszek!
  Biz isten, az leszek, apád.
  Miért ne? fölnevellek tisztesen.
  Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha
  A munkából végkép kivénülök,
  Számomra majd te lopsz. Ez így van,
  Igy mossa egyik kéz a másikat.
  Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek
  Lesznek lopásim, kettőnkért lopok.
  Majd még kevésbbé furdal
  A lelkiismeret.
  De a patvarba, még neked
  Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,
  Hisz ott a szomszédasszony, épen
  Tennap temette el kis gyermekét.
  Majd fölvállalja ő a szoptatást,
  Bizony föl ám, jó fizetésért
  Elszoptatná az ördögöt magát is.«

  Igy elmélkedve ballagott haza
  A jó öreg. Keskeny sikátorok
  Vezettek elrejtett lakához,
  Mely földalatti pinczelyuk vala.
  A szomszédasszonyt fölveré
  Álmábul ökle döngetésivel,
  Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt.
  »Szomszédasszony, gyertyát, világot«,
  Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen,
  A házat gyujtom fel különben.
  Minek? minek? mit kérdezi?
  Gyertyát, ha mondom, szaporán!
  Igy… most egymásután
  Szoptassa meg e gyermeket.
  Hol vettem? ugy találtam,
  Az isten áldott meg vele.
  Hisz mindig mondtam én, hogy engem
  A jó isten szeret. Szeret bizony
  Jobban, mint a papok hiszik.
  Hm, ez nagy kincs! magára bízom,
  Szomszédasszony, viselje gondját,
  De jobban, mint saját fiának.
  Nevelje föl, neveltetési
  Költségeit magamra vállalom,
  Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást.
  Igaz, hogy a pénz mostanában
  Szüken terem, mert tudja ördög,
  Az emberek mind százszeműek;
  De én azért királyilag
  Fogok fizetni, isten megsegít.
  Hanem mondom, viselje gondját,
  Ugy bánjék véle, mint szemfényivel,
  Mert e gyermek vén napjaim reménye.«

  Megalkuvának.
  A félfagyott kisded fölmelegűlt
  Az emlőn, mit szájába vett,
  A melyből édesen szivá a
  Keserű életet.
  Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!
  Mennyit nem fog hánykódni ezután!

VI.

  Más nap korán az öreg úr
  A szomszédasszonyhoz kiváncsian
  Bekukkantott, és szólt vala:
  »Nos, hogy van a vendég? remélem, jól.
  De itten egy kissé hüvös van,
  Szomszédasszony, boszorkányadta,
  Fűtsön be… százszor mondjam-e,
  Hogy a költség enyém?… de úgy, igaz,
  Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.«
  »Fiú, szomszéd uram, fiú,
  Olyan fiú ő kelme, mint a pinty.«

  »Annál jobb. Hét, nyolcz esztendő alatt
  Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus,
  Dicsőséges tolvajjá nevelem!
  Szó a mi szó, már ahhoz értek,
  Hogyan kell a fiút nevelni,
  Értek hozzá, mint senki más.
  A vak Tamást is én neveltem,
  Kit a minap kötöttek föl…
  Ez volt a tolvaj! félszemű volt,
  S még is meglopta az ezerszemű
  Istent is. – Kis fiam, ne félj,
  Belőled sem lesz kontár, esküszöm.
  De, szomszédasszony, tán nevet
  Csak kéne adni néki, melyet
  Hiressé tégyen a világ előtt.
  Mit gondol, angyalom,
  Minek nevezzük?… hadd lám csak, mi volt
  Tennap?… Szilveszter napja… jó,
  Legyen Szilveszter. Én a pap leszek,
  Szomszédasszony lesz a keresztanya.
  Kereszteljük meg, hogy nevét
  Törvényesen viselje,
  S legyen keresztény, nem pedig pogány,
  Hogy egykor el ne útasítsa
  Szent Péter bátya a menny ajtajától.
  Van víz ebb’ a fazékba’?… van.
  Emelje csak föl a fiút,
  És hozza hozzám… de megálljunk,
  Hisz pap vagyok, hát reverenda kell…
  Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.«

  Az öreg úr a zsákot felköté,
  Kezébe vette a fazék vizet,
  S egész pompával s ünnepélylyel
  Keresztelé meg a fiút.
  És Szilveszter lett a neve.

VII.

  Négy év haladt el,
  És gyermek lett a csecsemő.
  Ott nőtt fel a sötétben
  A föld alatt, a bűnnel
  S férgekkel egy tanyán.
  Nem szítta a menny tisztább levegőjét,
  Nem látta a földnek szépségeit.
  Élt, s olyan volt, mint a halott.

  Az öreg úrnak benne kedve telt,
  Mert ész s ügyesség villant ki belőle,
  Miként a tűzkőből a szikrák,
  És gondolá az öreg úr:
  Szikrából támad a láng.
  Alig négy esztendős és már lopott
  Gyümölcsöt a kofától, és kilopta
  A vak koldús kalapjából a krajczárt.
  Jó nevelője minden csínjáért
  Adott szép szót és kenyeret neki,
  De egyszersmind megdöngeté, ha
  Egész nap semmit sem lopott.
  Azonban ez ritkán fordult elő.
  S az öreg úr reményei
  Szemlátomást növének,
  S építé fáradatlanúl a
  Jövő szikláin a légvárakat,
  És addig épité, míg egyszer
  Ott fönn akadt a levegőben,
  A jó öreg, a gondos nevelő!
  Akasztófára kellett jutnia,
  Ki annál sokkal többet érdemelt.

  A szomszédasszony ott vala
  Fölmagasztaltatásán,
  Látá, midőn a mester
  Hurkot kötött nyakán, s ő
  Nyelvét hosszan kiölté,
  Mintegy csúfolva a világot,
  Ki ilyen csúffá tette őt.
  S midőn a czerimónia után
  A szomszédasszony haza ment,
  A kis fiúhoz így szólt nyájasan:

  »Most már az ördög elvihet, fiam; menj
  Isten hirével a pokolba.
  Mától megszűnt a fizetésem érted,
  S magam költségén, nem kivánhatod,
  Hogy itt hizlaljalak mint a libát,
  Jer, azt a szívességet megteszem,
  Hogy kikisérlek a kapun. De
  Ha visszajösz, a csatornába doblak.«

  A kis fiú ezt a dolgot nem érté,
  Némán engedelmeskedett.
  Midőn becsukták az ajtót mögötte,
  Még egyszer visszapillantott e zajra,
  Aztán elindult s ballagott.

  Ment, mendegélt
  Egy utczából ki, a másikba be.
  Ily hosszu útat még nem tett soha,
  Uj volt előtte minden, a mit látott…
  Szép czifra boltok, czifra emberek,
  Bámulva állt, bámulva ment tovább.
  S a mint egy utczát elhagyott, a másik
  Ott volt azonnal s így végetlenűl,
  A városnak végét nem érte.
  Sok bámulástól, sok menéstől
  Elfáradt a kis fiú,
  Egy utczasarkon lekuporodott,
  A szögletkőhöz támasztá fejét,
  Átellenében tarka játékszerrel
  Vigadt egy pár virgoncz gyerek,
  Azokra nézett, és mosolyga, mintha
  Ott játszanék ő is velök,
  És addig-addig nézte őket,
  Mig szép lassacskán elalutt.

  Alutt sokáig; egyszer
  Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas
  Közelg feléje, mindig közelebb
  Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt…
  Nyöszörgött félelmében és
  Kétségbeesve ébredett föl…
  Az éj immár késő vala,
  Az égen csillagok valának és
  Az utczákon nem voltak emberek,
  Csak egy öreg banya
  Állott előtte
  Merő szemekkel,
  Miktől még jobban félt a kis fiú, mint
  Álmában a tüzes vastól… oda
  Húzá magát a szögletkőhöz, hogy
  Majd belapult feje,
  S rá sem mert nézni a banyára,
  El sem mert nézni róla.

  A vén asszony végig czirógatá
  Arczát, s szólt hozzá oly szelíden,
  A mint csak tőle telt:
  »Hogy hínak, kis fiam?
  Ki az apád, ki az anyád,
  S hol laknak? majd elkísérlek haza,
  Jer, addsza kezedet.«

  »Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,
  Nem is volt, úgy találtak engem,
  És haza mennem többé nem szabad;
  A szomszédasszony azt igérte:
  Ha visszamék, a csatornába dob.«

  »Hát jer velem, fiacskám,
  Jer hozzám, én anyád leszek,
  Gondos, szelíd anyád… jerünk.«

  Kézen fogá a kis fiút az asszony,
  Követte őt az aggodalmasan
  S reszketve, szinte eszméletlenűl,
  Nem tudva, hogy mi történik vele?

  »Nézd, itt lakunk, fiacskám«,
  Szólott otthonn a vén banya,
  »Az én lakásom e szoba,
  Tied pedig a konyha lesz.
  Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus,
  Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya?
  Ezzel tanyázol itten.
  Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten,
  Olyan jó ágy, hogy jobb se kell,
  És a kutyus majd meleget tart,
  Ne félj, nem bánt, jó kis kutya,
  Látod, mily nyájasan tekint rád,
  Hogyan csóválja farkát?
  Mint testvérek fogjátok egymást
  Szeretni, nem kételkedem.
  Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam.
  Ehetnél tán? adnék is vacsorát,
  De már késő van, látom alhatnál,
  Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az
  Alvás előtti vacsora,
  Mert tőle ördögökkel álmodik.
  Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.«

  Ott hagyta őt a vén banya;
  Félénken kullogott a
  Pokróczra a kutyához,
  S a pokrócz szélén meghuzá magát,
  Nem mert társához közeledni.
  De a kutya
  Hozzá simúlt barátilag,
  Átcsillogott szeme
  Az éj sötétségén, s e csillogás
  Olyan szelíd, olyan testvéri volt,
  Hogy barátságot és bizalmat
  Öntött a kis fiúba.
  Egymáshoz egyre közelebb
  És közelebb huzódtak.
  Az eb szőrét simítgatá a gyermek,
  S az ennek arczát nyalogatta,
  Beszélt is véle a fiú, s az állat
  Válasz gyanánt halkan nyöszörgött.
  Meleg, forró barátságot kötöttek.

  Más nap pediglen a fiúhoz
  Igy szólt a vén boszorkány:

  »Mostan figyelj rám, gyermekem,
  Képzelheted, hogy ingyen
  Nem tartalak,
  Mert ingyen a Krisztus koporsóját
  Sem őrizék.
  Dolgozni fogsz, mert írva van:
  A ki nem dolgozik, ne is egyék.
  Azonban dolgod könnyü lesz,
  Valódi kiskirályság…
  Koldulni fogsz, mást nem teszesz.
  Én a munkát már restelem,
  Mert elhíztam nagyon,
  S elűznek, hogyha koldulok,
  Elűznek a kegyetlen emberek.
  Te fogsz koldulni hát helyettem,
  Te rajtad szánakozni fognak,
  S megajándékoznak, fiam.
  Azt mondod majd, hogy árva vagy,
  Apád most halt meg, és anyád
  Honn fekszik éhen s betegen.
  Én a távolban lesni foglak,
  S vigyázok rád, azért te is vigyázz,
  Különben nem lesznek jó napjaid,
  Becsűletemre mondhatom.
  Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok,
  De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok,
  Ezt írd fejedbe és szivedbe,
  Kedves fiam.
  Koldúlni fogsz mindenkitől,
  Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
  És ilyet eleget találsz, ne félj.
  Előre nyujtod kezedet,
  Oldalra hajtod fejedet,
  Fel- s összehúzod a szemöldököd,
  A szádat le fogod biggyeszteni,
  S szemed megnyálazod
  És ugy rimánkodol
  Beteg anyád s az isten szent nevében.
  Megértettél-e, gyermekem?
  Ha meg nem értél, ujra magyarázom,
  S ha szó után egyáltalában
  Meg nem tanúlod ezt a tudományt,
  Bottal verem beléd.«

  A gyermek állitá, hogy
  Mindent tud s nem felejti el.
  Az asszony elpróbáltatá vele
  A jelenést és elcsudálkozott a
  Fiúnak mesterfölfogásán.

  »Aranybányát találtam
  Benned, fiacskám, hihihi!«
  Vigyorgott a boszorkány,
  »Valódi grófi életünk lesz,
  Valódi grófi életünk!
  Lássunk mingyárt az aratáshoz…
  Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam,
  Akkor jól lakhatol.
  Neked különben nem szabad sokat
  Enned, mert mint én elhizol,
  Aztán elillan a nyúl
  S üthetjük bottal a nyomát.
  Kövér koldusnak
  Soványan jár az alamizsna.«

  Egy népesebb utczába mentenek,
  Ott a banya
  Kiállitá a gyermeket,
  S ő egy közel csapszékbe tért,
  És onnan kandikált ki,
  S a hányszor a fiú kezébe
  Dobának valamit,
  Fölvette a pálinkás poharat,
  Egyet kortyantott és vigyorgott.

VIII.

  Egyik nap úgy folyt, mint a másik.
  Koldúlt és koplalt a fiú;
  A vén banyának gondja volt reá,
  Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.
  Koldult és koplalt, e kettőt tudá
  Az életből s nem egyebet.
  Elnézte sokszor,
  Midőn játszottak gyermektársai,
  Nézett rájok merően,
  S gondolta, milyen jó lehet
  Az a játék, az az öröm!
  S elméje napról napra érett,
  S érezni kezde, érezé,
  Hogy ő boldogtalan…
  Két évet élt már át a koldulásban.
  Nem volt többé szükség reá,
  Hogy megnyálazza szemeit,
  Gyakorta telt meg az könyűivel.

  Egyetlen egy barátja volt,
  Ki nyájasan nézett reá,
  Kit szeretett, ki őt szerette,
  S kivel megosztá
  Sovány falatjait,
  A melyeket otthonn kapott,
  S a melyeket a városban talált…
  Ez egy barátja a kutya,
  Mely hálótársa volt.

  Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként
  Elhagyta őt, s ha este haza ment,
  Minő örömmel volt vele!
  A vén anyó már írigyelni kezdé
  A barátságot, a melyet kötének,
  Irígyelé, hogy a kutya
  A gyermeket jobban szerette, mint őt,
  És sokszor megveré, s midőn az állat
  Fájdalmában keservesen vonított,
  A gyermek sírt, zokogva sírt.
  És a vén asszony elkergette végre
  A háztul a jó állatot,
  Több ízben elkergette, de
  Az visszajött mindanyiszor,
  S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett.

  Igy élt a gyermek. Már hat éves volt,
  S átélte hat századnak nyomorát
  És néhány percznek árva örömét.
  Ott állt egy utcza szögletében egyszer,
  S didergett… késő őszi este volt.
  Sár volt az utczán, s köd a sár felett,
  Nehéz, komor köd, s ő a sárban, ködben
  Mezítláb és hajadon fővel állt,
  S az elmenőkhöz nyöszörögve
  Nyujtotta sárga kis kezét.
  Ugy ment be hangja a szivekbe,
  Miként egy égő fájdalom.
  Mint a harang szava,
  Mely haldokló ember számára szól.

  Egy vén mogorva úr
  Megállt mellette s hosszan nézte őt,
  Hosszan, merően, átfuró szemekkel.
  A gyermek elszaladni készült.
  »Megállj!« morgott reá az úr.
  A gyermek állt s mocczanni sem mert,
  S az úr kérdé: »vannak szülőid?«

  »Va…« azt akarta mondani,
  Van anyja, a ki éhezik s beteg,
  S most halt meg apja,
  De a mogorva úr előtt
  Nem mert hazudni,
  Torkán akadt a szó, azt gondolá,
  Hogy ez mindent tud, és így válaszolt:
  »Nekem szülőim nincsenek,
  Vagy nem tudom, hogy vannak-e?
  Mert én talált gyermek vagyok.«

  »Kövess tehát«, szólt a mogorva úr,
  S utána indult a fiú.
  A vén asszony kilépett rejtekéből,
  És rá kiáltott »itt maradsz,
  Hazug kölyök!…
  Ez a fiú az én fiam, uram!«

  »Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek,
  »Nagyságos úr, én nem vagyok fia,
  Mentsen meg engemet, vigyen magával,
  Az isten s a szentek nevére kérem!
  Meguntam már a koldulást,
  Az ő számára kellett kéregetnem,
  És engemet koplaltatott,
  Hogy csak minél rosszabb színben legyek,
  Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát.
  Oh istenem, most is hogy éhezem!«
  Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra
  Fölnéze, s esdeklő szeméből
  Könny folyt le, könnyek zápora.

  »Oh gaz dög, oh te istentagadó,
  Te ördögfának makkja te!«
  Rivalt a vén boszorkány a fiúra,
  »Te bocskortalpra sem méltó pofa,
  Te hazugság kalásza,
  Te minden rosz, te semmi jó!
  Még hogy nekem koldult, uram fia,
  Mikor halálba szégyenlem magam,
  Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan,
  Mihelyt elforditom szemem,
  És hányszor vertem már meg érte,
  Hogy ilyen szégyent hoz reám!
  Szegény vagyok, de koldulásra
  Nincsen szükségem, mert elélek
  Becsűletes munkám után.
  És még hogy én őtet koplaltatom!
  Én! a legjobb falatokat
  A szájamtól szakítom el,
  S belé tömöm!
  De mind ez hagyján… még meg is tagad.
  Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
  Te csúf poronty, anyádat megtagadni,
  Szülő anyádat? hogy ki nem szakadt e
  Szóval belőled a lép és tüdő
  S a májad és a zúzád?
  A földön sincs jobb nagyanya,
  Mint én vagyok, s ő ily rosz unoka!
  De már nincs messze az itélet…
  Saját tulajdon anyját
  Tagadja meg a gyermek,
  Édes szülőjét!«

  Ennyit darált a vén malom
  Egy lélekzés alatt;
  Itt a mogorva úr
  Szóhoz jutott s szólt:
  »Elég már a komédiából,
  Különben e bottal némítlak el,
  Undok szipirtyó!
  Részeg vagy mint a csap;
  Ha kijózanodol,
  Jőj hozzám a keresztlevéllel,
  (Ott ama nagy házban lakom,)
  S a gyermeket elviheted,
  De csak ha a keresztlevéllel jősz.
  És most hordd el magad… s te
  Kövess, fiú.«

  És a fiú követte az urat,
  Koronként vissza-visszanézett,
  Azt képzelé, hogy a banya
  Már nyúl utána s galléron ragadja;
  De az nem mert közelgeni,
  Ottan maradt állóhelyében,
  Csak öklével fenyegetőzött,
  S forgatta égő szemeit, mint
  A kovács a tüzes vasat.

IX.

  Jobban lett dolga a fiúnak.
  Nem kellett többé lopnia,
  És nem kellett koldulnia,
  Milyen boldogság, mily jótétemény!
  Csak néha szállt az aggalomnak ölyve
  Föléje: hátha a boszorkány
  Előjön a keresztlevéllel,
  Mi lesz akkor megint belőle?…
  És néha szállt a bú galambja
  Föléje, ha eszébe
  Jutott a hű kutya,
  A hálótárs és a barát.
  Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt
  A vén banyához visszamenni,
  S koldúlni, csak hogy együtt legyenek.
  Gyakorta álmodott felőle,
  Álmodta, hogy ölelte a kutyát
  S ez nyalta képét és kezét,
  S midőn fölébredt, s társát nem lelé,
  Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált.

  Midőn haza ért a fiúval a
  Nagyságos úr, átadta őt a
  Cselédségnek. Kitisztiták őt
  A régi szennyből, mely reá nőtt
  És régi rongyai helyett
  Kapott szép uj ruhát.
  Mily jól esett neki!
  Azt vélte, eddig nem is élt,
  Azt vélte, hogy most született.
  Ekkor magához hívatá
  Az úr, és így szólt szigorúan:
  »Fiú, e gyermek itt fiam, te őt
  Nagyságos úrfinak hivod,
  Ő lesz parancsolód,
  S te szót fogadsz neki,
  Ő lesz az úr, te lészsz a szolga.
  Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni,
  De ennek pontosan tégy eleget.
  Minden szem-intés egy parancsolat;
  Ha teljesíted, nem lesz semmi baj,
  Lesz enned, innod és ruhád…
  Ellenben ócska rongyodat,
  A melyben fölfogadtalak,
  Nyakad közé akasztatom,
  Aztán mehetsz a nagy világba
  S koldulsz, mint eddig koldulál.«

  Szolgált az árva gyermek a
  Nagyságos úrfinak,
  Mögötte ment, mögötte állt,
  Mindig árnyéka volt,
  És leste ajka mozdulását,
  S alig volt a parancs kimondva,
  Midőn már teljesűlt is,
  S a jó fiú
  Még is mennyit nem szenvedett!
  Mert a nagyságos úrfi
  Oly gazkölyök vala,
  A milyenek rendesen a
  Nagyságos urfiak.
  Érezteté, hogy ő az úr,
  Érezteté minden nyomon.
  Ha száját a leves megégeté,
  Kis szolgáját üté pofon;
  Ha nem köszönt más nékie,
  A kis fiú fejéről
  Ütötte le a kalapot,
  És ennek markolt üstökébe,
  Ha a fésű belé akadt hajába,
  S nem volt olyan csíny, oly gonoszság,
  Mit rajta el nem követett,
  Mihelyt eszébe jut vala.
  Lábára lépett készakarva,
  Aztán ellökte, hogy mért áll az utban?
  Sarat kent rá, s aztán nyakon veré,
  A mért olyan tisztátalan,
  Szemébe önté a vizet, s ha sírva
  Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte.

  Sok szenvedése volt szegény fiúnak,
  És napról napra többet szenvedett,
  De tűrte békén bajait,
  Tűrt elszántan, miként egy férfiú,
  Kiben magas lélek lakik.
  S mi végre tűrt, miért el nem hagyá
  Kínos helyét, mint gyakran volt eszében?
  Ha tudnátok, miért maradt!

  Nem a jó étel és a jó ruha
  Csalá őt vissza, hogyha útnak indult,
  Hogy elbujdossék a széles világba;
  Nem volt ő olyan, mint a tyúk vagy a lúd,
  Mely elbarangol, s ha megéhezik,
  Jóllakni ismét visszamegy helyére,
  Mig ellenben a csalogány s pacsírta,
  Ha megnyílt börtönének ajtaja,
  Ott hagyva a kész és jó eledelt,
  Elszáll örökre s megelégszik azzal,
  Mit kinn a szabadban talál.

  Igy érezett a kis fiú,
  Mint e szabadba vágyó madarak,
  S még is maradt, mint a tyuk és a lúd,
  S ha indult, ismét visszatért.
  Mi csalta vissza őt?
  A tanulás.

  Az úrfi mellett eltanulgatott.
  Ott állt mögötte észrevétlenűl,
  Könyvébe kandikált,
  S a nevelő minden szavára
  Figyelmezett,
  S mit egyszer megtanúlt,
  El nem feledte.
  Előbb tudá az írást, olvasást,
  Mint a nagyságos úrfi.

  És a mint szaporodtak évei,
  Azokkal szaporodtak
  Isméreti,
  Mint a szarvas szarván az ágak,
  S ő büszke kezdett lenni rája,
  S ha a nagyságos úrfi
  Bolondokat beszélt szokás szerint,
  Kijobbitá magában,
  S mosolyga a badar beszédeken.
  S a nevelő előtt
  Nem tűnt el észrevétlen
  A szolga fensősége
  Az ifju úr fölött,
  S ha nem tudá
  Leczkéit a tanítvány,
  Azzal piríta rá,
  Hogy a szolgával mondatá el,
  Ki azt hallás után tanulta meg.
  Becsűletére vált ez a fiúnak,
  De nem vált örömére, erre nem,
  Mert a kevély nagyságos úrfi
  Mindannyiszor keményen
  Lakoltatá, hogy őt megszégyeníté.
  Naponta új és durvább üldözések
  Jutottak a szegény fiúnak,
  És ő naponta jobban érezé
  A szenvedett méltatlanságokat,
  S most már, ha megüté az úrfi őt,
  Nem teste érezé, de lelke,
  Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki,
  Hanem mert szégyenlé magát.

  Tizenhat esztendős vala.
  Minden nap egy-egy sugarat lövelt
  Elméje oszladó ködébe,
  S minden sugár egy-egy betű volt,
  És ilyen írat lett a sok betűből:
  »Mi jognál fogva vernek itten engem?
  Mi joggal bánt embert az ember?
  Különbnek alkotá az isten
  Az egyik embert, mint a másikat?
  Igazságosnak hirdetik az istent,
  Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
  Úgy minden embert egyformán szeret.
  S én többé tűrni nem fogok.
  Akármi lesz belőlem.
  Táplálatot, ruhát, szállást kapok,
  De én ezért szolgálom őket,
  S ezzel leróva a jótétemény.
  Dolgoztathatnak, erre van jogok,
  De a verésre nincs.
  Még egyszer fognak csak megütni,
  De többször, istenemre, nem!«

  Ugy is lett. Első alkalommal
  (És várni erre nem kellett sokáig)
  Midőn az úrfi rá kezét emelte,
  Ekkép kiálta föl:
  »Megálljon ön!
  Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
  Hogy megsiratja holta napjaig.
  Elég soká voltam kutya,
  Kit verni, rúgni lehetett,
  Eztán ember leszek,
  Mert ember ám a szolga is!
  Megvallom, itt jótéteményt
  Rakott egy kéz reám,
  De más kéz azt bottal veré le rólam,
  És e szerint
  Nem tartozunk egymásnak semmivel.«
  Az úrfi e szokatlan szókra
  Elképedett, megmerevűlt,
  S tájtékot turva, ekkép orditott:
  »Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!«

  És a fiú így válaszolt,
  És hangja megvető volt:
  »Hm, szolgafaj? ha már a születést
  Veszszük, talán az én apám
  Különb úr volt, mint minden ivadékod,
  S hogy eldobott magától,
  Az ő hibája, nem enyém,
  S ha minden úr ilyen rosz lelkű, mint te,
  Jól is tevé, hogy eldobott,
  Mert úgy ennek köszönhetem, ha
  Becsűletes ember leszek.
  És lázadó?… ha lázadás az,
  Midőn az ember érzi és kimondja,
  Hogy ő is ember, mint akárki más,
  Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
  S tudnám csak mind azt, a mit érezek,
  Ugy, a mint érezem, kimondani,
  Föllázadnának milliók velem,
  S reszketne a világ,
  Mint Spartacustól Róma reszketett,
  Midőn eltépett lánczaikkal
  Verték falát a gladiátorok! –
  Nagyságos úrfi, isten önnel,
  Mi együtt többé nem maradhatunk,
  Én önnel mint ember beszéltem,
  És hogyha egyszer már
  A szolga emberré emelkedik,
  Éhen hal meg vagy a bitófán,
  De többé szolga nem lesz!«

  Ezzel megfordult és kiment,
  Örökre ott hagyá a házat,
  Hol gyermeksége úgy uszott el,
  Mint a virág az iszapos patakban.

  A merre látott, arra indult,
  Ment a világba czéltalan.
  Az ifjuság fölgyúladott szivében,
  Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég,
  A melyre rá fúj a viharnak
  Süvöltő óriása;
  S e lángokban milyen csudálatos
  Mesés képek keletkezének!
  S lelkét e lángok ugy megedzék,
  Mint a hámortűz a vasat.

  A város végén utolérte őt
  Az úrfi nevelője.
  Alig lélekzett a jó férfiú,
  Sokat futott, hogy utolérje.
  Kiverte arczát a veríték,
  Törölgeté mind untalan,
  Mi közben a fiúval így beszélt,
  S beszédiben
  Nem volt nagyon sok összefüggés:

  »Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam,
  Nekem egy évi jövedelmem,
  Te nálad eltart évekig,
  Ha jól gazdálkodol.
  Nagy ember lesz belőled,
  Én mondom azt neked.
  Dicsőbb fiút még nem láttam te nálad.
  Én szórul szóra érzem azt, a mit te,
  De soha sem mertem kimondani.
  Féltem tőled s bámultalak,
  Midőn beszéltél.
  Az isten áldjon minden szavadért.
  Tanácsolom, parancsolom,
  Igen, parancsolom, fiú, hogy
  Tanúlj, végezd az iskolákat,
  Különben én
  Megátkozlak s megver az isten.
  Te nem magadnak születél,
  De a hazának, a világnak.
  Azt mondom néked, hogy tanúlj,
  A mit különben
  Nem is kén mondanom,
  Hiszen te úgy szeretsz tanúlni.
  És most az isten áldjon meg, fiam,
  Légy szerencsés, élj boldogúl,
  S emlékezzél meg rólam is koronként,
  De ha tanácsomat nem fogadod,
  Akkor felejts el engemet.«

  Lehajlott a fiú,
  Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét,
  De ő nem engedé, sőt a fiút
  Megölelé s arczát csókolta meg,
  S úgy távozott könnyes szemekkel.
  Mily jól esett ez a fiúnak,
  Szegény fiúnak milyen jól esett!
  Ez volt az első szeretet,
  Melylyel találkozott.
  Tizenhat évig kelle élnie
  S kínlódnia,
  Mig oly emberre akadott,
  Ki nem taszítá el magától,
  Ki megölelte őt!

X.

  Kiért a városból az ifju.
  Midőn kiért a szűk falak közűl,
  Azt gondolá: börtönből szabadúlt,
  S mohón szivá a tiszta léget,
  Az isten legdrágább ajándokát,
  Melytől a láb erőt kap és a
  Léleknek szárnya nő.

  Egyszer sokára visszanézett,
  Nagyot haladt már, messze volt a város,
  A házak összeolvadának
  Egymással, és a barna tornyokat
  Elnyelte félig a távol köde,
  S méhdongás volt az ezerek zaja.
  Az ifjú biztatá magát:
  »Tovább, tovább,
  Semmit ne halljak, és semmit ne lássak
  Onnét, hol eddig éltem,
  Ha életnek mondhatni éltemet.«
  S ment, mint a ki ostorhegyet fut.

  S midőn végkép eltünt a város,
  S ott álla ő a végtelenben,
  Szabadnak akkor érzé csak magát.
  »Szabad vagyok!« kiálta föl,
  »Szabad vagyok!«
  Többet nem mondhatott,
  De könnyei beszéltek,
  S jobban mondták el érzeményeit,
  Mint nyelve mondta volna.
  Oh milyen érzés, milyen gondolat,
  Midőn az ember először szabad!

  És ment az ifju, egyre ment,
  A merre szép táj csalta, arra
  Irányozá lépéseit.
  Megbámulá a síkot és hegyet,
  A sík mezőt és a hegy erdejét
  És mindent, a mi csak szemébe tünt,
  Mert minden oly új volt előtte,
  Először látta a természetet
  A természet szépségeit.

  És ott a rengetegben,
  A fellegekbe
  Ágaskodó bérczek között,
  A hol mennydörgés a folyam zugása
  S a mennydörgés itéletnap rivalma…
  Vagy ott a puszták rónaságán,
  Hol némán ballag a csendes kis ér,
  S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…
  Ottan megállt az ifjú,
  Körültekintett áhitattal,
  S midőn szemét s lelkét meghordozá
  A láthatár fönségein,
  Erőt vett rajta egy szent érzemény,
  Letérdepelt s imádkozék:
  »Imádlak, isten; most tudom, ki vagy,
  Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
  De nem értettem nevedet.
  A nagy természet magyarázta meg
  Hatalmad és jóságodat…
  Dicsértessél, dicsértessél örökre!
  Imádlak, isten; most tudom, ki vagy.«

  A merre csak ment, mindenütt
  Oly szépnek látta a természetet,
  De benne mindenütt az embert
  Olyan boldogtalannak;
  Nyomor s gazság gyötörte mindenütt.
  Azt kezdte észrevenni,
  Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,
  És fájt nagyon neki,
  Hogy vannak nála szánandóbbak is.
  Mindig kicsínyebb lett előtte
  Saját baja,
  Mig végre végkép elfelejté,
  S nem látta és nem érezé azt,
  Csak a mások baját,
  És homlokát a hideg kőre tette,
  S forró keserves könnyeket sírt.

XI.

  Eszében tartá, mit szivére
  Kötött a jámbor nevelő,
  Midőn bucsút vett tőle
  És pénzt adott neki;
  Eszében tartá ezt az ifju,
  S nem hagyta teljesítlenűl.
  Beállt az iskolába,
  S tanúlt szorgalmasan,
  S olyan volt társai körében,
  Mint csillagok között a hold.
  Azok csodálták őt, de nem szerették,
  Lelkének fensősége rajtok
  Mint sziklakő nehezkedett,
  És ellenében
  Irígység és gúny támadott föl,
  És rá lövöldözé
  A sebesítő nyilakat.

  »Mért bántotok ti engemet?«
  Szólott szelíd jószívüséggel
  Gyakorta társihoz,
  »Mért bántotok, barátim, engem?
  Én nem tanúlok a magam javára,
  Ti értetek tanúlok én;
  Mit én tudok, higyétek, annak
  Más fogja venni hasznát,
  Akárki más, csak én nem.
  Ha belátnátok lelkem mélyibe,
  Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk,
  Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek,
  Mint én szeretlek titeket.
  Ha belátnátok lelkem mélyibe,
  Általlátnátok gyarlóságtokat,
  S nem vagdalnátok a fa ágait,
  Mely egykor számotokra hoz majd
  Árnyékot és gyümölcsöt,
  Szegény rövidlátó fiúk ti!
  De majd szerettek még ti engemet,
  Szeretni fogtok, istenemre, engem!«

  Kaczaj követte ilyetén beszédit,
  S csak újabb töltésül szolgáltanak
  A gúnyolódás fegyverébe,
  A mely mindég szivének állt.

  És elvadúlt lassanként a világtól,
  Mindegyre mélyebben szállott magába,
  S kerűlt mindenkit… egy barátja volt,
  A senkitől meg nem zavart magány.

  Ott élt azon képek között, miket
  Üres ábrándoknak tart a világ,
  De melyekről ő tudta, hogy azok
  Élő valódi lények,
  Az ő lelkébe néző
  Jövő alakjai.

  Ott a magányban buzgón olvasá,
  Miként a hívő a koránt
  S mint a zsidó a bibliát,
  Olvasta ott buzgóan a
  Világtörténetet.
  Világtörténet! mily csodálatos könyv!
  Mindenki mást olvas belőle.
  Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
  Egyiknek élet, másiknak halál.
  Egyiknek így szól s kardot ad kezébe:
  »Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,
  Az emberiségen segítve lesz.«
  Másikhoz így szól: »tedd le kardodat,
  Hiába küzdenél,
  Mindig boldogtalan lesz a világ,
  Mint ezredévek óta az.«
  Mit olvasott ez ifiú belőle?
  Mit gondolt ő, midőn e könyvet
  Becsukta reszkető keze?…
  Ezt gondolá:

  »A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
  Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék.
  A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
  S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
  Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
  A míg megérik? ez belékerűl
  Évezredek vagy tán évmiljomokba,
  De bizonyára meg fog érni egykor,
  És azután az emberek belőle,
  Világ végéig lakomázni fognak.
  A szőlő a napsugaraktul érik;
  Mig édes lett, hány napsugár
  Lehelte rája élte melegét,
  Hány százezer, hány miljom napsugár?…
  A földet is sugárok érlelik, de
  Ezek nem nap sugárai, hanem
  Az embereknek lelkei.
  Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
  Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
  Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
  A föld hamar megérjék?…
  Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
  A mely segíti a földet megérni.
  Csak egy nap tart a sugár élete,
  Tudom, hogy a midőn megérkezik
  A nagy szüret,
  Akkorra én már rég lementem,
  S parányi művemnek nyoma
  Elvész az óriási munka közt,
  De életemnek a tudat erőt ad,
  Halálomnak pedig megnyúgovást,
  Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –
  Munkára hát,
  Föl a munkára, lelkem!
  Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve.
  Nagy a föladat, az
  Idő röpül, s az
  Élet rövid. –
  Mi czélja a világnak?
  Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
  Szabadságért kell küzdenem,
  Mint küzdtek érte oly sokan,
  És hogyha kell elvérzenem,
  Mint elvérzettek oly sokan,
  Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,
  Fogadjatok szent sorotok közé,
  Zászlótokhoz hűséget esküszöm,
  S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,
  Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,
  Habár szivemnek közepén lesz is!«

  Ily vallomást tett… nem hallotta ember,
  De meghallotta odafönn az isten,
  Fölvette a szent könyvet, melybe
  Jegyezve vannak a martírok,
  S belé irá a Szilveszter nevet.

XII.

  A gyermek ifjuvá lett
  S az ifju férfivá.
  Esztendő esztendő után
  Jött a földet meglátogatni,
  S bucsút sem véve távozának.
  Őt sem kerűlték ki az évek,
  Elment hozzája mindenik,
  S nyomot hagyott arczán, szivén.

  Túl volt immár az iskolákon,
  Régen kijárta azokat,
  És benn volt a világban.
  Az életben, az emberek között,
  Hol minden lépten meglökik az embert,
  S minden lökés egy darabot töröl le
  A lélek zománczából
  S az orczának szinéből.

  Beh másnak látta e világot,
  Mint a milyennek képzelé!
  Naponta kisebbnek tetszett előtte,
  Mélyebben sűlyedettnek
  Az ember, a kit isten
  Saját képére alkotott,
  Az ember, a kinek szemével
  A napba kéne néznie,
  És e helyett a porba néz,
  Mikéntha férgeket keresne,
  Hogy tőlök a csúszást tanulja.
  És mentül kisebbnek tetszett előtte
  Az ember, annyival nagyobbnak
  Látá a munkát, a mire
  Hivatva érezé magát.
  De el nem csüggedett.
  Tán oly parányit végzett, mint a hangya,
  De mint az, olyan fáradatlan volt.
  Szűk volt köre,
  De e kört teljesen betölté
  Lelkének fényivel.
  Erkölcse, tudománya néki
  Nevet szerzett még iskoláiban,
  S midőn e pályát végezé,
  Több úr hivá meg őt
  Nagy s gazdag hívatalra
  Ilyen kecsegtetéssel:
  »Szegődjél hozzám; szolga lészsz, igaz,
  De ily urat szolgálni, mint én,
  Dicsőség, és azért, hogy
  Előttem meghajolsz,
  Előtted ezren hajlanak meg.
  Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket
  Nyúznod tehetséged szerint, s e
  Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.«

  Szilveszter megköszönte szépen
  E könnyü munkát és így válaszolt:
  »Azért, hogy én nekem
  Szolgáim legyenek,
  Én más szolgája nem leszek.
  Én nem kivánom, hogy előttem
  Embertársim hajlongjanak,
  De ne kivánja tőlem más se, hogy
  Előtte én hajoljak;
  Nem ismerek nálam kisebbet
  S nem ismerek nálam nagyobbat.
  S a gazdagságot illetőleg, az
  Nekem talán ingyen sem kellene,
  Annál kevésbbé kell olyan nagy áron,
  Hogy érte nyúzzak másokat!«
  Ekkép szokott beszélni ő
  Levett kalappal, de fölemelt fővel.

  El nem fogadta a nagy hívatalt,
  De jöttek hozzá szegény emberek,
  És meghivák őt falujokba
  Jegyzőnek, és az ifju ment,
  Ment örömest és boldogan.
  S midőn elért a faluba,
  S körülvevék őt a lakók,
  Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel:
  »Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe,
  Tanítód és atyád leszek.
  A bölcső óta mit vertek fejedbe?
  Kötelességidet;
  Én megtanítlak jogaidra!«

  És teljesíté, a mit ígért.
  Nem a kocsmába jártak ezután
  A munkavégzett gazdaemberek,
  Mint jártak eddig világkezdet óta;
  A faluház előtt karéjba
  Állottak, és az ifju jegyzőt
  Hallgatták a vén emberek,
  És jobban hallgatták, mint papjokat, mert
  Papjoknál jobbakat beszélt.
  S mit ott tanultak, elvivék haza,
  És elbeszélték fiaiknak,
  S a jegyző tiszteletben állt.

  De két ház volt a faluban, mely
  Az ifju apostol fejére
  Átkot mondott áldás helyett,
  Az a két ház, hol a pap és
  Az uraság lakott,
  A kastély s a parochia.
  Naponta gyűlöltebb és rettegettebb
  Lett e két házban a
  Jegyző gazdálkodása,
  S elpusztulását tervezék, mert
  Látták, ha a jegyző marad,
  Ugy ők pusztulnak el.

  De volt fönn a kastélyban is
  Egy lény, ki a nép emberét ugy
  Tisztelte, mint a nép maga,
  Kinek, midőn az ő dicséretét
  Hallotta, jól esett,
  Midőn pedig gyalázták, fájt neki.
  Ki volt e lény, a ki
  Oly rosz világitásban is
  Megismeré a kép becsét,
  S felőle helyesen itélt,
  Ki volt ez?… a kastély kisasszonya.
  Ki is lett volna más!…
  Dicső hely a hölgyek szive,
  Önzés előtt bezárva ajtaja,
  Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy
  Erőszak által,
  De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó,
  S az üldözött igazság,
  Ha mindenhonnan számkivetve van,
  Végmenedéket ott talál.
  Dicső, dicső hely a hölgyek szive!

  Nem is sejté az ifju, hogy barátja,
  Hogy pártfogója van
  Ott fönn az úri lakban,
  S olyan szép pártfogó!
  Látá koronként a leánykát,
  Midőn az végigsétált a falun
  Vagy ablakából nézett a vidékre,
  S ha látta őtet, hosszan elmerengett.
  Ilyenkor egy csodálatos
  Érzés szállotta meg szivét,
  Mely hozzá igy beszélt:
  Az ember nem csak polgár,
  Egyszersmind ember is:
  Mindig másoknak éljen-e
  És soha se magáért?
  Szegény fiú te, mikor élsz magadnak,
  Lesz-e idő, midőn magadnak élsz?
  Te szétosztod mások közt lelkedet,
  Lesz-e, ki néked adja lelkét
  Vagy lelkének csak egy darabját
  Vagy egy tekintetét csak, a miből
  Gyanítanom lehetne legalább,
  Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy
  Fölinna egy záport, s talán
  Egy harmatcsepp sem hull reá soha!
  Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú,
  Viseld békén a rideg életet;
  Tégy másokat boldoggá, ha lehet,
  S maradj magad boldogtalan.
  Légy föld, a mely gabnát terem,
  Hogy mások learassák;
  Légy lámpa, mely mig másoknak világit,
  Tulajdon életét fogyasztja el.

  A jó vagy rosz sors ugy hozá magával
  Egyszer, hogy a leányka véle
  Találkozott és szóba állt.
  Rövid volt a találkozás
  És keveset beszéltek,
  De attól fogva többször jöttek össze,
  Véletlenűl-e vagy tán készakarva?
  Sem a lyány, sem az ifju nem tudá.
  És egyre hosszabbak levének
  S bizalmasabbak a találkozások,
  De önmagokról soha sem beszéltek.

  Azonban egykor (fölhivá-e a lyány
  Vagy csak magától nyílt meg kebele?
  Eszébe nem jutott) az ifju
  Elmondta életét.
  Elmondta, mily magában áll a földön,
  Hogy nincsen ember és nem volt soha,
  Kit őt testvérnek vagy barátnak
  Vagy gyermekének híta volna.
  Elmondta, a mint rá emlékezett,
  Hogy egy tolvaj találta őt az utczán,
  Aztán egy koldusnő fogadta föl,
  S aztán mint szolga ugy nevelkedett;
  Lopott, koldult és szolgált… így telék el
  Gyermek- s ifjúkora.
  Elmondta az irtóztató nyomort,
  Mely gyermekévein fekütt,
  S a lelki szenvedéseket,
  Mik ifjuságát terhelék,
  S mik a nyomornál még irtóztatóbbak;
  S a mint lenézett életébe, ez
  Örvénybe, melyből fölkapaszkodott,
  A melyben mint egy fekete vizű
  Tengerszem, úgy állt kínja özöne:
  Elszédült lelke, és szeméből
  A könnyek úgy rohantak,
  Mint csatatérről a vert hadsereg…
  És a lyány véle zokogott.

XIII.

  Még ez nap a leány atyjával
  Egy egészen más jelenése volt.
  Fölhívatá a büszke földesúr őt
  S megleczkéztette irgalmatlanúl,
  A mért jobbágyait
  Tévutra vezeti,
  És pártütőket, lázadókat
  Csinál belőlök; s azzal végezé,
  Ha még tovább is bujtogat,
  El fogja csapni őt.

  Méltósággal felelt az ifju:
  »Uram, kikérem a leczkéztetést,
  Kinőttem már az iskolából,
  De ahhoz szokva még ottan se voltam.
  Ha vétkem van, ha lázitó vagyok,
  Ott a törvény, az majd itél fölöttem;
  Ha vétkes nem vagyok, mi joggal
  Dorgál ön engemet?
  És a mi az ijesztést illeti,
  Az elcsapástól meg nem ijedek;
  Annyit mindenhol keresek,
  A mennyiből megélek.
  De innen én el nem megyek,
  Mert itt hasznosnak érzem magamat,
  S ön, hogy elcsapjon engemet,
  Nem fogja megkisérteni
  Saját javának érdekében,
  Mert vagy velem jön az egész falu
  Vagy ön lesz, a ki távozik…
  Nem mondom ezt, miként fenyegetést,
  Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot,
  Ki a lakókat ismerem,
  S tudom, hogy engem mennyire szeretnek,
  És mit nem lesznek értem tenni készek.«
  Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.

  Következő vasárnapon
  Ő róla szólt a prédikáczió,
  Borzadva mondta a hiveknek a pap,
  Hogy milyen istentagadó ez ember,
  Istentagadó s lázitó!
  S ha még tovább is tűrik őt magoknál,
  El vannak veszve mind a két világon,
  Mert a mért lázitóval czimborálnak,
  Legyilkoltatja őket a király,
  S az istentagadó barátait
  Halál után az ég be nem fogadja.
  Intette, kérte őket, hogy
  Javuljanak, míg van idő,
  Mig rájok nem jön a vész, az itélet.
  Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi
  És másvilági boldogságukat,
  Ne válaszszák a halált és a poklot
  Az élet és az üdvesség helyett!

  Bőszülten hagyta el a nép
  A templomot
  (Az isten és a béke házát)
  S vadállatként rohant az ifjuhoz,
  Kit tennap még atyjának nevezett,
  S reá parancsolt: holnap ilyen tájig
  Ha itt látják, tüstént agyonverik.

  Beszélt az ifju, a mint tőle telt,
  Beszélt oly lelkesen, mint még soha.
  Hiába. A hol pap emelt szót,
  Ott az igazság megfeszíttetik,
  Az igazság szörnyet hal ott. A pap
  Minden szavára
  Egy ördög áll elé,
  S az ördög nem hatalmasabb,
  De ékesebb szólásu, mint az isten,
  S ha tettel győzni nem tud,
  Tud elcsábítani. –
  Káromkodó fenyegetéssel
  Hagyá el az ifjút a nép.

  Egy pillanatra meg volt lelke törve,
  Kétségbeejtő eszmék ültenek
  Megnehezűlt fejére,
  Mint a holttestre a hollósereg.
  »Ez hát a nép!« kiálta föl,
  »Ez hát a nép, a melyet én imádok,
  A melyért élek s halni akarok!
  Ilyen volt ezredév előtt…
  De semmi, semmi, ezredév után
  Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
  El lehet könnyen bolondítani,
  Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
  S épen mert gyermek, gyámolítni kell.
  Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
  Azon valának papok és királyok,
  E földi istenek,
  Hogy vakságban tartsák a népet,
  Mert ők uralkodni akarnak,
  S uralkodni csak vakokon lehet.
  Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,
  S ha eddig küzdtem érte, ezután
  Kettős erővel fogok küzdeni!«

  Beállt az est, beállt az éj,
  Utósó éje itt az ifjunak.
  Ott a fasornak árnyékában áll,
  S fölnéz a kastély amaz ablakára,
  A melybül a leány szokott kinézni.
  De puszta most ez ablak,
  Nincs ott virága, nincs ott a leány,
  S az ifju még is néz föl, néz merően,
  Mint egy kővé vált sírontúli szellem;
  Arczára halovány fátyolt borított
  A csendes bánat és a holdvilág.

  Egyszer megfogva érezé kezét…
  Az első perczben észre sem vevé
  Az érintést, ugy elgondolkodék…
  Midőn megfordult, oldalánál
  Azt látta, a kit ott fönn keresett.

  »Kegyedre vártam«, szólt az ifju,
  »Kegyedre vártam, azt reméltem,
  Hogy még egyszer meglátom ablakánál,
  Egy néma búcsút küldök föl szememből,
  Aztán örökre távozom,
  Reményemen túl jó a sors,
  Ajkam beszélhet szemeim helyett,
  S kezem foghatja e kedves kezet.
  Isten veled, te drága, drága lény, te
  Egyetlen egy a nagy világon, a ki
  Barátodnak neveztél engemet,
  S a kit barátomnak szabad nevezni.
  Emlékim nincsenek nekem,
  Magad fogsz állani szivemben,
  Mint a szegény kunyhó falán a szent kép,
  A mely előtt estenként térdepel
  Jámbor lakója és imádkozik;
  De hogyha telve volna szívem
  A legdicsőbb emlékek kincsivel,
  Kiszórnám azt e pillanatban mind,
  S téged hagynálak benne egyedül.
  Isten veled!… ha hallod híremet,
  Ha szépeket mond majd a hír felőlem,

  Hidd el, hogy a te érdemed lesz az.
  Azért törekszem jónak s nagynak lenni,
  Nehogy megbánd és szégyeneld, sőt
  Ellenkezőleg büszke légy reá,
  Hogy engemet barátodnak fogadtál.
  Isten veled, lelkem védangyala!«

  Indult az ifju és ment volna, de
  Kezét tartotta a leány
  És görcsösen szorítá…
  Beszélni vágyott s elhagyá a hang,
  Hosszú szünet telt el bele,
  Mig akadozva ekkép szólhatott:

  »Isten veled… menj… menj, isten veled,
  Te ifjak legnemesbike!
  Menj… bár mehetnék én is te veled,
  Mennék örömmel, édesörömest.
  S nem látjuk egymást soha, soha többé?
  Lehullsz egemről, fényes csillagom?
  Mert én szeretlek tégedet,
  Ki kell ezt mondanom,
  Hogy ki ne vesse lelkemet belőlem,
  Mint a Vezúv a lángoló követ.
  Szeretlek, és tied nem lehetek!
  De istenemre,
  Ha a tied nem, másé sem leszek!
  Vedd e gyürűt… e jegygyürűt…
  Előbb fog széjjeltörni benne
  Ez a gyémántkő, mint az én hüségem.
  Isten veled, szép álma életemnek!«

  Az ifiúra a mennyország
  Szakadt le üdvösségivel,
  Leomlott a leány előtt
  S ölelte és csókolta térdeit.

  Más nap, midőn a falut elhagyá,
  Utjában százszor s százszor nézte meg
  A gyűrüt, mert csak a mikor
  Ezt látta, akkor nem kételkedék,
  Hogy a mult éji jelenet valóság
  S nem lázas lelke őrült álma volt.

  Utját (miért, miért nem?
  Nem tudta maga sem)
  A fővárosnak vette, hol
  Lopott, koldult és szolgált egykoron.
  A külvárosban ott
  Egy kis padlásszobát
  Bérelt ki, s nem tudá még,
  Mihez fog kezdeni?

  Egyszer kopognak ajtaján,
  S bejött egy fátyolos hölgy…
  Midőn belépett, fölveté a fátyolt,
  Némán és mozdulatlan állt…
  Az ifju szédelgett… megállt esze…
  Barátnéját ismerte meg.

  »Utánad jöttem«, szólott a leány,
  »Utánad jöttem… ha terhedre van,
  Kiútasíthatsz e szobából,
  Ne félj, hogy rosz neven veszem.
  Akkor leűlök ott kinn a küszöbre,
  És ott ülök, mig megreped szivem.
  Utánad jöttem, nem maradhaték.
  Nyomodban voltam mindenütt.
  Egész idáig, és most itt vagyok.
  Szólj, mit teszesz velem?«

  Az ifju kebelére hajlott,
  S együtt zokogtak hosszan, boldogan.
  »Nem űzesz el hát?« szólott a leány,
  »Veled maradhatok?… veled leszek, hogy
  Enyém legyen fájdalmaid fele
  S a tied legyen minden örömem!
  Együtt türök veled
  Bút és nyomort,
  S ha egyszer zúgolódom,
  Ne hidd azontúl, hogy szeretlek.
  Hogy valaha szerettelek!«

XIV.

  Együtt maradtak, mint férj s feleség,
  Nem pap kötötte össze őket,
  Hanem az isten és a szerelem.
  Nem esküvének egymásnak hüséget,
  Nem vették e szót ajkaikra,
  Ott benn hagyák azt
  Szivök mélyében érintetlenűl,
  A hol s a hogy kell annak lennie,
  S azért maradt oly tiszta, mint a
  Csillag, melyhez még lélekzet sem ér.

  És boldogságban teltek a napok,
  A hónapok… nem tudta a világ, hogy
  Ők élnek-e? s ők nem tudták,
  Van-e világ kivűlök?

  De végre fölszólalt az ifjuban
  A lélek, és ezt mondta szigorún:
  »Ébredj, ébredj, te nem magadnak
  Te másokért születtél!
  Felejted hívatásodat?
  Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!«
  És szólt hozzá még szigorúbban is
  Egy hang, a házi gond:
  »Föl a dologra, mert különben
  Koplalni fogtok mind a ketten
  S maholnap mind a hárman.«

  Dolgozni kezde, írt,
  Ugy írt, a mint sugallta lelke,
  Hozzája méltón, szabadan.
  Egy szerkesztőhöz vitte művét,
  Átolvasá az, és igy válaszolt:
  »Nagy ember ön, uram,
  S a mellett nagy bolond!
  Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű,
  Ennél különbet még Rousseau sem írt;
  És nagy bolond ön, mert azt képzeli,
  Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.
  Soh’sem hallotta ön hirét
  A censurának?… hogyha nem,
  Hát megmondom, mi az?
  Az a pokol cséplője, mely alá
  Kévéinket kell tartanunk, s ez
  Az igazságot, a magot
  Kicsépeli belőle, aztán
  Az üres szalmát visszadobja,
  S ezen rágódik a közönség.
  Ha ön nem hisz szavamnak, ám
  Próbálja meg, s én minden szem magért,
  A mely kévéjében marad,
  Egy ón golyót nyelek le.
  Ha azt akarja ön, hogy e
  Cséplő alá ne jusson,
  Ne gabonát, de maszlagot
  Termeszszen, mely kábít, bolondít,
  Ezt mindenestül
  Kitálalhatja ön,
  Sőt érte még meg is dijazzák.«

  Bódultan tért az ifju vissza, mintha
  Falnak ment volna egyenest fejével,
  Asztalhoz űlt, és föltevé magában,
  Hogy szép lágyan szelíden ír
  S olyan simán, hogy a censor keze
  Elsiklik rajta, mint a bársonyon.
  Midőn müvét bevégezé,
  Azt vette észre, hogy még szabadabb,
  Még keserűbb, mint először vala.
  S így tizszer, százszor ujra s ujra írt,
  Aztán eltépte, belátván, hogy a
  Kerékvágásba csak nem jön bele.
  És meggyőződék végre is,
  Hogy a mi kinyomathatik,
  Abból nem fog tanulni senki,
  És a miből lehet tanulni,
  Az nem jut napvilágra.

  »Irtóztató!« kiálta föl,
  »Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?
  Lelkem tüzét, mely a világot
  Gyujtotta volna föl,
  Magamba kell hát fojtanom,
  Hogy ön magát emészsze el?
  És élnem is kell… mibül élek?
  Vagy megtagadjam elvemet,
  Azt a szentséges elvet?
  Oda szegődjem a gazokhoz,
  Az emberiség ámítóihoz?
  Nem, istenemre, nem!
  Inkább szeméten éhen veszek el,
  Inkább ugy végzem éltemet,
  A mint elkezdtem azt,
  Lopok, szolgálok, koldulok
  Mint egy betűt írjak, mi nem
  Lelkem forrásából fakadt,
  Mint gondolatim legkisebbikére
  Hamis pecsétet üssek! –
  Isten hozzátok, gondolatjaim, ti
  Befalazott rabok,
  Legyen fejem börtön s koporsó
  A számotokra… oh de nem,
  Ti nem halhattok ott el;
  Eljő a nap, mert el kell jőnie,
  Midőn kinyíl e börtön ajtaja,
  S ti bejárjátok a kerek világot,
  S fényt s meleget visztek magatokkal.
  Miként a nyári nap sugárai!«

  És így az ifju
  Nyugonni hagyta gondolatjait,
  S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
  Másoknak gondolatjait
  Másolgatá. Keserves munka,
  Tán a favágásnál keservesebb.
  Elkezdte reggel s este végezé
  S gyakorta éjszakáit is
  A lámpa fénye látta elhaladni,
  S előbb alutt el ez, mint ő,
  És ennyi fáradás után is
  Elégszer állt az asztal üresen,
  És ablakára a fehér hideg tél
  Elégszer festett jégvirágokat,
  S a nő szemében megfagyasztá
  A könnyeket… de nem fagyaszthatá meg
  Örök hevű érzelmeit.

  Igy jöttek évek, mentek évek,
  S megszaporodott a család,
  Hárman levének s nem sokára négyen,
  És négyszeres lett a nyomor
  Ott fönn a kis padlásszobában,
  Melynek falát
  Csikosra festé az eső
  És kiczifrázta a penész,
  Hol most egy ágyban hárman alszanak,
  Két gyermekével az anya,
  És láboknál a földön
  A durva szalmazsákon
  A férfiú… a felkelő nap
  Első sugára homlokára száll,
  Miként egy arany koszorú, miként egy
  Fényes meleg csók isten ajakárul.

XV.

  Egyenként ébred a család, először
  A férj, ki legkésőbb alutt el,
  Aztán az anya, azután
  A kis fiú… s a csecsemő?
  Ez még nem ébred, mélyen alszik…
  Testvére s a szülők lábujjhegyen
  Járnak, s beszédök csendes suttogás,
  Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.

  Jó testvér, jó szülők,
  Miért e halk járás, e suttogás?
  Dobogjatok, tomboljatok.
  Lármázzatok… ne féljetek,
  A kisded föl nem ébred,
  Mert nem hallják a lármát a halottak…
  A kisded halva van, éhen hala!

  Mit érezhet, mit érez a szülő,
  Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt?
  Hát még azon szülő, kinek
  Éhen veszett el gyermeke,
  Szép ártatlan kis gyermeke?

  Ha jobb kezének erejét
  Az én kezembe öntené az isten,
  Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,
  Mely a szegény asszony szivét
  Ezer körömmel szaggatá?

  Hagyjátok őt a holttetemre
  Borulva sírni, sírni, sírni,
  Zokogni, fölüvölteni,
  A fájdalomnak mély örvényiből
  A magas égre fölkiáltani,
  S az isten arczát káromlással, a
  Lélek sarával meghajítani!…
  Hagyjátok őt, hagyjátok őt,
  Ne bántsátok szent őrjöngésiben.

  A férfi néma fájdalommal
  Állt a kicsiny halott előtt,
  Avvagy, ki tudja, tán örömmel?
  Örömmel, hogy kiszenvedett.
  A kis fiú pedig merően
  Nézé testvérét, és azon
  Gondolkodék, hogy ő is ilyen
  Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan
  Leszen, ha majd meghal, ha többé
  Nem éhezik. –
  Lassan, lassan, de csak lefolytak
  Egymás után az órák, és az asszony
  Keserve meghalt kisdedére
  Ájulva vagy meghalva omlott,
  És szíve megkönnyebbedett,
  S lelkének fölvert habjai
  Nem ostromolták többé az eget,
  Csak halkan rezgedeztek,
  Mint a szellőben a kalászok.
  Ölébe vette a halottat
  S szelíden ringatá,
  És félig énekelve suttogott,
  Miként az erdő lombjai
  Az őszi alkonyatban:

  »Alszol, kicsiny
  Kis magzatom;
  Mit álmodol?
  Mondd meg nekem,
  Szép álmokat
  Látsz, úgy-e bár?
  Hisz még nem a föld
  Ölében alszol,
  Anyád ringat még,
  Anyád ölel. –
  Aludj’, aludj’,
  Szép gyermekem,
  Fehér virág,
  Fehér sugár,
  Kit elnyel a
  Fekete föld. –
  Pirúl az ég,
  Megcsókolá
  Az alkonyat;
  Megcsókolom
  Én arczodat,
  S ez nem pirúl,
  Mért nem pirúl?
  Csak egyszer is
  Mosolyganál még
  Reám, anyádra,
  Lelkem szive,
  Kis magzatom! –
  Zöld sírhalom…
  Fehér kereszt…
  Alatta te…
  Fölötte én…
  Mi hulldogál rá?
  Nem az eső,
  Az én könyűm. –
  Halgassatok, ti
  Ákáczfa-lombok
  A temetőben,
  Kis gyermekemmel
  Beszélgetek,
  Szépet beszélünk,
  Hallgassatok. –
  Nem fáj fejed?
  Nem fáj szived? nem
  Nehéz a föld? mely
  Fölötted áll.

  Mi volt lágyabb, az
  Én karjaim
  Vagy a koporsó?…
  Aludj’, aludj’,
  Szivem galambja,
  Jó éjszakát,
  De egyre kérlek:
  Álmodj’ felőlem,
  Legyünk együtt.«

  S mig így altatta a holt gyermeket,
  Mellette maga is elszenderűlt,
  S mig ő alutt, a férj azon tünődék,
  Miből szerez koporsót?
  Miként ásatja meg a sírt?
  Egy árva fillér sem volt birtokában.
  Körültekintett a szobában,
  Ha tán találna valamit,
  A melynek egy kis becse van,
  Hogy azt eladja… semmi, semmi sem volt!
  Mi jött eszébe, hogy e gondolatra
  Elsápadt és megreszketett?
  Ujján a gyűrüt pillantá meg,
  Lelkénél drágább jegygyürűjét…
  Ezt kell tehát eladnia,
  Hogy meztelen ne menjen
  A földbe gyermeke?
  E drága kincstől kell elválnia,
  Melyet szeménél jobban őrizett,
  Mit ujjáról le nem szakíthatott
  Olyan sok évnek oly sok nyomora;
  El kell most tőle válnia?

  Hajszálai őszültenek meg
  A gond miatt… s nem volt más menedék!

  Midőn ujjárul a gyürűt levonta,
  Olyan volt, mintha kebléből a szívet
  Szakítanák ki gyökerestül…
  Ketté lett vágva multja és jelenje,
  Fölbontatott a híd, mely a tavaszt
  A télhez kapcsolá,
  Eltört a lépcső, melyen a
  Földről a mennybe járt!
  De meg kellett történnie,
  Hogy meztelen ne menjen
  A földbe gyermeke. –

  Szépen temették el a kisdedet,
  Kemény fából volt a koporsó,
  A szemfedő selyemből,
  És sírhalmához nagy követ tevének,
  Mert drágán kelt el a gyürű,
  S árát rá költék mind a temetésre…
  Lelkére nem vehette a férj,
  Hogy jegygyürűje árából csak egy
  Garast is tartson meg kenyérre,
  Bár erre olyan nagy szüksége volt.
  Méreggé vált vón benne e kenyér,
  Mely őt megölte volna,
  És néki még soká kell élnie!

XVI.

  Megmondta ő, hogy gondolatjai
  Fejébe nem halhatnak el,
  Hogy eljön a nap, a midőn
  Ezek kijőnek börtönükből,
  S bejárják a világot.

  És úgy történt. A mit sok évi
  Erőködés meg nem hozott, a mért
  Hiába volt olyan sok fáradás,
  Meghozta egy véletlen pillanat.
  Egy titkos nyomdát fedezett föl
  Alant, elrejtve föld alá,
  S ott kinyomatta műveit.
  Mi volt ezen müvekben? az,
  Hogy a papok nem emberek,
  De ördögök,
  S a királyok nem istenek,
  Hanem csak emberek,
  És minden ember ember egyaránt,
  S az embernek nem csak joga,
  Hanem teremtőjéhezi
  Kötelessége is
  Szabadnak lennie,
  Mert a ki isten legszebb adományát
  Meg nem becsűli,
  Magát az istent sem becsűli az!
  Kijött a könyv, s ország-világban
  Ezrével olyan gyorsan terjedett el,
  Mikéntha villám hordta volna szét.
  Mohón nyelé el a szomjas világ
  E tiszta enyhitő italt,
  És lelke tőle megfrisült,
  De elsápadt a hatalom, kiűlt
  Ránczokba szedett homlokára a düh
  És elmennydörgé haragos szavával:
  »Ez lázitó könyv!
  Vallást s fölséget sért,
  Szerzőjének lakolnia
  Kell a törvény szerint.«
  És a megrémült nép utána mondá:
  »Valóban, e könyv lázitó,
  Vallást s fölséget sért.
  Szerzőjének lakolni
  Kell a törvény szerint.
  A törvény szent és sérthetetlen!«

  S szerzője rémesen lakolt.
  Az utcza közepén
  Fogták el őt, s elhurczolák.
  »Megálljatok«, szólt esdekelve,
  »Oh irgalom, megálljatok!
  Nem akarok én menekűlni,
  Mindenhová megyek nyugottan,
  Csak egy kevéssé várjatok.
  Nézzétek azt az ablakot,
  Az én szobámnak ablaka,
  Ott nőm és gyermekem lakik.
  Vezessetek hozzájok egy,
  Csak egy rövid kis pillanatra,
  Mig egyszer ölelem meg őket
  S egy isten-hozzádot mondok nekik,
  Aztán nem bánom én, hurczoljatok,
  De én bucsú nélkül nem mehetek.
  Inkább megyek le a pokolba
  A búcsuzás után,
  Mint föl a mennybe búcsu nélkül.
  Nem vagytok férjek és apák?
  Mit mondanátok, és mit érzenétek,
  Ha véletek mások bánnának így?
  Nekem nincs senkim a kerek világon,
  Csak nőm és gyermekem,
  És ő nekik sincs a világon
  Kivűlem senkiök, de senkiök;
  Ereszszetek, jó emberek,
  Ereszszetek, hadd lássuk egymást
  Még egyszer és talán utószor.
  Ne rajtam szánakozzatok,
  De ő rajtok, hisz ők ártatlanok,
  Hisz nem vétettek ők
  Sem a törvénynek, sem ti nektek,
  Ne öljétek meg őket!…
  Oh istenem, ha szavaimra
  Nem indultok meg, könnyeim
  Indítsanak meg… e könyűk
  Szivem vérének cseppjei,
  Halálveríték lelkem homlokáról!«

  Zokogva térdepelt le,
  S mint szebb időkben egykor kedvesének,
  Most a poroszlók térdeit ölelte,
  De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel
  Emelték őt fel s vitték a szekérhez,
  Mely ott az ő számára állt.
  Midőn látá, hogy nem használ a szép szó,
  Düh szállta meg, s előszedé
  Testének minden erejét, hogy
  Erőszak által győzzön, menekűljön.
  Oroszlánbátorsággal és
  Őrült erővel küzködött,
  De hasztalan! legyűrték, megkötözték,
  S bedobták őt a szekér mélyibe,
  Ott ordított, mint a vadállat,
  Ordított ilyen átkokat:

  »Átok reátok s maradékitokra,
  Ti emberbőrbe öltözött,
  Sátánokkal bélelt fenevadak,
  Kiknek keblében szív helyett
  Undok varangyos béka van!
  Borítsa el pofátokat
  A fekély olyan vastagon,
  Mint a gazság van lelketek felett,
  És aztán faljanak föl a
  Szemétdomb férgei!
  Átok reátok és királyotokra,
  Kinek nevében az erényt
  A mészárszékre viszitek!
  Átok reád, bitang, lator király,
  Ki istennek tartod magad,
  S ördög vagy, a hazugság ördöge!…
  Ki bízta rád a milliókat?
  Farkasra a nyájat ki bízta?
  Kezed vörös, mint bíborod,
  Arczod sápadt, mint koronád,
  Szived fekete, mint a gyász,
  Mely műveid után huzódik,
  Miként az esti hosszu árnyék.
  Meddig bitorlod még a
  Rablott hatalmat, rablott jogokat?
  Lázadjanak föl, mint az óczeán,
  Alattvalóid, és ha zsoldosidnak
  Százezrivel kiállasz ellenök,
  Ne adja isten, hogy meghalj vitézül
  Ott a csatán, mint illő férfihoz;
  Te légy, ki megkezdd gyáván a futást,
  Fuss és bújjál el trónusod alá,
  Mint ágy alá a megszeppent kutya,
  Onnan kotorjanak ki és kaczagva
  Köpködjenek könyörgő szemeidbe
  A gyermekek s vén asszonyok,
  S kik egykor lábad csókolák,
  Azoknak csókold majd te lábait,
  Azok rugdossák ki egyenként
  Vigyorgó fogadat,
  Azok rugdossák ki belőled a
  Nyomoruságos hitvány életet!
  Dögölj meg oly kétségb’esetten,
  A milyenné engem tevél!…
  Oh nőm… oh gyermekem…«

XVII.

  Alutt-e s most fölébredett? vagy
  Eszét veszíté s ez most visszajött?
  Egy óra vagy több hónap óta volt
  Magán kivűl?… Szilveszter nem tudá.
  Gondolkodék, gondolkodék,
  Mi történt és mi történik vele?
  Körülnézett, nem láta semmit,
  Sötét volt, éktelen sötét.
  Igy szólt magában: »Éj van csakugyan,
  Aluttam s álmodtam,
  Álmam csak félig jut eszembe.
  De az borzasztó egy álom vala,
  El sem beszélem hitvesemnek,
  Nem háborítom föl vele.
  Csak már viradna, ilyen nyomasztó
  Éjem tán még nem volt soha.
  Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?…
  Alszik bizonynyal, mert nem válaszol.
  Aludjatok, szeretteim,
  Aludjatok szép csendesen.
  S még sem virad! mikor fog már viradni?
  Megfojt e sűrü vastag éj!
  Emeld föl, hajnal, fényes arczodat,
  Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét…
  Ugy ég a homlokom, mikéntha
  Egy tűzokádó hegy vón a fejemben;
  Majd szétröpűl az agyvelőm!«

  S hogy megtörölje izzadt homlokát,
  Kezét emelte föl… hah,
  Mily csörrenés!…
  Megcsördült rajta a nehéz bilincs.
  Most már mindenre jól emlékezett,
  S végigfutott rajta’ a hideg,
  Mint a romok között a szél.

  Mindenre jól emlékezett…
  Elfogták őt az utcza közepén,
  S elhurczolák erőnek erejével,
  És kedvesét és gyermekét
  Nem láthatá, nem mondhatott nekik
  Isten-hozzádot, nem tekinthetett
  Még egyszer a kedves szemekbe,
  Mik boldogsága s gazdagsága voltak!
  S most itt van a börtönfalak között,
  A föld alatt, ki tudja milyen mélyen,
  Mélyebben, mint a rothadó halottak
  A temetőnek fenekén!
  S mikor lát újra fényes napvilágot,
  Mikor láthatja újra kedvesit?
  Talán soha!
  S miért jutott e kárhozat helyére?
  Mert amit isten meghagyott neki,
  Tudtára adta azt az embereknek,
  Hogy egy közös jó van, miből
  Egyenlőn jár mindenkinek
  A rész, s ez a közös jó a szabadság!
  Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is
  Mástól, halálos vétket követ el,
  S azt ki szabad, azt ki kell irtani!

  »Oh szent szabadság, érted szenvedek«,
  Szólt elözönlő fájdalommal a rab,
  »S ha a világban magam állanék,
  Mint álltam egykor hosszu évekig,
  Nyugottan ülnék most e kőpadon
  S büszkén mint trónján a bitor király,
  S oly boldogan viselném e bilincset,
  Mint jegygyürűmet egykor viselém!
  De hitvesem van és van gyermekem…
  Mi lesz belőlök nélkülem?
  Ki fogja eltáplálni őket
  Kenyérrel és szerelemmel?
  S mi lesz belőlem nélkülök?
  Oh szív, ha kővé válni nem tudsz,
  Miért meg nem hasadsz!«

  Sírt, jajgatott, dühöngött,
  És az örök sötétség
  Egykedvüleg szemlélte őt,
  Mig végre lassacskán elhallgatott,
  Kifáradt lelke megadá magát,
  És mozdulatlan néma volt s oly
  Érzéktelen, mint a kő, melyen űlt,
  Mint a sötétség, mely reá borult.
  Nem érzett, csak gondolkodék,
  Alant röpűltek gondolatjai,
  Mint a meglőtt szárnyú madár:

  »Koporsónak testvére, börtönöm,
  Ki épitett, ki fog ledönteni?
  Mióta állsz, meddig fogsz állni még:
  Ki űlt előttem e rideg kövön?
  Ilyen martír, mint én vagyok,
  Vagy egy haramja tán?
  Itt hamvadott el csontja e helyen
  Vagy látta még az isten szép világát?
  Szép a világ, az erdők és mezők,
  A bérczek és a rónaságok, a
  Virágok és a csillagok… talán én
  Többé nem is látom már ezeket,
  Vagy oly későn, hogy akkorára
  Még nevöket is elfelejtem…
  Ha itt egy évig kéne lennem,
  Hol minden percz egy örökkévalóság,
  Hol az idő oly lassan ballag el,
  Mint két mankóján a vén sánta koldus…
  Egy évig? és ha tízig itt leszek,
  Tízig vagy húszig vagy többig talán?
  Jertek föl hozzám, ti halottak,
  Kik egykor e helyen szenvedtetek,
  Beszélgessünk egy keveset,
  Tanítsatok meg, az időt
  Hogyan kell itt eltölteni,
  Jertek föl hozzám, ti halottak,
  Talán én is halott vagyok már,
  S a sírban álmodom… rosz álom…
  Halott vagyok, kit élve
  Temettek el…
  Halott vagyok… már nem dobog szivem…
  E reszketés, melyet keblemben érzek,
  Beteg lelkem végvonaglása ez.«

  Végtére megszűnt gondolkodni is,
  Nem volt szivében és fejében
  Sem érzelem, sem gondolat,
  Ott űlt merőbben a szobornál,
  S farkasszemet nézett az éjjel,
  Melylyel megtömve volt a börtön.

  Zsibbadni kezdtek tagjai,
  Eszméletét kezdé veszítni,
  Feje huzódott lefelé,
  S ledőlt hosszában a kövekre…
  Elájult-e? vagy elalutt?

  Soká fekütt ott mozdulatlanúl,
  Talán nem véve még lélekzetet sem;

  Egyszerre, mintha lőpor által
  Vetették volna föl, mikéntha
  Égő vasat sütnének oldalához,
  Fölugrott, s oly szívszaggató
  Hangon, hogy a hideg falak
  Utána jajdulának,
  Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!«
  S kiterjesztette két kezét.

  Soká, soká állott igy, azután
  Lankadtan hullatá le kezeit,
  Leroskadott ülő helyére,
  Fejét keblére hajtá,
  S két nagy könyűvel két szemében,
  S oly hangon, mintha lelkét
  Sohajtaná ki, ezt nyögé:

  »Nem állt meg… elment… itt hagyott…
  Mindennek vége van!«

  Mi lelte őt? ki hagyta itt?
  Minek van vége?… álmodott?

  Nem álmodott, az nem volt puszta álom…
  Valónak képtelenség,

  S még is való!
  A mint ott hosszában fekütt, előtte
  Egy hölgyalak jelent meg,
  Kiben rá ismert hitvesére,
  Oda hajolt melléje,
  Fülébe ezt sugá:
  »Én már kiszenvedék,
  Isten veled!«
  S megcsókolá a férfi arczát,
  S ez erre ugrott föl… midőn
  Kinyíltak szemei,
  Még látta kedvesét, de
  Egy pillanatnál kevesebb alatt
  Eltünt az, és a börtön, a mely
  Világos volt, ismét sötét lett
  Mint villámlás után az éjfél.

  »Én már kiszenvedék, isten veled!«
  Ismétlé a hallott szavakat,
  »Ezt mondta édes hangja, melyet
  Nem hallok én többé soha:
  Én már kiszenvedék, isten veled…
  Isten veled hát, lelkem lombja te,
  Kit rólam lesodort a vész;
  Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem?
  Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa?
  S hová sodort el a vihar?
  Hol foglak föltalálni téged
  Habár elhervadottan is,
  Hogy életemnek maradékát
  Szent romjaidnál kisohajtsam!…
  Nekem többé nem kell az élet,
  Mert czélját elveszítém;
  Te voltál czélja életemnek
  Te általad s te érted éltem,
  Szerelmem istenasszonya!
  Te egy magad voltál valóság;
  A többi? az emberiség, szabadság,
  Ez mind üres szó, puszta ábránd,
  Melyért bolondok küzdenek.
  Te egy magad voltál valóság,
  Szerelmem istenasszonya!
  És én örökre elvesztettelek!
  Föltúrhatom, mint a vakondok, az
  Egész földet, nem foglak megtalálni…
  Por lesz belőled, mint akárki másból,
  Olyan por, mint a többi, nem különb,
  És elvegyűlsz közötte, mintha
  Növény vagy állat lettél volna csak.
  De tűrném veszteségemet,
  Békén türném ez óriási terhet,
  A míg alatta megszakadnék,
  Csak elbucsúztam volna tőle, csak
  Egy szót mondhattam volna még neki,
  Egy kis rövid szót… vége, vége van,
  Az isten ezt sem engedé meg.
  Milyen kegyetlen az az isten!
  S a balga ember térdet hajt előtte,
  Atyjának híja és imádja őt…
  Zsarnok vagy, isten, és én
  Átkozlak tégedet!
  Ott űlsz az égi trónuson hideg
  Méltóságodban érzéketlenűl,
  Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,
  S uralkodol kevélyen, és naponként
  Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
  Vérével ujra s ujra fested
  Királyi széked kopott bíborát!
  Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,
  A mint te megtagadtál engem,
  Ugy tagadlak meg tégedet.
  Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,
  Vedd vissza ezt az életet, a melyet
  Mint alamizsnát dobtál le nekem,
  Vedd vissza és add másnak ismét,
  Hadd tengődjék most rajta más,
  Nekem nem kell ez alamizsna-élet,
  Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
  Mint a haszontalan cserép!«
  Ugy orditott a rab, hogy a sötétség
  Megijedett és reszketett belé,
  Ezt orditá, s veszett dühében
  Fejét a falhoz vágta és leroskadt,
  S a fal megkondult a rémes csapástól,
  Mikéntha néki fájna az.

  Ott fekszik a rab, zúzott homlokának
  Alutt vérében a kövek felett,
  Ott fekszik, és nem halt meg, és él!
  Hozzá van nőve a keserves élet,
  Hozzája nőtt letéphetetlenűl,
  Miként lelkéhez a kínszenvedés,
  Mint börtönéhez az örök sötétség.

XVIII.

  Tiz éve már, hogy e négy fal között ül!
  Tiz év még ott kinn a szabadban is sok,
  Hát még ott benn az iszonyú odúban!…
  Megnőtt szakálla és megnőtt haja,
  S ő sokszor nézte, nem fejér-e már?
  De azt mindig csak feketének látta,
  Pedig fejér volt már, mint a galamb,
  Csak hogy nem látszott színe a sötétben.

  Tiz éve már, s ő néki e tiz év
  Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt,
  És egyre várta, hogy mikor virad már?…
  Koronként ugy tetszett neki,
  Hogy már több század, több évezred óta
  Van e helyen, hogy a világ már
  Az ítélet napján rég túl vagyon,
  Hogy a föld régen elenyészett,
  Csak e börtön maradt belőle,
  És őt magát a börtönben feledték.

  Kihalt immár a szenvedély szivéből,
  Nem átkozódék többé isten ellen,
  Eszébe sem jutott sem isten,
  Sem ember többé nékie,
  Kihalt szivéből már a bánat is,
  Csak néha sírdogál, midőn
  Álmából ébredett, mert
  Álmában meg-meglátogatta őt
  Ama szép tünemény, örökké
  Imádott kedvesének szelleme,
  Ki hozzá még a síron túl is oly hű!
  De mihelyest fölébredett,
  Eltűnt a kedves szép alak,
  És sírt a rab, sírt, sírdogált.

  De mért nem látogatta meg fia?
  Hisz ő neki volt fia is;
  Mért nem jött ez hozzá soha?
  Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának:
  »Fiam még él bizonynyal, mert ide
  Élő nem jön, csak a halott jöhet,
  Csak te jöhetsz, szerelmem angyala!
  Fiam még él s már nagy lehet,
  Azóta rég felnőhetett.
  Vajon mi lett belőled,
  Szegény árvám, szegény fiam?…
  Ki tudj’, a szükség mire vitte,
  Talán rabló lett s hóhér temeté el…
  És hátha apja nyomdokát követte,
  És most, mint apja, föld alatt lakik,
  Talán ép ebben a börtönben,
  Talán épen szomszédom itten?
  Fiam, fiam, szeretsz-e engemet.
  Emlékszel-e apádra, gyermekem?«

  De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok!
  Figyelmez a rab, mindinkább figyel,
  Ugy elmerűl a hallgatásba,
  Hogy lélekzeni sem mer,
  S bezárt lelkét e hangok megnyiták,
  Mint a virág kelyhét a napsugár,
  És ajka mosolyogni kezd,
  Tíz hosszu esztendő után először!

  Madárka szállott a börtön falának
  Párkányzatára közel ablakához,
  Ott űl a kis madár s dalolgat,
  Ah, milyen édesen dalol!
  És szólt a rab, vagy csak gondolkodék,
  Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja
  A kedves vendéget szava:

  »Oh istenem, mi jól, mi jól esik!
  Először hallok ilyen hangokat,
  Mióta itt vagyok, pedig már
  Nagyon rég óta vagyok itt.
  Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj,
  Eszembe jut dalodról,
  Hogy egykor éltem, hogy még most is élek,
  Eszembe jut dalodrul ifjuságom,
  A régen, régen elszállt ifjuság,
  A szép tavasz, s ezen tavasznak
  Virága, a szép szerelem!
  Dalod fölkelti szenvedésimet,
  De egyszersmind meg is vigasztal,
  S a megvigasztalt fájdalom talán
  Még édesebb, mint maga az öröm.
  Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!…
  Ki küldött hozzám tégedet!
  Ki mondta néked, hogy e falra szállj,
  A melyre nem száll átoknál egyéb?…
  Szentséges ég, e sejtelem,
  Ez engemet megöl,
  Boldogságával öl meg engemet!
  Egy sejtelem azt súgja nékem,
  Hogy én szabad leszek,
  Hogy nem e dögvészes helyen halok meg,
  De kinn az isten szép ege alatt…
  Te kis madár ott a falon, te
  Szabad világnak szabad vándora,
  Te a szabadság hírmondója vagy! –
  Ez így van, így lesz, nem kételkedem.
  Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú,
  Ne törjön meg majd az öröm.
  Valóban úgy lesz. A világ megúnja
  A jármot végre s a gyalázatot,
  S le fogja hányni, és először is
  Kinyitja e sírhalmok ajtait.
  S első örömkönyűi
  Azoknak orczájára folynak, a kik
  Itt a szabadságért szenvedtenek.
  Te kis madár ott a falon, te
  Szabad világnak szabad vándora,
  Te a szabadság hirmondója vagy!«

  Csikorgott a börtön zárában a kulcs,
  A kis madár ijedve szállt tova,
  Megnyílt az ajtó, és a börtönőr
  A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.«

  Följajdult a rab édes örömében,
  S oda kapott fejéhez, mintha
  Eszét ragadta volna meg,
  Mely el akarta hagyni őt.

  »Megvan!« szólt gyermekes örömmel,
  »Megvan! nem hagytam elrepülni,
  Nem tébolyodtam meg… tudom,
  Mi történt: én szabad vagyok…
  Szabad tehát a nemzet, a haza?«

  A börtönőr mogorván válaszolt:
  »Mi gondod a hazára, golyhó?
  Köszönd meg, hogy te vagy szabad.«

  De a rab ezt nem hallá, mert esze
  Már messze, messze járt… bejárta
  A félvilágot, azt a sírt kereste,
  A melyben édes kedves hölgye alszik.
  »Először is hozzád megyek,
  Lelkem halotta«, így szólott magában,
  »Hozzád megyek; miként te fölkerestél,
  Ugy fölkereslek én most tégedet,
  Hogy megcsókoljam azt a földet,
  Mely néked nyúgodalmat ád!…
  Oh, mily soká tart, míg e lánczot
  Kezem-lábamról leverik;
  Ez a nehány percz hosszabb, mint valának
  Itt átnyomorgott hosszu éveim!«

XIX.

  Mint anyjának tejét a gyermek,
  Olyan mohón, oly édesen
  Szivá a szabad levegőt,
  S minden lehellet egy-egy kínos évet
  Emelt le bágyadt lelkiről,
  Míg ez könnyűnek érezé magát,
  Mint a pillangó, s szerte röpködött
  A természetnek uj virányin
  S szivének régi szép emlékein.
  Megifjitá a tiszta levegő,
  Megifjitá lelkének erejét,
  De teste vén és roskatag maradt,
  Csak vánszorogva, botra dőlve ment;
  Hosszú fejér haját s szakállát
  A szellők búsan lengeték.
  Tíz év alatt száz évet élt.

  Elért a házhoz, melynek egykor
  Padlásszobájában lakott,
  Merőn megnézett minden embert,
  De nem lelt köztök ismerősöket.
  Tán új lakók valának, vagy hogy
  Nem ismert rájok, elfeledte őket.
  Kérdezte: emlékeznek-e
  Ama szegény családra, mely
  Ott fönn lakott, de már fölötte régen?
  Ezek s ezek valának tagjai.
  »Oh, én emlékszem, jól emlékezem«,
  Szólott egy jámbor öreg asszony,
  »Szegény menyecske, olyan szép teremtés
  És oly jó lelkü volt… de férje
  Istentelen gonosztevő volt,
  A mért aztán meg is lakolt ám,
  Elfogták és börtönbe dobták,
  S ha meg nem halt, még most is ott van.
  Midőn megtudta felesége,
  Hogy férjét elfogták, s nem látja többé,
  Szörnyet halt, szíve megrepedt.
  Én föl nem érem észszel, oly rosz
  Embert hogy lehetett szeretni,
  Hogy lehetett meghalni érte.«

  Szilveszter érzéketlenűl
  Hallgatta a beszédet, mintha
  Nem ő vón, a kiről beszélnek,
  S azt kérdezé: »Hová temették
  Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?«

  »Fiából nem tudom, mi lett,«
  Felelt a vén asszony, »nem láttam őt
  A temetés után soha.
  Hová temették a menyecskét,
  Azt sem tudom… szerettem volna
  Temetésére menni, de
  Épen keresztelőbe hítak.«

  »Majd megtalálom«, szólt magában a férj,
  »Majd megtalálom kinn a temetőben,
  Megnézek minden sírt egyenként,
  Mig az övére akadok.«

  S elballagott a temetőbe,
  Bejárta a sírhalmokat,
  Egyiktől a másikhoz ment,
  S midőn elvégzé, ujra kezdte,
  De kedvesének halmát nem lelé,
  Hát semmi, semmi nem maradt utána!
  Az a dicső lény elenyészett
  Nyom nélkül, mint a napsugár.
  Fejfáját a vihar kitépte,
  S dombját a zápor elmosá.
  Isten neki!…

  Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek,
  Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy
  Könyűiből, a mik még megmaradtak,
  Oly hosszu szenvedés után,
  A kedves édes lény porára
  Nem sírhatá le azokat… de
  Azzal vigasztalá magát,
  Hogy életében
  Ez az utósó fájdalom,
  Hogy itt örömmel s fájdalommal
  Számot vetett örökre,
  S ezentul ugy jár a világba’, mint
  Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

  Pedig csalatkozott.
  Ez nem végső fájdalma volt.
  Midőn a börtönből kilépett,
  Azt kérdezé: »Szabad tehát
  A nemzet, a haza?«
  S a feleletre ő nem is figyelt,
  Mert szentül hitte, hogy szabad.

  És mit tapasztalt nem sokára?
  Hogy nemzete, hogy a világ
  Még mélyebben van meggörbedve, mint
  Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;
  Az emberméltóság naponta törpül,
  És a zsarnokság óriásodik.

  Hiába volt hát annyi szenvedés,
  Hiába annyi áldozat,
  Mit a magasztosabb szivek hozának
  Az emberiségnek? haszontalan
  Minden törekvés, minden küzködés?
  Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

  E gondolatra megerősödék,
  Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz,
  Görnyedt fejét az ég felé emelte,
  A roskadt aggból izmos ifju lett,
  És homlokán rejtélyes szándok űlt,
  Merész nagy szándok, elhatározás,
  Melytől egy nemzet vagy talán
  A nagy világnak sorsa függ.
  E terv nem új, már ezrek életébe
  Kerűlt, de hátha egynek sikerűl,
  S ha épen ő ez egy?…
  Mélyen titkolta szándokát,
  Alunni sem ment mások közelébe,
  Nehogy kimondja álmában, nehogy
  Megsemmisűljön, ha napfényre jön.
  Nem szerzett társakat magához,
  Nem dicsvágyból, hogy egy maga
  Végezze bé az óriási munkát,
  De hogy ne szálljon másra is veszély,
  Ha terve megbukik. – –

  A város zajban s fényben úszik,
  A népség ezrivel tolong,
  Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az
  Utczákon át az »éljen« harsogása,
  Arczok s ruhák ünnepiek!

  Mely alkalom, mely ünnep ez?
  Talán az isten jött a földre
  Saját képében, és saját kezével
  Átadta a rab-embereknek
  Rég elveszített szabadságukat?
  Hogy ily nagy a fény, az öröm.

  Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki
  Kisebb az istennél, azonban
  Magát nagyobbnak tartja: a király!…
  Lenéző gőggel megy az emberek közt,
  Mint a szelindek a kicsiny ebek közt,
  S a merre néz, térdek s fejek hajolnak,
  Mint a viharban a nád erdeje,
  S torok szakadtáig kiáltja
  A szolgacsorda: »éljen a király!«
  Ki merne nem kiáltani
  Vagy épen mást kiáltani
  Az ezerek és ezerek között?…
  Ki merne?… egy mer… egy a sok között…
  Ez egy, oly hangon, mely a tömeget
  Túlbőgi, mást kiált,
  Ez azt kiáltja: »haljon a király!«
  És eldurrantja fegyverét, s a
  Gőgös király a porba rogy… –

  Kelj föl, te gyáva zsarnok!
  Hisz nem talált a fegyver,
  Ruhádba s nem szivedbe
  Ment a tévedt golyó.
  Az ördög, a kinek eladtad,
  Megőrzé éltedet.
  Kelj föl, te gyáva zsarnok!
  S töröld le képedről a port.

  Ki a gyilkos, ki s hol van ő?
  Ott áll… de már fekszik, nem áll,
  Félhalva fekszik, leverék
  Lábárul őt, és boldog, a ki
  Vén, ránczos orczájára köphet
  És megrúghatja ősz fejét.

  Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre
  Az isten átkát? nem elég,
  A mely már rajta fekszik?
  Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,
  Minden megváltót megfeszítesz hát?
  Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!

  Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
  És egy ősz ember fönn a vérpadon.
  Midőn melléje lépett a bakó a
  Sötét halálnak fényes pallosával,
  Az ősz ember végigtekinte a
  Kárörvendő, szilaj tömeg során, és
  Sajnálkozó könny reszketett szemében,
  Sajnálta, a kik őt megrugdosák,
  S a kik gyönyörrel nézik most halálát…
  Suhant a pallos, rémesen suhant,
  S a fej legördűlt… Szilveszter feje.
  A nép rivalta: »éljen a király!«
  És a halottat a hóhérlegények
  Eltemeték az akasztófa mellett.

XX.

  Vénült, kihalt a szolganemzedék,
  Uj nemzedék jött, mely apáit
  Arczpirulással emlité s azoknál
  Jobb akart lenni és az is lett,
  Mert csak akarni kell!…
  Fölkelt az új hős nemzedék,
  S mit örökségben hagytak rá apái,
  Leverte rabbilincseit,
  S kezéről, a kik ezt szerezték,
  Azoknak sírhalmára dobta,
  Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott
  A földben is szégyeljék magokat…
  S megemlékeztek a győzelmesek
  Ama szentekrül és nagyokrul, a kik
  A szolgaságban szabadok valának,
  És hirdették az igét,
  S díjok halál lett,
  Csúfos halál!…
  Megemlékeztek a győzők ezekről,
  S a diadalmak örömébe szőtték
  Szent neveiket koszorú gyanánt,
  S elvitték volna őket a
  Dicsőség templomába,
  De hol keressék, hol lelik meg őket?
  Rég elhamvadtak a bitófa mellett!

(Pest.)


LEHEL VEZÉR.

_(Töredék.)_

ELSŐ ÉNEK.

1.

  Nem nagy hírű város Jász-Berény városa,
  És itt a nyakam, hogy nem is lesz a’ soha,
  De van abban egy kürt, van annak nagy híre,
  Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
  Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre,
  Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre,
  Terjed a némettől a székely világig,
  A lengyel határtól egész a horvátig.

2.

  Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi,
  Nem haszontalanság a felől beszélni,
  Megérdemli a szót és jobban, mint sok más,
  Mikre akárhányszor volt időfogyasztás;
  Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény.
  Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
  Széltében-hosszában mondom el a dolgot,
  Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.

3.

  De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?
  Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság
  Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
  De beszélek szűrös gubás embereknek;
  Hisz az írástudók jobban tudják magok,
  Mint én, a miket most mondani akarok,
  Az uraknak pedig az ideje drága,
  Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.

4.

  Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek,
  A mint nélkülem elvannak ő kegyelmek,
  Csak ugy elvagyok én ő kegyelmek nélkül,
  Egyiknek sem élek az emberségébül.
  A kik ő előttök görnyesztik hátokat,
  Lesve asztalukról a morzsalékokat
  S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást:
  Őket ez érdemes emberek mulassák.

5.

  Megvallom őszintén, épenséggel mások
  Azok, a kiket én mulattatni vágyok;
  Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
  Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.
  Alant születtem én, szalmafödél alatt,
  Soh’sem tagadom meg a származásomat,
  Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya,
  S egyszerű nótákat kerepöl le róla.

6.

  De vissza, vagy is rá térek a dologra…
  Hejh, felebarátim, régesrégen volt a’,
  A mit én elmondok; akkor még, látjátok,
  Szopós gyerek volt a huszadik apátok.
  Száz esztendő szép szám, pedig már azóta
  Az idő a földre azt kilenczszer rótta;
  Kilencz száz esztendő!… kilencz vén óriás,
  Egymás után egyik a másiknak sírt ás.

7.

  Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,
  Nem volt még korona, nem voltak királyok,
  Fejedelem volt az első a nemzetben,
  Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
  Hejh pedig ugyancsak járta az ütközet,
  Nem űlt a nép otthon a kemencze megett,
  Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,
  A ki épen kellett az eke szarvára.

8.

  Kegyetlen legények kerekedtek akkor,
  Soha el nem váltak a kardmarkolattól,
  Egy felől őrizték a megszerzett hazát,
  Más felől kivűlről a sok kincset hozák.
  Félt is tőlök minden halandó nemzetség,
  Az adót nekik, mint a köles, fizették,
  Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,
  Hogy haláluk egy a hátramaradással.

9.

  Fejedelmi ember Taksony volt a’ tájba’,
  Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája…
  De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak,
  Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak?
  Barátaim, mikor e nevet halljátok,
  Mintha oltár mellett templomban volnátok,
  Emeljétek meg a kalapjaitokat,
  Mert köszönhetitek néki hazátokat.

10.

  Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
  Rá a jó isten tíz annyi áldást rakott,
  Mint igazság szerint a mennyi illetné;
  Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
  Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kánaánt,
  Hol megdönti saját terhe a gabonát,
  S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
  E szép országot a nagy Árpád szerezte.

11.

  Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld,
  Messze Ázsiában lakozánk azelőtt,
  Messze Ázsiában a világ más részén,
  Kaszpi tengeren túl Aral tó környékén.
  Irtóztató távol van az a hely innét!
  Ha megmondanám: hány mérföld? el se hinnék.
  Hejh, az vón a kulacs, az vón a tarisznya,
  Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

12.

  Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan,
  De biz nem fürödtek ők ott tejben vajban,
  Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek,
  Nyargalózó vadak nem tiporták őket,
  A hol meg kellett vón ló, barom számára,
  Vala a mezőkön a legelő árva.
  Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
  S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.

13.

  Tőlök napnyugatra – így szólt a hír szája –
  Fekszik Attilának egykori országa,
  Szörnyü Attilának, isten ostorának,
  A magyar nemzetség dicső ősapjának.
  Fölkeresik, abban állapodtanak meg,
  Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek.
  És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat,
  Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

14.

  Volt közöttük egy bölcs, józan ember, Álmos,
  Ezt szólították fel: »Vezess minket már most,
  Józan okosságod vezéreljen bennünk,
  Ha lehetséges, a kivánt földre mennünk;
  Mint a darusereg az előljáróját,
  Ugy követünk téged ország-világon át,
  Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,
  Hol Attila alszik három koporsóban.«

15.

  Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
  A magyarság véle vándorolni kezdett.
  Meddig vándoroltak? a jó isten tudja;
  Mint a csillagok közt a nagy országutja,
  Itt alant a földön oly nyomot hagyának
  Magok után hosszan, a merre csak jártak…
  Csak hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
  De sötétpiros, mert vérrel festették ki.

16.

  Esztendők multán nagy hegygerinczen álltak,
  A hegy tetejéről tenger síkra láttak.
  »A határt elértük!« mondá Álmos nékik,
  »Tekintsetek ott a rónaságon végig,
  Birodalma hajdan ez volt Attilának,
  E hegyeket híják a Kárpát sorának.
  És itt hála néked, magyarok istene,
  Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

17.

  Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
  Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei:
  Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
  De a fejem havát le nem olvaszthatja.
  A méltóságot átadom, mit adtatok,
  Az új csatákra uj vezért válaszszatok;
  Rám nézve két határ e hely bizonyára:
  Jövendő hazánk és életem határa.«

18.

  A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszul,
  Mert azon a helyen Istenben boldogult;
  Leszállt fejér feje a fekete földbe,
  Zöld mohos sírhalom domborult fölötte.
  Körülállta sírját az egész magyar faj,
  S esküt tett le felhőt-szaggató morajjal:
  »E szent helytől kezdve kezökre kerítik
  Az egész tartományt, mely előttök nyílik.«

19.

  Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád;
  Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
  Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
  Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
  Pajzsra állították, úgy emelték fel őt,
  Ekkép mutatta meg magát népe előtt!
  A nép pedig rajta hogy ne örült volna?
  Képére volt írva harczok diadalma!

20.

  Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
  Az időt ünnepi lakomákkal töltvén,
  Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma
  Álmosért, s a haza keresztelő tora.
  Negyvenegyedik nap a midőn megviradt,
  Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad…
  Akkor még ifju volt, állán a gyönge szőr
  Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr.

21.

  Takaros legény volt Lehel akkor tájban,
  Ott benn született még messze Ázsiában,
  Ott látta először a szép napvilágot,
  Már gyermekjátékból párduczra vadászott,
  S gyermekjátékot még alig hogy felejtett,
  Mikor nyilával egy elefántot ejtett,
  Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
  A czifrát tulajdon keze faragta rá.

22.

  Gyönge tüdejének erős volt még e kürt,
  De ő mindenféle nehézséget legyűrt,
  Vadon erdőkbe járt magános sziklákra,
  Ott szoktatta magát kürtje fuvására,
  Makranczoskodott a csont soká, de végre
  Szépen rá tanult az engedelmességre,
  S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
  Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

23.

  S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
  Jeladó volt, hogyha mentek ütközetre,
  Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett
  Öntene szivökbe nyári napmeleget.
  Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,
  Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány,
  De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek,
  A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.

24.

  Szétment a magyarság nyugatra keletre,
  Zászlóikat mindig szerencse követte,
  Nem kimélték a vért és nem az életet,
  De jutalmuk ez a gyönyörű haza lett.
  Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát,
  Buzáját az alföld, a Balaton halát,
  Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe
  Aranyját ezüstjét magyarnak termette.

25.

  Lehel ifjusága e csatákban telt el,
  Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
  S a szerelemgalamb, gyönge erejével
  Nem győzött repűlni Lehel sas-lelkével.
  Volt még is kedvese, a kinek szerelmet
  Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett,
  Kit nem adott volna a félvilágért sem…
  Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

26.

  Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;
  Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.
  Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett,
  Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
  Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
  Tudott harsogni, mint az égiháború,
  S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
  Ki utána csalja párját ágrul ágra.

27.

  Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
  Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol,
  Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva,
  Elgondolkodott a katonaság rajta.
  Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák,
  Azok is a fűvet lassabban harapták,
  Mintha csak félnének rendzavarók lenni,
  Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

28.

  Egyik másik tűzhöz oda űltek többen,
  S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
  Akadt köztök legény, a ki suttogólag
  Magyarázgatta a többi hallgatónak:
  »Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában,
  Születő földünkön, hajdani hazánkban;
  Eztet fújta, mikor elindultunk onnan…
  Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

29.

  Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni,
  Mert az ember még is csak sajnálta vagy mi,
  Az igaz, hogy napról napra lett soványabb,
  De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
  Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e,
  Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
  Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban,
  Mint üstökös-csillag az ég távolában.

30.

  Figyelmezzetek!… új nótát kezd vezérünk,
  Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
  Kárpátok hegyéről először tekinténk
  Le e szép országra, mely most már a miénk.
  Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek,
  Mikor meghallották, hosszan döbörögtek,
  Elküldték keletre nyugatra szerteszét
  A kürt harsogását, a nemzet örömét.«

31.

  A magyarázónak itt megállt a nyelve,
  Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve,
  A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak
  Emlékére ama nevezetes napnak,
  De az öröm-lárma nem tartott sokáig,
  Mert a vidám nóta kesergővé válik,
  Neki búsul a kürt, hangja méla tompa
  S bele-belemerül síró fájdalomba.

32.

  Nem egyéb volt ez, mint temetési ének,
  Azok temetésén, a kik elesének
  A Latorcza mellett a legelső csatán,
  Melyet a magyarság küzdött az új hazán,
  Ennek hallatára szépen alább hagytak
  A kedvökkel, a kik elébb kurjogattak,
  Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére
  Nem egy könny perdült a vitézek képére.

33.

  Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka,
  Ugy járta a nemzet, a mikép ő fujta,
  Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
  Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott.
  Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már,
  Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
  Éjjelenként pedig od’ a párduczbőrre
  Tette maga mellé, s álmodott felőle.

34.

  De a milyen nagyon ő szerette kürtjét,
  A magyarok őt oly mértékben szerették,
  Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek
  Mindenütt, a hol csak magyarul beszéltek;
  Szolgált a hazának nem csak vaskezével,
  De szolgált egyszersmind arany elméjével,
  Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
  Mintha szólna maga magyarok istene.

35.

  És azért ki fogna csodálkozni rajta,
  Hogy midőn Árpádot a sír eltakarta,
  S kis fiára, Zoltánra, jutott az ország,
  Mellé kormányzónak Lehelt választották,
  Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot…
  Ők hárman viselték a hazai gondot,
  Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,
  Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel.

36.

  Mikor az a három kormányozni kezdett,
  Három fejű sárkány lett a magyar nemzet,
  S a mely országokra kinyujtá fejeit,
  Tán a mai napig sírva emlegetik.
  Konstantinápolynak ment Botond keletre,
  S szörnyü taglójával kapuját betörte.
  Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
  Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.

37.

  Hát a kürtös Lehel útját merre vette?
  Ő leginkább csak a németet szerette,
  Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének,
  Ha csak a nevét is hallotta, hogy német,
  Hát ha még ott benn járt a termő földében,
  Kardja pedig benn a szívök közepében:
  Annak itta ám még meg az áldomását!
  Akkori kedvének világ látta mását.

38.

  El is látogatott hozzájok gyakorta,
  A tavaszhírt oda rendesen ő hordta,
  Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel,
  S azon imádkoztak, bár csak már mulna el;
  De nem csoda, hejh mert az meleg tavasz lett,
  Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett,
  Nyárnak és veszettül fűtött kemenczének…
  Hideg aczél a kard, még is nagyon éget.

39.

  S nem egyszer se kétszer ment oda vendégül:
  Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült,
  Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett,
  A kire magát rá bízhatta a nemzet.
  Ekkor a magyarság három fővezére,
  Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére,
  Ottan a maga és két társa nevében
  Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:

40.

  »Nemzetes nagyurak, országunk vitézi,
  Az ember életét isten úgy intézi,
  Hogy az idő nem áll, de folyton folyva mén,
  Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén.
  Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,
  Mint jó magam, ki meg őszbe csavarodott,
  Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben,
  Éveink száma több, mint háromszor ötven.

41.

  De lám, míg az idő fosztogatott minket,
  Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,
  Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,
  Az élet földébe kit Árpád ültete.
  Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,
  Bátran oda áll már a vihar elébe,
  Nincsen rá szorulva senki istápjára,
  Annak okáért hadd űljön a kormányra.

42.

  Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet,
  Melylyel bizalmatok bennünket diszített,
  Fényes polczunkról lelépünk a homályba,
  A nyugalom fogad ölelő karjába.
  Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget,
  De jutalmaz érte a lelkiismeret,
  Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád,
  Hogy jó rendbe hagyjuk az ország szénáját.

43.

  Rendben van az ország, nem csonkult határa.
  Oroszlán-szemmel néz a félő világra,
  Sörénye rázása népek reszketése,
  Szeme pillantása városok égése.
  Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires,
  Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress,
  Az egész világot rángasd fülön fogva,
  Kivált a németet vedd pártfogásodba.«

44.

  Ennyit mondott Lehel. Utána még többen
  Előterjesztették, a mi volt fejökben,
  Ki a három öreg vezért magasztalta,
  Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította;
  Nem tanulták, még is sok szépet beszéltek,
  De legszebben szólott, – mindnyá’n úgy itéltek –
  Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
  Az ország gyülését országos lakoma.

45.

  Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind,
  S fényesen megülték e napot apáink.
  Délelőtt komolyan a hol tanácskoztak,
  Délután ott vígan ettek és boroztak.
  Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
  Válogatva Tokaj s Ménes boraiban…
  Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer,
  Ha talán ember is, de nem magyar ember.

46.

  S mikor már az ebéd felén túl esének,
  Jöttek, a mint illik, a felköszöntések,
  Éltették a haza minden jelesebbjét,
  Éltették magát a magyarok istenét,
  És mikor vége lett a jó kivánságnak,
  A muzsikusok rá hangos tust huzának,
  A sok összeveszett hang forgott a légben,
  Mint a por a forgószélnek örvényében.

47.

  Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség,
  Noha egy kicsit már nehezökre esék,
  Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma
  Ösztönözte őket zajra, rivalomra;
  De dicséretökre legyen mégis mondva,
  Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba,
  Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el,
  Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.

48.

  Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára
  Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára,
  S lenn a képe alján torzonborz bajúsza
  S rengeteg szakálla széles-hosszan úsza;
  Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele
  A pirulni kezdő hajnallal van tele,
  A másik felén meg szürke felhőtábor
  Lengeti nagy szárnyát szellők játékától.

49.

  Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván
  Egy hosszút simított bajuszán szakállán,
  Vesződött arczával, hogy mogorva legyen,
  Mert az volt ő neki a természetiben,
  Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette,
  De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte;
  Minél komorabb volt szeme pillantása,
  Lelke annál inkább hajlott a vigságra.

50.

  Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,
  A mely szinültig volt sötét borral telve:
  »Fűnek fának ittunk már egészségére,
  Talán el is fogyott már a hordók vére,
  Pedig még hátra van egy nagy isten éltess’,
  Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
  És a kiért inni nekem áll tisztemben,
  Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

51.

  A mi szerelmetes szomszédunk, a német,
  A kiért ezennel csavarom elmémet,
  Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,
  Mire engem forró barátságom nógat;
  Mert barátja vagyok a német sógornak,
  Mint e tolakodó légy itt az orromnak;
  Noha neki nem kell az én barátságom,
  Oda tolakodom és reá tukmálom.

52.

  Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,
  Én a lelkén függök teljes szeretettel…
  Bár szeretetemnek olyan súlya volna,
  Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.
  Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek,
  Legvigabb napjaim nálatok telének,
  S kinek boldogságom részét köszönhetem,
  Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

53.

  Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét
  Szerencse markai országodra hintsék,
  Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,
  Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
  Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
  Hogy elférjen benne egész bátorságod,
  S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged
  Bízza a magyarra ezt a mesterséget!«

MÁSODIK ÉNEK.

1.

  Jött és rá borult az este a határra,
  Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára,
  Halkan imádkozott, néma volt az ajka,
  Csak egy szellő-sohaj jött néha ki rajta.
  A lakmázó urak átalták zavarni,
  Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni,
  Elég a’ hozzá, hogy sátraikba bujtak
  S fáradalmaikhoz méltókép aluttak.

2.

  Kaczagányaikat derékaljnak vették,
  Fejöket domború paizsra fektették,
  S álmadoztak vala nagy véres csatákról,
  S a mi következik: nagy boros kupákról.
  Kívül a lakoma maradványa fölött
  Éhes hollósereg zajos tábort ütött,
  Csunyául károgtak, szidták az urakat,
  Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.

3.

  Botond, Bulcsú, Lehel, nem várták a hüsön,
  Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön,
  Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal,
  Lóháton valának, s indultak robajjal.
  Ifju kedvvel mentek az öreg legények,
  Bánatot magokkal haza nem vivének,
  Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
  Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán.

4.

  Mentek, mendegéltek és elértek végre
  A Jászság és Kunság szép róna földére.
  Mely a délibábnak szülő tartománya,
  És a melynek Lehel volt a kapitánya.
  Valahányszor Lehel e földre rá lépe,
  A megilletődés szállott be szivébe,
  Most is ugy járt, most is meg volt illetődve,
  S szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tőle:

5. §

– – – – – – – – – – – – –


1847.

* *


A TÁBLABÍRÓ.

(Töredék.)
_Előljáróbeszéd._

  Ah siralmas idő! oh elfajult világ;
  Boldog mostan a vak, s jaj annak, a ki lát,
  Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
  Hogy küszöbön van már az itélet napja.

  A földön minden fölfordult fenekestül,
  Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
  Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
  Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.

  Életem sok drága éjét virasztám át,
  Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
  Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
  Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?

  És egy éjszakának a dereka felé,
  Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
  Feltűnt előttem a rettentő kisértet,
  Melytől e világra jön a vég-itélet.

  Nem síri kisértet fejér lepedőben
  Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
  Francziaország az ő laka, nem kripta,
  A neve pediglen: jacobínus-sipka.

  Oh e sipka ördögkezektől van varrva,
  Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
  A melyből minden rosz csak úgy dűl szerteszét,
  Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.

  »Újítás« a jelszó e sátán zászlaján,
  S még a dögvésznél is harapósabb talán;
  Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
  »Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«.

  De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!
  Ez csak haszontalan czifra az asztalon;
  Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
  Bebujt az ördög a politicába is.

  S hah szentségtörése a szentségtörésnek!
  A táblabírák is oda esküvének,
  Od’ ahhoz az isten nélkül való néphez,
  A mely újitást, mely haladást visz véghez.

  Igen, már a táblabirák közt is vannak,
  A kik parókájok porának rohannak,
  Kik parókájokról a szent port lerázzák,
  Melylyel a századok őket koronázák.

  Ah siralmas idő! oh elfajult világ!…
  De hála istennek, maradt még legalább,
  Maradt egy-kettő a táblabirák között,
  Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd.

  A dicső férfiak! fölirom nevöket,
  Kalapomba vetem, s aztán a melyiket
  A szerencse éri, a mely’ket kikapom,
  Halhatatlanítni fogja harsány dalom… –

  Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri
  Fegyveres Tamás… hah, épen jól jöve ki!
  Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
  Bátran oda illik Árpád idejébe.

I-ső §.

  Régi példabeszéd: »nehéz minden kezdet«,
  De én csak most kezdem tapasztalni eztet;
  A midőn kezdeni kellene dalomat,
  Tollnak rágásában gyakorlom magamat.

  Kitaláltam végre!… hősöm vezetem be,
  De hogy is nem jutott ez mingyárt eszembe?
  Bevezetem hősöm… kérem az urakat,
  Emeljék meg, a mint illik, kalapjokat.

  Először is pedig leírva mi lenne.
  Hogyha nem az, a mi legfontosabb benne?
  Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom,
  Erre nagyon kicsiny volna papirosom.

  Fegyveres Tamás úr legfontosabb része
  Az, mely arra van, hogy az ételt emészsze.
  Ki látta a Gellérthegyet életébe’?
  Ama hegy e hasnak miniature-képe.

  Tiszteletgerjesztő, méltóságteljes has!
  Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass,
  Hova lenne akkor ama nagy tekintély,
  Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél?

  Ritka szép látvány, ha a megyeházánál
  Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll,
  Első tempója, hogy hasát ügygyel-bajjal
  Föltálalja… csak ugy recseg a zöld asztal.

  Különben arányos testalkata vagyon,
  Mert hasához feje hozzá illik nagyon,
  Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb,
  Csak az a különbség, hogy a fej üresebb,

  S ezt a physicából könnyü magyarázni:
  A teher mindenkor alá szokott szállni,
  S innen van – a mit sok hinni vonakodik –
  Hogy táblabíró ur _mélyen_ gondolkodik.

  Arcza kellemdús arcz, bár az orra kurta…
  Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta:
  Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet
  Invalidussá ily nagy és szent dolog tett.

  Valami rejtélyes van vonásaiban,
  Nem tudhatni: mihez hasonlit legjobban?
  Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához,
  Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához.

  Nincsen az igazság sem egy, sem más részen!
  Én a természettant keresztülfürkésztem
  Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal,
  S ugy találtam, hogy ő valóságos czethal.

  Táblabíró úr hű gyermeke a földnek,
  Lelke-teste rajta hűséggel ragad meg,
  Egy van benne, mit az ég magához húza,
  Ez egy: kaczkiásan kipödrött bajúsza.

  S ezzel kész az arczkép. Érzem, tökéletlen;
  De van egy vigaszom ebb’ a tekintetben:
  Mit ecsetem roszul festett vagy felede,
  Pótolja olvasóm kegyes képzelete.

  Külsőképen immár táblabíró urat
  Ismernők, most már csak a belseje marad,
  S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel
  Ugy kutya futtában nem végezhetni el.

  Lelkiismeretem fölvigyázó lészen,
  Hogy dolgom valahogy el ne hevenyészszem,
  S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus,
  De igazat szóljak… segíts, uram Jézus!

II-dik §.

  Betyárok nélkűl nem szűkölködik hazánk,
  De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,
  Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja,
  Merre kedve tartja, arra van az útja.

  Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,
  De ha eszébe jut, neki-neki lódul,
  És a szegény falun olyanokat ölel,
  Hogy a dereka is csak ugy ropog bele.

  Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,
  Iskolába mért nem járattad folyódat?
  De hogyan járatnál folyót iskolába,
  Mikor ez alig van fiaid számára?

  S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal
  Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;
  Mint ez környékének, ugy esnek ők neked,
  S ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –

  Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,
  Mert Fegyveres Tamás residentiája.
  Genialis egy kis falu… a mennyiben
  Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.

  Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba’,
  Valamint a mezőn a legelő csorda,
  Egyik nyugatra néz, a másik keletre,
  Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.

  A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,
  Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak…
  Azaz csak házaik, engedelmet kérek,
  Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.

  Se szere se száma Kálnón az uraknak,
  Itt a faluvégen Latócziék laknak,
  Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,
  Tovább Badallóék s a többi, s a többi.

  Fegyveres Tamás úr háza a más végen
  A tiszteletes-lak s templom közelében,
  Homlokára írva: 1603…
  Utána illenék: az újítást várom.

  Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,
  Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,
  Semhogy újitólag kezeit tenné rá,
  Inkább töstön-tőbűl azokat kivágná.

  »Szentségtelen kezek soha se bántsanak,
  Ti az idők által szentesített falak!«
  Szól táblabíró ur lelkesedésébe’,
  Ha javítást súg a rosz szellem fülébe.

  »S miért javítanám? azért, hogy repedez,
  Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!
  Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,
  Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«

  Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,
  Van elől középütt holmi tornácz-féle;
  Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,
  Ha a délutáni álom borul rája.

  A tornácz teteje torony, s óra rajta,
  Mely az időt három oldalra mutatja:
  Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem…
  Rövid kis történet, tehát elbeszélem.

  Az én táblabíróm és Latóczi Endre
  Régi ellenségek, pörlekednek egyre,
  S a boszút, ha kezök ügyére eshetik,
  Egymás ellen teljes szívből elkövetik.

  Latóczi Endrének nyugatra a háza,
  S hogy ez az időnek járását ne lássa,
  Tamás úr, követvén örökös boszúját,
  Kivette nyugati óramutatóját. –

  Jobbra a cselédház, az istállók balra,
  Középütt egy almafa a nagy udvarba’,
  Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,
  Három következő esztendő megbánja.

  Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:
  Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,
  Régi karosszékek, régi almárjomok,
  Az egyik roskadoz, a másik tántorog.

  A vén bútoroknak talán a legvéne
  Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,
  De van köztük új is, egy kis gyémánt láda:
  A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.

  Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,
  Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,
  A kik a Fegyveres családból erednek,
  Kiket a törökök annyiszor kergettek.

  S immáron ismervén a háznak mivoltát,
  Kivül is belül is annak állapotját,
  Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne
  Elkezdeni végre, mi történik benne?

III-dik §.

  Kukorít a kakas hajnal hasadtára,
  Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?
  Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,
  Tővel-hegygyel állna minden ő nélküle.

  Talán a mióta század ez a század,
  Nem érte Borbálát még az a gyalázat,
  Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,
  Midőn piros orrát a hajnal föltolta.

  Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:
  A pálinkás-üveg a kamarába’ van,
  S ez az, a mi őt oly jókor oda vonja,
  Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.

  De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,
  Rágalom malmára, pletyka-darálóra;
  Üssön le a mennykő a feje búbjára,
  Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –

  Tehátlan tehát a kakasság kukorít,
  Borbála kisasszony a kamrában virít,
  A konyha számára ád ki főzeléket,
  S ex tempore pofon vágja a cselédet.

  Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára!
  Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,
  Bele is markoltál, de Borbála lesett,
  Rajta is kapott… most dugd el a poflevest.

  Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,
  Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik;
  Gyermekek hallják a hortyogást az utczán,
  S azt hiszik: trombita… katonák jőnek tán.

  De most megrázkodik, torka muzsikája
  Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,
  Szemöldöki, mint két ellenséges medve,
  Egymásnak rohannak, s megállnak meredve.

  Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,
  Kiegyenesűl mind az utolsó szálig,
  Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,
  S képe tetemesűl, orczáit fölfújván.

  Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,
  Harag és iszonyat lángol szemeibül:
  »Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi,
  »Arczomat a hideg veríték verte ki.

  Irnom kellett volna… írni erőtettek…
  Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.
  Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,
  Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!

  Alva sem hagy békét az átkozott írás!
  Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.«
  Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,
  Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.

  Eszébe is jutott nem igen sokára,
  Nyilalt az oldala, borsózott a háta,
  Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,
  Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.

  Eszébe jutott, hogy van egy édes fia,
  A kinek levelet kell még ma írnia,
  S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,
  Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.

  Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába,
  Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,
  Meg is reggelizett, két font húst bevága,
  Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába.

  Az almáriomnak tetejéről pedig
  A toll s kalamáris előkerittetik,
  Kiszáradt belőle a tenta fenekig,
  Annakokáért is borral föleresztik.

  Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,
  Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,
  Irja meg levelét… de mi hagyjuk őt itt!
  Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.

  Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,
  Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;
  Hol találjuk őt fel karcsu derekával,
  Mosolygó szemével, pajkos mosolyával!

  Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,
  A kertnek legalsó sötét lugosáig,
  Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők,
  Reggelenkint a nap ottan üdvezli őt.

  Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében
  Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében.
  Mért rejtezik így el a világtól mindig,
  S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?

  Megmondom, hogy miért?… aztán borzadjatok,
  Mert iszonyúságos az, a mit hallotok!
  Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,
  S már is és még is az ördöggel czimborál.

  Ördöggel czimborál! apja is bevallja,
  Gátolná is, hanem hiába gátolja;
  Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje…
  Áldoz a gonosznak… könyvet olvas egyre.

  Itt, és leginkább a napnak kezdetével,
  Itt táplálkozik ő a pokol főztével;
  Keze, zsebe most is könyvekkel van teli…
  A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!

  Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,
  Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;
  Ez már a pokolnak rá lövelő lángja.
  Sajnálatra méltó szegény kis leányka.

  Azonban kinn a kert mögött ostor pattan
  (Tiszai rév felől jön el az út ottan),
  Ostorpattogásra, kocsi zörgésére
  Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.

  Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,
  Mely ábrándjaiból őt felijesztette,
  De a kiváncsiság szinte felkelt benne,
  Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?

  Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,
  Kitörő örömmel nevét elkiáltja:
  »Dezső, Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,
  S a kis ajtón által az hugánál termett.

  »Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya,
  »Egyre vig? szívedet a bú most se bántja?
  Arczod most is piros, szemed most is élénk,
  Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«

  »Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom!
  Mindennapos vendég ugyan az unalom,
  De ez az öreg úr éppen ugy utálja
  A könyvet, mint apánk… fut, mihelyt meglátja.

  Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok,
  De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.
  Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!
  Mintha nyilni látnám fölöttem az eget.

  Abból olvasom a világ tarkaságát,
  S feledem falunknak bús egyformaságát,
  S a hová magamnak elmenni nem szabad,
  Legalább elküldöm oda vágyaimat.

  Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?
  Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?
  Ilyen váratlanul haza mi vezetett?
  Szarka sem jelenté megérkezésedet.«

  »Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«,
  Válaszola Dezső s kínosan sohajtott,
  »Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,
  A hogy neki tetszik, megyen és jön velem.

  Néha elővettem férfiuságomat,
  Hogy kiszabadítsam öléből magamat,
  Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,
  S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.

  De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,
  Vigyen… s először is vezetni fog karja
  Az elhatározás erős sziklájához…
  Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.«

IV-dik §.

  Táblabíró úr az ég segedelmével
  Óriási dolgát ép akkor végzé el,
  A midőn az ajtón kopogtattak vala,
  S kopogás után belépett Dezső fia.

  »Ejnye, akasztani való rosz portéka,
  Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!«
  Ilyen barátságos szavak hangozának
  Nyájas üdvezletűl ajkán az apának.

  Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,
  Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;
  Bátor volt kérdezni, folyvást hűledezve:
  E szép fogadtatást hogyan érdemelte?

  »Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja,
  S kezéből a tollat dühösen eldobja,
  »Nem tudott az ördög elébb haza hozni
  Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?

  Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,
  És az ember ezt mind, mind hiába írja!
  Kinos fáradságom nagy potyára történt;
  Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.

  Hogyha nem sajnálnám az úti költséget,
  Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,
  Olvasnád levelem ott Pest városába’,
  Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába.

  Azt írtam: jőj haza; henyéltél eleget,
  Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.
  Itt a tisztújitás, egy becses virágot
  Terem neked e kert: szolgabíróságot.«

  Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,
  Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,
  S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez
  A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz.

  »Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet
  El nem fogadni, ha az ember rá termett,
  Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,
  Ha viselésére gyöngék a vállai.

  Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,
  Foglalják el a tért markosabb legények,
  Én majd benn maradok csendes hajlékomban
  A nekem való, a rejtett nyugalomban.«

  »Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája
  Az apa oly igen méltó haragjába’,
  »Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,
  Hogy apádnak minden hangja parancs neked?

  Ki sem lépsz? röpűlni fogsz, ki az ablakon,
  Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;
  Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,
  S tizenkét vármegye főtáblabirája!«

  Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,
  De szelidségéből e beszéd kikapja,
  S a fiúi érzés tusakodik benne:
  Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne?

  Végre, a mint illett, csak erőt vett magán,
  S így kezdé szavait nagy hallgatás után:
  »Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja,
  Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.«

  Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,
  Béke angyalaként szállt e szó fülébe;
  Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,
  Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.

V-dik §.

– – – – – – – – – – – – –
(Koltó és Pest.)



LYRAI KÖLTEMÉNYEK.
(1842–1849.)

* * *

1842.

* *


Hazámban.

  Arany kalászszal ékes rónaság,
  Melynek fölötte lenge délibáb
  Enyelgve űz tündér játékokat,
  Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

  Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
  Árnyékain utószor pihenék,
  Fejem fölött mig őszi légen át
  Vándor darúid V betűje szállt;

  Midőn az ősi háznak küszöbén
  A búcsu tördelt hangját rebegém;
  S a jó anyának áldó végszavát
  A szellők már régen széthordozák.

  Azóta hosszu évsor született,
  És hosszu évsor veszte életet,
  S a változó szerencse szekerén
  A nagy világot összejártam én.

  A nagy világ az életiskola;
  Verítékemből ott sok elfolya,
  Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
  Az ember annyi sivatagra jut.

  Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
  Kit ürömével a tapasztalás
  Sötét pohárból annyiszor kinált,
  Hogy ittam volna inkább a halált!

  De most a bút, a hosszu kínokat
  Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
  És minden szenvedés emlékzetét
  Egy szent öröm könnyűje mossa szét;

  Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén
  Az anyatejnek mézét izlelém:
  Vidám napod mosolyg ismét reám,
  Hű gyermekedre, édes szép hazám!


A Dunán.

  Folyam, kebled hányszor repeszti meg
  Hajó futása s dúló fergeteg!

  S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
  Minőt a szíven nem vág szenvedély.

  Még is, ha elmegy fergeteg s hajó,
  A seb begyógyul, s minden ujra jó.

  S az emberszív ha egyszer megreped:
  Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet.

(Komárom.)


K… Vilmos barátomhoz.

  Katonának számüzött balvégzetem,
  S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,
  A ligeten, oh de nem e szív fölött,
  Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.

  Még is – bár a léleksujtó vész miatt,
  Mely emésztő hatalommal rám szakadt,
  Keservesen megsiratni van okom –
  E két tavaszt megsiratni nem fogom.

  Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet
  Tőn enyémmé mindörökre tégedet;
  S nem két évet, volna kettő életem:
  Érted adnám mind a kettőt szívesen.

  Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát!
  Jó, minőt az isten többé sohsem ád;
  Te valál, ki vélem híven felezéd
  A nyomornak végső falatkenyerét.

  E falattal nekem adtad lelkedet,
  E falattal lelkünk összeköttetett;
  És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,
  Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.

  S a mint nincs hely, sem erőszak, sem idő,
  Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:
  Nincs is ember, a ki oly két szívre lel,
  Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.

  Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
  Minket egy csillagnak fénye vezetett,
  Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
  Neked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!

  Oh, midőn a két közember homlokát
  Néma bánat mély redői ránczolák:
  A ki látta, nem gondolta, jól tudom,
  Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!

  És ha néha jobb időkben a pohár
  Bútemetni köztünk kézről kézre járt:
  Ott is a hon éltetését zengte szánk,
  Ott is a hon megvetőit átkozánk.

  Messze vagy most, messze tőlem, jó barát!
  De ne nyomd el a reménynek szép szavát,
  Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,
  Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.

  S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:
  Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;
  Él az isten, a ki annyi bánatért
  Tán megadja akkor a várt pályabért.

(Mező-Berény.)


Két vándor.

  Honán kül a fiú,
  Honában a patak
  Magas hegyek között
  Együtt vándorlanak.

  De míg az ifju megy
  Csüggedt lépésivel,
  Sziklákon a patak
  Gyorsan sikamlik el;

  S az ifju ajkain
  Míg néma csend honol,
  Az illanó vizár
  Vig hangokat danol.

  A hegysor elmarad;
  Az ifju s a patak
  Sík róna térein
  Tovább vándorlanak.

  De, ifju és patak!
  Oly gyorsan szerepet
  A róna térein
  Miért cseréltetek?

  Hallgatnak a habok,
  S ballagva lejtenek,
  Míg gyors szökés között
  Az ifju dalt zeneg.

  Az elnémult patak
  Honát vesztette el;
  A dalra kelt fiú
  Ismét honára lel.

(Pápa.)


A borozó.

  Gondüző borocska mellett
  Vígan illan életem;
  Gondüző borocska mellett,
  Sors, hatalmad nevetem.

  És mit ámultok? ha mondom,
  Hogy csak a bor istene,
  A kit én imádok, a ki
  E kebelnek mindene.

  És a bor vidám hevében
  Füttyentek rád, zord világ!
  Szívemet hol annyi kínnak
  Skorpiói szaggaták.

  Bor taníta húrjaimra
  Csalni nyájas éneket;
  Bor taníta elfeledni,
  Csalfa lyányok, titeket.

  Egykor majd borocska mellől
  A halál ha űzni jő:
  Még egy korty – s nevetve dűlök
  Jégöledbe, temető!

(Pápa.)



Furcsa történet.

  »Öcsém uram, vigyázzon magára,
  Vagy inkább az oldalbordájára;
  Fiatal is szép is a menyecske –
  Ugy segéljen, kutya van a kertbe’.«

  ‚Bátyám uram, mit nem kell hallanom?
  Szomorú az eset, ha úgy vagyon;
  No de míg másnak fúja kásáját,
  Meg ne égesse a maga száját.‘

  »Öcsém uram! mit gondol, az égre?
  Az én öregem ezt már túllépte…«
  ‚Hja, a sót vén kecske is megnyalja.
  Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.‘

  Igy az agg szomszéd jó indulatja
  Öcscse urát gyakran látogatja;
  S sohsem hiányzik ilyetén leczke:
  Fiatal is szép is a menyecske.

  Történik, hogy a jó szomszéd bátya
  Öcscs’ urától elmarad sokára.
  Megtudni, hogy mi ennek az oka,
  Öcscse ura hozzája ballaga.

  S akközben, hogy ballagott hozzája,
  Már készűlt is erősen reája,
  Mit feleljen? ha majd szól a leczke:
  Fiatal is szép is a menyecske.

  De most ez egyszer szomszéd bátya
  Jó tanácsával elő nem álla;
  Hanem, ülvén a kemencze mellett,
  Nagy szomorún ilyen szókat ejtett:

  »Öcsém uramnak igaza vala,
  Mikoriban azt mondotta, hogy a…«
  S felsikolt _felesége_ magzatja,
  S a jó öreg – mit tegyen? – ringatja?

(Duna-Vecse.)


Hortobágyi kocsmárosné…

  Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
  Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
  Debreczentől Nagy-Hortobágy messze van,
  Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.

  Szilaj nótát fütyürésznek a szelek,
  Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
  Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
  Fölmelegszem kökényszeme sugarán.

  Kocsmárosné, hejh hol termett a bora?
  Savanyú, mint az éretlen vadalma.
  Csókolja meg az ajkamat szaporán,
  Édes a csók, megédesűl tőle szám.

  Szép menyecske… savanyu bor… édes csók…
  Az én lábam ide s tova tántorog;
  Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
  Ne várja, mig itt hosszában elesem.

  Ejh galambom, milyen puha a keble!
  Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
  Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka,
  Messze lakom, nem érek még ma haza.

(Hortobágy.)


Első szerepem.

  Szinészszé lettem. Megkapám
  Az első szerepet,
  S a színpadon először is
  Nevetnem kelletett.

  Én a szerepben jó izűn
  S szivemből neveték;
  Pályámon, oh ugy is tudom,
  Leend ok sírni még.

(Székes-Fehérvár.)


Vadonban.

  Éj leng alá a mély vadonra,
  S az út majd jobb-, majd balra tér;
  Lépteim bolyongva tévedeznek –
  Ki lesz előttem hű vezér?

  A menny ivén ugyan fölöttem
  Ragyognak égő csillagok,
  De vajh talál-e czélra pályám,
  Ha lángjaiknak hinni fog?

  Az égi fények ezredénél
  A lyányszem tündöklőbb vala,
  S még is, ki hittem súgarának,
  Hajh, engem még is megcsala!

(Veszprém.)


Felköszöntés.

  Miljom átok! bort a billikomba,
  Részegítő, lánghullámu bort!
  Mely keservet és bút martalékul
  A felejtés örvényébe hord.

  Bort öblébe váltig a kehelynek,
  Bort elémbe szakadatlanúl!
  Ide nézzen a puszták homokja,
  És ha nem tud inni, megtanúl.

  Kedvben ég e csont velője már is,
  És eremben a kéj habja forr;
  Üdv neked, te mámorok homálya!
  Üdv neked, te mámor anyja, bor!

  Hah, e kancsó a mesés világnak
  Feneketlen hordaja talán?
  Bort belé! mert nem szivelhetem, ha
  Puszta szájjal ásitoz reám;

  Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam –
  Éljen a nemes keblű barát,
  Ki midőn a vész harangja zúgott,
  Szent hűséggel nyujtá jobb karát;

  Éljen a világ dicső folyása…
  És az élet… és a szép világ…
  S az igazság védpalástja, mely az
  Üldözöttnek menedéket ád;

  Éljen a szív biztató vezére,
  A varázsdalt pengető remény;
  Éljen a menny, a pokol és minden,
  Minden éljen… oh csak veszszek én!

(Pápa.)


Disznótorban.

  Nyelvek és fülek… csend,
  Figyelem!
  Szóm fontos beszédre
  Emelem.

  Halljátok, mit ajkim
  Zengenek;
  Egyszersmind az ég is
  Hallja meg.

  Hosszan nyuljon, mint e
  Hurkaszál,
  Életünk rokkáján
  A fonál.

  Valamint e sültre
  A mi szánk:
  Mosolyogjon a sors
  Szája ránk;

  S pályánk áldásával
  Öntse le,
  Mint e kasát a zsír
  Özöne.

  S életünk fölé ha
  A halál
  Romboló torát meg-
  Ülni száll:

  Egy gömböcz legyen a
  Magas ég.
  És mi a gömböczben
  Töltelék!

(Székes-Fejérvár.)


Mi haszna, hogy a csoroszlya…

  Mi haszna, hogy a csoroszlya
  Az ugart fölhasogatja?
  Hogyha magot nem vetsz bele,
  Csak kóróval leszen tele.

  Hejh kis leány, pillantatod
  Mélyen a szivembe hatott;
  Mint a földet a csoroszlya,
  Azt keresztűlhasogatta.

  De hiába hasogatta,
  Azért csak bú terem rajta!
  Ültesd bele szerelmedet,
  Ugy nő rózsa tövis helyett.

(Pápa.)


Járnak, kelnek sokan…

  Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;
  Vagyon a nap épen lemenőben.
  Rózsákat fest utósó sugára
  Dombtetőre, lombok sudarára.

  De veszik ők mind ezt csekélyebbnek,
  Semhogy rajta megörvendezzenek;
  Párosult két vad galamb búgása –
  Ebben fakad örömök forrása.

  Járok, kelek én is zöld erdőben.
  Nap lementén van gyönyörüségem,
  Nap lementén, nap piros sugarán,
  A mint játszik a lombok sudarán.

  Csak ne volna galambok búgása –
  Ebben fakad bánatom forrása;
  Mert ha látom szép páros voltokat,
  Megsiratnom kell árva magamat.

(Mező-Berény.)


1843.

* *


Távolból.

  Kis lak áll a nagy Duna mentében;
  Oh mi drága e lakocska nékem!
  Könnyben úszik két szemem pillája,
  Valahányszor emlékszem reája.

  Bár maradtam volna benne végig!
  De az embert vágyai vezérlik;
  Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
  S oda hagytam ős lakom s anyámat.

  Kínok égtek a szülőkebelben,
  Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem;
  S kínja lángi el nem aluvának
  Jéggyöngyétől szeme harmatának.

  Mint ölelt át reszkető karával!
  Mint marasztott esdeklő szavával!
  Oh, ha akkor látok a világba:
  Nem marasztott volna tán hiába.

  Szép reményink hajnalcsillagánál
  A jövendő tündérkert gyanánt áll;
  S csak midőn a tömkelegbe lépünk:
  Venni észre gyászos tévedésünk.

  Engem is hogy csillogó reményem
  Biztatott csak, minek elbeszélnem?
  S hogy mióta járom a világot,
  Bolygó lábam száz tövisre hágott.

  … Szép hazámba ismerősök mennek;
  Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
  Szóljatok be, földiek, ha lészen
  Útazástok háza közelében.

  Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
  Mert fiának kedvez a szerencse – –
  Ah, ha tudná mily nyomorban élek,
  Megrepedne a szive szegénynek!

(Pozsony.)


Az én mátkám.

  Istenem, be várva várom
  Azt az órát, a midőn,
  Kit nekem rendelt a végzet,
  A leány ölembe jön.

  És ugyan ki és minő lesz
  Majd az én szerelmesem?
  Ugy sovárgok tudni, mint még
  Nem sovárga senki sem.

  Szőke, barna lesz-e fürte?
  Szeme kék vagy fekete?
  Felnyuló-e, mint a czédrus,
  Gömbölyű-e termete?

  Szép a szőke, szép a barna,
  Mind a kettő szép, ha szép;
  Hátha még a bájjal aztán
  A jóság is frígybe lép!

  Isten, ilyet adjsza nékem,
  S nem bánom – csak ilyet adj –
  Akár szőke, akár barna,
  Akár kicsiny, akár nagy!

(Pozsony.)


Érik a gabona…

  Érik a gabona,
  Melegek a napok,
  Hétfőn virradóra
  Aratásba kapok.

  Érik szerelmem is,
  Mert forró a szivem;
  Légy te aratója,
  Édes egyetlenem!

(Pest.)



Jövendölés.

  »Mondád, anyám, hogy álmainkat,
  Éjente festi égi kéz;
  Az álom ablak, melyen által
  Lelkünk szeme jövőbe néz.

  Anyám, álmodtam én is egyet,
  Nem fejtenéd meg, mit jelent?
  Szárnyim növének, s átröpűltem
  A levegőt, a végtelent.«

  ‚Fiacskám, lelkem drága napja,
  Napomnak fénye! örvendezz;
  Hosszúra nyujtja élted isten,
  Álmodnak boldog titka ez.‘ –

  És nőtt a gyermek, lángra lobbant
  Meleg keblén az ifju kor,
  S a dal malasztos enyh a szívnek,
  Midőn hullámzó vére forr.

  Lantot ragadt az ifju karja,
  Lantjának adta érzetét,
  S dalszárnyon a lángérzemények
  Madárként szálltak szerteszét.

  Égig röpűlt a bűvös ének,
  Lehozta a hír csillagát,
  És a költőnek súgarából
  Font homlokára koronát.

  De méreg a dal édes méze;
  S mit a költő a lantnak ad,
  Szivének mindenik virága,
  Éltéből egy-egy drága nap.

  Pokollá lett az érzelemláng,
  És ő a lángban martalék;
  A földön őt az életfának
  Csak egy kis ága tartja még.

  Ott fekszik ő halálos ágyon,
  Sok szenvedésnek gyermeke,
  S hallá, mit a szülő bús ajka
  Kínjának hangján rebege:

  ‚Halál, ne vidd el őt karomból,
  Ne vidd korán el a fiut;
  Soká igérte őt éltetni
  Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘

  »Anyám, az álmok nem hazudnak;
  Takarjon bár a szemfödél:
  Dicső neve költő fiadnak,
  Anyám, soká, örökkön él.«

(Kecskemét.)


Halálvágy.

  Sírt nekem, sírt és koporsót,
  Mélyen fekvőt föld alatt!
  Hol nem élnek érzemények,
  Hol nincs többé gondolat.

  Oh fej, oh kebel, te kettős
  Átok életem felett!
  Mért kinozni lángcsapásu
  Ostorokkal engemet?

  Mért a vágy e lázas agyban,
  Szállni csillagok fölé?
  Hogyha őt a sors haragja
  Földön csúszni rendelé.

  Vagy ha száll e vágyak szárnya,
  Mért nincs rajta égi toll?
  Mely vigyen, hol a magasban
  Halhatatlanság honol!

  És ha puszta nekem üdvben
  E világ, mért e kebel?
  Megteremtve, hogy lakóul
  Örömet fogadjon el.

  Vagy ha van szív, mely a kéjben
  Föllobogva érzene,
  Mért reám e jégtekintet?
  Boldogságnak istene!

  Sírt nekem, sírt és koporsót,
  Mélyen fekvőt föld alatt,
  Hol nem élnek érzemények,
  Hol nincs többé gondolat…

(Kecskemét.)



Farkaskaland.

  ‚Pajtás, te ettél, véres a fogad;
  S mi szenvedünk éhségi kínokat.

  Mogorva a tél, puszta a határ,
  Rajt a vihar légparipája jár,

  Csak ember és állatnak nincs nyoma…
  De most beszélj: hol volt a lakoma?‘

  Igy kérdi társát a farkassereg,
  Kit érkezéskor üdvezeltenek.

  A jóllakott nem késik szólani,
  És tőle ily beszédet hallani:

  »Ott a vityilló pusztaközepen,
  Él a juhász és felesége benn.

  A ház mögött pedig terűl az ól,
  Honnan juhoknak bégetése szól.

  E lakhoz éjszakának idején
  Két útazó súhant. Egy úrfi s én.

  A pásztornéra titkon foga fájt
  Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.

  Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
  Juhot nem kaptam én… megettem őt.«

(Kecskemét.)


Pálnapkor.

  Itt van a tél, a hideg tél
  Közepe,
  Zúgolódik az idő kinn
  Ízibe.

  Zúgolódjék! egyéb dolga
  Nincs neki;
  Úgy akarja, hagyjuk kedvét
  Tölteni.

  Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
  Igaz-e?
  Meg nem fázunk – jó meleg van
  Ide be.

  A kandallón pattog a fa,
  Ég a tűz,
  S a kulacsnak kotyogása
  Fagyot űz.

  Hát a csók piros menyecskék
  Ajakán?
  Az hevíti ám az embert
  Igazán.

  Háborogj hát, istenadta
  Ideje!
  Föl sem veszszük… víg barátim,
  Igaz-e?

(Kecskemét.)


Matildhoz.

  Mért vagy hozzám olyan idegen?
  Mért tekintesz rám oly hidegen?
  Hidegen, mint téli napsugár,
  Melynek mosolya is fagygyal jár.

  Be sokat szeretnék mondani,
  S alig merlek megszólítani!
  Alig merlek nézni, hejh pedig
  Elnéznélek világ végeig!

  Emelj föl magadhoz engemet,
  Fogadd el neked szánt lelkemet,
  Anyibul ha megérdemli tán,
  Hogy szeretni képes igazán.

  Oh, szerelmem forró szerelem,
  Forróbb, mint a dél nyár közepen;
  Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
  Rég elégett volna a világ.

(Debreczen.)


Dinomdánom.

  Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom…
  Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
  A kinél van, igazítsa el a bút,
  Nehogy _neki_ mutassuk meg, hol az út?

  A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
  A kebelbe életet, vért lopni jár.
  A búbánat szívet rágó ürgefi;
  Borral lehet, borral kell kiönteni.

  A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
  Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
  Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
  Mely az élőfán a lombot neveli.

  Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
  Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
  Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
  Hamar éri a sodró vész, a halál…

  Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még
  Nem felele sem idő, sem bölcseség,
  Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
  Van-e ott is élet és bor és leány?

  Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
  Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
  S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
  Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány!

(Kecskemét.)


L......né.

  Én alkotóm! mindenható vagy:
  Hozd vissza a pillanatot,
  Midőn e hölgy a szerelemnek
  Első tüzére gyúladott;
  Midőn ajkán a vallomásnak
  Első, szent hangja reszkete,
  S ott én legyek, kit csókra hí föl
  Édes kedves tekintete!

  S mit adjak érte?… E husz éves
  Életnek vedd el tavaszát,
  A szép remények tündérföldét,
  Mit lelkem a jövőben lát;
  S ha nyílik út embernek égbe,
  És üdvességet osztasz ott:
  E túlvilági üdvességből
  Végy el egy drága századot!

(Pest.)


Barátimhoz.

  Nos, fiúk, nem szólt a szarka
  Házfödélteken?
  Vagy ki álmodá meg, hogy ma
  Vendégtek leszen?

  De mi a kő! mért e hosszu
  Méla bámulás!
  H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
  Én és senki más.

  Vagy feledve már talán a
  Régi jó barát?
  Nem hihetem, hogy reátok
  Illenék e vád.

  A szövetség, melynek szála
  Minket összefont,
  Áll, a mig csak vért bir a szív
  És velőt a csont.

  No de kissé meglepett tán
  Jöttem, úgy-e bár?
  Hja, öcséim, velem a sors
  Furcsa tánczot jár.

  Köztem s közte folyton folyva
  Tart a háború,
  S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
  Végtelenbe fú.

  De azért nem csüggedünk ám,
  A ki lelke van!
  Szembeszállok ő kelmével
  Bátran, szilajan.

  S tán ha látja sors komám, hogy
  Csüggedés nem ért:
  Egykor annál bőkezűbben
  Nyujtja majd a bért…

  Eh, de mit most okoskodni!
  Csapjatok kezet;
  Jó barát markába csapni
  Kedves élvezet.

  S mely bennünket ily váratlan
  Együvé hozott,
  Áldomással ünnepeljük
  A pompás napot!

(Pápa.)


Én.

  A világ az isten kertje!
  Gyom s virág vagytok ti benne,
  Emberek!
  Én a kertnek egy kis magja,
  De az úr ha pártom fogja:
  Benne gyom tán nem leszek.

  Tiszta e kebelnek mélye;
  Égi kéz lövelt beléje
  Lángokat.
  És a lángok szűzen égnek
  Szent oltárúl az erénynek
  El nem romlott szív alatt.

  Nem építek sors kegyére,
  Tűrök, mit fejemre mére,
  Jót, rosszat;
  Mit ma ád, elvészi holnap;
  Majd megadja, a mit elkap –
  Jellemképe változat.

  Mint a róna, hol születtem,
  Lelkem útja tetteimben
  Egyenes;
  Szavaimmal egy az érzet,
  Czélra jutni álbeszédet
  Tétovázva nem keres.

  És az ég szivem földébe
  Drága fádat ülteté be,
  Szerelem!
  Koszorúba fűzöm ágit,
  Koszorúm szerény virágit
  A hazának szentelem.

(Kecskemét.)


Szeget szeggel.

  Jaj, a hátam, jaj, a hátam
  Oda van!
  Szomszéd bácsi kiporozta
  Csúfosan.
  Átkozott a görcsös fütykös
  Somnyele!
  Melylyel engem oly pogányul
  Csépele.

  Mért is tart hát kertet s benne
  Körtefát?
  És az isten rá gyümölcsöt
  Minek ád?
  Csábitólag kandikált a
  Körte rám;
  Csábjait ki már sehogy sem
  Állhatám.

  Átugortam a palánkon –
  Átesém!
  Hogy megingott bele májam
  És vesém.
  S nem elég ez; szomszéd bácsi
  Rajta kap,
  S akkor jött még a valódi
  Haddelhadd.

  Én teremtőm! mért is értem
  E napot?
  Megrakott, hogy minden csontom
  Ropogott.
  Nesze, monda, nesze másik,
  Harmadik!
  És a mindentudó tudja,
  Hányadik.

  Jelen volt a holdvilág a
  Lakzinál;
  Búsan nézte: szomszéd bácsi
  Mit csinál.
  Fellegekből vett magára
  Gyászmezet,
  És megosztva szenvedésem
  Könnyezett.

  Ő, csak ő nem könyörűle
  Egyedűl;
  Három a táncz! monda, s egyre
  Hegedűlt, –
  Hegedűlt a bottal hátam
  Közepén,
  Keservesen, siralmasan
  Jártam én.

  … De’szen jól van! kiheverem
  Én e bajt,
  S visszakapja még a kölcsönt,
  Vissza majd.
  Tudjuk, hányat vert az óra,
  Tudjuk ám!
  Ön is rak a tüzre rosz fát,
  Bácsikám.

  Ablakunkhoz estenként mért
  Sompolyog?
  Vettem észre, hányadán van
  A dolog.
  Más szemében ő a szálkát
  Megleli,
  S az övében a gerendát
  Feledi.

  A deákné vászonánál
  Ő se jobb:
  Engem dönget a lopásért
  S szinte lop;
  Lopni jár ő, csókot lopni
  Nénihez,
  Míg anyánk a bibliában
  Levelez.

  Tegye lábát ablakunkhoz
  Ezután:
  Fogadom, nem nézek által
  A szitán.
  Megugratni vagy anyánkat
  Hívom át,
  Vagy leöntöm dézsa vízzel
  A nyakát!

(Puszta-Palota.)


Megúnt rabság.

  Mindent elkövettem,
  A mit lehetett,
  Jó remény fejében,
  Hogy majd megszeret.

  Féktelen, szilaj volt
  Lelkem, mint a tűz,
  Melyet a szél meggyúlt
  Háztetőkön űz;

  És lettem szelíd láng,
  Min melegszenek
  Őszi estén békés
  Pásztoremberek.

  Voltam mélybe omló
  Bérczi zuhatag,
  Habjaim robajjal
  Szakadoztanak;

  S lettem méla csermely,
  Halk, morajtalan,
  Kedvemet lelő a
  Part virágiban.

  Voltam sziklahomlok,
  Zordon és magas,
  Hol lakott mennydörgő
  Villám s büszke sas;

  S lettem völgy ölébe
  Rejtezett berek,
  Melyben csalogányok
  Búja kesereg.

  Voltam… mi nem voltam!
  Mivé nem levék!
  És a lyányka most is
  Csak a régi még.

  Nem, tovább nem űzöm!
  Mert ez drága bér;
  Tán ily áldozattal
  A díj föl sem ér.

  Szerelem, lerázom
  Fölvett lánczodat,
  Kedves láncz, igaz, de
  Még is láncz marad.

  Most hát lelkem, repdess
  Régi szárnyadon,
  Merre a szabadság
  Végtelenje von.

(Debreczen.)



Temetőben.

  Fölhangolom olykor a lant idegeit,
  Megzengeni téged, oh kellemes élet!
  – Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
  És rengetegekbe nem egy uta téved.

  De bármi magasra törekszik a dal,
  Bármint csalogassam az életi mézzel:
  Mélázva örömtelen hangjaival
  Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.

  Kivánatos a tavasz éke nekem,
  Indúlok is olykor örűlni virághoz;
  S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
  Lábam temetői keresztek alá hoz.

  Itt élek a szív komoly álmainak
  A halk temető morajatlan ölében;
  Ákáczai lombja rezegve inog,
  Hintázza az est fuvalomja szelíden.

  A szobrok a domboru hant elején
  Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
  Nagy gondolatit mikor olvasom én:
  A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.

  Bús, tompa harang konog a faluban.
  Új gödröt amott komor emberek ásnak.
  Gyászhanga kiséri áhítatosan
  A holtat honához a hamvadozásnak.

  Sejtése szivemnek aligha csaland:
  Nem messze lehet keze már az időnek,
  Mely engem is ágyba tesz itten alant,
  S szememre halál örök álmai jőnek.

  Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
  Mely pályafutásom elállja, az óra;
  Létem fonalai, szakadozzatok el,
  Társim, bucsucsókot a hervadozóra.

  S mit sorsom elérni nem engede, nem!
  Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
  Isten veled, égi virág… szerelem!
  S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!

(Gödöllő.)


Élő halott.

  Egem ki nem derűl,
  Ha jő a kikelet;
  Egem be nem borúl,
  Ha látom a telet.

  Mint őszi alkonyon
  A félhomályu köd,
  Fásult egykedvüség
  Mereng szivem fölött.

  Ellenség, jó barát,
  Végeztem veletek;
  Senkit sem gyűlölök,
  Senkit sem szeretek.

  Nincs semmi örömem,
  Nincs semmi bánatom;
  Érzelmim, vágyaim
  Mind, mind elaltatom.

  Ohajtásim közül
  Ébren csak egy marad:
  Aludjam én… minél
  Elébb… a föld alatt.

(Debreczen.)


Kördal.

  Bús az ember, ha nincs kedve;
  Borba van a kedvmag vetve.
  Hát azért iszunk mi mindig,
  Meg sem állunk tíz-husz pintig.

  Van minékünk pinczénk, házunk,
  Mindazáltal itt tanyázunk,
  Itt tanyázunk nap hosszában,
  Itt tanyázunk a kocsmában.

  Itt tanyázunk, mert van nékünk,
  Mert van nékünk feleségünk.
  Nyelves, szájas mind az asszony;
  Rá az ember hogy hallgasson?

  Van minékünk egy kis pénzünk,
  De a pénzre mi nem nézünk;
  Úgy is holtig él az ember,
  Költeni ha mer, ha nem mer.

  Hát azért csak iddogálunk,
  Míg fel nem kötik az állunk,
  Iddogálunk nap hosszában,
  Iddogálunk a kocsmában.

(Pest.)


Szemrehányás.

  Már ezt föl nem tettem rólad,
  Szív barátom!
  Te ugyan derék legény vagy,
  A mint látom.

  Oh te szív, te szív, te csalfa,
  Háládatlan!
  Szólj: ki véde annyi baj közt
  Szakadatlan?

  Sorscsapási buzogányok
  Súlya ellen,
  Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
  Nemde mellem?

  Lám, e mellnek bizton voltál
  Rejtekében,
  Bekeríte csontfalával
  Bástyaképen.

  S ím, hogy fordult most a koczka,
  S a szerencse
  Kis szeszélye víg ajakkal
  Rád köszönte:

  Mostan – ahha, háládatlan! –
  Örömödben
  Háborogva, zajgva tombolsz
  Őröd ellen.

  Égsz, dagadsz… alig hogy bírom
  E keresztet!…
  Mellemet majd meggyujtod, majd
  Megrepeszted.

(Pest.)



Lopott ló.

  Mint a porszem szélvész
  Fuvatán,
  Röpül a legény gyors
  Paripán.

  ‚Honnan, atyafi, oly
  Hevenyén?‘
  »Pusztáról csikóval
  Jövök én.

  A nyerítő ménes
  Ott legel;
  Pej csikómat onnan
  Loptam el.

  Túri vásár nincsen
  Messze már;
  Szegény legény oda
  Lovon jár.«

  ‚Ejh, nem ugy, jó földi,
  Nem ugy ám!
  Adja kend csak vissza
  Paripám.

  Enyim a ménes, mely
  Ott legel.
  A csikót kend tőlem
  Lopta el.‘

  De szavára nem hajt
  A betyár;
  Ő kegyelme már jó
  Tova jár.

  Még is a gazdának
  Vígaszul,
  Hátrafordulván, így
  Válaszol:

  »Föl se vegye kárát,
  Gazd’ uram;
  Hiszen úgy is elég
  Lova van.

  Hejh, csak egy szivet bírt
  E kebel –
  Azt is a kend lyánya
  Lopta el.«

(Kecskemét.)


Az utósó alamizsna.

  A költő és a sorsharag
  Egy anyaméhből született;
  Ikertestvérek voltak ők,
  Együtt bolygák az életet.

  Fa, mint most, akkor is virúlt,
  Árnyában sok megnyúgodott;
  De használt a költőnek is:
  Ágáról tört koldúsbotot.

  S ezek valának társai:
  Koldúsbot és a sorsharag;
  Elhagyja minden hűtlenűl,
  Csak e kettő, mi hű marad.

  És lantja! lantja hová lőn?
  Hisz a költőnek lantja van…
  Igen bizony, volt lantja is,
  Mely zenge bűvösbájosan.

  Megpenditette húrjait
  Mennydörgő éjben egykoron,
  S a mennydörgésnek ágyuja
  Elszenderűlt e hangokon.

  S az ég, a barna, haragos,
  Midőn danáját hallaná:
  Feledni kezdé a boszút,
  S csillagmosolylyal néze rá.

  És a költő megéhezett,
  És emberek közé mene.
  Tudá: az emberszív kemény;
  De vélte: lágyít a zene.

  S mely a vihart elaltatá,
  És földeríté az eget,
  Elandalító hurjain
  Az ének újra zenegett.

  De melyet ég, vihar megért,
  A dalt ember nem érti meg…
  És ím a lant elszégyenűl,
  S fájdalmában ketté reped. –

  Ez volt a lant története.
  A költőbül tovább mi lett?
  Soká nyögé – nem tudni, hol? –
  Az inségterhes életet.

  Egy újabb nemzedék előtt
  Évek multán megjelenék.
  Nem őszült ő meg… fürteit
  A gond, a bú kitépte rég.

  »Egy-két garast, egy-két garast!«
  Halk hangja így esedeze;
  S mint szélringatta száraz ág,
  Remegve nyúlt ki két keze.

  A részvét megkérdezte őt:
  ‚Ki vagy, nyomornak embere!
  Kit sujtoló istenharag
  Ily könyöretlen megvere?‘

  S nevét elmondja, s újra esd:
  »Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel,
  Örök dicsőség gyermeke!
  A bőség szarva födjön el.

  Neved ragyog, miként az ég
  Csillagsugáros éjfelen;
  Mely egykor árván hangozék,
  Bámulja lantod a jelen.

  Jövel tehát! jövel, cserélj
  Bársonyt e koldusrongy helyett;
  Borostyán koronázza főd
  Dús asztalnál legyen helyed!‘

  »O szép beszéd… o köszönet!
  De én semmit sem éhezem,
  És nincsen is szükség reá,
  Hogy elcseréljem rongymezem.

  És a borostyán… oh mi szép,
  Mi jó lehet lángifjunak;
  De száraz törzsön a galyok
  Többé meg nem fogamszanak.

  Hanem ha dobsz egy-két garast:
  Fogaddsza hálaszózatom;
  Mert pénzre vár az asztalos…
  Koporsómat csináltatom.«

(Pest.)


Ki vagyok én, nem mondom meg…

  Ki vagyok én? nem mondom meg;
  Ha megmondom: rám ismernek.
  Pedig ha rám ismernének,
  Legalább is felkötnének.

  Nincs a fokos a kezemben,
  Hogyha kéne verekednem;
  Nyerges lovam messze legel,
  Nem t’ok futni, ha futni kell.

  Hogy is tudnék futni mostan?
  Mikor a fejem tele van;
  Nem csak fejem, de szívem is –
  A bor meg a leány hamis.

  Ha elhagyom galambomat,
  Kialuszom mámoromat,
  S rajtam ütnek a hadnagyok:
  Majd megmondom, hogy ki vagyok!

(Pozsony.)


Merengés.

  Jó Petőfi, te sem félhetsz,
  Hogy két vállad valahogy
  A szerencse áldásának
  Nagy terhétől összerogy.

  Adománya mindössze is
  E lantocska és a dal,
  Mit belőle búsan, vígan
  Érzelmid játéka csal.

  Hátha így találna szólni
  Egy tündérvilági hang:
  »Nos, fiam, mi kell? jó kedvem
  Íme mindent megadand.«

  Mondaná, hogy: »Rád ruházom
  A bübájat, a varázst,
  Daljaid, mivé kivánod,
  Azzá testesülni lásd.

  Hogyha kell hír: minden hangod
  Egy borostyángaly legyen,
  Mig Petrarca koszorúja
  Nem vet árnyat fürtiden.

  – Hisz Petrarca és Petőfi
  Félig-meddig már rokon;
  Annál inkább osztozhatnak
  A borostyánlombokon. –

  Hogyha kincs kell: mind megannyi
  Gyöngygyé válik éneked,
  Mígnem gyöngygyel rakhatod ki
  Gombod, sarkantyúszeged.«

  Mit felelnél mindezekre,
  Mit felelnél, jó fiú?
  Tudom én szived bibéjét,
  Tudom, a szél honnan fú.

  Te bizony csak ezt felelnéd:
  Szép a hír és jó a kincs;
  És hogy őket ne kivánnám,
  Abból ugyan semmi sincs.

  De ha már ezermesterré
  Engeded, hogy válhatom:
  – Van a hírnél, van a kincsnél
  Egy igézőbb hatalom;

  Mint csillagfüggés az égen
  Változatlan, végtelen,
  Ugy függ rajta és csak rajta
  Vágyban égő kebelem! –

  Hadd legyen hát egy lépvessző,
  Egy kalitka énekem,
  S a legszebb madárt: egy lyányka
  Szívét fogja meg nekem.

(Gödöllő.)



Befordúltam a konyhára…

  Befordúltam a konyhára,
  Rá gyujtottam a pipára…
  Azaz rá gyujtottam volna,
  Hogyha már nem égett volna.

  A pipám javában égett,
  Nem is mentem én a végett!
  Azért mentem, mert megláttam,
  Hogy oda benn szép leány van.

  Tüzet rakott eszemadta,
  Lobogott is, a mint rakta;
  Jaj de hát még szeme párja,
  Annak volt ám nagy a lángja!

  Én beléptem, ő rám nézett,
  Aligha meg nem igézett!
  Égő pipám kialudott,
  Alvó szívem meggyúladott.

(Pest.)


Lánggal égő teremtette!…

  Lánggal égő teremtette!
  Nagy a harag a szivembe’;
  Úgy háborgok, úgy hánykodom
  Mintha volnék a Balaton.

  Viszontagság az életem,
  Ezer bajba keveredem,
  Hogyha leányszemem volna,
  Egy pár kendőt tele sírna.

  Eh, a sírás nem kenyerem!
  Kinek tetszik, pityeregjen.
  Én egy nagyot káromkodom,
  Úgy csillapul a haragom.

(Pozsony.)


A szerelem, a szerelem…

  A szerelem, a szerelem,
  A szerelem sötét verem;
  Bele estem, benne vagyok,
  Nem láthatok, nem hallhatok.

  Őrizem az apám nyáját,
  De nem hallom a kolompját;
  Rá-rá megy a zöld vetésre,
  Hejh csak későn veszem észre.

  Tele rakta édes anyám
  Eleséggel a tarisznyám;
  Elvesztettem szerencsésen,
  Lesz módom a böjtölésben.

  Édes apám, édes anyám,
  Ne bizzatok most semmit rám,
  Nézzétek el, ha hibázok –
  Tudom is én, mit csinálok!

(Székelyhid.)


Keresztúton állok…

  Merre tartsak?
  Ez kelet felé visz,
  Az nyugatnak.

  Akármerre megyek,
  Mindegy nekem,
  Mindenütt szomorú
  Az életem.

  Mért nem tudom, hol vár
  A halál rám?
  Hogy egyenesen azt
  Választhatnám!

(Miskolcz.)


Síkos a hó, szalad a szán…

  Síkos a hó, szalad a szán,
  Esketőre viszik babám,
  Esketőre viszik szegényt
  Mások kivánsága szerént.

  Hajh, ha mostan hó lehetnék:
  A szán alatt beroskadnék;
  Fölfordulna, s kedves babám
  Még egyszer átkarolhatnám –

  Átkarolnám, ajakára
  Csókot nyomnék utóljára,
  S melegétől hű szivének
  Elolvadnék… úgy halnék meg!

(Debreczen.)


Temetésre szól az ének…

  Temetésre szól az ének,
  Temetőbe kit kisérnek?
  Akárki! már nem földi rab,
  Nálam százszorta boldogabb.

  Itt viszik az ablak alatt;
  Be sok ember sírva fakadt!
  Mért nem visznek engemet ki,
  Legalább nem sírna senki.

(Debreczen.)



Kis furulyám szomorúfűz ága…

  Kis furulyám szomorúfűz ága,
  Temetőben szomorkodik fája;
  Ott metszettem azt egy sírhalomról,
  Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.

  Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
  Ragyogásod többé nem láthatom.
  Hogy ne volna hát sötét világom!
  Hogy volna hát élni kivánságom!

  Haza ballag nyájam este felé,
  Én ballagok a temető felé,
  Kél a holdnak halovány orczája,
  Kél furulyám epedő nótája.

  Addig epeszt a bánat engemet,
  Addig, addig nyögöm keservemet:
  Míg egyszer a hanggal egyetemben
  Lelkem is a más világba reppen.

(Diószeg.)


A virágnak megtiltani nem lehet…

  A virágnak megtiltani nem lehet,
  Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
  Kikelet a lyány, virág a szerelem,
  Kikeletre virítani kénytelen.

  Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
  Szeretője lettem én szép lelkednek –
  Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
  Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

  Titkos kérdés keletkezik szivemben:
  Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
  Egymást űzi bennem e két gondolat,
  Mint őszszel a felhő a napsugarat.

  Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
  Tündér orczád tejben úszó rózsája:
  Bujdosója lennék a nagy világnak,
  Vagy od’adnám magamat a halálnak.

  Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
  Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
  Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
  Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

(Debreczen.)


Nem megyek én innen sehova…

  Nem megyek én innen sehova,
  Noha sorsom itten mostoha;
  Hát ha volna még mostohább is,
  Nem maradnék-e itt tovább is?

  Nagyon kedves nekem ez a hely;
  Elmegy majd a tavasz, menjen el,
  Elmehet a nap, a csillagok…
  De én nem mék, én itt maradok.

  Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
  Gyökér nélkül a fa meg nem él;
  S hogy téphetném azt ki földéből,
  Ide való mátkám szivéből?

  Azért nem mék innen sehova,
  Noha sorsom igen mostoha;
  De ha volna még mostohább is,
  Megmaradnék itten tovább is.

(Debreczen.)


Hejh nekem hát vigasztalást
mi sem ad?

  Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?
  Bánatomban le kell innom magamat.
  Az irgalmát, ide avval a borral!
  A bú vagy én, de egyikünk bele hal.

  Úgy sem tetszik ez a világ én nekem;
  Sok már, a mit életemben szenvedtem,
  Nagyon is sok e parányi életre!
  Annyi baj közt kinek volna még kedve?

  Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
  Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
  Nem vagyok én az örömnek rózsája,
  De vagyok a szomorúság gyászfája.

  Én előttem ilyen élet nem élet,
  Hol az ember de semmit sem remélhet.
  Volna bár e pohár borban halálom,
  Hogy lehetne bajaimtól megválnom!

(Pest.)


1844.

* *


Honfidal.

  Tied vagyok, tied, hazám!
  E szív, e lélek;
  Kit szeretnék, ha tégedet
  Nem szeretnélek?

  Szentegyház keblem belseje,
  Oltára képed.
  Te állj, s ha kell: a templomot
  Eldöntöm érted;

  S az összeroskadó kebel
  Végső imája:
  Áldás a honra, istenem
  Áldása rája! –

  De én nem mondom senkinek,
  Ki nem kiáltom:
  Legkedvesebbem hogy te vagy
  A nagy világon.

  Titkon kisérem lépteid,
  S mindegyre híven;
  Nem, mint az árny az útazót,
  Csak jó időben.

  De mint az árnyék nő, midőn
  Az est közelget:
  Nő búm, ha sötétedni kezd,
  Hazám, fölötted.

  És elmegyek, hol híveid
  Pohárt emelve
  A sorstól új fényt esdenek
  Szent életedre;

  S kihajtom egy cseppig borát
  A telt üvegnek,
  Bár keserű… mert könnyeim
  Belé peregnek!

(Debreczen.)


Elmondanám…

  Elmondanám: »Megállj, leányka,
  Megállj, virágom, csillagom!
  Egy istenadta szívet bírok;
  Nesze, ha kell, neked adom.«

  Elmondanám, hogy: »Szívem tenger,
  Uralkodjál e tengeren!
  Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy,
  A hűség gyöngye itt terem.«

  Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét
  E gyöngy örökre tartja meg.«
  Elmondanám ezt, s többet ennél;
  De nem mondom, mert nincs kinek.

(Debreczen.)


Tél végén.

  Örültök úgy-e a kies tavasznak?
  Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
  A réteken majd méhek táboroznak,
  Megostromolni a virágokat.

  S a míg elszántan ütközetre mégyen
  A szűz bimbók mézéhes ellene:
  Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
  Madárajakról lelkes harczzene. –

  Elzárkoztában a kihalt kebelnek
  Engem virág, dal, méh nem érdekel…
  Ohajtásim még is mi végre kelnek?
  Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.

  Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
  Mert melegebbek lesznek a napok,
  S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
  Kopott ruhámban fázni nem fogok.

(Debreczen.)


Fütty.

  Adta finnyás közönsége!
  Csúnyaság, a mit mivel:
  Minden este megköszönti
  Társaságunk’ füttyivel.

  És aztán a füttyök mellett
  Milyen a jövedelem?
  A szinész elébb-utóbb is
  Csak megszökni kénytelen.

  Ejh, egy rókát kétszer nyúzni,
  Ez, urak, még sem megyen;
  Már ha fütty van, legalább hát
  Tele színházban legyen!

(Debreczen.)


Végszó ***hoz.

  Isten veled, te elpártolt barát,
  Veszett ebként ki szívem megmarád,
  Isten veled;
  Fogadd a vett sebért emlékül,
  Mely fölszivárog belsejébül,
  Lelkemnek vérét, könnyemet.

  Nem a legelső rajtam már e seb,
  De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
  A sok között,
  Melyet vétkes könnyelmüséggel
  A hűtelenség fegyverével
  Bennem baráti kéz ütött.

  Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
  Melyből sok ember életkincset ás –
  Nem én, nem én!
  Gyönyörszomjas szivem… remélve…
  Az annyiszor megnyílt örvénybe
  Hanyatthomlok rohan, szegény.

  Remény, remény, mért vagy te szép virág?
  Téged nekünk az ég miért is ád?
  Azért-e csak?
  Hogy hervadandó kelyhed légyen,
  Hová csalódás éjjelében
  Szemünk harmatjai hulljanak…

  De nem panaszlok, bár keblem teli,
  S az elfojtás még inkább neveli
  Búm tengerét;
  Ugy is ki tudja? hogyha hallnád
  Lelkem kiáradó fájdalmát:
  Talán már meg sem értenéd.

  Nem is kivánom megtérésedet,
  Akár ohajtod, akár megveted
  Uj frígyemet.
  Az istenség is tehetetlen
  Egygyé büvölni e kebelben
  A szertezúzott lánczszemet…

  Nem lánczszem az, nem! egy világ vala,
  Melynek napjául a hit lángola,
  A drága hit!
  Rá jött a végitélet napja,
  S már semmi föl nem támaszthatja
  Ledúlt világom romjait.

  Isten veled hát, elpártolt barát,
  Ki ábrándim ködét elzavarád,
  Isten veled!
  Fogadd a multakért emlékül
  Megcsalt barátság gyötrelmétül
  Utószor omlott könnyemet.

(Debreczen.)


A dal.

  Bölcsőben sír az éber csecsemő;
  Bölcső előtt
  A dajka zeng – el szokják a dalok
  Altatni őt.

  Sok szenvedésem síró gyermeke
  A fájdalom;
  Dalt dalra költök – dalaimmal őt
  Elaltatom.

(Debreczen.)


A nemes.

  Deresre huzzák a gazembert,
  Bünét botokkal róni le;
  Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög,
  Még mit nem mívele.

  De ő kiált ellenszegűlve:
  »Hozzám ne nyúljatok!
  Nemes vagyok… nincs nemesembert
  Botozni jogotok.«

  Hallottad e szót, meggyalázott
  Ősének szelleme?
  Most már őt húzni nem deresre:
  Akasztófára kellene!

(Debreczen.)



Szomjas ember tünődése.

  Ejnye, mi az istennyila!
  Üres már a láda fia?
  Üres ám –
  Jaj pedig be ihatnám!

  Száraz kút a gégém csapja,
  Süti a szomjuság napja;
  Még meggyul,
  Ha rá boreső nem hull.

  Hm, biz a nem tréfa volna,
  A felhőből hogyha folyna
  Boreső –
  Volna! itt a bökkenő.

  Volt a szőlőben határom,
  De eladtam tavaly nyáron,
  S az ára
  Garatomon lejára.

  A kocsmából meg már régen
  Kikopott az emberségem;
  »Addsza – ne!«
  Ilyen szépen főznek le.

  … Valami jutott eszembe!
  Zálogúl majd azt teszem be.
  Előre,
  Hitvesem fejkötője!

  Jaj de hisz már sírba zártam
  Szerelmetes hitestársam,
  S ott véle
  Nyúgoszik fejkötője.

  Oh miért is emlékezem
  Halálodra, én kedvesem?
  Könny gördül
  Azonnal két szemembül.

  Hátha könyeimnek árja,
  Uram bocsá’! borrá válna:
  Akkor még –
  Hejh, akkor többet sírnék.

(Debreczen.)


Halvány katona.

  Volt a honvédő legénység
  Harczra készülőben;
  Volt egy ifju a sereg közt,
  Halovány szinében.

  »Hát kendnek tán az inába
  Szállt a bátorsága?«
  Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy
  Képe olyan sárga.«

  ‚Tiszt uram‘, felelt az ifju,
  ‚Már az az én gondom:
  Mérthogy olyan sárga képem?
  Én azt meg se mondom.

  Még ma úgy is kipiroslik,
  Hogyha nem egyébtől:
  A kardomról rája feccsent
  Ellenség vérétől.‘

(Debreczen.)


Eger mellett.

  Hol jó bort érezek, betérek;
  Ne térnék hát Egerbe?
  Ha ezt a várost elkerülném,
  Az isten is megverne.

  Egy úttal azt is megtekintem,
  Hol vítt Dobó nagy lelke;
  És felköszöntöm, a ki őt oly
  Dicsőn megénekelte.

  S ha majd, a mint hiszem, a bortól
  Hatalmas kedvem lészen:
  Még verset is csinálok – Pesten
  Eladhatom jó pénzen.

  Áll a határzat, áll erősen,
  Be kell Egerbe mennem!
  Mert annyi édes vonzerőnek
  Szivem nem állhat ellen.

(Andornak.)


Egri hangok.

  Földön hó, felhő az égen –
  Hát hiszen csak hadd legyen!
  Rajta nincsen mit csodálni,
  Télen ez már így megyen.
  Én ugyan nem is tudnám, hogy
  Tél vagyon,
  Ha ki nem pillantanék az
  Ablakon.

  Itt benn űlök a melegben,
  Környékez sok jó barát,
  Töltögetve poharamba
  Egri bérczek jó borát.
  Jó barátok, jó borocska –
  Kell-e más?
  Kebleinkben a kedv egy-egy
  Óriás.

  Kedvemnek ha magja volna:
  Elvetném a hó felett,
  S ha kikelne: rózsaerdő
  Koszorúzná a telet.
  S hogyha földobnám az égre
  Szívemet,
  Melegítné a világot
  Nap helyett! –

  Ide látszik a hegy is, hol
  Dobó a hír könyvibe
  Nagy neve örök betűit
  Török vérrel irta be.
  Hejh, az volt ám még az ember,
  Biz az ám!
  Mig olyan lesz, sok viz elfoly
  A Dunán.

  Elvirult már a magyarnak
  Tettvirágos tavasza!
  Hosszu gyáva tespedésben
  Pang, sínlődik e haza.
  Megjövend-e még az elszállt
  Kikelet?
  Lesz virány e régtől puszta
  Hon felett?…

  Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most!
  Úgy is ritkán vígadok;
  E napot ne háborítsák
  Legalább a bánatok.
  S a sopánkodásnak ugy sincs
  Sikere,
  S mit tehet mást a lant gyönge
  Embere?

  El tehát a hon bajával,
  Most ez egyszer el vele!
  A kitört bút minden ember
  Új pohárral öntse le.
  Új pohár bort hát, barátim,
  Új pohárt!
  S ismét újat, az előbbi
  Ha lejárt.

  Igy!… de ím, mit veszek észre?
  Egy század minden pohár;
  A jelen hátam mögött van,
  Lelkem a jövőben jár.
  A jövőben vígan élek,
  Boldogon!
  Mert nem árva már az egykor
  Árva hon.

(Eger.)


Javulási szándék.

  Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?
  Tivornya éjjeled és napod;
  Az istenért! hisz az ördög elvisz
  Ha még soká így folytatod.

  Szeretetreméltó barátom,
  Nézd meg csak a tűkörben magadat;
  Hát ember az, a kit ott látsz? mennykő!
  Tükröd kisértetet mutat.

  Fiú, légy hát okosabb valahára,
  Szedd rendbe rendtelen életedet;
  Hidd el, kedves pajtásom, az ember
  Korhelység nélkül is ellehet.

  Naponként egy messzely borocska,
  Én úgy hiszem, ennyi untig elég.
  S mi a szerelmet illeti: jobb lesz
  Talán szeretők helyett feleség.

  De mit beszélek? mit beszéltem!
  Messzely borocska és feleség?
  Én és feleség, én és messzely bor?
  No hisz csupán az kellene még!

  O nem, nem! engem a rendes élet
  Időnek előtte megölne, tudom;
  Költő vagyok, költőileg kell
  Végig rohannom az életuton!

(Pest.)


Fürdik a holdvilág az ég tengerében…

  Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
  Méláz a haramja erdő közepében:
  Sűrű a füvön az éj harmatozása,
  De sűrűbb két szeme könnyének hullása.

  Baltája nyelére támaszkodva mondja:
  »Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra!
  Édes anyám, mindig javamat akartad;
  Édes anyám, mért nem fogadtam szavadat?

  Elhagytam házadat, földönfutó lettem,
  Rablók, fosztogatók közé keveredtem;
  Most is köztök élek magam szégyenére,
  Ártatlan útasok nagy veszedelmére.

  Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
  Örömest itt hagynám! de most már nem lehet:
  Édes anyám meghalt… kis házunk azóta
  Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.«

(Pest.)



Megy a juhász szamáron…

  Megy a juhász szamáron,
  Földig ér a lába;
  Nagy a legény, de nagyobb
  Boldogtalansága.

  Gyepes hanton furulyált,
  Legelészett nyája.
  Egyszer csak azt hallja, hogy
  Haldoklik babája.

  Fölpattan a szamárra,
  Haza felé vágtat;
  De már későn érkezett,
  Csak holttestet láthat.

  Elkeseredésében
  Mi telhetett tőle?
  Nagyot ütött botjával
  A szamár fejére.

(Kún-Szent-Miklós.)



A csaplárné a betyárt szerette…

  A csaplárné a betyárt szerette,
  De a betyár őtet nem szerette.
  Csaplárnénak örökbe vett lyánya
  Volt a betyár egész boldogsága.

  A csaplárné ezt megirigyelte,
  Irígységből a leányt elverte,
  Elverte a háztól a világba;
  Pedig ott kinn tél, fagy volt javába.

  A szegény lyány ment egy kis darabot,
  Aztán leűlt, űltében megfagyott.
  Esett ez a betyárnak tudtára,
  S csaplárnénak lett kínos halála.

  Betyár ezért hóhérkézre került,
  De nem bánta ő, még inkább örült;
  Mert mióta a lyányt elvesztette:
  Pipa dohányt sem ért az élete.

(Pest.)


Árvalyányhaj a süvegem bokrétája…

  Árvalyányhaj a süvegem bokrétája,
  Árva leány a szerelmem violája;
  Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam,
  Ezt magamnak a faluban választottam.

  Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem,
  De hogy jó lesz még abban sem kételkedem.
  A kék virág tiszta búza között terem,
  Mátkámnak is kék virág van a szemiben.

(Laczháza.)



Vándorélet.

(Barabás rajzához.)
  Szent Kleófás!
  Milyen karaván…
  Nem lehet más,
  Mint oláhczigány;
  Avvagy e szép utazási rend
  S pőre purdék serege mit jelent?
  Ott huzódik a diszes csapat
  Hosszu sorban zöld erdő alatt;
  A családfő vén, kehes lovon,
  Kit kötőfékszárnál fogva von
  Ügygyel-bajjal egy izmos legény…
  No hisz izzad még az is szegény!
  Mert bizony már régen lehete,
  Hogy gabanczuk a csikófogat
  Elhullatta… s most mi élete?
  Koplalásban tölt gyásznapokat.
  Ily esetben aztán ép erő
  Nem tudom, hogy volna nyerhető.
  S a mi több, ki rája nehezűl,
  Nem csak a jó dáde egyedűl:
  Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
  S mindenikben rajkók láthatók;
  Ki-kidugván borzas fejöket,
  Pityeregnek szörnyü éneket,
  Mert helyök nem legkényelmesebb;
  A gyaloglás? még keservesebb!
  Ugy sipognak, mint az orgona,
  S tudja isten, meddig tartana?
  De nagyapjok hátra-hátra rúg,
  S meglapulnak szépen a fiúk.

  Megy megettök férj, menyecske, lyány
  Egymás mellett és egymás után.
  Ki bagóz, ki füstöt ereget,
  Képezőleg terhes felleget,
  Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
  Tán dohányuk paprikában főtt.

  Leghátul kóczmadzagon pedig
  Egy lopott malacz hetvenkedik.
  Boldogúlni nem lehet vele!
  Sejti tán, hogy napja alkonyúl,
  Azért viseli magát oly roszúl.
  De segít a meszelő nyele,
  Melylyel a derék családanya
  Nagy vitézül neki rohana.

  Igy intéznek bátor lépteket
  Faluvégtől falu végeig.
  Ily hős népet mi sem rettegtet…
  Csak a szél! ezt megsüvegelik.
  S okosan! mert e kaján elem
  Mértéken túl emberségtelen.
  Néha rájok a midőn akad:
  Súg fülökbe olyan dolgokat,
  Hogy lábszárok is remeg bele,
  Mintha volna nyárfa levele.

  De ha szél úr könnyü szekeren
  Gyors lovakkal más vidékre hajt:
  Régi kedvök ismét ott terem,
  S fumigálnak minden földi bajt.

(Pest.)


Betegségemben.

  Megmondtam úgy-e? térj eszedre!
  S te nem fogadtad szavamat;
  Tovább üzéd eszeveszetten
  Az ostobáskodásokat.

  Most szépen vagy, szépen… de úgy kell
  Az ilyen szeleverdinek!
  Hanem mit prédikálok? késő
  Eső után a köpönyeg.

  A mint van, úgy van; most a dolgon
  Már változtatni nem lehet,
  És legjobb, a mit tehetek, ha
  Előveszem türelmemet.

  Ah, türelem! reád lelkemnek
  Valóban nagy szüksége van;
  Itten heverni a kórágyon,
  Kínok között, magányosan!

  Lám, irtózám a házasságtól,
  Mondám, hogy nem kell feleség;
  Pedig egy szép, egy hű menyecském,
  Ha volna most, mi jól esnék!

  Hozzám hajolna, édes ajka
  Elcsókolná fájdalmamat,
  És ölelése enyhet adna,
  Minőt az orvosság nem ad. –

  S tán eddig is azért ejték csak
  Nő elleni beszédeket,
  Mivelhogy senki, senki nem volt,
  Nem volt, ki engem szeretett.

  S ha lenne… oh, ha lenne! érzem:
  Szeretni tudnék végtelen! –
  Megérem-e, hogy nekem is lesz
  Szép csendes házi életem?

(Pest.)


Szerelem- és pipadal.

  Szeretlek én téged, pipám!
  És a dohányt, mely benned ég;
  Hogy is ne? füstöd fellege,
  Miként galambom szeme, kék.

  Szeretem én galambomat,
  Miként szeretem a dohányt;
  Hogy is ne? pipa és leány
  Érettem égnek egyaránt.

  S miként a lyányszem s mint a füst,
  Nem kék-e a menny födele?
  S miként ezek, a mennyfödél
  – Csillagtüzben – nem lángol-e?

  Hasonmásául alkotá
  Az ég e kettőt én nekem,
  Hogy látva őket, lássam azt,
  Kitől boldogságom nyerem.

(Pest.)


Egy estém otthon.

  Borozgatánk apámmal;
  Ivott a jó öreg,
  S a kedvemért ez egyszer –
  Az isten áldja meg!

  Soká nem voltam otthonn,
  Oly rég nem láta már,
  Úgy megvénült azóta –
  Hja, az idő lejár.

  Beszéltünk erről, arról,
  A mint nyelvünkre jött;
  Még a szinészetről is
  Sok más egyéb között.

  Szemében »mesterségem«
  Most is nagy szálka még;
  Előitéletét az
  Évek nem szünteték.

  »No csak hitvány egy élet
  Az a komédia!«
  Fülemnek ily dicsérést
  Kellett hallgatnia.

  »Tudom, sokat koplaltál,
  Mutatja is szined.
  Szeretném látni egyszer,
  Mint hánysz bukfenczeket.«

  Én műértő beszédit
  Mosolygva hallgatám;
  De ő makacs fej! föl nem
  Világosíthatám.

  Továbbá elszavaltam
  Egy bordalom neki;
  S nagyon-nagyon örültem,
  Hogy megnevetteti.

  De ő nem tartja nagyra,
  Hogy költő fia van;
  Előtte minden ilyes
  Dolog haszontalan.

  Nem is lehet csodálni!
  Csak húsvágáshoz ért;
  Nem sok hajszála hullt ki
  A tudományokért.

  Utóbb, midőn a bornak
  Edénye kiürűlt,
  Én írogatni kezdtem,
  Ő meg nyugodni dűlt.

  De ekkor száz kérdéssel
  Állott elő anyám;
  Felelnem kelle – hát az
  Irást abban hagyám.

  És vége-hossza nem lett
  Kérdezgetésinek;
  De nekem e kérdések
  Olyan jól estenek:

  Mert mindenik tükör volt,
  A honnan láthatám:
  Hogy a földön nekem van
  Legszeretőbb anyám!

(Duna-Vecse.)


Ebéd után.

  Ugy jól laktam, hogy még!…
  Egyet nyujtózom, és
  Aztán tied vagyok,
  Imádott heverés!

  Oh kedves pamlagom,
  Be áldott puha vagy!
  Ki téged föltalált,
  Az volt ám még az agy. –

  Kölyök, pipát ide…
  Siess, a nagyapád!
  Nincs rútabb valami,
  Mint az a lomhaság.

  Add errébb hát, ökör!
  Én nyuljak érte tán?
  Nem elég tőlem, hogy
  Föltátom rá a szám?

  Istentelen legye!
  Ingerkedik velem…
  Kergesd el… a kutya
  Ott ül a fülemen.

  Az ember élete
  Méreggel van tele;
  Csodák csodája, hogy
  Meg nem pukkad bele.

  Húzd a függönyt odább
  Azon az ablakon,
  Hadd lám, az épités
  Ott kinn meddig vagyon?

  Á, szépecskén halad,
  Munkálnak mindenütt…
  De tedd b’ az ablakot,
  A nap szemembe süt.

  Disznó forró idő!…
  No semmi; legalább
  Ki ott kinn dolgozik,
  Nem hűti meg magát.

(Duna-Vecse.)


Zsuzsikához.

  Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány!
  Hisz már a nélkül is részeg vagyok –
  Megrészegített kellemed,
  Fölfordította eszemet,
  Nem ihatom… nem kell… sok, a mi sok.

  Vagy a borban szerelmet hozsz talán?
  Azt, angyalom?… szerelmedet?… nekem?…
  Úgy addsza azt a poharat,
  Iszom, mig egy csepp sem marad,
  Legyen bár méreg, addsza, lenyelem!

(Duna-Vecse.)


Magány.

  Messze, messze a világ zajátul
  E kis faluban,
  Itt kivánok élni én ezentul,
  Csendben, boldogan.

  Boldogan! mert hajh a nagy világban
  Boldog nem valék;
  Üldözött az utczán és szobámban
  A föld és az ég.

  Nem volt biztos sem napom, sem éjem;
  Vad hiúz-szemek
  Támadásra, elfogásra készen
  Egyre lestenek.

  Összeszedtem végre sátorfámat,
  S szépen megszökém,
  S itt vagyok, hol a nap újra támad
  Éltem bús egén.

  Szent magány! hegylánczaid tetőin
  Át, nem látnak ők,
  Szívtelen, rémarczu üldözőim
  … A hitelezők.

(Duna-Vecse.)


Álmodom-e?

  Álmodom-e?
  Vagy látok igazán?
  S a kit látok,
  Tündér-e vagy leány?

  Akár leány,
  Akár tündér lenne,
  Mit bánom én,
  Csak belém szeretne!

(Duna-Vecse.)


Éjjel.

  Kinézek én, benéz a hold
  Szobámnak ablakán;
  Sugárait szerelmesen
  Mosolygva hinti rám.

  Szegény bohó! mit kandikálsz
  Olyan szerelmesen?
  Avvagy talán azt gondolod,
  Hogy képedet lesem?

  Eszem ágába’ sincs biz a,
  Hogy téged nézzelek.
  Isten hirével elmehetsz –
  Mit gondolok veled!

  Ott általellenben lakik
  Az én kedves babám;
  Azt várom én, ha valahogy
  Még megpillantanám.

(Duna-Vecse.)


Ivás közben.

  Hányadik már a pohár?… csak
  Ötödik?
  Teremt’ ugyse! becsülettel
  Működik.
  Máskor megfe-felelek kétannyinak,
  S lábaim most már öttől is inganak.

  Ing a lábam, a nyelvem meg
  Elakad –
  Torkom a therpomyléi
  Szorulat,
  Ledionas a bor, mely csepege,
  Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.

  Sehogy se t’om kifejezni
  Magamat –
  Azt hiszitek, hogy talán a
  Bor miatt?
  Ne higyétek, édes atyámfiai,
  Nekem a bor nem szokott megártani.

  Nekem a bor hogymikép is
  Ártana?
  Hát hiába voltam volna
  Katona?
  Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona –
  Még pedig bakancsos voltam valaha.

  Zöld hajtókás, sárga pitykés
  Közlegény…
  Egész a közlegénységig
  Fölvivém!
  Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
  Még idővel degradáltak volna tán.

  Tyhű, látjátok, ott az könnyen
  Megesik,
  Mert a katonai pálya
  Fene sik;
  Legkivált az olyfélének, mint magam,
  Kinek kissé akaratos feje van.

  Útmutatást nekem ne is
  Adjatok,
  Szent Dávid hárfájára sem
  Hallgatok!
  Orrnál fogva senki engem nem czibál, –
  Azt cselekszem, a mi tetszik… tudja Pál,
  Mit kaszál.

  … Eh, de én itt egyre-másra,
  Mint malom,
  Csak darálok, csak darálok,
  S szomjazom.
  Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
  Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.

  Hadd igyam hát! hogy forogjon
  Kerekem –
  Meg sem állok, csak a kancsó-
  Feneken,
  Bárha mingyárt – a mint Falstaff szólana –
  Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

  Hol is hagytam?… tudja gólya…
  Úgy, igaz!
  A malom volt az utósó…
  Vagy nem az?
  Mit is mondtam a malomról… én bizon
  Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

  Annyi szent: a szemem héja
  Oly nehéz,
  Mint malomkő… tán az álom
  Környekez.
  Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
  Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát!

(Debreczen.)


Füstbe ment terv.

  Egész uton – haza felé –
  Azon gondolkodám:
  Miként fogom szólítani
  Rég nem látott anyám?

  Mit mondok majd először is
  Kedvest, szépet neki?
  Midőn, mely bölcsőm ringatá,
  A kart terjeszti ki.

  S jutott eszembe számtalan
  Szebbnél szebb gondolat,
  Mig állni látszék az idő,
  Bár a szekér szaladt.

  S a kis szobába toppanék…
  Röpűlt felém anyám…
  S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
  Mint a gyümölcs a fán.

(Duna-Vecse.)


Vizen.

  Beszélgetnek sajkámmal
  A fecsegő habok;
  Feszítem a lapátot,
  Hogy szinte izzadok.

  Anyám, ha mostan látnál,
  Tudom, hogy mondanád:
  »Az istenért!… ha feldőlsz…
  Nem féled a halált?«

  Apám, ha mostan látnál,
  Tudom, hogy mondanád:
  »Az ördög hurczol arra,
  Szaggatni a ruhád.«

(Duna-Vecse.)


Boldogtalan voltam…

  Boldogtalan voltam,
  Teljes életemben;
  Csak az vigasztal, hogy
  Meg nem érdemeltem.

  Boldogtalan leszek
  Koporsóm zártáig;
  Csak az vigasztal, hogy
  Nincs messze odáig.

  Hiába biztattok,
  Hiába beszéltek –
  Tudom azt az egyet,
  Hogy nem soká élek.

(Debreczen.)


Gyönge vagyok…

  Gyönge vagyok, lelkem-testem
  Fáradt.
  Vessétek meg nekem azt az
  Ágyat.
  Vesd meg, rózsám, hadd fekügyem
  Bele,
  Hadd pihenjem ki magamat
  Benne.

  Istenem! mi van ezen az
  Ágyon?
  Mindenütt nyom, minden felől
  Fázom.
  Nem vetette rózsám meleg
  Keze;
  Vetette a halál hideg
  Keze.

(Pest.)


Mi foly ott a mezőn…

  Mi foly ott a mezőn?
  Patakvíznek gyöngye –
  Hát szeretőm arczán?
  A búbánat könnye.

  Hadd folyjon a patak!
  Habjai mentében,
  Piros rózsa fejlik
  A zöld mezőségen.

  De könnyed ne folyjon,
  Lelkem kis leánya!
  Elhervad a könnytől
  Orczáid rózsája.

(Pest.)


Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél…

  Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél?
  Mi mélyebb a mély Duna vizénél?
  Dunaviznél mélyebb mély szerelmem,
  Szentgellértnél nagyobb nagy keservem.

  Dunaparton fűbe heveredtem,
  Halásztak a halászok mellettem,
  Kihalásztak sok apró kis halat,
  Hálójokban alig hogy megakadt.

  Ha azt tudnám, hogy az én hálómba
  Valami nagyon nagy hal akadna,
  Akkora, hogy berántana engem:
  Nekem is volna halászni kedvem.

(Pest.)


Pusztán születtem…

  Pusztán születtem, a pusztán lakom.
  Nincs födeles, kéményes hajlokom;
  De van cserényem, van jó paripám:
  Csikós vagyok az alföldi rónán.

  Szőrén szoktam megűlni a lovat,
  Ha ide vagy oda útam akad;
  Nem szükséges a nyereg a hátán –
  Csikós vagyok az alföldi rónán.

  Gyócs a gatyám, patyolat az ingem:
  Nem vettem, a rózsám varrta ingyen.
  Hejh, maholnap az én piros rózsám
  Csikósné lesz az alföldi rónán.

(Kún-Szent-Miklós.)


A faluban utczahosszat…

  A faluban utczahosszat
  Muzsikáltatom magamat;
  Tele palaczk a kezembe’,
  Tánczolok, mint veszett fene.

  Huzd rá czigány, siralmasan,
  Hogy magamat kisírhassam.
  De majd ott az ablak alatt
  Húzzatok valami vigat.

  Ott lakik az én csillagom,
  Az én bujdosó csillagom,
  A ki tőlem elbujdosott,
  S világát mással éli most.

  Hejh czigányok, itt az ablak:
  Most a leges-legvigabbat!
  Ne lássa az a csalfa lyány,
  Hogy búsulok csalfaságán.

(Duna-Vecse.)



Elvennélek én, csak adnának…

  Elvennélek én, csak adnának,
  De hiába szólok anyádnak!
  Megtagadja tőlem kezedet;
  Nem tudom, az oka mi lehet.

  Olyan háborodott az elmém!
  Sokszor sírnék, ha nem szégyelném.
  Mért nem vagyok felhő az égen?
  Sírnom akkor nem volna szégyen.

  Miért nem termettem búzának?
  Aratás van, most levágnának;
  Nem kellene soká szenvednem
  Ebben a keserves életben.

(Pest.)


Nem nézek én, minek néznék? az égre…

  Nem nézek én, minek néznék? az égre;
  Bele nézek kedvesem kék szemébe.
  Kedvesemnek kék szemében van egem,
  Onnan süt rám tiszta napfény melegen.

  Nekem ez a világ nem is kellene,
  Ha nem volna kedvesem két kék szeme;
  Ez az egy szép, a mi van a világon,
  Ezen a rút, ezen a csúf világon.

  Ne nézzetek kedvesemnek szemébe!
  Ne ejtsetek engemet a kétségbe!
  Féltve őrzöm, féltve őrzöm kincsemet,
  A leggyönyörűségesebb kék szemet.

(Pest.)


Kerényi Frigyeshez.

  Szerelmetes barátom, jó napot!
  (Vagy estét… a mint e firkát kapod)
  Hát hány hét a világ Eperjesen?
  Hallom, hogy szenvedtél keservesen.
  De csak hogy már bajod végén vagyon!
  Örvendek én ezen, pedig nagyon;
  Mert, oh barátom, azt elhiheted,
  Hogy szörnyü mód szeretlek tégedet.
  Már ismeretlen is szerettelek,
  Hát még mióta rusztiztam veled!
  T’od, a Komlóban, persze hogy tudod;
  Hogy is feledhetnéd azt a napot?
  Én részemről csak el nem feledem,
  Legyen bár Matuzsálem-életem.

  Nos hát te jól vagy, hál’ istennek! Én?
  Mint gazdag városban szegény legény.
  Másfél hete, hogy őket elhagyám,
  Kiknél valék, apám és jó anyám.
  Apám kibékült; volt is rája ok:
  Hiszen szinész már többé nem vagyok.
  Örűl ő – de olyasmit érzek én,
  Mint a paradicsomnak küszöbén
  Almát-evett ősünk érezhetett,
  Midőn belőle kikergettetett.
  Ott éltem volna én a színpadon
  Kín és gyönyör közt… hírben… szabadon…
  Dicső álom volt. Volt! Már elmula.
  Borúljon rá felejtés fátyola.

  Mint mondám, itt vagyok másfél hete,
  Másod magammal jöttem én ide.
  Tudod, ki az, ki Pestre elkisért?
  A bú – egy szép kis szőke gyermekért.
  Szegényke! titkolá, hogy értem ég.
  Midőn bucsúzni hozzá elmenék,
  Oly szomorúan pillantott felém:
  S ösztönszerűleg én megölelém.
  És csókot érzék, forrót, ajkamon,
  És könnyet érzék, forrót, arczomon.
  Én nem tudám, hogy őtet szeretem,
  De a midőn megindúlt szekerem,
  S elgondolám, hogy végkép elhagyom:
  El kezde fájni a szivem nagyon.
  Mi egymáséi soha nem leszünk,
  Egymást feledni lesz talán eszünk.

  Egyébiránt időm honn jól telék,
  Vers, pajtikám, hó! vers termett elég.
  Nem vagyok én verseknek szűkiben,
  Bár pénzem jőne olyan könnyeden.
  A pénz, a pénz! ez ám a bökkenő.
  Ez életünkben a szekérkenő.
  Nélkűle a kerék lassan forog,
  S forgása közben szörnyen nyikorog.
  Azonban érte nem töröm magam;
  Jelenleg is – a mennyi, annyi – van.
  Naponként jön, miből eszem s iszom;
  A holnapról én nem gondolkozom,
  S ha a jövőbe vetem is szemem:
  Vagyon dolgában bizonyára nem;
  Azt kérdezem magamban legfölebb:
  Mikor mulathatok megint veled?
  Veled s a többiekkel, a kiket,
  Mint téged, oly őszintén szeretek.
  Ti vagytok nékem minden örömem;
  Emlékezetben legyetek velem,
  Mig a boldogság szép órája üt:
  Hol ismét áldomásozunk együtt!

(Pest.)


Nem ver meg engem az isten…

  Nem ver meg engem az isten,
  Hogy szeretőt mást kerestem.
  Te hagytál el, nem én téged;
  Délibáb volt a hűséged.

  Iskolába nem járattak,
  Olvasni nem tanítottak,
  De szemedből kiolvastam,
  Hogy szivedben bánat vagyon.

  Mért búsulsz? tán megbántad már,
  Hogy engemet megbántottál?
  Sohse búsúlj! úgy is késő;
  A mi elmúlt, vissza nem jő.

  Találtam már mást magamnak,
  Találj te is mást magadnak;
  Éljed világodat vele,
  Áldjon meg az isten vele.

(Debreczen.)


Deákpályám.

  Diligenter frequentáltam
  Iskoláim egykoron,
  Secundába ponált még is
  Sok szamár professorom.

  A poézisból is ebbe
  Estem inter alia;
  Absurdum pedig, de nagy, hogy
  Ennek kelljen állnia.

  El sem obliviscálnak, mert
  Ha occasióm akadt:
  Kutyáliter infestáltam
  E jó dominusokat.

  Egynek pláne… no de minthogy
  Szerelemhistória,
  Talán jobb lesz in aeternum
  Sub rosa maradnia.

  Csak denique mi közöttünk
  Sine fine folyt a per,
  S consilium abeundi
  Lett a vége breviter.

  Ergo mentem és vagáltam
  A hazában szanaszét;
  Verte tandem a bal czombom
  Kard… azaz hogy panganét.

(Duna-Vecse.)


Sírom.

  Hogyha én majd meghalok,
  Nem leszen kő síromon;
  Egy kis fejfa lesz a jel,
  A hová teszik porom.

  De ha megkövűl a kín,
  Mely most elhat lelkemig:
  Alacsony sírom fölött
  Pyramíd emelkedik.

(Duna-Vecse.)


Poharamhoz.

  Különben én becsüllek, oh pohár!
  Csak egy van benned, a mit restelek;
  Azt restelem csak benned, oh pohár!
  Hogy olyan könnyen kihörpentelek.

  Ha én te néked volnék, oh pohár!
  Ki nem fogynék a borból sohasem;
  Aztán, ha nékem volnál, oh pohár!
  Innál belőlem véges-végtelen.

(Duna-Vecse.)


Színbirálat.

  Hogy játszottak? ne is kérdezzétek!
  Vétek volt ma őket nézni, vétek.
  Ily kontárkodás mégis gyalázat;
  Csaknem megszalasztották a házat.
  Semmi tűz egyben sem, semmi lélek!
  Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek.
  A darab is rosz, silány végképen,
  Untató a legnagyobb mértékben.
  Ásitottam, hányat és minőket!
  S oly sötét volt, tán világ sem égett.

* * *
  (Hol maradhatott az a kis lyány? hol?
  Üres volt, a melybe jár, a páholy.)

(Pest.)


Gazdálkodási nézeteim.

  Jertek barátim, van egy-két forintom,
  Hágjunk nyakára, a réz-angyalát!
  Mit a jövendő! arra semmi gondom;
  A jó isten majd eztán is csak ád.
  Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
  Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.

  Mert oh barátim, a terített asztal
  Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene;
  Ez a mi búban engemet vigasztal,
  Ennél virít a lét kietlene.
  Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,
  Hanem azért, hogy eligyam s egyem.

  Emberségemre! nincs szánandóbb pára,
  Mint kit fukarság nyavalyája bánt;
  Halmozva kincset kincse halmazára,
  Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.
  Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen,
  Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.

  Azt mondják e rend érdemes vitézi:
  Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,
  A múltat könnyen búslakodva nézi
  Öreg korának szük időiben.
  S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen:
  Csupán azért, hogy eligyam s egyem.

  Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,
  Hogy a meddig volt, jól éltem vele;
  De most ha mennék éhen őseimhez,
  Nem lenne sírom nyugalom helye.
  Ebből indulva, nem hogy meglegyen,
  De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.

  Menjünk tehát, és e nehány forinton
  Élvezzük a jót, mennyiben lehet;
  Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,
  Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet –
  Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:
  Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

(Duna-Vecse.)


Vizet iszom.

  Figyeljetek reám,
  És oh bámuljatok!
  Mert nem mindennapi,
  A mit most hallotok.
  E dolgon magam is
  Nagyon csodálkozom,
  De még is szent igaz;
  Nem bort… vizet iszom,
  Vizet bizon.

  A szőlőket tavaly
  Elverte tán a jég?
  Vagy a dér csipte meg
  S bor nem termett elég?
  Nem volt se jég se dér,
  Bor terme gazdagon,
  De mindazáltal én
  Nem bort… vizet iszom,
  Vizet bizon.

  Vagy tán azt vélitek:
  Hogy szomjas nem vagyok?
  Dehogy nem! szomjaim
  Krisztustalan nagyok.
  S kizárólag pedig
  A borra szomjazom,
  De mindazáltal én
  Nem bort… vizet iszom,
  Vizet bizon.

  Hogy rajta senki ne
  Csigázza az eszét,
  Megfejtem röviden
  E találós mesét:
  Én a bort rendesen
  Kocsmából hozatom,
  Most pénzem nincs – vizet,
  S nem bort, azért iszom,
  Azért bizon!

(Pest.)


István öcsémhez.

  Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám?
  Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
  Mondjátok-e, ha estebéd után
  Beszélgetéstek meghitt és vidám,
  Mondjátok-e az est óráinál:
  Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
  És máskülönben hogy van dolgotok?
  Tudom, sokat kell fáradoznotok.
  Örök törődés naptok, éjetek,
  Csak hogy szükecskén megélhessetek.
  Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
  Az emberekben: jégre nem viszik.

  Mert ő becsűletes lelkű, igaz:
  Azt gondolá, hogy minden ember az.
  És e hitének áldozatja lett,
  Elveszte mindent, a mit keresett.
  Szorgalmas élte verítékinek
  Gyümölcseit most más emészti meg.
  Mért nem szeret ugy engem istenem?
  Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
  Agg napjait a fáradástul én
  Mily édes-örömest felmenteném.
  Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet
  Most egyedűl ez keseríti meg.
  Tégy érte, a mit tenni bír erőd;
  Légy jó fiú, és gyámolítsad őt.
  Vedd vállaidra félig terheit,
  S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
  S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
  Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
  Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
  Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
  De megmutatná a nagy veszteség:
  Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

  E néhány sorral érd be most, öcsém,
  Én a vidámság hangját keresém,
  És akaratlan ilyen fekete
  Lett gondolatjaimnak menete;
  S ha még tovább fonnám e fonalat,
  Szivem repedne a nagy kín alatt.
  Más levelem majd több lesz és vidám,
  Isten megáldjon, édes Pistikám!

(Pest.)


Carmen lugubre.

  Meghalt… ki?… azt mit kérditek!
  Hisz a név ugy sem teszi meg;
  Hazánknak… oh nem! a világnak
  Egy ritka, példás férfia,
  Kinek szent fogadása tartá:
  Vizet soha nem innia.

  Ő most békével alhatik
  Sírjában itéletnapig;
  Mert ama boldog öntudattal
  Dugá fejét a föld alá:
  Hogy a vizet ugyan használta
  (Mosdásra), de meg nem ivá.

  Nagyon szüken termett tavaly
  A bornemű dicső ital.
  És ez lett megölő betűje
  A szilárd lelkü férfinak:
  Szomjan halt, a hogy pinczéjéből
  Minden borok kifogytanak.

  És engem, nem tagadhatom,
  Kinos sejtésnek terhe nyom.
  Ha jövendőben következnek
  Borban szükölködő napok:
  Miként e sírba dőlt nagy férfi,
  Még magam is ugy járhatok.

(Pest.)


Hattyudalféle.

  Bizony, bizony csehül vagyunk!
  Mellem szorúl, majd megfulok,
  S szivem táján valami rág…
  Belőled én, árnyékvilág,
  Aligha el nem patkolok.

  Hányszor kivántam a halált!
  És most, midőn már közeleg,
  Midőn félig rám lehele:
  Olyanformán vagyok vele,
  Mint a mesében az öreg.

  Hiába! bármi a halál,
  Az élet nála többet ér.
  Van ottan béke – semmi más;
  Van itten bú – de vígadás
  Kéjében is pezsg ám a vér.

  S én már maholnap elhagyok
  Örömeket, fájdalmakat.
  Most gomblyukamban a virág,
  S ha újra zöldül a világ:
  Talán sirom halmán fakad.

  S ti majd, ti jó fiúk, kiket
  Hozzám barátság láncza köt,
  Kikkel most annyi éjszakát
  Fölségesen virasztok át:
  Gyászoltok a halott fölött.

  De én azt mondom, társaim,
  Hogy engem ne gyászoljatok;
  Természetünktől az elüt –
  Mert tudjátok, velem együtt,
  Ti mind víg ficzkók voltatok.

  Jertek ki hozzám legfölebb,
  S ha állotok sirom körűl:
  Vigan hangoztassátok itt
  Holt czimborátok dalait
  A múlt idők emlékeűl!

(Duna-Vecse.)


Hírös város az aafődön Kecskemét…

(Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.)
  Hírös város az aafődön Kecskemét,
  Ott születtem, annak öszöm könyerét.
  A búzáját magyar embör vetötte,
  Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.

  Nincs én néköm mestörségöm, nem is kő,
  Van azé jó keresetöm, jobb se kő,
  Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm,
  Míg utast lát a pusztába két szömöm.

  Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,
  Szögény legény szép szörivee szöröztem.
  Csillagos a feje, kese a lába –
  Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.

  Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,
  Borjúszájas ingöm lobog szélösen,
  Süvegöm a jobb szömömön viselöm,
  Mindön embör előtt mög sem emelöm.

  Be-benézök a bugaczi csárdába,
  Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra;
  Ölégségös hitelöm van ott néköm,
  Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.

  A vármögye emböreit pej lovam
  Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.
  Ha érköznek, nagyot nyerít – rá termök;
  S ha rajt vagyok, gyühetnek má ő keemök!

(Debreczen.)


Az én torkom álló malom…

  Az én torkom álló malom;
  Ugy őröl, ha meglocsolom.
  Árva szívem a molnárja,
  Bánatot hord garatjára.

  Az én feleségem torka
  Valóságos pergő rokka;
  Hejh az én jó feleségem
  Pörpatvart fon azon nékem.

  Zúg, ha őröl, zúg a malom…
  Csak hadd zúgjon, locsolgatom;
  Zúgjon, zúgjon – ne halljam meg,
  Hogy kincsem rokkája pereg.

(Duna-Vecse.)


De már nem tudom, mit csináljak…

  De már nem tudom, mit csináljak?
  Meginnám borát az országnak.
  S mentül több az, a mit megiszom,
  Annál iszonyúbban szomjazom.

  Mért nem tesz az isten most csodát?
  Változtatná borrá a Tiszát,
  Hadd lehetnék én meg a Duna:
  Hogy a Tisza belém omlana!

(Tokaj.)


Te szivemnek szép gyönyörüsége…

  Te szivemnek szép gyönyörüsége,
  Mért van szivednek kőkeménysége?
  Csakugyan meg akarsz,
  Meg akarsz ölni hát?
  Vagy mért nem enyhíted
  Szeretőd fájdalmát?

  Szeretőd vagyok én, hű szeretőd,
  Elmondhatom isten, ember előtt;
  De azt is mondhatom,
  Hogy ez a világ nagy,
  S a világon te a
  Legkegyetlenebb vagy.

(Duna-Vecse.)


Mondom, ne ingerkedjetek velem…

  Mondom, ne ingerkedjetek velem!
  Nem ismeritek a természetem.
  Ha föltámad haragom szélvésze,
  Nem marad el fejek beverése.

  Jó a tréfa, jó a maga helyén,
  De boszant, ha a mértéken túlmén,
  S ki megboszant, legyen az akárki,
  Megtanítom keztyűbe’ dudálni.

  De te, kis lyány, mit huzódol tőlem?
  Hiszen ezt én nem neked beszélem;
  Gyere mellém, eszem a szépséged,
  A világért sem bántalak téged!

(Pest.)


Meredek a pinczegádor…

  Meredek a pinczegádor,
  Nehéz teher az a mámor:
  Haza felé mendegéltem,
  Terhem alatt összedőltem –
  Összedőltem!

  Elnyúltam a föld színére,
  Megeredt az orrom vére.
  Ha ott tégla nem lett volna:
  Orrom vére nem folyt volna –
  Nem folyt volna!

  Nem járnék én a pinczébe
  Jó időbe’, rosz időbe’…
  De tehetek is én arról,
  Hogy oly igen jó az a bor –
  Jó az a bor!

(Duna-Vecse.)


Kis menyecske, szép kis menyecske…

  Kis menyecske, szép kis menyecske!
  Hejh, miért vagy te már menyecske?
  Ha te még nem volnál menyecske:
  Nem volnék én kétségbe esve.

  Nem választottál meg uradnak,
  Mert nem vagyok se szép se gazdag.
  Van most urad, módos, takaros –
  Módos, takaros, de haragos.

  Nem tudom, szereted-e őtet?
  De tudom, nem szeret ő téged.
  Nem csak hogy szerelmet nem ismer,
  Szegény menyecske, még meg is ver.

  Ha megunod ezt az életet,
  Tedd a kezembe a kezedet,
  Menjünk ki a Duna partjára,
  Ugorjunk együtt a Dunába!

(Pest.)


Hejh Büngözsdi Bandi…

  Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány!
  Mért sikkasztottad el az én jó paripám?
  Te bitangolsz mostan drága szép lovamon –
  Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon!

  Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány!
  Mért csábítottad el az én kedves babám?
  Te öleled most szép szeretőm valahol –
  Fűljön rosz lelkeddel a mélységes pokol!

  De mi haszna van az átkozódásoknak…
  Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak;
  Mert ha megkaphatlak – mennykő üssön beléd! –
  Megemlegeted a magyarok istenét.

(Pest.)


Ezrivel terem a fán a megy…

  Ezrivel terem a fán a
  Megy…
  Feleségem van nekem csak
  Egy;
  De mikor még ez az egy is
  Sok!

  Előbb-utóbb sírba vinni
  Fog.
  Furcsa isten teremtése
  Ő!
  Reszketek, ha közelembe
  Jő.
  Megteszek mindent, a mit csak
  Kér,
  Még is mindig dorgálás a
  Bér.

  Már ilyesmit is gondoltam
  Én:
  Megverem… bírok vele, hisz
  Vén.
  De mikor a szemem közé
  Néz:
  Minden bátorságom oda
  Vész.

  Három izben volt már félig
  Holt;
  Jaj istenem! be jó kedvem
  Volt.
  De az ördög soh’sem vitte
  El;
  Oly rosz, hogy az ördögnek sem
  Kell.

(Pest.)


Katona barátomhoz.

  Ha előttem a multat kitárja
  Képzeményim hű panorámája:
  Katona barátom!
  Tévelygő szememnek
  Elfáradt sugára
  Képeden pihen meg.

  Oh ez a mult! pusztaság vidéke,
  Mely felett hő, tikkasztó nap ége.
  Te a pusztaságban
  Árnyékos fa voltál,
  Új erőt szereztem
  Enyhe sátorodnál.

  Kedvezett a jó szerencse nékem:
  Túljövék e szomorú vidéken.
  De itt is nagyobb volt
  A bú örömemnél:
  Mit használt, hogy jöttem?
  Ha te nem jöhettél.
  S a mióta sors parancsolatja
  Közös útunk ketté ágaztatta,
  Évek érkezének,
  Évek távozának,
  És még csak hirét sem
  Hallhatók egymásnak.

  El vagyok már szívedben feledve?
  Vagy jutok még néha tán eszedbe?
  Vagy, miként emlékem
  Rajzol egyre téged,
  Szinte rajzol engem
  Nem muló emléked?

(Duna-Vecse.)


Ez a világ a milyen nagy…

  Ez a világ a milyen nagy,
  Te, galambom, oly kicsiny vagy;
  De ha téged birhatnálak,
  A világért nem adnálak!

  Te vagy a nap, én az éjjel,
  Teljes teli sötétséggel;
  Ha szivünk összeolvadna,
  Rám be szép hajnal hasadna!

  Ne nézz reám, süsd le szemed –
  Elégeti a lelkemet!
  De hisz úgy sem szeretsz engem,
  Égjen el hát árva lelkem!

(Pest.)


Kedves vendégek.

  Oh, ez az ostoba falusi nép!
  Irják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép.
  S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek.
  Hanem meg is szököm előletek.

  Pompás mulatság lenne. Képzelem.
  Bejárnák Tolnát, Baranyát velem.
  Vezetném őket, mint nyájt a szamár.
  Jaj, ha tudnák, mint várom őket már.

  Jeles család is. Annyit mondhatok.
  Körében borzasztóan mulatok.
  A táti, ez derék legény. Derék.
  Az embert mostan is magázza még.
  S mily érdekes hallgatni, hogyha szól
  Trágyárul, béresekről, gyapjuról.
  És kérdi tőlem: hogy kel most a zab?…
  A búza?… árpa?… széna?… krumpli?… bab?…
  Költői dolog mindenek felett,
  Csak ugy hizik tőlök a képzelet.
  A mámi, ez már művelt egy személy.
  Még az irodalomról is beszél.
  Könyvtára van szobája ablakán.
  A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám,
  És a kisasszony, oh be kellemes.
  Mint a sült rák, olyan szemérmetes.
  Mindig pirúl. S mi bájjal társalog.
  »Igen« s »nem« nála az egész dolog.

  Vigan vagyunk. Valóban. Ha ezek
  Meglátogatnak, majd lesz élvezet.

(Pest.)



Ambrus gazda.

I.

  Merre oly nagy széllel, Ambrus gazda?
  »A kocsmába, ilyen-olyan adta!
  Megharagitott a feleségem.
  Haragom most borral szelidítem.
  S azzal járt csak jól e nyelves asszony,
  Hogy tovább is nem maradtam otthonn;
  Mert ha még soká darál előttem,
  Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem.«

* * *
  Hah, rosz asszony roszabb szolgálója!
  Ambrus gazdáról e pletykát szórja:
  Otthonn űlne ő, de felesége
  Kivetette őt a ház elébe.

II.

  Ambrus gazda hősleg iddogála,
  Míg a bakter tízet nem kiálta.
  Ekkor fölkelt, és haza kotródott,
  S tudja isten, most miként pusztít ott.
  Á, de íme, újra visszatére –
  Ambrus gazda, mi jutott eszébe?
  »Hát lármázni kezde feleségem;
  S lármázott, mig végig nem keféltem.
  Ekkor hátat forditék a háznak.
  Reggelig most otthonn nem is látnak.«

* * *
  Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve.
  Másnap meg már e hírt terjesztgette:
  Ambrus gazda honn volt, s visszatére,
  Mert nem ereszté be felesége.

(Pest.)


Boldog pestiek.

  Hiába is dicséritek
  A szép természetet!
  Az tart legföljebb veletek,
  Ki rosz gombát evett.
  Szegény, szegény falusiak
  S kisvárosbéliek!
  Mi élünk csak valódilag,
  Mi boldog pestiek!

  Lakásunk fényes palota;
  Mindent találni benn,
  Mit a mesterség adhata,
  Hogy légyen kényelem.
  Selyem, rugalmas pamlagunk
  Lágy hintaként remeg;
  Egész török basák vagyunk
  Mi boldog pestiek!

  És minden nap véghez viszünk
  Nagy epicuri tort,
  Hol étket és italt nekünk
  Sok czifra szolga hord;
  Míg a zenének hangjai
  Vígan fölzengenek,
  Lelkünk elandalítani. –
  Mi boldog pestiek!

  Hát a színház? a tánczterem
  És több efféle hely?
  Kapunk alatt hintó terem,
  S mint a villám visz el.
  Igy múlik éjünk és napunk,
  Nincs híja semminek,
  Míg végre csődöt nem kapunk
  Mi boldog pestiek!

(Pest.)


Bucsú a szinészettől.

  Adom tudtára mindazoknak,
  Kiket tán sorsom érdekel,
  Hogy tiszta látkörét jövőmnek
  Sötét, nehéz köd lepte el.
  Eddig Thalia papja voltam,
  Most szerkesztő-segéd leszek.
  Isten veled, regényes élet!
  Kalandok, isten veletek!

  Szép élet a szinészi élet,
  Ki megpróbálta, tudja jól,
  Bár ellene a balitélet
  Vak órjásának nyelve szól.
  Hogy én lelépek a színpadról,
  Szívem nagyon, nagyon beteg –
  Isten veled, regényes élet!
  Kalandok, isten veletek!

  Igaz, hogy ottan a rózsának
  Sokkal nagyobb tövise van,
  De oly rózsákat, mint ott nőnek,
  Máshol keresni hasztalan.
  Mindezt szivemben igazolják
  Két évi emlékezetek.
  Isten veled, regényes élet!
  Kalandok, isten veletek!

  Mert nem lesz már nekem kalandom;
  Pedig e nélkül a világ
  Előttem untató, kietlen,
  Egyalakú, nagy pusztaság.
  Ki egy országon átfuték, most
  Egy kis szobában űlhetek –
  Isten veled, regényes élet!
  Kalandok, isten veletek!

  De sorsom egykor még ezt mondja,
  Ha majd rám megbékűlve néz:
  »Eredj, a honnan számüzélek,
  Légy a mi voltál, légy szinész!«
  Hát addig is, mig újra elzárt
  Mennyországomba léphetek:
  Isten veled, regényes élet!
  Kalandok, isten veletek!

(Pest.)



Az alföld.

  Mit nekem te zordon Kárpátoknak
  Fenyvesekkel vadregényes tája!
  Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
  S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

  Lenn az alföld tengersík vidékin
  Ott vagyok honn, ott az én világom;
  Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
  Ha a rónák végtelenjét látom.

  Felröpűlök ekkor gondolatban
  Túl a földön felhők közelébe,
  S mosolyogva néz rám a Dunától
  A Tiszáig nyúló róna képe.

  Délibábos ég alatt kolompol
  Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
  Deleléskor hosszu gémü kútnál
  Széles vályu kettős ága várja.

  Méneseknek nyargaló futása
  Zúg a szélben, körmeik dobognak,
  S a csikósok kurjantása hallik
  S pattogása hangos ostoroknak.

  A tanyáknál szellők lágy ölében
  Ringatózik a kalászos búza,
  S a smaragdnak eleven szinével
  A környéket vígan koszorúzza.

  Ide járnak szomszéd nádasokból
  A vadlúdak esti szürkületben,
  És ijedve kelnek légi útra,
  Hogyha a nád a széltől meglebben.

  A tanyákon túl a puszta mélyén
  Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
  Látogatják a szomjas betyárok,
  Kecskemétre menvén a vásárra.

  A csárdánál törpe nyárfaerdő
  Sárgul a királydinnyés homokban;
  Oda fészkel a visító vércse,
  Gyermekektől nem háborgatottan.

  Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
  S kék virága a szamárkenyérnek;
  Hűs tövihez déli nap hevében
  Megpihenni tarka gyíkok térnek.

  Messze, hol az ég a földet éri,
  A homályból kék gyümölcsfák orma
  Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
  Egy-egy város templomának tornya. –

  Szép vagy alföld, legalább nekem szép!
  Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
  Itt borúljon rám a szemfödél, itt
  Domborodjék a sír is fölöttem.

(Pest.)


Első szerelmem.

  Virány a mult, szorgalmatos méh
  A hű emlékezet;
  Meghozza méz gyanánt szivembe
  Első szerelmemet.

  Csak hozza is! mert az nekem hajh
  Mindig mi jól esék;
  Hiszen e prózai világban
  Nincs más költőiség.

  Mint iskolás fiú, gazdámnak
  Lyányát szerettem én,
  S boldog valék, mert a lyánykától
  Viszont szerettetém.

  Mint szeretett ő! az ebédnél
  Tálalni ő szokott.
  S mindenkor én elémbe tette
  A legjobb falatot.

  És uzsonnára kaptam tőle
  Sonkát s más egyebet,
  Mit szép szerével a kamrából
  Kihozni lehetett.

  Ha jött az este, s holdvilág volt:
  A kertbe illanánk,
  És ott a kertben, ottan várt csak
  Az üdvek üdve ránk!

  Csend volt; méláza a természet
  Nagy ünnepélyesen,
  Csak a békák kuruttyolának
  A szomszéd réteken.

  Mi e regényes helyezetben
  Érzelgénk boldogan;
  Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold,
  Be szép egy este van!

  … Ah, szép idők! ti elmulátok
  És mindörökre tán,
  Már nem terem számomra többé
  Sem sonka, sem leány.

(Pest.)


A régi jó Gvadányi.

  Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
  Kegyelmednek régen megnyilt a sír szája,
  Hol békességgel a föltámadást várja,
  De még most is kedves nekem a munkája.

  Nincs abban sok czifra poétai szépség,
  De vagyon annál több igaz magyar épség,
  S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
  Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

  Sok számos poéta vagyon mostanában,
  Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban
  Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában
  A kegyelmetek jó régi világában.

  Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet?
  Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német?
  Magyar constructio végkép elenyészett,
  S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.

  Szomorú dolog ez s valóságos csúfság;
  Gyötri lelkeiket gyalázatos hivság,
  Hívságtól üldözve a calamust fogják,
  S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják.

  Illendőképen a ki nem tud beszélni
  És fundamentomos magyarsággal élni,
  Ki kellene minden olyant küszöbölni,
  Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.

  Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna,
  S ilyen magyarságot könyvekből olvasna:
  Élni, jól tudom, hogy nem igen kivánna,
  De halottaihoz ujra visszaszállna.

  Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel!
  Appetitusomat ha korcs magyarok el-
  Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével,
  Könyvének igazi magyar beszédjével.

(Pest.)



Est.

  A nap lement.
  Eljött a csend.
  Szellőüzött
  Felhők között
  Merengve jár
  A holdsugár,
  Mint rom felett
  A képzelet.
  A városi
  Nem élvezi;
  Falun keresd:
  Mi szép az est.
  Utczára mén
  Leány, legény,
  S dalolni kezd;
  Hallván a neszt,
  Dalol vele
  A fülmile
  Lágy éneket
  A lomb megett.
  A kert alól
  Furulya szól;
  A pásztor ott
  Tüzet rakott:
  S mig elterűl
  A tűz körűl,
  S megszólal a
  Bús furulya:
  Ökre lova
  Jár tétova,
  És harmatos
  Füvet tapos.
  Akközben a
  Kert ajtaja
  Halkan kinyíl;
  Miként a nyíl
  Oda suhan
  Vig-boldogan
  A pásztor, és
  Van ölelés,
  Van csókolás –
  Ki volna más,
  Ki eljöve?
  Mint szép hive.
  Mulassatok,
  Ti boldogok!…
  Mért köztetek
  Nem lehetek?

(Pest.)


A csavargó.

  Önkénytelen az ember,
  Mindenre születik,
  Mint a magasb hatalmak
  Ott fönn elvégezik.
  Fölöttem is határzott
  Az égi végzemény:
  Csavargónak születtem,
  Csavargó vagyok én.

  Betérek Debreczenbe
  Bolond Istók gyanánt,
  S tovább megyek, ha ittam
  Bort és öleltem lyányt.
  Ma itten, holnap ottan,
  Csak ez az élemény…
  Csavargónak születtem,
  Csavargó vagyok én.

  Igaz, most a czudar sors,
  Rútul bánik velem:
  Lekötve hívatalhoz
  Tengődöm egy helyen.
  De nem tart ez sokáig,
  Igy biztat a remény;
  Mint voltam eddig, újra
  Csavargó leszek én.

(Pest.)


Nem tesz föl a lyány magában egyebet…

  Nem tesz föl a lyány magában egyebet,
  Csak hogy téged, csalfa legény, elfeled;
  Addig feled, addig feled, csak feled,
  Mig a szíve bánatában megreped.

(Pest.)


Szobámban.

  Esős idő van; szürke a menny,
  Mint a bakancsos-köpenyeg.
  Arról szó sincs, hogy kiderüljön,
  Sétálni hát már nem megyek.

  Mit kéne tennem? feleséget
  A jó isten még nem adott;
  Ha feleségem volna: véle
  Majd eltréfálnám a napot.

  Pipára gyujtok, s az esőnek
  Halk susogását hallgatom,
  És végig szállok gondolatban
  A messze fekvő multakon.

  Sokon mentem már én keresztül,
  Sok jót értem, de több roszat,
  S nagy részt magamnak kell köszönnöm,
  Hogy megvalljam az igazat.

  Könnyelmüség, könnyelmüség! ez
  Gyakorta oly lépésre vitt,
  Melynek később vásott fogakkal
  Ettem fanyar gyümölcseit.

  De bátran mondom: más hibám nincs
  A könnyelműségen kivűl,
  S ez majd a maga idejében
  Az ifjusággal elröpűl.

  Viszontagságos életemnek
  Egy hű, igaz barátja van,
  Egyetlen ő, ki nem hagyott el
  Balsorsom háborúiban.

  Velem volt ő, mig a hazában
  Bujdosva jártam, mint a vad,
  És ittam a forrás vizéből,
  S alvám a szabad ég alatt;

  Velem volt ő, mig a hazán túl
  Naponta négy krajczár díjért
  Hiven fogyasztám a katonák
  Sületlen, sótlan kenyerét;

  Velem volt ő, mig a könyűkkel
  Sózott szinészi kenyeret
  Megpaprikázták bosszusággal
  Ármánykodó gazemberek.

  Ez egy barátom a költészet.
  Ő volt mindenkor én velem,
  Verseltem én minden bajom közt
  A színpadon s az őrhelyen.

  Leend-e haszna verseimnek?
  Túlélik-e majd apjokat?
  Ragyognak-e holdként fölöttem,
  Ha sírom éje befogad?…

  De már derűl! szivárvány támad
  Amott a rákosi mezőn,
  Sétára hát!… csak el ne csipjen
  Valamelyik hitelezőm.

(Pest.)


Egy telem Debreczenben.

  Hejh Debreczen,
  Ha rád emlékezem!…
  Sokat szenvedtem én te benned,
  És mind a mellett
  Oly jól esik nekem,
  Ha rád emlékezem. –

  Pápista nem vagyok,
  És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok.
  Jó, hogy az embernek csont foga van,
  Ezt bölcsen rendelék az istenek,
  Mert hogyha vas lett volna a fogam,
  A rozsda ette volna meg.

  Aztán a télnek kellő közepében
  Kifogya szépen
  A fűtőszalmám,
  S hideg szobában alvám.
  Ha fölvevém kopott gubám,
  Elmondhatám,
  Mint a czigány, ki a hálóból néze ki:
  »Juj, be hideg van oda ki’!«

  S az volt derék,
  Ha verselék!
  Ujjam megdermedt a hidegben,
  És ekkor mire vetemedtem?
  Hát mit tehettem egyebet?
  Égő pipám
  Szorítgatám,
  Míg a fagy végre engedett.

  Ez inségben csak az vigasztala,
  Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

(Pest.)


Egressy Gáborhoz.

  Megénekellek!… de te lészsz oka,
  Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
  Lerészegítéd szomjas lelkemet
  Művészetednek édes italával.
  Megénekellek… ámbár vakmerőség
  Igy fölhangolni kis nádsípomat.
  Legyen mentségem, hogy a milyen gyönge
  Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.

  Gyakran nem érti emberét a kor;
  Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
  És ez bukása! népét fölviszi
  Olyan magasra, honnan az leszédül.
  Még jó ha költőt ér e balszerencse,
  Az ész holt fénye egykor föllobog,
  S feltámadását fogják ünnepelni
  Világosabban látó századok.

  Egészen más a színész végzete.
  Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen –
  Ez a jelen; csak erre számolhat,
  Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
  Ha a jelennek biztos fövenyébe
  Le nem bocsátá híre horgonyát:
  Elmegy nevével az idő hajója,
  És menni fog az örökléten át.

  Vakon mért tartja a sors korodat,
  Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze;
  Avvagy – kivéve egy-kettőt talán –
  Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
  Születtél volna boldogabb hazában,
  Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
  Dicsőségednek fényes ragyogása
  Egy fél világra elsugárzanék.

  Eljőnek ők, és néznek hidegen,
  És tőled egyre csak nagyot kivánnak;
  Nem értik azt ők, mily kis száma van
  A sikerűlés remek órájának.
  A költő ír, csak hogyha kedve tartja,
  A képiró, ha kedve tartja, fest…
  És a szinészt befogják az igába,
  Habár halállal sujtja őt az est.

  S mit szóljak arról, a ki ellened
  Viseltetik rút pártos szenvedélylyel?
  Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,
  Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?

  Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;
  Hogy is ne volna?… magyarok vagyunk,
  A párt, a párt és mindörökké csak párt
  Sok század óta átkos jelszavunk. –

  S mindekkorig te el nem csüggedél,
  A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
  Hogy ily kevés, ily kétes bére van
  Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
  De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
  Megtisztuland az érzet és az ész,
  És eljövend a méltánylás idője,
  Midőn mindnyájuknak kedvencze lészsz.

(Pest.)


Éjszakáim.

  Még ugy csak megjárja, ha az ég
  Fellegtelen, holdas, tisztakék.
  Ablakomra rá könyökölök,
  Hosszu szárból sűrűn füstölök,
  S elmerengek majdnem reggelig…
  Nekem ebben nagy kedvem telik.
  De mikor hold, csillag nem ragyog,
  Akkor én végkép oda vagyok.
  A tyukokkal el nem alhatom,
  Hát galléron csíp az unalom,
  S összenyaggat irgalmatlanúl…
  Az időm fut, mint a sánta nyúl.

  Véghetetlen kínom közepett
  Mit tehetnék ekkor egyebet?
  A tintába mártom tollamat,
  Vagy is: megpendítem lantomat,
  S kong belőle oly szeráfi dal,
  Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal.
  Én azonban folytatom dalom,
  Míg az álom és az únalom
  Egymással fölöttem hajba kap,
  S csakugyan az első markosabb. –
  Máskép mulnak éjeim bezeg,
  Majd ha feleségre szert teszek.

(Pest.)


Élet, halál.

  Boldog, kinek fejére
  Az ég oly sorsot mért,
  Hogy bor- s leányért éljen
  És haljon a honért.

(Pest.)


Az utánzókhoz.

  Azt gondoljátok: a költés szekér,
  Mely ballag széles országutakon?
  Sas a költés; hol nem járt senki sem,
  Ő arra indul fennen, szabadon.

  S az élhetetlen nyomorú csoport
  Azt lesi gyáván: merre nyílik ut?
  S ha nyílik aztán, mint éhes kutya
  A koncz után, a kezdett utra fut.

  Fogj tollat és írj, hogyha van erőd
  Haladni, merre más még nem haladt;
  Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát,
  S vágd a földhöz silány dorombodat!

(Pest.)


Tompa Mihályhoz.

  Hát, fiú, olvastam azt a verset,
  A melyet te én hozzám csináltál
  Valahol a bártfai forrásnál,
  S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.

  Sok szépet elmondtál e levélben,
  (Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)
  De legjobban az gyönyörködtetett,
  Hogy a bort, öcsém, te is szereted.

  Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska!
  Mért nem ölelhetlek össze-vissza?…
  Látszik: deák vagy és kálomista,
  A ki a vizet nagy kínnal iszsza.

  Ember a lelked is, atyámfia!
  Imádkozzunk a bor istenéhez,
  S hagyjuk a világot papolnia,
  Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.

  Haszontalan világ ez a mai;
  Egyátaljában nem tetszik nékem.
  Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben
  Örömkönnyeket sír Csokonai.

  Egyébiránt ne gondold, barátom,
  Hogy én valami vad ficzkó vagyok,
  Mihelyest a bor szinét meglátom;
  Nem én! csak ugy csendesen vígadok.

  S ha bizalmas ember van mellettem,
  Mosolyogva a bús múlt időket
  Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,
  Mint majd egyszer elbeszélem néked.

  Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,
  Hogy huszonkét éves ember ennyi
  Bajon magát keresztül törhette
  S nem birta őt a baj sírba tenni.

  Az igaz, most jobb az állapotom,
  Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;
  Hanem ugy csak állok, hogy ha véled
  Találkoznám, megvendégelnélek.

  De miért is nem jösz egyszer hozzánk?
  Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!
  Messze vagy, de én baka koromban
  Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.

  Siess hát, mert ha sokáig késel,
  Élted napjáig megemlegeted;
  Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
  Agyonszorítlak egy öleléssel!

(Pest.)


Furfangos borivó.

  Megiszom én a bort, mert szeretem,
  De néha megy belém nagy nehezen;
  Azonban rajtam nem fog ki soha,
  Minden dolognak van oka-foka.

  »A kancsó zsarnokszív« – azt gondolom –
  »Ki kell belőle a vért ontanom!«
  S e gondolatra kancsom kiürűl,
  Készítették bár feneketlenűl.

(Pest.)


Pinty úrfi.

  Én nem panaszlok sorsom ellen,
  Mi ördögért panaszlanék?
  Lehet-e kegyesebb irántam,
  Mint a milyen kegyes, az ég?
  Nekem jutott a nagy szerencse:
  Pinty úrfit énekelni meg!
  Pinty úrfi a maga nemében
  Hat puszta falu környékében
  A legpáratlanabb gyerek.

  Pinty úrfinak fillére sincsen,
  Tán a nagyapjának se volt;
  A mit telt erszénynek neveznek,
  Távol van tőle, mint a hold.
  Azért magát föl nem akasztja,
  De még csak nem is kesereg,
  Pinty úrfi a maga nemében
  Hat puszta falu környékében
  A legpáratlanabb gyerek.

  Asztalt számára nem terítnek,
  S ki hinné? éhen még se vesz;
  Ha enni kell, a vendéglőkbe
  Bekullog ismerősihez,
  S egy-egy falatka innen, onnan…
  Böndőjét ekkép tölti meg.
  Pinty urfi a maga nemében
  Hat puszta falu környékében
  A legpáratlanabb gyerek.

  Mikép teszen szert öltözetre?
  Ez is igen eredeti:
  Bál- és egyébre a ruhákat
  Ugy kölcsön elkéregeti;
  Csakhogy többé ezen ruhákat
  Nem látják a jó emberek.
  Pinty úrfi a maga nemében
  Hat puszta falu környékében
  A legpáratlanabb gyerek.

  Hol a szállása? azt nem tudjuk;
  De ő fennen dicsekszi el:
  Milyen pompás szobái vannak!
  És a mit ő mond, hinni kell.
  Bár kávéházakban gyakorta
  Olyan Pintyféle szendereg:
  Pinty úrfi a maga nemében
  Hat puszta falu környékében
  A legpáratlanabb gyerek.

  És ilyen ő tetőtül talpig,
  Tökéletes képmása ez;
  Magának és kedves honának
  Roppant becsűletet szerez.
  Kiáltson föl hát minden ember
  Tartsák meg őt az istenek!
  Pinty úrfi a maga nemében
  Hat puszta falu környékében
  A legpáratlanabb gyerek.

(Pest.)


A naphoz.

  Panaszom van kelmed ellen,
  Hallja kelmed, nap uram!
  Mi dolog az, sugarával
  Bánni olyan fukaran?

  Elballag kelmed fölöttem
  Minden istenadta nap,
  Kis szobám kelmedtől még is
  Egy sziporka fényt se kap.

  Oly sötét van benne, mint a…
  Majd kimondtam, hogy mibe’;
  Legyen egy kis embersége,
  S nézzen kelmed néha be.

  Hiszen azt, hogy versirás a
  Mesterségem, tudja tán,
  Azt is tudja, ily esetben
  Nem lehet pompás szobám;

  Hogy ne tudná, ’sz’ hajdanában
  Kelmed szinte lantot vert,
  Még mikor le nem rudalták
  Az Olympról Jupitert.

  Szánjon meg tehát kegyelmed,
  Kedves collega uram,
  S mátul fogva sugarával
  Ne bánjék oly fukaran.

(Pest.)


Takarékosság.

  Akármiképen csűrjük, csavarjuk,
  Szép, a ki gazdálkodni tud:
  Ilyennek aztán az adósság
  Nem köt nyakába háborut;

  Nem szurkol, ha bizonyos utczán
  Világos nappal menni kell,
  Hegykén tekinthet jobbra-balra,
  Találkozzék akárkivel;

  Nem mondja, a midőn javában
  Cseng a kocsmában a pohár:
  »Barátim, megbocsássatok, de
  Mennem kell, otthonn munka vár«…

  S a többi! – – szóval, mátul fogva
  Takarékos fiú leszek,
  Minden garast úgy megbecsülök,
  Miként apám, a jó öreg.

  Hejh, csakhogy én az efféléket
  Mindig pénz fogytán fogadom;
  S a mint pénzem jön: akkor ismét
  Hegyen-völgyön lakodalom.

(Pest.)


Ha.

  Ha kalapomnak szőre volna,
  És jobbra-balra nem konyulna:
  Én volnék a derék legény!
  Arszlánnak is beilleném.

  Ha már nem volna vagy két éve,
  Hogy a mellényem meg van véve:
  Én volnék a derék legény!
  Arszlánnak is beilleném.

  Ha volna több, mint egy kabátom,
  Mit hordanom kell télen nyáron:
  Én volnék a derék legény!
  Arszlánnak is beilleném.

  Ha a nadrágom alja, térde
  Nem volna oly nagyon megsértve:
  Én volnék a derék legény!
  Arszlánnak is beilleném.

  Ha a csizmámnak talpa, sarka
  Nem kérdené, hogy hol a varga?
  Én volnék a derék legény!
  Arszlánnak is beilleném.

  Ha majd e ha, ha, ha, ha meg ha
  Elpusztul tőlem a pokolba:
  Én leszek a derék legény!
  Mingyárt arszlánnak illem én.

(Pest.)


Szemfájásomkor.

  Teremtő isten! szemeimre
  A vakságot tán csak nem küldöd?
  Mi lesz belőlem, hogyha többé
  Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!

(Pest.)


Szerelem vándorai.

  Kél a hold, az éj lovagja,
  Hold kiséretében,
  Mint hüséges apród, a kis
  Esti csillag mégyen.

  Indulóban vagyok én is,
  S nem megyek magamban;
  Holddal esti csillag, vélem
  Égő szerelem van.

  Csak eredj, hold, csak eredj a
  Barna éjszakához;
  Megyek én is, megyek én is
  Barna kis leányhoz.

(Pest.)


A nap házasélete.

  A nap házas legény,
  Tudjátok?
  Hanem szegény
  Fején
  Ez épen a nagy átok,
  Mert a papucskormány terhét nyögi;
  Rosz felesége annyi bút szerez neki.
  Természetes hát, hogy a jó öreg
  A bort nem veti meg,
  A bort, mely minden bajnak orvoslója,
  A bort, mely a szívből a bút kiszórja.
  De otthonn inni nem merészel,
  Mert ekkor kész a pör a feleséggel.
  Azonban tud magán segíteni.
  Midőn az égen a szokott utat teszi:
  Csak arra vár,
  Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár,
  Ekkor nem félve,
  Hogy őt meglátja felesége,
  Bebaktat egy közeleső
  Kocsmába,
  S iszik, mint a kefekötő,
  Bujába’! –
  Ha jön az est,
  S a felleg oszlani kezd,
  Látjátok őtet, a mint mámorosan
  Piros pofával az égről lezuhan.

(Pest.)


Mi lelt?

  Nem tudom, mi lelt ma engem?
  Jó kedvemben nincs határ;
  Dalolhatnék, fütyölhetnék,
  Egyikhez sem értek bár.

  Összeverem a bokámat,
  Noha nem szól muzsika;
  A szobám világos, ámbár
  Nap nem süt belé soha.

  Még a füst is rózsaszínű,
  Melyet rosz cserép pipám
  Legroszabb kapadohányból
  Küld keresztül a szobán.

  A szivem ver, mintha benne
  Háborogna szerelem;
  Pedig egy leány sem váltott
  Csak egy jó szót is velem.

  S annál megfoghatlanabb ez,
  Mert zsebemnek zord egén
  Pénzfogyatkozásnak éje
  Űl sötéten, feketén.

  Szóval: a világ előttem
  Egy szép tulipán-bokor…
  Kár, hogy addig lesz csak az, mig
  Kimegy fejemből a bor!

(Pest.)


Halálom.

  A halál két neme áll előttem,
  Nem tudom, hogy melyiké leszek;
  Nem tudom, pedig szeretném tudni:
  Éhen vagy szomjan halok-e meg?

(Pest.)


Igyunk!

  A kinek nincs szeretője,
  Bort igyék,
  S hinni fogja, hogy minden lyány
  Érte ég.

  És igyék bort az, a kinek
  Pénze nincs,
  S az övé lesz a világon
  Minden kincs.

  És igyék bort az, a kinek
  Búja van,
  S a bú tőle nyakra-főre
  Elrohan.

  Sem szeretőm, sem pénzem,
  Csak bánatom;
  Másnál háromszorta többet
  Ihatom.

(Pest.)


Hozzá.

  Szent borzalommal nyujtom ím feléd
  Nem földi kéjtől reszkető kezem,
  S enyém vagy-e? valóban az enyém?
  Nem álmodom-e? félve kérdezem.

  Oh nem, nem álom! hallom hangjaid,
  Az andalító édes hangokat,
  És arczaidnak látom líljomát,
  És itt pihensz, hol hév szivem dagad.

  Mennyit nem küzde a balsors velem,
  Mig valahára még is engedett,
  Mig a dicső perczet megérhetém,
  Hol sajátomnak mondlak tégedet.

  Sajátom vagy! s e boldogságomat
  Kinek, vajon kinek köszönhetem?
  Isten megáldja kedves verseim!
  Ők, ők szereztek meg téged nekem.

  Engedd, hogy még egyszer nézzek reád,
  S szorítsanak szivemhez e kezek!
  És most… és most… jer a zsebembe pénz,
  S menjünk, először is csizmát veszek.

(Pest.)


Sovány ősz.

  Megköszönöm az ilyen őszt,
  Alázatosan köszönöm!
  Egész világ örűl, vigad,
  Csak én nekem nincs örömöm,
  Iszik boldog, boldogtalan,
  Szüret van úton, útfelen,
  És én isten kegyelmiből
  A száraz kortyokat nyelem.

  Búsan Budára kullogok,
  Megállok a vár tetején;
  Nagyszálnak borszülő hegye
  Távolból kékellik felém.
  Nagyszálnak borszülő hegye
  Sok jó napot szerzett nekem;
  Hanem mi haszna? hogyha most
  A száraz kortyokat nyelem.

  Mint holmi falusi biró,
  Leteszem a két könyököm,
  Remélve, hogy tán valahogy
  Majd búmat versben kínyögöm.
  Hiába minden fejtörés!
  Nem boldogúl a vers velem,
  Hogy is verselhetnék? midőn
  A száraz kortyokat nyelem.

  Nagy bosszusan, nagy álmosan
  Az ágyba vágom magamat,
  S hejh a szüret! ezt mormogom
  Fülig a takaró alatt.
  És a szüretről álmodom
  S a borról minden éjjelen;
  Másnap megint, mint azelőtt,
  A száraz kortyokat nyelem.

  Csak menne már el a szüret,
  Csak menne a pokolba már!
  Hozná meg isten a telet,
  Hideg házban huzzam ki bár.
  Vagy meglövöm magam, vagy a
  Duna leszen fekvő helyem,
  Ha a jövő szüretkor is
  A száraz kortyokat nyelem.

(Buda.)


Verseim.

  A költészet fája életem,
  Minden versem egy levelke rajt.
  Fa, levél el fog hervadni majd,
  A felejtés szele rá sóhajt.

  És mivelhogy elhervadni fog,
  Ne is ápolgassam én e fát?
  Más hasznot ha nem hajt: legalább,
  A mig élek, hűs árnyékot ád.

(Pest.)



Csokonai.

  Egy kálomista pap s Csokonai
  Egymásnak voltak jó barátai.
  Kilódul egyszer Debreczenből
  S a jó barát előtt megáll,
  S: ihatnám pajtás! így kiált föl
  Csokonai Vitéz Mihály.

  »No ha ihatnál, hát majd ihatol,
  Akad még bor számodra valahol,
  Ha máshol nem, tehát pinczémben;
  Ottan nem egy hordó bor áll«,
  Szólott a pap, s leballag véle
  Csokonai Vitéz Mihály.

  »Ihol ni, ucczu!« fölkiált a pap,
  A mint egy hordóból dugaszt kikap;
  »Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
  Szaladj, öcsém, de meg ne állj!«
  És fölrohan ló halálában
  Csokonai Vitéz Mihály.

  A likra tette tenyerét a pap;
  Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
  S a csap nem jött, és a pap morgott:
  »De mi az ördögöt csinál,
  Hol a pokolba marad az a
  Csokonai Vitéz Mihály?«

  Tovább nem győzte várni a csapot,
  Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
  Fölmén a pinczéből a házba,
  De ott fönn senkit nem talál.
  Csak késő este érkezett meg
  Csokonai Vitéz Mihály.

  Hát a dologban ez volt az egész:
  Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
  Zeget-zugot kikutat érte,
  De csak nem jön rá, hogy hol áll?
  És így csapért szomszédba mégyen
  Csokonai Vitéz Mihály.

  A szomszédban valami lakzi volt.
  Elébe hoztak ételt és italt;
  És ím az étel és bor mellett
  És a zenének hanginál
  Csapot, papot, mindent felejtett
  Csokonai Vitéz Mihály.

(Pest.)


Dáridó után.

  Ez volt aztán az éjszaka!
  Bort többé soh’se lássak,
  Ha életemben párja volt
  Ennek az áldomásnak.

  Egész mohácsi ütközet
  Ment végbe ott közöttünk;
  Igaz, hogy a török a bor,
  És a magyar mi lettünk.

  Hanem még az is igaz ám,
  Hogy harczoltunk vitézül,
  Kivált mikor már a király,
  Az ész, kidőlt nyergébül.

  A győzelmes poharakat
  Dühhel nyakon ragadtuk,
  S függtünk letéphetetlenűl,
  Mint a piócza, rajtuk.

  Ha oly hosszú lesz életünk,
  Mint kortyaink valának,
  Megérjük boldogabb korát
  A bús magyar hazának.

(Pest.)


Szerelmem zúgó tenger…

  Szerelmem zúgó tenger,
  De most zúgása nem ver
  Órjási hánykódás közt földet és eget;
  Elszenderűlt, miképen
  A gyermek bölcsejében,
  Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett.

  A síma habtükörben
  Evez föl és le lelkem
  Szelíd merengésnek hintázó csónakán;
  Partjáról a jövőnek
  Csattog felém lágy ének…
  Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!

(Pest.)


Volnék bár…

  Volnék bár sivatag bús szigete
  A tenger közepének,
  Hová ember, madár nem lépne be –
  Csak tégedet ne ismernélek.

  Volnék megdermedt jégsziklája bár
  A messze föld végének,
  Mit nem melenget lanyha napsugár –
  Csak tégedet ne ismernélek.

  Volnék bár a földöv homokja, hol
  A nyári nap tüzének
  Örök sugára égető pokol –
  Csak tégedet ne ismernélek.

  Volnék bár hallgató éjféleken
  Átokvert kósza lélek,
  Ki még koporsójában sem pihen –
  Csak tégedet ne ismernélek.

  Nem volna mérve oly nagy terhe rám
  A kínnak, szenvedésnek,
  Létem keresztjét jobban hordanám –
  Csak tégedet ne ismernélek.

  S még is, még is… nem volna életem,
  Az örök üdvességnek
  Magas helye sem tetszenék nekem,
  Ha tégedet nem ismernélek.

(Pest.)


Az én szerelmem…

  Az én szerelmem nem a csalogány,
  Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
  Hogy édes ének szóljon ajakán
  A nap csókjától rózsás föld felett.

  Az én szerelmem nem kies liget,
  Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
  Fehér nyakok mig bókot integet
  A vízbe néző hold sugárinak.

  Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
  Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
  Hol a boldogság anyaként tanyáz,
  S tündér leányt szűl: a szép örömet.

  Az én szerelmem rengeteg vadon;
  A féltés benne mint haramja áll,
  Kezében tőr: kétségb’esés vagyon,
  Minden döfése százszoros halál.

(Pest.)


Szemek, mindenható szemek!

  Szemek, mindenható szemek!
  Ne nézzetek, ne nézzetek
  Reám oly hidegen, oly hidegen;
  Megöltök, ez halál nekem,
  Halál nekem!

  Vagy, oh mindenható szemek!
  Csak öljetek meg, öljetek;
  Aztán mosolygjatok, mosolygjatok,
  S én újolag föltámadok,
  Föltámadok!

(Pest.)


Élet, halál! nekem már mindegy!

  Élet, halál… nekem már mindegy!
  Ez a kétség irtóztató;
  Igy nem mehet tovább, a mint megy,
  És »a ki mer, nyer« példaszó.

  Hozzá megyek, hozzá kell mennem,
  Előtte szívem fölnyitom,
  Hadd lássa meg, mi kín van bennem,
  S hogy azt mind érte hordozom.

  S ha szenvedésem látni fogja,
  S a halvány színt, melyben vagyok;
  Talán meglágyul indulatja,
  Talán majd szánakozni fog.

  És hátha könyvéből szemének
  E drága sort olvashatom:
  Hisz én már téged rég kisérlek,
  Van érted titkos bánatom.

  És hátha csókja szent kulcsával
  Nyitand számomra majd eget…
  Vagy, mint őrültet, szolga által
  Szobájából majd kilöket.

(Pest.)


A külföld magyarjaihoz.

  Ti fekélyek a hazának testén,
  Mit mondjak felőletek?
  Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,
  Égetném rosz véretek.

  Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;
  De van éles hangu szóm,
  Mely reátok átkait kiáltja,
  Átkait irtóztatón.

  Annyi kincse van hát e hazának,
  Hogy nem is fér benne meg?
  Hiszen e hon, e boldogtalan hon
  Oly szegény és oly beteg.

  És ti rablók! a mit orvosságra
  Izzad kínnal e haza:
  Elhordjátok idegen bálványtok,
  A külföld oltárira.

  E hazán, mely porban esd kenyérért,
  Nem esik meg szívetek;
  Míg ő vért sír, poharaitokba
  Kinn ti a bort töltitek.

  És csak akkor tértek vissza, már ha
  Koldusbot van nálatok:
  Kit koldussá tettetek, hogy tőle
  Ismét koldulhassatok.

  A miként ti e szegény hazából
  Magatok száműzitek:
  Vesse úgy ki csontotokat a sír
  S a mennyország lelketek!

(Pest.)


Mért nem születtem ezer év előtt?

  Mért nem születtem ezer év előtt?
  Midőn születtek Árpád daliái,
  S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
  A nagy világgal mentek szembeszállni.

  Beh mondtam volna csataéneket,
  Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
  Melynek zugási mennydörgéseket
  Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.

  Beh fölvetettem volna magamat
  Hadvész után nyerítő paripára,
  Keresni a sírt vagy babéromat
  Hazát teremtő harczok viharába’.

  Beh énekeltem volna diadalt,
  Vitézeimnek, párduczbőrre dőlve,
  Midőn az ütközetmoraj kihalt
  S az áldomás csengése jött helyébe.

  Vagyok henyélő század gyermeke,
  Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen;
  S ha volna is, mi lenne sikere?
  Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.

(Pest.)


A borhoz.

  Oh bor! te voltál eddig egy barátom;
  De látom,
  Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,
  S frigyünknek vége, vége.

  Ha eddig hozzád folyamodtam
  Bús állapotban,
  Keresztelő lett… a búbánatot
  Vidámsággá kereszteléd.
  Mért járulok hiába most eléd?
  Varázserődet mért nem mutatod?
  Fejem nehéz,
  És reszket már e kéz,
  Mely a teli
  Pohárt ajkamhoz emeli;
  Ezt befolyásod eszközölte,
  De nem hatál be a kebelbe:
  A lélek ép,
  Nem részegűlhet semmifélekép.
  A multnak fekete
  Emlékzete
  – Mint Dejaníraköntös – rajta van
  Letéphetetlenűl, minduntalan.

  Oh bor!
  Ki annyiszor
  Voltál bajomnak orvossága,
  Légy most is az, bár utójára:
  Feledtesd el velem a gúnymosolyt,
  Mely lángszerelmem jégjutalma volt!

(Pest.)


Katona vagyok én…

  Katona vagyok én, kiszolgált katona,
  Csak káplár sem voltam, mindig közkatona.
  A katonasághoz ifjuságot vittem,
  Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.

  Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem,
  Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem.
  Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam?
  A generális megveregette vállam.

(Pest.)


Szivem, te árva rabmadár!

  Szivem, te árva rabmadár!
  Kit szűk, szoros kalitka zár,
  Légy csendesebben odabenn,
  Ne hánykolódjál oly igen;
  Ugy meg találod sérteni
  Magad, hogy vér fog ömleni…

  Vagy üsd meg magadat tehát,
  Jőjön halálos seb reád;
  Véreddel majd megírhatom
  Szerelmem és hattyúdalom.

(Pest.)


Gyere lovam…

  Gyere, lovam, hadd tegyem rád nyergem!
  Galambomnál kell még ma teremnem.
  A kengyelbe most teszem bal lábam,
  De lelkem már a galambomnál van.

  Száll a madár, tán párjához siet;
  Sebesen száll, el is hagyott minket.
  Érjük utol szaporán, jó lovam,
  A párját ő sem szereti jobban.

(Pest.)


A leánykákhoz.

  Ne haragudjatok rám,
  Leánykák, lelkeim!
  Hogy oly sokszor beszélnek
  A borról verseim.

  Ti nem gondolhatjátok,
  Mily bús az életem,
  Hogy gyakran a keservek
  Keservét szenvedem.

  Mig olvassátok tőlem
  A tréfás dalokat,
  Nem sejtitek, hogy néha
  Szivem majd megszakad.

  S lássátok, szépeim! ha
  A bú nekem rohan,
  Mint felbőszült oroszlán,
  Emésztő-szilajan;

  Ha a világ előttem
  Éjjé sötétedik,
  S a sötétséges éjben
  Vihar kerekedik,

  És a vihar szivemben
  Dúl irgalmatlanúl:
  Csak a bor, a mitől ez
  Ismét lecsillapúl.

  Lecsillapúl lassanként,
  Elzúg a fergeteg,
  S én újólag vidám, kék
  Eget szemlélhetek;

  S a fölvidámult égen
  A régi fényben jár
  A jó kedv holdja, a szép
  Örömcsillagsugár.

  Ily jótevő orvosság
  A szőlőnedv nekem;
  Nem egyszer menté meg már
  Megúnt, bús életem.

  Mert gyakran voltam úgy, hogy
  Csak még egy pillanat…
  S most pókháló födözné
  Versíró tollamat,

  Mig én magam fekünném
  A sírban hidegen,
  S a föld hideg porával
  Vegyűlne tetemem – – –

  Ne haragudjatok hát,
  Leánykák, lelkeim!
  Hogy oly sokszor beszélnek
  A borról verseim.

(Pest.)


Szülőimhez.

  Hejh édes szülőimék,
  Gazdagodjam meg csak!
  Akkor, hiszem istenem,
  Nem panaszolkodnak.

  Minden teljesülni fog,
  A mit csak kivánnak;
  Megelőzöm vágyait
  Éd’s apám s anyámnak.

  Lesz csinos ház, a miben
  Megvonúlnak szépen;
  Pincze lesz a ház alatt,
  Jó bor a pinczében.

  Meghihatja éd’s apám
  Minden jó barátját;
  Borozás közt lelköket
  A jó kedvbe mártják.

  Szép kocsit csináltatok
  Éd’s anyám számára;
  Nem kell, hogy a templomot
  Gyalogosan járja.

  Lesz arany szegélyzetű
  Imádságos könyve,
  Krisztus urunk képe lesz
  Szépen metszve benne.

  Pistinak meg majd veszek
  Drága paripákat,
  Rajtok jó Istók öcsém
  Vásárokra járhat.

  Végesvégül lesz nekem
  Dúsgazdag könyvtárom;
  Akkor majd a verseket
  Nem pénzért csinálom.

  Ingyen osztom azokat
  Szét az ujságokba;
  Minden szerkesztő, tudom,
  Szivesen fogadja.

  S hogyha szép lyányt kaphatok:
  – De magyar lelkűt ám! –
  Éd’s apám tánczolni fog
  Fia lakodalmán.

  Igy élünk majd boldogan
  A mulatságoknak,
  Igy biz, édes szüleim…
  Gazdagodjam meg csak!

(Pest.)


Boldog éjjel…

  Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal,
  A kis kertben mulatozunk egymással;
  Csendesség van, csak az ebek csaholnak,
  Fenn az égen
  Tündérszépen
  Ragyog a hold, a csillag.

  Nem jó csillag lett volna én belőlem;
  Tudja isten, nem maradnék az égen,
  Nem kellene én nekem a mennyország,
  Lejárnék én
  Minden estén,
  Kedves rózsám, tehozzád.

(Pest.)


Fényes csillag…

  Fényes csillag, mondd meg nekem.
  Mért nem maradtál odafenn?
  Mondd meg: arra mi ok szolgál,
  Hogy az égről lefutottál?

  »Csak az az ok szolgál arra,
  Mert rá néztem galambodra;
  Sugaramnál szebb a szeme,
  Bosszankodás kergetett le.«

(Pest.)


A természet vadvirága.

  Mit ugattok, mit haraptok
  Engemet, hitvány ebek!
  Torkotokba, hogy megfúltok,
  Oly kemény konczot vetek.
  Nyirbáljatok üvegházak
  Satnya sarjadékain:
  A korláttalan természet
  Vadvirága vagyok én.

  Nem verték belém tanítók
  Bottal a költészetet,
  Iskolai szabályoknak
  Lelkem soh’sem engedett.
  Támaszkodjék szabályokra,
  Ki szabadban félve mén.
  A korláttalan természet
  Vadvirága vagyok én.

  Nem virítok számotokra,
  Árva finnyás kóficzok!
  Kiknek gyönge, kényes, romlott
  Gyomra mingyárt háborog;
  Van azért, ki ép izléssel
  Üdvezelve jön elém.
  A korláttalan természet
  Vadvirága vagyok én.

  Hát azért nekem örökre
  Szépen békét hagyjatok;
  Ugy sem sok gyümölcsü munka:
  Falra borsót hánynotok.
  S kedvetek ha jön kötődni,
  Ugy kapkodjatok felém:
  A természetnek tövises
  Vadvirága vagyok én.

(Pest.)


Esik, esik, esik…

  Esik, esik, esik,
  Csókeső esik;
  Az én ajakamnak
  Nagyon jól esik.

  Az eső, az eső
  Villámlással jár;
  A szemed, galambom,
  Villámló sugár.

  Mennydörög, mennydörög
  A hátunk megett;
  Szaladok, galambom,
  Jön az öreged.

(Pest.)


Levél egy szinész barátomhoz.

  Jut még eszedbe a fiú? kivel
  Együtt czepelted a vándorbotot,
  Mely koldusbotnak is beillenék,
  Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;
  És ez nem épen olyan ritkaság
  Szinészre nézve, mint boldogtalan
  Magyar hazánkban a hű honfigond. –
  Lásd, én reátok még emlékezem,
  És elfeledni nem fogom soha
  A jót s roszat, mely ott közöttetek
  Mult napjaimnak osztályrésze volt.
  Előttem áll a délután, midőn
  A színészetbe béavattatám.
  Barangolék föl és le czéltalan
  A nagy hazának minden tájain.
  Tarisznyámban, mit hátamon vivék,
  Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,
  De a nyomor, mint ólom, megnyomott.
  Könnyíte rajt a víg könnyelműség,
  Mely útaimban hű társam vala.
  Ekkép juték egy nyári délután
  Egy kis városba; fáradt lábaim
  A fogadóban megpihentenek. –
  Vendégszobája egyik oldalán
  Helyet szerényen színpad foglala.
  Mire való is már a fényüzés?…
  Azon tünődtem épen: kérjek-e
  Ebédet vagy se? hát ha majd sovány
  Zsebem bicskája szépen bentörik?
  Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;
  Volt bennem annyi emberismeret,
  Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész.
  Fején kalapja nagybecsű vala,
  Mert Elizéus prófétával az
  Rokonságban volt… tudnillik: kopasz.
  Kabátja új, a nadrág régi rongy,
  És lábát csizma helytt czipő födé,
  Alkalmasint a melyben szerepelt.
  »Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok;
  Talán ön is?« – »Még eddig nem.« – »Tehát
  Jövőben? fölség…« – »Azt sem mondhatom«,
  Vágtam szavába; ámde ő rohant,
  S vezette gyorsan az igazgatót.
  Fehér köpenyben az igazgató
  Jött üdvezelni engem nyájasan:
  »Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!
  Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur?
  Imádja úgy-e a művészetet?
  Ah, jó barátom, isteni is az!
  S önnek szeméből olvasom ki, hogy
  Szinészetünknek egykor hőse lesz,
  És kürtölendik bámult nagy nevét
  A két hazának minden ajkai…
  Ebédelt már ön? itt az ételek
  Fölötte drágák, s a mi több: roszak.
  Az ispán urtól őzczombot kapánk,
  A káposztából is van maradék –
  Ha meghivásom nem méltóztatik
  Elútasítni: jó ebédje lesz.«
  Igy ostromolt a jó igazgató,
  Forgatva nyelve könnyü kerekét.
  Én nem rosz kedvvel engedék neki.
  Menék ebédre, és ebéd után
  Beiktatának ünnepélyesen
  A társaságba – nem kutatva: mi
  Valék, deák-e vagy csizmadia?
  Másnap fölléptem a Peleskei
  Notáriusban. Hősleg működém
  Három szerepben, minthogy összesen
  A társaságnak csak hat tagja volt. –
  Egy ideig csak elvalék velök;
  Faluzgatánk jó s bal szerencse közt.
  De a barátság végre megszakadt,
  Mert én utáltam a nyegléskedést,
  A sok »utószor«-t, a görögtüzet,
  S tudj’ a manó, mily csábitásokat.
  A társaság is végre szétoszolt
  Egymást érő bel- s külviszály miatt;
  S én ujra jártam széles e hazát,
  Mignem keblébe vett más társaság.
  Mit ottan, itt is azt tapasztalám,
  S tapasztalásom nem volt olyatén,
  Mely kedvre hozta volna lelkemet.
  Kenyért keresni színészek leszünk,
  Nem a művészet szent szerelmiből,
  S haladni nincsen semmi ösztönünk.
  »Pártolj, közönség, és majd haladunk«,
  Mond a szinész; és az meg így felel:
  »Haladjatok, majd aztán pártolunk;«
  És végre mind a kettő elmarad.
  Nem is hiszem, hogy a szinészetet
  Becsülni fogják, míg az befogad
  Minden bitangot, gaz sehonnait,
  Kik a világnak söpredékei,
  S itten keresnek biztos menhelyet.
  Barátom, ez fájt én nekem s neked,
  Ez keseríte minket annyira.
  Az isten adja, hogy minél előbb
  Akképen álljon szinművészetünk,
  A mint valóban kéne állnia.

(Pest.)


Az öreg úr.

  Az öreg urnak élete
  Szánandó gyötrelem,
  Veséig gyötri a szegényt,
  Féltékeny szerelem.

  Unokaöcscse oly gonosz,
  S szép, ifju a neje;
  Unokaöcscse ver szöget
  Megőszült fejibe.

  Míg nőtlen volt: terhére nem
  Esett a hivatal,
  Nyugottan, híven végezé;
  De most majd belehal.

  Míg nőtlen volt: barátinál
  El-elkártyázgatott;
  De mostan éjszakázni fél…
  Keserves állapot!

  Míg nőtlen volt: álom között
  Folyának éjei;
  De most az öreg úr szemét
  Behúnyni sem meri.

  Pedig, pedig, szegény öreg,
  Féltés hiába bánt;
  Öcséd nődet nem szereti…
  Hanem a szobalyányt.

(Pest.)


Szerelem, szerelem…

  Szerelem, szerelem,
  Keserű szerelem!
  Miért bántál olyan
  Kegyetlenűl velem?
  Te voltál szivemben
  Első és utósó,
  Nem sokára készül
  Számomra koporsó.

  Elmegyek az ácshoz,
  Fejfát csináltatok,
  Egyszerű fejfámra
  Csak egy sort iratok;
  Fekete betűkkel
  Ez lesz írva rája:
  »Itt hervad a hűség
  Eltépett rózsája.«

(Pest.)


János gazda.

  János gazda derék gazda,
  Nincsen párja hat faluba’;
  Csak egy a bibéje,
  Hogy soha sincs pénze.

  Széles, hosszú szántóföldje,
  Sok gabona terem benne,
  Vásárra jár véle,
  Még sincs soha pénze.

  Nem kóborol a kocsmába,
  Kocsmárosra nem kiáltja:
  Hejh, bort az icczébe!
  Még sincs soha pénze.

  Felesége szép, takaros,
  Legényekre nem haragos,
  Kivált béresére…
  Hát azért nincs pénze.

(Pest.)


A tintás-üveg.

  Vándorszinész korába Megyeri
  (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
  Körmölgeté, mint más, a színlapot.
  Kapott
  Ezért
  Egyszer vagy öt forintnyi bért,
  A mint mondom, vagy öt forintnyi bért.

  Először is hát tintáért megyen,
  Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
  A tintás-üveget pedig hová
  Dugá?
  Bele
  Kabátja hátsó zsebibe,
  A mint mondom, kabátja zsebibe.

  S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig,
  S haza felé menvén, ugrándozik.
  Hiába inti őt Szentpéteri:
  »Kari,
  Vigyázz!
  Kedved majd követendi gyász,
  A mint mondom, majd követendi gyász.«

  Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
  Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
  Megyeri elbusúlt – kedvét szegi
  Neki
  A folt,
  Mivel csak egy kabátja volt,
  A mint mondom, csak egy kabátja volt,

  Mi több: kabátja épen sárga volt,
  És igy annál jobban látszott a folt.
  »Eldobnám – szólt – de mással nem birok;«
  Ez ok
  Miatt
  Hordá, mig széjjel nem szakadt,
  A mint mondom, mig széjjel nem szakadt.

(Pest.)


Mit szól a bölcs?

  Hm, bizony csak sok nem úgy halad,
  A mint kéne, itt a nap alatt.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  Tenger a pénz, melyben elsülyed
  Sok hajó: elv, jellem, becsület.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  Korpafőt diszít selyem kalap,
  S az okos fő teng darócz alatt.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  A lét könyviből e szót »barát«
  Az idők régen kivakarák.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  Egyenesség, nyilt őszinteség
  Rókaságnak zsákmányúl esék.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  Feleséghűség járatlan ut,
  Rajta már csak az együgyü fut.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  Igazmondás elhajított kő,
  Hajító fejére visszajő.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

  Megterem sok prédikáczió,
  Nem igen hallgatják, bármi jó.
  Szikrát sem törődve szól a bölcs:
  Itt van a pohár, hol a bor? tölts!

(Pest.)


Pál mester.

  Pál mester ilyformán okoskodott,
  És félre csapta
  Szilajhegykén a kalapot:
  »Eh, a ki adta!
  Mire való a feleség nekem?
  Nélkűle szabadabb lesz életem;
  Elkergetem… az lesz belőle.«
  És ugy tett, a miként beszéle.

  Pál mester később így okoskodott,
  Csak hogy nem csapta
  Ő félre most a kalapot:
  »Hejh, a ki adta!
  Még is csak kár volt elkergetnem őt;
  Kezében gazdaságom egyre nőtt,
  S most elpusztúl… az lesz belőle.«
  És ugy lett, a miként beszéle.

  Pál mester ekkor így okoskodott,
  És félre csapta
  Ismét hegykén a kalapot:
  »Eh, a ki adta!
  Mi haszna minden búm és bánatom?
  Ugy sincs sokam; azt is tovább adom,
  Tovább adom… az lesz belőle.«
  És ugy tett, a miként beszéle.

  Pál mester végre így okoskodott,
  S szemére csapta
  Keservesen a kalapot:
  »Hejh, a ki adta!
  Most már minden, de minden oda van;
  Mi tévő légyek? felkössem magam?
  Fel, felkötöm… az lesz belőle.«
  És ugy tett, a miként beszéle.

(Pest.)


Részegség a hazáért.

  Fiuk, az isten áldjon meg,
  Én is iszom, igyatok!
  Én nem nézhetek vidámon
  Végig elhagyott hazámon,
  Csak mikor részeg vagyok!

  Ekkor úgy látom hazámat,
  A mint kéne lennie;
  Mindenik pohár, a melynek
  Habjai belém ömölnek,
  Egy sebét hegeszti be.

  S ha mig részeg vagyok: boldog
  Volna a hon csakugyan,
  Bár örökké kéne élnem,
  Fiuk, nem láthatna éngem
  Soha senki józanan.

(Pest.)


Szerelem és bor.

  Azt mondom, a mit mindig mondok:
  Ne háborgassanak a gondok,
  Ne háborgassanak bennünket!
  Legyen vidámság, tréfa, nesz;
  Ifjak vagyunk, és ifjuságunk
  Idő jártával oda lesz.

  Járjunk a szerelem kertében,
  Virág ott nyílik minden lépten;
  Ha meg talál tüskéje szúrni:
  Illatja gyógyulást szerez.
  Szeressünk! mert erőnk, szeretni,
  Idő jártával oda lesz.

  Midőn a szerelem kertében,
  A nap tikkasztón süt az égen:
  Térjünk hüs árnyékú lugasba
  A borgyümölcs tőkéihez.
  Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
  Idő jártával oda lesz.

  E kép a legszebb élet képe;
  Adjunk érette bút cserébe.
  Mint fellegekre a szivárvány,
  Reánk mosolyogni fog ez,
  Ha majd derengő ifjuságunk
  Idő jártával oda lesz.

(Pest.)


Etelkéhez.

  Láttad-e, angyalom, a Dunát
  S a szigetet közepén?
  Ide szivembe képedet
  Akként foglalom én.

  A szigetről zöld fa-lomb
  Mártja a vízbe magát;
  Ha te szivembe igy a remény
  Zöldjét mártanád!

(Buda.)


Rabhazának fia.

  Menjünk, menjünk a földbe,
  Beteg szivem!
  Hiszen
  Megtetted, a mit kelle,
  Megtetted, a mit lehetett:
  Viselted honfisebedet.

  Hideg van a siréjben;
  Másnak lehet…
  Meleg,
  Forró lesz a sir nékem:
  Mit életemben viselék,
  A honfisebb még ott is ég.

  De az itélet napja
  Eljön talán,
  S hazám
  Bilincseit lerontja.
  Akkor sebem begyógyuland,
  S hüvösben nyugszom ott alant.

(Pest.)



Lant és Kard.

  Felhős az ég hazámon,
  Aligha nem lesz vész;
  Csak hadd legyen, nem bánom,
  Lelkem reája kész.

  Lantom nagyon szeretne
  Hallgatva állani,
  Régóta van kezembe’,
  Már kopnak húrjai.

  S amott a zugban kardom
  Folyvást panaszkodik:
  Hiába meddig tartom,
  Az ítéletnapig?…

(Pest.)


Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe.

  Ha e sötét betűk, a miket itt leírok,
  Lennének a balsors, a mely tán téged ér:
  Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne
  Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

(Pest.)


V. S.-né emlékkönyvébe.

  Tudom: mint boldogítod férjedet;
  De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd,
  Ne olyan nagy mértékben legalább.
  A fájdalomnak csalogánya ő,
  S mióta boldog, hangja ritkán jő…
  Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.

(Pest.)


Bucsú 1844-től.

  Egy esztendő a másik sírját ássa,
  Gyilkolják egymást, mint az emberek.
  Idő, szárnyadnak még egy csattanása,
  S a jelen év is sírban szendereg.
  Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak
  Lélekzetével életmécsedet,
  Nem foglak oda írni tégedet,
  Hol boldog évim följegyezve vannak.

  Magas tervektől izzadó fejembe
  Te oly sok eszme magvait vetéd,
  S én a gyümölcsöt bőven megteremve
  Láthatván, rajta büszkén nézek szét.
  Jutalmaúl nem rest munkálatomnak
  A hír csillagja rám sugárt vetett,
  S én még sem írlak oda tégedet,
  Hol boldog évim följegyezve vannak.

  Szivem sokáig a sors bal kezében
  A fájdalom meggyúlt világa volt;
  Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,
  És szózatodra a vad láng kiholt.
  Elhamvadt üszke van csak bánatomnak
  A romba dőlt s már fél-ép szív felett;
  S én még sem írlak oda tégedet,
  Hol boldog évim följegyezve vannak.

  Oh haldokló év! sírod mellett engem
  Lágy bölcsejében ringat a remény,
  S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem:
  A mennyországnak állok küszöbén.
  Szomszédságában ilyen boldog kornak
  Mondom, tünő év, a bucsút neked,
  S én még sem írlak oda tégedet,
  Hol boldog évim följegyezve vannak.

  Reád függeszté hévvel esdekelve
  Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem,
  S te sóhajára semmit nem figyelve,
  Ekkép feleltél mennydörögve: nem!
  Te koszorúját eltépted honomnak,
  Ifjú reménye mit fejére tett;
  Ezért nem írlak oda tégedet,
  Hol boldog évim följegyezve vannak.

(Pest.)


1845.

* *


Két testvér.

  Van én nekem egy kedves czimborám,
  Talpig derék, becsűletes fiú:
  Midőn szomoruságnak szele fú,
  Vidámság köpenyét akasztja rám.

  Ha nemzetem sorsára gondolok,
  S szivem szorítja fojtó sejtelem:
  Az én kedves pajtásom ott terem
  És szól, hogy ez nem férfias dolog;

  Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,
  Hogy majd idővel másformán leszen,
  Az ég kegyébe ismét fölveszen,
  És, minket árva népet, megsegít.

  Ha szerelem bújában epedek,
  És a lemondás már-már főbe ver,
  Az én kedves pajtásom nem hever,
  Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.

  Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;
  Ámbátor az most rám nem is figyel,
  Ki szerelmem tőkéjét vette fel,
  Majd megkerűl még tőke és kamat.

  S ha eszmetársulatnál fogva itt
  Eszembe jutt borzasztó pénzügyem:
  Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
  Számomra is megnyitja markait;

  Azt mondja, hogy még megjön az idő,
  Hol fűtetlen szobában nem lakom,
  Ha szűk udvarra nyíló ablakom
  Tábláin a tél dérvirága nő. –

  Az én kedves pajtásom így beszél
  Kimondhatatlan barátságosan,
  S lelkemnek oly széles jó kedve van
  Bút, bajt felejtető meséinél.

  E jó fiúnak egy rosz bátya van,
  Igen komor, goromba férfi ő;
  Ez a rosz bátya mindig közbejő,
  És fölpofozza öcscsét csúfosan.

  S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
  Levert kedélylyel ballag tőlem el,
  De ujra jő, vigasztal és ölel
  A jó fiú, ha szerit ejtheti.

  Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
  Ily jó barátomúl kit bírok én?…
  Vigasztaló pajtásom a remény,
  S komor, goromba bátyja a való.

(Pest.)


Hull a levél a virágról…

  Hull a levél a virágról,
  Elválok én a babámtól.
  Isten hozzád, édes,
  Isten hozzád, kedves
  Galambocskám!

  Sárgul a hold az ég alján,
  Mind a kettőnk oly halovány.
  Isten hozzád, édes,
  Isten hozzád, kedves
  Galambocskám!

  Harmat hull a száraz ágra,
  Könnyek hullanak orczánkra,
  Isten hozzád, édes,
  Isten hozzád, kedves
  Galambocskám!

  Lesz még virág a rózsafán,
  Egymást még mi is látjuk tán.
  Isten hozzád, édes,
  Isten hozzád, kedves
  Galambocskám!

(Pest.)


Apám mestersége s az enyém.

  Mindig biztattál, jó apám:
  Kövessem mesterségedet,
  Mondtad, hogy mészáros legyek.
  Fiad azonban író lett.

  Te a taglóval ökröt ütsz,
  Tollammal én embert ütök – –
  Egyébiránt az egyre megy,
  Különböző csak a nevök.

(Pest.)


Elmondom, mit eddig…

  Elmondom, mit eddig
  Rejtve tartogattam,
  Mint gyöngyét a tenger
  Legmélyebb habokban.
  Halld meg, drága gyöngyöm,
  Szép, szelíd galambom!
  A mit érezék és
  Szenvedék, elmondom.

  Éreztem szerelmet,
  S szenvedtem miatta,
  És nagy volt szerelmem,
  Nagy szivem bánatja.
  Bánatom s szerelmem,
  Ez ikertestvérek
  Engemet gyötörni
  Általad levének.

  Szigorú körülmény
  Ajkamat lezárta,
  Hogy ne jőjön titkom
  Senkinek tudtára.
  Oh, minő teher volt
  Azt eddig viselnem!
  Hányszor volt alatta
  Roskadóban lelkem!

  Mint a napfény elvesz
  Felhők fátyolában,
  Képedet szivemben
  Eltemetni vágytam.
  Könnyü szél pusztitást
  Tészen a felhőben,
  S felsüt a nap akkor
  Annál égetőbben.

  Sőt hazudtam többször
  Másokért szerelmet;
  E hazugság által
  Csak nagyobb kinom lett. –
  S most tudsz mindent, a mit
  Éreztem, szenvedtem;
  Fogsz-e vígasztalni
  Nyájas feleletben?

  Szólj, üdvességemnek
  Megváltó keresztje!
  Nem nyilik meg ajkad!
  Semmit sem felelsz-e? – –
  Oh, mikép felelnél,
  Hiszen néma nyelvvel…
  Kiterítve… holtan…
  Koporsóban fekszel!

(Pest.)


Mit nem tettem volna érted…

  Mit nem tettem volna érted,
  Szép kis szőke gyermekem!
  De szerelmem bemutatni
  Megtiltotta végzetem.

  Az egész, mit életemben
  Érted tennem lehetett,
  Annyi, hogy a koporsóba
  Én tevém be tetemed.

(Pest.)


Hová levél…

  Hová levél? te szebb reményeimnek
  Korán kiégett hajnalcsillaga!
  Keresni foglak; – hasztalan kereslek
  Vagy még meglátjuk egymást valaha,

  Ha majd az éjnek hallgatag felében
  Halvány sugárt a hold a földre vet:
  A temetőnek küszöbét átlépem,
  S fejem lehajtom sírhalmod felett.

  Fölébredendsz-e akkor álmaidból,
  És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
  Hogy meghallgasd, a mit majd ajakam szól:
  A szerelemnek epedő szavát.

  Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
  És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
  Hogy letöröljed lankadt pilláimról
  Az érted omló könnyek záporát.

  Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
  És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
  Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
  S keblem tüzétől melegűljön át.

  Vagy holtjokat a sírok ki nem adják?
  S csak a mennyben találkozol velem?…
  Vagy többé sem az éj sem a mennyország
  Meg nem mutat már tégedet nekem?!

(Pest.)


Zárjátok be már azt a koporsót.

  Zárjátok be már azt a koporsót,
  És vigyétek ki a temetőbe!
  Hisz elég rég nézem már, hogy bennem
  Megmaradjon mindörökre képe,
  Vagy hogy szívem, lelkem összetépje!

(Pest.)


Jaj, be bús ez a harangszó!

  Jaj, be bús ez a harangszó!
  Neked harangoznak,
  Kedves, hervadt rózsaszála
  Tizenöt tavasznak!

  A templomnál van koporsód
  Koporsód van itten!
  Hova veled vőlegényként
  Egykor jőni hittem.

  Védangyala kedvesemnek
  Odafönn a mennyben!
  Szánj, és vedd el eszemet, vagy
  Vigasztalj meg engem.

  Vagy talán te is meghaltál?
  Tán megölt a bánat?
  Hogy hervadni hagytad ezt a
  Legszebb rózsaszálat.

(Pest.)


Ha ébren meg nem látogatsz…

  Ha ébren meg nem látogatsz,
  Jőj hozzám álmaimban,
  Jőj hozzám, meghalt életem!
  Sok mondani valóm van.

  Hisz egymással mi ekkorig
  Oly keveset beszéltünk;
  Csak egy-két gyorsan illanó
  Tekintet volt beszédünk.

  Tudod, ha hozzátok menék,
  Te mindig úgy futottál;
  De más szobából titkosan
  Rám gyakran pillantottál.

  S öröm volt, látnom téged ott
  Félig nyilt ajtó mellett,
  Mikéntha láttam volna az
  Egészen megnyilt mennyet.

  Ha távozám: az ablakból
  Tekintettél utánam;
  Vélted, hogy észre nem veszem?
  Oh, én mindent jól láttam.

  De láttam temetésed is…
  Csak ezt ne láttam volna!
  Az a gödör, mely sírod lett,
  Az lett szivemnek pokla.

  Egyszerre lelkemet ezer
  Mennykő csapása érte…
  Ekkor hullott alá a föld
  Koporsód födelére.

  Ott vagy te most, szent angyalom!
  Eljősz-e hozzám vajjon?
  Mindenkor tárva lesz karom,
  Ha jősz, hogy átkaroljon.

  Csak érintsen lehellete
  Közelgő szellemednek:
  A mennybe föl, vagy sírba le,
  Mindenhová követlek!

(Pest.)


Te voltál egyetlen virágom…

  Te voltál egyetlen virágom:
  Hervadt vagy: puszta életem.
  Te voltál fényes napvilágom
  Lementél: éj van körülem.
  Te voltál képzeményim szárnya;
  Megtörve vagy: nem szállhatok.
  Te voltál vérem forrósága;
  Meghűltél: oh, majd megfagyok.

(Pest.)


Amott fönn egy csillag ragyog…

  Amott fönn egy csillag ragyog
  A tiszta ég legtetején;
  De oly gyönyörűen ragyog!
  Egy csillagon sincs annyi fény.

  És bennem így szól valami:
  »Nézd, nézd, Etelkéd e sugár!
  Hagyd itt a földi életet,
  Menj föl hozzá, ő téged vár.«

  Fölmennék édesörömest,
  De vágyam hasztalan hevit,
  Mert, a mi fölsegítene,
  Eltörve lajtorjám, a hit.

(Pest.)


Én vagyok itt…

  Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
  Én sírhalmodnak hű zarándoka;
  Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
  A föld alatt az első éjszaka?

  Oh én nagyon borzasztót álmodám:
  A földet a nap űzé, kergeté,
  Kétségbeesve vágtatott a föld
  A mélybe le s a csillagok fölé

  Utána a nap fáradatlanúl…
  A végtelent keresztülnyargalák,
  És végre elkezdett rohanni az
  Egész rendvesztett, megbomlott világ.

  És e zavarba egyre kergeté
  A földet a nap, s vad haragja közt,
  Hogy kergeté hiába, megragadt
  Szilaj kezével egy nagy üstököst.

  S rá dobta…épen szívemen talált.
  Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
  De úgy még sem fájt, mint az, a mit vert
  Bennem halálod, legszebb örömem!

(Pest.)


Nem háborítom-e nyugalmad…

  Nem háborítom-e nyugalmad,
  Elásott kincse életemnek!
  Ha szívem árva gyermekével,
  A halvány arczu szenvedéssel,
  Hozzád gyakorta kijövendek?

  Nem fog zajt ütni érkezésem,
  Sírhalmod mellé halkan lépek:
  Csak csókomat teszem fejfádra,
  – Azt is lemossa könnyem árja, –
  És ekkor ismét haza térek.

(Pest.)


Természet! még te is gúnyolódol?

  Természet! még te is gúnyolódol?…
  A mióta őt eltemetők:
  Tél havának kellő közepette
  Olyan tavasziak az idők.

  Semmi jég a síma Dunavízen,
  Semmi hó a Szentgellérthegyen…
  Csak hogy testem és lelkem szemében
  Mentül sértőbb ellentét legyen.

  Mért nem keltek bőszült háborúra?
  Mit alusztok? lusta elemek?
  Éjszak vésze, te prédát üző sas,
  Szárnyaid mért nem süvítenek?

  Mért nem hajtod a felhőt az égen?
  Mint vadász a sebzett madarat;
  Hadd hullatná szét hópillangóit,
  Mint ama madár a tollakat.

  Ezt szeretném, kedvem ebben telnék.
  Ugy láthatni a természetet,
  Mint szivem van, mely szép Persiából
  Vad Szibériává vetkezett. –

  Oh, de hátha e meleg verőfény
  A természetnek nem gúnyja? nem!
  Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
  Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.

(Pest.)


Miért tekintesz be szobámba?

  Miért tekintesz be szobámba?
  Kiváncsi hold!
  Nem ugy foly már itt a világ, mint
  Hajdanta folyt.

  Egykor ha pillantásod hozzám
  Betévedett:
  Látád a szívben meg nem férő
  Lángéletet.

  Bú, kedv között élet-halálra
  Látál csatát,
  De győzedelmeskedni a bút
  Nem láthatád.

  Ez akkor volt, – ha megtekinted
  Most arczomat,
  Azt vélheted: tükörben látod
  Tenmagadat.

  Hideg vagyok és szótalan, mint,
  – A honnan jő
  E hidegségem, szótlanságom, –
  A temető.

(Pest.)


Láttam két hosszu nap…

  Láttam két hosszu nap
  Hideg tetemidet,
  A szótlan ajakat,
  A becsukott szemet;

  Csókoltam homlokod
  Letarlott édenét,
  – Ez első csókom volt,
  S te ezt sem érezéd!

  Csókoltam, romba dőlt
  Oltárom, homlokod;
  És e csókban hideg
  Lelkem reá fagyott;

  Csókoltam szemfedőd,
  E dönthetlen határt,
  Min túl nem léphetek,
  Mely mennyemből kizárt.

  Láttam koporsódnál
  A fáklyák lángjait,
  És a gyászszekeret,
  Mely temetőbe vitt;

  Ott voltam magam is,
  Hallám, a mint a hant
  Az ásók éliről
  Tompán reád zuhant…

  Mindent, mindent tudok!
  És még sem hihetem;
  Mindez nem álom-e?
  Kétkedve kérdezem.

  És hozzátok megyek,
  S tekintek szerteszét:
  Nem látom-e szemed
  Tündökletes egét?

  Nem látom, mindenütt
  Hiába keresem,
  És haza térek, és
  Sírok keservesen.

(Pest.)


Hol vagy te, régi kedvem?

  Hol vagy te, régi kedvem?
  Te pajkos, vad fiú!
  Fölválta lyánytestvéred,
  A szótlan, méla bú.

  Játékszered volt szívem,
  Hová nem hordozád!
  Nyilként rohanva, vitted
  A nagy világon át,

  Mig végre megbotlottál
  Egy sírhalom fölött,
  S estedben a játékszer,
  Szivem, kettétörött.

(Pest.)


Le az égről hull a csillag…

  Le az égről hull a csillag;
  Szemeimből könnyek hullnak.

  Nem tudom, mért hull a csillag?
  Könnyeim halottért hullnak.

  Csak hull, csak hull könny és csillag;
  Egyre hullnak, még sem fogynak.

(Pest.)


Mi volna különös azon…

  Mi volna különös azon,
  Ha néha elmosolyodom
  Vidám, tréfás beszéd felett?
  Felhős ég is mutat derüt…
  Csakhogy, midőn a nap kisüt,
  A felhő keble megreped.

(Pest.)


Ő, a kedves drága kis leány…

  Ő, a kedves drága kis leány,
  Ő s az élet lakták szívemet;
  Mint repkény a fákat, a remény
  Átszövé e tündérteremet.

  Kis leánykám elment… elvivék…
  Most alant a mély házban lakik,
  Melynek egyszer elzárt ajtaja
  Meg nem nyíl az ítéletnapig.

  S a leánynyal elment életem…
  Kikisérte… odakinn maradt,
  S elfoglalni régi lakhelyét
  Nincsen benne semmi akarat.

  Igy lett szívem csöndes és üres,
  Egy elpusztult ház, bús, lakatlan;
  Rajt az árva repkény, a remény,
  Leng sohajtásim fuvalmiban;

  S mert a földön ápolója nincs,
  Feltörekszik, fel az ég felé…
  Oh, csak a rontó kételkedés
  Sarját mindig el ne metszené! –

  S ki lesz új lakó szivemben, mely
  Nem sokára végkép romban áll?
  Legfölebb is egy vén remete,
  És ez a remete a halál.

(Pest.)


Álltam sírhalma mellett…

  Álltam sírhalma mellett
  Keresztbe font kezekkel…
  Mozdúlatlan szoborként…
  A dombra szögzött szemmel.

  Áll a hajós a parton
  S a tengeren tekint szét,
  Mely koldussá tevé, mely
  Elvette minden kincsét.

(Pest.)


Hazugság, a mit…

  Hazugság, a mit annyiszor hallottam,
  Hogy ölni képes a nagy fájdalom,
  Különben már rég nem volnál magadban,
  Veled fekünném, édes angyalom!
  A fájdalom nem éles fejsze, melynek
  Csapásától az élet fája dől…
  A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
  De nem fáradva, folyvást rág belől.

(Pest.)


Barátim, csak vigasztalással…

  Barátim, csak vigasztalással
  Ne szomorítanátok engem!
  A bú egyetlen kincs, a melyet
  A szerelemtől örököltem;

  S e kincset híven őrzi szívem,
  (Mert a sziv üresen nem állhat,
  Kell, hogy legyen mindig lakója,
  Akár öröm, akár búbánat;)

  E kincset el nem tékozolnám
  A föld minden gyönyöreért sem,
  Minden darabja dallá olvad
  Lelkemnek titkos műhelyében.

  S minden dal kő egy épülethez,
  Mely a felhőket érni fogja;
  E büszke, fényes épület lesz
  Kedves halottam Pantheonja.

(Pest.)


Jőj, tavasz, jőj!…

  »Jőj, tavasz, jőj!« – gondolám az őszszel, –
  »Várlak, mert boldogságommal jősz el;
  Kinn falun lesz ifju, szép galambom,
  És szabad lesz őt meglátogatnom,
  S hogyha tőle száz mérföldre lennék,
  Száz mérföldről is hozzája mennék.
  Ha jön a nap hajnal-ölelésre,
  Ha megy a nap éj-fölébresztésre,
  És a hold, a zultán, ha belépe
  Csillaglyányos gazdag háremébe:
  Én galambom hű árnyéka lészek,
  Követője minden lépésének,
  Mig szerelme, mint tavasz! virágod
  Melegűlő keblén kicsirázott,
  És a míg ő e virágot szűzi
  Pirulással én szivemre tűzi;
  S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e?
  Hogy menyasszonycsók leend a vége.
  Jőj, tavasznak illatos füzére!
  Tegyelek föl jegyesem fejére.«…

* * *
  Jőj, tavasznak illatos füzére!
  Tegyelek föl sírja keresztjére.

(Pest.)


Be szomorú az élet én nekem…

  Be szomorú az élet én nekem,
  Mióta eltemették kedvesem!
  Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,
  Mely minden szellő érkezésivel
  Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,
  S mely csüggedt fővel kimulását várja.

  A fájdalom gyakorta megrohan,
  Mint éhező vad, mérges szilajan,
  S éles körmét szivembe vágja mélyen.
  Kiáltok a sors ellen átkokat,
  A mely az embernek mennyet mutat,
  Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

  Legtöbbször csendes, néma bánatom;
  Élek? nem élek? szinte nem tudom.
  Jön és megszólít egy-két jó barátom;
  Beszédeikre ritkán felelek.
  Örültem egykor, hogyha jöttenek,
  Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

  Gyakran bolyongok föl s le czéltalan,
  Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? –
  A drága kis lyány sirhalmához érek.
  Édes remény tart ottan engemet;
  Remélem, hogy majd szívem megreped.
  Mért csalnak mindig, mindig a remények!

(Pest.)


Panaszkodám hát?…

  Panaszkodám hát? elpanaszolám
  Szivem baját, búját az embereknek?
  Miként, ha ujját megmetszé a gyermek
  Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!

  S volt a panasz végtére is miért?
  Hisz a keservét mutató kebelnek
  Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek,
  S egyik sem kell… egyik, mint másik sért.

  Vagy elmondhattam szóval sorsomat?
  Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,
  Sírhalma mellett porló kedvesének,
  Egy kínba fúló életet sirat.

  És én még is, még is panaszkodám
  Kislelküen, gyáván az embereknek,
  Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek
  Panaszkodik… szégyen, szégyen reám.

  De többé, többé nem panaszkodom,
  Büvös szigetté fog változni keblem,
  Honnan ki nem fog út vezetni, melyben
  Elátkozottan él a fájdalom.

(Pest.)


Hatalmas orvos az idő…

  Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb
  Minden sebet befog.
  Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd
  Én is meggyógyulok.
  A bú, mely most sötét felhők villámtüze,
  Lesz nyájas hold sugára,
  Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem
  Morajtalan tavára.

  És fon talán a sors nem fáradó keze
  Egy rózsás kötelet,
  Mely összefűzi majd az életvágyat és
  Fölépült szívemet.
  Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók
  Mi keserűk lehetnek,
  Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond
  Remény- vagy élvezetnek.

  Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem
  Vágy- s kívánságtalan,
  Azért szeretném most, ha elmennék oda.
  A hol Etelke van.
  Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet,
  És tedd a temetőbe,
  Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő
  Letészi bölcsejébe.

  És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy,
  Barátim, tőletek:
  Hogy engem a mellé a kedves kis leány
  Mellé temessetek.
  Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen
  Elmondjuk ott egymásnak,
  S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava
  Zeng a föltámadásnak.

(Pest.)


Játszik öreg földünk…

  Játszik öreg földünk
  Fiatal sugarával a napnak;
  Pajkos enyelgés közt
  Egymásnak csókokat adnak.

  A Duna hullámin,
  Bérczén, völgyén a vidéknek,
  Tornyokon, ablakokon,
  Mindenhol csókjaik égnek.

  Oly jó kedvü a nap
  Jöttén, jó kedvü lementén,
  Mintha nem is látná
  Sírhalmodat, édes Etelkém!

(Pest.)


Kéket mutatnak még…

  Kéket mutatnak még a távol erdő
  Virító fáin a zöld levelek?
  Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?
  Ha vakmerő harczosként rajt teremvén,
  Kergetni kezdi őt a fergeteg.

  Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?
  Ha vőlegényét várja, a napot;
  S harmatkönnyűket sír még a bús özvegy,
  Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy,
  És látja a sok árva magzatot.

  Megmérhetetlen látköröm volt egykor,
  Hanem most már nem látom ezeket:
  Az a kis domb, mely kedvesem takarja,
  Rám nézve kél átláthatlan magasra,
  S elrejt előlem földet és eget.

(Pest.)


Ha életében…

  Ha életében nem szerettem volna
  A szőke fürtök kedves gyermekét:
  Övé leendett életem, szerelmem,
  Midőn halotti ágyon feküvék.

  Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
  Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
  Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
  Lengett fölötte a fehér halál.

(Pest.)


E szobában küzködött…

  E szobában küzködött az
  Élet és halál fölötte,
  Míg az élet
  Őt, a szépet,
  Őt, a kedvest, elvesztette.

  E szobában siratám őt
  Könnyeimnek tengerével;
  – Szenvedésem
  Avvagy létem
  E tenger mért nem nyelé el! –

  E szobában lesz lakásom;
  Édes kín lesz laknom itten,
  Itten laknom,
  Őt láthatnom
  Mindig éber emlékimben.

  Egy kivánatom leszen, ha
  E szobából el kell menni;
  Az, hogy engem
  Akkor innen
  Szent Mihály lova vigyen ki.

(Pest.)


Mi bűvös-bájos hang…

  Mi bűvös-bájos hang?
  Völgyben csendült meg ünnep-est harangja?
  Mely a buzgó falut
  Imádkozásra szentegyházba vonja;

  Vagy lelkem álmiban
  Cseng édesbús emléke a lyánykának?
  Ki szép és ifju volt
  S kinek sírjára könnyeim folyának.

(Eperjes.)



A hó, a holt föld téli szemfedője…

  A hó, a holt föld téli szemfedője,
  Az éjen át
  A temetőre
  Leszállt.
  A nap
  Hideg sugára
  Néz komoran
  Le a halottak puszta országára.

  Nem enged a hó a nagy temetőben,
  Csak egyedűl
  Etelke sírja
  Körűl;
  De itt
  Sem a napfénytől,
  Hanem szemem,
  Síró szememnek szakadó könnyétől.

(Pest.)


Midőn nagyon bánt…

  Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
  A várost, a világot elhagyom,
  S oda megyek ki, hol az emberek
  Napestig mélyen alva fekszenek,
  De ha az óra éj felére jár,
  S felhők közt búsong sárga holdsugár:
  A szendergőknek álma megszakad,
  S elhagyják mély, sötét tanyájokat,
  S fehér ruhában járnak tétova,
  Mig hajnalt hirdet a kakas szava.
  Ide megyek, a temetőbe, én
  Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
  S ha itten, drága sírhalmom felett
  Könnyűimnek forrása megered,
  És e könnyűkhöz sóhajom vegyűl:
  Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

* * *
  Akkor leszek ám még majd csendesen,
  Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

(Pest.)


Tizenkettőt ütött az óra…

  Tizenkettőt ütött az óra,
  Fölébredék a harangszóra,
  És ím sötét szobámban egy
  Fejér alak
  Föl- és lemegy…
  Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,
  Te vagy, boldogságom fájának
  Idő előtt lehullt gyümölcse!
  Jer, karjaim kitárva állnak,
  S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,
  Jer, elröpűlt kedves galambom!…
  De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:
  »Megállj, megállj! előbb megkeresem
  Elvesztett életem;
  Lásd, élet nélkül ott a sírban
  Fekünni olyan szomorú dolog:
  Ott oly sötét és oly hideg van…
  Én újra élni akarok;
  Megkeresem
  Elvesztett életem.
  Nincs nálad?
  Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad.« –
  Oh nincs az nálam,
  Meg nem találtam,
  Meg nem találtam drága életed!
  De hogyha az enyém kell: íme vedd!…
  S átadni akarám
  Tulajdon éltem,
  De már a látomány
  Eltűnt az éjben.

(Pest.)


Anyám, anyám…

  Anyám, anyám, oh
  Legjobb s legboldogtalanabb anya!
  Nincs hát reményed,
  Mit a fösvény való beváltana?

  Kiküldözéd, mint
  Galambját Nóé, a reményeket;
  De teljesűlés
  Zöld ágával meg egy sem érkezett.

  Végső reményed:
  Ha majd halálod meg fog hűteni,
  Fölmelegítnek
  Még egyszer gyermeked hő könnyei.

  Szegény anyám te!
  Ez a vigasztalás sem jut neked;
  Elsírta könnyeit
  Szerelmesének sírján gyermeked.

(Pest.)


Hiába várlak hát…

  Hiába várlak hát ezentúl?
  Megsiratott szép gyermekem!
  Meg nem jelensz többé nekem?
  Mint eddig gyakran megjelentél
  Szobámban csöndes éjeken.

  Eljő az éj, eljő az éjfél;
  Mi haszna jő? nem jő veled.
  Nem látom lengő szellemed,
  S reményem eltörött szárnyával
  Födöm be bágyadt szememet.

  Hová levél? miért maradsz el?
  Örökre kedves szép leány!
  Hervadt orczám ijeszt talán?
  Ne félj, ne félj hervadt orczámtól:
  Érted levék oly halovány.

  Oh jőj fel egyszer még sirodból,
  Mindennél drágább árnyalak!
  Csak hogy még egyszer lássalak;
  Aztán mondd, hogy terhedre van búm,
  S többé nem háborítalak.

(Pest.)


Függ már a lant…

  Függ már a lant megérintetlenűl,
  Melylyel keservemet elénekeltem,
  Keservem, érted, a sír börtönének
  Örök rabjává záratott szerelmem.

  Ott függ a lant megérintetlenűl,
  S ha megpendűl a méla nyugalomban:
  Az nem az összes hangszernek zenéje,
  Egy-egy húr hangja csak, mely ketté pattan.

(Pest.)


Messze vándoroltam…

  Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem,
  De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem,
  Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol
  Huzódott utánam sirodnak halmától.

  Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam
  Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam.
  Lehajtom fejemet árvafűz módjára,
  Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra.

  Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal,
  Tán már hamvaidból sarjadt fűszálakkal;
  És hallok suttogást, nem kedves ajkadét,
  Hallom csak suttogni a temető szelét.

  Ekképen merengek sírod csendes halmán,
  A lefolyt időre nyugottan gondolván.
  Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze
  Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

  Alvó tenger a mult. Halálod a kőszirt,
  A melyen reményim sajkája kettétört,
  Ez a durva kőszirt most már olyan szépen
  Áll a látkör végén a kék messzeségben;

  És állani fog az szemem előtt váltig.
  Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig!
  Függni fog szívemen képed, mind domború
  Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú.

(Pest.)


Így is jó.

  Megkopott a mentém préme,
  A sarkantyúm rozsdás, görbe,
  Nincs a kucsmám félrecsapva,
  Nincs a bajszom kipödörve.

  Így is jó ily bús legénynek,
  A kit elhagyott rózsája,
  És lement a földbe mélyen,
  Hogy ne is nézhessek rája.

(Pest.)


Vahot Sándorhoz.

  Szent a költő lantja,
  A föld működését
  Csillagtáborából
  Őrszemekkel néző
  Isten adománya;
  Ő beszél a rezgő
  Húrok énekében,
  Majd vigasztalólag,
  Majd pedig fenyítve,
  Mint a nép erénye
  Elvetett magvából
  Vagy konkolyt arat, vagy
  Tántorodva lép a
  Nemesebb törekvés
  Tiszta ösvényéről
  A lealjasúlás
  Iszapos gödrébe.
  Szent a költő lantja,
  És nekem nagyon fájt
  Látnom, hogy van olyan
  És hogy nem kevés van,
  A ki e szentséghez
  Nem fél vakmerően
  Nyúlni szennyes ujjal,
  S hogy csak fényes álarcz
  Sok költő beszéde,
  Mely sötét szivének
  Foltjait takarja.
  Szebb örömeimnek
  Napja volt azon nap,
  Melyben a te kebled
  Rejtekébe láttam,
  S láthatám, hogy benned
  Egy a költő s ember,
  Hogy dalod s dalodnak
  Kútforrása, szíved,
  Tiszta egyaránt, mint
  A nap és sugára.
  Bizalommal adtam
  Kezemet baráti
  Szoritásra, és te
  Vissza nem taszítád;
  S ha Etelka meghűlt,
  Szíve ott alant nem
  Porlanék a sírnak
  Hold- és csillagtalan
  Éjjelében: ah, ugy
  Tán nem csak barátod
  Lettem volna egykor.
  Megtörtént!… a multat
  A jelen keserve,
  A jelen siralma
  Vissza nem teremti.
  Enyhítsd legalább te,
  Enyhítsd a barátság
  Balzsamolajával
  Veszteségem sebjét,
  És ne bánd, ha olykor
  Elmerengve csüggök
  Bámuló szemekkel
  Hitvesednek arczán,
  Oh ne bánd, barátom!
  Hamvadó testvére,
  A szegény Etelke
  Elvesztett vonásit
  Keresem csak ottan;
  S ha lelek közűlök
  Bárminő kevést is:
  A remények eldőlt
  Tündércsarnokából
  Szent ereklyeképen
  Tartom emlékimnek
  Drága kincstárában
  S őrzöm a felejtés
  Eltörlő kezétől,
  Mint a megfagyástól
  Őrzi a világot
  A meleg verőfény.

(Pest.)


Elfojtott könnyek.

  Ugy sírhatnék!… megbántott valami,
  Nagyon megbántott, mondhatatlanul.
  És a felhővel a lélek rokon:
  Megkönnyebbűl, midőn esője hull.

  De én nem sírok, nem szivelhetem,
  Megfogadám, hogy többé nem sirok.
  El, könnyek!… szívem úgy is oly üres,
  Megfértek benne, oda folyjatok.

(Pest.)


Hir.

  Mi hát az a hír, a költőnek híre?
  Hogy annyi a bolondja és irígye?
  Van-e, van-e, ki nem sovárg utána?
  Van-e, van-e, kinek az nem bálványa?
  S méltán! a hír fönséges terebély fa,
  Királyi széknél pompásabb árnyéka,
  Zöld ágait ki századokra nyujtja,
  Rontó enyészet vésze nem fog rajta,
  S hozzá magzatjai a késő világnak
  Zarándokolni áhitattal járnak.
  Oh szép, oh szép a hír borostyánfája
  Nem is csoda, ha hervadás nem bántja,
  Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
  Kiontott vére és könyűi mossák.

(Pest.)


A toronyban delet harangoznak.

  A toronyban delet harangoznak,
  A fejem tetejére süt a nap.
  Hejh, ha olyan közel volna sírom,
  Mint a milyen rövid az árnyékom.

  Kihozta az ebédet a gyerek;
  A mint látom, egy kis bort is küldtek.
  Beh savanyu!… de csak kiürítem,
  Hiszen még savanyúbb az életem.

  Élet, élet, áldástalan élet!
  Számadásod velem mikor végzed?
  Mikor mondod: menj isten hirével,
  Porladozzál, porló szeretőddel!

(Pest.)


A világ és én.

  Megvetésem és utálatomnak
  Hitvány tárgya, ember a neved!
  A természet söpredéke vagy te,
  S nem király a természet felett.
  A teremtés legutósó napján
  Alkotott az isten tégedet.
  Elfáradt már ekkor a munkában,
  S így jelessé nem teremthetett.

  Szeretélek téged egykor, s szívem
  Veled hű szövetséget köte,
  Megvetésem és utálatom lett
  E szövetség kettős gyermeke;
  Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,
  Nem, mint megvetést s utálatot…
  Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát,
  Avvagy talpad mással nyalatod.

  S azt hiszed tán, te nyomoru pára!
  Mint te, én is olyan rab vagyok?
  Azt hiszed, hogy én dicséretedre
  Vagy gyalázatodra hallgatok?
  Azt hiszed, hogy tettben és irásban
  Engem aggódásnak férge rág,
  És szorongva kérdezem magamban:
  Mit fog erre szólni a világ?

  Hidd, ha jónak látod; ámde tud meg:
  Én nem függök tőled semmiben,
  A mily útat választott magának
  Lelkem, rajta egyenest megyen.
  És ha tetszik engem fölemelned,
  Ám emelj föl, mint bálványodat;
  Ha fölültetsz fejed tetejére,
  Majd kirúgom szolgafogadat!

(Pest.)


Mulatság közben.

  Most már mulassatok, kedves barátim,
  Az én mulatságomnak vége van;
  A tréfaságok, az elmés beszédek,
  Az ének, a bor, mind haszontalan.

  Az embernek mért is van gondolatja?
  Lássátok, én oly bolond vagyok:
  Mikor legvígabb a jelen, jövőbe
  Ragadnak rögtön a gondolatok.

  Az a jövő! az a kegyetlen szélvész,
  Mely szétzilál bennünket, szerteszét;
  S lesz-e azontúl még találkozásunk?
  Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét?

  Igen, halljuk! majd elbeszéli a hír:
  Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn…
  Haszontalan história az élet!
  Miért is van, vagy mért nem végtelen?

(Pest.)


Szerelemvágy.

  Szeretnék már szeretni újolag…
  Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
  Ha szerelemmel nem diszeskedik,
  Mit ér az élet, ifjuság nekem?

  Szerettem én, s csak búját érezém
  A szerelemnek mind ez ideig,
  S e bú mindennél édesebb vala,
  Mire szívem csak emlékezhetik.

  Oh istenem, ha gyötrelmében is
  Ily boldogító már a szerelem:
  Hát akkor még minő lehet, ha a
  Szívben szelíd mosolygással pihen!

  Lelkem bolyongó, hontalan madár,
  Keresve száll: fészkét hol rakja meg?
  Hol a leányszív a mely megnyilik
  Tanyát óhajtó érzeményinek?

  De bár szeretni vágyok újólag,
  A holt leánykát nem feledtem el…
  A hegytetőn még űl a téli hó,
  Midőn tövében már virág fesel.

(Pest.)


Költő lenni vagy nem lenni.

  Légy átkozott, te átkos pillanat,
  Melyben fogantatám,
  S te, melyben kínnal a kín emberének,
  Költőnek szűlt anyám!
  Oh költészet, te a
  Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
  És azután foglyodnak
  Oly irgalomtalan fojtogatója!

  Véremből már te oly sokat szivál,
  Mérges fulánku pók!
  De szálaid bármilyetén kuszáltak,
  Még elszaggathatók.
  Letépem azokat,
  Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,
  S ha összenőttenek már:
  Ugy vélök együtt szívem is kitépem!

  De véremből e gyilkos férget én
  Többé nem hizlalom,
  Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt
  Vérért a jutalom,
  Dicsőség legfölebb,
  Ez a szem fényét elvakító semmi;
  És még az is nagy kérdés:
  E semmi is fog-e jutalmam lenni?

  Széles folyódon úszom ezután,
  Oh mindennapiság!
  Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
  Sziklák közé nem vág.
  Nem lesz hirem, nevem,
  Tán a boldogság karjai sem várnak,
  De lesz még is nyugalmam,
  S a nyúgalom fele a boldogságnak. – –

  És elnémuljak mindörökre hát?
  Egy hangszer életem;
  E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,
  A szögre föltegyem?
  Hallgasson örömem?
  Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?
  Hallgathat-e a tenger,
  Midőn hullámin szélvészek rohannak?

  Nem, költészet, nem hagylak el soha,
  Mert nem hagyhatlak el!
  Táplálni foglak a gyötört kebelnek
  Legforróbb vérivel.
  Nem bánom: tépj, emészsz,
  Másoktól meghallgattatást sem várok,
  Azért éneklek, költök,
  Mig végső csep vérem ki nem szivárog!

(Pest.)


Piroslik a kecskerágó…

  Piroslik a kecskerágó
  Szőlő árka mellett.
  Az árokban tehéncsordás
  Kutyája megellett.

  Tehéncsordás, vízbe ne hányd
  A kutyakölyköket!
  Tudod-e, hogy sok legénynek
  Tetszik feleséged?

  Alattomban környékezik
  Házad a legények;
  Uszítsd rájok a kutyákat,
  Majd mikor felnőnek.

(Pest.)


Kicsapott a folyó…

  Kicsapott a folyó,
  Vízben úszik a táj,
  Túl a vizen lakol,
  Édes rózsám, ne várj.
  Elvitte az árviz
  A töltést, a hidat;
  Amott megy a hidból
  Az utósó darab.

  Magam egy halomról
  Nézek át a vizen;
  A vizen keresztül
  Galamb száll sebesen.
  Nem is tudom ugyan:
  Galamb-e igazán,
  A mi ott száll… vagy az
  Én sóhajtásom tán?

(Pest.)


A sorshoz.

  Egyet mondok, sors, kettő lesz belőle:
  Nekem csak egy leány szerelmit add,
  S érette én átengedem cserébe
  Minden, de minden… adósságomat.

(Pest.)


Pest.

  Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
  S én Pestnek mindig jó barátja voltam,
  És a hol csak kell, hát pártját fogom,
  Volt itt nekem sok kellemes napom.
  Kivált h’ az utczán kóborolhatok:
  Az angyaloknál boldogabb vagyok.
  Egy óriáskigyó bámészkodásom,
  Végighuzódik a népsokaságon.
  S aztán itt minden olyan érdekes,
  A sziv örömében csak ugy repes.
  A vargainasok pofozkodása,
  A bérkocsiknak embergázolása,
  A zsebmetszők, a pörölő kofák
  Az embert mind igen mulattatják.
  S azt kell még látni, hogyha szép időben
  Sétára kél a tarka-barka nőnem;
  Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
  Elől kifestve és hátul kitömve.
  Hát a hol a dicső arszlánok járnak!
  Azt nevezem aztán baromvásárnak.

(Pest.)



Gyors a madár, gyors a szélvész…

  Gyors a villám;
  Hanem az alföldi betyár
  Még gyorsabb ám!

  Ma ő kelme csikót szerez
  Kecskeméten,
  Szentmártonnál az nap át is
  Megy a réven.

  Holnap a csikót eladja
  Fejérváron,
  Eladja, még újat is lop
  E vásáron.

  Holnapután már valahol
  Becskereken
  Lovagol egy karcsu fakón:
  A deresen.

(Pest.)


Orbán.

  Komor, mogorva férfiú
  Volt Orbán,
  Bár oly vidám hajnal pirult
  Az orrán.
  De hisz mogorva ép azért
  Volt Orbán,
  Mert oly vidám hajnal pirult
  Az orrán.
  Oka egyébiránt maga
  Volt Orbán,
  Hogy oly vidám hajnal pirult
  Az orrán.
  Temérdek borfélét ivott
  Meg Orbán,
  Vidám hajnal azért pirult
  Az orrán.

(Pest.)


Rosz verseimről.

  Tán én nem tudnék irni
  Mindig jó verseket?
  De szívem főerénye
  Az emberszeretet.

  Valóban!… már pedig ha
  Mindig csak jót irok,
  Mivé lennének úgy a
  Szegény kritikusok?

  Időnként valamicske
  Ezeknek is csak kell,
  S ők minden hulladékot
  Gyönyörrel falnak fel.

  Rágódjanak szegények,
  Csak élősködjenek!
  Hiszen, ha nem csalódom,
  Tán ők is emberek.

(Pest.)


Egy szép hölgy emléke.

  Ládámat tolvajtól nem féltem én,
  Mert oly üres, mint sok tudós feje.
  Szivemben hordom kincseim… szivem
  Sok szép emlék kincsével van tele.

  Ah, mon dieu, ha végig gondolom
  Egy gőzhajói útazásomat:
  Minő boldogság!… útitársamúl
  Egy gyönyörűséges szép hölgy akadt.

  Hölgyek körűl én szégyenlős vagyok,
  Előbb tehát csak némán bámulám;
  Elszántam végre magamat, mivel
  Oly nyájasan pillantgatott reám.

  Kitudtam a beszélgetés között,
  Hogy ő német szinésznő s Pestre mén…
  Hohó, szinésznő, már kész a kaland!
  Háborgó szívvel ezt gondoltam én.

  S ebédre mentünk. Az ebédnél a
  Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort.
  Hanem dicséretére mondhatom:
  Nem is látszott meg rajta, hogy ivott.

(Pest.)


A nap.

  Mi az a nap? mi az a nap?
  Nem is nap az tulajdonkép.
  Ugyan mi hát?… hát semmi más,
  Mint egy nagy szappanbuborék.
  Valami óriásfiú
  Kifúja reggel keleten,
  S szétpattan este nyúgaton. –
  És ez minden nap így megyen.

(Pest.)


Mi kék az ég!

  Mi kék
  Az ég!
  Mi zöld
  A föld!
  Zöld föld felett, kék ég alatt a
  Hangos pacsírta fütyörész;
  Dalával a napot kicsalta,
  A nap rá gyönyörködve néz.

  Mi kék
  Az ég!
  Mi zöld
  A föld!
  Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…
  És én oly sült bolond vagyok,
  Hogy idebenn a szűk szobában
  Kadencziákat faragok!

(Eperjes.)



Téli világ.

  Megölte valaki magát,
  Az hozta ezt a rút időt.
  Fuj a szél, tánczol a tányér
  A borbélyműhelyek előtt.
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

  A napszámos, napszámosné
  Tuskót fürészel és hasít;
  Darócz pólyában gyermekök
  A szélvészszel versenyt visít.
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

  Jár nagy léptekkel föl s alá
  A katona az őrhelyen,
  És számlálgatja lépteit;
  Kínjában mást mit is tegyen?
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

  A hosszu lábu drótostót
  Kopott gubáját czepeli;
  Az orra érett paprika,
  S hidegtől folynak könnyei.
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

  Barangol a vándorszinész
  Egy falutól a másikig;
  Meleg ruhája nincs ugyan,
  De mindazáltal éhezik.
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

  Hát a czigány?… vaczog foga
  A rongyos sátorok alatt;
  Kopogtat a szél, és bemegy,
  Bár a czigány nem szól: szabad!
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

  Megölte valaki magát,
  Az hozta ezt a rút időt,
  Fuj a szél, tánczol a tányér
  A borbélyműhelyek előtt.
  Hol a boldogság mostanában?
  Barátságos meleg szobában.

(Pest.)


P...y Vilma kisasszonyhoz.

  Ifjú szivecskéd legelőször játsza
  A szerelemnek szép játékait.
  Gyönyör nekem e játék láthatása,
  Nem én vagyok bár, a kit boldogit.

  Ki is ne volna lelkesült néző ott,
  Hol a sziv első mozdulásra kél?
  Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot,
  Virító rózsabokrot ráz a szél?

  Az égő szív, ez a rózsának bokra,
  Lengő fuvalmak érzeményei,
  S hull a bokorról a halvány arczokra
  Piros levél, ha a szél lengeti.

  Ha szép orczádat ekkép égni látom,
  Oh lyányka, szived érzeményitül:
  Derűl kissé az én sötét világom,
  Mit szerelemnek napja elkerül.

  Költőkebelnek nem szolgál szerencse;
  Tudod szerelmem bús történetét:
  Volt életemnek egy királyi kincse,
  Koldus vagyok, mert azt eltemeték.

  Szempilláidnak fekete virágán
  A részvét könnyharmatja reszketett,
  Midőn előtted szívemet kitárám
  És elbeszélém e történetet.

  Ekkor, leányka, jó leányka, téged
  Édes testvéreműl fogadtalak.
  Kössük meg ezt a drága szövetséget
  Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.

  Különben is te voltál, a ki mondád,
  Hogy megcsókolni a költőt szabad;
  Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát:
  Tedd ajkaimra testvércsókodat!

(Losoncz.)


Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz.

  Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
  – Nem börtön-e a hivatal? –
  Csókolgat a drága szabadság
  Édes tüzes ajkaival.
  De lelkem hová lett?… merre, ó lélek,
  Szárnyad suhogási merre vivének?

  Mi messze, mi messze röpülsz már,
  Végetlen előtted az ut;
  Hiába suhanna utánad
  A fecske, nyomodba se jut.
  El lelkem után a messze világba!…
  De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?

  Távozni! e gondolat úgy fáj,
  Úgy fáj nekem… és mi okért?
  Volt itt szeretőm, hanem az már
  A sírhalom éjibe tért.
  És nem vagyok én már senki barátja.
  E puszta üres szót lelkem utálja.

  Pajtásaim! értetek a bú;
  Elhagyni, fiúk, titeket,
  Ez fáj nekem, ez szomorít el,
  Ez ver kebelembe sebet…
  De nem! mi vigadtunk minden időben
  Igy hát szomorú a bucsú se legyen.

  Föl, czimboraság, vigalomra,
  S pogány legyen a vigalom:
  A bút kiürült poharakkal
  Kegyetlenül üssük agyon,
  Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,
  Őt könnyre fakadni senki ne lássa!

(Pest.)



Az erdei lak.

(Költői verseny Kerényi és Tompával.)
  Mint a szív az első szerelemnek titkát,
  Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
  Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
  Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

  Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
  Susogó erdőség rezgő lombozatja,
  Min magát a vígan fütyölő rigófaj
  És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

  Mint a kergetett őz, fut le gyors futással
  Kis patak magasról a völgy mélységébe;
  Két felől virágok, mint kaczér leánykák,
  Kandikálnak a víz fényes tükörébe.

  S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók,
  Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek,
  S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja!
  Vízbehullás vége részeg örömének.

  A nap és a szellő szánakozva nézi;
  Levelet hajít le a szellő, számára,
  És ha fennűl már ez életmentő sajkán,
  Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

  A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel
  Jár az anyakecske gödölyéi mellett.
  Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,
  Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.

  S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj
  Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
  Önmagáról tudja e lak népe, milyen
  Édes a szabadság tiszta levegője.

  Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,
  Mely parancsolatját mennydörögve adja;
  Csak az égiháborúnak zeng koronként
  Istentiszteletre buzditó szózatja.

  És az isten jó, ő nem soká haragszik;
  A dorgáló felhők torkait bezárván,
  Újolag mosolyg… a megengesztelődött
  Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

(Eperjes.)


Ki a szabadba!

  Ki a szabadba, látni a tavaszt,
  Meglátni a természet szinpadát!
  Az operákban ki gyönyörködik?
  Majd hallhat ott kinn kedves operát.

  A természetnek pompás szinpadán
  A primadonna a kis fülmile;
  Ki volna, énekesnők! köztetek
  Merész: versenyre kelni ő vele?

  Megannyi páholy mindenik bokor,
  A melyben űlnek ifju ibolyák,
  Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
  A primadonna csattogó dalát.

  És minden hallgat, és minden figyel,
  És minden a legforróbb érzelem…
  A kősziklák, e vén kritikusok,
  Maradnak csak kopáran, hidegen.

(Eperjes.)


A varróleány.

  Varróleány a szeretőm,
  Azaz hogy én őt szeretem,
  Oly fennhangon kiáltja ezt
  Vadúl ugrándozó szivem,
  Hogy semmi kétség benne. –
  Bolondos egy história talán;
  De már egyéb nincs hátra:
  Szeress te is, te szép varróleány!

  Szép vagy, de szép orczáidat
  Az ember addig nézi csak,
  A míg nem látja sugarát
  Lelked dicső villáminak.
  Minden szavad egy villám,
  Mely szem fényét ölő szikrákat hány;
  Nem ismerem még párod
  Az elmésségben, szép varróleány!

  S azonkivűl hogy tündökölsz
  Az elmésség sugáriban:
  Ki oly könnyen megbukhatál,
  Erényednek közhíre van.
  Elmés vagy, mint az ördög,
  S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám
  Meg térdeim előtted,
  Te szép, elmés, te jó varróleány!

  Meghajtom íme térdemet,
  Emelj föl engem szívedig;
  Ennél följebb nem vágyok én,
  Hisz ott a menny, a hetedik.
  Itt várok térdepelve,
  Ruházd a »szerető« czimet reám,
  Vagy varrd meg szemfedőmet,
  Ha nem szeretsz, te szép varróleány!

(Losoncz.)


Paripámnak az ő színe fakó…

  Paripámnak az ő színe fakó,
  Szőre, mint a vert arany, ragyogó;
  Paripámnak az ő neve csillag,
  Gyors a lába, mint a hullócsillag.

  Hejh szép lovam, hejh jó lovam, fakó!
  Hol az egyik lábadról a patkó?
  Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz,
  Azután majd vígy el a rózsámhoz.

  Hejh, tüzes a kovácsnak a szene,
  De tüzesebb rózsámnak a szeme.
  Hejh, lágy a vas a kovács szenétől,
  Lágyabb szivem a rózsám szemétől.

(Igló.)



Van a nagy alföldön csárda sok…

  Van a nagy alföldön csárda sok.
  Azok között, kiket én tudok,
  Legkülönösebb a Betekints –
  Ennek széles földön párja nincs.

  Menni akar, de csak dűledez,
  Mint ivója, kiben sok a szesz!
  Födele is félre van csapva,
  Mint a részeg ember kalapja.

(Késmárk.)


Egy fiatal iróhoz.

  Üdvezellek ifju pályatárs,
  Pályatársam s szeretett barátom!
  Egykor én te rólad jósolék,
  S jóslatom most teljesedni látom.

  Láttam egykor egy kis felleget,
  S megmondtam, hogy ebből fergeteg lesz.
  E kicsiny felhőcske te valál,
  És most villámterhesen közelgesz.

  Jőj és ontsd lelked villámait,
  S lángjaikkal gyújtsd föl a világot;
  Rendüljön meg a föld, a midőn
  Mennydörgő jelszódat elkiáltod.

  Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz,
  Jőnek ellened zudúló hangok;
  Mert ha nagy az égiháború,
  Félre szokták verni a harangot.

  De azért dúl a vihar tovább
  Minden félrevert harang daczára.
  Igy, barátom, te se hajts ama
  Jajveszéklő emberek szavára.

  Ekkép kellett volna nekem is
  Tenni sokszor ostromolt pályámon.
  Én e tehetetlen hangokat
  Figyelemre méltatám. Sajnálom.

  Eh, megtörtént, mit sajnálkozom?
  Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok,
  Én, ki ilyen rokonszellemű
  Pályatárs után már rég sohajtok.

  Fölléptél. Ez engem megujít,
  Hogy a sorompók közt ketten állunk.
  Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
  Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!

(Pest.)



Piroslik már a fákon a levél…

  Piroslik már a fákon a levél,
  Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
  Homályos a nap, a mező deres;
  Pásztor, betyár meleg tanyát keres.

  Meleg tanyát a pásztor csak talál,
  Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
  Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
  Lágy párnán felesége vele hál.

  Betyár embernek jó tanyája nincs,
  Minden felől csörög rá rabbilincs.
  Száraz bokorban huzza meg magát,
  Átkozza a hűs őszi éjszakát.

(Dömsöd.)


Holdvilágos éj.

  A hold az égen egy ezüst lant,
  Megannyi húr a sugarak;
  A hold ezüst lantján a szellők
  Szellemkezekkel játszanak.

  Egy faluhoz közelg a vándor,
  Egyúttal költő is talán?
  Mert úgy elandalodva csügg a
  Holdon s elömlő sugarán.

  Megy, megy tovább a méla vándor,
  S eléri végre a falut;
  A faluban csend, néma csend van,
  Népsége régen elalutt.

  A kántor háza kapujánál
  Szép hajadon leány zokog;
  Az este hűs… ő pongyolában…
  Reszketnek a gyöngéd tagok.

  A vándor arra ballag és szól:
  »Mi lelt, mi lelt, szép hajadon?
  Felelj, legszebbik holdsugár te,
  Segíthetek-e bajodon?

  Hűségtelen kedvest siratsz tán?
  Ha én lehetnék kedvesed,
  Olyan lennék, hogy a világ még
  Nem láta oly hűségeset.

  Légy holdvilágom, szép leányka!
  S nem bánom: a sors bármit ad;
  Legyen örök éj létem… csakhogy
  Örökké lássam holdamat!«

  Igy szólt a vándor lelkesedve,
  De a leányka nem felel;
  Csak áll és némán nehezíti
  Kis kendejét könyűivel.

  A hold a kántor szobájába
  Sugárait most beveti;
  A kántor, a lyány részeg apja,
  Benn feleségét döngeti.

(Hatvan.)


Fekete kenyér.

  Miért aggódol, lelkem jó anyám,
  Hogy kenyeretek barna, e miatt?
  Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
  Tán fejérebb kenyérrel él fiad.
  De semmi az! csak add elém, anyám,
  Bármilyen barna is az a kenyér.
  Itthonn sokkal jobb ízü én nekem
  A fekete, mint máshol a fejér.

(Szalk-Szent-Márton.)


Rég veri már a magyart a teremtő…

  Rég veri már a magyart a teremtő,
  Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
  Lesz-e még ezen a földön jó napja?
  Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

  De ha isten bút adott e nemzetnek,
  Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
  Hol terem több jó bor és több szép leány,
  Mint itt belül Magyarország határán?

  Leányt ide, leányt az én ölembe!
  Hadd szorítsam két kezemmel szivemre,
  Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal,
  Vessek számot sok keserű bajommal.

  Hát az a bor? hejh, a borral ide már;
  Sírja belém piros könnyét a pohár!
  Piros könnye tüzes, mint istennyila,
  A kialutt életet is meggyujtja.

  Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem;
  De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem,
  Repedjen meg örömébe’, bujába’…
  Igy vigad a magyar ember, hiába!

(Pest.)


Fresco-ritornell.

  Mihelyt megpillantottalak, menyecske,
  Bordám alatt ez a kis húsdarab
  Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske.

  Azóta mellem folyton égő katlan,
  S a láng mindig tovább, tovább harap…
  Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan!

  Kebled fejérlő, mint az alabastrom,
  De búm sötét, mint holmi ócska klastrom,
  S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom.

(Igló.)


Líliom Peti…

  Líliom Peti volt ám csak
  A derék legény!
  Alig akadt volna párja
  A föld kerekén.

  Emberül megűlt ő minden
  Paripa hátán;
  Le nem vetette volna a
  Hétfejű sárkány.

  A mennyi bor öt más embert
  Döntött volna meg:
  Annyi még jó formán meg se
  Kottyant Petinek.

  S a hol vele elvágtatott
  Gyors paripája,
  Majd megveszett a falusi
  Lyányság utána.

  De nyakravalója lett a
  Hóhér kötele…
  Mért? azért, mert Angyal Bandi
  Lelke bújt bele.

(Igló.)


Magyarország.

  Te sem termettél ám szakácsnak,
  Magyarország, édes hazám!
  A sűlt egy részét nyersen hagynád,
  S elégetnéd más oldalán.
  Mig egy felől boldog lakóid
  Megfúlnak a bőség miatt:
  Hát más felől meg éhhalállal
  Megy sírba sok szegény fiad.

(Eperjes.)


Gyalázatos világ…

  Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?
  Hogy szívemet sebezd…
  De mért panaszlanék?
  Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt.
  Az én pályám nem mindennapi pálya,
  S ki új utat tör: gaz és tüske várja.

  Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;
  De megyek egyaránt,
  Bár fájdalmas dolog,
  Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.
  (Az én utamba sok a kígyófészek,
  S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)

  Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.
  Keblem varázsfüve
  A büszke öntudat,
  Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.
  Ha ez nem volna, a kígyók marása
  Eddig szivemnek közepébe ásna.

  Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!
  Eltiprom köztetek,
  Kit eltiporhatok,
  S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;
  Mert az idő a jobb lelkek segéde,
  Kiáll ezeknek védelmezésére.

  Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,
  Ha úton-útfelen
  Sárral dobáltatom…
  Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;
  A melyet a szennyes világ dobott rám,
  Megtisztitod te majd a sártul orczám!

(Pest.)


Egy hajfürthöz.

  Barna lyányka szép fejéről
  Kaptam e hajfürtöt én.
  Én s e fürt együtt pihentünk
  A leányka kebelén.

  A bucsúnak órájában
  Adta emlékül nekem;
  A bucsú órája óta
  Mindig itt volt szívemen.

  Oh ha nézem e hajfürtöt:
  Minden percz eszembe jut,
  Melyben a boldogság szárnyán
  Mennybe nyílt előttem ut;

  A letűnt szerelmi órák
  Körülöttem lengenek,
  Mint vidám csillagsugáros
  Túlvilági szellemek.

  Nézlek, nézlek, drága hajfürt,
  Hosszan nézlek tégedet,
  A ki üdvem holt időjét
  A sírból kivezeted.

  Hosszan függenek te rajtad,
  Oh szép hajfürt, e szemek,
  Hosszan… hosszan… és… utószor…
  Minthogy már… mást szeretek.

(Pest.)



Falun.

  Király vagyok most minden alkonyon:
  A nap pirosló fényt lövel reám,
  A nap pirosló búcsusúgara
  Biborra festi egyszerű ruhám.

  Gyönyörrel járom estenként a tájt,
  Kilépvén a kis házfödél alól;
  Porfellegekben a nagy ég alatt
  A haza térő nyáj kolompja szól.

  Elandalodva hallom e zenét,
  Elandalodva szemlélek körűl;
  És messze látok, mert mindenfelé
  Megmérhetetlen rónaság terűl.

  A rónaságnak messze tengerén
  Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,
  S hová imát küld a mohamedán:
  Kelet felé ez hosszu árnyat vet.

  Miként csatában a sebzett vitéz,
  Elvérzik a nap végre, s elesik;
  S mint a dicsőség a vitéz halált,
  A napot csillagok s hold követik.

  Körűlem éj van, fényes éjszaka;
  A csillagfényes éjben méla csend,
  Oly csend, hogy szinte vélem hallani,
  Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.

  A szomszéd tóból a vadlúdakat
  Látom csapatban messzeszállani;
  Szivemből is föl- és elszállanak
  A nagyravágyás, hír vad álmai.

  Feledni kezdem Pestet és zaját,
  S jövendőm minden büszke terveit;
  Jobb lenne élnem, így gondolkodom,
  Jobb lenne élnem elfeledve itt.

  A fölmagasztalt nagy nevek között
  Ne hangoztassa senki nevemet,
  Csak szőlőm és szántóföldem legyen,
  Termők piros bort s fejér kenyeret.

  S midőn szőlőmből s szántóföldemről
  Házamba térek este: hozza be
  Majd a piros bort s fejér kenyeret
  Piros menyecskének fejér keze.

  S ha a késő halálnak ujjai
  A férj és nő szemét majd befogák:
  Tegyék _egy_ sírba a két aggastyánt
  Nem tettetésből síró unokák.

(Szalk-Szent-Márton.)


Képzetem.

  Még mit nem mondanak!
  Hogy az én képzetem
  Alant jár, magasra
  Föl nem röpíthetem.
  Lent jár a föld szinén,
  Ha ugy tartja kedve,
  Sőt a föld alá is
  Van gyakran sülyedve;
  Mint buvár, sülyed a
  Mélységek mélyére,
  A legmélyebb tenger:
  A szív fenekére.
  De ha mondom neki:
  »Szállj a magasra fel!«
  Felszáll s a légben, mint
  Pacsírta, énekel!
  S ha ekkor biztatom:
  »Még följebb, képzetem!«
  Vele a sasokat
  Rendre megkergetem.
  A sas mind elfárad,
  De nem fárad ő el,
  Egy utat kezd a leg-
  Magasabb felhővel.
  És a felhőknek sem
  Társa ő sokáig,
  Egyenest fölfelé
  Tör az ég boltjáig,
  És ha ekkor épen
  Napfogyatkozás van:
  Az elsötétedett
  Nap mellett elsuhan,
  Elsuhan mellette,
  Egyet pillant rája,
  S megkerűl a napnak
  Elveszett pompája.
  És az én képzetem
  Még ekkor sem pihen,
  Hanem a legfelső
  Csillagzaton terem,
  S ott, hol már megszűnik
  Az isten világa,
  Uj világot alkot
  Mindenhatósága. – –

(Pest.)


Búcsu Kun-Szentmiklóstól.

  Szól a kakas innen-onnan
  Viradóra.
  Kivígadtunk, takarodjunk
  Nyugovóra.
  Hejh, ennek a mai napnak
  Nagy az ára…
  T’om: sokáig fáj belé a –
  Fáj belé a kezem szára.

  Fáj az én jobb kezem szára
  Véghetetlen,
  Mert nagyon sok telt palaczkot
  Emelgettem.
  De ha fáj is a karom, tán
  Utójára
  Fölbirom még e palaczkot –
  E palaczkot… bucsuzásra.

  Ki veled, bor, ki veled, bor,
  Az üvegből!
  Tele sírom könnyeimmel
  Két szememből;
  De magam sem tudom én, hogy
  Majd az benne
  Fájdalomnak vagy örömnek –
  Vagy örömnek lesz-e könnye?

  Mostanában a keblemnek
  Megtelése
  Fájdalomnak és örömnek
  Vegyülése.
  Az örömem onnan ered,
  Mert itt voltam;
  El kell mennem: innen ered –
  Innen ered a fájdalmam.

  Kiskunsági Szentmiklósnak
  Ifju népe!
  Benyitottál a szivemnek
  Közepébe;
  Hejh, pedig e szívközép, ez
  Szentek szente,
  Nem sok ember fordult meg még –
  Fordult meg még eddig benne.

  De kinek meg helyet adtam
  Egyszer itt benn,
  Az ugyan ki soha többé
  Nem megy innen.
  Ezután ugy nézzetek hát
  A szemembe:
  Rabok vagytok mindörökre –
  Mindörökre a szivembe’!

  Hát közöttetek, ha újra
  Visszatérek,
  Lesz emléke a barátság
  Ünnepének?
  Ünnep volt ez, a barátság
  Szép ünnepje,
  Nem is hiszem, hogy valaki –
  Hogy valaki elfeledje.

  Mostanáig itt vígadtunk
  Tennap déltül,
  Nem csoda hát, ha kissé a
  Fejem szédül…
  De azért jól tudom ám, hogy
  Mit miveltünk?
  Ettünk, ittunk, tánczot jártunk –
  Tánczot jártunk, énekeltünk.

  Ilyen a magyar mulatság.
  Már hiába!
  Ha iszik, hát jár a nyelve,
  Jár a lába.
  Hejh, csak oly gyors lenne honja
  Haladása,
  Mint lábának, hogyha tánczol –
  Hogyha tánczol, a mozgása!

  Hanem hiszen száz szónak is
  Egy a vége:
  Legyen rajtatok, barátim,
  Áldás, béke.
  Legyen oly vig mind halálig
  A pályátok,
  A mily vígak valamennyin –
  Valamennyin ma valátok!

  … Hejh, ha volna ősz: elszállna
  Már a gólya;
  Mennék én is már, ha még egy
  Szóm nem vóna.
  Kimondjam-e, vagy ne mondjam?
  Eh, kimondom;
  Mit szóltok rá, mit nem szóltok –
  Mit nem szóltok, semmi gondom.

  Amott virít Szentmiklósnak
  Egy rózsája…
  Hejh csak soha ne is néztem
  Volna rája!
  Vagy ha már megbűvölt édes
  Arczulatja:
  Hadd lennék én, a ki őtet –
  A ki őtet leszakasztja!

(Kun-Szentmiklós.)


Három szív története.

I.

  Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
  Mert rajt ütének ellenséges népek,
  És pusztulás lett, mit hozának rája
  Komor fényében a csaták tüzének.
  Komor fényében a csaták tüzének
  Piroslott a lovag hős arcza szinte
  S piroslott vére, melyet bőven önte
  Megmentésére a hon életének.
  De hasztalan folyt a lovagnak vére;
  Ő megmaradt és honja véget ére.
  S a hontalan lett fának eltört ága,
  Mit a fáról a fergeteg törött le,
  S mit ez most kerget a széles világba.
  Midőn a felhő ott szállott fölötte,
  A hol volt a ledöntött hon határa,
  Megállott és letérdepelt hantjára,
  Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
  A földre, mely holt nemzetének sírja;
  Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
  Elvesztett mindenéből még megtarta:
  S ezt tékozolni másra nem akarta. –
  Megindult és ment tompa búja mellett,
  Mely árnyképében őt folyvást kisérte.
  Midőn kifáradt már a bujdosásban:
  Csöndes vidékbe megpihenni tére
  Egy idegen nép távol országában.
  És gondolá azt is, hogy őt halála,
  Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
  S ha rá hull a halál fehér virága,
  Beteljesűlve minden kivánsága.
  Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
  Hová fáradtan megpihenni tére,
  S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
  Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
  De ő a lyányka szépségét nem látta,
  Semmit sem látott, csak romját honának;
  Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
  Tekintetének csillagos világa,
  S tekintetei mi lángolók valának!
  Igy a leányka napjai folyának,
  S arczára halvány liljomot föstének
  Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
  Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
  Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
  De pórszülőknek egyszerű magzatja? –
  És a vidéket még egy ifju lakja;
  Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
  Tengődve éli nyomorú világát,
  Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
  Ha nem láthatná néha a leánykát;
  A titkon bámult lyányka láthatása
  Fogyó erője meghozó varázsa.
  Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet
  A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
  Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből
  Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
  S ő mégis boldog, és azzal beéri,
  Hogy a leánykát messziről kiséri.

II.

  És a lovagnak kondult a nagy óra,
  Mely e világból őt egy másba vitte,
  A hol bitor kény mennykövit nem szórja
  Az ártatlanság népének fölötte.
  Letették őt az anyaföld ölébe;
  Követ nem tettek a halom fölébe,
  Mely pajzsa lett az élet búja ellen…
  Miért is volna kő? a lyányka szíve,
  Halála által, kő lett, érzéketlen;
  S ha nincsen érzés a szív birtokában,
  Az ember mit keressen a világban?
  Nem volt a lyányka sem sokáig földi:
  Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
  És a szegény, az árva, árva szolga,
  Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
  Az élet terhét hogy viselte volna?
  Végét vetette terhes életének.

III.

  Az éjszakának sírnyitó felében
  Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
  Hová temették a kedves leánykát;
  Akarja látni élte szép bálványát.
  De a leánynyal nincs találkozása,
  Mert a leány a sírból szinte eljár,
  Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
  S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár,
  Mert a lovag száll messze, messze tájra,
  Elszáll megnézni: rab-e még hazája?

(Pest.)


A jó öreg kocsmáros.

  Itt, a honnan messze kell utazni, míg az
  Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
  Itten élek én most megelégedéssel,
  Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
  Falu kocsmájában van az én lakásom;
  Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,
  Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…
  Áldja meg az isten mind a két kezével!

  Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
  Soha sem volt ennél jobb gondviselésem.
  Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
  És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.
  Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
  Összekocczan néha jó feleségével;
  No de a mint összekocczan, meg is békül…
  Áldja meg az isten mind a két kezével!

  Elbeszélünk néha a letünt időkről.
  Hejh, régibb idői boldogak valának!
  Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
  Alig tudta számát ökrének, lovának.
  Pénzét a hitetlen emberek csalása,
  Házát a Dunának habjai vitték el;
  Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…
  Áldja meg az isten mind a két kezével!

  Alkonyúló félben van már élte napja,
  S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
  S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,
  Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
  Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
  Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
  Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
  Áldja meg az isten mind a két kezével!

  Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
  Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
  »Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom,
  Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«
  Én elszomorodva borulok nyakába,
  S megfürösztöm arczát szemeim könnyével,
  Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
  Áldja meg az isten mind a két kezével!

(Szalk-Szent-Márton.)


Az utósó ember.

  Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
  Igen, sírbolt, a melyben a föld,
  Ez óriás koporsó fekszik.
  És ott fejem fölött az a fény
  A nap? vagy a sírbolti lámpa?
  Igen, sírbolti lámpa, melynek
  Bágyadtan pislogó sugára
  Sötétségét a síri éjnek
  Halvány piros-sárgára festi.
  S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül
  A némaságnak közepette?
  Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
  A férgek rágják a koporsó
  Behunyt szemü, hideg lakóit.
  Igen, behunyvák a szemek mind,
  Melyekben egykor szerelemnek
  S gyülölségnek szikrája lángolt,
  S a melyekből oly undorítón
  Nézett ki, mint a kéjleányok
  A bordélyházak ablakából,
  A gőg, irigység, elbizottság,
  A megvetés, alázatosság.
  Behunyvák a szemek, s hideg már
  A szív, e kis pokol, a mely száz
  Meg száz ördögnek volt tanyája,
  Hol a bünök máglyája égett
  Kihamvadatlan lángolással.
  Hanem már mindeneknek vége,
  Alszik már a becsületorzás,
  Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
  S a mely őket nyomban követte,
  A lelkiösmeret marása…
  De ez nagyon régen halt már meg,
  Az újabb kornak nemzedéke
  Ismerte ezt csupán hiréből. –
  Mindennek vége. Minden alszik.
  Becsukva a szem. Hülve a szív.
  Csak én magam vagyok még élő
  A sírbolt roppant üregében,
  S tünődöm, egy vendégre várván,
  A késedelmező halálra.
  Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
  Megbirkozom veled s legyőzlek?
  Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
  Ki egykor vakmerő kebellel
  Daczoltam sorssal és világgal.
  Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
  Hagyom magam. Erőtelen hang
  Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

(Pest.)


Ifjuság.

  Mondják hidegnyugalmasan
  Az öregek:
  Szilaj, bolond fiú vagyok,
  Csendesb legyek.
  Vénség az életnek visszhangja csak,
  E tompa hangok meg nem bántanak.

  Szilaj vagyok, igaz; s bolond?
  Az is lehet.
  Az észt tanácsra nem hivom,
  Csak a szivet.
  No de fejemnek is hasznát veszem:
  Reá bokrétás kalpagom teszem.

  S a szív nem rossz tanácsadó,
  Higyétek el.
  Az észnél gyakran messzebb lát
  Sejtelmivel.
  Az ifjú szíve lánglobogva ég;
  Világit ez, midőn sötét az ég.

  S szolgál a szív nem csak vezér-
  Szövétnekűl.
  Balsors telében életünk
  Gyakorta hűl.
  S az ész miatt akár megfagyhatnánk,
  De szívünkben fölmelegit a láng.

  És ne higyétek, csendes öregek,
  Hogy tán megárt,
  Ha túllobogja is a fiatal
  Tűz a határt;
  Föl szoktak gyújtani egész mezőt,
  S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.

(Pest.)


Imádságom.

  Elkárhozástól félt szegény anyám,
  S talán féltése nem alaptalan.
  Tart tőle – s ebben igazsága van –
  Hogy már régóta nem imádkozám.
  Imádkozom hát; íme két kezem
  Szent áhitattal összekulcsolom.
  Hallgass meg engem, égi hatalom,
  Hallgass meg engem, édes istenem!

  Adj én nekem… hó, első a haza.
  Hatalmas isten, népem istene!…
  De kérni vajon mit is kellene
  Hazámért, melynek annyi a baja?
  Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
  Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
  Teremtsd egészen ujjá e hazát,
  Hallgass meg engem, édes istenem!

  És magamért? mit kérjek magamért?
  Adj hát nekem szépséges szeretőt,
  S a melyen majd meglátogassam őt,
  Gyors paripát; aztán sok, sok babért…
  Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
  De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
  Csikóm legyen mivel jól tartanom…
  Hallgass meg engem, édes istenem!

(Szalk-Szent-Márton.)


A szeretőm nyalka gyerek…

  A szeretőm nyalka gyerek,
  Alája termett a nyereg.
  Ha viszi a paripája,
  Gyönyörűség nézni rája.

  Gyakran látogat meg engem,
  Most is amott jön a lelkem;
  Ugy megvágtat paripája,
  A négy körmét majd elhányja.

  Öregbiró lyánya, szivem,
  Mit kukucsálsz olyan igen?
  Mit lesed a szeretőmet?
  Ugy sem szeret ám ő téged. –

  Szállj le kincsem a nyeregből,
  Vedd ki lábad a kengyelből,
  Ereszd meg a terhelődet,
  Öleld meg a szeretődet.

  Istenem, be ver a szived,
  Mert itt van az enyim mellett.
  Szived az én kincses ládám,
  Három faluért sem adnám.

  Mulattató, nevettető,
  Ha összejön két szerető;
  Elbeszélnek végtelenül,
  Magok sem tudják, hogy mirül.

  Jaj de mi zaj van odakint?
  Hát biz ott a lovad nyerit.
  Hogy elfeledkeztünk róla!
  Isten bűnünkűl ne rója.

  Jól tartottad a lovadat,
  De már föl is kantároztad.
  Még egy csókot, itt az orczám,
  Isten hozzád, kedves rózsám!

  Kedves rózsám, isten hozzád,
  Adjon isten arany zablát,
  Arany zablát a lovadnak,
  Aranyos kedvet magadnak!

(Duna-Földvár.)


Ismerjetek meg!

  Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
  Álarcz alatt volt mostanáig képem,
  De már meguntam én álarczomat,
  És azt most ünnepélyesen letépem.

  Olvastátok vidám dalaimat?
  Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
  Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
  Csak olyan ez, mint a virág a síron.

  Kivül a síron nyilik a virág,
  S belül a sírban féreg és halott van;
  Igy írtam én enyelgő dalokat,
  Míg lelkem haldokolt a fájdalomban.

  De többé nem leszek komédiás,
  Ki víg pofákat vág a közönségnek,
  És odabenn a színfalak között
  Arczán kínszenvedés könyűi égnek! –

  Oh nem, ez még sem szép határozat!…
  Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt.
  Szenvedjen bár szivem: a víg dalok
  Ne szűnjenek meg… hátha általok
  Kissé vidítom szomorú hazámat.

(Pest.)


Felhő és csillag.

  Mikor isten a férfit teremté,
  Homlokára szállt sötét ború,
  Nem tudom mért? csak hogy e borúból
  Lett a felhő s égiháború.

  Mikor isten a hölgyet teremté,
  Örömében sírva fakadott.
  Most is látni ez örömkönnyeknek
  Cseppjeit, a sok szép csillagot.

(Czinkota.)


A hűtelen barátokhoz.

  Derék fiúk, mint hagyogatnak el!…
  Eredjetek csak isten hírivel;
  Hagyjátok itt a fát, ti levelek,
  A fát, e szívet, melyen függtetek.
  Az őszi szél, mely titeket lefú,
  Majd elmulik, nem lesz örökkorú;
  S ha eljövend ismét a kikelet,
  Fog kapni a fa új leveleket.
  De tudjátok: többé ki nem virul
  Az a levél, mely fájáról lehull.



Én és a nap.

  Bámúlja sok oly epedőleg a holdat,
  Ezt a megtestesült sohajt.
  Miattam akár kimaradjon örökre,
  Nem csüggök én merengve rajt.

  Megtestesülése te érzeteimnek,
  Magas, fényes, hő napsugár!
  Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,
  Érted szemem, lelkem sovár.

  Egymás szeretői vagyunk mi a nappal;
  Mi hűséges két szerető!
  Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?
  Vagy szívemtől melegszik ő?

  És hogyha siromba leűzni fog a sors,
  Csak azt az egyet fájlalom,
  Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,
  A szép napot, nem láthatom.

  De szabad a holtnak egy óra naponként,
  S én arra kérem istenem:
  Éjfél idején legyen zárva koporsóm,
  S nyiljon meg az délben nekem!

(Pest.)


Búm és örömem.

  Nincsen oly bú,
  Mint az én búm.
  Oh, ha én busúlok!
  Keblem egy oroszlánbarlang,
  S szívem benne bárány;
  Szaggatják az éhes oroszlánok
  Fogaikkal, körmeikkel.
  Vérét iszszák,
  Csontját rágják
  És velőjét szíják
  E szegény báránynak az
  Éhes oroszlánok. – –
  Olyan öröm sincs,
  Milyen az én örömem.
  Oh, mikor én örülök!
  Keblem egy édeni kert,
  S rózsa e kertbe’ szivem.
  Napsugarakkal,
  Tarka lepékkel
  Játszik e rózsa,
  S zeng körülötte
  A csalogány.
  És jön egy angyal,
  És leszakítja e rózsát,
  S illeti csókkal,
  S keblire tűzi,
  S véle az égbe röpűl.

(Pest.)


Egy asszonyi állathoz.

  Megláttuk egymást és a szerelem
  Mindkettőnk szívében lobbot vetett.
  Fölösleges volt minden vallomás,
  Értők a kölcsönös tekintetet.
  Alig múlt egy nap, már csókoltalak,
  S te visszacsókolál és ölelél.
  Te is leány vagy, édes angyalom,
  Egy szikrával sem jobb a többinél.

  Miként folyammá nő a kis patak,
  S miként tengerbe vész el a folyam:
  Szerelmem akkép napról-napra nőtt,
  S lett végre tenger, mély, határtalan.
  Láttam piruló arczod hajnalán,
  Hogy boldogságom napja ujra kél.
  Te is leány vagy, édes angyalom,
  Egy szikrával sem jobb a többinél.

  Boldogságomnak napja ujra kelt,
  Boldogság napja volt égő szived.
  A mely szemedbe szállt, s onnan reám
  Elolvasztó sugárokat vetett.
  Minő boldogság volt, ha háborgó,
  Fölindult kebleden pihentetél!
  Te is leány vagy, édes angyalom,
  Egy szikrával sem jobb a többinél.

  Együttlétünknek végső napja jött,
  Tán mindörökre válandók valánk;
  De gondolám, nyugtatva magamat:
  Vár még egy este boldogsága ránk.
  Az este eljött. Épen bál vala,
  Te bálba mentél, hozzám nem jövél.
  Te is leány vagy, édes angyalom,
  Egy szikrával sem jobb a többinél.

(Igló.)


Felsülés.

  Ebédre híttak. Elfogadtam
  A meghivást nagy szívesen,
  Nem az ebédre nézve,
  Hanem mert vettem észre,
  Hogy köztünk szép lyány is leszen.

  S volt szép lyány, még pedig milyen szép!
  Könnyű lehellet termete,
  Fejér egén szemének
  Sötétkék napok égtek…
  De ez nem tartozik ide.

  Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép,
  S én őt tüstént megszeretém.
  »Kigyúlt indúlatommal
  Ebéd után azonnal
  Kirontok!« így elmélkedém.

  Ebéd alatt erősen szítam
  A szíverősitő italt,
  Hogy a nagy pillanatban
  Majd annál biztosabban
  Vívhassam ki a diadalt.

  De hah, a szíverősitő úgy
  Megerősíté szívemet,
  Hogy, az erőből aztán
  Lábamban nem maradván,
  Kirontanom nem lehetett.

(Eperjes.)


Gyermekkori barátnémhoz.

  Te vagy? valóban te vagy az?
  Vagy e látmány csak képzelet?
  Csak képzetemnek tündér délibábja,
  A melyben lelkem újra látja
  Szép arczod s boldog gyermekségemet?

  Te vagy valóban! ennyire
  Csalódás nem megy, nem mehet;
  Ismérem én jól e szemek sugárát,
  A melylyel glóriába zárád
  Hajdanta boldog gyermekségemet.

  A kis leányból hajadon,
  A kis fiuból ifju lett;
  Jött az idő, mely soha meg nem állott,
  S miként a szélvész a virágot,
  Elvitte boldog gyermekségemet.

  Azóta tiszta látköröm
  Oly gyakran elsötétedett,
  S az éjszakában, mely sírként fedett el,
  Csak egy csillag volt, a könny, melylyel
  Sirattam boldog gyermekségemet.

  Viszontlátásunk ünnepén
  Ölelj meg, lyánykám, engemet;
  Hagyd elfeledni kínos ifjuságom,
  Hagyd karjaidban újra látnom
  Ragyogni boldog gyermekségemet!

(Borjád.)



A négy ökrös szekér.

  Nem Pesten történt, a mit hallotok,
  Ott ily regényes dolgok nem történnek.
  A társaságnak úri tagjai
  Szekérre ültek és azon menének.
  Szekéren mentek, de ökörszekéren.
  Két pár ökör tevé a fogatot.
  Az országúton végig a szekérrel
  A négy ökör lassacskán ballagott.

  Világos éj volt. A hold fenn vala;
  Halványan járt a megszakadt felhőkben.
  Miként a bús hölgy, a ki férjinek
  Sírhalmát keresi a temetőben.
  Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
  S vett a füvektől édes illatot.
  Az országúton végig a szekérrel
  A négy ökör lassacskán ballagott.

  A társaságban én is ott valék,
  S valék szomszédja épen Erzsikének,
  A társaságnak többi tagjai
  Beszélgetének s énekelgetének
  Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
  »Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
  Az országúton végig a szekérrel
  A négy ökör lassacskán ballagott.

  »Ne válaszszunk magunknak csillagot?«
  Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
  »A csillag vissza fog vezetni majd
  A mult időknek boldog emlékéhez,
  Ha elszakaszt a sors egymástól minket.«
  S választottunk magunknak csillagot.
  Az országúton végig a szekérrel
  A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád.)


Sírba tették…

  Sírba tették első szeretőmet,
  Búm e síréj holdvilága volt.
  Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre.
  Fölkelt a nap… halványúl a hold.

(Pest.)



A magyar nemes.

  Őseimnek véres kardja
  Fogason függ, rozsda marja,
  Rozsda marja, nem ragyog.
  Én magyar nemes vagyok!

  Munkátlanság csak az élet.
  Van életem, mert henyélek.
  A paraszté a dolog.
  Én magyar nemes vagyok!

  Jól készítsd paraszt az útat,
  Mert hisz a te lovad vontat.
  Csak nem járhatok gyalog.
  Én magyar nemes vagyok!

  Tán a tudománynak éljek?
  A tudósok mind szegények.
  Nem irok, nem olvasok.
  Én magyar nemes vagyok!

  Van, igaz, egy tudományom,
  Ebben párom ritkán látom:
  Enni, inni jól tudok.
  Én magyar nemes vagyok!

  Milyen jó, hogy nem adózok,
  Gazdaságom van, de nem sok.
  S van adósságom, de sok.
  Én magyar nemes vagyok!

  Mit törődöm a hazával?
  A hazának száz bajával,
  Majd elmúlnak a bajok.
  Én magyar nemes vagyok!

  Ősi joggal, ősi házban
  Éltemet, ha elpipáztam:
  Mennybe visznek angyalok.
  Én magyar nemes vagyok!

(Borjád.)



Alku.

  Juhász legény, szegény juhász legény!
  Tele pénzzel ez a kövér erszény;
  Megveszem a szegénységet tőled,
  De rá’dásul add a szeretődet.

  »Ha ez a pénz volna csak foglaló,
  S még száz ennyi lenne borravaló,
  S id’adnák a világot rá’dásnak,
  Szeretőmet még sem adnám másnak!«

(Szalk-Szent-Márton.)


S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe.

  Méhek s virágok kertednek lakói,
  Méhes, virágos kert legyen szived:
  Ha nyílik benne szerelem virága,
  A barátságnak méhét is bevedd;
  Mert jól tudod: szép a virág; azonban
  Tavaszszal él csak, és ez oly rövid,
  Míg a szerény méh munkálódásából
  Megédesíted téli napjaid.
  Ha e tanácsom nem lesz sikeretlen:
  Engedd, hogy én is méh legyek szivedben.

(Borjád.)


A. B. emlékkönyvébe.

  Kalmáridőket élünk mostanában,
  Egy pénzdarabnak nézik a világot,
  S ha a világ pénz: a költő mi rajta?
  A költő – mondják – hasztalan penész csak.
  Pedig a költő a királyi kép a
  Világ tallérján… nem, királyi kép sem!
  Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja,
  Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. –
  Légy büszke rá, hogy költőnek születtél.

(Vár-Gedő.)


M. E. kisasszony emlékkönyvébe.

  Legboldogabb percz életünkben az
  (Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem),
  Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk.
  S neked maholnap e sorsod leszen.
  Megállítnám, ha volnék Józsue,
  Megállítnám itt a napot, időt,
  Hogy mindörökké oly boldog lehess,
  Minő ekkor lészsz az oltár előtt.

(Pest.)


S. K. emlékkönyvébe.

  Vén épület már a világ,
  Le, alacsonyra sülyedett.
  Ha egyenest jársz: beütöd
  A gerendában fejedet.
  Hajolj meg, ha a fejtörő
  Gerenda ellenedre van…
  Én inkább betöröm fejem,
  Semhogy meghajtsam derekam!

(Borjád.)


Virágos kert a költő szíve…

  Virágos kert a költő szíve,
  De másnak termi a virágokat;
  Mig ezeket szétosztogatja,
  Önnön magának csak tövis marad.

  És pillangó a költő lelke;
  Szegény pillangó! neki megesett:
  Addig bolyong a puszta kertben,
  Mig összetépik őt a tövisek.

  S a puszta kert s tépett pillangó
  Eszébe sem jut senkinek talán,
  Midőn élvezettel mereng a
  Szegény költő martírkoszoruján.

(Pest.)


A zsiványság vége.

  Hej zsiványság, derék szép zsiványság!
  A te véged hatalmas mulatság;
  Lesz belőled, ugy hord a szerencse,
  Száraz fának száradó gyümölcse.

  Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad:
  Kitekeri a hóhér a nyakad.
  Hogy pedig ne láthasd szégyenedet,
  Kivájják a varjak szemeidet.

  És mig tested a tánczot úgy járja,
  A mint szól a szemek muzsikája:
  Mélységében a sátán házának
  Lelkeddel az ördögök labdáznak.

(Pest.)


Hegyen űlök…

  Hegyen űlök, búsan nézek le róla,
  Mint a boglya tetejéről a gólya.
  Lenn a völgyben lassú patak tévedez,
  Az én fáradt életemnek képe ez.

  Elfárasztott engemet a szenvedés,
  Be sok búm volt, örömem meg be kevés.
  Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
  Örömem kis sziget lenne csak benne.

  Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél,
  Közelget az időjárás ősz felé;
  Őszszel szép csak a természet én nekem,
  A haldokló természetet szeretem.

  Tarka madár nem fütyörész az ágon,
  Sárgapiros levél csörög a fákon,
  Innen-onnan lehúll a fák levele…
  Bár csak én is lehullanék ő vele!

  Holtom után vajon mi lesz belőlem?
  Vadfa lenni szeretnék az erdőben;
  Ott lenne az én számomra jó tanya,
  Egész világ engem ott nem bántana.

  Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
  Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
  Elégetném ezt az egész világot,
  Mely engemet mindörökké csak bántott.

(Pest.)


Forrás és folyam.

  Szelid a forrás habja, s dalai
  Beillenének csengetyű szavának.
  Ilyen szelídek és csengők valának
  Ifjúságomnak első hangjai.

  Akkor kedélyem a forrás vala,
  Mosolygó tükre a szép mennyországnak,
  Nap, csillagok s hold beleláthatának.
  Szivem volt a forrás víg, fris hala.

  De a kis forrás most már nagy folyam,
  Csengő szavát s nyugalmát elvesztette.
  Vészek kergetnek vészeket fölötte,
  S belé a mennynek nézni hasztalan.

  Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan!
  Magad most benne ugy sem láthatod meg,
  Mert az csatáitól a fergetegnek
  Mind fenekiglen fölforgatva van.

  És mit jelent e vérfolt a vizen,
  E vérfolt a haboknak közepette?…
  Horgát a vad világ beléd ütötte,
  Te vérzel, árva hal, szegény szivem!

(Pest.)


Örök ölelkezés.

  A téren kettős sírhalom van,
  Fölöttök egy-egy zöld bokor;
  Egymásra hajlanak, miként ha
  Két szerető szív összeforr.

  Igen, két szerető szív szálla
  Pihenni e két domb alá,
  Midőn a háborgó életnek
  Kemény harczát kiharczolá.

  Egymás mellé temetteték a
  Hű szeretők itt magokat,
  Hogy egyesűlve legyenek, mint
  A földön, úgy a föld alatt.

  És egyesűlve maradának,
  Mely a sírhalmokon növe,
  A két ölelkező bokorfa
  A két szerelmes szelleme.

(Pest.)


A hazáról.

  Lement a nap. De csillagok
  Nem jöttenek. Sötét az ég.
  Közel s távolban semmi fény nincs,
  Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

  Szép csillag a honszeretet,
  Gyönyörüségesen ragyog.
  Szegény hazám, szegény hazám te,
  Neked kevés van ilyen csillagod.

  Mécsemnek lángja mint lobog!
  Mitől lobog? mi lengeti?
  Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
  Mécsem körül, ti népem ősei!

  Mintha nap volna mindenik,
  Oly tündöklők e szellemek,
  Tündöklők, mert hisz a dicsőség
  Sugármezébe öltözködtenek.

  Ne nézz ősidre, oh magyar,
  Ki most sötétségben vagy itt,
  Ne nézz ősidre, e napokra…
  Szemeid gyöngék… a napfény megvakit.

  Hazám dicső nagy ősei,
  Ti földetrázó viharok!
  Ti egykoron a porba omlott
  Európa homlokán tomboltatok.

  Oh nagy volt hajdan a magyar,
  Nagy volt hatalma, birtoka;
  Magyar tenger vizében húnyt el
  Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

  Csak hogy rég volt, midőn magyar
  Fejekre termett a babér;
  A képzelet sebes szárnyú sas,
  Elfárad mégis, mire oda ér.

  Oly rég elhervadt a babér
  A magyaroknak homlokán,
  Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
  Nagyságod híre csak mese talán.

  Már rég nem sírtam, s íme most
  Pillámon egy könny rengedez.
  Magyar nép, vajon hajnalodnak
  Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

  Magyar dicsőség, mi valál?
  Hullócsillag? mely tündökölt,
  Aztán lehullott a magasból
  És mindörökre elnyelé a föld.

  Vagy üstökös vagy, oh magyar
  Dicsőség! mely jött s távozék,
  Hogy századok multával ujra
  Lássák fényét a népek s rettegjék?

(Pest.)



A költő s a szőlővessző.

  Semmi vágyam, semmi kedvem
  A borostyánkoszorúhoz!
  Magyarország szép leányi,
  Szőlővessző-koszorúval
  Koszorúzzatok meg engem,
  Mert a szőlővessző és a
  Költő sorsa oly hasonló.
  Költő és a szőlővessző
  A világnak adja lelkét.

  Szőlővessző lelke a bor,
  A költőnek lelke a dal.
  Lelkünket ha általadtuk
  Borban, dalban a világnak:
  Elhervadunk, elenyészünk.
  És midőn már elenyésztünk:
  Lelkeink, a bor s dal mellett
  Vigad a világ! – – – –

(Borjád.)


A jegygyürű.

  »Isméred e gyürűt?
  Aranymives barátom!«
  – ‚Ismérem jól, uram,
  E gyűrűt én csináltam;

  Azt is tudom: kinek
  Számára készíttetted?
  Az szép leányka volt,
  És aztán hitvesed lett.‘

  – »Igen, szép lyányka volt,
  És aztán hitvesem lett.
  De megszegé hitét
  S mással kötött szerelmet.

  E gyűrü rosz helyen
  Volt ujján; visszavettem.
  Legdrágább kincsem ez,
  Jobb helyre kell hát tennem.

  Ezennel önts golyót
  E gyűrüből, barátom!…
  … Fegyverbe töltöm azt,
  S szivem, beléd bocsátom.«

(Pest.)


Szép vidéknek szépséges leánya…

  Szép vidéknek szépséges leánya!
  Eszem azt a gyönyörü szemed –
  Gyönyörű? nem! csak azért sem az, mert
  Hazugságban hagytál engemet.

  Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg,
  Hogy már láttam tiszta kék eget!
  S ez hazugság, mert nem láttam addig,
  Mig nem láttam a te szemedet.

  Vetted észre? mily hosszan merengtem
  S milyen áhitattal szemeden?
  Áhitattal függtem rajta, mint a
  Haldokló szent a feszűleten.

  S te valóban megváltóm lehetnél,
  Mindazáltal nem halnál te meg:
  Holt, hideg fán nem függnél… ölelned
  Kéne élő, égő keblemet…

  Mit beszélek? mit mondtam?… szerelmet
  Tőled én nem, oh, nem várhatok!
  Szerelemmel a szegény költőre
  Áldást hozni melyik lyányka fog?

  Mert szegénynek alkotá az isten
  A költőt, s tán rendén is van ez:
  Tarka, pompás toll nem ékesíti
  A madárt sem, a mely zengedez.

  Igy a költő egyszerűségében
  Képes-e lyányt meghódítani?
  Tündökölni vágynak a leányok
  S méltán… ők a föld csillagjai.

  Te, leányka, az én csillagom vagy,
  S tőlem senki nem tilthatja meg:
  Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy
  Szemeimmel ne kisérjelek.

  Fog kisérni szemeim világa,
  Fog kisérni vándorútamon.
  A távolból ha nem melegítesz:
  Legalább nézz rám, szép csillagom!

(Pest.)


Megteremtéd lelkem új világát…

  Megteremtéd lelkem új világát,
  Szerelem dicső világa ez!
  Hálából e szív, örök tüzével,
  Istenséged szent oltára lesz.

  Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
  Engedd meg, hogy szerethesselek,
  Mert különben köztem s a világ közt
  Megszakadnak minden kötelek.

  Vad, sötét föld keblem birodalma,
  Fejedelme gyűlölő harag,
  Harczban állok a nagy mindenséggel –
  Szeretetre csak képed marad.

  Képed a fény, az egyetlen egy fény,
  Mely keblemnek éjjelébe jár,
  Mint a rabhoz, földalatti börtön
  Kisded ablakán, a napsugár.

  Én szeretlek! bár tudom: mily rém a
  Nem viszonzott szerelem baja;
  De kit annyi rém gyötör, szivemnek
  Könnyü lesz ezt is megszoknia.

  Nem viszonzott szerelem keserve!
  Türelemmel hordom terhedet,
  Mint az istenember a keresztfát,
  Melyen aztán megfeszíttetett.

(Pest.)


Éj van…

  Éj van, csend és nyugalomnak éje,
  A magas menny holdas, csillagos;
  Szőke gyermek, kék szemű kökényfa,
  Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?

  Engem édes álmak környekeznek,
  De nem alszom, ébren álmodom.
  Minden álmam egy fényes királyság,
  S koronája te vagy angyalom!

  Beh szeretném most, ha lopni tudnék,
  A lopás bármily rút lelki folt!
  Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
  Gazdagitsam a szegény valót.

(Pest.)


Félre mostan…

  Félre mostan, hagyjatok magamra,
  Hagyjatok, ti régi czimborák!
  Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
  Czímerem most rózsa s nem borág.

  Szerelemnek katonája lettem…
  A lant, a dal töltött fegyverem,
  Töltés benne forró érzeményem,
  Boldog én! ha a csatát nyerem.

  Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék…
  Tündérország, mely előttem áll;
  Sikerüljön ezt bevennem: akkor
  Én leendek a tündérkirály!

(Pest.)


Ablakodból hogyha…

  Ablakodból hogyha kitekintesz:
  Kertet látsz csak, kertet és eget.
  (Adja isten, hogy legyen hasonló
  E látványhoz teljes életed!)

  Képzelem: mily boldog vagy, leányka,
  Hogy körűled ilyen kert virit.
  Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,
  Mert beléje néznek szemeid.

(Gödöllő.)


Nála voltam…

  Nála voltam, a kedves leánynál,
  Nála voltam, ismét eljövék.
  Honn vagyok… honn? nem tudom. Szédülök.
  Kereng velem a föld és az ég.

  Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka,
  Szép és jó s oly lelkes honleány!
  Te hazám leglelkesebb leánya,
  Te hazám nemtője vagy talán.

  Lyányka, neked költőt kell szeretned,
  Más nem méltó birni tégedet,
  Nem méltó más erre, mert hazát ugy,
  Mint a költő, senki nem szeret.

  Mit tegyek? szólj, üdvem gyöngyvirága,
  Mit tegyek? hogy megnyerhesselek.
  Kész vagyok, kész mindent elkövetni,
  Mindent, hogy megérdemeljelek.

  De ha semmit nem tennék is, lyányka,
  Érdemetlen nem vagyok reád:
  Szerelemért csupán szerelem kell,
  S én szeretlek, mint te a hazát!

(Pest.)


Vasárnap volt…

  Vasárnap volt. Nem felejtem én el
  E napot. Lenn a kertben valánk.
  Néztelek… te bokrétát kötöttél.
  A nap jó kedvvel mosolyga ránk.

  És midőn elkészült a bokréta,
  Általadtad, – oh, meglepetés! –
  Általadtad azt nekem, leányka…
  E gyönyörre minden szó kevés!

  Általadtad nekem a bokrétát,
  Most is itt van az szivem felett;
  S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
  Akkor is még szivemen leled.

  Higy nekem, hogy szívem és bokrétád
  Egy időben, együtt hamvad el…
  Milyen édesen fog majd pihenni
  Ő alatta e fáradt kebel!

  S a mig élek, addig paizsom lesz.
  Oly szükséges nekem a paizs!
  Most merészen állok ki, ha mingyárt
  Az egész föld ostromolna is.

  Rágalom, gúny, ármány, balszerencse
  Szórhatnak rám millió nyilat:
  Szánakozva nézem ellenségim
  E tündér virágpaizs alatt.

(Buda.)


Drága orvos úr…

  »Drága orvos úr!« szólék eszemhez,
  »Látogassa meg csak szívemet;
  Látogassa meg, kérem… roszul van…
  És gyógyitsa ki, ha még lehet.

  Nagy bizalma van szivemnek önben,
  Mert ön már többször segíte rajt.
  De siessen, kérem, csak siessen,
  Még talán elűzheti a bajt.«

  És az ész, ez a jó háziorvos,
  Nem késett, hanem lesietett;
  És megrémült és fejét csóválta,
  Meglátván a vérző beteget;

  S igy kiálta föl: »Fiatal ember,
  Mit cselekszik ön, az istenért?
  Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál –
  Mért is nem vigyáz magára, mért?

  De legyünk csak egy kis türelemmel,
  Még talán… talán segithetek.«
  Szóla, és a sebet megvizsgálván,
  Abba balzsamot csepegtetett.

  »Ah!« felelt a szív, »ön a reménynek
  Balzsamát használja?… hagyjon föl…
  Kínom szörnyü… gyógyuljak, vagy haljak!…
  A reménység sem gyógyit, sem öl.«

(Pest.)


Hol van oly nagy pusztaság…

  Hol van oly nagy pusztaság, mint keblem?
  Oh, e puszta oly határtalan!
  Jobbra, balra terméketlen föld, csak
  Közepében egy élőfa van.

  S hol van olyan nagy élőfa, mint ez?
  Árnyat az egész világra vet!
  Tudjátok: mi e roppant fa keblem
  Pusztájában?… ez a gyűlölet.

  El fog dőlni e világborító
  Fa, ha majd egy órjás megjelen.
  E világborító fát eldöntő
  Óriás a boldog szerelem.

(Pest.)


Nő szerelmem…

  Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
  Végtelen tengerré árada.
  És a mint nő: szaporodik benne
  A szörnyeknek rémes tábora.

  És ha benne a rémek mozognak,
  És ha rajta szélvész vágtatott:
  Föl az égre csap szilaj hulláma,
  S lemos onnan minden csillagot.

  És mi kelti e vihart?… az eszme:
  Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
  Iszonyú ez éj és e sötétség
  S villám benne égő agyvelőm.

  Oh, az ily percz helyett egy öröklét
  A pokolban áldás volna rám!… –
  Múl a vész, a tenger csendesül, ha
  Ezt az eszmét elzavarhatám.

  Csendesűl a tenger és lesímul,
  És a tengerpartra lépek én,
  S ott remények erdejében járok;
  Oh, mi szép zöld erdő a remény!

  A remények szép zöld erdejében
  Két galamb ül s búg egy ág felett,
  S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
  E galambpár én leszek veled!

(Pest.)


Meg ne ítélj…

  Meg ne ítélj a találkozásról,
  Mely közöttünk a legelső volt!
  Mint magát ekkor viselte nyelvem:
  Az nem mindig olyan néma, holt.

  Ajkaimról hallhatják gyakorta
  A beszéd megáradt folyamát,
  S közbe-közbe tréfa úszik árján,
  Mint enyelgő csónakos-család.

  De midőn te véled összejöttem,
  Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
  Fergeteg ha van keletkezőben:
  Megelőzi temetői csend.

  Fergeteg volt itt keletkezőben,
  Fergetegre készült kebelem,
  S az kitört már… ontja villámlását,
  Mennydörgését a vad szerelem.

  Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
  Bennem a föllázadt fergeteg…
  De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
  Látom majd viszonszerelmedet.

(Pest.)


Voltak sokkal jelesebbek…

  Voltak sokkal jelesebbek, mint én,
  Hírök még is elfelejtve már.
  Hát ti rátok, dalaim, ti rátok
  A jövendőben vajon mi vár?

  Éltek-e ti még akkor, midőn már
  Én fölöttem fűvek lengenek?
  Ugy, miként a lantnak húrja, mely, ha
  Elszakad, még aztán is zeneg.

  Nem bánom, ha, a mit eddig irtam,
  Nem bánom, ha mind az elenyész;
  Csak a mit te hozzád írok, lyányka,
  Ezt ne bántsa elmulási vész.

  S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja:
  Szent lesz minden hozzád írt dalom,
  Mert hisz azok a mennyből erednek,
  Kék szemedből, szőke angyalom!

(Pest.)


Vadonerdő a világ…

  Vadonerdő a világ körűlem,
  Oly sötét, oly éktelen vadon!
  Benne járok én, elfáradt vándor;
  Éj van és az útat nem tudom.

  Egy kicsiny fény rezg amott előttem
  Ágak-bogak gyér nyilásin át;
  Te vagy az, te szeretett leányka,
  Követem fényednek sugarát.

  Vajon e fény mécsvilág-e – a hol
  Nyughatom majd – egy csöndes tanyán?
  Vagy csalóka bolygótűz csak, a mely
  Temetőbe… sírba visz talán?

(Pest.)


Nincs jogom, hogy…

  Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
  Mert hiszen nem is vagy még enyém;
  Néha még is szerelemféltés, e
  Legborzasztóbb mennykő üt belém.

  Elsötétül a világ ilyenkor…
  Elsötétül? nem, sőt meggyulad…
  Végitélet van… az alkotó az
  Angyalokkal trombitát fuvat.

  Harsog az arkangyal trombitája…
  Agyvelőm reng… szerteszét szakad…
  Mert reám igy dörg le az itélet:
  A te sorsod örök kárhozat!

(Szalk-Szent-Márton.)


Száz alakba…

  Száz alakba öltözik szerelmem,
  Száz alakban képzel tégedet.
  Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
  Mint szilaj folyam fut körüled.

  Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
  Szentegyház vagy, én azt gondolom,
  És szerelmem mint repkény huzódik
  Fölfelé a szentegyház-falon.

  Néha gazdag útas vagy s szerelmem
  Mint az útonálló megrohan,
  Néha meg mint jámbor alamizsnás
  Lép elédbe alázatosan.

  Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
  S mennydörgéssel ostromlom szived.
  Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
  Csalogányként zengek éneket.

  Im, szerelmem ekkép változik, de
  Soha meg nem szűnik, mindig él,
  S nem gyöngül, ha néha szelidebb is…
  Gyakran csendes a folyó, de mély!

(Szalk-Szent-Márton.)


Megvallom, hogy…

  Megvallom, hogy én az iskolában
  Rest tanúló voltam, szörnyü rest.
  Légy tanítóm, jó leányka, tőled
  Majd tanúlok édesörömest.

  S okvetetlen tőled kell tanulnom,
  A mit mostan tudni akarok.
  Nem tanulják azt az iskolában,
  Nem tudják azt a professorok.

  Nos, leányka, lészsz-e hát tanítóm?
  Kell-e tőlem a professorság?
  Azt szeretném én csak megtanulni:
  Mit tesz az a szó, hogy »boldogság«?

  Nem kerűl ám sok fáradságodba,
  Ne gondold; csak egy kis perczig vársz…
  Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet
  Mindent oly szépen megmagyaráz.

(Szalk-Szent-Márton.)


Álmaimban gyakran…

  Álmaimban gyakran látogatsz meg,
  Életemnek legszebb álma te!
  Onnan van, mert rajzolásit elmém
  Minden este véled végzi be.

  Te vagy elmém végső gondolatja,
  Mielőtt bezárkozik szemem.
  Igy az égen, mielőtt az éj jön,
  A szép alkony mindig ott terem.

  Hejh, leányka, akarod-e tudni:
  Álmaimnak foglalatja mi?
  Rövid az, de oly szép!… látlak téged
  Szerelemmel rám mosolygani.

  Ha ez igy van, mint álmodni szoktam,
  Ha szeretsz tán engem, oh leány!
  Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen
  Boldogságom álomkép csupán.

  De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán
  Kebled értem soha nem hevül:
  Akkor… akkor legjobb lesz alunnom
  És álmodnom véghetetlenül.

  Kérem istent, hogy ne ébreszszen föl
  Az itéletkor se engemet;
  Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
  Mint a mennyben lennem nélküled!

(Szalk-Szent-Márton.)


Szerelemnek lobogója…

  Szerelemnek lobogója szívem,
  Érte két szellem viaskodik;
  Rémes a harcz és mindennap eltart
  Kora regtől késő alkonyig.

  Egyik szellem, hófehér ruhába
  Öltözködve, a vidám remény;
  Másik szellem a mogorva kétség,
  Öltözködve hollófeketén.

  Egyre vínak, és nem tudhatom még:
  Győzedelmes melyikök lehet?
  Attól tartok, hogy kettészakítják
  E szerelmi zászlót, szívemet!

(Szalk-Szent-Márton.)


Alacsony kis ház…

  Alacsony kis ház az én lakásom:
  A tiéd magas, nagy palota
  Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
  Nem emelkedhetem én oda…

  De miért ne egyesülhetnénk mi?
  Én hozzám le mért ne hajlanál?
  Le a völgybe tér a hegy patakja,
  S az égről a nap a földre száll.

  Igy, mint a nap földre száll az égről,
  És a völgybe hegyről a patak:
  Palotádból, lelkem szép galambja,
  Szállj le hozzám, hogy birhassalak!

  Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
  Itt lenn nálam, mintsem odafenn.
  A magasban hűvös levegő van,
  A tavasz legszebb a völgyeken.

  Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka,
  Szerelemnek ékes tavasza;
  Nem mulandó e tavasz viránya,
  Mint az, melyet a május hoza.

  A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
  A hol látja a virágokat.
  Titkos, rejtett kert szivem szerelme,
  A hervasztó ősz rá nem akad.

  Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e
  Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:
  Oh azért megférünk benne ketten,
  Mint fészkében a páros madár.

  Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
  Ha ott hagyod minden ékszered…
  Mért is volna rajtad ékszer? úgy is
  Elhomályosítja azt szived.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mihelyest megláttalak…

  Mihelyest megláttalak, leányka,
  Én azonnal megszerettelek.
  Látásodkor ugy jártam, mint a fa,
  A melyet a villám gyujta meg.

  Fa valék én, egy kiszáradott fa,
  Melynek lombja szertehulla rég.
  Most örűlök rajta, hogy az voltam,
  Mert a száraz fa legjobban ég.

(Szalk-Szent-Márton.)


Lyányka, mikor…

  Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk,
  Én nem szóltam és te hallgatál.
  Hejh! ha tudnám, be sokért nem adnám,
  Hogy te ekkor min gondolkozál?

  Én csak ilyenféléket gondoltam,
  Hogy… izé… bizony már nem tudom:
  Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek
  Gyönyörűséges gondolatom.

  Minden eszmém tündércsengetyű volt,
  Mely bűbájosan csilingele,
  Bájosan… de némely’k olyan búsan,
  Hogy szivem majd megrepedt bele!

(Pest.)


A világtól elvonulva…

  A világtól elvonulva élni
  Egy csöndes kis házfödél alatt,
  Elvonulva, lyányka, véled élni…
  Oh mily szép, mily édes gondolat!

  Itt szeretném hagyni a világot,
  Mely ugy sem más, mint egy csatatér.
  Harczolunk s mi harczaink jutalma?
  Legfölebb is tán egy kis babér.

  És ezért küzködjem én örökké?
  S megvagdalni hagyjam lelkemet?
  A babér csak elfödi sebünket,
  Elfödi, de nem gyógyítja meg.

  Tedd kezembe kezedet, leányka,
  S a hová vezetsz: megyek veled;
  Oh de messze menjünk, hogy ne lássam
  Távolról se a csatahelyet.

  Messze menjünk és sebes léptekkel,
  Hogy minket ne érjen majd utol
  Mult időm emléke, e madár, mely
  Harczaimról oly búsan dalol.

(Pest.)


A mióta szerelembe…

  A mióta szerelembe estem,
  Igazán, hogy féleszű vagyok.
  Szemkötősdit játszanak fejemben
  S falnak mennek a gondolatok.

  Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit
  Józanon tőlem nem láttatok,
  A mit szinte szégyenlek kivallni:
  A tükörbe is pillantgatok.

  Reggel sokszor jó estét kivánok,
  És jó reggelt, hogyha este van.
  Isten hozott! mondom a menőnek,
  S annak, a ki jő: élj boldogan!

  Tollam gyakran a porzóba mártom,
  A tintát meg porzónak veszem.
  S mindez hagyján! de mikor szájamba
  A szivar tüzes végét teszem…

  Erre aztán elmondhatni ám, hogy
  Valóságos szerelem sebe.
  Te miattad kaptam, lyányka… illő
  Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

(Szalk-Szent-Márton.)


Soha sem volt az szerelmes…

  Soha sem volt az szerelmes, a ki
  Mondja, hogy rabság a szerelem.
  Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
  Szárnyat ád ő… azt adott nekem.

  S a madárnak nincsen olyan szárnya,
  Mint minőt a szerelem növeszt.
  El sem kezdem oly parányisággal,
  Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

  Szállok én az angyalok kertébe,
  Föl az égre, pillantás alatt,
  S koszorúba fűzöm ott e kertnek
  Lángrózsáit, a csillagokat.

  Majd ez égi fény borít el, majd az
  Alvilágnak éjszakája föd…
  Szállok és egy pillanatban látok
  Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

  Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,
  Hogyha szárnyam fölkerekedik;
  A világnak megteremtésétől
  Szállok a végső itéletig.

  S így ha mennyet és poklot bejárok:
  A pokolban a mi gyötrelem
  És a mennyben a mi üdvösség van,
  Egy perczben mindazt átérezem.

(Szalk-Szent-Márton.)


A bokrétát, melyet…

  A bokrétát, melyet nekem adtál,
  Háromszin szalaggal kötted át,
  Szereted a hazának színeit,
  Lyányka, mert szereted a hazát.

  Adok én is három színt cserébe:
  A zöld színnek vedd reményimet,
  A fehérnek halovány orczámat,
  A pirosnak vérző szívemet.

(Szalk-Szent-Márton.)


Fa leszek, ha…

  Fa leszek, ha fának vagy virága.
  Ha harmat vagy: én virág leszek.
  Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
  Csak hogy lényink egyesüljenek.

  Ha, leányka, te vagy a mennyország,
  Akkor én csillaggá változom.
  Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
  Egyesüljünk) én elkárhozom.

(Szalk-Szent-Márton.)


Őszi reggel járok…

  Őszi reggel járok a szabadban,
  De hiába nézek szerteszét;
  Sűrü ködnek fátyolában a táj,
  A toronynak látni csak hegyét.

  A természet elhagyott szentegyház;
  Nincsen benne buzgó népe már:
  A virágok… s hallgat orgonája,
  Hallgat a sok énekes madár.

  A természet néma szentegyháza
  Fölzajlik még egyszer az idén
  – A tavasznak mintegy viszhangjául –
  A szüretnek megjövetelén.

  A szüret víg, kellemes mulatság.
  Gyakran ekkép sóhajtott szivem:
  Be szeretnék én is szüretelni,
  Mért nincs nekem is szőlőhegyem?…

  Most beérném egyetlen gerezddel,
  Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
  Hejh, beérném én veled, leányka,
  Te legszebb, legédesebb gerezd!

(Szalk-Szent-Márton.)


Háborúval álmodám…

  Háborúval álmodám az éjjel,
  Háborúba hítták a magyart;
  Fölhivó jelül, mint hajdanában,
  Országszerte járt a véres kard.

  S fölriadt a véres kard láttára,
  A kinek csak egy csepp vére volt.
  A szabadság drága koszorúja,
  Nem hitvány pénz volt a harczi zsold.

  Épen e nap volt menyegzőnk napja,
  Az enyém, leányka, s a tiéd;
  S én, hogy haljak a honért, elhagytam
  Házasságunk első éjjelét.

  Úgy-e, lyányka, a menyegző napján
  Menni és meghalni, szörnyü vég?
  És mégis, ha rá kerülne a sor,
  Ugy tennék, mint álmomban tevék.

(Szalk-Szent-Márton.)


Életem most…

  Életem most egyetlen kivánság:
  Megnyerhetni, lyányka, szívedet!
  Néha mégis csaknem azt ohajtom:
  Vajha ne szeretnél engemet.

  Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel
  Összekötni vétek volna tán;
  Az enyém oly boldogtalan, oly bús,
  A tiéd oly boldog, oly vidám!

  Berekeszszem a szelíd galambot
  Vérszomjas vadállatok közé?
  Tengerekre, vészes tengerekre
  A kicsiny sajkát vezessem-é?

  Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka,
  Mint ott a galamb s a sajka jár?
  Megbirnád-e a balsorsot? melyet
  Én megbírok, mert megszoktam már…

  Csak szeress te engemet, leányka,
  Szenvedésim tudni sem fogod.
  Nem borúl el soha én miattam,
  Nem borúl el fényes homlokod.

  Megkiméllek bánatomtól téged,
  Mint a föld a napot, kedvesét.
  Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:
  Akkor lesz csak szomorú, sötét.

(Szalk-Szent-Márton.)


A letarlott…

  A letarlott, megsárgult vidéken
  Szomorúan űl az őszi köd…
  Mult időmnek szomorú emléke
  Őszi ködként ült szívem fölött.

  Feljön a nap fényes arczulatja
  És eloszlik a szomoru köd…
  Fényes arczod megláttam, leányka,
  S világosság lett szívem fölött.

  Oh de, lyányka, ugy ne tégy, mint a nap,
  Mely azért veré el a ködöt,
  Csak azért, hogy tisztán lássék: milyen
  Hervadás van a világ fölött.

(Szalk-Szent-Márton.)


Elnémult a fergeteg…

  Elnémult a fergeteg süvöltő
  Hárfájának zordon éneke.
  Nyúgott a táj, mint az arcz, mely küzdött
  A halállal s már kiszenvede.

  Oly szelid, szép őszi délután van!
  Itt-ott látni csak kis felleget;
  A viharból ugy maradt meg ez, mint
  Bús időkből az emlékezet.

  A faluknak bádog tornyait a
  Nap sugári megaranyozák;
  Délibábok távol tengerében
  Mint hajók lebegnek a tanyák.

  Áttekintek a nagy láthatáron,
  Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
  Szívem is most ily végetlen róna…
  Nincsen benne más, csak szerelem.

  Szívem olyan tele szerelemmel,
  Hogy terhétől csaknem elesik.
  Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága
  Alig birja dús gyümölcseit.

  Szívem így, megtelve szerelemmel,
  Egy pohár, a mely csordultig áll…
  Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
  Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

(Szalk-Szent-Márton.)


Arczképemmel…

  Arczképemmel, lelkem arczképével
  Ajándékozlak meg tégedet.
  Nem bánom, ha senkinek sem tetszik,
  Csak neked tessék, lyánykám, neked!

  Lelkem egy könyv, a mely mindig nyitva,
  Olvashatja, ki mellette jár.
  Olvassák is – a sok forgatásban
  Össze is van az szaggatva már.

  Lelkem gyűrü, egy aczélgyűrü; de
  Láthatsz benne drágaköveket.
  Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
  Egy gyémánt, a tiszta becsület.

  Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
  Mely soha meg nem rendíttetett,
  Nem reszket… csak egy, csak egy esetben:
  Hogyha rá száll szép tekinteted.

  Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
  Gyakran ontja a villámokat;
  De, leányka, te ne félj! – a villám
  Tölgyeket sujt, nem virágokat.

  Lelkem Illés próféta, a mennybe
  Száll a dicsőség lángszekerén…
  Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
  És mennyországról lemondok én!

(Szalk-Szent-Márton.)


Ha az isten…

  Ha az isten ekkép szólna hozzám:
  »Fiam, én neked megengedem,
  Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik«,
  Erre kérnem akkor istenem:

  Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
  Sárga lombon fényes napsugár;
  Sárga lomb közt zengje végdalát egy
  A tavasztól elmaradt madár.

  S valamint az őszi természetre
  A halál jön észrevétlenül:
  Én reám is igy jőjön… csak akkor
  Vegyem észre, ha mellettem ül.

  Ekkor, mint a lombon a madárka,
  Zengjem én is el végdalomat
  Bűvös hangon, mely le a sziveknek
  Fenekére s föl az égbe hat.

  És ha vége a varázséneknek:
  Ajkaimat egy csók zárja be,
  A te csókod, szőke szép leány, te
  Földi lények legdicsőbbike! –

  De ha ezt nem engedné az isten,
  Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
  Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
  Véres rózsák, férfikebleken.

  S lelkesítve zengjenek a harczok
  Csalogányai, a trombiták.
  Ott legyek, s az én szivemből szinte
  Nőjön egy halálos vérvirág.

  S ha ledőlök ekkor paripámról:
  Ajkaimat egy csók zárja be,
  A te csókod, te szép szabadság, te
  Égi lények legdicsőbbike!

(Szalk-Szent-Márton.)


Avvagy én már soha…

  Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
  Mindörökké tart e lelki harcz?
  Oh leányka, e véget nem érő
  Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

  Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
  Pedig én meg nem bántottalak;
  Vagy talán az megbántás előtted,
  Hogy szeretlek, hogy imádalak?

  És ezért kell oly sokat szenvednem,
  Oly sokat, a mennyit csak lehet!
  Szívemet megvesztegetted, lyányka,
  Hogy örökké verjen engemet.

  S ezelőtt még, ha reggeltül estig
  Gyötörtettem is a kinpadon:
  Az enyém volt a pihentető éj;
  Most sem éjem többé, sem napom!

  Mint galamb száll én felém az álom,
  De reám nem édesgethetem:
  A galamb félénk madár… tovább száll…
  Elriasztja dobogó szivem.

  Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
  Csendesítsd le e vad pártütőt,
  Nehogy egyszer a kétségbesésnek
  Óráján keresztüllőjem őt!

(Szalk-Szent-Márton.)


Azt hivém, hogy…

  Azt hivém, hogy csak az emberek közt
  Van irigység és kajánkodás.
  Csalatkoztam! mert a milyen a föld,
  Ott fenn az ég egy cseppel se más.

  Földön, égen nincs valódi béke;
  Örökös harcz, örökös zavar.
  Mint a földön, éppen úgy az égen
  Minden csak uralkodni akar.

  A nap és éj háborút viselnek,
  Hol az egyik, hol a másik nyér.
  Mi a hajnal és az alkony?… a nap
  S éj közötti harczban elfolyt vér.

  És mi a hold? egy zsarnok király ő,
  És jobbágyai a csillagok.
  És a jobbágy, ki nagyon tündöklik?
  Jaj neki, mert számüzetni fog.

  Hány jobbágyát számüzé e zsarnok!
  Minden éjjel hull alá néhány…
  Tán te is így fényedért az égből
  Számüzött csillag vagy, szép leány?

(Szalk-Szent-Márton.)


Messze estem…

  Messze estem, oh lyánykám, beszédes
  Szemeidnek szép sugáritól…
  (Szemeidből jóság és vidámság
  E kedves két égi gyermek szól.)

  Messze estem tőled, oh te szép lyány,
  Te aranyba foglalt drágakő!
  De a nap, hol majd elédbe állok,
  Ez a nagy nap nem sokára jő.

  Nagy lesz e nap, sorsomat határzó,
  Mint Waterloo Napoleonét.
  Még király vagyok… kevélyen hordom
  Koronámat, a fényes reményt.

  Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről
  Porba hull e drága korona?
  Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak
  Oczeánján a Szentilona.

(Szalk-Szent-Márton.)


Milyen furcsa álmam…

  Milyen furcsa álmam volt az éjjel!
  Lyányka, te megszúrtad szívemet,
  És belőle minden vér kifolyt; de
  Minden csepp vérből egy rózsa lett.

  Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
  Csak azt, hogy ilyen a szerelem;
  A szegény szivet halálra gyötri,
  S olyan édes ez a gyötrelem!

(Szalk-Szent-Márton.)


Félre mostan…

  Félre mostan, félre a fejemről,
  Bú, te fekete, nehéz sisak!…
  Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó,
  Melyen pajkos tollak inganak.

  Félre, bú, te lándzsa, mely szögezve
  Vagy tulajdon gazdád keblinek…
  Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
  Mit keblemre bátran tűzhetek.

  Félre bú, te alvilági kínpad,
  A melyen a szív martírkodik…
  Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
  Melyen a szív mennyről álmodik.

  Jöszte, jókedv! jöszte, víg barátom,
  Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
  Oly hatalmast, a minő közöttünk
  Még soha nem ünnepeltetett.

  Jöszte, jókedv! fényes szivárványod
  Vond keresztül a nagy ég-iven;
  Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet,
  Hadd tánczoljon lelkem és szivem!

  Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért,
  Mért tartunk ilyen nagy ünnepet?
  Csak azért, mert megtudom: a lyányka
  Szeret-e hát avvagy nem szeret?

  Hogyha visszatérünk a leánytól,
  És szerelmet tőle nem hozunk:
  Messze utra küldelek, barátom,
  S többé tán nem is találkozunk.

  Megvallom, hogy eddig én reszkettem
  Az időtől, mely most jőni fog;
  De kihamvadt bátorságom lángja
  Most, hogy épen kell, megint lobog.

  Gyalázat a gyáva katonára;
  Ki a síkra búsfélénken áll –
  Vigalomra hát – vigan rohanjunk
  A csatába – élet vagy halál! – –

(Szalk-Szent-Márton.)


Megpendítem…

  Megpendítem hónapok multával
  Még egyszer szerelmi lantomat;
  Még ez egyszer, egyszer és utószor,
  Mert ezentúl hangot ő nem ad.

  Nem pazarlom én többé leányra
  Dalaimat, érzeményimet.
  Érzéketlen bábok a leányok,
  Szívet és dalt nem érdemlenek.

  Nem beszél vak indulat belőlem;
  Csendes elmém higgadt szózata.
  Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
  Szerelmem kinjából támada.

  Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
  Nem lebeg rajt szenvedély köde,
  Mely előlem annyi szép virányt, de
  Annyi puszta tájt is elföde.

  Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
  Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?
  Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom…
  Nincs barátság, nincs ott szerelem!

  Egyedűl, e roppant nagy világtól
  Elhagyatva, szeretetlenűl,
  Máriusként, a ki számüzötten
  Egy országnak omladékin űl.

  Nem lehet, hogy én még ne szeressek,
  És hogy engem ne szeressenek!
  Bármily hideg a világ: szívem még
  Nem fagyott meg, szívem még meleg.

  Lesz leány még, kell leánynak lenni,
  A ki éreztesse majd velem,
  Hogy áldás az átkos élet, melyben
  Van egy percznyi boldog szerelem!

(Pest.)



A csárda romjai.

  Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
  Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
  Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel
  Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,
  De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
  Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,
  A melyet egyszerre általolvashatok;
  S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok.
  Mint sajnálom én, hogy egész életemet
  Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
  Itt szeretnék élni a puszták közepin,
  Mint Arábiában a szabad beduin.
  Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
  És, szabadság, te vagy lelkem istensége!
  Szabadság, istenem, még csak azért élek,
  Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,
  S síromnál, ha érted onthatom véremet,
  Meg fogom áldani átkos életemet.
  De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem!
  Nem csoda különben, mert rom van előttem.
  Nem váromladék ez. Csárdának romjai.
  Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
  Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?
  Ennek is, annak is reá lép falára;
  S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,
  És neki semmi nem alacsony, nem magas. –
  Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
  Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.
  Itt régente falu avvagy város állott,
  Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;
  (Szegény Magyarország, szegény édes honom,
  Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
  E hajdani várost földúlta az ozmán,
  Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
  A templom maradt meg – de ez is betegen –
  Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.
  És gyászolt a templom több hosszú századot,
  Mig végre bujában össze nem roskadott.
  Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének,
  Belőle e helyen csárdát épitének.
  Az isten házából csárda!… és miért ne?
  Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
  És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?
  Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
  Az isten házából csárda!… és miért ne?
  Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
  S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,
  Mint kit naponként lát térdelni az oltár. –
  Csárda, eldőlt csárda, még mikor te benned
  Útasok vigadtak, útasok pihentek!
  Fölépít tégedet ujra képzeletem,
  S vendégidet színről színre szemlélhetem:
  Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,
  Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,
  Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
  Amott egy drótostót s több ilyen borozó.
  Hát a szép csaplárné fiatalságával?
  Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
  Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
  De a szép menyecske még jobban a szivét.
  S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
  Kinn a kazal végén álmodik nyúgottan…
  Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,
  És a szép fiatal menyecske is ott van,
  És a hamis deák s mind, kik itt boroztak,
  Ők valamennyien már rég porladoznak.
  A csárda is vénült, vénült és roskadott,
  Leüté fejéről a szél a kalapot,
  A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
  Mintha urával beszélne, az idővel,
  S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
  Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
  Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:
  Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
  Még áll s emelkedik az éghez kéménye,
  Mint a haldoklónak utósó reménye.
  Pinczéje beomlott, a kút is mellette,
  Honnan az ostorfát valaki elvitte;
  Csak az ágas és a gém van meg épségben,
  Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
  Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,
  Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
  Fönn űl és merően maga elé bámul,
  Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
  Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
  Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
  Szeretője, a ki epedve néz rája,
  Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

(Szalk-Szent-Márton.)


Jókai Mórhoz.

  Miért szeretsz te engemet,
  Kit annyian gyülölnek?
  S én, a ki annyit gyűlölök,
  Téged miért szeretlek?
  Szeretlek téged, oh barátom…
  Nem, nem barátom!… megbocsáss,
  Hogy e gúnynévvel illetélek;
  Mert a jelenkor gyermekének
  E szó »barát« csak gúnyolás.

  Perczenként jobban-jobban el-
  Sötétül láthatárom;
  De én éltemnek éjjelét
  Nem rettegem, sőt várom…
  Hisz annál fényesebb a csillag,
  Minél sötétb az éjszaka.
  Tudom, mert a szív mondja nékem:
  Te lészsz sötét, kietlen éjem
  Hamvadhatatlan csillaga.

  Nem hiszek én már senkinek,
  Nincs senkiben bizalmam,
  Mert életemben sokszor, ah,
  Oly sokszor megcsalattam.
  Bizalmam várát fölgyujtották,
  Ledöntötték az emberek;
  Romjai között egy ép oszlop van:
  Te állasz ott… csak te… magadban…
  Téged le nem dönthettenek.

  Szentül hiszem, ha a világ
  Elfordul is szivemtül,
  Ha a világnak ajakán
  Rám átkok átka zendül:
  A te ajkadról akkor is még
  Reám csak áldás lebben el…
  Ha az egész világ egy kéz lesz,
  Mely eltaszít, miként dögvészest:
  Kezed még akkor is ölel.

  Tudom, hogy így tesz a világ,
  Hogy így fog tenni vélem.
  Fejemre köveket hajít,
  Míg éltemet leélem.
  S hóhéraim, ha halva fekszem,
  Agyonveretve, egykoron:
  Koporsómhoz majd oda lépnek,
  S melyet elébb megkövezének,
  Babérral födik homlokom.

  Oh e babér, a melylyel a
  Világ magát gunyolja,
  Ez a babér, ez a babér
  Velőm égetni fogja.
  De nem soká tart égetése…
  Te, lelkem megmaradt fele,
  Hozzám te szinte eljövendesz,
  És koszorúmra könnyet ejtesz,
  S eloltod lángjait vele.

(Pest.)


Remény.

  Mi a remény?… förtelmes kéjleány,
  Ki minden embert egyaránt ölel.
  Ha rá pazarlod legszebb kincsedet,
  Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

(Pest.)


Változás.

  Nem úgy van, a mint volt. A földön
  Minden mindegyre változik.
  Multam s jelenkorom két testvér,
  S egymást tán meg sem ismerik.

  A tenyeremben hordtam egykor
  Szivem, barátsággal tele;
  Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem:
  Magam kínáltam mást vele.

  Mostan ha kérik, szívemet sem
  Adom, nem adom senkinek.
  Azt hazudom, ha jőnek hozzám:
  »Nincsen szivem, eredjetek!«

  Egykor ha szerelemre gyúltam:
  Plátói szerelem vala,
  Oly szentül hittem, hogy minden lyány
  A mennyországnak angyala.

  Azt hittem!… most tudom, hogy inkább
  Ördög, mint angyal, a leány;
  S nem sírok, ha nem kellek egynek,
  Akad helyette akárhány.

  A hazaszeretet napom volt,
  Mely melegíté lelkemet;
  S mi mostan? holdvilág, mely sárga
  Hideg sugárt arczomra vet.

  Egykor ha a világ megbántott,
  Kivánkozám a sírba le;
  Most, épen mert bánt, élni vágyok,
  Daczolni van kedvem vele.

  Agyag voltam, hig, engedékeny,
  Egy ujjal is átszurható;
  Márvány vagyok… ki rám lő: rólam
  Rá visszapattan a golyó.

  Fejér bor, szőke lyány, fényes nap
  Hatottak egykor lelkemig;
  Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
  Kedvem most bennetek telik!

(Szalk-Szent-Márton.)


Hogy van, hogy azt a sok gazembert…

  Hogy van, hogy azt a sok gazembert
  Egytől-egyig föl nem kötik?…
  Tán csak azért, mert annyi fája
  Nincs a világnak, hogy reája
  Akasztathatnék mindenik.

  Oh mennyi, mennyi a gazember
  E földön!… én megesküszöm:
  Ha mind esőcseppé változnék,
  Negyven nap, negyven éjjel esnék,
  Támadna egy új vízözön.

(Pest.)



A sivatag koronája.

  Olyan mint vén királynak
  Feje, a sivatag;
  Hajszálai, a fűvek,
  Csak gyéren inganak.

  E vén királyi főn egy
  Nagy tölgy a korona.
  Ha megszólamlanék, sok
  Századról szólana.

  Megszólamlott végtére.
  Kóbor felhő jöve;
  Elfáradott, s leszálla
  Pihenni fölibe.

  Ez kérte, mondaná el
  Élettörténetét,
  És a felhőnek a tölgy
  Következőt beszélt.

* * *
  »Távol világ regényes bérczein
  Virágozának boldog őseim.
  Anyám – közel hozzá az égi bolt –
  A vadonerdő legszebb fája volt.
  A fergeteg beléje szeretett,
  S mivel szerelme czélt nem érhetett:
  Anyámra – oh mi aljaslelküség! –
  Szegény anyámra bosszut esküvék.
  És teljesíté. Ottan függtem én
  Testvéreimmel szülőnk kebelén;
  Letépe minket és szétkergetett
  A bosszujában rémes fergeteg.
  Idáig űzött engem haraga,
  E sivatag magába fogada,
  Felnőttem itten, és sok századot
  Láttam már, a mint jött és távozott,
  Ah, mily unalmas hosszu életem!
  Csak szomorúság széttekintenem;
  Bármerre nézek: látnom nem lehet
  Szegény anyámat és testvérimet.
  Koronként jőnek hozzám emberek,
  Javokra vagyok, a mint lehetek.

  Ki nyáron jő, midőn nap égeti,
  Szolgálok hűvös sátorúl neki;
  Ha jőnek erre tél-idő alatt,
  Adok tüzelni száraz ágakat,
  S a kit kétségbe ejte a világ,
  Jön s fölakasztja én reám magát. –
  S ezzel végeztem. Eddig terjede
  Hosszú éltem rövid története.
  Éltemnek is bár vége volna már!
  A fergeteg, mely ide-ide jár,
  A fergeteg, e régi ellenem,
  Nem győzhetett meg, nem bírt én velem.
  S a hőst, ki annyi századéven át
  Oly bátran, olyan rendületlen állt,
  E hőst mi fogja most eldönteni?
  Önnön keblének hitvány férgei!
  Oh isten, isten, a ki alkotál,
  Hát nincs számomra nemesebb halál?«

* * *
  Im ezt beszélte a tölgy.
  Fönn űlt a tölgytetőn
  A felleg, s a beszédet
  Hallgatta részvevőn.

  Részvétből, szánalomból
  Villámot vett elé,
  Az árva tölgyre sujtá
  S azt porrá égeté.

(Pest.)


Álmaim.

  Irtóztatók koronként álmaim.
  Az éjjel is szörnyűket álmodám.
  Alig hogy eltünt egyik álomképem,
  Másik mereszte vad szemet reám.

  Láttam biborban a bűn hőseit,
  Tiprott erény volt lábuk zsámolya.
  Fejérpirosra volt e zsámoly festve:
  Szeméből könny, szivéből vér folya.

  Láttam kiszáradt sárga arczokat,
  Sárgák valának, mint az éji hold,
  Igen bizony, mert minden arcz az éhség
  Éjének egy-egy holdvilága volt.

  Láttam mellettök fényes arczokat,
  Miken a jóllét napja ragyoga;
  Bokáikon arany sarkantyú… sárga,
  Mint amaz éhezők arczúlata.

  Láttam halotti ágyon férfiút,
  Szivének táján mély seb tátogott.
  Saját magzatja ölte meg. De nője
  Siratja tán a bús áldozatot?

  Mit? nője? nője nem siratja őt!
  Mig egy szobában a férj álmodik
  Halotti ágyon: más szobában a nő
  Uj szeretőjével bujálkodik.

  S midőn sirban volt már a férfiú,
  Eljöttek éjjel az atyafiak,
  Feltörték sírja ajtaját, s halotti
  Ruhája kincsén megosztoztanak.

  Láttam veszendő, dúlt országokat,
  Hol kész halál volt a polgárerény,
  Hol éj közelge… már pirúlt az alkony
  Hóhérok honfivéres fegyverén.

  Láttam ledöntött, rab országokat,
  Hol nem hallatszott a rabok jaja,
  Mert jajgatásukat fölülhaladta
  A zsarnokhatalom gúnykaczaja.

  Im, ilyek éji látományaim.
  De nem csodálkozom, hogy ilyenek;
  Mert, a miket szemlélek álmaimban,
  Történnek egyre és történtenek.

  Meddig tart még ez iszonyú világ?
  Miért nem jösz, te rontó égitest,
  Te üstökös, mely arra rendeltettél,
  Hogy tengelyéből a földet kivesd!

(Pest.)



Pusztai találkozás.

  Sík a puszta, mint a pihenő tó.
  Közepén megy gazdag úri hintó.
  Megy a hintó, még pedig vágtatva,
  Mintha villám volna bele fogva.
  Van beléje fogva négy paripa.
  Az út olyan, mint a pallós szoba.
  De a jó út s jó lovak daczára
  Most a hintó hirtelen megálla.
  Elvágták-e a négy hámistrángot?
  Vagy a kerék mély kátyúba vágott?
  Sem az egyik, sem a másik biz a!
  Hanem ott termett a puszták fia,
  Ottan termett a puszták királya,
  A haramja: egy nagyot kiálta,
  S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul.
  Azért áll a hintó és nem mozdul.
  A haramja gyönge sikoltást hall,
  Azt gondolja, hogy talán madárdal,
  És körűlnéz és be a hintóba,
  Hát ott van a madár, a ki szóla;
  Szép kis madár, gyönyörű menyecske.
  Talán nem is él, csak ugy van festve.
  »Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne,
  De elvette hangját ijedelme.
  A haramja lelkesen néz rája,
  S ilyen nyájas szókra nyílik szája:
  »Ne rettegjen, tekintetes asszony!
  Nem gátolom, hogy tovább utazzon.
  De mielőtt innen odább menne,
  Kérem szépen, nézzen a szemembe!«
  És az asszony félénk bátorsággal
  Farkasszemet néz a haramjával,
  Ki közelebb lépett, és megint kért:
  »Tegyen meg még egyet a kedvemért;
  Engedje megfognom szép kacsóját…
  Megengedi? megengedi tehát?
  Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha
  Volna még egy esdeklésem hátra?
  Egyetlen egy… azután utazzon…
  Csókoljon meg, tekintetes asszony! –
  Arcza pirul… harag ez vagy szégyen?
  Oh akármi, csak harag ne légyen;
  Ne váljunk el haragban egymástól,
  Inkább lemondok e kivánságról.
  A csók úgy is, ha erőtetve jő,
  Olyan, mint a korán szedett szőlő.
  Teens asszony, isten áldja meg hát!
  Felejtse el a szegény haramját,
  A ki, a ki…« itt megszakadt szava,
  De érezte sarkantyúját lova,
  Egyet ugrott és vágtatni kezdett,
  Meg sem állott, a mig este nem lett.

(Pest.)


Téli éj.

  Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek.
  Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?
  Talán egy őrült gondolatjai?
  Vagy összetépett lelkem rongyai.

  Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom.
  Akkor kisértet látogat meg, három;
  Szent háromság, mely egykor vezetett:
  A hit, a remény és a szeretet.

  Nem élnek többé. Meggyilkoltatának,
  De éjfelenként sírjokból kiszállnak,
  S felém lebegnek halvány képeik,
  S a régi szép időt emlegetik. –

  Szétszaggatá a felleget a szélvész,
  Tekintetem a csillagok közé vész.
  Olyan sötétpiroslók fényeik,
  Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

  S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?
  Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak,
  Ábelszivek fölfeccsent vére ez,
  Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

  Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,
  A fellegekbe és hajamba markolsz;
  Ki akarod tán tépni fürtimet?
  Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.

  Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, –
  Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le,
  Vagy mint a koporsónak födele,
  Ha a halottat szögezik bele.

  Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,
  A melybe szívem élve eltemettem.
  Oh szív, te élő eltemettetett!
  Ki irhatná le gyötrelmeidet?

  Megszünt a vész, a hold is fönn az égen,
  Már béke és fény lebeg a vidéken.
  Haza mehetek hát s lefekhetem,
  Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalk-Szent-Márton.)


Szemere Pálhoz.

  Sok van, miben büszkélkednem lehet,
  De büszkeségem mindenek felett,
  Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél,
  Bár korra nézve nagyapám lehetnél.
  Tiszteltelek; mint tisztelőd menék
  Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég,
  Engem ne tisztelj, engemet szeress!
  Mostan szeretlek és tisztellek téged;
  Mind a kettőre vagy te érdemes.
  Mig tiszteletre indit öregséged,
  Szeretnem kell ifjúi szívedet…
  Mert nyom nélkül haladt el e felett
  Esztendeidnek terhe, sokasága,
  Hervadhatatlan kebled e virága.
  Öreg barátom fiatal sziveddel!
  Fa vagy te, melynek elhullt levele,
  A melyet már a téli hó lepett el,
  De rajta vígan zeng a czinege.
  S bár késő este van már életedben,
  Szemed még most is tisztán s messze lát:
  Megismeréd a felhők madarát,
  Kit fényes nappal sem láttak meg többen.
  Magamról szólok. – Hah, mig annyian
  Vetnek reám lenéző szemeket,
  Kezedben a borostyán lombja van,
  Megkoszorúzni véle fejemet.
  Tedd föl fejemre, tedd e koszorút!
  Ha most nem érdemelném is, talán
  Megérdemelni fogom ezután.
  Előttem még olyan hosszú az út,
  S a boldogságról már végkép lemondék,
  Ugy sem találnám meg, hát életem
  Keresésére nem vesztegetem;
  Szivemnek csak egy óhajtása van még…
  Erre törekszem, ez a mit kivánok:
  Büszkén nevezzen a haza fiának! –
  Elérem-e e nagy czélt? féluton
  Nem roskadok-e össze? nem tudom.
  Tán egy bevégezetlen épület
  Lesz életem munkája, meglehet,
  A mely ha készen volna, bele szállna
  A hír, a feledés örök királya,
  Mig így elkezdve, félig-meddig készen
  Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.
  De ha erőm vágyamnál nem kisebb,
  Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,
  S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:
  Nem lesz előttem e taps kedvesebb,
  Mint az volt, melylyel pályám kezdetén
  Egy magad által üdvözöltetém,
  És mint szivednek dobbanása volt,
  Midőn szivemre először hajolt.

(Szalk-Szent-Márton.)


1846.

* *


Isten csodája.

  A meddig a történet csillaga
  Röpíti a multakba sugarát:
  A szem saját kezünkben mindenütt
  Saját szívünkre czélzó gyilkot lát,
  S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!…
  Isten csodája, hogy még áll hazánk.

  Igy hordozunk sok százados sebet,
  Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
  Mérget kellett mindenkor innia,
  Ki sebeinkre önte balzsamot.
  Valami rossz szellemtől származánk!
  Isten csodája, hogy még áll hazánk.

  S mig egymást martuk szennyes konczokért,
  Mint a szeméten a silány ebek,
  Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
  Az oroszlánok itt termettenek;
  Jött a tatár, jött a török reánk,
  Isten csodája, hogy még áll hazánk.

  Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog,
  Mint ember, a ki görcsben haldokol;
  Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
  Az óriási nadály, a mogol,
  S holttesteinket fölfalá a láng!
  Isten csodája, hogy még áll hazánk.

  S ott van Mohács… ott nyomta a királyt
  Sárkoporsóba pánczéla s lova,
  S készült számunkra a ledőlt király
  Kardjából a rettentő zabola,
  Melytől még most is ég és vérzik szánk!…
  Isten csodája, hogy még áll hazánk.

  Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem,
  De mily kevesen gondolnak vele.
  Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
  Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
  Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk;
  Emberségünkből álljon fönn hazánk!

(Szalk-Szent-Márton.)


Az őrült.

  – – – – Mit háborgattok?
  Takarodjatok innen!
  Nagy munkába’ vagyok. Sietek.
  Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
  Megkorbácsolom a világot!
  Jajgatnak majd, s én kaczagok,
  Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam.
  Hahaha!
  Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk,
  De a halál azt mondja: csitt!
  Egyszer már én is meghalék.
  Mérget töltöttek azok vizembe,
  A kik megitták boromat.
  S mit tettek gyilkosaim,
  Hogy gaztettöket elleplezzék?
  Midőn kiterítve feküdtem:
  Reám borúltak s könnyezének.
  Szerettem volna fölugrani,
  Hogy orraikat leharapjam.
  De nem harapom le! gondolám,
  Legyen orrok és szagolják,
  Ha rothadok, s fúladjanak meg.
  Hahaha!
  És hol temettek el? Afrikában.
  Az volt szerencsém,
  Mert egy hiéna kiása siromból,
  Ez az állat volt egyetlen jóltevőm,
  De ezt is megcsaltam.
  Ő czombom akarta megenni;
  Én szívemet adtam oda,
  S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
  Hahaha!
  De hiába, csak így jár,
  Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
  Mondják: virágnak gyökere,
  A mely fönn a mennyben virúl.
  De ez nem igaz.
  Virág az ember, melynek gyökere
  Ott lenn van a pokolban.
  Egy bölcs tanított engemet erre,
  Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.
  Mért nem lopott, mért nem rabolt?
  Hahaha!
  De mit kaczagok? mint a bolond;
  Hisz sírnom kellene,
  Siratni, hogy oly gonosz a világ.
  Az isten is felhő-szemével
  Gyakran siratja, hogy megalkotá.
  De mit használ az ég könyűje is?
  A földre húll, a ronda földre,
  Hol az emberek lábbal tiporják,
  S mi lesz belőle,
  Az ég könnyéből?… sár.
  Hahaha!
  Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,
  Érdempénz melleden a nap,
  S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
  Hm, így eresztik el a vén katonát,
  A hosszú szolgálat jutalma
  Egy érdempénz és rongyos öltözet.
  Hahaha!
  S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
  Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty?
  Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
  Az asszony vonzza magához a férfiakat,
  Mint a folyókat a tenger;
  Miért? Hogy elnyelhesse.
  Szép állat az asszonyi állat,
  Szép és veszedelmes;
  Arany pohárban méregital,
  Én ittalak, oh szerelem!
  Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
  Mint egy mézzé vált tenger;
  De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
  Mint egy méreggé vált tenger.
  Láttátok-e már a tengert,
  Midőn a fergeteg szánt rajta
  És vet beléje halálmagot?
  Láttátok a fergeteget,
  E barna parasztot,
  Kezében villám-ösztökével?
  Hahaha!
  Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
  Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell.
  Még várok holnapig;
  Ha holnap sem lesz a végitélet:
  Beások a föld közepéig,
  Lőport viszek le,
  És a világot a
  Levegőbe röpítem… hahaha!

(Szalk-Szent-Márton.)


Minden virágnak…

  Jut a napból, ha több nem, egy sugár.
  Oh szerelem, te szívek napja, szívem
  Egy sugárt tőled csak hiába vár?
  Nincsen leány, ki engemet szeretne,
  Nincsen leány, ki mondaná nekem:
  Hideg világ van, lelkedet meghűté,
  Jer, melegedj föl forró keblemen!

  Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,
  Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!
  Nincsen leány, ki véremet lemosná
  E homlokról, mely megköveztetett!…
  Magam vagyok, mint a szőlő karója,
  Melyről leszáradt a zöld venyige;
  Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
  Sötét eszméim hollóserege.

  Igy foly le majd az ifjuság, az élet,
  Igy foly le tőlem árván, egyedül,
  Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem
  A halál hideg ölelésitül.
  S ha meghalok, ha megfagyok: szememre
  Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
  S ültetni nem fog senki egy virágot
  A sírra, a mely rajtam domborúl.

  Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,
  Kopott fejfánál, puszta domb alatt;
  Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
  Nem jő megnézni senki síromat.
  Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
  Testvéri búdat, éji fergeteg,
  Testvéri búdat, mert hiszen testvére
  Voltál te lelkem érzeményinek!

(Pest.)


Nem sírok én…

  Nem sírok én és nem panaszkodom;
  Nem mondom én el másnak: mi bajom?
  De nézzetek szinetlen arczaimra,
  Ott föl van irva;
  És nézzetek szemembe, mely kiégett,
  S belőle kiolvashatjátok,
  Hogy rajtam átok fekszik, átok,
  Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

(Szalk-Szent-Márton.)


Elvándorol a madár…

  Elvándorol a madár,
  Ha őszre jár
  Az idő.
  (Tavaszszal azonban ismét visszajő.)
  Száll… száll… száll… viszi szárnya;
  Azon veszed észre magad, hogy már a
  Távolság kék levegőit iszsza.
  Olyan sebesen száll,
  Hogy eltünő álomnak véled. –
  A madárnál
  Mi száll tova még sebesebben?… az élet!
  De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

(Szalk-Szent-Márton.)


Vajda Péter halálára.

  Oh természet, midőn alunni mentél,
  Alunni a múlt ősznek végivel:
  Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől,
  Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól,
  Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok:
  Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? –
  Alszod, természet, téli álmadat…
  Alszol… vajon megálmodád-e már,
  Megálmodád-e azt a bánatot,
  Mely ébredésed reggelén megüt?
  Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz,
  S a csalogány mond legszebb éneket
  Föltámadásod hangos ünnepén;
  Pedig volt egykor, a ki érkezésed
  A csalogánynál szebben üdvezelte.
  Te széttekintesz, s kérdeni fogod:
  Hol van legelső dalnokom? hol ő?…
  Egy sírhalom lesz rá a felelet.
  Oh, természet, viseld gondját e sírnak,
  Melynek lakója leghivebb fiad,
  Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt
  Virágaid legszebbjeit reá;
  Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze,
  Hogy megtegye, ha elmulasztanád.
  Oh e hazában olyan sok jeles
  Sírján ingatja vándor fuvalom
  A feledésnek tüskebokrait! –
  Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti,
  Csak multadat s nem a jelent, e vád;
  Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye
  Maradni-méltó emlékezetének.
  Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza
  Szivében hordja annak emlékét,
  Ki a hazát szivében hordozá?…
  Emlékezést, emlékezést neki!
  S ha sírhalmához mentek: ejtsetek
  Reá egy könnyet, mert megérdemel
  Egy könnyet az, ki annyit szárított föl
  Meleg lelkének hő sugárival! – –
  És míg ti benne dalnokot sirattok:
  Az én könnyűim hadd omoljanak
  A függetlenség bajnok férfiáért,
  Ki e hajlongó, görnyedő időkben
  Meg nem tanúla térdet hajtani,
  Ki sokkal inkább hajtá le fejét a
  Szabad szegénység kőszikláira,
  Semmint a függés bársony pamlagára. –
  Sirassa benned, elhunyt férfiú,
  A természet leghívebb gyermekét,
  Sirassa benned dalnokát a hon…
  Legkeserűbb az én könyűm, ki benned
  A függetlenség hősét siratom!

(Pest.)


Mögöttem a múlt…

  Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
  Előttem a jövő szép zöld vetése;
  Az mindig messze, és még sem hagy el,
  Ezt el nem érem, bár mindig közel.
  Ekkép vándorlok az országuton,
  Mely puszta, vadon,
  Vándorlok csüggedetten
  Az örökké tartó jelenben.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mért vagyok én még a világon…

  Mért vagyok én még a világon, ha már
  Átéltem minden szenvedéseket?
  Végeztem pályám, mert hiszen az ember
  Hogy szenvedjen, csak azért született.
  Mért vagyok én még a világon, hisz már
  Láttam mindent, mi látható van itt;
  Látám a jónak örökös bukását
  S a rossznak örök diadalmait.

  Hallottam már az éhezők nyögését
  S dorbézolási kurjantásokat,
  Hallottam már a csalogányt dalolni
  És csörömpölni a rablánczokat.
  Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy
  Ezred multán is ekkép lenni fog…
  Mindent tudok, mindent hallottam, láttam,
  Hát mért élek még? mért meg nem halok?

  Vagy tán valólag a világ nem ilyen?
  Ily szomorúnak én látom csupán?
  Én látom így csak, keresztül nézvén a
  Kétségbesésnek sötét fátyolán?
  Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem,
  Elég, hogy én elkárhozott vagyok,
  Hogy engem éles, égő körmeikkel
  Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!

  Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet!
  Fogadj öledbe, mély öledbe, föld!
  Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj,
  Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd!
  Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom,
  S szórd el csontommal hírem-nevemet…
  Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen
  Megátkozott teremtmény létezett!

(Pest.)


A szökevények.

(_Shelley_ után angolból.)
I.

  A jégeső szakad,
  Fejérek a habok,
  A tajték tánczol, és
  A villámlás ragyog –
  El, el!

  A mennydörgés ropog,
  A forgószél kereng,
  Harangok zúgnak és
  Az erdők rengenek –
  El, el!

  Mint tenger, mozg a föld,
  Rajt minden romba dől,
  Ember, állat, madár
  Elbújt a vész elől –
  El, el!

II.

  »Egy vitorlánk van… a
  Kormányos halovány;
  Ki merne szállani
  Most csónakunk után?«
  Az ifjú szólt.

  A lyány felelt: »Evezz,
  Taszítsd a csónakot!«
  S jégzápor és golyók
  Boríták utjokat
  A tengeren.

  A kék őrtűz lobog;
  Némán villámlanak
  Az elsűlt fegyverek;
  Elnyelte hangjokat
  A fergeteg.

III.

  »És látsz-e? s hallasz-e?
  S nem retteg-e szived?
  S nem szállunk szabadon
  A vad tenger felett,
  Én és te?«

  Egy tengerészköpeny
  Fölöttök a fedél;
  Együtt ver kebelök,
  És suttognak kevély
  Örömben.

  Mozgó hegyekbül áll
  A vészes óczeán,
  Kelnek s enyésznek a
  Habok egymásután
  Köröskörül.

IV.

  A várudvarban a
  Kapusnéhoz közel,
  Áll, mint megvert kutya,
  És szégyen marja fel
  A vőlegényt.

  Rémes kisértetként
  A zsarnok ősz apa
  Áll a toronytetőn…
  Hangjához képest a
  Vihar szelíd;

  S hallatlan átkokban
  Kivánja a halált
  Lyányának, ki legjobb
  És legszebb s a család
  Végtagja volt.

(Szalk-Szent-Márton.)


Voltak barátim…

  Voltak barátim, jó embereim…
  Oh mért meg nem halának!
  Sírhalmaikra mostan könnyeim
  Folynának,
  S virágokat termesztene
  Fölöttök könnyeim özöne. –

  Meg fognak halni majd,
  De egyik régi barát
  Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt,
  Csalódás kínos sohaját;
  S ha ez leng rájok:
  Sírhalmukon elszáradnak a virágok.

(Szalk-Szent-Márton.)


Annyit sem ér az élet…

  Annyit sem ér az élet,
  Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
  Kidobtak, s melynek oldaláról
  Vén koldús nyalja a rá száradt ételt!

(Szalk-Szent-Márton.)


Szállnak reményink…

  Szállnak reményink, e szép madarak…
  Midőn legjobban szállanak,
  S szíják a mennyei tiszta léget,
  Hol már sas nem tanyáz:
  Jön a való, e zord vadász,
  S lelövöldözi őket.

(Szalk-Szent-Márton.)


Emlékezet…

  Emlékezet!
  Te összetört hajónk egy deszkaszála,
  Mit a hullám s a szél viszálya
  A tengerpartra vet… – –

(Szalk-Szent-Márton.)


Viseld egyformán…

  »Viseld egyformán jó s bal sorsodat!«
  Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.
  Az én jelszóm nem ez;
  Én örömimet és fájdalmimat
  Érezni akarom… kettősen érezem.
  Lelkem nem a folyó leszen,
  A mely egykedvüleg
  Ragadja magával a rózsalevelet,
  Melyet tavaszszal szép lyány vet bele,
  S a száraz fűveket,
  Miket
  Árjára sodort az ősz szele.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mi szebb, mint…

  Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája?
  Ki azt álmodja, hogy ifját öleli,
  Az ifjut, a kivel ébren nem meri
  Sejtetni sem, hogy őt imádja!

(Szalk-Szent-Márton.)


Amott a távol kék ködében…

  Amott a távol kék ködében
  Emelkedik egy falu tornya sötéten;
  Van egy fehér ház e faluban,
  Hol egy fekete szemü lyányka van.
  E lyányka, e lyányka,
  E fekete szem,
  Ez bánatom és örömem
  Százszinű szivárványa.

(Szalk-Szent-Márton.)


Hajamnak egy fürtjét levágom…

  Hajamnak egy fürtjét levágom,
  Melynek most minden szála szög;
  S ha majd elmúlik ifjuságom,
  Ha majd megőszülök:
  A falra függesztem tükör helyett
  E barna fürtöt; így csalom meg szememet,
  Hitetve, hogy még fiatal vagyok…
  De vajon nem árul-e el
  A szív ütése, mely
  Majd mindig halkabban dobog?

(Szalk-Szent-Márton.)


Elváltam a lyánykától…

  Elváltam a lyánykától,
  Ki kedvesem vala;
  Ugy fájt leszakadnom ajakáról,
  Mely csókola. –
  Rég volt ez; azóta már
  Sok esztendő lejárt.
  Az elválás keserűségét
  Többé nem érezem,
  De a csók édességét
  Még most is érezem.

(Szalk-Szent-Márton.)


Szeretném itt hagyni…

  Szeretném itt hagyni a fényes világot,
  A melyen oly sok sötét foltot látok.
  Szeretnék rengetegbe menni,
  A hol nem lenne senki, senki!
  Ott hallgatnám a lombok suttogását,
  Ott hallgatnám a patakok zugását
  És a madárnak énekét,
  S nézném a felhők vándorseregét,
  Nézném a nap jöttét s lementét…
  Mig végre magam is lemennék.

(Szalk-Szent-Márton.)



Itt állok a rónaközépen…

  Itt állok a rónaközépen,
  Mint a szobor, merően.
  A pusztát síri csend födé el,
  Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
  Nagy messze tőlem egy ember kaszál;
  Mostan megáll,
  S köszörűli a kaszát…
  Pengése hozzám nem hallatszik át,
  Csak azt látom: mint mozg a kéz.
  És most ide néz,
  Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…
  Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

(Szalk-Szent-Márton.)


Ha jőne oly nagy fergeteg…

  Ha jőne oly nagy fergeteg,
  Mely meghasítná az eget,
  És e hasítékon át
  A földgolyót behajítaná!

(Szalk-Szent-Márton.)


A bánat? egy nagy oczeán…

  A bánat? egy nagy oczeán.
  S az öröm?
  Az óczeán kis gyöngye. Talán,
  Mire fölhozom, össze is töröm.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mintha a nagy, nehéz…

  Mintha a nagy, nehéz világot tartanám
  Leányka, hogy az ne szakadjon rám,
  Ugy reszketek,
  Ha megfogom könnyű, kis kezedet.

(Szalk-Szent-Márton.)


Oh lyány, szemed…

  Oh lyány, szemed
  Milyen sötét,
  S mégis ragyog;
  Kivált midőn
  Reám tekintesz,
  Ugy tündököl,
  Mint zordon éjben
  Villám tüzénél
  A hóhérpallos!

(Szalk-Szent-Márton.)


Mi a dicsőség?…

  Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány,
  A napnak könnyekben megtört sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mit ettél, föld…

  Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol?
  Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?

(Szalk-Szent-Márton.)


Mely’k a legvígabb temető?

  Mely’k a legvígabb temető?
  A bú temetője!… »S ez hol lelhető?«
  Azt kérditek, úgy-e bár? –
  A bú temetője a boros-asztal,
  Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal,
  E mellett sírhalom minden pohár. –
  Járjunk e víg temetőbe
  Ily szomorú időbe’!

(Szalk-Szent-Márton.)


Egy bölcs hajdan…

  Egy bölcs hajdan szamáron útazott. –
  Azóta az idő megváltozott,
  Nagyon megváltozott már,
  Most a szamarak
  Lovagolnak,
  A bölcs pedig gyalog jár.

(Szalk-Szent-Márton.)


Daczos leány!

  Daczos leány!
  Hagyd megcsókolni magad,
  Hagyd átölelnem derekad.
  Nap megy nap után,
  S ha napjaid elhaladnak,
  Maradsz magadnak.
  Száraz derekad
  Majd senki meg nem öleli,
  Csak a koporsónak deszkája,
  S halvány ajakad
  Más nem csókolja, csak a sír férgei…
  Gondolj reája. –
  Mit érzesz,
  Nem rendül meg szived?
  Nem érezed,
  Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?

(Szalk-Szent-Márton.)


Gyertyám homályosan…

  Gyertyám homályosan lobog…
  Magam vagyok…
  Sétálok föl s alá szobámban…
  Szájamban füstölő pipám van…
  Multam jelenési lengenek körűlem…
  Sétálok, sétálok, s szemlélem
  A füst árnyékát a falon,
  És a barátságról gondolkodom.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mondják, hogy mindenikünk…

  Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal.
  S az, a kié lehull az égről, meghal.
  És így fogy az ember, így fogy a csillag;
  Mindegyre omolnak…
  A csillag az égrül a földre,
  Az ember a földrül a sírgödörbe.
  Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen,
  S a földön és az égen
  Csak egy ember s egy csillag bujdosik…
  S ha végre ez is leesik!…

(Szalk-Szent-Márton.)


Sok embert ismerek…

  Sok embert ismerek,
  Ki önmagát legjobban szereti;
  De másnak ismét vannak kedvesi,
  Kiket magánál forróbban szeret,
  S ezeket sokszor még is bántja.
  Aztán megbánja,
  Hogy könnyeket facsart szeméből,
  Kinek egy vidám pillantatáért,
  Kinek egy mosolyáért
  A legszebb részt od’adná életéből.
  Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?
  Mik a keservek?
  És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!
  S ez – büntetésül – nem reped meg.

(Szalk-Szent-Márton.)


Ha a sírban…

  Ha a sírban megszáradt szíveket
  Mind egy halomra hordanák,
  S meggyujtanák,
  Ki mondja meg:
  Hány színű lenne majd e láng?

(Szalk-Szent-Márton.)


Mosolygjatok rám…

  Ti szép leánykák szemei!
  S én el fogom felejteni,
  Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. –
  Véljük, hogy a lyányok szíve az ég,
  Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak.
  A lyányi szív csalárd folyó csak,
  A melybe sugáraikat veték
  Az égi csillagok…
  Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

(Szalk-Szent-Márton.)


Hová lesz a kaczaj…

  Hová lesz a kaczaj,
  Hová lesz a sóhaj,
  Ha hangja elenyész?
  S hová lesz az ész,
  Midőn már nem gondolkodik?
  S a szeretet
  S a gyűlölet,
  Ha a szívből kiköltözik?

(Szalk-Szent-Márton.)


Elmém ezen sokat gondolkodik…

  Elmém ezen sokat gondolkodik:
  Ha valaha
  A világrendszer fölbomlana
  S mint most az eső és hó esik,
  Esnének akkor csillagok,
  S folynának a csillagpatakok!

(Szalk-Szent-Márton.)


Nem csak mi vénülünk…

  Nem csak mi vénülünk, mi emberek…
  Mi volna, a mi nem vénülne meg?
  Nézzétek a napot, ha jön a deczember:
  Nem valóságos öreg ember?
  Későn ébred, s alig
  Hogy fölkapaszkodhatik
  Az égre, oly erőtelen;
  Mogorván néz a világra s hidegen,
  S olyan korán ledől megint ágyára.
  Majd végesvégül
  Azt is megérjük, hogy megőszül,
  És ekkor… ekkor fejér lesz sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)


Földét a földmives…

  Földét a földmives felszántja,
  Aztán beboronálja.
  Képünket az idő felszántja,
  De be nem boronálja.

(Szalk-Szent-Márton.)


Hány csepp van…

  Hány csepp van az óczeánban?
  Hány csillag az égen?
  Az emberiség fejin hány hajszál van?
  S hány gonoszság szivében?

(Szalk-Szent-Márton.)


Barátim vagytok…

  Barátim vagytok, azt mondjátok.
  Talán nem mondtok hazugságot,
  Ez meglehet;
  De azért nem adom nektek hitemet,
  Nem adhatom; most jó dolgom van,
  Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
  Mert a barátság nappal láthatatlan,
  Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

(Szalk-Szent-Márton.)


Futó folyam hullámai…

  Futó folyam hullámai
  Az ember miljom vágya;
  Percz hozza őket, percz ragadja el.
  A sors azért nem szokta teljesíteni,
  Azért nem hallgat rája;
  Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti,
  Az ember már régen mást esdekel,
  S hogy kérte amazt, el is felejti.

(Szalk-Szent-Márton.)


Nem sűlyed az emberiség…

  Nem sűlyed az emberiség!
  Ilyen gonosz vala rég,
  Ilyen gonosz már kezdet óta…
  Hisz különben nem kellett vóna
  Százféle mesét,
  Eget, isteneket,
  Pokolt és ördögöket
  Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

(Szalk-Szent-Márton.)


Kik a föld alacsony porából…

  Kik a föld alacsony porából,
  Mit minden féreg gázol,
  A naphoz emelkedtek,
  Ti szárnyas, óriási lelkek!
  Hogy van, hogy titeket a törpe világ
  Mindig kicsinyeknek kiált?…
  Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken
  Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn.

(Szalk-Szent-Márton.)


Te ifjúság…

  Te ifjúság, te forgószél!
  Ki szép virágfűzért
  Sodorsz magaddal… e virágokat
  Futtodban homlokunkra keríted…
  Egy percz alatt
  Ismét leröpíted,
  S gyorsan tovább futasz.
  Mi búsan álmélkodva állunk
  S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk
  Valál? talán nem is igaz!

(Szalk-Szent-Márton.)


Mivé lesz a föld?…

  Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e?
  Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre,
  Megfagyasztják a jéghideg szivek,
  A melyek benne s bele fekszenek.

(Szalk-Szent-Márton.)


Az én szivem…

  Az én szivem egy földalatti lak,
  Sötét, sötét!
  Az öröm egy-egy fényes sugarat
  Csak néha vét
  Mélyébe e földalatti háznak.
  Ez a fény is csak azért pillant bele,
  Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
  Mikkel tele van, tele!

(Szalk-Szent-Márton.)


Ki fogja vajon megfejteni…

  Ki fogja vajon megfejteni
  E rejtélyt:
  Az emberiségnek könnyei
  Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

(Szalk-Szent-Márton.)


Az ember ugyan hova lesz?…

  Az ember ugyan hova lesz?…
  Sokrates,
  Ki a mérget megitta,
  S hóhéra, ki a mérget neki adta,
  Egy helyre mentek mind a ketten?
  Oh lehetetlen!
  És hátha… hátha…
  Mért nem láthatni a más világba!

(Szalk-Szent-Márton.)


Oda nézzetek!

  Oda nézzetek!
  Csatára iramlik a fergeteg;
  Paripája a szél, a nyargaló,
  Kezében a felleg a lobogó,
  A melynek villám a nyele.
  Vágtat vele, vágtat vele
  Csatára, csatára…
  Mint harsog trombitája,
  A mennydörgés!
  ..................
  Oh fergeteg,
  Ki a tornyokat
  Eldöntögeted,
  Kinek kezébe kiszakad
  A tölgy a bércz kebelébül,
  Hol századok óta vénül,
  Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod
  Az emberi szívbül a bánatot. – –

(Szalk-Szent-Márton.)


Szeretője-e vajon…

  Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
  S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
  Vagy a lélek a testnek csak barátja?
  S ugy tesz, mint rendesen a barát:
  Elhordja magát,
  Midőn amazt pusztulni látja?

(Szalk-Szent-Márton.)


Hideg ellen a tél…

  Hideg ellen a tél a folyókat jéggel,
  A földet hóval leplezé el.
  Csupán némely embernek
  Kell öltözetlenűl bujdosnia…
  Tehát a természetnek
  Az ember a legmostohább fia?

(Szalk-Szent-Márton.)


Már sokszor énekeltem…

  Már sokszor énekeltem rólatok,
  Még többször is éneklek, szép csillagok.
  Én úgy szeretlek titeket!
  Egy szebb világgal hiteget
  Sugárotok;
  S ti egyre mosolygotok,
  S oly jól esik nekem,
  Oda tekintenem,
  Hol egy kis vidámság van
  E szomorú világban.

(Szalk-Szent-Márton.)


Fönséges éj!

  Fönséges éj!
  Az égen tündökölve ballag
  A nagy hold s a kis esti csillag.
  Fönséges éj!
  A harmat csillog a gyep bársonyán,
  Bokor sátrában zeng a csalogány.
  Fönséges éj!
  Az ifju mostan megy szeretője után…
  S most megy gyilkolni a zsivány.
  Fönséges éj!

(Szalk-Szent-Márton.)


Szép kedvesem…

  Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett
  Dobog felém szerelmes kebled!…
  S ha majd körűlünk apró gyermekek
  Mosolyganak, enyelgenek!…
  S ha majd fölénk a szemfedő borúl,
  S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!…
  S ha majd hozzánk az unokák kijőnek
  Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek,
  S merengve nézik ákáczlombjainkat,
  Miket fejfánknál a lég halkan ingat…

(Szalk-Szent-Márton.)


Barátaim megölelének…

  Barátaim megölelének,
  Szivökhöz nyomták szívemet;
  Bennem mi boldog volt a lélek!…
  Később tudám meg: mért öleltenek? –
  Azt tapogatták, míg öleltek:
  Hol van legfájóbb része e kebelnek?
  Hogy gyilkukat majd oda döfjék…
  És oda döfték!

(Szalk-Szent-Márton.)


Oh szerelem…

  Oh szerelem, te óriási láng!
  Ki a világot gyujtod ránk,
  Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt,
  S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalk-Szent-Márton.)


Vajon mi ér?

  Vajon mi ér? vajon mi történik velem?
  Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő
  Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,
  Miként a porban a levágott emberfő.

(Szalk-Szent-Márton.)


A férj haza jő betegen…

  A férj haza jő betegen.
  Hű nője orvosért
  Megy hirtelen.
  Miként siet, az istenért!
  Az orvostól mindent remél,
  Azért rohan érte, mint a szél,
  Oly gyorsan azért keresi föl…
  Jól tudja: az orvos gyakran öl.

(Szalk-Szent-Márton.)


Miért hogy láthatatlanok…

  Miért hogy láthatatlanok
  Az ördögök s az angyalok?
  Ismerni szeretném őket
  A végett,
  Hogy tudjam, a mit nem tudok:
  Mi van ebben s mi van abban?
  S az ember melyikhez hasonlít jobban?

(Szalk-Szent-Márton.)


Mulandóság…

  Mulandóság a királyok királya.
  Ez a világ az ő nagy palotája.
  Sétál föl és le benne,
  S nincs hely, hová ne menne,
  S hová lelép, a mire hág,
  Minden pusztúl… körűle fekszenek
  Szétszórva: eltört koronák,
  Hervadt virágok, megrepedt szivek,

(Szalk-Szent-Márton.)


Igazság! alszol?

  Igazság! alszol? vagy meg is halál?
  E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
  Aranyláncz függjön; s íme a helyett
  Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén,
  S ennek nyakában aranyláncz van, pedig
  Hóhérkötélen kéne függnie. –
  Igazság! alszol? vagy meg is halál?

(Szalk-Szent-Márton.)


Az álom…

  Az álom
  A természetnek legszebb adománya.
  Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
  Mit nem lelünk meg ébren a világon.
  Álmában a szegény
  Nem fázik és nem éhezik,

  Bibor ruhába öltözik,
  S jár szép szobák lágy szőnyegén.
  Álmában a király
  Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál…
  Nyugalmat élvez.
  Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
  Kiért epeszti tiltott szerelem,
  S ott olvad égő kebelén. –
  Álmamban én
  Rabnemzetek bilincsét tördelem!

(Szalk-Szent-Márton.)


Az özvegy…

  Az özvegy gyászba öltözék;
  Kedves férjét eltemeték.
  Ő gyászruhát ölt a meghalt után! –
  Jó asszony, ez egyet föl se vedd,
  Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán
  Keresztülcsillog titkos örömed.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mint lót-fut a boldogság…

  Mint lót-fut a boldogság után
  Az ember, a dőre,
  Az egyik hátra, a másik előre,
  Mikéntha már ott volna nyomán.
  Hiába igyekeznetek!
  Előttetek, mögöttetek
  Nincs a boldogság… ott alattatok van
  A sírhalomban.

(Szalk-Szent-Márton.)


Voltak fejedelmek…

  Voltak fejedelmek,
  A kiknek emlékoszlopot emeltek
  Magast és fényeset,
  Mely hirdeté nagyságukat,
  Mely hirdeté jóságukat.
  És hol van az oszlop?… elesett!
  El kellett esnie,
  Mert hazugsággal volt tele.
  Az idő igaz,
  S eldönti, a mi nem az.
  Ott áll a sír most emléktelenül,
  Az eltörött helyett mást nem tevének…
  De nem! hisz örök átka nemzetének
  Sötét oszlopként rajta nehezűl.

(Szalk-Szent-Márton.)


Kereszt…

  Kereszt jutalma a fáradságoknak,
  Mindenfelé keresztet osztogatnak.
  Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
  Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
  Oszt a természet búzakereszteket…
  Fakereszt illet, megváltók, titeket!

(Szalk-Szent-Márton.)


E gazdag úr…

  E gazdag úr miként
  Gőgösködik, mint nézi le a szegényt!
  Ne gőgösködjél, jó barát,
  Azért, hogy most oly jó dolgod van;
  Majd e szegény magasabbról néz le rád,
  Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.

(Szalk-Szent-Márton.)


Midőn a földön…

  Midőn a földön még csak pár ember vala,
  Már meghalt egyik a másiknak általa.
  Ábelt megölte Kain.
  Ha a világ végén majd újolag
  Két ember lesz a föld határain,
  Ők is bizonynyal így egymásra rontanak,
  S az, a ki megmarad ott,
  Nőül fog venni egy vadállatot.
  Talán e vadállatnak méhibül
  A réginél szelídebb emberfaj kerül.

(Szalk-Szent-Márton.)


Fövényszem… harmatcsepp…

  Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet
  Ezer villám meg nem rengethet…
  Az örökké rengő tenger…
  A tiszta napfény és a szennyes ember
  És minden, minden a világon
  Csak álom, tünedékeny álom.
  Ez álma mind a természetnek,
  Kit miljom év előtt szender lepett meg,
  S ki álmodik
  Talán még miljom s miljom évekig.
  De fölébred végre,
  Egyszerre fölriad,
  Fölkeltik egyre-rémesb álmai.
  És ekkor a borzalom miatt
  A semmiség feneketlen tengerébe
  Fog ugrani.

(Szalk-Szent-Márton.)


Kivágom én…

  Kivágom én keblemből szívemet,
  Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket,
  Kivágom és a földbe ültetem…
  Talán kikél babérfa képiben,
  S koszorúja lesz a bajnokoknak,
  Kik a szabadságért harczolnak!

(Szalk-Szent-Márton.)


Átok és áldás.

  Legyen átok a földön,
  Hol ama fa termett,
  A melyből én nekem
  Bölcső készítteték;
  Legyen átkozott a kéz,
  Mely e fát ülteté,
  És átkozott az eső s a napsugár,
  Mely e fát felnövelte!… –

  De áldás légyen a földön,
  Hol ama fa termett,
  Melyből nekem majd
  Koporsó készűl;
  Áldott legyen a kéz,
  Mely a fát ülteté,
  Áldott az eső s a napsugár,
  Mely e fát felnövelte!

(Szalk-Szent-Márton.)


Fejemben éj van…

  Fejemben éj van, éjek éjjele,
  S ez éj kisértetekkel van tele;
  Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
  S egymást tépik szét, mint vadállatok.
  Lázzal verő szivemnek vére forr,
  Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
  Gyúlt képzeletem mint meteor
  Fut át a világon és magával visz.
  Laktársam a kétségbeesés,
  Szomszédom a megőrülés.

(Szalk-Szent-Márton.)


A szerelmes tenger.

  Ült a lyányka boldogan tünődve
  Sziklaparton a tenger fölött,
  És a kit várt, a kiről tünődék,
  Kedvesének koszorút kötött.

  Átellenben kelt az esti csillag,
  De a tenger nem gondolt vele;
  A leányra nézett kék szemével,
  S így sohajta hullámkebele:

  »Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!
  Jőj le, ha van benned irgalom,
  Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök,
  Hogyha kebled megcsókolhatom.

  Jőj le hozzám, szépségek leánya,
  Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
  Földiszítlek, mint menyasszonyát még
  Nem diszíté egy királyfi sem.

  Fürteidre fölhozom dúsgazdag
  Mélységemnek minden gyöngyeit;
  S elveszíti ragyogásaiktól
  Szeme fényét, a ki rád tekint.

  Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!
  Messze viszlek innen téged el
  Napkeletre egy szigetbe, a mely
  Telve a föld gyönyöreivel.

  Ottan minden patak egy szivárvány,
  S híg gyémánt a tiszta levegő,
  S a mezőnek minden órán új s a
  Régieknél szebb virága nő.

  Ottan szebb az éj, mint itten a nap,
  S szebb a tél, mint itt a kikelet,
  S madarak a hópelyhek… mig esnek,
  Zengedeznek tündéréneket.

  Jőj keblemre, szépségek leánya,
  Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
  Napkeletre szigetembe viszlek,
  Ott élünk örök-szerelmesen.

  Itt a sajka, űlj beléje, lyányka,
  Ringatom majd oly szelídeden,
  Hogy elalszol; és mire fölébredsz,
  Ott leendesz a szép szigeten.«

  Esdekelve így beszélt a tenger;
  A leány nem érté meg szavát,
  Nem fejté meg a rengő haboknak
  Suttogó, egyhangu moraját.

  És akközben kész lett koszorúja,
  S a kit várt, az ifju megjöve,
  És látá az érkezőt a tenger,
  S hah miként fölháborult szive!

  Hátha még a többit látta volna…
  Eltünének sűrü fák mögé,
  S őket a sötétzöld lombozat s az
  Éj sötét kárpitja elfödé.

  Más nap reggel vitorlás hajón a
  Boldog ifju a tengerre szállt;
  És a tenger jó kedvvel, nyugottan
  Vitte őt a messzeségen át.

  »Menj, menj, ifju«, gondolá magában,
  »Sok szerencsét vándorlásodon;
  De halálod lesz az óra, mely e
  Lyányhoz téged ismét visszavon.

  Kedvezek most, sebesen röpítlek,
  Mert a lyánytól messze távozol;
  De ha vissza, a leány felé jősz,
  Minden vészemmel találkozol.«

  A leányka ott állt nem sokára,
  A hol tennap koszorút kötött;
  Koszorúja összetépve fekvék
  Széteresztett fürtei között.

  Ottan állt, a tenger s ég közötti
  Végtelenben járt tekintete,
  Mint elfáradott galamb, a melyet
  A sas helyről helyre kergete.

  »Itt volt. Elment, elment mindörökre,
  Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
  Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket:
  Engemet és a gyalázatot!«

  Igy panaszlá a leány keservét,
  És a tenger meghallotta azt,
  És egyszerre nagy birodalmában
  Minden alvó habot fölriaszt;

  És utána küldé a hajónak,
  Mely a csábitó ifjút vivé,
  S a hullámok a hajót s az ifjut
  Egy csapással zúzták semmivé.

  S szólt a tenger: »Te szegény teremtés,
  Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
  Megcsalt téged az, a kit szerettél,
  Én szeretlek s engem nem szeretsz!

  És mit ér az élet már te néked?
  Karjaimba vesd le magadat,
  Hadd legyek koporsód… eltemetlek,
  Tégedet és gyalázatodat.«

  A mit egykor nem értett a lyányka,
  Most megérté a tenger szavát;
  Leugrott a szikláról, s a tenger
  Eltemette őt s gyalázatát.

(Szalk-Szent-Márton.)


Elhagytam én a várost…

  Elhagytam én a várost,
  Azt a holt életet.
  Hol a halál is élet:
  Jó sorsom a természet
  Vidám ölébe tett.

  Vidám vagy, oh természet!
  El is csodálkozál,
  Midőn körödbe léptem,
  Hogy oly mogorva képem,
  Hogy rajta oly köd áll.

  De ép azért jövék, hogy
  Elűzzem a ködöt,
  A mely már olyan régen
  Borong komor-sötéten
  Halvány arczom fölött.

  Azért jövék, hogy szívem
  Mit a bú s a harag
  Oly feketére feste,
  E gyászruhát levesse,
  S mosolygjon újolag.

  Gyógyúlj meg, én szivem, ha
  Még gyógyulnod lehet!…
  Szép harmatos füvekkel,
  Lágy rózsalevelekkel
  Kötöm be sebedet.

(Szalk-Szent-Márton.)


Erdőben.

  Sötétzöld sátoros
  Erdőben járok.
  Kevély tölgyfák alatt
  Szerény virágok.

  A fákon madarak,
  Virágon méhek.
  Ott fönn csattognak, itt
  Lenn döngicsélnek.

  Nem rengedez sem a
  Virág, sem a fa;
  Hallgatják a zenét
  Elandalodva.

  Vagy alszanak talán?
  Elszenderedtek?…
  Megálltam én is és
  Mélán merengek.

  Merengve nézek a
  Patak habjára.
  Melynek nyílsebesen
  Rohan le árja;

  Fut, mintha kergetné
  A felleg árnyát,
  A fellegét, a mely
  Fölötte száll át.

  Ekként kergettelek,
  Ifjúi vágyak!
  Árnyak valátok, el
  Nem foghatálak – –

  Menj, menj, emlékezet!
  El is feledtem,
  Hogy e magányba én
  Feledni jöttem.

(Szalk-Szent-Márton.)


Mint felhők a nyári égen…

  Mint felhők a nyári égen,
  Érzeményim jőnek, mennek,
  Majd fejéren, majd sötéten;
  S egy sem áll, egy sem pihen meg.
  Hova mennek? honnan jőnek?
  Nem tudom, nem sejthető;
  Hozza és elfúja őket
  Az öreg szél, az idő.

  A szerelem fellegéből
  Hulltanak reám villámok;
  A barátság fellegéből
  Záporesők szakadának.
  Zápor és villám multával
  Csendes tiszta lett az ég,
  S a másik percz fuvalmával
  Ujra felhő érkezék.

  S a felhők, habár fejérek,
  Árnyat akkor is csak vetnek.
  Majd ha én oly időt érek,
  Hogy felhőim megrepednek!
  S széleikre rózsaszínben
  Száll az égő napsugár,
  S ők úgy állanak fölöttem,
  Mint megannyi tündérvár!

  Oh ez idő el fog jőni,
  A midőn majd szerelmemnek
  S barátságomnak felhői
  Rózsaszínben tündökölnek;
  Hanem akkor már indulhat
  Temetésemre a pap,
  Mert ha a felhők kigyulnak,
  Lemenőben van a nap.

(Pest.)


Gyermekkori emlékek.

(_Béranger_ után francziából.)
  Vidék, hol egykor ringatott reményem,
  Im ujra látlak ötven év után,
  Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
  Mint a tavasznak langy fuvallatán.

  Köszöntelek, ti kis korom baráti!
  Köszöntelek, ti áldott rokonok!
  Ti itten a vész idejében nékem
  Szegény madárnak fészket raktatok.

  Megnézek mindent, még a szűk börtönt is,
  Hol húgával, ki kedves szép vala,
  Uralkodott a vén tanitó s büszkén
  Tanítá, s mit maga sem tuda.

  Több mesterségbe kaptam itt… a restség
  Nagy befolyással volt mindig reám;
  S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van,
  Midőn Franklin mesterségét tudám.

  E korban támad a barátság, e föld,
  A mely virágzik reggel gazdagon,
  S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran
  Támasz-botunk az életalkonyon.

  Vidék, hol egykor ringatott reményem,
  Im ujra látlak ötven év után.
  Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
  Mint a tavasznak langy fuvallatán.

  Gyászos napokban e falak közt volt, hogy
  Hallám az ellenségnek ágyuit;
  S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom
  A haza nevét itt rebegte, itt.

  Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten
  Fa-saruimnak terhét feledé.
  Itten csapott le rám az ég villáma,
  És megszokám a fejedelmekét.

  E kis házban készült el a balsorsra
  Elmém, s már itten volt megvetni kész
  A dicsőséget, e tünékeny füstöt,
  Mely szemeinkbe könnyet is idéz.

  Rokon- s barátok, hajnalom tanúi!
  Kiket mindegyre jobban tisztelék,
  Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm,
  Ámbár a dajka elenyésze rég.

  Vidék, hol egykor ringatott reményem,
  Im ujra látlak ötven év után.
  Megifjodunk a gyermek-emlékektől,
  Mint a tavasznak langy fuvallatán.

(Szalk-Szent-Márton.)


Barna menyecskének…

  Barna menyecskének szeme közé néztem,
  Az én szemem fénye elveszett egészen.
  Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már
  Olyan sötét szemben olyan fényes sugár!

  Elveszett, elveszett az én szemem fénye,
  Hejh pedig talán már indulnom is kéne!
  Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok?
  Nyakamat szegheti valamelyik árok.

  De még is indulok… állj elém, menyecske,
  Ha már el kell esnem: essem az öledbe;
  Egyszer ölellek meg, s karomat levágom,
  Ne öleljek többé senkit a világon!

  Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked?
  Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget;
  Megyek hát, megyek… ha árokba esem is,
  Habár az árokban nyakamat szegem is!

(Péczel.)


F. L. kisasszony emlékkönyvébe.

  Miért mondjam, hogy nem feledlek el?
  Miért mondjam, hogy rólad e kebel,
  Oh lyány, örökre megemlékezik?
  Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!…
  Mert mi poéták hazudunk sokat,
  S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik.

(Pest.)


Sors, nyiss nekem tért…

  Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
  Az emberiségért valamit!
  Ne hamvadjon ki haszon nélkül e
  Nemes láng, a mely ugy hevit.

  Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
  Fölforraló minden csepp vért;
  Minden sziv-ütésem egy imádság
  A világ boldogságaért.

  Oh vajha nem csak üres beszéddel,
  De tettel mondhatnám el ezt!
  Legyen bár tettemért a díj egy
  Uj Golgotán egy új kereszt!

  Meghalni az emberiség javáért,
  Mily boldog, milyen szép halál!
  Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet
  Minden kéjmámorainál.

  Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
  Ily szentül… s én elkészitem
  Saját kezemmel azon keresztfát,
  A melyre fölfeszíttetem.

(Pest.)



Zöld leveles, fejér…

  Zöld leveles, fejér
  Virágos ákáczfa,
  Kék ruhában szőke
  Kis lyány van alatta;
  Megeredt az eső,
  Annak végét várja,
  A pitarajtóból
  Kacsintgatok rája.
  Gyere be, galambom,
  Gyere a szobánkba!
  Mig eláll az eső,
  Ülj föl a ládánkra;
  Ha magas a láda,
  Rája felültetlek;
  Ha kemény az ülés,
  Az ölembe veszlek.

(Szalk-Szent-Márton.)


Száll a felhő…

  Száll a felhő magasan, magasan.
  Az én rózsám messze van, messze van.
  Száll a felhő nyugatra, nyugatra,
  A napnak is arra van az utja.

  Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe,
  Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te,
  Szállj te is, nap, a rózsám fölébe,
  Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.

(Berencze.)



Rég elhuzták az esteli harangot…

  Rég elhuzták az esteli
  Harangot.
  Ki az, a ki még mostan is
  Barangol?
  Csak én járok a faluban
  Egyedül.
  Keresem az álmot, de az
  Elkerül.

  Fönn van a hold, fönn vannak a
  Csillagok;
  Mint megannyi szép leányszem,
  Ugy ragyog.
  Sötét árnyat vetnek a fák,
  A házak,
  Unalmokban egyebet sem
  Csinálnak.

  Amott egy ház, a tetején
  Két gólya,
  Alant egy pár ember a kis
  Ajtóba’…
  Legény, leány – amaz szőke,
  Ez barna,
  Legény a lyányt subájába
  Takarja.

  Mellettök mentem el, észre
  Sem vettek.
  Én istenem, be boldogok
  Lehetnek!
  Nem irigylem, de még is jobb
  Szeretném,
  Ha azt a kis barna lyányt én
  Ölelném!

(Szalk-Szent-Márton.)


Világgyűlölet.

  Mennybéli isten, ördög és pokol!
  Mivé lett a föld, s még mivé lehet?
  Minden bokorban egy világfaló,
  Minden bokorban embergyűlölet.

  Gyűlölnek ők, és átkaik kövét
  Dobálják szerte irgalmatlanul,
  Ugy dől belőlök az átok, miként
  Rothadt szag a sirok nyilásibul.

  Szerettetek-e, ficzkók, valaha,
  Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok
  Az emberiség boldogságaért,
  Hogy most lehessen átkozódnotok?

  Elkérték kebletekből a szivet
  S aztán széttépték azt az emberek?
  Nem, a világnak ti nem adtatok
  Szívet soha, mert nincsen szívetek!

  Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek
  És gyomrotok van, s mert ez nincs tele,
  Azért rút a világ előttetek,
  Azért keltek ki rútul ellene.

  Én is gyülöltem… volt okom reá;
  De a mióta e bitangokat
  Láttam, mint vágnak Byronképeket,
  Azóta gyűlölségem megszakadt.

  Mióta ők a földi életet
  Oly feketére mázolják: nekem
  Sokkal, de sokkal jobban tetszik az,
  Több fénypontot vesz észre rajt szemem.

  Valóban szép, igen szép a világ,
  Van minden évben rajta kikelet,
  S van szép leánya minden falunak,
  S ha itt egy ember sír, ott más nevet.

  Mily tréfás még maga a bánat is!
  Sziv s fejre mily külömbözőleg hat:
  Sötétre festi a fejér szivet,
  S fejérre festi a sötét hajat.

(Eperjes.)


Most kezdem én csak még ismerni…

  Most kezdem én csak még ismerni
  Az én derék jó szívemet!
  Ennél a szívnél a világon
  Jobb, derekabb szív sem lehet.

  Mint aggódtam, hogy már ezentul
  Nem lesz nekem több víg napom!
  És im bokámat ujra össze-
  S kalapomat félrecsapom.

  Szivem még ép virág, a melynek
  Féreg nem bántja gyökerit;
  Elhervad minden őszszel, ámde
  Minden tavaszszal kivirit.

(Pest.)


A jó aggastyán.

(_Béranger_ után francziából.)
  Vidám fiúk, kik bornál egyesültök,
  Közétek bájol engem dalotok.
  Öreg vagyok, de bárha reszket hangom,
  Fogadjatok be, én is danolok.
  A múlt időkről újakat beszélek;
  A vén Panarddal én együtt ivám.
  Bor és dicsőség s szerelem baráti,
  Mosolygjatok az aggastyán dalán.

  Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni?
  Nemes bor ömlik egészségemért.
  E fogadásra büszke szívem, mely fél,
  Mely attól tart, hogy mást csak szomorít.
  Csak hadd födözzön a vidámság szárnya,
  Idővel úgy is máskép lesztek ám!
  Bor és dicsőség s szerelem baráti,
  Mosolygjatok az aggastyán dalán.

  Miként ti most, én is szerelmeskedtem;
  Szólhatnak erről nagyanyáitok.
  Házam, barátim, kedvesim valának,
  Ezek közül már semmit sem birok.
  Emlékeim maradtak meg csak; olykor
  Sohajtok is, ha más nem néz reám.
  Bor és dicsőség s szerelem baráti,
  Mosolygjatok az aggastyán dalán.

  Volt vészeinkben több hajótörésem,
  De Frankhon szép egét nem hagytam el.
  Azt a kevés bort, melyet megmentettem,
  Sértett kevélység nem zavarja fel.
  Sőt énekeltem az új szüretekben
  Egykor tulajdon hegyem oldalán.
  Bor és dicsőség s szerelem baráti,
  Mosolygjatok az aggastyán dalán.

  Egy elmult kornak régi katonája,
  Mint Nestor nektek nem beszélek én.
  Egész időm, hol fénylett bátorságom,
  Egy harczotokkal fölcseréleném.
  Sőt halhatatlan hősiségtek által
  Egy új zászló mellé csatoltatám.
  Bor és dicsőség s szerelem baráti,
  Mosolygjatok az aggastyán dalán.

  Milyen jövendőt biztosít erénytek!
  Éltessük, ifjak, végszerelmemet.
  Szabadságában a világ megújul,
  Jobb napok járnak majd sirom felett.
  Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak,
  Hogy lássalak, azért nem távozám.
  Bor és dicsőség s szerelem baráti,
  Mosolygjatok az aggastyán dalán.

(Pest.)


Rabság.

(Töredék.)
  Milyen vig a világ! folyvást miként vigad!
  Örök énekszóval s zenével van tele!
  E tombolók között a legzajosbikat
  Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e?
  Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy!
  Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít,
  Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy
  Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit.
  Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs…
  Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –

(Pest.)


Szeretek én…

  Szeretek én, miként még ember
  Sohasem szeretett talán.
  Szeretek én szent szerelemmel,
  De kedvesem nem földi lyány.

  Szeretek én egy istenasszonyt,
  Egy számkiűzött istennőt:
  A szabadságot. Fájdalom, hogy
  Csak álmaimban látom őt.

  De álmaimban igen gyakran,
  Majd minden éjjel megjelen.
  Mult éjszakán is egy virágos
  Mezőben együtt volt velem.

  Letérdepeltem s elmondék egy
  Égő szerelmi vallomást,
  S földhöz hajoltam, hogy virágot
  Szakítsak, s néki adjam át.

  Ekkor hátam mögött termett a
  Hóhér s lesujtá fejemet…
  Épen kezembe hulla, és én
  Azt adtam át virág helyett.

(Pest.)


Képzelt utazás.

(_Béranger_ után francziából.)
  Az ősz sietve jő és nedves szárnyán
  Az én számomra uj fájdalmat hoz.
  Mindegyre szenvedek, szegény félénk én,
  És jó kedvem virága hervadoz.
  Ragadjatok ki Párizsnak sarából,
  Megújulok, ha szép tájt láthatok.
  Mint ifju már Hellasról álmodoztam,
  Ottan szeretnék én meghalni, ott!

  Értem Homért, igen, hisz görög voltam.
  Pythagorasnak igazsága van.
  Athén szült engem, Perikles korában,
  Láttam Sokratest rablánczaiban.
  Megtömjéneztem Phidias csodáit,
  Láttam Ilissust, mint virágozott,
  S Hymett hegyén a méheket fölkeltém,
  Ottan szeretnék én meghalni, ott!

  Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem
  E szemderítő nap sugáritul!
  A szabadság, kit távolból köszöntök,
  Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul!
  Menjünk, induljunk, készen áll a sajka,
  Tenger, ne nyeljen engem el habod,
  Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni,
  Ottan szeretnék én meghalni, ott!

  Szép Olaszország ege, de azurját
  Rabszolgaság homályosítja el.
  Evezz, kormányos, távolabb evezz le,
  Hol a nap olyan tiszta fényben kel.
  Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát?
  Milyen virító a vidék amott!
  A zsarnokság haldoklik ama parton,
  Ottan szeretnék én meghalni, ott!

  Athén szűzei, fogadjatok a révbe,
  És bátorítsatok föl engemet.
  Oly földet hagytam el, hol a királyok
  Rabszolgává teszik a szellemet.
  Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha
  Dalom sziveitek meglágyítaná,
  Tegyétek hamvam Tirteus hamvához,
  Meghalni jöttem e szép ég alá!

(Pest.)


A nép.

  Egyik kezében eke szarva,
  Másik kezében kard,
  Igy látni a szegény jó népet,
  Igy ont majd vért, majd verítéket,
  A míg csak élte tart.

  Miért hullatja verítékét?
  A mennyit ő kiván
  Az eledelbül és ruhábul:
  Hisz azt az anyaföld magátul
  Megtermené talán.

  S ha jő az ellen, vért miért ont?
  Kardot miért foga?
  Hogy védje a hazát?… valóban!…
  Haza csak ott van, hol jog is van,
  S a népnek nincs joga.

(Pest.)


A hevesi rónán.

  Hátrább vonúl mindegyre
  És halványúl a Mátra,
  Az esti nap piros fényt
  Lövel kék homlokára.

  Olyan ez a piros fény,
  Mely a kék Mátrán lángol,
  Mint kék szemű lyány arczán
  A rózsaszínű fátyol.

  Zörg a szekér, az ostor
  Koronként egyet pattan…
  Ezen kivűl a róna
  Oly néma, oly zajatlan.

  Leszálla a nap; vége
  A piros alkonyatnak.
  A messze látkör szélén
  Pásztortüzek pislognak.

  De pásztortűz-e az, vagy
  Tán csillag, mely lelépett
  Egy síró furulyának
  Meghallgatása végett?

  Emelkedik föl a hold;
  Olyan szép s olyan halvány,
  Mint a meghalt menyasszony
  Bús vőlegénye karján.

  S talán a hold valóban
  Egy holt menyasszony árnya,
  Kit a koporsóból visz
  Az égbe szellemszárnya.

  Oly szomorú ez a hold
  És még is rája nézek,
  Nem nézhetek le róla,
  Sugári megigéztek.

  Oly mondhatatlanul bús
  Ez a hold, hogy láttára
  Eszembe jut éltemnek
  Legkínosabb órája.

  Magam sem tudom én, hogy
  Mi történt ekkor rajtam?
  De sírnom kell, zokognom,
  Miként akkor zokogtam.

(Pest.)


Megfagy a szív, ha nem szeret…

  Megyfagy a szív, ha nem szeret;
  És ha szeret, megég.
  Ez és az baj. E két baj közt
  Melyik jobb… tudj’ az ég!

(Pest.)


Nagy-Károlyban.

Sept. 7. 1846.
  Hát e falak közt hangozának
  Nagy szavaid, oh Kölcsey?…
  Ti emberek, nem féltek: épen
  E szent helyet ily nagy mértékben
  Megszentségteleníteni?

  Nem féltek-e, hogy sírgödréből
  Kikél a megbántott halott?
  Hogy sírgödréből ide jő el,
  S – hogy hallgassatok – csontkezével
  Szorítja össze torkotok?

  Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
  De lenn, sírjában, nem hiszem,
  Hogy könnyei ne omlanának
  Éretted, te az aljasságnak
  Sarába sűlyedt nemzetem!

  Mily szolgaság, milyen hizelgés!
  S mindig tovább mennek, tovább,
  S ki legszebben hizelg, az boldog. –
  Ha már kutyákká aljasodtok:
  Miért nem jártok négykézláb?

  Isten, küldd e helóta népre
  Földed legszörnyűbb zsarnokát,
  Hadd kapjon érdeme dijába’
  Kezére bilincset, nyakába
  Jármot, hátára kancsukát!



Csalogányok és pacsirták.

  Ugyan még meddig zengitek,
  Ti holdvilágos emberek,
  A régi kort,
  Mit elsodort
  Hullámival már az enyészet?
  Mikor rontjátok le a fészket,
  Mit várromokban raktatok,
  Hogy ott versenyt huhogjatok
  Vércsékkel és bagolyfiakkal?
  Milyen kisértetes ez a dal! –
  S dalolnak egyre még,
  És szemeikben ég
  A lelkesűlés lángja
  Vagy a bánat könnyárja.
  Ál lelkesűlés, gyáva könnyek!
  Miket nekik meg nem köszönnek.
  Tudjátok-e, mik vagytok,
  Kik a multról daloltok?
  Halottrablók!
  Halottrablók!
  Sírjából fölássátok
  A holt időt,
  Hogy őt
  Babérokért árulhassátok.
  Én nem irígylem koszorútokat:
  Penész van rajta és halotti szag!

  Sínlődik az emberiség,
  A föld egy nagy betegház,
  Mindegyre pusztít a láz,
  S már egy egész ország esék
  Áldozatául,
  És több elájul;
  S ki mondja meg:
  Hol ébrednek föl majd e nemzetek,
  Ezen-e, vagy a más világon,
  Muló-e vagy örök az álom? –
  De ím e bajnak közepette
  Fiait az ég el nem feledte,
  Megszána minket nagy fájdalmainkban,
  Orvost küld hozzánk, és ez utban is van,
  És már maholnap meg is érkezik,
  Midőn hóhérink észre sem veszik. –
  Tiéd minden dal, minden hang,
  Melyet kezemben ád a lant,
  Te lelkesítesz engemet,
  Te néked ontom én könyűimet,
  Én tégedet köszöntelek,
  Te, a beteg
  Emberiségnek orvosa, jövendő!
  ..................

  És ti, elkésett dalnokok,
  Hallgassatok!
  Hallgassatok!
  Bár lenne oly szívszaggató
  S egyszersmind oly szívgyógyitó,
  Mint csalogányé, szavatok.
  A csalogány az alkony madara,
  Már vége felé jár az éjszaka,
  A hajnal közeleg;
  Most a világnak
  Nem csalogányok,
  Hanem pacsirták kellenek.

(Szatmár.)



A bilincs.

  Szabadságért küzdött az ifju,
  S börtönbe dobták, ottan űl,
  És meg-megrázza és átkozza
  Bilincsét nagy kegyetlenűl.
  Bilincse ekkép szóla hozzá:
  »Csörgess, de oh ne átkozzál!
  Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
  Mely a zsarnok fejére száll.

  Ugy-e nem ismersz? a szabadság
  Csatáiban kard voltam én,
  S épen talán a te kezedben
  Villogtam a vér mezején.
  Szerencsétlen te, szerencsétlen
  Kardoddal hol találkozál!
  Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
  Mely a zsarnok fejére száll.

  Bilincset vertenek belőlem,
  Belőlem, a ki kard valék,
  S ki vélem vítt a szabadságért,
  Most azt szorítom… szörnyüség!
  Szégyennek és haragnak pírja
  A rozsda, a mely rajtam áll!
  Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
  Mely a zsarnok fejére száll.«

(Nagy-Károly.)


Nehéz, nehéz a szivem…

  Nehéz, nehéz a szivem,
  Rajta csügg a szerelem,
  A szerelem bánata,
  Roskadozok alatta.

  Sem éjem sem nappalom,
  Egyre csak gondolkodom,
  Csak arról gondolkodom,
  Gondolsz-e rám, angyalom?

  Hogyha neked nem kellek,
  Ne kelljek én senkinek;
  Ha te nem szeretsz engem,
  Az isten se szeressen!

(Szatmár.)


Szerelmes vagyok én…

  Szerelmes vagyok én,
  Vagy tán tűzbe estem?
  Nem tudom, de igaz,
  Hogy ég lelkem, testem.

  Látjátok pirulni
  Halovány orczámat?
  Hajnal-e vagy alkony,
  A mi ottan támad?

  Hajnal is, alkony is:
  Örömim hajnala,
  Örömim hajnala,
  Bánatim alkonya.

  Megvallom: nem első
  Bennem e szerelem,
  De hogy az utósó,
  Arra esküdhetem.

  Szerelmem sasmadár;
  Vagy égbe száll velem,
  Vagy széjjelszaggatja
  Körmeivel szivem.

(Nagy-Bánya.)


Szerelmes vagyok én…

  Szerelmes vagyok én;
  Megmondjam-e kibe?
  Egy barna kis leány
  Hófejér lelkibe!

  Hófejér a lelke
  Ennek a kis lyánynak;
  Liliomszála ő
  Az ártatlanságnak.

  Fejér, mint a galamb,
  A melynek képibe’
  Isten a szent lelket
  Az égből küldte le.

  Szállj rám, fejér galamb,
  Galambomnak lelke,
  Hadd legyek megáldva,
  Legyek megszentelve.

  Hogyha már hallottam
  Szárnyad csattogását,
  Hadd halljam egyúttal
  Szíved dobogását!

(Nagy-Bánya.)


Szerelemnek rózsákkal…

  Szerelemnek rózsákkal
  Hintett nyoszolyája!
  Megint lefektettem a
  Lelkemet reája.
  Szerelem rózsáiból
  Tövis-e vagy illat,
  Mely szívemig, életem
  Gyökeréig elhat?

  Akár tövis jut nekem,
  Akár az illatja,
  Mindegy! fekügy rá lelkem,
  S álmodozzál rajta;
  Álmodd meg azt a nagy szót,
  A mely nincsen még meg,
  A mely kifejezze majd:
  Milyen forrón érzek!

(Nagy-Bánya.)


Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.

  Senki sem szól így a fellegekhez:
  »Napkeletre vándoroljatok, mert
  Napkelet e szép hajnal hazája,
  Ki rózsákat mosolyog reátok,
  Lángrózsákat sötét arczotokra.«
  Senki sem szól így a fellegekhez,
  És ők mégis napkeletre mennek,
  Napkeletre vonja őket egy mély
  Titkos sejtés lágy szellemkezekkel.
  Mennek, mennek, és ha oda értek,
  Megfürödnek a piros tengerben,
  A hajnalnak sugártengerében,
  És ha egyszer megfürödhetének,
  Nem törődnek aztán életökkel,
  Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek,
  Vagy ha hosszu pálya vár reájok,
  Hosszu pályán vihar és sötétség.
  Akkor is, ha szétszaggatta őket
  A vihar s ők este haldokolnak:
  Fölgyulad még egyszer arczulatjok.
  S e pirúlás, végső órájokban,
  Ifjuságuk visszaálmodása,
  A dicső, az édes ifjuságé,
  Midőn rájok a hajnal mosolygott. –
  Mint a felhők, titkos sejtelemből,
  Napkeletre vándoroltam én is… –

(Szatmár.)



Borús, ködös őszi idő.

  Borús, ködös őszi idő;
  A nap nem is pillant elő.
  Hidegen jár a nap
  Sötét felhők megett;
  A kandalló tüze
  Ád egy kis meleget.

  Ajtóm, ablakom bezárva,
  Üldögélek a szobába’.
  Bánatosan nézek
  Kandallóm tüzére,
  Gondolván életem
  Elmult idejére.

  A mult idő nagy mezein
  Hervadt lombok emlékeim;
  Összeszedem őket.
  Kötöm egy csomóba,
  Ugy vetem bele az
  Égő kandallóba.

  Mint füstölnek, mint füstölnek!
  De nem csoda, mert nedvesek;
  Nedvesek, de nem az
  Ősznek esőjétől,
  Hanem szemeimnek
  Sokszor folyt könnyétől.

  Egy könny most is pillámon áll…
  Barna lyányka, ha itt volnál.
  Letörlenéd-e ezt
  Egy selyemkendővel,
  Édes mosolygásod
  Selyemkendőjével?

(Cseke.)


Ereszkedik le a felhő…

  Ereszkedik le a felhő,
  Hull a fára őszi eső,
  Hull a fának a levele,
  Még is szól a fülemile.

  Az óra jó későre jár,
  Barna kis lyány, alszol-e már?
  Hallod-e a fülemilét,
  Fülemile bús énekét?

  Záporeső csak ugy szakad,
  Fülemile csak dalolgat.
  A ki bús dalát hallgatja,
  Megesik a szíve rajta.

  Barna kis lyány, ha nem alszol,
  Hallgasd, mit e madár dalol;
  E madár az én szerelmem,
  Az én elsóhajtott lelkem!

(Cseke.)


Az én képzeletem nem…

  Az én képzeletem nem a por mozgatja,
  Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja,
  Csecsemő korában sárkánytejet szopott,
  Ifiú korában oroszlánvért ivott.

  Nem is birtam vele, vad képzeletemmel,
  Országról országra vándorolni ment el,
  Tenger zúgásával összekeveredett,
  Ugy barangolta be a földet és eget.

  Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra,
  Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára;
  A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott,
  A hegyek tetején sziklákat ingatott.

  Hol most e vad fiú?… egy kis virág mellett,
  Melletted, barna lyány, mindig csak melletted,
  Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél…
  Szilaj képzeletem, be megszelidültél!

(Cseke.)


Te a tavaszt szereted…

  Te a tavaszt szereted,
  Én az őszt szeretem.
  Tavasz a te életed,
  Ősz az én életem.

  Piros arczod a tavasz
  Virító rózsája,
  Bágyadt szemem az ősznek
  Lankadt napsugára.

  Egy lépést kell tennem még,
  Egy lépést előre,
  S akkor rá jutok a tél
  Fagyos küszöbére.

  Lépnél egyet előre,
  Lépnék egyet hátra,
  S benne volnánk közösen
  A szép meleg nyárba’.

(Szatmár.)


Kinn a kertben voltunk…

  Kinn a kertben voltunk,
  Egymás mellett ültünk,
  Az úr isten tudja,
  Mi történt körültünk?
  Azt sem tudtam, mi van,
  Ősz-e vagy kikelet?
  Csak egyet tudtam, hogy
  Veled vagyok, veled!

  Mélyen bele néztem
  Fekete szemedbe,
  S fejér kezecskédet
  Tartottam kezembe’.
  Hogy úgy egymást néztük,
  Ily szókat ejtettem:
  Ha mi most itt kővé
  Válnánk mind a ketten?

  Azt mondtad: nem bánnád;
  Vajon miért mondtad?
  Azért-e, hogy már az
  Életed meguntad?
  Oh vagy tán azért, hogy
  Boldogság lenne rád,
  Ha együtt maradnánk
  Örök időkön át?

(Erdőd.)


Te vagy, te vagy, barna kis lyány…

  Te vagy, te vagy, barna kis lyány,
  Szemem s lelkem fénye!
  Te vagy mind a két életem
  Egyetlen reménye!
  Ha ez az egy reményem is
  Elmulandó álom,
  Nem leszek boldog sem ezen
  Sem a más világon!

  Álldogálok a tó partján
  Szomorúfűz mellett.
  Nekem való hely; engem ily
  Bús szomszédság illet.
  Nézem lecsüggő ágait
  Szomorúfűzfának,
  Mintha azok csüggedt lelkem
  Szárnyai volnának.

  Elszállott már a madár a
  Hervadt őszi tájról,
  Hejh ha én is kiszállhatnék
  Búmnak országából!
  Nem szállhatok, mert búm oly nagy,
  Oly nagy, mint szerelmem,
  És szerelmem… és szerelmem…
  Oh ez véghetetlen!

(Erdőd.)


Mi vagy keblem?…

  Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba,
  E szobának szívem az asztala,
  Ez asztalon nagy ezüst pohárba’
  Pezsgett, habzott a vidámság árja,
  S gondtalanság volt a ház lakója,
  S a pohárnak szomjas fölhajtója,
  Ki, midőn a poharat kiitta,
  Szívemet, az asztalt tele írta,
  Tele írta fényes arany tollal,
  Pávatollnál tarkább gondolattal.
  Nem lakik már itt a gondtalanság,
  E jó fiút messze elzavarták,
  Elzavarta egy hatalmas szellem,
  A szerelem. Ez lakik most bennem,
  Ez lakik most keblem szobájában
  Halvány arczczal és sötét ruhában.
  Az asztalhoz ment, és leűlt mellé,
  A pohárból az italt kiönté.
  Letörölte a szép arany írást
  Az asztalról, és helyébe írt mást;
  S oh szerelem, az, a mit te irtál,
  Feketébb a halálnál s a sírnál!

(Szatmár.)


Ha szavaid megfontolom…

  Ha szavaid megfontolom,
  Szeretsz engem, azt gondolom.
  Mért nem mondod meg, ha szeretsz?
  Ha nem szeretsz, mért hitegetsz?

  Nem hiszed, hogy én szeretlek?
  Az isten is ugy áldjon meg,
  Ugy áldjon az isten engem,
  A mily igaz a szerelmem.

  Megszerettem szépségedet,
  De még inkább szép lelkedet,
  Szeretlek én oly igazán,
  Mint engem az édes anyám.

  Nem ohajtok én egy tavaszt,
  Hogy véled átmulassam azt,
  Sem egy tavaszt, sem egy telet,
  Hanem egész életemet!

  Egy napja van csak az égnek,
  Egy holdja van csak az éjnek,
  Egy isten van a világon,
  Egy, csak egy a kivánságom.

  Azt várom én, azt az órát,
  Mikor így szólhatok hozzád
  Ölelésem szent hevében:
  »Édes kedves feleségem!«

(Cseke.)


Költői ábránd volt, mit eddig érzék…

  Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
  Költői ábránd és nem szerelem,
  Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék,
  És nem maradt a sebnek helye sem.
  Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
  Időknek multával sem nyúgott volna el.
  Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa,
  Sodor magával s végre bele halni kell.

  Most értem én csak e szilaj folyóra.
  Mint von magával, mint von, mint ragad!
  Kiáltsatok rá a harangozóra,
  Hogy verje félre a harangokat;
  Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek…
  De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,
  Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
  És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

  Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
  Nem olvasám sejtésim könyviből!
  Azért vontál csak oly közel magadhoz,
  Hogy megvakuljak lelked fényitől?
  Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
  Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;
  De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet
  Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

  Mondád – és nem is reszketett beszéded –
  Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
  Nem féled a boszúló istenséget,
  Hogy szent czéljával ellenkezni mersz?
  Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
  Ki megérdemlené a te szerelmedet?
  Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
  És aztán vissza többé nem szerezheted?

  Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
  Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
  A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
  Hidd, többet ér az élő szenvedés.
  És csak azért nem fogsz-e építtetni házat,
  Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
  S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
  S midőn a tél hideg karjával átölel?

  De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
  S innen hiszem: van szíved, lángoló,
  Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta,
  Miként a volkán tetején a hó.
  Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
  Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég,
  Várok békével, mig az óra nem jövend el,
  Midőn birod hűségem nem csaló jelét.

  Hosszú idő, egy örökkévalóság,
  Lesz várásomnak minden napja majd.
  Nézem magam, mint tengerek hajósát,
  Kit a szél a part közelébe hajt,
  De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
  A küzködő hajós: nem közeledhetik.
  Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet,
  Hanem éretted még e kín is jól esik!

  Nem fájhat úgy a betegek testének,
  Ha éles vas jár át sebeiken,
  Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének,
  Mint e sovárgó vágy fáj én nekem.
  Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
  Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
  Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
  Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. –

  Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
  Ne alamizsnát: üdvösséget adj!
  Hazudtam én, hogy várok türelemben,
  Türelmem már is messze, messze hagy;
  Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
  S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
  A hol talán majd egy vadállat tépi össze,
  Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!

  Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak,
  Adj a világnak vissza engemet…
  Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
  Tiéd éltem, te el nem vetheted.
  Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
  E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
  Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat
  Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

  S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
  Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
  Mint a levél a fához… eljön a tél,
  S akkor lehull, de már élettelen.
  Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
  Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz.
  A soha el nem váló sötétség melletted,
  Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az.

(Szatmár.)


Álmodtam szépet, gyönyörűt…

  Álmodtam szépet, gyönyörűt,
  Álmodtam és fölébredék.
  Mért keltettél föl oly korán?
  Mért nem hagyál álmodni még?
  Mit a való nem küld reám,
  A boldogságról álmodám.
  Miért bántottad álmamat?…
  Oh istenem, oh istenem!
  Hát a boldogságról nekem
  Még csak álmodni sem szabad?

  Mondád többször, hogy nem szeretsz,
  De nem hivém, nem hihetém.
  Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha
  Nem mondod is, elhiszem én.
  S midőn tudom, hogy szíveden
  Fölirva nincs az én nevem:
  Maradjak-e, elmenjek-e?…
  Marasztasz… és miért?… talán
  Mulatni vágysz lelkem baján,
  Melyet te hoztál rája, te!

  Oh lyány, ez nagy kegyetlenség.
  Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el.
  Nekünk egymástól válni, és…
  És mindörökre válni kell.
  Futnék tőled, miként a por,
  Mit a forgószél elsodor
  Ember-nem-járta földekig;
  De csak alig hogy léphetek,
  Mert a bú, melyet elviszek,
  Nagyon reám nehezedik.

  Isten veled hát… jaj nekem,
  Hogy e szót ki kell mondanom;
  Miért nem válik rögtöni
  Halállá e hang ajkamon?
  Isten veled… nem, nem lehet!
  Hagyd még megfogni kezedet,
  Mely üdvemet szétszaggatá,
  Mely jövőmet gyilkolta meg…
  Add kezed, hadd ömöljenek
  Könyűim s csókjaim reá!

  Könyűim-e vagy csókjaim,
  Mi égeti jobban kezed?
  Csók és könyű, mind a kettő
  Nagyon, nagyon forró lehet,
  Mert szerelmemmel egy helyen,
  A szív mélységes mélyiben,
  E tűzhegyben termettenek…
  Mint ájtatos zarándokok
  Jövének fel, s ők boldogok,
  Hogy kezeden halhatnak meg.

  Egyet kérek… ne félj, ne félj,
  Nem kérem már szerelmedet,
  Csak azt a kis vigasztalást,
  Hogy nem feledsz el engemet.
  Az emlékezet fonalát
  Jövődön meddig nyujtod át?
  Ha rám addig emlékezel,
  Mig olyat lelsz, ki tégedet,
  Mint én, olyan forrón szeret:
  Ugy soha sem felejtesz el!

  De nem kivánom, hogy ne lelj
  Oly hű szivet, mint az enyém.
  Nem szeretnélek oly nagyon,
  Ha ezt a vágyat érzeném.
  Ohajtom én: élj boldogul,
  Szedj bármi fának ágirul,
  Csak szedj te zöld leveleket,
  S aztán vesd el, mint elvirúlt
  Elszáradt régi koszorút,
  Az én emlékezetemet!

(Szatmár.)


Volt egy szegény fiú…

  Volt egy szegény fiú,
  Ki mindig éhezék;
  Nem volt egy megevő falatja,
  Nem szánta őt sem föld sem ég.

  Hosszú, nagyon hosszú inség után
  Igy szóla hozzá egy sötét alak:
  »Én téged minden földi bajtól
  Megszabadítalak.«

  Az éh-halál volt, a kinek
  Szavai ekkép hangozának;
  És a fiú, hogy mentül hamarabb
  Pihenjen, ment sírt ásni önmagának.

  S a mint így sírján dolgozék,
  A földben egy edényt talál,
  A mely aranynyal, drágakővel
  Csordultig áll.

  A koldusból nagyúr lett,
  Él fejedelmileg,
  Körűle pompa, fény
  És drága ételek.

  Mért a fiú ezen dúsgazdagságban
  Csak féligmeddig és csak néha vig?
  Mert fél szegény, fél a fölébredéstől,
  Azt véli, hogy csak álmodik. –

  Én vagyok e szegény fiú,
  S te a talált kincs, édes angyalom!
  Nem merem hinni, hogy szeretsz;
  Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!…

(Nagy-Károly.)


Egy pár rövid nap…

  Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem!
  Tükörbe nézni szinte nem merek,
  Attól félek, hogy már hajam megőszűlt…
  Ez a szív itten, oh ez oly öreg.

  Az éjszakákat keresztülvirasztom.
  Az álmot már nem is keresem én,
  Ugy sem találnám. Nem tudok alunni,
  Mióta bennem alszik a remény.

  A kínok is már mind elfáradának,
  Elfáradának engem bántani;
  Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint
  Holttestöket keblünkben hordani.

  Én hordom őket, és azt gondolom, hogy
  Egy század óta hordom őket már.
  Olyan nehéz és oly hideg halottak!
  Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.

  Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel,
  Mint a ki kőhöz vágta homlokát,
  Aztán föleszmél félig, s két alakban
  Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.

  Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem,
  Kétségeim azt messze zavarák.
  Ugy hull reám egy szebb idő emléke,
  Mint sírhalomra a tépett virág.

(Szatmár.)


Nem csoda, ha ujra élek…

  Nem csoda, ha ujra élek
  Mert hisz ujra láttam őt!
  Visszaszállt belém a lélek,
  Eszmélek, mint azelőtt.

  Kín s reménység kebelemben
  Ujra fáklyát gyujtanak,
  És e fénynél e teremben
  Kergetőznek, játszanak. –

  Tudni most csak azt szeretném:
  Mi volt e találkozás?
  Csak azon tünődik elmém:
  Véletlen vagy számitás?

  Oh e lyányka oly rejtélyes,
  Szíve olyan mély folyam,
  Hogy szemem, bár milyen éles,
  Néz beléje hasztalan!

  Rejtély vagy te, lyányka, nékem,
  S állsz megfejthetetlenűl;
  Kárhozatom? üdvösségem?
  Egyik a kettő közűl.

  Oh de melyik?… törhetetlen
  Láncz körűlem e titok;
  Vonna már el sorsom innen,
  És nem szabadulhatok.

  Bontsd ki, lyányka, e titoknak
  Fátyolából homlokod,
  Mert én addig el nem hagylak,
  Míg le nem hull fátyolod…

  Jaj de kell, kell mennem, bárha
  Bizonytalanság kisér;
  Úr a sors, hajlok szavára,
  Ő parancsol és nem kér.

  Elmegyek, de nem örökre,
  Majd ha fris virágokat
  Hint a tavasz fürteidre,
  Dalnokod meglátogat.

  Én leszek az első fecske,
  Mely ti hozzátok röpűl,
  S minden reggel, minden este
  Cseveg ablakod körűl.

  Le a kertbe, a mezőre
  Együtt járunk, úgy-e bár?
  S nézzük, lyányka, a föld vére,
  A patak, mi pezsgve jár.

  Nézzük majd a sok virágot,
  A mint nyílnak kelyheik,
  S ha ezeket nyílni látod,
  Szíved is tán megnyilik.

(Nagy-Károly.)


Erdélyben.

  Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
  Csörögnek a fák száraz lombjai,
  Mint rab kezén a megrázott bilincs.
  Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én!
  Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
  Mint nősirást az égiháború.
  Egy nemzet és két ország hallja meg,
  Mi bennem eddig titkon forra csak,
  S a mit keblemből mostan kiröpítek,
  Mint a volkán az égő köveket.
  Az forra bennem, az fájt én nekem,
  Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
  E két-országos nemzet a magyar!
  Ez tette lelkem pusztává, a bánat
  Pusztájává, hol egy tigris lakik:
  A vérszemű, a lángszemű harag.
  Oh e vadállat hányszor verte el
  Magányos éjim csendét, a midőn
  Besüvöltötte puszta lelkemet! –
  Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk,
  Hogy szétrepeszszük a szent levelet,
  Mit diadalmas őseink irának,
  Szivök vérébe mártván kardjokat?
  Kettészakadtunk, és a szép levélből
  Rongyok levének, miket elsodort
  És sárba dobott a századok viharja.
  Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
  És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
  De panaszunkat az be nem fogadta,
  A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
  Mert a ki jármot hágy nyakába tenni,
  Méltó reá, hogy azt hurczolja is,
  Míg össze nem dől a korbács alatt.
  Tartottunk volna össze: a világ most
  Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
  A templomból, hol a nagy nemzeteknek
  A tisztelet tömjénét égetik.
  Tartottunk volna össze, nem törölnénk
  Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
  Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
  Történetünknek sötét lapjait.
  A porszemet, mely csak magában áll,
  Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
  De hogyha összeolvad, összenő, ha
  A porszemekből szikla alakúl:
  A fergeteg sem ingathatja meg!
  Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
  A mit mondtam, nem új, de szent igaz.
  Az események romboló szele
  Nem fú jelenleg, és a porszemek
  Nyugton hevernek biztos helyökön;
  De ha föltámad a szél, mielőtt
  Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre
  A nagy világnak minden részibe,
  És soha többé meg nem leljük egymást.
  Iparkodjunk. A század viselős,
  Születni fognak nagyszerű napok,
  Élet-halálnak vészes napjai.
  Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
  Az eljövendő óriásokat.
  Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
  Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
  Ki legelőször nyujtja ki kezét,
  Azé legyen a hála s a dicsőség;
  S ki elfogadni azt vonakodik?
  Annak porára szálljon minden átok,
  Melyet sirunkra majd virág helyett
  Ültetni fognak maradékaink,
  Kiket örökre megnyomoritánk!

(Koltó.)


Szeretsz tehát…

  Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
  Szeretsz valóban, én nem álmodom!
  De mért hagyád a végső pillanatnak:
  Megfejtését e drága szent titoknak?

  Egy pillanat hozá meg üdvemet
  És elválási gyötrelmeimet;
  Ugy jártam, mint ki palotát építtet,
  S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

  Sovár szívemre föl nem tűzhetéd
  Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
  Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
  Egy csókvirágot édes útitársul.

  Távol te tőled oly bús életem!
  De egy eszmével meg-megszépitem:
  Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be
  A viszontlátás gyönyörtengerébe!

(Koltó.)


Rövidre fogtam a kantárszárat…

  Rövidre fogtam a kantárszárat,
  Régóta fut a lovam, kifáradt,
  Szájában tajtékos a zabola,
  Sarkantyúmtól véres az oldala.

  Egy gondolat kergetett engemet,
  Ha galambom az enyim nem lehet,
  Mint hegyes nyílvessző a madarat,
  Úgy űzött engem ez a gondolat.

  Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj,
  Ez a rosz gondolat elmaradt már,
  Egy kökényfa bokrában megakadt,
  A bokor tüskéi közt szétszakadt.

  Kökényszemeket szerettem hajdan,
  De szerencsés ezekkel nem voltam.
  Most fekete szem tőrébe estem,
  Ennél tán majd megsegít az isten.

(Koltó.)


Véres napokról álmodom…

  Véres napokról álmodom,
  Mik a világot romba döntik,
  S az ó világnak romjain
  Az új világot megteremtik.

  Csak szólna már, csak szólna már
  A harczok harsány trombitája!
  A csatajelt, a csatajelt
  Zajongó lelkem alig várja!

  Örömmel vágom én magam
  Föl paripámra a nyeregbe!
  A bajnokok sorában én
  Szilaj jókedvvel nyargalok be!

  Ha megvagdalják mellemet,
  Fog lenni, a ki bekötözze,
  Fog lenni, a ki sebemet
  Csókbalzsammal forrasztja össze.

  Ha rabbá tesznek, lesz, a ki
  Homályos börtönömbe jő el,
  S föl fogja azt deríteni
  Fényes hajnalcsillag-szemével.

  Ha meghalok, ha meghalok
  A vérpadon, vagy csatatéren,
  Lesz, a ki majd holttestemről
  Könyűivel lemossa vérem!

(Berkesz.)


Mi van innen távol…

  Mi van innen távol? a Tisza…
  Mi van a Tiszán túl? Hortobágy…
  Hortobágyon túl? egy szép leány,
  Kihez lelkem visszavágy!

  Szép leány, szép barna kis leány,
  Tőled oh be messze estem el!…
  Csak azt tudhatnám, hogy legalább
  Néha rám emlékezel!

  Engemet sokszor meglátogat
  A jó angyal, az emlékezet,
  És karon fog, s öntudatlanúl,
  Kedvesem, hozzád vezet.

  Az ős vár, melynek tündére vagy,
  Mely a dombról a rónára lát,
  Hol a kék Szamosban tölti a
  Holdvilág az éjszakát,

  És a kert a vári domb alatt,
  És a kertben a tó partinál
  A gyászfűzek néma lombjai –
  Mind ez, mind előttem áll.

  Oh e kertben kert volt életünk,
  Minden óránk benne egy virág;
  Mult- s jövőnket a gazdag jelen
  Koszorúi takarák. –

  Lyányka, hogyha visszagondolod
  E dicső kort: dobog-e szived?
  Költ-e benned, mint én bennem, oly
  Édes érzeményeket?

  Várod-e ugy, mint én a napot,
  Mely kettőnket összehoz megint?
  Én hiszem, hogy e szép kor felé
  Szép szemed gyakran tekint!

(Pest.)


Mikor a láncz lehull…

  Mikor a láncz lehull
  A rab lábairul,
  Még sokáig ugy jár,
  Mintha rajta volna,
  A szomorú terhet
  Annyira megszokta.

  Te is, hogy megszoktad,
  Szívem, a fájdalmat,
  Most, mikor jó sorsom
  Rólad azt lerázta,
  Nem tudsz még örülni
  Isten igazába’.

  Örülj, örülj, szivem!
  Ki örül, ha te nem?
  Kinek van, mint neked,
  Ilyen boldogsága?
  Kinek van a földön
  Ilyen mennyországa?

(Koltó.)


Busúlnak a virágok…

  Busúlnak a virágok,
  Szegénykék betegek.
  Nincs messze már halálok,
  Mert a tél közeleg.

  Miként az aggastyánnak
  Megőszült fürtei,
  Ugy hullanak a fáknak
  Sárgult levelei.

  Hiába a vidéken
  Körültekintenem,
  Nincs a nagy messzeségben
  Egy zöld bokrocska sem.

  Van egy! majd elfeledtem…
  Lelkem, te vagy, te vagy
  A zöld bokor, a melyben
  Az ősz nyomot nem hagy;

  Rajtad folyvást teremnek
  S fognak virítani
  A boldog szerelemnek
  Örökzöld lombjai.

(Koltó.)


Kellemetlen őszi reggel…

  Kellemetlen
  Őszi reggel.
  Kedvetlen, borús idő.
  Hulldogál az
  Elvirított
  Őszi tájra az eső.

  A szobában
  Ketten ülünk
  Együtt: én s az unalom.
  Terhes vendég!
  Mint malomkő
  Csügg rajtam. De megcsalom.

  Szépen titkon
  A szobából
  Kiröpítem lelkemet.
  Szállj, lelkem, szállj
  Messze, messze…
  Útad napnyugatra vedd.

  Napnyugatra
  Vannak, a kik
  Én előttem kedvesek:
  Agg szülők és
  Ifju lyányka,
  S mind, a kiket szeretek.

  Járd be őket,
  Járd be sorra,
  S jőj meg késő est felé,
  Édességgel
  Megterhelve,
  Mint virágokról a méh.

(Koltó.)


Karácsonkor.

  Én hozzám is benézett a karácson,
  Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson
  És rajta egy pár reszkető könyűt.

  Menj el, karácson, menj innen sietve,
  Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
  S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

  Meleg szobám e gondolattól elhül.
  Miként a jégcsap függ a házereszrül,
  Ugy függ szivemről ez a gondolat.

  Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján!
  Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
  Apám, anyám és testvérem között!

  Oh a ki együtt látta e családot,
  Nem mindennapi boldogságot látott!
  Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

  Embert szerettünk és istent imádtunk,
  Akármikor jött a szegény, mi nálunk
  Vigasztalást és kenyeret kapott.

  Mi lett a díj! rövid jólét multával
  Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
  Majd a halálnak révéhez jutunk.

  De a szegénység én nekem nem fájna,
  Ha jó családom régi lombos fája
  Ugy állna még, mint álla hajdanán.

  Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
  Egy ág keletre, a másik nyugatra,
  S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

  Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
  Ha én azt a kort újolag megérem,
  Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

  Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
  Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
  Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

  Isten veled, te szép családi élet!
  Ki van rám mondva a kemény itélet,
  Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

  Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
  Mint vészt jelentő üstökös az égen,
  Magányos pályán búsan bújdosom.

(Pest.)


Világos kék a csillagos éjszaka…

  Világoskék a csillagos éjszaka.
  Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,
  Az ablakból tekintetem az égen,
  Lelkem pedig angyalomnak ölében.

  A csillagos ég és az én angyalom
  Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom,
  Én legalább a világot bejártam,
  De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

  Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé
  A megé a messze kéklő hegy megé.
  A fogyó hold talán az én bánatom,
  Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

  Magasan áll a fiastyúk az égen,
  Szólanak a kakasok a vidéken,
  Hajnalodik, hüvös csipős szél támad,
  Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.

  Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek
  Lefekünni és álmodni; de minek?
  Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet,
  Mint a mily szép most előttem az élet.

(Koltó.)


E. R. kisasszony emlékkönyvébe.

  Tavaszszal menj ki a szabadba,
  Hol fris patak suttog szaladva,
  Kergetvén az est szellejét,
  Mely a virágok illatával
  És a csalogányok dalával
  Fut a mezőben szerteszét,
  Míg mosolyogva néz le rája
  A csillagok s a hold sugára. –
  S ha patakzajjal, madarak dalával,
  Virágillattal, csillag- s holdsugárral
  Ifjúi lelked, lyányka, megtelik,
  Eredj haza, s aludjál reggelig,
  És a mit ekkor álmodol jót, szépet,
  Adja meg mindazt a jövendő néked!

(Debreczen.)


K. J. kisasszony emlékkönyvébe.

  Szived bölcsőben fekvő csecsemő;
  Ott fekszik és még mélyen alszik ő,
  De majd fölébred és keservesen sír…
  Akkor, szép gyermekem,
  Legyen szelíden ringató dajkája
  A nyájas szerelem.

(Debreczen.)


Halhatlan a lélek…

  Halhatlan a lélek, hiszem,
  De más világba nem megy át,
  Csak itt lenn a földön marad,
  A földön él és vándorol.
  Többek közt én, emlékezem,
  Rómában Cassius valék,
  Helvécziában Tell Vilmos,
  Párizsban Desmoulins Kamill…
  Itt is leszek tán valami.

(Pest.)


Nem ért engem a világ…

  Nem ért engem a világ!
  Nem fér a fejébe,
  Egy embernek éneke
  Hogy lehet kétféle?
  Hogy dalolhat az jelenleg
  Szívrepesztő bánatot,
  Ki elébb egy pillanattal
  Úgy örűlt, úgy vigadott?

  Ember és polgár vagyok.
  Mint ember mi boldog!
  És mint polgár, lelkemen
  Mily keservet hordok!
  Az örömnek könnyét sírom,
  Ha lyánykámra gondolok;
  Fájdalomnak könnyét sírom,
  Ha hazámhoz fordulok.

  Keblemen a szerelem
  Virágbokrétája,
  Fejemen honszeretet
  Töviskoronája;
  Igy lantomra majd megsebzett
  Homlokom vércseppje hull,
  Majd egy illatos levelke
  Bokrétám virágibul.

(Pest.)


Reszket a bokor, mert…

  Reszket a bokor, mert
  Madárka szállott rá.
  Reszket a lelkem, mert
  Eszembe jutottál,
  Eszembe jutottál,
  Kicsiny kis leányka,
  Te a nagy világnak
  Legnagyobb gyémántja!

  Teli van a Duna,
  Tán még ki is szalad.
  Szivemben is alig
  Fér meg az indulat.
  Szeretsz, rózsaszálam?
  Én ugyan szeretlek,
  Apád anyád nálam
  Jobban nem szerethet.

  Mikor együtt voltunk,
  Tudom hogy szerettél.
  Akkor meleg nyár volt,
  Most tél van, hideg tél.
  Hogyha már nem szeretsz,
  Az isten áldjon meg,
  De ha még szeretsz, úgy
  Ezerszer áldjon meg!

(Pest.)


A magyar nemzet.

  Járjatok be minden földet,
  Melyet isten megteremtett,
  S nem akadtok bizonyára
  A magyar nemzet párjára.
  Vajon mit kell véle tenni:
  Szánni kell-e vagy megvetni? –
  Ha a föld isten kalapja,
  Hazánk a bokréta rajta!
  Oly szép ország, oly virító,
  Szemet-lelket andalító,
  És oly gazdag!… aranysárgán
  Ringatozik rónaságán
  A kalászok óczeánja;
  S hegyeiben mennyi bánya!
  És ezekben annyi kincs van,
  Mennyit nem látsz álmaidban.
  S ilyen áldások daczára
  Ez a nemzet mégis árva,
  Még is rongyos, még is éhes,
  Közel áll az elveszéshez.
  S szellemének országában
  Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
  S mind ezek maradnak ott lenn,
  Vagy ha épen a véletlen
  Föl találja hozni őket,
  Porban, sárban érnek véget,
  Vagy az inség zivatarja
  Őket messze elsodorja,
  Messze tőlünk a világba,
  Idegen nép kincstárába.
  És ha ott ragyogni látjuk,
  Szánk-szemünket rájok tátjuk,
  S ál dicsőséggel lakunk jól,
  Hogy ez innen van honunkból.
  Ez hát nemes büszkeségünk,
  Melyről annyiszor mesélünk?
  Azzal dicsekedni váltig,
  A mi szégyenünkre válik!…
  Csak a magyar büszkeséget,
  Csak ezt ne emlegessétek!
  Ezer éve, hogy e nemzet
  Itt magának hazát szerzett,
  És ha jőne most halála,
  A jövendő mit találna,
  Mi neki arról beszélne.
  Hogy itt hajdan magyar éle?
  S a világtörténet könyve!
  Ott sem lennénk följegyezve!
  És ha lennénk, jaj mi nékünk,
  Ezt olvasnák csak felőlünk:
  »Élt egy nép a Tisza táján,
  Századokig lomhán, gyáván.« –
  Oh hazám, mikor fogsz ismét
  Tenni egy sugárt egy kis fényt
  Megrozsdásodott nevedre?
  Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest.)


Egy gondolat bánt engemet…

  Egy gondolat bánt engemet:
  Ágyban, párnák közt halni meg!
  Lassan hervadni el, mint a virág,
  A melyen titkos féreg foga rág;
  Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál.
  Mely elhagyott üres szobában áll.
  Ne ily halált adj, istenem,
  Ne ily halált adj én nekem!
  Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
  Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
  Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
  Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
  Ha majd minden rabszolga nép
  Jármát megunva síkra lép,
  Pirosló arczczal és piros zászlókkal
  És a zászlókon eme szent jelszóval:
  »Világszabadság!«
  S ezt elharsogják,
  Elharsogják kelettől nyúgatig,
  S a zsarnokság velük megütközik:
  Ott essem el én,
  A harcz mezején,
  Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
  S ha ajkam örömteli vég szava zendül,
  Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
  A trombita hangja, az ágyudörej,
  S holttestemen át
  Fújó paripák
  Száguldjanak a kivivott diadalra,
  S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
  Ott szedjék össze elszórt csontomat,
  Ha jön majd a nagy temetési nap,
  Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
  És fátyolos zászlók kiséretével
  A hősöket egy közös sírnak adják,
  Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest.)


1847.

* *


Dalaim.

  Elmerengek gondolkodva gyakran,
  S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
  Átröpűlök hosszában hazámon,
  Át a földön, az egész világon! –
  Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
  Holdsugári ábrándos lelkemnek.

  A helyett, hogy ábrándoknak élek,
  Tán jobb volna élnem a jövőnek,
  S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
  Jó az isten, majd gondot visel rám. –
  Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
  Pillangói könnyelmű lelkemnek.

  Ha szép lyánynyal van találkozásom,
  Gondomat még mélyebb sírba ásom,
  S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
  Mint a csillag csendes tó vizébe. –
  Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
  Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

  Szeret a lyány? iszom örömemben;
  Nem szeret? kell inni keservemben.
  S hol pohár és a pohárban bor van,
  Tarka jókedv születik meg ottan. –
  Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
  Szivárványi mámoros lelkemnek.

  Oh de míg a pohár van kezemben,
  Nemzeteknek keze van bilincsen;
  S a milyen víg a pohár csengése,
  Olyan bús a rabbilincs csörgése! –
  Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
  Fellegei bánatos lelkemnek.

  De mit tűr a szolgaságnak népe?
  Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje?
  Arra vár, hogy isten kegyelméből
  Azt a rozsda rágja le kezéről? –
  Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
  Villámlási haragos lelkemnek!

(Pest.)


Tedd le, bojtár, a subádat…

  Tedd le, bojtár, a subádat,
  Mennykő szántsa meg a hátad,
  Látod már a patak is letette,
  Vele a langy tavasz letétette.

  Falu végén foly a patak,
  Fejér keble csak ugy dagad,
  Dagad, dagad széles jó kedvében,
  Hogy az ég lenéz megint rá kéken.

  Hová szállott a czinege?
  Honnan jöttél fülemile?
  Akárhonnan, semmi gondom rája,
  Csak te dalolj, bokrok furulyája.

  Kizöldült a kis kert fája,
  Mintha toll nőtt volna rája;
  El ne röpűlj, megtollasodott fa,
  Hadd űljek rózsámmal árnyékodba.

  Minek mégy a boltba kis lyány,
  Pántlikát akarsz venni tán?
  Nézd, a mező szebb pántlikát árul,
  Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

(Pest.)


Egy barátom az ifjuság…

  Egy barátom az ifjuság,
  Maholnap már ez is itt hágy,
  S másra, tudom, helyébe nem
  Akadok,
  Jaj istenem, be magamra
  Maradok.

  Attól tartok, hogy ezután
  Nem szeret már engem leány,
  Vagy ha szeret, én nem tudom
  Szeretni,
  Kacsintanak, de hiába,
  Szemei.

  Attól tartok, hogy ezután
  Nem gyűlölök már igazán;
  Tán magam nem leszek rosz, de
  Mi haszna?
  Ha hidegen vállat rántok
  A roszra.

  Ha már ifjuságom elmegy,
  Csak e kettő maradjon meg:
  Legyek képes, a ki hogyan
  Érdemli,
  Teljes szívből szeretni és
  Gyűlölni!

(Pest.)


Kutyakaparó.

  Kivül-belül szomorú csárda ez
  A Kutyakaparó,
  Éhen-szomjan szokott itt maradni
  A jámbor útazó,
  Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
  Rá pillant borára,
  Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
  Vett be a bárkába.

  A kis szobán hosszu vékony asztal
  Nyujtózkodik végig.
  Feldőléstül erőtlen lábai
  Már csak alig védik,
  A mily hosszu az asztal, mellette
  Olyan hosszu a pad,
  Közepe, nem a sok űlés, hanem
  Vénség miatt horpad.

  Áttellenben az ágy. Réges-régen
  Lehetett megvetve,
  Lefeküdni beléje, nem támad
  Senkinek is kedve.
  Fejét egyik vállára bocsátá
  A pufók kemencze,
  Redők gyanánt tisztes agg homloka
  Meg van repedezve.

  Mogorva vén ember itt a csaplár,
  Szavát sem hallani,
  Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
  Mivel ásítani.
  Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
  Hát a felesége?
  Ez takaros menyecske lehetett
  Annak idejébe’.

  De az idő a szegény jó asszonyt
  Megviselte rútul,
  Noha ötven, ötvenöt esztendőn
  Még nem igen van túl.
  Boglyas fakó haja beillenék
  Repcze-petrenczének,
  És melléje mingyárt szörnyü képe
  Madárijesztőnek.

  Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
  Szidalomra nyitja,
  Hogy a vármegye a betyárokat
  Már mind kipusztítja:
  Még mikor a világ ezeké volt,
  Ha nem csordult, cseppent,
  De ezek híjával a kereset
  Egészen megcsökkent. –

  Odabenn a Kutyakaparóban
  Igy forog a világ,
  Ily szomorún, s az ember vidámabb
  Dolgot kivűl se lát.
  Ablaka csak egy van, és annak is
  Üveg csak a fele,
  Fele pedig ó kalendáriom
  Kitépett levele.

  Pendelyes gyerek voltam még, mikor
  Az az eső esett,
  Mely falának két-harmadrészéről
  Levitte a meszet,
  S a mi rajta imitt-amott maradt,
  Az egészen sárga,
  S korommal írt furcsa figurákkal
  Van tele firkálva.

  Pózna végén abroncs a czégére,
  Ha véle összevesz
  A szellő, mint az akasztott ember,
  Oly búsan lengedez.
  Jószágból a csaplárnak nem jutott
  Egyéb egy kuvasznál;
  A ház végén szundikál naphosszat,
  Nem árt, nem is használ.

  És a milyen maga ez a csárda,
  Olyan a vidéke,
  Körülötte a homokbuczkáknak
  Se hossza se vége.
  A meztelen homokban alig teng
  Egy-két gyalogbodza,
  Mely fekete gyümölcsét nyaranként
  Kedvetlenül hozza.

  A harangszó a távol falukból
  Meghalni jár ide,
  S az eltévedt madár körülnéz csak
  S odább megy ízibe.
  Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol;
  Bágyadtabb sugára,
  Mintha szánakozva tekintene
  Ez árva csárdára.

  A csárdától vagy száz lépésnyire,
  Kopár dombtetőn fent,
  Senki által meg nem látogatva,
  Áll egy régi kőszent;
  Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
  Akasztott nyakába,
  Mintha mondta volna: menj isten hirével,
  Mit állsz itt hiába!

(Pest.)


Ha férfi vagy, légy férfi…

  Ha férfi vagy, légy férfi,
  S ne hitvány, gyönge báb,
  Mit kény és kedv szerint lök
  A sors idébb-odább.
  Félénk eb a sors, csak csahol;
  A bátraktól szalad,
  Kik szembe szállanak vele…
  Azért ne hagyd magad!

  Ha férfi vagy, légy férfi,
  S ne szád hirdesse ezt,
  Minden Demosthenesnél
  Szebben beszél a tett.
  Építs vagy ronts, mint a vihar,
  S hallgass, ha műved kész,
  Mint a vihar, ha megtevé
  Munkáját, elenyész.

  Ha férfi vagy, légy férfi,
  Legyen elved, hited,
  És ezt kimondd, ha mingyárt
  Véreddel fizeted.
  Százszorta inkább éltedet
  Tagadd meg, mint magad;
  Hadd veszszen el az élet, ha
  A becsület marad.

  Ha férfi vagy, légy férfi,
  Függetlenségedet
  A nagy világ kincséért
  Áruba ne ereszd.
  Vesd meg, kik egy jobb falatért
  Eladják magokat,
  »Koldúsbot és függetlenség!«
  Ez légyen jelszavad.

  Ha férfi vagy, légy férfi,
  Erős, bátor, szilárd;
  Akkor, hidd, hogy sem ember
  Sem sors könnyen nem árt.
  Légy tölgyfa, mit a fergeteg
  Ki képes dönteni,
  De méltóságos derekát
  Meg nem görbítheti.

(Pest.)


Szomorú éj.

  Éjfél lesz, és én még sem alhatom,
  Mert gondomat el nem altathatom,
  Mi fog történni vélem s a hazával?
  E kettős kérdés tépi lelkemet.
  Ah, nem érem be a magam bajával,
  Még te is gyötresz, hazaszeretet!

  Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
  Hogy örök vészű tengeren evez?
  S mit ér, ha őt a haragos habokból
  Mentő sajkával partra is tevék,
  Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
  Kik ott maradtak a hajóba’ még?

  Apám, apám, mért is taníttatál,
  Miért az eke mellett nem hagyál?
  A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
  Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
  És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
  De le nem hoz… a magasból levet.

  Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
  A napvilágtól szemed fénye vész.
  Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
  Mely erősíti még szemeidet,
  S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
  Tünik föl, hogyha távol nézheted.

  Miért tanultam? mért nem maradék
  Földmívelő, a minek szánt az ég?
  Nem tölteném most kínos virasztással
  A végtelenbe nyúló éjszakát;
  Lelkem fölött az álom víg dallással
  Madár módjára ringatná magát.

  Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
  Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
  S mig ellegelget kolompolva nyája,
  Ő hűs bokorba vészi bé magát,
  S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja
  Saját kedvéért a kis furulyát.

  Vasárnap tisztát venni haza jár,
  Hol a szerelmes lyányka várja már.
  A lyányka jó, fris, szereti a dolgot,
  S oly szép, mint a megszületett tavasz;
  Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
  Hiszi tehát, hogy a világ is az.

(Pest.)


Palota és kunyhó.

  Miért vagy oly kevély, te palota?
  Uradnak fényében kevélykedel?…
  Azért van rajta gyémánt, hogy szive
  Mezítelenségét takarja el.
  Szakítsd le a czafrangokat,
  Mit rá szolgája aggatott,
  S nem ismersz isten munkájára,
  Oly nyomorúság marad ott.

  S hol vette gazdád ama kincseket,
  Mik semmiből őt mindenné teszik?
  Ott, hol a héja a kis madarat,
  Mit szétszakít, melynek vérén hizik.
  A héja vígan lakomáz,
  S szomszéd bokornak fészkiben
  Madárfiúk zokognak, várván
  Anyjokra, mely meg nem jelen.

  Fitogtasd csak, te gőgös palota,
  Az orzott kincsek ragyogásait,
  Ragyogj csak, ugy sem ragyogsz már soká,
  Meg vannak már számlálva napjaid.
  S kivánom, hogy minél elébb
  Láthassam omladékokat,
  S hitvány lakóid összezúzott
  Csontját az omladék alatt! – –

  S te kis kunyhó a magas palota
  Szomszédságában, mért szerénykedel?
  Miért bújtál a lombos fák mögé,
  Azért-e, hogy inséged födjed el?
  Fogadj be, kis sötét szoba;
  Nekem nem kell szép öltözet,
  De szép szív… s a sötét szobákban
  Találni fényes szíveket.

  Szent a küszöb, melyen beléptem én,
  Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
  Mert itt születnek a nagyok, az ég
  A megváltókat ide küldi be.
  Kunyhóból jő mind, a ki a
  Világnak szenteli magát,
  S a nép még is minden felől csak
  Megvetést és inséget lát.

  Ne féljetek, szegény jó emberek,
  Jön rátok is még boldogabb idő;
  Ha mult s jelen nem a tiétek is,
  Tiétek lesz a végtelen jövő. –
  A földre hajtom térdemet
  E szűk, de szent födél alatt:
  Adjátok rám áldástokat, s én
  Rátok adom áldásomat!

(Pest.)


A XIX. század költői.

  Ne fogjon senki könnyelműen
  A húrok pengetésihez!
  Nagy munkát vállal az magára,
  Ki most kezébe lantot vesz.
  Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
  Saját fájdalmad s örömed:
  Nincs rád szüksége a világnak,
  S azért a szent fát félre tedd.

  Pusztában bujdosunk, mint hajdan
  Népével Mózses bujdosott,
  S követte, melyet isten külde
  Vezérül, a lángoszlopot.
  Ujabb időkben isten ilyen
  Lángoszlopoknak rendelé
  A költőket, hogy ők vezessék
  A népet Kánaán felé.

  Előre hát mind, a ki költő,
  A néppel tűzön-vízen át!
  Átok reá, ki elhajítja
  Kezéből a nép zászlaját,
  Átok reá, ki gyávaságból
  Vagy lomhaságból elmarad,
  Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
  Pihenjen ő árnyék alatt!

  Vannak hamis proféták, a kik
  Azt hirdetik nagy gonoszan,
  Hogy már megállhatunk, mert itten
  Az igéretnek földe van.
  Hazugság, szemtelen hazugság,
  Mit milliók czáfolnak meg,
  Kik nap hevében, éhen-szomjan,
  Kétségbeesve tengenek.

  Ha majd a bőség kosarából
  Mindenki egyaránt vehet,
  Ha majd a jognak asztalánál
  Mind egyaránt foglal helyet,
  Ha majd a szellem napvilága
  Ragyog minden ház ablakán:
  Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
  Mert itt van már a Kánaán!

  És addig? addig nincs megnyugvás,
  Addig folyvást küzködni kell. –
  Talán az élet, munkáinkért,
  Nem fog fizetni semmivel,
  De a halál majd szemeinket
  Szelíd, lágy csókkal zárja be,
  S virágkötéllel, selyempárnán
  Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest.)


Egressy Etelke.

  Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem.
  Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet.
  Csupán a képzelet s az is ritkán teremt
  Ily kedves kis leányt, ily tündér gyermeket.

  Shakspeare, kit ugy szeretsz, Shakspeare képzelete
  Teremté e leányt egy boldog percziben,
  S megtestesíté a múzsa, ki téged ugy
  Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.

  Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot,
  De őt illetni kézzel szinte nem merem,
  Még csak melléje is aggódva lépek én,
  Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.

  Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi!
  Eszembe is jut róla a mesés világ;
  Ily lényekkel lehettek az Olymp körül
  Megnépesítve a források és a fák.

  S ha ő reám tekint… barátom, mondd neki,
  Mondd meg leányodnak: ne nézzen én reám!
  Ki gondolná, milyen fájó emlékezet!
  Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?

  Ha ő reám tekint: előttem feltünik
  Az első, gyermeki ártatlanság kora.
  A mit már elveszték, még minden megjöhet;
  Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! –

  Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő,
  Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem,
  Hanem ti nálatok még boldogabb lesz az,
  Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!

  Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen.
  Midőn e lyányka a világra született,
  Az isten levevé a legszebb csillagot
  Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

(Pest.)


Ide, kis lyány…

  Ide, kis lyány, ide hozzám, egy szóra,
  Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra,
  Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle,
  De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe’.

  Jer ide már, jer ide már, ha mondom,
  Ne légy olyan akaratos, galambom!
  Eszem azt a képmutató szivedet,
  Ugy is tudom, hogy a csókot szereted.

  Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája?
  Kopasz mentség! megtanítlak én rája,
  Megtanítlak amugy hirtelenében,
  Mert nekem ez már régi mesterségem.

  Mestere voltam már gyerek koromba’,
  Lesbe álltam amott a kis ajtóba,
  Ha jöttek az iskolából a lyányok,
  Kiugrottam, csókkal estem utánok.

  Add ide hát azt a piros kis szádat,
  Most láttam az ólba menni anyádat,
  Tudod, soká szedi össze a tojást,
  Addig akár agyon csókoljuk egymást!

(Pest.)


A kutyák dala.

  Süvölt a zivatar
  A felhős ég alatt,
  A tél iker fia,
  Eső és hó szakad.

  Mi gondunk rá? mienk
  A konyha szöglete,
  Kegyelmes jó urunk
  Helyheztetett ide.

  S gondunk ételre sincs.
  Ha gazdánk jóllakék,
  Marad még asztalán,
  S mienk a maradék.

  Az ostor, az igaz,
  Hogy pattog némelykor,
  És pattogása fáj,
  No de: ebcsont beforr.

  S harag multán urunk
  Ismét magához int,
  S mi nyaljuk boldogan
  Kegyelmes lábait!

(Pest.)


A farkasok dala.

  Süvölt a zivatar,
  A felhős ég alatt,
  A tél iker fia,
  Eső és hó szakad.

  Kietlen pusztaság
  Ez, a melyben lakunk;
  Nincs egy bokor se, hol
  Meghúzhatnók magunk.

  Itt kívül a hideg,
  Az éhség ott belül,
  E kettős üldözőnk
  Kinoz kegyetlenül;

  S amott a harmadik:
  A töltött fegyverek.
  A fehér hóra le
  Piros vérünk csepeg.

  Fázunk és éhezünk
  S átlőve oldalunk,
  Részünk minden nyomor…
  De szabadok vagyunk!

(Pest.)


Szent sír.

  Messze, messze, messze,
  Honnan a madár jő
  Tavasz kezdetével,
  Messze, messze, messze,
  Hova a madár megy
  Hűvös, ködös őszszel,

  Messze tengerparton
  Áll a szent sír, a zöld
  Tenger sárga partján;
  Vadbokor fölötte,
  Rá sötét fátyolként
  Árnyékot boritván.

  E vadbokron kívül
  Nem gyászolja senki
  A dicső halottat,
  Ki a zajos élet
  Lejártával itt most
  Század óta hallgat.

  Végső volt honában,
  Ki a szabadságért
  Hősi kardot ránta.
  Hogy lett volna híve
  A sors, ha hazája
  Sem volt hű iránta?

  Számüzé magát, hogy
  Gyáva nemzetét ne
  Lássa; mert ha látná:
  Megátkozná, míg a
  Messzeségből néma
  Fájdalommal néz rá.

  Itten nézte a hős
  A szülőföldéről
  Ballagó felhőket,
  Melyeken az estfény
  (Vagy talán honának
  Szégyenpírja?) égett.

  Itten űlt a parton,
  S hallgatá a csendes
  Tenger mormogását,
  S gondolá, hogy hallja
  Fölriadt népének
  Távoli zugását.

  S várta, várta, várta,
  Mikor jön már a hír,
  Hogy szabad hazája?
  S addig várt, addig várt,
  Míg a halál jött e
  Hír helyett hozzája.

  S otthonn már nevét is
  Alig ismerik; csak
  Egy emlékszik rája,
  Egyedűl csak egy… a
  Költő, a szabadság
  Ez örök-lámpája.

(Pest.)


Csuklyában jár a barát…

  Csuklyában jár a barát,
  Szentnek kell lennie,
  Menyecskéknél, lyányoknál
  Nincs ő neki helye.

  Kabátban jár a deák,
  Ha mozog is szive,
  Menyecskékhez, lyányokhoz
  Korán még mennie.

  Mentében jár a huszár,
  Trombita megharsan,
  Menyecskéktől, lyányoktól
  Káplárhoz fut gyorsan.

  Subában jár a juhász,
  Kutya baja néki,
  Menyecskékkel, lyányokkal
  Szép világát éli!

(Pest.)


Arany Jánoshoz.

  TOLDI irójához elküldöm lelkemet
  Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
  Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
  S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

  Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
  Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel!
  Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
  Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel?

  Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
  Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
  Más csak levelenként kapja a borostyánt,
  S neked rögtön egész koszorút kell adni.

  Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
  Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
  Az iskolákban nem tanulni, hiába,
  Ilyet… a természet tanított tégedet.

  Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
  De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
  Melynek csengése a rónákon keresztül
  Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

  S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
  Hullatja keblének mennyei mannáját.
  A szegény nép! olyan felhős láthatára,
  S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

  Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
  Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
  Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
  Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

  Ezen gondolatok elmém környékezték,
  Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
  Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
  Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest.)


Három fiú.

  Szólt az édes apa legelső fiához,
  A mint ez paripát nyergel és kantároz:
  »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
  Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

  De felelt a fiú: »apám, el kell mennem,
  Háború zajában hirt-nevet szereznem!«
  S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
  Sebes vágtatva ment háború zajába.

  Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge,
  Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
  Hová lett gazdája? ellenség leszúrta,
  Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

  Szólt az édes apa középső fiához,
  A mint ez paripát nyergel és kantároz:
  »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat,
  Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

  De felelt a fiú: »apám, el kell mennem,
  Minden úton-módon kincseket szereznem!«
  S fölugrott a lóra, kengyelben két lába,
  Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

  Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge,
  Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve.
  Hova lett gazdája? rabla, fosztogata,
  A nemes vármegye végre megsokalta.

  Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe’,
  Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe.
  Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája,
  Kivitték száradni az akasztófára. –

  Szólt az édes apa legkisebb fiához:
  »Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz;
  Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat,
  Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«

  De felelt a fiú: »apám, én nem megyek,
  Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
  Gondolatom sem száll falu határán tul;
  Ásó-kapa választ el minket egymástul.«

  Állott is szavának, szent volt fogadása.
  Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága,
  S apjával fogadta őt be egy sírverem,
  Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest.)



A Tisza.

  Nyári napnak alkonyúlatánál
  Megállék a kanyargó Tiszánál
  Ott, hol a kis Túr siet beléje,
  Mint a gyermek anyja kebelére.

  A folyó oly símán, oly szelíden
  Ballagott le parttalan medrében,
  Nem akarta, hogy a nap sugára
  Megbotoljék habjai fodrába’.

  Sima tükrén a piros sugárok
  (Mint megannyi tündér) tánczot jártak,
  Szinte hallott lépteik csengése,
  Mint parányi sarkantyúk pengése.

  A hol álltam, sárga föveny-szőnyeg
  Volt terítve, s tartott a mezőnek,
  Melyen a levágott sarju-rendek,
  Mint a könyvben a sorok, hevertek.

  Túl a réten néma méltóságban
  Magas erdő; benne már homály van,
  De az alkony üszköt vet fejére,
  S olyan, mintha égne s folyna vére.

  Más felől, a Tisza tulsó partján,
  Mogyoró s rekettye-bokrok tarkán,
  Köztök egy csak a nyilás, azon át
  Látni távol kis falucska tornyát.

  Boldog órák szép emlékeképen
  Rózsafelhők usztak át az égen.
  Legmesszebbről rám merengve néztek
  Ködön át a mármarosi bérczek.

  Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
  Egy madár csak néha füttyentett be.
  Nagy távolban a malom zugása
  Csak olyan volt mint szunyog dongása.

  Túlnan, vélem átellenben épen,
  Pór menyecske jött. Korsó kezében.
  Korsaját mig tele merítette,
  Rám nézett át; aztán ment sietve.

  Ottan némán, mozdulatlan álltam,
  Mintha gyökeret vert volna lábam.
  Lelkem édes, mély mámorba szédült
  A természet örök szépségétül.

  Oh természet, oh dicső természet!
  Mely nyelv merne versenyezni véled?
  Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
  Annál többet, annál szebbet mondasz. –

  Késő éjjel értem a tanyára,
  Fris gyümölcsből készült vacsorára.
  Társaimmal hosszan beszélgettünk,
  Lobogott a rőzse-láng mellettünk.

  Többek között szóltam én hozzájok:
  »Szegény Tisza, miért is bántjátok?
  Annyi rosszat kiabáltok róla,
  S ő a föld legjámborabb folyója.«

  Pár nap mulva fél szendergésemből
  Félrevert harang zugása vert föl.
  »Jön az árviz! jön az árviz!« hangzék,
  S tengert láttam, a hogy kitekinték.

  Mint az őrült, ki letépte lánczát,
  Vágtatott a Tisza a rónán át,
  Zúgva, bőgve törte át a gátot,
  El akarta nyelni a világot!

(Pest.)


Magyar vagyok.

  Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
  Az öt világrész nagy terűletén.
  Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
  A hány a szépség gazdag kebelén.
  Van rajta bércz, a mely tekintetet vét
  A kaszpi tenger habjain is túl,
  És rónasága, mintha a föld végét
  Keresné, olyan messze messze nyúl.

  Magyar vagyok. Természetem komoly,
  Mint hegedűink első hangjai;
  Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
  De nevetésem ritkán hallani.
  Ha az öröm legjobban festi képem:
  Magas kedvemben sírva fakadok;
  De arczom víg a bánat idejében,
  Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

  Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
  A multnak tengerén, a hol szemem
  Egekbe nyúló kősziklákat lát,
  Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
  Európa szinpadán mi is játszottunk,
  S mienk nem volt a legkisebb szerep;
  Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
  Mint a villámot éjjel a gyerek.

  Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
  Holt dicsőség halvány kisértete;
  Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
  – Ha vert az óra – odva mélyibe.
  Hogy hallgatunk! a második szomszédig
  Alig hogy küldjük életünk neszét.
  S saját testvérink, kik reánk készítik
  A gyász s gyalázat fekete mezét.

  Magyar vagyok. S arczom szégyenben ég,
  Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok
  Itt mi nálunk nem is hajnallik még,
  Holott máshol már a nap úgy ragyog.
  De semmi kincsért s hírért a világon
  El nem hagynám én szülőföldemet,
  Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
  Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest.)


Keserű élet, édes szerelem.

  Másnak szívem mindig jót kivánt,
  S engem még is minden ember bánt.
  Szétszaggatják rajtam takarómat
  S tüskékkel tömik meg vánkosom;
  Reggelenként aztán kinevetnek,
  A miért rémekkel álmodom.
  Cseppenj bé keserü életem
  Poharába, édes szerelem!

  Meghasadt lant keblem; húrjain
  Vad kezekkel nyargal át a kín,
  S olyan a dal, melyet rajta penget,
  Mint a szélbe zúgó tűzharang.
  Néha téved a harmóniátlan
  Hangzavarba egy-két tiszta hang.
  Cseppenj bé keserű életem
  Poharába, édes szerelem!

  Ez az egy, mi tépett lelkemet
  Összeolvaszthatná némileg;
  Ez az egy fa, mit kétségbesésem
  Vízözönje még el nem lepett,
  Melynek ágán bujdosó reményem
  Még lel egy kis menedékhelyet.
  Cseppenj bé keserű életem
  Poharába, édes szerelem!

  Lyányka, tőled egy tekintetet,
  Milyet a nap őszi tájra vet,
  Melynek nincs már éltető erője,
  S mégis olyan kedves, olyan szép!
  Mert meghozza boldogabb napoknak,
  A tavasznak emlékezetét.
  Cseppenj bé keserű életem
  Poharába, édes szerelem!

(Pest.)



A felhők.

  Ha én madár volnék: örökké
  A felhők közt szállonganék.
  Ha festő volnék: egyebet sem,
  Csupán felhőket festenék.

  Ugy kedvelem én a felhőket!
  Megüdvözlöm mindegyiket
  Érkeztekor, s elmondom néki
  Távoztakor: isten veled.

  Oh nékem olyan jó barátim
  E tarka égi vándorok.
  Ugy ismernek már, hogy talán még
  Azt is tudják, mit gondolok.

  Oly sokszor néztem én őket, ha
  Szép halkan szenderegtenek
  A hajnal és az alkony keblén,
  Mint ártatlan kis gyermekek.

  És néztem őket, hogyha jöttek
  Mint haragos vad férfiak,
  Hogy a viharral, e zsarnokkal
  Élet-halálra vívjanak.

  És néztem, hogyha virasztott a
  Beteg ifjú, a holdvilág,
  S ők halvány arczczal ezt, miként hű
  Lyánytestvérek, körűlfogák.

  Láttam már minden változásban,
  Melyen csak általmentenek;
  S akármikor s akárhogy látom,
  Mindég egyformán tetszenek.

  Miért vonzódom úgy hozzájok?
  Mert ők lelkemnek rokoni,
  Mely mindig új és új alakot vált
  S még is folyvást az egykori.

  Lehet még másban szinte hozzám
  A felhőt hasonlítani:
  Vannak neki, miként szememnek,
  Könyűi és villámai.

(Pest.)


A magyar ifjakhoz.

  Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?
  Avvagy virág vagy te, hazám ifjusága?…
  Jaj az olyan kertnek,
  Jaj még annak is, mert megverte az isten,
  A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen
  Virágok teremnek!

  Felhő alakjába lelkem átöltözik,
  Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig
  Sötéten, csendesen;
  Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek,
  Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek
  A port, élettelen.

  Mert ti az életet meg nem érdemlitek,
  Egész nagy csillagok voltak őseitek,
  És ti csak parányok!
  Ne adja a balsors, hogy e szegény haza
  Bajában reátok szorúljon valaha…
  Ti meg nem ónátok.

  Szivetek mindig nyilt ajtajú palota:
  Tódulnak, tódulnak seregestül oda
  Víg, zajos vendégek;
  Garázda népséggel telik meg a terem,
  S ezek között helye nincs az örömtelen
  Honfiérzeménynek.

  Sziveteknek alig marad egy szöglete,
  A hol titkon magát pók gyanánt szövi be
  A hazaszeretet,
  S ez is csak addig van, míg jön az önérdek
  És azt javasolja, hogy lesöpörjétek,
  Mint hitvány szemetet.

  Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának
  Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak
  Mulandó csilláma.
  Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok
  S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok,
  Nyomorú kis lámpa.

  Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam?
  Hogy dicső képedet híven lerajzoljam,
  Oly híven, oly szépen,
  Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni,
  Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi
  Magyar kebelében.

  Ti bálványimádók, hiúság rabjai!
  Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani,
  Hadd feccsenjen vére
  Szét fejeitekre… tán sikere leszen,
  Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen
  Uj keresztelésre.

(Pest.)


A szél.

  Ma lágyan suttogó, szelid szellő vagyok,
  Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok,
  Csókot lehelek a bimbók ajakára,
  Édes meleg csókom hű szerelmi zálog.
  »Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«,
  Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!«
  És ők szemérmesen levetik leplöket,
  S én szép keblökön a kéjtől elájulok.

  Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek,
  Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem,
  Látja, hogy kezemben kés van, köszörűlt kés,
  S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem.
  A virágoknak ezt sziszegem fülébe:
  »Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!«
  Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére,
  S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok.

  Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt
  Úszom át a léget néma nyúgalomban,
  Létezésemet csak a kis méhe tudja,
  Mely haza felé tart a rétről fáradtan;
  Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,
  Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,
  Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,
  Úgy segítem elő lankadt röpülésit.

  Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar,
  Szilaj paripámon a tengert bejárom,
  S mint a tanító a csintalan gyermeknek,
  Sötétzöld üstökét haragosan rázom.
  Bejárom a tengert, s ha hajót találok:
  Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,
  S árboczával írom a habokba sorsát,
  Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

(Pest.)


Ujonnan visszajött a régi baj…

  Ujonnan visszajött a régi baj,
  A mely a más világnak követe,
  S hozzám így szól: szedd össze magadat,
  El fogsz utazni a föld mélyibe. –
  Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
  Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl.
  És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
  Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.

  Mit tétovázol úgy, halál, miért
  Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg?
  Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
  Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek.
  Ki az élettel, mint én szembeszállt,
  Az bátoran néz a halál szemébe!
  Az élet rövid béke s hosszu harcz,
  És a halál rövid harcz, hosszu béke.

  De még kár lenne érettem talán,
  Oh keblemben még annyi dal szunyad,
  Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
  Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad.
  S eddig csak írtam, hol van még a tett?
  Piros betűk az ünnep napjai,
  S igy életemnek nincs még ünnepe,
  Hogy az legyen, vérem kell ontani!

  Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
  Rivalgó zaj közt harczi paripára
  Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
  Rá fektetnek majd szent Mihály lovára?
  Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
  Jőj el sietve, kedves kikelet,
  Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem,
  Hogy lássalak még egyszer tégedet.

  Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
  A déli tájról gyorsan jőj elő:
  Ha már az élet oly borús vala,
  Legyen halálom napján jó idő.
  Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
  – A föld most olyan rideg puszta rom –
  Ha már virágtalan volt életem,
  Legyen virágos legalább sirom!

(Pest.)


Első esküm.

  Fiú valék még, iskolás fiú,
  Tizenöt éves; és az iskolázás
  Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely
  Rajtam napestig szomorún csörömpölt,
  S még álmaimból is föl-fölriasztott.
  Lerázni vágytam e nyügöt magamról,
  Lerázni vágytam minden áron azt,
  Már akkor, akkor ugy szerettelek,
  Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel,
  Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –
  Gondolkodám a mód felől: miként
  Szakíthatnám le rólam a bilincset?…
  Szinészek jöttek, s elhatározám
  Közéjök állni és elmenni vélök,
  El, habár a földhöz-ragadt nyomor
  Mind két kezével átölelne is,
  Habár apámnak átka és anyámnak
  Könyűi lesznek útitársaim,
  Csak hogy szabad, hogy független legyek.
  S elmentem volna, ámde megtudá
  E lázadó szándékomat tanítóm,
  S az indulásnak napján elfogott,
  És rám csuká szobámnak ajtaját,
  S rab voltam, míg a színésztársaság
  Határunkon túl messze, messze járt.
  Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!…
  Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
  De hogy maradni kényszerítenek.
  A kényszerítés égett lelkemen,
  Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
  Itt tettem első esküvésemet,
  Nagy és szent esküt mondék börtönömben
  Hogy életemnek egy főczélja lesz,
  S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.
  S ez eskü most is olyan szent előttem,
  A milyen volt az első pillanatban,
  S verjen meg engem a hatalmas isten,
  Verjen meg még a más világon is,
  Ha valaha ez esküt elfelejtem!

(Pest.)



Két sohaj.

  Kecskemét városa
  Siralomházában
  Két ifjú legény űl
  Nagy szomoruságban.

  Hadd üldögéljenek!
  Ugy sem ülnek hónap,
  Hónap ilyen tájon
  Levegőben lógnak.

  Előttük étel, bor,
  De nem kell nekiek,
  Hisz ők éhen-szomjan
  Már ugy sem halnak meg.

  Előttök van a tál,
  Előttök az üveg…
  Az étel meghűlt, s a
  Bor megmelegedett.

  Csak ugy űldögélnek
  Hallgatag kedvökben;
  Nagyot sohajtanak
  Egyszer mind a ketten.

  »Ki után sohajtasz
  Édes jó pajtásom?
  – »Szeretőmhöz röpült
  Az én sohajtásom.

  Szeretőmhöz küldöm
  Haldokló lelkemet,
  Az egyetlen egyhez,
  Ki engemet szeret.

  Széles e világon
  Senki meg se látott,
  De kipótolta ő
  Az egész világot.

  Alig vettem észre,
  Hogy meghalt az anyám,
  Szegény jó leányzó
  Ugy gondot viselt rám.

  Áldom a jó lelkét,
  Áldja meg az isten,
  Soha életében
  Egy könnyet se ejtsen!

  Hát te, czimborám, te
  Kiért sóhajtottál?«
  – »Az én sohajom is
  Ott jár galambomnál.

  Galamb?… Majd mit mondok!
  Kigyó, mérges kigyó.
  Ő volt engemet a
  Rosz utra csábitó.

  Miatta elhagytam
  Jó öreg anyámat,
  Aztán cserbe hagyott,
  Szépen odább állott.

  Átkozom – rosz lelkét
  Verje meg az isten,
  Holtig sírjon-ríjon,
  Mást ne is tehessen.

  Váljék pokolkővé
  Mindenik könnycseppje,
  S szivét elevenen
  Hamuvá égesse!«

(Pest.)


Kit feledni vágytam…

  Kit feledni vágytam
  S már-már elfeledtem,
  Oh leány, mért tünsz föl
  Ujra képzetemben?
  Miért tünsz föl ujra
  Piros orczáiddal,
  Fekete szemeddel,
  Fekete hajaddal?
  Miért jut eszembe
  Dús lelked kincstára,
  Mely hét színbe játszik
  Szivárvány módjára,
  Melynek ellenállni
  Hasztalan törekvés,
  Mert bűvös háló az,
  Honnan nincs menekvés.
  Miért jut eszembe
  A boldogság képe,
  Mely, míg nálad voltam,
  Szállt szivem fölébe,
  Mint vándor madár, hogy
  Ottan megpihenjen,
  S megpihenvén, róla
  Ismét elröppenjen.
  Szép, de nem jó csillag
  Vitt engem te hozzád!
  E csillag vezérli
  A hajósok sorsát,
  Kik egy ismeretlen
  Hang után eveznek,
  A mely vonja őket,
  Míg örvénybe vesznek.
  Mit használt, mit használt,
  Tégedet találnom,
  Ha megint eltűnél,
  Mint az éji álom,
  S most reményem is, e
  Vakmerő kalandor,
  Addig megy csak, hogy tán
  Még meglátlak egykor,
  De hogy összeforraszt
  Véled ölelésem,
  Oh ezt nem igéri
  Még a reménység sem. –
  Űzött a lemondás
  A bú vadonába,
  S hogy ennek határát
  Keresém hiába,
  Könnyelműség szárnyát
  Vállaimra vettem,
  És a csapodárság
  Pillangója lettem.
  Átröpűltem már nagy
  Hosszu messzeséget,
  A midőn egyszerre
  Utolért emléked,
  S szárnyamat kitépte,
  S átadott ujonnan
  Régi bánatomnak,
  Mely gyötör most jobban
  Mint a börtön-őr a
  Foglyot, a ki tőle
  Elszökött és a ki
  Ujra megkerűle.
  Csörög lelkemen a
  Fájdalom bilincse;
  Lesz-e kéz, a mely ezt
  Róla lefeszítse?
  Nyujtsd kezed, leányka,
  Mondd ki, hogy szerettél,
  És hogy ott vagy még a
  Régi érzelemnél,
  Mondd ki, hadd hulljon le
  Fájdalmam bilincse,
  A szép szabadságot
  Lelkem hadd köszöntse!
  És ha szeretél s ha
  Még szeretsz: mi gátol,
  Elszakadnod értem
  Az egész világtól?
  Én leszek világod,
  És te istenem lészsz…
  Oh jer karjaimba…
  Vagy még többet remélsz?…
  Vagy ha szembeszállni
  Nincs erőd a vészszel,
  Melyet egyesűlő
  Szerelmünk idéz fel,
  Mondd, hogy a boldogság
  Senki mástól nem kell,
  S bárha tőlem örök
  Elválás rekeszt el,
  Hidd, hogy lelkeink e
  Kínos állapotját
  Még a boldogok is
  Irigyelni fogják!

(Pest.)


Hozzám jösz-e?

  Csillagnak születél
  Magasban, fényesen,
  Belőled itt alant
  Kis mécsvilág leszen,
  Mely csak szűk házamat
  Világosítja meg;
  Leány, hozzám jösz-e?
  – »Ifjú, hozzád megyek!«

  Hallod, miket beszél
  Felőlem a világ?
  Hallod, mikép reám
  Kigyót-békát kiált?
  Ha igaz a hir: én
  Nagyon rosz lehetek;
  Leány, hozzám jösz-e?
  – »Ifjú, hozzád megyek!«

  Apád egyetlen egy
  Örömsugára vagy,
  Eljöttöd kebliben
  Rideg, vad éjet hagy,
  S haragja, búja, mint
  Két rém, velünk lebeg;
  Leány, hozzám jösz-e?
  – »Ifjú, hozzád megyek!«

(Pest.)



Katona-élet.

  Nehéz nekem már a bocskor,
  Könnyü nekem már az ostor,
  Csizmát húzok a lábomra,
  Kardot fogok a markomba.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Fölcsapok én katonának, hahaha!«

  Ezt az egyet bölcsen teszed;
  Látom, már megjő az eszed.
  Arany élet, bizony isten!
  Megpróbáltam, párja sincsen.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

  Katonának kutya-baja,
  Van mit enni és innia,
  Hogy ne volna? öt napra jár
  Tizenhat garas két krajczár.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

  Csak minden harmadnap strázsálsz,
  Akkor is csak nyolcz órát állsz,
  Ha hideg van is, meg nem fagysz,
  Ott a körmöd, bele fujhatsz.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

  Tisztogatás sem igen kell,
  Minek is bajlódnál ezzel?
  Ne félj; ha poros nadrágod,
  Kiporozza a káplárod.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

  És az embert hogy szeretik!
  Visszaviszik, ha elszökik,
  És az alatt, míg vesszőzik,
  Sétál vagy fut, a hogy tetszik.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

  Ha pedig az idő lejárt,
  Obsitot kapsz, de mekkorát
  S tudod, mért kapsz ilyen nagyot?
  Hogy legyen itthonn paplanod.
  Muzsika szól, verbuválnak,
  Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

(Pest.)


A szerelem.

  Űljetek föl képzetemnek
  Csónakára s úszszatok,
  Úszszatok szivem taván át,
  Szép leányok s asszonyok,
  Mindnyájan, kiket szerettem,
  A mióta szeretek,
  Űljetek föl képzetemnek
  Csónakára; jertek, jertek,
  Hadd mulassak veletek.

  És előjött valamennyi,
  S istenemre, szép sereg!
  És közöttök olyan is van,
  Kit már alig ismerek,
  Pedig őket mind egyenlőn,
  Mind egy hévvel szeretém,
  De hiába, a szerelmet,
  Még mint kicsi gyönge gyermek
  Régen, régen kezdtem én.

  S ez mutatja bölcseségem!
  Már mint gyermek bölcs valék,
  Tudtam akkor már, a mit más
  Vén korában sem tud még,
  Tudtam azt, hogy a világra
  Csak egy nap süt melegen,
  S ez a nap nem fönn az égen,
  Hanem lenn a szív mélyében
  Van, s e nap a szerelem.

  Higyetek nekem ti, a kik
  Fáradoztok kincsekér’:
  A föld minden gyémántjánál
  Egy pár szép szem többet ér;
  S higyetek ti, kiknek lelke
  Hír- dicsőségért a vér
  Vagy virasztás ösvényén megy:
  Egész babérerdőnél egy
  Rózsabimbó többet ér.

  A fukar hadd számítgassa
  A gyülő aranyokat,
  Mást számítok én… a kedves
  Hölgyektől nyert csókokat.
  S nékem a sors csak virággal
  Ékesítse kalapom,
  Nem kérek babért ujabban,
  Sőt a mit már eddig kaptam,
  Ha kell, azt is vissza’dom.

(Székes-Fejérvár.)


Az erdőnek madara van…

  Az erdőnek madara van,
  És a kertnek virága van,
  És az égnek csillaga van,
  S a legénynek kedvese van.

  Virítsz virág, dalolsz, madár,
  És te ragyogsz, csillagsugár,
  S a lyány virít, dalol, ragyog…
  Erdő, kert, ég, legény boldog.

  Hejh elhervad a virágszál,
  Csillag lehull, madár elszáll,
  De a leány, az megmarad,
  A legény a legboldogabb.

(Pest.)


Mi volt nekem a szerelem?

  Mi volt nekem
  A szerelem?
  Számos ízben könny patakja,
  Gyönge sajka úszott rajta,
  Benne lelkem volt a sajkás,
  Hajtó szellőm a sohajtás.

  Mi volt nekem
  A szerelem?
  Aggodalmak erdősége,
  Hangzott sűrü közepébe’
  Farkasoknak ordítása,
  Denevérek vijjogása.

  Mi volt nekem
  A szerelem?
  Oktalan kis balga gyermek,
  A ki pillangókat kerget,
  Kergeti lélek-szakadva,
  Mig bebotlik egy árokba.

  Mi volt nekem
  A szerelem?
  Holt remények szemfedője,
  Sötét búbánatból szőve,
  Vagy piros szekér, a melyen
  Vesztőhelyre vittek engem.

  Mi most nekem
  A szerelem?
  Rózsafán kis madárfészek,
  Melyben vígan fütyörészek,
  S ha földulja a fergeteg,
  Odább szállok, mást épitek.

(Pest.)


Édes öröm ittalak már…

  Édes öröm ittalak már,
  És hova lett az a pohár,
  A melyből ittalak téged?
  Összetörött, cseréppé lett.

  Keserű bú, ittalak már,
  És hova lett az a pohár,
  A melyből ittalak téged?
  Összetörött, cseréppé lett.

  Fényes nap a szív öröme,
  Sötét felhő takarja be.
  Sötét felhő a szív búja,
  Szellő jön és odább fújja.

  Olyan vagyok, mint az árnyék,
  Mintha temetőbe járnék.
  Elmult idő, elmult idő,
  Te vagy, te vagy a temető.

  A temető éjjelében
  Bolygótűz az én vezérem.
  Mult napjaim sírja felett
  Bolygótűz az emlékezet.

  Mozdúlni kezd a levegő,
  Halk, de hűvös fuvalom jő,
  És tőlem suttogva kérdi:
  Nem legjobb-e soh’sem élni?

(Pest.)


A nép nevében.

  Még kér a nép, most adjatok neki!
  Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
  Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
  Nem hallottátok Dózsa György hirét?
  Izzó vas trónon őt elégetétek,
  De szellemét a tűz nem égeté meg,
  Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
  Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

  S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
  Mivelhogy akkor még állat vala;
  De az állatból végre ember lett,
  S emberhez illik, hogy legyen joga.
  Jogot tehát, emberjogot a népnek!
  Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
  Isten teremtményén, s ki rá süti:
  Isten kezét el nem kerülheti.

  S miért vagytok ti kiváltságosok?
  Miért a jog csupán ti nálatok?
  Apáitok megszerzék a hazát,
  De rája a nép-izzadás csorog.
  Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
  Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
  A míg föltűnik az arany ere…
  S e kéznek nincsen semmi érdeme?

  S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
  Mienk a haza és mienk a jog!
  Hazátokkal mit tennétek vajon,
  Ha az ellenség ütne rajtatok?…
  De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
  Majd elfeledtem győri vitézségtek.
  Mikor emeltek már emlékszobort
  A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

  Jogot a népnek, az emberiség
  Nagy szent nevében, adjatok jogot,
  S a hon nevében, egyszersmind, a mely
  Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
  Az alkotmány rózsája a tiétek,
  Töviseit a nép közé vetétek;
  Ide a rózsa néhány levelét
  S vegyétek vissza a tövis felét!

  Még kér a nép, most adjatok neki;
  Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
  Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
  Nem hallottátok Dózsa György hirét?
  Izzó vas trónon őt elégetétek,
  De szellemét a tűz nem égeté meg,
  Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok:
  Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest.)


De mért is gondolok rá?…

  De mért is gondolok rá?
  Mért gyötrődöm?… hiszen
  Még csak hirét sem hallom,
  Még csak nem is izen.

  Hát ily hamar felejt, ily
  Hamar felejthetett?
  Az még valószinűbb, hogy
  Soha sem szeretett.

  Azt tartják: nem a nyelv, de
  A szem mond igazat.
  Én hittem ezt, s hitemnek
  Gyümölcse kárhozat.

  Hittem szemének, a mely
  Azt mondá, hogy szeret…
  Szégyeld magad, szégyeld, te
  Könnyenhivő gyerek!

  Most már egyéb nincs hátra,
  Mint őt felejteni.
  Ki innen, ki szivemből,
  Emlékem kincsei!

  Hajós vagyok, ki vészkor
  Mindent tengerbe vét,
  Hogy az üres hajóban
  Megmentse életét.

(Pest.)


Háború volt…

  Háború volt mindig éltem
  Legszebb gondolatja,
  Háború, hol vérét a szív
  Szabadságért ontja!

  Egy szentség van a világon,
  Melyért fegyverünkkel
  Sírunkat megásni méltó,
  Melyért vérzenünk kell;

  Ez a szentség a szabadság!
  Őrültek valának
  Mindazok, kik más egyébért
  Éltet áldozának.

  Békét, békét a világnak,
  De ne zsarnok kénytől,
  Békét csupán a szabadság
  Fölszentelt kezéből.

  Majd ha így lesz a világon
  Általános béke,
  Vessük akkor fegyverünket
  Tenger fenekére.

  De míg így nincs: addig fegyvert,
  Fegyvert mind halálig!
  Tartson bár a háború az
  Itélet napjáig!

(Pest.)


Világosságot!

  Sötét a bánya,
  De égnek benne mécsek.
  Sötét az éj,
  De égnek benne csillagok,
  Sötét az ember kebele,
  S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
  Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
  Nyomoru ész,
  Ki fénynek hirdeted magad,
  Vezess, ha fény vagy,
  Vezess csak egy lépésnyire!
  Nem kérlek én, hogy átvilágíts
  A más világnak fátyolán,
  A szemfedőn.
  Nem kérdem én, hogy mi leszek?
  Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
  S miért vagyok?…
  Magáért születik az ember,
  Mert már magában egy világ?
  Vagy ő csak egy gyürűje
  Az óriási láncznak,
  Melynek neve emberiség?
  Éljünk-e önnön öröminknek,
  Vagy sírjunk a síró világgal? –
  Hány volt, ki más szivéből
  Kiszíta a vért
  Saját javára,
  És nem lett büntetése!
  S hány volt, ki más javáért
  A vért kiontá
  Saját szivéből,
  S nem lett jutalma!
  De mindegy; a ki áldozatnak
  Od’adja életét,
  Ezt nem dijért teszi,
  De hogy használjon társinak.
  S használ-e vagy sem?
  A kérdések kérdése ez,
  És nem a »lenni vagy nem lenni?«
  Használ-e a világnak, a ki érte
  Föláldozá magát?
  Eljő-e a kor,
  Melyet gátolnak a roszak
  S a melyre a jók törekednek,
  Az átalános boldogság kora?
  S tulajdonképen
  Mi a boldogság?
  Hisz minden ember ezt másban leli,
  Vagy senki sem találta még meg?
  Talán a mit
  Mi boldogságnak nevezünk,
  A miljom érdek,
  Ez mind egyes sugára csak
  Egy új napnak, mely még a láthatáron
  Túl van, de egykor feljövend.
  Bár volna így!
  Bár volna czélja a világnak,
  Bár emelkednék a világ
  Folyvást, folyvást e czél felé,
  A míg előbb-utóbb elérné!
  De hátha ugy vagyunk,
  Mint a fa, mely virágzik
  És elvirit,
  Mint a hullám, a mely dagad,
  Aztán lesimúl,
  Mint a kő, melyet fölhajítnak,
  Aztán lehull,
  Mint a vándor, ki hegyre mászik,
  S ha a tetőt elérte,
  Ismét leballag,
  S ez így tart mindörökké:
  Föl és alá, föl és alá…
  Irtóztató, irtóztató!
  Kit még meg nem szállott e gondolat,
  Nem fázott az soha.
  Nem tudja még: mi a hideg?
  E gondolathoz képest
  Meleg napsúgár a kigyó,
  Mely keblünkön jégcsap gyanánt
  Vérfagylalón végigcsuszik,
  Aztán nyakunkra tekerőzik,
  S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –

(Pest.)


Szőke asszony, szőke asszony…

  Szőke asszony, szőke asszony,
  Fejér hattyu, fejér hattyu!
  Sorsod olyan fekete,
  Mint a holló, mint a holló.

  Mért adá neked az isten
  E szépséget? vagyis inkább
  Ezt a férjet mért adá,
  Ki nem tudja, hogy mi a szép?

  Kebeledbe mért tevé az
  Isten ezt a gazdag szívet?
  Ezt a tündér zongorát,
  Mit nem tud pengetni férjed.

  Oh ha én birnám e hangszert!…
  Pillanatra érintém csak,
  És dalától reszketett
  Örömében a teremtés.

  Vége, vége már e dalnak,
  Elváltunk, és nem tudom, hogy
  Nézek-e még valaha
  Szép szemed kék csillagára?

  Be-benéztem elmerengve
  Gyönyörű kék szemeidbe,
  Mint a tenger mélyibe
  Néz a sajkás holdas éjben.

  De fölöttünk sötét felhő
  Támadott, mely elborítá
  A holdfényes éjszakát…
  Férjed jött sötét orczával.

  Szörnyü ember! van hatalma,
  Tőled mindent megtagadni,
  És a mellett van joga,
  Tőled mindent követelni.

  Meggyülöltem őt, meg; mert él
  Hatalmával és jogával:
  Tőled mindent követel
  És nem enged semmit, semmit.

  Volnál képes őt szeretni?
  És lehetnél véle boldog?
  Soha, soha sem hiszem,
  Noha mindig oly vidám vagy.

  Mért mosolygál én előttem?
  Engem el nem ámitottál;
  Jól tudom, hogy a mosoly
  Gyakran könnyek álorczája.

  Jól tudom, hogy éjjelenként,
  Hogyha férjed mélyen alszik,
  Te virasztasz, mert szobád
  És a város bármi csendes:

  De szived rémek tanyája,
  Melyek csengő poharakba
  Töltik és iszszák megölt
  Örömidnek omló vérét.

  Mit tevő légy? mit tevő légy?
  Legalább átkozd meg őket,
  Átkozd meg, kik tégedet
  Ily nyomoruságba löktek;

  Mondj megsemmisítő átkot
  Hajlékukra, ha még élnek,
  És ha már meghaltanak,
  Mondj átkot koporsójokra!…

  Szegény asszony, hogy tennéd ezt?
  Nem szabad megátkoznod, sőt
  Tisztelned s szeretned kell,
  Mert hiszen ezek szülőid. –

  Szőke asszony, szőke asszony,
  Fejér hattyu, fejér hattyu!
  Sorsod olyan fekete,
  Mint a holló, mint a holló.

(Pest.)


Fölszedtem sátorfám…

  Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. –
  Homályos sejtések munkálódtak bennem,
  Hogy, ha elindulok, találok valamit,
  Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?
  Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek?
  Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.
  Én e benső szónak engedelmeskedtem,
  S az apai ház ugy elmaradt mögöttem,
  Mint az álom a fölébredt ember mögött,
  Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött.
  Apám s anyám pedig búbánatba esék,
  De a jó szomszédok őket fölkeresék,
  S vigasztalásukra voltak ilyenformán:
  »Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán!
  Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek
  Az aggódást ingyen sem érdemeli meg.
  Viszi, mig viheti, végre pedétiglen
  Fölakasztják, a mit adjon is az isten,
  Mert nem vagyok mai legény a világban,
  De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.«
  Öreg szülőimet ekkép vigasztalák,
  Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,
  Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan
  Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.
  Édes apám csak egy-két könnyet hullatott,
  De azután annál többet káromkodott,
  Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,
  S kegyetlen haraggal ime szókat mondá:
  »Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
  Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.«
  Híre ment e szónak, hozzám is elére,
  Nem is tettem lábam apám küszöbére,
  Mert nagyon jól voltam én annak tudója,
  Hogy igéreteit ő híven lerója.
  Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
  Öregeimhez, de biz én be se néztem,
  Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
  Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.
  Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám,
  Mikor azután az ajtót rájok nyitám;
  Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele,
  Soha sem volt szívvel igy teli kebele,
  S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé
  Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét,
  Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik:
  »Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,
  Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,
  Derék ember válik abbul a Sándorbul!«

(Pest.)


Zöld Marczi.

  Négy ágú épület, a mely be sincs fedve,
  Mely akasztófának vagyon keresztelve,
  Akasztófa mellett hollók károgása,
  Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása.

  Pej csikó szájában fényes aczélzabla,
  Hányta a szikrát, ha a csikó harapta.
  Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél,
  Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.

  Ugyan csak megteszi!… Marczi, hol vehetted,
  Lobogó gatyádat lobogó ingedet?
  Szép menyecskék varrták fejér patyolatból,
  Csók lett érte díjok piros ajakadról.

  Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok.
  Ha én utánam is annyian volnának!…
  A merre Marczi járt, volt harang szólása,
  Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.

  Minek volt sarkantyú kordován csizmáján?
  A szép szó is fogott sörény paripáján.
  Nem is a ló, hanem hát a táncz számára
  Verette a csengőt csizmája sarkára.

  Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta;
  De ő tőle sokan tanulhattak volna.
  Betért a csárdába, ha szólt a muzsika,
  S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.

  Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe,
  Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be,
  Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő,
  Ugy ragadja torkon, a ki arra menő.

  Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája,
  Hortobágy, a puszták óriás királya,
  Kiállt az országút síkjára, s az utas
  Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.

  Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott:
  »Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!«
  Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen:
  »Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!«

  Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta
  Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta,
  Négy ágú épület volt halálos ágya
  S temetési dala varjak károgása.

(Pest.)


Az árva lyány.

I.

  Csak egy lénynyel van kevesebb,
  Mint tennap volt,
  S nekem ugy tetszik: az egész
  Világ kiholt.

  Meghalt anyám, le is tevék
  A sírba őt;
  Lelkemből varrtam én reá
  A szemfedőt.

  Anyám, miért nem vitted el
  Életemet,
  Ha már belőle elvivéd
  Az örömet?

  Te nap valál, én sugarad.
  Itt mért hagyál?
  Hisz sugarát elviszi a
  Nap, ha leszáll.

  Beszélek hozzád, hallod-e
  A bús panaszt?
  Hiába van szóm, te, anyám,
  Nem hallod azt.

  Itt állok, a hol rajtad a
  Sír halma kél,
  S messzebb vagy még is a világ
  Legvéginél.

  Midőn koporsód szögezék,
  Ezt rebegém:
  »Ébredj föl, kedves jó anyám,
  Édes szülém!«

  Fölkelt-e a föltámadás
  Majd tégedet,
  Kit gyermeked siralma sem
  Ébreszthetett?!

II.

  Virasztánk kínosan
  Anyám, te s én;
  Kis mécsünk reszketett,
  Haldokló éltedet
  Jelképezvén.

  Magam valék anyám
  Fájdalminál;
  De nem soká’ közénk
  Egy vendég érkezék…
  Jött a halál.

  Anyácskám, édesem,
  Jó szivedet
  Keze megérinté,
  S verése szűnt belé
  S hidegedett.

  Midőn közel vala
  A szörnyű vég,
  Mint hervadt fára le
  Az ősz esős köde,
  Rád borulék.

  Beléd akartam én
  Én éltemet
  Csókolni… s oh szülém,
  Te csókolád belém
  A tiedet!

III.

  Virágot ültettem
  Anyám sírhalmára,
  Harmat nem is kell, mert
  Könnyem csorog rája.

  Még holta után is
  Kedvét keresem én,
  Ezen virágokat
  Csak azért ültetém.

  Kedvelője volt a
  Virágoknak anyám,
  Szép intését mintha
  Még most is hallanám:

  »Szeresd a virágot
  És ne féltsd szívedet,
  Mert, ki ezt szereti,
  Rosz ember nem lehet;

  A virág s az erény
  Két atyafi-gyermek,
  Egy szívben egymással
  Nem ellenkezhetnek.

  Tudod, mi a virág?
  A földnek jósága;
  Tudod, mi a jóság?
  A lélek virága.« –

  Virágot ültettem
  Anyám sirhalmára.
  Le az égből, anyám,
  Tekintesz-e rája?

  Látod-e az égből
  Viruló sírodat,
  S viruló sírodnál
  Hervadt leányodat?

(Pest.)


Mily szép a világ!

  Én hittem-e egykor
  Átoknak az éltet?
  Én bolygtam a földön,
  Mint éji kisértet?
  Elégeti arczom
  A szégyeni láng! –
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!

  Vad ifjukoromnak
  Szélvésze kitombolt,
  Kék, tiszta szemével
  Mosolyg le a mennybolt,
  Mint gyermekeikre
  Az édes anyák –
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!

  Minden napom egy bút
  Gyomlál ki szivembül,
  Kert újólag e szív,
  Mely széltire zöldül,
  És benne virít a
  Sok tarka virág…
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!

  A bizodalom, kit
  Oly rútul elüzék,
  Két karral ujonnan
  Lelkemre füződék,
  Mint távoli utról
  Jött régi barát…
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!

  Jertek közelembe,
  Jó régi barátok,
  Nem néz a gyanúnak
  Kancsal szeme rátok,
  Elvertem az ördög
  Ez atyjafiát…
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!

  Hát még ha eszembe
  Jut ifju virágom,
  A barna leány, e
  Szép hajnali álom,
  Kit én ugy imádok
  S ki engem imád –
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!

(Szalonta.)


Te az enyim, én a tied…

  Te az enyim, én a tied,
  Nekünk áll a világ!
  Magas a nap fejünk fölött,
  Messze földet belát,
  De a meddig szeme elhat,
  Nem lát nálunk boldogabbat.

  Kicsiny leány az én rózsám,
  Elfér az ölembe’,
  Kicsiny leány az én rózsám,
  De nagy ám a lelke,
  Rózsám lelke egész ország,
  Még pedig a Tündérország.

  Ha Juliskám eszembe jut,
  Sötétben is látok,
  Fényes szeme, fényes lelke
  Hint reám világot;
  Ha előttem e két fáklya,
  Belátok a mennyországba. –

  Tudod-e még, édes anyám,
  Mikor gyerek voltam?
  Kinn az utczán házunk előtt
  Játszottam a porban,
  Már ott az járt a fejembe’;
  Ha belőlem király lenne!

  Kinevettél akkor, anyám,
  Jó izűt nevettél,
  Hogy fiad fejében ilyen
  Balga gondolat kél.
  De az isten meghallgatott,
  Megsegített, király vagyok.

  Király vagyok én, mióta
  Bírom Juliskámat,
  Nem fejemen, de szívemen
  Hordom koronámat,
  Eszemadta Juliskája,
  Szívem arany koronája!

(Nagy-Várad.)


Tűz.

  Nem akarok elrohadni,
  Mint a fűzfa a mocsárban;
  El akarok égni, mint a
  Tölgy a fellegek lángjában.

  Tűz kell nékem; víz maradjon
  A békának és a halnak
  És a rosz poétáknak, kik
  Béka módra kuruttyolnak.

  Te vagy az én elemem, tűz!…
  Sokat fáztam életemben,
  Szegény testem sokat fázott,
  De meleg volt mindig lelkem. –

  Jer, szeretlek, szép leányka,
  Jer, szeretlek szenvedélylyel:
  De tüzes légy! más különben
  Elmehetsz isten hirével.

  Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám.
  Tiszta bort! mert ha vizes lesz:
  Megköszönhet’d, ha kancsód a
  Falhoz vágom, nem fejedhez. –

  Csak igy élet ez az élet,
  Tüzes lyánynyal, tüzes borral…
  És – a mit majd elfeledtem –
  Nem maradhat még el a dal.

  Mondjatok dalt, de tüzes dalt,
  Mert szakadjon ki a nyelve,
  Ki ugy dalol, hogy dalától
  Nincsen a szív feltüzelve.

  Nem akarok elrohadni,
  Mint a fűzfa a mocsárban;
  El akarok égni, mint a
  Tölgy a fellegek lángjában!

(Pest.)


F. A. emlékkönyvébe.

  Olvastad úgy-e bár a bibliába’
  Az olajos-korsó történetét?
  Az van megírva róla, hogy hiába
  Ömlött, mert ujra mindig megtelék.

  Ez olajos-korsó az élet kéje;
  Azért kaczagom a bolondokat,
  Kik alig mártják nyelvöket beléje
  Eszélytelen gazdálkodás miatt.

  A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja
  E korsó édes nedvét untalan!
  Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja,
  Hogy minden perczben ismét tele van.

(Pest.)


A majtényi síkon.

  Mióta elváltam édes szeretőmtül,
  Velem volt emléke, szűntelenűl velem;
  Valamint a három napkeleti királyt
  A csillag, úgy kísért engem a szerelem.

  Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,
  Nem neked való hely ez, a hova értem;
  Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
  Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

  Csatatér ez a sík, szent csatának tére,
  Mert a szabadságért harczolának rajta,
  Oh árva szabadság, haldokló kezedből
  Undok árulás a fegyvert kicsavarta.

  És a hősök, kik itt a hazáért vívtak,
  Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek,
  És a latrok, kik a hazát elárulták,
  Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –

  Tavaszi délután, verőfényes idő,
  Az égen kis fejér felhők uszdogálnak;
  Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a
  Hősök szellemei, kik itt elhalának?

  Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm…
  De mit állok még itt? mért odább nem megyek?
  Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb
  Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

Sári néni.

  A küszöbön guggol Sári néni,
  Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
  Van nyergelve pápaszemmel orra,
  Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
  Sári néni, hejh mikor kendet még
  Sárikámnak, húgomnak nevezték!

  A mi eddig ott lenn volt ruháján,
  Odafönn van most a ráncz orczáján;
  Csak ugy líg-lóg derekán ruhája,
  Mintha rá villával volna hányva.
  Sári néni, hejh mikor kendet még
  Sárikámnak, húgomnak nevezték!

  Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
  Fejér, mint a fejérített vászon,
  S borzasan űl feje tetejében,
  Mint a gólyafészek a kéményen,
  Sári néni, hejh mikor kendet még
  Sárikámnak, húgomnak nevezték!

  Befelé vette az utját szeme
  Rá únt régi születőhelyire,
  Ott benn pislog, szomorún, nem vígan,
  Mint a lámpa a beroskadt sírban.
  Sári néni, hejh mikor kendet még
  Sárikámnak, húgomnak nevezték!

  Keble róna, puszta s csendes róna,
  Mintha már alatta szív se vóna;
  Ott van még a szív, de mozdulatlan,
  Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
  Sári néni, hejh mikor kendet még
  Sárikámnak, húgomnak nevezték!

  Vad, tékozló fiú az ifjúság,
  Két marokkal szórja gazdaságát,
  De jön apja, a zsugori vénség,
  S visszaszedi elpazarlott kincsét.
  Sári néni, hejh mikor kendet még
  Sárikámnak, húgomnak nevezték!

(Szalonta.)


Ha én kedvesemről gondolkodom…

  Ha én kedvesemről gondolkodom,
  Egy-egy virág minden gondolatom,
  Gondolkodom rólad, szép kedvesem,
  Ezt teszem napestig, egyebet sem.

  Foly a lemenő nap arany vére
  Violaszín hegyek tetejére.
  Még messzebb van tőlem, kit szeretek,
  Mint azok a violaszín hegyek.

  Mért jár a nap keletről nyugatra?
  Ha nap volnék, nem járnék én arra,
  Nyugatról járnék én kelet felé,
  Mert a legszebb lyány ott keleten él.

  Feljött az égre az esti csillag,
  Ma megint oly különösen csillog,
  Felöltözött ünnepi ruhába,
  Tán azért, mert kedvesemet látta.

  Mikor látlak, mikor látlak, rózsám?
  Mikor leszesz megint közel hozzám?
  Vajon mikor nézek már szemedbe.
  Szép szemedbe, hetedik egembe?

(Pest.)


Mi lárma ez megént?

  Mi lárma ez megént fülem körül?
  Ki háborítja nyugtomat megént?
  Hallgasson el, ki jó sorsán örül!
  Majd megtanítok egy pár kócz legényt.

  Ismét fölkelt a kritikus-csapat,
  Ismét veszettül zúgnak ellenem.
  Hagyjátok el kiabálástokat,
  Mig engem el nem hágy a türelem.

  Vagy feledétek már a múlt időt?
  Nem ég, nem viszket többé hátatok?…
  Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt
  Mi történt? s húzzátok meg magatok.

  Tudjátok: durván bánom veletek. –
  Hiába ez már az én modorom:
  Ha férfi bánt, majd karddal felelek,
  De a kutyákat csak korbácsolom.

(Pest.)


Röpül az úti por…

  Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal
  A bőszült paripa egy szegény lovaggal.
  Kihányta nyergéből a ló a lovagot,
  De hajh a kengyelbe akadt egyik lába…
  Talppal az ég felé, iszonyú állapot,
  Fejével pedig ott lenn a föld porába’,
  A fakó port söpri fekete fürtével,
  S köveket pirosít homloka vérével.

  Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag,
  Kit szilaj paripa hurczol maga után,
  Hurczol engemet az eszeveszett harag,
  Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán.
  Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem,
  Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája,
  Csak sötét gondolat, a mi benne terem,
  Sötét gondolatok tövise, dudvája.

  Szeretem rózsámat, mint az isten maga,
  Ki őt teremtette leányok gyöngyének.
  Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek,
  Szeretőm a hűség tündöklő csillaga.
  Köd ereszkedett rád, csillagom világa,
  Köd ereszkedett rád, be halovány lettél!
  Kértelek apádtól, kértelek hiába,
  Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.

  Elűztek tőled, szép paradicsomkertem,
  De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted;
  Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted
  Még többet is merek, ha már annyit mertem.
  Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
  Mint az esti szellő a rózsalevelet,
  De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott
  Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

(Erdőd.)


Bányában.

  Ezer ölre vagyok idelenn a
  Föld ölében,
  Hol az ősi örök éj tanyázik
  Vadsötéten.
  A kis lámpa reszkető sugára
  Félve néz a zordon éj arczára,
  Mint a sasra a galamb.

  Ezer ölre a virágoktól s a
  Napvilágtól,
  Ezer ölre! tán már a pokol sincs
  Innen távol;
  Vagy már benn is vagyok a pokolban?
  Benne, mert a sátán háza ott van,
  A hol az arany terem.

  Bányaszellem, sátán, kincs királya,
  Mit adsz értem?
  Mennyit adsz, ha szívemet te néked
  Eligérem?
  Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,
  Most ez egyszer volt lejőni kedvem,
  Vagy látsz többé vagy soha. –

  Vártam, vártam, és hiába, mert a
  Kincs királya
  Benn maradt a sziklák tömegében
  Ki nem álla.
  S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?
  Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,
  Hogy szivem nem eladó.

  Nem, szivem nem eladó, e szívnek
  Nincsen ára,
  Nem megy az be a hatalmasoknak
  Kincstárába…
  Széjjelosztom én a szegénységnek,
  Kik kunyhóban és útfélen élnek,
  Köztök ingyen osztom szét.

(Nagy-Bánya.)


Rongyos vitézek.

  Föl tudnám én is öltöztetni
  Szép rím- s mértékbe versemet,
  A mint illő meglátogatni
  A társasági termeket.

  De eszméim nem henye ifjak,
  Kik élnek, hogy mulassanak,
  Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
  Látogatóba járjanak.

  Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
  A rozsda-álom lepte meg;
  De tart a harcz… a kard s az ágyú
  Helyett most eszmék küzdenek.

  Ott állok én is a csatában
  Katonáid közt, századom!
  Csatázok verseimmel… egy-egy
  Harczos legény minden dalom.

  Rongyos legények, de vitézek,
  Mind bátran harczol, bátran vág,
  S a katonának bátorsága
  Teszi díszét, nem a ruhák.

  S nem kérdem én, hogy költeményim
  Tulélnek-e majd engemet?
  Ha el kell esniök, talán e
  Csatában: ám hadd essenek.

  Még akkor is szent lesz a könyv, hol
  Meghalt eszméim nyugszanak,
  Mert hősök temetője az, kik
  A szabadságért haltanak.

(Pest.)


Hol a leány, ki lelkem röpülését…

  Hol a leány, ki lelkem röpülését
  Követni bírná te kivűled?
  És hol a férfi, a ki én kivűlem
  Szived mélyére lemerűlhet?
  Egymáshoz illünk; a teremtés napján
  Egymásnak voltunk már rendelve mi…
  Isten kötötte össze lelkeinket,
  Ember nem képes elválasztani.

  Mint törnek ők s hadd törjenek reánk az
  Önérdek rozsdás fegyverével;
  Elhárítjuk mi könnyen a csapást a
  Szerelem varázsvesszejével.
  A szerelem a legnagyobb hős, ennek
  Valának legtöbb diadalmai…
  Isten kötötte össze lelkeinket,
  Ember nem képes elválasztani.

  Szeretjük egymást égő szerelemmel.
  Te tiszta, szent vagy, oh leányka,
  S az én szivemnek, hogyha volt is foltja,
  Leégeté szerelmem lángja.
  Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely
  Oltár fölött is méltó állani…
  Isten kötötte össze lelkeinket,
  Ember nem képes elválasztani.

  Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és
  Te az enyém vagy mindörökre!
  Együtt lépünk az élet határáig
  Rózsákra, tövisekre,
  S ha átörültük, átbusúltuk éltünk,
  Együtt fogunk a sírban porlani…
  Isten kötötte össze lelkeinket,
  Ember nem képes elválasztani.

(Erdőd.)


A türelemről.

  Türelem, te a birkák s a
  Szamarak dicső erénye,
  Tégedet tanuljalak meg?
  Menj a pokol fenekére!

  Hogyha mint koldús járod be
  A földet s kérsz menedéket:
  Kérj akárhol, csak ne tőlem,
  Szívem nem fogad be téged;

  S ha bejárod, mint hódító,
  Diadallal a világot:
  Lesz egy szikla, s ez szivem lesz,
  Melyre nevedet nem vágod.

  Türelem, kicsépelt szalma,
  Melyet a bárgyú világnak
  Telt kalászokként árulnak,
  Kik magodból jóllakának;

  Te üres fazék, melyből a
  Macska a tejfölt kiette,
  S a szakácsné most szájtátva,
  Fejcsóválva áll mellette.

  Türelem, te… nem tudom, mi?
  Mint gyülöllek, mint utállak!
  Mert ahol van kezdeted, ott
  Vége van a boldogságnak.

  Oh a föld boldog lehetne,
  Hogyha rajta te nem volnál,
  S míg te rajta lészsz, mindaddig
  Megmaradunk a nyomornál.

  El veled, te élet átka,
  El veled, le a pokolba!
  Nyeljen el, ki rút pofádat
  Erre a szép földre tolta!

(Pest.)


Múzsám és menyasszonyom.

  Kopogtatának. Kérdém: ki van ott?
  »Leány«, felelt kinn, a ki kopogott.
  ‚Leány? ah, úgy bocsánatot,
  Ajtómat meg nem nyithatom;
  Mit szólna majd menyasszonyom,
  Ha megtudná idővel,
  Hogy hölgyet fogadék el,
  Mint vőlegény is… mert házasodom.‘
  »Épen azért jövék«, felelt megint
  Szomoru hangon a lyány odakint,
  »Épen azért jövék;
  Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,
  Számomra csak kinyithatod,
  Én régi szeretőd vagyok.«
  ‚Mit? régi szeretőm? ugy annál
  Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.
  Aztán nekem nincs régi szeretőm;
  Rútul hazudtam, a midőn
  Leánynak azt mondám, hogy szeretem…
  Az csak költői szalmaláng vala,
  Mely született s ellobbana.
  Ez bennem a legelső szerelem,
  Büntessen isten engemet, ha nem!‘
  »Senkit sem szeretél? az nem lehet,
  Egyet szerettél, egyet, engemet;
  Ereszsz be, én múzsád vagyok,
  Vagy még most is hiába kopogok,
  Midőn megmondám nevemet?«
  ‚Te vagy, galambom, kedves múzsám?
  Miért nem szóltál? jer be hozzám,
  Jer, nyitva ajtóm és karom,
  Ölelj meg, édes angyalom!
  Igen, te voltál az egyetlen,
  A kit szerettem eddig életemben,
  S szeretni foglak síromig,
  Te drága szép leány, a kit
  Mellém a jó sors rendele,
  Hogy légyen egy lény, melynek kebele
  Hiven ver értem akkor is még,
  Midőn a mondhatatlan inség
  Korában elhagy az egész világ.
  S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák
  Baráti, ismerősei.
  Te nem tudád csak őt felejteni,
  Te voltál hű vigasztalója, társa,
  Mig tartott hosszu, kínos bujdosása.
  És mostan téged én feledjelek,
  Kihez csatolnak oly szent kötelek?
  Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,
  Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten,
  S hiszem, tudom,
  Hogy egymás mellett békességben éltek,
  Mert hisz te és menyasszonyom
  Testvérek vagytok ti, édes testvérek:
  Együtt születtetek az égben,
  A csillagok legszebbikében,
  S onnan le együtt szálltatok
  Szivárványból szőtt szárnyakon
  Egy szép tavaszi hajnalon,
  Hogy engem boldogítsatok!‘

(Pest.)


Arany Laczinak.

  Laczi te,
  Hallod-e?
  Jer ide,
  Jer, ha mondom,
  Rontom-bontom,
  Ülj meg itten az ölemben,
  De ne mocczanj, mert különben
  Meg talállak csípni,
  Igy ni!
  Ugy-e fáj?
  Hát ne kiabálj.
  Szájadat betedd,
  S nyisd ki füledet,
  Nyisd ki ezt a kis kaput;
  Majd meglátod, hogy mi fut
  Rajta át fejedbe…
  Egy kis tarka lepke.
  Tarka lepke, kis mese,
  Szállj be Laczi fejibe.

  Volt egy ember, nagy bajúszos.
  Mit csinált? elment a kúthoz.
  De nem volt víz a vederbe’,
  Kapta magát tele merte.
  És vajon minek
  Meritette meg
  Azt a vedret?
  Tán a kertet
  Kéne meglocsolnia?
  Vagy ihatnék?… nem biz’ a.
  Telt vederrel a kezében
  A mezőre ballag szépen,
  Ott megállt és körülnézett;
  Ejnye vajon mit szemlélhet?
  Tán a fényes délibábot?
  Hisz olyat már sokat látott…
  Vagy a szomszéd falu tornyát?
  Hisz azon meg nem sokat lát…
  Vagy tán azt az embert,
  Ki amott a kendert
  Áztatóba hordja?
  Arra sincsen gondja.
  Mire van hát?
  Ebugattát!
  Már csak megmondom, mi végett
  Nézi át a mezőséget,
  A vizet mért hozta ki?
  Ürgét akar önteni.
  Ninini:
  Ott az ürge,
  Hű, mi fürge,
  Mint szalad!
  Pillanat,
  S odabenn van,
  Benn a lyukban.
  A mi emberünk se rest,
  Oda nyargal egyenest
  A lyuk mellé,
  S bele önté
  A veder vizet;
  Torkig tele lett.
  A szegény kis ürge
  Egy darabig türte,
  Hanem aztán csak kimászott.
  Még az inge is átázott.
  A lyuk száján nyakon csipték,
  Nyakon csipték, haza vitték,
  S mostan…
  Itt van…
  Karjaimban,
  Mert e fürge,
  Pajkos ürge,
  Te vagy, Laczi, te bizony!

(Szalonta.)



Utazás az alföldön.

  Pompás kis útazás, valóban!
  Alig van egy arasznyira
  Fölöttem a felhő, oly terhes.
  Szakad nyakamba zápora.
  Bundám dohányzacskómra adtam,
  Hogy az maradjon szárazon.
  Csuron víz vagyok. Még megérem,
  Hogy végre hallá változom.

  Minő az út!… De vajon út ez?
  Vagy fekete kovász talán?
  Mely ha kisűl, leszen belőle
  Kenyér az ördög asztalán.
  Ne dögönyözze kend csikóit,
  Ne dögönyözze kend, kocsis,
  Fölérünk Pestre, ott leszünk tán
  Már az itéletnapon is. –

  Hejh, alföld, alföld, nem reméltem,
  Hogy így fizess szerelmemért!
  Vagy tán e zápor és ez a sár
  Épen szerelmemért a bér?
  Csakugyan az lesz… a záporban
  Bucsúkönyűid ömlenek,
  S karod a sár, a mely helyettem
  A kereket öleli meg.

  Szép tőled, kedves alföldem, szép,
  Hogy engem ennyire szeretsz,
  Hogy távozásom így megindit,
  Hogy ilyen bánatot szerez;
  Örűlök rajta, hogy irántam
  Ily érzékeny szived vagyon;
  De, szó a mi szó, jobb szeretném,
  Ha nem szeretnél ily nagyon.

(Mező-Túr.)


A csonka torony.

  Vén torony áll a rónaság felett…
  Letűnt századba visz a képzelet.

  Kevélyen néztek hajdan e falak,
  Mert ormukon szent jelt tartottanak.

  A szabadság zászlója volt e szent jel!
  Csak játszott a viaskodó szelekkel.

  Piros szárnyát hivólag lengeté,
  S kiben vér volt, elszántan jött elé.

  Gyült a toronyba a sok ifju bajnok,
  Harcz-öltözetnek csillogása rajtok,

  De fegyveröknél sokkal fényesebben
  Sugárzott a hős bátorság szemökben.

  »Markunkban a kard, s benne lesz, a mig
  Szemfényünk vagy rablánczunk megtörik!«

  Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zugott,
  A mennydörgés e zaj viszhangja volt. –

  A sírba dőlt egy századév ezóta,
  Nincs a toronynak többé lobogója.

  A szabadsági zászló lebukott,
  Ti is alusztok, dicső bajnokok.

  Kik szabadon inkább elestetek,
  Semhogy rabszolgaságban éljetek.

  A torony áll még egyes-egyedűl,
  Ez is maholnap már halomra dűl.

  Idétlen rom, mogorva, puszta váz,
  Falai között senki sem tanyáz.

  Csak a holt század fekszik odabent,
  Szemfödele a hosszu, méla csend.

(Szalonta.)


Bírom végre Juliskámat…

  Bírom végre Juliskámat,
  Mindörökre bírom őt,
  Az enyémnek vallhatom már
  Isten és világ előtt.

  Megjött már jókedvem, és még
  Nem hagyott el bánatom;
  Sírjak-e vagy mosolyogjak
  Örömömben? nem tudom.

  Én vagyok hát az az ember,
  A ki annyit szenvedék?
  A kinek szivén a hány nap,
  Annyi átok feküvék.

  Én vagyok hát az az ember,
  Ki most a legboldogabb?
  Ki, mig a világ világ lesz,
  Boldogságban párt nem kap.

  Bár csak már lehullanának
  A virágok s levelek!
  Most az ősz lesz tavaszom, mert
  Akkor vőlegény leszek…

  De nem nézek a jövőbe,
  Bele néznem nem lehet,
  Mert az olyan fényes nap, hogy
  Megvakítná szememet.

  Rád tekintek, holdvilágom,
  Rád tekintek, mult idő,
  Szinte oly szép, de szelídebb
  Sugaraddal jőj elő.

  Drága nap, mit nála tölték,
  Kedvesemnél, drága nap!
  Üdvességben egy öröklét
  S futtában egy pillanat.

  Oda vontam őt magamhoz,
  Halkan vontam őt felém;
  Mint égett, midőn legelső
  Csókomat rá lehelém!

  Mint égett arczátul ajkam!
  Most is érzem melegét,
  Mintha bennem egy elolvadt
  Nap tűz-árja folyna szét.

  Sőt a sírtól sem félek már,
  Hogy meghűt majd engemet,
  Mert e láng még ott is fogja
  Melegítni szívemet.

(Szatmár.)


Lennék én folyóviz…

  Lennék én folyóviz,
  Hegyi folyam árja,
  Ki darabos utját
  Sziklák között járja…
  De csak ugy, ha szeretőm
  Kis halacska volna,
  Habjaimban úszna föl s le
  Vígan lubiczkolva.

  Lennék vad erdő a
  Folyó két oldalán,
  Fergetegekkel a
  Harczot kiállanám…
  De csak ugy, ha szeretőm
  Kis madárka volna,
  Bennem ütne fészket és ott
  Ágamon dalolna.

  Lennék váromladék
  A hegy legtetején,
  Bús pusztulásomat
  Venném csak könnyedén…
  De csak ugy, ha szeretőm
  Ott a repkény volna,
  Elnyuló zöld karjaival
  Homlokomra folyna.

  Lennék kicsiny kunyhó
  A rejtett völgybe’ lenn,
  Eső-vágta sebbel
  Szalmafödelemen…
  De csak ugy, ha szeretőm
  Bennem a tűz volna,
  Tűzhelyemen lassacskán, de
  Nyájasan lobogna.

  Lennék felhődarab,
  Összetépett zászló,
  A vadontáj fölött
  Fáradtan megálló…
  De csak ugy, ha szeretőm
  Az alkonyat volna,
  Búshalovány arczom körül
  Pirosan ragyogna.

(Szalonta.)


Puszta föld ez, a hol most járok…

  Puszta föld ez, a hol most járok,
  Istenért sem látni virágot,
  Rajta bokor sincsen, a hol a
  Fülemile-madár szólana.
  Az este is felhős, fekete,
  Nincs a csillagoknak híre se…
  Hogy jutottál mégis eszembe,
  Barna kis lyány, szívem szerelme?
  Eszembe jutottál, édesem,
  És most már ugy tetszik én nekem,
  Mintha itten a szomszédomba’
  Fülemile-madár szólana,
  S mintha virágok közt ballagnék,
  S csupamerő csillag voln’ az ég!

(Körös-Ladány.)


Kérdezd: szeretlek-e?

  Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
  Szeretlek, mert ezt mondhatom;
  De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
  Mert én azt magam sem tudom!
  Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
  De milyen mély? nem tudja senki sem.

  Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
  Az ég felé tartván kezem,
  Hogy szívem minden dobbanása érted
  És egyedül érted leszen,
  Hogy örök lámpa benne a hűség,
  Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

  S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
  Mely, mint a villám, érjen el,
  S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
  Pokolba mártott körmivel,
  Ha elfeledlek téged kedvesem,
  Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

  Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
  Jaj, a kit ez tart vissza csak.
  Én eskü s átok nélkül is örökre
  Lelkem lelkében tartalak,
  Ott fogsz te állni magas-fényesen
  Mint a tejut a legmagasb egen.

  S örök hűségem, oh ez a hűség is
  Még a te érdemed csupán;
  Hogy szerethetne mást többé, a kit te
  Megszeretél, dicső leány?
  Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
  Nem látja azt a föld többé soha!

(Pest.)


Bucsú-pohár.

  Hadd támadjon föl még egyszer a mult,
  Hol szivünk és poharunk kicsordult,
  Kedv s bor bennök meg nem férve már.
  Koszorúnk egy levelét veszíti,
  A szél épen engemet röpít ki…
  Czimborák, ez a bucsú-pohár!

  A miért a sorshoz úgy esengtem,
  Bár sokára, de megadta: engem
  Házasélet boldogsága vár.
  Hányt-vetett a vad hullámos élet,
  S végre, végre meglelém a révet…
  Czimborák, ez a bucsú-pohár!

  Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
  Ha a kígyók lelkemen teremnek,
  Melyeket a bú szivembe zár;
  Barna kis lyány ajka mézet árul,
  Mézzel élek édes ajakárul…
  Czimborák, ez a bucsú-pohár!

  Még ez este vagyok a tiétek,
  Töltsétek meg poharam, töltsétek!
  Kocczantgassunk, míg e nap lejár;
  Holnap messze járok, más vidéken,
  Üresen fog itten állni székem…
  Czimborák, ez a bucsú-pohár!

  S mert szeretlek bennetek, kivánom:
  Nyiljon ily út nektek is utánam.
  Feleség, föld s ég közt a határ.
  Adja isten azt az áldást rátok,
  Hogy egyenként ezt kiálthassátok:
  Czimborák, ez a bucsú-pohár!

(Pest.)


Az itélet.

  A történeteket lapozám s végére jutottam.
  És mi az emberiség története? vérfolyam, a mely
  Ködbe vesző szikláibul a hajdannak ered ki,
  És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig.
  Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs pihenése
  A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
  Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
  Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
  Eddig nem látott a világ; s a mostani béke
  Ez csak ama sírcsend, a mely villámnak utána
  A földrendítő mennydörgést szokta előzni.
  Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendő,
  És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
  Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta,
  Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök
  És örülök szilajan. A háboru istene újra
  Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván
  Lóra ül és végigszáguld a messze világon,
  És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
  Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
  A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké,
  Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
  Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,
  Melyet igért isten, próféták ajkai által.
  Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,
  Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk
  Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

(Pest.)


Az időhöz.

  Nem a terhes szekér
  Alföld fertőiben,
  Nem a vitorlátlan
  Hajó a tengeren,
  Nem e jő lassan, nem e jő:
  Te jösz lassan, te vén idő.

  Ah, hogy megvénülél!
  Alig birod magad,
  El is töréd azon
  Fölül még lábadat.
  Mint béna koldús, csúszsz elé,
  Ki mankóját elveszité.

  Öledben ásitó
  Fiaid, a napok;
  Ásitni általuk
  Én is kedvet kapok,
  Ásítok olyan nagyokat,
  Hogy majd elnyelem magamat.

  Förtelmes vén idő,
  Rosz lelkű hatalom,
  Mint fogsz te futni majd,
  Ha én nem akarom,
  Mint fogsz te futni majd, midőn
  Velem lesz édes szeretőm.

  Akkor megifjodol,
  Vén bőröd leveted,
  S öltesz sasszárnyakat
  Köszvényes láb helyett,
  És messze, gyorsan szállasz el
  Az élet örömeivel.

  Mostan röpülj, idő,
  Mig távol kedvesem;
  Midőn együtt leszünk,
  Midőn őt ölelem:
  Nem bánom én, ha mindenik
  Órád eltart egy századig!

(Pest.)


Hires szépség.

  Róla és csak róla szól
  Az új világ krónikája;
  Tótágast áll az esze,
  Ki csak egyszer néz is rája.

  Oda hagyja aranyát
  A fukar s boltját a kalmár
  S a poéta rímjeit,
  Hogy kövessék őt, a hol jár.

  Ha látná őt a király,
  Elfeledné trónját érte;
  Árnya lenne a nap, és
  Nem kivánkoznék az égre.

  A halálos beteget
  Meggyógyítja szemsugára,
  És az éhes jóllakik
  Egy futó pillantatára. –

  Igy irák le őt nekem,
  Igy beszéle róla minden.
  Mit csináljak? gondolám;
  Már, mondok, csak megtekintem.

  S megtekintém. Eh, bolond
  A világ s az lesz örökre;
  Mi a szép? úgy tudja csak,
  Mint apám bármelyik ökre.

  Szó sincs, szó sincs róla, hogy
  Szép e lyány. Uram kegyelmezz,
  Hogy lehetne szép? hiszen
  Nem hasonlít kedvesemhez.

(Pest.)


Válasz, kedvesem levelére.

  Megjött, megjött az óhajtott levél!
  Elolvasám, az isten tudja hányszor,
  S még számtalanszor olvasandom el,
  Mindaddig, a míg mindenik betűje,
  Minden vonási válhatatlanúl
  Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;
  Legyen számatlan ragyogó világot
  Magában tartó mindenség szivem!…
  Most is kezemben e levél, s remegve
  Érinti ajkam, félvén hogy talán
  Szentségtelenség megcsókolnom azt.
  Előttem olyan szentek e sorok!…
  Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem;
  Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.
  Midőn feljöttem gyermekéveim
  Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,
  S láttam körűlem a roppant világot,
  Mely szépségekben olyan gazdag, és
  Gazdagságában olyan szép, hogy a szem
  Egy élten át elgyönyörködhetik
  Csak egy parányi részén is… midőn
  Ezt a világot láttam, fölkiálték;
  »Dicső, dicső a munka! hol keressem
  A nagy mestert, ki mind ezt alkotá?
  Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,
  Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!«
  S utána küldém elmémet; bejárta
  Minden vidékét a bölcselkedésnek,
  Röpült gyorsabban, mint az üstökös,
  Röpült, a merre más elméje járt
  S a merre nem járt, megfutá nagy útját,
  S esztendők mulva búsan tért haza,
  Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.
  Ekkor veled volt szép találkozásom,
  Veled, szép lyányka, s megszerettelek,
  Te megnyitád előttem kebledet,
  Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,
  S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem,
  A jó s nagy isten kebledben lakik,
  Igen, te vagy az isten lakhelye!
  Hol volt előtted és hol lesz utánad?
  Azt nem tudom, de most benned lakik.
  Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e
  Boldogság épen engemet hogy ért!
  Vagy oh igen, megérdemeltem én,
  Hogy színről-színre lássam, mert hiszen
  Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.
  De netalán ha méltatlan _valék_:
  Méltatlan, oh lyány, nem _leszek_ reá,
  Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy
  Benned nekem megmutatá magát.
  Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd.
  S e szerelem nagy! egykor a világot
  Borítá el gyülölség képiben;
  Most téged illet, téged egyedűl
  E szerelemmé vált nagy gyűlölet,
  E felhőktől megvált mennyboltozat.
  Tiéd jövendőm, parancsolj vele.
  Lemondok érted minden vágyaimról,
  Reményeimről… ez még mind kevés,
  De a mi több, de a mi sok, mi minden:
  Ha úgy kivánod, elveimrül is
  Lemondok érted; hordom fejemen,
  Mig élek, s ha meghaltam, síromon
  A megvetés s gyalázat bélyegét! – …
  De ezt kivánni tőlem nem fogod,
  Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz,
  Annak nevén szégyenfolt nem lehet.
  Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,
  A mint megkezdém pályázásomat.
  S én úgy halok meg, a mint születém,
  Meg nem fordulva, hajthatatlanul.
  E névnek, melyet én magam teremték,
  Elpusztitója nem leszek magam.
  A név, a melyet örököl utódom,
  Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz…
  Lehetne tán, lehetne tán nagy is,
  Ha hozzá adnád lelked fénysugárit,
  Ha vélem együtt síkra szállanál.
  Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
  A múzsa tett, a múzsa ringatott.
  De te erőd nem ismered, s ki bizzék
  A harczosban, ha maga sem bizik?
  Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,
  Hol úgy is a sors többnyire azért
  Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott
  Boldogságunknak szemfedője légyen.
  Maradj, maradj el a csaták teréről;
  Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem
  Árnyas magányodnak homályiban,
  Mint lennél kinn, bár bámultatva, a
  Nyilvánosság napfényes ormain;
  Sőt kedvesebbé tészen a tudat,
  Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél,
  Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz
  A szerénységnek rózsalevelén.

(Szatmár.)


Koronázás.

(_Heine_ után németből.)
  Föl, föl, dalaim, jó dalaim!
  Föl, fegyverkezzetek!
  Hangoztassátok a harsonákat,
  S emeljétek paizsra
  Ez ifju leányt,
  Ki mátul egész szivemet
  Birandja mint királyné!
  Üdvöz légy, ifju királyné!
  Ott fönn lerántom a napról
  A piros sugáru aranyat,
  S belőle fölszentelt fejedre
  Koronát fonok.
  Az égboriték lobogó kék selymiből,
  A melyen az égi gyémántok ragyognak,
  Egy drága darabot lemetszek,
  S koronázási köpenyként
  Királyi vállaidra akasztom.
  Kiséretűl adok neked
  Fölczifrázott sonetteket, kevély
  Terzínákat s udvarias stanzákat;
  Elmésségem leszen kengyelfutód,
  Bohóczod képzeletem,
  Heroldod húmorom,
  Nevető könyűkkel a czímerem.
  Magam pedig, királyné,
  Letérdelek előtted
  S hódolva, pirosbársony párnán
  Átnyujtom a kis darab észt,
  A melyet elődöd
  Még irgalomból meghagyott.

(Szatmár.)



Alkony.

  Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
  Lankadtan bocsátja le fejét;
  Levelei, a halvány sugárok,
  Bús mosolylyal hullnak róla szét.

  Néma, csendes a világ körűlem,
  Távol szól csak egy kis estharang,
  Távol s szépen, mintha égbül jönne
  Vagy egy édes álomból e hang.

  Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
  Ábrándos hang jól esik nekem.
  Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
  Tudja isten, hol jár az eszem.

(Diós-Győr.)


A gólya.

  Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
  Leginkább kedveli,
  Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
  Tolla kedvelteti.
  Kit én választottam, a dal-mesterséghez
  Nem ért az a madár,
  S egyszerű, mint magam… félig feketében,
  Félig fejérben jár.

  Nekem valamennyi között legkedvesebb
  Madaram a gólya,
  Édes szülőföldem, a drága szép alföld
  Hűséges lakója.
  Tán azért szeretem annyira, mert vele
  Együtt növekedtem;
  Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
  Kerepölt fölöttem.

  Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
  Komoly fiú valék.
  Míg társim a haza-térő tehéncsordát
  Estenként kergeték:
  Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
  Húztam meg magamat,
  S némán szemléltem a szárnyokat próbáló
  Kis gólyafiakat.

  És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
  Fordult meg fejembe’:
  Miért, hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
  Szárnyakkal teremtve?
  Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
  S nem a magasságot;
  Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
  A magasba vágyok.

  Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
  Sorsáért a napot,
  A föld fejére ő tesz világosságból
  Szőtt arany kalapot.
  De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
  Foly keblébül a vér;
  Gondolám, hát így van? hát a ki világít,
  Ilyen jutalmat nyér? – –

  Kivánt időszak az ősz a gyermekeknek,
  Mint anya jön elé,
  A ki fiainak számára kosarát
  Gyümölcscsel terhelé.
  Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
  Ha gyümölcsöt hozott:
  Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
  A gólyát elcsalod.

  Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
  Midőn távozának;
  Miként most eltünő ifjuságom után,
  Ugy néztem utánok,
  S milyen bús látvány volt a házak tetején
  A sok üres fészek,
  Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
  Hogy jövőmbe nézek.

  Mikor tél multával fejér hó-subáját
  A föld levetette,
  S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
  Ölté föl helyette:
  Akkor az én lelkem is felöltözék új
  Ünnepi ruhába,
  S gólya-várni néha elballagtam egész
  A szomszéd határba. –

  Később, hogy a szikra lángra lobbant, a hogy
  Ifju lett a gyermek:
  Talpam alatt égett a föld, neki esem,
  És paripán termek,
  S megeresztett kantár-szárral vágtaték ki
  A puszták terére…
  Még a szél is ugyan neki gyürkőzött, hogy
  Lovamat elérje.

  Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
  Igazán szabadnak,
  Szemeim ott járnak, a hol nekik tetszik,
  Nem korlátoztatnak,
  Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
  Fenyegető rémek,
  A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
  Lánczot csörgetnének.

  És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
  Vannak szépségei,
  De azokat, mint a szemérmes lyány arczát,
  Sürű fátyol fedi;
  Jó ismerősei, barátai előtt
  Leteszi fátyolát,
  S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
  Tündér kisasszonyt lát.

  Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
  Tüzes paripámon,
  S midőn már ott jártam, a hol fizetésért
  Sincs emberi lábnyom:
  Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
  Egy futó pillanat
  A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
  Gólya barátomat.

  Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk
  A puszta legmélyén,
  Ő a víz fenekét, én a délibábot
  Hosszasan szemlélvén.
  Igy töltöttem vele gyermekségemet és
  Ifjuságom javát,
  Azért kedvelem, bár se tolla nem ragyog,
  Se szép hangot nem ád.

  Mostan is kedvelem és ugy tekintem én
  A gólyamadarat,
  Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
  Szebb korból fönnmaradt.
  Megérkezésedet még mostan is minden
  Esztendőben várom,
  S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
  Legrégibb barátom!

(Szalonta.)


Panyó Panni.

  Panyó Panni hires nevem,
  Pirulva kén említenem,
  De lekopott rólam régen
  Piros kendőm, a szemérem.

  Ilyen magam fajtájának
  Se országa, se hazája,
  Vagyok a csárdák lakosa,
  Keblem betyárok vánkosa.

  Tolvajnéppel czimborálok,
  Én vagyok az orgazdájok,
  Lopott jószág csengő ára
  Hever a ládám fiába.

  Tolvajoknak én danolok,
  Tolvajoknak én tánczolok.
  Mulassatok, jó betyárok,
  Van muzsika: varju károg.

  Hejh sok derék ifju legény,
  Ki nyakamon függött szegény,
  Ott függ most az akasztófán,
  Ördög négy ágú villáján.

  Hát magam mi véget érek?
  Valahol megesz a féreg;
  Ha már senkinek sem kellek,
  A sövény alatt halok meg.

  A sövény alatt dűlök el,
  A czigányok temetnek el
  Valami vén czigány lök be
  Dögkutyával egy gödörbe.

  Jaj nekem, de neked, anyám,
  Te neked még inkább jaj ám!
  Téged számoltat meg isten,
  Mert miattad lettem ilyen.

  Szép, jó legény kért meg engem,
  Ki szeretett, kit szerettem.
  Az anyám lebeszélt róla,
  Ez volt a siralmas óra!

(Szerencs.)


Amott az a hegy…

  Amott az a hegy tőlem
  Mi messze, messze még!
  Kék színe csak kevéssel
  Sötétebb, mint az ég.

  Egészen e hegyig kell
  Még zarándoklanom,
  Vándorsarúimat le
  Csak ottan oldhatom.

  Ott vár reám, ott vár a
  Végczél, a jutalom,
  Az én szerelmes édes
  Kedves kis angyalom.

  Tudom, tudom nagyon jól,
  Hogy örömet hozok,
  Hogy az örömtül szíve,
  Lelke repdesni fog;

  Csak azt szeretném tudni,
  Vajon most sejti-e,
  Hogy holnap ilyentájban
  Oly nagy lesz öröme.

(Nagy-Peleske.)


Látom kelet leggazdagabb virányit…

  Látom kelet leggazdagabb virányit,
  A természetnek virág-háremét,
  S a napnak rózsaszínű szempilláit:
  Hasadt felhő mosolygó peremét;
  Látok homályos pálmaligetet,
  Hol a szellő rejtélyesen susog,
  És énekel fényes madársereg…
  Madarak? vagy tán zengő csillagok? –
  – Látok nagy hegyről egy kék szigetet
  A tenger és a messzeség ölében;
  Körűlem ősz van, amott kikelet,
  Vándorló darvak úsznak át az égen
  Az őszbül a tavaszba, és utánok
  Elküldi a szív minden vágyait,
  S e vágy talán még jobban boldogít,
  Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. –
  – Látok mesés, holdfényes éjszakát,
  Az élet alszik, a halál viraszt:
  A légen szellemek suhannak át,
  Ruháiktól megrezzen a haraszt;
  Nem alvilági rémes szellemek:
  Boldog halottak, kik lejöttenek
  A holdsugárok arany fonalán
  Csillagjaidból, mennyei magasság,
  Hogy kedveseiket meglátogassák,
  S hogy ajkaikra csókolják talán
  Az édes álmat, melyben lelkeik
  Az ég üdvét előre érezik.
  Látok mindent, mi soha sem a szemnek,
  Csak a sejtésnek látható az éjben…
  S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek
  Sötét világú, ábrándos szemében.

(Szatmár.)


Tompa Mihálynál.

  Igy vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül,
  Mit bámulsz ugy? ne szurj szemeddel keresztül.
  Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
  Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
  S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
  Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

  Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
  Vajon ki az ördög háborítja csended?
  Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
  De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
  Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
  S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

  Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
  Bennem a gondolat gondolatot kerget,
  Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
  Asztalhoz vetődik, – ugy vagyok valóban –
  S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
  Hejh pedig olyan sok mondani valóm van.

  Uj hivatalodban hogy éled világod?
  Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
  Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
  Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
  Megfér-e együtt a lant és a biblia?
  Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova?

  S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
  Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
  Vesd ki, jó barátom, vesd ki azt a férget,
  Mely titkon, de folyvást emészt téged belül;
  Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet
  Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

  S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk,
  Csak akaratos ne legyen természetünk.
  Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
  Pohárból inni, mint a melyre kedve jött.
  A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
  A honnan jut, onnan issza az örömöt.

  Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
  De im harangoznak: tiszteletes uram,
  Vegye hóna alá imádságos könyvét,
  S végezze illendőn a szent szolgálatot;
  Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
  S isteníge gyanánt szívom az illatot.

  Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
  Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
  Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
  Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
  S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
  S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

  Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
  De ideje végre a szót ketté vágnom,
  Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
  Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
  S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
  Ne mondd el valahogy a mi-atyánk helyett.

(Beje.)


Széphalmon.

  Te a nemzet-hálátlanság
  Égbekiáltó némasága,
  A nemzet-szégyen Káin-bélyege,
  Oh Széphalom!
  Azért kellett-e csak
  Hozzád zarándokolnom,
  Hogy egy hajtásra olyan hosszút igyam
  A keserűség poharából,
  A milyet eddig még talán nem ittam?…
  Ez volt tehát
  A múzsák egykori tanyája,
  Hol most haszonbérlő zsidó lakik?
  Azon szobában,
  Melyben Kazinczy Ferencz
  Élt s kilehelte tiszta lelkét,
  Most piszkos nyávogó porontyok
  Henteregnek,
  S a szentek szentéből, nejének
  Szobájából ím kamra lett,
  Mely ronda lommal van tele.
  Ki innen e falak közül!
  Félek, hogy e ház rám szakad,
  Mert nagy teher nehezkedik rá:
  Az isten átka – –
  Nagy ég, a pompás kert mivé lett
  Még mostan is mosolyg, mosolyg,
  De szívet-szaggatólag,
  Mint a megőrült szép leány.
  Elvadulának a gyümölcsfák,
  S alattok fű terem buján,
  Sürűn és magasan;
  Tán el akarja rejteni
  A pusztulásnak szellemét,
  Mely itt két kézzel dolgozik,
  Vagy az utat akarja
  Elfödni, mely sír mellé vezet,
  Hogy a halottnak nyúgodalmát
  Ne háborítsa senki,
  Mert nyúgalomra nagy szüksége van,
  Kit hetven évig üldözött az élet.
  Itt nyugszik ő
  Vad fák és vad füvek körében
  Fölötte hófejér szobor…
  Miért fejér? miért nem fekete?
  Vegyétek fel s tűzzétek föl helyébe
  Sötét sorsának zászlaját!
  Oly bántó e fejér hazugság. –
  És ezt is özvegye
  Állíttatá, ez oszlopot;
  De könnyen telt ki tőle,
  Mert nem maradt több,
  Csupán hét árva gyermeke.
  S miért tett volna oszlopot
  Sírjához a haza?
  Hiszen mit tett ő a hazáért?
  Miatta hét esztendeig szivá csak
  A börtönök dögvészes levegőjét,
  És csak fél századig
  Tartá vállán, mint Atlas az eget
  A nemzetiségnek ügyét.
  Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
  Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
  Midőn magyarnak lenni
  Szégyen vala.
  És te, hazám, te így fizetted őt!
  Mig élt: fázott és éhezett,
  S most sírja olyan elhagyott,
  Mint számüzötté
  Ki idegen földön vesz el. –
  Hálás haza,
  A szent halott nevében
  Vedd forró köszönetemet!
  Ha gyermekem lesz,
  Ki arra készül,
  Hogy néked éljen:
  Ide fogom majd őt vezetni
  E sírhalomhoz… buzditásul.

(Széphalom.)


Meleg dél van…

  Meleg dél van itt kinn a mezőben,
  Rakja a nap a tüzet erősen.
  Meleg dél van, meglippen a madár,
  A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

  Két lyány gyüjti ott a széna rendét,
  Két siheder hordja a petrenczét,
  Hejh de nem telik nagy kedvök benne,
  Mert ilyenkor súlyos a petrencze.

  Legjobb dolga van most a királynak,
  Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
  Király pihen aranyos karszéken,
  Gulyásbojtár kedvese ölében.

(Beregszász.)



Kard és láncz.

  Földre szállt a legszebb angyal
  Isten engedelmivel, hogy
  Fölkeresse, megtekintse
  A legszebbik szép leányt.
  Megtalálta. Megszerette.
  És ezentúl rája nézve
  Szebb volt a föld, mint a menny,
  És azért is minden éjjel
  Le-lejárt a szép leányhoz.
  Csillagról csillagra lépett,
  És midőn elérte már
  A legalsó csillagot,
  Ottan egy hattyúra űlt,
  Egy fejér hattyúra, és ez
  Hozta őt a lyányka mellé,
  A ki őt kertébe várta,
  S szűz mosolylyal fogadá,
  Melytől a bimbók kinyíltak
  És az elhervadt virágok
  Újolag föléledének.
  Ottan űltek és beszéltek,
  Míg a hajnal nem hasadt,
  És beszédök mindenről folyt,
  A mi szép és a mi szent.
  A leányka szemlesütve
  Hallgatá a fényes angyalt
  S a hogy egyszer föltekintett,
  Annyi bűbáj volt szemében,
  Hogy az angyal térdre omlott,
  És egy csókot kére tőle,
  És a lyány meg nem tagadta.
  Milyen csók volt ez!… midőn
  Összeért az angyal ajka
  És a lyányé, az egész föld
  Megrezzent a kéj miatt,
  Mintha az csak egy szív volna;
  S odafönn az égen minden
  Csillag egy-egy csengetyű lett,
  Mely varázshangon csilingelt,
  S e még nem hallott zenére
  A virágok, mint megannyi
  Tündérek, tánczolni kezdtek,
  És a hold – mivel talán az
  Elpirult lyány bele nézett –
  Elpirúla szinte, s tőle
  Rózsaszínű lett az éj.
  És az angyal csókja szépen
  Megfogamzott: a leányka
  Anya lett; oly gyermeket szűlt
  Oly dicsőet, a minő csak
  Akkoron születhetik, ha
  Föld és ég ölelkezék.
  Kardot szűlt a lyányka, kardot,
  És ez a kard… a szabadság.

* * *
  Feljött a legrútabb ördög,
  Sátán engedelmivel,
  Fel a földre, hogy meglelje
  A legocsmányabb boszorkányt.
  Megtalálta. Megszerette.
  És ezentúl jobban tetszett
  Néki a föld a pokolnál,
  És azért is minden éjjel
  Föl-följárt a boszorkányhoz.
  Tűzokádó hegy torkában
  Jöttek össze éjfelenként.
  Béka-fejü, kigyó-farkú,
  Láng-sörényű, sárkány-lábú
  Vad fekete paripa
  Hozta föl az ördögöt,
  S a boszorkány, denevérek
  És baglyok kiséretében,
  Hórihorgas seprőnyélen
  Lovagolva jött elé a
  Tűzokádó hegy torkába.
  Ottan űltek és beszéltek
  Míg megszólalt a kakas,
  És beszédök mindenről folyt,
  A mi rút s szentségtelen.
  S szólt az ördög: »Fázni kezdek,
  Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
  Le a hegy legfenekére,
  A tüzeknek őshonába…
  Hah, még itt is fázom, fázom,
  Szinte csattog a fogam…
  Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!«
  S ölelkeztek, csókolóztak.
  Milyen csók volt ez!… midőn
  Összeértek ajkaik,
  A boszorkány s ördög ajka:
  Összeborzadott a föld,
  S dörgött, morgott, mintha vészes
  Felhőket nyelt volna el,
  S el kezdett okádni a hegy,
  És okádta ég felé a
  Tűzesőt, tűzköveket,
  És egy láng lett a világ,
  Csak a csillagok s a hold
  Vontak fátyolt arczaikra,
  Sűrü fátyolt, feketét,
  Hogy semmit ne lássanak.
  S megfogant az ördög csókja,
  Anya lett s szűlt a boszorkány,
  Szűlt oly förtelmet, minő csak
  Akkoron születhetik, ha
  Föld s pokol ölelkezék.
  Láncznak híják a boszorkány
  Undok kölykét, láncznak híják,
  És e láncz… a szolgaság.

* * *
  És a mennynek s a pokolnak
  Két szülötte, a szabadság
  S szolgaság, a kard s a láncz,
  Harczot űz élet-halálra,
  Hosszu harczot, hosszu harczot,
  Elfáradva, nem pihenve.
  Tompa, csorba már a kard,
  De a láncz is szakadoz.
  Várjunk, várjunk egy kicsit,
  Megtudjuk már nem sokára:
  Melyik lészen úr a földön?
  Melyiké lesz a világ?

(Szatmár.)


Jó ideje lement a nap…

  Jó ideje lement a nap,
  Le is szállott már a harmat,
  Már a hold is magasan van,
  Éjfél is lesz innen-onnan.

  Mit csinál mostan Juliskám?
  Összetette kis kezit tán
  S imát mond; ha imádkozik:
  Tudom, értem imádkozik.

  Mit csinál mostan Juliskám?
  Már régen el is alutt tán;
  Ha elalutt és álmodik:
  Tudom, felőlem álmodik.

  S ha Juliskám se nem alszik,
  Se pedig nem imádkozik,
  Hanem csak ugy gondolkodik;
  Tudom, rólam gondolkodik.

  Gondolkozzál, gondolkozzál,
  Gyönyörűséges virágszál!
  Gondolataid olyanok,
  Mint azok a szép csillagok.

  És vajon a csillagokat
  Juliskám, nem te gondoltad?
  Te gondoltad ki ezeket,
  Mikor szerelmed született.

(Szatmár.)


Az elhagyott zászló.

  Megtépve, megcsufolva,
  Sivatag közepén,
  Magában áll a zászló,
  Melyet szolgálok én.
  Nagy és hosszú vihar volt,
  Mely rajta ennyit tépe,
  De, bármint meg van rontva,
  Még most is látszik csonka
  Szárnyán az isten képe.

  És e szent jelnek egyre
  Gyérülnek hívei,
  Bálvány elébe mennek
  Térdet, főt hajtani.
  Hadd menjenek! nem méltók
  Egy sorban állni vélünk.
  Ha a fecskék ledérek
  S éghajlatot cserélnek,
  Mi sasok nem cserélünk.

  Mily varázshatalmú e
  Diszetlen csonka jel!
  A legdicsőbbek érte
  S alatta haltak el.
  Mutatja ez, mutatja,
  Hogy az igazság itt van,
  S ez isten oltáránál,
  Bár a világ odább áll,
  Megállok a siriglan!

(Szatmár.)


Már, galambom, engedj meg…

  Már, galambom, engedj meg, de
  Ki kell mondanom:
  Legyen vége a tréfának,
  Mert nagyon unom.

  Eddigi szeszélyedet csak
  Megbocsátom még;
  Más ennyit sem tűrne, régen
  Mondta voln’: elég.

  Vinné el az ördög ezt az
  Én jó szívemet!
  Boldogságom ennek mindig
  Áldozatja lett.

  Kifog rajtam minden gyermek
  És minden leány…
  De fogadom, hogy máskép lesz,
  Máskép ezután.

  Azért vége a tréfának,
  Szedd össze magad,
  És hallgasd meg ünnepélyes
  Komoly szavamat:

  A mit eddig még nem tettél,
  Bármint kértelek,
  Tedd, ezennel, tedd, ha mondom,
  Rögtön csókolj meg!

(Szatmár.)


A munkácsi várban.

  Itt tüzé föl piros zászlaját a
  Szabadságnak Zrínyi Ilona?
  A szabadság hősinek tanyája
  Íme, íme most rabok hona.
  Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
  Semmi más, mint lánczcsörömpölések –
  Bátran tudnék a vérpadra lépni,
  Oh de ez a börtön… ettül félek.

  Föl s alá jár magas büszke fővel
  Ott a sánczon egy ifjú fogoly;
  Messze-szállott lángtekintetével
  Vajon hol jár gondolatja, hol?
  Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal
  Erejét az éj s láncz nem töré meg –
  Bátran tudnék a vérpadra lépni,

  Oh de ez a börtön… ettül félek.
  Ott a másik sánczon egy öreg rab,
  Nem tekint sem ide sem oda,
  Lassan hordja könnyü, száradt testét…
  Nehezebb már láncza mint maga.
  Tört szeméből holt sugár buvik ki,
  Mint a sírból a kisértő lélek –
  Bátran tudnék a vérpadra lépni,
  Oh de ez a börtön… ettül félek.

  Ifju rab, nézd, mint virít az erdő,
  Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az,
  Oh de téged, téged akkorára
  A nyomor s bú régen behavaz.
  És te vén rab, tőled már talán csak
  Itt vesz búcsut a láncz és az élet –
  Bátran tudnék a vérpadra lépni,
  Oh de ez a börtön… ettül félek.

  Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
  Köszörült kés, metszi szívemet.
  El, el innen! fönn vagyok, és még is
  Környekez már-már az őrület.
  Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn
  Híznék rajtam lelki-testi féreg! –
  Bátran tudnék a vérpadra lépni,
  Oh de ez a börtön… ettül félek.

(Munkács.)


Ismét könny!

  Azt hittem, hogy szemembül a sors
  Örökre számüze,
  S ismét pillámon vagy, sötét
  Fájdalmak fényes követe!

  Alig vidultam a boldogság
  Nyájas napsúgarán,
  Ismét felhő takarta el,
  Mely önti záporát reám.

  De nem, nem zápor ez; csak egy könny.
  Egy könnycseppecske csak,
  És még is kínosabb talán,
  Mint volna egy egész patak.

  Oh sírtam én már, sokat sírtam
  Miattad, szerelem,
  És siratálak tégedet,
  Szegény pusztúló nemzetem;

  De ennél keserűbb könyűt még
  Nem ejtettem soha,
  Sem érted, égő szerelem,
  Sem érted, hamvadó haza.

  E könny, mint a tüzes vas, mint a
  Pokolnak lángja süt…
  Irtóztatón, irtóztatón
  Orromba ment a pipafüst!

(Szatmár.)


Levél Arany Jánoshoz.

  Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
  Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
  Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
  Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
  Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
  Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
  Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
  Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’
  Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
  S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
  Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül.
  Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
  Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal
  Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
  Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba,
  Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?
  Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
  Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
  Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
  Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
  Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz
  Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni,
  Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
  A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát
  A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…
  Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
  Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
  Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
  Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
  Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
  Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
  És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –
  Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san,
  Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
  Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan.
  Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről
  Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal.
  El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e
  Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek
  Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a
  Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?
  És a csonka torony, mely a harczoknak utána
  Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
  S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor
  Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből
  A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
  Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
  Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.
  Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
  Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni:
  A veletek töltött kor tette szivemben örökké.
  S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol
  Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
  Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
  Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –
  Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
  Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság,
  Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
  A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen
  Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
  Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.
  Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom,
  Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
  Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
  Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte.
  S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
  Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,
  Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés
  Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
  Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már
  Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
  És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha
  A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
  A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.
  Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd,
  Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
  És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
  Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
  S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
  Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
  Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét.
  Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
  A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –
  Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
  Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél
  Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt,
  Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
  S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
  És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
  Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
  Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!

(Szatmár.)


Jó költőnek tartanak…

  Jó költőnek tartanak, s hogy
  Az vagyok, én is hiszem,
  De azért te ne magasztald
  Verseimet, kedvesem.

  Te előtted elpirúlok,
  Hogyha dícsérsz engemet,
  Oh mert érzem, hozzád képest
  Érzem kicsinységemet.

  A legkisebb gondolatban,
  Mely fejedben tündököl,
  A legkisebb érzeményben,
  Mely kebled dagasztja föl,

  Szemed egy pillantásában,
  Mely titkon felém röpül,
  Egy hangodban, mely futólag
  Csengi lelkemet körül,

  Egy mosolygásodban is több
  Költészet van, kedvesem,
  Mint az ötszáz-ötven versben,
  Melyet írtam összesen.

(Szatmár.)


Megbántott a rózsám…

  Megbántott a rózsám nagyon,
  Haraguttam érte nagyon,
  Haraguttam, búslakodtam,
  Mint az effélékért szoktam.
  Azt gondoltam, hogy sebemet
  A sirásó gyógyítja meg,
  Hogy akkor zárul be sebem,
  Ha megnyílik a sír nekem.
  S meddig tartott ez a bajom?
  Míg megcsókolt az angyalom,
  Mihelyt megcsókolt angyalom,
  Mingyárt nem lett semmi bajom.
  Éles, hegyes tőr a szava,
  S édes balzsam az ajaka.
  Ilyen az a leányféle!
  Mit tegyen az ember véle?

(Szatmár.)


Augusztus 5-dikén.

  Itt a gyűrü, itt a gyűrü,
  Itt van végre ujjamon!
  Itt van ajka, itt van ajka,
  Itt van végre ajkamon!

  Oh mi édes, oh mi édes
  A csók piros ajakán!
  A kerek világnak minden
  Édessége itt van tán.

  Csókolj, csókolj… senki sem lát…
  Szíjad, szíjad ajkamat!
  S ha látnak is? jegyeseknek
  Csókolózni már szabad.

  Addsza ajkad, addsza orczád,
  Homlokod, szemeidet,
  Elborítom csókjaimmal,
  Mint a hajnal az eget.

  Szédülök… fogj meg karoddal,
  Lágy karoddal, szép leány!
  Csók-e ez vagy bor? biz én már
  Nem is tudom igazán.

  Bor lesz ez, bor! ilyet ittak
  Az olympi istenek,
  S én, az ember, nem birom meg,
  Fölforgatja eszemet.

  Mámor szállt nehéz fejemre,
  Oh de milyen mámor ez!
  Égbe vitt… a föld alattam
  Végtelen mélységbe vesz.

  Túl jutottam már a felhők
  Tarka vándor táborán,
  Csillagok között röpűlök,
  Mindenik egy csalogány.

  Mint dalolnak, mint dalolnak!
  Ilyet nem hallott fülem.
  S milyen fény! százezer villám
  Nyargalózik körülem.

  Hát a szívem, hát a szívem?
  Ott van, ott van még a baj…
  Fiu, ugy vigyázz magadra:
  Örömödben meg ne halj!

(Erdőd.)



Falu végén kurta kocsma…

  Falu végén kurta kocsma,
  Oda rúg ki a Szamosra,
  Meg is látná magát benne,
  Ha az éj nem közelegne.

  Az éjszaka közeledik,
  A világ lecsendesedik,
  Pihen a komp, kikötötték,
  Benne hallgat a sötétség.

  De a kocsma bezeg hangos!
  Munkálódik a czimbalmos,
  A legények kurjogatnak,
  Szinte reng belé az ablak.

  »Kocsmárosné, arany virág,
  Ide a legjobbik borát,
  Vén legyen, mint a nagyapám,
  És tüzes, mint ifju babám!

  Húzd rá czigány, huzzad jobban,
  Tánczolni való kedvem van,
  Eltánczolom a pénzemet,
  Kitánczolom a lelkemet!«

  Bekopognak az ablakon:
  »Ne zugjatok olyan nagyon,
  Azt üzeni az uraság,
  Mert lefekütt, alunni vágy.«

  »Ördög bújjék az uradba,
  Te pedig menj a pokolba!…
  Húzd rá czigány, csak azért is,
  Ha mindjárt az ingemért is!«

  Megint jőnek, kopogtatnak:
  »Csendesebben vigadjanak,
  Isten áldja meg kendteket,
  Szegény édes anyám beteg.«

  Feleletet egyik sem ad,
  Kihörpentik boraikat,
  Végét vetik a zenének
  S haza mennek a legények.

(Szatmár.)


A költészet.

  Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
  Miként tiporják méltóságodat
  Az ostobák, s ép akkor, a midőn
  Törekszenek, hogy fölemeljenek.
  Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
  Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
  Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
  Hová csupán csak fénymázas czipőkben
  Lehet bejárni illedelmesen.
  Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
  Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
  A költészet nem társalgó terem,
  Hová fecsegni jár a czifra nép,
  A társaság szemenszedett paréja;
  Több a költészet! olyan épület,
  Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
  Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
  Szóval: szentegyház, a hová belépni
  Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

(Szatmár.)


Az én Pegazusom.

  Nem angol ló az én Pegazusom,
  Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal,
  Nem is német teherhordó állat,
  Széles háttal, medve-topogással.

  Magyar csikó az én Pegazusom,
  Eredeti derék magyar fajta,
  Világospej, síma selyem szőrrel,
  A napsugár hanyatt esik rajta.

  Nem nevelték benn az istálóban,
  Nem is igen járt az iskolába;
  Kinn született, ott kinn fogtam el a
  Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.

  Nem bosszantom a hátát nyereggel,
  Egy kis csótár van csak rá terítve,
  Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva
  Ragad, mert ő a villám testvére.

  A pusztákra visz legörömestebb,
  Mert a puszta születési helye.
  Hejh, ha arra fordítom a kantárt,
  Ugy megugrik, alig bírok vele.

  A falukban megállok egy szóra,
  Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll;
  A legszebbtől egy virágot kérek,
  Akkor aztán, akkor ujra haj-rá!

  Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne,
  Hogy kivigyen ebből a világból;
  Ha szakad a tajték róla: ez a
  Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

  Pegazusom sohasem fáradt el,
  Hamarjában még el sem is fárad,
  Biz ezt ne is tegye, mert még messze
  Vagyon útam, vágyaim határa.

  Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam,
  Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,
  S lábad alá ha ellenség botlik,
  Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

(Szatmár.)


Ne bántson az meg…

  Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
  Ha arczom néha elsötétedik;
  Nem lehetek én, bármiként kivánom,
  Még előtted sem folyton-folyva vig.

  Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
  A bánatot nem te hozád vala…
  Hogyan szereznél bánatot nekem te,
  A földnek, égnek legjobb angyala?

  Egészen más az, a mért engem néha
  Kisértetes halványság színe fed:
  Én egy szellemnek vagyok martaléka,
  Mely meg-meglátogatni nem feled.

  Hiába kérem, hasztalan esengek,
  Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
  Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged,
  Talán örökké vissza-visszajár.

  Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve
  Érinti már-már szomjas ajkamat,
  Megjelenik… kezem megáll ijedve
  És földre ejti a telt poharat.

  E szellem a mult! mult időm emléke,
  A legvadabb, legborzasztóbb alak,
  Mit egy pokoli bor hevétül égve
  A sors viszályi kigondoltanak.

  Ezen szellemnek vagyok oda vetve;
  Fel-feltör hozzám sirja mélyibül,
  S mig súgja rémes ígéit fülembe,
  Lelkem lelketlen sziklává kövül.

  Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek,
  Édes hangod sem hatna szívemig;
  Várd el békében, míg a jelenésnek
  Irtóztató órája eltelik.

  Körűle milyen álom fon hideg kart,
  S miatta még is mennyi a kinom!
  Álom csupán… de mit használ? a mig tart,
  Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.

(Szatmár.)


Tarka élet.

  Szolgáltam én Mars uramnál
  És Thalia kisasszonynál,
  Még pedig nagy tiszteletben…
  Ott elcsaptak, itt elszöktem.

  Gyalogoltam kutyamódon,
  S jártam négy lovas hintókon.
  Tisztítottam más csizmáját,
  S tisztitá az enyimet más.

  Kujtorogtam szomjan-éhen,
  Egy helyen száraz kenyéren
  Rágicsáltam, más helyen meg
  Tejbe-vajba fürösztöttek.

  Volt már ágyam a mezetlen
  Föld, kietlen rengetegben;
  Háltam ismét czifra ágyon
  Finom patyolat-párnákon.

  Megemeltem a sipkámat
  Szolgabíró hajdujának,
  S én előttem hajtogatták
  Magokat a szolgabírák.

  Szobalyány is szégyelt volna
  Velem jőni karonfogva,
  Máskor ismét úri hölgyek
  Pillantásomért epedtek.

  Drága, ékes uj ruhám volt,
  S volt ruhámon folt hátán folt,
  Zöldre raktam sárgát, kéket…
  Szent atyám, be tarka élet!

(Szatmár.)


Homér és Oszián.

  Hol vannak a hellenek és hol a czelták?
  Eltűntenek ők, valamint
  Két város, a melyet
  A tengerek árja benyel,
  Csak tornyaik orma maradt ki a vizből…
  E két torony orma: Homér s Oszián.

  Koldús vala az,
  Királyfi emez. Mi különbség!
  De egybe’ hasonlatosak:
  Mind ketteje vak volt.
  Szemfényeiket tán
  Lelkök lobogó tüze, önnön
  Dicsőségök ragyogása vevé el?

  Nagy szellemek ők! ha varázskezeik
  Érintik a lant idegét,
  Mint isten igéje, világot
  Alkotnak az ember elé,
  Mely bámulatos szép
  És bámulatos nagy. –

  Halljátok Homért?
  Dalában a mennyei bolt
  Egy csöndes örömnek örök mosolya,
  A honnan a hajnali bíbor
  S a déli sugár aranya
  Oly nyájasan ömlik alá
  A tengeri szőke habokra,

  És bennök a zöld szigetekre,
  Hol istenek űzik az emberi nemmel
  Boldog vegyülésben
  Játékidat, oh gyönyörű szerelem!

  S látjátok amott Osziánt?
  Az éjszaki tenger örök ködü földén
  Vad szikla fölött viharokkal együtt
  Harsogja dalát az alaktalan éjben,
  És feljön a hold,
  Mint a lemenő nap,
  Oly vérvörösen,
  S zord fénybe borítja a rengeteget, hol
  Bolygnak seregestül
  A harcz mezején elesett daliák
  Bús szellemei.

  Minden mi világos,
  Minden mi virágzó
  Dalodban, oh koldusok őse, Homér!
  Minden mi sötét,
  Minden mi sivár
  Dalodba’, királyi utód, Oszián!

  Csak rajta, daloljatok egyre,
  Verjétek a lantot, az isteni lantot,
  Homér s Oszián!
  Eljőnek az évek,
  Századjai s ezredei; letipornak
  Mindent könyöretlenül, oh de
  Ti szentek vagytok előttök;
  Mindenre a sárga halált lehelik,
  Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!

(Szatmár.)


A virágok.

  Ki a mezőre ballagok,
  Hol fű között virág terem,
  Virágok, szép virágaim,
  Be kedvesek vagytok nekem!
  Ha látom, mintha lyányt látnék,
  Szivem reszket, keblem dagad. –
  Siromra, hogyha meghalok,
  Ültessetek virágokat.

  Leűlök a virág mellé
  És elbeszélgetek vele,
  Szerelmet is vallok neki,
  S megkérdem: engem szeret-e?
  Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért,
  Hogy érti jól szavaimat. –
  Siromra, hogyha meghalok,
  Ültessetek virágokat.

  S ki tudja: az illat vajon
  Nem a virág beszéde-e?
  Csak hogy nem értjük, nem hat át
  Testünkön lelkünk fülibe;
  Szagolja csak s nem hallja meg
  A test e szellemhangokat. –
  Siromra, hogyha meghalok,
  Ültessetek virágokat.

  Igen, az illat a virág
  Beszéde, annak dala ez,
  S ha lényem durvább része a
  Sírban rólam lefejledez:
  Nem szagolom többé, hanem
  Hallom majd e szép dalokat. –
  Siromra, hogyha meghalok
  Ültessetek virágokat.

  Virágillat, virág dala,
  Te lészsz majd ott bölcsődalom,
  Melynek lágy zengedelminél
  Tavaszonként elaluszom,
  S következendő tavaszig
  Lelkem szép álmokkal mulat. –
  Siromra, hogyha meghalok,
  Ültessetek virágokat.

(Pest.)


A kisbéres.

  Nem ül kevélyebben a huszár a lovon.
  Mint az a kisbéres a vendégoldalon,
  Behordta a szénát gazda padlására,
  Üres szekerével ballag a tanyára.

  Hat czímeres ökör sétál a szekérrel,
  Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,
  Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:
  Harangnak illenék holmi kis faluba.

  Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!«
  S a szekérből a nagy ostort veszi elő,
  Két öles a nyele, három a kötele,
  Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele.

  Kati ott gyomlál a kis kertben serényen,
  Mikor a szekér a házok előtt mégyen,
  Még ki sem pillantott, és már rá ismére
  Ostora hangjáról a béres legényre.

  Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’
  Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;
  Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?
  Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.

  A kisbéres pedig korán sem az, a ki
  Az ajándékot nem szokta elfogadni,
  Kivált ha neki azt szép leány kinálja,
  S legkivált ha az a szép leány babája.

  Elfogadta, föl is tüzte kalapjára,
  S fölugrott megint a szekér oldalára,
  És közéje vágott szép hat tinajának,
  S most még kevélyebben tartott a tanyának.

  Mit fejében gondolt s érezett szivében,
  Mit el nem mondhata ott hirtelenében:
  Azt utjában olyan szépen elfütyölte,
  Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle.

(Szatmár.)



A vándor legény.

  Hogyha üres az embernek
  Zsebje: üres a has is.
  Zsebem üres, ennél fogva
  Üres az én hasam is.

  Tennap ettem utójára,
  Az igaz, hogy keveset,
  No de semmi! van elég, ki
  Én helyettem is evett.

  S holnap ujra nap lesz, akkor
  Ehetem majd… ha lesz mit.
  Addig reménység anyámnak
  Szívom édes emleit.

  Hasam üres, de helyette
  Teli vannak szemeim,
  Megtöltötték a hidegtől
  Kiszorított könnyeim.



  És ez jó, hogy ily hideg van,
  Legalább sietnem kell,
  S így a csárdát, mely még messze
  Szaporábban érem el.

  Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
  Gyi, két lábam, fussatok!…
  Milyen áldott két csikó ez,
  Egyik sem kér abrakot.

  Egyik fakó, másik szürke,
  Mert nadrágom két darab,
  Egyik szárát úgy toldottam
  A másikhoz a minap.

  Volt nekem jó új ruhám is,
  Volt nekem szép uj ruhám…
  De kimélni kell az újat…
  Hogy ne kopjék, eladám.

  S hogy kijátszam a haramját,
  Ki megállit, meglehet:
  A legelső korcsmárosnak
  Általadtam pénzemet.

  Most a mely’k zsivány nálam csak
  Egy fillérre is akad,
  Díjul annak én azonnal
  Fizetek száz aranyat.

  Nincs zsivány, de a helyett a
  Szél kutatja zsebemet.
  Szél barátom, ne kutyálkodj’,
  Megütöm a kezedet.

  Tréfa, a mi tréfa, de ez
  Kriminális egy idő,
  Összeeskütt ellenem ma
  Szél, hidegség, hó, eső.

  Az az egyetlen szerencsém,
  Hogy mezítláb útazom;
  Teli menne vízzel sárral
  A csizmám e rosz uton.

  Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz
  Fölöttem a fergeteg.
  Hadd gunyoljon! rajta egykor
  Én is jókat nevetek.

  Ád az isten egy kis műhelyt,
  Ád az isten majd nekem,
  Benne lesz meleg kandallóm,
  Feleségem, gyermekem…

  Ott ha a szél, e czudar szél
  Ablakomnál megjelen:
  Olyat kaczagok szemébe,
  Hogy megpukkad mérgiben!

(Szatmár.)


O. B. kisasszonyhoz.

  Szép mulatság téged néznem,
  Szőke kis lyány,
  Te kis bimbó az ifjúság
  Rózsafáján!
  Elnézném én szemed s ajkad
  Untalan;
  Ajkadon szived s szemedben
  Lelked van.

  Szived, lelked, mind meglátom,
  Ha rád nézek;
  Csendes még az, mint a téli
  Madárfészek.
  Várj csak, várj, ha majd eljő a
  Kikelet,
  Mily zajos néppel telik meg
  Kebeled.

  És az szép, legszebb idője
  Életünknek,
  A midőn a szív először
  Népesül meg,
  A midőn kiséretével
  Benn terem
  A hatalmas nagy király, a
  Szerelem.

  Kisérői: öröm, bánat,
  Könny, mosolygás,
  Kétség, remény, és ki tudja:
  Mi minden más?
  E sok vendég ugy megtölti
  A szivet,
  Hogy ez, szegény, szinte-szinte
  Megreped.

  És ez a nép egyre lót-fut,
  Föl s le nyargal,
  Nem nyugosznak, dörömböznek
  Éjjel-nappal.
  És nekünk e zaj, mely soha
  Nem szünik,
  Oly nagyon fáj és oly nagyon
  Jól esik!…

  Mit mosolygasz, mit mosolygasz,
  Csintalan lyány?
  A mit itten magyaráztam,
  Már tudod tán?
  Oh nem, ezt még nem teszem föl
  Felűled!
  De ha így van?… annál jobban
  Becsűllek.

(Szatmár.)


Valahogy.

  Várom, várom lakodalmam
  Nehezen,
  No de hiszen ma-holnap már
  Itt leszen.
  Nem a világ ez az egy hét,
  Lemorzsolom apródonként
  Valahogy.

  Szegény ember fia vagyok,
  Az apám
  Egy kunyhót sem, egy garast sem
  Hagy reám;
  Baj, baj! de nem olyan nagy baj,
  Azért mi csak elélünk maj’
  Valahogy.

  Menyasszonyom akaratos
  Kis leány,
  Én sem hajtok fejet minden
  Szó után,
  Tüzes patak a mi vérünk,
  Hanem azért csak megférünk
  Valahogy.

  Ma ő enged, holnap meg én
  Engedek,
  Igy elejét álljuk szépen
  A pörnek,
  És ha nappal összeveszünk,
  Este majd csak kibékülünk
  Valahogy.

(Szatmár.)


A sivatag lakói.

  Ott a zerge a kősziklán
  S legelészi a mohot,
  Ott van a sas, fenn-röptében
  Közelíti a napot,
  Ott a liget fái közt zeng
  Az apró madársereg,
  Ott a fák alatt a kígyó
  Csúszik-mászik és sziszeg,
  Ott van a strucz, a homokba
  Dugta ostoba fejit,
  Ott a krokodíl a sásban
  Sírja sátán-könnyeit,
  Ottan ássa a hiéna
  A halottak lakhelyét,
  Ott a tigris, üvöltözve
  Vérszemmel néz szerteszét…
  Egy hiányzik: az oroszlán;
  Hol vagyon ő? hova lett?
  Tán megölték? tán eltévedt,
  Járván messze földeket?
  Messze járt, de el nem tévedt,
  És vadásztak bár reá,
  Meg nem ölték, nem ölhették,
  Mert magát ő nem hagyá.
  De csatája hosszu, nagy volt
  S megviselte erejét,
  S hogy ezt ismét összeszedje,
  Csendes helyre rejtezék.
  Nyugszik a fáradt oroszlán
  Pálmafának ernyején…
  Nyugszom én fáradt oroszlán
  Feleségem kebelén.

(Koltó.)


Csak ugy omlanak most hozzám…

  Csak ugy omlanak most hozzám
  A szebbnél szebb levelek!
  Minap egygyel kedvesem majd
  Szívem repesztette meg,
  Most meg arra figyelmeztet
  Egy nem ismert jó barátom,
  Hogy »vigyázzak s fussak innen,
  Mert közel van a halálom,

  Fussak innen! orgyilkos kéz
  Fenyegeti éltemet.«
  Tréfa-e ez vagy valóság?
  Egyik s másik is lehet.
  Jó barátom, hogyha tréfálsz,
  Fordulnál más emberekhez,
  Mert az ily kis tréfácskával
  Engemet meg nem ijesztesz.

  S ha nem tréfa? ha valóban
  Tör valaki ellenem?
  Úgy is jól van, majd bevárom
  És megnézem emberem.
  Tán valami rosz poéta,
  Kinek Pegazusom lába
  Rá hágott a tyukszemére
  Helikonra-ballagtába’?

  Vagy valami táblabiró?
  Kinek úri fejirül
  Leütöttem a parókát
  S a feje is leröpült?
  Vagy valami vetélytársam,
  Ki miattam kosarat hord,
  Kit lehánytam a nyeregből
  És szemébe rúgtam a port?

  Hah, vagy talán mind a három
  Összeeskütt ellenem?
  No ha ezek megtámadnak,
  Mit csináljak, istenem!
  A poéta álkapczáját
  Leszakítom fegyveremnek,
  S ellenségimet, mint Sámson,
  E szamárcsonttal verem meg!

(Szatmár.)


Ősz elején.

  Üres már a fecskefészek
  Itt az eszterhéj alatt,
  Üres már a gólyafészek
  Tetejében a kéménynek…
  Vándor népe ott halad,

  Ott a messzeség homályin,
  Ott az égnek magasán.
  Látom még, mint kis felhőket,
  Vagy már nem is látom őket?
  Csak ugy képzelem talán.

  Elröpűlnek, elröpűltek,
  Tavasz s nyár vendégei,
  És őket már nem sokára
  A kertek s mezők virága
  S a fák lombja követi.

  Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
  Majd borul, majd kiderűl.
  Ajka még mosolyg, s szemébe
  Könny tolúl… ennek sincs vége,
  S ajkán ujra mosoly űl.

  Bús mosolygás és vidám könny!
  Csodálatos keverék.
  Észrevétlen karon fogja
  És egy más világba vonja
  A merengés emberét.

  Órahosszat elmerengek,
  És ha egy elejtett tárgy
  Vagy harang, a mely megkondul,
  Fölriasztott álmaimbul:
  Elmém, nem tudom, hol járt?

(Szatmár.)


A csillagos ég.

  Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
  És merengve nézem a sötétkék eget;
  Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
  És koszorú gyanánt övezi fejemet.
  Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
  Lemosott magáról minden földi szennyet,
  S most ujjá születve a magasba röppen
  S keresi a mennyet.

  Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
  Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
  Tán mellém valami kis bogárka szálla,
  Vagy távoli folyam harsogása lehet,
  Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
  Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül,
  Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése
  Le a csillagkörbül.

  Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között,
  És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
  Melyet az istenség titkos ujja szövött…
  Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?
  Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
  És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
  Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,
  Hadd beszéljek veled.

  Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
  S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
  Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
  A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?…
  De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
  Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
  Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén
  Lángol-e szerelem?

  Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
  S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
  De ha a szerelem föl nem kísér oda,
  Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
  Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
  S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!…
  A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
  Nem pótolja semmi.

(Szatmár.)


Az ember.

  Nincs nevetségesebb az embernél,
  Oly kevélységben, olyan gőgben él!
  A világot fitymálják ajkai,
  S minth’ az eget akarná szántani
  Orrával, oly magasra tartja fel.
  Kevély ember, miben kevélykedel?

  Egy szempillantásnál mi rövidebb!
  Ember barátom, a te életed.
  Rohanva jő az idő s elrohan,
  Egy kezében bölcsőd pólyája van,
  S másikba koporsódra szemfödel.
  Kevély ember, miben kevélykedel?

  S mit végezhetsz egy pillantás alatt?
  Hódítál népeket, országokat?
  Hódítani csak gyávákat lehet,
  S az uralkodás ilyenek felett
  Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.
  Kevély ember, miben kevélykedel?

  S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet?
  Veled hal meg s a föld alá viszed,
  Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig,
  S ott őrzi azt egy pár kis századig,
  S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el.
  Kevély ember, miben kevélykedel?

  Dicsőséged, neved maradjon! hol?
  A nép is elvesz, melyhez tartozol.
  Az ország, melyben most él nemzeted,
  Tenger volt egykor, s ujra az lehet,
  S e föld is semmiségbe oszlik el.
  Kevély ember, miben kevélykedel?

(Koltó.)


Azokon a szép kék hegyeken túl…

  Azokon a szép kék hegyeken túl
  Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
  Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
  Kit boldoggá egyedűl szived tett;
  Napkeletről messzebb napkeletre
  Jösz velem, hogy mulathass kedvedre,
  Oda viszlek, szép Erdélyországba,
  Láposvölgyi regényes magányba.
  Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
  Mert ott csak a természet lesz vélünk,
  A dicső, az örökszép természet,
  Kinek arczát oly gyönyörrel nézed,
  Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
  Kit soha sem kaptam hazugságon,
  Ki elűzi a lélek kigyóit,
  Ki soha sem sebesít, de gyógyit.
  Ottan élünk a világtól távol,
  Semmi sem jut el hozzánk zajából,
  Csak az a halk, tengerféle morgás,
  Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
  S mely meg nem zavarja álmainkat,
  Sőt még költőibb álmakba ringat.
  Oda viszlek, egyetlen virágom
  A nagy földön, e nagy pusztaságon,
  Ott gyakorlom én be ezt a régen
  Óhajtott szót: kedves feleségem!

(Szatmár.)


A szájhősök.

  Meddig tart ez őrült hangzavar még?
  Meddig bőgtök még a hon nevében?
  Kinek a hon mindig ajkain van,
  Nincsen annak, soha sincs szivében!
  Mit használtok kofanyelvetekkel?
  Évrül évre folyvást tart a zaj,
  És nem ott-e, a hol volt, a nemzet?
  Nincs-e még meg minden régi baj?

  Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
  Az időt így elharácsoljátok;
  Várva néz rég s oly hiába néz az
  Isten napja s a világ reátok.
  Nyujtsátok ki tettre a kezet már
  S áldozatra zsebeiteket,
  Tápláljátok végre a hazát, ki
  Oly sokáig táplált titeket.

  Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
  A valódi honfiút mutatja,
  De ti gyáva s önző szívek vagytok,
  Tettre gyávák s önzők áldozatra.
  Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal,
  Megifjodnak a vén nemzetek,
  De ti, hernyók, új lombot nem adtok,
  Sőt a régit is leeszitek.

  S oh mi vakság! fölemelte még a
  Népszerűség őket paizsára,
  Az elámult sokaság, miképen
  Megváltóit, karjaikba zárja.
  Megváltók? ők a hon eladói,
  Elveszünk ez ordítók miatt…
  Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
  Mert a félénk eb mindég ugat.

  Én ugyan nem állok a sereghez,
  Mely kiséri őket ujjongatva,
  És ha egykor közibök vetődöm,
  Nem egyébért lépek e csapatba,
  Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
  Ál nagyok győzelmi szekerét,
  S haragomnak ostorával vágjam
  Arczaikra a bitó jelét!

(Szatmár.)


Bucsú a nőtlenségtől.

  Tőled válok, legrégibb barátom,
  Nőtelenség, tőled válok el;
  Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
  Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.

  Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt,
  Rajtad most ily hirtelen kiad.
  Megosztottam véled ifjuságom,
  Hagyd magamnak férfikoromat.

  Szeretélek, mint tán senki más nem,
  Hogyha intél, én szót fogadék,
  Mentem én, a regényes kalandok
  Zászlaját a merre lengetéd.

  Messze vittél, sokfelé ragadtál,
  Elfáradtam, megpihenni kell…
  Nyoszolyám lesz kedvesem két karja,
  S fejér párnám a puha kebel.

  Mosolyognak ifju czimboráim,
  Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár,
  S szánakozva mennek el mellettem…
  Savanyú a szőlő, ugy-e bár?

  Én valóban szánalomra méltó,
  Szánalomra oly méltó vagyok!
  Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
  Esténként nem barangolhatok.

  Nem szabad már, csak egyet szeretnem,
  És ez is csak engemet szeret,
  Nem ugy, mint az ő jó szeretőik,
  Kik szeretnek százat, ezeret. –

  Isten hozzád, nőtlenség barátom!
  Haragszol vagy nem haragszol rám:
  Már ezentúl hátamat látod csak,
  Örömiddel végkép jóllakám.

  Isten hozzád, vidd el tarka zászlód
  Másfelé, hogy új hivet szerezz,
  Fejér zászló kell nekem már, és az
  Feleségem fejkötője lesz.

(Szatmár.)


Beszél a fákkal a bús őszi szél…

  Beszél a fákkal a bús őszi szél,
  Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
  Vajon mit mond nekik? beszédire
  A fák merengve rázzák fejöket.
  Dél s est között van az idő, nyujtózom
  A pamlagon végig kényelmesen…
  Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
  Kis feleségem mélyen, csendesen.

  Egyik kezemben édes szendergőm
  Szelídeden hullámzó kebele,
  Másik kezemben imakönyvem: a
  Szabadságháborúk története!
  Minden betűje üstököscsillagként
  Nyargal keresztül magas lelkemen…
  Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
  Kis feleségem mélyen, csendesen.

  Arany csal s ostor kerget tégedet
  A zsarnokért megvíni, szolganép,
  És a szabadság? egyet mosolyog,
  S mind, a ki híve, a harcztérre lép,
  S érette, mint a szép lyánytól virágot,
  Sebet, halált oly jó kedvvel veszen…
  Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
  Kis feleségem mélyen, csendesen.

  Hány drága élet hullt már érted el,
  Oh szent szabadság! és mi haszna van?
  De lesz, ha nincs; tiéd a diadal
  Majd a csatáknak utósóiban,
  S halottaidért bosszut is fogsz állni,
  S a bosszuállás rettentő leszen!…
  Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
  Kis feleségem mélyen, csendesen.

  Vérpanoráma leng előttem el,
  A jövendő kor jelenései,
  Saját vérök tavába fúlnak bé
  A szabadságnak ellenségei!…
  Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
  S villámok futnak által fejemen,
  S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
  Kis feleségem mélyen, csendesen.

(Koltó.)


A mióta én megházasodtam…

  A mióta én megházasodtam,
  Valóságos fejdelem vagyok,
  Trónusom a karszék, és pipámnak
  Hosszu szára a királyi bot.

  Ekkép űlök szörnyü méltósággal,
  S elfogadom kegyelmesen itt
  – A kik jőnek audientiára –
  Országomnak jobbágy népeit.

  Ott egy lyányka rózsaszín ruhában…
  Mert lyány vagy s még szép is a felett,
  Legelőször is veled beszélek,
  Jer, hugám, az elsőség tied.

  Kis hamis lyány! mért kerültél eddig?
  Csak nevedről ismerhettelek,
  Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak,
  Kergetélek, s el nem értelek.

  Ámde végre birtokomba estél,
  Meghódítám tündér szárnyadat,
  Kertészem vagy, te növelsz naponként
  Homlokomra fris virágokat.

  Szép virágok színre és illatra,
  Milyeket csak tündérkéz növel,
  És közöttök a tövis csiklandja
  Csak fejemet s nem karczolja fel. –

  Lépj elő, te hosszu száraz ember,
  Mély szemű és sápadt arczu Gond.
  Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan
  Prózai históriákat mond;

  Balgatag, ki ily dicső napokban
  Kenyeret és ruhát emleget,
  Hordd el magad! bár rövid az élet,
  Beszélgethetünk még eleget. –

  S te is itt vagy, te is megjelentél?
  Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom?
  Nem remeg kend, örök ellenségem,
  Hogy ezennel fölakasztatom?

  Mély sebeket hasítál szivembe,
  Melyek néha most is vérzenek;
  Mit csináljak most veled?… ne búsulj,
  Kegyelmesen megkegyelmezek.

  Egymás ellen hosszu harczot vívtunk,
  A diadal hozzám esküvék;
  Nagylelkű leszek, mert a győzőnek
  Dicsősége a nagylelküség – –

  Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol,
  Tán megrúgta valamely szamár,
  Vagy tán azért nyugtalankodik, mert
  Engem olyan rég nem láta már.

  Várj, lovacskám, majd tiporhatod még
  A felhőket jó gazdád alatt,
  Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan
  Fejedelmi nyugodalmamat.

(Koltó.)


September végén.

  Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
  Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
  De látod amottan a téli világot?
  Már hó takará el a bérczi tetőt.
  Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
  S még benne virít az egész kikelet,
  De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
  A tél dere már megüté fejemet.

  Elhull a virág, eliramlik az élet…
  Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
  Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
  Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
  Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
  Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
  S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme,
  Hogy elhagyod érte az én nevemet?

  Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
  Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
  Én feljövök érte a síri világból
  Az éj közepén, s oda leviszem azt,
  Letörleni véle könyűimet érted,
  Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
  S e szív sebeit bekötözni, ki téged
  Még akkor is, ott is örökre szeret!

(Koltó.)


Elértem, a mit ember érhet el…

  Elértem, a mit ember érhet el:
  Boldogsággal csordultig e kebel!
  Ölemben kedves ifju feleség,
  Milyenről lelkem annyit álmodék,
  Midőn virágaid közt, képzelet,
  Mint mámoros pillangó repkedett;
  Ölemben egy oly asszony, a kinek
  Tündérek adják a testvér nevet,
  Ölemben a legdrágább földi kincs…
  Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
  Miért is volna nékem a remény?
  A nem-továbbat már elértem én.
  Mi volna könnyebb? mint lemondanom
  Mostan te rólad, honfi-aggalom,
  Te rólad, kínos haza-szeretet,
  Ki mindörökké téped a szivet,
  S magamnak szedni, mit az óra ád,
  Istenre bízván más búját, baját… –
  De el nem hagylak, hazám, tégedet,
  Múltat, jövendőt mindent eltemet
  Boldogságomnak tenger-özöne,
  Csak szent oltárodat nem önti le.
  Veled sohajtok, hazám, mint elébb,
  A kedvezőbb, a szebb idő felé,
  Mely töviskoronádat leveszi,
  S helyébe a dicskoszorút teszi,
  Veled sirok, ha fájnak sebeid,
  Miket rajtad haramják keze nyit,
  Veled sirok, hogy fázol, éhezel,
  S nincs részvevőd sem távol, sem közel,
  Veled sirok, hogy korcsok fiaid,
  S hivom le rájok isten átkait,
  S veled szégyenlem, hogy a nagy világ
  Téged, szegény hazám te, meg se lát,
  Hogy, a ki rajta egykor úr valál,
  És reszketett parancsod hanginál,
  Most rája nézve nem is létezel…
  S érted teszek majd, hogyha tenni kell!

(Koltó.)


Egykor és most!

  Egykor és most! egykor és most!…
  Ép ilyen volt az idő,
  Mint most, ily hideg, zimankós,
  Igy szakadt le az eső.

  Nagyon jól jut az eszembe,
  Még a napját is tudom:
  Ballagott egy ifjú kinn a
  Pocsétás országuton.

  Bús arczczal, kopott ruhában
  A hogy ottan ballaga,
  Olyan volt, mint egy vándorló
  Leveletlen őszi fa.

  Csak ment, csak ment, s ha előtte
  Két felé tért el az ut.
  Nem kérdezte senkitől sem:
  Ezen s ezen hova jut?

  Mindegy volt ő rája nézve,
  Ha jobbra, ha balra ment;
  Sehol sem várt rá meleg ház
  És meleg szív odabent.

  Megmondjam-e, feleségem,
  Hogy ez ifjuból mi lett?
  Ne sajnáld őt, éli már ő
  A mennyei életet.

  Hanem ebből azt ne hidd, hogy
  Elment az élők közűl;
  Annyiban van csak, hogy ő már
  Itt a földön üdvezűlt.

  Itt van e meleg szobában,
  S ajka forró ajkadon,
  Kedves drága feleségem,
  Édes szép kis angyalom.

(Koltó.)


Csendes élet.

  És vége a komédiának,
  A fütty s a taps elhallgatott,
  A nagy függöny szépen legördült,
  S én ott hagyám a színpadot.

  S most itt vagyok… oly messze, messze,
  Száz mérföld tőlem a világ,
  Ki egykor azt becsavarogtam,
  Mint a garabonczás diák.

  Itt űlök feleségem mellett
  Ebb’ a csendes kis faluba’.
  Egykor szűk volt a föld, s imé most
  Elég tág e kicsiny szoba.

  Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
  És feleségem mosolyát,
  S szemem nem kíván többet látni,
  Bármily kevés az, a mit lát.

  Ki tette volna föl felőlem,
  Hogy ilyen furcsán járok még?…
  De mikor olyan furcsa, furcsa
  Portéka az a feleség!

(Koltó.)


Az utósó virágok.

  Őszi idő a javából,
  A természet homlokáról
  Minden szépet leragad.
  Nincsen a mezőkön semmi,
  Még a kertben is keresni
  Kell már a virágokat.

  Kis Juliskám összeszedte
  És bokrétává kötötte
  A maradék szálakat.
  Jól tevéd, kis feleségem,
  Kedvet szerzesz evvel nékem,
  S tán velök sem tészsz roszat.

  Már ha úgy is halniok kell,
  Haljanak hát legalább el
  Itt, hol látják szemeink;
  Könnyebb lesz talán halálok,
  Hogyha azok néznek rájok,
  A kik őket szeretik.

(Koltó.)


Tiz pár csókot egy végbül…

  Tiz pár csókot egy végbül
  A legédesebbjébül!
  Rádást is,
  Feleség,
  Nekem ennyi
  Nem elég.

  Csak ugy virág, ha tarka,
  Csak ugy asszony, ha barna.
  Barna kis
  Feleség!
  Szíved, szemed,
  Ajkad ég!

  Ölelj, ölelj, angyalom,
  Ha ölelsz, azt gondolom,
  Hogy én még
  Igy élve
  Felröpülök
  Az égbe.

  Oltsuk el már a gyertyát,
  Mert azt ingyen nem adják.
  A gyertya
  Derága,
  Minek ég itt
  Hiába.

  Házasodjunk, hajahaj,
  Házasélet kutyabaj,
  Mindig szép,
  Mindig a,
  Reggel, délben,
  Éjszaka!

(Koltó.)


Szivem.

  Isten, alkotál-e
  Több ily szívet is már
  Mint az én szivem?
  Volt-e másban is már
  Ily sokféle és ily
  Forró érzelem?

  Hű tanya ez a szív,
  Nemesebb barátság
  Hű tanyája ez,
  Elhagyott, elaggott
  Szüleim egyetlen
  Lágy párnája ez.

  Kert e szív, a hol leg-
  Illatosb virágid
  Nyílnak, szerelem!
  Bánya ez, a mely a
  Szabadság számára
  Kardvasat terem.

  És mi szép, mi jó van
  A kerek világon,
  Melyet nem ölel,
  Melyhez imádása
  Ne hajolna le vagy
  Nem röpülne fel?…

  S egykor ez a szív is
  Megszünik dobogni,
  Mint a többiek;
  Egykor ez a szív is
  Megszünik dobogni…
  Néma lesz s hideg.

  Lenn a föld porában
  Össze fog vegyűlni
  Majd a többivel,
  S tán olyannal épen,
  Kit magasb indúlat
  Soh’ sem gyujta fel.

  Oh nem! szívemet ne
  Bírja másokéval
  Ugyanaz a hely…
  Vegyétek ki, hogyha
  Meghalok, barátim,
  S égessétek el.

(Szatmár.)


Ilyen óriást, mint…

  Ilyen óriást, mint
  Én vagyok, ki látott?
  Ölembe tartom az
  Egész mennyországot!
  Borúlj rám, borúlj rám,
  Édes mennyországom,
  Felhőtlen szép egem,
  Fényes napvilágom!

  Istenem, istenem,
  Miért is teremted
  Olyan parányinak
  Az emberi keblet?
  Boldogságom nem fér
  Igy egészen belé,
  El kell tékozolnom,
  El kell sírnom felét.

  Megjövendöltem én,
  Hogy boldog leszek még,
  Hogy a bú nálam csak
  Átutazó vendég.
  Elmentél, messze is
  Jársz immár, búbánat,
  Csak eredj! képpel sem
  Fordulok utánad.

  Nézd, kedvesem, nézd, a
  Nap még le sem mene,
  Még is már javában
  Szól a fülemile.
  De hiszen ez nem is
  Madár danolása,
  Hanem csókjaidnak
  El-elcsattanása.

  Mint szelíd tavaszi
  Eső a rónára,
  Ugy hulldogál csókod
  Ajkamra, orczámra,
  Mindenik cseppjéből
  Egy-egy virág terem…
  Csókzáporos tavasz!
  Virágos szerelem!

(Szatmár.)


Az volt a nagy, nagy munka…

  Az volt a nagy, nagy munka,
  Kicsiny kis feleség,
  Mig megszereztelek, mig
  Veled eljöheték.

  Ha ilyen drága volna
  Minden háznál a lyány,
  Be kevés pap híznék meg
  Az esketés diján.

  Igaz, hogy ily leány nem
  Minden bokorban nő,
  S uram fia: poéta,
  Rongyos poéta-vő!

  Meg is téve dicsően
  A hat-vágást apád,
  Hogy ily isten-csapástól
  Menekjék a család.

  És a midőn hiába
  Volt minden izzadás,
  S ég, föld daczára meglett
  Az asszony-elhozás:

  Eltört ugyan az útban
  Kocsinknak kereke,
  De nem hiszem, hogy a nagy
  Áldás-súly törte le.

  Azon áldásnak súlya,
  A melylyel engemet
  Ipam s napam magoktól
  Eleresztettenek.

  Azon az egyen most is
  Csodálkozom nagyon,
  Hogy az ajtón jövék ki
  És nem az ablakon.

  Mért is nem dobtak itt ki?
  Tűrném a többivel;
  A sok közt e kis tréfa
  Nem is tűnt volna fel.

(Koltó.)


Hintón és gyalog.

  Rég eltemette a nyarat
  Az ősz, s ez is haldoklik már,
  Az erdő még is milyen hangos!
  Hogy fütyöl benne a madár!

  E füttyre fölriadtak az
  Álmos merengésből a fák,
  S a meglepő, nem-várt örömtől
  Megrezzen rajtok minden ág.

  Még ott fönn a nap is, a ki
  Ködcsuklyájába bújt vala,
  Gondolva, hogy a tavaszig már
  Ugy sem leszen mit látnia.

  Még fönn az égen a nap is
  Kiváncsian pillant elé,
  Hogy lássa ezt a madarat, mely
  A bús csendet szétkergeté.

  Keres, keres szemeivel,
  Megnéz az erdőn minden fát,
  De mind hiába, mind hiába,
  Madárfélét sehol se lát.

  Jó nap barátom, ne keresd
  A fákon e víg madarat,
  Ott ballag a mi füttyösünk a
  Gyaloguton a fák alatt.

  Egy ágról szakadt siheder,
  Kit a balsors meghordoza,
  Keblén kenyere, hátán háza,
  S szivében jó kedv tavasza.

  Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl,
  Hogy harsog az erdő bele.
  S ím fényes úri hintón nyargal
  S szemben találkozik vele.

  A fényes hintóban belül
  Sötét ur ül nagy csendesen;
  Ah, milyen napfogyatkozás van
  E gazdag úr szemeiben!

  Meglátja őt a siheder,
  És sajnálkozva távozik…
  Ti szegény gazdagok, kiken ily
  Rongyházi is sajnálkozik!

(Koltó.)


Mi a szerelem?

  Süldő poéták, bikficzek,
  Ugyan ne csiripeljetek
  A szerelemről! kérlek szépen
  Az emberiség szent nevében,
  Melyet kínpadra vonni vétek,
  Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
  Tudjátok melyik fán terem,
  Milyen madár a szerelem?
  A kotyvaszték, mit fejetek
  Rosz bögréjében főztetek,
  A sóhajtások galuskája
  Pityergések levébe hányva,
  Epedéssel megsáfrányozva
  Vagy kakasdühhel megborsozva,
  Oh én szerelmes istenem,
  Ez még korán sem szerelem!
  Még várjatok, kis bikficzek,
  Kissé nagyobbat nőjetek,
  Hogy a szerelmet ismerjétek
  És azt megénekelhessétek. –
  Viselni hosszu éven át
  A szívben a kétség nyilát,
  Teremteni legmelegebb
  Vérünkből szép reményeket.
  Csak azért, hogy meghaljanak
  Hogy minden istenadta nap
  Legyen egy-egy kedves halottunk,
  Kit kínosan kell megsiratnunk;
  A rágalomnak óriási
  Kigyófarkával szembeszállni,
  Eltűrni oly bántalmakat,
  Mit megtorolni nem szabad,
  Mert kedvesünk azé, ki bánt,
  S aztán elvenni a leányt,
  Eldobni érte szabadságunk,
  Mely legimádottabb sajátunk,
  S fölvenni a könnyű szabadság
  Helyett az élet súlyos gondját,
  Dolgozni napok s éjeken,
  Hogy ételünk s ruhánk legyen;
  S ha feleségünk tán szeszélyes,
  Magunkat szabni szeszélyéhez,
  Hogy már ha kell örömtelennek
  Lenni egyik vagy más életnek,
  Mienk legyen örömtelen…
  Lássátok, ez a szerelem!

(Koltó.)


Ez már aztán az élet…

  Ez már aztán az élet!
  Az egész éven át
  Föl és alá kószálom
  A két magyar hazát.

  Vándorlok Magyarország
  Dicső térségein
  S testvére, a szép Erdély
  Regényes bérczein.

  Rónákról nézek távol
  Hegyek tetőire.
  És hegytetőkről nézek
  Távol rónákra le.

  Füvetlen fátlan puszta
  S vad erdős rengeteg
  Szép panorámaképen
  Előttem ellebeg.

  Ott városok harangja,
  Itt mezei kolomp,
  Amaz drámákat és ez
  Tündérregéket mond.

  Itt egy sötét nagy kastély
  Taszít magátul el,
  Ott egy fejér kis kunyhó
  Barátként üdvezel.

  Előre, csak előre,
  Nagy messze még a czél;
  Tovább, tovább mindegyre,
  Gyorsan miként a szél.

  Mi kéj, így kóborolni
  Hegyen és völgyön túl,
  Mi kéj! mint dagad keblem!
  S erszényem mint lapúl!

(Dézs.)


El innét, el a városból…

  El innét, el a városból,
  Fogjatok be hamarjába,
  Hadd rohanjak, hadd röpűljek
  Más vidékre, más országba!

  Mint kivánkozám e helyre,
  Lelkemet mint vonta a vágy!
  S ugyanez az érzelem most
  Von tovább, maradni nem hágy.

  Nevezetes ez a város,
  Tekintetem szerteszéjjel
  Mint az üstökös kalandoz
  S nem telik be nézésével.

  Összevissza tarkabarkán
  Állnak új és régi házak,
  Mintha képviselve volna
  Itten minden eltünt század.

  S történetkönyv ez a város,
  A történetek nagy könyve,
  Minden utcza és minden kő
  Nagy dolgokról beszél benne.

  S a magyar szó árad itten
  Mindenütt, a merre járok,
  Édes hangok, kedves hangok,
  Illatoznak, mint virágok.

  S még is mindezek daczára
  El innét, sőt ép ezért el,
  Hogy a megszokás utol ne
  Érjen prózai kezével.

  S szemeimről azt a fényes
  Rózsafátyolt le ne tépje,
  Melyen át e várost nézem,
  Elmerülve tündérkéjbe.

  Igy maradj meg, szép Kolozsvár,
  Igy maradj te emlékimben,
  Ily kedvesen, ily dicsően…
  El tehát, el gyorsan innen!

(Kolozsvár.)


A szerelem országa.

  Álmodtam a minap…
  Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva?
  Csak azt tudom, hogy álmodám.
  Ah, milyen szép álom vala!
  Most, a midőn leírom,
  Kezem még most is reszket… a gyönyörtől!
  Ballagva mentem hosszu úton,
  Azaz, hogy nem ballagva,
  Sőt inkább sebesen,
  Mert puszta volt a táj, a merre jártam,
  Oly puszta, olyan prózai,
  E tájnak csak lakói voltak
  Még prózaibbak…
  Oly szenvedélytelen, nyugott pofák!
  Siettem el, siettem el,
  Hogy mentül hamarabb
  Mögöttem hagyjam e
  Boszantó tájt s boszantóbb arczokat.
  Elvégre értem egy magas kerítést,
  A melynek gyémánt kapujára
  Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel:
  »A szerelem országa«.
  Vágy-szomjasan
  Kaptam meg a kilincset
  És benyiték,
  S mit láttam! égi látomány!
  Előttem állt a legdicsőbb vidék,
  Minőt a festők és a költők
  Művészi mámorukban
  Teremteni csak képesek,
  A milyen tán csak a paradicsom volt.
  Virító széles hosszu völgy
  Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal,
  A mekkorák másutt a tölgyek.
  Középütt sétált egy folyó,
  És vissza-visszafordult
  A helyre, melyet egyszer elhagyott már,
  Mikéntha fájna nékie
  Végképen elszakadni tőle.
  A láthatár szegélye
  Regényes kősziklák valának,
  Melyek fején
  Arany felhők lebegtek
  Fürtök gyanánt.
  Elálmélkodva néztem e vidéket,
  Feledve még az ajtót is betenni,
  Midőn beléptem.
  Sokáig álltam a küszöbnél,
  Mig végre szinte öntudatlanúl
  Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa.
  Először is virágos réteken
  Mentem keresztül. Ifju emberek
  Jártak körűlem, mindegyik
  Lehajtott fővel, mintha tűt keresne.
  Kiváncsi lettem és megkérdezém,
  Hogy mit keresnek olyan gondosan?
  S felelt egy, hogy mérges füvet.
  Mérges füvet? s mi végre?
  »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.«
  Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam,
  S fáradva értem
  Az első rózsafához,
  S alája ültem, hogy ott megpihenjek,
  De a midőn letelepedtem,
  Oh borzalom! fejem fölött
  Egy ifju lógott fölakasztva.
  Elrohanék a másik fához
  S a harmadikhoz és a negyedikhez
  És igy tovább, mindig tovább,
  De nem pihenheték sehol,
  Mert mindenik fán
  Függött egy ember.
  Túl a folyón, túl a folyón!
  Gondoltam, ott a boldog szerelem.
  S szaladtam a folyó felé,
  Csónakba űltem, s gyorsan evezék,
  De húnyt szemekkel,
  Mert a habokban egy-egy holt tetem
  Ütötte föl magát,
  S a partról, mint a megriasztott békák,
  Ugráltanak be ifjak és leányok.
  Átértem a vizen,
  S ah itt is mindenütt
  A régi látomány!
  Méregpohár, akasztott emberek,
  Mindenhol ez, mindig csak ez,
  S hátúl a sziklák ormiról
  Veték le mások magokat,
  S alant a völgynek éles kövein
  Kifeccsent szívökből a vér
  S fejökből a velő.
  Kétségbeesve nyargalék
  Minden felé, minden felé,
  De mindenütt a régi látomány:
  Dúlt arczok és öngyilkolás!…
  Csupán csak a táj és az ég mosolygott.

(Koltó.)


Kazinczy Gáborhoz.

  Miljók nevében emelem szavam,
  Miljók nevében mondom el neked
  A köszönet, a hála szavait,
  Hős pályatársam, lelkem rokona:
  A nép nevében! melynek híve vagy,
  Melyért csatázol bátran és vitézül.
  Szentebb, mint a keresztes-háborúk,
  Szentebb a harcz, a melyet vív e század,
  Melynek te, mint én katonája vagy.
  Ott fekszik, mint egy új Prometheus,
  Évezred óta a bilincsre-vert nép,
  És rágja máját a saskeselyű,
  És vérzi lábát és kezét a láncz.
  Le fogjuk rázni róla a vasat,
  S elűzzük tőle a saskeselyűt!
  Mienk, mienk lesz majd a győzelem,
  Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket,
  Mert a jó ügynek végre győzni kell.
  Az ellenségé még a hatalom,
  Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de
  A kik vagyunk, mind elszánt férfiak,
  S ha ott a többség, itten az erő,
  Mert a mi fegyverünk az élesebb,
  Mert az igazság a mi fegyverünk.
  S nem volna messze már a diadal,
  Ha minden harczos olyan volna, mint te,
  Szavával olyan fél-mindenható!
  Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad,
  Áraszd ki lelked e lángözönét,
  Hogy föllobbantsd a rokon szívekét,
  S hogy szétégesd az ellenség hadát!
  Dörögd a gőgnek és a butaságnak
  A rá jövendő végítéletet.
  Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl
  S nem tántorogva egy pillanatig sem!
  A díj a melyet egykor aratunk,
  Küzdelmeinkhez méltó díj leszen…
  De mit beszélek? mért említem ezt?
  Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel,
  Mint a hazugság aljas zsoldosi,
  De önzés nélkül, isten-ihletésből,
  Mint hajdanában az apostolok!

(Koltó.)


Menny és föld.

  Isten hozzád, gyönyörű hazugság,
  Eszményképek, ábrándok világa!
  Már kezemben tartom ajtód kulcsát,
  Még egy percz, s örökre zárva lészsz.

  Túl az éjnek fejér szivárványán,
  A tejúton túl röpűltem egykor,
  S ott az égi magasokban járván
  Épitélek, szép tündér világ.

  Ott töltöttem ébren álmodozva
  A csapongó ifjuság időit,
  Álmaimnak nem volt vége-hossza,
  S szebbnél szebbek voltak álmaim.

  De az álom bármi szép, csak álom,
  S hogyha ma nem, holnap elmulandó;
  Elment, elment pajkos ifjuságom,
  Fölkeltett a komoly férfikor.

  Isten hozzád ábrándok világa!
  Miért várjak, a mig összeomlasz
  S romjaidnak eltemess alája?
  Jobb, leszállnom innen idején.

  Le a mennyből, le tehát a földre!
  Vígy le, vígy le képzeményim szárnya,
  Mielőtt lebuknám összetörve,
  Mint lebukott egykor Phaëton.

  Hogy jön e könny szemem pillájára?
  Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek!
  Hisz a föld az emberek hazája,
  Embereknek csak a föld való;

  S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők!
  Nem is oly rút, mint az ifju véli…
  Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,
  S ha van itt tél, van kikelet is.

(Koltó.)



A koldus sírja.

  Mint vadállat, mely halálát sejti,
  A vén koldús puszták közepébe
  Bujdosott, és élte maradékát
  Ott a puszták közepén tevé le.

  Holttestéhez a szegény legények
  Elvetődtek, néki gödröt ástak,
  Felköték botjára tarisznyáját,
  S így tűzék le a botot fejfának.

  Ott a fa s bokor nélkűli rónán
  Áll a kis domb egyszerű jelével,
  S te természet, elhagyottak gyáma,
  Vad virágok- s fűvekkel födéd el.

  Ilyen a sors! egykor, életében
  Szennyes rongyok lengedeztek rajta,
  S íme sírját napkeletnek minden
  Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.

  De az mindegy; ő rá nézve a fő,
  Hogy elérte végre nyugodalmát…
  Ki gondolná? mily zajos, mi vészes
  Volt a pálya, melyen ő futott át.

  Oh ez a kéz, a mely vénségében
  Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,
  Ifjusága teljes erejében
  Harczok fényes kardját villogtatta.

  Ott forgott ő a csaták tüzében,
  Ott adá véréből áldozatját
  Az uraknak birtoka- s jogáért,
  Kik őt később éhenhalni hagyták.

  Csak hogy elhalt! most feledve minden,
  Nyomorúság és a harczi lárma.
  Csendes néma a világ körűle,
  Zavaratlan földalatti álma.

  Néha száll csak egy-egy kis madárka
  Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…
  Mit dalolhat a madárka fejfán,
  Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?

(Koltó.)


T. M. kisasszonyhoz.

  Hogyan vagy, kedves jó leányka?
  Alig hogy hallom híredet,
  Pedig nagyon szeretném tudni
  Vidám-e vagy bús életed?

  Ha jól van dolgod, hadd örülnék,
  Mert a boldogság úgy egész,
  Sőt kétszerezve lesz az által,
  Ha más is nyer belőle részt.

  S ha bánatod van, hadd busúlnék
  Veled, hadd venném át felét,
  Másik felével a harczot csak
  Könnyebben végigküzdenéd.

  Elmondanád, mi bántja lelked,
  Mi mérte rája a csapást?
  S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
  Adhatnék tán vigasztalást.

  Mint szeretném én, mint szeretném,
  Ha el lehetne mondani:
  Mily boldog vagyok, meddig mennek
  Boldogságom határai…

  Sőt nincs is annak, nincs határa,
  Ugy nyúlik által lelkemen,
  Miként a föld felett az ég, mely
  Jelen van, mindenütt jelen.

  S e nagy kéjtengert, melynek minden
  Cseppjében egy gyöngy, egy öröm,
  – Nem csak magam: másod magammal –
  Nemes szivednek köszönöm.

  Tudd ezt, leányka, és ha sorsod
  Nehéz: enyhíti e tudat;
  Mert a boldogságnak testvére:
  Boldoggá tenni másokat.

(Szatmár.)


A rab.

  »Te éretted harczolék, szabadság,
  S lánczra verve lábam és karom…
  Világosság, téged szomjazálak,
  S mint vakandok, föld alatt lakom…

  Mikor üt a megváltás órája,
  Mikor üt a boldog óra már,
  Melyben ujra szabad léget szívok,
  S újra rám sütsz, fényes napsugár?«

  Lenn az élők nagy koporsajában,
  A börtönben, így sóhajt a rab,
  S már, az isten tudná, hányadikszor,
  Hiszen olyan régi, régi rab!

  Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
  Hogy a sírnak testvérébe bujt?
  Nagy müvész a fogság szenvedése,
  Minden órát századokra nyújt.

  Nem napok, nem! évek folytak el már,
  A mióta ide vettetett,
  Hosszu kínos évek, mik fölvésték
  Homlokára sötét nevöket.

  És fejét már régen a szegény rab
  Bilincsével zúzta volna szét,
  De egyetlen társa, a reménység,
  Megragadta fölemelt kezét…

  A reménység, hogy ő még szabad lesz!
  Múljék itt bár éltének fele,
  Hátralévő megmaradt felét az
  Édes szabadságban tölti le.

  És ezért várt, és ezért nem zúzta
  Bilincsével szerteszét fejét,
  Várva várt, s a lomha évek száma
  Feje fölött meggyülekezék.

  S jön a végén e hollóseregnek,
  Végre jött egy szép fejér galamb,
  Jött a drága hírnek meghozója,
  Hogy utószor van ma ott alant.

  Nyílik, nyílik ím a börtönajtó,
  Leveszik kezéről a vasat…
  Fölsikolt és összerogy… örökre…
  Örömében szíve meghasadt.

(Koltó.)


Bölcselkedés és bölcseség.

  »Teremtve van-e a világ,
  Vagy örök idők óta áll?
  S fog-e örökké állani,
  Vagy egykor semmiségbe száll?

  Megírta évmiljók előtt
  A sors, mi fog történni majd?
  Vagy a történet gálya, mit
  A véletlen fuvalma hajt?

  Egy-e a lélek és a test?
  Honnan jövénk, hová megyünk?
  Elalszik-e a sírba’, vagy
  Uj lángra lobban életünk?«

  Gunnyaszt a bölcs magánosan,
  S ezen kérdések lengenek
  Virasztó szemei előtt,
  Miként rejtelmes szellemek.

  Vizsgálja őket gondosan,
  Vizsgálja fáradatlanúl,
  Vizsgálja hosszu évekig,
  S mi haszna benne? mit tanúl?

  E szellemeknek arczain
  Csak egy vonást sem fejte meg,
  Midőn feléje a halál,
  A végső szellem, közeleg.

  S te balgatag világ, te az
  Ily dőrét bölcsnek nevezéd,
  Ki kincset kiván szerzeni
  S eltékozolja életét.

  Elég hogy élsz! mi gondod rá:
  Mi volt és mi következik?
  Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
  Ki soha sem bölcselkedik.

(Koltó.)


Szép napkeletnek…

  Szép napkeletnek
  Viránya lelkem,
  Örök tavasznap mosolyog le rá;
  Mit csak a földre
  Ejtett az isten,
  Megterem rajta minden szép virág.

  Csak egy hiányzott,
  A hit virága,
  A sírontúli életnek hite,
  S ez is kikelt már,
  Ez is virít már,
  És ezt szerelmed ülteté ide.

  Miről a büszke,
  Az elbizott ész
  Egy hangot sem bírt mondani nekem:
  Megmagyarázta,
  S mi könnyedén, azt
  Édes szerelmed, kedves hitvesem!

  Nem sötét a sír:
  Szemünk vakúl el,
  Ha rá tekintünk, fényességitől,
  Mely oly szokatlan
  Varázsözönnel
  A más világból arczainkra dől.

  Nem az enyészet
  Rideg tanyája
  A koporsó; de vidám sajka ez,
  A mely velünk e
  Szép életből egy
  Még szebb élet partjára átevez.

  Csak azt az egyet
  Szeretném tudni:
  Hol, merre terjed ez a más világ?
  És mily alakban
  Jutunk majd innen
  Ez ismeretlen más világba át?

  Mint ágrul ágra
  A csalogánypár,
  Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
  Vagy mint két hattyu
  Ringunk szelíden
  Az örökkévalóság tengerén?

(Pest.)


Oh ne bántsd a költőt…

(_Moore_ után angolból.)
  Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol
  Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve;
  Nagyra született ő, s lelke lángolási
  Szentebbek volnának boldogabb időkbe’.
  A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna
  Harczi dárda ellen íjt feszíteni,
  És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak,
  Honfiszívnek árja ömledezne ki.

  De jaj hazájának!… elmult büszkesége,
  S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme;
  Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt
  Árulás szeretni s halál védnie.
  Csak az árulónak van becse, csak annak,
  A ki szégyenlője ősei nevének;
  Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely
  A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.

  Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat,
  Kéjek közt akarja elfelejteni;
  Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon
  Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni!
  És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit
  Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt,
  S a babér, mely fejét hasztalan övedzi:
  Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.

  De bár dicsőséged eltűnt s a remény is,
  Neved, drága Erin, élni fog dalába’,
  Még az órában is, melyben legvidámabb,
  Emlékezni fog rád s sorsod viszályára.
  Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin,
  Tengeren túl küldi a lant sóhajod,
  Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja,
  Rabja dalán megáll majd és sírni fog.

(Pest.)


Bíró, bíró, hivatalod…

  Bíró, bíró, hivatalod
  Nem játék, nem tréfadolog,
  Jól meggondold, jól meggondold,
  Ha a »halál« szót kimondod.

  Hallga, hallga, nyílik szája…
  Szól… kimondja: »halál rája!«
  Elindulnak az ifjúér’,
  Pallost köszörűl a hóhér.

  Nap az égre emelkedik,
  Ifju feje földre esik,
  Nyaka vére fölfelé fut…
  Milyen szép piros szökőkut!

  Holdvilágos sárga éjfél,
  Sírjából az ifju fölkél,
  Halomtalan sírgödréből,
  Az akasztófa tövéből.

  Fejét veszi jobb kezébe,
  Kapaszkodván üstökébe,
  Ugy ballag a városba bé,
  Birájának háza felé.

  »Ártatlanúl ölettél meg!«
  A biró ily szókra ébred,
  És fölpattan az ajtaja,
  Véres fej röpűl be rajta.

  És ezután minden éjjel
  A birót e hang költé fel,
  Jött az ifju éjfelenként,
  És bedobta véres fejét.

(Pest.)


A hold elégiája.

  Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem,
  Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem?
  Inkább volnék a föld utósó szolgája,
  Mint az égen az éj ragyogó királya,
  Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában,
  Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában,
  Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
  Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
  Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
  Minden kutya, minden poéta megugat!
  S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
  Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog,
  Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
  Rokonérzelemből hogy velök busúlok.
  Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
  Hanem a méregtől, a mely torkomon dul.
  Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók,
  Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.
  Néha-néha jön egy az igazijából,
  Egy kipattant szikra isten homlokából,
  Egy valódi költő, s dala hallatára
  Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;
  Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok,
  Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
  Efféle mákvirág minden bokorban nő,
  Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
  Minden este félve kezdem útazásom:
  Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
  Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik,
  Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
  Mintha el akarná messze hajítani,
  Talán mert markába nincs mit szorítani,
  S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány,
  Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán.
  S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez
  S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
  Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
  Épen most buvik be a kemenczelyukba,
  Sült kolompért szed ki, pofázza befelé,
  Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
  Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát!
  Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. –
  Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött,
  Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!

(Koltó.)


Pató Pál úr.

  Mint elátkozott királyfi
  Túl az Óperenczián,
  Él magában falujában
  Pató Pál úr mogorván.
  Be más lenne itt az élet,
  Ha egy ifjú feleség…
  Közbe vágott Pató Pál ur:
  »Ejh, rá érünk arra még!«

  Roskadó félben van a ház,
  Hámlik le a vakolat,
  S a szél egy darab födéllel
  Már tudj’ isten hol szalad;
  Javítsuk ki, mert maholnap
  Pallásról néz be az ég…
  Közbe vágott Pató Pál úr:
  »Ejh, rá érünk arra még!«

  Puszta a kert, e helyett a
  Szántóföld szépen virít,
  Termi bőven a pipacsnak
  Mindenféle nemeit.
  Mit henyél az a sok béres?
  Mit henyélnek az ekék?…
  Közbe vágott Pató Pál úr:
  »Ejh, rá érünk arra még!«

  Hát a mente, hát a nadrág,
  Ugy megritkult, olyan ó,
  Hogy szunyoghálónak is már
  Csak szükségből volna jó;
  Híni kell csak a szabót, a
  Posztó meg van véve rég…
  Közbe vágott Pató Pál úr:
  »Ejh, rá érünk arra még!«

  Életét így tengi által;
  Bár apái nékie
  Mindent oly bőven hagyának,
  Soha sincsen semmije.
  De ez nem az ő hibája;
  Ő magyarnak születék,
  S hazájában ősi jelszó:
  »Ejh, rá érünk arra még!«

(Pest.)


Nézek, nézek kifelé…

  Nézek, nézek kifelé az
  Ablakon,
  Ott merengnek szemeim a
  Silbakon,
  Jár a faköpönyeg mellett
  Föl s alá,
  Méltósággal, mint valami
  Kiskirály.

  Sétifikáltam igy én is
  Valaha,
  Mert hogy voltam, voltam én is
  Katona,
  Fekete-sárgára festett
  Fák előtt
  Villogtattam a hatalmas
  Gyíklesőt.

  Izzadtam a dicső borju-
  Bőr alatt,
  Bájos bakancs ékesíté
  Lábamat,
  Szájam szörnyü halberdókat
  Kiabált,
  És söpörtem a kaszárnya
  Udvarát.

  Hősi pálya, hősi pálya,
  Gyöngy élet,
  Szégyen rám, hogy számot veték
  Te véled,
  Hogy letettem cserkoszorúd
  Fejemről,
  Elhajíték puskát, seprőt
  Kezemből.

  Hejh de meg is vert az isten
  Engemet,
  Hogy elhagytam a vitézi
  Életet,
  Poéta lett belőlem, csak
  Poéta…
  Ott talán már káplár volnék
  Azóta.

(Nagy-Várad.)


Dicsérsz, kedves…

  Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok!
  És meglehet, hogy az vagyok valóban,
  De ne köszönd ezt én nekem… szived
  Annak forrása, bennem a mi jó van.

  Avvagy talán a földnek érdeme,
  Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
  Teremne-e csak egy fűszálat is,
  Ha nem sütnének rá a napsugárok?

(Nagy-Várad.)


Arany Jánosnál.

  Csendes magányból a mézeshetek után
  Ujra belépek a nagy világ zajába,
  Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
  Kedélyemnek fejér köntösére hága.
  Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
  A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
  Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
  Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

  Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott,
  A midőn először látogattalak meg,
  Most bús egyformaság födi a világot,
  Bús egyformasága a mogorva ősznek;
  De a ború, ámbár eddig egyetérzék
  A természettel, most nem sérti kedvemet,
  Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
  És a legszebbik részt, kis feleségemet.

  Ime feleségem… hejh be szép az élet,
  Mikor az ember így másod-magával van,
  Akármit huhognak, akármint itélnek
  A magányos baglyok, szomorú odvokban.
  Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
  Be vagyok kerítve egy kis karikába,
  De mért kivánkoznám ki e karikából,
  Mikor minden gyönyör ide van bezárva?

  Én azonban vizet hordok a Dunába
  Beszélvén ilyetén dolgokat te néked;
  Föl van írva szintén sorsod csillagába
  Ragyogó betűkkel: boldog házasélet…
  Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked!
  Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
  S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
  Hogy hallgatni még az idő is megálljon.

  Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem
  Hejh maholnap megint a dologra kerget…
  Egykor a hírvágyat hátamra ültettem,
  S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
  Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
  Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
  Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
  A ki a sátánnak elalkudta magát.

  Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
  A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
  Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
  S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
  El fogják feledni nevem s bár felednék
  Hamar! ugy szeretném túlélni híremet;
  Akkor aztán ismét a magamé lennék,
  Rózsáim volnának a borostyán helyett.

  Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
  Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
  Míg nem emlékezném már saját magam sem
  Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
  Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén,
  Egyszer itt találna s tán reám ismervén,
  Mint régi barátját üdvözölne, de én
  Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?…

  Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
  Nevetek, magamat kinevetem érte;
  Az isten a magányt nem nekem teremti,
  Oda való vagyok én a csatatérre.
  Dobják le testemmel együtt majd nevemet
  A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
  Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
  Ott esem el bármily sárosan, véresen!

(Szalonta.)


Őszi éj.

  Látod, látod… vagy hiszen mit látnál?
  Késő éj van, s ez még nem elég:
  Éj a földön és felhők az éjen;
  Kétszeres gyászt vett föl a vidék.

  És a szél, ez a hazátlan szellem,
  Kit be nem fogad se ég se föld,
  Ég és föld közt elkárhozva bujdos…
  Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.

  Könnyü nékünk, feleségem, könnyü,
  Pamlagon te és karszékben én,
  Idebenn a kényelmes szobában
  A meleg kemencze közelén.

  Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak
  A viharban szabad ég alatt,
  Fürteiket megczibálja a szél,
  A midőn mellettök elszalad.

  Ablakokból itt-ott oly hivólag
  Kandikál ki egy-egy mécsvilág,
  De ők tovább mennek… csavargónak
  Ki nyitná ki háza ajtaját?

  Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az
  Ilyen, vagy mi lesz belőle még?
  Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
  Én is ily földönfutó valék.

  Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal
  Gázolám az országúti sárt:
  Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
  Magasan fönn az egekben járt.

  Igy ballagtam, ábrándozva: egykor
  A hazának mily kincset hagyok.
  S a ki láta, mit gondolt felőlem?
  Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.

(Pest.)


Rózsabokor a domboldalon…

  Rózsabokor a domboldalon,
  Borúlj a vállamra angyalom,
  Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
  Hejh, milyen jól esik nekem ez!

  Lenn a Dunában a nap képe,
  Reszket a folyó örömébe’,
  Ringatja a napot csendesen,
  Épen mint én téged, kedvesem.

  Mit nem fognak rám a gonoszok,
  Hogy én istentagadó vagyok!
  Pedig mostan is imádkozom…
  Szíved dobogását hallgatom.

(Pest.)


Meddig alszol még, hazám?

  Meddig alszol még, hazám?
  A kakas rég felkelt.
  Kukorékolása rég
  Hirdeté a reggelt.

  Meddig alszol még, hazám?
  A nap is föllépett,
  Beözönlő sugara
  Nem boszantja képed?

  Meddig alszol még, hazám?
  A veréb is fenn van,
  Telhetetlen bendejét
  Tömi asztagodban.

  Meddig alszol még, hazám?
  A macska is fenn jár,
  S tejes köcsögöd körűl
  Kotnyeleskedik már.

  Meddig alszol még, hazám?
  Kaszálód füvére
  Csaptak a bitang lovak,
  S legelnek széltére.

  Meddig alszol még, hazám?
  Ime vinczelléred
  Műveli, nem szőlődet,
  Hanem a pinczédet.

  Meddig alszol még, hazám?
  Szántanak szomszédid,
  S a magokéhoz oda
  Szántják földed szélit.

  Meddig alszol még, hazám?
  Míg rád nem gyul a ház,
  Mindig, míg a félrevert
  Harang föl nem lármáz?

  Meddig alszol még, hazám?
  Szép Magyarországom?
  Föl sem ébredsz már talán,
  Csak a más világon.

(Koltó.)



Állj meg, feleségem…

  Állj meg, feleségem,
  Mondok valamit,
  Játszuk el a multnak
  Jelenéseit,
  Mert illik dologhoz
  Fogni végre már,
  Isten drága napját
  Egyre lopni kár.

  Eddig csak henyéltünk,
  Ennek vége lesz,
  Mert ez a léleknek
  Fásulást szerez.
  Munka, tett az élet,
  Tegyünk valamit,
  Játszuk el a multnak
  Jelenéseit.

  Képzeld, hogy leány vagy,
  Az a lyányka még,
  Kivel ott a csendes
  Kertben mulaték.
  Itt a kályha lesz a
  Nagy fa, mely alatt
  Elmondám szerelmi
  Vallomásomat.

  Támaszkodjál hozzá,
  S addsza kezedet,
  És figyelj, elmondom
  Szép beszédemet: –
  »Nagysám, én nagysádat
  Sze… sze… szeretem!
  Nagysádé szerelmem,
  Lelkem, életem!

  Oh feleljen nagysám,
  Hogy viszont szeret!«
  »»Szeretlek, Sándorkám,
  Bírod szívemet…««
  Persze, hát hogy is ne,
  Mondtad is te ezt!
  Mily anachronismus!
  Mondd, hogy nem szeretsz,

  Mint akkor mondád. »»Én
  Nem szeretem önt.««
  Nem szeretsz galambom?
  Szépen köszönöm.
  Pár hónapja csak, hogy
  Feleségem lett,
  S ím nyiltan bevallja
  Már, hogy nem szeret.

  Hah! – vagy úgy… ni most meg
  Én feledtem el,
  Hogy csak játszunk, hogy a
  Multat játszuk el.
  Mennyi galibával
  Jár ez a dolog!
  Hagyjuk abba, jobb lesz,
  Már fáradt vagyok.

  Elfáradtam. Most már
  Csak pihenhetek.
  Ülj le itten, majd én
  Melléd heverek,
  S rád hajlok fejemmel,
  Igy, kis angyalom…
  Munka után milyen
  Jó a nyugalom!

(Pest.)


Csendes tenger rónaságán…

  Csendes tenger rónaságán
  Szeliden reng csónakom,
  Mint tavaszszal esti szellő
  Kebelén a rózsafa.
  Nem vagyok rá érdemetlen,
  Jó lélekkel mondhatom.
  A folyó, melyen jövék
  Ide, a hol most vagyok,
  Hosszu és vészes folyó volt:
  Villám futkosott fölöttem,
  Jobbra-balra éles sziklák
  Fenyegettek és alattam
  Örvényeknek torka nyílt…
  Evezőm minden csapása,
  Szívem minden dobbanása
  Az utósó lehetett vón.
  Én eveztem, csak eveztem,
  S a mi a legfő: akkor is még,
  A midőn vezértüzem
  A remény is kialutt,
  Még akkor sem csüggedék.
  Csüggedetlené a díj! –
  Díjam oly szép, olyan édes:
  Ringatózni véghetetlen,
  Nyúgodalmas tengeren,
  Boldogságos házasélet
  Nyúgodalmas tengeren.
  Félretettem evezőmet,
  Mért is volna az kezemben?
  Hisz mindegy, akárhová visz
  Vitorlámnak játszótársa,
  A kis gyermek-fuvalom;
  Mindegy az, mert mindenütt az
  Ég vesz engemet körűl, a
  Fellegetlen, tiszta ég…
  Úgy ereszkedik le ez
  A sík tengernek szinére,
  Engem úgy kerít be, mint egy
  Kék virágokból füzött
  Óriási koszorú.
  Mendegélek, mendegélek,
  Ringatózom, ringatózom.
  Gondtalan nyujtózkodom;
  Fejem édesen pihen
  Hitvesemnek lágy ölében;
  Szemeim szemébe néznek,
  E szemekbe, mik sötétek,
  S még is ragyogóbbak, mint a
  Mennyország arany lakói;
  És kezemben a lant, rajta
  Ábrándos dalt pengetek,
  Nem szabályos, nem kigondolt
  Mesterkélt dalt… ujjaimra
  Bízom, hogy mit verjenek,
  S futnak ezek a húrok közt
  Föl s le öntudatlanúl,
  Mintha kedvesem hajával
  Játszanának. És a dal
  Még is szép, mert hallatára
  A mennyből leszállnak a
  Csillagok, hogy közelebb
  Légyenek, s a hold kilép
  A tengerbül és figyelmez. –
  Igy lantolva, énekelve
  Vándorlok kis sajkámon, mint
  A delfínen Árion…
  Néha száll csak árboczomra
  Egy-egy síró vészmadár:
  Egy-egy fájó aggalom
  Jövendőd miatt, hazám;
  De minél beljebb jutok
  A tenger végetlenébe,
  Annál ritkábban jön ilyen
  Vészt jövendölő madár.

(Pest.)


Az éj.

  Fekügyetek
  Már le,
  Emberek!
  Vagy ha jártok
  Halkan
  Lépjetek.

  Lábujjhegyen
  Lassan
  Járjatok,
  S durva zajt ne
  Üssön
  Ajkatok.

  Tisztelni kell
  A gyászt,
  Mert az szent…
  Éj, a gyászos
  Ifju,
  Megjelent.

  Kedvese volt,
  És az
  Meghala;
  Azért gyászol,
  Szegény
  Éjszaka.

  Csendesen a
  Földre
  Leborúl,
  Hull a fűre
  Könnye
  Szomorún.

  Most egyszerre
  – Vajon
  Mi dolog? –
  Búsan bár, de
  Még is
  Mosolyog.

  Ím, sírjából
  A hold
  Feljöve:
  Holt kedvese
  Halvány
  Szelleme.

  Találkoznak
  Édes
  Keservvel,
  Ölelkeznek
  Kínos
  Gyönyörrel.

  És beszélnek…
  De ki
  Tudja, mit?
  A mit senki
  Nem sejt,
  Nem gyanit.

  Nem is volna
  Ezt jó
  Tudnotok,
  Mert e beszéd
  Örök
  Nagy titok.

  Csak az őrült
  Hallja,
  A midőn
  Rá a lázas,
  Rémes
  Óra jön;

  S a haldokló,
  Ha már
  Csak egy-két
  Pókhálószál
  Tartja
  Életét;

  Még egy hallja,
  Még egy
  Harmadik:
  A költő, ha
  Ébren
  Álmodik.

  A merengő
  Költő
  Érti még
  Ama szellem-
  Hangok
  Rejtelmét.

  De nem szólhat
  Róla,
  Ne kérdezd…
  Elfelejti,
  Mire
  Fölébred.

(Pest.)


A haraghoz.

  Kiapadsz-e, harag,
  Te zuhatagos
  Vad bérczi patak,
  Mely zúgva rohantál
  A mélybe, s vetettél
  Szilaj habokat…
  Kiapadsz-e, harag,
  Szivembül örökre?
  Hát csendes házimadár
  Lesz az erdei sasból,
  Mely körmeit egykor
  A bősz zivatar
  Hátába ütötte,
  És rajta lovagla
  Kevély diadallal?
  Hát vállatrántó
  És fejbillentő
  És hálósapkás
  Jó békés polgár
  Lesz a tüzes ifju?
  Ki néha magával
  Nem bírt, kinek ez
  Volt a neve egykor
  Mindenkinek ajkán:
  Haragos Petőfi!
  Mily aggalom ez, mily
  Hiábavaló!
  Nem hagyhat el engem
  Nemes indulatom,
  Az ifju-harag;
  Nem apadt ki szivembül
  E zuhatagos
  Vad bérczi patak,
  S nem fog kiapadni.
  Csak csendesedett
  Most némileg árja,
  Mert róna mezőkön
  Megy útja keresztül,
  Mezőiden hegy s völgy
  Nélkűli jelen.
  De ott a jövendő
  Sziklás vadona,
  Mélységeivel…
  Ha majd oda ér
  Haragom pataka!
  Megnőve folyammá
  Ugy fog lezuhanni
  Elleneidre, hazám,
  Mint a feneketlen
  Örvénybe a féktelen
  Niagara!

(Pest.)


Egy apához.

  Mindent tevél, a mit szabad
  És a mit nem szabad,
  Hogy visszatartsad ellened
  Szegűlt leányodat;
  Bekeriték őt apai
  Tekintélyednek falai,

  S úgy volt ármányaid között
  Mint hálóban a hal,
  És fenyegetted haragod
  Gyilkos villámival…
  És még is elment gyermeked
  Az ifiúval, kit szeret.

  Mi volt forrása tetteid
  Sötét folyóinak?
  Tán a szülői aggalom
  A jövendő miatt?
  Ez volt a szép palást, a mely
  Rút önzésed takarta el.

  Árúnak tartád gyermeked,
  S rá alkuvál is már…
  Szeretném tudni: mennyiért
  Kérték s mi volt az ár?…
  Vásárra vitted, tehetéd,
  Mert hisz te adtad életét.

  Te legalább ezt gondolod.
  Hah, milyen lázitó,
  Mily iszonyú tett volna ez,
  Ha nem voln’ olyan ó,
  Ha minden istenadta nap
  Meg nem történnék újolag.

  Van embervásár, szinte van
  Ott túl a tengeren,
  De az adó-vevő fehér
  S az áru szerecsen,
  Míg itt mi nálunk az apák
  Magzatjaikat árulják.

  Igy cselekvél te is… vagy mondd
  Hazugnak szavamat,
  Tégy tanuságot róla, hogy
  Szeretted lyányodat,
  Beszélj!… egy hangod sem lehet,
  Mely megczáfolna engemet.

  Midőn ármányod szétszakadt,
  S leomlott minden gát,
  S az ifju végre elvivé
  Magával a leányt.
  Annyit se mondál nékiek:
  Vajon lesz-e mit ennetek?

  Levontad rólok kezedet,
  Ugy távozának el,
  Bár meggyőződésed vala,
  Hogy első, a kivel
  Találkoznak, a nyomor lesz,
  S majd el sem hagyja őket ez.

  De szép hited, tisztelt apa,
  Tudd meg, nem teljesűlt,
  S ha tán a szükség egykoron
  Reájok nehezűl,
  Te lészsz utósó, a kinek
  Segélyeért könyörgenek.

  S ők boldogok, (érdemlik is
  Sok szenvedésökért!)
  Oly véghetetlen boldogok,
  Hogy hozzájok se fér
  A gyűlölség és a harag,
  Hogy néked megbocsátanak;

  S kivánják: légy boldog te is!…
  De bár kivánjanak
  Neked minden jót, hasztalan;
  Mert ki elhagyja csak
  Egy pillanatra gyermekét,
  Örökre elhagyj’ azt az ég.

(Pest.)


Okatootáia.

  Van egy ország, úgy híják, hogy
  Okatootáia;
  Második szomszédja Chína,
  Az első Ausztrália.

  És ez, hogy Ausztráliának
  Tőszomszédja, vajmi jó!
  Nem lopózhatik be hozzá
  A civilisatio.

  Oh a tántoríthatatlan,
  A dicső Ausztrália!
  Ő magát e gonosztól nem
  Hagyja elcsábítania.

  O, noha már Chína is kezd
  Mendegélni csendesen,
  Ő még most is, mint a szikla,
  Áll erősen egy helyen.

  Áldd a sorsot, áldd az istent,
  Okatootáia,
  Hogy Chínán is túl vagy még, hogy
  Szomszédod Ausztrália.

  Boldog ország! mert bár érzi
  A szükség sok nemeit:
  Legalább egy, és a fő, a
  Lelki szükség nincsen itt.

  Szerény állat itt a lélek,
  Nem kér szénát, abrakot;
  Mint szamár a gazt: zabálja
  A kalendáriomot.

  A minek következtében
  Nem nagy számmal lelhetők
  A költők, müvészek és más
  Kapa-kaszakerülők.

  Az pedig, ki bolond fővel
  Arra szánja el magát,
  Csináltasson egy szép szekrényt
  S zárja bele a fogát,

  Minthogy ezen mesterségnél
  Fölösleges itt a fog;
  Harapnia nem leszen mit,
  Legfölebb csak nyelni fog.

  Megvan itten az a szép is,
  Hogy különvált s nem vegyes
  A bagarja s a kutyabőr,
  A paraszt és a nemes.

  Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
  Becsben párja nincs neki,
  És ezért sok úri ember
  Saját testén viseli.

  De habár rangjával kissé
  Nagyra van az úri rend,
  Nem mondhatni, hogy nem gondol
  A köznéppel odalent;

  »Nyisd ki markod, mind a kettőt«,
  A paraszthoz ígyen szól,
  »Nyisd ki markod, jó barátom,
  Nesze semmi, fogd meg jól.«

  Azzal vagdalkoznak némely
  Nem t’om milyen emberek,
  Hogy ez országban nyilvános
  Épületek nincsenek.

  Mit? nyilvános épület nincs?
  Hát az akasztófa mi?
  S ezt bizony majd minden falu
  Határában láthatni.

  Oh e nemzet büszke nemzet,
  Épen erre tart sokat,
  S ebben talán fölül is múl
  Minden más országokat.

  Virágozzál, dicső ország.
  Nagyra termett natio,
  S még soká ne háborgasson
  A civilisatio!

(Pest.)


Mosolyogj rám…

  Mosolyogj rám, édes feleségem!
  Nincs virág a földön és az égen
  Csillag, a mely képviselhetné a
  Kedvességben mosolygásodat.

  Már ha rajta arczodon a felhő,
  S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
  Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
  Mosolyodnak hajnalával azt. –

  Puszta télben a kert puszta fája
  Milyen vágygyal, mily ohajtva várja
  A tavaszt, mely néki majd virító
  Lombot ád és zengő madarat!

  A vándor, ki messze földön jára,
  S éjjel ér be falva határára,
  Várja, várja: mikor csillog rá már
  Házából a nyájas mécsvilág?

  S a beteg, ki bús ágyán az éji
  Sötétséget hosszan, hosszan nézi
  S egyedül: mint várja epedőn a
  Támadó nap első sugarát!

  S a halottak, koporsóba zárva,
  Miként várnak a föltámadásra!…
  Oh de hát én, én még mindezeknél
  Jobban várom mosolygásodat.

  Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
  A kinek ha szíve könyvét érted,
  Tudhatod, hogy benne mindenik sor
  Egy élet, mely érted halni kész.

  Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem,
  És pedig nagyító tükre, melyben
  Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi
  Kis redő csak homlokod fölött.

  Mosolyogj hát, üdvem alkotója!…
  Ajkad, kezed, térded csókolója,
  Álmaid hiven-virasztó őre,
  Életednek árnya, férjed, kér.

(Pest.)


Honvágy.

(_Béranger_ után francziából.)
  Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor,
  Használni magas tehetségedet.
  Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház
  Feledtetik majd a mezőt veled.«
  Én eljövék, de milyen arczom! a sok
  Tűznél tavaszomat leégetém.
  Adjátok vissza, vissza falumat
  És a hegyet, hol születém!

  Bús és hideg láz fut rajtam keresztül,
  Beteljesítvén kivánságtokat.
  E szép bálokban, a hol királynék a
  Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt.
  Nyelvem hiába csínosítám, és a
  Müvészet fénye hasztalan vakit.
  Adjátok vissza, vissza falumat
  És vídám vasárnapjait!

  Estéinket s a vén meséket s durva
  Danáinkat méltán lenézitek.
  Büvészeinken túltesz Operátok,
  Mely a tündér hont közelíti meg,
  A szentek szentének hódolva, a menny
  Hangversenytektől vészi hangjait.
  Adjátok vissza, vissza falumat
  És estenkénti dalait!

  Sötét kunyhóink s dűlő templomunkat
  Magam is kezdtem én csekélyleni.
  Itt megragadnak a sok emlékszobrok,
  Kivált e Louvre s díszes kertjei.
  Pompás kastélyok, mint légtűnemények,
  Miket beszínez a napalkonyat.
  Adjátok vissza, vissza falumat
  S harangját s a kis házakat!

  Téritsétek meg a bálványimádót;
  Haldokló félben istenéhez tér.
  Kutyám ott lenn vár engem a tűzhelynél,
  S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír.
  Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha
  Vadállatok nyájunkra törtenek.
  Adjátok vissza, vissza falumat
  S botom s a barna kenyeret!

  Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem!
  Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad.
  Szülőfölded letörli könnyedet, s majd
  Éledni fogsz hazád ege alatt.«
  Isten veled szép ragyogó hely, Párizs,
  Hol elbájolva áll a jövevény.
  Ah újra látom, látom falumat
  És a hegyet, hol születém!

(Pest.)


A magyar politikusokhoz.

  Lenézik a szegény költőket
  Ez elbizott, kevély urak,
  Kik a megyék s ország gyülésén
  Fényes szerepet játszanak.
  Pusztulj az utból, jó fiú, ki
  Kopottan ballagsz ott gyalog,
  Mert eltiportat ezen úr, ki
  Hintón melletted elrobog.

  Azért vannak tán olyan nagyra,
  Hogy őket paripák viszik,
  S mig a költő tengődik éhen,
  Az ő szolgájok is hizik?
  Vagy, a mi még szebb, azt gondolják
  Talán, hogy fontosabbak ők
  Az emberiség mérlegén, mint
  E haszontalan verselők?

  Ti, kik ugy fölfuvalkodátok,
  Tudjátok-e, mik vagytok ti?
  Az apró napi események
  Mulandó pásztortüzei.
  Éjenként lát a vándor, a mint
  Föl-föllobogtok magasan,
  S reggel felé a nagy tüzeknek
  Már csak hideg, holt hamva van.

  Hozzátok képest, mikor égtek,
  A költők kicsiny csillagok,
  E messze csillámló szikráknál
  Százszor nagyobbak lángitok;
  De hamvatokat is midőn már
  A szellők régen elvivék,
  A távolságban a kis csillag
  Még akkoron is egyre ég.

  Tanuljátok meg, mi a költő,
  És bánjatok szépen vele,
  Tanuljátok meg, hogy a költő
  Az istenség szent levele,
  Melyet leküld magas kegyében
  Hozzátok, gyarló emberek,
  A melybe örök igazságit
  Saját kezével irta meg.

  S habár más nemzet föl se venné
  A költőket, ti magyarok,
  Költőitek előtt, ti nektek
  Illő, hogy fejet hajtsatok.
  Oh, a magyar költőknek vajmi
  Nagy honfi-érdemök vagyon…
  Szégyen, ha elfelejtettétek!
  Még nincsen túl fél századon.

  Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
  Apáink örökségiből
  El nem rabolt még az enyészet,
  Az ellenünk eskütt idő,
  Nyelvünk is veszendőben volt már,
  Hozzája közel volt a vég,
  Az országútra kitaszítva
  Halálos bajban feküvék.

  Kevély urak, e szent betegnek
  Milyen segélyt nyujtottatok?
  Ha hozzá léptetek, azért volt,
  Hogy rajta egyet rugjatok!
  Költők valának ápolói,
  E rongyos, éhes emberek,
  Ők ápolák s menték meg… és ti
  Őket még is lenézitek!

(Pest.)


Czakó temetésén.

(✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.)
  Könnyez a részvét… oh még a
  Gyűlölség is, ha itt vóna.
  Ejtene egy drága-gyöngyöt,
  Egy könyűt e koporsóra.

  Magasan röpűlő szellem
  Sűlyedt a mély semmiségbe,
  Tavasz dől, az ifjuságnak
  Tavasza, a sír telébe.

  Keresett-e rokon lelket,
  S nem talált egy jó barátot?
  Vagy ki oda lépe hozzá,
  Eltaszítá őt magától?

  Nagy a világ, nagy a világ,
  Benne miljom embertárs van,
  S ő e nagy világban, ő e
  Milliók közt állt magában.

  Végre lelt egy jó barátot,
  Jó barátja a fegyver lett,
  Mely szivéről lesegíté
  Az életet, e nagy terhet.

  Könnyez a részvét… oh még a
  Gyűlölség is, ha itt vóna,
  Ejtene egy drága-gyöngyöt,
  Egy könyűt e koporsóra.

(Pest.)


Még alig volt reggel…

  Még alig volt reggel, már megint este van.
  Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
  Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk,
  S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.

  Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már
  Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
  Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
  Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

(Pest.)



Kinn a ménes, kinn a pusztán…

  Kinn a ménes, kinn a pusztán,
  A betyárok országutján.
  Benn a csikós a csárdában,
  Iszik isten igazában.

  Hadd igyék, ha kedve tartja,
  Ha kiszáradott a torka,
  Nem is csoda ily melegben,
  Süt a nap esze-veszetten.

  De ha beballag kend, bátya,
  Iszogatni a csárdába,
  Legyen gondja a ménesre,
  Bizza kelmed jó kezekre.

  Ott kinn hagyott három bojtárt,
  Egy sem ér egy hajító fát,
  Mind a három azzal mulat,
  Hogy alszik a kalap alatt.

  Hevernek a földön hanyatt,
  Orczájok a kalap alatt,
  Egyebökkel nem gondolnak,
  Ha megpörköli is a nap.

  Hát amott Kecskemét felől
  A homoktorlatok megől
  Ki lépegett szép lassacskán
  Egy szép sötétpej paripán?

  Szép, tűzes ló, de még rajta
  A legény tüzesebb fajta,
  Bátorság van a szemében,
  Karikás-ostor kezében.

  Csak jön, csak jön, halk lépést tart,
  Egyszer a méneshez ugrat,
  Kiszakít egy jó nagy falkát…
  Kis-Kunság, most isten hozzád!

  Fárad a nap, már alant jár,
  Egyre nyargal még a betyár
  És előtte a paripák,
  Csattog-pattog a karikás.

  Jön a csikós a csárdából
  Gyógyulóban mámorából,
  A bojtárok ébredeznek,
  Nagy híja van a ménesnek.

  El az egész kerületbe
  Ló-keresni szedtevette!…
  De hiszen kereshetik mán
  Kit Szabadkán, kit Kikindán.

(Pest.)


Vas-uton.

  Tenger-kéj veszen körűl,
  Közepében lelkem fürdik…
  A madár röpűlt csak eddig,
  Most az ember is röpűl!

  Nyílsebes gondolatunk,
  Későn indulánk utánad,
  De sarkantyúzd paripádat,
  Mert elérünk, elhagyunk!

  Hegy, fa, ház, ember, patak
  És ki tudja, még mi minden?
  Tünedez föl szemeimben
  S oszlik el, mint köd-alak.

  A nap is velünk szalad,
  Mint egy őrült, a ki véli,
  Hogy őt, össze-visszatépni,
  Űzi egy ördögcsapat.

  Futott, futott, s hasztalan!
  Elmaradt… fáradva dől le
  A nyugati hegytetőre,
  Arczán szégyen lángja van.

  S még mi egyre röpülünk,
  Egy sziporkát sem fáradva;
  Ez a gép tán egyenest a
  Más világba megy velünk! –

  Száz vas-útat, ezeret!
  Csináljátok, csináljátok!
  Hadd fussák be a világot,
  Mint a testet az erek.

  Ezek a föld erei,
  Bennök árad a műveltség,
  Ezek által ömlenek szét
  Az életnek nedvei.

  Miért nem csináltatok
  Eddig is már… vas hiányzott?
  Törjetek szét minden lánczot,
  Majd lesz elég vasatok!

(Pest.)


Feleségem nevenapján.

  Kis Juliskám, feleségem
  Neve napja vagyon most!
  Adjatok rám ócska mentét,
  Rókaprémest, zsinorost.

  És le most e bugyogóval,
  Magyar nadrágot nekem!
  És el bajuszpödrőért a
  Patikába hirtelen!

  Mielőtt elébe lépek,
  Igy csipem ki magamat,
  Legyen újra föltámasztva
  A hajdankori divat,

  Az a régi idő, melyben
  Még roszúl öltöztenek,
  De a mellett jót kivántak
  Egymásnak az emberek. –

  Jót kivánok én is néked,
  Ez természetes dolog,
  Csak hogy a jó annyiféle,
  Hogy alig választhatok.

  Hogy lehetne valamennyit
  Egy szóban kimondani?
  Ne legyenek életednek
  Bánatai, bajai?

  Eh, ez nem is jó kivánság!
  Bánat és baj kellenek;
  A hol árnyék nincsen, ott a
  Fényt sem igen látni meg.

  Ifjuság! ez a minden jó,
  Éld le ifjuságodat…
  Ez rövid, s aztán meghalni?
  Nem nagyon víg gondolat.

  Érd el (persze én velem) az
  Ősz hajak késő korát,
  Hanem ez ne légyen más, mint
  Álarczban az ifjuság.

(Pest.)


Szilveszter éje 1847-ben.

I.

  Hejh, vannak ma számadások!
  Házi asszony, házi gazda,
  Mit bevett és kiadott az
  Év folytában, összeadja.

  Vizsgálják a pénzes erszényt,
  Mennyi volt benn s mennyi van még,
  S törlik le a verítéket,
  Melylyel azt a pénzt szerezték.

  Feleségem, lásd, milyen jó,
  Hogy minékünk nincsen pénzünk:
  Nem piszkoljuk be kezünket,
  S nem csorog a verítékünk.

  Amazoknak a ládáik,
  Mi nekünk szíveink telvék…
  Az milyen szegény gazdagság!
  Ez milyen gazdag szegénység!

II.

  Még csak egy magam valék
  Tavaly ilyen tájban,
  Az idén már kettecskén
  Vagyunk a szobában.

  Furcsa lesz, ha már ez egy
  Darabig majd így mén:
  Esztendőre hármacskán,
  Azután négyecskén.

III.

  De félre, félre a tréfával
  Hisz beteg mellett állunk!
  Beteg, haldoklik az esztendő,
  Ez a mi drága kedves jó barátunk…
  Fonjunk áldásból líliomfüzért,
  Megkoszorúzni haldokló fejét.

  Ő adta össze kezeinket,
  Válhatlanúl örökre,
  Ő szállitá föl lelkeinket
  Nem ismert és nem sejtett örömekre…
  Fonjunk áldásból líliomfüzért,
  Megkoszorúzni haldokló fejét.

  Az a kevés bú, mit koronként
  Szivünkre rá cseppente,
  Nem keseríté boldogságunk,
  Sőt azt még sokkal édesebbé tette…
  Fonjunk áldásból líliomfüzért,
  Megkoszorúzni haldokló fejét.

  Haldoklik ő, már csak néhány halk
  Szívdobbanás van hátra,
  S az örök éj borúl e szemre,
  Mely boldogságunk hajnalfényét látta…
  Fonjunk áldásból líliomfüzért,
  Megkoszorúzni haldokló fejét.

IV.

  Az esztendőnek a halála
  Oly ünnepélyes egy halál!
  Ilyenkor minden jobb halandó
  Elzárkozik, magába száll.

  S nem hogy barátnak, hanem még az
  Ellenségnek is megbocsát,
  És ez valóban nagyszerű, szép;
  De én is így tegyek-e hát?

  Csak a zsarnok s a szolgalélek,
  E kettő az én ellenem,
  S én zsarnokoknak s rabszolgáknak
  Bocsássak meg?… nem, soha sem!

  Az isten ítélőszékénél,
  Még ott sem mondok egyebet:
  »Hogysem ezeknek megbocsássak,
  Inkább elkárhozott legyek!«

(Pest.)



1848.

* *


A téli esték.

  Hova lett a tarka szivárvány az égről?
  Hova lett a tarka virág a mezőkről?
  Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
  S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
  Oda van mind! csak az emlékezet által
  Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
  Egyebet nem látni, hónál és fellegnél;
  Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

  Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
  Vállain fejér, de foltos takaró van,
  Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
  Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
  Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
  Vastagon van bágyadt alakjára festve.
  Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
  Mostan ott benn szép az élet a szobában.

  Áldja istenét, kit istene megáldott,
  Adván néki meleg hajlékot s családot.
  Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
  S meleg szobában a barátságos család!
  Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
  Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
  S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
  Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

  Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
  El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
  A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
  Bizalmas beszédben szomszéddal s komával.
  Szájokban a pipa, előttök palaczk áll
  Megtelve a pincze legrégibb borával;
  A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy
  Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

  Kínálgatja őket a jó háziasszony,
  Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulaszszon,
  Hejh, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
  A kötelességét ő jól megtanulta,
  Nem bánik könnyen a ház becsületével,
  Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
  Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
  »Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!«

  Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
  S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
  És mint a pipafüst csavarog a légben,
  Akkép csavarognak szanaszét elméik,
  És a mi már régen elmult, nagyon régen,
  Összeszedegetik, sorra elregélik.
  A kitől nincs messze az élet határa,
  Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

  A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
  Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
  Mit is törődnének a multtal? az élet
  Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
  Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
  Merengve nézik a rózsafelhős eget.
  Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak,
  Tudja a jó isten, még is jól mulatnak.

  Amott hátul pedig a kemencze körűl
  Az apró-cseprőség zúgva, zsibongva űl,
  Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
  Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
  Űzi pillangóit a boldog jelennek,
  Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
  Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen
  Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

  Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
  Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
  Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron.
  Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
  Húzzák a czigányok valami víg toron,
  Távolról hangzik a bőgő mormogása.
  S e különféle zaj ott ben a szobába’
  Összefoly egy csendes lágy harmoniába.

  Esik a hó, mégis fekete az utcza,
  Nagy vastag sötétség egészen behúzta,
  Járó-kelő ember nem is igen akad,
  Egy-egy látogató megy csak haza felé,
  Lámpája megvillan az ablakok alatt,
  S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
  Eltünik a lámpa, a bennlevők pedig
  Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

(Pest.)


Adorján Boldizsárhoz.

  Mélységes völgyben, olyan mélyben,
  Hogy, a mik állnak közelében,
  A mozdulatlan gránitbérczek,
  Ezen vasnál vasabb falak,
  Még ők is, a mint ott lenéznek,
  Szédűlni látszanak…
  E mély völgynek legmélyebb fenekén,
  Hová a napvilág fél-feketén
  Jut el csak a sok bujkálás miatt,
  S hol a hold, ez a szép fonóleány
  Olyan kisérteties szálakat
  Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,
  Mikéntha fonna szemfedőt magának…
  A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának
  Tövén, nyílt egy kicsiny virág.
  Homály és lombok takarák,
  Nem volt körűle semmi, semmi fény,
  Csak egy fagyott nagy harmat reszketett
  – Egy örökkévaló könny – levelén,
  Mint a gyémánt a vérzős seb felett.
  Mert a virág piros volt… nem csoda,
  Egy összetépett szívből támada.
  Kevés vándor fordult meg itt e tájon,
  Kevés szem akadott meg e virágon,
  De a ki látta őt,
  Hamarjában nem mehetett el,
  Ott állt csodálkozó szemekkel,
  E bű-növény előtt,
  És nézte, nézte, s érzett kínokat,
  Miktől a lélek szerteszét szakad,
  De míg igy ölte őt az, a mit láta,
  Szivott bódítón-édes illatot…
  Barátom, ez a fájdalom virága,
  Ez a virág lantod zenéje volt. –

  Miért tiprád el ezt a szép virágot?
  Mért hallgatott el így kezedben a lant?
  Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,
  S mintegy zokogva húrja ketté pattant?
  Nem kiáltott rád a lelk’ismeret,
  Midőn rá tetted gyilkos kezedet?
  Mert gyilkos vagy, megölted
  Nem testedet,
  De ennél sokkal többet,
  Jobb részedet;
  A lant a lelke a költőnek,
  S te, hah, te lelkedet öléd meg!…
  Egy költő-lelket semmisítni meg!
  Nem ismeréd tán küldetésedet?
  Szent és nagy ez valóban,
  A mely föld pusztulóban,
  Haldokló-félben van, a melynek már
  Nem használ sem eső, sem napsugár:
  Az a költő könnyhullatásitul
  S mosolygásától ujra fölvirul.
  Mivel felelsz majd, hogyha egykoron
  Az, a ki küldött, számadásra von?
  Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé;
  A merre tetted útadat,
  Jól látszik, hosszú sivatag…
  A rád bizott földet nem míveléd!«

  Föl, föl, barátom, drága minden percz,
  A föld futócsillagjai vagyunk,
  Csak addig élünk, míg leszaladunk;
  Maholnap a biró előtt lehetsz.
  Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,
  Leheld beléje búbánatodat,
  Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot
  Sohajtja, akkor a legboldogabb.
  Dalold el mind, mivel szived teli,
  S minden hang, a mely ajkadon kijő,
  Lelked darabja légyen… Oly dicső
  Kín és gyönyör között elvérzeni!

(Pest.)


Van-e egy marok föld…

  Van-e egy marok föld a magyar hazában,
  A melyet magyar vér meg nem áztatott?
  Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére,
  Fiaik befesték ujra feketére
  A földet, rá kenték a gyalázatot!

  S így hazugság itt az örök-igazság is,
  Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat,
  Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
  Ha ti a halálból most föltámadnátok,
  És látnátok satnya maradéktokat!

  S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
  Híres hajdanával úgy hetvenkedik…
  Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
  Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni
  Orczapirulással e kor gyermekit?

  Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,
  Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
  Messze elmaradtunk a világ sorától,
  Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
  Élni nem tudunk és halni nem merünk.

  Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
  Számadó könyvében a legelső szám,
  S most leghátul állunk, semmit nem jelentve…
  Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
  Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!

  S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell
  Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,
  Gyermek a szülőjét… engem jobban éget
  A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,
  Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.

  S én ezek daczára sem fogok pihenni,
  Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
  S verjen meg bár engem a nagy isten érte…
  Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre
  Földobog szived, vagy szívem megszakad!

(Pest.)


A rab oroszlán.

  A végtelen birodalom helyett
  Adának néki egy kis ketreczet!

  Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll
  Az oroszlán, a sivatag-király.

  Hagyjátok őt békében állani,
  Szentségtelenség háborítani.

  Ha elrablák a szabadságot tőle,
  Hadd gondolkozzék legalább felőle;

  Ha el nem éri a fa sudarát,
  Hadd lépjen árnyékára legalább.

  Ott áll merően, méltóságosan,
  Még mostan is mily méltósága van!

  Elvették szabadságát, mindenét,
  De nem vehették hős tekintetét.

  Merően áll, miként a pyramíd, a mely
  Sokszor nézett reá komor köveivel.

  Ott járnak kósza gondolatjai,
  Magát szülőföldére képzeli,

  A melynek sivatagjait vele
  Együtt zugá be a szamum szele.

  Ez a szép föld, ez volt a szép idő!…
  De tömlöczének őre jő,

  S merengésének eltünik világa,
  Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

  Vessző s egy ily ficzkó parancsol néki,
  Oh minden égnek minden istenségi!

  Ilyen mélyen hajolt magas feje,
  Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

  S a bámuló otromba néptömeg
  Gyalázatán még egy nagyot röhög.

  Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
  Ha szét találja törni tömlöczét,

  Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
  Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

(Pest.)


Szeretlek én, szeretlek téged…

  Szeretlek én, szeretlek téged,
  Kedves kis angyalom,
  Csak az fáj, hogy szerelmemet be
  Nem bizonyíthatom.

  Igy egyszerűen a szavamra,
  Ha tetszik, nem hiszed,
  És én mikép oszlassam el, ha
  Vannak, kétségidet?

  Születtem volna gazdag úrnak,
  Bizonyság-tételért
  Egy-egy gyémántkövet dobnék el
  Minden kis szavadért.

  Ha királynak születtem volna,
  Letenném koronám
  Egy kis virágkoszorúért, mit
  Kezecskéd fűzne rám.

  Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
  Színeimet elfogadd,
  És festess bennök szallagot, mely
  Övezze derekad.

  Ha volnék a világlátó nap:
  Ott hagynám az eget,
  S a nagy világ helyett nem néznék
  Mást, mint szemeidet!

(Pest.)


Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

  Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
  A ruhámat foltozgatod?
  Rongyosan is jó az nékem…
  Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

  Sejtek, sejtek én valamit,
  A jó isten tudja, hogy mit,
  De elég, hogy szól sejtésem…
  Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

  Nem maradhat igy sokáig,
  Mi hogyan lesz, majd elválik,
  Elválik a csatatéren…
  Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

  Drága áru a szabadság,
  Nem ingyen, de pénzen adják,
  Drága pénzen, piros véren…
  Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

  Ha ilyen szép kéz varrja meg,
  A győzelem belé szeret,
  S mindig ott lesz közelében…
  Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

(Pest.)



A puszta, télen.

  Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta!
  Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda,
  A mit a kikelet
  És a nyár gyüjtöget,
  Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli,
  A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

  Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
  Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
  S a dalos madarak
  Mind elnémultanak,
  Nem szól a harsogó haris a fű közül,
  Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

  Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
  Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
  Vagy hogy rövidlátó
  Már öreg korától,
  S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
  Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

  Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
  Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
  Mikor vályú elé
  Hajtják este felé,
  Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
  Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

  Leveles dohányát a béres leveszi
  A gerendáról, és a küszöbre teszi,
  Megvágja nagyjábul,
  S a csizmaszárábul
  Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol,
  S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?

  De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak,
  Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
  Mert a pincze kulcsát
  Akár elhajítsák,
  Senki sem fordítja feléjök a rudat,
  Hóval söpörték be a szelek az utat.

  Most uralkodnak a szelek, a viharok,
  Egyik fönn a légben magasan kavarog,
  Másik alant nyargal
  Szikrázó haraggal,
  Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
  A harmadik velök birkozni szembe jő.

  Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
  A rónára halvány ködök telepűlnek,
  S csak félig mutatják
  A betyár alakját,
  Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
  Háta mögött farkas, feje fölött holló.

  Mint kiűzött király országa széléről,
  Visszapillant a nap a föld pereméről,
  Visszanéz még egyszer
  Mérges tekintettel,
  S mire elér szeme a tulsó határra,
  Leesik fejéről véres koronája.

(Pest.)


Minek nevezzelek?…

  Minek nevezzelek,
  Ha a merengés alkonyában
  Szép szemeidnek esti-csillagát
  Bámulva nézik szemeim,
  Mikéntha most látnák először…
  E csillagot,
  A melynek mindenik sugára
  A szerelemnek egy patakja,
  Mely lelkem tengerébe foly –
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  Ha rám röpíted
  Tekinteted,
  Ezt a szelíd galambot,
  A melynek minden tolla
  A békesség egy olajága,
  S a melynek érintése oly jó!
  Mert lágyabb a selyemnél
  S a bölcső vánkosánál –
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  Ha megzendülnek hangjaid,
  E hangok, melyeket ha hallanának
  A száraz téli fák,
  Zöld lombokat bocsátanának,
  Azt gondolván,
  Hogy itt már a tavasz,
  Az ő régen várt megváltójok,
  Mert énekel a csalogány –
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  Ha ajkaimhoz ér
  Ajkadnak lángoló rubintköve,
  S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
  Mint hajnaltól a nappal és az éj,
  S eltűn előlem a világ,
  Eltűn előlem az idő,
  S minden rejtélyes üdvességeit
  Árasztja rám az örökkévalóság –
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  Boldogságomnak édes anyja,
  Egy égbe rontott képzelet
  Tündér leánya,
  Legvakmerőbb reményimet
  Megszégyenítő ragyogó valóság,
  Lelkemnek egyedűli,
  De egy világnál többet érő kincse,
  Édes szép ifju hitvesem,
  Minek nevezzelek?

(Pest.)


Olaszország.

  Megunták végre a földöncsuszást,
  Egymás után mind talpon termenek,
  A sóhajokból égiháború
  Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek,
  S halvány narancs helyett a déli fák
  Piros vérrózsákkal lesznek tele –
  A te dicső szent katonáid ők,
  Segítsd őket, szabadság istene!

  Nos, elbizott hatalmas zsarnokok,
  Orczáitokrul a vér hova lett?
  Orczátok olyan kisértetfejér,
  Mikéntha látnátok kisértetet;
  Azt láttatok, valóban megjelent
  Előttetek Brutusnak szelleme –
  A te dicső szent katonáid ők,
  Segítsd őket, szabadság istene!

  Alutt Brutus, de már fölébrede,
  S a táborokban lelkesítve jár,
  Mondván: »ez a föld, honnan elfutott
  Tarquin s a melyre halva hullt Caesár;
  Előttünk meghajolt ez óriás,
  S ti a törpéknek meghajoltok-e?« –
  A te dicső szent katonáid ők,
  Segítsd őket, szabadság istene!

  Eljő, eljő az a nagy szép idő,
  A mely felé reményim szállanak,
  Mint őszszel a derűltebb ég alá
  Hosszú sorban a vándormadarak;
  A zsarnokság ki fog pusztulni, és
  Megint virító lesz a föld szine –
  A te dicső szent katonáid ők,
  Segítsd őket, szabadság istene!

(Pest.)


Egy könyvárus emlékkönyvébe.

  Az életczél boldogság, de elébb
  Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd,
  Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
  Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
  A becsülettől soha el ne térj
  Sem indulatból, sem pedig dijért,
  Szeresd hiven felebarátidat,
  Ne vond föl közted s más közt a hidat,
  A hon nevét, a drága szent hazát
  Szivednek legtisztább helyére zárd,
  S imádd az istent, s mindenek felett
  Áruld erősen költeményimet.

(Pest.)


A jó tanitó.

  Van biz ott a sok rosz között,
  Van jó tanító is;
  Volt nekem sok rosz tanítóm,
  Volt nekem egy jó is.

  Meg is maradt a fejemben,
  Úgy emlékszem rája,
  Mintha vén kopasz fejével
  Most is itten járna.

  Kopasz volt az istenadta,
  Nem tehetek róla;
  Vén legény volt, ifjusága
  Régen elvirúla.

  Elhervadtak virágai,
  Egy maradt meg épen,
  Egy nagy bazsarózsa nyílott
  Az orra hegyében.

  Talán minden reggel ujra
  Kivirult az orra,
  De nem csoda, mert gondosan
  Táplálgatta borral.

  Már hiába, ha ez olyan
  Különös plánta volt,
  Hogy nem szivelt egyebet, mint
  Pinczei harmatot.

  Ez alatt az orr alatt egy
  Nagy bajúsz ácsorga,
  Egyik rúdja égbe készült,
  Másik le a porba.

  A bajúsz alatt szája volt,
  Szájában pipája,
  Lapátnak is beillett vón
  Köpczös szopókája.

  Zrínyijét még valamikor
  Árpád idejében
  Készitették, semmi szín sem
  Volt már a szinében.

  Gombok voltak akkorák rajt,
  Mint egy-egy pogányfej,
  Használták is tán a török
  Hadban buzogány helytt.

  Mindenféle zsinórral úgy
  Ki volt kanyargatva,
  Hogy a mennydörgős mennykő is
  Eltévedett rajta.

  A szabó jó szűkecskére
  Szabta a nadrágot,
  De azért egy kicsit még is
  Pötyögősen állott. –

  Hosszan bajlódtam tán vele,
  De megérdemelte,
  Mert szörnyen jó ember volt az
  Istenteremtette.

  Olyan jó tanító volt ő,
  A milyen csak kellett,
  Esztendőn át asztal alatt
  Hevertek a könyvek.

  Ha leczkémből fél betűt sem
  Tudtam felmondáskor,
  Azzal vigasztalt, hogy se baj,
  Megtanulom máskor.

  Ki is mutattam iránta
  Jószivűségemet,
  Vittem neki ajándékot,
  Mikor csak lehetett.

  Lelopkodtam sonkát, kolbászt
  Saját kéményébül,
  Ez volt ajándékom, s ő még
  Meg is hítt vendégül!

(Pest.)


Szerelemnek rózsafája…

  Szerelemnek rózsafája…
  Árnyékában heverek,
  Hulldogálnak homlokomra
  Illatozó levelek.

  Szerelemnek fülmiléje
  Csattog a fejem fölött,
  Képzetemben minden hangja
  Egy-egy isten-álmat költ.

  Szerelemnek poharában
  Ajkamat fürösztgetem,
  Nem oly édes másból a méz,
  Mint ebből a gyötrelem.

  Szerelem fejér felhői
  Erre felé lengenek,
  Mintha engem látogatni
  Jőne egy angyalsereg.

  Szerelemnek holdvilága
  Rám arany palástot vet,
  Eltakarja, felejteti
  Vélem szegénységemet.

(Pest.)


Hideg, hideg van ott kinn…

  Hideg, hideg van ott kinn,
  Arról nem tehetek,
  Nem is törődöm véle,
  Szobám elég meleg.

  Egykor… de mi közöm most
  A múlthoz én nekem?
  Nem, nem leszek hálátlan
  Irántad, jelenem.

  Te foglald egyedűl el
  Egészen lelkemet!
  Száműzve a jövő s mult,
  Remény s emlékezet.

  Mi is az a jövő s mult?
  Ha zordon vagy ha szép,
  Az mindegy, így is úgy is
  Tolvajnál nem egyéb.

  Két tolvaj a jövő s mult,
  Incselkednek veled,
  Hogy szép szerén magokra
  Vonják figyelmedet,

  S míg jobbra balra nézesz
  Ellopják hirtelen
  A szép virágot, melyet
  Eléd tett a jelen.

  Nem fogtok most ki rajtam,
  Zsebmetsző czimborák,
  Pusztuljatok szemembül,
  Lóduljatok tovább.

  Te állj, te állj előttem,
  Barátságos jelen,
  Jó ízüen merengek
  Mosolygó képeden.

  Nem vagy merész kalandor,
  Regényes vad legény,
  Kinek fél vállán mente,
  Sastoll a süvegén.

  Fejeden házisapka,
  Rajtad hálóruha,
  Kezedben egy pohár bor,
  Szádban török pipa.

  Hadd rázzam meg, kedélyes
  Barátom, kezedet,
  Egy nagy karszékben töltöm
  Estém szemközt veled.

  Füstöljünk, iddogáljunk…
  Vidáman ránk ragyog
  A lámpa, feleségem
  Szeme s a csillagok.

(Pest.)


Rózsavölgyi halálára.

  Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
  Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
  Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
  Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
  Ez nekem még keserűbb!

  Régi sorsa magyaroknak a bánat,
  E nélkül már tán élni sem tudnának,
  Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,
  Hadd busuljunk legalább a nótádon,
  Hadd busúljunk nótádon!

  Czudar nemzet biz a magyar, hiába,
  Nem igen néz se előre se hátra,
  Elfeledte, a mi történt ezelőtt,
  A jövő meg? bánja is ez a jövőt,
  Bánja is ez a jövőt!

  Egyszer ember csak a magyar, mikor a
  Fülét szivét megtölti a muzsika,
  Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,
  Eszébe jut a siralmas hajdankor,
  A siralmas hajdankor.

  Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
  Kiket ott a török fegyver levágott;
  Ha őket eltemették vón rendesen,
  Húsz ezer sír állna ottan egy helyen,
  Húsz ezer sír egy helyen!

  És mikor már kibusúltuk magunkat,
  Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
  És ha akkor ott volna az ellenség,
  Ha még annyi volna is mind elesnék,
  Mind egy szálig elesnék!

  Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
  Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka,
  Hogy kivirít még a magyar nép fája,
  S lombjait majd isten, ember csodálja,
  Isten, ember csodálja! –

  Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
  Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
  Olyan isten igazában tudtad te,
  Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
  A magyarnak a szive.

  Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
  Pedig veled ötven évet mulattunk,
  Gyere vissza, áldom azt az istened,
  Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet,
  Kezd el azt az ötvenet! – –

  Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
  Megjelent, de csak addig volt idefent,
  Míg kezével hajlékára mutatott…
  Mi van benne? hegedű és koldusbot,
  Hegedű és koldusbot!

(Pest.)


Egy emlék a kórházban.

(_Moreau_ után francziából.[1])
  E durva ágyon végvonaglásomban
  Még szánakozó könnyeket lelek,
  Mert a dicsőség és lángész illatja
  Árasztja el e fájdalom-helyet.
  Itt énekelt ő, itt imádkozott és
  Halt meg, reményeinek özvegye,
  S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
  Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

  »Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám,
  »Gondunk leszen lantodra és reád.«
  Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
  Az irgalom nyitá meg ajtaját.
  Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
  S ha meghalok, rajtad lesz bélyege…
  Ah, kiesik az irótoll kezembül;
  Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

  Ha hosszu sóhajtásaim után egy
  Vigasztaló szó hangzanék nekem,
  Ha volna itten egy baráti kéz, mely
  Megmelegítné reszkető kezem!
  De a barátok nem hallják keservem,
  Estéjök lakomában foly ma le,
  S nem veszik észre társok távollétét…
  Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

  Megátkozom én születésem napját;
  De a természet olyan gyönyörű,
  De minden este erdők illatával
  Lebeg a szellő ablakom körűl.
  Sétálni párosan virágos fűben,
  Bent a fák közt merengve űlni le:
  Oh mily boldogság, milyen szép az élet!…
  Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

(Pest.)


A völgy s a hegy.

  Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
  Ha én hegy volnék! milyen isteni
  A csillagok szomszédságábul
  A nagy világra letekinteni.

  Az a boldog hegy, ott uralkodik
  Királyi széke dicső magasán,
  Körűlövedzi hódolattal
  Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

  A kelő nap, első sugáriból,
  Tesz homlokára arany koronát,
  S a lemenő palástul adja
  Rá végsugárainak bíborát.

  Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell
  Áttengenem homályos éltemet,
  A szomszédig sem láthatok, s a
  Szomszédból sem láthatnak engemet. –

  Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
  Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
  Ez a magasság, e dicsőség
  A melyet tőlem úgy irígylenek.

  Engem talál az első napsugár
  És az utósó is rajtam ragyog,
  És még is mindig olyan puszta
  És még is mindig oly hideg vagyok.

  Pillangó, harmat, csalogány, virág…
  Hiába hívom, egyik sem szeret,
  S mi oda lenn enyelgő szellő,
  Az ide fönn csatázó fergeteg.

  Ha én völgy volnék! élnék ott alant
  A nagy világtól mélyen rejtve el,
  S cserélgetném a boldogságot
  A szép tavasz kedves szülöttivel!

(Pest.)


Feleségek felesége,

  Feleségek felesége,
  Lelkemadta kicsikéje!
  Jer ide már az ölembe,
  Mulassak veled kedvemre.

  Szerettelek lyánykorodban,
  Szeretlek most százszor jobban,
  Nem százszor, de ezerszerte,
  Ha meg nem haragszol érte

  Nem is tudja a nőtelen,
  Mi az igazi szerelem;
  Hogy’ tudná az istenadta?
  Még csak akkor tanulgatja.

  Nőtelen ember szerelme
  Csak virág a kalap mellett;
  S most a szerelem én nékem
  Lélekzetem, szívverésem.

  De boldogok is vagyunk ám,
  Ugy-e, lelkem kis Juliskám?
  Meg se várjuk a halálunk,
  Elevenen égbe szállunk!

(Pest.)


Ne feledd a tért…

(_Moore_ után angolból.)
  Ne feledd a tért, hol ők elestek,
  Az utósó s a legjobb vitézek;
  Mind elmentek és kedves reményink
  Velök mentek, egy sírban enyésznek.

  Oh, ha visszanyernők a haláltól
  A sziveket, mik előbb dobogtak,
  Ujra víni a szabadság harczát
  Színe előtt a magas mennyboltnak!

  Pillanatra ha lehullna lánczunk,
  Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
  Nincsen ember, nincsen isten, a ki
  Minket ujra megkötözni bírna!

  Vége van… de bár a történetben
  Ottan áll a győző-név ragyogva,
  Átkozott az a dicsőség, a mely
  A szabadok szíveit tapodja.

  Sokkal drágább a sír és a börtön,
  Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
  Mint a győzedelmi oszlop, a mit
  A szabadság romjain emeltek.

(Pest.)


Az országgyüléshez.

  Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
  Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
  Mert nincs rendében eljárásotok,
  Ti a dolgok végébe kaptatok,
  És így tevétek már rég óta mindig;
  Látják, kik a multat végigtekintik.
  Ki képzel olyan templom-építőt,
  Ki a tornyot csinálja meg előbb?
  És azt a levegőbe tolja, hogy
  Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
  Alája rakja szépen a falat,
  S legeslegvégűl jőne az alap.
  Ti vagytok ilyen mesteremberek!
  Ezért ad a hon nektek kenyeret,
  Ezért fizet szivének vérivel!
  Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel.
  Időt, erőt eltékozoltok, és ha
  Sükert mutattok is föl néha-néha,
  Csak olyan az, mint hogyha engemet
  A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
  Ételt, s talán még épen olyan ételt,
  Mitől szomjuságom csak jobban éget.
  Ha ez siker, ha ez jótétemény:
  Elmémet a bölcsőben hagytam én.
  Hiába minden szép és jó beszéd,
  Ha meg nem fogjátok az elejét,
  Ha a kezdetnél el nem kezditek…
  Sajtószabadságot szerezzetek.
  Sajtószabadságot, csak ezt ide!
  Ez oly nagy, oly mindenható ige
  A nemzetben, mint az isten »legyen«-je,
  A melylyel egy mindenséget teremte.
  Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
  Eláradó bőségben termenek,
  S bár az utósó szolga és a pór
  Zsebébül aranyat marokkal szór:
  Azon nemzetnek még sincs semmije,
  Azon nemzetnek koldus a neve.
  S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
  Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
  Azon nemzet gazdag végetlenűl,
  Mert a jövendőt bírja örökűl.
  Haladni vágyunk; de haladhatunk?
  Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
  Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
  Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
  Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
  Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
  A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
  Mely dögvészes már önnön átkitúl.
  A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
  A ház végére lánczba szoriták,
  S lánczát harapva tördeli fogát,
  A melylyel védni tudná a hazát…
  A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
  S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
  Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
  Megvetésére a kerek világnak!

(Pest.)


Anyám tyúkja.

  Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend
  A szobában lakik itt bent?
  Lám, csak jó az isten, jót ád!
  Hogy fölvitte a kend dolgát!

  Itt szaladgál föl és alá,
  Még a ládára is fölszáll,
  Eszébe jut, kotkodákol,
  S nem verik ki a szobábol.

  Dehogy verik, dehogy verik!
  Mint a galambot etetik,
  Válogat a kendermagban,
  A kiskirály sem él jobban.

  Ezért aztán, tyúk anyó, hát
  Jól megbecsűlje kend magát,
  Iparkodjék, ne legyen ám
  Tojás szűkében az anyám. –

  Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
  Hadd beszélek mostan veled,
  Régi cseléd vagy a háznál,
  Mindig emberűl szolgáltál.

  Ezután is jó légy, Morzsa,
  Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
  Élj a tyúkkal barátságba’…
  Anyám egyetlen jószága.

(Pest.)


A tél halála.

  Durva zsarnok, jégszivű tél,
  Készülj… készülj, a halálra!
  Jármodat megunta a föld,
  És ledobja valahára;
  Szabadság lesz, ím, az ég is
  Ide szegődött a földhöz,
  Fegyvertárából, a napbul,
  Tűznyilakkal rád lövöldöz.

  Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
  Addig él csak minden zsarnok,
  Míg magok alattvalói
  Szabadságot nem akarnak;
  Hogyha egyszer a raboknak
  Akaratja ki van mondva,
  Összeomlik börtön és láncz,
  S elenyészik híre, hamva.

  Harczolj, harczolj, föld, a téllel,
  Ne félj, megbirod, levágod,
  S szabadságodat kivívod,
  Tavasz a te szabadságod.
  Eljön, eljön a szép tavasz,
  S hoz virágokat kebledre,
  És szivárványt diadalmi
  Koszorúnak a fejedre!

  Nézd, a melynek rabja voltál,
  A tél maga érzi vesztét,
  Dúlt arczán megtört szemébül
  Sűrü könnyek omlanak szét.
  Hah, ki eddig csupa jég volt,
  Most hogy olvad, mily gyáván hal!…
  Nem csoda, hiszen testvér a
  Gyávaság a zsarnoksággal.

(Pest.)


Beaurepaire.

  Hogy kitelt a francziáknál
  A király becsülete:
  (Mint ezernyolczszázharminczban
  S most valami két hete)

  Fölberzenkedett a német,
  S esküvék, hogy bosszut áll,
  Megöli a szabadságot
  És megmenti a királyt.

  S vitte zsoldos seregét és
  Longwy már meghódola,
  Megy tovább, Verdunön a sor,
  Elkezdődik ostroma.

  Verdun gyáva népe reszket,
  S reszkető félelmiben
  Térd- s fejethajtást határoz,
  Hogy bántása ne legyen.

  De az őrség kapitánya
  Beaurepaire mást beszél:
  »Hódolásról nem lehet szó,
  Még nem oly nagy a veszély.

  Ha az ellen fegyverünkbe
  Szerelmes, jól van, tehát
  Hadd vegye ki kezeinkből,
  Mi magunk ne adjuk át.«

  A ki gyáva, siket is, nem
  Hallgatott rá a tanács,
  Tollat nyujtanak neki, hogy
  Irj’ alá a hódolást.

  Beaurepaire elhajítja
  A tollat, s fegyvert ragad,
  S lelkesűlten és elszántan
  Mondja ki e szavakat:

  »Éljétek túl hát a szégyent,
  A gyalázatot, de én
  Az ellennek csak holttestet
  Adni át megesküvém.

  Bátraink előtt halálom
  Majd mint vonzó példa áll…
  Én betöltöm esküvésem…
  Végszavam: szabad halál.«

  Neki szegzé kebelének
  S elsütötte fegyverét,
  S ez szivébül kiszakítá
  Életének gyökerét.

(Pest.)


Megint beszélünk s csak beszélünk…

  Megint beszélünk s csak beszélünk,
  A nyelv mozog s a kéz pihen;
  Azt akarják, hogy Magyarország
  Inkább kofa, mint hős legyen.

  Dicsőségünknek kardja! csak most
  Készültél s már a rozsda esz,
  Meglássátok, maholnap minden
  Az ó kerékvágásba’ lesz.

  Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
  Mely föl vagyon nyergelve már,
  S prüsszögve és tombolva ott benn
  Fecsegő gazdájára vár.

  Nem a tettek terén fogok hát
  Mint egy csillag lehullani?
  Megfojtanak majd a tétlenség
  Lomhán ölelő karjai?

  S nem lenne baj, ha magam volnék,
  Hisz egy ember nem a világ,
  De ezer és ezer van, a ki
  A zablán tépelődve rág.

  Óh ifjaink, óh én barátim,
  Ti megkötött szárnyú sasok,
  Láng a fejem, jég a szívem, ha
  Végig tekintek rajtatok!…

  Föl, föl hazám, előre gyorsan,
  Megállni fél uton kivánsz?
  Csupán meg van tágítva rajtad,
  De nincs eltörve még a láncz!

(Pest.)


Nemzeti dal.

  Talpra magyar, hí a haza!
  Itt az idő, most vagy soha!
  Rabok legyünk vagy szabadok?
  Ez a kérdés, válaszszatok! –
  A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk!

  Rabok voltunk mostanáig,
  Kárhozottak ős apáink,
  Kik szabadon éltek haltak,
  Szolgaföldben nem nyughatnak.
  A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk!

  Sehonnai bitang ember,
  Ki most, ha kell, halni nem mer,
  Kinek drágább rongy élete,
  Mint a haza becsülete.
  A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk!

  Fényesebb a láncznál a kard,
  Jobban ékesíti a kart,
  És mi még is lánczot hordtunk!
  Ide veled, régi kardunk!
  A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk!

  A magyar név megint szép lesz,
  Méltó régi nagy hiréhez;
  Mit rá kentek a századok,
  Lemossuk a gyalázatot!
  A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk!

  Hol sírjaink domborulnak,
  Unokáink leborulnak.
  És áldó imádság mellett
  Mondják el szent neveinket.
  A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk!

(Pest.)



15-ik márczius 1848.

  Magyar történet múzsája,
  Vésőd soká nyúgodott,
  Vedd föl azt s örök tábládra
  Vésd föl ezt a nagy napot!

  Nagyapáink és apáink
  Míg egy század elhaladt,
  Nem tevének annyit, mint mink
  Huszonnégy óra alatt.

  Csattogjatok, csattogjatok,
  Gondolatink szárnyai,
  Nem vagytok már többé rabok,
  Szét szabad már szállani.

  Szálljatok szét a hazában,
  Melyet eddig lánczotok
  Égető karikájában
  Kínosan sirattatok.

  Szabad sajtó!… már ezentul
  Nem féltelek, nemzetem,
  Szívedben a vér megindul,
  S éled a félholt tetem.

  Ott áll majd a krónikákban
  Neved, pesti ifjuság,
  A hon a halálórában
  Benned lelte orvosát.

  Míg az országgyűlés ott fenn,
  Mint szokása régóta,
  Csak beszélt nagy sikeretlen:
  Itt megkondult az óra!

  Tettre, ifjak, tettre végre,
  Verjük le a lakatot,
  Mit sajtónkra, e szentségre,
  Istentelen kéz rakott.

  És ha jő a zsoldos ellen,
  Majd bevárjuk, mit teszen;
  Inkább szurony a szivekben,
  Mint bilincs a kezeken!

  Föl a szabadság nevében,
  Pestnek elszánt ifjai!…
  S lelkesülés szent dühében
  Rohantunk hódítani.

  És ki állott volna ellen?
  Ezren és ezren valánk,
  S minden arczon, minden szemben
  Rettenetes volt a láng.

  Egy kiáltás, egy mennydörgés
  Volt az ezerek hangja,
  Oda tört a sajtóhoz és
  Zárját lepattantotta.

  Nem elég… most föl Budára,
  Ott egy író fogva van,
  Mert nemzetének javára
  Czélozott munkáiban.

  S fölmenénk az ős Budába,
  Fölrepültünk, mint sasok,
  Terhünktől a vén hegy lába
  Majdnem összeroskadott.

  A rab írót oly örömmel
  S diadallal hoztuk el,
  A minőt ez az öreg hely
  Mátyás alatt ünnepelt! –

  Magyar történet múzsája,
  Vésd ezeket kövedre,
  Az utóvilág tudtára
  Ottan álljon örökre.

  S te, szivem, ha hozzád férne
  Hogy kevély légy, lehetnél!
  E hős ifjuság vezére
  Voltam e nagy tetteknél.

  Egy ilyen nap vezérsége,
  S díjazva van az élet…
  Napoleon dicsősége,
  Te veled sem cserélek!

(Pest.)


Rákóczi.

  Hazánk szentje, szabadság vezére,
  Sötét éjben fényes csillagunk,
  Oh Rákóczi, kinek emlékére
  Lángolunk és sírva fakadunk!

  Az ügy, melynek katonája voltál,
  Nem sokára diadalmat űl,
  De te nem léssz itt a diadalnál,
  Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.

  Hamvaidnak elhozása végett
  Elzarándokolnánk szívesen,
  De hol tettek le a földbe téged,
  Hol sírod? nem tudja senki sem!

  Számkiűzték nemzeted körébül,
  Számkiűzve volt még neved is,
  S bedőlt sírod a század terhétül,
  Mely fölötte fekszik, mint paizs.

  Oh de lelked, lelked nem veszett el,
  Ilyen lélek el nem veszhetett;
  Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
  Ha kezdődik majd az ütközet.

  Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
  S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
  S másvilági hangon lelkesitve
  Erősítsd meg seregünk szivét!

  S rohanunk az ellenség elébe,
  S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
  S lesz előttünk száz halálnak képe:
  Nem lesz köztünk, a ki visszanéz.

  S majd ha eljön győzedelmünk napja,
  A szabadság dicső ünnepe,
  Igy kiált fel millióknak ajka:
  A ki kezdte: az végezte be.

(Pest.)


Kemény szél fúj…

  Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
  Vigyázzatok a házaitokra,
  Hátha mire a nap lehanyatlik,
  Tűzben állunk már tetőtül talpig.

  Édes hazám, régi magyar nemzet,
  Alszik-e csak a vitézség benned,
  Vagy apáink halálával elhalt?
  Illik-e még oldaladra a kard?

  Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
  Lészsz-e megint, a mi voltál egykor?
  Oly hatalmas harczos, ki szemével
  Jobban ölt, mint más a fegyverével!

  A világot védtük hajdanában
  A tatár és a török világban;
  Vajon most, ha eljön a nagy munka,
  Meg bírjuk-e védni min magunkat?

  Oh magyarok istene, add jelit,
  Ha a kenyértörés elközelit,
  Hogy az égben uralkodol még te
  A magad s néped dicsőségére!

(Pest.)


A királyokhoz.

  Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
  Ti királyok, nyilt őszinte szót,
  A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
  Büntessétek a fölszólalót;
  Áll még Munkács, áll az akasztófa,
  De szivemben félelem nem áll…
  Bármit mond a szemtelen hizelgés,
  Nincsen többé _szeretett_ király!

  Szeretet… hah, ezt a szép virágot
  Tövestől kitéptétek ti rég,
  S kidobtátok azt az országutra,
  S ott átment rajt a szekérkerék,
  A mely megtört esküvésitekkel
  Megterhelten világszerte jár…
  Bármit mond a szemtelen hizelgés,
  Nincsen többé _szeretett_ király!

  Csak tűrnek már titeket a népek,
  Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
  S nem szeretnek… odafönn az égben
  Megszámlálták napjaitokat.
  Majd halljátok a nagy itéletszót
  Attól, a ki mindenkit birál…
  Bármit mond a szemtelen hizelgés,
  Nincsen többé _szeretett_ király!

  Föllázítsam a kerek világot,
  Föllázítsam-e ellenetek,
  Hogy a dühnek Sámson-erejével
  Milliónként nektek essenek?
  Megkondítsam a halálharangot,
  Hogy borzadjatok hangjainál?…
  Bármit mond a szemtelen hizelgés,
  Nincsen többé _szeretett_ király!

  Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
  Mért ráznám meg erőszakosan
  Azt a fát, a melynek a gyümölcse
  Már túlérve, rothadásba’ van.
  Ha megérik a gyümölcs, fájárul
  Magától a földre hull alá…
  Bármit mond a szemtelen hizelgés,
  Nincsen többé _szeretett_ király!

(Pest.)



Föltámadott a tenger…

  Föltámadott a tenger,
  A népek tengere;
  Ijesztve eget földet,
  Szilaj hullámokat vet
  Rémítő ereje.

  Látjátok ezt a tánczot?
  Halljátok e zenét?
  A kik még nem tudtátok,
  Most megtanulhatjátok,
  Hogyan mulat a nép.

  Reng és üvölt e tenger,
  Hánykódnak a hajók,
  Sülyednek a pokolra,
  Az árbocz és vitorla
  Megtörve, tépve lóg.

  Tombold ki, te özönvíz,
  Tombold ki magadat,
  Mutasd mélységes medred,
  S dobáld a fellegekre
  Bőszült tajtékodat;

  Jegyezd vele az égre
  Örök tanúságúl:
  Habár fölűl a gálya,
  S alúl a víznek árja,
  Azért a víz az úr!

(Pest.)


Van-e mostan olyan legény…

  Van-e mostan olyan legény,
  A ki fél,
  Ha a mennykő jár is ott a
  Fejénél?
  Takarodjék el közülünk
  A gyáva,
  Bújjék bele a kemencze
  Lyukába!

  Testvéreim a szabadság
  Nevében,
  Álljuk meg a helyet amúgy
  Keményen,
  Mutassuk meg, hogy mik vagyunk:
  Olyanok,
  A kiken a veszedelem
  Ki nem fog!

  A legelső jeladásra
  Kiállunk,
  Ha elesünk, új sor áll föl
  Utánunk;
  Ha két magyar marad is a
  Világon:
  (Csak e kettő szabad legyen)
  Nem bánom!

  Háromszinű magyar zászló,
  Dicső jel!
  Védelmezünk megfeszített
  Erővel,
  Kiemeltük a porból szent
  Szárnyadat,
  Röpülj előttünk a magas
  Ég alatt!

  Háromszinű magyar zászló
  Vezérelj,
  Egyikünk sem fösvénykedik
  Vérével!
  Ellenséged előbb meg nem
  Taposhat,
  Míg vérünkkel be nem festett
  Pirosra!

(Pest.)


Készülj, hazám!

  Készülj, hazám,
  Készülj, boldog haza!
  Oly ünnep vár reád, a milyet
  Még nem pipázott magyar ember,
  A mely majd hét országra szól,
  Mint a lőcsei kalendáriom.
  Készülj, hazám!

  A bécsi német
  Egytől egyig mind megveszett,
  Istentül elrugaszkodott az,
  Ördögnek adta lelkét,
  És mostan e bélpoklosok
  Ezt kurjogatják:
  »Mi nékünk a szabadság
  Árnyéka nem kell,
  Maga a szabadság kell mi nékünk,
  Teljes szabadság minden áron!«
  Igy kurjogatnak
  E sátán czimborái,
  S mi lesz a vége e historiának?
  Az lesz a vége, hogy császárjokat,
  Kegyelmes jó császárjokat
  Elkergetik,
  Családostul elkergetik,
  Isten Jehova ugyse’
  Elkergetik!

  De ez lesz a magyarra nézve a
  Szerencse napja,
  A boldogságnak égi ünnepe!
  Közénk fog jőni
  A császár és családja,
  A fölséges család!
  Igy fognak hozzánk szólani:
  »Hű magyarok,
  Mi mindig bíztunk bennetek,
  Mindig szerettünk titeket,
  Legjobban, legatyaiabban
  Szerettünk népeink között;
  Im kebletekre borulunk,
  Öleljetek meg,
  Kedves hű fiaink!«
  És kell-e több mi nékünk,
  Nékünk hű magyaroknak?

  Letérdelünk előttök,
  Vándor sarúikról a port
  Lenyalják csókjaink
  S a hála és öröm könyűi,
  Melyek majd, mint egy második Duna,
  Fognak keresztülfolyni a hazán
  És egy kiáltás lesz a nemzet:
  (Egy olyan óriás kiáltás,
  Melytől a csillagok potyognak)
  »Vitam et sangvinem
  Pro rege nostro!«
  Mint hajdanában
  Bőgtek dicső apáink. –
  S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
  Kinek eszébe jut,
  Hogy három század óta úr
  Hazánkon a Habsburg-család,
  S azóta a hazának
  Nem volt egy gondolatja,
  Nem volt egy érzeménye,
  Mely édesebb a kárhozatnál,
  Az ilyen vakmerőt,
  Az ilyen szemtelent,
  Az ilyen háládatlant
  Honárulónak declaráljuk
  És nyársra húzzuk!

  Készülj, hazám, ez ünnepélyre,
  Készülj és örvendj, oh boldog haza!
  S ti elcsapott királyok
  Itt Európában valamennyien,
  Jertek mi hozzánk,
  A jó magyar nép szívesen lát,
  Dicsőségének tartja, ha
  Hízlalhat bennetek,
  Jertek mi hozzánk!
  Kosztot, kvártélyt adunk,
  S az elvesztett királyi czímek
  Kárpótlása végett
  Majd táblabírákká teszünk!

(Pest.)


Bordal.

  Egyik kezemben a fegyverem,
  A másikat sem hevertetem,
  Jobb kezemben tartom kardomat,
  Bal kezembe veszek poharat.

  A ki mostan nem tart én velem,
  Verje meg azt az én istenem,
  Vigyék el a körmös angyalok…
  A hazáért iszom, igyatok!

  Igyunk, jó barátim, mostanság,
  Bor a megtestesült bátorság,
  Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
  Öntsük hát magunkba hevenyén.

  Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
  Mire virad, tán már dobolnak,
  Akkor aztán ki a csatára
  Édes magyar hazánk javára!

  Koszorús a haza homloka!
  Szabadságból fontuk azt oda,
  Ott is marad örök mindétig,
  Azt ugyan le róla nem tépik.

  Egyszer volt csak rabnép a magyar,
  Többé lenni nem fog, nem akar,
  Most már meg van vetve a lába,
  S az úristen sem hajt igába.

  Szabadságunk, a ki hozzád nyúl,
  Elbucsúzhatik a világtul,
  Szivében vér s élet nem marad,
  Kiürítjük, mint e poharat!

(Pest.)



A király és a hóhér.

  Ül a király nagy kevélyen
  A fényes királyi széken,
  Magas urak (aljas szolgák!)
  Körülveszik, kezét nyalják.

  De a trónus inogni kezd…
  Földindulás okozza ezt?
  Földindulás: néplázadás!
  Gyarapodik szemlátomást.

  Mint a folyóviz a gátot,
  Eltépte a nép a lánczot,
  S békójának töredéke
  Fegyver mostan a kezébe!

  Ing a trónus egyre jobban,
  Sompolyognak alattomban,
  Sompolyognak el az urak,
  A királynál csak egy marad.

  Tudjátok-e ki ez az egy,
  A ki maradt, a ki nem megy?
  Orczája hó, ruhája vér,
  Keze halál, neve hóhér.

  Szól a király: »mind elhagyott!
  Csak másod magammal vagyok.
  Te vagy tehát, te vagy nekem
  Egyetlen egy hű emberem!«

  »Azért, hogy én itt maradok,
  Híved, király, én sem vagyok«,
  Szólt a hóhér előlépve,
  »Királyoknak nincsen híve.

  Kik a trónus körül járnak,
  Nem egyebek ők, mint árnyak,
  Tart az árnyék, mig süt a nap,
  Ha ez elmegy, vége annak.

  Itt maradtam én te veled,
  Mert nekem te adsz kenyeret,
  Együtt lenni kell mi nekünk,
  Egymás nélkül nem élhetünk.«

(Pest.)


A szabadsághoz.

  Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
  Oly sokáig vártunk rád epedve,
  Annyi éjen által, mint kisértet,
  Bolygott lelkünk a világban érted.

  Kerestünk mi égen, földön téged
  Egyetlenegy igaz istenséget,
  Te vagy örök, a többi mind bálvány,
  Mely leroskad, egy ideig állván.

  S még is s még is számkivetve voltál,
  Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
  Szent nevedet bitóra szögezték,
  Érkezésedet hóhérok lesték.

  Megszünt végre hosszú bujdosásod,
  Sírba esett, ki neked sírt ásott,
  Bevezettünk, s uralkodás végett
  Elfoglaltad a királyi széket.

  Te vagy a mi törvényes királyunk,
  Trónusodnál ünnepelve állunk,
  Körülötted miljom s miljom fáklya
  Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

  Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
  Vess reánk egy éltető pillantást,
  Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
  Szaporodjék szemed sugarától.

  De, szabadság, mért halvány az orczád?
  Szenvedésid emléke szállt hozzád?
  Vagy nem tettünk még eleget érted?
  Koronádat a jövőtül félted?

  Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
  Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
  S lesz sereged ezer és ezernyi,
  Kész meghalni, vagy diadalt nyerni!

  S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
  Feljövünk a sirbul éjféltájban,
  S győztes ellenségednek megint kell
  Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!

(Pest.)


A magyarok istene.

  Félre, kislelkűek, a kik mostan is még
  Kételkedni tudtok a jövő felett,
  Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
  Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

  Él az a magyarok istene, hazánkat
  Átölelve tartja atyai keze;
  Midőn minket annyi ellenséges század
  Ostromolt vad dühhel: ő védelmeze.

  Az idők, a népek éktelen viharja
  Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
  De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
  S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

  Nézzetek belé a történet könyvébe,
  Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
  Mint a folyóvízen által a nap képe,
  Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

  Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
  Ezer évig azért tartott volna meg,
  Hogy most, a midőn már elértük a révet,
  Az utósó habok eltemessenek?

  Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
  Mert káromlás, tőle ilyet tenni fel,
  Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
  Ily gunyos játékot gyermekeivel!

  A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
  S büntetéseit már átszenvedte ő;
  De erénye is volt, és jutalmat érte
  Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

  Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
  És boldogság lészen a te életed…
  Véget ér már a hétköznapi vesződség,
  Várd örömmel a szép derült ünnepet!

(Pest.)


A ledőlt szobor.

  Állt egy szobor magas hegy tetején.
  Olyan magas volt e hegy, hogy neki
  A fellegek szolgáltak öv gyanánt,
  S vállán pihent meg nyári délben a nap.

  E hegytetőn állott az érczszobor,
  Egy méltóságos óriás-alak,
  Egyik kezében háborúi kard,
  Másik kezében győzedelmi zászló.

  Mikép jutott e hegyre e szobor?
  A földrül vitték őt oda, vagy az
  Égből esett le?… így szentebb, de úgy
  Magasztosabb, ha emberkéz emelte.

  Az ég s a föld közös munkája volt.
  Isten segített, ember fáradott;
  Sok száz esztendő mult el, mialatt
  Sok miljom kéz bevégezé a munkát.

  De végre meglett. Fönn állt a szobor.
  Európa látta s nézte, s mindenik
  Térd meghajolt, lenyomta őket a
  Fél tisztelet, fél rettegés előtte.

  Áll még a hegy, de orma bús rideg.
  Hol a szobor, mely koronája volt?
  Tán megirigylé a földtől e diszt
  Az ég, s magához fölragadta?… oh nem!

  Földindulás jött, mely lerombolá,
  Megingatá alapján őt e vész,
  A magasból a mélybe dőlt alá,
  S alant a völgyben elnyelé a posvány.

  Hazám, hazám, te szent dicső szobor,
  E posványban kellett fetrengened,
  Ott henteregtél három századig
  A sárrá rothadt zöld hullámok alján.

  S fejed, mit egykor koszorú gyanánt
  Öveztek fönn a szomszéd csillagok,
  Az ingoványnak undok férgei
  Borították el ronda testeikkel.

  Oh én hazám, oh én szegény hazám!
  Minek nevezzem azt az érzeményt,
  Mely mint egy sötét felhőszakadás
  Omlik szivembül multad emlékére?

  De félre, bú, de félre, gyász, el, el!
  Nincs a mocsárban már a szent szobor,
  Fertő-ágyábul kiemeltük őt,
  Kihoztuk őt a tiszta levegőre.

  Oh jertek, jertek, mossuk tagjait,
  Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen,
  Jőjön, segítsen mosni mindenik,
  Az asszony könynyel és a férfi vérrel.

  Ha régi fényében ragyogni fog,
  Akkor menjünk pihenni, társaim…
  Akkor se még, nem! még azon kivűl
  Uj kötelesség fáradalma vár ránk.

  Föl kell emelnünk a szobrot megint
  A hegyre, melyen egykor tündökölt,
  A melyrül olyan méltóságosan
  Nézett alá a bámuló világra.

  Föl, nemzetemnek apraja, nagyja,
  Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
  Dicsőség arra, a ki dolgozik…
  Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség!

(Pest.)


Már mi nékünk ellenségünk…

  Már mi nékünk ellenségünk
  Egész világ, látom én;
  Szegény magyar, beh magad vagy
  Ezen a föld kerekén!

  A kivel mi megosztottuk
  Asztalunknak ételét,
  Ruháinkat, hajlékunkat:
  Éhenkórász volt elég.

  A ki hozzánk jőne mostan,
  Bajainkat osztani,
  A ki velünk kezet fogna:
  Nincs barát, nincs atyafi.

  No de semmi, jó az isten,
  Ugy lesz, a hogy lenni kell;
  Hagyjanak el! csak magunkat
  Mi magunk ne hagyjuk el.

  És mi nem hagyjuk magunkat,
  Mig lesz egy kéz és egy kard;
  Fogadom azt, hogy megbánja,
  A ki bántja a magyart!

  Hosszu a mi türelmünk, de
  Ha egyszer kifakadunk,
  Akkor aztán hosszu ám és
  Rettentő a haragunk.

  Tudhatják az ellenségink,
  Mint viselünk háborut,
  Ha pedig már elfeledték,
  Jól van, majd eszökbe jut.

  Ugy elütjük-verjük őket,
  Ha türelmünk megszakad,
  Hogy magunk is megsajnáljuk
  Szegény nyomorultakat!

(Pest.)


Ilyen asszony való nékem…

  Ilyen asszony való nékem,
  Mint az én kis feleségem,
  Eszemadta kis barnája,
  Te vagy a világ rózsája.

  Nem vagyok az, a ki voltam,
  A ki annyit szomorkodtam;
  Csillagos ég az életem,
  Ezt is neked köszönhetem.

  Édes szemed mosolygása
  Örömömnek kutforrása,
  Többet ér egy tekinteted,
  Mint a tavasz, mikor legszebb.

  Meg is érem minélelőbb,
  Megérem én azt az időt,
  Hogy a hová lépsz, kedvesem,
  Lábad nyomán virág terem.

  Ha dicsérni akarnálak,
  Sokfélének mondhatnálak,
  Nem mondalak én egyébnek,
  Csak az isten remekének!

(Pest.)


Kis fiú halálára.

  Alig hogy kivettek a bölcsőbül,
  Kis fiúcska, koporsóba tettek;
  Volt-e méltó a világra jőnöd?
  Mi haszna volt rövid életednek?

  Balga kérdés! te eleget éltél,
  Bármi hamar végezéd be pályád;
  Hány nem érte meg, a mit te? ámbár
  Késő vénség görbitette vállát.

  Te megérted kurta életedben
  A magyar nemzet föltámadását,
  Te hallottad e szent zajt, s magad is
  Kiáltottad: éljen a szabadság!

(Pest.)


Bánk bán.

  Ügyefogyott király volt az
  A második Endre,
  Papucs alatt szuszogott az
  Isten-teremtette;
  Felesége tartotta az
  Ország gyeplőszárát,
  Őgyelgett is ám a szekér
  Majd tüled majd hozzád.

  Gyönge kéz az asszony keze,
  Nem való kormányra,
  Hátha még a gyöngeségnek
  Gonoszság a párja!
  Endre király, gonosz asszony
  A te feleséged,
  Szive gonosz, neve Gertrúd,
  Születése német.

  Gertrúd a jó magyarokat
  Kutyába se vette,
  Hivatalrul, méltóságrul
  Le-letevegette,
  A helyökbe meg a maga
  Perepútyát rakta,
  Maradtak vón, vesztek vóna
  Ott a hazájokba!

  Ilyen sértést szenvedtenek
  A nagy uraságok,
  A szegény nép meg szenvedett
  Húzzavonjaságot,
  Szenvedett az istenadta
  Árva magyar népe,
  Mint a Krisztus a keresztfán,
  Olyan volt a képe;

  Ugy fizette a sok adót,
  Hogy a szeme dűledt,
  Nem volt irgalom számára,
  Nem volt könyörűlet.
  A királyi udvarból ily
  Nyájas szavak jöttek:
  »Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess,
  Azután dögölj meg!«

  Néhányan az efféléket
  Megsokalták végre,
  Szövetkeztek rettenetes
  Összeesküvésre,
  Azt mondották: »Söpörjük ki
  A királyi házat,
  Annyi benne a szemét, hogy
  Igazán gyalázat!«

  Csak Bánk bán, a nádorispán,
  Tartóztatta őket,
  Nem remélt-e sikert? vagy tán
  Remélt jobb időket?
  De mikor a feleségét…
  Iszonyú történet!…
  Hogyan kezdjem? hogy végezzem?…
  No jaj neked, német!

  Bánk bánnak a feleségét
  A királyné öcscse
  Erőszakos lator móddal
  Megszeplősítette.
  Szép az asszony, ifju és szép,
  Asszonyok virága!
  S eltiporva, bele dobva
  Fertőzet sarába!

  »Föl, barátim!« ordit a férj
  Kínja nagy voltában,
  »Lelkemen a bosszuállás,
  Kardomon halál van;
  Föl, barátim, egyenesen
  A királyi házba…
  Királyi ház? bordélyház és
  Zsiványok tanyája!«

  És bementek egy csoportban
  A királyi lakba,
  Ott a német urak épen
  Dőzsöltek kaczagva,
  Akkor is, míg a magyarnak
  Borát, étkét falták,
  A szegény magyar nemzetet
  Veszettül csufolták.

  Megálltak ám a magyarok
  A ház közepében,
  Mendegyiknek egy-egy mennykő
  Villogott szemében;
  Meg is hökkent a németség
  Egy keveset ekkor,
  A ki ivott, gégéjében
  Eczetté vált a bor.

  Kezdte pedig a beszédet
  Mag’ a nádor, Bánk bán,
  Királynénak s udvarának
  Jó estét kivánván:
  »Jó estét, jó mulatságot,
  Fölséges személyek!…«
  A királyné: »Mit akartok,
  Hivatlan vendégek?«

  »Azt azonnal tudni fogod,
  Nem soká váratlak«,
  Felelt Bánk bán, »elbeszélem
  Neked s ez uraknak.
  Tiszteletet parancsolok!
  Mert nemzet áll itten,
  Egy megbántott nemzet és a
  Bosszuálló isten.

  Mi vagyunk a vendégek itt?
  És nem ti lennétek?
  Ti vagytok itt a hivatlan
  S hálátlan vendégek!
  Befogadtunk titeket s ti
  Kivertetek minket,
  És eszitek és iszszátok
  Testünket, vérünket.

  De csak ettétek… mert ez az
  Utósó falattok,
  A mi most van szájatokban
  Ettül megfuladtok!
  Először is te halsz meg, te
  Gertrúd, német szajha!
  Te királyné s kerítőné
  Egy személyben!… rajta!«

  Bánk bán kardja a királynét
  Át meg átaljárta,
  S magyarság a németséget
  Hányta mind kardjára.
  A ki bírta, megszökéssel
  Életét elorzá;
  Meghalt, a ki nem szökhetett…
  Kitisztult az ország!

(Pest.)


Ausztria.

  Miként elpusztult Jeruzsálem,
  El fogsz pusztulni Ausztria,
  S mint Jeruzsálemnek lakói,
  Földönfutók lesznek császárjaid,
  Földönfutók és üldözöttek!
  Készüljetek,
  Ti fölfuvalkodott félistenek,
  Az óra kondul s futnotok kell,
  Hogy el ne zúzzanak
  Az omló trónus romjai…
  Ott veszni nem szabad ti nektek,
  Ti nektek élni, hosszan élni kell a
  Bukás után
  Nyomorban, végetlen nyomorban!
  Hiába mossátok kezeiteket
  Ti Pontius Pilatusok,
  Ámíthatjátok a világot,
  De lát az isten s ismer bennetek,
  S nincs számotokra többé kegyelem;
  Vagy érdemeltek-e
  Csak annyit is az ég kegyéből,
  A mennyitől egy hajszál meghajol?
  Nem! – Birodalmatok
  A szabadság kalváriája,
  Uralkodás volt minden vágyatok,
  Ezért emeltetek Munkácsokat,
  Hogy a szellem világát, melegét,
  A rabbilincsek e fölolvasztóját
  Elrejtsétek mélységes föld alá,
  S fölötte a sötétségben buján
  Tenyészhessék a zsarnokok virága,
  A test s lélekzsibbasztó butaság…
  Elrablottátok a népek jogát,
  És elloptátok kincseit,
  Ti bíboros haramják,
  Ti koronázott tolvajok!

  De a lopott vagyont
  El ne viszitek magatokkal;
  Félmeztelen
  Fognak kiverni titeket
  A fölemelkedett alattvalók,
  Mint a tűzkardos angyal
  Ádámot-Évát a paradicsombul.
  Kolduljatok, miként
  Koldultak milliók miattatok!
  Koldulni fogtok és
  Nem nyertek alamizsnát,
  Mert a kihez fordultok, az mind
  Gazságitoknak áldozatja volt,
  Rátok köp, elrúg bennetek,
  És undorodva fordul el!
  S ha ekkép éhen vesztetek,
  Dögtestetekre hollók szállanak,
  Mert nem lesz és ne légyen ember az
  Utálat miatt, a ki eltemessen;
  A hollók gyomra lesz majd sírotok,
  És szemfedőtök a népeknek átka!

(Pest.)


A tavaszhoz.

  Ifju lánya a vén télnek,
  Kedves kikelet,
  Hol maradsz? mért nem jelensz meg
  A világ felett?

  Jöszte, jöszte, várnak régi
  Jó barátaid;
  Vond föl a kék ég alatt a
  Fák zöld sátrait.

  Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
  Beteg most szegény,
  Oly halványan üldögél ott
  A föld küszöbén;

  Áldást hoz majd a mezőre,
  Ha meggyógyitod:
  Édes örömkönnyeket sír,
  Édes harmatot.

  Hozd magaddal a pacsirtát,
  Nagy mesteremet,
  A ki szép, szabad dalokra
  Tanít engemet.

  S ne feledd el a virágot,
  S ne feledd el ezt,
  Hozz belőle, a mennyit csak
  Elbír két kezed.

  Nagyobbodtak a halálnak
  Tartományai,
  S bennök sokan a szabadság
  Szent halottai;

  Ne legyenek szemfedőtlen
  Puszta sír alatt:
  Hintsd reájok szemfedőül
  A virágokat!

(Pest.)


Föl!

  Elég soká voltunk fajankók,
  Legyünk végtére katonák!
  Elég volt már a furulyából,
  Riadjatok meg, harsonák!

  Elől pofoznak, hátul rugnak,
  Hazám, tovább is tűrsz-e még?
  Nem lobbansz föl, míg mennykövével
  Föl nem gyujt a haragos ég?

  Oh nemzetem, hát bírnak téged
  Örökké féken tartani
  A nagyfejűek s kisszivűek
  (A táblabírák) szavai?

  Vagy úgy van, a mint ők beszélik,
  Hogy elfajult már a magyar,
  Hogy gyöngeségből, gyávaságból
  Harczolni nem bír, nem akar?

  Hazugság, szennyes gaz hazugság
  S mint a nyelvetek, akkora;
  Nem pezsg, nem habzik a magyar nép,
  Csendes, de tüzes, mint bora.

  Csak volna harcz, csak öntenék már
  Vérünket, bár csak öntenék!
  Majd meglátjátok, holtrészeg lesz
  Minden csepptől egy ellenség.

  Siess, hazám, napfényre hozni
  Világraszóló híredet,
  Mit német járom, német ármány
  Elrablott és eltemetett.

  Jőjön ki kardod a hüvelyből,
  Mint fellegek közűl a nap,
  Vakúljanak meg s megvakúlnak,
  A kik reá pillantanak.

  Elég soká voltunk fajankók.
  Legyünk végtére katonák!
  Elég volt már a furulyából,
  Riadjatok meg, harsonák!

(Pest.)


Uton vagyok, s nem vagy velem…

  Uton vagyok, s nem vagy velem,
  Jó angyalom, szép kedvesem,
  De jól tudom, lépésimet
  Hiven kiséri szellemed.
  Csak azt tudhatnám, édesem,
  Minő alakban jársz velem?
  Tán e szellő vagy, mely illattal
  Röpűl hozzám s játszik hajammal?
  Az alkony pírja vagy talán
  Amott az ég boltozatán?
  Vagy tán az esti csillag, mely
  Reám ezüst sugárt lövel?
  Vagy a madárka vagy, ki ottan
  Ugy megdalolgat a bokorban?
  Vagy a kicsiny virág vagy itt,
  Ki úgy veti rám szemeit,
  Mikéntha mondaná: oh törj le,
  És vígy magaddal, tégy szivedre!…
  Mondd meg nekem, súgd meg nekem
  Melyik vagy, édes kedvesem?

(Nagy-Kőrös.)



A király esküje.

  Megeskütt a király
  Hunyadi Lászlónak:
  »Esküszöm az égre,
  Az ég istenére,
  Bántani nem foglak.«

  Készül föl Budára
  Jó Hunyadi László.
  Ne menj fel, ne menj fel,
  Ne légy életeddel
  Könnyelműen játszó!

  Vermed lesz Budavár,
  Bele esel, ha mégysz,
  Maradj lenn Belgrádban,
  Vagy bujdoss hazátlan,
  Szép fiatal vitéz.

  Kora még te néked
  Sírba fekünnöd le,
  Éktelen halotti
  Szemfedőt boritni
  Ékes szemeidre.

  Hazám szép vitéze,
  Ne menj föl Budára!
  Látod mi villog ott?
  Nem a te csillagod…
  Hóhérbárd sugára!

  »Balga aggódástok
  Nem ijeszt el engem;
  Köszönöm tanácstok,
  De reá nem állok,
  Megyek, föl kell mennem.

  Vén Budavárban van
  Ifju menyasszonyom;
  Érted száz halálba
  Mennék meg sem állva,
  Szerelmes angyalom!

  De halálrul ottan
  Szó sincs, nem is lehet,
  Megesküttél nekem
  Királyom, s én hiszem
  Szent esküvésedet.«

  Nemes bizalommal
  László Budán termett.
  Ássák a zsiványok,
  Ássátok, ássátok
  Alája a vermet!

  Menyasszonya keblén
  Meg sem pihenhetett,
  Szerelme egébül
  Mély pokolba szédül:
  Tömlöczbe vettetett.

  »Miért dobtok engem
  Fekete tömlöczbe?«
  »Mert királyod ellen
  Van szándék szivedben;
  Hűséged megszegve.«

  »Én királyom ellen!
  Én hűséget szegő!
  Emelj szót ellenem,
  Lelkiismeretem,
  Légy bíróm, lépj elő.

  Ez hallgat, ez alszik,
  Mint csecsemő gyermek
  Anyja lágy ölében,
  S engemet, oh szégyen!
  Itt bilincsre vernek.

  Vegyétek le rólam
  Ezt a rozsdás vasat,
  S adjátok helyébe
  Hazám védelmére
  Tündöklő kardomat!«

  Beszélhetsz jó vitéz,
  Senki sem hallgat rád,
  Tömlöczöd becsukták,
  Halld fordulni kulcsát,
  Csikorogni a zárt.

  Nem sokáig hagyták
  Hogy magát emészsze
  Nagy Magyarországnak
  Legszebbik virága,
  Legnagyobb vitéze.

  »Kelj föl és jöszte ki!«
  »Szabad vagyok tehát?«
  »Szabad lészsz, oly szabad,
  Hogy egy óra alatt
  Ott vagy, a hol apád.«

  »Mit, megöltök engem,
  Apám szent nevére,
  Ez őrült merészség!…
  Ki sem hallgatva még,
  És már elitélve.

  Hunyadi Jánosnak
  Vagyok én gyermeke:
  Velem így tennetek
  Nem rettent bennetek
  E félisten neve?

  De volnék akárki,
  Én ártatlan vagyok,
  S a király végtére
  Esküvel igérte,
  Hogy bántani nem fog!

  Halld meg, egész világ,
  Te hozzád kiáltok:
  Igy add rá hitedet,
  Ha esküvéseket
  Tesznek a királyok!«

  Szép vitéz Hunyadit
  Föl Szent-György terére
  Hurczolták a latrok…
  Többet is akartok
  Tudni? kifolyt vére!

  Háromszor csapott a
  Hóhér a fejéhez,
  S László vitéz még él,
  Él, s halljátok, beszél,
  Ekkép szól a néphez:

  »Én ártatlan vagyok;
  Ha volna is vétkem,
  Bünhödtem már érte
  S törvény értelmébe’
  Szabad már személyem!«

  S föláll László vitéz,
  De megbotlik lába,
  S estében negyedszer
  Sujt hozzá a mester
  És fejét levágja.

  Lemenőben volt a
  Nap, piros volt arcza,
  Vad haraggal vetett
  Végső tekintetet
  A véres piaczra.

  Azért volt a nap oly
  Haragos kedvében,
  Hogy a nép csak állt ott,
  S merőn szájat tátott
  Tehetetlenségben.

  Mért nem éltem akkor!
  Mért nem voltam ottan!
  Kiáltottam vón a
  Gyáva bámulókra
  Veszett fájdalmamban:

  »Föl, ha istened van,
  Föl magyar nép, és e
  Gaz királyt legottan
  Fojtsuk az ártatlan
  Áldozat vérébe!«

(Pest.)


Feleségem és kardom.

  Galamb van a házon,
  Csillag van az égen,
  Az én ölemben van
  Kedves feleségem;
  Ugy tartják szeliden
  Ringató karjaim,
  Mint a harmatot a
  Rezgő fa lombjai.

  Ha már megöleltem,
  Mért meg ne csókolnám?
  Csókokban nem szegény,
  Nem is fösvény a szám.
  Beszélgetünk is, de
  Az csak félig beszéd,
  A másik fele már
  Csókokba olvad szét.

  Nagy a mi örömünk,
  Nagy a mulatságunk,
  Gyöngynek is beillik
  Fényes boldogságunk!
  De az én kardomnak
  Ez sehogy sem tetszik,
  Ránk szemét a falról
  Mogorván mereszti.

  Mit nézesz, öreg kard,
  Olyan mérgesen ránk?
  Vén golyhó, talán a
  Szerelemféltés bánt?
  Hagyd el ezt te, bajtárs,
  Nem való ez néked,
  Ha férfi vagy, ne űzz
  Asszonymesterséget.

  De meg nincs is okod
  Engemet féltened,
  Hiszen ismerhetnéd
  Már feleségemet,
  Ismerheted lelkét,
  Ezt a ritka lelket,
  A minőt az isten
  Nem sokat teremtett.

  Ha szüksége van a
  Hazának karomra,
  Téged saját keze
  Köt fel oldalamra,
  Oldalomra köt, és
  Búcsuját így veszi:
  Menjetek, legyetek
  Egymásnak hívei!

(Pest.)


Fekete-piros dal.

  Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt,
  Lejárt az ideje!
  Más szín illeti most a magyar nemzetet:
  Piros és fekete.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében,
  Erős vihar támad,
  Minden felől jőnek és megostromolják
  A habok hazámat.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Készül az ellenség; és mi készülünk-e?
  Mit csinál a kormány?
  A helytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik
  Fönn a haza tornyán.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant
  Vígadunk, dőzsölünk,
  Mintha mind a három isten nem gondolna
  Mással, csak mi velünk.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor!
  Akkor is így tettünk,
  Teritett asztalnál telt poharak körül
  Bút és bajt feledtünk.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Mohács, Mohács!… tarka lepke, gondatlanság
  Röpködött előttünk,
  Azt űztük, pedig már a török oroszlán
  Elbődült mögöttünk.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer
  Magyar vitéz vész el,
  Mérföldekre nyúló rónát borítva el
  Kiomló vérével.
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

  Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy
  Majd a haza napja,
  S háromszáz évig vagy talán soha többé
  Arczát nem mutatja!
  Fessük zászlainkat fekete-pirosra,
  Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

(Pest.)


Mit nem beszél az a német…

  Mit nem beszél az a német,
  Az isten nyila ütné meg!
  Azt követeli a svábság:
  Fizessük az adósságát.

  Ha csináltad, fizesd is ki,
  Ha a nyelved öltöd is ki.
  Ha meggebedsz is beléje,
  Ebugatta himpellére!…

  Ha pediglen nem fizetünk,
  Aszondja, hogy jaj mi nekünk,
  Háborút küld a magyarra,
  Országunkat elfoglalja.

  Foglalod a kurvanyádat,
  De nem ám a mi hazánkat!…
  Hadat nekünk ők izennek,
  Kik egy nyúlra heten mennek.

  Lassan német, húzd meg magad,
  Könnyen emberedre akadsz;
  Ha el nem férsz a bőrödbe,
  Majd kihúzunk mi belőle!

  Itt voltatok csókolózni?
  Mostan jöttök hadakozni?
  Jól van hát, jól van, jőjetek,
  Majd elválik, ki bánja meg.

  Azt a jó tanácsot adom,
  Jőjetek nagy falábakon,
  Hogy hosszúkat léphessetek,
  Mert megkergetünk bennetek.

  Fegyverre nem is méltatunk,
  Mint a kutyát kibotozunk,
  Ugy kiverünk, jobban se kell,
  Még a pipánk sem alszik el!

(Pest.)


Miért kisérsz…

  Miért kisérsz minden lépten-nyomon,
  Te munkás hazaszeretet?
  Éjjel nappal mért mutatod nekem
  Gonddal borított képedet?
  Örökké itt vagy, itt vagy én velem,
  Úgy is látlak, ha behunyom szemem.

  Tudom, kevés, mit a honért tevék,
  De megtevém, a mennyi telt;
  Van, a kinek nagyobb az ereje,
  S mégis kevesebbet mivelt;
  Kérlek, fordítsd el tőlem képedet
  Csak egy időre, hazaszeretet!

  Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
  Itt a tavasz, virít a föld,
  Virágillat s a zengő madarak
  Dala eget földet betölt,
  Arany felhők, e nyájas szellemek,
  Fejem fölött vidáman lengenek.

  Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
  A költészetnek istene
  Olyan kegyes hozzám; iránta én
  Hálátlanságba essem-e?
  Ott vesztegelni hagyjam lantomat,
  Mig a bútól majd húrja szétszakad?

  Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
  Van ifjuságom s kedvesem,
  Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál
  Az ifjuság s a szerelem,
  És minden óra, mit el nem vevék,
  Egy elpazarlott örök üdvösség.

  Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság,
  Tavasz, költészet, szerelem!
  El hagyjam őket tőlem szállani?
  Utánok vágyva nyúl kezem…
  Jertek hozzám… nyujtsátok karotok…
  Öleljetek meg, tietek vagyok!

(Pest.)


Szülőföldemen.

  Itt születtem én ezen a tájon
  Az alföldi szép nagy rónaságon,
  Ez a város születésem helye,
  Mintha dajkám dalával vón tele,
  Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
  »Cserebogár, sárga cserebogár!«

  Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
  És mint meglett ember úgy jöttem meg.
  Hejh azóta húsz esztendő telt el
  Megrakodva búval és örömmel…
  Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
  »Cserebogár, sárga cserebogár.«

  Hol vagytok, ti régi játszótársak?
  Közületek csak egyet is lássak!
  Foglaljatok helyet itt mellettem,
  Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
  Hogy vállamon huszonöt év van már…
  »Cserebogár, sárga cserebogár.«

  Mint nyugtalan madár az ágakon,
  Helyrül helyre röpköd gondolatom,
  Szedegeti a sok szép emléket,
  Mint a méh a virágról a mézet;
  Minden régi kedves helyet bejár…
  »Cserebogár, sárga cserebogár!«

  Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra,
  Lovagolok fűzfasípot fújva,
  Lovagolok szilaj nádparipán,
  Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
  Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
  »Cserebogár, sárga cserebogár!«

  Megkondúl az esteli harangszó,
  Kifáradt már a lovas és a ló,
  Haza megyek, ölébe vesz dajkám,
  Az altató nóta hangzik ajkán,
  Hallgatom, s fél álomban vagyok már…
  »Cserebogár, sárga cserebogár«… – –

(Félegyháza.)


Két ország ölelkezése.

  És az idő eljött, bár nem hamar,
  De nem is későn még, midőn
  A szent imádság meghallgatva lőn,
  Midőn egygyé lett mind a két magyar!…
  Ki eddig a porban hevertél,
  Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!
  Oh nemzetemnek drága szép testvére,
  Simúlj, simúlj testvéred kebelére,
  A melyben a szív, most oly édesen ver…
  Légy üdvözölve százszor, százezerszer!

  Mi jól esik ölelkezésünk,
  S még is milyen sokáig késtünk!…
  De mindegy, mindegy, feljött végre
  A győzedelmes nap az égre,
  Mely összesímult arczainkra süt.
  S örömkönyűket szárit mindenütt.
  Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
  Melyek most pilláinkon rengenek,
  A melyeket
  Öröm csepegtetett;
  Hagyd a világnak végeiglen
  Ottan ragyogni szemeinkben,
  Hagyd ott ragyogni mindég!…
  Magyar szemében ez oly ritka vendég.

  Együtt vagyunk és együtt maradunk
  Nincs isten és nincs ördög, a ki
  Ismét széjjel birná szakítni
  Ölelkező karunk.
  Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
  Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez…
  De én nem félek többé a haláltul;
  Viselje bármilyen csalárdul
  A változékony sors magát,
  Sebet kapunk talán, de nem halált.

  Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
  Nem rettegjük már haragod,
  Két ország egygyé olvadott,
  Két élü kard lett a magyar,
  Mely jobbra is vág, balra is vág,
  És jobbra-balra majd érzik csapását!
  S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
  Érzelmeimnek tündérvilágával,
  És szórd el ott e kincseket,
  Ajándékozz meg ifjat, öreget,
  Hadd gazdagodjék mindenik meg,
  De legszebb részét add a székelyeknek!
  Csókold meg a székely fegyvereket,
  Azok csókodtul tündököljenek,
  S azoktól nyerj te hős-erőt,
  Mely ugy tündöklik a világ előtt!
  S ha bejárád a völgyeket,
  Röpűlj föl s állj meg bérczeik felett,
  S hogy megismerjék a rónák fiát,
  Játszál szemökkel, mint a délibáb.

(Pest.)


Kis-Kúnság.

  Hova szívem, lelkem
  Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott,
  Ujra láttam végre születésem földét,
  A szép Kis-Kunságot!
  Bejártam a rónát,
  Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
  S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét
  Az anya, ugy tartja.

  Itt vagyok megint a
  Nagyvárosi élet örökös zajában,
  Oh de képzeletem most is oda lenn az
  Alföld rónáján van;
  Testi szemeimet
  Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
  S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
  Alföldi vidékek.

  Forró nyárközép van,
  Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
  Mint a lángeső oly égető özönnel
  Ömlik a pusztára…
  Puszta van körűlem,
  Széles hosszu puszta, el is látok messze,
  Egész odáig, hol a lehajló ég a
  Földdel olvad össze.

  Gazdag legelőkön
  Visz az út keresztül; ott hever a gőböly,
  Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
  A kövér mezőből.
  Cserény oldalánál
  Szundikál a gulyás leterített subán,
  Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
  Az utazó után.

  Itten a lapályon
  Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja,
  Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
  Szárnyával megcsapja;
  Szép fövény az alja,
  Egészen lelátni sárga fenekére,
  A lusta pióczák s a futó bogarak
  Tarka seregére.

  Szélén a sötétzöld
  Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
  Közbe hosszu orrát üti víz alá a
  Gólyafiak anyja,
  Nagyot nyel, és aztán
  Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
  A vízparton pedig töméntelen bíbicz
  Jajgat keservesen.

  Amott egy nagy ágas
  Áll szomorún, egykor kútágas lehetett,
  Mellette a gödör, hanem már beomlott,
  Be is gyepesedett;
  Elmerengve nézi
  Ez a kútágas a távol délibábot,
  Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
  Már eleget látott.

  Ott van a délibáb
  A láthatár szélén… nem kapott egyebet,
  Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
  Tartja a föld felett.
  Emerre meg gyérül
  A legelő, végre a nyoma is elvész,
  Sárga homokdombok emelkednek, miket
  Épít s dönt a szélvész.

  Nagy sokára egy-egy
  Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
  Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
  Komondor csavarog.
  Tenger szántóföldek
  Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
  Lefelé hajlanak, kalászaikat a
  Nehéz mag lehúzza.

  A zöld búza között
  Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
  Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
  Mint egy vérző csillag.
  Közeleg az este,
  Megaranyosodnak a fejér fellegek,
  Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk
  Mint egy tündérrege.

  Végre ott a város,
  Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
  Szanaszét a város végén a szélmalmok
  Széles vitorlákkal.
  Ugy szeretek állni
  A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
  A mint vitorlájok hányja, egyre hányja
  A czigánykereket.

(Pest.)


A nemzetgyüléshez.

  Ott álltok a teremnek küszöbén,
  Melyből a nemzet sorsa jön ki majd,
  Megálljatok, ne lépjetek be még,
  Hallgassátok ki intő szózatom…
  Egy ember szól, de milliók nevében!

  Az a hon, melyet őseink szereztek
  Verítékökkel s szívök vérivel,
  Az a hon többé nincs meg, csak neve
  Bolyong közöttünk, mint a temetőbül
  Éjféli órán visszajött kisértet…
  Az a hon többé nincs meg, falait
  Elmorzsolák a mult kor férgei,
  S az uj vihar szétfújta födelét,
  S lakói most az ég alatt tanyáznak,
  Mint a vadállat és mint a madár.
  Mit őseink egy ezredév előtt
  Tevének, azt kell tenni most ti nektek
  Bármily erővel, bármily áldozattal,
  Bár mind egy szálig elvesztek belé,
  Hazát kell nektek is teremteni!
  Egy új hazát, mely szebb a réginél
  És tartósabb is, kell alkotnotok,
  Egy új hazát, ahol ne légyenek
  Kiváltságok kevély nagy tornyai,
  Sötét barlangok, denevértanyák,
  Egy új hazát, hol minden szögletig
  Eljusson a nap s tiszta levegő,
  Hogy minden ember lásson s ép legyen.
  Nem mondom én: a régi épületnek
  Dobjátok félre mindenik kövét,
  De nézzetek meg minden darabot, mit
  Alapnak vesztek, s a mely porhatag már,
  Vessétek azt el kérlelhetlenűl,
  Bármily szent emlék van csatolva hozzá,
  Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge,
  Mert fáradástok akkor hasztalan lesz,
  Egy percz jöhet, s az épület ledől,
  S rosz gazda, a ki mindig ujra épit,
  S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.

  Számot vetett-e mindenik magával,
  Minő dologra szánta el magát?
  Nagy a dicsőség, melyet mindegyik
  Szerezhet itten, de tudjátok-e,
  Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség!
  A kit nem égő honfiérzelem
  És tiszta szándék vezetett ide,
  Kit a hiúság vagy silány önérdek
  Csábít e helyre, az szentségtelen
  Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre,
  Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd,
  Átok s gyalázat lesz kisérete,
  Melylyel haza s később a sírba megy. –
  Ti, kik szivébül bálványistenek
  Ki nem szoriták az igaz nagy istent,
  Kiknek szivében a honszeretet
  Mint szentegyházi oltárlámpa ég,
  Eredjetek be és munkáljatok,
  Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,
  Hogy bámultában, majd ha látni fogják,
  Megálljon rajta a világ szeme,
  A bennlakókat vallja boldogoknak
  És istenítse a kik épitették!

(Pest.)


Miért zárjátok el az útamat?

  Miért zárjátok el az útamat?
  Bocsássatok!
  Előre vonnak vágyaim, de én
  Használni s nem ragyogni akarok.

  Veszélyben a hon, s tettre híja föl
  Minden fiát,
  S reményeim szikláin állok én,
  Lelkemre százszoros viszhang kiált.

  Szilárd reményem, mint a sziklakő,
  Mely nem remeg,
  Hogy helyemen majd becsület marad,
  Hogy a hazáért sokat tehetek.

  A tettek vágya, tettek ereje,
  Mint vad patak,
  Foly rajtam át, a melynek habjai
  Szilaj morajjal mélybe omlanak.

  Fölnézek a nyárdéli napba és
  Nem fáj szemem.
  Lenézek örvény fenekére és
  Lenézek bátran, nem szédül fejem.

  Közönséges napokban csak megáll
  Más is helyén,
  De majd ha minden ember tántorog,
  Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!

  És jőni fognak rettentő napok,
  A milyeket
  Csak álmodik most holdas éjeken
  Az őrülésig rémült képzelet.

  Nem várok én dicsőséget s dijat
  Munkáimért…
  Kötelességet ingyen tenni kell,
  S kötelesség munkálni a honért;

  És a dicsőség? isten hírivel
  Tovább mehet,
  Nem kell nekem kaczér leány, midőn
  Ölelhetem hű feleségemet.

  Miért zárjátok el az útamat?
  Bocsássatok;
  Előre vonnak vágyaim, de én
  Használni s nem ragyogni akarok.

(Pest.)


A gyáva faj, a törpe lelkek…

  A gyáva faj, a törpe lelkek,
  Kik nem szégyenlik magokat
  Sápadni, ha kezemben a lant
  Egy-egy merészebb hangot ad,
  Ha a közelgető viharnak
  Megérint hírmondó szele,
  S dalom, mint elkapott madár, a
  Földről magasra száll vele.

  A vész csak készülőben van még,
  És nem szakít le egyebet,
  Mint ajkamról egy-egy hangos szót,
  A fákról egy-egy levelet;
  Hah, majd ha minden erejével
  Fog dúlni és üvölteni,
  S szivem mélyét forgatja föl s a
  Fát gyökerestül tépi ki!

  Mit mondotok, mit tesztek akkor,
  Ha a világnak sarkai
  Földindulástul, mennydörgéstül
  Tőből meg fognak ingani,
  Ha összevesz, mint négy vadállat,
  És pusztít mind a négy elem
  S én vérbe mártott lantomat majd
  Véres kezekkel pengetem!

(Pest.)


A márcziusi ifjak.

  Szolgaságunk idejében
  Minden ember csak beszélt,
  Mi valánk a legelsők, kik
  Tenni mertünk a honért!

  Mi emeltük föl először
  A cselekvés zászlaját,
  Mi riasztók föl zajunkkal
  Nagy álmából a hazát!

  A földet, mely koporsó volt
  S benn egy nemzet a halott,
  Megillettük, és tizennégy
  Miljom szív földobogott.

  Egy szóvá s egy érzelemmé
  Olvadt össze a haza,
  Az érzelem »lelkesülés«,
  A szó »szabadság« vala.

  Oh ez ritkaszép látvány volt,
  S majd ha vénül a világ,
  Elmondják az unokáknak
  Ezt a kort a nagyapák.

  És mi becsben, hírben álltunk,
  Míg tartott a küzdelem,
  De becsünknek, de hirünknek
  Vége lett nagy hirtelen.

  Kik nem voltak a csatán, a
  Diadalhoz jöttenek,
  S elszedék a koszorúkat,
  Mert a szóhoz értenek.

  E sereg, mely, míg a harcz folyt
  El volt bujva vagy alutt,
  Igy zugott a diadalnál:
  Mi viseltünk háborút!

  Legyen tehát a tiétek
  A dicsőség és a bér,
  Isten neki… nem küzdénk mi
  Sem dicsőség, sem dijért.

  És ha újra tenni kell majd,
  Akkor ujra ott leszünk,
  És magunknak bajt s tinektek
  Koszorúkat szerezünk.

  Viseljétek a lopott hírt,
  A lopott babérokat,
  Nem fogjuk mi fejetekről
  Leszaggatni azokat.

  Abban lelünk mi jutalmat,
  Megnyugoszunk mi azon:
  Bárkié is a dicsőség,
  A hazáé a haszon!

(Pest.)


Ismét magyar lett a magyar…

  Ismét magyar lett a magyar,
  Mert ekkorig nem volt a,
  Hogy is lett volna? szolga volt,
  S nem magyar, a ki szolga!

  Ismét magyar lett a magyar,
  Bilincsét összetörte,
  Mint őszszel a száraz levél,
  Csörögve hull a földre!

  Ismét magyar lett a magyar,
  Kardot ragad kezébe,
  Kardján a napsugár ragyog
  S a bátorság szemébe’!

  Ismét magyar lett a magyar,
  Lángol, piroslik arcza,
  Kitűzött zászló mindenik,
  A mely jelt ád a harczra!

  Ismét magyar lett a magyar,
  Egy szív miljók keblében,
  És dobbanása rémület
  Az ellenség fülében!

  Ismét magyar lett a magyar,
  A síkra állt vitézül,
  És a világ, a nagy világ,
  Csodákat látni készül!

  Ismét magyar lett a magyar,
  S világ végéig az lesz,
  Vagy iszonyúan és dicsőn
  Mind, mind egy szálig elvesz!

(Pest.)


Dobzse László.

  Dobzse László ő felsége
  Magyarok királya
  Nem hiába hogy cseh volt, de
  Hejh csehül is álla.

  Parancsolni nem szeretett,
  Nem is értett hozzá,
  S hogyha értett vón is, szavát
  Nem fogadt’ az ország.

  Üres volt a feje néki,
  Üresebb a zsebje,
  Egy keserves polturáért
  Könyökig vájt benne.

  Ruháján a moly s az idő
  Megrágta a prémet,
  Mely szinű volt? nem lehetett
  Tudni, csak ugy rémlett.

  Parasztfolttal csapta pofon
  Csizmáját a varga,
  Rozsdás volt a sarkantyúja,
  Ferde volt a sarka.

  Kamrájában az egerek
  Semmi kárt sem tettek,
  Mert biz ott a legjobb szándék
  Mellett sem tehettek.

  Pinczéjében oly bőséggel
  Állott a sok jó bor,
  Hogy egy gyüszűnyi sem telt a
  Legnagyobb hordóbol.

  Ha éhezni méltóztatott
  Király ő felsége,
  Egyik másik alattvaló
  Hítta meg ebédre.

  De nem bánta ám meg, a ki
  Meghivá ebédre,
  Ő felsége kegyelmesen
  Gróffá tette érte.

  Szegény király, szegény király…
  De vigasztalódjál,
  Még szegényebb királyok is
  Lesznek, mint te voltál. –

  Dobzse László ő felsége
  Magyarok királya
  Nem hiába hogy cseh volt, de
  Hejh csehűl is álla!

(Pest.)


A magyar nép.

  Szabad a magyar nép, szabad valahára,
  Kinek lánczot vertek kezére lábára,
  S görbedt derekával a rabigát vonta,
  Mintha csak állat és nem ember lett volna.

  Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
  Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
  S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
  A vasat mint kardot ő szorítja mostan.

  Szabad a magyar nép… lejárt napod, német!
  Nem tánczoltatod te többé ezt a népet,
  S piócza módjára nem szivod a vérét,
  Megfizette isten gonoszságod bérét.

  E földön legyen úr a tót vagy a német?
  E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
  Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
  És magyar vér ezer évig oltalmazá!

  Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
  S kik a mi fejünkre állani akarnak,
  Azoknak mi állunk feje tetejére,
  S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!

  Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
  Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
  Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
  Még a félhalott se maradjon az ágyon!

  Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
  Először tanuljon dajkától a gyermek,
  És ha a csatában a halál eléri,
  Utószor e két szót mondja ki a férfi!

(Pest.)


Kun László krónikája.

  Fene gyerek volt az a Kun László,
  Magyarország egykori királya!
  Kun Lászlónak azért híták őt, mert
  A kunokkal volt czimboraságba’.

  Az igaz, hogy torkára forrt az a
  Kun barátság, benntörött bicskája…
  De ez már a vége; kezdjük elől,
  Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

  A mit mondtam, ujra csak azt mondom:
  Fene gyerek volt biz ő kegyelme;
  Az ördög se tudja, hogy mi volt több,
  Emberség-e vagy kutyaság benne?

  A koronát még kölyök korában
  Nyomintották a fejére néki,
  S már csatázott siheder korában,
  És vala nagy az ő vitézségi.

  Ottokárral, híres cseh királylyal,
  Keveredett kemény háborúba,
  És pediglen Ottokár alól e
  Háborúban a gyékényt kihúzta.

  A cseheknek nagy királya ott a
  Csatatéren a fűbe harapott,
  Lászlót pedig nem tekinték máskép,
  Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

  Haza ment ám, hanem otthonn bezeg
  Fenekestül fölfordult az ország,
  Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
  És e bajt a nagy urak okozták.

  Természetes, hogy mikor a macska
  Nincs otthonn, az egerek tánczolnak…
  A nagyurak kapták magokat hát,
  Egymással mind rútul hajba kaptak.

  László király, szerelmetes öcsénk,
  Már most aztán fogj erősen hozzá…
  Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
  Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

  Neki lódul, becsap a kunokhoz,
  S haza gondját eltemeti szépen
  Kun legények telt kupái mellett,
  Kun menyecskék dagadó ölében.

  És a midőn hites felesége
  Szót emelne e miatt előtte,
  Egy szikrát sem teketóriázott,
  Azon módon elkergette őtet.

  S melege lett pap uraiméknak
  Kegyetlenül szorult a kapczájok,
  László király a pogány kunokat
  Fosztogatni uszitotta rájok.

  Meghallja ezt a szentséges pápa,
  S haragjában adtateremtettéz,
  És meghagyja egyik püspökének:
  »Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«

  És el is jött azonnal a püspök,
  S oda vitte jó móddal a dolgot,
  Ugy szivére beszélt a királynak,
  Hogy elméje javuláson forgott.

  Meg is javult, istenes szándékból
  Megtéríté papok veszteségét,
  A kunoknak sátorát elhagyta,
  S visszavette elvert feleségét.

  De egyszerre más jutott eszébe…
  Gyűléseztek a papok Budában…
  Megunta a locsogást fecsegést,
  S szétzavarta őket hamarjában.

  Fenyegeti a pápa követe,
  A püspök, hogy majd átkot vet rája…
  Bánja is ő! galléron csípeti,
  A szent embert és tömlöczbe zárja.

  És a régi tivornyázó élet
  Alvó zaját ujra fölkeltette,
  Fölkereste a kún czimborákat,
  S ott virított rózsaszínű kedve.

  Megcsóválta fejét a nemzet, és
  Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába!
  Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.«
  S László komát betették fogságba.

  Nem sokáig üldögélt a hűsön,
  Kinyitották tömlöczét és szóltak:
  »Lángban, vérben áll a haza, király,
  Jer és győzd le a kún lázadókat!«

  »Rajta tehát!« fölkiálta László,
  »El, utánam élet és halálra!
  Rég vagy, kardom, a homályban… mostan
  Vess homályt a nap koronájára!«

  És vezette hadát a kunokra,
  S ránczba szedte őket nagy csunyául,
  Kit levert a harczmezőn közűlök,
  Kit pedig kiűzött a hazábul.

  S megragadta a kormányt erősen,
  Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
  Hogy ő nem csak a korhelykedést, de
  A nemzetnek ügyeit is érti.

  A gonoszok meghunyászkodának
  S a királyra reszketéssel néztek,
  A jók szivét pedig seregestül
  Szállták meg a mosolygó remények.

  De alig hogy elmosolyodott a
  Nemzet, ujra lebigyedt a szája,
  Mert azt vette észre, hogy istentől
  Ujra elrugaszkodott királya.

  El bizony, de mennyire! naponként
  Veszettebbül sűlyedt a piszokba…
  De még egyszer fölemelte fejét,
  Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.

  A berontott kúnok és tatárok
  Meggörnyedtek karja erejétül,
  Még egy cserfa-koszorút hozott az
  Ifju király a harcz mezejérül,

  Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
  Bele mászott nyakig a mocsárba,
  És valódi szent volt ekkoráig
  Ahhoz képest, a hogy mostan járta.

  Egy tivornya a másikat érte,
  Sátor alatt élt, mint a czigányok,
  Véle régi korhely czimborái
  S véle a kún és tatár leányok.

  Hanem egyszer ilyen szókat hallott:
  »Laczi pajtás, meghalálozik kend!«
  S három ember úgy oldalba szúrta
  Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.

(Pest.)


Respublica.

  Respublica, szabadság gyermeke
  S szabadság anyja, világ jótevője,
  Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
  Köszöntelek a távolból előre!

  Most hódolok, midőn még messze vagy,
  Midőn még rémes átkozott neved van,
  Midőn még, a ki megfeszíteni
  Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

  Most hódolok, most üdvözöllek én,
  Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz,
  Ha a magasból ellenidre majd
  A véres porba diadallal nézesz.

  Mert győzni fogsz, dicső respublica,
  Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
  Miként egy új, de Szent Napóleon,
  Elfoglalod majd a kerek világot.

  Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
  Hol a szeretet oltárlángja csillog,
  Majd megtéríti azt szilaj kezed,
  Melyben halálos vésznek kardja villog.

  Te lészsz a győző, a diadal-ív
  Ha elkészűl, a te számodra lészen,
  Akár virágos tarka pázsiton,
  Akár a vérnek vörös tengerében!

  Szeretném tudni, ott leszek-e én
  A győzedelmi fényes ünnepélyen?
  Vagy akkorára már tán elvisz az
  Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –

  Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
  Barátim, emlékezzetek meg rólam…
  Republicanus vagyok s az leszek
  A föld alatt is ott a koporsóban!

  Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
  Siromnál éljent a respublicára,
  Meghallom én azt, s akkor béke száll
  Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest.)



Lenkei százada.

  Koszorút kötöttem
  Cserfa-levelükbül,
  Harmat csillog rajta
  Örömkönnyeimbül…
  Kinek adnám én ezt,
  Kinek adnám másnak,
  Mint vitéz Lenkei
  Huszárszázadának?

  Ez ám csak a század,
  Ezek a legények!
  Ősapáink mellé
  Oda illenének,
  Romlatlan bennök a
  Régi jó magyar vér…
  Bár adhatnék nekik
  E dalnál nagyobb bért!

  Dicső fiak ők! s ha
  Én nekem nem hisztek,
  Ám nézzetek oda,
  Hogy mit cselekesznek.
  Én elhallgatok, az
  Ő tettök beszéljen…
  Százszor kiáltjátok
  Majd rájok az éljent.

  A Dniester vizén
  Túl Mariampolban,
  Lengyelország földén
  Egy huszárezred van.
  Szép magyar huszárok,
  Fiatal legények,
  Kutya bajuk… vígan
  Miért ne lennének?

  Vigan vannak, össze-
  Verik bokáikat;
  De van ott egy század,
  A melyik nem vigad.
  Míg világát éli
  A vidám ezered,
  Közűlök egy század,
  Búbánatnak ered.

  Miért búslakodtok,
  Jó magyar huszárok?
  Némelyik szeméből
  Könny miért szivárog?
  »Hogy ne búslakodnánk,
  Hogy ne búslakodnánk,
  Mikor veszélyben van
  Édes magyar hazánk?

  Rútul feni fogát
  Rája tót, rácz, német,
  Hogy az istennyila
  Őket ott ütné meg!
  S minket, kik a hazát
  Védeni szeretnénk,
  Itt idegen földön
  Tart a kötelesség.«

  Igy emészti őket
  A bú és a méreg…
  Összesúgnak-búgnak…
  Vajon mit beszélnek?
  Hangjaik suttogók,
  Arczuk titokteljes…
  Egy nagy szándékjok van,
  Nagy és veszedelmes.

  Milyen gonoszságot
  Forralnak magokban,
  Hogy nem beszélnek fönn-
  Szóval, csak titokban?
  Mily istentelenség
  Forog elméjökben,
  Hogy alattomban kell
  Eljárniok ebben?

  Nem istentelenség,
  A mit ők akarnak:
  Segítséget vinni
  A bántott magyarnak,
  Segítségül menni
  Hazájok földére,
  Melyre immár foly a
  Gazda-nemzet vére.

  Ez a jó huszárok
  Szívbeli szándoka,
  És hogy ezt titkolják,
  Van annak nagy oka…
  Oda jutottunk már,
  Hogy csak titkon lehet
  Tégedet érezni,
  Szent hazaszeretet!

  Éjnek éjszakáján
  Kiállott a század
  Od’ a partra, melyet
  A Dniester áztat…
  E folyónál pihent
  Egykor vitéz Árpád
  Mielőtt bevette
  Attila országát.

  E szent helyen álltak
  A derék huszárok,
  Itten nyílt ama szent
  Esküvésre szájok,
  Hogy meg fogja őket
  Látni Magyarország,
  Hogy Magyarországot
  Védelmezni fogják!

  És midőn az esküt
  Elmondották vóna,
  Belé ugrattak a
  Dniester folyóba,
  S jó paripáik az
  Éji sötétségben
  Általusztak velök
  Szépen szerencsésen.

  S jöttek haza felé,
  Jöttek, jövögettek,
  Hát egyszer mögöttök
  Kit pillantanak meg?
  Lenkei kapitány,
  Az ő kapitányok,
  Ez iparkodott nagy
  Sebesen utánok:

  »Álljatok, legények,
  Forduljatok vissza,
  A generális küld,
  Hogy híjalak vissza!«
  Hanem a huszárok
  Nem fordultak vissza,
  Sőt a kapitánynak
  Igy feleltek vissza:

  »Kapitány uram, mi
  Engedelmeskedünk
  Ugy, ha előre megy,
  És nem hátra velünk.
  Vitéz kapitány úr,
  Legyen a vezérünk,
  Ilyen ember kell, mint
  Kapitány úr, nékünk!

  Annyi szent, hogy minket
  Vissza nem visz innen
  Sem a generális
  Sem pedig az isten.
  Kötelességünkről
  Ne beszéljen nékünk,
  Szentebb a haza, mint
  A kötelességünk!«

  Tőről vágott magyar
  Ember a kapitány,
  Nem igen téríté
  Seregét ezután,
  Ment velök, nem hátra,
  De szépen előre,
  És elértek édes
  Hazájok földére.

  Itt a haza földén,
  Hová vont szívetek,
  Forró öleléssel
  Üdvözlünk titeket,
  Vitéz jó testvérek,
  Üdvözlünk ezerszer…
  Beszéljen akármit
  A hadügyminister!

(Pest.)


Ma egy éve…

  Ma egy éve… ma egy éve…
  Akkor lettél jegyesem,
  Ma egy éve, hogy először
  Csókoltál meg kedvesem.

  Édes volt a csók, a mely ott
  Ajkaidról rám esett,
  De ki hinné, de ki hinné?
  Csókod most még édesebb.

  Száll az idő, mint a pille,
  Melyet a szél ragad el,
  Szemlátomást fogy az élet,
  Szemlátomást hervad el.

  Ám hervadjon, isten néki,
  Érte nem is búsulok;
  Nem vesz kárba, mit az élet
  Fájáról lehullatok.

  A mi elhal életembül,
  Föltámad mint szerelem…
  Oly mértékben nő szerelmem,
  A milyben fogy életem!

(Pest.)


Forradalom.

  Haloványul a gyáva szavamra… dalom
  Viharodnak előjele, forradalom!

  Szomorúk az idők, a napok feketék,
  Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

  Csak azért szakitád le bilincseidet,
  Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.

  Födi még beteg arczod az egykori por,
  S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

  Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
  Akaratja, mi újra lealacsonyit.

  Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú,
  Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

  Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
  Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

  Mielőtt az erőszak igába fogat,
  Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

  Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet,
  Diadalma legyen temetői menet,

  Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
  S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

  De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
  Haragod tüze arczaidon kigyuladt,

  Kezed ott van a kardon, a markolaton…
  Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon?

  Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
  S te fiú, szaporán ide a poharat!

  Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
  Jeladásra emelhetik a lobogót.

  Haloványul a gyáva szavamra… dalom
  Viharodnak előjele, forradalom!

(Pest.)


Három madár.

  Három madár van, a kit szeretek,
  Három madárról mondok éneket.
  Ha oly szép lenne rólok énekem,
  A mily nagyon én őket szeretem,
  A mennyi boldogságot, örömet
  Ezen madarak nékem szerzenek!

  Az első madár egy kis czinege,
  Nem sérti őt a télnek hidege,
  Nem háborítja őt meg semmi vész,
  Télben, viharban vígan fütyörész,
  Vígan ugrál a száraz ágakon,
  Mint a pillangó a virágokon,
  Ugrál, miként a gyermek, gondtalan,
  Jön és megyen, máshol van untalan,
  Alig képes kisérni őt a szem. –
  Kedélyed e czinege, kedvesem!

  A második madár egy csalogány,
  Elrejtve él a lombok alkonyán,
  Nem látja más ottan s mást ő se lát,
  Kis fészke néki az egész világ,
  Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
  Elfojt az alkony mindennémü neszt,
  Hogy meg ne háborítsa énekét,
  Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
  Gyönyörködjék e dalban, a minő
  Hozzánk csak legszebb álmainkba jő,
  A melynek minden hangja eltemet
  Egy bánatot és szűl egy örömet,
  Mert mindenik hang egy szent szerelem –
  Ez a csalogány szíved, kedvesem!

  A harmadik madár egy ifju sas,
  Szárnyának röpte merész és magas,
  A villámokkal egy tanyán lakik
  S tekintetét fölküldi a napig.
  Nyugott időben alszik, elvonúl,
  De ha vihar jön és üvölt vadúl,
  Fölébred a sas szendergésiből,
  És a viharnak karjaiba dől.
  És vinni hagyja magát általa,
  Mint viszi a lovast a paripa
  Rémítő bátran, szörnyü sebesen. –
  Ez a sas a te lelked, kedvesem!

  Kedélyed gyermek, szíved asszony és
  A lelked férfi, te csodás, mesés
  Teremtmény! s én valóban nem tudom,
  Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

(Pest.)


A nemzethez.

  Konduljanak meg a vészharangok!
  Nekem is egy kötelet kezembe!
  Reszketek, de nem a félelemtől;
  Fájdalom és düh hangzik szivembe’!

  Fájdalom, mert düledék hazámra
  Uj viharnak közeledtét látom,
  És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
  Nem szakad le szemünkről az álom.

  Pillanatra fölriadt e nemzet,
  S szétnézett, mi zaj van a világban?
  És a másik oldalára fordult,
  S mostan ujra aluszik javában.

  Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
  A ki ott az elsők közt lehetnél,
  S kárhozatos lomhaságod által
  Mindig hátul és alant hevertél!

  Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz,
  Soha többé nem lesz ébredésed,
  S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
  Míg nevedet sírkövedre vésed!

  Föl, hazám, föl! százados mulasztást
  Visszapótol egy hatalmas óra,
  »Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!«
  Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

  Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
  Volt is nem is a mienk az ország;
  Valahára mutassuk meg már, hogy
  Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

  Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
  Irtsanak ki hát ezen világból!…
  A haláltól, nem tagadom, félek,
  De csupán a becstelen haláltól.

  Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
  Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
  Hogy azok is megsirassanak, kik
  Eltörölnek a földnek szinérül!

  Legyen olyan minden ember, mintha
  Zrínyi Miklós unokája volna,
  Harczoljon ugy minden ember, mintha
  Egyedűl rá támaszkodnék honja!

  Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
  Akkor élet és dicsőség vár ránk,
  Akkor saját örök birtokunk lesz,
  A mi után eddig csak sovárgánk.

  Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
  Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
  Mint a villám, oly váratlanúl és
  Oly erővel törj ellenségedre.

  Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
  Mindenütt van, a hová tekintesz,
  S legnagyobb és legveszélyesebb az,
  Ki mint testvér símul kebleinkhez.

  Köztünk van a legnagyobb ellenség,
  A czudar, az áruló testvérek!
  S egy közűlök százakat ront el, mint
  A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

  A halálos itéletet rájok!
  Százezerszer sujtson bár a hóhér,
  Bár a házak ablakán foly is be
  Az utczáról a kiáradó vér!

  Könnyü bánni külső elleninkkel,
  Ha kivesznek e belső bitangok…
  Félre most, lant… futok a toronyba.
  Megkondítom azt a vészharangot!

(Pest.)


Hány hét a világ?

  Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg,
  Mit csinálnak odafönn a követek?
  Mondja el a sok szép jó hírt felőlök,
  Hadd buzdúljon a szívem, hadd örűlök.

  »Nem örülsz a pesti hírek hallatán,
  Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány.
  Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited,
  Ha hazádat s szabadságod szereted.

  Jertek ide, jertek ide, legények,
  Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek,
  Nem akar az országgyülés egyebet,
  Csak az egyet, hogy katonák legyetek.«

  Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte,
  Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte?
  Melyikünket tartja olyan gyávának,
  Hogy ne menne szívesen katonának?

  Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell,
  Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel,
  Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát
  Védelmezni bajában a szent hazát!

  »A szavamba vágtatok, jó legények,
  Nem ottan van ám vége a beszédnek,
  Az a vége, hogy katonák legyetek,
  És pedig nem magyarok, de németek.

  Belebújtok majd a német ruhába,
  Német szóval vezetnek a csatába,
  Német zászló, az a feketesárga,
  Avval mentek szegény Olaszországra!«

  Huh még azt is a ki áldja, teremti!
  De már abból csakugyan nem lesz semmi.
  Ilyenek hát követeink, ilyenek?
  Isten őket érdem szerint áldja meg.

  Olaszország minket soha nem bántott,
  Egyet akar velünk: a szabadságot.
  Ezért minket oda vinni nyakára?
  Soh’ se lépünk mi arra a határra.

  Itt maradunk mi a magyar hazában,
  Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan,
  De magyar ruhában és magyar szóval
  És a magyar háromszinű zászlóval.

  Katonának valamennyin fölcsapunk,
  De a magyar hazát védi csak hadunk,
  Magyar hazánk pedig ott van valóban,
  Hol a háromszinű magyar zászló van!

(Pest.)


Itt benn vagyok a férfikor nyarában…

  Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
  Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
  Magával vitte a sok szép virágot,
  A sok szép álmot, a melyet hoza,
  Magával vitte a zengő pacsirtát,
  Mely fel-felköltött piros hajnalon…
  Milyen sötét vón a világ, az élet,
  Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

  Elszállt az égről a piros sugár és
  Elszállt a földről a dalos madár,
  Üres fészkébe énekelni a bús
  Szellő vagy a haragos vihar jár;
  Ábrándaimnak száraz erdejében
  Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
  Milyen sötét vón a világ, az élet,
  Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

  Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
  Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
  Letörlé őket kérlelhetlenűl a
  Rideg valóság szigorú keze;
  Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
  A gondok fojtó levegője nyom…
  Milyen sötét vón a világ, az élet,
  Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

  Regényes bérczek kősziklái közt folyt
  Csengő morajjal egy tündér patak,
  Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
  Sok boldogító mámort ittanak.
  Foly még ma is, de más igyék vizéből,
  Én nem iszom, többé nem szomjazom…
  Milyen sötét vón a világ, az élet,
  Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

  Ha elfordúlok en magamtul és mint
  Polgár végigtekintem a hazát,
  Szemem megromlott satnya ivadékot,
  Egy pusztulásnak indult népet lát.
  Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
  Mást nem tehetek, csak sirathatom…
  Milyen sötét vón a világ, az élet,
  Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

  Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
  Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
  Áraszd reám a fényt s a melegséget,
  Mely isten arczáról szivedbe gyűl;
  Az a te szíved egyetlen világom,
  Nappal napom és éjjel csillagom…
  Milyen sötét vón a világ, az élet,
  Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

(Pest.)


Vérmező.

  Magas hegy tetején régi Buda vára,
  Merőn állva néz a ballagó Dunára,
  Talán azért néz, hogy leszédüljön végre,
  És a mélybe essék, a víz fenekére.
  Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben,
  Sok gyászdolgot látott, hosszu életében,
  Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,
  Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

  Látta gonosz Zsigmond király idejében
  Kont levágott fejét a hóhér kezében,
  Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,
  S véle egyetemben sok jó társaiét.
  Látta a hitszegő László király alatt,
  Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,
  Szép Hunyadi László, fiatal levente,
  Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

  Martinovicsot is látta négy társával
  Összeölelkezni a véres halállal,
  Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét
  S lemetszett fejeik rémes fejérségét.
  Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor:
  Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor?
  Talán engem is, mint őket, lefejeznek –
  Ha meghalok, hazám, te érted halok meg.

  Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel,
  Mert találkoztok a megöltek lelkével,
  Hónok alatt tartják levágott fejöket,
  Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.
  Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán
  Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,
  Martinovics pedig társaival együtt
  Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

  Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,
  Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,
  A sok jó igazi magyar vért megivád,
  S német csaplár adta neked az áldomást.
  Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,
  Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,
  S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott,
  Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

  Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,
  Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,
  Ezek és több mások összeszövetkeznek,
  Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek:
  Összeszövetkeztek élet és halálra,
  Szabadságot hozni a magyar hazára,
  A magyar hazának elnyomott népére,
  Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

  »Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem?
  Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!
  Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,
  Legeslegkevésbbé pedig a németet.
  Szabadítóidat mi bennünk tekintsed,
  Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,
  S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,
  Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!«

  Az összeesküdtek így beszéltek bátran,
  S haladtak naponként a titkos munkában,
  Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,
  Egy istentelen kéz azt leszakította.
  Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar,
  Elfogdosták őket egymásután hamar,
  S börtönbe vetették nehéz vasba verve.
  Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

  Csakhamar kihítták a börtönbül őket,
  Bírák elé vitték kihallgatás végett.
  És szólt a bíró: »nem maradtok életben,
  Összeesküdtetek a szent haza ellen.«
  És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:
  »Nem a haza ellen, csak a király ellen!
  Ha a király s haza egy uton nem járnak,
  Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«

  Nagy és szent igazság! de ez igazságot
  Még most is egészen ki nem mondhatjátok.
  Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,
  Különben az ember vele magát sérti;
  Annál kevesebbé volt még akkor szabad,
  Tisztán és kereken mondani igazat…
  Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,
  Már azért magáért a nyakukat szegik.

  A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán
  Mind az öt elvérzett egy nap egymásután
  A szegény magyarok leverve zokogtak,
  A németek pedig gőgösen kaczagtak.
  Ők, az elitéltek bátran léptek oda
  A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra…
  Május hónapja volt, hajnal volt az egen,
  Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

  Szabadságért elhullt dicső áldozatok,
  Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?
  Hová temettek el? szent hamvaitokat
  Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?
  Olyan sokáig volt átkozott nevetek,
  Megemlíteni sem volt szabad bennetek,
  De már annak vége… megadhatjuk a bért,
  Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

(Pest.)


A székelyekhez.

  Köröskörül sötét felhő az égen,
  Egy magányos csillag ragyog középen.
  Az a csillag ott a magyar nép képe,
  Kit idegen népek vettek középre.

  Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,
  Nincsen, a ki bajainkban részt venne.
  Dehogy testvér a magyarhoz a világ!
  Ellensége minden ember, a kit lát.

  Ha a magyar is elhagyja a magyart,
  Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart,
  Ugy eltűnik, mint az égről a csillag,
  Ha a sötét felhők reá borulnak.

  Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,
  Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk,
  Az vert vasra titeket, a ki minket,
  Együtt törjük szét a közös bilincset!

  Mert végtére szabadokká kell lennünk;
  Hadd legyen az egész világ ellenünk!
  Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,
  Hisz velünk van az igazság s az isten.

  Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,
  Mint a gyertya, mit el lehet oltani!
  A magyarnak élnie kell örökké,
  És nem szabad rabnak lennie többé!

  Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;
  Ki néz vele szembe, ha nem a székely?
  Hisz a székely ősapja volt Attila,
  Kit ugy híttak, hogy az isten ostora!

  Hiába, Bécs, hiába van gazságod,
  Küldheted ránk a ráczot, a horvátot;
  Állani fog, állani fog Magyarhon,
  Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

(Pest.)


Hallod-e szív, szívem!

  Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet?
  Gyávaság vádjával kit illetnek? téged!
  Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva«
  Te reád, hogy nem mersz menni a csatába.

  Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek,
  Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek;
  Egy időben szemközt állottam veletek,
  És pillantásomtól akkor reszkettetek.

  De miért tőlem e figyelem irántok?…
  Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot,
  Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat,
  Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak!

  Csendesedjél, szivem, minek ez indulat?
  Miért pazarolnod nemes haragodat?
  Ha épen kedved van lázas indulatra,
  Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra.

  Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek,
  Melyet fölzaklatott viharok kergetnek,
  Mutasd meg azzal is a te nagyságodat,
  Hogy békén tűröd a czudar rágalmakat.

  Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt.
  Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz,
  Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem,
  Éljenezni fognak győző-ünnepemben.

  Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban!
  Csak miljomad része, a mi közte jó van.
  Menjetek!… kivánom, hogy boldoguljatok,
  Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok.

(Pest.)


Mit daloltok még, ti jámbor költők?

  »Mit daloltok még ti jámbor költők,
  Ily időkben minek az a dal?
  Ugy sem hallgat a világ reátok,
  Hangotok csaták zajába hal.

  Félre mostan, jó fiúk, a lanttal,
  Szép zenétek hasznot nem hozó,
  Tudhatnátok azt, hogy elenyészik
  Mennydörgésben a pacsírtaszó.«

  Meglehet. De a madár nem nézi,
  Hallgatják-e őtet odalent?
  A pacsírta fönn a kék magasban
  Istenének és magának zeng.

  Ön magától száll a dal szivünkből,
  Ha bú vagy kedv érintette meg,
  Száll a dal, mint szállanak a szélben
  A letépett rózsalevelek.

  Énekeljünk, társak, sőt legyen most
  Hangosabb, mint eddig volt, a lant,
  Hadd vegyűljön e zavaros földi
  Zajba egy két tiszta égi hang!

  Romba dőlt a fél világ… kietlen
  Látomány, mely szemet s szívet bánt!
  Hadd boruljon a rideg romokra
  Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.

(Pest.)


A hegyek közt.

  Ott alant, alant, a mélyben,
  A kék messzeség ködében,
  Ott a város… csak ugy rémlik,
  Mint a múlt, a melyet félig
  Átadott immár a lélek
  A felejtés éjjelének.
  Kinn vagyok a természetben,
  Fönn magasra nőtt hegyekben;
  Magas e hely, itt pihen meg
  Koronként a vándor felleg,
  S ha itt volnék éjjelenként,
  Csillagokkal beszélgetnék.
  Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
  A kék messzeség ködében,
  A város távol zajában
  Hagytam gondod, hazám s házam!
  Ott lenn hagytam minden gondot,
  Mely szívem fölött borongott,
  Melynek sötét árnyékában
  Mint rideg kőszikla álltam.
  Ne bántsatok, ne bántsatok,
  Ha egy rövid napot lopok
  A magam mulatságának,
  Hisz eleget élek másnak!…
  Minden lenn marad, a mi bánt,
  Nem hoztam föl magammal mást,
  Csak a mi boldogságot ad,
  Kedvesemet és lantomat.
  Kedvesem, ki egy személyben
  Asszony s gyermek, örömében
  Jön és megyen, pillangót űz,
  Virágot szed, koszorút fűz,
  Majd eltűnik, majd előjön;
  Ugy lebeg a hegytetőkön,
  Mint egy álom tüneménye,
  Mint e rengeteg tündére.
  Én merengve, oh természet,
  Örök szépségidre nézek,
  S szemeimnek bámultában
  Néma, de szent imádság van.
  Mint felém repeső szívek
  Rezgenek a falevelek,
  S ábrándos suttogásukban
  Mennyi kedves, szép titok van!
  Fáktól vagyok körülvéve,
  S mint édes fia fejére
  Áldó keze az atyának,
  Ugy hajolnak rám az ágak.
  Istenem, beh boldog vagyok:
  Majd hogy sírva nem fakadok.

(Zugliget.)


Hideg idő, hűs őszi éj…

  Hideg idő, hűs őszi éj,
  Ott kandallómon ég a tűz,
  De hasztalan, nem melegít,
  Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz.

  Itten didergek egyedűl,
  Várom, hogy elálmosodom,
  Mint várja mélaszomorún
  Leroskadását a magányos rom.

  Még gondolkodni sem tudok,
  Lelkemnek szárnya összefagy,
  Mert te, virágos tavaszom,
  Te hő nyaram, te messze messze vagy.

  Csak már ne volna ily borús,
  Ilyen sötétfelhős az ég;
  Hajolva ablakom fölé
  Talán egy kissé elmerengenék.

  Ha már szemed nem láthatom,
  Ha már nem lehetek veled:
  Hadd látnék egy szép csillagot,
  A mely pótolna téged némileg!

(Debreczen.)



Tudod, midőn először ültünk…

  Tudod, midőn először ültünk
  E tó fölött, e fák alatt?
  Röpűl a gyors idő fölöttünk,
  Azóta két év elhaladt.

  Ily ősz volt akkor is, ilyen szép
  Mosolygó őszi délután,
  Szelíd fuvalmak így rezgették
  A sárga lombokat a fán.

  Igy tükrözé vissza a tónak
  Vize a tiszta kék eget,
  Igy ringatózott ama csónak
  Ábrándosan a víz felett.

  De akkor még csak gondolatban
  Élveztem mennyországomat,
  Mert akkor még nem csókolhattam,
  Mint mostan, édes ajkadat.

  Két éve annak… sokat elvitt
  Az idő tőlem azalatt,
  De nem panaszlok, mert a mennyit
  Elvitt, sokkal többet hozott.

  Téged hozott meg nékem, téged,
  Reményim fényes gyöngysora,
  Kiért az örök üdvességet
  Ezerszer adnám én oda.

  Maradjunk még itt, légy mellettem,
  Hol úgy busúltam egykoron,
  Hagyj engem itt most elmerengnem
  Végetlen boldogságomon!

(Erdőd.)


A bokor a viharhoz.

  Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy
  Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd!
  Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
  És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
  Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent,
  A természetet, a szent közös édes anyát.

(Zugliget.)


Jőj el végre valahára…

  Jőj el végre, valahára,
  Te határzó, te nagy óra,
  Melyben e hon sorsa fordul
  Akár rosszra, akár jóra.
  Folyamodjunk ahhoz, a mi
  Hozzánk illik, merészséghez,
  Dobjuk el már azt a koczkát,
  Ha fekete, ha fehér lesz!

  Várjatok. Még csak néhány percz,
  És koczkánk eldobva lészen,
  S vagy olajág vagy pedig kard
  Lesz a magyar nép kezében.
  Kardot és nem olajágat,
  Kardot a nemzet kezébe!
  Legyen szabadság először,
  És azután legyen béke.

  Eljött végre az idő, hol
  Megmutatjuk a világnak:
  Hogy méltók vagyunk-e élni
  Vagy megértünk a halálnak?
  Ha életrevalók vagyunk,
  Nem fog a vész birni vélünk,
  És ha élhetetlenek, nem
  Érdemeljük, hogy megéljünk.

  Vedd elő és köszörüld ki,
  Magyar nemzet, régi kardod,
  Melyet eddig a zsarnokság
  Veled együtt fogva tartott;
  Vedd elő, és mosd le róla
  A szennyet hír-dicsőséggel,
  Mosd le róla hevenyén a
  Vörös rozsdát vörös vérrel!

  De mielőtt síkra szállunk,
  Mondjunk el egy imádságot,
  És mi légyen az imádság?
  Egy nagy átok, egy vad átok!
  Átkozzuk ki őseinket
  A nyugtató föld öléből,
  Miért hagytak fiaiknak
  Szolgaságot örökségül!

(Pest.)


Béranger legujabb dala.[2]

  Oh Manuel, fölkelt im Francziaország!
  Szabadságának nincs többé ellensége.
  Ilyennek álmodtuk, ilyennek mi őtet!
  Ez az óriás nép nem hagy semmit félbe.
  Mért nem hagyott téged közöttünk az isten,
  Ha már elérhetjük a megígért földet,
  Mit vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?…
  Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

  A magasztos harcznak győzedelmes végén
  Kicsiny kis kunyhómról megemlékeznél te.
  Az ilyen nagyszerű láznak napjaiban
  Van egynek a másra leginkább szüksége.
  Sokáig hallgatnánk hosszan ölelkezve,
  Aztán lecsókolnók árját könnyeinknek,
  És elkiáltanánk: »Vive la République!«…
  Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

  Tudjátok, tudjátok? a Jeu-de-Paume óta,
  Hol az új korszak nyílt, melyben a győztes nép
  Ide befolyatta a mi szép hazánkba
  Az egész világot, mint a szívbe a vért,
  A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben,
  A melyet minden év uj fénynyel töltött meg,
  A Negyvennyolczadik év a legdicsőbb lap!…
  Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

  Soványnyá tette a királyság a hazát,
  S leveté horgonyát e futó homokba,
  Jött a villám és fölfordította a trónt,
  S kerestem ezt, de nincs se híre se hamva;
  Helyette találok termékeny országot,
  Melyet majd a nemes vér termékenyit meg,
  Dicsőséges föld, mely egy világot táplál!…
  Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

  A respublica nagy és állandó marad,
  Betelvék vágyaink… de én szeretélek,
  Emlékszem keserves fölkiáltásodra:
  »A holtak örökké alusznak, szegények!«
  Alunni, midőn fölkél Francziaország,
  Midőn, hogy kivívja a nagy győzedelmet,
  Szüksége van neki szellemre és kardra!…
  Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

  Dicsőség reád, nép, e gyors sikeredre!
  Jobban szeretlek én, ha ő eszemben van.
  Az én nyílt karjaim nem lesznek üresen:
  A ki csak franczia, mind testvér az mostan.
  Ti fegyvert fogtatok, s görnyedt aggastyánnak,
  Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett!
  Hideg a vérem és forrók a könnyeim.
  Oh franczia nép, hogy meg nem ölelhetlek!

(Pest.)


Milyen lárma, milyen vígadalom!

  Milyen lárma, milyen vígadalom!
  Mi légyen ez? talán lakodalom?
  Nem a biz a; fiatal vitézek
  Látogatták meg ezt a csapszéket.

  »Kocsmárosné maga nem jót forral,
  Minek késik oly soká a borral?
  Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem
  A harcz után, akkor megfizetem.«

  »Kocsmárosné, szép leánya, rózsám,
  Jőjön ide, jőjön ide hozzám!
  Csókoljon meg, kérem igen szépen,
  A harcz után feleségül vészem.«

  S iddogálnak, csókolóznak nagyba,
  Minden, a mi gond, oda van hagyva,
  Mintha nem is várnának csatára,
  Mintha még vagy száz év volna hátra.

  »El azért a nagyobbik kancsóért!«
  Ma piros bor, holnap majd piros vér…
  »Eszem azt a szádat, beh csókra áll!«
  Ma meleg csók, holnap hideg halál…

(Debreczen.)


Hogy volna kedvem…

  Hogy volna kedvem, örömem nekem,
  Midőn távol vagy, édes kedvesem!
  Hiszen sötét van, ha a nap lemén.
  De emléked velem jött és marad,
  Az vet reám bús halvány sugarat;
  Emléked a hold, sorsom éjjelén.

  Nyílik körűlem itt-ott egy virág,
  Nézek busúlva, szívszakadva rá,
  Mert harmat reszket mindenik felett,
  Nézek busúlva, szívszakadva rá,
  Azt gondolván: a harmatos virág
  Felém tekintő könnyező szemed.

  Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz,
  Könnyektül ázik az a kedves arcz,
  A melyet annyiszor csókoltam én.
  Most víz van ott, hol egykor tűz vala!
  Igy áll a záporfelhők fátyola
  Az elenyészett csillagok helyén.

  Sirass, sirass, egy kis vigasztalás
  A bús sziveknek a könnyhullatás,
  Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek.
  Miért ne sírnál? férfi vagyok én,
  S véres csatáknak állok küszöbén,
  És még is néha én is könnyezek.

  Miért szégyelném én megvallani,
  Hogy folynak olykor könnyem árjai,
  Ha bennem elválásunk kínja dúl;
  Azért, hiszem, megállok a csatán!
  Az oroszlán legrettentőbb talán,
  Midőn elvesztett párjáért busúl.

(Debreczen.)



A vén zászlótartó.

  Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,
  Seregének seregünk nyomába’,
  Megrémülve fut a magyar hadtól;
  Magyar hadban egy vén zászlótartó.

  Ki az a vén zászlótartó ottan
  Olyan tüzes lelki állapotban?
  Szemem rajta kevélyen mereng el:
  Az én apám az az öreg ember!

  Az én apám e vén zászlótartó.
  »Vészben a hon!« elhatott a nagy szó,
  Elhatott kórágyához, fülébe,
  S mankó helyett zászlót vett kezébe.

  Vállait egy kínos élet gondja,
  Betegség és ötvennyolcz év nyomja,
  S ő feledve minden baját, búját,
  Ifjak közé hadi bajtársúl állt.

  S kit eddig az asztaltól az ágyba
  Alig alig birt elvinni lába,
  Ellenséget űz mostan serényen
  Ifjusága régi erejében.

  Mi vitte őt háború zajába?
  Hiszen neki nincsen gazdagsága,
  Mit féltene, mit védnie kéne,
  Hogy ne jusson ellenség kezére.

  Annyi földet sem mondhat övének,
  Melyben egykor koporsója fér meg,
  S még is, még is viszi lobogóját
  Azok előtt, kik a hazát óják.

  Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
  Küzd a gazdag, de nem a hazáér’,
  Védi az a maga gazdaságát…
  Csak a szegény szereti hazáját.

  Édes apám, én voltam te néked
  Ekkoráig a te büszkeséged;
  Fordult a sors, megfordult végképen,
  Te vagy mostan az én büszkeségem.

  Érdemes vagy a cserkoszorúra!
  Alig várom, hogy lássalak újra,
  S megcsókoljam örömtől reszketve
  Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

  És ha többé nem látnálak téged?
  Látni fogom fényes dicsőséged;
  Könnyem leszen sírodnak harmatja,
  S híred a nap, mely azt fölszárítja!

(Erdőd.)


Élet vagy halál!

  A Kárpátoktul le az al-Dunáig
  Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
  Szétszórt hajával, véres homlokával
  Áll a viharban maga a magyar.
  Ha nem születtem volna is magyarnak,
  E néphez állanék ezennel én,
  Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
  Minden népek közt a föld kerekén.

  Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
  Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
  Hogy isten, ördög, minden ellened van,
  És életed fáján pusztítanak?
  S dühös kezekkel kik tépik leginkább
  Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
  Azok, kik eddig e fa árnyékában
  Pihentek hosszu századok alatt.

  Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság,
  Mit marjátok mindnyájan a magyart?
  Török s tatártól mely titeket védett,
  Magyar kezekben villogott a kard.
  Megosztottuk ti véletek hiven, ha
  A jó szerencse nékünk jót adott,
  S felét átvettük mindig a tehernek,
  Mit vállatokra a balsors rakott.

  S ez most a hála!… vétkes vakmerénynyel
  Reánk uszít a hűtelen király,
  S mohó étvágygyal megrohantok minket,
  Miként a holló a holttestre száll.
  Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
  De a magyar még nem halotti test,
  Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
  Az égre a ti véretekkel fest.

  Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
  Élet-halálra ki a síkra hát,
  Ne légyen béke, míg a magyar földön
  A napvilág egy ellenséget lát,
  Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
  A vér utósó cseppje nem csorog…
  Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
  Most mint birókat, akként lássatok.

  Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
  Mely birtokodra s életedre tör,
  Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
  Föl az utósó ítéletre, föl!
  A századok hiába birkozának
  Velünk, és mostan egy év ölne meg?
  Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
  És most e tetvek egyenek-e meg?

  Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe
  Világhódító híres őseid.
  Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
  Attilától egész Rákócziig.
  Hah, milyen múlt! ha csak félakkorák is
  Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
  El fogja lepni árnyékunk a sárba
  És vérbe fúlt ellenség táborát!

(Erdőd.)


Ti ákáczfák e kertben…

  Ti ákáczfák e kertben,
  Ti szép emlékü fák,
  A melyeken szivemnek
  Oly drága minden ág,

  Kedves fák, üdvezelve
  És áldva legyetek,
  Áldom még azt is, a ki
  Titeket ültetett.

  Harmatnak s napsugárnak
  Áldása rajtatok,
  Vidám dalosmadártól
  Reszkessen ágatok,

  Örök tavasz lakozzék
  Zöld fürteiteken,
  Hogy éltetek, miként az
  Enyém, oly szép legyen.

  Itt láttam én először
  Kedves galambomat,
  Itt láttam őt először
  Ez ákáczfák alatt.

  Itt űlt e lombok alján,
  Itt űlt szemközt vélem,
  Itten röpült szeméből
  Szivembe szerelem.

  Tudom még, hogy ne tudnám?
  Habár régen vala,
  Az órát, hol kigyúladt
  Szerelmem hajnala.

  Ez volt a hajnal! ilyen
  Nem ékesíte még
  Téged, te véghetetlen,
  Te rég teremtett ég.

  Letűnt immár e hajnal,
  Megértem a delet,
  S ez tán nem oly regényes
  De sokkal melegebb.

  Mikor jön majd az alkony,
  Szerelmem alkonya?
  Ettől ne félj, szivemnek
  Imádott asszonya!

  Eljő ez is, de későn;
  Azért jő majd, ha jő,
  Hogy légyen arczainkon
  Szép arany szemfedő.

  S a földbe ha letesznek,
  Majd csillag képiben
  Ragyog le zöld sirunkra
  Sötétkék éjeken.

(Nagy-Károly.)


Bucsú.

  Alig viradt, már ujra alkonyúl,
  Alig, jövék, s megint elmégyek, el,
  Még csak alig hogy üdvezeltelek,
  És már bucsúzni, már elválni kell.
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

  Kardot fogék kezembe lant helyett,
  Költő valék és katona vagyok;
  Arany csillag vezérelt eddig, s most
  Utamra piros éjszakfény ragyog.
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

  Nem a dicsvágy von engem tőled el…
  Fejemre nem is férne a babér
  A boldogság teljes rózsáitól,
  És én le nem hajítom ezt azér’.
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

  Nem a dicsvágy von engem tőled el,
  Tudod: belőlem az régen kihalt,
  Hazámért ontom véremet, ha kell,
  Hazámért vívok véres viadalt.
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

  Ha senki nem védné is a hazát,
  Magamnak őtet védni kellene;
  S mostan, midőn mindenki síkra szállt,
  Magamban én itthonn maradjak-e?
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

  Nem mondom én: gondolj férjedre, míg
  Ő a honért s érted harczolni fog;
  Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy
  Gondolatod van, és az én vagyok.
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

  Tán megcsonkítva térek vissza majd,
  De akkor is szeretsz te engemet,
  Mert istenemre, a mint elviszem,
  Épen hozom meg hű szerelmemet.
  Isten veled, szép ifju hitvesem,
  Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

(Erdőd.)


Itt alszik a költő…

(_Moore_ után angolból.)
  Itt alszik a költő, a kinek kezében
  Appolónak lantja zenge olyan szépen,
  Kinek dala omlott, mint vad folyam árja,
  Vagy elhalt távoli kis patak módjára.
  Aludj’, néma költő… most észrevétlenül
  Jár vihar és szellő holt homlokod körül,
  Vihar, mely harsog, mint harczdalod harsogott,
  És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod.

(Debreczen.)


Tiszteljétek a közkatonákat!

  Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
  Tisztelkedve megyen el mellettem;
  Én pirúlok, gondolván magamban:
  Nincs igazság, nincs igazság ebben.
  Nekünk kéne köszönteni őket,
  Mert mi nálunk sokkal többet érnek. –
  Tiszteljétek a közkatonákat,
  Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

  Velök állunk a csaták tüzében,
  De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
  Mert van, a mi győzelemre buzdít,
  Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
  S von előre csábitó varázsa
  A dicsőség ragyogó szemének. –
  Tiszteljétek a közkatonákat,
  Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

  Ők az elvet hírből sem ismérik,
  És a haza? kemény mostohájok,
  Izzadásuk díjában nekik csak
  Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
  S zászlajához hogyha oda állnak,
  Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
  Tiszteljétek a közkatonákat,
  Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

  S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
  S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
  Nincsen lap a történet könyvében,
  A hol nevök följegyezve lenne,
  Ki is győzné mind fölírni, a kik
  Tömegestül el-elvérezének? –
  Tiszteljétek a közkatonákat,
  Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

  Ha megtérnek csonkán a csatákból,
  Koldusbotot ád a haza nékik,
  S ha elesnek, a felejtés árja
  Foly sírjukon s neveiken végig.
  És ők még is neki mennek bátran
  Az ellenség kardjának, tüzének! –
  Tiszteljétek a közkatonákat,
  Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

(Debreczen.)


1848.

  Ezernyolczszáznegyvennyolcz, te csillag,
  Te a népek hajnalcsillaga!…
  Megviradt, fölébredett a föld, fut
  A hajnaltól a nagy éjszaka.
  Piros arczczal
  Jött e hajnal,
  Piros arcza vad sugára
  Komor fényt vet a világra;
  E pirúlás: vér, harag és szégyen
  A fölébredt nemzetek szemében.

  Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
  Zsarnokok, rátok száll haragunk,
  S a reggeli imádság fejében
  Istenünknek vérrel áldozunk.
  Álmainkban
  Alattomban
  Megcsapolták szíveinket,
  Hogy kioltsák életünket,
  De maradt még a népeknek vére
  Annyi, a mi fölkiált az égre.

  Áll a tenger nagy elbámultában,
  Áll a tenger és a föld mozog,
  Emelkednek a száraz hullámok,
  Emelkednek rémes torlaszok.
  Reng a gálya…
  Vitorlája
  Iszaposan összetépve,
  A kormányos szíve képe,
  A ki eszét vesztve áll magában,
  Beburkolva rongyos bíborában.

  Csatatér a nagy világ. A hány kéz,
  Annyi fegyver, annyi katona.
  Mik ezek itt lábaim alatt?… hah,
  Eltépett láncz s eltört korona.
  Tűzbe véle!…
  No de még se,
  Régiségek közé zárjuk,
  De nevöket írjuk rájuk,
  Különben majd a későn-születtek
  Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

  Nagy idők. Beteljesűlt az Írás
  Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
  Egy vallás van a földön: szabadság!
  A ki mást vall, rettentőn lakol.
  Régi szentek
  Mind elestek,
  Földúlt szobraik kövébül
  Uj dicső szentegyház épül,
  A kék eget veszszük boltozatnak,
  S oltárlámpa lészen benne a nap.

(Debreczen.)


Itt van az ősz, itt van ujra…

  Itt van az ősz, itt van ujra,
  S szép, mint mindig, én nekem.
  Tudja isten, hogy mi okból
  Szeretem? de szeretem.

  Kiülök a dombtetőre,
  Innen nézek szerteszét,
  S hallgatom a fák lehulló
  Levelének lágy neszét.

  Mosolyogva néz a földre
  A szelíd nap sugara,
  Mint elalvó gyermekére
  Néz a szerető anya.

  És valóban őszszel a föld
  Csak elalszik, nem hal meg;
  Szeméből is látszik, hogy csak
  Álmos ő, de nem beteg.

  Levetette szép ruháit,
  Csendesen levetkezett;
  Majd felöltözik, ha virrad
  Reggele, a kikelet.

  Alugyál hát, szép természet,
  Csak alugyál reggelig,
  S álmodj’ olyakat, a mikben
  Legnagyobb kedved telik.

  Én ujjam hegyével halkan
  Lantomat megpenditem,
  Altató dalod gyanánt zeng
  Méla csendes énekem. –

  Kedvesem, te űlj le mellém,
  Űlj itt addig szótlanúl,
  Míg dalom, mint tó fölött a
  Suttogó szél, elvonúl.

  Ha megcsókolsz, ajkaimra
  Ajkadat szép lassan tedd,
  Föl ne keltsük álmából a
  Szendergő természetet.

(Erdőd.)


Csatadal.

  Trombita harsog, dob pereg,
  Kész a csatára a sereg.
  Előre!
  Süvít a golyó, cseng a kard,
  Ez lelkesíti a magyart.
  Előre!

  Föl a zászlóval magasra,
  Egész világ hadd láthassa.
  Előre!
  Hadd lássák és hadd olvassák,
  Rajta szent szó van: szabadság.
  Előre!

  A ki magyar, a ki vitéz,
  Az ellenséggel szembenéz.
  Előre!
  Mingyárt vitéz, mihelyt magyar,
  Ő s az isten egyet akar.
  Előre!

  Véres a föld lábam alatt,
  Lelőtték a pajtásomat,
  Előre!
  Én se leszek rosszabb nála,
  Berohanok a halálba.
  Előre!

  Ha lehull a két kezünk is,
  Ha mindnyájan itt veszünk is,
  Előre!
  Hogyha el kell veszni, nosza,
  Mi veszszünk el, ne a haza,
  Előre!

(Debreczen.)



Elpusztuló kert ott a vár alatt…

  Elpusztuló kert ott a vár alatt,
  Elpusztuló vár ott a kert felett…
  Rajtok borong homályos-szomorún
  Az őszi köd és az emlékezet.

  Eszembe jut rólok, mit a haza
  Veszített egykor s a mit szívem nyert;
  Elhúnyt vitézek sírja az a vár,
  S élő szerelmem bölcseje a kert.

  Itt lenn ringattam én ölemben őt,
  Itt lenn öleltem én galambomat,
  S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,
  Ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

  Dicső vitézség! édes szerelem!
  Bejárom egyszer még e helyeket,
  Ma itt vagyok még s holnap távozom,
  S tán vissza többé nem is jöhetek.

  Lesz-é ezentul, oh kert, a ki majd,
  Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
  Lesz-é ezentul, oh vár, a ki majd
  Szent tisztelettel nézi tornyodat?

(Erdőd.)


Akaszszátok föl a királyokat!

  Lamberg szivében kés, Latour nyakán
  Kötél, s utánok több is jön talán,
  Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
  Ez mind igen jó, mind valóban szép,
  De még ezzel nem tettetek sokat –
  Akaszszátok föl a királyokat!

  Kaszálhatd a fűt világ végeig,
  Holnap kinő az, ha ma lenyesik;
  Tördelheted le a fa lombjait,
  Idő jártával ujra kivirit;
  Tövestül kell kitépni azokat –
  Akaszszátok föl a királyokat!

  Vagy nem tanultad még meg, oh világ,
  Gyülölni méltóképpen a királyt?
  Oh, hogyha szétönthetném köztetek
  Azt a szilaj, veszett gyülöletet,
  Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
  Akaszszátok föl a királyokat!

  Szivöknek minden porczikája rosz,
  Már anyja méhéből gazságot hoz,
  Vétek, gyalázat, teljes élete,
  Szemétől a levegő fekete,
  S megromlik a föld, melyben elrohad –
  Akaszszátok föl a királyokat!

  Ezer felé bús harczmező a hon,
  Arat rajt a halál irtóztatón,
  Itt egy falu, amott egy város ég,
  Százezerek jajától zúg a lég;
  S halál, rablás mind a király miatt –
  Akaszszátok föl a királyokat!

  Hiába ömlik, hősök, véretek,
  Ha a koronát el nem töritek.
  Fejét a szörny ismét fölemeli,
  S akkor megint elől kell kezdeni.
  Hiába lenne ennyi áldozat? –
  Akaszszátok föl a királyokat!

  Mindenkinek barátság, kegyelem,
  Csak a királyoknak nem, soha sem!
  Lantom s kardom kezembül eldobom,
  A hóhérságot majd én folytatom,
  Ha kívülem rá ember nem akad –
  Akaszszátok föl a királyokat!

(Debreczen.)


Itt a nyilam! mibe lőjjem?

  Itt a nyilam! mibe lőjjem?
  Királyi szék áll előttem,
  Bele lövöm bársonyába,
  Hogy csak ugy porzik kínjába’,
  Éljen,
  Éljen a köztársaság!

  A korona nagyon drága,
  Nem való az a királyra;
  A királyra! ugyan minek
  Szamáron a bársony nyereg?
  Éljen,
  Éljen a köztársaság!

  Piros bársony köpenyege,
  Ide vele, hamar ide,
  Lesz belőle lótakaró,
  Ugy is épen arravaló.
  Éljen,
  Éljen a köztársaság!

  Arany pálcza a markában,
  Csavarjuk ki hamarjában;
  Ásót, kapát a kezébe,
  Ássa meg a sírját véle!
  Éljen,
  Éljen a köztársaság!

  Ez egyszer csak annyit mondok:
  Jó soká voltunk bolondok,
  Legyen egy kis eszünk végre,
  Mászszunk a király képére.
  Éljen,
  Éljen a köztársaság!

(Debreczen.)


Kont és társai.

  Édes hazám, Magyarország,
  Mi a bajod? bús az orczád,
  Az orczád bús, a könnyed hull,
  Alig vagy a fájdalomtul.

  »Mi volna más bajom nékem,
  Mint hogy a királyi széken
  Ember helyett vadállat űl,
  Uralkodik kegyetlenűl.

  Zsigmond király, te vadállat,
  Ne nyomjad úgy a vállamat,
  Alig bírja már a lábam,
  El kell dőlnöm itt hosszában.

  Azért tettelek királynak,
  Világ első királyának,
  Hogy így csúffá tégy engemet,
  Kiszakítsd az életemet?

  Én istenem, hová nézzek?
  Mindenütt csak bús enyészet,
  Minden tagom zsibbad és fáj,
  Átkozott légy, Zsigmond király!

  Lelkem, testem nagyon beteg,
  Gyermekeim, segítsetek,
  Hol vagytok ti, jó vitézek,
  Merre jártok, merre késtek?«

  Szegény haza, fiaidat
  Hasztalanul hivogatod;
  Az egyik rész gaz áruló,
  A másik rész földönfutó.

  Bakony erdő sötétsége
  Zsiványoknak volt a fészke,
  De most benne űzött vadak
  Laknak, igaz hazafiak.

  Közöttök van – hogy ne volna? –
  Kont István is a vadonba’,
  Feje fölött sötét ágak,
  Szíve fölött sötét bánat.

  Gondolkodik jó sokáig,
  Összehíja czimboráit,
  Csendesen előre lépett,
  És így kezdte a beszédet:

  »Beh összeolvad a számunk!
  Szegény jó Magyarországunk,
  Csupán harmincz ember maradt
  Védeni szabadságodat.

  Nincs mit tennünk, kicsiny a szám,
  Isten veled, kedves hazám!…
  Barátim, csak egy van hátra,
  Készüljünk el a halálra.

  Föl Budára a királyhoz,
  Tegyük kardunkat lábához,
  Hadd vegye el életünket,
  Csak ne bántsa gyermekinket.«

  Egynek sem volt kifogása,
  Mind készen volt a halálra,
  Fölnyergeltek, lóra kaptak,
  Buda felé lovagoltak.

  Mentek együtt egy csoportban,
  Mentek némán, mentek lassan,
  Némán, lassan és sötéten,
  Mint a felhő megy az égen.

  Budavárba följutának,
  Király előtt megállának,
  A legbölcsebb közöttök Kont,
  Királynak ily beszédet mond:

  »Itt vagyunk, király, előtted,
  Kiirthat’d a pártütőket,
  Vedd el a mi életünket,
  Csak kíméld meg gyermekinket.«

  S leoldozták kardjaikat,
  Kezök reszket, keblök dagad;
  Kardjoktól kell elszakadni!
  Mintha lelkök szakadna ki.

  De csak még is leoldozták,
  Király előtt le is rakták,
  Oda rakták őket sorba,
  Szegényeket, od’ a porba.

  A hazának képe volt ez,
  Ottan hevert, mint a holttest
  A haza is, megalázva,
  Rajta a gaz király lába.

  Zsigmond király nagy kevélyen
  Végignéz a vitézségen,
  Szemeit félig behúnyja,
  És így kezdi czudar gúnynyal:

  »Nos hát, nagy jó uraimék,
  Elég már a tréfa, elég?
  Meglapulunk valahára
  Megkorbácsolt eb módjára.

  Hát ezek a vad vitézek,
  A kik a királyi széket
  S koronámat fenyegeték?
  Kiktől szinte megijedék.

  Hisz ezek jámbor koldúsok!…
  Szegény golyhók, mit busúltok?
  Jól van; a mért koldulátok,
  Az életet megkapjátok.«

  A harmincz vitéz föllobban
  Irtóztató bősz haragban,
  Láng a szivök, láng a szemök,
  Fölfordult a világ velök.

  Kont a bajuszán egyet ránt,
  Megereszti vastag hangját,
  S a beszéd végét se várva
  Reá dördűl a királyra:

  »Állj meg, a ki istened van!
  Többet nem szólsz bosszulatlan…
  Koldús vagy ám te! vagy volnál,
  Ha más, ha zsivány nem volnál.

  Gyermekink s nem magunk végett
  Jöttünk ide kérni téged…
  Gyermek ide, gyermek oda!
  Most a koczka el van dobva.

  Zsivány voltál, vagy és maradsz,
  És minden ivadékod az,
  Vér rajtad a piros bársony,
  Süssenek meg tüzes nyárson!

  Gyilkoltass meg mindnyájunkat,
  Ez te hozzád illő munka…
  De mit álltam szóba véled?
  Haramjával nem beszélek.«

  Némán néz a király rája,
  Habot túr dühében szája,
  Int kezével, s a vitézek
  Hóhérkézre kerülének.

  És a hóhér sujtana már…
  »Megállj, mester«, szól a király,
  »Halljátok, a ki letérdel
  S kegyelmet kér, életet nyer.«

  Nincs a harmincz között egy se,
  A ki térdét meggörbítse,
  Egy se mozdul, egy se térdel,
  Állnak néma megvetéssel.

  »Sujts!« ordít a veszett király,
  »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!«
  Sujt az, s hullanak a fejek,
  Mint őszszel a falevelek.

  Huszonkilencz fej hever már,
  Garmadában a vérpadnál,
  Huszonkilencz ember vére
  Száradt a piacz kövére.

  Most Kont István következik,
  A végső, a harminczadik!
  Ő volt akkor a hazába’
  A szabadság végsugára.

  Hogy föllépett a vérpadra
  Megreszketett az alatta;
  Ott áll bokáig a vérben
  Társai elfolyt vérében.

  Összegörnyed Zsigmond király,
  Az elítélt egyenest áll,
  Olyan az ő tekintete,
  Mint az isten itélete.

  Szólna Zsigmond: »végezd mester!«
  De szólani nem tud, nem mer:
  Körmét a mellébe vágta,
  Fogaival ajkát rágta.

  Iszonyú csend… Kont lehajlott,
  A kiomlott vérbe markolt,
  S a piros vért oda vágja
  Zsigmond fejér orczájára.

  Ordítozás, dob pergése!
  De hallik Kont mennydörgése:
  »Zsigmond király, gyilkos király,
  Vérünk, átkunk fejedre száll!«

  A hóhérbárd villan, suhan,
  Kont feje is a porba’ van,
  Úgy esett le a válláról,
  Mint a nap az ég boltjáról.

(Debreczen.)


Vesztett csaták, csufos futások!

  Vesztett csaták, csufos futások!
  Bár merre nézek, mást nem látok.
  Miként a sár, a melybe
  Követ hajítanak be,
  Úgy feccsen szét a harczok mezejérül,
  Oh nemzetem, képedre a gyalázat.
  S a hit már-már sokak szivébe gyérül,
  Hogy mindörökre jármodat lerázod.
  Ki ismer engem csüggedőnek?
  Kislelküséggel engemet ki vádol?
  De aggodalmak néha rám is jőnek
  Most a jövő rejtélyes távolából,
  Jőnek, miként az éji denevérek
  S el-elvisítják itten magokat,
  Hogy rá szivemben hidegséget érzek
  És lélekzésem szinte elakad.
  Hazám, hazám, magyar haza,
  Elátkozott föld vagy hát?
  Ki volt, ki igy megátkoza?
  Hogy rajtad a szabadság
  Örökké csak földönfutó legyen,
  Ki pillanatra hozzád menekűl,
  De a mint jön, megint megyen,
  Elűzik kérlelhetlenűl!
  Hányszor kelénk fel három század óta
  Lerázni hősleg a bilincseket!
  S kardunk mindig behullt a vérfolyóba,
  Mely meghasított keblünkből eredt,
  S ájulva a mint a földön feküttünk,
  Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk.

  Most talpon állunk ujolag…
  Azért állottunk volna fel,
  Hogy újra földhöz sujtsanak?
  Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell!
  Csatára, nemzetem,
  Halál vagy győzelem!
  Föl, föl, te jobban nem szeretheted
  A szép halálnál a csuf életet,
  Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba…
  De a ki kész a hős halálra,
  Az diadalmaskodni fog.
  Induljatok

  Százezerével, miljomjával
  A szolgaság Egyiptomábol
  A szabadsági Kánaánba’
  Mint Mózes népe hajdanába,
  Nekik volt, van nekünk is istenünk,
  Ő fog vezetni tűzoszlop képében,
  S az ellenség kiomló vére lészen
  A vörös tenger, melyen átmegyünk!

(Debreczen.)


Fiam születésére.

  Ide, ide fiamat kezembe,
  Hadd szorítsam a szivemhez őt!
  Mintha volnék újonnan teremtve,
  Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!

  Üdvezellek, lelkem szép kis ága,
  Üdvezellek, édes magzatom!
  Sírásodnak bánatos zajába
  Beleolvadt örvendő dalom.

  Kis parányom, milyen nagy örömmel
  Állok itt és nézem képedet!
  Kell-e még pap? örömkönnyeimmel
  Keresztellek én meg tégedet.

  Csillagász lett végre is belőlem,
  Itten állok csillagom előtt,
  Arczvonásit hosszasan szemlélem,
  S találgatom a távol jövőt.

  A reménynek nagy virágos fája,
  Mit e csillag fénye fölmutat;
  Csak ne szálljon kora dér reája,
  Mely leszedné e virágokat.

  Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen,
  Hogy magaddal rántsd idő előtt;
  Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedben –
  A hazának nevelem fel őt.

  Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan
  Én a sorbul kiöregedem,
  Iparkodni fogsz túltenni rajtam,
  Vagy betöltöd legalább helyem?

  Vajha egykor ekkép szólanának
  Nem-busulva sírom szélinél:
  »Meghalt! de nincs kára a hazának,
  Nincs, mert lelke a fiában él.«

(Debreczen.)


Az év végén.

  Indulsz, pályavégezett év,
  Menj… de várj, ne menj magad,
  Sötét van a más világba’,
  Jó lesz egy kis égő lámpa:
  Vidd magaddal dalomat.

  Megpendítem, régi lantom,
  Megpendítem húrjaid;
  Már régóta vagy te nálam,
  Sokat szóltál… megpróbálom,
  Tudnál-e még valamit?

  Ha valaha szépen szóltál,
  Most legyen szép éneked;
  Légy méltó neved hiréhez,
  Tedd még ünnepibbekké ez
  Ünnepélyes perczeket.

  És ki tudja? tán utósó,
  Legutósó lesz e dal;
  Tán ha téged most leteszlek,
  Többé majd föl sem vehetlek,
  Hangod, életed kihal.

  A hadistenhez szegődtem,
  Annak népéhez megyek;
  Esztendőre hallgat a dal,
  Vagy ha írok, véres karddal
  Írok költeményeket.

  Zengj tehát, zengj, édes lantom,
  Zengd ki, a mi benned van,
  Szólj vadúl, és szólj szelíden,
  Ragyogóan és sötéten,
  Szomorúan és vigan.

  Légy vihar, mely haragában
  Ősi tölgyeket szakít,
  Légy szellő, mely mosolyogva
  Csendes álomba ringatja
  A mezők fűszálait.

  Légy tükör, melyből reám néz,
  Egész, egész életem,
  Melynek legszebb két virága
  A mulandó ifjuság s a
  Múlhatatlan szerelem.

  Adj ki minden hangot, lantom,
  A mi benned még maradt…
  A nap is midőn lemégyen,
  Pazarolva földön, égen
  Szétszór minden sugarat.

  S szólj erősen, lantom, hogyha
  Már utósó e dalod;
  Hirtelen ne haljon ő meg!
  Zengjék vissza az időnek
  Bérczei, a századok.

(Debreczen.)


1849.

* *


Pacsírtaszót hallok megint…

  Pacsírtaszót hallok megint!
  Egészen elfeledtem már.
  Dalolj, tavasznak hírmondója te,
  Dalolj, te kedves kis madár.

  Oh istenem, mi jól esik
  A harczi zaj után e dal,
  Mikéntha bérczi hűs patak füröszt
  Égő sebet hullámival.

  Dalolj, dalolj, kedves madár,
  Eszembe hozzák e dalok,
  Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
  Egyszersmind költő is vagyok.

  Eszembe jut dalodrul a
  Költészet és a szerelem,
  Az a sok jó, mit e két istennő
  Tett és még tenni fog velem.

  Emlékezet s remény, ez a
  Két rózsafa ismét virit
  Dalodra, és lehajtja mámoros
  Lelkem fölé szép lombjait,

  És álmodom, és álmaim
  Oly kedvesek, oly édesek…
  Te rólad álmodom, hív angyalom,
  Kit olyan híven szeretek,

  Ki lelkem üdvessége vagy,
  Kit istentől azért nyerék,
  Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
  De lenn a földön van az ég.

  Dalolj, pacsírta, hangjaid
  Kikeltik a virágokat!
  Szivem mily puszta volt, és benne már
  Milyen sok szép virág fakad.

(Bethlen.)


Péter bátya.

  Tíz katona esett a helységre,
  Nem volt szükség fogdosó kötélre,
  Húsz legény ment maga jó szántából
  Zászló alá az eke szarvától.

  »Hogy ne mennék örömest, mikor kell!
  A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely.
  Nem királyért hadakozunk mostan,
  A hazáért fogunk állni sorban.

  Nem királyért, sőt a király ellen,
  A kit isten mindörökké verjen!
  Verje meg úgy, a mint ő akarta,
  Hogy igába jussunk mi s nyomorba.

  Te éretted megyünk a csatába,
  Nemzetünknek drága szabadsága!
  Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell
  Utánunk még kétszer annyi jön el.«

  S összeálltak indulásra készen
  Az ujonczok falu közepében,
  Körülöttök fiatalok, vének
  Gyülekeztek búcsuvétel végett.

  Az anyák (ez a természet rende,
  Isten őket már igy teremtette,
  Ők szegények erről nem tehetnek)
  Hát az anyák szörnyen keseregtek.

  Sírtak-rítak, mint az őszi felleg,
  Fiaiknak hogy elmenni kellett,
  Elmenniök, és még oda pedig,
  A hol a halál vendégeskedik.

  A mint mondom, volt sok sírás-rívás,
  Hejh hanem úgy csak korán se rítt más,
  Egynek se volt oly nedves köténye,
  Mint kelmednek, szegény Panna néne.

  Hogy ne sírna? három fia vagyon,
  Mind a három szép szál legény nagyon,
  S mind a három be vagyon sorozva
  Katonának s ottan áll a sorba’.

  »Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve
  Péter bátya, Panna néni férje,
  »Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi,
  Nem is illik ennyit keseregni.

  Nékem is ugy fiaim, mint néked,
  Azért még sem siratom ám őket,
  Sőt örülök, hogy nevemmel hárman
  Lesznek ott a szabadság harczában.

  Menjetek el, szeretett cselédim;
  Ha megjöttök a háboru végin,
  Nagy kedvem lesz… és ha oda vesztek,
  Fáj a szívem majd, de nem reped meg.

  Szép halál a szabadságért halni,
  A hogy én azt el tudom gondolni,
  Legszebb halál az a csatatéri,
  A hogy azt az én eszem föléri.

  Menjetek hát életbe, halálba,
  Fegyveritek legyenek megáldva,
  Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok,
  Különben jobb, hogy ha ott maradtok.«

  Az ujonczok utra kerekedtek,
  Jó kedve volt a jó gyerekeknek;
  Ugy mentenek a halál utjára,
  Mintha mentek volna lakomára.

  Péter bátya, hát kendet mi lelte?
  Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke,
  Néz utána az ujoncz-seregnek,
  S íme, íme könnyei peregnek.

  E hát vége a sok czifra szónak?
  Addig beszélt máshoz biztatólag,
  Addig köpte a markát, mig aztán
  Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán.

  Csúfolták az öreget keményen,
  Hogy hát ő csak szóval győzte légyen,
  De az öreg, bár nagyon is únja,
  Egy sziporkát sem felel a gúnyra.

  A mit szólott azt csak ugy magában
  Mormogta el haza ballagtában:
  »Mennek ők és maradni kell nékem!
  Itthonn maraszt göthös öregségem.

  Szabadságot vesznek drága áron,
  S én ne legyek a véres vásáron,
  Én itthonn csak kész portékát lessek,
  Ne legyek ott, hogy én is fizessek!

  Jól esik, hogy megértem ezt a kort,
  Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord,
  S még is vesztem vón el eddig inkább,
  Mint hogy most csak nézzem e szent munkát!

  Elvágnám a két kezem, két lábam,
  Ha tudnám, hogy nem vágom hiában,
  Ha helyette más erős új nőne,
  Hogy mehetnék majd a harczmezőre!«

(Szalonta.)


Európa csendes, ujra csendes…

  Európa csendes, ujra csendes,
  Elzúgtak forradalmai…
  Szégyen reá! lecsendesűlt és
  Szabadságát nem vívta ki.

  Magára hagyták, egy magára
  A gyáva népek a magyart;
  Láncz csörg minden kézen, csupán a
  Magyar kezébe cseng a kard.

  De hát kétségbe kell-e esnünk,
  Hát búsuljunk-e e miatt?
  Ellenkezőleg, oh hon, inkább
  Ez légyen a mi lelket ad.

  Emelje ez föl lelkeinket,
  Hogy mi vagyunk a lámpafény,
  Mely a midőn a többi alszik,
  Ég a sötétség éjjelén.

  Ha a mi fényünk nem lobogna
  A véghetetlen éjen át,
  Azt gondolhatnák fönn az égben,
  Hogy elenyészett a világ.

  Tekints reánk, tekints szabadság,
  Ismerd meg mostan népedet:
  Midőn más könnyet sem mer adni,
  Mi vérrel áldozunk neked.

  Vagy kell-e még több, hogy áldásod
  Ne érdemetlen szálljon ránk?
  E hűtlen korban mi utósó
  Egyetlen híveid valánk!

(Debreczen.)


Az erdélyi hadsereg.

  Mi ne győznénk? hisz _Bem_ a vezérünk,
  A szabadság régi bajnoka!
  Bosszuálló fénynyel jár előttünk,
  Osztrolenka véres csillaga.

  Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
  Mint egy fejér zászló lengedez;
  A kivívott diadal utáni
  Békességnek a jelképe ez.

  Ott megy ő, a vén vezér, utána
  A hazának ifjusága mi,
  Igy kisérik a vén zivatart a
  Tengerek szilaj hullámai.

  Két nemzet van egyesűlve bennünk,
  S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
  Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint
  E két nemzet, ha egy czélt akar?

  Egy a czélunk: a közös bilincset
  Összetörni, melyet hordozánk,
  S összetörjük, esküszünk piros, mély
  Sebeidre, megcsufolt hazánk!

  Küldd elénk, te koronás haramja,
  Légionként bérszolgáidat,
  Hogy számodra innen a pokolba
  Holttestökbül épitsünk hidat.

  Mi ne győznénk? hisz _Bem_ a vezérünk
  A szabadság régi bajnoka!
  Bosszuálló fénynyel jár előttünk
  Osztrolenka véres csillaga.

(Bánfi-Hunyad.)


Bizony mondom, hogy győz most a magyar…

  Bizony mondom, hogy győz most a magyar,
  Habár ég s föld ellenkezőt akar!
  Azért nem győzött eddig is e hon,
  Mert soha sem volt egy akaraton;
  Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
  Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
  Egy ember a haza, s ez halni kész,
  S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
  S dicső lesz élted, boldog és szabad,
  A milyen senkié a nap alatt!
  S én bátran állom a csaták tűzét,
  Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
  Tudom, hogy a sors őriz engemet,
  Hogy engemet megölni nem lehet,
  Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
  Ha elleninket mind a föld fedi,
  Megéneklem majd diadalmadat,
  Szabadság, és a szent halottakat,
  A kiknek vére volt keresztvized
  S halálhörgése bölcsőéneked;
  Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
  Midőn áldásodat reánk adod,
  S mi annyi átokteljes év után
  Sirunk, mosolygunk az öröm mián,
  Midőn, mit eltört lánczunk ád, a nesz
  Egy szabad nemzet imádsága lesz!
  Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
  A melyért lantom s kardom fáradott!

(Maros-Vásárhely.)


A székelyek.

  Nem mondom én: előre székelyek!
  Előre mentek úgy is, hős fiúk;
  Ottan kiván harczolni mindegyik,
  Hol a csata legrémesebben zúg.
  Csak nem fajult el még a székely vér!
  Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

  Ugy mennek a halál elébe ők,
  A mint más ember menyegzőre mén;
  Virágokat tűznek kalapjaik
  Mellé, s dalolnak a harcz mezején.
  Csak nem fajult el még a székely vér!
  Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

  Ki merne nékik ellenállani?
  Ily bátorságot szívében ki hord?
  Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik
  Az ellenséget, mint a szél a port!
  Csak nem fajult el még a székely vér,
  Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

(Karánsebes.)



Vajda-Hunyadon.

I.

  Fogadjatok be, ti dicső falak,
  Fogadj magadba, híres ősi vár!
  Légy üdvezelve… hol a hős lakott,
  A költő ottan lelkesedve jár.

  Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi!
  Mily lelkesűlés éget engemet!
  Szivemnek hangos dobbanásai,
  Beszéljetek ti ajkaim helyett.

  Itten lakott, tán olykor épen itt
  Gondolkodék e bástya tetején,
  Innen tekintett a jövőbe ő,
  A honnan most a multba nézek én.

  Itt pihené ki fáradalmait,
  Midőn elzúgtak a kemény csaták,
  Melyek Konstantinápoly tornyain
  A büszke félholdat megingaták.

  Jó pihenő hely… csendes szép magány
  Mélyen lehajló völgynek zöld ölén…
  Itt len a vár; nem éri a vihar
  Még a zászlót sem tornya tetején.

  El van rejtezve a világ elől
  E szent magány; beléje más nem lát,
  Csak messziről fehér fejével a
  Hegyek nagyapja a vén Retyezát.

II.

  Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel:
  »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit!
  Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre,
  Kit vártalak négy hosszu századig.

  Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni,
  Ez a hitem volt, mi erőt adott,
  Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam
  A négy száz éves gyászt és bánatot.

  És megjövél… légy hévvel üdvezelve,
  Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám!
  Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő…
  Örömkönyűimet hogy ontanám!«

  Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár,
  Hogy örömedet el kell rontani…
  Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál,
  Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«

  Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,
  Mi volt akkor s mi mostan a neved?
  A név mulandó, változékony; a mi
  Örök, azt nézem én, a szellemet.

  Nem a nevedről, hanem szellemedrül
  S annak müvéről ismerek reád:
  Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most
  Te mentetted meg a magyar hazát!«

(Vajda-Hunyad.)


Ki gondolná, ki mondaná…

  Ki gondolná, ki mondaná,
  Hogy e hely csatatér?
  Hogy néhány rövid hét előtt
  Itt folyt el annyi vér?

  Itt harczolánk, itt vett körűl
  Az ellenség hada,
  Elől halál, hátul halál,
  Ez rémes nap vala!

  Akkor, miként a férfigond,
  Mogorva volt az ég,
  Most, mint a kis gyermek szeme,
  Szelíd és tiszta kék.

  Akkor, mint aggastyán feje,
  Hófejér volt a föld,
  Mostan, miként az ifjunak
  Reménye, olyan zöld.

  A légben akkor itt zugó
  Golyók röpűltek el,
  A légben most fejem fölött
  Pacsírta énekel.

  Láttunk itt akkor a sikon
  Véres halottakat,
  S hol a holtak feküttenek,
  Most ott virág fakad.

  Ki gondolná, ki mondaná,
  Hogy e hely csatatér?
  Hogy néhány rövid hét előtt
  Itt folyt el annyi vér?

(Szászsebes.)


Föl a szent háborúra!

  Itt a próba, az utósó
  Nagy próba:
  Jön az orosz, jön az orosz,
  Itt is van már valóba.
  Eljött tehát az utósó
  Itélet,
  De én attól sem magamért,
  Sem hazámért nem félek.

  Miért félnénk az itélet
  Napjátul?
  Féljenek ők, kik viselik
  Magokat oly galádul,
  Kik rá törtek az ártatlan
  Magyarra,
  Most veri meg az úristen
  Mindenható haragja!

  Föl hazámnak valamennyi
  Lakója,
  Ideje, hogy tartozását
  Minden ember lerója;
  Ki a házból, ki a síkra
  Emberek,
  Most az egész Magyarország
  Legyen egy nagy hadsereg!

  Ki is megyünk, szó sincs róla,
  Mindnyájan,
  Meghalni, vagy győzedelmet
  Nyerni a szent csatában.
  Szent a csata, nem harczolunk
  Királyért:
  Király ellen szabadságunk
  Istenünk és hazánkért!

  Átkos király, érezted hát
  Vesztedet,
  Az ördögnek, hogy megmentsen,
  Eladtad a lelkedet.
  De hiába volt a vásár
  Elhihet’d:
  Kit az isten elhagyott, azt
  Az ördög nem menti meg.

  Sok az orosz, nagy a száma,
  Mi haszna?
  Több lesz ott a magyar; talán
  Száz is jut egy oroszra.
  És ha volnánk kevesebben,
  Mint azok:
  Hála isten, minket hí ugy
  A világ, hogy magyarok!

  Ne féljetek, gyermekink, ne
  Féljetek,
  Nem szúr által dárdájával
  A vad kozák titeket;
  Feleségink, kedvesink, ne
  Sírjatok,
  Idegenek ölelése
  Nem tesz csúfot rajtatok.

  S ti apáink, anyáink, szent
  Halottak,
  Sírotokon ellenség ne
  Tapodjon, nem tapodhat;
  Inkább veszszen ki nemzetünk
  Egy szálig,
  S dagadjon föl kifolyt vérünk
  Árja az ég boltjáig!

  Minden, a mi szent előttünk,
  Koczkán van,
  Ha a világ támad is meg,
  Győznünk kell e csatákban;
  Ha miljomnak el kell veszni,
  Veszszen el!
  Ki fogna most fukarkodni
  Életével, vérivel?

  És te isten, magyarok nagy
  Istene,
  Légy népeddel, hű népeddel,
  Jó népeddel, légy vele!
  Tedd hatalmad fiaidnak
  Lelkére,
  Világdöntő haragodat
  Fegyvereink élére!

(Pest.)


Szörnyű idő…

  Szörnyű idő, szörnyű idő!
  S a szörnyüség mindegyre nő.
  Talán az ég
  Megesküvék,
  Hogy a magyart kiirtja.
  Minden tagunkból vérezünk,
  Hogy is ne? villog ellenünk
  A fél világnak kardja.

  És ott elől a háború
  Csak a kisebb baj; szomorúbb,
  Mi hátul áll,
  A döghalál.
  Beh kijutott a részed,
  Isten csapásiból, o hon,
  Folyvást arat határidon
  Két kézzel az enyészet.

  Egy szálig elveszünk-e mi?
  Vagy fog maradni valaki,
  Leírni e
  Vad fekete
  Időket a világnak?
  S ha lesz ember, ki megmarad,
  El tudja e gyászdolgokat
  Beszélni, mint valának?

  S ha elbeszéli úgy, a mint
  Megértük ezeket mi mind:
  Akad-e majd,
  Ki ennyi bajt
  Higyjen, hogy ez történet?
  És e beszédet nem veszi
  Egy őrült, rémülésteli,
  Zavart ész meséjének?

(Mező-Berény.)


Négy nap dörgött az ágyu…

  Négy nap dörgött az ágyu
  Vizakna s Déva közt,
  Ott minden talpalatnyi
  Földet vér öntözött!

  Fehér volt a világ, szép
  Fejér hó este be,
  Úgy omlott a piros vér
  A fejér hóra le.

  Négy hosszu nap csatáztunk
  Rettentő vad csatát,
  Minőt a messzelátó
  Nap csak nagynéha lát.

  Mindent megtettünk, a mit
  Kivánt a becsület…
  Tízannyi volt az ellen,
  Győznünk nem lehetett.

  Szerencse és az isten
  Tőlünk elpártola,
  Egy pártfogó maradt csak
  Velünk: ez Bem vala.

  Oh Bem, vitéz vezérem,
  Dicső tábornokom!
  Lelked nagyságát könnyes
  Szemekkel bámulom.

  Nincsen szóm elbeszélni
  Nagy hősiségedet,
  Csak néma áhitattal
  Szemléllek tégedet,

  S ha volna ember, kit mint
  Istent imádanék,
  Meghajlanék előtted
  Térdem, meghajlanék.

  S nekem jutott a vészes
  Dicsőség, hogy veled
  Járjam be, oh vezérem,
  A csatatéreket.

  Te melletted lovaglék
  A harcz veszélyiben,
  A hol az élet pusztul
  És a halál terem.

  Sokan elhagytanak, te
  Rendíthetetlen agg,
  De úgy-e téged, úgy-e
  Én el nem hagytalak?

  S lépésid mind halálig
  Követni is fogom,
  Oh Bem, vitéz vezérem
  Dicső tábornokom!

(Debreczen.)


Csatában.

  A földön is harag,
  Az égen is harag!
  Kifolyt piros vér és
  Piros napsugarak!
  A lemenő nap oly
  Vad bíborban ragyog!
  Előre, katonák,
  Előre, magyarok!

  Komoly felhők közül
  Bámul reánk a nap,
  Rettentő szuronyok
  Füstben csillámlanak,
  A sűrü lomha füst
  Sötéten gomolyog,
  Előre, katonák,
  Előre, magyarok!

  Ropog, hosszan ropog
  Csatárok fegyvere,
  Ágyúk bömbölnek, hogy
  Reng a világ bele;
  Te ég, te föld, talán
  Most összeomlotok!
  Előre, katonák,
  Előre magyarok!

  Szilaj lelkesedés
  Foly bennem, mint tüzár,
  A vérszag és a füst
  Megrészegíte már,
  Előre rontok én,
  Ha élek, ha halok!
  Utánam, katonák,
  Utánam, magyarok!

(Medgyes.)


Szeretlek, kedvesem!

  Szeretlek, kedvesem,
  Szeretlek tégedet,
  Szeretem azt a kis
  Könnyü termetedet,
  Fekete hajadat,
  Fejér homlokodat,
  Sötét szemeidet,
  Piros orczáidat,
  Azt az édes ajkat,
  Azt a lágy kis kezet,
  Melynek érintése
  Magában élvezet,
  Szeretem lelkednek
  Magas röpülését,
  Szeretem szivednek
  Tengerszem-mélységét,
  Szeretlek, ha örülsz
  És ha búbánat bánt,
  Szeretem mosolyod
  S könnyeid egyaránt,
  Szeretem erényid
  Tiszta sugárzását,
  Szeretem hibáid
  Napfogyatkozását,
  Szeretlek, kedvesem,
  Szeretlek tégedet,
  A mint embernek csak
  Szeretnie lehet.
  Kivűled rám nézve
  Nincs élet, nincs világ,
  Te szövődöl minden
  Gondolatomon át,
  Te vagy érzeményem
  Mind alva, mind ébren,
  Te hangzol szivemnek
  Minden verésében,
  Lemondanék minden
  Dicsőségrül érted,
  S megszereznék érted
  Minden dicsőséget,
  Nekem nincsen vágyam,
  Nincsen akaratom,
  Mert a mit te akarsz,
  Én is azt akarom,
  Nincs az az áldozat
  Mely kicsiny ne lenne
  Éretted, hogyha te
  Örömet lelsz benne,
  S nincs csekélység, a mi
  Gyötrelmesen nem sért,
  Hogyha te fájlalod
  Annak veszteségét,
  Szeretlek kedvesem,
  Szeretlek tégedet,
  Mint ember még soha,
  Soha sem szeretett!
  Oly nagyon szeretlek,
  Hogy majd bele halok,
  Egy személyben minden,
  De mindened vagyok,
  A ki csak szerethet,
  A ki csak él érted:
  Férjed, fiad, atyád,
  Szeretőd, testvéred,
  És egy személyben te
  Vagy mindenem nekem:
  Lyányom, anyám, húgom,
  Szeretőm, hitvesem!
  Szeretlek szivemmel,
  Szeretlek lelkemmel,
  Szeretlek ábrándos
  Őrült szerelemmel!…
  És ha mindezért jár
  Díj avvagy dicséret,
  Nem engem illet az,
  Egyedűl csak téged,
  A dicséretet és
  Díjat te érdemled,
  Mert tőled tanultam
  Én e nagy szerelmet!

(Debreczen.)


Szüleim halálára.

  Végre megtörtént a
  Rég várt viszontlátás!
  Nincs köszönet benne,
  Nincsen istenáldás.
  Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját,
  Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
  Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
  Mikor jó anyámat tettük le melléje.

  Sem atyám, sem anyám
  Nincs többé, nem is lesz,
  Kiket szoríthatnék
  Dobogó keblemhez,
  A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
  Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
  Mert körülöveztek, mint a földet a nap
  Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

  Oh atyám, oh anyám,
  Miért távozátok?
  Tudom, hogy áldás a
  Sír nyugalma rátok,
  De mi nektek áldás, az átok én nékem,
  Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg!
  Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek,
  Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek?

  Itt hagytak, elmentek,
  Nem is jőnek vissza!
  Omló könnyeimet
  Sírjok halma iszsza.
  Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
  Szivárogj le hideg orczáikra halkan,
  Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
  Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

  De nem, de nem, inkább
  Eltávozom innen,
  Hogysem könnyem árja
  Hozzájok lemenjen;
  Mentsen isten tőle… édes jó szülőim
  Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
  Szerető szivök a sírban sem pihenne,
  Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

  Isten veletek hát…
  Csak egyszer még, egyszer
  Ölelkezem össze
  Sírkeresztetekkel…
  Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
  Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
  Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
  Fiokat még egyszer ölelni akarják!

(Pest.)


A honvéd.

  Isten után legszebb és a legszentebb név
  A honvéd-nevezet!
  Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
  Ezt a szép, nagy nevet?
  Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
  Megvédeni téged,
  Védni, fölemelni téged, s lesujtani
  A te ellenséged!

  Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
  Hogy még sok van hátra;
  Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
  Karunk készen várja.
  Jőjetek, szabadság hóhérlegényei,
  Nem jöttök egyébért,
  Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek,
  A véres halálbért.

  Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
  Kipusztítottátok,
  Fekvén rajta három száz esztendeig mint
  Nehéz istenátok,
  Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
  Ujra termékenynyé:
  Véreteket iszsza most, mint eddig itta
  Saját népe könnyét!

  Jőjetek! Ismerjük már egymást; ti futtok,
  Mi űzünk titeket,
  Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
  Rongyos fellegeket.
  Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
  Szuronyunk hegyére,
  Emlékezzetek a más világon is a
  Honvédek nevére!

  Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
  – Mi tagadás benne? –
  Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
  Szökken a szemembe,
  Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
  Győző seregébül,
  Én is segitettem koronát leütni
  A király fejérül!

  Hejh te király, hol van régi szép sereged,
  Hol van régi fényed?
  Hejh be tönkre tették a szegény honvédek,
  E rongyos legények.
  Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy
  Mezítláb nem járok,
  De több becsületem van még is, mint nektek,
  Czifra uraságok.

  Van bizony én nékem becsületem, de nagy,
  Ország-világ előtt,
  Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt,
  Kit fegyverem lelőtt;
  Még az ellenség is a kit csak magasztal
  Egy szívvel egy szájjal,
  Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
  Tulajdon hazája?

  Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet
  Megtartsam halálig,
  Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
  Elvigyem hazáig.
  Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
  Az én enyéimhez,
  És ide szorítom rendre valamennyit
  Dobogó szivemhez!

  Hejh az lesz ám a nap!… és még sem tudom, hogy
  Mit szeretnék jobban:
  Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt
  Elesni a hadban?
  Társaim arczáról, a kik elhullanak,
  Én arról azt látom:
  A hazáért halni legnagyobb boldogság
  Ezen a világon!

(Pest.)



TOLDALÉK.

* * *

I.

IFJÚKORI KISÉRLETEK.

1838.

* *


A hűtelenhez.

  Esküszegte lyányka! emlékezzél
  Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« –
    Így imádva téged kértelek, –
  Légy kegyelmes én irántam, s szíved
  Add nekem, ki csak te néked híved
    Voltam és leszek, míg létezek.

  Akkoron kérő keblemre dűlve,
  Szerelem tüzétől fölhevűlve,
    Ezt rebegték csalfa ajkaid:
  »Hő szívem tiéd csak, drága lélek;
  Esküszöm, hogy csak te néked élek;
    Szünjenek könnyűid, bánatid.«

  Én ez által istenülve lettem,
  És keserves sorsom elfeledtem,
    Emma, gyönge karjaid között.
  Édenek nyilának én előttem,
  Nem borúltak fellegek fölöttem,
    Tőlem a bú mind elköltözött.

  Ámde mily rövid volt boldogságom,
  Mily korán eltűne mennyországom,
    Én, ah, nem gondoltam volna azt!
  Estem édenből nagy pusztaságra,
  És juték keserves árvaságra,
    Marja a bú szívem, és hervaszt.

  Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
  Szívedet te ismét másnak adtad,
    Engem elfeledve, csalfa lény!…
  Jól van! én lemondok mindenről már,
  Engemet kietlen puszta hely vár
    Éjszak hó-födözte bús ölén.

  Isten veled hát örökre, édes
  Tárgya hő szivemnek, ah negédes
    Csalfa Emma, isten véled hát!
  Majd ha egykor értem, szinte árva,
  Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
    Megleled hű múzsafid porát.

(Selmecz.)


1839.

* *


Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.

  Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
    Minket együttlétünk édeni napjainak,
  Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
    Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

(Selmecz.)


1841.

* *


Lenke sírján.

  Ádáz koporsó zordon éjjele!
  Mivé tevél te oly sok örömet?
  Mivé tevél te annyi szép reményt?
  Mely zsenge a szülői szív felett,

  Mely egy kéjparadicsomot igért,
  Rózsás jövendő boldog karjain;
  Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
  Csak romja áll még: a keserv, a kin!

  Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít
  Keblökbe dúlni és pusztítani:
  Ki fog miként egy égnek angyala
  Bút űzve rájok felmosolygani?

  Nyugodjatok meg, szerető anya!
  S te bús atyának gyászló kebele!
  Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
  Temetve itt e sírnak mélyibe.

  Hol a teremtő széke tündököl
  Felhők felett a csillagezreden:
  Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
  Leng onnan rátok csendes éjeken.

  És e sugár az ő szép szelleme!
  Az angyalok között ott múlat ő,
  Imádva istent, hogy boldog legyen
  A kor, mely a kedves szülőkre jő.

  S örvend előre a jövő felett:
  Midőn az alkotó székéből int,
  S a drága magzat s a kedves szülők
  Egymást vigadva ölelik megint.



Erdő szélén.

  Erdő szélén puszta csárda,
  Hejh mért sietsz oda, sárga?
  Fordulj vissza, szép paripám,
  Nincs benne már kedves babám.

  Csárda, csárda, gonosz csárda,
  Sülyedj fenékig a sárba!
  Befogadtad a rossz legényt,
  Megölte kincsemet, szegényt!



Pórnak esti dala.

(_Claudius_ után németből.)
  Az ékes nappali csillagzat
    Pályáját végezé.
  Jer, és törüld le izzadásom,
    S teríts fel, drága nő.

  Csak itt a földön is teríthetsz,
    Gyümölcsfánkhoz közel:
  Itt jóizű az étel este,
    S legtágasabb a hely.

  Aprócska vendéginket is hídd,
    Mert ugy kiéhezém;
  A legkisebb is hagyja fészkét,
    Ha álom nincs szemén.

  Sokat tálalnak a királynak,
    Ő, a mint hírlelik,
  Mindennap sültet, meg lepényt, meg
    Pástétomot eszik.

  S egy ember van mellé rendelve,
    Más dolga nincs neki,
  Asztalneműjét rendezi csak,
    S szolgálatát teszi.

  Adj’ isten ő egészségére!
    Mert mennyi dolga van:
  Hogy minket békében tarthasson,
    Éj- s nappal nyugtalan.

  Ha úri mód nem élhetünk is,
    Van mégis kenyerünk,
  Van tiszta, szép, és fris tej és vaj;
    S hát kell-e több nekünk?

  Elég ez untig póri népnek,
    Vedd hálánk érte, ég!
  S ma estelink szabadban tartjuk,
    Hol annyi csillag ég.

  A hold ezüstlő sugarakkal
    Leszen velünk jelen,
  És áldást hintve tálainkba
    Fog tündökölni fen.

  Nos, gyermekink, együnk vidáman,
    S a mennyek áldjanak!
  Oh én irigylendő, szegény és
    Mégis gazdag vagyok!

(Pápa.)


Kuruttyó.

I.

    »Hogy fejedre pusztaságot hozzon
  Isten átka, csalfa, bűnös asszony!
  A ki által oly sötét gyalázat
  Vonta éjbe a Kuruttyóházat.

    Hittem asszony esküvő szavának
  De hiszek már inkább karcsu nádnak,
  Hogy kerengő forgószél viharja
  Lenge szálát földre nem csavarja.

    Szűzeséged a manó elhordta,
  Nem köllesz már, hűtelen rosz borda!
  Nem köllesz, maradj magadra, s engem –
  Vagy látsz többé vagy sem életemben.«

    Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot
  És szöget, mit izzadván kovácsolt,
  Hány a sátor minden szögletébe,
  S nagy szitokkal ajakán kilépe.

    Útnak indul, úgy ragadja lába,
  Hogy fejér ló sem jutna nyomába.
  Sír az asszony, a szegény ártatlan.
  Messze a férj bujdos már távolban.

II.

    Barna csapszékben Kuruttyó
  Űl sötéten,
  Űzni vágyván szíve kínját,
  Bor kezében.

    S korty után korty, hajh, de kínja
  Végtelen hív,
  Semmikép sem szabadulhat
  Tőle a szív.

    S jő toborzó víg legények
  Czifra serge,
  S énekelnek sarkantyújok
  Összeverve:

    »Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl
  Katonának,
  Szép szolgálni a királynak
  És hazának.

    Életünk vidor, mosolygó
  Szép halálunk,
  Ha riadtán trombitának
  Harczra szállunk.

    Itt a markunk, csapj belé, jer
  Katonának,
  Szép szolgálni a királynak
  És hazának!«

    S űzi ének, táncz Kuruttyó
  Nagy bánatját.
  A garatra önt néhányszor,
  S – parolát ád.

III.

    Zajos órák mámora
  Hogyha széjjellebben,
  Dúl a régi fájdalom
  Annál dühösebben.
  Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó,
  És buvában újra sorvad Kuruttyó.

    Tarka, foltos fegyvere,
  Rajt virít a rozsda,
  S fényesítni oly nehéz
  Az istenátkozta.
  »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget,
  Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.«

    Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő
  Látogatni téged?
  Isten engem, oly alak,
  Mint a feleséged.
  Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő,
  Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.

    »Ez Kuruttyóivadék!«
  Mond a kisded apja,
  És a rajkót és a nőt
  Kebelére kapja,
  S vége nélkül, hossza nélkül pityereg.
  Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg.

(Pápa.)


Bucsú.

  Irígyen a sors boldogságom ellen,
  Pozsony! körödből ismét messze hí;
  Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem,
  Miként váradnak puszta termei.
  Utánam intesz még Dunád ködébül,
  S arczomra keserű köny árja gördül.

  Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
  S az órák mint a nyíl röpűltenek,
  De ily órákat a nagy mennyországon
  Angyalnak adnak csak az istenek.
  Édenben éltem üdvözűlöttképen
  Barátaimnak nyájas, hű körében.

  A messze távol kéklő fátyolába
  Takarja már szép képedet, Pozsony,
  Nem lágyul a vad végezet, hiába
  Nyögel panasz kesergő ajkamon:
  Mennem kell! – s tán örökre szakadátok
  Már tőlem el, ti szeretett barátok?

  Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
  A zúgó szélben hangzó végszavát:
  Szerencse kényei akár emelnek,
  Akár nyomor s inségbe döntnek át,
  Mig a koporsó nyugtomat nem adja,
  Érettetek gyúl szívem indulatja.

(Pozsony, január 21.)


Elegia.

  Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
    A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
  Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal
    Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
  Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
    Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod.
  Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
    Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph,
  Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik:
    De hidegen marad a lánynak örökre szive.
  S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök,
    Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm.
  Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak,
    Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
  Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok,
    Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.

(Duna-Vecse, junius 22.)


Galgapartihoz.

  Üdvözöllek messze bércztetőkről,
  Szent helyek!
  Hol a Galga lassu andalgással
  Hempelyeg.

  Hol pályája éden volt a gyermek-
  Ifjunak,
  Hol az életüdv örömvirági
  Nyíltanak.

  Lángszerelmem szép viszonozója,
  Barna lány,
  Emlékezve küldsz-e még sóhajt a
  Szív után,

  Melyet annyi kéjnek bölcsejében
  Ringatál,
  Melynek első éneket lantjára
  Te csalál?

  Ah, rád vissza bús könyhullatással
  Néz szemem:
  Vesztve téged, vésze boldogságom,
  Mindenem!

(Grécz, május 1.)


Hazatérés.

(_Heine_ után németből.)
  Te szép halász leányka,
  Hajtsd partra csolnakod;
  Jőj, s ülj le oldalamhoz,
  És nyujtsd nekem karod.

  Fejecskéd tedd szivemre,
  S ne félj, ne oly igen,
  Hisz gondtalan naponként
  Jársz a vad tengeren.

  Tengerhez szűm hasonló,
  Van rajt vész, ár, apály;
  És mélyen fenekében
  Nem egy szép gyöngy is áll.

(Pápa.)


Boszú.

  Kecses tavasz virúla;
  Vidám tekintete
  Berkemnek kebelébe
  Rózsákat űltete.

  Mosolygtak a tavasznak
  Bájgyermeki felém,
  S én a bibor bimbókat
  Enyelgve tördelém.

  De látta a leányka
  Könnyelmü tettemet,
  S testvéreit boszúlva –
  Kitépte szívemet.

  Azóta létem árva,
  Kietlen pusztaság,
  Mint, melynek elraboltam
  Diszét, a rózsaág.



Elválás.

  Vert az óra,
  Halnak a remények,
  Kik szivembe
  Hajnalfényt hintének;
  Szebb jövendő
  Tiszta hajnalfényét,
  Mely keblemnek
  Éjjelét üzé szét.

  Vert az óra!
  A szörnyű itélet:
  »Elszakadni
  Mindörökre tőled,
  Lány! szerelmem
  Nyájas tavaszában!«
  Zúga hozzám
  Rémes kongásában.

  Szűm nyugalmát
  Ismét hol találja,
  Messze tőled
  Keblem ideálja?
  Honnan int a
  Csendes béke réve,
  Honnan int a
  Bujdosó elébe?

  A mosolygva
  Kedvező szerencse
  Pályád édes
  Örömekkel hintse,
  Míg én búban
  A széles világot
  Átfutom, nem
  Lelve boldogságot.



Vendég.

  Kerepel a szarka
  Házam tetején:
  Vendég jön. Vendégnek
  Vajh, kit várjak én?

  Messze föld határán
  Jár a szerető,
  Csalfa volt szerelme,
  Vissza nem jön ő.

  Tán te lész vendégem,
  Óhajtott halál;
  Úgy siess, ne késsél,
  Ajtóm nyitva áll.

(Duna-Vecse, jun. 5.)


Csal.

  Völgy homályán, fák hüsében,
  Kert megett,
  Zeng a lantos hév szerelmi
  Éneket.

  Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
  Keleten,
  Ha nyugodni bércz megé a
  Nap megyen.

  S szép tavaszszal, nyár hevén hüs
  Őszön át
  Pengeti a szerelemnek
  Hév dalát.

  S édes díja zengzetének,
  A leány
  Ha kacsingat által a kert,
  Ajtaján.

  Jő a tél, és megnyil a kert
  És ragad
  Kebelére a leány – más
  Boldogot.

  A csalódott megy kinok bús
  Éjjelén,
  S hallgat a dal lantja néma
  Idegén.

(Duna-Vecse, máj. 27.)


Álom.

  Kór valék, fájdalmaimnak
  Szenvedém nagy kínjait;
  Jött az éj szelíden végre,
  S könyörűlve békességre
  Álmaim karába vitt.

  És láttam ott
  A szőke lányt,
  Nem hidegen
  Már szűm iránt;

  Hozzám voná
  A szerelem,
  S eget lele
  E kebelen,

  S én piruló
  Lángajakán,
  Mézcsókjait
  Lecsókolván.

  És ujra csók,
  S meg annyi csók,
  S oly édesek!
  S oly lángolók!

  Ily álmakat adjatok, isteneim,
  És marhat a fájdalom, a fene kín;
  Én tűrni fogok, valahára talán
  Majd égi való jön az álmok után.



Örök bú.

  Tódúl a felleg; barna éjbe vonja
  A látkört, búsul a sötét vidék.
  Sötét e szív is, hű szerelmem honja,
  Reá a bú gyászfátyla szöveték.

  Nem bírva terhét, a felhő könyekre
  Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit.
  Megtelt e szív is, könyeim peregve
  Áztatják arczom hervadt díszeit.

  Színekkel tarkaékesen szivárvány
  Ragyog keletről, szép derű jele.
  Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám
  Szivárványként, hogy földerítene.

(Duna-Vecse, április 24.)


Ujság.

  Figyeljetek, derék história!
  »Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap
  Szent elragadtatás tüzével egy
  Költő merészen mászta Helikon
  Bérczét, öröklétű hírkoszorút
  Tüzendő fürtibe a fénytetőn.
  Mármár magos czéljához ért, midőn
  Réműletes mennydörgés hallatik.
  »»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög.
  Megborzad a költő, s uramfia!
  A mélybe henterűl. »Hahahaha!«
  S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.«
  Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi
  Nem legbővebben abrakolt – hasa.

(Vadas, május 16.)


Vándordalok.

I.

  Távol szeretteimtől
  S tőled, te drága hon!
  Vándorlom a világot
  Végetlen útakon.

  És lábam a nagy úton
  Fáradva lépdegel,
  Mert vállaim tetézvék
  Butornak terhivel.

  Eldobtam én a terhet,
  Nincs többé vállamon;
  És mégis vajh mi csüggeszt?
  És mégis vajh mi nyom?

  Boldogtalan fiú te!
  Mely tégedet lever,
  Nem válladon… szivedben
  Az óriás teher.

II.

  Hová, hová az égi úton,
  Darusereg?
  Azért hagyjátok-é a tájat,
  Mert nem meleg?

  Vándorlok én is, ámde pályám
  Ellenkező:
  A szerelem forró honából
  Jégsír felé.

(Pápa.)


Változás.

  Míg a földet gyász temette,
  Dúlván förgeteg felette
  Pusztaságnak vad telén,
  Mért virúla bájos éden
  Kebelemnek belsejében?
  Mert rózsámat ölelém.

  Most, midőn a szép tavasznak
  Uj virányi illatoznak
  A mosolygó téreken,
  Mért vagyon tél kebelemben,
  Puszta, gyászos, véghetetlen?
  Mert rózsám nem ölelem.

(Vadas, május 23.)


Epigrammok.

1.

  Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,
    Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt,
  Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,
    S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.

(Ostfi-Asszonyfa, május 29.)
2.

  Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem:
    Nincs szivem. A haza s a lyányka s barátnak adám.

(Ostfi-Asszonyfa, junius 4.)
3.

  Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve,
    A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen.
  Engemet, hajh, szeretőm búcsúzó pillanatával
    Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.

(Duna-Vecse, junius 23.)
4.

(_Martial_ után.)
  Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette,
    Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi.
  Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz?
    Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi romot?

(Duna-Vecse, junius 23.)
5.

(_Martial_ után.)
  Zápor zápor után, a szüret szűnetlenűl ázik.
    Bár akarod, nem jő szűz bor iczédbe, csaplár.

(Duna-Vecse, junius 23.)
6.

  Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
    Fái között a szél mily keseregve nyögel?
  Oh nem szél nyögel ott, ősid félisteni lelke
    Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

(Rákos, április 30.)
7.

  A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.

(Duna-Vecse, junius 23.)


Az őrágyhoz.

  Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,
    És legyen első rang rangom az isten után;
  S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,
    Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!
  Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva
    Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;
  Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,
    S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.
  Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
    Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.



Zivatar.

  Mit nekem hab? mit nekem vész?
  Én nem félem haragát;
  Kebelemnek pusztaságán
  Száz sirokkó rohan át?

  Rajta, gyorsan evezőhöz,
  Talpra reszkető legény,
  Bár toronynyá nő a hullám,
  A túlpartra szállok én.

  Köd borong ott, sűrü ködnek
  Kétségbarna éjjele,
  Lány, temetve mindörökre
  Légyen emléked bele,

  Mely az égő szerelemmel
  Enyelegve játszhatál,
  Mely hűséget esküvél, és
  Ah mely még is megcsalál.

  Rajta, bajtárs, csüggedetlen!
  Nincsen messze már a part;
  Bár izzadva férfiszívvel
  Mi kiálljuk a vihart.

  Im, mi kép leng a ködéjben?
  Bájoló, mint a tavasz,
  Szőke fürttel – kék szemekkel –
  Hűtelen lány! képed az.

  Hajh, nélkűle nincsen élet!
  Vissza, izzadó legény,
  Bár Mátrává nő a hullám,
  Vissza – hozzá – szállok én.

(Duna-Vecse, május 8.)


Fürge méh…

  Fürge méh, te bejárod a ligetet,
  Hogy szedhessed virágokrul mézedet;
  Az én babám nem jár fűre s virágra,
  Hejh mézednél mégis édesebb csókja.



1842.

* *


Dalforrás.

  Költőnek lenni isteni,
  Én is költő leszek!
  Varázserővel szívemet
  E vágy szállotta meg.

  S e vágy nem szűnő lángiban
  Mindegyre égtem én;
  Ragadtam végre a kobozt
  Nagy tűzzel, hevenyén.

  S hogy énekem röpűlete
  Fellengezőbb legyen,
  Telt hordóhoz vevém magam,
  Pinczének mélyiben.

  Mig fejtörés között időm
  Itt lassan mendegelt:
  A – nem mondhatnám szűk – torok
  S a csap nem vesztegelt.

  De bár mint törjem fejemet,
  S levék borral tele:
  Hiába! a csigázott ész
  Egy kukkot sem szüle.

  Vég pontra szállt a türelem!
  Még egyszer jót iszom,
  S manó vigye, ha éneket
  Úgy sem zeng kobozom.

  S a csapnak estem nagy mohón,
  Gondolva ezeket;
  De oh hallatlan bosszu! a
  Csap már nem csepegett.

  Zajló kebellel álltam ott,
  Bennem harag gyuladt,
  És megragadtam s vágtam a
  Hordóhoz lantomat.

  Felhangozott a kiürűlt
  Hordónak kebele,
  S oh üdv, oh kéj! a fejtörő
  Titok kulcsot lele.

  Belőlem – végre rá jövék –
  Költő miként leszen:
  Im, telve hallgatott, s konog
  A hordó üresen.

  Éhezni kell, éhezni hát,
  Ki költő lenni vágy;
  Éheztem én is, s folyt a dal
  S enyém a myrtuság.

(Pápa.)


Változó izlés.

  Mint szerettem a cseresznyét
  Gyermekéveimben én!
  Csak cseresznye kelle nékem,
  Nem volt szebb szín, édesebb nem
  Terme a föld kerekén.

  Nem kellett cseresznye többé,
  Gyermekéveim után:
  Mert az ajak édesebb volt,
  Mert az ajkon szebb pír lángolt,
  Melyet nyujta szép leány.

  És az évek ballagának,
  És fejembe ért az ész,
  S jóra jöttem valahára!
  Most szemem a lyány ajkára
  Szinte egykedvűleg néz.

  Mert a rózsanedvhez képest,
  Mely Ménesnek bérczfokán
  Omlik kéjes kedvet adva,
  A lyány édes bájos ajka
  Keserű és halavány!

(Pápa.)


Tünődés.

  Ifjú koromnak ébredése
  Ah! oly tündéri szép vala,
  Miként a koszorus tavasznak
  Varázst mosolygó hajnala.

  Hű lyányka dűle karjaimba
  Hű lyányka csókja égete,
  S mennynek röpíté képzeményim
  Hespertüzű tekintete.

  S az érzemény, mely lelkesítve
  Dagasztá e meleg kebelt,
  Rózsás berek lombsátorában
  Szelíden ömlő dalra kelt.

  Lejárt az év, s a fáradatlan
  Idő uj évet alkota;
  A kellemgazdag ifjuságnak
  Elhulla báj virúlata.

  S nincs már a lyányka karjaimban,
  És hervadt a phantasia;
  Az istenítő boldogságnak
  Ekkép ki kelle halnia!

  Ti fönn a menny kék tengerében
  Mosolygva fürdő csillagok,
  Trónjához a szent végezetnek
  Olyan közel kik állotok,

  Melyik ragyog reményt szivembe,
  Melyik ragyog közűletek?
  Hogy egykor még örömre kelni
  Nem lészen tiltva véletek,

  Akár a lyányka hű ajkáról
  Szedvén uj édes csókokat,
  Akár ha szárnya képzetemnek
  Dicsőbb világokhoz ragad.

(Pápa.)


Ifju a pataknál.

(_Schiller_ után.)
  Forrás mellett űlt a gyermek,
  Koszorúkat kötözött,
  S látta őket elragadtan
  Tűnni a habtáncz között.
  Éltem így röpűl miként a
  Forrás fáradatlanul,
  S mint a koszorúk sietve,
  Ifjuságom elvirul.

  Ne kérdjetek, mért busongok
  Éltem rózsa-idején;
  Minden örvend és reményel
  A tavasznak jövetén;
  Ámde, az uj természetnek
  Ébredő hangezrede
  Kebelemnek rejtekében
  Csak nehéz bút költhete.

  Nem vidítnak a vigalmak,
  Melyeket nyujt szép tavasz;
  Egy köt engem csak: közel van
  S mégis messze tőlem az.
  A kedvelt árnykép elébe
  Vágyva nyujtom karomat,
  Hajh! nem érem el s ez érzet
  Csillapítatlan marad.

  Jőj le, jőj, oh szép leányka!
  Hagyd kevély lakod falát,
  Majd virágit a tavasznak
  Kebeledre hintem át;
  Ime dal zeng a berekben
  S tiszta zajjal jár az ér:
  Egy boldog szerelmi szívpár
  Kis kunyhóban is megfér.

(Pápa.)


Szín és való.

I.

  Némúl a hangszerek zenéje,
  A függöny fölrepűl,
  S az arczokon kiváncsiságnak
  Csendes figyelme űl.

  És ékes színpadon a múzsa
  Kegyelt papnéja áll,
  Bájlóbb a kikelet kertének
  Minden viráginál.

  És oh, midőn szavak születnek
  Az ajkak bíborán! –
  Nem, így nem énekel tavaszszal
  Pacsírta s csalogány.

  S mit benne látsz megtestesülve:
  Erény és szerelem;
  S a néptömeg varázslatánál
  Kéjtengerré leszen.

  Hódolva a dicső müvészet
  Magasb hatalminak,
  Éljen-zaj és örömkiáltás
  És tapsok hangzanak.

  De a zajongó nép között áll
  Az ifju mereven.
  Ah! érzeményi zavarának
  Nyelvet, szót hol vegyen?

  Egy új világ nyilik szivében,
  Egy új édenvilág,
  És benne lángoló szerelme
  Az illatos virág.

II.

  A barna leples éj
  Nyugalmat osztogat,
  De ah! az ifjunak
  Nyugalmat az nem ad.

  Zajló küzdés szivén,
  Szerelmi, égető,
  Mely tarka gondolat-
  Füzért tünődve sző.

  »El, el! meglátni őt,
  Az égi szép szemet,
  A melynek e kebel
  Imádó rabja lett;

  Meglátni a szelíd
  Angyalvonásokat,
  Melyeknek bájain
  Sziv és ész elakad;

  S a tündér-termetet,
  S a hullámzó kebelt,
  Hol a kecs istene
  Két rózsatrónt emelt;

  Meglátni, asszonyok
  Legszebbje, tégedet,
  Minőt az ég csupán
  Egyszer teremthetett!«

  S az ifju elsiet,
  Szerelme vágyiban,
  A kedves hely felé,
  Hol istennője van.

  »Ti ablakai fölött
  Irígy őr-kárpitok!
  Pillantanom reá,
  Oh kérlek, hagyjatok!«

  Rejtsétek a szobát
  Hiven, oh kárpitok!
  Szivszaggató, miket
  Az ifju látni fog:

  Csók és édes szavak,
  S szerelmi jelenet.
  Oh bűn, oh förtelem!
  Szerelmet pénzt vehet!

III.

  Szinházba sergesen tódúl a nép,
  Csodálni a müvésznő érdemét;
  S mig hangja lelkesült szivekbe hat,
  Uj és uj érdemkoszorút arat.

  S az ifju?… az ifjú tetszés-zaja
  Fel-felzeng bájoló játékira;
  De ah! titkon folyó könyűiben
  Kihalt a néma kínos szerelem!

(Pápa.)


Ideál.

  Küzdő gerjedelmek, fény, homály, csapongó
  Vágyak és remények tarka serege!
  Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
  Indulat-csatáit a zajló kebelnek
                   Ah ki festi le?

  Mért e láng, e hullám dagadó eremben?
  Honnan e feszítő érzet keblemen?
  S szomjazó hevökben a zajongó vágyak
  Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
                   Merre szüntelen?

  Mely varázserőnek bűvös ihletése,
  Ah, mi készti zengő dalra lantomat?
  És a dal ha fölzeng, ujra vaj’ mi némit?
  Mert a hur beszélni szívem érzeményit
                   Nem lel hangokat.

  Messze, messze szállnak érzeményim innen,
  Oh, a puszta föld, ez nem az én hazám;
  Itt a bús valónak hervatag körében
  Bájoló alakkal édesen, szelíden
                   Mi mosolygna rám?

  Fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön
  Isten-szép alakkal rózsafényben áll,
  Mely után epedve küzd a hév indúlat,
  Mely után e szívnek dobbanása gyúlad.
                   Ott az ideál.

  Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban
  A hajnal biborszin leplén, szép alak!
  Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,
  S szende félhomályán a merengő éjfél
                   Holdsugárinak.

  És ha zúg a szélvész romboló csatája,
  És ha nyögve sír a berki csalogány,
  És te lengsz előmbe, hogyha sújt a bánat,
  S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
                   Kíncsaták után.

  Lelkesült idegről száll feléd az ének,
  Forró érzeményim szállanak vele;
  Oh, ki élsz ragyogva túl a földhomályon,
  Halld meg a sóvár szűt, égi ideálom
                   Tiszta kebele.

  Jőj le bájaidnak szép gazdagságában,
  Jőj egy pillanatra, túlvilági lény!
  Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,
  Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
                   Üdvezűljek én.

  Hervadok, te érted hullanak virágim,
  Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt;
  Légy keserveimnek édes égi bére,
  Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
                   Szellemcsókodat!

  Vagy ha zárva tőled e világ határa,
  Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad:
  Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel!
  Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével!
  Nélküled hajh éltem kín és kárhozat!

(Pápa.)


Kolmár József emlékkönyvébe.

  Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
  Az életkönyv ez, benne két lap a mienk,
  Az egyiken borongó gyász vonul sötéten,
  A másik hajnalodva rózsaként dereng.
  Ohajtom én: legyen hű kedveződ a végzet,
  Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet.

(Pápa.)



Tolvaj huszár.

I.

  Ló dobog, por kél az úton,
  Zeng a harsány trombita.
  »Kvártélyt, kisbiró! huszárok
  Szállanak a faluba.«

  És hogy jöttek, hogy megálltak
  A vitézi seregek,
  Aggalom s öröm vegyűlve
  A lakókat szállta meg.

  Aggalom s öröm szivökben
  Nem hiába lakozik:
  A huszárok csínosak, de
  Kissé hosszuk ujjaik.

  »Jól vigyázz mindenre, lyányom,
  – Mondd az aggódó anya –
  Nehogy ez vagy az házunktól
  Vélök elvándorlana.«

II.

  Ébred a hajnal sugára,
  Véle ébred a huszár,
  Lóra pattan, induló zeng,
  S messze föld fogadja már.

  És merengő fájdalommal
  Néz utánok a leány;
  Könny pereg le szép szeméről
  Mély fohász kel ajakán.

  ‚Mért, leányom, e busongás?
  Szólj, mi történt vaj’ veled?‘
  »Jó anyácskám, meglopának,
  Egy elvitte szívemet.«

(Pápa.)



Elégia egy várrom felett.

(_Matthisson_ után németből.)
  Nyugszik esti szürkület fátylában
  A halk táj, s a berki dal kivesz,
  Még csak itt, az agg falak körében
  Egy tücsök busongva zengedez;
  Csend lebeg le fellegetlen égről,
  Lassan mén a csorda mezejéről,
  És a fáradt földmives halad
  Megnyugodni ős fedél alatt.

  Itt az erdőkoszorús tetőkön,
  Az enyészet töredékiben,
  Hol reám a multból borzalom száll,
  Bánat! e dalt néked szentelem.
  Búval gondolom, hogy mik valának
  Hajdanán e porló maradványok:
  E tornyos vár állt fenségesen,
  A hegyeknek szirttetőiben.

  Ott, hol oszlopok sötét kövére
  Bút susogva hajlik a repkény,
  És a puszta ablak üvegén át
  Csillog szomorún az esti fény,
  Az atyának ott talán könyűje
  Áldva perge bátor gyermekére,
  Kinek hírsovárgó kebele
  Vágyva néze harcznak ellene.

  »Béke véled!« szólt az őszült bajnok,
  Átövezve hősi karddal őt,
  »Soha többé, vagy térj győzve vissza,
  Érdemeld meg őseid nevét!«
  És a nemes ifjunak szemébe
  Rémítő láng szálla, arcza ége,
  Rózsáknak virító kerteként,
  Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

  És arszlánszivű Richardként harczba
  Akkoron röpűlt a dalia,
  S mint erdőnek a viharban, kellett
  Ellenének meghajolnia;
  S mint virágos partu ér szelíden
  Szállt meg sziklavára teremében,
  Az örömkönyűt siró atyát
  És ölelve szép menyasszonyát.

  Ah, gyakorta a szorongó kedves
  Erkélyéről néz a völgy felé:
  Vért, pajzs csillog estnek aranyában,
  A paripa nyargal, híve jő;
  Hallgatólag jobbját néki nyujtja,
  S áll majd halványan, majd elpirulva,
  De mi szende szemeiből szól,
  Olyat Petrark’ s Sappho sem dalol.

  Hol bagolyfészkek fölött terülnek
  Durván összebonyolult füvek,
  Ott a billikom vidáman csenge,
  Míg a csillagok kiégtenek,
  Terhesen vítt harczok diadalma
  És a szent csaták szörnyű kalandja
  Míg emlékezetben újra kelt,
  Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

  Ó mi változás! most borzadályos
  Éj takarja a dicső helyet,
  S esti szél nyög búsan, hol erősek
  Vígadának áldomás felett;
  Ott magányos kórók lengedeznek,
  Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek,
  Ha riadván a harcztrombita,
  Csataménre pattant az apa.

  Elhamvadtak a hatalmas csontok
  Immár a borongó föld alatt,
  Félig sülyedt kő alig mutatja,
  Hol találták vég nyugalmokat.
  Mennyi lett játéka a szeleknek!
  Sírjaikkal emlékeik is vesztek,
  A vitézkor fénytettei felett
  Feledés űz barna fölleget.

  Igy enyész az élet dicsősége
  S hatalomnak álomképzete,
  Igy merűl a gyors idő röptével
  Égbe minden, a mit föld szüle:
  Hamvveder, szánt az emlékezetnek,
  Halhatatlanság-igérő ének,
  Győztes főt koszoruzó babér,
  S tett, a melyet ércz, márvány dicsér.

  Minden, a mi bájol s vágygyal tölti
  Itt a porban a nemes kebelt,
  Eltűnt mint az őszi nap sugára,
  Hogyha vész a láthatárra kelt.
  Kik vigan ölelkezének este,
  A korány arczukra már bút feste,
  A barátság is, s a szerelem
  Kéje vész a földről jegytelen.
  Édes szerelem, rózsás ösvényed
  Pusztaság tövisével határ,
  S te, barátság aetheri világa,
  Egy rögtön vihar homályba zár.
  Kábaság a hír, fenség, hatalmak!
  A koporsók egyaránt takarnak
  Éjbe büszke föld-uralkodót
  S reszketeg fejü zarándokot.

(Pápa.)


A bujdosó.

  Mit nekem hab! mit nekem vész!
  Én nem félem haragát,
  Kebelemnek pusztaságit
  Száz vihar rohanja át.

  Rajta! gyorsan evezőhöz,
  Talpra, reszkető legény!
  Bár toronynyá nő a hullám,
  A túlpartra szállok én.

  Éj borong ott, sűrü ködnek
  Kétségbarna éjjele;
  Lyány! temetve mindörökre
  Légyen emléked bele,

  Ki ez égő szerelemmel
  Enyelegve játszhatál,
  Ki hűséget esküvél, és
  Oh! ki még is megcsalál.

  Messze tűnnek már a partok,
  Messze tűn a gyászvidék,
  Hol szivemnek béke, csönde
  Romhalomba dönteték.

  Tűnjön is nagy messze tőlem,
  Hogy ne légyen semmi jel,
  Mely a multat, érzeményim’
  Háborítni, költse fel.

  Hah! mi kép leng a ködéjben?
  Bájoló, mint a tavasz…
  Szőke fürttel… kék szemekkel…
  Hűtelen lyány, képed az!

  Nincs tehát a nagy világon,
  Nincs hely, csalfa szép alak!
  Hol sebemre ír csepegjen,
  Hol feledni tudjalak?



Ideál és való.

  Dalra, dalra, néma húrok!
  Lengj előmbe, ideál;
  Hagyd hevűlni képzeményim
  Égi fényed bájinál.

  S száll egéből ideálom,
  És az ott – mely rózsaszál?
  Ah a lyányka ablakából
  Ablakomra kandikál.

  S ideál és szép leányka
  Engemet hevítenek.
  Kit tekintsek, kit daloljak?
  Mondjátok meg, istenek!

  Képzetem varázsalakja!
  Tűnj egedbe, tűnj tova;
  Való kell a föld fiának,
  S költő nem a föld fia?

(Pápa.)


Lehel.

  A kürtkebelbe fú Lehel,
  S a kürt riadva énekel
  Vad éneket csatára;
  S szilaj szikrát ezer szem hány,
  És nyúl kifent aczél után
  Ezer kéz, hallatára.

  A kürtnek harsogó szava
  Még egyszer szóla tétova,
  És összeütközének:
  Hadur világduló fia
  S a boszuló Germania,
  Mind harczszomjas legények.

  Iszonyterhes lőn a csata,
  Vérnek patakja árada
  Mezők tiport füvében,
  És por közé a hadfiak
  Sürűn omolva hulltanak,
  Mint gabna jégesőben.

  Még dúl soká az ütközet,
  S még diadal nem nyujt kezet
  Sem ennek sem amannak;
  Még a koromsetét halál
  Honába, kard csapásinál,
  Ezren s ezren rohannak.

  A sors koczkája vetve van,
  És hajh! serege csúfosan
  Leverve nyög Lehelnek;
  S kiket nem ére a halál,
  Kardok duló csapásinál,
  Rablánczon vesztegelnek.

  »Hogy többé ránk ne törjetek,
  Bitóra tüstént véletek,
  Rablók gonosz csapatja!«
  Kihez hajolt a győzelem,
  Parancsszavát a fejdelem
  Ily büszke-durván adja.

  »Elő, vezér, elő veled!
  Elsőség illet tégedet,
  Hadd lássuk szörnyü képed.
  Olyan magasra emel-e
  A magyarok nagy istene,
  Mint én emellek téged?«

  S a porba tipratott kebel
  Fojtott dühérzeményivel
  A hős előbbre lépett,
  És szóla: »Fejdelem! kegyed,
  Látom, határtalan; egyet
  Engedj hát kérni tőled.

  A kürt éltem hű társa volt,
  Ő annyi vért és viadalt
  Karom között szemléle;
  Ez óra tőle elszakaszt:
  Hagyd még egyszer megfúnom azt,
  Hagyj elbucsúzni tőle!«

  És zúg dörögve rémitőn
  A kürt ismét Lehel kezén;
  S hogy harsogtatta szerte,
  Rá szent hevűlet lángja száll,
  A győző fejdelemnek áll
  És véle őt leverte!

  »Te fölmagasztalsz – e szavak
  A hősi ajkon hangzanak –
  És én a porba váglak.«
  S megy bátran, míg önérzete
  Arczára kéjsugárt vete,
  Elébe a halálnak.

(Pápa.)


1843.

* *


Az első dal.

  Kit a dal istene
  Szent csókjával füröszt,
  Első vagyok, hazám,
  Szinházad népe közt.

  Zengjen tehát a lant!
  S legelső énekem,
  Pályámnak társai,
  Tinéktek szentelem.

  Az érzet kútfeje
  A dagadó kebel;
  Dalomnak hangjai
  Onnan szakadtak el.

  S mint szívnek gyermeki
  A szívbe vágynak ők;
  Engedjétek nekik
  Honokba menniök. – –

  Ki a művészet e
  Szent templomába lép,
  Az, illő, hogy legyen
  Fejben, kebelben ép;

  Az elme éjjele
  S a megromlott kebel
  E fának ágain
  Gyümölcsöt nem nevel.

  Két csillag sugara
  Derengje át egünk:
  Hon és erény legyen
  E két csillag nekünk.

  Nem kell a színpadot
  Tekinteni csak úgy,
  Mint hol mindennapi
  Kenyérhez nyílik út;

  A színpad czélja nagy,
  A színpad czélja szent:
  Ez a szív parlagán
  Erkölcsöt fejt, teremt.

  Azért érzelmeink’
  Gyullaszsza tiszta tűz,
  Mely minden szennyet a
  Kebelbül számkiűz;

  Mert várni lehet-e,
  Hogy romlott föld alatt
  A mag termő legyen
  Gazdag kalászokat!

  Föl hát! és míg a szem
  Csak egy sugárt lövel,
  Előle a magas,
  Szent czél ne veszszen el.

  S ha ez lesz életünk:
  Édes jutalmat ad
  A hon áldó szava
  S a nyúgott öntudat

(Kecskemét.)


Népdalok.

I.

  Jön az ősz, megy a gólya már,
  Hideg neki ez a határ;
  Röpűl, röpűl más országba,
  Hol jobban süt a nap rája.

  Hejh van oka a gólyának,
  Hogy más hazát néz magának;
  De, galambom, hogy elhagytál,
  Nem t’om mi okot találtál.

  Hív voltam én hozzád mindig,
  Elejétől utójáig,
  Nem volt szivemben ősz, tavasz,
  Érted, mint a nyár, égett az.

  S vajjon a kihez röpűltél,
  Nem lesz-e annak szivén tél?
  Megeshetik, szép galambom,
  Noha neked nem kivánom.

  Mert a gólya, ha visszaszáll,
  Virító szép tavaszt talál;
  Hejh de mire te visszaszállsz,
  Csak puszta sírhalmot találsz.

II.

  Kakasszóra hajnal ébred,
  Én lányokkal nem beszélek,
  Mert ha szólok ő hozzájok,
  Hajnal lesz a két orczájok.

  Igy valaki azt gondolná,
  Én is kakas vagyok talán;
  S hejh a kakas hamis madár,
  Untalan más fészekhez jár.

  Pedig én kakas nem vagyok,
  Hanem filemile vagyok,
  Egy a fészkem, egy a párom,
  Egyért élek a világon.

(Kecskemét.)


Könyeim.

I.

  Áldás reátok, ligetemben
  Odább iramló csermelyek!
  Utaitokon a szép tavasznak
  Hímes virági termenek.

  Ez arcz fölött is két patak foly,
  Folytok, szerencsétlen könyek;
  De halvány pályátok körében
  Virágok ah nem zsengenek!

II.

  Forró sugárokat
  Lövel a nyári nap;
  Sugári lánghevén
  Patak, folyó apad.

  O forró nyári nap,
  O lángoló sugár,
  Könyűmnek árjait
  Apasztanád ki bár!

III.

  Eljött az ősz; a part virága
  Hervadva hull a csermelyár habjába.

  Eljött a bú; az élet kéje
  Kihalva ful a könyek özönébe.

IV.

  O télnek dermesztő hidegje!
  Mely a folyókat lebilincseléd;
  O télnek dermesztő hidegje,
  Bilincseld le szememnek csepkönyét!

V.

  Fuss, oh patakcsa,
  Fuss csüggedetlen;
  Megnyúgoszol majd
  A tengerekben.

  Hullasz könyűm, hullj;
  O a halálban,
  Számomra is tán
  Megnyúgovás van.

(Kecskemét.)


Viz és bor.

  Le a tenger fenekére
  Merül a halász,
  Lent a tenger fenekében
  Gyöngyöket halász.
  Nékem a boros pohárnak
  Öble tengerem,
  S gyöngy ha van tán dalaimban,
  Az csak ott terem.

  Bűnnek éje űlt a földön.
  Jött a vízözön,
  A viz által a bűn éje
  Elseperve lön.
  Búnak éje ül szivemben;
  A bú éjjelét
  – Bennem a viz tehetetlen! –
  Csak bor mossa szét.

  Nyári hévben a virágszál
  Sanyarogva nő;
  A virágot uj életre
  Kelti langy eső.
  Csüggedésben, tikkadásban
  Langy esőm a bor;
  Permetegje enyhe csöpjén
  Vérem ujra forr.

  Tettetés-e, vagy belösztön,
  Vagy akármi más,
  Csak hogy a halottra könyet
  Ejteni szokás;
  Engemet viz ott se érjen,
  S már ha sirni kell,
  Sirja hát hideg poromra
  Könyét borkehely.

(Pozsony.)


II.

A KÖLTŐ ÁLTAL GYÜJTEMÉNYEIBŐL
KIHAGYOTT KÖLTEMÉNYEK.

1844.

* *


Szinházban.

  Nézz le immár, nézz le, lelkem!
  Nézz le kissé páholyodból,
  Nézz reám szép szemeiddel,
  Egy perczig csak, irgalomból.

  Ha te tudnád – ah, ha, tudnád –
  Elbájoltál véghetetlen!
  Itten állok minden este,
  Mint bálvány merevedetten.

  Ma sem volt csak egy forintom,
  Melyet vacsorára szántam:
  S jegyet vettem rajta… még sincs,
  Nincs sympathiád irántam?

  Még sem nézesz rám?… oh nézz le!
  Itten állok közeledben,
  S akkorákat sóhajtok, hogy
  Még a kárpit is meglebben.

  Nézd, a bú mint fintorítja
  Sentimentális pofámat…
  Úgy de bánod is te mind ezt!
  ’Sz az malheuröm, hogy nem bánod.

(Pest.)


Irtóztató csalódás.

  A lelkem is sirt! és miért?
  Oh mert roppant bubánat ért!
  Fogalmatok sincs róla, mi
  Gyászos költőnek hallani,
  Hogy verse hitvány, verse rosz,
  S egy kukk dicsőséget se hoz.
  És én hallottam ezeket,
  És szívem ketté nem repedt;
  Mi több: mely verseim felett
  Mondának ily itéletet?
  Szép bordalok, jó bordalok!
  Ti rólatok, ti rólatok
  Hallottam ezt; pedig hivém,
  Hogy a hir kakasüllején
  Anakreon, Vitéz Mihály
  S Béranger már alattam áll,
  Alattam áll általatok,
  Szép bordalok, jó bordalok!

  S im szép hitem tündérhona
  A magasból lepottyana.

  Amen hát!… a mint van, legyen,
  Meghajtom a sorsnak fejem,
  És tűrök töredelmesen;
  Nem zengem többé sohasem,
  Nem zengem én a bort, csupán
  Torkomba öntöm ezután.

(Pest.)


Szinészdal.

  Minden müvészetnek
  Fején a korona;
  A mi művészetünk
  Ellen ki mondana?
  Mi szép, mi szép, mi szép
  A mi föladatunk!
  Legyünk büszkék reá,
  Hogy színészek vagyunk.

  Csak árny, a mit teremt
  A költőképzelet!
  Mi adjuk meg neki
  A lelket, életet.
  Mi szép, mi szép, mi szép
  A mi föladatunk!
  Legyünk büszkék reá,
  Hogy szinészek vagyunk.

  Miénk a hatalom
  Az emberszív felett:
  Idézni egyaránt
  Mosolyt vagy könnyeket.
  Mi szép, mi szép, mi szép
  A mi föladatunk!
  Legyünk büszkék reá,
  Hogy színészek vagyunk.

  Apostolok vagyunk
  Az erkölcs mezején,
  Apostoli szavunk
  Téged kiált: erény!
  Mi szép, mi szép, mi szép
  A mi föladatunk!
  Legyünk büszkék reá,
  Hogy színészek vagyunk.

  De a mit szinpadon
  A népnek hirdetünk,
  Ne hazudtolja meg
  A cselekedetünk.
  Ha meg nem teszszük azt,
  A mi föladatunk:
  Akkor gyalázat ránk,
  Szinészek nem vagyunk!



Igy ni…

  – – – – – – –
  Igy ni, látod, ennyi az egész,
  Mi van ebben?… nemde megy?
  No de hogy páratlan ne legyen,
  Nesze hát még ez az egy.

  Jaj! te kis csík, már elsiklanál?
  A világért sem szabad!
  Három a táncz s minden, a mi jó!
  S igy vedd három csókomat.

  Ráadásul még a többihez
  Tedd el a negyediket!
  Bizony isten örömest adom,
  Édes örömest neked!

  Végre – azt mondják – úgy jó a pénz,
  Hogyha megszámlálva van;
  Hanem a csók csak nem pénz talán?…
  Hadd legyen hát számtalan.

(Pest.)


Zsuzsikához.

  Kicsinke szőke kis leányka,
  Az én szerelmem nagy!
  És tárgya e nagy szerelemnek
  Kis szőke lány, te vagy.

  Mit mondasz erre, szőke kis lány?…
  De ez csak fele még.
  Azon volnék én, hogy te lennél
  Én nékem feleség!

  Eljösz-e hozzám? el?… szépséges
  Szép fejkötőt veszek,
  S csak azt mondom: kimondhatatlan
  Hüséges férj leszek.

  Őrzöm szemem fényét, de téged
  Még jobban őrzelek,
  Hogy drága egészségednek ne
  Ártson hideg, meleg.

  Ott fenn lakunk Pest városában,
  Az élet ott vig ám!
  De az atyushoz is lejárunk,
  Kivált pénzfogyatán.

  Hogy suttogják majd, ha az utczán
  Végig megyek veled:
  Petőfi felesége… erről
  Csinál szép verseket.

  Csinálok ám, teringettét is,
  Hogy bámulnak bele!
  Maholnap egész Magyarország
  Nevemmel lesz tele.

  Ugy estenként csak neki űlök,
  Te meg majd azalatt
  Lefekszel szépen s melegíted
  Előre ágyamat.

  S ha elkészűl egy-egy dicső vers,
  Én is levetkezem,
  Hozzád simúlok és azt mondom:
  Menj beljebb, gyermekem!

  Igy éldegélnénk… hát csak ennyit
  Akartam mondani.
  Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e
  Belőle valami?

(Duna-Vecse.)


Virít a kikirics…

  Virít a kikirics –
  Csak viríts, csak viríts…
  Én ugy is hervadok,
  Hervadok, száradok,
  Csak viríts, kikirics!

  Süt a nap sugára
  Halovány orczámra;
  Sütni fog maholnap
  Alacsony siromnak
  Kis keresztfájára.

  Anyám, édes lelkem!
  Mért zokogsz mellettem?
  Ki annyit szenvedett,
  Mint szegény gyermeked,
  Jobb annak oda lenn.



V. Ferdinándhoz.

  Igaz-e, királyom,
  A mit mondogatnak?
  Nálad híre sincs a
  Szabad akaratnak.

  Megtennél te mindent
  A magyar javára;
  Csakhogy titkos önkény
  Korlátokba zára.

  S nem csak közdolgokban
  Vagy te korlátozva;
  E gyalázatos kény
  Elhat ten lakodba.

  A mi örömednek
  Volna kútforrása,
  Elzárják előled,
  Hogy szemed se lássa.

  És kinek, kinek vagy
  Ilyen szolgarabja?
  Szolgádnak, királyom,
  Ki sajátod lopja! –

  Ha ez így van: sorsod
  Szívemből sajnálom…
  Ugy nézz a szemembe
  Jó öreg királyom.

(Pest.)


Batthyány és Károlyi grófnék.

  Nekem nincs semmim, semmim e hazában,
  De én egészen az övé vagyok;
  Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint
  Sötétül napja avvagy fölragyog.

  Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek
  Mi nálunk a hű honfiszem felett!
  Ha föl nem törtök most a telt kebelből,
  Édes terhétől szívem megreped.

  – Láttátok-é a két tündérvirágot?
  Borús hazánknak két sarkcsillagát?
  Evezhetsz bátran, nemzetem hajója!
  Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.

  Én láttam, láttam!… megmutatta őket
  Szent vágyaimnak a szövétnekfény;
  Hanem mi volt e fény a lánghoz képest,
  Mely ekkor égett keblem belsején!

  Ott álltak ők, mint égi jelenések.
  Szokatlan köztünk ilyen látomány:
  Hahogy sokáig néztem volna őket,
  Szemfényemet vesztettem volna tán.

  S hallottam édes ajkaik zenéjét;
  Hallottam őket halkan mondani,
  Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,
  Hogy ők a honnak hű leányai.

  Miért nem voltam a lég ajkaiknál?
  Hogy vittem volna szét e hangokat,
  Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz,
  Kit éj környékez honfibú miatt.

  Ragyogjatok ti ébredő hazámban
  Hajnalsugárral, testvér csillagok!
  Sugárotokra, Memnon szobraképen,
  A nemzetáldás zengedezni fog.

(Pest.)


A királyok ellen.[3]

  Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek;
  Midőn a népek gyermekek valának,
  Magoknak czifra, ragyogó játékszert,
  Bibor karszéket s koronát csináltak.
  S rá nyomták ezt egy fajankó fejére,
  S felültették e fajankót a székre.

  S itt a királyság, ezek a királyok,
  S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül,
  Azt gondolják a kábitó magasban,
  Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
  Csalatkozásban éltek, jó királyok,
  Nem uraink, csak bábjaink valátok.

  De nagykorú lett a világ, s a férfi
  Nem gondolt többé gyermekjátékával,
  Le hát a bíborszékekről, királyok,
  És fejetekről le a koronával!
  Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
  Leütjük, s majd a fej is véle gördül.

  Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
  Párizs piaczán lecsapott nyakára,
  Első villáma volt a zivatarnak,
  Mely rátok készül, s kitör nem sokára;
  Igen, ma-holnap meglesz érkezése,
  Nem én vagyok már első mennydörgése!

  Egy rengeteg lesz a föld kereksége,
  S e rengetegben vadak a királyok,
  Kergetjük őket, és fegyvereinket
  Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,
  S vérökkel fogjuk ezt az égre írni:
  Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.



1845.

* *


Lehel.[4]

  Melyik szerelmes nem választ magának
  A számtalan közűl egy csillagot?
  És melyik költő nem választ magának
  A számtalan közűl egy bajnokot?…
  Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti;
  Ki a vitéz, ki engem föltüzel?
  Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással
  Országokat reszkettető Lehel!

  Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek
  Halála egy nagy égzengés vala;
  Kilencz száz év mult, és ez égzengésre
  Most kél a viszhang: lantomnak dala.
  Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok,
  Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel
  Titeket, ő, a kürtharsogtatással
  Országokat reszkettető Lehel.

  Mi a legjobb köszörükő? a bosszu;
  Ez fente meg a magyar kardokat,
  Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu;
  Ez hordja mostan a magyarokat.
  Éles kardokkal, szélvészrohanással
  A németek földére érnek el;
  Elől száguld a kürtharsogtatással
  Országokat reszkettető Lehel.

  Hiába fented kardodat, magyarság!
  Felsőbb hatalom eskütt ellened.
  Harczod koporsó, óriás koporsó,
  A melybe dicsőséged temeted.
  Nagy lakomája volt ez a halálnak,
  S kit el nem költe: mint rab vesztegel.
  Ezek között a kürtharsogtatással
  Országokat reszkettető Lehel.

  »Akasztófára!« dörg a német császár,
  »Akasztófára e zsiványokat!
  Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy
  Teremni fogtok még virágokat?
  Lám, kivirúltok újolag. – Mivelhogy
  A vezér elsőséget érdemel:
  Előre hát, te kürtharsogtatással
  Országokat reszkettető Lehel!«

  Kilépe a hős: »Isten néki, császár,
  Függjek koszoruként ez oszlopon. –
  Német vagy, nem t’om: lesz-e emberséged?
  Meghallgatod-e végkivánatom?
  Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni,
  Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!«
  Ekkép beszélt a kürtharsogtatással
  Országokat reszkettető Lehel.

  Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hős,
  Hogy a császár megsiketült bele,
  Megsiketűlt és eldőlt… innen-onnan
  Kilenczszáz éve, s még föl nem kele.
  Nem is kel ő fel többé. – Jászberényben
  Még megvan a kürt csorba élivel,
  Mit megcsorbított a császár fején a
  Győzötten is még győzelmes Lehel.



Álmos vagyok és még sem alhatom…

1845. vagy 1846.
  Álmos vagyok és még sem alhatom;
  Ébren vagyok és mégis álmodom.
  Gyertyám pislog komorhomályosan,
  Mint a lidércz, mely temetőbe’ van;
  S ki nem merem kezemet nyujtani:
  Elvenni hamvát vagy eloltani.
  Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
  Előttem el rém rém után vonul.
  Hiába húnyom be szemeimet,
  Látom még akkor is e rémeket.
  És milyen rémek, milyen alakok!
  Arczomról hideg izzadás csorog.
  Ott mély árokban egy koldús halott,
  Fölkél és rágja a koldúsbotot.
  Kemény. Beléje törnek fogai,
  Látom szájából a vért omlani.
  Itt egy öreg czigány a deresen,
  Ütik, verik kinoskeservesen.
  Vernek le róla húsdarabokat;
  Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
  Hát az mi ott? torony vagy óriás?
  S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás?
  Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
  Mellette a nagy százakós veder;
  Most leereszti a roppant vedert…
  Nem víz, de vér, mit a kútból kimert.
  Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
  Viszi fejét, markolva üstökét,
  S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!«
  Bedobja azt a bíró ablakán.
  Ott akasztófa, rajta csecsemő;
  A csecsemőnek anyja oda jő,
  Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
  S körűltánczolja a bitót vele.
  Itt egy leány, két béka űl szemén,
  Nyúzott patkány van orrának helyén,
  Hosszú férgekből vannak fürtei,
  S őt félkigyó-félember öleli. – –
  Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
  Elkergetném s el nem kergethetem.
  Mindenki alszik, csak magam vagyok
  Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog.



Távozol hát ifjuságom?

  Távozol hát ifjuságom?
  Oh bízvást távozhatol,
  Nem siratlak. Búcsúm tőled:
  Keserű, hideg mosoly.

  Nem valánk mi jó barátok.
  Úr voltál te, én kutyád;
  Korbácsoltál, uszítottál
  Egyre tüskén-bokron át.

  Néha dobtál irgalomból
  Száraz csontokat nekem;
  S akkor büszkébb voltam, semhogy
  Alamizsnád elvegyem.

  Távozzál hát, ifjuságom,
  S halld hozzád végszavamat:
  Vidd magaddal emléked, vagy
  Vidd magaddal átkomat!



Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…

(Nem hiteles szövegü.)
  Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros,
  Benne a Sors az örökös kocsmáros,
  Éjjel, nappal tele van az vendéggel:
  Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel.

  Ez utósók között vagyok magam is;
  De a kocsmáros goromba s nagy hamis:
  Nem tudom mivel keveri italom,
  Olyan keserű, hogy meg nem ihatom.

  És ha néha úgy elszánom magamat,
  Hogy fejéhez vágom a poharamat,
  Hozzám símul szép leánya: a Remény,
  Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény,

  Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod,
  Csókjaimtól édesül majd italod…«
  Én ekkor egy jobb jövő reményiben
  Poharamat fenékig kiüritem!



A hegyoldalt venyigesor takarja…

  A hegyoldalt venyigesor takarja,
  Megvert engem az úristen haragja,
  Avval vert meg engemet,
  Hogy venyigét teremtett,
  Venyigére gerezdet, gerezdet.

  Apám után szép vagyonhoz jutottam,
  Vagyonomat egy fillérig elittam;
  Most napszámra dolgozom,
  Ha napszámom kikapom,
  Kocsmába mék, eliszom, eliszom.



Védegyleti dal.

  Van-e szebb láncz a világon,
  Mint mely minket összefűz?
  Bűvös karikába gyűjte
  Minket a szent honfitűz.

  Sír volt keblünk, és halottja
  Volt a hazaszeretet;
  Nagyszerűen űljük e föl-
  Támadási innepet!!

  Nemzetünk, e nagy folyó, mely
  Mindig száz felé szakadt,
  Egyesítse innepénél
  A különvált ágakat.

  Millió és millió száj
  És egyetlen hang legyen,
  Mely kiáltsa lelkesedve
  A magasztos innepen:

  »Elfogadjuk, bármi durva,
  A mit a hon méhe szül;
  Bármi lágy és bármi pompás,
  Semmit, semmit e kivül!«

  És ne szóljon áldozatról,
  Lemondásról senki sem;
  Kötelesség! mit az ember
  Hon jólléteért teszen.

  S a király, a honnak atyja,
  Mint valóban jó atyánk,
  Karjait kiterjesztendi,
  És az áldást mondja ránk.

(Pest.)


A magyar nemzet.

  Oh ne mondjátok nekem, hogy
  Hajnallik hazám felett!
  Látom én: az ő számára
  Sző a sors szemfödelet.
  S kérni istent nem merem, hogy
  Nemzetem gyógyítsa fel,
  Mert e nemzet, elhigyétek,
  Életet nem érdemel.

  Figyelemmel átforgattam
  A történet lapjait,
  S fontolóra vette lelkem,
  A mit e hon végbe vitt.
  S mit találtam ott fölírva
  Századok bötűivel?
  Azt találtam, hogy e nemzet
  Életet nem érdemel.

  Jóra termett nép honában
  Egy a szív, az akarat.
  A közérdek mellett minden
  Különérdek elmarad.
  Itten oltárt minden ember
  Ön bálványaért emel –
  És az ilyen önző nemzet
  Életet nem érdemel.

  Voltak egyesek közöttünk,
  Tiszta, hű, nagy szellemek,
  A kik mindent, a mit tettek
  A hazáért tettenek.
  Hány volt köztök, kiket a hon,
  Maga a hon veszte el!
  És az ily hálátlan nemzet
  Életet nem érdemel.

  Más hazában híven őrzik
  Mind azt, a mi nemzeti;
  Ősi kincsét a magyar nép
  Megveti és elveti,
  A magyar magyarnak lenni
  Elfeled vagy szégyenel,
  És az ily elkorcsult nemzet
  Életet nem érdemel.

  Oh de mért elősorolnom
  E szegény hon vétkeit?
  Lesz-e sors, oh lesz-e isten,
  A ki minket megsegit?
  A nagy isten szent kegyéből
  Jő-e megváltási jel?
  Lesz-e még e nemzet olyan,
  Hogy halált nem érdemel?

(Pest.)


Sorshuzás előtt.

  Kétszázezer forint! reá
  Gondolni is alig merek.
  Nagy úr leszek, mennykő nagy úr.
  Föltéve persze: ha nyerek.

  Vajon hová teszem e pénzt?
  Mindenh’á, csak ládámba nem!
  Meg nem penészedik az én
  Ládámba, hiszem istenem.

  A mint nyerek: elnyargalok
  Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen,
  És e jó urnál eddigi
  Kontóm szépen lekvittelem;

  Aztán (most már kész pénzemért!)
  Jó téli öltönyt varratok;
  Mert közel a tél, s mostani
  Ruhámban meg is fagyhatok.

  Mily jól esik majd: ha fogat
  Vicsorgat én rám a hideg,
  Hahá! mily jól esik: fügét
  Mutatni ő kegyelminek.

  Ugy ám, de hátha nem nyerünk?
  Ha nem nyerünk: isten veled,
  Jó téli öltöny! – de se baj,
  Megszoktam már a hideget.

(Pest.)


Oh, mi szép…

  Oh mi szép a vándorélet… oh az
  Irigylendő vándormadarak!
  Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél?
  Egy tavaszból másba szállanak.

  Vándorolni… vándorolni, mint a
  Fecske, mint a gólya, szabadon:
  Add e sorsot én nekem teremtőm,
  Hajdan ez volt a kivánatom.

  Oh mi szép a házi élet… oh az
  Irigylendő házi madarak!
  Mit törődnek ők téllel, tavaszszal?
  Fészkeikben olyan boldogak.

  Házasodni, házasodni… élni,
  Halni a szerelmi lánczokon:
  Add e sorsot én nekem teremtőm!
  Mostan ez az én kivánatom.



Egy kritikushoz.

  Nagyságos úr! ismer engem,
  Tudja azt a rosz szokásom,
  Hogy az igazságot isten
  És ember szemébe vágom.

  Nagyságos úr! ön nem isten,
  Még nem is nagy ember ám,
  Önnek hát az igazságot
  Mért hogy ki nem mondanám?

  Nagyságos úr! eh, kimondom,
  Ön nékem már nem árthat,
  Censurázni nem akarok,
  S igy nem rejiciálhat.

  Nagyságos úr! szükséges hogy
  A költőnek lelke légyen,
  Önnek pedig lélek helyett
  Spongyia van a szivében.

  Nagyságos úr! a spongyia
  Lángot nem vet, szikrát nem ád,
  Mind hiába ütik-verik;
  Minek üti-veri tehát?

  Nagyságos úr! valahányszor
  Az ön verseit olvasám,
  Tudja, mi jutott eszembe?
  Az, hogy: asinus ad lyram.

  Nagyságos úr! Kecskeméten
  Az ön atyja csizmadia;
  Jobb lett volna önnek is e
  Mesterséget folytatnia.

(Pest.)


Legenda.

  »Megint panasz, hát már megint panasz!
  És a kiről szól, mindig csak pap az.
  Tart a panasz estétől hajnalig,
  Az ember még csak nem is alhatik!«
  Igy szólt az úristen nagy bosszusan.
  »Már megtekintem, ott alant mi van.«
  Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott,
  Felöltözék és utra kelt legott.
  A mint elérte volna a kaput,
  Szent Péter mint a bunda úgy alutt:
  Mert tennap egy uj vendég érkezék,
  S ily alkalomkor lakmát tart az ég,
  Mivel mostanság úgy áll a világ,
  Hogy új lakó a mennyben ritkaság.
  Ilyenkor aztán Péter bácsinak
  Kezében a kancsók jól forganak.
  »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?«
  Igy szólt az úr, a midőn oda ment,
  Hosszan czibálván üstökét, fülét.
  »Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!«
  Fölébredt végre s nyitja a kaput,
  S az úr egy hulló csillagon lefut,
  S a földre ép oda ereszkedett,
  A honnan a panasz fölérkezett.
  Egy ifju ember mondá a panaszt;
  S az isten ekkép szólitá meg azt,
  S megszólitása hangzott nyájasan:
  »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?«
  »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom!
  Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
  S kit ott a pap ágyában látni fog,
  A menyecskének férje én vagyok.«
  Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
  S nagy istentelenséget láthatott:
  Mert a mint aztán leereszkedék,
  Igen furcsán csóválá meg fejét,
  Ily szavakban törvén ki sóhaja:
  »Biz e, fiam, kurucz história!
  Segitnék rajta édes örömest;
  De már késő, mert minden megesett.
  Hanem vigasztalásul mondhatom,
  Hogy a papot pokolba juttatom,
  Bár eddig is már a pokol fele,
  Sőt több felénél, pappal van tele.«



Visegrád táján.

  Ki mondja meg… Visegrád táján
  A bágyadt alkony
  Nem Zách Klárának megtört szelleme?

  Ki mondja meg… Visegrád táján
  A vad, sötét éj
  Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…



A Honderühöz.[5]

  Oh Honderü, te Lázárok Lázára,
  Te csak nevednek két bötűje vagy,
  Nevednek vagy csak két végső bötűje…
  Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj.
  E két bötű elől, hátúl olvasva
  Egyformán mondja meg mi-létedet.
  De én becsüllek! mert hisz aranyával
  Fizetted egykor költeményimet.

  Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,
  Mint Kecskemétnek piaczán a légy;
  Egyébiránt alávalóbb a légynél:
  Az még röpül, te csuszva, mászva mégy.
  De minden ember nem néz láb alá, majd
  Elgázolnak… vigyázz, mondom neked!
  Javad kivánom! mert hisz aranyával
  Fizetted egykor költeményimet.

  Oh Honderü, mi aztán a jutalmad
  E sok jeles tulajdonságidért?
  Hiába, olyan a világ, mint régen
  Az érdem becsüléséhez nem ért.
  Lám annyi útál tégedet, ki a hont
  Ha nem deríted is, de dőrited.
  Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával
  Fizetted egykor költeményimet.

  De, Honderü, te vélem összetűztél,
  Te általad váltig karmoltatom…
  Mióta van, hogy meri ingerelni
  A hős oroszlánt a hitvány majom?…
  … De megbocsátok, hogy muzsámat mostan
  Oly irgalmatlanúl becsméreled;
  Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd
  Most is (ha adnám) költeményimet.

(Pest.)


1846.

* *


Legszebb versem.

(Nem hiteles szövegü.)
  Sok verset írtam én már össze,
  S nem mindenik haszontalan;
  De a mely hírem megszerezze,
  A legszebb vers még hátra van.

  Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel
  Hazám boszúja szembe száll,
  S én villogó kardom hegyével
  Száz szívbe ezt irom: halál!

(Ér-Mihályfalva.)


Kovács Jánosné emlékkönyvébe.

  Jellemtelenség e kor bélyege;
  Pedig csak egy, csak egy: a jellem az,
  A mi az embert emberré teszi.
  E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak,
  Vagy legfölebb is állatok vagyunk.
  Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza
  S az emberiség kettős szent nevében:
  Ha gyermekekkel áld meg majd az isten
  Olts gyermekid szivébe jellemet,
  Szeplőtelent s megtántoríthatatlant.
  És nem szükség, hogy mást is adj nekik,
  Mindent adál, ha jellemet adál.

(Debreczen.)


Emlékversek T. M. kisasszonynak.

  A szerelemnek asztaláról
  Nem ittunk mi közös pohárból;
  Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem,
  Azt én leányka, csak neked köszönhetem.
  S ha meg fogom siratni a napot,
  A melyben életem fogantatott,
  Ha nem lesz a világon többé örömem,
  Azt is leányka, csak neked köszönhetem. –
  Csodálkozol? ezt föl nem foghatod?
  Gondolkozzál csak… kitalálhatod.

(Nagy-Károly.)


Száműztem magamat.

  Száműztem magamat az emberek közűl,
  Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
  Magam voltam csak ott és még sem egyedűl,
  Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
  És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt
  Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,

  Végig tekintettem tulajdon sorsomon
  És a világ sorsán. Az és ez oly sötét!
  S az éjben, mely minket homályával bevon,
  Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét;
  Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda.
  Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

  Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,
  Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
  E gondolat, miként varázsvessző, elő-
  Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
  A melybe zárkozék, midőn az emberek
  Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

  Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!…
  Minden tőled kapott sebem felejtve van;
  Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ,
  Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan,
  Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet,
  S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.



Juliához.

  Piros orcza, piros ajkak,
  Barna fürtök, barna szem,
  És ez arczon és e szemben
  Mennyi lélek, istenem!

  Oh ha birhatnám e lelket,
  Ezt a lelkes kis leányt!,
  Szólj, leányka, mondd, hogy téged
  A szerelem még nem bánt.

  Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már,
  Mondd, hogy engemet szeretsz,
  És ez a szó életemnek
  Egy új teremtője lesz.

  Én szeretlek, és szerelmem,
  E végetlen áradat,
  Mint a földet az özönvíz,
  Eltemette multamat.

  Nem tudom, mi voltam eddig,
  Ámde azt sem, mi leszek;
  Tőled függ, hogy sötét árnyék,
  Vagy fényes sugár legyek.

  Mit határzasz?… már látásod
  Megépíté mennyemet;
  Oh leányka, ezt a mennyet
  Nem szabad ledöntened!

  Im letérdelek előtted
  S esdve nyujtom föl karom;
  Vonj föl engem kebeledre,
  Vagy borúlj rám, angyalom!



1847.

* *


Haza tértem.

  Haza tértem és letettem
  A vándorbotot kezembül,
  S veszem a lantot helyébe,
  Mely sokáig félre téve
  Hallgatott, most ujra zendül.

  Melyik a leglélekrázóbb,
  A legfájóbb húr e lanton?
  Azt veszem, hogy ujjaimtól
  A húr s ennek hangjaitól
  Bennem a szív megszakadjon.

  Messze jártam, sokat láttam;
  Sokat?… oh nem, csupán egyet:
  Azt, hogy e hon ereje fogy,
  Hogy meghalni készülünk, hogy
  Elfajult a magyar nemzet.

  Alkotmányunk egy vásártér,
  Melyen lelket adnak-vesznek,
  Adnak-vesznek olcsó pénzért,
  Egy kis czímért, egy ebédért…
  Jó éjszakát ily nemzetnek!

  Elmegyünk a más világra…
  Nem a magasból esünk le,
  Mint madár, melyet lelőnek
  Közeléből a felhőnek
  S onnan hull a mély tengerbe.

  A pornak vagyunk szülötti,
  Az alacsony úti pornak,
  Nincsen emberméltóságunk,
  Mint a féreg csúszunk-mászunk,
  Mint a férget eltipornak.

  Jaj azoknak, jaj azoknak,
  Kiket magyar anyák szűltek,
  Kik hazájok pusztulását,
  Nemzetök vég vonaglását
  Nem nézhetik egykedvűleg!

(Pest.)


Mint megfogamszott átok…

  Mint megfogamszott átok, az őszi köd
  Sötéten űl a puszta világ fölött.

  Mi sötétebb, mint e ködborulat?
  Az ifjunak arcza, ki benne halad.

  Megy a komor ifju, ragadja lova.
  Száguldó paripán, komor ifju, hova?

  »Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn
  A paradicsomból kiűzve lőn?

  Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet
  Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?«

  S így czéltalanúl az ifju halad.
  Előtte, utána ködborulat.

  Minden komor, minden sötét,
  Csak két dolog, a mi kis csillámot vét:

  Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül
  S az ifju halvány arcza szeme könyétül.

  S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást,
  Mint egy sohajt és varju-károgást.



Oda járok, hova…

  Oda járok, hova senki nem megyen,
  Hogy a világ szeme észre se vegyen.
  Neki adom ott magam a bánatnak,
  Szememből a könnyek csak úgy szakadnak.

  Soha, soha ilyen őrült szerelem!
  Nem tudom én mit fog tenni én velem!
  Mérföldekre belátom a világot,
  Szerelmemben egy lépésre sem látok.

  Örökös bujdosásban van a lelkem,
  Egyre űzi nyughatatlan szerelmem,
  Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem?
  Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?



Várady Antalhoz.

  Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még?
  Ha főbe lőttek: tudósits felőle;
  Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
  És bosszut álljak éretted, barátom!
  Szó a mi szó, de nekem igazán
  Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
  Kész vagy koczkára tenni éltedet.
  Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha
  Leborotválnak, újolag kinősz?
  Csalódol! mert az élet csizmatalp,
  S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;
  Azért kiméld a drága csizmatalpat,
  A melyet nem szab kétszer senkinek
  Az ég vargája, a kőszívü sors.
  S azt gondolod tán: annyi a barátom,
  Mint fönn az égen a csillag? ha egy
  Lehull közűlök, észre sem veszem?
  Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
  Nektek, kik engem őszintén szerettek,
  Kik föntartjátok szívem melegét.
  Mért e kis számot megfogyasztani?…
  És Ida, Ida, e kedves leány,
  Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő,
  Kinek kivűled nincsen senkije!?
  Te vagy világa… lennél oly kegyetlen,
  Reá szakadni hagynád a világot?
  S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted?
  Feledhető-e, a miről beszéltünk
  A lelkesűlés lángóráiban?
  Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
  Mely álmainknak legkedvesbike,
  S akkor hazánknak ránk szüksége lesz.
  Látod, barátom, élted mily becses,
  Azt a világhoz mennyi láncz köti,
  S te még is könnyelműn koczkáztatod.
  Ha még nem tértél, térj eszedre már,
  S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
  Vagy igazabban: oly kétségbesett.
  Kétségbe esni! milyen gyávaság!
  Kinek van erre több s nagyobb oka,
  Mint én nekem? de én szégyenleném ezt.
  A szenvedésnek lángjában szivem
  Szét fog pattanni, mint a porczellán,
  De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!
  Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
  Majd megtanitlak én kétségbeesni,
  Hogy unokád is megemlegeti!
  Vásárra ott benn termek nálatok,
  S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
  Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
  Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
  Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!
  A mit kutyákon, kártyán s más egyében
  Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
  A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros
  Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
  Melyet nagyapja s édes apja vett,
  Az szolgált még az ő fiának is.
  Hazám! még sem vagy oly boldogtalan,
  Minőnek első pillanatra látszol,
  A lelki szükség nem bánt tégedet;
  Minden szükséged van, de lelki nincs,
  Ettől az egytől megmentett az isten…
  – – – A mint mondottam: a vásárra majd
  Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek,
  S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;
  A szép természet megváltoztatott,
  Beteg kedélyek e hű orvosa;
  Beteg valék én ott ti nálatok,
  A pesti utczák holthideg kövén,
  Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
  A csüggedés, az életunalom.
  Ujjá születtem! a falusi lég, a
  Sötét erdőknek zúgó lombjai,
  Lombok fölött a csattogó madár,
  A fák alatt a hallgatag virágok
  Föléleszték elájult lelkemet;
  Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;
  Már csak haragszom rája, csak haragszom,
  Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
  Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
  Meg nem torolja kincse elrablóin
  Évezredeknek szenvedéseit.
  De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
  Érjük maholnap fényes hajnalát,
  Midőn a népek mind fölemelik
  A föld porába gázolt fejüket,
  S végigmennydörgik a föld kerekén:
  »Legyünk rabokból ismét emberek!«
  Ez nagyszerű, de véres kor leszen,
  És úgy is illik, hogy véres legyen!
  Már vízözön volt, most egy vérözön kell,
  Hogy megtisztúljon a világ a szennytől,
  A mely fölötte meggyülekezék;
  Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
  A megmosdott föld tiszta, szép leend,
  És lakni fognak emberek fölötte,
  Hasonlitók az isten képihez.

(Dömsöd.)


Erdőd, május 17. 1847.

  Nevezetes a tennapi napom,
  Furcsa dolgokat kellett hallanom.
  Szerencséje, hogy az bánt ugy velem,
  A kinek a leányát szeretem.

  Mondott volna csak felényit is más,
  Majd megtudná, mi a bosszuállás,
  Majd kiálltunk volna a mezőre,
  Zöld mezőre folyna piros vére.

  De még hagyján, hogy én nekem esnek,
  Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek,
  Az még sokkal jobban fáj én nekem,
  Hogy téged is bántanak, kedvesem.

  Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz,
  És csak azért, mert engemet szeretsz.
  Tűrj galambom, tűrj még egy keveset,
  Maj’ megszakasztom szenvedésedet.

  Légy csak egyszer az én feleségem,
  Nem lesz párod a földkerekségen,
  Nem lesz párod boldogság dolgába,
  Még csak nem is vágysz a más világra.



A gyüldei ifjakhoz.

(Nem hiteles szövegü.)
  A honnak egy igaz zászlója van.
    Ezt mi álljuk körül.
  S ti elhagyátok a hon zászlaját, –
    Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül!

  Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán
    Rókák fészkébe tér?
  Silány rongyot hogy cserélhettetek
    A haza szentséges zászlójaér’?

  Hol van szabadság, ott van a haza.
    S ti elválhattatok
  E két szentségtől, és olyan korán,
    Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok!

  Nem jó idők! A féreg eddig a
    Vén fákat rágta csak;
  Ti ifjak vagytok, ifju csemeték,
    S a férgek már belétek hullanak.

  Hát a férgest mi várja? Rothadás.
    S a rothadás halál.
  Minket levágnak, tűzre tesznek tán;
    De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll.

(Pest.)


Fölösleges aggalom.

  Világdöntő kaczajra
  Nyilnék meg ajakam,
  Ha olyan szörnyüképen
  Nem szégyelném magam:
  Mindeddig azt hittem, hogy én
  Okos emberként ragyogok,
  Pedig nem volt s nincs s nem leszen
  Oly tökfilkó, mint én vagyok!

  Előre-hátra engem
  Az élet hányt-vetett,
  Epedve szomjazám már
  A nyúgott életet;
  S mit tettem? megházasodám,
  Hogy kipihenjem magamat…
  Házasság s nyugalom! van-e
  Ennél bolondabb gondolat?

  S barátaim miattam
  Aggódtak rémesen,
  Hogy vélem együtt szépen
  Majd lantom is pihen,
  Mivel szélnek kell fujnia,
  Hogy zugjon a fák levele,
  S szélcsendben ugy hallgat, miként
  A fák, az ember kebele.

  Kérlek, kedves barátim,
  Hogy ne aggódjatok,
  Mint eddig nem hallgattam,
  Eztán sem hallgatok,
  Sőt még majd nem is győzitek
  Végig hallgatni lantomat…
  Házasság s nyugalom! van-e
  Ennél bolondabb gondolat?



1848.

* *


A mágnásokhoz.

(Nem hiteles szövegü.)
  Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok?
  Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?
  Új divatu nyakravaló készül most
  Számotokra, nem czifra, de jó szoros.

  Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket?
  Hogy irántunk emberiek legyetek,
  Vegyetek be az emberek sorába…
  Rimánkodott a szegény nép, s hijába!

  Állatoknak tartottátok a népet:
  Hátha most mint állat fizet ti néktek?
  Ha megrohan mint vadállat bennetek.
  S körmét, fogát véretekkel festi meg?

  Ki a síkra a kunyhókból, miljomok!
  Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok!
  Az alkalom maga magát kinálja,
  Ütött a nagy bosszuállás órája.

  Ezer évig híztak rajtunk az urak,
  Most rajtok a mi kutyáink hízzanak!
  Vasvillára velők, aztán szemétre,
  Ott egyék a kutyák őket ebédre!

  Hanem még se!… atyafiak, megálljunk,
  Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
  Isten után legszentebb a nép neve,
  Feleljünk meg becsülettel nékie!

  Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
  Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk;
  S örömében mindenható kezével
  Fejeinkre örök áldást tetézzen.

  Felejtsük az ezer éves kínokat,
  Ha az úr most testvérének befogad,
  Ha elveti kevélységét, czímerit
  S teljes egyenlőségünk elismeri.

  Nemes urak, ha akartok, jőjetek!
  Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek,
  Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
  Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.

  Nem érünk rá várakozni, szaporán!
  Ma jókor van, holnap késő lesz talán.
  Ha bennünket még mostan is megvettek,
  Az úristen kegyelmezzen ti nektek!



Vörösmartyhoz.

(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én
ő a hadügyben a többséggel szavazott.[6])

  Hallgassak-e, mivel szeretlek,
  Miként atyámat szeretem?
  Hallgassak-e, mert te neked sem
  Fáj majd ugy a szó, mint nekem?…
  Hogy is tehetted, a mit tettél,
  Az isten szent szerelmeért! –
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

  Azért hagyád el a muzsákat,
  Azért tevéd le lantodat,
  Hogy, földre szállván az egekből,
  Tüstént besározd magadat.
  Sarat, sarat kell látnom rajtad!
  Inkább szeretnék látni vért –
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

  Ime a sas, ha itt alant van
  A földön, milyen nagy madár,
  S olyan kicsiny, hogy alig látszik,
  Midőn a fellegekben jár.
  Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy;
  Az ember ily csodát nem ért, –
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

  Megunta azt a szennyes pályát
  A nemzet, melyen eddig ment,
  Kiküzködé magát belőle,
  S uj czélt tüzött ki odafent,
  S ti visszahurczoljátok őt a
  Mocsárba, honnan már kiért. –
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

  Mit bánom én, hogy nem magad vagy,
  Hogy ott száz és száz van veled?
  Habár ott volna valamennyi,
  Itt kéne lenni te neked.
  Ha a költő is oda hagyja,
  Ki küzd aztán a jó ügyért? –
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

  Te voltál a nemzet költője?
  Te irtad azt a szózatot,
  Mely szólt egy országnak szivéhez?…
  Azt most már szétszakíthatod,
  Mert hieroglif lett belőle,
  A melyet senki meg nem ért.
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

  Ki hitte volna? én nem hittem,
  Hogy neved is, e fényes név,
  Hazánk egén csak rövidlétü
  Futócsillag volt, nem egyéb.
  Omoljatok, szemem könyűi,
  E lehullott szép csillagért! –
  Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.

(Pest.)


Egész világ…

  Egész világ a harczmezőn,
  Csak én nem vagyok ottan,
  Ki harczi vágyat annyiszor
  Éreztem és daloltam.

  S a vágy, a láng még most is ég,
  Még most se halt ki bennem,
  Rohannék és maradni kell,
  És nem lehet elmennem.

  A szégyen és a fájdalom,
  Kettős könyűje áztat,
  Szivemre szállt a fájdalom,
  Nem, nem az: a gyalázat.

  Oh gyermekem, oh gyermekem,
  Még meg se vagy születve,
  S szivemre már is kínt hozál
  S gyalázatot nevemre!

  Ha megleszesz, ha élni fogsz,
  Úgy fogsz-e majdan élni,
  Hogy nevünkről elvész e szenny,
  Mely azt miattad éri?

  De az soká lesz, addig én
  Leszállhatok a sírba…
  Fejfámra ne legyen nevem
  Sötét betűkkel írva!

  Jőjön csak a tavasz! a fák
  Zöldelni fognak akkor,
  Az én hiremnek fája is
  Kizöldül a tavaszkor!

(Debreczen.)


1849.

* *


Ujév napján, 1849.

  Megérte ezt az évet is,
  Megérte a magyar haza;
  A vészes égen beborult,
  De nem esett le csillaga.
  Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
  De azért még elbírja fegyverünk,
  S a merre vág
  Ott hagyja fájó vérnyomát.

  Ott hagyja fájó vérnyomát,
  Haramja csorda, képeden!
  Hogy majd az ítéletnapon
  E bélyeg vádolód legyen,
  Vádolód az isten szine előtt,
  És gyujtsa rettentő haragra őt.
  Te ellened,
  Ki ránk veszett fogad fened!

  De mit az ítélet nekünk?
  Ha lesz is az, sokára lesz!
  És a mi több, és a mi fő –
  Az isten könyörűletes.
  Még majd kegyelmet adna nékik ő…
  Ne várakozzunk! E vérengező
  Kutyák felett
  Tartsunk magunk itéletet!

  Tartsunk oly véritéletet,
  Hogy elborzadjon a világ;
  Majd addig szórjuk rájok a
  Szörnyű halálos nyavalyát,
  A míg hirmondónak marad csak egy,
  Ki majd otthonn reszketve mondja meg,
  Hogy jaj neki,
  Ki a magyart nem tiszteli!

  Nekünk most az isten kevés,
  Mert ő nem eléggé kemény;
  Hozzád imádkozom, pokol!
  Az új esztendő reggelén:
  Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
  Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
  Mig e gazok
  Közűl a földön egy mozog!



Buda várán újra német zászló!…

  Buda várán újra német zászló!
  Hova legyek lelkem haragjától?
  Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül,
  Hanem saját szivünk szégyenétül!

  Egy kezünkön rajt van a láncz ismét,
  Várjuk-e, hogy amazt is lekössék?
  Hogy megint a régi nóta járja,
  En kinunkra, világ csúfságára.

  Kár azoknak a szabadság kardját
  Kézbe venni, kik csak azért tartják,
  Hogy a zsarnok a porig alázza,
  S száradjon rá vér helyett gyalázat.

  Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet,
  Téged isten nem arra teremtett,
  El onnan a csatatérrül, lódulj,
  Messziről nézz csak rá a kuczkóbul!

  Ha urad jön, térdepelj le szépen,
  S csókold meg a korbácsot kezében,
  S várd el békén míg reád halált szól,
  És kirúg a nemzetek sorából!

  Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép,
  Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép?
  E rettentő gondolatra föl kell
  Állanod, habár a sírban fekszel.

  Azt hiszem, hogy a mi most levágott,
  Balsorsod volt és nem gyávaságod,
  S ha a balsors csüggedést nem hoz rád,
  Elszegődik a szerencse hozzád.

  Uj erővel és uj bátorsággal
  Álljunk szembe ama haramjákkal,
  Szent az ügyünk, velünk van az isten,
  Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.

  Dobogjatok szíveink kevélyen,
  Diadalmunk előérzetében!
  Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül,
  És ne saját szívünk szégyenétül!

(Debreczen.)


Jött a halál.

  Jött a halál, hogy elsöpörjön minket
    A föld szinéről, jött a döghalál,
  Reánk lehelte rothadó lelkéből
    Azt sátándühhel a gonosz király.
  Tombolt a vész irtóztató erővel
    A végitélet végórájaként,
  És im, mi élünk még és nem halánk meg,
    Csak meghajoltunk, de el nem törénk!

  Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor
    Olyan halotti volt a hosszu csend,
  Minő zajt üt most ott a harczoló kard!
    Minden csengése egy világra cseng!
  Oh népem, eddig önmagad se tudtad,
    Hogy létezel, most tudja a világ;
  Utósó voltál, s íme a legelsők,
    Most még ők is bámulva néznek rád.

  Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy
    Sors átkából magyarnak született?
  S melyik nem büszke most reá, hogy isten
    Kegyelméből e nemzet tagja lett?
  Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra
    Mint bárki más, méltóbb vagy igazán!
  Oh hol keressek, hol lelek virágot,
    Dicső fejedre illőt, szent hazám!

  De béfejezve nincsen még a munka,
    A melyet néked béfejezni kell;
  Csak félig van még a csomó elvágva,
    Mit szét kell vágnod kardod élivel.
  Majd akkor illet a koszoru téged,
    Ha e munkát végkép bevégezéd,
  S ekkor nem én foglak megkoszorúzni,
    Hanem az egész nagy emberiség!

  Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg!
    Hogy állanál meg pályád közepén?
  Fél útadon vagy, fölértél a hegyre,
    S könnyű már annak, a ki völgybe mén.
  Elő, elő a zászlóval kezedben!
    Egész Európa te utánad jő;
  Te vagy, hazám, most a világ vezére,
    Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

(Pest.)


A huszár.

  Szegény legény vagyok,
  Nincs semmi vagyonom
  Szivem sem az enyém,
  Rég birja galambom.

  Életemet pedig,
  Hazám, te szent hazám,
  Kész áldozat gyanánt
  Te néked áldozám.

  A mi még megmaradt,
  Te szűz becsületem,
  Magammal viszlek el,
  Te sírba szállsz velem.

(Szalonta.)


Nyakravaló.

  Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat?
    Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez?
  Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő
    A katonában, hogy nyakravalója legyen.
  Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő
    Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló,
  Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt,
    Egytül egyig mind, mind nyakravalóba’ vala.
  Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül…
    Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

(Debreczen.)


Egy goromba tábornokhoz.[7]

  Tábornok úr, én nem tartom magam
  Nagy embernek, de akkorácska csak
  Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
  Levett kalappal szóljanak velem.
  S ön engemet gorombaságival
  Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt.
  Igen, pirúltam, de nem magamért,
  Pirúltam a magyar sereg miatt,
  Hogy annak egy ily tábornokja van.
  Tábornok úr, van ellenség elég,
  Gorombáskodjék azzal, ott szabad,
  De bánjék szépen a jó honfiakkal,
  Különben azt hiszszük, hogy őket el
  Szándékszik ön kergetni a seregből,
  És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.
  S gorombaságit épen rajtam űzi!
  Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére
  Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,
  Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,
  S a kit megszúrok véle, fáj neki
  Még akkor is, ha a sír férgei
  Czirógatják ott lenn a föld alatt.
  Kiírnám önt itt név szerint, de a mit
  Saját kardjával tenni képtelen,
  Tollammal tenni én nem akarom,
  Nem fogom önt megörökíteni.
  Csak azt ajánlom, hogyha még leszen
  Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor
  Beszéljen vélem emberségesen;
  Mert én ugyan nem tartom magamat
  Nagy embernek, de akkorácska csak
  Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön,
  Levett kalappal szóljanak velem.



Jegyzetek.

[Footnote 1: Hégésippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és
legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt
1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és
embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s
dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolcz évi koplalásának dija
pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak,
előtte-élt franczia költő volt s szinte, mint ő, nyomorban és kórházban
halt meg. – És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes
Francziaországban!… mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson
és, ha lehet ily szomoru vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő
mindenütt édes gyermeke az inségnek.]

[Footnote 2: Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetetlen
érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicső
Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a köztársaság kikiáltása
után és irta hatvannyolcz éves korában! és végre, mert ez legszebb
költeményei között talán a legszebbik. (Petőfi jegyzete.)]

[Footnote 3: »E verset még 1844-ben irtam; nem szükséges megmagyaráznom,
miért hevert mindeddig iróasztalomban, annak is a fenekén.« Jegyzi meg
Petőfi 1848-ban, midőn e költeményét a »Mártius tizenötödike« czímű
lapban kiadta.]

[Footnote 4: Ezen s a következő három költeményt Kovács Mihály túrkevei
reform. tanitó küldte be a Petőfi-kiadás számára. A három elsőt, Petőfi
költeményeinek tizenhat ivre terjedő kéziratával, Fazekas Lajos volt
nagykőrösi tanár ajándékozta 1858-ban a beküldőnek. E három költemény is
azok közül való, melyeket a költő gyüjteményeiből kihagyott; a negyedik:
az »Ez a világ« kezdetű, nincs az emlitett kéziratokban s csak később
jutott, mint Petőfiének vélt költemény, a közlő birtokába.]

[Footnote 5: A Honderü engem legközelebb többek közt arrogantiával
vádol; bizony ha csak oly parányi arrogantia volna is bennem, mint benne
jóravalóság, ő rája nem is hederítenék, nem hogy még megénekelném.]

[Footnote 6: Én ha verset irok, nem irom a magam mulatságára, hanem irom
azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne vagy okuljanak
rajta. (Elérem-e czélomat vagy nem? az nem tartozik ide.) Sokan voltak,
kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a
legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok mert én szerettem,
és tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok közt, kik őt valaha
szerették, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem mint őt.
Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is
belé. Brutus talán sirva szúrta le jóltevőjét, apját, Caesart, de
leszúrta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz
elveimért; de bár mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész
leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!]

[Footnote 7: E tábornok nem Mészáros Lázár volt.]



BETÜRENDES TARTALOMJEGYZÉK.

A. B. emlékkönyvébe 223
A bánat? Egy nagy óczeán 251
A bilincs (kép) 267
A bokor a viharhoz 408
A bokrétát, melyet 233
A borhoz 180
A borozó 123
A bujdosó 445
A csaplárné a betyárt szerette 150
A csárda romjai (kép) 238
A csavargó 170
A csillagos ég 335
A csonka torony 309
A dal 145
A Dunán 122
A faluban utczahosszat (kép) 156
A farkasok dala 286
A felhők (kép) 290
A férj haza jő betegen 255
A gólya 316
A gyáva faj, a törpe lelkek 395
A gyüldei ifjakhoz 460
A haraghoz 354
A hazáról 225
A hegyek közt 406
A hegyoldalt venyigesor takarja 453
A helység kalapácsa (4 kép) 28
A hevesi rónán 265
A hó, a holt föld téli szemfedője (kép) 197
A hold elégiája 348
A Honderűhöz 456
A honvéd 429
A huszár 464
A hűtelen barátokhoz 219
A hűtelenhez 431
A jegygyürű 227
A jó aggastyán 263
A jó öreg kocsmáros 216
A jó tanitó 368
A király és a hóhér (kép) 382
A király esküje (kép) 388
A királyok ellen 451
A királyokhoz 377
A kis béres 330
A koldus sírja (kép) 345
A költészet 328
A költő s a szőlővessző (kép) 227
A kutyák dala 286
A külföld magyarjaihoz 179
A leánykákhoz 181
A ledőlt szobor 383
A letarlott 234
A mágnásokhoz 461
A magyar ifjakhoz 291
A magyar nemes (kép) 222
A magyar nemzet 279
A magyar nemzet 454
A magyar nép 396
A magyar politikusokhoz 357
A magyarok istene 382
A majtényi sikon 303
A márcziusi ifjak 395
A mióta én megházasodtam 337
A mióta szerelembe 233
A munkácsi várban 323
A nap 204
A nap házas élete 175
A naphoz 174
A négy ökrös szekér (kép) 221
A nemes 145
A nemzetgyüléshez 393
A nemzethez 402
A nép 265
A nép nevében 297
A puszta, télen (kép) 366
A rab 346
A rab oroszlán 364
A régi jó Gvadányi 168
A sivatag koronája (kép) 241
A sivatag lakói 334
A sorshoz 202
A szabadsághoz 382
A szájhősök 336
A székelyek 423
A székelyekhez 405
A szél 291
A szerelem 296
A szerelem, a szerelem 141
A szerelem országa 343
A szerelmes tenger 257
A szeretőm nyalka gyerek 218
A szökevények 249
A táblabiró (Töredék) 117
A tavaszhoz 386
A tél halála 373
A téli esték (kép) 362
A természet vadvirága 182
A tintás üveg 184
A Tisza (kép) 288
A XIX. század költői 284
A toronyban delet harangoznak 200
A türelemről 307
A vándorlegény (2 kép) 331
A varró leány 208
A vén zászlótartó (kép) 410
A világ és én 200
A világtól elvonulva 232
A virágnak megtiltani nem lehet 143
A virágok 330
A völgy s a hegy 371
A zsiványság vége 224
Ablakodból 228
Adorján Boldizsárhoz 363
Akaszszátok föl a királyokat 416
Alacsony kis ház 232
Alkony (kép) 315
Alku (kép) 223
Állj meg, feleségem (kép) 353
Álltam sirhalma mellett 194
Álmaim 242
Álmaimban gyakran 231
Álmodom-e? 154
Álmodtam szépet, gyönyörüt 273
Álmos vagyok és még sem alhatom 452
Álom 435
Ambrus gazda (kép) 165
Amott a távol kék ködében 250
Amott az a hegy 317
Amott fönn egy csillag ragyog 192
Annyit sem ér az élet 250
Anyám, anyám 198
Anyám tyúkja 372
Apám mestersége s az enyém 190
Arany Jánoshoz 287
Arany Jánosnál 350
Arany Laczinak 308
Arczképemmel 235
Árvalyányhaj a süvegem bokrétája 150
Átok és áldás 257
Augusztus 5-én 326
Ausztria 386
Avvagy én már soha 236
Az alföld (kép) 167
Az álom 256
Az apostol (4 kép) 77
Az árva lyány 301
Az éj 354
Az elhagyott zászló 322
Az első dal 446
Az ember 335
Az ember ugyan hova lesz 254
Az én képzeletem nem 270
Az én mátkám 127
Az én pegazusom 328
Az én szerelmem 179
Az én szívem 254
Az én torkom álló malom 162
Az erdei lak (kép) 207
Az erdélyi hadsereg 423
Az erdőnek madara van 296
Az év végén 420
Az időhöz 312
Az itélet 312
Az országgyüléshez 372
Az öreg úr 184
Az őrágyhoz 437
Az őrűlt 246
Az özvegy 256
Az utánzókhoz 172
Az utósó alamizsna 138
Az utósó ember 217
Az utósó virágok 339
Az volt a nagy, nagy munka 340
Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz 206
Azokon a szép kék hegyeken túl 336
Azt hivém, hogy 236

Bánk bán 384
Bányában 306
Barátaim megölelének 255
Barátim, csak vigasztalással 194
Barátim vagytok 253
Barátimhoz 132
Barna menyecskének 260
Batthyány és Károlyi grófnék 451
Be szomorú az élet én nekem 195
Beaurepaire 373
Befordultam a konyhára (kép) 140
Béranger legujabb dala 408
Beszél a fákkal a bús őszi szél 337
Betegségemben 152
Biró, biró, hivatalod 348
Birom végre Juliskámat 310
Bizony mondom, hogy győz most a magyar 423
Boldog éjjel 182
Boldog pestiek 166
Boldogtalan voltam 155
Bolond Istók (kép) 62
Bordal 380
Borús, ködös őszi idő (kép) 269
Boszú 435
Bölcselkedés és bölcseség 347
Bucsú 412
Bucsú 434
Bucsú a nőtlenségtől 336
Bucsú a szinészettől 166
Bucsú 1844-től 188
Bucsú Kún-Szent-Miklóstól 214
Bucsú-pohár 311
Buda várán újra német zászló 463
Búm és örömem 219
Busúlnak a virágok 277

Carmen lugubre 161
Czakó temetésén 358
Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe 187
Csak úgy omlanak most hozzám 334
Csal 435
Csalogányok és pacsirták 266
Csatában 427
Csatadal 414
Csendes élet 339
Csendes tenger rónaságán 353
Csokonai (kép) 177
Csuklyában jár a barát 286

Daczos leány 252
Dalaim 281
Dalforrás 438
Dáridó után 178
De már nem tudom, mit csináljak 162
De mért is gondolok rá 298
Deákpályám 159
Dicsérsz, kedves 350
Dinomdánom 131
Disznótorban 126
Dobzse László 396
Drága orvos úr 229

E gazdag úr 256
E. R. kisasszony emlékkönyvébe 278
E szobában küzködött 196
Ebéd után 153
Édes öröm, ittalak már 297
Eger mellett 147
Egész világ 462
Egressy Etelke 285
Egressy Gáborhoz 171
Egri hangok 147
Egy apához 355
Egy asszonyi állathoz 220
Egy barátom az ifjuság 281
Egy bölcs hajdan 252
Egy emlék a kórházban 370
Egy estém otthon 152
Egy fiatal iróhoz 209
Egy gondolat bánt engemet 280
Egy goromba tábornokhoz 464
Egy hajfürthöz 212
Egy könyvárus emlékkönyvébe 368
Egy kritikushoz 455
Egy pár rövid nap 274
Egy szép hölgy emléke 204
Egy telem Debreczenben 171
Egykor és most 339
Éj van 228
Éjjel 154
Éjszakáim 172
El innét, el e városból 342
Elégia 434
Elégia egy várrom fölött 444
Elértem a mit ember érhet el 338
Élet, halál 172
Élet, halál: nekem már mindegy 179
Élet vagy halál 411
Életem most 234
Elfojtott könyek 200
Elhagytam én a várost 258
Elmém ezen sokat gondolkodik 253
Elmondanám 144
Elmondom, mit eddig 190
Elnémult a fergeteg 235
Élő halott 136
Elpusztuló kert ott a vár alatt (kép) 415
Első esküm 292
Első szerelmem 168
Első szerepem 125
Elválás 435
Elváltam a lyánykától 250
Elvándorol a madár 248
Elvennélek én csak adnának 158
Emlékezet 250
Emlékversek T. M. kisasszonynak 457
Én 133
Én és a nap 219
Én vagyok itt 192
Epigrammok 437
Erdélyben 275
Erdő szélén 432
Erdőben 259
Erdőd, május 17. 1847. 460
Ereszkedik le a felhő 270
Érik a gabona 127
Esik, esik, esik 183
Est (kép) 169
Etelkéhez 186
Európa csendes, ujra csendes 422
Ez a világ a milyen nagy 164
Ez a világ egy nagy kocsma 453
Ez már aztán az élet 342
1848. 413
Ezrivel terem a fán a megy 163

F. A. emlékkönyvébe 303
F. L. kisasszony emlékkönyvébe 260
Fa leszek, ha 233
Falu végén kurta kocsma (kép) 327
Falun (kép) 213
Farkaskaland (kép) 130
Fejemben éj van 257
Fekete kenyér 211
Fekete-piros dal 390
Feleségek felesége 371
Feleségem és kardom 390
Feleségem nevenapján 360
Felhő és csillag 219
Felköszöntés 125
Félre mostan 228
Félre mostan 237
Felsülés 220
Fényes csillag 182
Fiam születésére 419
Forrás és folyam 224
Forradalom 401
Föl! 387
Föl a szent háborúra 425
Földét a földmives 253
Fölösleges aggalom 460
Fölszedtem sátorfám 300
Föltámadott a tenger (kép) 379
Fönséges éj 255
Fövényszem, harmatcsepp 257
Fresco-ritornel 211
Furcsa történet (kép) 124
Furfangos borivó 173
Futó folyam hullámai 253
Függ már a lant 199
Fürdik a holdvilág 148
Fürge méh 438
Füstbe ment terv 155
Fütty 145

Galgapartihoz 434
Gazdálkodási nézeteim 160
Gyalázatos világ 212
Gyere lovam 181
Gyermekkori barátnémhoz 220
Gyermekkori emlékek 259
Gyertyám homályosan 252
Gyors a madár, gyors a szélvész (kép) 203
Gyönge vagyok 156

Ha 174
Ha az isten 235
Ha a sírban 252
Ha ébren meg nem látogatsz 191
Ha én kedvesemről gondolkodom 305
Ha életében 196
Ha férfi vagy, légy férfi 283
Ha jőne oly nagy fergeteg 251
Ha szavaid megfontolom 271
Háború volt 298
Háborúval álmodám 234
Hajamnak egy fürtjét levágom 250
Halálom 175
Halálvágy 129
Halhatlan a lélek 278
Hallod-e szív, szívem 405
Halvány katona 147
Hány csepp van 253
Hány hét a világ 402
Három fiú 287
Három madár 401
Három szív története 215
Hatalmas orvos az idő 195
Hattyudalféle 161
Haza tértem 458
Hazámban 122
Hazatérés 435
Hazugság, a mit 194
Hegyen ülök 224
Hejh Büngözsdi Bandi 163
Hejh nekem hát vigasztalást 143
Hideg ellen a tél 254
Hideg, hideg van ott kinn 369
Hideg idő, hűs őszi éj 406
Hijába várlak hát 198
Hintón és gyalog 341
Hires szépség 313
Hirös város az aafődön Kecskemét 162
Hogy van, hogy azt a sok gazembert 240
Hogy volna kedvem 409
Hol a leány, ki lelkem röpülését 306
Hol vagy te, régi kedvem 193
Hol van oly nagy pusztaság 229
Holdvilágos éj 210
Homér és Oszián 329
Honfidal 144
Honvágy 357
Hortobágyi kocsmárosné 125
Hová lesz a kaczaj 253
Hová levél 190
Hozzá 176
Hozzám jösz-e 294
Hull a levél a virágról 189

Ide, kis lyány 285
Ideál 441
Ideál és való 445
Ifju a pataknál 439
Ifjuság 217
Igazság! alszol? 256
Így is jó 199
Így ni 449
Igyunk 175
Ilyen asszony való nékem 384
Ilyen óriást mint 340
Imádságom 218
Irtóztató csalódás 449
Ismerjetek meg 218
Ismét könny 323
Ismét magyar lett a magyar 395
Isten csodája 246
István öcsémhez 160
Itt a nyilam! mibe lőjjem? 416
Itt állok a rónaközépen (kép) 251
Itt alszik a költő 413
Itt benn vagyok a férfikor nyarában 403
Itt van az ősz, itt van ujra 414
Ivás közben 154

Jaj, be bús ez a harangszó! 191
János gazda 184
János vitéz (7 kép) 5
Járnak, kelnek sokan 126
Játszik öreg földünk 196
Javulási szándék 148
Jó ideje lement a nap 322
Jó költőnek tartanak 326
Jókai Mórhoz 239
Jőj el végre valahára 408
Jőj tavasz, jőj! 194
Jött a halál 463
Jövendölés (kép) 129
Juliához 457

K… Vilmos barátomhoz 122
K. J. kisasszony emlékkönyvébe 278
Karácsonkor 277
Kard és láncz (kép) 321
Katona barátomhoz 164
Katona vagyok én 180
Katonaélet (kép) 295
Kazinczy Gáborhoz 344
Kedves vendégek 164
Kéket mutatnak még 196
Kellemetlen őszi reggel 277
Kemény szél fúj 377
Képzelt utazás 264
Képzetem 214
Kérdezd, szeretlek-e? 311
Kerényi Frigyeshez 158
Kereszt 256
Keresztuton állok 141
Keserű élet, édes szerelem 289
Készülj, hazám! 379
Két ország ölelkezése 392
Két sohaj (kép) 293
Két testvér 189
Két vándor 123
Ki a szabadba! 208
Ki fogja vajon megfejteni 254
Ki gondolná, ki mondaná 425
Ki vagyok én, nem mondom meg 139
Kicsapott a folyó 202
Kik a föld alacsony porából 254
Kinn a kertben voltunk 270
Kinn a ménes, kinn a pusztán (kép) 359
Kis fiú halálára 384
Kis furulyám szomorúfűz ága (kép) 142
Kis-Kúnság 392
Kis menyecske, szép kis menyecske 163
Kit feledni vágytam 294
Kivágom én 257
Kolmár József emlékkönyvébe 441
Kont és társai 417
Koronázás 314
Kovács Jánosné emlékkönyvébe 457
Költő lenni vagy nem lenni 201
Költői ábránd volt, mit eddig érzék 272
Könnyeim 447
Kördal 136
Kún László krónikája 397
Kuruttyó 433
Kutyakaparó 282

L......né 132
Lánggal égő teremtette! 141
Lant és kard (kép) 187
Látom kelet leggazdagabb virányit 318
Láttam két hosszú nap 193
Le az égről hull a csillag 193
Legenda 455
Legszebb versem 457
Lehel 452
Lehel 445
Lehel vezér. Töredék (kép) 110
Lenke sírján 432
Lenkei százada (kép) 399
Lennék én folyóviz 310
Levél Arany Jánoshoz 324
Levél egy szinész barátomhoz 183
Liliom Peti 211
Lopott ló (kép) 137
Lyányka, mikor 232

M. E. kisasszony emlékkönyvébe 223
Ma egy éve 400
Magány 154
Magyarország 212
Magyar vagyok 289
Már, galambom, engedj meg 322
Már mi nékünk ellenségünk 384
Már sokszor énekeltem 255
Matildhoz 131
Meddig alszol még, hazám 351
Még alig volt reggel 358
Meg ne itélj 230
Megbántott a rózsám 326
Megfagy a szív, ha nem szeret 265
Megint beszélünk s csak beszélünk 374
Megpendítem 237
Megteremtéd lelkem új világát 228
Megunt rabság 134
Megvallom, hogy 231
Megy a juhász szamáron (2 kép) 149
Meleg dél van 319
Mely’k a legvígabb temető 252
Menny és föld 344
Meredek a pinczegádor 163
Merengés 139
Mért nem születtem ezer év előtt 180
Mért vagyok én még a világon 248
Messze estem 236
Messze vándoroltam 199
Mi a dicsőség 252
Mi a szerelem 341
Mi bűvös-bájos hang 196
Mi foly ott a mezőn 156
Mi haszna, hogy a csoroszlya 126
Mi kék az ég 204
Mi lárma ez megént 305
Mi lelt 175
Mi nagyobb a nagy S.-Gellért-hegynél 156
Mi szebb mint 250
Mi vagy, keblem 271
Mi van innen távol 276
Mi volna különös azon 194
Mi volt nekem a szerelem 296
Midőn a földön 256
Midőn nagyon bánt 198
Miért hogy láthatatlanok 255
Miért kisérsz 391
Miért tekintesz be szobámba 193
Miért zárjátok el az útamat 394
Mihelyest megláttalak 232
Mikor a láncz lehull 277
Mily szép a világ 302
Milyen furcsa álmam 236
Milyen lárma, milyen vígadalom 409
Minden virágnak 247
Minek nevezzelek 367
Mint felhők a nyári égen 259
Mint lót-fut a boldogság 256
Mint megfogamzott átok 458
Mintha a nagy, nehéz 251
Mit csinálsz, mit varrogatsz ott 365
Mit daloltok még, ti jámbor költők 405
Mit ettél, föld 252
Mit nem beszél az a német 391
Mit nem tettem volna érted 190
Mit szól a bölcs 185
Mivé lesz a föld 254
Mondom, ne ingerkedjetek velem 162
Mondják, hogy mindenikünk 252
Mosolygjatok rám 253
Mosolyogj rám 356
Most kezdem én csak még ismerni 263
Mögöttem a múlt 248
Mulandóság 255
Mulatság közben 201
Múzsám és menyasszonyom 307

Nagy Károlyban 266
Nála voltam 228
Ne bántson az meg 328
Ne feledd a tért 371
Négy nap dörgött az ágyu 427
Nehéz, nehéz a szívem 268
Nem csak mi vénülünk 253
Nem csoda, ha ujra élek 274
Nem ért engem a világ 278
Nem háborítom-é nyugalmad 192
Nem megyek én innen sehova! 143
Nem nézek én, minek néznék? az égre 158
Nem sírok én 247
Nem sülyed az emberiség 253
Nem tesz föl a lyány magában egyebet 170
Nem ver meg engem az isten 159
Nemzeti dal (kép) 374
Népdalok 447
Nézek, nézek kifelé 349
Nincs jogom, hogy 230
Nő szerelmem 229
Nyakravaló 464

O. B. kisasszonyhoz 333
Oda járok, hova 459
Oda nézzetek! 254
Oh, lyány! szemed 251
Oh, mi szép 455
Oh ne bántsd a költőt 348
Oh szerelem 255
Okatootáia 355
Olaszország 367
Orbán 204

Ő, a kedves drága kis leány 194
Örök bú 436
Örök ölelkezés 225
V. Ferdinándhoz 450
Ősz elején 334
Őszi éj 351
Őszi reggel járok 234

P...y Vilma kisasszonyhoz 206
Pacsirtaszót hallok megint 421
Pál mester 185
Pálnapkor 131
Palota és kunyhó 284
Panaszkodám hát? 195
Panyó Panni 317
Paripámnak az ő szine fakó 208
Pató Pál úr 349
Pest 202
Péter bátya 421
Pinty úrfi 173
Piroslik a kecskerágó 202
Piroslik már a fákon a levél (kép) 210
Poharamhoz 159
Pórnak esti dala 432
Puszta föld ez, a hol most járok 311
Pusztai találkozás (kép) 243
Pusztán születtem 156

Rabhazának fia 186
Rabság (Töredék) 264
Rákóczi 376
Rég elhuzták az esteli harangot (kép) 262
Rég veri már a magyart a teremtő 211
Remény 240
Respublica 398
Részegség a hazáért 186
Reszket a bokor, mert 279
Rongyos vitézek 306
Rosz verseimről 204
Rózsabokor a domboldalon 351
Rózsavölgyi halálára 370
Röpül az úti por 305
Rövidre fogtam a kantárszárat 276

S. K. emlékkönyvébe 224
S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe 223
Salgó (kép) 50
Sári néni (kép) 304
September végén 338
Sikos a hó, szalad a szán 141
Sírba tették 221
Sírom 159
Soha sem volt az szerelmes 233
Sok embert ismerek 252
Sors, nyiss nekem tért 260
Sorshuzás előtt 454
Sovány ősz 176

Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe 268
Száll a felhő 261
Szállnak reményink 250
Száműztem magamat 457
Száz alakba 231
Szeberényi Lajos emlékkönyvébe 431
Szécsi Mária 72
Szeget szeggel 133
Szemek, mindenható szemek! 179
Szemere Pálhoz 244
Szemfájásomkor 174
Szemrehányás 136
Szent sír 286
Szép kedvesem 255
Szép napkeletnek 347
Szép vidéknek szépséges leánya 227
Széphalmon 319
Szerelem átka 44
Szerelem és bor 186
Szerelem- és pipadal 152
Szerelem, szerelem 184
Szerelem vándorai 175
Szerelemnek lobogója 231
Szerelemnek rózsafája 369
Szerelemnek rózsákkal 268
Szerelemvágy 201
Szerelmem zúgó tenger 178
Szerelmes vagyok én 268
Szerelmes vagyok én 268
Szeretek én 264
Szeretlek én, szeretlek téged 365
Szeretlek, kedvesem! 428
Szeretném itt hagyni 250
Szeretője-e vajon 254
Szeretsz tehát 275
Szilaj Pista (kép) 57
Szilveszter éje 1847-ben 361
Szin és való 440
Szinbirálat 159
Szinészdal 449
Szinházban 448
Szívem, te árva rabmadár 180
Szivem 340
Szobámban 170
Szomjas ember tünődése (kép) 146
Szomorú éj 283
Szőke asszony, szőke asszony 299
Szörnyű idő 426
Szüleim halálára 429
Szülőföldemen 391
Szülőimhez 181

T. M. kisasszonyhoz 346
Takarékosság 174
Tarka élet 329
Távolból 127
Távozol hát ifjuságom 453
Te a tavaszt szereted 270
Te az enyim, én a tied 302
Te ifjuság 254
Te szivemnek szép gyönyörűsége 162
Te vagy, te vagy, barna kis lyány 271
Te voltál egyetlen virágom 192
Tedd le, bojtár, a subádat 281
Tél végén 144
Téli éj 244
Téli világ (kép) 205
Temetésre szól az ének 141
Temetőben (kép) 135
Természet! még te is gúnyolódol? 192
Ti ákáczfák e kertben 411
Tiszteljétek a közkatonákat! 413
Tizenkettőt ütött az óra 198
15-ik márczius 1848 376
Tiz pár csókot egyvégbül 340
Tolvaj huszár (2 kép) 442
Tompa Mihályhoz 172
Tompa Mihálynál 318
Tudod, midőn először ültünk (kép) 407
Tündérálom (kép) 46
Tünődés 439
Tűz 303

Újév napján 1849. 462
Ujonnan visszajött a régi baj 292
Ujság 436
Utazás az alföldön (kép) 309
Uton vagyok, s nem vagy velem 387

V. S.-né emlékkönyvébe 188
Vachott Sándorhoz 199
Vadonban 125
Vadon erdő a világ 230
Vajda-Hunyadon (kép) 424
Vajda Péter halálára 248
Vajon mi ér? 255
Valahogy 333
Válasz kedvesem egy levelére 313
Változás 240
Változás 436
Változó ízlés 439
Van a nagy alföldön csárda sok (kép) 209
Van-e egy marok föld 364
Van-e mostan olyan legény 379
Vándorélet (kép) 151
Vándordalok 436
Várady Antalhoz 459
Vasárnap volt 229
Vasuton 360
Védegyleti dal 453
Végszó ***-hez 145
Vendég 435
Véres napokról álmodom 276
Vérmező 404
Verseim 176
Vesztett csaták, csúfos futások! 419
Világgyűlölet 263
Világos-kék a csillagos éjszaka 278
Világosságot! 298
Virágos kert a költő szive 224
Virít a kikirics 450
Visegrád táján 456
Viseld egyformán 250
Viz és bor 448
Vizen 155
Vizet iszom 160
Volnék bár 178
Volt egy szegény fiú 273
Voltak barátim 249
Voltak fejedelmek 256
Voltak sokkal jelesebbek 230
Vörösmartyhoz 461

Zárjátok be már azt a koporsót 191
Zivatar 438
Zöld leveles, fehér (kép) 261
Zöld Marczi 301
Zsuzsikához 154
Zsuzsikához 450


A RAJZOK JEGYZÉKE.


A költő arczképe 2

_Barabás Miklóstól:_
Vándorélet 151

_Benczúr Gyalától:_
A vén zászlótartó 410
Lenkei százada 399

_Böhm Páltól:_
A helység kalapácsa 29, 35, 37, 42
Szomjas ember tünődése 146
Téli világ 205

_Greguss Jánostól:_
A csárda romjai 238
A hó, a holt föld téli szemfedője 197
A puszta, télen 366
A vándorlegény 331, 332
Befordultam a konyhára 140
Csokonai 177
Elpusztuló kert ott a vár alatt 415
Est 169
Falu végén kurta kocsma 327
Gyors a madár, gyors a szélvész 203
Kinn a ménes, kinn a pusztán 359
Rég elhuzták az esteli harangot 262
Tudod, midőn először ültünk 407
Utazás az alföldön 309

_Jankó Jánostól:_
A bilincs 267
A magyar nemes 222
A négy ökrös szekér 221
A téli esték 362
Alku 223
Ambrus gazda 165
Itt állok a rónaközépen 251
János vitéz 6, 9, 13, 15, 19, 23, 27
Katonaélet 295
Két sohaj 293
Megy a juhász szamáron 149, 150
Sári néni 304
Van a nagy alföldön csárda sok 209
Zöld leveles, fehér 261

_Keleti Gusztávtól:_
A felhők 290
A sivatag koronája 241
A Tisza 288
Az alföld 167
Az erdei lak 207
Falun 213
Temetőben 135

_Liezenmayer Sándortól:_
Piroslik már a fákon a levél 210

_Lotz Károlytól:_
A faluban utcza hosszat 157
Kard és láncz 320
Szilaj Pista 59

_Mészöly Gézától:_
Alkony 315

_Rauscher Lajostól:_
Kis furulyán; szomorúfűz ága 142
Lant és kard 187

_Székely Bertalantól:_
A király esküje 388
Állj meg, feleségem 352
Az apostol 96, 100, 104, 106
Bolond Istók 70
Lehel vezér 110
Salgó 50
Tündérálom 48

_Wagner Sándortól:_
Lopott ló 137
Pusztai találkozás 243
Tolvaj huszár 442, 443

_Weber Ferencztől:_
A koldus sírja 345
Furcsa történet 124
Vajda-Hunyadon 424

_Zichy Mihálytól:_
A király és a hóhér 381
A költő s a szőlővessző 226
Borús, ködös őszi idő 269
Farkaskaland 130
Föltámadott a tenger 378
Jövendölés 128
Nemzeti dal 375



      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10
Küldök és örökös éjszakát reátok.
Küldök én örökös éjszakát reátok.

10
Nem mulatni megyünk, megyünk öldögölni.
Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni.

13
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.

14
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz.
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:

15
S végre ily szavakkal törte meg a csendet
S végre ily szavakkal törte meg a csendet:

16
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem«
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«

17
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája
Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.

17
Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád
Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?

23
János vitéz s annak irányán sietett
János vitéz s annak irányán sietett.

23
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat
Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

31
Hanem itten nincs… s ma alig lesz«
Hanem itten nincs… s ma alig lesz.«

34
Eletölő fájdalmát:
Életölő fájdalmát:

34
Annakutána a lángszivü kántor
Annakutána a lágyszivü kántor

34
Nyem nyerek egy makulányi szerelmet, –
Nem nyerek egy makulányi szerelmet, –

36
De a széles tenyerű Fejenagy.
De a széles tenyerű Fejenagy,

40
Elő oszlopain,
Élő oszlopain,

44
És a levirítóbb rózsákat letépte.
És a legvirítóbb rózsákat letépte.

64
Nagy csetepátéval küldte
Nagy csetepatéval küldte

64
Hisz Bolond Istóknák híták.
Hisz Bolond Istóknak híták.

65
Mind, mind, mind a fejemben van
Mind, mind, mind a fejemben van.

69
El nem távozott
El nem távozott.

80
Es visszaszállott a nagy égből
És visszaszállott a nagy égből

80
Min születél? ponyván vagy bársonyon
Min születél? ponyván vagy bársonyon?

81
Elő alak… vagy kísértet talán?
Élő alak… vagy kísértet talán?

82
Jó estet, kis öcsém
Jó estét, kis öcsém

83
Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már
Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!

83
De itten egy kisse hüvös van,
De itten egy kissé hüvös van,

97
Es ott ülök, mig megreped szivem.
És ott ülök, mig megreped szivem.

97
Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű
Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű,

101
Mert a kis isten legszebb adományát
Mert a ki isten legszebb adományát

101
És a mégrémült nép utána mondá:
És a megrémült nép utána mondá:

102
Megcsördütt rajta a nehéz bilincs.
Megcsördült rajta a nehéz bilincs.

105
Es sírt a rab, sírt, sírdogált.
És sírt a rab, sírt, sírdogált.

129
Az ég… vagy álmunk is hazud?…
Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘

133
Koszorúm szerény világit
Koszorúm szerény virágit

135
Es rengetegekbe nem egy uta téved.
És rengetegekbe nem egy uta téved.

137
Hevényen?‘
Hevenyén?‘

137
Lopta el. –
Lopta el.‘

138
Es lantja! lantja hová lőn?
És lantja! lantja hová lőn?

148
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.«

174
Ha a czizmámnak talpa, sarka
Ha a csizmámnak talpa, sarka

175
Hogy fellegekhe öltözzék a láthatár,
Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár,

178
Atokvert kósza lélek,
Átokvert kósza lélek,

186
A nap tikkasztóan süt az égen:
A nap tikkasztón süt az égen:

189
Tábláin a tél délvirága nő. –
Tábláin a tél dérvirága nő. –

189
S elkemnek oly széles jó kedve van
S lelkemnek oly széles jó kedve van

195
Be szomoru az élet én nekem…
Be szomorú az élet én nekem…

198
Legjobb s legboldogtalanabb anyám!
Legjobb s legboldogtalanabb anya!

201
Légy átkozott, de átkos pillanat,
Légy átkozott, te átkos pillanat,

212
Le nem vette volna a
Le nem vetette volna a

218
Irmerjetek meg!
Ismerjetek meg!

219
Mikor isten a felhőt teremté,
Mikor isten a férfit teremté,

220
Boldogság napja volt szived.
Boldogság napja volt égő szived.

235
Vagyem észre, ha mellettem ül.
Vegyem észre, ha mellettem ül.

237
Csapjunk egy hátalmas ünnepet,
Csapjunk egy hatalmas ünnepet,

239
Sötétül háthatárom;
Sötétül láthatárom;

242
Ejének egy-egy holdvilága volt.
Éjének egy-egy holdvilága volt.

244
Ki irhatná le györelmeidet?
Ki irhatná le gyötrelmeidet?

247
És vett beléje halálmagot?
És vet beléje halálmagot?

258
Es a tenger meghallotta azt,
És a tenger meghallotta azt,

260
Ambár a dajka elenyésze rég.
Ámbár a dajka elenyésze rég.

264
Eltessük, ifjak, végszerelmemet.
Éltessük, ifjak, végszerelmemet.

265
Mikent akkor zokogtam.
Miként akkor zokogtam.

266
En nem irígylem koszorútokat:
Én nem irígylem koszorútokat:

268
Nem törődnék aztán életökkel,
Nem törődnek aztán életökkel,

278
Hüvös szárnya legyintgetl orczámat.
Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.

283
Tünik föl, hogyha távol nézheted
Tünik föl, hogyha távol nézheted.

289
Pobarába, édes szerelem!
Poharába, édes szerelem!

289
Lyánka, tőled egy tekintetet,
Lyányka, tőled egy tekintetet,

292
Erőm fut, mint a gyáva hadsreg,
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,

292
S rab voltam, míg a színésztarsaság
S rab voltam, míg a színésztársaság

294
En leszek világod,
Én leszek világod,

298
De miért is gondolok rá?…
De mért is gondolok rá?…

299
És dalától reszkedett
És dalától reszketett

303
Ez olajos-korsó az élet képe;
Ez olajos-korsó az élet kéje;

305
Miért jár a nap keletről nyugatra?
Mért jár a nap keletről nyugatra?

308
Vagy a szomszéd falu tarnyát?
Vagy a szomszéd falu tornyát?

311
Kedv s bor bennök meg nem férve már
Kedv s bor bennök meg nem férve már.

313
Röpütt, a merre más elméje járt
Röpült, a merre más elméje járt

316
Es elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran

317
A czigánvok temetnek el
A czigányok temetnek el

329
Tisztítottam más czizmáját,
Tisztítottam más csizmáját,

333
Ad az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten egy kis műhelyt,

334
Csak ugy képzelemtalán.
Csak ugy képzelem talán.

337
Ki feleségem mélyen, csendesen. (3. sz.)
Kis feleségem mélyen, csendesen.

343
Igy maradj meg, szép Kolosvár,
Igy maradj meg, szép Kolozsvár,

347
Teremtve van-e a világ,
»Teremtve van-e a világ,

355
Orökre elhagyj’ azt az ég.
Örökre elhagyj’ azt az ég.

357
Oh de hát én, én meg mindezeknél
Oh de hát én, én még mindezeknél

363
Mint a gyémánt a vérzős eb felett.
Mint a gyémánt a vérzős seb felett.

374
A magyar istenére (4. sz.)
A magyarok istenére

379
Röpül előttünk a magas
Röpülj előttünk a magas

380
Egyik kezemben fegyverem,
Egyik kezemben a fegyverem,

382
Félre, kislelkűek, a ki mostan is még
Félre, kislelkűek, a kik mostan is még

382
Szól a király: mind elhagyott!
Szól a király: »mind elhagyott!

396
Es a világ, a nagy világ,
És a világ, a nagy világ,

402
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép
Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!

418
»Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!
»Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!«

425
Szólt vissza a vár: »En azzal törődjem,
Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem,

434
Grécz, május 1.)
(Grécz, május 1.)

435
Ejjelét üzé szét.
Éjjelét üzé szét.

444
Es a fáradt földmives halad
És a fáradt földmives halad

447
En is kakas vagyok talán;
Én is kakas vagyok talán;

448
S jegyet vettem rajta..: még sincs,
S jegyet vettem rajta… még sincs,

458
En szeretlek, és szerelmem,
Én szeretlek, és szerelmem,

468
Farkaskaland (kép) 390
Farkaskaland (kép) 130

470
Ne bántson az meg 326
Ne bántson az meg 328]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Petőfi Sándor összes költeményei - Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.