Title: Bukfenc
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Bukfenc" ***


images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)



A KULTURA REGÉNYTÁRA

I.

KRÚDY GYULA

BUKFENC

BUKFENC

ÍRTA

KRÚDY GYULA

[Illustration: ]

1918

A KULTURA KÖNYVKIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

BUDAPEST, VI., TERÉZ-KÖRÚT 5.

Minden jogot – a forditás és filmre átdolgozás jogát is – fenntartjuk.

Copiright 1918 Budapest BY KULTURA KÖNYVKIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Krausz J. és Társa könyvnyomdája, Budapest, V., Falk Miksa-utca 15.

_Ez a könyv az ifjuság himnusza._

_Mondhatnak bármit a rövidlátók, akik csak a nyomtatott betüket ismerik,
de nem olvassák el tunyaságból vagy ostobaságból a sorok közé font
szarkalábakat, amelyek a könyvek repkényei, mint a várfalakon a
történelem örökzöldjei. Ebben a könyvben az ifjuság romlatlansága,
egyedül üdvözitő tavasza és mindenekfölötti létjogosultsága van
dicsőitve. Aminthogy nem is nagyon érdemes élni azután, amint az ifjuság
elmulott._

_Mi az ifjuság?_

_Amikor éljük: nem is tudjuk._

_Amint elmult: a templom köveihez verjük érette a homlokunkat._

_Az egyedüli jó, amit az élet nyujthat. A szent, amelynek minden szabad.
A bátor, amely mindent megbir._

_Sokszor hallott szavak ezek, mint a tavasz unalma; és mégis tavasz
nélkül érdektelen volna az esztendő._

_Az a virágos patak, amely a zsendülő életen átfut, mint egy remegő
álom; az a hajnali virág módjára nyilogató életöröm, amely az iskolába
szoritott leányok es fiuk vérében árad; az a szerelemáhitás, amely oly
természettől kapott ajándéka az ifjuságnak mint töretlen szeme és üde
lábszára; a csóknak gyönyörü vágya, az életnek az életkortól megjelölt
megkezdése: – korunkban mindenféle társadalmi szokásokkal és
törvényekkel van visszafojtva, mint a palackba a szellem._

_Miért nem szabad akkor kezdeni a szerelmet, amikor a természet erre
jelt ad? A hold és a tenger elég észrevehető formában közlik a nőiágon
lévőkkel, hogy immár kiléptek a tudatlan gyermekkorból. A fiuk is
megizmosodnak, mint megannyi fiatal bikák, férfiak lesznek, akiknek
szabad meghalni a hazáért, de a szerelmet törvényes formájában még nem
ismerhetik._

_Talán épen azért jutott eszembe ez a regény, mert korunkban, 1917-ben
oly eltünedezőben van a fiu nemen levő ifjuság, hogy ijedten kell
felkiáltani: mi történik majd a bánatos csillagon született nőnemű
ifjusággal?_

_Ha itt-ott busitók is a következő lapok, nem szabad soha sem
elfelejteni, hogy azért iródtak, hogy setétségen, jégen, havon át
tisztábban ébredjen fel a szent és igaz szerelem, amelyet a természet
adott az emberekbe._

_K. GY._



I. Gyöngyvirág gyermeksége.

Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában, a
kecskeméti-utcában kezdte megismerni.

Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjuság
töltötte egy bezárt szobában. Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát
»grófnénak« hivják Pesten és a »bontonhoz tartozik,« hogy a valamire
való gavallér bemutatkozzon a nagymamának.

[Illustration: Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt. ]

Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban
szellőztették a háromszoros függönyü ablakokat. Tollseprővel seperték
össze a szivarhamut a szőnyeggel boritott kis szalónokban. A földigérő
tükrök – néhol a menyezet is tükörrel volt boritva – megifjodtak. A
széles francia ágyakban megforgatták a gummilabda rugékonyságu
matrácokat, simulékony szarvasbőröket, a pehelylyel tömött párnákat és
Flikné, a gazdasszony sajátkezüleg kötötte meg a szines szalagcsokrokat
a fehérnemüben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ott
felejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy
féligszivott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő,
lepattant gyöngyházgombocska vagy elhullajtott hajtü, ópiumos cigaretták
fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyusága, elrepült
párfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen
való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sirás, fénylő cipőjü
selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatu előkelő
uraknak unott lépegetése… Ilyen dolgokat érzett Gyöngyvirág nagyanyja
házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten,
amig a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol
egy nő az elmult éjszaka felvágta az ereit.

A falakról a mezitelen nők fénylő képei, versaillesi tájképek, hattyus
tó-részletek, piroskabátos lovagok és puderozott fejü dámák meglepetten
néztek a kékbabosszoknyás, leeresztett haju gyermekleány után, aki
félcipőiben, szivére szoritott kézzel, de mohó kiváncsisággal futott
végig az elátkozott szobákon, amig a csengő alig hallhatólag megszólalt
a kapu alatt, amint kivülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női
kéz megrántotta a „grófné“ kastélyán a szakállas oroszlánfejet.

Az egyik szalónban, ahol a ház látogatói várakozni, toálettet csinálni,
tükörbe bámulni szoktak, amig a nagymama megjelölte nekik a „kék,“
„piros“ vagy „mór“ szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel.
Beniczkyné piroskötéses regényei, továbbá nehány könyv Zolától, a
Szentek élete, nehány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény,
valamint Kossutány Tamás Hires bűneseteinek története hevertek egy
éjjeli szekrény fiókjában. A könyveket nők hozták magukkal, akik itt a
várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház
emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek a
téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piroslámpásos tavaszi estből.
Emelt fővel fordultak be a koronaherceg-utcába, hogy a kívánatos és
tiszta fehérnemüs kirakatokat megnézzék.

Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia
nyelvtannak és két arckép-albumnak örült. A tanuló-könyvekből tudást
meritett, – mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma,
aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A nagymama nem sok
lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ő falusi földesasszony
óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival,
szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)

Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki
arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a
fiugyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.

(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott egyik-másik arccal
az album gyüjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a diszmagyaros,
frakkos urak, akik kiviaszkolt bajuszszal, megnyirt szakállal, hóditó
tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon
mentek keresztül. A Calderoni-boltja, ahol a nagymamama az arcképeket
beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt és a kisleány azt
hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért
hagyták itt arcképüket.

Károlyi Istvánt csaknem megszólitotta a muzeumkert mellett, amint a
májbajosarcu főur finom cipőiben tovaballagott. De ismerősen pillantott
a délceg Apponyira, a sodrottbajszu, szélesvállu Elek ezredesre a lengő
vörös szakállu Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre, – csak
azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz
esztendő óta valamenyien egyforma, osztrák-hivatalnok szakállt viselnek;
– Somogyi Mórra, az őszhaju gladiátorra és Mannheit Jaquesre, a bozontos
Rigolettóra nézett az utcán és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. –
A kürtőkalapos, gólyalábu Dréher, a ragasztott bajuszu, szinte álarcos
lovag Freystädler, a lirai költő szivü és tőkepénzes arcu Kohner Jenő,
Erzsébetkirályné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők
arcképalbumából való Sennyey Géza, Prónay báró, a magyarruhás protestáns
főur, a hajadon fővel járó Salamon, a pirosszekfüs Péchy, a fürtösfejü
Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket harcsavadászatokkal
mulatattó Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségére,
„mucus“-nak dédelgetett nők hive: Batthyány Elemér, a torreádor
megjelenésü Bródy Sándor, a szőke szakállu Ambrus és az ifju Csekonics:
egykor majd ujra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a
gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék,
akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág nagyleány korában. Elgondolkozott,
hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.

Ugyanigy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.

A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe
gyüjtötte.

Gyöngyvirág néha bátorságot vett és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt
egyik másik feltünő szépségü, turnéros, frufrus hölgy nevéről.

– Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnője, – felelt a
gazdasszony és tovább sepert.

Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott:

– Sina báróné, mindennap nálunk teázik.

A féleszü gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy
hercegnőből és Sina bárónéból állott, mert több arisztokrata nevet nem
ismert.

Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is… Sokára, midőn virágot
árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt,
semmitmondó arcukra nézett és kereste rajtuk a régi szépség, a
gyermekkori álmok nyomait.

Soha sem lelt fel semmit gyermekkorából.

Tehát ez előkelő társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki
a világba bezárt szobájából.

– Szivesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a
többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a
tiszta kezét megfogni, ha Ninive módjára elpusztul a város, – mondogatta
a „grófné“, ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a
szobájában.

A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagu füzetei és tintás papirosai között
lesütött szemmel üldögélt. Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak
tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta
őket a kapitányságon. A házmestert sajátkezüleg megfenyitette. És a
legtöbb nőnek, férfinak csókra nyujtotta a kezét, midőn küszöbét
átlépték.

Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta midőn a délelőtti órákban a
boglyasfejü, mosdatlan „Esterházy hercegnőnek“ a nagymama parancsára
ajtót mutatott a gazdasszony és a legcsufabb szidalmakat kellett
elszenvedni a szegény hercegnőnek.

Máskor ugyancsak a nagymama rendelkezésére egy becsipett gavallért
taszitottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.

– Vajjon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük?
– kérdezte magában Gyöngyvirág.

Ezenkivül egy nagy fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi,
borjunagyságu eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde
erejétől mindenki félt a kerületben.

Maxnak hivták a jó kutyát és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői“
különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen
estefelé történt a séta és Max mindig egy férfikalappal a szájában
nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns uraknak lekapta a fejükről a
cilindert és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és
a hajadonfős ur a kutya üldözésére indultak, igy okvetlen találkoztak a
zöld ház kapujában s többnyire nem bánták meg a találkozást.

Max a kalappal szájában ugy nevetett, mint egy örömapa. „Sina báróné“
gamáslit és háttakarót himzett Maxnak és a ház többi látogatói is
kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett,
csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka,
mint egy oroszlán és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban
végigment a félreeső folyosón.

– Te bolond – kiáltotta a „grófné“ – csak kártyát hozok a kamarából.

Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából;
a női hangok ugy hangzottak, mint az Arany Szarvról, mikor zsákban
fojtogatják őket; a férfiak kacagása kisérteties és megdöbbentő volt,
Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum vőlegényeire,
arisztokratanyugalmu gavallérjaira, vajjon ők nevetnek ily durván az éj
óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes fáradt
beszélgetést a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a
szalónból. Tekintélyes, kürtőkalapos, őszbecsavarodott ur volt a
jövevény s karjait a kézelőjében ugy lógatta, mint egy szélütött, az
ádámcsutkája le és fel járt magos gallérjában, bús szemét a szőnyegre
meresztette.

– Ha volna valaki, aki hasonlitana az elvált feleségemhez… mormogta és
nem mert a nagymama szemébe nézni.

A „grófné“ figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet. Keskeny ajka
mosolygott:

– Talán személyesen őnagysága jönne ide.

Az őszes uriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta
tenyerével szemét.

– Nem… Ezt ne mondja – kiáltotta hörögve. – Az egy szent nő.

A nagymama vállat vont és az ajtóig kisérte látogatóját.

Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:

– El fogok szökni a boldogtalan háztól és magammal viszem Maxot.

Kilopózott szobájából és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos
farkával ugy verdeste a küszöböt, mint a dobot.



II. Gyöngyvirág szerelme.

Tizenhárom esztendős volt Gyöngyvirág, midőn megismerkedett azzal a
különös érzéssel, amit az életben hol kinnak, hol boldogságnak neveznek.
Néha csak annyi, mint egy átutazó felhő emléke a háztetőn, máskor pók,
amely a ház sarkában tanyáz és halálos hurkot fon. Nem mindennapi
jövevény, az életben csupán néhányszor látni őt átkocsizni a tájon.
Napfogyatkozás, amelyre megrendülünk. A költők többet daloltak róla,
mint az Istenről. Szerelemnek hivják.

A Fips-féle nőiskolába járt nyári hónapban, midőn a nagymama a Svábhegy
eldugott villájában nyaralt és a gazdasszony Max társaságában fogadta a
zöld ház látogatóit. A nagymama soha sem tudott aludni éjszaka, kezeit
tördelve járt-kelt a villa bozontos kertjében.

– Kilopják a szemem, – mondogatta.

De reggelre eszébe jutott előrehaladott kora, megrongált egészsége.

– Legfeljebb te örökölsz majd kevesebbet, – mondogatta szemrehányólag és
vadul belekapott a bontófésüvel Gyöngyvirág hajába, amely oly szinü
volt, mint a vörösréz és sürü mint a liszt. A »grófné« gyermekkora óta
mindennap megfésülte, mintha a másvilágon ezért külön jutalom járna,
aztán nem törődött tovább a gyermekkel.

Ugyancsak reggelenkint, midőn a madarak égbeszállóan énekeltek isten
bokrain, a bárányfelhők megcsókolták a hegyhátak mezőit, mint az ébredő
gyermekeket, a nagy fák kinyujtózkodtak, mint a teremtő óriási
szolgalegényei felkelés után, Gyöngyvirág a nagymama társaságában
szorgalmas vizsgálat alá vette a zöld ház gazdasszonyának számláit.
Flikné cselédirását, amelyet mindenféle elhullajtott papirdarabokra,
látogatást bejelentő sürgönyblankettákra, elhasznált levelezőlapokra
jegyzett, a nagymama üveg nélkül nem tudta volna elolvasni. A pápaszemet
pedig odahaza hagyta, miután nyaralni ment. A vetőkártyákat tapintással
is felismerte.

A gazdasszony számlái körülbelül elmondták az előző nap történetét a
zöld házban:

_Bevettem:_

  |Szobáert |52.– |frtot|
  |Egy régi adós, a zöldesernyős ur, akit egyszer leöntöttünk az
                emeletről |5.– |„|
  |A veres asszony adósságra |8.– |„|
  |Behajtottam a pulykatojás arcu leányon, mert jótálltunk érte a
                Mandlnál |7.– |„|
  |Házmesterpénz |10.– |„|
  |Ajándék szobalánynak |3.– |„|

_Kiadtam:_

  |Szappanért |7.– |frtot|
  |Mosónénak pálinka |–.80 |„|
  |Házmesternek fütyülő, a melylyel kocsit hiv |–.30 |„|
  |Bluzra a veres asszonynak |8.– |„|
  |Piac |9.– |„|
  |Házmesternének meghalt a rokona |2.– |„|
  |Nagyságos urnak |10.– |„|
  |Nagyságos urnak éjjel |12.– |„|
  |Nagyságos urnak kocsira |1.– |„|
  |Nagyságos urnak szivar és bor |–.80 |„|
  |Nagyságos urnak hordár |–.30 |„|
  |Nagyságos urnak zálogházi kamat |8.– |„|
  |Egy légycsapó |1.– |„|

       *       *       *       *       *

Midőn a számla végére értek, a nagymama ingerülten kiáltott fel:

– Nem tudom, mire való a házmesternek a fütyülő? De csak kerüljek haza!

A titokzatos nagyságos urról soha sem tett emlitést a nagymama. Ez a
nagyságos ur reggel jött és este távozott a házból, ahol egy félreeső
szobában aludt. Délben nagy velőscsontokat, párolgó marhahusokat,
frissen csapolt sört és Hölgy-cigarettát, valamint a bécsi Sport cimü
lapot vitte a szobájába a gazdaasszony. Gyöngyvirág egyszer látta a
cipőjét, midőn a szobalány tisztitotta. Nagy amerikai cipők voltak, egy
óriás viselhette volna. Gyöngyvirág máskor álmodott a cipőkkel. A cipők
harmónikáztak. Majd egy bőrből való óraláncot talált a folyosón
Gyöngyvirág. A nagymama gyorsan elkapta a kezéből.

– Ami nem a tied, ahoz ne nyulj, – szólt szigoruan.

Egyszer hallotta fütyörészni a nagyságos urat. Azt képzelte, hogy szőke,
felkunkorodó bajusza van. Teli piros ajka. Buta kék szeme. Lapos nagy
körme. Maga borotválkozik a tükör előtt. A tükörbe bámult és hetykén
fütyül.

A gazdaaszony számlája után, egy majoros szekéren utazott a városba,
amiért a nagymama mindig átkozódva fizette meg a tiz krajcárnyi
fuvarpénzt.

– Gazemberek ezek a svábok, – dühöngött. – De ugy is ősz lesz nem
sokára.

A Fipsz-féle leányiskola egy szobából állott.

Az asztal féllábon élt, a divány ujságpapirossal volt kitömve,
ételmaradékok hevertek minden sarokban, édespálinkával telt piszkos üveg
őrködött a kandallón, reménytelen szegénység és elhagyatottság közepette
egy töpörödött öreg zsidó emberke egyházi dalokat énekelt. Ő volt a
tanári kar és igazgató egy személyben. Az ujságban hangzatos hirdetések
jelentek meg a kitünő kereskedelmi szaktanfolyamról, ahol két hónap
alatt könyvvitelt, gyorsirást, kereskedelmi számtant, angol nyelvet meg
lehet tanulni. Boldogtalan, elvált vagy özvegygyé lett aszonyok ragadták
meg a megélhetésnek ezt a módját; elzüllött fiuk, akiket minden
iskolából kicsaptak; reménytelen vidéki vénkisasszonyok; kviétált
katonatisztek és a dusgazgazdag kecskeméti-utcai grófné vöröshaju,
porcellán arcu unokája.

Az öreg zsidócska két forintot számitott egy különóráért. A pénzt a
nagymama papirosba csomagolta és óva figyelmeztette Gyöngyvirágot, hogy
a kecskeméti-utcai házról emlitést tegyen.

– Egy svábhegyi majorosnak vagy a lánya. Szegények vagytok, állás kell,
amelyből megélhetsz, mert én nem élek örökké.

Az öreg zsidócska már a lábát sem látta, a felesége ajtódörömbözésén
kivül egyebet meg nem hallott, (midőn is az ajtó alatti hasadékon át
kicsusztatott rejtett helyekről való hatosokat,) az akadémiával
levelezett és a héberek történetét irta már harminc esztendeje olyan
betükkel, amelyeket rajta kivül senki sem tudott elolvasni.

A falon Rezső trónörökös olajnyomatu arcképe függött s a doktor a
királyfi halálával hozta kapcsolatba szomoru sorsát.

Ebben a szegény szobában ugy világitott a háromlábas asztal felett
Gyöngyvirág haja, mint a lopott kincs. Doktor Fipsz, bár közeledett a
nyolcvanadik évéhez, minden vagyonát, a két ócska szekrényt is
beleértve, odaadta volna, ha megérintheti a tüneményes leány kezét.

Itt ismerkedett meg első szerelmével, akinek egy pár esztendeig a
keresztnevét tudta. Imrének hivták a szerencsés fickót. Csöndes,
elgondolkozó arckifejezésü, tétova fiatalember volt. Atyja gazdag
magkereskedő, pesti patricius. Imre mindenféle szerkezeten törte a
fejét, elfelejtett ískolába járni.

Most az öreg zsidócskától akarta megtanulni előre kialkudott ötven
forintért a kereskedelem tanulmányát, hogy majdan atyja üzletét
átvehesse.

Imrének a haja a homlokába lógott és oly tiszta volt az arca, mint egy
szenté. Cugos cipőben járt, sok különböző kihegyezett ceruza volt az
oldalzsebében, töltőtoll és notesz. Egy potrohos, aranyfogu, beretvált
arcu szélhámos volt a barátja, aki mindenféle vállalatot akart
alapitani. Gyanus, mosolygó, ravaszdi szemü férfiu volt s olyan
fáradhatatlan sárga cipői voltak, hogy Bécsig elmehetett volna gyalog.
Halálfejes ezüst gyürü volt a kisujján és a kapu előtt zsebredugott
bottal sétálgatott, amig a tanórának vége lett. Körülbelül 50 esztendős
férfi volt, de egyetlen fehér szál sem volt hajában, bajuszában.

Olykor ketten is elkisérték Gyöngyvirágot a Dunáig. Mélyacsai ur, a
vállalkozó szerette a tekervényes utcákat; azt mondta, hogy ezt pesti
konfortáblisoktól tanulta. Utközben mindig üzletekről beszélt. Talán
tizféle terve volt. Utazási irodát, kávé-ügynökséget, detektiv-irodát és
kis szinházat akart nyitni. De célba volt véve egy ügynökség
felállitása, amely a kliensek boldogságáról gondoskodik, nőket és
férfiakat összehoz. Ezenkivül a furcsaságok boltját is megakarta nyitni
az Andrássy-uton.

– A kisasszony ülne a kasszában, – mondotta hizelkedve.

Más napokon uj tervei voltak. Kiszámitotta, hogy Pesten mennyi
borravalót kapnak a pincérek. Egy borravaló intézetet akart nyitni, hol
mindenki biztosithatná magát a borravaló ellen.

– A kisasszony állást kapna az irodánkban, – fejezte be a mondanivalóit.

Gyöngyvirág nem szerette az aranyfogu embert. Mindig olyan közel hajolt
a leeresztett hajához, mintha le akarná ollóval metszeni. Bizonyosan van
is a zsebében egy nagy kés, amellyel meggyilkolja éjjel a Dunaparton a
nőket.

Egy napon hiába várták a kapunál Mélyacsai urat a gyermekek, a potrohos
férfiu kockás nadrágja és sárga kemény kalapja nem tünt fel a
láthatáron. Egyedül indultak utnak és szótlanok voltak, mintha valóban
pótolhatatlan lett volna Mélyacsai ur.

Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot.

[Illustration: Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot. ]

A Dunán ugy fénylettek a hajók az őszi napsütésben, mint a boldogság
szigetei. Nem is lehet baja annak, aki aranyló szeptemberi délelőttön a
Fecske fedélzetén a Margitsziget felé utazik.

Az alagutban volt egy fülke, ahol egyszer csókolózni láttak egy
piroskalapu asszonyságot egy deres oldalszakállas, cilinderes urral.

Imre belépett a fülkébe és keresgélni kezdett a falon. Mintha valamely
jelt, felirást, titkot kutatna. Hátranézett és Gyöngyvirág utána lépett.

Itt történt meg az első csók, amely Gyöngyvirág arcát érte. Odáig soha
sem csókolta még senki. Talán csecsemő korában utoljára haldokló anyja,
akiről csak annyit tudott, hogy féleszü vándormuzsikusnak volt a
felesége. Vidéken céltalanul kóboroltak és Gyöngyvirág egy istállóban
született, mint a kis Jézus.

Nem is értette mindjárt, hogy mit tett vele a szentképarcu Imre.
Megijedt, aztán hirtelen nevetni kezdett, mint aki valami nagy
veszedelemtől menekült meg. A füle alatt, a nyakán érte a fiu szája, és
hasonló volt az érzése, amikor egy lepke a Svábhegyen a hajára szállott.
Érezte, hogy kis égő szines folt maradt nagyon fehér bőrén, amely talán
soha sem mulik el. Vajjon mit fog hazudni a nagyanyjának, ha észreveszi?
De még messzi van az Élesztő-villa.

A csók után megnyilt a gyermekek szája és végig a Krisztinán ezerféle
dologról beszélgettek. Imre mindig Mélyacsai urra terelte a szót.
Bámulta ezt az embert, mint egy istent. Ha egyszer megkapja anyai
örökségét, Mélyacsait társául fogadja. A minap is lelökött a járdáról
egy katonatisztet, aki a tyukszemére hágott.

Gyöngyvirág elfelejtette a parancsot és a nagyanyjáról és annak
Kecskeméti-utcai házáról minden szégyenérzés nélkül beszélt. És
kifejezte ama forró óhajtását. hogy szeretne elszökni a háztól.

– De hová mehetnénk? – kérdezte.

Imre összeráncolta a homlokát:

– Majd tanácsot kérek a barátomtól.

Gyöngyvirág nem mert ellentmondani, pedig irtózott Mélyacsai
aranyfogsorától. Egyszer megharapja az az ember.

A svábhegyi utnál váltak el. Imre sokáig állott helyén és Gyöngyvirág
vissza-visszanézett. A szeptember csodálatos pirosságokkal és
sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok
voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. Vajjon ki csókolta meg az erdőt, hogy
elpirult?

– Szerelmes vagyok, – ezt irta fel egy pad hátára Gyöngyvirág az Imrétől
kapott ceruzával.

Mikor elolvasta a betüket, hamar összefirkálta a szavakat.

Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy gyémántgyürüt talált volna az
imént a városban.



III. Gyöngyvirág eloltja a lámpást.

– Pénzt kell szerezni, – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai
ur, midőn a gyermekek tervéről értesült.

Többször levette fejéről sárga kemény kalapját, egy piros selyem
zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhuzta meg levetette a keztyüjét.

– Uzsoráshoz kell fordulni, – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb
ugy sem jutott eszébe.

A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A kontortáblis-uton Imre
barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki
egyszer Frank Boriska szinésznőt elszöktette.

– Amerikába mentek és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem.

Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni,
hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág
csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bünbeesett emberek menekülnek.
Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával
viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra.

Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája és
azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb nehány zsebkendőt és ingecskét tudna
egy batyuba kötni.

Mélyacsai legyintett:

– Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki
részletfizetésre szállit mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan
gazdag, megvehetné az egész kecskeméti-utcát. Lesz hitelünk bőven.

Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették.
Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot:

– Majd szinésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a szinházigazgatókat.
Csak rám kell bizni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem.

Míután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A
férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és
főként pénzt hogyan szerezzenek.

Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Svábhegyre e napon, mint
tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehez nem is volt
alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig
Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazithatta volna a
cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat
felhasználja, miután csupán karaván-szagu ládák és olajos hordók voltak
a hosszu, mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág
szomoruan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az
aranyfogu ember jelenlétében a cipője szalagját megigazitani.

(Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a
kecskeméti-utcába, délutánonkint nem egyszer látott előkelő hölgyeket és
urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni.
Egy magas, őszes, szőke bajuszu ur, akit magában gunárnak nevezett,
mindig ide huzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent
kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az urihölgyek, mig a
gunár cigarettára gyujtott, mintha mi sem történt volna.)

Utjában, amely a svábhegyi villához vezetett, kétszer is felirta egy
padra:

_Imre._

És nem törölte el az irást.

Éjjel eloltotta a lámpást, a teli holdba nézett, amely a hegyek felett
járt, mint egy nagy szem és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az
ablakon és a Béla király-ut felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltünik
Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint
egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről.

Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra,
elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kis leányról, aki este az
erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy
jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban és
halkan legurult a fák között; éjfél volt s csendesen elaludt.

Azt álmodta, hogy a holdból a ablakpárkányra lépett egy öreg törpe és
szigoruan megkérdezte, hogy hová tette a szivét?

Felelni akart, de nem tudott.

       *       *       *       *       *

Az ősz hosszu volt, mint egy fénylő, vörös női hajszál.

A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig
maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement.
Reggelenkint az ablakhoz vezette és sas-szemével mélyen a Gyöngyvirág
szemébe nézett.

– Már ismét nem aludtál rendesen, – mormogta.

Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtöl-talpig.

– Csak addig vagyok a nagyanyád, amig tisztességes leány vagy.

Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett
maradni a svábhegyi villában és nézhette a pirosló hegyoldalakat,
fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.

– Betegnek érzem magam, – suttogott a nagymama.

– Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.

Babonásan bizakodva feküdt a füben a régi villa előtt, ahonnan az alant
kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szivta a hegyi
levegőt, sárga antikgyürös ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az
élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király-uton.
Gunyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a
kecskeméti-utca zöld házát látogatják.

– Milyen jó, hogy én hallgatok, – mormogta magában, midőn egy-egy
előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.

Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyeket hosszu
életén át gyüjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent
megvallottak a férfiak és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.

– Az egész Pest válópört inditana, ha kinyitnám a számat, – nyöszörögte
a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni egészségét. Szidta a
kártyást, akitől egykor olcsópénzen megvásárolta a svábhegyi nyaralót.
Minek volt neki a villa, ha benne meggyógyulni sem tud? Napról-napra
dühösebb lett és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is
egy kövér, bujálkodó arcu járókelő uriember felismerte, ijedten
köszöntötte a sárga arcu, vércseszemü »grófnét«, aztán ugy elmenekült,
mintha puskából lőtték volna ki.

– Kár volt ugy szaladni Steiger ur, – mondogatta a nagymama titkolódzva,
– Itt én is tisztességes nő vagyok.

Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a
villa első részében. A gyönyörü leánykának hátul kellett tartózkodni,
ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem és a bujkáló rigón kivül
senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.

Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges,
hogy valamikor szent asszonyok kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan
nők várták a város felől vőlegényüket, aki soha sem ért ide.

Itt üldögélt Gyöngyvirág, mikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a
jóságos Fipsz urról, a szentképarcu Imréről és a kereskedelmi
számtanról, amelynek ugylátszik örökre befütyültek. Jókai Mór regényét,
az Aranyembert találta meg a házban. Vajjon ki olvasta előtte az
összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát
Noéminek e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek
elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.

Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat és hallgatta a szelet,
amely még soha sem tanánácsolt jóravaló dolgot a magányban, midőn
hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.

Az aranyfogu ember közelitette meg hátulról az elhagyott villát.

Gyöngyvirágnak torkán akadt a szó.

Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági
gavallér. Zöldkeztyüs kezével megsimogatta a leány fejét.

– Nem kell busulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt s
dolgoznak a kiszabaditásán. Csak ne veszitse el a reményt.

– Kérem, a nagymama itt van.

Mélyacsai pazarul legyintett:

– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem.
Helytállok én a nagymamával szemben.

– Megöl a nagymama…

– Gyermekem ne beszélj csacsiságot.

Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot és mohón, mint egy szörnyeteg
közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe
értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy
melle lihegett, mint egy fujtató, tagjai kinyultak, mint a póké az
aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt és egy ér ugy táncolt a
petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.

Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen ugy érezte magát, mint
azok a nagykalapos, olcsó parfümös, feketefátyolos, selyemruhás nők,
akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről és egy
régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán,
mint egy viz alól feljövő emlék.

  Aki ételt, italt adott,
  Annak neve legyen áldott.

Igy hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanitotta, midőn az első karéj
kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint
egy szentképecske kihull egy régi könyvből és megmenti a kétségbeeséstől
a boldogtalant.

A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg
nösténykutya ugatna.

A szélhámos eleresztette a könyező leányt. Gyöngyvirág megszabadulva a
durva kezekből, eltakarta az arcát a kezével.

– Utálatos, távozzon, – szólt.

Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a leány arcát simogatta és
elfulladva állott helyén. Ugy látszik, erőt gyüjtött, hogy ismét
megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők
összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.

Szegény, kimerült leányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg
gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd
visszautasitani az elvetemült vér ujabb támadását. A félelem e
rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a
torkodon.

[Illustration: Utálatos, távozzon! ]

És a néma, elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országuti
őszöreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.

Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot

Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjunagyságu fekete kutya.
Tompán, vésztjóslóan mordult az eb és medve módjára támadta meg a
botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette
magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogu
futamodása.

Gyöngyvirág dobogó szivét a kutya hátához szoritotta és ugy figyelt az
alulról jövő hangokra.

Flikné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát és ajándékul elhozta
kedvencét, Maxot.

De a nagymamát nem lehet kibékiteni.

– Meguntam, – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.

Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony
olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.

– Isten veled, Svábhegy, – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap
visszamegyünk a tömlöcbe.

Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a
levegőt.

Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.

Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a multakra,
egy sárga, esőverte, mohos, verendás kertiházat látott, amely körül
szarkák cseregnek, rigók ugrálnak és a fák ugy hajladoznak a szélben,
mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.

Mélyacsai urat csodálatosképen elfelejtette, mint egy rossz álmot.

Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…



IV. A zöld ház hőse.

Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama ujonnan
bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szürődött be a
világosság, a kocsik zörgése és éjjel a ház előtt a nők viháncoló
nevetése, férfiak gordonka-hangja.

A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt
levő öreg házba beköltözött Szalón Mimi és a nagymama ugy átkozódott,
mint egy pogány.

– Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! –
kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.

Szalón Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást üzött. Zömök, barna,
egykor szép, eldurvult arcu és megvető tekintetü nő volt, aki kihajolt
az ablakon és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden
éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói
letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt.“ Az
urakat, akik hütlenek lettek a régi házhoz, vizzel leöntötték az
emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval.

Flikné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nem
egyszer kalap nélkül, füzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyiló
konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz galy, mint
egy falusi házban. Lángost, pattogtatott kukoricát, sült tököt és
krumplit, valamint almát sütött itt Flikné a nőknek, közben hosszu
történeteket mesélt előkelő urakról.

Gyöngyvirág a hüvösödő őszi délutánokon hárász-kendőben, magányosan
üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött és szomoruan összefonta a
kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha
piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Svábhegy szeptemberi illatát
juttatták emlékezetébe. A piros nap, pirosan tüz a fejére és a keze
csaknem átlátszó.

A nők a földön kuporodtak és fosztókakedv uralkodott, mig Flikné arcát
kipirositotta a láng.

– Járt ide egy Szú nevü előkelő uraság az elmult években. Nagy,
bozontos, ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsuszott a
hasáról és mogyorónagyságu gyémántgyürük voltak a kezén. Ha megtetszett
neki valaki, lehuzott egy gyürüt és oda vetette. Szerencsétlen volt a
házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kinozni, szidalmazni
kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné
megseprüzte, mikor belépett a kapun. A „grófné“ kis Szúnak szólitotta és
barackot nyomott a fejére.

Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a
legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiakerünk néha
az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csuf,
rosszagu külvárosi házakban.

A „grófné“ a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál
szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,“ „Pálmay Ilkáért,“
„Blahánéért,“ a „Hegyiért,“ az ördög tudná már a nevüket. Egyik a
Zuglóban lakott, a másik Ó-Budán huzódott meg egy pincelakásban. Aztán
megfüröszteni, fölöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak
a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni,
hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról,
kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikné dolga volt. Flikné,
mindig csak Flikné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A lányoknak,
hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen.
Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák
Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kinlódott az anyósod.

Flikné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között és maga is
közébük kuporodott.

– Kis Szú nagy gavallér volt. Soha sem kellett neki a „Hegyesi,“ vagy a
„Márkus.“ Mindig csak azt mondta: „Flikné, én ismerem azokat a kifent,
szagositott dámákat, akiknek gummiból van a keblük, nedves seb van a
lábukon és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket.
Repettsarku, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza
sem a szóváltását, sem az öklöndözését.“ Be gazdag ur volt! A főrendiház
tagja volt és a piros püspökök háta mögött ült. »Egyszer majd elhozom a
kalocsai érseket. Flikné!« Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli
este fáklyás hajduk kisérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor
elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet,
nyulat, őzet, meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos ur“
tette a kezét.

Amig a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal és néha beszélt:

– Tudja, Flikné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi,
urinők után bomlottam. Szopornyikás eb módjára futottam a szinésznők
sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt, meg jó
cipője. Feleségem volt, ez szoktatott igy. Aztán egyszer hallom ám egy
rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezü asszony
a monarchiában, azt mondja az ispánomnak: «Te kedves himszamaram!…» Meg
még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az
életet és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit
sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekü dobot. De életben
maradtam.

Ilyeneket beszélt mindig a drága jó ur, amig bejött a hölgy.

Flikné ekkor kénytelen volt abba hagyni érdekes elbeszélését, mert a
konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb és farkcsóválva
hozott szájában egy zöld, vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol
az utcán orzott el a tulajdonosa fejéről.

– Vendég jön, – szólt Flikné és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját.

Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szivből
sajnálta a szegény Fliknét, rózsaszinü, tizesztendős slafrokkjában.
Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál.

Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz és naplóját irta egy irkába.



V. A nagymama utrakél.

Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a kecskeméti-utcai házban, az
élelmes Mélyacsai ur talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek
kezeihez.

Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette
Gyöngyvirág dolgát a fehérmellényes férfiu, mint akár a kioszkbeli
kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy
eltávozzon, zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely
helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a
mulatókat. Ő volt az a jószimatu férfiu a városban, aki számon tartotta
a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely tulajdonosok bevételét, a magyar
nemesség után áhitozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten,
mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás,
nyomban levelet irt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az
ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó
nyerőket várva: a szarka- vagy Duna-utcában, ahol a garçon lakások a
kapu alá nyilnak, zsebredugott bottal egész délutánokat sétálgatott,
amig a meghivott uriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos
házból. Mielőtt arcát rendbeszedhetné a gőgre és
megközelithetetlenségre, Mélyacsai gunyosan, mélyen a szemébe nézett és
sokatmondólag hümögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul
hazáig kisérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a
kiállott izgalmaktól.

Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált
Gyöngyvirág.

„I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabaditsam. A
maga jó öreg bácsikája.“

Gyöngyvirágnak szomoru napjai voltak. Ezideig ritkán jutott eszébe a
szentképarcu Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori
álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai
templomban, ahová kis gyermek korában (Flikné felügyelete alatt)
elengedte nagyanyja.

Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról,
akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifju Krisztusban, a szakállas
szent Józsefben és Antalban nem egyszer elmult életük férfiideálját
imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a
kacsa-utcában.

A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki
tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete
nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott és a kézelőit kihuzogatta.
Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a
földszinten… zokogó szivvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki
bömbölő hangon énekelt egy ismeretlen szövegü nótát. A nagymama nem
szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, mig
Flikné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot.
Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu.
Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai ur volt az énekes.

Egyszer a nagymama utazóköpenyegben és fogolyszárnyas kalapban lépett az
unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az
erszényben akár százezer pengő elfért volna.

– Egy-két napfa vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden.
Majd falun bevásárolok. Reménylem: jól viseled magad.

– Nem megyek ki a szobából.

A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében és
a két kezébe vette unokája arcát.

– Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsájtasz minden
szekaturát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik
mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak
legfeljebb nyugalmat.

(A fecsegő Flikné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a »nagyságos
ur« a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal és egy vendéghölgynek
az arcát megcsipte a kapu alatt. Szigoru jelenet volt emiatt a nagymama
és a »nagyságos ur« között. Végül a nagymama szobájába vonult és
keservesen sirt késő estig, hogy a nőknek megesett a szivük rajta. A
»szőke asszony« név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a
nagymama nem vette ki a szemét a »nagyságos urnak«; ő elbánna az urával,
ha rajtacsipné.

A nagymama leült a székre és az unokája hajával játszadozott:

– Tudod, gyermekem, én már végképpen meguntam itt az életet. Amig
szegény voltam, fiatal voltam, még csak szivesen kinlódtam ezzel a
különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne
kényszeritsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a
testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam
sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri
őket, az én vagyok. Milyen mocsok, mily elvetemültek, mily gazok.

– Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked
igértem! – fejezte be szavait »a grófné,« homlokon csókolta Gyöngyit és
eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház
előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja.

Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az
ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca tulsó oldalán, Szalón
Mimiéknél, épen öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők
és ködszagu köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kiváncsiakat.

A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld szinekre, amelyeket eddig
csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az
alsószoknyákon és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a
házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott,
nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre
vette.

Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig
hurcolták tulajdonosnőiket.

Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak.

A selyemharisnyák a mezitelen talpon rongygyá foszlottak és a nők nem
merték levetni cipőiket az urak jelenlétében, bár azok igérték, hogy
majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották.

Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyukszemek vannak, nem mindig
szabályos a derekuk, közelről nagyon roszszaguak és a fülüket vörösre
festik a tükör előtt.

Látta száradni a fehérnemüket a padláson és látta őket szennyesen mint
bünjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán,
ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér
keztyü. A fodrász tömi ki a hajukat kóccal és karjukról beretválják a
hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásitozni, a körmüket
nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hóditóan. Tudta,
hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba
kis gyermekek és szomoru öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket
hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyujtózkodik, összeráncolja a
szemöldökét és nem fél az akasztófától sem.

A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a
leshelyek akkor készültek függönyökön, ablakokon, ajtókon, szekrényeken,
amikor a nagymama még szegény volt és kénytelen volt őrködni az üzleti
érdekeken.

Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent.

Ezért nem tudott ő a nagymama falusi birtokára gondolni másképpen, mint
a tengerzöld alsószoknyákkal bevont mezőkre és libácskákra, amelyek oly
világossárgák, mint a szalagok a nők ingében. A kertészkést, amelylyel a
rózsákat nyesegeti majd a kertben, olyannak hitte, mint a beretvát,
amelylyel a nők a bajuszukat borotválják a tükör előtt.

– Csak Mélyacsai ur ne tudja meg, hogy a nagymama távol van, – gondolta
magában sóhajtva.

Maxot az ajtó elé fektette, midőn beesteledett és Max már elvégezte
tennivalóját a ház körül, csaknem egy féltucat férfikalapot hordott be
az utcáról.

Meggyujtotta a lámpát; a zöldernyőjü tanulólámpa, mint egy megérkezett
jóbarát forditotta feléje világosságát. Almát eszegetett és Jókai Mórtól
az Aranyembert olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikné egyhangulag
duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben.



VI. Gyöngyvirág gyermekségének vége.

Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott.

Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, pirosorru emberkékkel és a
fekete selyemtrikós Arzén Lupinnal, akinek egy társa bizonyosan a házban
tartózkodik.

Hajnalban aztán változtak az álomképek.

A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben
Gyöngyvirág majális-ruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A
nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az
arca, a szempillája sötét, mint a bükkfa-erdő kezdete havas tájon. A
potrohos Mélyacsai ur aranygombos, fehér mellényben jő a halott
látogatására és lehelete oly hideg, mint a kályhából siró őszi szél.

Fogvacogva felöltözködött és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a
nagymama távollétében.

Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó és az őszi
hajnal világosodtát várta.

A hajnal azonban oly lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke
utközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyegében szundikálva hajtja a
lovakat és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is
megérkezzenek az állomásra.

– Gott im Himmel, – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta.

Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a
Kecskeméti-utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa koránfekvő
keztyüsök laknának az utcában.

Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve, kinyitotta az ajtót. A küszöbön
feküdt Max, a fekete kutya; lompos farkával tompán legyintett.

A ház már csendes volt. Elhuzódtak a vak hegedüsök, akik olyan
szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsirnak.

A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőkeasszony“
lesbeállott a Sándor-Kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött,
elcsalta őket a zöld házba és olykor reggelig nem hagyták békén a
vakokat a megvadult nők. Flikné kétségbeesve kiáltozott:

– Ez az őrültek háza.

És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára.

Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között állt egy fölforditott
ládán a „nagyságos ur“ kiüritett pezsgős palackokkal körülvéve és
homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki
arra tanitotta, hogyan lehet a turfon meggazdagodni

A földszinten hirlapirók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A
hirlapiróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek“ nevezett öreg
szerkesztő midőn nehány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a
földszinten a numero 6-ban és csak pénze fogytával, két hónap mulva kelt
fel. A „grófnénak“ uj nadrágot kellett vásárolni az esperes részére,
mert a régibe nem fért be a meghizott férfiu.

Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altató-port vett
volna be éjfél után.

Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem
csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrud, amelybe kapaszkodva már
annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrud rendelkezésére
volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint
a tömlöc falára.

Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak.

A kilincs engedett a nyomásnak. A kapuszárny félig megnyilott, mintha
maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a
kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a
háta mögött maradt.

Maxtól követve az Egyetem-utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A
sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek.
Az öregek a zsebórákat nézték, vajjon nem kellene már fölkelni.

A barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a
fekete kutyát.

Egy álmos házmester megszólitotta Gyöngyvirágot:

– Hová kisasszonyka, ily korán reggel?

– A Svábhegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le, – felelt Gyöngyvirág és
most már nyugodtan ment át Pestről Budára.



VII. Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába.

A nagymama feltette az okulárét. Fehér fökötőjében, setét ruhájában
olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten.
Felemelte a mutatóujját és az asztalon kibontott levélre mutatott:

[Illustration: Aztán nekifutott a kapunak. ]

– Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve
is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember
neve.

– Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz, – felelt Gyöngyvirág.

A nagymama oly szeliden csóválta a fejét, mint egy jó asszony.

– Gyermekem, bár megigértük, hogy soha se beszélünk előbbi életünkről,
sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sürün megfordultak
szininövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem.
Egymástól tanulták a pénzszerzés utját e fiatal hölgyek. Uj kalap, ruha,
cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az
igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen
igazgató urnál. Véleményem szerint vándorszinész volt őkelme. A
korhelykedés elveszitette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a
kutyagolásban a lábát. Most uj exisztenciát teremt magának, miután
észrevette nyilttéri hirdetésünket a P. Lloydban. Nézzük csak, hol lakik
e bizonyos igazgató ur?

Remete R. Arnold szinészeti és variéte-iskolája a király-utcában volt. A
nagymama megnézte a házszámot és mint régi pesti asszony megállapitotta,
hogy a háznak valahol a Teréz-templom környékén kell lenni. (Amerre az
egykori Kék macska volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a
Király-utcán.

– Legalább a közlekedéssel sincs gondunk, – vélte a nagymama és
előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan
akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a
templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból.

A Svábhegyről jókora ut volt a Király-utcáig.

Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfénybe rajzó
Király-utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásitásával hasonlitott
egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott a
nagymama. Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok-terén lakó
házmester vallomása nyomán a nagymama elcsipte Gyöngyvirágot a svábhegyi
villa padlásán, ahol száritott gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt
a kis remete, (mig Max, a saját szakállára vadászott a környéken, mint
egy rablólovag), az öregasszony megenyhült Gyöngyvirághoz.
Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét,
boldogtalanabbnak gondolta magát az utszéli koldusnál és órák hosszáig
imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték
életüket.

– Ha nem találtalak volna meg, mondta, harangokat öntettem volna az
egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék.)

Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a
kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, mig néhány kiöltözködött fiatal
nőre, akik utközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett.

– Jer közelebb, Gyöngyi, – mondogatta, mikor egy-egy páva
felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a
gavallérnak, aki odáig kisérte. A nők ezidőtájt még hosszu szoknyát
viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni.

A Teréz-templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a
társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt
asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a
templom fala mellett.

– Lásd, igy jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről, –
szólt a nagymama.

Egy kétkerekü, lebőrözött székben ülő, halfejü szörnyetegnő felvisitott,
mint a denevér:

– Grófné, nem ismer?

A nagymama elforditotta a fejét és megragadta Gyöngyi kezét.

– Vajjon, melyik lehetett ifjukori barátnéim közül? – rebegte, midőn a
bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot
árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány.

Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti
iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs.

A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a
gránit-lépcsőházra.

[Illustration: Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold
művészi iskolája a harmadik emeleten van. ]

– Nini, hisz ez a régi Pekáry-ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a
ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a
Kék macska.

A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre
vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori hires éjjeli
mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és
fiákeresekkel, amig lengő, lengedező ifjuságát élte. A zsebkendőjébe
köpött:

– Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Soha se légy
mámoros, gyermekem, szólt.

(Vagy: örökké, – gondolta.)

Remete ur iskolája kivülről nem volt biztató. – Roszszagu konyhában egy
agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcu nő rántást kevergetett.
Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé.
Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a
nagymamának.

A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felirásu
tábla függött.

Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna.

Kis szinpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje
tulemelkedett a diszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A
háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott
alant és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király-utca zajgása
messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend
függött a falon, amelyre krétával voltak irva nevek. Az órarend szerint
a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy
órájából.

De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy
fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak
apjuk keresésére.

A nagymama összehuzta a szemét és tetőtől-talpig végigmustrálta Remete
R. igazgatót.

Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt, – nyilván a sok
éjszakázástól. Császárszakálla volt és a bajusza kipederve, mint egy
csendbiztosé, – nyilván szereti a könnyelmü nőket. Becsületes kék szeme
volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben, – de lehet, hogy
vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérnemüje
meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony
bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és
nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürkebetétes
cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt.

A nagymama az orrát fintorgatta:

– Talán rossz helyen járunk…

Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára
szegezte. Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta.

– Süket ön? – kérdezte a nagymama.

– Kicsit nagyot hallok, – felelt náthás hangon Remete.

A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt.
Bizott a süket emberekben.

– Az unokám szinészetet akar tanulni, – kezdte a nagymama harsogó
hangon.

– Lehetséges, – felelt Remete R.

Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől-talpig
végigmérte Gyöngyvirágot.

– Elég hosszu a lába, – szólt az orrából.

A nagymama helyeslően bólintott.

– Az nem tartozik önre, – egyáltalában semmi sem tartozik önre, ami az
unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez?
Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak?

Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót
és mérgesen kiáltott:

– Küld be a gyerekeket!

Néhány pillanat mulva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint
az orgonasip. Hegedühurszinü hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi
ősz és rongyosak, mint a lelencek.

– A gyermekeimért dolgozom, – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök
kibukfenceztek az irodából.

A nagymama esernyőjére támaszkodott és héjjapillantással figyelte az
igazgató mozdulatait.

– Hány tanitványa van?

– Sok.

– Szám szerint?

– Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen
husz-harminc növendékem szokott lenni.

A nagymama helyeslően bólintott.

– Van önnek valami oklevele?

– Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még nem volt
divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári.

– Szinész volt ön?

– Rossz hallásom miatt csupán karmester.

– Ismeri a Madarászt?

Remete R. a zongorához ült és eljátszotta Postás Milka belépőjét. A
nagymama sóhajtott:

– Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy husz esztendeje nem
voltam szinházban. De ezentul majd minden este elmegyünk valahová,
gyermekem.

Aztán tovább faggatta Remete urat:

– Van önnek valamely rossz szokása?

– Rossz szokásom: szegénységem.

– Miért pödri a bajuszát, mint egy portás?

Remete R. meglepetten nézett.

– Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak.

R. R. Arnold busan legyintett.

– Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a
szeretőmnek.

– Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát?

– A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény.

– Iszik ön?

– Este három korsóval a Bécsi sörházban.

– Kártyázik ön?

– Nem érek rá.

– Szereti a nőket?

– Régente.

– Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére?

– Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen
szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak?

A nagymama lefizette a tandijat, a beiratási költséget, a kosztüm-pénzt,
a zenedijat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is
kapott két hatost.

– Még egy kérdést, – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a
szini pályára készül, vagy mükedvelő?

A nagymama kérdőleg nézett unokájára:

– Felelj, Gyöngyi.

– Szinésznő szeretnék lenni.

A süket ember bólintott:

– Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két
könyvünk van. Mükedvelők és hivatásos müvészek könyve. Ha tehát a
kisasszonynak, komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a müvészek
közé. Mama, hozd be az anyakönyvet.

A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros
gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart
engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazitotta:

– Becses neve?

– Élestő Éva. S betüvel.

– Mintha más néven szólitotta volna az imént a tekintetes asszony?

– Gyöngyvirág a családi nevem.

– Helyes, nagyon helyes.

Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt
elégedve. Átvett még husz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett
beirni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kisérte a vendégeket.

– Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói
után az angolkóros gyermekeknek.

Amig a krisztinavárosi omnibuszra vártak, a nagymama inkább az
esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta:

– Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesitsem. Ha festőmüvésznő
vagy gyermekkertésznő akart volna lenni Gyöngyi, azt is kibirnám.
Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek.

Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké
változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz.
Fájdalom, remény, ifjuság és öregség gurul a szivtelen kerekeken. A
kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág
dobogó szivvel nézett a Király-utca elmaradozó ódon házaira, sötét
boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira.

– Az apád zsidóember volt, – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan
a szemed, mint ítt a lányoké.



VIII. A szerelem zörög, mint a mák.

Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt
valaki észrevette volna.

– Ugy teszek mint az egyszeri ember, mondta otthon a feleségének, a
tisztességes arcu nőnek, – behunyt szemmel nyelem le a suvixot.

A Remete-féle müvészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy
Elzüllött Elza nevü leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért
hivták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt.
Szüzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig
fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a Borozóban, ahol reggelig
mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra
fakadt és fünek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakitani az
életmóddal. Akkoriban történt, hogy a Borozóból több leány férjhezment.
Egyik Érsekujvárra, az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a
harmadik egy dusgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt.

Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott mert az ő
kezét senki sem kérte meg egy hosszu életre.

Hajnalban a Borozóból egyenesen a Teréz-templomba sietett. Néha kis
bucsujárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők,
kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért a
hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a
Nagymező-utcán, mint faluhelyen a bucsuvezér az ájtatosokat. Megmutatta
a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia
rokona, az első padsorban térdepelt le és alázatosan köszönt a karinges
papnak. A hajnali mise volt hosszu ideig Elzüllött Elza boldogsága.

A bucsusok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivőlélekre
találni az éjszakából a Borozó hajnalába hullottak között, akik
hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és
Ady Endre kisérték a szegény leányt a Próféta-utcáig. Már ugy látszott,
sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérités hajlékába terelni,
amikor Adynak eszébe jutott, hogy a Három hollónál várja őt Zuboly éjfél
óta. Elzülött Elza hittérités és szerelem nélkül ballagott el
boldogtalan életébe.

Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel hét
órakor jött a miséről. Remete ur csupán azt restelte, hogy bajusza még
nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az
irodába, mig a sovány, hosszu Elza összekulcsolt kézzel várta a kis
szinpad rojtos kuliszái között.

– Ivette! – mondta álmosan és savanyuan R. R. A. és sanzonokra tanitotta
Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a
szerződés.

A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután
megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik.
Többnyire Elzülött Elza órapénze szolgált korán regge létalapu a kis
családnak. Marika, a tizesztendős kisleány lement a pénzzel a
kávémérésbe és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen
körülült.

Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában.

Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket
végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember,
mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a a
családjáért?“ – mondogatta R.) A tisztességes arcu feleség a
legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket, R. Arnold a zongoránál
ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett
Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma
és egy kupa ser volt az elrejteni való, mint ezt Gyöngyvirág egyszer
észrevette.)

– Itt a hölgy, – kiáltott be az irodába a tisztességes arcu asszony.

– Csak fel vele a szinpadra. Hadd szokja meg a kuliszát, – felelt a
szekrénybül Remete R. és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan
leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.

Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya
álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg
magáról. Remete R. Arnold zsiros, sárga kalapját lekapta a fogasról és
szaladni akart vele a Kecskeméti-utcába. De az ajtó zárva volt. Remete
igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára
nézett.

– Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandijat.

Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a
_Lövinger_ cimü kuplét, amely ez időtájt divatos volt a pesti
zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomoruan énekelt; a két kezével,
fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol
az énekesnek kezdeni kellene a szinpadon. Sőt egyszer felkiáltott:

– Gyerünk, drága.

De talán harmadik óra is elmulott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten,
félig vidáman énekelni kezdte:

– Lövinger, Lövinger…

– Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal, –
mondotta Remete R. és elmerengett.

Gyöngyvirág még a kis szinpadon ült, – Remete úr arról beszélt, hogy
megnagyobbitja az iskolát, – amikor a tisztességes arcú asszony
felnyitotta az iroda ajtaját és életuntan beszólott:

– Itt vannak a méltóságos hölgyek.

Nyomában két égi meszelőrud nyomakodott be az ajtón és olyan lármát
csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a müvészeti irodába. Egy
nem régen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok és
ellenállhatatlan vágyat éreztek a müvészi pálya iránt. Gyászkalapot
hordtak, tetőtől-talpig egyformák voltak, nagyorru, csontos,
kincstári-leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az
ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi-kisasszonyokat
sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a
cigányprimások kivasalva és hóditóan huzták a nótát, a kisasszonyok
megjelentek gyászruhás anyjukkal és vadászatot rendeztek atyjuk régi
tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a
költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak
borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a
Princeszász-cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második
pohár bornál monoklit tett fel a szemére és fixirozta a kávéházat. A
növére egy kvietált hadnagy nótáját dudolgatta, mig az ezredesné
elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek
el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.

Különben jószivü, dolgos, tisztességes gondolkozásu nők voltak, mint a
kereszténylányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben:
férjhezmenni, aztán gyermekeket nevelni.

Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élesztő
Frigyes nevü hadnagy szolgált a hadseregben.

– Bizonyosan a bátyád volt, kicsike, – mondta Izaura és nem adtak helyt
Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja.

A Pongyi-kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura
az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek.
Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikámat“ éppen olyan
jól tudta, mint az „Ojé die Liebe“-t. Egyetlen ugrással termett a
szinpadon és nem várta, amig Remete R. jelt ád az indulásra.

– Maga kis Fedák Zsazsa, – dünnyögte a karmester, de olyan savanyu arcot
vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos
kisasszonyok nem voltak pontos fizetők.

Mig Emerencia a szinpadra viharzott, mint egy boldogtalan „szerelmes“
kasztiliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta,
félcipőjét csaknem szétverte táncközben: már gyermekkora óta nagy sikere
volt a családi körben, amint a szilaj spanyoltáncot lejtette.

A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Izaura a
Fehérhajó-utcában lakott, a Graskovics-féle házban; mig Emerencia a
Szervita-téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevü ragyás
uriember, erdélyi méltóságos ur volt a vőlegény, aki protestáns volt és
világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános
helyen a Pongyi-kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket,
külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat
sirdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült,
hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon
nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két
kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret és csöndesen megnyugodott
sorsában.

A Pongyi-kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek
Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy
kutyaszijat, amelyet a kezében vitt, mig Izaura lépten-nyomon hegyesen
füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit, foglalkoztak vele.
A „báróról“ soha sem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat
emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és
tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak és piros frakkban mentek a róka
után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték
Gyöngyvirágot s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték
a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.

– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.

Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott és odahaza soha sem
merészelte kinyitni a száját a Pongyi-kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A
nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva és ilyenkor nem volt
tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét és ugy vágta a kis
baltával az aprófát mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt
késlelkedett a bérfizetéssel a Kecskeméti-utcai házért. Még csak azt sem
vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a sziniiskolát látogatja. Majd egyszer
kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagu igazgatónak, de egyelőre hallgatott.

Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban
leguritaná az ezredesnét lányaival együtt a Svábhegyről, ha
meglátogatnák.

Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a
Pongyi-kisasszonyokat.

Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben
jönne, cimeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: _Gyöngyvirág,
kedves kis rokonunk_ cimére. A levélben a Pongyi-hölgyek felkérték
Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete ur előtt. Ők hosszu
ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak
volna egy szabad délutánja, 3-tól 4-ig, meglátogathaná hüséges
barátnőit.

– Tudtam, hogy ez lesz a vége, – szólt náthásan Remete úr és nyomban
közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcu asszonnyal, amiből
nagy sirás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva
hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek
után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik családjáról.

– Hivjátok Laubernét, – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni
az időmet.

A gyerekek elszaladtak és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek
trafikja volt a Király-utcában és titokban a szini pályára készült.

Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott
Gyöngyvirág.

Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a
régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és
aranyránett-alma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszu és
vörhenyeges volt, mint a hervatag füszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről
álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk
elé varázsolták a szegény szobaurak. Kanaáni boldogság lehetett vállát,
keblét megölelni. Az omnibusz-kocsis tátva felejtette a száját, ha szél
fujt a Király-utcában és Lauberné hajadonfővel, harász-kendőben és egy
szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából
inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata
volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat
volt a nyakán.

Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné
feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat
hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.

Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott
börziáner, aki az összes brittanikákat végigropogtatta a boltban,
állitólag nem szerette „a kövér zsidóasszonyokat“. De felfüggesztette a
villásreggelit a Bécsi sörcsarnokban, ha az ablakon át megpillantotta
Laubernét.

– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt és hatalmas
potrohával, asztmatikusan szuszogva, vetette magát a trafikosné után.

De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hirlapiró ur
sem. Ez a kilumpolt arcu, borgőzös, létra-formáju, görbenyaku
fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely
szerelmes a tanár ur páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken
törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája
után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik irói tevékenysége,
ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál-utcában, a Régi bablevesben, ahol
délelőtt spriccer mellett irt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapokba. A
kéziratot hordárra bizta és ilyenformán már adósa volt a Király-utca
összes hordárjainak. Gyakran volt részeg s ezért Laubernét tette
felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedüse volt: rokon és
barát nélkül, a csodával határosan tartotta fenn magát az idegen
nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a
Vasvári-utcai templomba jártak imádkozni. Vajjon miért imádkoznak? Ha
zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert
az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a
gyönyörü nőiknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a
ferde látószegből nézte az életet, hogy ő ugyis szerencsétlen, tehát
nincs sok vesziteni valója.

Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt
Laubernénak, amikor a kis szinpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt,
a levegőbé emelte a lábát és Remete R. A. ugy verte a zongorát, mint a
zengerájban.

Blau Diogénesz Carola Ceciliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor
és kijelentette, hogy az ünnepelt diva nem közeliti meg Laubernét. Ha
nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte, –
hordócska sert és pompás villásreggelít hozatott fel a „Bécsi“-ből.
Antal, a fehérkötényes csapos, büszkén hozta fel vállán a hordót és a
tisztességesarcu asszony ócska evőeszközöket nyujtott be az
ajtóhasadékon. R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél s ekkor
elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.

Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros
barátságosan piszkos, kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt
megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését
hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint
egy csengőt.

– Riza, – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagu, szomoru
udvaroknak. – Meghalok!



IX. A gólya kelepel.

Gyöngyvirág egy októbervégi napon meglátogatta barátnőit.

Előbb Izaurát kereste fel, aki a Szervita-téren lakott.

Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak s régimódi,
kényelmetlenül épitett házakban, bolthajtások és féligvak ablakok mögött
huzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a
városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gummikádban fürödhedtek,
mert a lakásban nem volt fürdöszoba; télen fával fütöttek, mert igy volt
épitve a kályha; de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a
levegő.

A belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott
keringőzőtt a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a
bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábu grófnék; tiszta
ruházatu öreg nyugdijasok üldögeltek a padokon; a gyékénykosaras virslis
és a császárzsemlyeszagu pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak,
midőn becsengetett; a probirmamzellek kigyózó deraka és a kalaposnék
fehér bluza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a
könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész
életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A
boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az elegánciát könnyü itt
megtanulni és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a
legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, keztyüt, oly
emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalkavadászat. A párisi áruk
egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők.
Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a
könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta
kezedbe a pincér. A borbély Párisban tanult fodrászságot; a fehérnemübe
szüzleányok himezték a monogrammot; a füszerkereskedésnek olyan szaga
volt, mint egy oceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A
vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobil-fátyol
nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt
vakitottak és vadonatuj bankjegygyel fizetett a bank. Boldog belvárosi
évek! Vajjon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjuság?

Izaura lakása japáni stilusban volt berendezve. A földön és a székeken
igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárgaselyem
ernyöjű lámpás halkan zugott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek
voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán.

Izaura hófehér ágyban feküdt és egy pirosszallagos, bamba kisgyermekre
fáradtan, szomoruan mosolygott.

Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára.

– Kis baba! – kiáltotta álmélkodva.

– Fiu, – suttogott Pongyi-kisasszony.

– Fiu, – ismételte Gyöngyi és még nagyobb csodálkozással függesztette a
szemét a pirosszalagosra.

– A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet mulva Izaura.

Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre
telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiut és hosszadalmasan
nézte, mint egy álmot.

– Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura.

– Ó, nagyon, – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajjon, hogy hivják? –
kérdezte titkolózva.

– Sándor.

– Sanyi.

Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott
örömében, mikor az kinyitotta a szemét.

– Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor
használta volna e kifejezést.

Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A
csecsemő nyögött, furcsán eltorzitotta a száját, majd meg lecsukta a
szemét, ezzel mintha a napsugár is eltünt volna a szobából.

Izaura felkönyökölt az ágy párnáira és búsan nézett Gyöngyvirágra.

– Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a
gyermeket. El akarja tenni az utból.

– El akarja tenni az utból? Hisz senkinek sincs utjában a csepség –
vélekedett Gyöngyi.

– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet, – rebegte
Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem
a szomoruságok láncolata.

Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a
térdin tartotta Sándort. Váratlanul szomoru csend ereszkedett a szobára,
amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas
férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe
borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt
októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni
kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek utjában van.

– El kell őt tenni láb alól, – mondogatja az anyám. Azt állitja, hogy ez
a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az
egész életet.

Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraitéltre.
Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölőkést fen
a köszörükövön. Vajjon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában
hogyan teszi el az utból?

Az ajtó felé huzódott. Ó, minek jött ide e szomoru házba, ahol a
világrajövő kis gyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is
lesz gyermeke, a vállára, a kebelére ülteti a kicsit, mint egy pillangót
és ugy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajjon hogy hivják
majd az ő gyermekét? Ha fiu lesz, csak Imre legyen a neve, a haja
hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha
véletlenül leánykát kap?

Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé:

– Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb
alól!

Gyöngyvirág megrettent.

A nagymamára gondolt.

Vajjon mit mondana a nagymama, ha egy kis gyermekkel a karján állitana
be a Svábhegyre? Nem igen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne
az öregasszony.

– Gyere közelebb, Gyöngyvirág, – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te
vagy életem reménysugara, ha te is cserben hagysz, felkelek a
betegágyból, elvánszorgok a Dunáig és a gyermekkel együtt a ködös vizbe
temetkezem.

– Ne beszéljen, Izaura, – kiáltott Gyöngyi és eltakarta az arcát. –
Mostanában nagyon csuf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint
az átok. Kétszer is meggondolja magát, amig a folyóba akar ugrani.

– Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom
az anyámnak, aki gyülöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen
kis bogárral. Talán éheztetné… megverné… Ő ugyan azt állitja, hogy ne
legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó
asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe
viszik játszani a gyermekeket és beleejtik a nyitott sirokba. Többé
sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül
vergődne egy sirgödör fenekén, nyivákolna, sirdogálna, senki sem hallaná
meg a hangját, – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki
elszáradt lábával oldalba rugná gyermekemet. Ah, sosasem tudtam
megérteni azokat a szülőket, – akik gyermeküket csizmadia-inasnak adják.

Vadul felkapta a gyermeket az anya és a nőstény heves mozdulatával a
melléhez szoritotta.

– Nem adlak oda, nem én… Ne félj kis bogaram, nem leszel csizmadiainas.

Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája és pityergő hangon
szólalt meg:

– Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort házában. Furcsa,
bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő.

Izaura megígazitotta a szalagocskákat a gyermek ágynemüjén, megsimogatta
a tejszin csokrokat, kihuzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat.
Félszemmel nézett Gyöngyvirágra.

– Azt én sem hiszem, hogy a budai, tekintetes asszony jó anyja volna az
én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szive a cseppséghez. Érző
sziv, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének,
különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy
kis tervem, amit hosszu éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel
feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a
jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még
férjhez akarnék menni. De én már ugy sem megyek férjhez soha. Csak leány
maradok és fehér ruhában, mirtuszkoszoruval a fejemen temetnek el. Soha
sem fogom megismerni az asszonyok életét. Szüzi tisztaságban megyek át a
másvilágra, mint egy apáca. Hisz az asszonyok mind tisztátlanok. Csak
addig vagyunk boldogok Gigi, amig leányok vagyunk.

Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott
ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska.

– A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek
lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra
kell vigyázni, hogy a világ még ne tudja. Az emberek rosszakaratuak,
hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A
férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Soha se mond el a titkaidat
férfinek, mert visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne,
menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt
fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanusitani, mert senki sem
látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem
hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én
nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány
vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a
férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint
azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt
folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám
ezredes volt.

Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott
szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott
volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bünbeesett leány védőbeszédét.
Imára kulcsolta a kezét és titkon azon fohászkodott, hogy soha se
kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelmüségeért.

– Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet,
mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan,
felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné,
legfeljebb önmagamat.

Izaura sirni kezdett. Könnyei a mártirok fájdalmával hullottak és
megfényesitették az arcát, mintha belső fény világitaná. Sándor
csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomoruságot
okozott világrajöttével. Szegény, törvénytelen gyermekek, dehogy is
jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják
öket. A nemszeretem kislelkek odaát maradnának a tulsó parton, ahol az
arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajjon miért is
hivják át őket gyenge percekben a boldogság honából?

A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta
a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejtsek közzé volt himezve a neve és
letörölte vele az anya könnyeit.

– Ne sirjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére.

Az anya felemelte a fejét:

– Ó, ne mond barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak
kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, mig a világra
hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek,
szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők ugy
jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sirját
kell meghóditani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét,
amelyet szél lenget. Milyen tiszta és sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó
tükrében a vizililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az
arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét.
Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a
szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszu életen át
születésük varázsa.

– Én szeretem Sándorkát, – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág.

– Szeresd szegényt! – rebegte Izaura, – megérdemli. Van egy ház a
Tüzoltó-utcában, amelyet jóemberek épitettek. Fehér Keresztnek hivják.
És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban
élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a
jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghuzod a csengőt, aztán
elfutsz, amint lábad birja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág?

– Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi és erősen fogta a gyermeket.

– Sándort majd beviszik a házba a jóemberek és felnevelik. Esküdj meg,
hogy megteszed, amire kérlek.

– Esküszöm, – felelt Gyöngyi és keresztet vetett.



X. Gyöngyvirág utja a pusztában.

– A mi Urunk Jézus Krisztus szamár háton menekült Herodes fegyverei
elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szüz karjain – mondta Pongyi Izaura,
amig utoljára felöltöztette a gyermekét.

Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a
sarokban és a fejleményeket várta.

Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután
abból a monogrammot eltávolitotta.

– Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajjon látja-e még szegény
anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszinü talpad?
Eldorádóba, vagy a szomoruság földjére? Kinek a kezét fogod meg
ujacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhérkötele
a nyakadban? Ő, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled!

Pongyi Izaura ráborult a gyermekére és oly keservesen siratta, hogy
Gyöngyvirág megszólalt a sarokból:

– Miért sir? Hisz nem halt meg Sanyi.

– Te azt nem érted, – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna,
legalább tudnám a sirját. De igy, – vajjon látom-e még valaha?

Erős hegedühurra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősitett Izaura?

– Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen
erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már
atyád nevét nem örökölheted.

A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta.

Aztán az irásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett
elvégezni, hogy egy esetleges nyomozásnál ne legyen a kézirás árulója
Pongyi Izaurának.

„A gyermek neve Sándor.“

Igy irta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiucska inge alá
csusztattak.

Aztán bekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, utrakészen.

Félhat volt. Az októberi délután az estébe tünt, mint egy sárga kocsi,
amely elgurul a szürke országuton.

– Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz
tévedni és rossz helyre viszed a gyermeket.

– Attól ne féljen, – suttogta Gyöngyvirág és nagy szerelemmel nézett
Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre.

– Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szivem
fájdalomtól.

Gyöngyvirág kinyujtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye.

– Megállj, hóhér, – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókoljam
meg utoljára kicsinyemet.

Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében
talán előszőr érezte a kin és gyötrelem nevü látogatókat. Eljöttek e
sisakos, vadképü idegenek és kardjukat Izaura szivébe mártották, hogy a
szegény hölgy összeroskadt.

– Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amig látlak.
Bár örökké látnálak az ablakból.

Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát és a kendője alá
csusztatta. Ugy nézett ki, mint egy kis pesztra.

– Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szivén érezte.

Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amig Izaura eltakarta az arcát és
az ágyra vetette magát kétségbeesésében.

[Illustration: Neki a városnak. ]

Most neki a városnak.

Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágitott Belvároson át.

Az utcákat már ellepték a diszes uraságok, urnők, akik illatozva,
frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci-utca felé siettek fénylő
cipőkben. Betanult, de ujnak látszó mosolyok az arcokon. A szemek
villámlottak, mintha mindenki megifjodott volna lámpagyujtáskor. A nők
arca fehér volt, szenvedélytelen és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok
lámpásai csupa álorcát világitottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe
Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szive felett?

Gyöngyvirág erősen a szivéhez szoritotta Sándort és gyorsan ment végig a
Rakóczi-uton.

Akkor még nem volt háboru, tehát gyönyörü fogatok közeledtek, mintha
csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiakerosok oly
tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok
megannyi nőhóditó gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével
dicsekedhetnének; magánfogatokaton csak az urak jártak, akik barátnöt
tartottak.

Esténkint olyan volt Pest, mint kis Páris vagy Bukarest. Mindenki az
utcára tódult és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágitottak.
Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az
orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél
nagyobb legyen a fény, a feltünőség.

Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek.

Ah, Pest, széplábu nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska,
naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt és gyakran a
külvárosig elkisért egy pár formás női lábat. Gyüjteménye volt az
emlékbe szerzett női cipőkből és soha sem emlékezett a kedvese arcára,
csupán a lábára.

A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe.
A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden
második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szaguak voltak
Pesten, mint a japáni narancsok.

A Rákóczi-ut telve volt kéteshirü nőkkel, akik azonban oly csinosak és
fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház
körül nyársat nyelt főhadnagyok és ál-vidékiek tartottak szemlét a nők
fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottoslányok forgatták a
képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tisztaarcu volt a városban.
Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok és az őszhaju asszonyok sok
müértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a
férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind
Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a
hajfürtjeik között, mint a szentjános bogarak a nyári réten.

Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit.
Csupán attól félt, hogy a gyermek sirni kezd a karjában és szegényke azt
vélte, hogy a járókelők akkor megállnak és abbahagyják tennivalóikat.
Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala
észre a városban.

Már a Nemzeti Szinházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig megszokott állani a
sarkon, hogy a szinlapot elolvassa és a kiskapun ki és bejárogató
szinészeket és szinésznőket szeműgyre vegye. Olyanok voltak ezek az
emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen
szinésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely
megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen
kötötték.

– Tud ön francia kötést? – kérdezte a müvésznő a gavallértól, aki a kapu
alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazitsa.

Ujházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdijas eunuch
üldögélt a szinház bejáratánál. A jövőmenő szinésznők bátran a
szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már ugy sem lát az öreg,
nem látja a mult időket sem. A Nemzeti Szinház régen olyan volt, mint
egy vándorcigány karaván. A törzs férfi és női tagjai összevissza
szerelmeskedtek egymással, amig fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep,
egy jelenet, amelyet együtt játszanak, oly közel hozza a szinészt a
szinésznővel, mint a házasság. Ujházi Ede (természetesen régen meghaltak
már azok a szinésznők,) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak
szentéletü szinésznők is e házban, akik tiszteségesebben éltek törvényes
házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is
morogva emlegette e tiszta dámákat.

Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbizásáról, amint elbámészkodott a
Nemzeti Szinház környékén.

A szinlap a Nóra előadását jelentette. A magyar cimer oly ünnepiesen
foglalt helyet a szini cédulán, mint egy régi báli meghivón a házigazda
monogrammja, A budai nyomdász betüi mindig ugyanazok voltak Már a
szinlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt,
mint a Globe-szinházban Shakespearet.

Éppen jött Márkus.

Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb urihölgy a városban.
Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az
érzelmes világban.

A gyerek sirni kezdett.

Vajjon hol van a tigris-bundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág
Budán látta?

A gyerek ujra jelt adott.

A gyermeksirásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más
hivatással bizta őt meg, mint a szinészekben való gyönyörködésben.
Fontos kötelességet biztak rá. Vajjon hogy sikerül a kaland?

A József-körut felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével.
Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben ugy
világitottak, mint a tündérkastélyok. Vig józsefvárosi lányok jöttek,
akik kandi pillantást vetettek a kis babára. Suszterinasok futottak és
meglökdösték a kis mamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást
vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejü asszonyság mindenáron szóba
akart elegyedni a Bérkocsis-utca tájékán. Egy keleti arcu urinő
imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta,
hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képü hordár vastag fekete bajuszát a
gyermekhez dörzsölte:

– Kis baba! – kiáltotta, mintha még soha sem látott volna pólyás
gyermeket.

Gyöngyvirág befordult a körutról egy mellékutcába, mert már a torkában
vert a szive. Félt, hogy a gyermek megéhezik, – sirni kezd; vagy meghal
karjai között, hiszen olyan gyenge mint a mákvirág… Sietve vette
lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy
mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő.

Elhagyta a Baross-utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek és mégis
mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői-uton, ahol öreg
polgárok köhögnek a klinika környékén és falusi kocsik görbén hajtanak a
messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára
eltünnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová
hajtja le bus fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba,
bölcsőkbe huzódtak s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a
szomoru élet felé veszi most utját a kihült városban. A kémények mögött
már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a
jógyermekeket. Vajjon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a
párnáját? Kinek gondjára bizzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak
a szive erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni
Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de ugy érezte, hogy mindenki
látja a városban, amint befordul a Tüzoltó-utcába.

Ezután ugy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A
hosszu kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott
nyulni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér
márványszobor világitott. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a
gyermekekre. Ezentul Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök
látszottak és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák, korán
reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni.

Fényes kilincsü üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az
előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen
volt.

Most hirtelen kanyaritott egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a
küszöbre fektette. Ugy szerette volna még utoljára megcsókolni… De
sietni kellett. Halkan megnyomta a villamoscsengő gombját és futásnak
eredt.

Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltünt a
gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében.

Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd
kárpótolja ezért a hosszu életben egy másik nő, aki lehet mindene,
anyja, jegyese, barátja, amilyennek az ígazi nőnek kell lenni. Nem
mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és
megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az
erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a
tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegitő tüzét,
aki pince-sötét szomoruságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud
igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szivből jövő
hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki hiven egyforma gonddal van a
gazdagok jóltáplált gyermekeihez és a talált senki-gyermekéhez. Ha van
isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a
boldogtalanságban fogant gyermekek bölcsőjénél, hisz ő rajta kivül ugy
sem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző.

Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől
ért haza késő éjszaka a Svábhegyre. A fák ugy sirtak felette az őszi
szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen,
mint a birák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy
heptikás mezőőr. Dehogy is jutott eszébe, hogy a másik
Pongyi-kisasszonyt, az előkelő Emerenciát felkeresse, akinek ugyanabban
az időben kisleánya született. A Pongyi-kisasszonyok bizonyosan
felvették életprogrammjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket
Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már
kémleli is a láthatárt. Vajjon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már
Emerencia kis babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek
született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz
gyermeket a Tüzoltó-utcába.

Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott a délután folyamán s
igy senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.



XI. Gyöngyvirág elszállása.

A nagymama napjai meg voltak számlálva, mint a tojások a kamrában. Össze
volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy birósági kékpapiros,
amelyben az itéletet közlik a delikvenssel. Esténként mindig
tollbokrétás, ünnepélyes halottaskocsik árnyképei mutatkoztak az őszi
ködben. A nagymama ijedten nézte a leereszkedő setétséget és bár fukar
volt, mint a vidra, tizenkét gyertyát gyujtott meg ódon
gyertyatartókban. És még igy sem látta teljes bizonyossággal a
tárgyakat, amelyek körülvették. Napjában százszor is megkérdezte.

– Gyöngyvirág, nem szöktél el a szinésziskolába?

– Itt vagyok, nagymama, – felelt szolgálatkészen Gyöngyi valamelyik
sarokból. – Dehogy is hagylak el, mikor beteg vagy!

Pedig hát azért nem mert a házból kilépni a leányka, mert a lelencházi
látogatás óta ugyancsak meg volt ijedve. Gyorsan olvasta a Pesti Hirlap
hireit. Vajjon nem keresik-e a gyermek anyját? A rendőrség bizonyosan
nyomoz és a titkosrendőrök a Svábhegy bokrai között kutatnak. Egyszer
olvasott rendőrkutyákról, amelyek éles szaglásukkal követni tudják a
tettesek nyomait. Mindig megrettent a szive, amikor a majorosok kutyái
ugattak a hegyen.

Talán két hét is elmult, mialatt Gyöngyvirág nem mozdult el az ablak
melletti sarokból. A hegy olyan sárga volt már, mint egy báli ruha,
amelyet setéthaju delnő ölt magára. A bokrok fülalaku levélkéi
felpirosodtak. A Béla király-ut olyan néma volt, mint a hangjavesztett
madár. A völgyekre köd ült, mint a rege, amelyet kis házakban mondanak
régente itt vadászgató ifju királyokról. Délutánonkint egy pesti fiáker
jött fel a város felől, amelyben titkos szerelmesek ültek, mindig
elhaladtak az Élesztő-villa előtt, hol gyalog, kéz a kézben, hol lassan
gördülő hintóban. Gyöngyvirág jól szemügyre vehette a szerelmeseket.

A férfi még fiatalember volt, de a füle mellett dudorodó hajcsomó alig
észrevehetőleg szürkült, mint az ezüsthold játszik a faleveleken át.
Inkább szomoru volt, mínt vig. Londoni kabátja volt, mint a grófoknak. A
fekete keménykalapja karimáján kis szij volt. Piros kutyabőr keztyüi
voltak. Herceg is lehetett volna előkelő külsejénél fogva. A lapossarku
cipője, a nyakkendője, a gallérja, finoman borotvált arca és gondosan
nyirott bajsza kifogástalan volt.

Hosszuakat lépett és kis piros folt volt az arcán, (mint a vadszőlő
levele) az evéstől s az ivástól. Magas termete csontos volt, mint azoké,
akik korán reggel lóra ülnek és végignyargalnak a Stefánián. Ilyen volt
Császár egykor a Dolovaiban, amikor a karzaton és páholyban sirtak, mint
korunkban a moziban. És tekintete olyan fáradt, tétova volt
közönségesen, mint aki nem igen érzi jól magát ebben a világban.

Ámde gyakran mosolygott is ez a bágyadt férfiszem. Különösen olyankor,
ha hölgye kegyes volt hozzá és nem veszekedett sétaközben.

Mint Gyöngyvirág megleste, a delnő szeretett veszekedni. Ilyenkor a
férfi lehajtott fejjel kullogott utána és mindig csak a nő két lábát
nézte, mint egy hü kutya. Távolabb kiszámitott lassusággal jött utánuk a
veresborarcu, ezüstfejü bérkocsis a bakján és látszólag egyébbel nem
törődött, mint lovaival.

– Vajjon miért veszekednek? – tünődött néha Gyöngyvirág, – mikor
boldogok is lehetnének?

Az asszony kezdettől fogva nem tetszett neki.

Kistermetü, karcsu, melles és mozgékony járásu volt. Skót szövetből
férfiasan szabott ruhája volt. A szoknyáját gombbal emelte föl, a
kabátján zsebek voltak, amelyekbe bemélyesztette barnakeztyüs kezét.
Szerette a kis, fátyolos kalapokat, amelyekbe szokás szerint randevura
járnak a pesti nők. A homloka alacsony volt, két merőleges ránc
keletkezett a szemöldökei között, amint fekete szemével erősen maga elé
nézett. Az ajka egyformán elszánt volt a csókra, valamint a haragra.
Ideges kis orra volt, amelyen néhány kis szeplőcske foglalt helyet, mint
a szépség ékszerei. Néha olyan konok haraggal lépkedett előre, hogy tán
a Jánoshegyig sem békül meg. Máskor ellenben megengedte, hogy a férfi a
karjába akassza a kezét és hozzá lehajolva, mindenféléket sugdosson a
fülébe. Egy alkonyaton messziről látta Gyöngyvirág, amint a tekintélyes
férfiu egy bokor mögött térdepel és az asszony kezeit csókolja, amelyek
oly fehéren világitottak mint a vizililiomok. Aztán az asszony lábát is
csókolta a férfiu. A nő nyugodtan állott helyén és a fatetőkre ereszkedő
ködöt nézte.

Harmadnap egyedül jelent meg a bus uriember a Svábhegyen, mint egy
szentimentális regényhős.

A bérkocsis oly ünnepélyes arccal követte, mint a temetéseken a
halottat. Az előkelő ur lehajtott fejjel ment végig az utakon, a
sárgalevelekre függesztette a szemét, mintha annak a nőnek a lábnyomait
keresné. Meg-megállott és nagyot szippantott az őszi levegőből. Olyan
fájdalmasan nézett körül a tájon, mint egy számüzött hazája határán.

Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott,
jobbra-balra tekintgetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett.
És titkon megtörülte zsebkendőjével a szemét. A nő bizonyosan azt
igérte, hogy eljön. Aztán cserben hagyta a szerelmes férfit, mint ezt a
nők szokták.

Vajjon miféle kifogást mondott másnap, midőn félénken szólalt meg a
telefon vagy titkolózva jött a hordár a kérdező levélkével? Foga nő a
gyermeknek vagy felmondott a szakácsné? A szabónéhoz kell menni próbálni
vagy a zsurt nem lehet elmulasztani, mint ahogy az szokás, midőn a
szerelem már kezd örömtelen lenni? Midőn hosszant ásit az unalom, mint a
ketrecben a farkas. Reménytelenek a találkozások. Uj szavak többé nem
hangzanak. A kézfogások régiek. A szemrehányások avasok. A csók bágyadt.
És legfeljebb az melegitene ujra, ha a kiömlő vérek egybefolynának.

Lelketlen, fekete orrlyuku, agyonöltözködött pesti asszonykák, akik az
első randevura szinte behunyt szemmel, ezer veszély között is elmennek,
csaknem az első hivó szóra: mily hidegvérrel hagyják később a tegnap
imádott férfit az esőben sétálgatni Rudolf trónörökös szobra körül vagy
Budán, a Kacsa-utcában!

Midőn már a jó barátnő is ásit, ha ama bizonyos férfi nevét hallja… Ezek
a divatos, röpke asszonykák oly ledérek, mint a férfiak, akik nem
köszönnek másnap a nőnek, kinek kedvességét élvezték. Ebben a világban,
amely itt a szinházi premiéreken, divatos estélyeken, szállodák
éttermeiben »mutogatja magát«, olyan hideg kedvvel kell járni a
férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt urhölgyek, akik soha
sem olvastak elmerülve egyetlen könyvet sem; a műveltség látszatát a
szinházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani, viccesen vagy
snájdigan: ezek a kis élnivágyók, akik azért mennek a koncertbe, mert
divat és ugyanezért szőnek viszonyt férfiakkal, mert a barátnőjük is azt
cselekedte: ezek oly mohón harapnak a férfiak szivébe, mint a
szendvicsbe. A «szellemes doktorok» és a balkézzel vakarózó irók ezeknek
találják fel a költőietlen ötleteket. Rajongtak Adyért, aztán
Drégelyért, Zerkowitzért és Debussyért. Mindegy… Érzéseiket ugy
váltogatják, mint Róth Margitnál a divatos kalapokat. Semmit sem tudnak.
Kuglert majszolnak, amig a szamár férfi ugy küzd értük, mint egy
gladiátor. Jól kellett imádkozni annak az édesanyának, akinek a fia ép
bőrrel menekült ez asszonyok társaságából; hogy nem undorodott meg
önmagától vagy az egész női nemtől!

– Szegény ember! – rebegte Gyöngyvirág, midőn a boldogtalan uriember
ismét elment a villa előtt, mint egy rokkant.

Egy délután, nem messzire az Élesztő-villától, egy rövid, erőteljes
csattanás hallatszott, mintha egy ajtót hirtelen becsapna a szél.

– Nagymama, a boldogtalan ur agyonlőtte magát! – kiáltott fel
Gyöngyvirág.

Az öregasszony egykedvüen bólintott:

– Előre láttam. Sorsát nem kerülhette el. Mind igy járnak azok a
férfiak, akik komondor módjára követik a nőket.

Gyöngyvirág egy hárászkendőt kapott fel. Néhány perc mulva lihegve,
izgatottan visszajött. Vörös volt a szeme.

– Az ur arra kéret nagymama, hogy engednéd meg, lepihenhessen az üres
kertészházban, amig a kocsis orvost hoz a városból.

– Nálam bizony nem hal meg egy bolond férfi sem – kiáltott a »grófné«.

– Nagymama, már nagyon öreg vagy, – szólt figyelmeztetőleg Gyöngyvirág.
– A kertészház ugyis elhagyott, ott senkinek sem lesz utjában a
szerencsétlen.

Az öregasszony elsirta magát. (Betegségében először sirni tanult meg.)

– Még meg sem haltam, máris ugy intézkedik ez a béka, mintha ő volna az
ur a háznál. Bánom is én…

A boldogtalan uriember a saját lábán jött az Élesztő-villáig. Az öreg
bérkocsis fogta a könyökénél. Csendesen közelegtek, mintha ennek az
urnak különös öröme telne a saját boldogtalanságában. Szomoru ősz van…
Gyöngyvirág hideglelősen kulcsolta össze a két kezét a kendő alatt.

Az idegen vértelen, halálsápadt arccal lépegetett. A zsebkendőjét a
szive felé szoritotta és meg-megállt, mintha a vércseppeket keresné a
faleveleken. Csodálkozott, hogy nem folyik a vére. Megemelte a kalapját
a nagymama előtt.

[Illustration: Bágyadtan lehanyatlott. ]

– Bocsánat, rosszul találtam, – rebegte csendes mosolylyal.

A nagymama megenyhülve nézte a revolveragyát, amely a felsőkabát
zsebéből kikandikált.

– Ennek az ostoba pisztolynak több esze volt, mint uraságodnak. Milyen
szamarak még mindig a férfiak! Mikor nő be a fejük lágya?

Tréfásan szamárfület mutatott az idegennek, aztán előrebicegett, mint
egy sánta szarka. Régimódi tarka ruhájában, papucsában, fejkendőjében
olyan volt mint a mesebeli boszorkány, aki Tündér Ilonát őrzi.

– Hozzál vizet a kutról, – parancsolta Gyöngyvirágnak, amig a
megsebesült urat bevezette a kertiházba. Valamikor a kertész lakott itt,
de megszökött az öregasszony elől.

Gyöngyvirág viz helyett előbb párnákat és takarókat hozott a házból és
azt a gyékény-padra vetette.

Az ur bágyadtan lehanyatlott.

– Lajos bácsi, aztán el ne járjon a szája a városban, – mondta csendesen
a vén kocsisnak, – hozza ki az Ungár doktort, másnak egy szót se…

Szétnyitotta a ruháját és egy vizestörülközővel betakarta azt a kis
piros pontot, amelyet a pisztolygolyó ütött a szive felett. Gyöngyvirág
reszketve állott lábán a művelet alatt. Talán még sápadtabb volt, mint a
sebesült.

– Kisasszony, köszönöm hozzám való jóságát, – mormogta az idegen ur és
kinyujtotta a kezét.

– Mondja, miért tette! – kiáltott fel Gyöngyvirág szenvedélyesen. – A
fekete nőért? Ó, hogy haragszom rá.

A boldogtalan uriember csöndesen nézte a leánykát. Ki tudja, mit gondolt
magában, midőn nagyon halkan megszólalt:

– Maga kis hegyitündér. Ha csupa tündérek élnének a földön, nagyon jó
világ volna. Hogy hivják magát?

A nagymama erre kikergette Gyöngyvirágot a kertiházból. Egyedül maradt a
sebesült mellett. Bekötötte a mellét, mert értette a sebkezelést, még a
porosz hadjáratból, midőn egy lovaskapitány után elszökött a harctérre.
Állitólag esküvőt tartottak egy tábori lelkész közbenjöttével, de a
házaslevél elveszett.

       *       *       *       *       *

– Nevezzen engem Don Kihóténak asszonyom. Van ugyan igazi nevem is, de
annak semmi jelentősége. Szabó Péter vagy Kovács Pál: ha parancsolja.
Igazában Don Kihóté vagyok, – igy szólt a boldogtalan uriember, miután
egyezséget kötött a nagymamával, hogy a telet a Svábhegyen tölti.
Felszerelést hozatott a fiakerossal pesti lakásáról, amely felszerelés
arra is alkalmas lett volna, hogy az északi sarkra elutazzon. Különös
tapintásu szőnyegek, igen puha bundák, csillogó mivü fegyverek, teafőzők
és kézi szánkók voltak az utipodgyászban.

– Egyszer északra akartam utazni valaki után – mondta Don Kihóte,
miközben berendezkedett a kertiházban. A nagymama egyik szeme már
megmerevedett, használhatatlan volt, de a másikkal ugy figyelt, mint egy
hiuz.

       *       *       *       *       *

A szerencsétlenségben laboráló uriember golyóütötte sebe gyorsan
gyógyult, miután a medvekülsejü seborvos többször bekötözte. A mogorva
doktor pihenést rendelt, „a többi a természet dolga, mi doktorok nem
sokat segithetünk.“

Az uriember, aki körülbelül szórakozását lelte abban, hogy olyan
szerencsétlen, mint az angol regényben a spleenes gavallér, fanyarul
helyeselt.

– Én valóban nem tehetek arról, hogy a csontjaim épek és erősek, mint a
barlangi medvéé, – felelt mentegetőzve. – Az anyám még nem töltötte be a
tizenötödik évét, mikor a világra hozott. Két és félesztendős koromig
szoptam az anyatejet. Három évig néma voltam. Tiz esztendős koromban
csaknem tizenkét hónapig feküdtem az ágyban. Télen fürödtem a befagyott
folyóban. Lisztes-zsákokat emelgettem és régi török szablyákat vágtam
ketté. Már az is csodálatos volt, hogy mint aféle törvénytelen gyerek:
életben maradtam s nem fojtottak a kanálisba. Igazán nem tehetek arról,
hogy a szervezetem olyan erős, mint egy óriásé. Voltam már alkoholista,
morfinista és pipáztam ópiumot. Majd csak átballagok ezen a kis
szerencsétlenségen is, miután, ugy látszik, – arra születtem, hogy
hosszu és boldogtalan életet éljek.

Egy deres novemberi reggelen, midőn a cinkék ugy ugrándoztak és
fütyörésztek, mintha minden életunt embert megvigasztalni akarnának a
mókájukkal, Don Kihóte meglátogatta a nagymamát, aki már nem tudta
elhagyni az ágyat. Elveszitette beszélőképességét, csupán egy
papirosdarabra irta fel:

– Ugy pusztulok el, mint a Kaméliáshölgy, – jegyezte nagy
gazdaasszony-betükkel és végtelen undor látszott az arcán.

Szürke hajfürtjei a vánkosra omoltak, horgas orra megnőtt, homloka
hátracsuszott és ijesztő fekete volt a szájürege, mintha a sok gonosz
szó, amelyet életében elmondott, lassan kiszivta volna szája természetes
szinét, mint a füst a tajtékpipáét. Merev szeme a messziségbe
nézegetett, mintha azt a helyet kereste volna elmult életében, ahol
eltévesztette a keresztutat. Ő ott balra fordult, ahol piros, habzó,
rejtelmes függönyök boritották a láthatárt, csalogató török-muzsika
szólt és az életöröm részegbolond köntösében hentergett az utmentén. Mig
jobbról sivalkodó gyermekek hangja, a gond kéztördelése, a tiszták
mélysóhajtása hangzott a nádasból. Ah, és mégis erre vezetett volna az
ut a megelégedett, csöndes elmuláshoz. A fehér kályhához, amelyben piros
és hosszadalmas meséket mond esténkint a vasrostélyon átvereslő tüz.
Szakállas oroszlánok és hegyes süvegü törpék vannak a rostélyon. Odakünn
halkan hull a hó és a gyermekek oly csendesen alusznak ágyacskáikban,
mint a tej. A papucs széjjel taposott, a csók olyan széles, mint a
cselédkenyér, levegő-tisztitó veszekedések vannak korán reggel, hogy
annál csendesebben muljon el a nap. A hegyessarku, fehérharisnyás,
lobogó alsószoknyás nők messzi járnak e tájról. Mindenki oly csendesen
nevet, mint a harmónika.

Elsárgult gyürükkel megrakkott szomoru kezeit összefonta a nyakán,
mintha láthatatlan kigyóktól védekezne.

– Papot! – mondta egyszerre, érthetően, aztán a fal felé forditotta a
fejét, mint aki már nem kiváncsi földi dolgokra.

– Gyerünk papért, – szólt Don Kihóte – babonásságból is
engedelmeskedjünk az öreghölgy kivánságának. Különben is jó volt hozzám,
mint egy utszéli kut.

Együtt elindultak Gyöngyvirággal, hogy valahol papot keressenek,
novemberben a Svábhegyen. Nyáron felbukkan egy-egy gondosan megberetvált
pesti hitoktató, aki a meggazdagodott villatulajdonosok gyermekeit a
vallásban neveli s akit a finomkodó zsidóasszonyok abbé urnak
szólitanak.

– Vajjon nem helyettesithetném a gyóntatót? – kérdezte egyszerre Don
Kihóté és megállt a gyönyörü hegyi uton, amely olyan mélynek látszott,
mint a boldogság. – A nagymama nem igen mondhatna olyan titkokat a
fülembe, amit nem tudnék. Pesten ismerik egymást az emberek. A szegény
nagymama a város legismertebb hölgye volt.

Gyöngyvirág ellenkezett:

– Talán meggyógyul a nagymama, ha felveszi az utolsó szentséget. Nekem
senkim sincsen rajta kivül.

Azonban mégis reménytelennek látszott a mendegélés. A hegy novemberben
oly csöndes, mint egy száraz vadásztarisznya. Senki sem hinné ilyenkor,
hogy még valaha nyár lesz, fehér cipőben női bokák sietnek át a réteken
és az utakon szivek dobognak, akik mindazért lelkesednek, amit télen
Pesten láttak, tanultak. A börziánerek és gazdag kereskedők családjai
laknak itt, félig finomak, félig közönségesek. Ah, senki sem hinné el,
hogy valaha megvénülnek a feketehajú, fehérbőrü asszonyok, akiknek olyan
a szempillájuk, mint a függöny, amely mögött az álmok laknak. Boldog és
boldogtalan nők, akik ugy szeretik a szép hazugságokat, mint a finom
fehérnemüben az izléses monogrammot, a harisnyakötőn a lepkét.

Don Kihóté fanyarul nézegette a bezárt villákat, beszögezett ajtókat,
ablakokat.

– Van itt egy villa, a Mayer-lak, ahonnan az ablakon át szoktak
férjhezmenni a lányok.

Gyöngyvirág nevetett, Don Kihóténak felcsillant a szeme, mint az óbor a
sötét pohárban. Egy zöld zsalugáteres ablakra mutatott, amely magányosan
nézett kelet felé. Az ablak alatt a tégla kipirosodott a vakolat alól.

– Ugy látszik, a nyáron is jártak e jól ismert uton. Vajjon ki várta itt
szivdobogva a függöny mögött az éjjelt, amig az utolsó valcer is
elhangzik a kertilakok zongoráin? Én husz esztendő előtt ugrottam be az
ablakon, kis pajtásom. Becsületemre, már a nevét is elfelejtettem.

Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok
nyomot hagynának, mint a csalán csipése, vajjon hogy festene a lovag
arca? A váci-utcai gavallér-arc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha
a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették
az arc izmait.

– Én már talán százesztendős is vagyok – sóhajtott a lovag és hegymászó
botjával felszurkálta a vadszőlőleveleket.

– Papot vigyünk a nagymamának – riadt fel Gyöngyvirág.

– Ő ugy is meghal, gyermekem. Ma vagy holnap. Ebbe meg kell nyugodni. De
kedvedért elmegyek a szent emberért, aki a Zugligetben lakik, a
legutolsó villában.

Gyöngyvirágnak vallásos aggodalmai voltak:

– Vajjon a szentember meg tudja gyóntatni a nagymamát?

Don Kihóte legyintett:

– Meghiszem azt. A szentember még engem is meggyóntatott, amikor
szükségem volt arra, hogy lelkemen könnyitsek. A természet, a magány, az
elmélyedés bölcse ő. Valamikor ügyvéd volt Pesten, de elvették a
diplomáját. Most már füvekből főz orvosságot, a svábok ügyes-bajos
dolgait rendezi és szerelmeseknek ád tanácsot, gyógyulást. Nem egyszer
áll meg cimeres batár a Zugligeti-uton.

Délre elörekerült Don Kihóte a szentemberrel. Átment a hegyi uton,
amelyen nyaranta szerelmesek énekelnek, reggelizett a Fácánnál és a
szentembert kihuzta házából, aki egy hangtalan zongorán gyönyörü
operákat szokott ott játszani.

Sovány, beesett arcu, dohoskabátu, vadászharisnyás, fogatlan férfi volt
a remete. Ilyenek lehettek az első keresztények, akik a föld alatt
laktak. Egy köteg száraz füvet szorongatott a hóna alatt, amelyet
utközben szedett, hogy idejét ne töltse hiába. (Egy gazdag és idős pesti
asszonyságra bizta ezalatt a házát, aki gyakran meglátogatta kocsiján a
szentet, mert nem a legtisztességesebb uton szerezte a vagyonát. Azt
remélte, ha férjhez megy a remetéhez, megszabadul a pokoltól, ahová
biztosan félt jutni. De a remete nem állott kötélnek.)

Az egykori ügyvéd kiválasztott egy hosszuszálu füvet, amelyet a nagymama
kezébe adott. Aztán leült az ágy mellé és szótlanul várta, hogy a
nagymama megszólaljon. Szomoru, halkan éldegélő, télies szemét csöndes
kitartással függesztette a betegre, mintha kivánságát várná, amelyet
teljesiteni hajlandó.

– Igy gyógyitanak a legmodernebb idegorvosok is – sugta a szoba
hátterében Don Kihóte Gyöngyvirág fülébe. – Én tudom, mert bejártam
őket, midőn betegségem kezdődött.

A nagymama a csendben nyöszörögni kezdett. A szentember halkan intett,
mire Gyöngyvirág és Don Kihóte behuzták az ajtót maguk mögött.

– Lásd, gyermekem, igy jön el a halál, mint egy csuf őszi nap. De már
nincs is értéke az életnek, amidőn leért a völgybe, a poshadt vizekhez
és a rothadt fatönkökhöz. Az élet csak addíg ér valamit amig felfelé
megy a hegyen. Csak annak szabadna élni, aki fiatal. Az öregekre semmi
szükség sincs, hacsak nem bábák vagy orvosok. Te vagy ezen a hegyen a
legboldogabb lény, mert oly fiatal vagy, mint a tavasz amely jönni fog.

Don Kihóte egy száraz falevelet vett a szájába s azon fütyülgetett, mint
egy cinke.

– Miért lettem én öngyilkos? – kérdezte Gyöngyvirágot. – Azért, mert
elvette tőlem a természet azt, amiért érdemes élni: a szerelmet. Már
esztendők óta észrevettem, hogy valami baj van. Egy nagy tragédia után,
lelki felfordulás nyomán támadt ez a furcsa állapot, amelyet te meg sem
érthetsz még. Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Nem ez a fekete,
szeplős, észvesztő. Ő, szegény, már későn jött utamba, mikor már
kivégezték a lelkemet, mint egy csirkét. Hiába mesterkedett, tűvel és
szavakkal szurkált, idomitott, mint egy vizslát, kinzott és
megsimogatott, többé életre nem tudta ébreszteni a kihamvadt tüzet a
lelkemben. Elvitte azt egy nő, mint egy csóka az ezüst kanalat. Üres és
bágyadt volt a kedvem a lopás után, mint egy trombita, amelynek csak
bolond nagy kürtje van, de hangot adni rajta többé nem lehet. Orvosok,
kuruzslók, ráolvasó barátok és vállalkozó hajlamu nők társaságába
keveredtem. Kerestem az izét, az illatát, szilaj kedvét, tobzódó
pazarlását az elmult életemnek, mint a leégett ember kincseit a hamuban.
Néha ugy látszott, hogy megtaláltam egy-egy régi álmot, amely ujra
átvonult lelkemem, mint a nyári felhő. De nem, csak a felhőnek árnyéka
volt az. Majd azt véltem, hogy leltem egy-egy emléket, amely meggyógyit,
mint az amulett, amelyet nyakban viselnek. Hamis volt a nyom, rossz uton
kerestem elmult életemet. A fekete asszony, akit néha itt a hegyben
láttál, ugy tudott kancsalitani, mint a régi, a felejthetetlen, a
gyilkosom. De nem tudott egyebet a kancsiságon kivül s ezért nem
szerethettük egymást. Én vagyok az az ember, akitől elvette az élet a
legdrágábbat és bolond lovag módjára hadakozom az ifjuságért, az
üdeségért, a felfrissülésért, holott minden nap lejebb hajlik a fejem,
mint a Normafáé. Én vagyok az, akit a közönséges életben ugy neveznek: a
nők áldozata. Valamikor gyönyörünek, regényesnek, megháboritóan
kalandosnak tünt fel előttem ez az ut, mig ifju voltam s azt hittem,
hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes-székben, akit
akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély
gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen
öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal.

Don Kihóte oly meggyözően beszélte el mondanivalóját, mint egy
negyvennyolcas követ.

– Ha mégegyszer fiatal lennék, csak valamivel fiatalabb, téged vennélek
feleségül, Gyöngyvirág.

Gyöngyvirág az előbbi szónoklat hatása alatt maga is visszatévedt kis
multjába, amely nem volt nagyobb távolságu, mint egy madárkának a
szárnylenditése. Amig a bús lovag fájdalmait mondogatta és elfátyolozott
szemmel idézte meg a régi nőket, Gyöngyvirág is Imréjére gondolt, akit
szinte elfelejtett.

– Az én szivem már nem szabad – mondta csendesen és megfontoltan, mint a
szinpadon.

Don Kihóte beleegyezőleg bólintott, mint egy vén muzsikus, akinek azt
mondják, hogy elég volt a zenélésből.

– Reméltem is, hogy már szerettél, gyermekem. A kóficok és a nyavalyások
tartják meg az emberi társadalom mostani rendjét, amely az ifjuságot
éppen olyan önmegtartóztató életmódra kárhoztatja, mint a
tiszteletreméltó vénséget. Aki nem szeret ifjan, az már akár bele se
kóstoljon a szerelembe. Az volna az emberi ideál, ha a nők tizennégy-, a
fiuk tizennyolcesztendős korukban köthetnének törvényes házasságot. Hogy
megszépülne akkor az emberi faj! Az ifju szerelem erőssé, széppé,
tehetségessé tenné a következő nemzedéket. Minden fiu életre való volna,
mint mostanában azok a szegény törvénytelen gyermekek, akiket titokban
hoznak a világra a szerelmes fiatalok. Minden lány gyönyörü volna, mint
a szerelem-gyermekek többnyire. Csak annak az emberpalántának van
létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra. Én majd melléd
állok, gyermekem, és gyönyörködni fogok ifju szerelmedben. Már bölcs
vagyok, mint egy hindu-pap. Öröm lesz nekem, ha mások szeretnek
körülöttem.

A zugligeti remete kijött a szobából. Szőrtelen arcát végigsimitotta
kezével, mintha elfárasztotta volna a szertartás.

– Van itt valahol asztalos? – kérdezte.

Gyöngyvirág bólintott:

– Borzik ur az asztalos.

– Menj Borzikért, gyermekem, mert a nagyanyádnak ezentul már csak ő reá
lesz szüksége.

A remete ezután kezetfogott a jelenlevőkkel és hosszu lépésekkel
elhagyta a Svábhegyet.

Gyöngyvirág kendőt kanyaritott magára, mig Don Kihóte felemelt
mutatóujjal beszélt:

– A boldogság abécéje az ifjuság. Fiatalság nélkül nem érdemes
kimozdulni a menházból sem.

Gyöngyvirág a vakszemü, bánkódó novemberi délutánban, miközben vállára
hullottak a megfeketedett levelek, mintha a nagymama kopogtatna az
ujjaival, gyorsan ment az asztalosért, aki majd mértéket vesz az
öregasszonyról.



XII. Az aranyszőrü bárány.

A nagymama hiába igérte, hogy meghal, eleven volt, mint a csik. Olyan
szinü volt az arca, mint a dércsipte kökényé. Az asztalost megrugta,
midőn az mértéket akart venni a koporsóhoz, felült, ami már nem volt
szokása és fonni kezdte a haját.

– A másvilágra öltözködik, – mondta Don Kihóte, aki ugy figyelte az
öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt. – A legtöbb haldokló
szivesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között. Azért
csak vigyázzunk a nagymamával. Lázár, a bibliában, három napig volt
halott, aztán mégis visszajött.

A nagymama néha tompa szendergésbe merült. Don Kihóte és Gyöngyvirág
kiszöktek a házból és elmentek a hegyre, ahol a fenyőfák alatt oly
száraz és sikos volt a fü, mint egy bálteremben. A nap átpiroslott a
hegyeken, mint egy borissza öreg, aki gellérthegyi szemeltből felöntött.
Don Kihóte tudott egy kis korcsmát a hegyoldalon, amely félig
füszeresbolt volt, félig csárda. Különszoba volt itt, amelynek számos
leskelődő-lyuka volt, amelyen át a füszeres családja és a szomszédok
kandi szemmel lesték meg a Pestről kirándult szerelmeseket, akik bizony
megfeledkeztek magukról. A férfiak oly bambán viselkedtek, mint a fiatal
bikák. Többnyire még nem volt hideg a szivük, midőn a hölgy kedvéért a
hegyre másztak, szalámit és habos sört fogyasztottak.

– Legfeljebb azt látták, hogy a fekete asszony mindig a fejemhez akarja
vágni a sörösüveget, – mondta Don Kihóte elmerengve. – Villogott a
szeme, mint egy oláh cigányé, ökölbe szorult a keze. »Mi maga nekem? A
szeretőm, akit én szeretek, vagy a kitartóm, aki a kalapos-számlákat
fizeti?« – kérdezgette. – „Felugrom. Fel biz én,“ kiáltozta, holott
megigértem, hogy majd csak békében hagyom egyszer, vagy olyan leszek,
amilyennek ő kivánja a férfiakat: vicceseknek, erőszakosoknak,
farkas-falánkságuaknak, marhahajtsároknak, közönségeseknek, de
erőseknek. Némelyik nőnek a lelke mélyén ott szunnyadoz valami a tót
szolgálóéból. Előbb jól meg kell verni, hogy az orra vére folyjon, aztán
megsimogatni. »Verjen meg!« – kérte, amikor nagyon megbántott. Ha
engedelmeskedem, soha sem szabadulok meg tőle.

Gyöngyvirág nyitott szemmel hallgatta a boldogtalan uriember
vallomásait. Annak meg jól esett, mint ez már a bánatban szokás,
ellentmondás nélkül toldani egyik szót a másikhoz. Szép kövér szardiniát
hozott a füszeres és udvari sert bontott. Kis pirosló paprikákat tett az
asztalra, amelyeket a szerencsétlen ur behunyt szemmel fogyasztott.

– Azt hiszem, meggyógyultam melletted, Gyöngyvirág, – mondta azon a
napon az uriember, midőn a nagymama még mindig ugy kergette el a halált,
mint a zöldházban a részeg muzsikust. „Mars!“ – mondta a gyertyák lobogó
kékségében mutatkozó vigyorinak.

– Te vagy az a szőke füst, amely akkor száll fel a kéményekből, midőn
már nem lövöldöz a kemencében a bükkfa görcse, hanem csendes, állandó,
boldog parázs melegit egy hosszu életen át, – szólt a lovag és
megsimogatta Gyöngyvirág haját, amely fodros volt, mint a holdsugár a
vizen.

– Nem mondom, hogy soha sem szerettem életemben a vadat, amelyen
fogolyfészek és szénakazal illata és erdei avaron égett tőkének a füstje
érzett. A kocsiból mindig kihajoltam, midőn mezitlábas nőket láttam
mendegélni a fagyos sárban. Az erdők, mezők vad gyermekei, vándor
cigánylányok setét csengője, pásztortüz-szemü pusztai nők szilajsága
csak ugy vonzott, mint a táncosnők rózsaszinü papucsa, a szinésznők
bepuderezett haja, a delnők fényesitett körme. A vad fü és a selyem
suhogása egyformán be tudta tölteni szivemet. A falusi kut mellett
énekelgető, virágregés szolgáló vérpiros orrcimpájára csaknem olyan
sokáig gondoltam, mint az orchidea-frizurás, rejtelmesen felöltözött
urhölgyekre. Csak az ifjuságot véltem békahideg kezünek,
kagyló-nyálkásnak, ostobának, mert nem ismertem. Pedig a fiatal fának a
legizesebb a levele. A lelke forrás tükre, amelyben könnyen
megpillanthatja saját ifju arcvonásait az elátkozott vadász. Mondd el
élettörténetedet, Gyöngyvirág! Képzeletben már ugy is tudok rólad
mindent, te elátkozott Csipkerózsika. A nagyanyád, a vasorru bába, még
sokára ül fel a seprünyélre, hogy átlovagoljon a Gellérthegyre. Halljuk
a történeted.

– Szerelmes vagyok egy Imre nevü fiuba, akinek nevét felirtam a
svábhegyi padokra – felelt egyszerüen Gyöngyvirág, mintha a lovag
mellett megszokta volna az őszinteséget és a nyilt szavakat.

– Ez csak az Ohnet-regényben van, – dörmögte Don Kihóte. – Te azonban
nem vagy zárdanövendék, akinek illik a titkos jegyesség a gimnazistával.
Igen pontosan láttad az életet a nagymama mellett. Azok a nők, akik a
város legszerencsétlenebbjei módjára kusztak fel a zöldház lépcsőin,
valamikor mind ifjak és ideálisták voltak. De nem tudtak mit kezdeni az
ideáljaikkal, sem az ifjuságukkal. Remegtek a társadalmi törvények és
szokások alatt, mint a virágok, amelyekhez nem szabad nyulni. Holott, ha
felhasználták volna az ifjuságukat, soha sem jutottak volna ama
nyomorult sorsra. Csak nézd végig őket, Gyöngyvirág, akiket te ismertél,
azok mind a huszadik évükön felül jutnak az elzüllésbe, mert
reménytelenül tünt el az ifjuságuk. Kielégitetlen vágyakat, lassan
elhervadt álmokat, nem egyszer megalázó emlékeket cipelnek magukkal az
ifjuságukból, mint az öregasszony, aki virágot szedett, de mire kiér az
erdőből, rőzseköteg van a hátán.

– Egyik sem mondhatja el a szerencsétlenek közül, hogy engedték volna őt
nyilni, mint a vadvirágot. Iskolai padok alá, szülői krispinek és atyai
slafrokok mögé rejtették őket, ahelyett, hogy kitárták volna az ablakot
a husvéti reggelen.

– A fiataloknak kell szeretni s nem az öregeknek. Bukfencet kell már
vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jőjjenek a
földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten.

– Az én véleményem, gyermekem, hogy fiatal férfiak csak érett nők
közelében lelik meg a boldogságot, mig a fiatal nők tapasztalt,
oroszlánszakállas férfiak mellett. Az egybekelő párok közül az egyiknek
mindent kell már tudni az életből, hogy megóvhassa, megtarthassa társát
azon az áron, amelyet saját boldogtalanságával vett meg. Te még nem
tudsz semmit, – de én mindent tudok az életről.

Don Kihóte oly ájtatosan beszélt, hogy végül elnevette magát s
felhajtott egy pohár habos sert.

– Eh, ki ismeri az életet? Senki. Én is csak annyit tudok, hogy
melletted megifjodok, az izmaim ismét feszülnek, harci kedvem támad,
mint már régen nem. Szeretnék elmenni az erdőbe és megverekedni az
óriással, – érted.

Gyöngyvirág ekkor nagyon elálmélkodott a lovag szavain. Igy nem beszélt
hozzá senki. Ugyanezért próbára akarta tenni Don Kihótét, mint a
királyfit a gyermekmesében.

– Tudja, hogy nekem gyermekem van? Akire nagyon sokszor gondolok, akit
magamhoz veszek egyszer, akit én felnevelek?… Egy fiu…

A lovag csendesen mosolygott:

– Hol van az a fiu?

– A lelencházban. De megesküdtem, hogy nem hagyom elpusztulni. Ha
egyszer férjhez megyek, ő lesz az első gyermekem, a legelső, akit a
karomon vittem őszi este Pesten. Ugy érzem, mintha az enyém volna…

S Gyöngyvirág ekkor elmondta Pongyi Sándor történetét.

– Azóta mindig vele álmodom. Látom őt a hideg kapualjban feküdni, a
piros szalagocskákat fujdogálja a hüvös szél, az óra nyolcat kongat és a
gyermek sirni kezd. Felrettenek álmomból: senki sem hallotta meg a
csengetyüszót a lelencházban…

– Meghallották, meg szokták hallani – felelt derüsen Don Kihóte. – Igy
még jobban tetszik nekem maga. Gyermeke van, mint a Szüz Máriának. A
kedvéért én is szeretni fogom a fiut. Kivesszük a lelencházból,
felneveljük, megtanitjuk lovagolni, vivni, táncolni, kártyázni. Egyszer
az estélyen – mint a francia regényben – találkozik vele a valódi anyja
és beleszeret… Reménytelenül, halálosan. S ráismer a farkasfogról, amely
nyakában lóg. Regény.

Megfogta a Gyöngyvirág kezét és egyenkint beszélt az ujjaihoz, mint a
mesemondásban.

– Maholnap árva leszel, Gyöngyvirág. Az öreg hölgy annyi ideig
haldoklik, hogy minden könnyed elfogy a temetésig. Már láttad
gyermekkorod óta a borzalmas életet, a csufot, az álomriasztót, a
megváltástalant. Neked többé azokba az utcákba nem szabad menni, mert
már nem mehetnél végig a régi erkélyek alatt többé gyermek-módjára.
Fejedre hullana a portörlő rongyok szemétje. Az élet piszka. Tizenöt
éves vagy. Hosszu és gyönyörü élet küszöbén állsz, amikor minden nap
szebb leszel még hosszu ideig. Megnő a hajad, mint a tündérek fonala a
holdvilágos éjszakán. A fuvolahang már is próbálkozik a lelkedben, mint
a fiatal rigónak a hangja. A legközelebbi márciusi eső majd lemossa
arcodról az ifjuság kis jelvényeit, a boldog szeplőket, foltocskákat. A
derekad hajladozni kezd, mint a fiatalfa a szélben. A hangod többé nem
lesz vékony, mint az angyaloké, hanem tömör, aranypengésü, mint a nőké.
A bokád megfeszül, mint a szarvasé, az álmodban nem mindig csak
sárgapelyhes kis kacsák hápognak a zöld réteken, hanem eljönnek azok a
különös hieroglifek, amelyeket magadtól nem tudsz megfejteni. Most jön
tavaszod s egyedül vagy mint a virág.

[Illustration: … Most jön tavaszod… ]

– Mire te nagy, széles csipőjü, Éva keblü nő leszel, én már szépen
megöregedtem. Elmehetsz, elhagyhatsz, de addig vezetlek és gondodat
viselem. Majd szeretni fogsz, mellém huzódol hideg téli estéken és én
mesélek neked hosszan, tanulságosan. Vigyázni fogok reád, mint egy
cserép különös növényre, a napra teszlek, megöntöztetlek az esővel,
kiművellek és megtanitlak arra, hogyan légy jó nő, mert a többi ugy sem
ér semmit. Csak egy jó ember mellett maradhatnak szépek a nők, aki soha
sem vág ostorral sem lelkükbe, sem az arcukba.

Az uzsonna elfogyott. Gyöngyvirág imára kulcsolta a kezét:

– Istenem, megfeledkeztem a nagymamáról.

       *       *       *       *       *

A temetésről kézenfogva jöttek haza.

Gyöngyvirág nem sirt már, mert Don Kihóte fogta kezét és halkan beszélt
hozzá:

– Az öreg hölgy, akit eltemettünk, rosszul rendezte az életét, soha sem
volt boldog. Csak egy gyertyácska égett éjjel az ágya mellett: a másnapi
gond. Csak egy szentjános-bogárka bujkált az ablaka alatt, a pénz
bogara. Mikor a haját fésülte, mikor a testét fürösztötte, mikor a
tavaszt látta vagy a jégtáblákat a Dunán, nem jutott eszébe, hogy egykor
meghal és hiába élt. De nekem van egy aranyszőrü bárányom, amelynek
csengője mindig azt harangozza, hogy: élet, élet, szép élet. Lehet, hogy
ez az aranyszőrü bárány csak képzeletben van, de meglehet a valóságban
is.

– Hol van? – kérdezte Gyöngyvirág.

– Messze innen, de a csengőjét most már mindig hallom. A keresztények
feltámadásnak is nevezik.

– Még messze a husvét – sóhajtott Gyöngyvirág.

– De annak nincs kalendáriuma, akinek a lelkében él a feltámadás. Téged
kellett látnom, midőn a másvilágra készülődtem, hogy eszembe jusson az
aranyszőrü bárány, amelynek csengője az ifjuságról zenél. Hogy a te
ártatlan hamvas, lilaködös ifjuságodon át még visszatérhet hozzám az
elpártolt élet, mint a vándormadarak visszajönnek, mikor a fák és mezők
felveszik uj köntöseiket. Ő elment mellőlem, mert nem fogtam két kézzel,
mert rossz nők szennyes szoknyájához vagdostam, mert nem becsültem, –
mint az oltári szentséget. De most megint visszatért, mint az árnyék, ha
napfénybe fordul a gyalogösvény. Látod őt. Itt van a vállamon, a
szememben, az ajkamon, a kezemen. És most messzire elmegyünk.

– Messze…

– Hogy senkit se lássunk az itteniek közül. Fenn, a Kárpátok között,
hosszu gatyáju, setétzöld erdőkben, ahol csak a vizesés jelenti az időt,
van egy kis házam, amelyet annak rendeztem be, akit legjobban szeretek
az életben. A fák ilyenkor ugy hallgatnak, mint a titkok. A hegyek
lefujják a ködöt a völgyre. A tüznél anyóka guggol és kiszáradt kezeit
boldogan melengeti. De nappal fénylik a novemberi nap, mint az öreg
harcos sisakja. Jóemberek laknak a hegyek között, a törpék és jóságos
manók maradékai. A nőknek kék szemük van, mint az erdei virágnak. A
férfiak hallgatagok. Fehér juhok és kis tehenek legelnek a
hegyoldalakban. A fekete varjak halkan szálldosnak, mint a mese. A fák
néhol aranyból vannak és a patak ugy zug, mint a boldog magány boldog
gondolata. A Tátra keblén fénylik a nap, az erdőben csend van, mint az
öregek szivében. És az aranyszőrü bárány megrázza a csengőjét a piros
réteken. A multból csak a nagy fekete kutyát visszük magunkkal, mert ő
ártatlan. Eljőssz velem innen messzire?

– Elmegyek – felelt Gyöngyvirág s ugy érezte, hogy születése óta ismeri
és szereti Don Kihótét, az ifjuságot, a _regényt_…

_Vége._



[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:


4 |Gyöngvirág nagyanyja |Gyöngyvirág nagyanyja

6 |acképalbumából való |arcképalbumából való

7 |képéskönyv figurái |képeskönyv figurái

7 |Ugyainigy volt |Ugyanigy volt

14 |számitott egy küönóráért |számitott egy különóráért

15 |akarta megtanulnl |akarta megtanulni

16 |aranyfogu embert |aranyfogu embert.

18 |Gyönyvirág utána |Gyöngyvirág utána

19 |svábbhegyi utnál |svábhegyi utnál

32 |Flikné!» |Flikné!«

36 |egg ismeretlen |egy ismeretlen

39 |Gyöngyviráy e leshelyekről |Gyöngyvirág e leshelyekről

49 |Leketséges, – felelt |Lehetséges, – felelt

52 |Győngyvirág a családi |Gyöngyvirág a családi

56 |Győngyvirág egyszer |Gyöngyvirág egyszer

59 |vágott a dicsérethez. |vágott a dicsérethez,

60 |Győngyvirág lesütötte |Gyöngyvirág lesütötte

60 |külünböző ürügyek |különböző ürügyek

60 |együtt a svábhegyről |együtt a Svábhegyről

67 |hosszadalmasau nézte |hosszadalmasan nézte

67 |volna a szobábó! |volna a szobából

69 |állitana be a Svábsegyre |állitana be a Svábhegyre

71 |Sándo.t magamnál |Sándort magamnál

72 |asszonyok. akik |asszonyok, akik

80 |bejárogató szinésze e |bejárogató szinészeket

86 |ugattak a kegyen |ugattak a hegyen

86 |kis szij voll |kis szij volt

90 |kiáltott a »grófné» |kiáltott a »grófné«

93 |igy szóIt a |igy szólt a

94 |eyy óriásé |egy óriásé

96 |látszott. mint |látszott, mint

100 |mint egy cslrkét |mint egy csirkét

101 |akinek azt mondjak |akinek azt mondják

104 |«Verjen meg!« |»Verjen meg!«

104 |tett sz asztalra |tett az asztalra

106 |hog átlovagoljon |hogy átlovagoljon]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Bukfenc" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.