Title: A középkor fobb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig
Author: Márki, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A középkor fobb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig" ***


http://dphu.aladar.hu (This file was produced from images
Libraries)



A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI
A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG.

IRTA

MÁRKI SÁNDOR.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1900.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG.

A történetírásban vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek
onnan származnak, hogy az általános nagy kérdések fejtegetésében csak
kevesen mennek vissza a forrásokig s így csupán a feldolgozók állításait
visszhangoztatják. Különösen megszokott jelenség ez a kisebb népeknél,
melyeknek az egyetemes történelemben nincs elsőrendű szerepök s így el
sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos általánosságok ismeretén túl, az
egyetemes történelem tanulmányozásában forrásműveket is kelljen
használniok.

Pedig ebben a kérdésben épen ők vétnek önmagok ellen, ha az első
krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek alapos ismerete arra
vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé zavarosabb részét
már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz meghiggadását
bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta vízzel minden
szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk
a középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük,
hogy vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és
francziák, kik oly bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a
patak kútfeje. Ez a sár a krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó,
kiöntött részéből keletkezett. Föladatunk nem e sár kiszikkasztása,
hanem az, hogy megakadályozzuk a minket üdíthető víznek tovább való
pocséklását.

Csak egy példát erre!

A népvándorlás korában hazánk a népeknek valóságos szállója volt.
Nemzetiségi viszonyainkban még ma is érezzük a másfél ezer év előtt való
tarkabarkaságok hatását. Alig van a mai Európának nemzete, mely
szálláskeresni meg nem fordult volna nálunk. Helyi középpont nélkül
ugyan, de világbirodalmat alapítottak itt a húnok s e világbirodalom
felbomlása, mely hullámzásba hozta egész Európát, a mai Magyarországban
okozta a legnagyobb felfordulást. Itt dőlt el Európa sorsa. A krónikások
jól tudják ezt; a feldolgozók azonban vagy ismertebb tájakra igyekeznek
áttenni a nagy politikai és társadalmi fejlemények keletkezésének
szinterét, vagy azt akarják elhitetni, hogy tudásuk nehéz bárkája meg
sem érzi e hely örvényeinek forgatagát. A magyar historikusok pedig még
mindig attól látszanak tartani, mint a hajósnépek Vasco da Gama előtt,
hogy az egyenlítő alatt levő tenger vize forr s így inkább kikerülik a
tudás tengerének ezt a veszélyes negyedét, hogy meg ne és föl ne
süljenek.

Pedig a középkor forrásainak ismeretét a tanárvizsgálat szabályai is
előírják s a tanárképző-intézetek és semináriumok tényleg foglalkoznak
is velök. A mi föladatunk most csak az lehet, hogy a kritikus
feldolgozók nyomán már ismert korokat egykorúak és közel, egykorúak
esetleg kritika nélkül való előadásában ismerjük meg. Számolnunk kell
naivságukkal, mert – a hogy 1895 febr. 10. a Kisfaludy társaságban
mondta Apponyi – Deák Ferencz sem lehetett csupán Csengeryre kiváncsi,
kihez hasonlóan talán csak 12 ember gondolkozott az országban; hanem
hallani óhajtotta az unalmasnak tartott fecsegőt is, a hogyan
gondolkozik és érez sok százezer.

Mi is ilyen, csak nagy kritikával használható krónikásokból akarunk
alkotni typusokat, hogy teljes közetlenségben lássuk magunk előtt a
középkort. Csupán néhány krónikásnak könyvével fogunk foglalkozni;
többnyire olyanokéval, a kiknek előadása már csak azért is kívánatos
reánk nézve, mert bővebben szólnak erről a mi mostani hazánkról s így –
ha nem is az időt, de a helyet és a körülményeket a külföldieknél jobban
ismerhetvén, – hitelességök és megbízhatóságuk kérdésében könnyebben
gyakorolhatjuk szavazatjogunkat. Vonuljon el előttünk a középkornak a
magyarok honfoglalásáig terjedő része az ő saját elbeszélésökben, az ő
saját felfogásukban. Izlésünknek és tudásunknak már mindenesetre elég
fejlettnek kell lennie arra, hogy meghallgatván, meg is birálhassuk
őket. Viszont azonban az újkor nagy historikusainak ellenmondást alig
tűrő nyilatkozatai s itéletei se gátoljanak bennünket abban, hogy
bevalljuk, milyen jól esik az a közetlenség, melylyel a krónikások saját
korukról beszélnek s az a mysticismus, melylyel, már a katekizmusban
eltelve, századok legendáiról mesélgetnek.

De mivel nem az 1001 éj meséiről van szó, nem is 1001 krónikásnak, hanem
csak annyinak bemutatása a czélom, a mennyinek lelkébe, műveik
részletesebb megismerése alapján, ily rövid idő alatt bepillanthatunk.
Ha csak 7–8 írót ösmertetünk is így meg, hitem szerint már otthonosabbak
leszünk a középkorban s jobban felfogjuk az akkori társadalom szellemét.

A sorozatot a népvándorlásnak irodalmunkban is gyakrabban, de még sem
eléggé idézett első nevezetesebb leíróján, Jordanesen kezdem.



I. Jordanes.

Jordanes[1] Alanoviiamuthis fia és azon Paria unokája volt, ki mint
jegyző szolgált Kandak alán királynál. Családja ennek skir, sadagar és
alán alattvalóival együtt települt le Moesiában. A VI. század első
felében Jordanes maga is jegyző volt Gunthigisnál, Kandak
unokaöcscsénél, az Amálok királyi családjának egyik ivadékánál. Előkelő
állásáról azonban lemondva, a nyugati egyházhoz csatlakozott, pap lett,
s 551-ben Vigilius pápával már mint Kroton, a mai Cotrone püspöke
tartózkodott Konstantinápolyban; legalább kétségtelenűl őt kell érteni
Kroton ilyen nevű püspöke alatt.

Ez évben történhetett, hogy Cassiodorus egyik sáfára odakölcsönözte neki
gazdája munkáját, melyet a gótok történetéről 12 könyvben írt.
Cassiodorus, ki római létére 537-ig mint államférfiú egész odaadással
szolgálta a keleti gótok ügyét, 540–570-ig mint szerzetes visszavonultan
élt abban a kolostorban, melyet Bruttiumban ő maga alapított. Itáliának
ugyanazon délnyugati félszigetén élvén, alig képzelhetni, hogy a két
férfiú nem találkozott volna egymással. Jordanes, ki alán létére gótnak
tartotta magát, kétségkívül érdeklődött oly férfiú iránt, ki magasztalta
az Amálokat, jegyző korában neki is urait, s ki arra vállalkozott, hogy
a rómaiakban kedvező hangulatot keltsen az idegen uralom iránt s azt
mintegy igazolja. Míg azonban Cassiodorus inkább Róma érdekeit tartotta
szem előtt, Jordanes úgyszólván a byzáncziaknak akarta megmagyarázni,
hogy Itália visszafoglalásánál egyenlő tényezők gyanánt kell tekinteniök
azokat a gótokat, kik Theodorich óta a római uralom folytonosságát
képviselik, s kiknek törzsökös királyi családját már amúgy is gyöngéd
kötelékek fűzik a keletrómai császárok házához. Bitorlónak tekintette
tehát az Amálokkal úgy sem rokon Totilát, ki Róma vidékén Justinianus
hadai ellen küzdött s a császár unokaöcscsének, Germanusnak s
Mathesuenthának, Amalasuentha leányának utószülött fiában, Germanusban
látta a jövő emberét, ki Itália élén mint a nyugati és kelet-rómaiak
jogait képviselő gót király uralkodhatik. Az ő felfogása szerint a
rómaiak és a gótok úgyis folyton szövetségben éltek egymással, ha ezek
amazok földén egyszer-másszor rabolgattak is.

Cassiodorus könyve, mint maga mondja, csak három napig volt Jordanesnél,
de épen azokban az időkben, midőn a keletrómai sereg Germanus halála
után Salona felé vonult, hogy hajóra kelve, megsegítse azokat a
rómaiakat, kik, a gótok egy részéhez csatlakozva, türelmetlenűl vártak
már erre a segítségre, mely nélkül Itália egészen a függetlenségre
törekvő gótok kezére kerülne. Ezek a független gótok akkor ép oly éles
ellentétben álltak a császári érzelmű gótokkal, mint ezerszáz esztendő
múlva a magyar kuruczok és labanczok egymással. A labancz, vagy talán
opportunista gótoknak nemzeti érdekök mégis azt parancsolta, hogy a
túlzó s a viszonyokkal alkudozni nem akaró gótok miatt győzelem esetén a
keletrómaiak ne ragadjanak mindent magokhoz, hanem lássák be, hogy ebben
az országban immár törvényes jogaik vannak a gótoknak, kikkel bizonyos
közös ügyeket kell elismerniök. Arról lévén szó, megmaradjon-e az a
politikai mű, melyet Itáliában rómaiakkal és gótokkal Theodorich és
Cassiodorus teremtett, a még élő miniszter, maga föl nem léphetvén,
adatait rendelkezésére bocsátotta Jordanesnek. Ez most nem kezdte a
dolgot a világ teremtésén, mint Florus után írt római történetében,
hanem – Cassiodorussal valószínűleg személyesen is érintkezve – népe
történetének inkább azokat a mozzanatait emelte ki és színezte, melyek a
gótok történeti jogait és igényeit bizonyíthatták, még pedig, ha máskép
nem ment, esetleg a történelem meghamisításával is.

Könyve, melyet _De origine actibusque Getarum_ czímmel a gótok
történetéről 60 fejezetben főkép Cassiodorusból, Dio Chrysostomusból,
Ammianus Marcellinusból, Orosiusból, Symmachusból s egy bizonyos
Ablabius művéből ütött össze, ilykép tulajdonképen alkalmi és irányzatos
mű. Czélja annak bizonyítása, hogy a rómaiak hálával tartoznak
szövetségeseiknek, a gótoknak, kik megmentették a műveltséget, midőn
Itália uralmát átvették. A nemzeti hagyományok, a mikre a gótok
kettészakadásának ideje óta mind megbízhatóbban hivatkozik, szintén e
felfogás kiszinezésére szolgálnak. Germán vére fölbuzdul nem egyszer,
mikor az eseményeket germán hősmondák alapján beszéli el; de
meglehetősen lehordja a germán atyafiságot is, ha arról van szó, hogy
megmutogassa, mekkora szolgálatot tettek gótjai a rómaiaknak. Így pl.
midőn Athaulfnak Honoriushoz való viszonyát szembeállítja a vandálok
viselkedésével.

Némely esemény elbeszélésében ellenőrízni sem lehet Jordanest; így pl.
mikor a keleti gótok pannoniai harczairól ír. Egészen neki tüzesedik s
az a közetlenség, melylyel szól, valószínűvé teszi, hogy igazat vagy
jóhiszeműen beszél, ha nincs is szerző, a kire támaszkodva, adatait
birálhatnók. De hogy nem ismerte az események rugóit, melyek a pannoniai
gót Theodorichnak Zenóhoz való viszonyát szabályozták, kitűnik, ha
összehasonlítjuk könyvét kortársával, a zsidó Malchuséval, melyet ez
Zeno uralkodásának hét esztendejéről (473–480) írt.

Paptársának, Castaliusnak biztatására határozta el, hogy ő, ki kis
sajkáján idáig a csöndes partokon evezgetve, a régieknek halakban gazdag
tavából néhány halacskát fogott, vitorláit most a nagy tenger felé
fordítsa. Vagyis, hogy nem törődve a krónikákból tett kivonataival,
röviden inkább Cassiodorus senatornak a gétákról szóló 12 könyvét adja
ki. Megteszi, ha csak három napig volt is kezei közt az a mű, s így
szavaira alig emlékezhetik, csupán értelmét és tényeit tarthatván
eszében. Kiegészítette különben görög és latin történetírók adataival s
pótolgatta saját tudásával. Castalius, ki azon nép közelében lakik,
értesülhetett olyasmiről is, a mi az ő figyelmét elkerülte.

Ilyenformán kezd a _Géták eredetéről és tetteiről_ szóló könyve
megirásához. Orosius nyomán a földről rövid tájékoztatást nyujtván,
kijelenti, hogy a géták az északon levő Skandzsa-szigetről
(Skandináviából) származnak. Ezt – Britanniának közbeszúrt ismertetése
után – főkép Ptolemaeus nyomán írja le s népei közt a finneket mondja
legszelidebbeknek. E szigetből, a népek műhelyéből, Berig király vezette
ki a gótokat, kik a levert ulmerugok és vandálok földén telepedtek le.
Elszaporodván, az ötödik király, Filimer alatt Scythiába vándoroltak.
Leírja azután Scythiát az Ister eredetétől a Riphäeus-hegyekig. Kiemeli,
hogy ennek legnyugatibb részén, ott laknak a gepidák, hol északról dél
felé halad a Tisza s hozzá nyugatról jön a nagy Duna, melybe keleten sok
folyamrohanattal ömlik a Flutausis (talán Fluvius Aluta, noha a 12.
fejezetben külön ír Alutát). Ezen túl van Dácia, melyet meredek hegyei
koszorú gyanánt körítenek. Sorban ismertetvén a hatalmas földet és
népét, elmondja, hogy a Pontus északi részén a hódító géták két nemzetre
szakadtak: az ostrogótokéra az Amalok s a vizigótokéra a Balthok alatt.
Tanausis alatt győztesen csatáztak az egyiptomi királylyal s
adófizetésre szorították a médek királyát is. Az ekkor Ázsiában
letelepedett gótoktól származtak a parthusok. Sőt Tanausis halála után
királyasszonyaik vezetése alatt a gót nők is győztesen járták be
Kis-Ázsiát és száz esztendeig uralkodtak rajta; legállandóbb birodalmat
azonban Marpesia királyné alapított a róla nevezett sziklák vidékén, a
bővebben leírt Kaukázusban. Hogy az amazonsereg ki ne haljon, évenkint
egyszer összejöttek a nők a szomszéd országok férfiaival; a leányokat
harczosoknak nevelték, a fiúkat egy esztendő múlva visszavitték
apáikhoz.

De a gót férfiak is kitünő és híres hősök voltak. Herkules fia, Telephus
gót király, atyja alakját s erejét örökölte. Ez az Al-Dunától délre,
Moesiában uralkodott s hadakozott a danaok vezéreivel, Ajaxszal,
Ulyssesszel, Achilesszel; fia, Euryphilus pedig, Kassandra iránt való
szerelemből, a trójai háborúban is részt vett. 630 év mulva Cyrus a gót
amazonok királynéja, Thomyris ellen harczolt. Thomyris győzött ugyan, de
Európába költözött át, Moesiába, hol Thomest (Tomit) alapította. Azok az
óriási hadjáratok, a miket Dárius és Xerxes Európa ellen indítottak,
voltakép nekik szóltak, nem a görögöknek s az adott rájok okot, hogy
Antyrus gót király visszautasította Dárius leánykérő követségét.
Megtudták védelmezni magukat a maczedónok ellen is. Burvista gót
királynak, Sulla kortársának idejében elpusztították a Galliában lakó
germánok földét s maga Julius Caesar sem boldogult velök. Másrészt
azonban Dicineus, majd Komosikus valóságos irodalmi műveltséget
terjesztett el köztük, s a gótok kardok és könyvek forgatásával
töltötték napjaikat.

Komosikusnak, a papkirálynak halála után Koryllus 40 évig uralkodott
Dáciában, vagy, a hogy most már nevezték, Gothiában, a mai Gepidiában.
Ez az ország északra esik a Dunától, mely forrásától tövéig 1.200,000
lépés hosszú s 60 mellékfolyója van. A Dunán túl lakó rómaiak ellen
többször győztesen harczoltak s visszaszorították magát Domitianust is,
ki Dorpaneus gót királyt a Dunán vert hajóhídon át támadta meg. A
nyugati gótok e csaták hőseit félisteneknek nevezték; az első hőstől,
Gapttól származott családnak az ötödik nemzedék, Amal adott nevet; az ő
ivadéka Germanus, kinek ereiben gót és görög uralkodók vére csörgedez.
Amal unokája, Ostrogotha, a Pontus partjain lakó keleti gótokon
uralkodott. Alexander Severus halála után már egy szegény gótnak,
Mikkának fia, a roppant erejével föltűnt Maximinus, a római császári
méltóságot is elnyerte. A gótok idáig különben is szövetségesei voltak
Rómának; mivel azonban Philippus (arabs), Róma millenniumának ünneplője,
megvonta tőlük az évi ajándékot, Ostrogotha dúlni kezdte Moesiát s
Thraciát, még pedig 300,000 főnyi sereggel ismételve is, midőn a római
katonák egy része átállott hozzá. A Marcianopolis ostromából gazdag
váltságdíjjal hazatérő gótokat ugyan megtámadták törzsrokonaik, a
gepidák, de királyuk, Fastida, Galtnál csatát vesztett. Ostrogotha
utóda, Kniva is hősiesen harczolt Decius császár ellen. Megölte fiát, s
utóbb magát a császárt is. Decius utódai, Gallus és Volusianus, már
ismét szövetségre léptek a gótokkal. A kicsapongó Gallienus idejében
azonban a gótok újra pusztították Ázsiát s feldúlták Tróját és Iliumot
is, mely «csak imént szedelőzködött össze Agamemnon háborúja után».

Maximianus és Diocletianus a parthusok ellen segítőkül használta, de
azután mellőzte őket. Konstantinnak szintén kezére jártak az új főváros
megalapításában, s a császár rendelkezésére bocsátott 40,000 főnyi
segítőhadakat ma is fœderatinak nevezik. Geberich, a dicső gót király,
uralmát ki akarta terjeszteni Visimar vandal királyra is, ki a gepidák
mostani földén, a Marisia, Miliare, Gilpil és Grisia folyók vidékén
uralkodott. Legyőzvén s elejtvén Visimart, a megmaradt vandalok
Konstantin császártól Pannoniában kértek lakást s ott éltek 60 éven át.
Jóval azután Stiliko meghívására a vandalok Galliát pusztították.
Geberichre a leghíresebb Amal, Hermanarich következett, kit némelyek
méltán hasonlítottak Nagy Sándorhoz. A csúdokat, mérieket, mordvákat s
észak több népét is meghódította; továbbá a herulokat, veneteket,
antokat, sklavinokat s eszteket, úgy, hogy Scythia s Germánia minden
népén uralkodott.

Nemsokára azonban a húnok képzelhetetlenűl durva és vad népe rontott a
gótokra. Ezek a Filimer gót királytól elűzött javasasszonyok
(haliurunnák) és a tisztátalan lelkek ivadékai. Alig van emberi
formájok, s nyelvök jóformán nem is emberi nyelv. A Maeotis mocsarai
közt vadászatból éltek. Onnan egy szarvastehén csalogatta ki őket a
scythák földére, melyre most haddal rontottak. Leverték a halánokat s a
kisszemű fekete emberek mindenütt rémületet gerjesztettek. Hiszen még
saját csecsemőik arczát is összevagdosták, hogy tej helyett előbb vérhez
szokjanak. A sebek miatt azután nem is nő szakálluk. Különben széles
vállúak s értenek az íjjhoz, nyílhoz. Vastag nyakukat büszkén tartják.
Emberi alakjokban állati vadság lakik. Épen ekkor sebesítette meg
Hermanarichot két rozomón testvér, mivel – ura futása miatt – nővéröket,
Sunildát, vad lovakkal tépette szét. A király betegségének hírére
Balambér hún király a keleti gótok országára ütött, s a 110 esztendős
király halála után az egészet elfoglalta. Erre a nyugati gótok Valens
császártól Thráciában vagy Moesiában kértek szállást s engedelmességet
és megkeresztelkedést igértek. Valens Moesiában telepítette le őket.
Arianus térítők hamis tanait csepegtette beléjök s azokat utóbb az
ostrogótokkal és gepidákkal is megismertette. Csakhamar éhség tört ki a
nyugati gótoknál s a római vezérek egy rabszolgáért egy kenyeret, tíz
fontért egy darab húst, és csupán a fiukért adtak élelmi szereket. Maga
Fritigern király csak nagynehezen menekülhetett el Lupicinus római vezér
lakomájáról, hol hozzátartozóit már gyilkolni kezdték. Ez a nap
megszüntette a gótok éhségét s a rómaiak biztonságát. A gótok egész a
Dunáig otthonosan helyezkedtek el, s az Antiochiából ellenök vonuló
Valens császárt megvervén, egy gunyhóban elégették. Méltán, mert hamis
hitre tanítván őket, szeretetök tüzét ő is a pokol tüzévé változtatta.

A spanyol Theodosius császár jobban fegyelmezett katonái azután kiűzték
a gótokat Thráciából. De mikor beteg lett, Fritigern Thessaliát,
Epirust, és Acháját égette, míg Alatheus és Safrak a többi haddal
Pannoniába vonult. Gratianus végül kibékült velök s ismét
szövetségeseivé fogadta őket. Megnyugodott ebben a meggyógyult
Theodosius is és látogatóba hítta Konstantinápolyba Fritigern utódát,
Aithanarichot, ki a fényes város és a katonaság láttára felkiáltott: «A
császár valóban földi isten, s a ki kezet emel rá, saját hibájából
veszti életét». Halála után serege a rómainak kiegészítő része lett.
Theodosius utódai, (fiai) azonban a gótoktól megtagadták az évi
segítséget, mire ezek a Balthok nemzetségéből Alarichot választották
királylyá, ki Pannonián és Sirmiumon át Itáliába nyomult s a háromnevű
Ravenna alá szállt. Megizente a császárnak, hogy ha őket letelepedni
engedi Itáliában, olyan jó egyetértésben élnek a rómaiakkal, mint ha
velök egy népet tennének; különben pedig az erősebb űzze el a
gyöngébbet. A tanács azt javasolta, hogy a vandál Giserich miatt úgy is
veszendőbe ment Galliát és Hispaniát adják oda nekik. A gótok
elfogadták; de midőn Honorius császár kétszeres apósa, Stilikó,
Pollentiánál rájok ütött, megverték a császáriakat s visszafordulva,
Alarich parancsára még Rómát is kirabolták. Itália összes kincseivel
Alarich már Bryttiumba ment, hogy átkeljen Siciliába és Afrikába;
hajóinak nagyobb részét azonban elnyelte a tenger s ő maga meghalt.
Hívei Cosentia mellett a Busentus folyó medre alá temették, uralkodóvá
pedig rokonát, Atavulfot választották. Ez sáskamódra pusztítva tért
vissza Róma alá, s második feleségéűl fogva vitte el Honorius nővérét,
Placidiát. Ezzel a két népet egyesítve, Galliába ment, honnan
Spanyolország megszabadítására indult; de ő is, utóda, Segerich is a
csatában esett el. A szigorú és okos Vallia követte őket. Ellene s hogy
Placidiát megszabadítsa, Honorius Constantiust küldte; viszályuknak
újabb szövetség vetett véget. Giserich vandal király Bonifatius
helytartó hívására szintén odahagyta Spanyolországot s a 7000 lépés
széles Gaditáni-szoroson átkelt Afrikába, azt elfoglalta s utódaival
száz évig uralkodott rajta, míg e földnek Belezár vissza nem adta a
római birodalom szabadságát. A vandaloktól elhagyott spanyol földön
gótok és rómaiak osztoztak, mire Vallia halála után a gótok Theodoridot
választották királylyá, ki tanácsosává tette Bereonudot, az Amaloknak a
húnok elől hozzá menekült ivadékát. A rómaiak ekkor, Aëtius vezetése
alatt, még a húnoktól is támogatva, Galliában megtámadták Theodorid
gótjait, de ismét szövetkeztek velök.

Ekkor Scythiának majdnem minden népén Attila hun király uralkodott.
Attila, Mundzuk fia, testvérének Bledának megölése után, egyesítvén a
húnokat, a világ első népeivel, a rómaiakkal s gótokkal akart
megmérkőzni. 500,000 ember élén, Mars kardjával a kezében, bizton
nézhetett föladata elé. A nyugati gótok megtámadására Giserich
ajándékokkal ösztönözte őt, mert félt Theodoridtól, kinek leányát
méregkeverésről vádolva, megcsonkítva küldte haza. Attila először is a
rómaiakat s gótokat akarta összeveszítni. De Valentinianus egyesülésre
szólította Theodoridot a világ zsarnoka ellen, ki szolgaságra akarja
vetni az egész emberiséget. A gótok csakugyan fegyverkeztek; Theodorid
négy fiút otthon hagyott, Thorismundot és Theodoridot azonban magával
vitte a hadjáratba s a catalauni vagy mauriaci mezőkön a római Aëtius
szövetségében szembeszállt Attilával. Bebizonyult itt, hogy az emberi
nem a királyokért van; mert e helyütt egyetlenegynek őrült ötletéből
mészárolták le a népeket s egy dölyfös király önkénye megsemmisítette
mindazt, mit a természet annyi századon át teremtett. Attila jósai
megjövendölték a húnok szerencsétlenségét. Jól rendezett hadaiban ott
voltak az Amalok közől való Valimir, Theodemir és Videmir keleti gótjai
is, Ardarich gepida királylyal és sok leigázott néppel együtt. Ezek
Attila szemeinek egyetlen intésére félve és reszketve, de zúgolódás
nélkül teljesítették parancsait. A húnok, kiket eleinte lehangolt, hogy
az ellenség elfoglalta a csataterén uralkodó dombokat, Attila beszédére
lelkesülten támadtak. Az ókor nem tud ilyen makacs csatáról. A patak
vértől áradott. Theodoriddal lova elragadt s őt saját emberei taposták
el. Így teljesedett a jóslat, hogy elesik az ellenség fővezére. De a
nyugati gótok is megölik Attilát, ha idején nem menekül szekérvárába.
Dühöngve maradt itt másnap is és a mint mondják, nyergekből máglyát
rakatott, hogy ha az ellenség benyomul, azon égesse el magát. A rómaiak
ostromolni akarták, hogy kiéheztetvén, megadásra bírják. Közben a
nyugati gótok dalokkal siratták el a csataterén megtalált királyukat.

Aëtius, hogy a húnokat megsemmisítve, a gótok a rómaiakra ne rontsanak,
azt tanácsolta a halott király fiának, a hős Thorismundnak, menjen haza
s testvérei ellenében biztosítsa atyja örökségét; a mi meg is történt s
így a szövetségesek elszalasztották a jó alkalmat, hogy nagy tettet
hajtsanak végre. Mind a két részen 165,000 ember esett el ebben a
világhírű csatában s Attila csak akkor hagyta oda táborát, mikor
megtudta, hogy a gótok nem hadicselből távoztak. Azután Itáliába nyomult
s bevette Aquileiát, melynek tarthatatlan voltára a gólyák költözködése
figyelmeztette. Feldúlta Velencze többi városát s Milanót is; de Rómát
habozott megtámadni, mert Alarich s mások sorsából azt látta, hogy annak
elfoglalói nem sokáig élnek. A Velencze területén levő ambulei mezőn, a
Minciuson való rév közelében, meghallgatta tehát Leó pápa követségét s
hazatért a Duna vidékére. Fenyegetőzött, hogy még jobban tönkre teszi
Itáliát, ha nem kapja meg Valentinianus nővérét, Honoriát, ki jegygyűrűt
küldött neki. Követelte a Theodosiustól igért adó megfizetését is. De
midőn a Ligerisen túl lakó alánok meghódítására indult, Thorismund a
nyugati gótok királya egy, a catalaunumihoz hasonló ütközetben legyőzte
és szégyennel űzte haza. Magát Thorismundot otthon, Tolosában, az
orgyilkos Askalk ölte meg. Az uralkodásban öcscse, Theodorid váltotta
fel, ki legyőzte a majdnem egész Spanyolország uralmára vágyó Riciar
suav királyt, s helyébe tett lázadó hűbéresét, Agrivulfot; de ennek
kivégeztetése után megengedte, hogy a suavok Rimismundot válaszszák
királylyá. Theodorid maga uralkodásának 13-ik évében halt meg. Hirtelen
halála miatt öcscsét s utódát, Eurichot gyanusították.

Sok trónviszály volt Rómában is, melyet Giserich vandál király e közben
kirabolt, Eurich pedig, Galliára vágyván, megverte a rómaiak
szövetségeseit, a britteket s burgundzónokat. Most Nepus császár
Orestest küldte ellene; ez azonban Rómától csak Ravennáig ment s ott
fiát, Augustulust tette császárrá, mire Nepus Dalmátiába menekült, a hol
a még korábban elűzött császár, Glycerius is élt.

Orestest, a skirek, turcilingok és herulok királya, Odoacer ölte meg s
elűzte fiát Augustulust, mire Augustus után 522 évvel a nyugatrómai
birodalom megbukott s Odoacer egész Itáliát meghódította. A zavarokat
használva, a gót Eurich elfoglalta Arelatumot és Massiliát, mire
Spanyolország és Gallia teljesen hatalmába került. Uralma 19-ik évében
Arelatumban meghalván, fia, Alarich követte, kinek végzete volt, hogy
szintén azon a néven fejezze be a birodalom történetét, a melyen az
kezdődött.

Maguk az ostrogótok Hermanarich halála óta régi lakóhelyükön mint a
húnok alattvalói éltek. Vinithart, ki tőlük szabadulni akart, Balambér
leverte. Utódai közől Hunimund a suávok, Thorismund a gepidák ellen
harczolt, oly hősiesen, hogy halála után a keleti gótok 40 évig helyébe
nem is tettek királyt, míg fel nem nőtt unokaöcscse, Valamir, ki két
testvérével együtt részt vett Attila harczaiban, míg a halál meg nem
szabadította tőle.

Az ittas Attilát a nagyon szép Ildikóval való házassága éjjelén orra
vére ölte meg, akkor, mikor Marcianus császár azt álmodta, hogy Attila
nyila eltört. Népe vadúl gyászolta, majd dalokban elsiratta s hármas
koporsóban temette el. Fiai egymás közt viszálykodván, először is
Ardarich gepida király kelt föl ellenük s lerázta a szolgaság igáját. A
többi nép is rájok támadt. Pannoniában a Nedao folyónál gótok, gepidák,
rugiak, suávok, alánok fegyverétől 30,000 hún esett el Attila kedves
fiával, Ellákkal együtt; testvérei pedig a Pontus mellékére, oda
menekültek, hol azelőtt a gótok laktak.

Így buktak el a húnok, kiktől a világ romlását várták; a felszabadult
népeknek pedig Marcianus letelepedő helyeket adott. A gepidáké lett
Dácia, a keleti gótoké Pannonia Vindominától (Bécstől) Syrmisig
(Sirmiumig). A sarmatáké és cemandroké Illyricum egy része lett, a
skyreké, sadagaroké s az alánok némely részeé Kis-Scythia. Ezek vezére
Kandak volt, kinek jegyzőjeként szolgált Pária, Alanoviimuthis apja, s
unokaöcscsénél, Gunthiknál vagy Bazánál maga Jordanes, ki különben –
mint maga mondja – nem volt tudós ember. Kis-Scythiában települt meg
Attila kisebb fia, Hernák (Irnák) is a menekült húnokkal,
unokatestvérei, Emnecúr és Ulcindúr pedig Parti-Dácia Utus, Hiskus és
Almus városaiban, míg a rugiak Bizzis és Arkadiopolis környékén
helyezkedtek el.

A kisgótok Moesiában, Nikopolis környékén élnek manap is. Püspökük
Vulfila, ki számukra betűket talált föl. Szegények, harcziatlanok, kik
többnyire tejet isznak. A keleti gótok Valamir alatt Aquanigra és
Skarniunga, Thiudimirrel a Pelsois tavánál s Vidimirrel a kettő közt
telepedtek le. Mikor Attila fiai Valamirt megrohanták, ez a Danaber
(Dnjeper) felé Scythiába űzte a húnokat azon helyig, melyet ezek Várnak
neveznek. Valamirnek Thiudimirhez küldött örömhirnöke még nagyobb örömet
talált, mert ágyasától, Erelievától aznap született ennek fia,
Theodorich. Mikor az elmaradt évi ajándék miatt a rómaiakkal kitört
háborút befejezték, a béke zálogául e Theodorichot küldték a császárhoz
Konstantinápolyba. Erre Pannonia belsejében a sadagokat támadták meg,
mire Dincik (Dengezics), Attila egyik fia, összegyűjté csekély ulcinzúr,
angiskir, bittugur és bardor népét, s ostrom alá vette a pannóniai
Basianát. A gótok, a sadagokat odahagyva, a húnokra törtek s őket oly
csúfosan kiűzték, hogy a megmaradt húnok most is félnek a gótok
fegyvereitől. Suavia (a Száva) herczege, Hunimund viszont Dalmátiát
pusztította, de Thiudimir a Pelsoisnál megverte őket s Hunimundot is
elfogta, majd ismét hazaküldte. Thiudimir a skirek ellen való csatában
esett el; de ezeket a hálátlan Hunimundtól felbujtott skireket a gótok
majdnem egy szálig levágták. Erre Hunimund s Alarich suáv királyra és a
gótokra törtek, de Valamir utóda és testvére, Thiudimir, őket és
szövetségeseit a pannóniai Bolia folyónál tönkretették. A befagyott
Dunán át azután a suávok (svábok) és szövetségeseik, az alamannok hátába
kerültek s őket is legyőzték. Otthon találták már Theodorichot, kit a
császár gazdagon megajándékozva bocsátott haza. A 18 éves ifjú, atyja
megkérdezése nélkül, csakhamar megverte Babáj sarmát királyt s bevette
Singidunumot, melyet azonban nem adott vissza a rómaiaknak.

Mikor a nép utóbb portyázó háborút követelt, Vidimir Itáliába rontott,
hol azonban meghalt. Hasonló nevű fiát Glycerius császár ajándékokkal
engesztelte meg s Galliába küldte, hol a két gót nép egyesült. Maga
Thiudimir a Száván túl Illyricumra rontott s egész Thessaloniáig
hatolva, szerződés útján Macedoniában nyert letelepedő helyet, mire
nemsokára meghalván, fia, Theodorich lett utóda.

Theodorichot Zeno azonnal Konstantinápolyba hivatta, harczi fiává
fogadta, konzullá tette, diadalmenetet engedett neki s lovagszobrát a
császári palota előtt állíttatta föl. Mégis visszament Illyricumban
nyomorgó népéhez, hogy azt, a császár engedelmével, a turcilingok és
rugiak kiűzésére, Itáliába vezesse. Verona síkján megverte Odoacer
hadát, átkelt a Paduson, ostrom alá fogta s három év alatt bevette
Ravennát, kivégezte Odoacert és Zeno tanácsára a gótok és rómaiak
királyának czímét vette föl. Audefleda frank királyleánytól született
leányát, Amalasuenthát az Amalok házából való nyugati gót Eutharichhoz
adta férjhez. Sirmiumban, Galliában stb. diadalokat aratott s az egész
nyugaton nem volt nép, mely Theodorichnak barát- és alattvalóképen nem
szolgált volna. Öreg korában 10 éves unokáját, Amalasuentha fiát, az
árva Athalarichot rendelte utódául. Meghagyta országa nagyjainak,
tiszteljék a királyt, szeressék a senatust és a római népet s Istenen
kivül a keletrómai császárt tartsák kegyes barátjoknak. Utána 8 évig
békén uralkodott az ifjú. Halála után anyja rokonát, Theodahadot
választotta férjéül, ki azonban száműzette, majd megfojtatta őt. Sorsán
megrendülve, Justinianus keletrómai császár a vandálok legyőzőjét,
Belezárt küldte ellene. Belezár elfoglalta Siciliát, s Regiumnál
hódolatra kényszerítette Theodahad vejét, Evermudot, mire a gótok a
gyanús Theodahad helyett Vitigest tették királylyá, ki megölette
Theodahadot s feleségül vette Amalasuentha leányát, Matesuenthát. E
közben Belezár feldúlván Nápolyt, Róma ellen indult, majd Tuscia
városait foglalgatta s Perusiánál megsemmisítette Vitigesnek Magnus gróf
alatt küldött seregét. 14 hónapig hasztalanul küzdött Vitiges is;
Ravennába kellett zárkóznia, hol csakhamar egész családjával hódolt
Belezárnak. Így győzte le Justinianus azt a népet, mely 2030 éven át
(Berigtől fogva) mint legvitézebb nép oly sokáig uralkodott. A császár
patriciussá tette Vitigest, ki még két évig élt; özvegyét testvéréhez,
Germanus patriciushoz adta férjhez. Ennek utószülött fia szintén
Germanus. «Ebben egyesült az Aniciak nemzetsége az Amalok törzsével s ha
Isten is úgy akarja, reményekre jogosít mind a két nemzetség iránt.»

«Ilyen volt – végzi – napjainkig a geták eredete, az Amalok nemes
családja; ezek voltak a hős férfiak tettei. Ez a dicső nemzetség
meghajol egy még dicsőségesebb fejedelem előtt s megadta magát egy vitéz
hadvezérnek, kinek dicsőségét egy század, egy kor sem oltja ki; nem, – a
győztes triumphator Justinianust és konzulját, Belezárt, mindig vandál
verőnek, afrikainak, gétagyőzőnek fogják nevezni. Te, a ki ezt olvasod,
tudod, hogy én a korábbiak iratait követtem, téres mezejökön kevés
virágot szakítván, hogy azokból a kutatók számára, tehetségemhez képest,
koszorút kössek. S nem kell hinni, hogy mivel én is belőle származom, a
nevezett nép javára hozzátettem volna valamit azon kivül, a mit
olvastam, vagy tapasztaltam. De így sem vettem föl mindent, a mit rólok
írtak vagy elbeszéltek; mert mindezt nemcsak ezen népnek, hanem a
győzőnek is dicsőségére mondtam el.»

Látnivaló, hazánk népvándorláskorabeli történetéről is, mennyi becses
adata van Jordanesnek. Gr. Cziráky a _Tudományos Gyűjtemény_ben már
1823-ban kérdést tett (X. 126.), mik a nála említett folyók mostani
magyar nevei? Nevezetesen mi az a pannoniai Netad, Netao vagy Nedao,
mely mellett Ardarich, a gepidák királya, Attilát megtámadta (valószínű,
hogy a Hernádot értette). Cziráky kétségesnek találta, több folyó-e a
Tisia, Tibisia, Dricca, (Drekon, Tigas és Tiphesas), vagy az igen
kanyargó Tisza és Maros az, a mit Priskus, a görög császár követe,
Attilához menet útjában talált? Erre a kérdésre csak több mint félszázad
múlva adott választ Salamon Ferencz. Szerinte Tibisia – Priskus
Tiphesasa – egy a Tibiscussal, vagyis a Temessel; a Tisia – Priskus
Tigasa – lehetne Bigas, vagyis a mai Béga, de mégis inkább a Borzova
(most Berzova) s a Dricca – Jordanes Drekonja – a Karas; ellenben
Hunfalvy Pál szerint (_Etnogr._ 84.) inkább a Tierna vagyis Cserna.
Priskus és Jordanes szövege tehát eltér egymástól. De Jordanes, ki a
neveket elferdíti s ezeket a folyókat óriásiknak mondja, Salamon szerint
«maga ingatja meg hitelét». Nagyítása mutatja, hogy nem ismerte azt a
vidéket, melyről írt, s hogy nem is tudott vagy nem is akart
lelkiösmeretesen írni. Ez a példa is tanúság reá, Salamonig mily téves
nyomokon járt úgy a bel- mint a külföldi nyomozás, midőn a Tiszát és
Marost kereste azokban a folyó-nevekben, melyek a Temest, Berzovát és
Karast jelölik. Czirákynak sok fejtörest okozott az is, melyik volt az a
Skarniunga és Aqua nigra folyó, a mely közt Jordanes szerint (52. fej.)
Valamir ostrogótjai laktak. Már ő is fölismerte, hogy téved Gebhardi,
midőn ezeket másokkal együtt a Szávának s a Drávának tartja, mert
Jordanes az 56. fejezetben külön is szól a Száváról. Pedig voltakép csak
annyit mond, hogy Valamir a maga népével átkelt a Saus-folyón. Ezt,
Jordanes fordításában, Martens is a Szávának mondja, ellenben megjegyzi,
hogy a Skarniunga és az Aqua nigra ismeretlen folyók. Eligazodni
annyival bajosabb, mert a Pelsois-tó, melynek partjain Thiudimir lakott,
Martens szerint a Balaton ugyan, ismeretes azonban, hogy a rómaiak
Pelsonak vagy Peisonak nevezték a Balatonon kívül a Fertőt is. A tó és a
két folyó köze közt pedig akkora helynek kellett lennie, hogy népestől
leférjen rajta a harmadik testvér, Vidimir is. Aqua nigra magyar nevet
most a Kis-Kárpátokban eredő s Récsétől kezdve az érsekujvári Dunával
északon nagyjából párhuzamosan haladó Feketevíz viseli, mely – mindenütt
Pozsonymegyében haladván – Tallóstól délkeletre ömlik a Dunába. Ez lett
volna tehát Valamir országának északi határa, míg a délkeletit a talán a
Rábával egynek vehető Skarniunga képezte úgy, hogy a keleti gótoknak ez
a töredéke a Duna mindkét oldalán lakott volna. Ez inkább csak ötlet. De
ha megáll, a Pelsois valóban a Balaton, mely esetben Vidimir valahol a
mai Veszprémmegye nyugati, és Zala északnyugati részén tanyázhatott.
Majd azon töpreng Cziráky, hol van az a Bolia-folyó, mely mellett a
gótok úgy megverték a rájok tört Hunimund és Alarich suáv királyokat,
hogy 10,000 lépés hosszan halottak borították a csatatért, s Thiudimir
és Vidimir tökéletesen megboszúlhatták rajtok testvérök, Valamir
halálát? (54. fej.) Suhm szerint ez a Bolia a Lipótvár közelében fekvő
Bláva, mely Jókő város temploma alatt egy tóból ered; egy darabig határt
von Pozsony és Nyitra vármegyék közt s Nagy-Szombattól délre egyesül a
Dud-Vággal. Tudni kellene azonban, ennek a pataknak nevét nem
alkalmazták-e valaha magára a Dud-Vágra? A Fekete-Vág egyik csermelye, a
Beljenecz, még eléggé fentartotta az ősi Bolia nevet, talán Biela volt
akkor is a Fehér-Vág neve, miből a Boliát elég könnyű volna kimagyarázni
egy régi német krónikás szórontásából.

Mindez csak kikapott példa a sokból. De ha újabban Hunfalvy Pál és
Fröhlich Róbert némi figyelmet szenteltek is Jordanes magyarországi
geographiájának, ennyi is sejtenünk engedi, csupán hazánk történetének
szempontjából is, mennyi még a megfejtetlen kérdés és a kiaknázatlan
anyag a Jordanes művében. Hunfalvy Pál (_Ethn._ 117.) arról vádolja
ugyan, hogy «ő kezdi meg országunkra nézve a meséket és a kritikátlan
ethnographiát, melyek mai napig tetszenek sokaknak.» De maga is azonnal
hozzáteszi, hogy «saját korára s az általa ismert világra nézve Jordanes
becses történelmi és földrajzi forrás». Mindenesetre alkalmas
tanulmányul szolgál mindazoknak, kik egyetemes és hazai magyar
történelmi kutatásainkat egybekötni kivánják.

Hasonlót mondhatni Procopiusról, ki szintén megírta a gótok történetét s
a mellett a vandalokról is szerzett egy munkát.



II. Procopius.

Procopius ([Greek: Prokopios] Προϰόπιος) az 500. év táján, a palesztinai
Caesareában, jómódú római családból született. Gondos neveltetését
valószínűleg Berytus híres jogi iskolájában s Antiochiában befejezvén,
rhetor, vagyis classikus műveltségű ügyvéd lett. 527-ben Justinus
császár őt Belizár mellé nevezte ki [Greek: xumboulos] ξύμβουλος-szá,
jogtanácsossá. Mint ilyen vett részt a nagy magister militum 528–531.
évi perzsa hadjáratában, sőt Afrikába is mint jogtanácsos kisérte őt. A
Sicilia keleti partján levő Kaukanäig baj nélkül jutott a hajóhad, mely
azonban teljesen tájékozatlan volt abban a részben, milyen erővel vannak
a vandalok; hogy tehát kiköthetnek-e, vagy sem. Gabonavásárlás ürűgye
alatt Belizár Procopiust küldte ki, hogy Syracusaeból hírt hozzon. Egy
ottani barátjának Karthágóból csak imént hazatért szolgájától kapott is
híreket a vandalokról, sőt ezt a rabszolgát elvitte magához Belizárhoz
is, ki ezek után bátran kiköthetett Afrikában. Gelimer király
palotájában az asztalon felejtett ebédet már Procopius is segített
elkölteni.

A háború végeztével nem követte Belizárt Siciliába, hanem Afrikában
maradt Salamon helytartóval, míg egy fölkelés következtében
mindkettejöknek Siciliába nem kellett menekülniök. Ekkor, mint [Greek:
hupographeus] ὑπογραφεύς, vagyis mint magántitkár ismét régi főnökéhez
csatlakozott s oldalán maradt a gótok ellen viselt első hadjáratában.
Hogy az éhségtől gyötört Rómán segítsen, keresztül tört a gótok
megszálló hadain, s Nápolyból gabonával, 500 emberrel tért vissza a
városba. Majd midőn Auxinumban már ők ostromolták (II. 23–27.) a
gótokat, ezeknek egy kitörésekor azzal mentette meg a görögöket, hogy
fölelevenítette a régi római szokást, úgy, hogy a lovassági trombitaszót
a támadás, a gyalogságit pedig a visszavonulás jelzésére használta s
ezzel a csapatok mozgását a legnagyobb zajban is érthetően szabályozta.

A gót háborúról görögül írt művében oly megkapóan festi Belizárnak
Konstantinápolyba való bevonultát, a hogy csak szemtanú festheti;
Byzánczban volt 542-ben, a nagy dögvész idején (Persica, II. 22.); de
csak föltevés, hogy ezen két esemény közt 541–2-ben, a perzsa háborúban
is részt vett volna. Történelmi művei ez időn túl őt magát nem
emlegetik; de mivel fölhozza az épületekről írt munkájában, hogy
Justinianus elkészítette a Byzanczot és Selymbriát összekötő falakat,
558 augusztusában még mindenesetre az élők közt volt. Némelyek
azonosítják azzal a Procopiusszal, ki 562-ben Konstantinápoly præfectusa
volt; ezt azonban nem lehet bizonyítani. Életéről általában véve csak
annyit tudunk, a mennyit műveiben önmaga följegyzett; ez pedig a lehető
legkevesebb.

Történeti munkái – első sorban a vandál és gót háború leirásai –
többnyire olyan eseményekről szólnak, mikről mint szem- és fültanú
értesülhetett, et quorum pars fuit, ha nem is épen magna pars. El lehet
képzelni, hogy Belizár környezetében a byzanczi udvarról elég hírt és
pletykát hallhatott. Megbízható mindenütt, hol oly csatákat ír le,
melyekben maga is résztvett; de mindjárt zavaros, mihelyt csak
másodkézből kapja adatait s legzavarosabb, midőn – saját kora
történetének bevezetésében – régibb időkről kell emlékeznie.

Mindez közvetlenné, emlékrajzszerűvé teszi elbeszélését, melynek értékét
azzal is emeli, hogy van érzéke a néprajz iránt. Az események
színhelyét, mint igazi szemtanú, majdnem mint túrista írja le, a kinek
gondja van reá, hogy néprajzi furcsaságokkal, szokások ismertetésével,
népmesékkel és mondákkal fűszerezze beszédét, a mit még csak kritikai
megjegyzésekkel sem zavar. Példaképét, Herodotost abban is követi, hogy
beszédeket ad harczba induló hőseinek ajakára, vagy egész költött
leveleket írat velök. Ezek nagyon jók arra, hogy a vandál vagy a perzsa
király nevében jól odamondogasson saját uralkodójának, Justinianusnak,
azért a kapzsiságért, melyet az országok szerzésében, a pénz gyűjtésében
tanúsított.

Történeti művei ([Greek: Historiae] Ἱστορίαι) nyolcz könyvben három
főrészre oszlanak.

1. _A perzsa háborúk_ történetét két könyvben az 545-ben kötött
fegyverszünetig beszéli el, de még említi Theodora császárné halálát
(548. jun. 12.).

2. _A vandál és mór_ háborúk történetét két könyvben 395–530-ig csak
vázlatosan állítja össze, az utolsó három évről ellenben (533–5) bőven
szól, míg az 536–548. év eseményeit ismét elnagyolja, eddigi szinte
érdekfeszítő előadása helyett krónikás följegyzésekkel érvén be.

3. _A gót háború_ történetének csupán első két fejezetében állítja össze
a 474–534-ig terjedő eseményeket, míg négy könyvben szól az 534–552-ig
tartott hadjáratról.

Művének hét első könyvét már 550–1-ben kiadta és csak 554 után
egészítette ki a nyolczadikkal. Azonban nem érte be azzal, hogy csupán a
csatatéren tüntesse föl császárát. _Ktismatá_jában, az épületekről 558
táján befejezett munkájában, melyet rendesen _De aedificiis Justiniani_
czímmel szokás idézni, egy könyvben ismerteti a császárnak Byzáncban s
ötben a tartományokban emelt épületeit; amabban a templomokat és
palotákat, emezekben többnyire a várakat és falakat. Itt azonban nem
tartja meg többé imént még híven megőrzött történetirói függetlenségét,
hanem agyba-főbe dicséri a császárt, ki, mint kora legjelesebb íróját,
egyenesen megbízta e mű szerzésével. Az igaz, hogy épen ez a
parancsszóra csinált műve a leggyengébb.

Hízelgése annál feltünőbb, mert _Anekdota_, vagy _Arcana historia_
czímmel csak halála után közzétett munkájában kiméletlenűl neki rontott
ugyanannak a Justinianusnak és feleségének, Theodorának, sőt dicsőített
hadvezérének, Belizárnak is. Azzal mentegeti ugyan magát, hogy fejével
játszott volna, ha már az udvarban megírja ezeket, a főkép a két
asszonyt rajzolgató apró történeteket, midőn még saját atyjafiaiban sem
bízhatott; de elég szigorú kritikát mond önmagáról azzal, hogy
félelmében nagy történeti munkáiban is mellőzött olyasmiket, a mik
jobban megmagyarázták volna a dolgok valódi állását, s hogy ezeket csak
most, pótlásképen mondja el. Kicsúfolja Belizárnak a hozzá méltatlan
Antoniához való vak szeretetét s azután 26 fejezetben gyűjt össze
mindent, a mi csak rossz színben tüntetheti föl a császári párt.
Igazságtalanságait a túlzások okozzák, de e túlzásokban is sok az
igazság; a milyen pl., hogy a császárnak külsőképen fényes uralma mégis
az alattvalók nyomorúságát okozta. S a történet sem hagyhatja figyelmen
kivül, mint az uralma végén Justinianus ellen föllobbant gyűlölet jelét.
Suetonius császár adomái ehhez képest merő nyájaskodások; épen azért
csak nagy titokban olvasgatták. (Nyomtatásban először 1623-ban jelent
meg.)

Procopius még valóban közel áll az ókor történetiróihoz. Műveiből
egyenesen ki lehet mutatni azt a hatást, a mit reá Herodotos, Polybius s
a vele legrokonabb Ammianus Marcellinus gyakorolt. Ezzel az utóbbival
különben is sok tekintetben össze lehet őt hasonlítani. Az előadás
egységes voltában alig. A _Persica_, _Vandalica_ s a _Gothica_ majdnem
egyszerre kezdi s végzi az események elbeszélését. A három nagy
csoportban saját műveire egyszer-másszor hivatkozik ugyan a szerző,
egészben véve azonban egymástól függetlenűl tárgyal, úgy, hogy ezekből a
külön értekezésekből nem domborodhatik ki sem Belizárnak, sem
Justinianusnak egész egyénisége. Utóbb azért tartotta maga is
szükségesnek, hogy – a legalább a VIII. könyvben – synchronistikát
adjon. Mindenütt gyengén, mesésen induló előadása egyre erősödik, mind
megbízhatóbb; akárhány részletére kisütötték ugyan a tévedést, de még
ekkor is el kellett ösmerni, hogy az eseményekről tiszta képet alkot.
Emlékezetének frissesége szinte kétségtelenné teszi, hogy a
feldolgozásnál saját naplóit használta. Ő maga, mint jogász, talán nem
sokat értett katonai dolgokhoz; de úgy látszik, hogy mikor Belizár, vagy
valamely alvezére jelenlétében meg-megbeszéltek egy-egy imént kivívott
csatát, naplójába azonnal följegyezte a hallottakat; talán ennek
köszönhetni, hogy a _Gothicá_ban egyebek közt oly remekül írta le Nápoly
536. évi ostromát (I. könyv, 8–10. fej). Ranke szerint «egy vakmerő
strategémát ritkán rajzoltak olyan jól, mint ezt Procopius rajzolta;
elbeszélése valóságos kis mesterműve a poliorketikának, a várostromlás
művészetének; mutatja, mindenről mily pontosan értesült a szerző, kinek
a mellett megvan az az érdeme, hogy az általános nagy szempontokról
sohasem feledkezett meg». Teljesen közvetlen Róma védelmének leirásában
is (_Gothica_, I. 16–29. s folytatva II. 1–6.) De szinte önmagát múlja
felül Ravenna ostromának elbeszélésében. (U. o. II. 28–30.) Belizár
miért veti meg a neki fölajánlott gót koronát, hogy azt a gót királylyal
együtt akkor vigye Justinianus elé, mikor ez épen győzelmei közől híja
őt vissza, igazán csak innen ismerjük meg. Ranke szerint «Procopius
minden idők hálájára méltó, hogy az indítóokokat úgy megérteti. A régi
és új idők egykorú eseményeinek történetirói közt Cæsareai Procopius az
első sorban áll».

De nemcsak a hadiesemények rajzolásához ért; Thukydidesre emlékeztet az
az eleven kép, melyet (_Persica_, II. 22.) a konstantinápolyi
dögvészről, vagy a Rómába szorult görögök inségéről (_Gothica_, III.
16–17.) fest.

Általában véve «az utókor szerencsésnek tarthatja magát, hogy e
korszaknak annyira fontos eredményeiről oly jól értesült, oly pártatlan,
s a nyelv és találó előadás tekintetében oly kitünő szerzőtől, a kinek
szemei nyitva voltak a római birodalommal harczoló népek sajátságai
iránt is, egész terjedelmökben, úgy használhat egy munkát, a mint azt
maga a szerző kiadta. Csak egy tekintetben nem elégíti ki
várakozásunkat; könnyedén siklik el Konstantinápoly belső állapotai
fölött, még akkor is, ha azok a hadvezért, kinek művét ajánlotta, igen
közelről érintették.»

A felületes keresztyént megragadta az ókor hatalmas Rómájának eszméje;
Bonifatiust és Aëtiust az utolsó rómaiaknak nevezi ugyan, de Belizárban
s az ő és Justinianus alkotásaiban is a római állameszmét ünnepli azzal
a barbársággal szemben, melyről írnia kell. A barbársággal nem
egyezkedni, hanem harczolni kiván s azért kedvvel ír az őket
megsemmisítő háborúkról; haraggal arról, ha Justinianus egyszer-másszor
pénzen vásárol tőlük békét. Hiszen velök szemben a czél mindig
szentesíti az eszközöket! A felekezetiséget, a vallásos
szőrszálhasogatást már csak azért is gyűlöli, mert még jobban megosztja
az államot, melynek pedig egységesnek kell lennie. A politikában, mely
ez egységet ápolja, nem keresett következetességet s irodalmi művei
tanusítják, hogy elég jellemtelen politikus volt ő maga is. Az a férfiú,
ki a perzsa, vandal és gót háborúk története megírásában pártatlan, a
_Ktismatá_ban alázatos és hizelgő udvari ember, az Anekdotákban pedig
kiméletlenűl antidynastikus! De hát Justinianus uralkodása nem is volt a
politikai jellemek melegágya. Csak így magyarázható meg, hogy Procopius,
ki egyidőben írta _Ktismatá_ját és _Anekdotá_it, gondosan ügyel arra,
hogy a milyen sorrendben dicsérte meg amott a császárt, épen olyan
sorrendben rántsa le emitt s így önmagát czáfolgassa. De csak zsebében
mutathatott fügét a császárnak; a dicséret szélesebb körben terjedt el,
mint a gyalázás.

Irányzatos műveit túlélik oly sok történetírói tulajdonsággal
megalkotott históriái, melyekben két hatalmas barbár népnek, a vandálnak
és gótnak bukását mintaszerűen írta meg.

Művének folytatói közül különösen _Agathias_ érdemel említést, ki a
_Gothicá_hoz 552–4-ről még öt könyvet függesztett. Agathias a kis-ázsiai
Myrinában 536 táján született; tanulmányait Alexandriában végezte s
554-ben, még nagyon is fiatalon, Konstantinápolyban mint ügyvéd
telepedett meg, majd a császári bureauk actái közé temetkezve kesergett
azon, hogy életét nem szentelheti teljesen classikusainak s különösen
történelmi tanulmányainak, melyekhez verselgetései után fordult.
Procopius folytatásához Justinianus halálával azonnal gyűjteni kezdett
ugyan, de csak 577 táján fogott az íráshoz; és midőn hét esztendő
történetét elbeszélte, 582-ben a halál akadályozta meg a folytatásban.
Igazságra törekedett s egészben véve megbízható történetíró; eléggé
dagályos irálya miatt azonban valami nagy kedveltségre soha sem tehetett
szert. S a Procopius _Gothicá_járól Agathias könyvére való áttérés
mindenesetre némi zökkenéssel jár a miatt is, mert jóval
jelentéktelenebb állásában, Agathias csak távolabbról szemlélte az
eseményeket s így nincs is meg benne Procopius közvetlensége. Azt a
negyedszázadot azonban, melyről ők ketten szólnak s mely épen a római
államiság renaissance-vajudásainak tanulságos kora, elbeszéléseik
alapján ismeri a világ. Azért, ha bennök jóval kevesebb is a hazánkban
lakott népekre vonatkozó adat, teljes mértékben figyelmet érdemelnek
nálunk is.



III. Toursi Gergely.

Egy gót s egy görög történetíró után egy olyan rómaival ösmerkedünk meg,
ki megírta a hazájába, Galliába betolakodott frankok történetét.
Chlodvig hazátlan törzse hatvan év alatt miként lett olyan nagygyá, hogy
hatalma az Atlanti-oceántól egészen Pannonia határáig terjedett, sőt
hogy már Konstantinápolyt magát is fenyegette, a nép izmosodásának ezt a
tanulságos történetét Toursi Gergely adja elénk.

Georgius Florentinus, írói nevén Georgius Turonensis 538-ban vagy
539-ben, a napot azonban tudjuk, november 30-án Clermontban született,
olyan családból, mely 12 püspököt adott Toursnak; ő volt a
tizenharmadik, holott az egyházmegyét kezdettől fogva odáig csak 18
főpap kormányozta. A frankokon Austrasiában s így az Auvergneben is,
melynek Clermont volt a fővárosa, akkor Theudebert uralkodott,
Theuderich fia. Mikor azután Theudebert fiával, Theodobálddal 555-ben
kihalt a merovingiak austrasiai vonala, a törvényes örökösnek, I.
Chlotharnak fia, Chramm, föllázadt s Clermontból három álló esztendőn át
daczolt édes apjával, ki azonban ekkor földönfutóvá tette őt. E
polgárháború rémes jelenetei alatt növekedett Georgius Florentinus, ki
egymásután vesztette el atyját, majd nagybátyját és nevelőbátyját, a
szent életű Gallus toursi püspököt; anyja pedig Burgundba költözött, míg
ő maga családjának ősi városában tanulta a papi tudományokat.

Heves láztól gyötörve, 563-ban elvánszorgott Toursba, szent Márton
sírjához, hogy az ő közbenjárására szabaduljon bajától. Betegségéből
felépült, jámborságával pedig annyira megnyerte a toursiak jóindulatát,
hogy tíz év mulva szent Radegundnak óhajtására is, őt választották,
Aegidius rheimsi püspök fel is szentelte az ifjú rómait püspökükké.
Fortunatus, teljes nevén Venantius Honorius Clemantianus Fortunatus,
korának legdivatosabb galliai poétája, sietett is megverselni ifjú
barátját:

  «Boldog nép örvendj, betelék szívednek a vágya:
    Itt van püspököd és áldoz az Isten előtt.
  Örvendezzen az ifjúság, valamint elesett agg,
    Mindenik örvendjen, – mindenik áldva leszen.
  Jő a hivők, a szegények, a városi nép igaz atyja;
    S minthogy pásztora jön, kedvre derüljön a nyáj.
  Mert mire hő vágygyal s epekedve tekints a község:
    Megjelenék már ő; és örül a szem, a szív.
  Püspöki méltóságra hivatva, legelteti Gergely
    Menybeli atyjának városi hű juhait.
  Isteni szolgálatra Egyed keze kente föl őt, hogy
    Népvezető legyen; és tiszteli őt Radegund.
  Örvend őneki Sigbert is, valamint Brunihilda,
    Mert a királytól nyert tiszteletet s jogokat.»

Gergely, a hogy mint püspök nevezte magát, megbecsülte a költő
jóindulatát. A Vienne mellett mezei jószágot ajándékozott neki s kora
legfölkapottabb költőjével szoros barátságba lépett, mi irodalmi és
tudományos munkásságára sem volt hatástalan.

Huszonegy éven át nehéz körülmények közt volt Tours püspöke. 557-ben pl.
leégtek összes templomai s ezek közöl a székesegyházat, melyben
pannoniai sz. Márton is nyugodott, csak 590-ben állíthatta vissza régi
épségébe. Tours és Poitiers birtoka miatt és személyes gyűlöletből egyre
tartott Brunhilda és Fredegunda, Sigbert és Chilperich versengése s
Gergely, ki Sigbertnek és Brunhildának köszönhette püspökségét, gyakran
igen kényes helyzetbe jutott. Mivel azonban még Fredegundára is hatni
tudott, ellenségei bevádolták Chilperich előtt, hogy feleségével,
Fredegundával könnyelmű életet folytatott, úgy, hogy a vád alól 580-ban
a braini zsinat előtt esküvel kellett tisztáznia magát. Ez idő óta
nagyobb tekintetben részesítette őt Chilperich, majd – ennek 584-ben
történt meggyilkoltatása után – Gunthramm király; igazi befolyása
azonban akkor kezdődött, midőn 585-ben Gunthramm visszaadta Tourst más
városokkal együtt Sigbert fiának, Childebertnek. 594 nov. 17-ikén
valamennyi Merovingtól becsülve hunyt el.

Előkelő állásában, nagy összeköttetéseinél fogva kiváló figyelmet
érdemel szinte lázasnak mondható irodalmi munkássága. Tíz könyvben írta
meg a frankok történetét, hét könyvet írt a csodákról, a négy elsőben
csakis szent Márton csodatételeivel foglalkozván; e művének mintegy
kiegészítője huszonhárom egyházatya életéről szóló könyve; egy könyvben
értekezett a zsoltárokról, egy másikban az istentisztelet változó
idejéről; bevezetéssel látta el Sidonius Apollinarisnak miséit s latinra
fordította a hétalvónak legendáját.

Mindezekben sok a közvetlenség. Szent Márton csodatételeinek három
utolsó könyvében pl. a saját püspökségének idejében (573–594.)
tapasztalt csodákat örökítette meg s ezekben mélységes pillantást enged
vetnünk a középkor kezdetének szellemébe. Főmunkáját, _A frankok
történetét_, úgy látszik, 575-ben körülbelül a _Csodák könyvé_-vel
egyidőben kezdte írni s 592 elejéig folytatta;[2] a négy utolsó könyvet
azonban, mely még ki nem forrott eseményekkel foglalkozott, sokáig nem
akarta nyilvánosságra juttatni.

«Mivel – úgymond történetének előszavában – a széptudományok müvelését
Gallia városaiban elhanyagolják, sőt csaknem egészen is megszűnt az, nem
akadt tudós, ki eléggé értene a beszédhez, hogy prózában vagy versekben
írja meg mindazt, a mi köztünk történt. Pedig sok történt, jó és rosz
egyaránt; dühöngtek az istentelenek vad csapatai, nagy volt a királyok
haragja, a téves hitüek megtámadták a templomokat s az igazhivőktől
védve, sokban föllángolt, nem kevesekben azonban meghidegült a
Krisztusban való hit; a szent helyeket a jámborok gazdagon ékesítették,
az istentelenek pedig kirabolták. Némelyek gyakran fölpanaszolták azt a
hiányt, mondván: «Jaj, milyenek a mi napjaink, hogy megszűnt a
tudományok ápolása és senki sincs a nép közt, a ki papirosra tenné, a mi
a mi időnkben történt!» Midőn szüntelenűl hallanék ilyesmit s más
efféléket, hogy gond legyen a múltra, s az utódok tudomására jusson, meg
nem állhattam, hogy én magam ne hozzam nyilvánosságra a gonoszoknak
nyomorúságait s a derekaknak élete folyását, ha ezt csak keresetlen és
művészietlen beszédben tehetém is. Különösen az bátorított erre, hogy –
a mint a mieinknél gyakran csodálkozva tapasztaltam – csak kevesen értik
az iskolázott írókat, de sokan megértik az egyszerű ember szavát.»

Mindamellett azonban, hogy eredetileg csak saját korának történetét
akarta megírni, saját igazhitűségének kijelentése s a kath. hitvallás
főbb tételeinek ismétlése után, az első könyv 48 fejezetében a világ
teremtésen, Ádámon és Éván kezdi a dolgot és szent Márton haláláig (412
ig), saját számítása szerint összesen 5596 év eseményeit beszéli el. Már
a 18. fejezetben szól ugyan Lyon alapíttatásáról, de összefüggőbben csak
a 30-ikban kezd beszélni hazájáról, midőn Decius idejében hét püspök
érkezett oda a keresztyén hit hirdetésére, kik Bourgesban építették az
első templomot. Röviden emlékezik a legrégibb galliai vértanúkról, az
auvergnei püspökökről s végül szent Mártonról, Pannonia szülöttéről,
Gallia szentjéről. Hűségesen megmondja ekközben, mit kölcsönzött
Eusebiustól, mit annak folytatójától, Hieronymustól, majd Orosiustól.

Szabadabban beszél a második könyvtől kezdve, ha szedeget is még
egyetmást Orosiustól, Renatus Frigiredustól és Sulpicius Alexandertől;
de már nagyban használja a néphagyományt is. 43 fejezetben szól itt a
népvándorlás miatt zaklatott Galliáról attól az időtől fogva, midőn
412-ben azon Bereczk (Briccius) lett a toursi püspök, ki elődjét, szent
Mártont, eszelősnek nevezte. 33 évig élt szent életet a püspök, de ekkor
ráfogta a nép, hogy mosónője gyermekének ő az apja. Hiában jelentette ki
az egyhónapos gyermek az ellenkezőt; szent Márton sírja előtt
gyapotruhájába hiába tett izzó parazsat a püspök annak megmutatására,
hogy a mint az nem perzseli meg az ő köntösét, úgy az ő testét sem
mocskolta be asszony ölelése; hívei mint méltatlan pásztort, kiverték a
városból s helyette egymásután két püspököt választottak. Midőn azonban
Bereczk hét év múlva visszatért Rómából, hol bőségesen vezekelt azért,
hogy gúnyolta szent Mártont s nem hitt csodáiban, a nép az épen meghalt
püspök helyett újból visszafogadta őt s Bereczk hét éven át mostantól
fogva nyugodtan kormányozhatta egyházmegyéjét. Azontúl is előszeretettel
foglalkozik Gergely az egyházmegye történetével. Majd elbeszéli a
vandaloknak Spanyolországba való betelepedését s az ott a keresztyének
ellen folytatott üldözéseket. Elmondja, hogy midőn hirlelni kezdték a
hunnoknak Galliába való betörését, Aravatius tongerni püspök folyton
imádkozott a csapás elhárításáért, sőt Rómába, az apostol sírjához is
elzarándokolt. Ott azt az intelmet kapta, hogy csak menjen haza s
készüljön a halálra; ennek a nagy viharnak el kell pusztítnia Galliát,
de ő nem látja meg a veszedelmet. Hazatérvén, mindenét összeszedte s
akárhogyan rimánkodtak hívei, odahagyta őket. Mastrichtban csakugyan
heves láz fogta elő s megölte, mielőtt betörtek volna a hunnok.
Nagyszombat napján a hunnok már Metz előtt állottak, hol csak sz. István
vértanú templomát nem hamvasztották el. Leírja Attila hadjáratát s
Frigeridus nyomán jellemzi Attilát. A 9. fejezetben azután minden
átmenet nélkül kezd azon tanakodni, ki lehetett a frankok első királya;
legrégibb történeteiket azonban Sulpicius Alexander elveszett könyve
alapján 388-tól fogva mégis megkisérti összeállítani. Közben
vissza-visszatér Tours történetére és csak a 27–43. fejezetben
ragaszkodik szorosabban a tárgyhoz, midőn Chlodvig (Chlodovech)
történetét részletezi. Halálával fejezi be a sz. Márton elhunytától
Chlodvig kimultáig letelt 112 év történetét.

A harmadik könyv 37 fejezetében már nem az írókra, hanem az öregek
elbeszélésére támaszkodik s előadásában ekként teljesen közvetlen,
egyúttal azonban szakadozottabb, néhol pedig száraz és krónikaszerű.
Chlodvig fiairól, a dánok berohanásáról, a thüringiai királyoktól, az
időjárásról, legfőkép azonban Tours és az Auvergne eseményeiről,
Childebertnek s Theudebertnek Chlothar ellen viselt harczairól, a
spanyol királyokról stb. beszél. A mily bizonytalan az időrend
megállapításában, ép oly kevéssé tudja föltalálni az események
középpontját. Talán az erre való törekvés jele, hogy Toursból nézi a
világ folyását. Hasonló szellemben írta meg negyedik könyvét, hol az
544–575. évnek, tehát saját ifjú korának eseményeit s különösen az idősb
Theudebert halálától Sigibert haláláig 29 év alatt történteket beszéli
el. Itt mindenütt kiemeli a csodás elemeket, s élénken megrója
mindazokat, kik az egyház ellen valamit tenni mertek. Pl. Chlothar
királyt, ki meghagyta, hogy az ország minden temploma az ő kincstárába
szolgáltassa be jövedelmének 1/3-át. Rendeletének végrehajtását csupán
Tours szent püspöke, Injuriosus tagadta meg. «Ha – úgymond – elveszed
Istentől azt, a mi az övé, majd az Úr is elveszi a te országodat; mert
szégyenletes, hogy midőn csűreidből kellene táplálnod a szegényeket,
csűreidet ezeknek nyomorúsága árán töltöd meg.» S fölháborodásában
búcsúcsók nélkül vált meg a királytól, ki megrettenve és szent Márton
hatalmától félve, a püspök után küldött, gazdagon megajándékozta és
bocsánatot kért tőle; visszaadta mindazt, mit elvett az egyháztól és
kérte a püspököt, könyörögje le az ő segítségére szent Márton csodatévő
erejét. Mennyire jellemzi a kort a 2. fejezetnek ez a kis adomája! Ilyen
az Austrapius hg. esete is, melyet a 18. fejezetben mond el. Ez a
herczeg a Childebert királylyal csak imént szövetkezett Chrammtól félve,
sz. Márton templomába menekült. Chramm megparancsolta, hogy ott senki
még csak egy pohár vizet se merjen neki nyujtani; mert úgy gondolkozott,
hogy ha éhségtől, szomjúságtól gyötörve, a templomot elhagyja, majd
levágatja. Valaki azonban mégis megszánta, s a félig elaléltnak egy
csupor vizet hozott; a helység birája azonban odarohant, kiragadta
kezéből s kiöntötte a vizet. De mindjárt kitűnt Isten boszúja és a szent
hatalma; mert még aznap lázba esett a bíró s éjfélre meghalt; tehát nem
érte meg azt az órát, melyben egy nappal azelőtt, a szentnek templomában
kiragadta a csuprot a szegény menekültnek a kezéből. Ezen csoda
hallatára a város lakosai bőségesen hoztak Austrapiusnak mindent, a mit
csak kivánt. Mennyivel meghatóbb történet ez, mint a templomba menekült
Pausaniasé, kinek befalazásához saját anyja is hordta a köveket! Csaták
és meddő politikai cselszövések leírásánál mennyivel tanúlságosabb
adalék a 34. fejezet elbeszélése is! Bordeauxban az apát semmikép sem
akart fölvenni egy ifjút, mert azt mondta, nem állhatja ki a kolostorban
megkövetelt kemény munkákat. Egy napon a barátok 3 mérő búzát mostak,
azután száradni a ponyvára kiterítvén, őrízetére ott hagyták a
próbaidőre berendelt ifjút. Ez csakhamar réműlve látta, hogy hirtelen
beborul az ég s roppant vihar készül; gondolván, hogy már akkor sem
vihetnék be a csürbe a gabonát, ha előkiabálná a szerzeteseket, térdre
borúlt s kérte Istent, hogy arra a darabra, hol a gabonás ponyva van, ne
adjon esőt. Az apát és társai e közben a zuhogó eső láttára elősiettek,
hogy a gabonát bevigyék; de ámulattal tapasztalták, hogy a záporból egy
szem sem érte a búzát, az ifjú pedig egész elmélyedve imádkozik. Maga az
apát is melléje térdelve adott hálát a csodáért. Az eső és az imádság
végeztével azonban megfogatta és megostoroztatta az ifjút, hogy alázatos
legyen az Isten szolgálatában és ne dicsekedjék csodatételével. Hét
napra becsukatta s mint valami gonosztevőt éheztette, hogy elölje
dicsőségre való vágyakodását, a mi árthatna lelkének. A barát még
Gergely idejében is élt és példaképe volt az alázatosságnak s
önmegtagadásnak, úgy, hogy a 40 napi bőjtben még kenyeret sem szokott
enni, hanem csak minden harmadik nap vett magához egy kis
gyöngykása-pépet.

Az ötödik könyvtől kezdve Gergely, ki már 573 óta Tours püspöke volt,
mint előkelő szemtanú s jól értesült ember szól az 575–580. év
polgárháborúiról. Legjobban érdekli mindaz, a mi magában Tours
városában, vagy annak környékén folyt le. Erről és személyes
éleményeiről terjedelmesen, kimerítően ír, úgy, hogy története valóságos
emlékirattá szélesedik ki. Most már biztos az időszámításban is és
meglátszik, hogy némely dologról az események közvetlen hatása alatt
írt. Művét Giesebrecht ebben a tekintetben a későbbi középkor írói közül
is csak Thietmár krónikájával hasonlíthatja össze. Apró történetek
egyvelege a Gergely könyve, nem összefüggő történet; még csak kisérletet
sem tesz, hogy az eseményeket egymással összeköttetésbe hozza. Világos
ugyan, hogy az egyház multjára fekteti a fősúlyt, de ezentúl is
kiterjeszkedik mindenre, a mit megörökítésre egyáltalán érdemesnek tart.
Harczolni a hitetlenek, kivált az eretnek arianusok ellen; érintetlenűl
fentartani, sőt gyarapítni az egyház kiváltságait; föltétlen
tiszteletben részesítni a püspököket; bőkezűen nevelni az egyházi
alapítványokat stb., ezek azon dolgok, mikben ő a királyok dicsőségét,
az állam és egyesek javát kereste; s ezen «igazságok» illusztrálására
szolgálnak történeti példái. Innentől kezdve munkája a VI. század
második felének legfontosabb kútforrása. A hogy megtagadta a szent
Márton templomába menekült Merovechnek kiszolgáltatását (14. fej.),
Prätextatus püspök ügyében a párisi nemzeti zsinaton ép oly bátran
képviselte az egyház érdekeit a királyi hatalommal szemben (18. fej.).
Lehet-e mást várni a történetírótól, mint a miért püspöki minőségében
buzgott? Mindenesetre erősebb volt benne az egyházi, mint a nemzeti
érzelem, a minek pedig, épen a polgárháborúk leírásában, felűl kellett
volna kerekednie. Akármennyire elítélte Chilperich királyt s feleségét,
Fredegundát, ebben a könyvben dicsérni valót is eleget talált rajtok, a
mi annak a jele, hogy mégis csak volt érzéke a történetírói igazság
iránt. Ez annál fontosabb, mert a braini zsinaton, 580-ban, saját
papjának, Riculfnak és Leudastes toursi comesnek vádjára meg kellett
jelennie, hogy igazolja magát Fredegundára tett sértő megjegyzései
miatt. Mialatt ő maga kijelentette, hogy nem sértette meg a királynét, a
nép odakinn morogni kezdett, hogyan lehet ilyesmiről vádolni egy
püspököt, hogyan idézheti őt a király e miatt törvényszék elé? De a
személyesen jelenlevő király azt felelte: «Feleségem rágalmazása az én
gyalázatom. Ha tanúkat akartok a püspök ellen, olyanok is vannak. De ha
kijelentitek, hogy a dolog nem történt meg, és hogy bízni kell a püspök
nyilatkozatában, hát tegyétek. Szívesen megnyugszom abban, a mit
határoztok.» Mindenki csodálkozott a király okosságán s önuralmán; s
abban a nézetben voltak valamennyien, hogy egy alárendelt személynek nem
kell hitelt adni a püspökkel szemben. Meghagyták, hogy előbb három
oltárnál misézvén, esküvel tisztázza magát. Ez ugyan ellenkezett az
egyházi törvényekkel, a király kedvéért azonban megtette Gergely. Hiszen
Chilperich király leánya, Rigunthe, maga is oly élénk résztvett
szenvedéseiben, hogy addig, míg Gergely ezt a határozatot végre nem
hajtotta, egész udvarával együtt bőjtölt. A zsinat pedig a vádlót,
Leudastot, mint királynéjának és saját püspökének rágalmazóját, az
egyházból kiközösítette; Riculfot pedig halálra itélte s életét csupán
Gergely közbenjárása mentette meg, de nem szabadíthatta meg a
legszörnyűbb kínzásoktól (49. fej.). Ez a fejezet, mely saját magának
országos fontosságú kényes ügyét adja elő, kétségtelenűl jó próbaköve
volna igazságszeretetének; csakhogy nem lehet ellenőrízni más, hasonló
részletességű elbeszéléssel. Semmi esetre sem volt az a czélja, hogy
föltétlenűl takargassa az egyházi férfiak hibáit; így pl. Pappolus (5.
fej.), Salunius, Sagittarius (20. fej.), vagy Eunius püspököket (40.
fej.) elég kiméletlenül itéli el. De nem szabad feledni, hogy ha sokat
elhallgatott is, más volt annak a kornak szelleme s ez a szellem a
történetíró éleslátását, elfogulatlanságát nagyban akadályozta.

Történetírásának előnyei és fogyatkozásai mind élesebben tűnnek ki a
hatodik könyvtől kezdve. Ez Childebert uralkodásának 6-ik évétől (581.)
Chilperich király haláláig (584.) megy. Közben a 40. fejezetben
rendkívűl érdekesen beszéli el, miként vitatkozott a spanyolországi
arianus követtel. Altalában véve Gergely a 6. könyvtől kezdve a
legclassikusabb tanú arra nézve, az erősen orthodox gallikán egyház
miként készítette elő a spanyolországi arianismus bukását. Erélyesen
hangoztatja, hogy a frank birodalomban egységesnek kell lennie úgy az
egyháznak, mint az államnak.

A hetedik könyv 47 fejezetében csupán két év (584–5.) föbb eseményeiről
beszél; de vissza-visszatér egy-egy életrajz, pl. mindjárt az első
fejezetben szent Salvius püspök életrajza keretében korábbi idők
eseményeire is. Ebben a könyvben a seregeivel Páris alá nyomúlt
Childebert már a párisi székesegyházba menekült Fredegundának,
Chilperich király özvegyének kiadatását követelte. Gunthramm nem adta
ugyan ki, de önmagát is oly kevéssé érezte biztosan, hogy népe közt
mindig csak nagy kisérettel jelent meg, egyszer pedig nyiltan
felszólította az utczai közönséget, hogy legalább három évig ne
törekedjék életére, ne veszítse el őt is, mint testvérét, míg
unokaöcscseit annyira föl nem nevelheti, hogy – ha ő vele történik
valami – lesz, a ki családjából a trónon követheti. «S így szólván,
királyáért az egész község imát küldött az Úrhoz…» (8. fej.). Milyen
drámai jelenet az is, midőn Fredegunda menedékhelyén, a templomban
értesűl, hogy Chilperich halálának hírére Desiderius hg. a toulousi
templomba záratta, kincseitől megfosztotta gót vőlegényéhez utazó
leányát, Rigunthet! Magában a templomban is mint dühöng a királyné
Leunardus udvarmester és mindazon szolgák ellen, kik elszöktek úrnőjök
mellől a helyett, hogy védelmében levágatták volna magokat (15. fej.).
Gunthramm király meghagyta a rablott holmik kiadatását, Fredegundának
pedig a Rouen közelében levő Rueilt jelölte ki tartózkodása helyéül, hol
első dolga volt a bukott királynénak, hogy egy bizalmas papját elküldje
vetélytársnőjének, Brunhildának megöletésére. A pap úgy mutatta be
magát, mint a kit Fredegunda üldöz s ezzel és hizelkedéseivel csakhamar
megnyerte Brunhilda kegyeit. Szándéka azonban kitudódván, megkötözték,
megkorbácsolták s hazaküldték Fredegundához, ki a merény meghiúsulta
miatt való dühében kezét lábat levágatta (20. fej.). Lehet-e ennél
élénkebb képet festeni az erkölcsök elvadulásáról, vagy mint az Eberulf
főkamarásról, Chilperich gyilkosáról (21., 22., 28.) s a toursi
polgárháborúról (47. fej.) írt fejezetekben? Ez a háború abból
keletkezett, hogy a mantelani plebánosnak ebédre hívó szolgáját az egyik
meghívott vendég levágta, a másik pedig boszút állt.

A nyolczadik könyv (46 fejezettel) Gunthramm királynak Orléansba tett
útjától, 585 július 4-ikétől, Leuvigild spanyol király haláláig (586.)
terjed. Az orléansi ünnepségek leírása maga hét fejezetre terjed s
nagyon világos képet nyujt a frank királyok udvari életéről. Itt már, s
a könyvnek majdnem minden fejezetében, valóban naplószerű az előadás és
csodákról, áttérésekről, nevezetes férfiak haláláról, követségekről,
Fredegunda újabb ármányairól, elemi csapásokról, stb. a legnagyobb
tarkaságban tud beszélni. Gyakran foglalkoztatják a spanyolországi gótok
ellen viselt háborúk is, csakhogy a külföldi dolgokról néha hibásan
értesül. Így például nem jól tudja, hogy halálos ágyán Leuvigild gót
király arianusból igaz katholikus lett, s hogy másoknak is
megparancsolván ezt, hét napon át siratta életének odáig való
tévelygéseit. Attérésének híre azonban csakugyan nagyon elterjedt; még
nagy Gergely pápa is említi s így nem csoda, ha Toursi Gergely valónak
vette, a mit annyira óhajtott.

A kilenczedik könyv (44 fejezetben) az új gót királynak, Richarednek a
frankokhoz küldött s békét ajánló követségével kezdődik. Childebert
szívesen látta a követeket, Gunthramm azonban szóba sem állt velük,
minek nagy háborúság lett a vége. Ezt már nem érte meg szent Radegund,
mert 587 aug. 13-ikán elhunyt s temetésén Gergely püspök is ott volt.
Gergely máskor is el-elhagyta püspöki székhelyét. Egy ilyen alkalommal
történt, hogy egy Desiderius nevű ember Toursban csodatevőnek adta ki
magát s hamis prófétasággal bolondította a népet. Még nagyobb csaló volt
egy másik, ki spanyolországinak hazudta magát, kiről azonban kitűnt,
hogy Aurelius tarbesi püspök megszökött inasa. A Párisban összegyűlt
püspökök visszaadták őt régi gazdájának, azzal a meghagyással, hogy
bántódása ne történjék.

Majd, visszatérve a politikai történetre, szól Gunthramm, Bozó és
Rauching sorsáról, Gunthramm és Childebert királyok találkozásáról (587
nov. 28.), a lázadó Baddo megkegyelmeztetéséről, Richared gót királynak
a kath. vallásra való téréséről s a frank királyokhoz küldött újabb
békéltető követségéről, a Nantest pusztító bretonokról, a Toursban újból
kitört harczokról, valamint saját követségeiről, melyet Gunthram
királyhoz vezetett Metzbe, s melyet nagy részletességgel ír le, még a
szerződés szövegét is törölvén. Igazi regénytárgy a toursi apáczazárdát
(St. Maria de Scriniolo) alapító Ingotrude királyné leányának,
Berthegundenak, az urát a zárdai élet kedvéért elhagyó, de az isteni
szolgálatban tunya és álmos leánynak története. S milyen regényepizód
az, midőn az atyja, Chilperich király ékszereit követelő Rigunthét saját
anyja, Fredegunda megfojtja a kincsesszekrény rácsapott fedelével, ha
szolgálói lármát nem csapnak; s mennyi regényes részlet van abban a
hosszas elbeszélésben, a melyben előadja a Chrodieldetől, Charibert
király leányától a poitiersi kolostorban támasztott zavarokat!

A tizedik könyv 31 fejezetének hitelességét a történelmi kritika
többszörösen megtámadta. Ebben az 590–4. év alatt eseményeit adja elő, e
közben azonban meglehetősen eltér az időszámításnak az előbbi könyvekben
követett módjától; pl. sz. Márton halálától II. Childebert uralkodásának
19. évéig 168 évet ír, holott előbbi adatainak alapján 196-ot kell vala
írnia s a világ teremtésétől 5814 helyett csak 5792 évet számítnia. Ez
alkalmasint onnan van, hogy könyve epilogját már 592-ben megírta, az
594-ben eszközölt felülvizsgálat alkalmával azonban változtatott a
számokon. Az utolsó (31-ik) fejezetben röviden egybefoglalta Tours
püspökségének történetét s mint 19. püspökről, önmagáról is bővebben
emlékezett meg.

Gergely nem valami nagy író, s akárhányszor hadilábon áll a
grammatikával is; de elbeszéléseinek a helyenként föllépő szónokiasság
mellett is bizonyos bájt kölcsönöz egyszerűségök s természetességök. Nem
hiába neveztek őt a középkor Herodotosának, ha épen neki nagy része van
is abban, hogy a bibliára támaszkodva, elfeledtesse őt a világgal. Ezzel
s kenetes hangjával a történetírásban az úttörők közé tartozik;
Nyugat-Európáról s főleg Franczia- és Németországról adott tudósításai
örökbecsűek. Nyomtatásban művei (Párisban) csak 1511–2-ben jelentek meg
először, teljesen azonban csupán 1699-ben adatta ki a benedekrendi
Ruinart. Francziára 1610-ben, németre 1849-ben fordították először. A
VI. századra nézve, midőn az ókorról a középre való átmenet a
legérezhetőbb volt, igen sokáig az egyetlen megbízható kútfőnek
tekintették.



IV. Fredegár.

Toursi Gergely a legnagyobb lelki nyugalommal, mint igaz, történeti
eseményeket beszélte el a csodákat; a frankok hős- és népmondáival
azonban jóformán semmit sem törődött. Ezt a hiányt két másik munka
pótolja. Az egyik _Fredegár_ krónikája, a másik pedig a _Gesta regum
Francorum_. Röviden és szárazon ugyan, de mégis csak fentartották a
frankok mondáit s ezzel elévülhetetlen érdemeket szereztek.

Marquard Freher Fredegárnak nevezte azt a burgundiait, ki 660 táján
egészen 641-ig levezette az egyetemes és a frank történetet.
Krónikájának három első könyvét Julius Africanus, Hieronymus, Idatius és
mások műveiből, a negyediket Toursi Gergely krónikájából szedegette
össze. Teljesen önálló csak az ötödikben lett, mely az 584–641. év
eseményeit tartalmazza, s ez időkről a frank történelem legfontosabb
kútforrása.

Akármennyit kölcsönzött is másoktól Fredegár, s ha negyedik könyvét
_Scarpsum de chronica_ _Gregorii_ czímmel nevezi önmaga is, bizonyos,
hogy sok olyat tartalmaz, a miről név szerint említett mesterei semmit,
vagy csak keveset tudnak. Ugyanezt lehet mondani a _Gesta regum
Francorum_ról, mely a 725. év táján keletkezett.

A frankokat mind a kettő a trójaiaktól, illetőleg Priamustól
származtatja, kinek utóda Friga kivándorolt, nevet adott a
phrygiaiaknak, azután a Duna s a világtenger partjain telepedett le.
Onnan a nép egy része Francio király vezetése alatt Európa közepére
vonúlt, a Rajna mellett keresett hazát, melyet királyáról Franciának
hítt; trójai mintára építette s Trójának (Troyes) is nevezte el első
városát, melylyel azonban soha sem készült el egészen. A Duna partjainál
maradottak ellenben egy Turchot nevűt választottak királylyá s róla
azután turkoknak nevezték magokat.

Ez az első, de nem egyetlen példája annak, hogy előadása el-eltér a
Gergelyétől, a mi annyit mindenesetre tanúsít, hogy más forrásokat is
használt s így figyelmet érdemel. A thüringiak és szászok ellen I.
Chlotar idejében folytatott harczokat pl. egészen máskép színezi
Fredegár és a _Gesta_, mint Gergely, ha viszont Fredegár és a _Gesta_
közt is elég az eltérés. A mellett mindkettőben becses adalékok vannak a
germán régiségekhez, pl. midőn a _Gesta_ a saliak törvényeiről, vagy a
germánok egyes ősregéiről szól. «Tudja», egyebek közt, hogy Merwig egy,
a Minotaurushoz hasonló tengeri csodának gyermeke. Erről valószínűleg
hallott Gergely is, de, mint keresztyén püspök, magához méltatlannak
tartotta ily hagyomány följegyzését, a mint tanultabb ember létére a
frankok trójai eredetébe vetett hitet sem akarta tovább terjeszteni.
Eleinte Chlodvig kereszténységének, illetőleg házasságának története
elbeszélésében is egyezik Gergely (II. könyv 28. fej.) a _Gesta_ (11.
fej.) elbeszélésével. Mindkettejök szerint Gundobald király egyik
testvérének, Chilperichnek leánya Klotild, de már Chilperich megöletése
után Gundobald a _Gesta_ szerint csak az egyik, Gergely szerint ellenben
mindkét leányát száműzette; s míg Gergely csak rövidesen mondja el, hogy
Chlodvig követei véletlenűl megpillantván Klotildot, annak szépségét
királyuk előtt annyira földicsérték, hogy az megkérette s el is vette a
leányt, addig a _Gesta_ mindezt körűlményesen beszéli el; kétségkívül
azért, mert Klotild hatásának tulajdonítja a bekövetkezett összes
változásokat. Megegyeznek a gyermekök születésére vonatkozó adat
följegyzésében és pedig csaknem szó szerint: ellenben ismét különböznek
a keresztyénségre való áttérés okainak elmondásában. Így Gergely szerint
Klotild (II. könyv, 29. fej.) egész tudós értekezést tart Chlodvignak,
mily ocsmány dolog az a pogányság s Jupiter szörnyű uralmának
bizonyítására még Virgiliusból is idézget, a mire valószínűleg igen
nagyot nézett volna a classikátlan Chlodvig. Ezt a párbeszédet mellőzi a
_Gesta_, mely tehát nem excerptál szolgai módon. A keresztelés
pompájának s a gyermek halálának leírásában már, ha nem is szó szerint,
ismét megegyeznek.

Ilyes találkozások és különbözések gyakoriak az egész könyvben s Ranket
arra vezették, hogy kikeljen azon egyeduralom ellen, melyet kora
eseményeinek történelmi elbeszélésében Toursi Gergely szinte ellenmondás
nélkül gyakorolt. Megosztotta azt két más forrással, melyek Gergely
művén kívül egyebeket s különösen néphagyományokat is használván, nem
egy ismeretlen adatot mentettek meg az enyészettől s pótlásaikkal,
helyenként pedig helyreigazításaikkal közelebb visznek bennünket az
igazság fölismeréséhez; a mihez járul az is, hogy kevésbbé levén
szónokiasok és paposak, mint Gergely, sokban megbízhatóbbaknak is
látszanak.

Kedves és naiv részletek ezekben sem hiányzanak; pl. midőn Fredegár (a
65. fejezetben) elbeszéli, hogy a Duna és az Óczeán közt fekvő
Satanaviából kivándorló longobárdoktól, kiket akkor még másképen
neveztek, megkérdezték a hunnok, miért léptek át a határon, a Dunán. «A
longobardok azonban meghagyták feleségeiknek, csavarják hajukat arczukra
s állukra, hogy így férfiaknak nézhessék őket. Így látszólag igen nagy
hadierőt állíthattak szembe az ellenséggel; mert az asszonyoknak
arczukra s állukra kötött haja igen nagy szakállnak látszott. Ekkor a
két sereget a magasságból egy hang szólította meg s ezt kiáltotta: «Ezek
a hosszúszakállúak a longobárdok!» S az ezen népből valók azt hiszik,
hogy ezt istenök tette, kit a pogányok Wodannak hínak. S akkor a
longobardok lármázni kezdtek, hogy a ki nekik ezt a nevet adta, ugyanaz
megadja a győzelmet is; a harczban csakugyan legyőzték a hunnokat s
birtokba vették Pannonia egy részét. Nemsokára azután Narses, a császár
itáliai helytartója, nagyon aggódni kezdett; mert Justinus császár és
Sophia császárné hangosan megfenyegették s a császárné aranyos rokkát
küldött neki. «Fonjon rajta – izente neki – mint az asszonyok (mert
herélt volt) s parancsoljon a fonókában levő szolgáknak, ne pedig a
népeknek.» Ő azonban azt felelte: «Majd fonok hát olyan szálat, hogy ki
nem gabalyodik belőle Justinus császár, meg császárné.» Erre azután
behítta a longobardokat, hogy Pannoniát elhagyva, királyuk, Alboin alatt
Itáliába jöjjenek.» Ez az elbeszélés Fredegárnál a longobardok egész
pannoniai története! Paulus Diaconus, a longobardoknak 799-ben meghalt
történetirója, szintén említi és közkeletűvé tette ezeket a részleteket.

Röviden, de érdekesen s a mellett a Gergelynél elszórt fejezetekből
egy-egy külön fejezetbe összeállítva írja meg a frank királyok krónikása
a 31., 35. és 36. fejezetben Fredegunda s a 37–40. fejezetben Brunhilda
történetét is, úgy, hogy ez a regényes két alak a maga egész mivoltában
lép elénk.

Egyébiránt a két írónál följegyzett mondák sokban különböznek egymástól,
a szerint, a mint a szerzők az ország egyik vagy másik vidékén hallották
a néphagyományokat. A mellett Fredegár világiasabb, a _Gesta_
egyháziasabb színezetű, s Fredegár írott forrásokat is gyakrabban
használt emennél. De mind a kettő becses adalék ahhoz, a classikus
világból való kibontakozás idejében a történelem színpadára csak imént
lépett népek miként fogták föl s ítélték meg a nagy változásokat.



V. Paulus Diaconus.

Hazánk története szempontjából is kiválóan érdekes Paulus Diaconus
könyve a longobardokról. Senki sem gyűjtötte jobban össze az ennél a
népnél oly gazdagon megőrzött népmondákat, mint épen ő. Akárhol
szállásoltak, akárhol telepedtek is meg, a longobardok mindenütt
zárkozottak maradtak; de ebben a zárt körben igazán üdén őrízték meg
mondáikat és költészetöket. Ezeknek a mondáknak, ennek a költészetnek
kincsestára Paulus Diaconus könyve.

Való dolog, hogy Secundus trienti apát (✝ 612) már ő előtte megírta a
longobardok történetét; ez a történet azonban elveszett s az egészből
csak az a hír maradt fenn, hogy Paulus bizonyos megengedett mértéken túl
használta. Ez az íróra némi árnyat vethet; de tisztán történeti
szempontból a legnagyobb hálával tartozunk, hogy becses adatait a
mulandóságnak teljesen át nem adta. Egyébiránt Secundus valószínűleg
csak egyszerű annalista volt, míg Paulus már a feldolgozás művészetéhez
is értett. Érdemeit nem kisebbíti, hogy ismerhette a longobard nép
eredetéről szóló rövid történetet, mely «a mi Urunk Jézus Krisztus
nevében» kezdi a «mi» longobard népünk ős-idejének elbeszélését. Ezt
hibásan tartják Botharis törvénykönyve előszavának, valamint olyan
történeti tájékoztatásnak, a milyet pl. Werbőczy függesztett a
Hármaskönyv elé. Valószínűleg 669-ben, az állam alakítása után mintegy
száz évvel keletkezett; s nem lehetetlen, hogy ezt a sovány szöveget
szélesítette ki Paulus hat könnyvvé, melynek gazdag a tartalma, vonzó az
előadása.

Paulus előkelő longobard családból a 720–25. év táján született. Őse,
Leupchis, egyenesen Pannoniából vándorolt be. Gondos neveltetésben
részesítette tanítója Flavianus, sőt valószínű, hogy Paulust egyenesen a
friauli herczegi udvarban (a mai Cividale del Friuliban) nevelték, s még
görögül is tanították, ha tökéletesen meg nem tanították is. A
classikusokkal mindvégig szorgalmasan foglalkozott.

Első irodalmi kisérlete, mely reánk maradt, érett férfikorából, 763-ból
való, midőn _A világ hat koráról_ szóló költeményét írta. Ekkor már, s
még évek mulva is, ő vezette az utolsó longobard király, Desiderius
leányának, Adelpergának tanulmányait, még pedig oly komoly szellemben,
hogy Eutropiusnak a rómaiak történetéről írt tíz könyvét is olvastatta
vele. Szép tanítványa azonban, kit Beneventoba követett, midőn a
herczegnő Arichis hg. felesége lett, panaszkodván, hogy Entropius semmit
sem szól a keresztyénségről Paulus kötelességének tartotta, hogy
Eutropiushoz folytatásul még 6 könyvet írjon, melyben a gótok uralmának
bukásáig történt dolgokat beszéli el.

Mint költőt is becsülték. 768-ban pl., szent Mercurius csontvázának
Beneventoba való áthozatala alkalmával, hymnust írt, melyet Beneventoban
az évfordulón még most is énekelnek; s az egész kath. egyházban el van
terjedve a longobardok védszentjéhez, ker. sz. Jánoshoz írt hymnusa. Ez
is mutatja, hogy Arichis udvarában már mint pap szolgált; sőt
Montecassinoban, hová talán trónról lemondó urát, Arichist követte, nem
tudni mikor, de kétségtelenűl 782 előtt, egyenesen benedekrendi
szerzetes lett.

Talán népe és családja szomorú sorsa késztette rá. Nagy Károly 776
húsvétján Friaulban elnyomván Hrodgaud lázadását, egyebek közt Paulus
testvérét, Arichist is fogságba hurczolta. Sógorasszonyának s négy
gyermekének sorsán megesvén a szíve, 782-ben Paulus Nagy Károlytól
elegiában kérte testvére szabadonbocsátását és vagyona visszaadatását;
sőt az év végén maga is Frank-országba utazott, hogy azt személyesen
kérje Nagy Károlytól. A király s az urak Metzben szívesen látták a
lombard tudóst, ki ott a benedekrendiek vendége volt. A frankok a
legtudósabb költőnek nevezték; Homérnak a görögben, Virgilnek a
latinban, Philónak a héberben, Tertullusnak a művészetekben, Horatiusnak
a verselésben, Tibullusnak a kifejezésekben; s a király talán csak azért
halogatta testvérének szabadon bocsátását, hogy megnyerje őt udvari
tudósának. S midőn megnyerte, Arichison kívül, az ő kedveért, más
lombard rabokat is hazaeresztett.

A király ezóta valóságos költői versengésbe bocsátkozott vele s
különféle költemények, síriratok szerzésével bízta meg. Paulus csakhamar
átnyujtotta neki Festusnak _De verborum significatione_ czímű könyvéből
tett kivonatát is. Angilram metzi püspök kivánságára viszont a metzi
püspök történetét állította egybe, megtoldva azt Nagy Károly őseinek
történetével. Mivel a király hiányosaknak és hibásaknak találta az
éjjeli istentiszteletek alkalmával olvastatni szokott szövegeket, az
egyházatyák irataiból összeszedett anthologiákat, megparancsolta
Paulusnak, két kötetben állítsa egybe az egyházatyák legszebb
prédikáczióit és homiliáit (a szentírás valamely tételére alapított
beszédeiket). Paulus ezt a feladatot 787 elején a montecassinoi
kolostorba visszatérve, oly sikerrel hajtotta végre, hogy a király
országszerte elrendelte homiliáinak használatát.

A király folytonosan a legnagyobb figyelmet tanusította iránta, s így
alaptalan a salernói barát elbeszélésében fentartott az a hagyomány,
mintha Desiderius longobard királyhoz húzva, háromszor is Nagy Károly
élete ellen tört, miért ez őt egy szigetre száműzte volna, honnan csak
nagynehezen szökhetett vissza Arichis beneventói herczeghez. Vele
különben szintén jó viszonyban élt 787-ig, midőn a herczeg elhunyván,
emlékére szép sírverseket írt.

Paulus Metzből hazatérve, életének hátralevő részét Montecassinóban
töltötte, melynek főiskoláján nagy hallgatóságot tanított. Midőn 787-ben
maga Nagy Károly is meglátogatta a híres kolostort, hol már annyi bukott
fejedelem keresett nyugalmat, annyira megszerette az ott tapasztalt
rendet, hogy visszatérése után erre a mintára akarta berendezni a frank
kolostorokat. Theudemar apáttól elkérte a rend eredeti alapszabályait,
melyeket az apát Paulus útján küldött el hozzá.

Ezekben az időkben írta Paulus a maga legfőbb művét, _a longobardok
történetét;_ azonban már be nem fejezhette, mert a VIII. század végen, –
közhit szerint 799-ben, az évet nem tudjuk csak a napot, ápril 13-át
ismerjük, – a halál megakasztotta munkájában. Sírkövére tanítványa,
Hildrik, ezeket a verseket írta:

  «Jámbor társulatunk vezető példádra emitten,
    Mint ragyogó csillag, fényleni kezde legott;
  Isteni félelem és szeretet töltötte be szíved’,
    Béke, szelídség és győzni tudó türelem;
  Szorgalom és a keresztyén egyszerüség, az alázat
    S minden jó megvolt benned, atyánk, vezetőnk!
  Mostan azért odafönn, ragyogó égben lakozol s ott
    A csillagkoronát mindörökön viseled!»

Ez a vers csakugyan illik Paulusra; alkalma lett volna nagy dolgokban
forgolódni, de sokkal többre becsülte kolostorának csendes nyugalmát s
azt, hogy tudományának, könyveinek, tanitószékének éljen. Nála jobban
kevesen tartották szem előtt szent Benedek jeligéjét: «Ora et labora!»

A longobardokról hat könyvben latinúl írt története szintén szorgalmas
és lelkiismeretes munka eredménye, ha nem is önálló; mert ép úgy
compilatio, mint a középkornak majdnem minden krónikája. Tisztelendő
Bedából, Toursi Gergelyből s valószínűleg Secundusból stb. néha hosszabb
czikkeket is szóról-szóra kiírt és forrásainak használásában egyáltalán
nem volt válogatós. Chronologiája sok helyütt egészen bizonytalan s
évszámok helyett akárhányszor beéri a «pár év múlva», «ez időkben» stb.
féle kifejezésekkel.

Jellemzi azonban az igazságnak keresése, a népe iránt való lelkesedés,
mely mégsem teszi elfogulttá s a közvetlenség, melyet annak köszönhet,
hogy a longobardok hagyományait élesen megfigyelvén, részletesen
följegyezte. Ez elbeszélések valóban melegek s már nem egy ballada,
románcz és históriás ének megírására lelkesítették a költőket. Hiszen
csak Alboinnak a mai Magyarország területén töltött ifjúsága, első
vitézi tettei, lovaggá üttetése, Rosamundával való házassága
elbeszélését kell említenünk, hogy nyilvánvaló legyen, ez epizódoknak
megőrzésével Paulus mily szolgálatot tett költőknek, történetiróknak
egyaránt! Lehet, hogy midőn Nagy Károly a német vitézi énekek gyűjtését
elrendelte, Paulus is a munkatársak közt volt s így jött az a gondolata,
hogy ezeket longobárd-történetében feldolgozza, még pedig a középkor
íróinál szinte páratlanúl álló tiszta, érthető, vonzó és népies
előadásban. Épen ez utóbbi érdemének köszönheti, hogy műve a középkor
legolvasottabb könyvei közé tartozott. Száz kéziratos példánya maradt
reánk, egy a magyar nemzeti muzeumban is.

A hol azonban már teljesen közvetlen s az írott forrásoktól független
lehetett volna, saját kora eseményeinek elbeszéléséhez fogva, a 744.
évvel szakad meg.

Ha még oly visszavonúltan igyekezett is élni, kétségtelen, hogy
rendkívül becses adatokat jegyezhet vala fel Paulus, kit saját népének
fejedelmein kívül Nagy Károly is nagyrabecsült s pótolhatatlan
vesztesége a történetirásnak, hogy művét be nem fejezhette. De valóban
hálásak lehetünk azért is, a mit adott.

Az első könyvben éjszakon, ott keresi föl a longobardokat, vagy – a hogy
ottan még nevezték – a winnileket, hol a hó és a jég, szerinte, olyan
egészségesekké teszi az embereket s annyira elősegíti számuk
növekedését; míg a déli nap heve betegségeket okoz. Innen van, hogy
éjszakon oly nagy néptömegek keletkeztek. A terület éjszakibb helyzetét
megértetni akarván, figyelmeztet reá, hogy míg Itáliában karácsonykor
délben csak 9 láb hosszú az emberi test árnyéka, ő belga Galliában,
Totonisvillában (a Mosel mellett levő Thionvilleben) 19½ lábnak találta
saját árnyékát. (A miből kiszámították, hogy Paulus 5½ párisi láb magas
volt.)

A longobardok nevének keletkezését (8. fej.) úgy beszéli el, hogy
egyszer a vandálok Godanhoz fordultak s kérték, adjon győzelmet a
winnilek fölött. Az Isten azt felelte, hogy annak adja a győzelmet, kit
napkeltekor először pillant meg. Akkor Grambara (a winnileket
Skandináviából kivezető Ibor és Ajo anyja) Godan feleségéhez, Freához
fordúlt, hogy őket engedje győzni. Frea azt tanácsolta, hogy a winnil
asszonyok arczukra úgy csavarják hajukat, mintha szakálluk lenne s aztán
még pitymallatkor uraikkal együtt álljanak sorba; Godannak észre kell
őket vennie, ha – szokása szerint – reggel ablakából keletre néz. S úgy
is történt. Mikor Godan reggel megpillantotta őket, megkérdezte, kik
azok a hosszúszakállúak? Ekkor Frea figyelmeztette, hogy azoknak kell
adnia a győzelmet, kiket most elnevezett s ezt Godan meg is tette. «Ez a
mese azonban – teszi hozzá Paulus – nevetséges és semmit sem ér; mert a
győzelem nem áll az ember hatalmában, hanem az égből jön.» De megjegyzi,
hogy a longobard név mégis a winnilek hosszú szakálláról van véve.
Máshol is gyakran utal a történet valószínűtlen voltára, a mire a
régmúltnak elbeszélésében elég alkalma kinálkozott.

Hazánk történetére nézve Paulus könyve ott válik kiváló fontosságúvá, a
mint a bolgárok ellen való csatában elesett Agelmund longobard király
utódává lett Lamissiónak a bolgárokkal való csatázásait, majd a
longobardoknak az Odoakar népe kivándorlása következtében megürült
Rugilandban való megszállását, a herulokkal vívott csatáit beszéli el,
legfőkép pedig a 22. fejezetben, hol megemlíti, hogy Audoin király
vezette a longobardokat Pannoniába. Ott – mint a 23. fejezetben
elbeszéli – 551-ben már hevesen küzdöttek a gepidák ellen. Ez időtől
fogva az első könyv elbeszélésének középpontja Alboin, Audoin fia, ki az
első nagy csatában megölte Turismodot, Turisind gepida király fiát, mire
a gepidák megfutottak. Nagyon ismeretesek, de épen Paulus után
ismeretesek azok a részletek, mint tagadja meg Audoin saját fiának a
királyi asztalhoz való ültetését mindaddig, míg ez egy idegen nép
királyától nem nyer fegyvert; 40 ifjúval mint megy azután Alboin magához
Turisindhez, kinek még életben levő másik fiával az ebédnél
gorombáskodni kezd; de Turisind nemcsak megölni nem engedi vendégét,
hanem a nekihevült gepidákat s longobardokat lecsöndesítvén, jó kedvvel
folytatja az ebédet, s annak végén megölt fia fegyverzetét Alboinnak –
magának a gyilkosnak – ajándékozza, mire atyja is asztaltársává teszi
visszatérő fiát. Közbevetvén Justinianusnak és szent Benedeknek, mint
Alboin kortársainak jellemzését (25–26. fej.), az I. könyv utolsó 27.
fejezetében előadja, hogy Audoin halála után Rodelindától született fia,
Alboin lett a longobardoknak – sorrendben immár tizedik – királya. Már
híres ember lévén, Chlothar frank király feleségűl adta hozzá leányát,
Chlotsuindát, kitől csupán egy Albsuinda nevű leánya született. Eközben
Turisind halála után fia, Kunimund lett a gepidák királya; ugyanaz, ki
egyszer az ebédnél majdnem levágta őt s most felbontotta vele való
szövetséget. Ellene Alboin a hunnokkal szövetkezett, kiket Avar nevű
királyukról most avaroknak neveztek, s a mint Alboin a gepidák ellen
nyomult, ezek viszont a seregtől elhagyott Gepidaországba rontottak.
Kunimund nem tért vissza, hanem először a longobardokkal akart végezni,
kik azonban megverték őt, úgy, hogy hírmondó is alig maradt. Őt magát is
levágta Alboin s koponyájából ivóserleget, vagyis – a hogy a longobardok
nevezik – skalát (latinul paterát) csináltatott. Leányát, Rosamundát,
rabúl ejtette, s mivel Chlotsuinda meghalt, feleségül vette, mi később
vesztére szolgált. A longobardok oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy a
legnagyobb mértékben meggazdagodtak; ellenben a gepidák tönkre mentek,
több királyt nem választottak, hanem vagy a longobardoknak hódoltak,
vagy a hunnok rabjai lettek, mert ezek foglalták el országukat. Alboin
pedig úgy elhíresedett, hogy a bajorok, szászok és más népek most is
népdalokban dicsőítik, s most is beszélnek azokról a fegyverekről,
melyeket magok a longobardok kovácsoltak.

A második könyv azzal kezdődik, hogy Narses Olaszországba hívta a
longobardokat, velök együtt küzdvén Totilas gótjaival, kiket tökéletesen
meg is vert. «A míg csak Pannoniában laktak, mindig is védték a
longobardok Rómát ellenségeivel szemben.» Leírja Narses nagy érdemeit,
de azt is, hogy Justinianus halála után kegyvesztett lett. Sophia
császárnéval való heves szóváltása után gyűlöletből s félelemből
Nápolyba ment (567.) s «követeket küldött a longobardokhoz, hagyják oda
pannoniai szegényes földeiket, s foglalják el Itáliát, mely minden
kincsben gazdag; mutatóban s hogy kedélyöket jobban felizgassa,
különböző gyümölcsöket és terményeket küldött nekik. A longobardok
szívesen fogadták a jó és kivánatos követséget s a jövő iránt nagy
reményekkel teltek el. Itáliában éjjelenkint azonnal rémítő jelek
látszottak; tüzes hadsorok jelentek meg az égen, előre jelentvén azt a
sok vért, a mi nemsokára ömleni fog.

Mikor azonban Alboin Itália ellen akart nyomulni, régi barátjaitól, a
szászoktól kért segítséget, hogy nagyobb számmal vehesse birtokba
Itáliát. Kívánsága szerint 20,000-nél több férfi, nő és gyermek
csatlakozott hozzá. Ezt hallván Chlothar és Sigipert frank királyok, a
szászoktól odahagyott helyekre svábokat s más népségeket telepítettek
le.

Most Alboin saját hazáját, Pannoniát, barátjainak, az avaroknak engedte
át; de oly feltétel alatt, hogy ha a longobárdok valaha visszatérni
kényszerülnének, régi hazájokat ismét követelhessék. Erre a longobárdok
elhagyták Pannoniát s feleségeikkel, gyermekeikkel, javaikkal és
vagyonukkal Itáliába vonultak, hogy azt birtokukba vegyék. «42 éven át
laktak Pannoniában és ápril hónapban az első indictióban, a szent húsvét
ünnepe után vonultak ki, mely, számítás szerint, abban az évben épen
ápril elsejére esett, mikor az Úrnak emberré-létele után 568 év telt
el.»

Innentől (a 8. fejezettől) kezdve jóval beszédesebb Paulus Diaconus, ki
részletesen elmondja Alboin tetteit. Csak itt-ott tesz kitéréseket, pl.
a 13. fejezetben, melyet egészen Fortunatus püspök és költő
ismertetésére szán. Közben felsorolja s röviden ismerteti Itália 16
tartományát. Elbeszéli (27. fej.), hogy midőn három évi ostrom után
Ticinus városát Alboin végre bevette, bevonulásakor lova a keleti szent
János-kapunál felbukott s nem állott talpra, akárhogy sarkantyúzta.
Ekkor figyelmeztette egy longobárd, milyen fogadást tett, hogy t. i.
tűzzel-vassal pusztítja el az engedetlen várost; ha azonban megszegi
kegyetlen fogadását, azonnal bevonulhat oda, mert valódi keresztyének
laknak benne. A mint tehát Alboin megszegte fogadását s kegyelmet igért
a polgároknak, lova azonnal fölkelt s a király bevonulván, megtartotta
szavát. Ekkor a nép mindenünnen özönlött palotájához, melyet Theuderich
építtetett s annyi nyomorúság után ismét bízni kezdett a jövőben.

Alboin három évig s hat hónapig tartó (itáliai) uralkodása után felesége
boszújának esett áldozatúl. Ezt (a 98. fejezetben) így beszéli el:

    «Mikor Veronában a szokottnál tovább vígan ülve egy lakománál,
    előtte azzal a serleggel, melyet apósának, Kunimund királynak
    koponyájából csináltatott, megparancsolta, adjanak bort a
    királynénak is; és ő maga szólította fel, igyék vígan az
    apjával. Ha ezt valaki lehetetlennek tartaná, én Krisztusban az
    igazat mondom, és magam is láttam ezt a serleget, mikor Ratchis
    herczeg egyszer kezeiben tartotta s vendégeinek megmutatta.
    Mikor Rosamunda ezt hallotta, mély fájdalom támadt szivében, a
    mit többé nem tudott elnyomni; s égett attól a kivánságtól, hogy
    ura meggyilkolásával álljon boszút apja haláláért. Csakhamar
    azután Alboin megöletésére összeesküdött Helmechisszel, ki a
    királynak skilpora, vagyis pajzshordója és tejtestvére volt.
    Helmechis azt tanácsolta a királynénak, hogy a tett kiviteleire
    Peredeot használja, ki rendkívül erős ember volt. De mikor
    Peredeo nem akart beleegyezni oly súlyos tettbe, a királyné
    éjjel belefeküdt az ágyába azon udvarhölgyének, kivel Peredeo
    fajtalankodni szokott s mikor Peredeo jött, a nélkül, hogy tudta
    volna, a királynéval hált. De mikor a bűnt elkövették,
    megkérdezte, kinek tartja őt; ez barátnéját nevezte meg, a kinek
    tartotta. Ekkor azonban közbevágott a királyné s mondta: «Nincs
    úgy, mint hiszed; én Rosamunda vagyok. De most, oh Peredeo, oly
    tettet követtél el, hogy Alboint vagy meg kell ölnöd, vagy pedig
    kardjától kell elesned.» Most látta ez csak, mit vétett s így
    kényszerítve beleegyezett a király megöletésébe, a mit szabad
    akaratjából meg nem tett volna. Rosamunda most, mikor Alboin
    délután nyugalomra tért, a palotában mindenkinek csendet
    parancsolt, a fegyvereket eltávolította a király kardjával
    együtt, melyet ágyafejéhez erősen odakötözött úgy, hogy sem föl
    nem emelhette, sem ki nem húzhatta hüvelyéből; és akkor a
    természet ellenére kegyetlen asszony Peredeo tanácsára behítta a
    gyilkost, Helmechist. Alboin, szunnyadozásából hirtelen
    fölébredve, fölismerte a veszélyt, mely fenyegette s gyorsan
    kardja után nyúlt; de az oly erősen le volt kötve, hogy nem
    tudta elszakítni; ekkor egy lábzsámolyt kapott fel s egy ideig
    azzal védte magát. De oh, a legharcziasabb és legbátrabb ember
    semmit sem tehetett ellensége ellen s mint valami gyöngét
    végezték ki; ő, a ki oly sok ellenség legyőzésével a legnagyobb
    hadi dicsőséget aratta, egy asszony bosszúja következtében esett
    el. Holttestét hangos jajgatás és panasz közt temették a
    longobárdok a palotába fölvezető lépcsőzetnek egyik foka alá.
    Termetére nézve karcsú s egész testében harczra termett volt.
    Sírját a mi napjainkban Giselbert veronai herczeg fölnyittatta s
    abból elvitette a kardot s az ott talált ékszereket s azután
    szokott hiúságával dicsekedett a műveletlen emberek előtt, hogy
    ő látta Alboint.»

A második könyv (a 32. fejezetben) a herczegségek (mintegy a
köztársaság) megalapításának elbeszélésével végződik.

A harmadik könyv a longobárd herczegeknek Galliába való betörésével s az
ezt megjósló nizzai szent Hospitius életének leírásával, majd a szászok
galliai pusztításainak följegyzésével kezdődik. A visszatérő szászok
régi lakóhelyeiken találták a svábokat s egyéb népségeket. Ezek hiában
ajánlották föl nekik az elfoglalt föld felét, majd 2/3-át, végre pedig
összes marháikat; a szászok háborút akartak s már előre megegyeztek,
egymás közt hogyan osztják szét a sváb asszonyokat. A harczban azonban
20,000 szász és csak 480 sváb esett el. A vesztesek közől megmaradt 6000
szász megfogadta, hogy addig nem nyiratja le sem szakállát, sem haját,
míg boszút nem áll; újabb vereségök után azonban békét hagytak a
sváboknak (7. fej.).

Hasonló módon tér ki Justinus és Tiberius császár történetére is; míg a
16. fejezetben ismét fölveszi a longobárdok történetének fonalát.
Elmondja, hogy a herczegeknek tíz évig tartó uralma után 584-ben a
longobárdok mint választották királyukká Kleph fiát, Autharit, kinek
Flavius melléknevet adtak s ezt azóta minden longobárd király
szerencsésen viselte. Nemcsak hadi tetteit örökíti meg, hanem az
uralkodása alatt történt egyéb nevezetességeket is; pl. az 590 okt.
17-iki olaszországi nagy árvizet, «melynél nagyobb nem volt Noé idejétől
fogva». A megáradt Tiberisen akkor nagy csapat kigyón kívül egy
csodálatos nagyságú sárkány is úszott a tenger felé. A harmadik könyv a
jelesen uralkodó Autharinak 590 szept. 5-ikén Ticinus városában,
mérgezés következtében történt halálával (a 35. fejezettel) s azzal
végződik, hogy erre a frankok békét igértek a longobárdoknak, kik
Authari özvegyét, Theudelindát továbbra is királynéul ismerték el, de
azzal a kikötéssel, hogy férjül egy longobárdot válaszszon, ki a
kormányt erős kezekkel vezesse. A királyné ekkor magához hivatta Agilulf
turini herczeget s félúton maga is eléje ment. Találkozásuk alkalmával
pár szót váltott vele, bort hozatott, előbb maga ivott s azután
Agilulfot is megkinálta. Ez elvette a serleget s tisztelettel csókolta
meg a királyné kezét. A királyné elpirúlva s nevetve jegyezte meg, hogy
nem kell kezét megcsókolnia annak, kinek száját is megcsókolhatja. Erre
megparancsolta, keljen föl és csókolja meg őt; azután a lakodalomról és
a királyságról beszélt vele. «Mit mondjak tovább? Az eljegyzést nagy
vígsággal ülték meg s Agilulf, ki anyai részről rokona volt Authari
királynak, 590 november elején elnyerte a királyi méltóságot. Később,
591 májusában azonban a longobárdok egy országgyűlésben Milánóban a
királyi trónra emelték.»

A negyedik könyv 51-ik fejezetében az 591-től 662-ig történt eseményeket
tárgyalja. Nagyon fontos része ennek, a melyben Agilulfnak és
Theudelindának az új pápához, Gergelyhez való viszonyát ismerteti (5–9.
fej.). «Theudelinda királyné által Isten temploma sok előnyhöz jutott.
Mert a longobardok, míg elfogódtak a pogány hitetlenségben, az egyháznak
majdnem minden vagyonát birtokba vették; de az ő sikeres könyörgésére
hajtva, a király szilárdan ragaszkodott a kath. hithez, Krisztus
egyházát sok jószággal ajándékozta meg s a püspököknek, kiket idáig
elnyomtak és megvetettek, visszaadta régi, tisztelt állásukat» (6.
fej.). Közli azt a levelet, melyben a pápa kéri Theudelindát, vegye rá
férjét, hogy «ne tartsa magát továbbra is távol Krisztus közösségétől».
A királyné 602 táján már fölszentelte a keresztelő sz. János
tiszteletére a Milanótól 12 miliára (2 mföldre) eső Monzában emelt
templomot, melyet arany és ezüst tárgyakkal ékített. Theuderich gót
királynak ott levő palotáján kívül maga is építtetett egy másikat,
melynek falait a longobárdok történetéből vett képekkel festtette tele.
«Ezeken a képeken – ú. m. Paulus a 22. fejezetben – jól lehet látni,
akkor hogyan nyiratták hajukat a longobárdok s milyen volt a viseletök
és külsejök. Nyakukat és fejök búbját ugyanis kopaszra nyiratták, hajuk
többi része pedig arczukra lógott szájukig s hajukat homlokuk közepén
választották el. Ruházatuk bő volt s többnyire lenből készült, mint az
angolszászoknál, díszül másféle színű széles szalaggal beszegve.
Bakancsuk fenn nyitva volt, majdnem hüvelykujjukig s azt keresztülhúzott
bőrszíjakkal fűzték össze. Azután azonban[3] nadrágot kezdtek hordani, a
melyre a lovaglásnál gyapot gombos harisnyát húztak; ezt a viseletet a
rómaiaktól kölcsönözték.»

E könyvben bővebben szól már az avarokról is és (a 37. fej.) bőven
elbeszéli, hogy mikor Gizulf friauli (forojulii) herczeget
longobárdjaival az avarok már felkonczolták, özvegye, Romilda, a
menekültekkel s az elesettek feleségeivel és gyermekeivel miként készült
védeni Friault. Példáját követték a szomszédos várak is. Mikor azonban
Romilda egyszer meglátta a falakról, hogy az avarok kágánja a legszebb
férfikorban van, «fölébredtek a becstelen asszony szenvedélyei» s
megizente neki, hogy ha feleségül veszi, kezébe adja az egész várost.
Pedig két felnőtt s két kisebb fia és négy leánya volt már. A barbárok
királya színből megigérte, hogy csakugyan elveszi. Az avarok bevonultak
tehát a megnyitott kapukon, a várost feldúlták, fölégették s lakosait
fogságba vitték, azt állítván, hogy majd Pannoniában, régi lakóhelyükön
telepítik le őket. Tovább vonulva azonban, az ú. n. Szentmezőn le
akartak vágni minden felnőtt longobárdot, az asszonyokat és gyermekeket
pedig szétosztották egymás közt. Taso, Kakko és Raduáld azonban, Romilda
fiai, korán észrevették az ellenség szándékát, lóra kaptak s menekültek;
legkisebb öcscsüket, Grimuáldot az egyik, mivel nem hitte, hogy megülje
a lovat, le akarta szúrni, hogy az ellenség kezébe ne jusson. Ez azonban
sírva fogadkozott, hogy nem esik le a lóról, mire bátyja feldobta a
lóra, hogy szőrén ülje hát meg, ha tudja. Meg is ülte s bátyjaival
együtt elvágtatott. Az avarok azonban utána rohantak, de csak a
gyermeket foghatták el. Nem ölték meg, hanem lovát kantárszáron vezették
a táborba. A gyermek azonban kirántotta kis kardját, s olyat vágott az
avar fejére, hogy az lefordult lováról, mire a gyermek testvérei után
vágtatott s be is érte őket. Utóbb a longobárdok királya lett belőle.
Anyját, az áruló Romildát, a longobárd férfiak levágatása után, a kágán,
adott szavához híven, az első éjjel felesége gyanánt tartotta magánál,
azután azonban átengedte 12 avarnak, kik egész éjjel egymást fölváltva
kínozták kedvük töltésével; majd nyilt mezőn karót veretett a kágán s
belehúzatta, miközben gúnyosan jegyezte meg: ez az a férj, a kit
érdemelsz. «Ilyen halál érte a becstelen hazaárulót, a ki többre
becsülte a kéjt, mint polgártársainak és rokonainak javát.» Leányai
azonban, hogy szűzességöket megőrízzék, nyers tyúkhúst dugtak
derékfűzőjúk alá mellökre, hogy az a hőségben megrothadván,
kiállhatatlan bűzt terjeszszen. Az avarok azt hitték, természettől fogva
ily rosszagúak s undorral vonúlván vissza, elhíresztelték, hogy «minden
longobárd asszony büdös». Később különböző országokba adták el őket s
utoljára is születésökhöz méltóan mentek férjhez; az egyik az alamannok
királyához, a másik a bajorok herczegéhez.

Méltó függeléke ennek a történetíró dédapjáról szóló szép mese. Ez,
Lopechis, mint fogoly jutott Avarországba. Kezében egy íjjal, pár
csonttal és egy darab kenyérrel megmenekült ugyan új gazdáitól, de nem
tudta, merre tartson. Ekkor egy farkas szegődött hozzá s hűségesen
vezette. Mikor azonban Lopechisnek már minden elesége elfogyott s
jártányi ereje sem volt, kétségbeesésében le akarta lőni a farkast, hogy
húsát megegye. Az állat azonban eltünt s Lopechis kimerülten rogyott
össze a vadonban. Álmában egy férfi megintette, hogy arra tartson, a
merrefelé lábai vannak fordulva. Felugrott, elindult s nemsokára szlávok
közé ért. Egy időses asszony pártját fogta, házához vette, enni adott
neki; előbb keveset, majd – midőn javúlt – többet; lábra állította s pár
nap múlva, eleséggel ellátva, útbaigazította. Friaulban mindent
elpusztulva talált. De házat galyabított magának, majd megházasodott s
tőle származott Arichis (Henrik), kinek fia volt Warnefrit, ezé pedig
Paulus Diaconus, ki dédapjától ezt a mesét fentartotta.

Az ötödik könyvet az oly csodás módon megszabadult Grimuald
trónraléptével (662.) kezdi. Elmondja, hogy a beneventi sereg
segítségével elűzvén s megölvén Aripert király Godepert longobárd
királyt, Ticinusban annak trónjára ült s feleségül vette a megölt király
húgát. Ennek testvére, Perctarit az avarokhoz menekült, honnan azonban
Grimuald kivánságára kiutasították. Paulus hosszasan beszéli el azután,
mily veszélyeken ment keresztül Perctarit s mint szabadúlt meg végre,
Konstans császár miként ment Itáliába, mint ostromolta Beneventet s mint
gyilkolták meg 668 júl. 15-én. Majd szól Lupus herczegnek az avarokkal
való harczáról s haláláról, a beneventi hadjárata alkalmával tőle
elpártolókon boszút álló Grimualdról s haláláról, a most már királylyá
lett Perctaritről, a zsarnok Alahisről, ki trónjáról letaszította
Kuninkpertet, ki azonban legyőzte s megölte Alahist.

A hatodik könyvben a 678–744 közt történteket érdekes fejezetekben
bővelkedve adja elő. Szól a beneventi és friauli herczegeknek egymáshoz
való viszonyáról, az olaszországi roppant dögvészről, a Konstantinus
görög császár halála után kitört trónvillongásokról, Kuninkpert király
haláláról (700.) s kis fiának, Liutpertnek királylyá tételéről,
Montecassino helyreállításáról, a friauliaknak a szlávokon vett
boszújáról, Liutprand hódításairól, Nagy Károlylyal való szövetségéről s
Liutprandnak 744-ben történt halálával végzi történetét. «Nagy
bölcseségű férfiú volt, okos a tanácsban, igen istenfélő, a béke
barátja, harczban hatalmas, hibások iránt szelíd, szűzies és szemérmes,
az imában kitartó, bőkezű a szegényekkel szemben, a tudományokban
járatlan ugyan, de a philosophusokkal egyenlő tiszteletet érdemlő,
népének atyja, a törvények javítója. Uralkodása kezdetén Bajorországnak
sok erős városát foglalta el, de e mellett erősségét inkább az
imádságban, mint fegyvereiben kereste. A legszorgalmasabban ápolta a
frankokkal s avarokkal való békét is.»

Paulusnak meg lehetett az a vigasztalása, hogy hazája történetét egy
derék ember uralkodásának elbeszélésével rekesztette be.



VI. Einhard.

A longobárdok legyőzője, Nagy Károly, először tett kisérletet arra, hogy
az ókor római birodalmát s annak műveltségét megújítsa. Más lett a
birodalom is, a műveltség is, de a vállalkozás és a jóakarat érdeme
megmaradt. Sőt a renaissanceból is lett valami. Classikus példa erre
épen Nagy Károly életrajza, melyet halála után kevéssel készített
Einhard. «Olyan mű ez – szól Abel Ottó – mely a következő századokban
felülmulhatatlan példa lett a nyelv tisztaságára s az anyag művészies
kezelésére nézve s mely jobban magán hordozza a classikus műveltség
nyomát, mint a középkornak akármely másik írása.»

Einhard, vagy – a hogy csak a XI. századtól fogva nevezgették –
Eginhard, körülbelül 770-ben a keleti Franktartományban, Maingauban,
előkelő családból született. A fuldai kolostor iskoláját kitünő sikerrel
végezvén, mintegy 20 éves korában Baugolf apát (779–802.) beszerezte
Nagy Károly aacheni udvarához, hol akkor a birodalom minden tehetséges
embere találkozott. Ott Alcuin vezetése alatt ösmerkedett meg
Vergiliussal, Ciceróval és Suetoniussal, a szentatyákkal s valamennyire
a görög nyelvvel is. Bölcsesége, értelmessége és ügyessége miatt bibliai
neven Bezaleelnek nevezték. Károly, ki személyes barátja lett, csakhamar
a közmunkák vezetését bízta reá. Vitruvius szorgalmas tanulmányozójának
alkalma nyilt tehát, hogy nemes stilusú palotákat építtessen a birodalom
főbb városaiban. Lehet, hogy Károly Rómából s Ravennából épen az ő
tanácsa és útmutatása szerint hozatta az aacheni székesegyház
építtetéséhez szükséges oszlopokat s hogy ő tervezte az aacheni
székesegyházat, az aacheni és ingelheimi palotákat s a mainzi hidat.

Ez a tevékenysége nem vonta el tökéletesen a politikától; 806-ban a
császár őt küldte Rómába, hogy az országnak fiai közt történt
felosztásához megnyerje a pápa beleegyezését s 813 nyarán az
országgyűlésen a rendek nevében ő kérte a császárt, hogy
uralkodó-társául fogadja fiát, Lajost s megadja neki a császári czímet.
Lajossal különben is együtt növekedett s barátja volt neki, sőt, lehet
mondani, magának a nagy császárnak is. Alig jutott trónra, Lajos császár
meg is hálálta barátságát s már 815 január 11-én megajándékozta őt és
feleségét, Emmát (Immát) az Oden-erdőben levő Michelstadttal, hol
Einhard azután szép bazilikát építtetett.

Ez az Imma azon monda szerint, melyet 1170-ben egy lorschi (laureshami)
barát tartott fenn, a császár leánya és a görög «király» jegyese volt,
mikor beleszeretett Einhardba, atyja udvari főkáplánjába és titkárjába.
Ez sokáig nem merte megvallani szerelmét; egyszer azonban azon szín
alatt, hogy atyjától izenetet visz a leánynak, éjjel ajtajához
lopózkodott, kopogtatott s bejutván, megvallotta szerelmét; s a
királyleány megcsókolta és meghallgatta őt. Mikor Einhard hajnalban haza
akart térni, észrevette, hogy éjjel hó esett s azért nem mert távozni,
mert a férfiúi lábnyomok elárulták volna. Egyideig még ott maradt tehát;
ekkor a szép leány hátára vette őt s közelfekvő lakásába vitte, honnan
ismét visszatért. A császár azonban, ki álmatlanúl töltötte az éjszakát,
tanúja volt ennek a sajátságos jelenetnek. Eleintén bámulat és fájdalom
fogta el, de utóbb erőt vett magán s elhatározta, hogy várni fog.

Einhard, ki tudta, hogy a dolog nem maradhat sokáig titokban, nemsokára
a császár elé lépett s térdenállva kérte elbocsáttatását, mert
szolgálatai nem részesülnek a megérdemlett jutalomban. A császár
megígérte, hogy mielőbb segít a baján s bizonyos napra egybehívta
főbbjeinek tanácsát. Itt előadta, hogy császári méltóságán gyalázat
esett, mert titkára méltatlan viszonyt folytat leányával s ő ezért
mégsem tud haragudni. Elmondta, minek volt szemtanúja. A tanácsosok egy
része valami példátlan büntetéssel akarta sujtani a szerelmeseket,
néhányan azonban arra kérték a császárt, hogy Istentől nyert
bölcseségével ő maga ítéljen ebben a dologban. A császár kijelentette,
hogy ő ebben a szokatlan esetben, melynél megáll az eszök, az isteni
gondviselésben bízik, mely a rosszat is jóra fordíthatja. Nem akarja
tehát büntetni titkárát, hisz ezzel csak leánya gyalázatát növelné.
Méltóbbnak s országa dicsőségével megegyezőbbnek tartja, hogy
megbocsásson ifjuságuknak s őket törvényes házasságban egyesítve, a
megszégyenítő esetre a tisztesség fátyolát borítsa. Itéletét mindenki
örömmel fogadta. Azonnal behítták Einhardot, kit a király jókedvűen
megcsókolt s azután kijelentette, hogy mivel a hozzá érkezett panaszok
szerint szolgálatait idáig nem jutalmazta eléggé, ő pedig nem mondta meg
bizalommal, mi a kivánsága, most a legbecsesebb ajándékkal kivánja őt
kitüntetni. Hatalmába s feleségül adja tehát leányát, hordozóját, a ki
nemrég megmutatta, hogy hajlandó nyakába venni az ő igáját.

Nagy kisérettel hozták be azután a piruló leányt s a császár azonnal
egymásba tette kezeiket, Einhardot pedig javakkal gazdagon
megajándékozta.

Azonban Einhard nem volt sem főkáplán, sem pedig a császár veje. A görög
császár jegyesét Hruotrudnak hítták s Károlynak nem is volt Imma nevű
leánya. De Hruotrud csakugyan máshoz, Rorich grófhoz ment férjhez, a
másik, Bertha pedig Angilberttel kezdett viszonyt, melyet a császár
azután házassággal törvényesített s elismerte két fiát, Harnidot s a
történetíró Nithardot. Mivel Angilbert körülbelül olyan kedvelt embere
volt Károlynak, mint Einhard; tudós, mint ez és utóbb szintén pap, a
monda összezavarta őt Einharddal s ezt tette a regényes és annyiszor
feldolgozott történet hősévé. A lorschi barát előtt már félszázaddal
megírta az éjjeli találkozás történetét Malmesbury Richárd angol
történetíró, csakhogy ő III. Henrik leányát szerepelteti, mint egy pap
szeretőjét.

Az egészből csupán annyi igaz, hogy Imma csakugyan igen előkelő
családból származott s hogy mindvégig szerették egymást. Einhard ugyan
815-ben már fölvette az egyházi rendeket, de azért házasságban élt
Immával, kitől 819 szeptemberében még fiú-utódot remélt. Némelyek
szerint ezután született is egy fiuk, Vussinus, kit leveleiben nem
egyszer nevez Einhard a maga fiának. Ez a név azonban csak szóvirág,
melylyel Einhard egyik legkedvesebb tanítványát akarta kitüntetni.

815 óta mindenesetre papi jellege volt Einhardnak, ki egyszerre több
egyházi méltóságot viselt. 815 junius 5-én nevezik először a Gent
közelében levő Blandigny (Blandinium) apátjának. Egy évvel utóbb már a
Rouen tájékán fekvő Fontenelle, majd 819-ben st. bavoi és mastrichti
apát volt; sőt utóbb ő viselte a szent Chlodowald és a páviai keresztelő
szent János apátsága czímét is.

Mindezek, úgy látszik, valóban csak puszta czímek voltak, s legfeljebb
jövedelmeiket húzta, mert ő maga továbbra is az udvarnál maradt.
Császári barátja 817-ben őt tette az uralkodó-társává fogadott s még
csak 21 éves Lothár fia vezetőjévé. A Lajos második házasságával növelt
politikai bonyodalmak azonban elkedvetlenítették. Az udvar zajánál
sokkal jobban érdekelte immár, hogy Mühlenheimban vagy, a hogy később
nevezték, Seligenstadtban alapított benedekrendi apátsága számára holmi
diplomatiai fondorlatokkal Rómában megkapja szent Marcellinus és Péter
holttestét, majd pedig, hogy sz. Marcellinusnak Soissonba tévedt
testrészeit, a váznak kiegészítésére visszaszerezze. De nem
nélkülözhették egykönnyen a politikában. Nem követte ugyan Lothárt,
mikor ez a wormsi országgyűlés határozatából a pártoskodó Itália
kormányára ment, Judit anyacsászárné aacheni udvarában azonban továbbra
is megmaradt s 830 tavaszán a királyné nevében ő írta azt a szép
levelet, melyben az apja ellen nyiltan fellázadó fiút a szülőknek
tartozó köteles tiszteletre inti. Személyesen kellett volna Compiégnebe
mennie, hogy a lázadó fiúkat az atyjukkal kibékítse; de oly súlyosan
megbetegedett, hogy csakugyan el kellett őt bocsátani seligenstadti
magányába, hol azonban – mint fenmaradt levelei tanusítják – továbbra is
nemcsak érdeklődött a politikai fejlődések iránt, hanem szóval és
tanácscsal maga is beleszólt a dologba s résztvett Lajos és Lothár
összebékéltetésében. Esengve kérte azonban a császárt, ne követelje az
udvarba való visszatérését, hanem engedje meg, hogy apátságában, a
vértanúk sírjánál fölösleges és őt nem érdeklő gondok helyett
imádkozással s Isten igéjének jámboran való olvasgatásával tölthesse
életének hátralevő idejét.

Még ezen évben áradozó szavakban írta meg szent Marcellinus és Péter
vértanúk holttestének átvitele történetét, 835-ben pedig a szent Kereszt
tiszteletéről készített egy iratot; a mellett szorgalmasan levelezett
barátaival s ösmerőseivel. Rendkívül leverte feleségének, Immának,
836-ban történt halála. Lajos császár május végén személyesen fölkereste
Einhardot, gyermekkori barátját, hogy gyászában való részvétéről
biztosítsa. Gyermekeik, némelyek szerint, nem maradtak; s az a Vussinus,
kit leveleiben Einhard a maga fiának nevezget, mint láttuk, csak
keresztfia, vagy kedves tanítványa lett volna. Mindenesetre feltünő,
hogy megújíthatta azt az intézkedését, melyet, feleségével együtt, még
819 szept. 12-én tett, hogy t. i. gyermek nélkül való halála után
Michelstadt a lorschi kolostorra szálljon.

A halál, melyet most már óhajtott is, 840 márcz. 14-ikén következett be,
csak pár héttel uralkodójának s barátjának, Lajos császárnak elhunyta
előtt. Tudós barátja, Hrabanus Maurus, a fuldai szerzetes-iskola
hírneves alapítója, méltán metszethette seligenstadti sírjára:

  «Kérlek, ezen templomba belépvén, vedd tudomásúl,
    Hogy ki vagyon, ki pihen, nyugszik e helyen alant.
  Mert ide, e sírboltba temették azt a nemest, kit
    Einhardnak nevezett atyja, midőn született.
  Bölcs, okos és igazi életet élt, a beszédhez is értett
    S tetteivel soknak vitte előbbre ügyét.
  Károly fejdelem ott tartotta az oldala mellett
    És biz’ elég munkát, dolgot adott neki ő.
  Mert igazán tisztelte ezen két római szentet,
    Testöket elkérvén, erre a helyre hozá,
  Hogy vígaszt, javulást könyörögjenek és az egeknek
    Nagy kegyeit kérjék ránk, kik alant lakozunk.
  Megváltó Jézus, te az emberiség ura, üdve,
    Add, hogy része legyen boldog, örök nyugalom!»

Nagy Károlyhoz voltaképen évkönyveiben adja meg a bevezetést, sőt ez
évkönyvekben elmondja a nagy császárnak s fiának 829-ig terjedő
történetét is. Igaz, hogy még ma sincs tisztázva az a kérdés, ő-e
valóban az évkönyvek szerzője, sőt Wattenbach legújabban teljesen
tarthatatlannak és feladottnak tartja a szerzőségét hirdető álláspontot;
annyi azonban bizonyos, hogy ezektől az évkönyvektől immár
elválaszthatatlan az Einhard neve. Mindenesetre feltünő, hogy épen
829-czel, vagyis azzal az esztendővel szakad meg a krónika, midőn
Einhard a császári udvar zaját a seligenstadti kolostor csendjével
cserélte föl. Jegyzetei 741-gyel, Martell Károly háznagy halálával
kezdődnek. Pippin szerepléséről és uralkodásáról 26 chronologiai adatot
tartalmaznak, tehát minden esztendőről mondanak valamit; de a lorschi és
metzi évkönyvek pótlásai nélkül nagyon is homályosak volnának. Annál
becsesebbek és tájékozottabbak Károly és Lajos császárok korának
vázolásában. Semmi esetre sem mellőzhetik azok, kik erről a korról
közvetlen értesülések alapján kivánnak írni. Einhard nevével
kapcsolatban azonban csakis kétségtelen munkájáról, _Nagy Károly
életé_ről lehet szólni.

A császárt s az írót dicsőítő verssel vezette ezt be Gervardus. Károly
és Lajos császárok könyvtárnoka s Einhard legjobb barátja; előszóval
pedig Walafried, 842–849 közt (haláláig) a reichenaui kolostor apátja és
tanára, a középkori bibliamagyarázatok közt kapós _Glossa ordinaria_
írója látta el. Maga Einhard is figyelmeztette olvasóit, hogy urának és
nevelőjének. Károly királynak tetteit s nyilvános magánéletét a lehető
legrövidebben kivánja leírni. Semmit sem mellőz, a miről tud, de
előadásának bőbeszédűségével sem akar elijeszteni s így nem szól olyan
dolgokról, a mik a régibb írók műveiből már ismeretesek. Vannak tudós
férfiak, kik «a mi» korunkat nem fitymálják annyira, hogy eseményeit,
mint följegyzésre méltatlanokat, a feledésnek akarnák átadni, sőt a kik
az örök emlékezet vágyától ösztönözve mások tetteit inkább följegyzik,
csakhogy az utókor saját nevök dicsősége előtt se haladjon el némán. De
őt nem ez vezette. Érezte, hogy senki sem mondhatná el olyan igazán és
híven, a mit ő maga megélt, a mit saját szemeivel látott s a mikről
különben sem tudhatta, mások följegyzik-e, vagy sem. Kora legkitünőbb és
legnagyobb királyának tetteit, miket a mai kor legderekabb embere sem
érhet utól és az ő dicsőséges életét nem engedhette a feledékenység
éjjelébe sülyedni. Sarkalta erre az a fegyelem is, a melylyel a király
mindenkor gondoskodott róla s az a barátságos viszony, melyben, mióta az
udvarhoz jött, vele s gyermekeivel állott. Ezzel életében lekötelezte,
halálával adósává tette úgy, hogy a hálátlanság vádját vonhatná magára,
ha megfeledkezvén annyi jótettéről, szó nélkül hagyná az iránta oly
kiváló érdemű férfiúnak dicső és ragyogó történetét s ha életének nem
szentelne írásban való megemlékezést, tetteinek pedig megérdemelt
dicséretet. A megírásra, elbeszélésre mindenesetre kevés és
jelentéktelen az ő tehetsége; ahhoz egy Tullius ékes szava kellene. De
mégis elkészítette az iratot, melynek az a feladata, hogy fentartsa a
legnagyobb és legkitünőbb ember emlékezetét. Csodálkozást kelthet, hogy
ő, az író, a ki német létére a római nyelvben csak igen kevéssé járatos,
azt hihette, hogy valamennyire jól és ízlésesen ír latinul s hogy
figyelmen kívül hagyhatta Cicerónak a latin írókra, a tusculumiakról
szóló I. könyvében alkalmazott ezen szavait: «Ha valaki írásba teszi
gondolatait a nélkül, hogy azokat rendezni, szépen kifejezni és olvasóit
velök gyönyörködtetni tudná, az annyi, mintha idejével s írásával
felelősség nélkül visszaélne.» Az írástól el is ijesztette volna a nagy
szónoknak ez a nyilatkozata, ha már előbb rá nem szánja magát, hogy
inkább magára vonja a világ ítéletét s áldozatúl adja a tehetségébe
vetett hitet, mint hogy, csupán magára gondolva, oly nagy embernek
életét megíratlanul hagyja.

Megírta tehát 33 fejezetben. A munkához Nagy Károly halálával fogott s
820 előtt már mindenesetre elkészült vele.

Elmondja, hogy az utolsó Merovingok korában a háznagyok kezében volt
minden hatalom, Hilderich királylyal pedig, kit István pápa parancsára
trónjáról letettek s megnyírva kolostorba dugtak, ki is halt a
Merovingok családja. A királyságot örökjoggal Károly apja, Pippin vette
át, ki közösen uralkodott testvérével, Karlomannal mindaddig (747.), míg
ez megúnván a világi dolgokat, Rómába vonult vissza, s barát lett a
Soracte hegyén (Sant’ Oreste), mely a várostól éjszakra van. Itt azonban
honfitársai minduntalan fölkeresvén őt, sz. Benedeknek casinum-hegyi
zárdájába, Samniumba telepedett át. Pippin maga 15 év mulva Párisban
vízibetegségben elhunyván (768.), uralmát fiára, Károlyra s Karlomannra
hagyta. Ezeket közgyűlésökön a frankok olykép választották királyukká,
hogy két egyenlő részre osztották a királyságot. Károly az apja,
Karlomann pedig hasonló nevű nagybátyja örökségében uralkodott. De csak
bajosan fértek meg egymással s Karlomannak 2 év mulva történt halála
után felesége fiaival és sok előkelővel ok nélkül Itáliába futott, hol
Desiderius longobárd király oltalmába ajánlotta magát.

Károlyt a frankok most (771 decz. 4) egyhangulag királylyá választották
(1–3. fej).

Bolondságnak tartaná, hogy Károly gyermekkoráról beszéljen, mert arról
semmi sem maradt írásban és senki sem él már azok közül, kik
fölvilágosítást adhattak volna. Azonnal áttér tehát bel- és külföldi
tetteinek, tudományos munkásságának, kormányzatának s halálának
előadására, semmit sem hagyván el, a mit tudni érdekes, vagy szükséges
(4. fej.).

Elmondja, mint hódította meg Aquitaniát (5. fej.) s hogy azután Adorján
római püspök felszólítására háborút izent a longobárdoknak, kiknek
királyát, Desideriust s herczegeit legyőzvén, meghódította egész Itáliát
és fiát, Pippint tette annak királyává. Hadjáratának részletezését
azonban nem tartja feladatának, mert a királynak inkább csak
életmódjáról kiván szólni (6. fej.).

Károly most minden erejével folytatta azt a háborút, a mit a szászok
ellen még a longobárd hadjárat előtt kezdett. Annyi kitartással,
elkeseredéssel és erőfeszítéssel egy nép sem harczolt a frankok ellen;
mert «a szászok, kik, mint Németországnak majd minden népe, vad
természetűek lévén, bálványozók s a mi vallásunknak ellenségei voltak,
nem tartották tisztességtelen dolognak, hogy áthágják és meggyalázzák az
isteni és emberi jogot.» De meg a határok is – néhány erdő és hegyhát
kivételével – az alföldön vezettek s így bizonytalanok lévén, nem
akarták végöket érni az agyonveretések, rablások és gyujtogatások. Nagy
vonásokban vázolja a szászok hitszegései miatt meg-megújúlt háborút,
mely a szászoknak a frankokba-olvadásával s megkeresztelkedésökkel
végződött (7. fej). Károly személyesen csak az Osneggi-hegynél
(Osningnál) Theotmelli (Detmold) mellett s a Hasenal (Osnabrück mellett)
vívott nagy csatát (8. fej.).

Eközben a Pyrenæken túl, Hispaniában is harczolt és csak
visszavonultakor egy szoros úton szenvedett némi veszteséget a baskok
hűtlensége miatt (9. fej.). Behódoltatta a brittónokat, majd személyesen
vezetett hadat Beneventum ellen s Aragis herczeget hűségesküre
szorította; mire Rómában meglátogatta a szent helyeket (10. fej.).
Hasonló esküre kényszerítette a bajoroknak lázadó herczegét, Tassilót
is, ki keleti szomszédaival, a hunnokkal szövetkezett (11. fej). Ekkor a
frankoktól wilzeknek, saját nyelvökön pedig velatáboknak nevezett
szlávokat támadta meg s egyetlen egy hadjáratban behódoltatta (12.
fej.).

«Legnevezetesebb hadjárata a szászokkal viselteken kívül az, a mit az
avarok, vagyis hunnok ellen folytatott. Ebben különösen serény volt s
nagyobb készületeket tett reá, mint akármelyik más hadjáratára.
Személyesen azonban csak egy hadjáratot vezetett Pannoniába; a többit
fiára, Pippinre, grófjaira és biztosaira hagyta. Mivel ezek a háborút a
legnagyobb vitézséggel vezették, azt a nyolczadik évben végre
befejezték. Mennyi csatát víttak azalatt, mennyi vért ontottak, arról
bizonyságot tehet a néptelen Pannonia s az a hely, hol azelőtt a kágán
királyi vára állt s mely most annyira elpusztult, hogy emberi lakásnak
ott még csak nyomát sem lehet fölfedezni. A frankok kezébe esett minden
pénzök s hosszú idő óta fölhalmozott kincsök; s ezek emberemlékezet óta
egy csatában sem zsákmányoltak oly nagy drágaságokat. Mert míg őket
azelőtt jóformán szegényeknek lehetett nevezni, most a királyi várban
oly töméntelen aranyat és ezüstöt találtak, s a csatákban oly becses
zsákmányokat ejtettek, hogy hinni lehetett, hogy a frankok joggal s
igazságosan rabolták el a hunnoktól azt, a mit ezek korábban más
népektől igaztalan úton raboltak. A frank nagyurak közül e háborúban
csak kettő találta halálát; t. i. Erich friauli herczeg, ki
Tharsatikában (Tersatoban), e Liburniában fekvő tengeri városban a
lakosok cselétől esett el; és Gerold, Bajorország főkapitánya, kit
Pannoniában, míg a hunnok ellen a csatát intézte, nem tudni ki, megölte
két kisérőjével együtt, míg fel s alá lovagolt s az egyeseket tüzelte.
Különben ez a hadjárat a frankokra nézve csaknem vértelenül folyt le s
rendkívül kedvező vége lett, jóllehet jelentősége következtében hosszabb
ideig tartott» (13. fej.).

Utolsó csatáját Károly a nordmannoknak nevezett dánok ellen vítta (14.
fej.).

Negyvenhét éves uralkodása alatt nyert győzelmeivel birodalmának
területét megkétszerezte (15. fej). Dicsőségét más királyokkal s
népekkel való összeköttetései által növelte. Hadefons (II. Alfonz)
gallicziai és asturiai király, a skótok (helyesebben irek) királya, Áron
(Harun al Rasid) a perzsák királya, Niciforus, Mihály és Leo
konstantinápolyi császárok mindnyájan jó barátságban álltak vele; de
mikor császári czímet vett föl, a konstantinápolyiak tartani kezdtek
tőle, hogy el akarja venni országukat. A rómaiak s görögök előtt
különben is mindig gyanús volt a frankok hatalma. A görög közmondás
szerint «a frankot barátomnak akarom, de nem szomszédomnak» (16. fej.).

De hadjáratai s egyéb tevékenységei közt sem hanyagolta el az
építkezéseket, a miket Einhard részletesen fel is sorol (17. fej.).
Oltalmazója, gyarapítója s rendezője volt birodalmának. Lelki
tehetségeit s nem közönséges, jó- és balsorsban egyenlő állhatatosságát
csodálni lehet. Érdekesen jellemzi házi életét. Felsorolja feleségeit,
gyermekeit, sőt ágyasait is. Anyját, Berthradát, nagyon tisztelte, és
csak Desiderius leányától való válásakor volt köztük viszály. Szerette
egyetlen apácza nővérét, Gislát is (18. fej.). Vázolja (a 19.
fejezetben) gyermekeinek neveltetése módját; rendkívül szép leányait
annyira szerette, hogy férjhez sem adta őket, csakhogy válnia ne kelljen
tőlük, hanem inkább szemet húnyt ballépéseikre s mutatta, mintha a
legkisebb gyanúja sem volna ellenök. (19. fej.).

Károly feleségének, Fastradának kegyetlenségei miatt a természeténél
fogva különben szelid uralkodó ellen egyszer Németországban támadt
összeesküvés, máskor pedig saját törvénytelen fia, Pippin fondorkodott
ellene, hogy király lehessen. (20. fej.). Szerette az idegeneket és
sokat költött rájok. (21. fej.). Daliás termete volt s testét
mindenképen edzette (22. fej.). Frank módra és egyszerűen öltözködött;
csak Rómában vette föl egyszer a pápa kedveért a tunikát és chlamyst
(23. fej.). Ételben, italban mértékletes volt; legjobban szerette a
nyárson sültet. Ebédnél szívesen hallgatott zenét vagy felolvasást.
Nyáron délutánonkint teljesen levetkőzött, 2–3 órát is aludt, de éjjel
4–5-ször is fölébredt, sőt fel is kelt. Öltözködés közben nemcsak
fogadott, hanem pörös ügyekben is ítélt (24. fej.).

Sokat és biztosan, könnyedén és értelmesen beszélt németül s latinul
egyaránt; görögül csak értett. A nemes művészeteket nagyon szerette. A
nyelvtanból Pisai Petrus Diakonus, a többi tudományokból, kivált az
astronomiából Abbinus Diakonustól (melléknevén Alkvintől) nyert
oktatást. Nagy tudnivágyással kisérte a csillagok járását s megtanult
számolni. Az írást is megpróbálta; könyvecskéjét s tábláját az ágyban
párnája alá szokta tenni, hogy szabad idejében kezét a betűk vetésére
szoktassa. De fáradozásaival nem sokra ment, mivel későn fogott bele
(25. fej.).

A keresztyén valláshoz tisztelettel s jámbor szeretettel ragaszkodott. Ő
építtette az aacheni pompás templomot. Reggel és este, sőt az éjjeli
órák alatt is látogatta a templomot s nagy gondja volt a szertartások
fényére és méltóságára, a templomi olvasás és ének emelésére. Halkan a
karban maga is énekelt (26. fej.). Nemcsak a hazai, hanem a külföldi
szegényeket is segítette. Róma minden templomára nagy gondot fordított,
de 47 év alatt csak négyszer ment Rómába, hogy ott ájtatoskodjék (27.
fej.). Utoljára az alattvalóitól megtámadott Leo pápa hívására ment oda
s ekkor nyerte a császár és augustus czímet, mit eleinte annyira nem
szeretett, hogy – a mint mondta – azon a napon, bár nagy ünnep volt,
templomba sem ment volna, ha tudja, hogy mit akar a pápa. A keletrómai
császár nagyon rossz néven vette tőle, hogy fölvette a császári czímet,
ő azonban leveleiben testvérének nevezgette a császárt, és legyőzte
ellenszenvét (28. fej.).

Császárrá lévén, népe törvényeit megvizsgáltatta, hogy javítsa,
egyeztesse. Minden népének törvényeit összeiratta. Így tett az ősi német
történeti énekekkel is. Anyanyelvének nyelvtanát szintén megiratni
kezdte. A hónapoknak s a 12 szélnek új neveket adott (29. fej).

Élete végén, hajlott és beteges korában, fiát, Hludoichot tette császár-
és kormánytársává. De még ezután is vadászgatott. Januárban (814.) lázba
esett s ezt, szokott módját követve, most hiába gyógyította koplalással;
január 28 a nap 3. órájában s betegsége 7. napján 72 éves korában
meghalt (30. fej.). Az aacheni templomban temették el (31. fej.).
Mindenféle égi jel és szerencsétlenség jóelőre jelezte halálát (32.
fej). Törvényes és törvénytelen gyermekei javára tett végső rendeletét
már nem fejezhette be. Három évvel azelőtt azonban intézkedett
vagyonáról s Einhard egészen közli ezt az oklevelet, melynek parancsát
Károly fia, Hludoich, azonnal és lelkiismeretesen teljesítette.



VII. Rimbert szent Anskarja.

Nagy Károly idejében kezdtek Európa rémeivé lenni a normannok s így
önkéntelenül is feléjök fordul a figyelem. Éjszaknak titokzatos életébe
bepillantást enged vetnünk szent Anskar és Rimbert hamburg-brémai
püspököknek életirata.

Szent Anskarnak, Éjszak apostolának, élete rajzát még Jámbor Lajos
halála előtt a hamburgi kolostorban magának a szentnek tanítványai írták
meg. E tanítványok közt legbuzgóbb volt Rimbert, ki őt utóbb a püspöki
széken is követte. Meglehet különben, hogy Rimbertnek nem is voltak
munkatársai, és hogy egyszerűen csak írói többest használt,
többedmagáról beszélt.

Az az életrajz, melyet Hamburg második érseke, Rimbert, elődéről, sz.
Anskarról, vagy Ansgarról szerzett, összesen 42 fejezetre terjed s úgy
látszik, mindjárt a szentnek halála (865. febr. 3.) után készült. Erre
mutat az a melegség, melylyel gyászolja a főpásztort, kinek szónoklatain
s példáján okultak ők, a tanítványok, s kinek érdemei és közbenjárásai
oly nagy segítségökre voltak. Az egész életrajz szellemét és hangulatát
elárúlja a bevezetés, melyben kiemelik, hogy szentségét már életében
tisztelték a királyok, az egyház főpásztorai, utánozta a papság,
csodálta az egész nép. Mióta meghalt, követői, kik az ő érdemei
következtében magokat valamiknek képzelték, ismét elbátortalanodtak s
elfogódva látták, hogy ki vannak szolgáltatva a farkasok harapásainak.
Mert az irigy világ inkább azon van, hogy földre tiporjon mindent, a mi
igaz és szent, mint hogy fölemelje a jámbort; s az emberiség ellensége,
az ördög, mindenképen kisebbíti a szentségbe vetett hitet, csakhogy
valamiképen követőkre ne találjon. De megbíznak Isten segítségében és a
szentnek közbenjárása által tőle remélnek menedéket ennyi kisértés közt.
Hálát adnak a szentnek, ki példaként világított előttük s megmutatta, a
földön is mint lehet mennyei életet folytatni, hogy a ki az ő oktatásait
követi, az mindig Isten parancsainak útjain jár, s hogy a ki intelmeit
megfogadja, mindig védve lesz az ellenség incselkedései ellen. «Ennek a
mi legszentebb atyánknak emlékezetét elhatároztuk tehát írásba foglalni
és főtisztelendőségtek előtt rajzolni kivánjuk, miként élt köztünk, mit
tudunk róla.»

Ilyen lelkes bevezetés után kezd a szentnek élete megírásához, miközben
azonban mentől kevesebbet gondol a chronologiával, úgy, hogy ennek
adatait más forrásokból kell összeböngészni.

Anskar Picardiában 801 szept. 8-ikán született. Már gyermekkorában
mennyei látományai voltak s ezek következtében határozta el, hogy
földiek helyett csupán égiekkel foglalkozik. Ezekről utóbb maga is
beszélt barátainak, de azzal a kikötéssel, hogy róla életében senkinek
se szóljanak. Már 4 éves korában elvesztette jámbor édes anyját, mire
apja iskolába adta. A gyermek egyszer azt álmodta, hogy süppedékes,
lápos vidéken jár s hiában igyekszik azokhoz a fehérbe öltözött
asszonyokhoz, kik közt édes anyját is megpillantotta. «Ha ide akarsz
jutni – szólt hozzá az egyik asszony, kétségkívül maga a Szűz Mária –
kerülnöd kell minden könnyelműséget és gyermeki kedvtelést és vigyáznod
kell magadra, komolyan kell élned.» S a gyermek ettől fogva
megkomolyodott és kerűlte kis pajtásainak társaságát.

Később ugyan ismét eltért szigorú életmódjától, de Nagy Károly halálának
híre újból megrémítette s ezóta megint imádkozásnak, éjszakázásnak és
önmegtartóztatásnak adta magát. Egyszer, pünkösd előtt való éjszaka, úgy
érezte, mintha azonnal meg kellene halnia. Sz. Pétert és Keresztelő sz.
Jánost hítta segítségűl. De lelke mintha elhagyta volna testét, hogy
szebb és tökéletesebb alakot vegyen föl. A két szent is csatlakozott
hozzá, s közrefogta őt, mire lelkében mennyei világosság támadt. De csak
a tisztító tűzig kisérték s ott magára hagyták, hol sötétségben három
napig kellett szenvednie. Azt hitte, ezer esztendeig kínlódott már
ottan, mikor ismét utána jött a két szent. Még nagyobb világosságon
vezették keresztül, a folyton-folyvást keletre néző, arra fordulva
könyörgő s éneklő szentek sorain át. Leírhatatlan Kelet fénye. Ez a fény
kimondhatatlan gyönyörrel töltött el mindenkit s maga mellett
elhomályosított mindent, napot és holdat, a nélkül, hogy vakított volna.
E fényben trónolt az isteni fölség, kinek mondhatatlanúl kedves hangja
szólt most hozzá: «Eredj, – majd a vértanúk koronájával térsz hozzám
vissza.» Szomorúan távozott, de édes reménynyel mégis, hogy visszajöhet.
A szentek szótlanul kisérték, de oly szeretettel néztek reá, mint első
fiára az anya. Azután ismét fölvette földi testét s ez időtől fogva a
legistenesebb élettel igyekezett méltóvá tenni magát a vértanúk
pálmájára.

Tizennégyéves korában a corbiei apátságban letette a szerzetesi
fogadalmat s már fiatalon azon apátság szent Péter-iskolájának
elüljárója lett. Két év mulva első álomlátása után imádkozás közben
Keresztelő sz. János templomában egyszerre csak Jézus Krisztus állt
eléje, intvén, ismerje be hibáit s fel fogja menteni. Arra az
ellenvetésére, hogy ez fölösleges, mert hiszen ő előtte úgy sincs rejtve
semmi, Jézus azt válaszolta, hogy ő mégis akarja, hogy az emberek magok
ismerjék be hibáikat és csak úgy nyerjenek bűnbocsánatot. Anskar
meggyónta tehát gyermekkorától fogva elkövetett bűneit s Jézus
feloldozta, mire eltünt; ő pedig fölébredt, rendkívül örülve, hogy
megszabadult bűneitől. Majd meg azt látta, egyik tanítványának,
Fulbertnek lelkét az angyalok mint viszik az égbe, hogy a vértanúk
sorába állítsák.

Szentségben és kegyelemben egyre erősödve, 822-ben őt tették a
Wesztfáliában, Corveyben akkor alapított kolostor elüljárójává. Ott az
iskola első tanítója és a templom első szónoka is ő lett. Nem sokkal
ezután történt, hogy Haraldot (Herioldot), ki a dánok egy részén
uralkodott, a többi dán király elűzte, mire ő Lajos (Hludowich)
császárhoz menekült s tőle kért segítséget. Ez figyelmeztette őt, hogy
nagyobb barátságban élhetnének egymással, ha mindketten egy Istent
imádnának. Harald meg is keresztelkedett, mire a császár tanácsot kért
nagyjaitól, kit küldjön Haralddal a dánok megtérítésére. Wala apát
Anskart ajánlotta, mint ki Krisztusért mindent kész tűrni; s ő, a
palotába hivatva, szívesen is vállalkozott. Eléggé csodálkoztak társai,
hogy hazáját, rokonait és szerető paptársait elhagyva, kész idegen
népek, vad emberek közé menni. Mások szidták, gáncsolták ezért s le
akarták beszélni. Anskar elszomorodva vonúlt vissza a közelfekvő
szőlőhegyre, hogy imádkozva s elmélkedve készüljön feladatára. Egyik
társa, Autbert, végre megszánta és fölkereste őt s kijelentette, hogy
vele akar menni; pedig előkelő családból származott. Az apát megadta az
engedélyt, a császár pedig a szükséges fölszereléseket. Más kisérőt nem
kaphatva, csak ők ketten követték Haraldot, ki a maga durvaságában nem
tudta, hogyan kell bánnia Isten szolgáival. Hadebold kölni püspök
azonban szép hajóval ajándékozta meg őket s ez annyira megtetszett
Haraldnak, hogy ő is ezen a hajón kivánt utazni; a mi nagyon jó volt
arra, hogy összebarátkozzanak. Így jutottak el Dániába, hol azután
mindenkit az élet útjára akartak téríteni. Tizenkét tanulóból álló
iskolát alapítottak, hogy magoknak szolgákat és segítőket neveljenek.
Két év mulva azonban Autbert nagyon megbetegedvén, haza vitték Corveybe,
hol (829-ben vagy 830-ban) húsvétkor meghalt.

Időközben a sueonok (svédek) is térítőket kértek a császártól, ki a
gyorsan magához hivatott Anskart bízta meg annak személyesen való
megtudásával, valóban hajlandók-e a svédek a megkeresztelkedésre. Anskar
annál örömestebb engedelmeskedett, mert egy látományában már Corveyben
megigérte neki Isten, hogy bűneit megbocsátja, ha a pogányoknak az ő
igéjét hirdeti. Az apát Witmar férfiapáczát (vagyis korosabb és
tekintélyesebb szerzetest) rendelte melléje társúl. Útközben sok
mindenféle baj érte őket. Kétszer is kalózok támadtak rájok s másodszor
mindenökből, még 40 könyvükből s a császárnak a svédekhez küldött
ajándékaiból is kirabolva, kitették a szárazföldre, hogy gyalog
folytassák útjokat. Végre megérkeztek a tenger mellett (helyesebben a
Mälar-tó egy szigetén) fekvő Byrca (Biörkő) városába, hol Bern (Biörn)
király őket szívesen látta s megengedte, hogy az evangéliumot hirdessék.
Különösen örültek jöttöknek a keresztyén foglyok, kik most újra
áldozhattak. A svédek is önként ajánlkoztak a megkeresztelkedésre; első
sorban a hely elüljárója s a király kedvelt tanácsosa, Herigár, ki svéd
földön azután az első templomot építtette.

Másfél esztendő mulva hazament a két férfiú, magával vivén a királynak
azon ország szokásaihoz képest sajátkezűleg rótt írását. Az örvendező
császár elhatározta, hogy az Elbén túl most az Éjszak számára már
csakugyan felállítja azt az érsekséget, a mire atyja, Nagy Károly is
gondolt. Ezt egy zsinaton a papság helyeselvén, Lajos Hammaburgban
valóban püspökséget alapított s ennek élére Anskart nevezte ki, kit
Drogo metzi érsek az országgyűlésre összejött főpapok segítségével
azonnal fölszentelt (831 karácsonyán. De a császári oklevél Aachenben
csak 834 május 15-én kelt). Intézkedéseinek megerősítése végett a
császár Anskart két püspökkel és egy gróffal Rómába küldte, hol Nagy
Gergely pápa palliumot adott Anskarnak, a svédek, dánok, szlávok s más
éjszaki népek pápai követévé tette Ebo rheimsi érsekkel együtt, ki ezt a
küldetést még korábban kapta és sz. Péter apostol sirjánál teljes
hatalommal ruházta fel az evangélium hirdetésére. Ebo azután Anskar
kivánságára s a császár jóváhagyásával rokonát, Gauzbertet küldte
püspöknek Svédországba, ki Welanaoban (Welna, most Münsterdorf) a
királytól szívesen fogadtatva, templomot építtetett s nyiltan hirdetni
kezdte az evangéliumot.

Anskar viszont a maga püspökségében s különösen a dánok közt
buzgólkodott; összevásárolta a dánok és szlávok gyermekeinek egy részét
s kiváltott sok rabszolgát, hogy belőlük papokat és tanítókat neveljen.
Egyszer azonban Bernát gróf távollétében hirtelen kalózok rontottak
Hammaburg városára s Anskar csak alig futhatott el a szent ereklyékkel.
A lakosok is elbujdostak. 24 órai rablás és gyujtogatás után azonban –
melynek a püspöktől épített csodálatos szép templom és kolostor is
áldozatúl esett – a kalózok elvonultak s a visszatérő népet s önmagát
Anskar Jób szavaival (I. 21.) vígasztalhatta: «Az Úr adta, az Úr
elvette; a mint Istennek tetszett, úgy történt; legyen áldott az Úr
neve!» Majd az a hír búsította, hogy a feldühödött svédek is kikergették
Gauzbert püspököt az országból, a miért különben az Isten megbüntette
őket. Hét évig maradt akkor pap nélkül a svédek földje. Ekkor Ardgar
remetét küldte oda Anskar, hogy veszendőbe menni ne hagyja az Úrnak
megkezdett művét. Herigár, a byrcai előljáró, ki e hét év alatt
bátorította a kereszténységökben megmaradtakat, szívesen fogadta őt.
Főkép az ő érdeme, hogy a svédek, kiket bálványaik hiábavalóságáról a
példák egész özönével igyekezett meggyőzni, ismét mindjobban hittek az
igaz Istenben. Herigár halála után azonban Ardgar is odahagyta
Svédországot, mely tehát újból pap nélkül maradt. Időközben meghalt
Lajos császár is, mire fia, Károly király, kinek az ország ezen része
jutott (Rimbert szülővárosát, a nyugati Flandriában Brügge és Ypern közt
fekvő) Turcholt érseki helyet az egyháztól elvette, s azt a világi
Reginárnak adta. Lajos király azonban ezért azzal kárpótolta Anskart s
az egyházat, hogy a különben is pásztor nélkül való brémai egyházat, – a
püspökök zsinatának megkérdezése után – egyesítette a hammaburgi
érsekséggel, melynek területén úgyis csak négy keresztelő templom volt
(vagyis olyan templom, hol csupán húsvétkor és pünkösdkor kereszteltek).
E határozatot azonban megtámadta Gunthár kölni érsek, kinek
egyházmegyéjéhez tartozott idáig Bréma; a király Salamon konstantzi
püspököt küldte Rómába az ügy elintézésére s Miklós pápa Brémát
csakugyan bekebelezte Hamburgba, melyet egyúttal érseki rangra emelt.

Ansgar, a mint megkapta Brémát, azonnal ismét szorosabb összeköttetésbe
kivánt jutni Horichhal, a dánok királyával, ki meg is engedte neki, hogy
Sliaswichban (Schleswig városában) templomot építtessen; sőt abban is
segítni igérte, hogy átkeljen a pap nélkül maradt Svédországba.
Ansgarnak ugyan azt felelte Grauzbert, vagyis Simon, Svédország volt
püspöke, hogy egyszer elűzetvén, ő nem mer visszatérni, de nem is
használna ottan, mert megjelenésével csak felköltené a régi
ellenszenvet. Jobb volna, ha ezt a küldetést az venné át, a ki először
is vállalkozott reá, mely esetben unokaöcscsét vele adná svéd papnak.
Lajos király helybenhagyta ezt a tervet, Anskart pedig egykori apátja,
Adalhard, álmában bátorította ez útra, kijelentvén, hogy annak a
szigetvilágnak, a világ éjszaki végének, ő fogja elvinni az üdvösséget.

Horich dán király most már a maga követe és ajánló levele kiséretében
útnak indította Anskart Olef svéd királyhoz, kihez húsz napi hajózás
után érkezett Byrcába. Ott azonban a legnagyobb bódulást találta, mert
egy byrcai ember elhiresztelte a városban, hogy ő résztvett azon vidék
isteneinek egy gyűlésén s onnan azt az izenetet hozta, hogy az istenek
nagyon haragusznak, a miért helyettök idegen istent kivánnak befogadni.
Hanem ha azt akarják, hogy több istenök legyen, készek magok közé venni
egykori királyukat, Erichet s tiszteljék ezentúl őt is istenök gyanánt.
A svédek Erichnek csakugyan templomot építettek s áldozatokat mutattak
be neki. Anskart régi svéd barátai hiába ijesztgették; szállására hítta
a királyt, s a hogy tőle telt, megvendégelte, megajándékozta, Olef pedig
megigérte, hogy gyűlést hí egybe, s ott ügyét ajánlani fogja a népnek,
melynek határozatától függ azután a többi. Anskar imádkozott, bőjtölt s
a gyűlés napján égi sugallattól bátorítva, hogy föllépésének eredménye
lesz, a király kívánságához képest elküldte egyik papját a népgyűlésre,
mely egy öreg ember felszólalása után egyhangúlag meg is engedte a
papoknak az evangélium hirdetését és vallásuk szabad gyakorlatát.
Ugyanilyen határozatot hozott az ország másik részének népgyűlése is és
így Anskar megkezdhette működését. A király megengedte, hogy templomokat
építtessen s a vallást gyakorolja. Anskar a királynak Gauzbert
unokaöcscsét, Erimbertet ajánlotta az ország papjául, ő maga pedig
hazatért.

Kevéssel utóbb a svédek kisérletet tettek, hogy visszahódítsák a
kóriakat (kurlandiakat), kik igájukat lerázták s kiket egy esztendővel
azelőtt a dánok akartak alattvalóikká tenni. Seeburg (Düna-melléki
várnak) elfoglalása után elhagyták hajóikat s öt napig gyalogoltak
Apulia (Appule) alá, melyet azonban 15,000 kóri oly hősiesen védett,
hogy ők – hajóiktól öt napi távolságban – többé menekülni sem reméltek.
Mikor megkérdezett isteneik sem akartak segítni rajtok, egy kereskedő
tanácsára a keresztyének Istenéhez fordultak s koczkát vetve, nagy
örömmel értesültek róla, hogy Krisztus valóban velök lesz. Most már
győzhetetleneknek hitték magokat. Az ostrom előtt azonban a kóriak
szövetséget, gazdag ajándékokat, kezeseket és hűséget ajánlottak. Az
ifjak zajongásával szemben a mérsékeltebbek el is fogadták a békét s
azután magasztalni kezdték az övéiknél hatalmasabb keresztyén Istent.
Kedveskedni akarván neki, keresztyén kereskedők tanácsára megfogadták,
hogy ha hazatérnek, egy heti pihenés után egy álló hétig nem esznek húst
s negyven napi szünet múlva újabb negyven napon át bőjtölnek. Nemcsak
ezt a fogadásukat tartották meg, hanem a szegényeknek alamizsnát is
kezdtek osztogatni. Így Erimbert mind bátrabban hirdethette Isten igéjét
a nélkűl, hogy ettől fogva ebben valaki gátolta volna. Ellenben a
kalózok ellen elesett Horich királynak s nagyjainak halála után a dánok
az ifjabb Horich király idejében, körülbelül oly körülmények közt, mint
nálunk I. Endre trónraléptekor, lerontották a sliaswichi templomot s
üldözni kezdték a keresztyéneket, hogy a haragvó pogány isteneket
megengeszteljék. Mikor azonban a pogány párt fejét, Hori grófot, az
ifjabb Horich király elűzte Sliaswichből, a búsongó Anskarhoz saját
jószántából követeket küldött, biztosítván őt, hogy papjait újból
befogadja s kész a Krisztus kegyelmét ép úgy megérdemelni, mint az
idősebb Horich. Anskar a király rokonával, Burghard gróffal személyesen
hozzá utazván, az eddigieknél még nagyobb eredményeket nyert; egyebek
közt harangot is tarthatott a toronyban, holott idáig ezt ki nem
állhatták a pogányok Sliaswichon kívül Ripán (a jütlandi Ribén) is
építtetheetett templomot.

Ezalatt Svédországban Erimbertet az Ebo érsektől odaküldött Ansfrid, ez
a született dán váltotta fel, ki azonban három vagy több esztendő múlva
Gauzbert halálának hírére szintén visszatért, a helyébe kijelölt
Ragembertet pedig dán rablók mindenéből kifosztották, mire csakhamar meg
is halt. Ekkor Anskar a születésére nézve szintén dán Rimbertet (de nem
az ő élete leíróját) küldte Svédországba, hol a király s nép szívesen
látta. Anskart mindezen missionariusi munkásságában tanácscsal és tettel
gyámolította Ebo rheimsi érsek, kinél csak maga Anskar lelkesedhetett
jobban Éjszak megtérítéseért.

A mellett Anskar valóságos aszkéta volt, ki élete mintaképéül sz.
Mártont választotta abban is, hogy Isten igéjét hirdesse a népnek. Egész
életét szomorúságban s könnyek közt kívánta tölteni. Mindig arra kérte
Istent, adja meg neki, a mint élete vége felé meg is adta azt a kegyet,
hogy mindig sirhasson, a mikor csak akar. A mellett a szentírásból
egybeállította mindazokat a helyeket, melyeket alkalmasaknak talált
szíve gyötrésére s ezeket zsoltárokba és imákba foglalva, a maga
fűszerszámainak (Pigmenta) nevezte. Zsoltár-éneklés közben kézimunkával,
különösen hálószövéssel foglalkozott. Úgy osztotta be a dolgot, hogy
akkor is külön meghatározott zsoltárt énekeljen, mikor este lefekvéskor
lehúzza a csizmáit; míg reggel csizmahúzás és mosakodás közben a
litániát dúdolta. Délelőtt 3–4 misét hallgatott végig s ő maga
ministrált, míg végre meghatározott időben maga is misézett. Brémában
kórházat alapított a szegényeknek, s minden jövedelmét köztük osztotta
szét. Könyörület és szeretet töltötte be szívét. Egyszer kíváltotta egy
özvegynek fiát a svédországi rabságból; az a jelenet, midőn az anya
hangos sirásra fakadt fia hazaérkeztére, annyira meghatotta, hogy ő is
épen olyan hangosan kezdett sirni s azonnal visszaadta a fiú
szabadságát, hogy özvegy anyjával együtt térjen haza.

Az isteni kinyilatkoztatás életének minden nevezetesebb fordulatát
megmondta neki álmában vagy elragadtatásában és Isten megbüntette
mindazokat, kik parancsainak nyakasan ellenszegültek; így pl. a püspöki
megyéjébe tartozott nordalbingiakat, kik a szomszédban lakó pogányoktól
hozzájok szökött rabokat ismét bilincsekbe verték, szolgáikká tették,
vagy eladták. Anskar fölkereste a bűnösöket, szabadon bocsáttatta a
rabokat s a vétkeseket azzal büntette kapzsiságukért, hogy megfosztotta
őket a tanuskodás vagy eskü által való védekezés jogától, hanem
egyenesen istenitélet alá vetette ügyöket. Sok beteget gyógyított
imádkozással és a szentelt olajjal. De nem akarta, hogy sikereit
csodaszámba vegyék. «Ha az én uram – szólt – arra méltatna engem, hogy
csoda essék velem, arra kérem, engedje megtörténni azt az egy csodát,
hogy az ő kegyelmével jó ember váljék belőlem.»

Egyébiránt egész zaklatott életében csaknem folyvást betegeskedett.
Életének 64-ik s püspökségének 34-ik évében különösen nagy beteg lett,
mert négy hónapon át kínozta a vérhas. Tudta, hogy meg fog halni; de a
templomban, miseközben, megnyugtatta az a mennyei szózat, hogy Isten
megbocsátja minden vétkét. Mindent elkövetett, hogy püspökségét teljes
rendben hagyja hátra s egyebek közt a császár minden püspöke számára
leíratta az apostoli széktől érseksége számára kiadott
szabadalom-levelet. Az volt a vágya, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony
napján haljon meg. E napra vendégségbe hítta a papokat és szegényeket,
saját viaszkjából három nagy gyertyát gyujtatott meg szűz Mária, sz.
Péter és Keresztelő sz. János oltárai előtt, s bár csupán csont és bőr
volt már az egész teste, résztvett valamennyi misében, meghallgatta a
prédikácziót és csak azután evett és ivott valamit, hogy ismét egyenként
és összesen kitartásra, az úr szolgálatára s különösen a pogányok
megtérítésére intse papjait. Még az éjjel is egyre adta az intelmeket,
miközben a papok litániákat és halotti zsoltárokat énekeltek. De Isten
dicséretét is elénekeltette és elmondatta velök sz. Athanáz hitvallását.
Reggel majd minden pap misézett érte. Azután meggyónt, megáldozott s
mikor akadozó lélekzete miatt maga már nem mondhatta, más pappal
(Rimberttel) mondatta ismételten: «Uram, a te kezeidbe ajánlom
lelkemet!» Azután szemeit égre fordítva, kilehelte lelkét (865 febr.
3.). Mindenkitől gyászolva így halt meg Anskar, ki valamennyi szentet
mintaképül vévén, ezeknek szelleme sugárzott ki belőle. Világéletében jó
harczot folytatott s ha békében halt is meg, méltán fogadhatta Krisztus
vértanújának pálmáját. Ezt bizonyítja az az apotheosis, melylyel
életrajza végződik.

Rimbertet, kinek ez életrajz megírását tulajdonítják, Anskar mint
ájtatos gyermeket megszeretvén, gondjaiba vette, s pappá akarta
neveltetni. A gyermek, a mint nőtt, a tudományok mívelése mellett
imádkozással s jó cselekedetekkel foglalkozott. A kolostorban
tanulmányait végezvén, Anskar püspök magához hivatta és szeretetével,
bizalmával tüntette ki; sőt a Szentlélek sugallatából azt is közölte
vele, hogy egymástól még a túlvilágon sem lesznek elválasztva. Anskar
tiszttartója szintén jelenést látott álmában, hogy a mennyei harangot
ide lenn Rimbert húzta, mi nagyratermettségét bizonyította. Ő neki
magának is voltak jelenései. Egyszer pl. a rég elhalt Arnulf pap
szelleme arra kérte, szabadítsa meg a tisztító-tűzből azzal, hogy
negyven napig bőjtöl érte. S midőn ezt Rimbert megtette, a megszabadult
pap egy beteges, öreg, ájtatos asszonynak jelent meg, kérvén őt, adja át
köszönetét Rimbertnek, kinek önmegtartóztatása őt most az égbe juttatta.

Egyébiránt Rimbertben kellett egy kis hiúságnak is lennie, mert sz.
Anskarnak abban az életrajzában, melyet saját életírója neki tulajdonít,
magát gyakran emlegeti, mint a szentnek leghűbb tanítványát, de mégis
névtelenül. Az életíró szerint azért hallgatta el nevét, hogy midőn az
események igaz voltát kivánja bizonyítni, ne látszassék kérkedni azzal
az igen nagy bizalommal, melyre a szent méltatta. Még halálos ágyánál is
vele mondatta vezeklőszavait az érsek. Kétségkívül jól, sőt igen jól
ismerte hát ennek életét és szellemét. Róla írt könyve – ha csakugyan ő
írta – mint jellem- és korrajz és mint művelődéstörténelmi tanulmány, a
középkornak valóban egyik legérdekesebb irodalmi jelensége.

A haldokló Anskar, midőn megkérdezték, kit akarna utódául, kijelentette,
hogy senkit sem nevez meg, mert lehet, hogy tévedne s e miatt utóbb őt
okolnák; de megjegyezte, hogy a mi Rimbert érdemeit illeti, inkább
megérdemelte volna az érsekséget, mint ő a káplánságot. Halála előtt
három nappal azonban megjósolta Rimbertnek, hogy utódja lesz. Anskar
temetése napján valóban egyhangúlag őt választották érsekké, mit
Hludewich király megerősítvén, a pápa őt Liudbert mainzi érsek által
kenette föl, még pedig idegen püspökök segítsége mellett, mivel Rimbert
alárendelt püspökeinek számát keveselte. Az új érsek egyenesen
Új-Corbeiába sietett, hogy Anskar halálos ágyánál tett fogadalmához
képest szerzetessé avattassa magát s ezentúl mindig barátcsuhában
járjon.

Mint érsek, folytatni kivánta Anskar áldásos működését s különösen a
szegények gyámolításában s az alamizsnálkodásban követte őt. A mellett
kivonatot készített sz. Gergely könyveiből s mintaszerű intőleveleket
írt, melyek közül a heresii apáczákhoz irottat közli is az életrajz.
Ezenkívül hirdette, papjaival is hirdettette a pogányoknak az Isten
igéjét; pedig fáradságosan kellett hozzájok utaznia és nem egyszer
szenvedett hajótörést. Igen sok pénzt fordított a foglyok kiváltására.
Egyszer Sliaswichban járván, egy fogoly apácza a zsoltárok éneklésével
igyekezett magára vonni figyelmét. A püspök részvétre gerjedt, Istenhez
fohászkodott s az apácza lánczai önmaguktól lepattogtak. De őrei még sem
engedték elfutni az apáczát és csak az érsek hátaslováért akarták
szabadon bocsátni. Rimbert azonnal leszállt lováról, átengedte azt s az
apáczát teljesen szabadon bocsátotta. Mint a keresztyén ősidők szentjei,
máskülönben is több csodával tündöklött.

Mikor már öregedni kezdett, Lajos király saját kérelmére Adalgár
új-corbeiai szerzetest rendelte segítőjéűl, sőt maga óhajtotta, hogy őt
már életében utódává tegye a király, mi meg is történt. Látományai
voltak, mik előre jelentették, hogy egy esztendő mulva meg fog halni.
888-ban május 31-én Brémába utazott, de már másnap rosszul lett s június
11-én ájtatosan elhúnyt. Saját kivánságához képest a templomon kívül
temették el; sírja fölé azonban utóda, Adalgar, kápolnát emeltetett, hol
falámpában égett az örökvilágosság tüze. Egy éjjel ez a falámpa tüzet
fogott s leszakadt az érsek sírján levő terítőre, mely azonban
mindamellett sem gyúladt meg, hogy a falámpa egészen hamuvá lett rajta.
«Ezt – végzi az életrajz – mint senki sem kételkedhetik – hogy
szolgájának érdemeit nyilvánvalókká tegye, maga a Jézus Krisztus
eszközölte, ki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik
most és mindörökön örökké. Amen!»

Az oknyomozó történetírás világító mécsese szintén nem hamvaszthat el
olyan életrajzot, mely az Amen szóval végződik. Jobb, ha csöndesen
pislog a szentek sírja fölött, beérve azzal, hogy valamennyire mégis
eloszlassa a sötétséget s legalább annyi világot adjon, hogy a tárgyak
körvonalait nagyjából fölismerjük.



VIII. Krónikák gyűjteményei.

Rimbert körülbelűl akkor húnyt el, mikor a magyarok megjelentek Európa
közepén. Ez időtől fogva a krónikák mind sűrűbben jegyezgetnek föl a
magyarokat illető adatokat és innen van, hogy történetünk modern
feldolgozóinak révén csupán a magyar történettel foglalkozók előtt is
mind több és több középkori krónikának neve válik ismeretessé.
Befejezésűl czélszerűnek látszik tehát röviden bemutatni mindazon
leginkább kelendő modern gyűjteményeket, melyek a középkor krónikáit és
történetíróit legteljesebben felölelik s melyeknek forgatása nélkül a
középkor szellemébe nem hatolhatunk.[4]

Rendkívül becses gyűjtemény a _Corpus scriptorum_ _historiae
Byzantinae_, melyet Bonnban 1828. Niebuhr indított meg és az 50.
kötettel a porosz tud. akadémia 1898-ban fejezett be olykép, hogy a
görög szöveget latin fordításban is adta. Kár, hogy az írók egymás mellé
válogatásában nem követtek chronologiai rendet. (Az egész mű ára
legegyszerűbb kiadásban 270 márka.) Az ebben képviselt írók: 1. a
myrinai _Agathias_, melléknevén a scholasticus, ki 536–582 közt élt, és
Justinianus uralkodásának 552–9. évéről, Procopius folytatásaképen írt.
Niebuhr a híres jogtudósnak epigrammáit is kinyomatta. 2. _Kantakuzenosz
János_, ki 1382-ben hunyt el, korának 1320–57-ig terjedő történetét 4
könyvben foglalta egybe. Kiadta Schopen Lajos 3 kötetben, 1828–32. – 3.
_Leo diaconus_ XI. századbeli író, Bizáncnak 959–975. évi eseményeit tíz
könyvben nagy részletességgel és sok ítélőképességgel beszélte el.
Hozzájárul Theodosius könyve s Luitprand követsége. – 4. _Nikefórosz
Gregorasz_ konstantinápolyi patriarcha (szül. 1295.) 38 könyvet írt meg
Bizánc múltjából, Schopen azonban 2 kötetben csak az 1204–1331-ről
fönmaradt 24-et adhatta ki. 5. _Konstantinosz Porfürogenitosz_nak,
912–959-ig görög császárnak munkái 3 kötetben teljesek. Az első kettő a
byzánci udvar szertartásairól, az utolsó a themákról s a birodalom
igazgatásáról szól. Ez utóbbinak hazánkat illető töredékeit magyarra
fordítva, Szabó Károly az _Új Magyar Múzeum_ 1851. évi folyamában
közölte. Új, kritikai kiadásáról a M. Tud. Akadémia gondoskodik. 6. A
következő két kötet _Georgiosz Szünkellosz_ és _Nikefórosz_ művét
tartalmazza. 7. _Dexipposz_, _Eünapiosz_, _Petrus Patricius_ és
_Malchosz_ apróbb irataival egyben kapjuk _Priszkosz Rhetor_nak s
_Menander_nek a magyar történetírásban is megbecsült műveit. Amaz Attila
történetének legszavahihetőbb forrása, tulajdonképen elsőrangú
követjelentés; emez szintén becses adalékokat szolgáltat a turkok
történetéhez. 8. _Malala János_ chronographiájánál s 9. a _Chronicon
Paschale_nál hasonlíthatatlanúl fontosabb 10. _Procopius_nak 3 kötetes
munkája, melyről már volt szó. 11. Dukász Mihály unokájának, _Dukász
János_nak 1341–1462-ig terjedő bizánci históriáját Bekker adta ki. 12.
_Theofülaktosz Szümokatta_ Herakliosz császár idejében írta meg 8
könyvből álló s a turkokkal is gyakran foglalkozó művét Maurikiosz
császárról, melylyel, midőn a gyilkos Fókásznak halála után (610.)
felolvasta, hallgatóit sirásra fakasztotta. 13. _Niketász Choniata_, ki
1216-ban hunyt el, fő műve az 1118–1206 közt uralkodott görög
császárokról szóló 21 könyv, melyet Bekker 1835-ben adott ki. 14.
_Georgiosz Pachymeresz_ 1242–1308 közt élt s 13 könyvben (Bekkernél
három kötetben) mondotta el Paleologosz Mihály és Andronikosz élete
körülményeit. 15. _Kinnamosz János_ hat könyvben nyujtotta Komnenosz
János és Mánuel császárnak 1118–76-ig menő uralkodása történetét, melyet
magyar történetírók is gyakran használnak forrásul. Ugyanazon kötetben
találjuk _Nikefórosz Bryenniosz_nak szintén a Komnenok házáról szóló
kommentárjait, a melyeket felesége, Anna Komnena egészített ki, melyből
azonban csak az 1057–81. évekre szorítkozó idő története maradt reánk.
16. _Glykasz Mihály_nak 1118-on végződő évkönyvei, 17. _Merobaudesz_ és
_Koripposz_, 18. _Konsztantinosz Manaszfesz_ verses története, mely
1081-ig, Komnenosz Elek trónraléptéig terjed, _Joel_ chronographiája és
_Georgiosz Akropolita_ évkönyvei, melyekben az Aristoteleshez és
Platóhoz hasonlítgatott tudós a latin császárság eseményeit mint egykorú
(✝ 1282) írta meg, ha részben érdemes művek is, nem oly ismeretesek,
mint 19. _Zosimus_ hat könyve, melyben az V. századnak ez a pogány
történetírója Rómának 410-ig uralkodott császárairól eszesen írt. 20.
_Joannes Lydus_, 21. _Paulus Silentiarius_, a Sophia-templom leírója,
_Georgiosz_ a perzsa és az avar hadjárat vázolója, szent _Nikefórosz_
patriarcha, ki a Maurikiosz halála után történteket jegyezte föl, 22.
Theofanész folytatója, _Joannesz Kameniata_, _Szümeon_ mester és
_Georgiosz Monachosz_ neveinél ösmertebb nálunk 23. _Georgiosz
Kedrénosz_ (Cedrenus), ki a világ teremtésétől kezdve 1057-ig foglalta
egybe a világ történeteit, csaknem szóról-szóra plagizálva a vele
egyidőben, a XI. század vége felé élt Joannesz Szkülitzeszt. 24.
_Georgiosz Phrantzesz_, _Joannesz Kananosz_ és _Joannesz_ _Anagnosztesz_
műveit egy kötetben adta Bekker. 25. _Georgiosz Kodinosz_ az utolsó
bizánci császárok palotanagyja volt; megérte Konstantinápoly elestét s
azután még körülbelűl hét esztendeig élt. Írt a bizánci palota
tisztségeiről s hivatalnokairól, valamint a nagy (orthodox) egyház
tisztviselőiről. 26. _Anna Komnena_ I. Elek császárnak 1083-ban
született s 1148-ban elhunyt leánya, Nikefórosz Bryenniosz történetíró
felesége, tizenöt könyvben írta meg atyja történetét s vele sok igen
érdekes adalékot szolgáltatott a keresztes háborúk multjához is. Első
kötete e vállalatban 1839-ben, a második csak 1878-ban, mint az egésznek
utolsó előtti kötete jelent meg. 27. _Theofanesz_, ki a képháború
rettenetes idejében élt (szül. 784.), mint a képek védője, 817-ben maga
is száműzetésben halt meg, Syncellus krónikájának folytatásaképen elég
zavarosan írta meg chronographiáját, mely 285–813-ig terjed. 28.
_Efrémiosz_ a XIII. században VIII. Mihály császár idejéig (1261.) menő
császárkrónikáját jambusokban írta meg. 29. _Zonarasz János_ 1118-ban
mint nagyon öreg ember halt meg Athosz-félszigetén, hová az udvari élet
zaját megúnva vonult vissza. Itt írta meg _Chronikon_ vagy _Annales_
néven idézgetett 18 könyvét, mely a világ teremtésétől egészen halála
évéig történt főbb eseményeket tárgyalja. Ezt 1841–98-ban Pinder és
Büttner-Wobst kötetben adta ki. Zonarasz művét utóbb a már említett
Niketász Chroniata folytatta. 30. _Leo Grammatikosz_, fökép Greorgiosz
Monachoszt plagizálva, 1013-ban fejezte be 948-ig menő Chronographiáját,
melyhez függelékül járul e könyvben Eüsztathiosz könyve Thessalonika
elfoglalásáról. 31. Az athéni _Laonikosz Chalkokondülasz_
Konstantinápoly bevétele után tíz könyvben írta meg a törökök történetét
(1298–1463.), melyben a magyarokkal való harczokról csak röviden
emlékezik. 31. _Georgiosz Kodinosz_, kiről (a 25. sz. a.) már volt szó,
a konstantinápolyi régiségekről szóló kivonataival újból szerepel. 32.
Egy kötet a konstantinápolyi politikai és patriarchai történeteket
tartalmazza. Végre 33. _Attaliotasz Mihálynak_ 1853 táján fölfedezett
históriája rekeszti be a sort.

Látszik, hogy a sorozat nem teljes és hiányoznak belőle, csupán a minket
igen is közelről érdeklőket véve, Maurikiosz és bölcs Leó császárok
taktikái. Ez utóbbinak az 1745. évi firenzeinél hibátlanabb kiadásáról a
M. T. Akadémia Vári Rezső útján gondoskodott, kétségkívül Salamon
Ferencz ama szavainak hatása alatt, hogy «az egész magyar történet régi
korára 890-től 1000-ig krónikáink távolról sem oly hitelesek, mint Leó
és Konstantin Porphyrogeneta».

Byzánc írói mellett, már a hazai történelem szempontjából is, kiváló
figyelmet érdemelnek a germán krónikások és történetírók.
Összegyűjtésökre az első nagyobb szabású társaságot Stein báró
alapította 1819-ben s a társaság a kiadás vezetését Pertz Henrik
Györgyre bízta, ki e czélból 1821–3-ban levéltári kutatásokat tett
Olaszországban és Ausztriában. 1826-ban jelent meg a _Monumenta
Germaniae historica_ első kötete. A szövegkritika s egyáltalán a
történelmi szempont különösen akkor lépet előtérbe, mikor – 1840-ben –
Waitz György is a munkatársak sorába állott. Pertz 1873-ban lépett
vissza a vezetéstől, kevéssel 1876 okt. 7-én történt halála előtt. A
vezetést most a berlini akadémia vette át, mely középponti igazgatóságot
szervezett s a szerkesztéssel 1875-ben Waitzot, ennek 1886 május 24-ikén
történt halálával pedig 1888-ban Dümmler Ernőt bízta meg. Az első 25
kötet folio, a többi negyedrét alakban jelent meg s öt osztályra van
elkülönítve. 1. _Scriptores_, 29 folio kötetben, melyhez 1877 óta mint
alosztály járultak negyedrét alakban a német krónikák s a középkor
régibb történeti könyvei öt kötetben; továbbá az auctores antiquissimi
hét kötetben s a longobárd és olasz, valamint a merovingi írók három s a
pápák és császárok XI–XII. századbeli viszályáról szóló könyvek egy
kötetben. 2. _Leges_, öt folio kötetben, szintén negyedrét alakú
alosztályokkal. 3. _Diplomata_, II. Ottó koráig. 4. _Epistolae_,
különösen a pápák registrumaiból összeválogatva; s 5. _Antiquitates_,
negyedrét alakban, mely a Nagy Károly korabeli latin költők műveivel –
4r. alakban – nyilt meg, s idáig Dümmler kiadásában hét kötete van.
Indexszel máig csak az első 12 kötetet látták el.

Ezen nagybecsű gyűjteményből az iskolák számára _Scriptores rerum
Germanicarum_. _In usum scholarum_ czímmel, szintén Hannoverben, 8r.
füzetek is jelentek meg, az iskolák s a nagy közönség számára pedig IV.
Frigyes Vilmos porosz király védelme alatt Berlinben és Lipcsében már
1847-ben megindította Pertz, Grimm, Lachmann, Ranke és Ritter a
_Geschichtschreiber der deutschen Vorzeit_ czímű vállalatot, melyet
azután Wattenbach folytatott s melyből közel száz füzet jelent meg.
Mindezekben képviselve vannak még a Németországról szóló klasszikusok
is, pl. Plutarch, Julius Caesar, Suetonius és Tacitus, úgy, hogy a
források körülbelül kétezer évi időre nyúlnak vissza. A _IV. századból_
Ammianus Marcellinus; a _VI. századból_ Toursi Gergely, Jordanes,
Eugrippiustól szent Severin életrajza; Prokóp vandál és gót háborúja; a
_VII. századból_ Isidornak a gótokról, vandalokról és svédekről szóló
története, Fredegártól a frank királyok krónikája; _a VIII-ból_ sz.
Gallus és Otmár szentgalleni apát, sz. Bonifác, sz. Leoba, Sturmi eigili
apát, hucbaldi sz. Lebuin, sz. Willibrord, Liudger és brémai Willehad
életrajza, Paulus diaconustól s másoktól a longobárdok története. _A IX.
századból_ Einhard Nagy Károlya, s évkönyvei, Ermoldus Nigellus
dicskölteménye Lajos császárról s Pipin királyról írt elegiája,
Theganustól s az ú. n. Astronomustól Lajos császár életrajzai, Nithard
négy könyve, Ruodolftól s Meginhardtól szent Sándor átszállítása, Anskar
és Rimbert életrajzai, a fuldai és xanteni évkönyvek, melyekkel
megkezdődik a magyarországi vonatkozások sorozata, St. Bertin és St.
Vaast annalisei, Eigil fuldai apát és Hathumoda gandersheimi apácza
fejedelemasszony életrajza, sz. Libor és sz. Vid holttestének
átszállítása, a szentgalleni barát, Erchanberttől a frankok Nagy Károly
korabeli történetének folytatása, s Regino prümi apát krónikája. _A X.
századból_ Regino folytatása, Liudprand munkái, Ruotgertől Bruno kölni
érsek élete, Widukind szász történetei, Richer négy könyve, Hrosvitha
apácza költeménye Gandersheim alapításáról s I. Oddo császár tetteiről,
Odilo clugnyi apáttól Adelheid császárné élete, Adalbert prágai püspök
élete, Mathild királyné élete, a quedlinburgi évkönyvek, Ekkehardtól a
Casus Sancti Galli. _A XI. századból_ a merseburgi Thietmar krónikája,
Brémai Ádám hamburgi egyháztörténetei, reichenaui Herimann krónikája,
Bruno könyve a szász háborúról, Bernold krónikája, az altaichi nagyobb
évkönyvek. _A XII. századból_ Helmoldtól a szlávok krónikája, IV. Henrik
császár élete, a hildesheimi s a magdeburgi évkönyvek (ez utóbbi
másképen a Chronographus Saxo), a szász annalista, a stederburgi
krónika, Herbordtól Ottó bambergi püspök élete, Aurai Ekkehard
krónikája, az augsburgi annalisok, sz. Norbert magdeburgi érsek élete,
Freisingi Ottó püspök krónikája, az erfurti sz. Péter s a sz. blasieni
Ottó krónikája, a Welfeknek s a weingarteni barátnak genealogiája. Végre
_a XIII. századból_: Lübecki Arnold krónikája, a genovai évkönyvek, a
kolmári annalisok és krónika, a nagy kölni évkönyvek, Hermann altaichi
apát munkái, a marbachi és genovai könyvek s a lüttichi sz. Jakab
évkönyvei stb.

Rendkívül gazdag s hazánk történetére nézve is fontos gyűjtemény a
_Fontes rerum Austriacarum_, melyet a bécsi Tud. Akadémia 1849-ben
indított meg s melynek első osztályában (Scriptores) 8, a másodikban
(Diplomataria et acta) 45 kötet jelent meg. Ez azonban már az újabb
korra is kiterjed.

_Bajorországban_ II. Miksa király 1858-ban alapított a müncheni Tud.
Akadémiánál egy történelmi bizottságot, melynek kiadványai közül
különösen figyelmet érdemelnek a XIV–XVI. századbeli német városok
krónikái 22 nyolczad s a német országgyűlési emlékek 1376–1431-ig 9
negyedrétű kötetben.

_Magyarországban_ a M. T. Akadémia, a M. Történelmi, erdélyi
Honismertető társaság s a délszláv Akadémia monumentái, továbbá a
Monumenta Vaticana stb. inkább csak oklevél-közléseikkel gyarapították a
középkor ismeretét, krónikákkal alig, mind a mellett, hogy a M. Akadémia
a legnagyobb szabású monumenták egyikét adja ki.

Hasonló áll az _angol_ Record Commissionról, melyet a kormány az angol
történelmi források közlése végett a Master of the rolls (állami
főlevéltárnok) vezetése alatt 1825. alakított s 1855. újra szervezett.
Ennek legfontosabb sorozata a _Calendar of the state papers_, melyből
4r. alakban már száz kötet jelent meg, mely azonban csak a XV. századdal
kezdődik. A nagybrittániai történetírók kiadása az 1857-ben alakított
Rolls Commissioné, mely 1858-tól maig _Rerum Britannicarum medii aevi
scriptores_ czímmel már is száz nyolczadrétű kötetet adott ki. Ebben
azonban nemcsak középkori krónikák, hanem chartulariumok és levelek is
vannak. 1838 óta a _Camden Society_ szintén 160 kötet történetet adott
ki, részben a középkorról.

_Francziaországban_ a Collection des documents inédits sur l’histoire de
France 1835 óta több mint 80 művet tett közzé. Gallia és Francziaország
történetíróinak a szent benedekrendiektől megindított sorozatát most a
feliratok és szépművészetek akadémiája folytatja. Az 1834. alapított
franczia történelmi társulat szintén nyolczvannál több krónikát,
emlékiratot és levelet nyomatott ki. Párisban 1868–1894 közt jelent meg
ez a 23 kötetes hatalmas munka, mely a gallok eredetére vonatkozó
följegyzésekkel kezdődik, s Fülöp Ágost király regestáinak kivonatával
végződik. Legfőbb részei a Gesta Francorum, Loisel annalesei, a Codex
Carolinus, a Gesta regum Anglorum, Konstantinápoly elfoglalásának
története és sok száz levél a pápáktól stb. _Migne_ a maga Patroligiae
cursus completusában 1216-ig (1844–1855) 221 kötet latin és 863-ig
(1857–1866) 161 negyedrétű kötet görög művet adott ki az egyházatyákból.
1886-ban pedig az Institut, egyetem, az Ecole des Chartes és az Ecole
des Hautes-Études tagjai szövetkeztek a történet tanulásához és
tanításához szükséges főbb forrásművek kiadására s 1897-ig iskolák
számára (Collection de textes pour servir l’étude et a l’enseignement de
l’histoire czímmel) már is mintegy 50 kötetet adtak ki s 22 újabb
gyűjtemény kiadását készítették elő.

_Belgiumban_ 1836 óta maga a kormány több mint 20 belga krónikát
nyomatott ki, a brüsseli Akadémia pedig 1863–92-ig 66 kötetben gyűjtötte
össze a belga krónikások és troubadourok műveit.

_Olaszországban_ Muratori Lajos Antal már 1725–51-ben 25 kötetet
nyujtott _Rerum Italicarum scriptores_ czímmel. Egyéb művei mellett
főkép ebből idézgetnek a magyar feldolgozók is. 1864–94. Bolognában a
XIII–XVII. századig 258 kötetet adtak ki ösmeretlen vagy ritka művekből.
(Scelta di curiosità letterarie inedite o rare.) Újabban a kormány 1883
nov. 25. külön Instituto storico Italianot állított fel az évkönyvek,
krónikák, levelek, helyhatósági szabályok stb. közlésére. Ezekből idáig
13 író munkája, 4 leveleskönyv és regestrum, 2 statutum és 2
törvénykönyv jelent meg több kötetben, s azonkívül 20 kötet értekezés. A
vaticani levéltár kiaknázására, francziák, poroszok, osztrákok, sőt
legújabban 1894. Fraknói Vilmos bőkezűségéből, a magyarok is állítottak
intézeteket.

_Lengyelország_ középkori krónikásai (Martinus Gallus, Kadlubek,
Boguchwal, Martinus Polonus, Dlugoss, Callimachus stb.) főkép a krakkói
akadémia kiadásaiból ösmeretesek.

_Oroszország_ legrégibb történeti kútfőinek kiadása a szentpétervári cs.
Akadémia, illetőleg ebben az archaeographiai bizottság érdeme. Ez
Sz.-Pétervárott 1841–85-ben 15 kötetben adta ki az orosz évkönyvek
teljes gyüjteményét, melyből elég csupán Nestor krónikájára utalni.
Idejárul az oklevél-közléseknek egész sorozata; pl. az orosz Tört.
társulat egymaga 70-nél több kötetet adott ki a maga Szbornikjában
(Történelmi Tár.).

_Romániában_ a kormány 1876-ban alakított egy bizottságot a történelmi
források közlésére; majd az akadémiát bízta meg a folytatással, s e
czélra az első kilencz évben 222,350 leit adott. A Hurmuzachi-féle
gyűjteményben azonban (Documente privitore la istoria Romanilor)
voltaképen csak Densusianunak az 1199–1350. évre vonatkozó
oklevélgyüjtései vonatkoznak a középkorra.

Egyáltalában nincsen immár országa Európának, mely a maga középkori
emlékeit kutatni és közzétenni nem igyekeznék. Első sorban áll ez a
Német birodalom kisebb államairól, melyek valóban bámulatos munkásságot
fejtenek ki. A Geschichtsquelle der Provinz Sachsen 15 kötete, a
Scriptores rerum Silesiacarum et (külön) Lusaticarum, és a Codex
Diplomaticus Silesiae 25 kötete stb. stb. csupán példaképen legyen
idézve. A mellett a monumentákon kívül is mind több kiadást értek egyes
krónikások, kiknek segítségével mindinkább behatolhatunk a középkor
szellemébe s megigazíthatjuk a százados tévedéseket, mik leggyakrabban
elfogúltságból erednek. Alig van immár egyetem, melyek mellett, mióta
erre Ranke 1825-ben az első kisérletet tette, történelmi seminariumok
nem működnének, hogy a tudós pályára lépők közvetlenül megismerkedjenek
a kutatás módszerével s a feldolgozás művészetével. Az a körülmény, hogy
a mi egyetemeinken ilyen seminariumok felállítása részben már szintén
megtörtént, ezentúl még erősebbé teszi azt a kötelességünket, hogy a
történelemben a forrásokig menjünk vissza s minden tekintetben önálló
munkásságra törekedjünk.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Igy áll a legjobb és legrégibb kéziratokban s a ravennai
névtelen földrajzírónál; a régebben divatos Jornandes név Grimm Jakab
szerint «Vadkanbátorságú»-t jelentene.]

[Footnote 2: Az egyes könyvek iratásának idejére nézve 1. Giesebrecht
bevezetését Toursi Gergely _Zehn Bücher Fränkischer Geschichte_-jéhez.
(Lipcse, 1878, XXVII–XXXII.)]

[Footnote 3: Úgy látszik, Adaloald (616–626) idejétől fogva.]

[Footnote 4: A középkor forrásmunkáinak könyvészeti ismeretére nézve
különben a legjobb tájékoztató dr. A. Potthast műve _(Bibliotheca
historica medii aevi)_, mely 1500-ig teljes jegyzékét nyujtja a
Bollandistáknál, Bouquetnál Mignenél, a Monum. Germanicaban, Muratorinál
stb. megjelent műveknek. (2. kiadása négy félkötetben).]



[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

14 |De cius császár ellen |Decius császár ellen

24 |őket is legyőzté Otthon |őket is legyőzték. Otthon

30 |egybekötni kivánják |egybekötni kivánják.

57 |lárm t nem csapnak |lármát nem csapnak

129 |vezetéset Pertz |vezetését Pertz

131 |nagyobb évkönyek |nagyobb évkönyvek]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A középkor fobb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.