Title: Buda halála - Hún rege
Author: Arany, János
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Buda halála - Hún rege" ***


available by the Google Books Library Project (http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://www.google.com/books?id=i05AAAAAYAAJ



BUDA HALÁLA.

HÚN REGE.

IRTA

ARANY JÁNOS.

A m. akadémia által Nádasdy-dijjal jutalmazott mű.



PEST, 1864.
KIADJA RÁTH MÓR.



_Jelige:_

(Ethela) Budam fratrem suum manibus
propriis interfecit… eo quod… metas
inter fratres stabilitas transgressus fuerit
dominando.

_Sim. de Keza Chron. Hung._

_Pest, 1864. Kertész József gyorssajtónyomása, feldunasor 13. sz._



ELŐSZÓ.

Jelen költemény, a mennyiben Buda viszonyát
Etelével tárgyazza, teljes egész; de a
mennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál,
csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának,
mely a szerző gondolatában már megalkotva él.
Annál fogva, ha talán a költői nemesis ellen
kifogása lenne a birálatnak: kéri a szerző ezt
tekintetbe venni. Tudniillik e költeménynek is
egy _magasb_ egységbe kellvén összefolynia, nem
lehetett ennek _special_ egységét annyira bezárni,
hogy a továbbiakkal minden kapcsolata megszünjék.

Mi az elbeszélés ószerüen naiv formáját
illeti, az nem _affectatio_. Szerző annyira s oly
kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt,
hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna
egy oly eposzt, melyben Attila szerepel, így
kezdeni: „Férfiat énekelek“… stb. míg a krónikák
egyszerü nyelvén sok mindent el lehet
mondani. Hanem ezt és a hasonlókat olvasói itéletére
bizza

_a szerző._



ELSŐ ÉNEK.
BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL[1] AZ URALKODÁST.

Hullatja levelét az idő vén fája,
Teritve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tünődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába[2] Bendeguz megtére,
Rof[3] is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára,
Ő pedig ily szókat veszen ajakára:

Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.

Tanácsot az ember bizva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?…
Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –
Szél veri utjából, nem jut soha czélba.

Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazitni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.

Egyet tudok, a mi, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.

Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.

Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó víz háborogva indul
Míg színbe verődik – ám csöndes azontul.

Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.

Engem is oly szózat – Isten szava – inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmom választani ketté;
A régi tanács, im, most serdüle tetté.

Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;
Még terepélyesebb a fa, ha két águ,
Noha _egy_ sudar tán nagyobb magasságu.

Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Igy, tartani egymást, két suly elegendő.

Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.

Én a sokaságot bírni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…
Légy te, öcsém, a _kard_; én leszek a _pálcza_;
Isten a jó tettet jóval koronázza! –

Igy szólva, felállott, s derekáról Buda
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybehagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öcscsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltüzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő –
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garabonczok[4]
– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –
Bőrét lefeszíték, johait[5] fölmetszék,
Nézni a _nézőknek_[6] oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:

Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai _szer_től soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok.

Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öcscse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:

Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vérharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.



MÁSODIK ÉNEK.
DETRE TANÁCSA.

Másnap az esztendő tavaszi reggele
Jó hún daliákra mámorosan kele;
Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:
Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén tollait berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,
Messzire a látás föl nem akad benne,
Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,
Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;
Az arany idő is neki halott-sárga,
Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marczona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,
Reggeli szokásból, kora üdvözletre;
Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:
Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:
Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:
De, ki állandóan be is váltja tettel,
Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

Tegnap a mérséket ételben italban
Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:
De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,
S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

Megkövetem arról királyi személyed,
Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén
A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:
Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,
Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;
Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,
Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,
Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:
Még egyre világolt szász Detre aczéla.

Akkor megütének újfent Czezimornál,
Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,
Nyila itt van most is, csontomba temetve:
Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.

Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,
Vérem apadtáig, inam szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku;
Tetszett énnekem a becsületes alku.

Nem adott el rabbá hadi szolga képen,
Kótyára hunok közt nem ereszté népem;
Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,
Szolgálni tanácscsal engede és karral.

S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –
No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.

Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?
Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

Neked is azt mondom (terhedre ne essék):
Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;
Mert valamint józan szavaid el-etted:
Olyan vala tegnap az a másik tetted.

Mértékre imbolygott a beszéded rudja,
De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –
Az egy birodalom két főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –
Soha, soha nem költ józan okos észből!

Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?
Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

Tagot is embernek párjával az isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,
Méhraj is indul csak egy anya röptére.

Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;
Neked irott könyv is hazudik _rovásra_,[7]
Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;
Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána
_Egy_ helyet egyenkint megűltek utána.

Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd
Zengő szavu dalban forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedül birá mind hunok országát az.

De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)
Megfelezéd tennap királyi személyed:
Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:
Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:
De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló:
Az is megural, ha bátran töri féked;
De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged.

Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –
Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;
Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,
Engeszteli önként becses marháival.

Megfogyatád önkint hatalmod egészét,
Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét;
Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:
Feljött az erős nap, halványodik a hold.

Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:
De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt;
Ne adja tanulnod a temagad kárán:
De ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

Engem a nagy vénség tart egyedül búra,
Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;
Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:
De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. –

Igy zárta beszédét fejedelmi Detre.
Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;
Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:
Verte vadul szivét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:
Mit tegyek?… im késő, mondotta, tanácsod;
Sok is a bánatra, de kevés a tettre.
Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül:
Azzal Buda romlik, ha Etele épül,
S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,
Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;
Félelem a gőgnek itató forrása,
Azzal veri szomját, növeli ártalmát;
Mig bátor eszesség letöri a szarvát.

Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:
No hát ne legyen több, vigyázz elejénte;
Színig ugyan tartja folyamot is partja:
De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:
Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik;
És hegy tetejéről a kő ha megindul,
Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

No hát eleinte szemesen ügyeljed,
Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed,
Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen,
S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

Atyafi jóságból, puha békességből,
Oda ne is engedj semmit a tiédből;
Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,
Félrerug a másik, noha nem akarja.

Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –
De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;
Viszi saját kénye, rohanó dagálya:
Mint ha szelet fogván megered a gálya.

Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom.
Tartok, nehogy itten Etele meglásson.
Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,
Mert messzire látó öreg időt éltem.

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,
Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;
S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,
Forgatván elejét és végit a szónak.



HARMADIK ÉNEK.
A TANÁCS VISSZÁJA.

Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből irja, szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vigadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér[8] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szive-teje csordul.

Örömáldomásra, irja, hogy e végett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hova édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes észszel fonja:

Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség;
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el nem hagyja.

De az öreg ember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

Engem is itt únnak – érzem, tova hínak;
Örömest lennék már vendége Odinnak:[9]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

De talán engem már itt feled a Norna;[10]
Velem egy ívásu senki nem él korra;
Fiaim a harczban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.

Karom agg; de látni, azt eleget látok:
Sokat a mi volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.

Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét:
Diadallal kezdték, czudarul végezték.

Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még iszszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!…
Vértől csurog a nép eskütevő jobbja.

Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

Atyafivér vizzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik átal, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly őszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.

Nem sejted-e már is Buda elváltoztát
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; huzza magát vissza;
Még a vidám bort is hallgatagon iszsza.

Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermek korod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokat emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb roszszá.

Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Péczére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is áraszszon? –
Az menjen, uralmot, birodalmat oszszon!

Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné.
Lettet azonban már ki tehet létlenné? –
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

Tudom, szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.

De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad:
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: „Buda így, úgy…“ hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.

Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól:
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

Akarsz Buda hőssel meglenni királyul:
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele:
A mi valál eddig, légy ezután fele.

A mi dicső és jó, azt közösen oszszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén. –

Szóla; de bölcs észszel Detre bolondul járt:
Etele arczától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval, fenyegetve mondja:

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén ugy lássalak itten:
Hogy szörnyü halált halsz. Meglesz, bizony Isten.

Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könynyel potyogatta bársonyos aszalyját.[11]

Hogy ő nem akarta, nem is ugy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha roszszal,
Tettben avagy szóban valamely gonoszszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alan’ fetrengőt.

Állj fel, öreg – monda, lábára segélvén –
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.

Buda vérem felől a mit eléhoztál,
Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged…
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.

Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[12] czifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.

Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis –
Dörmögte magában: lám, bent van az ék is!



NEGYEDIK ÉNEK.
A VADÁSZAT.

Parancsol a húnok ifiabb királya,
Kard az egész földet véresen bejárja,
Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.

S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;
Karikáit a hir hányja, mikép hullám;
Adja tovább a jelt, ki belátja távol:
Viszi lovas ember, az is lóhalálból.

Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,
Veti tovább erdő, bércz, öböl egymásnak,
Itt elhal, odább még csak azután gerjed:
Tanyára tanyáról a hír szava terjed.

Egy nap elég, kettő – de bizonynyal három,
Hogy kint legyen a kard a messze határon;
Körül a szomszédság valamennyi reszket:
Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!

Ámde hunok földjén meleg öröm pezsdül,
Felzajlik az élet, mely pang vala restül;
Mint reggeli hűs viz tunya álmos arczra:
Oly léleküditő e kiáltás: harczra!

Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,
Mellyet maga is már feledett s az ének;
Holt sebhely is érez idő változásán:
Emlékezet újul hadi hír hallásán.

Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,
Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,
Paripát fényessé, fegyverit élessé,
Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.

De a fiatalság, mely harczra szokatlan,
Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,
Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,
Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.

Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,
Sürög a kezében tarka szinü fejtő,
Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit;
Titkon eped, könnyez, férje után áhit.

Még a gyerek is mind háborukat majmol,
Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,
Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; –
Így felabajgatta Etele a népet.

S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
Körül a sík pusztát lepi sűrűn, messze;
Annyi hegyes sátor terem a fris zöldben,
Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.

Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:
Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:

Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,
Avvagy mire véljem Etele parancsát:
Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
Nincsen is a húnnak sehol ellensége.

Máskép se javallom, igazat megvallván,
Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,
Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
Elegyíti harczát békém poharába.

De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?
Gondolom ez játék; afféle vadászat;
Mint öreg embertől hallani még helylyel,
Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.

Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:
Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;
Igy Etele csúfra maga marad bajban.

Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,
Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerinti
A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
Örömestebb fordul lakomára, vadra.

Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;
És te magad kérded: „Buda király hol van?
Csak üres árnyékát taposom a porban.“

Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.

Hadait fárasztja, töri a mezőben,
Déli napon úgy, mint viharos időben,
Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.

Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,
Mind a hetet oztán szeli több uj részre.

Sereg ott seregből csapatonként válik,
Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.

Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,
S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.

Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,
Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!
Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféle
Fegyver külön indul maga tett helyére.

Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,
Elvál, maga társát felkeresi mindég:
Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.

S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
Etele azonkép hadai forgását,
Keze intésével intézi varázsát.

Néha ugyan történt, hogy – mint anya végett
Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –
Valaki nem lelte, hol az ő állása:
Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!

Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
De, mikép nagy foltja sereges madárnak,
Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.

Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
Minden csapat éllel meredez a sorbul;
Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,
Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.

S valamint jó béres kezében az ostor:
Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.

Igy a király napról sergét töri napra;
Néha meg álmából éjjel veri talpra,
Esteli éhomra falatozván máskor,
Megriad a kürtszó, első harapáskor.

De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;
Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
Ki gondol ilyenkor testi viadallal!

Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
Ha levágnak egyet, jő második oztán;
Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,
Ura gazdagságát jóllakva dicséri.

Nem is emlegettek ott egyebet nála,
Etele a húnok igazi királya;
A legutolsó is érzi magát jobbnak:
Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.

Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –
Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
Buda király meghalt, tán el is temették.

És bizony akkor már csak Etelén álla,
Maradni a népnek egyedül királya:
De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
Jó Buda bátyjához szereteti kellő.

Azért, mikor a nép immár keze alatt
Betanult eléggé, mint a parancsolat,
Hadait állásban hagyja kivül rendén,
Maga szól Budának, palotába menvén:

Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!
Titkomat elzárni vala méltó okom;
A mit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?
Megforgattam, ugyan harczolni való-e?

Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,
Mutasd a seregnek királyi személyed;
Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:
Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.

Szóla, erős kézben melegitve jobbját.
Elméje Budának hányta ezen habját,
Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?
Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.

Akkor pedig öcscsét bízván megölelte,
Szeme könybe lábadt, repesett a lelke;
Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,
Mutatta hadának királyi személyét.

Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,
(Öcscse, mi jelt adjon, sugván neki sorba’);
Seregek bomlását szemlélte csodával,
Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.

És nézni tovább még volna talán kedve:
Hanem abbanhagyta, csúful megijedve,
Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,
S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.

Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;
De Buda lelkében gyanu felvillámlott
S megfutna bizonynyal, ha Etel nem tartja,
Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.

Még sem vala kedve játszani több harczot,
Szégyelte is ezt az iménti kudarczot;
Fenszóval a béke örömét tudatta,
Szájába miképen Etele hős adta.

Hallván pedig a nép hirtelen a békét,
S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:
Elkezde hadastól ujjongva nevetni,
_Etelét_ ujjongva hosszasan éltetni.

Egy szörnyü kiáltás lőn az egész tábor,
Még a siket föld is rendült bele távol,
Meghallotta nevét az is új urának:
Etele, Etele, Etele királynak.

Ő pedig áldozván lakomát a haddal,
Másnap elindítá kora pitymalattal,
Merre felé a Bükk borul és a Mátra –
Hanem e beszédből marad is még hátra.



ÖTÖDIK ÉNEK.
FOLYTATÁS.

Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,
Rózsa telyes képpel, szőke arany hajjal;
Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
Fénye, vidámsága Etele urának.

Lágy hintaja himbál szelid paripákon,
Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
Mellette, a kasban, Aladár ficzánkol,
Atyja-felé örvend, szeme, arcza lángol.

Két felül a hintón s két sorral utána
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arczokat ingerli a lovaglás kéje.

Mint a hadak útja[13], vegyesen csillaggal,
Szeli az ég boltját gyöngyhímü szalaggal:
Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.

De arany és kő is ragyog ottan drága,
Lovakon a szerszám futosó világa;
Szélyel az árnyékba fénye lövell tüzként,
S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.

Görbe tevék hátul, mint oriás lúdak,
Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.

Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,
Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. –
Kit, a hogy elmondám, sátor alól végre,
Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.

Nézte alattomban, sátora szűk nyitján,
Állva belűl vastag, lefolyó kárpitján;
Puha kezecskéit összecsapá rajta,
S akaratlan egy szót száján kiszalajta:

_Ki_ hát ez az asszony? miféle királyé?…
Mintha nem is volna, több nála, királyné!
Ő pedig _az_ volna, született neméből,
S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!

Etele pedig már ölben Aladárját,
S bévitte karöltve maga édes párját;
Szélyel a lyánykákat palotába küldvén,
Igy monda nejének, vele szembe ülvén:

Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!
Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
Mikor első izben palotámba jöttél,
Világ szép asszonya, te az enyim lettél.

Akkor is ám kérők hada gyült miattad,
Noha első férjed’ sápadva sirattad;
Vitéz fejedelmek, világi leventék
Kincses ajánlattal szerelmök izenték.

De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,
Másnak szerelemre soha meg se’ nyiltál;
Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.

Te is úgy maradtál napod kora szüntén,
Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
Úgy kelle siratnod valamint elmultat.

De mióta lettél édes feleségem,
Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
Mert szép ködös arczczal, könybeborult szemmel –
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.

Nyílj hát, telyesedjél, én rózsa-virágom!
Boríts leveliddel, puha boldogságom!
Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak!
Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak.

Nem felel az asszony semmit ezen szókra,
Csak tüzes orczáját engedi a csókra,
Félig nyilt szemeit, piczi gödrös állát,
Gömbölyü két karját, síma fehér vállát.

Így múlatozának egymás örömében,
Valamíg a hév nap dele járt az égen;
Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
Szerelemben azt is majd kétfele oszták.

Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
Kaczagott a gyermek, s lihegé: „egyszer még!“
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.

Majd apja, emelvén keze’ paizsára:
Nőj nagyot – elkezdé – hunok nagy királya!
És – mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
Híred az enyémet árnyazza sötéttel!

Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét.
Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
Nagyobbik-urához[14] illett beköszönni.

Ajándékit elébb küldé bizonyostul:
Három teve terhét, csuda állatostul,
Mint déli honukból hozták vala nem rég
Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.

Így azután mentek Buda hőshöz átal,
Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
Gádor előtt várta királyi személyök.

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak a míg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

Akkor Buda nője messze kitárt karral –
Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral,
_Ilda_ is ángyának örvend vala szintén,
Szavainak mézes csemegéjét hintvén.

Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre;
(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
Boldog anya – mondá – fiad oly igen szép!

Megveri nézéssel szemem, attól félek.
De jer palotámba, mi legyünk testvérek.
Mondván, bevezette. Utánok azonnal
Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.

Akkor Etel, látván Buda nője tettit,
Micsoda jósággal szeretik szerettit,
Nagy szive örömmel telyesedék rája,
S így szóla, előre mosolyogván szája:

Hej, mire gondoltam én eme hadköltést!
Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.

Nosza hát induljunk hajnali harmattal,
Udvari népestül, az egész nő-haddal,
Lássák a vadászat riadalmas sorját,
Ülvén lakomával büszke vadak torját.

Tapsolt az örömtül Buda felesége,
Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; –
Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.

Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,
Göngyölik a sátort rúddal, czövekestül,
Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.

Arany-ezüst készség van egész halommal,
Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
Poharak, medenczék, tálak özön fénye,
Föld-ette királyok lakozó edénye.

Az asszonyi nép is gondba’ fejét főzi,
Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
Marad a szükséges, viszi a mi nem kell.

Bontják, szolga-cseléd, a sok teli vermet,
Benne arany köles, buja földben termett;
_Boza_ italt, _kámot_,[15] bort is vele bőven,
Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.

Szerszám szanaszélyel tisztul ragyogóra,
Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
Málha-barom békón; paripát vakarnak:
Keze-lába termett az egész udvarnak.

Egy rakodó vásár egész Budaszállás,
Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
S bukdosik egymásban sok fekete árnyék. –

Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,
Sátraikat vonták egymás közelébe,
Buda kerek halmon, öcscse alább kissé;
Bő patak a hellyet teszi vala frissé.

Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben
Nyüsgött az egész had, mint valamely lesben,
Füstbokor itt és ott tapad az erdőre,
Mint mikor a hegyek pípálnak esőre.

Még az-nap az utat s éjjel kipihenték;
Etel pedig osztá a vadászat rendét:
Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.

S mint aratók pásztát nagy szél gabonában
Hogy’ fognak, az áldást terelik sorjában:
Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
Hóditja csapánkint az emésztő sarló:

Etel is a Mátrát osztja fel akképen,
Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.

Vad el ne osonjon – rendeli – az alyban,
De vadászni beljebb tilos a karajban;
Mindenkor az első „Buda király vadja“ –
Maga is Budának ezt a fogást hagyja.

Így adva parancsát holnapi reggelre:
_Akkor_ hada bomlott, kiki rendelt helyre;
Maga is bátyjával paripára mozdul,
Solymászni fehérnép velök együtt buzdul.

Megharsan a völgyben hajtók riadása,
Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Amaz örök csendet veszi lárma közre,
Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
Lárma, paizscsörgés, ördögi _huj! huj!_ szó:[16]
Félelem a vadnak ez idegen uj szó.

Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,
Első a vadak közt hunok nagy-királya,
Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.

Hej, micsoda zsákmány az-nap esett halva!
Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
Láncsákon az erdő halottjait hordják,
Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.

Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;
Nyárson _egész_ marhát forgatnak ezeknél:
Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.

Buda is sátrában múlatoz Etellel,
Menye[17] _Hilda_ asszony kínálja kehelylyel,
Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
Szava szíve nyájas hunok asszonyának.

Pendül azonközben hegedősök kobza,
Emlékezetűl a régi regét hozza,
_Hunor_, _Magyar_ ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.

Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,
Isten-csuda által, öseik honából,
Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.

Így lobog a jó kedv az egész táborbul,
Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
Azután a máglyák tüzei lankadnak,
Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.

De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,
Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
Szent a manók éje: fü, fa, virág csitt! csitt!…



HATODIK ÉNEK.
REGE A CSODA-SZARVASRÓL.

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép _Enéh_-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Űldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is, lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára
_Kur_ vizének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. –

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll _keletre_?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a _Dont_ ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Míg az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad?…
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz,

Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íjj, sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai _Belár_nak, _Dúl_nak,
Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?…

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek:
Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.



HETEDIK ÉNEK.
A KÖVETSÉG.

Követje azonban keleti császárnak
Lőn tiszteletére Etele királynak;
Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
Társaival útján Etelét nyomozta.

Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,
Csergét[18], különállót, a völgyben ütöttek;
Azután, Budáról se hallva se kérdve,
Indultak Etelnek a tiszteletére.

Fényes ajándékot hoztak vala bőven,
Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
A hogy az erszénynyel fontszámra kimérték.

Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;
Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
Etele a szókat érti vala folyvást:
De azért kívánta, magyarázza tolmács.

Én uram, a császár – amaz igy beszélle –
Küldi ajándékát s üzenetit vélle;
Izeni hűségét, tiszta barátságát,
Hívja szövetségre a hunok országát.

Messzefutó hírét hallotta nevednek,
S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
Szolgái előtted, kívánva szerencsét.

Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,
Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.

Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,
Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
Ajándékban is ő lel gyakori módot;
Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot –

_Adaját_ megadná, (szavait cseréli,
Átszúrván Etele szemének az éli;)
Fegyvert birodalma részére ha fognál,
Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.

Hallá közelebbről hadad összes költét,
Melylyel a szomszédok füleit megtöltéd:
Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
De követségünkben, halld, mit izen részül:

Ország a tiéddel megy amott hosszába’,
Jobb kézre melyet hágy a lefutó Száva:
Népe, az illirség, s ki lakik az hellyen,
Felzendült uram és az ő urok ellen.

Császár letapodná fejöket egy topban,
De hada másutt kell, mindenfele jobban;
S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
Máglyára menendő van annyi eretnek.

Ha hát – ez uramnak üzeneti hozzád –
Kész engedelemre pártosait hoznád:
Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
Megbízva mi jöttünk ezen alku végett. –

Követek szavát így Etele megérté;
Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
S miután a szólnok választ ada _nem_-mel,
Igy feddi, keményen összekapott szemmel:

Tudnia császárnak illő, s követének,
Valamíg a húnok fejedelmi élnek:
Senkise’ hallá még Buda király holtát,
Legfelyül intézi hunok összes dolgát.

No tehát ő hozzá mentek ezen nyomban,
Ajándékkal is őt kéritek azonban;
Magam is ott lészek, a mi engem illet,
Társa levén, hű kard az oldala mellett.

Erre lehajolván a követek mélyen,
Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
S miután a király engedte, joházva:[19]
Csendesen igy szólott halkal magyarázva:

Buda királylyal – mond – ebbe’ közünk semmi.
Császár Eteléhez parancsola menni.
Czélt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.

Ki fogódznék, ugymond, töveszakadt ághoz?
Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indákhoz? –
Buda már volt, a mi. Etele a „_lészen_.“
Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen.

Etele az ily szót látszik vala unni,
Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
Ellenes indúlat perczenetig vívja;
Jőjenek – igy végzé – mikor ismét hívja. –

Maga pedig menvén Buda hőshöz átal,
Jöttire a bátyja megfordula háttal,
S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
A semmibe nézett, és monda kitörvén:

De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?
Gőgös Etel, látom mily czélra törekszel!
Követek dolgában mit tudok én tenni!…
Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.

Oh! bár e világon élve ne is járnék,
Látni magam’ fogytát, mint reggeli árnyék;
Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
Kinek egy hörpentés a világ hatalma!

Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;
S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
Ha! vagy az a _más_ ült helyibe az _én_-nek?
Lettem örökömben hazajáró lélek?

De azért se! mondom. Én mondom: azért se!
Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy – vagy!…
Máskép szakad a húr: a mi valál, az vagy.

Felforra Etelnek hirtelen a vére,
Zúgó patakokban ömlött a fejére;
Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka
Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:

Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,
Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
Mintha nekem járni volna okom görbén,
Ha kaján elmével hitemet megtörném!

Mi vagy te?… aszott fű pelyhe az út mellett,
Gyönge akaratom neki a lehellet!…
Akarom: volt, nincs… majd! – Ezzel mene gyorsan,
Mint mikor az égnek villám tüze harsan.

Követeket mingyár’ küldi Etellakra,
Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
Küldi kalaúznak gyors ménü futárját:
Jó gondviselésben, alkura, ott várják.

Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;
Köde haragjának esik az-nap folyton,
Estefelé tisztul. Kezd szállni magába;
Reggel mene önként Buda sátorába:

Bátya! tüzes voltam, mert marczona voltál,
Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
Hanem a beszédem halljad előbb végre.

Igazságtalanúl engem itélsz abban,
Hogy irántad volnék ravasz indulatban;
Követek hibáját magam is feddettem, –
Ők még se’ akarván én ide siettem.

Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,
Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
Tán mivel _én_ a had folyamát intézem; –
Akárhogy akármint: benne semmi részem.

Ajándékot is ők valamennyit hoztak,
Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
Sátromban azóta felezetten áll az:
Én voltam az osztó: te jövel és válaszsz.

Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.[20] –
De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
Nem arany, és a kő mely becsesebb annál:
Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.

Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban:
Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
Omló birodalmat jobb védeni néppel,
Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.

Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,
Kényemre azontul fordítok a dolgán;
Ki az én erőmön szokta meg a járást,
Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.

Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi:
Ugy van; de az ok nem köznép hiu tapsi:
Akarom, terjedjen húnok birodalma,
Gyökerit más földre bocsássa hatalma.

Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,
Soha középszerben tespedve nem állhat;
Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy –
Nyakadba is omlik, támaszszad akárhogy.

Császár dolgait én, kémek után, hallom:
Azért követekkel szerződni javallom;
Teszem is… de, bátya, _ne_ az ellenedre!
Testvér, addsza kezed’ józan feleletre!

Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna,
Szoritom a császárt éventi adóra,
Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
Zsákmánynyal is onnan kiki gazdagodnak.

No hát, az okos szón engedve tanácsod,
Akaratom légyen a _te_ megbízásod;
Ne mondja, ki látja vér daczol a vérnek:
Etele és Buda együve nem férnek.

Igy szóla, erővel de azér’ nyugottan.
Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
Nem, mintha szavának értené a mélyét,
De mert maga fölött érezte személyét.

Azt látja, hogy öcscse kínálja felesnek,
Hasznot is a harczból, gondolja, keresnek;
Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte:
Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.

Valaki már azt is meghozta fülébe,
Öcscse hogyan mordúlt követek elébe.
Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
Valamint a holt szén gerjed eleventül.

Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,
Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
S immár az Etele sátra felé mennek.

Kiket a mint Gyöngyvér sátor alól ketten[21]
Megláta kijőni nyájas szeretetben,
Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.

Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,
És monda nejének: Jöszte velünk, kincsem;
Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,[22]
Rest asszony! pedig, im, hármat alig lépnél.

Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,
Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
Arany-ezüstér’ nem, az egész világért:
De hiába esdünk ilyen boldogságért.

Jer hát, Aladárral magadat múlassad,
Ilda unalmát is mindennap oszlassad;
Hiszen akar együtt volnál vele mindég:
Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég.

Indult a királyné Buda e szavára,
Menet mosolyogván kissebbik-urára, –
Bár esze megáll, oly csuda történt e nap;
Mert elpanaszolta Buda néki tennap.

Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,
Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben; –
Most, fia képéhez piros ábrázatját
Lehajtva, mutatta messzirül az atyját.

Mint rózsabokorbul riad a madárka,
Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
A bokor ott guggol, keble marad tárván,
Kisded szökevényét hű fészkire várván.

S mint fürjike apró lábait a fűben,
Szaporázza léptét a fiu sűrűbben,
Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
Gondolja, no mingyárt az ölében termek.

De mikép pillangót lebegő csuklyával,
Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
Sejti az a cselt már és félre csapódik,
Lába tekervényes szaladásra oldik.

Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,
Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
Ilda kaczag tulról könnye szakadtáig,
S fájó nevetésben elfárad odáig.

Mire odaért, már biztos menedékből
Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
Gyöngyvér komoly arczczal rösteli a dolgot.

Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi –
Rosz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
Megköveted mingyár’ szerető nénédet!…
Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.

Czélját hogy elérte, nem bánja továbbá,
Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
Borítani csókkal, s hazavinni kézen.

Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,
Ez nap örömére nagy lakozást laktak
Egyben ama két hős, meg a felesége; –
Buda és Etel közt igy lett meg a béke.



NYOLCZADIK ÉNEK.
ETELE ÁLMOT LÁT.

Szóla pohár közben Etele Budának:
Két nap pihenő volt a Mátra vadának,
Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez,
Kell annak utána hadi készülethez.

Vissza Etellakról, alkudozás végett,
Én ide fordítom majd a követséget,
Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem;
Mindennap előtted elmondom egészen.

Azalatt a bérczek rengetegit mászszuk,
Szaporán a hűs völgy mögeit vadászszuk;
Erre idő két hét telik, avagy három,
Nem a hogy akartam, nem az egész nyáron.

Jó lesz; hanem igyál! én is iszom – monda
Buda könnyü szívvel – ez a holnap gondja;
Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet!
Soha én két asszonyt, sohse’ láttam szebbet.

Mosolyogj rám, puszták két arany almája!
Öreg embernek is a melle kivánja…
De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl:
Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul.

Igy Buda gondoktól üresíti keblét,
Emeli két kézzel nagy billikom öblét,
Nem teszi le, hanem tartja körülfogván,
Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.

Hilda pedig s Gyöngyvér _neki_ nem felelnek;
Símitják kezeit nagyságos Etelnek,
Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is,
Sólyom madarakkal az udvari nők is.

Ezek _egy_ asztalhoz űltek vala össze,
Buda az asztalfőn, mellette az öcscse,
Alul a két asszony. Hanem egész sor van
Ily kicsi asztalból körül a sátorban.

Öltözve fehérben mind a hunok főbbi
Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi;
Detre is ott vígad – négyen egy asztalnál,
Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.

Csak Bulcsu vezér űl hitvány kupa mellett,
Borital ujsága őneki nem kellett:
Apám, nagyapám élt kabala tejével:
Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el.

Ám hadd igya közrend! – Szömöre rivallja –
Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja!
Etele királynál bor van elég, bőven:
Igaz daliás kedv terem a szőllőben!

Ritka ércz az arany, drága nemes jószág;
Ritka ital a bor: fejedelmek iszszák:
Etelének van sok, bora és aranyja:
Kancza-savó, ej! huj! maradhat ebanyja.

De, hogy az est immár behaladt az éjbe,
Etele fölállott, kehely a kezébe’:
Iszom a vendégért. Velem iszik minden;
Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.

Eleget múlattunk. Holnap haj-előre!
Hajnali hajtáson szükség van erőre.
Mondván, kiürité poharát fenékig;
Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.

Eloszoltak mégis – Buda legkésőbben,
Vissza egy-egy szóra fordulva menőben,
Hullatva egyenként a mi szivét nyomta;
Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. –

Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!
Már lengeti leblét hűs reggeli szellő;
Ébredj puha fészked melegén, pacsirta!
Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.

Támadj koronás nap! már zeng neked a dal;
Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal!
Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap
Ébredjetek mind, mind! Etele im gyorsabb.

Etele, mint harczra, készűle serényen,
Előre a munkát szomjazza keményen;
Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné:
Igy változik a nagy előtte kicsinné.

Most is legelébb jár: intézi a serget,
Szólítja nevenként, fedd, zaboláz, sürget,
Tudja nevét minden hadi emberének;
Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.

S már, mint gombolyagé, fejlik a had vége,
Kötöz emberhálót nagy orom tövébe;
Mérföldeket igy a sokaság behurkol:
Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.

Buda is már fölkelt riadó kürtszóra,
Tennapi kedvéből jó volna ha volna;
Emberebb a két nő, Ilda meg a másik,
Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.

Szép reggel az asszony: pihenést lehellő
Arcza szelid hajnal, fris hajnali szellő,
Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.

Szebb reggel az asszony, paripára szállván,
Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;
Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

De Buda ezt látja, mint a vak a rózsát:
Színére nem örvend, érzi a szúrósát;
Asszonyok ingerlő szava miatt mormog.
Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.

Akkor Etel hajtó seregének jelt ád,
Jel futja be némán az egész völgy nyiltát;
Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad;
Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.

Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek,
Őrt a lovasság áll szélein a körnek;
Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van,
Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.

Halljátok először medve vitézségét,
Hogy múlatta Etel s Buda feleségét.
Nagy medve, bozontos, kétlábu, temérdek,
Kezde alátörni a mint közel értek.

Bontja meg a hajtók sűrü elő-sorját,
Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját,
Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl,
De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.

Kört kör után nyitva, így lefelé ballag,
Oda se’ néz hulló kopiának, zajnak,
Százszor is elnyomni azalatt próbálják,
Bömböli nagy garral a maga nótáját.

Vetette magát már lovasok rendére,
Asszonyi nézői hangos ijedtére;
Akkor Etel: píha! nem kell félni, mondá,
Gyere velem maczkó! ha danolsz, tánczolj rá.

Van erős pányvája lószőr kötelekből,
Azt medve nyakába hajítja nyeregből,
Hurkolja keményen, lova után vonja,
Nem menne a medve: de ha Etel mondja!

Szép tágas a völgynek ottankörül öble,
Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;
Úgy tetszik, a vadból oda minden vadság,
Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.

Így Etel a foglyát fárasztja halálig,
Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik,
Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,
Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.

Ilda ezen s Gyöngyvér miután mulattak,
Solymász gyerekikkel a völgybe’ maradtak;
Buda pedig fölment, – Etele az ösvény
Lejtőbb menedékit számára keresvén.

Mint mikor a víz-ár Tisza dús lapályát,
Elönti körűl az ég s föld karimáját,
Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe,
Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe’;

Megtelik az ormó lustos fenevaddal,
Gulya bőgésével, százféle csapattal:
Itt juhoké búvik össze, odább lóé;
Mintha legott bárkát építene Nóé:

E sziget a Mátrán, úgy képzelem, ollyan.
Keresi szegény vad, merre szabadúljon,
Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja,
Döngő paizsoknak rettenetes dobja.

Látnál csikasz ordast megűlni haraggal
Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal:
Agyaras disznónak tehetetlen mérgit,
A mint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.

Látnál bika bölényt – vele mind a falka –
Rohanni hol egyik hol a más oldalba;
Remegni középen szép jávor ünőket –
Nem annyira éri ott a zsivaj őket.

Szóla Etel mostan: Bátya! ne felejtkezz’ –
Gímekből amoda könnyü vadat ejthetsz.
Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét,
Távoldad az öcscse követte személyét.

Ekkor valamennyi tárogató zendül,
Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül,
Száz kürt riogástól a levegő lázad:
Jele, hogy beállt a királyi vadászat.

Dámvadat ejthetne s gímet Buda könnyen;
Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen,
Előbbi szavának érezte fulánkját:
Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.

Szemben kopiát hajt nagy bika bölényre,
Mely legelül száguld, borzadva sörénye,
De mámorosan lát, reszket is a jobbja:
Szarva’ paizsáról csattan le a kopja.

Megbőszül a vad faj – egyenest Budának!
Ontja meleg bélit szög-sárga lovának,
Ledobban a pára, túl-félre zuhanván,
Buda király czombját terhe alá nyomván.

Oh, ha nekem volna most _egy_ szavam ollyan,
Melylyel ez _egy_ perczet röviden rajzoljam! –
Etele jól látá Buda nagy veszélyét,
Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.

De szörnyü jelenség, rút ördögi Ármány,
Ott terme, király és öcscse közé állván,
Torony módra meredt a bajnok elébe,
Irtózatos annak, szemlélni, a képe.

Agyara lóg hosszan, szeme vérben ázik,
Nyelve, miként villám, tüzesen czikázik,
Üstöke lángot hány, övig ér szakálla,
Vértarajos kígyó minden egyes szála.

Paizsa mint kőszál, hegy elő fokszirtja;
Iszonyú pallossát egyik keze tartja,
Buda fejét csonkán rengeti a mással,
Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.

Akkor, mint nap előtt holló hamar elmén,
Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén:
Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra,
Mint hagyni türelmét örökös próbára.

De legott, markolván somfa gerely végét,
Támadja meg Isten gonosz ellenségét:
Ármány! riad a hős – emberevő Ármány!
Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.

Megölni nem öllek: nem szűlt anya dögre;
Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre! –
Szólott, iramodván a rettenetesnek;
Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.

Még jókor a bátyját megvédeni ért el,
Tiporni az állat most akará térddel,
Miután, vérszagtól az egekre síván,
Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.

Egy kopjadöféssel a bika lerogygyant,
Feketén a vére nagy erővel bugygyant;
Megtorlik a többi futtába’ halálán,
Mint parti sörényes habok egymás vállán.

Most, valamint hajcsár botja nehéz fáját,
Zúdítá Etele örves buzogányát,
Támad nagy üresség hirtelen a sorba’
S vissza nyomán fordúlt, elinalt a csorda.

Ezalatt távol sem nézik vala veszteg,
Buda mentésére többen elérkeztek,
Vetni kezét minden sietett a lóra
És lábra segélni a királyt alóla.

Ki, nem nagy ütéssel, ekkép szabadulván,
Megölelte öcscsét, nyakába borulván:
Soha, Etel, soha!… Ennyit rebeg ajka,
Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.

Akkor bátyja kezét megfogva szelíden:
Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen,
Vadat immár hagyjuk elejteni másnak;
Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak.

Ím azalatt Gyöngyvér s Ilda között ujság,
Történt, semmi okon, csuda háborúság.
Mindenik a solymát gilicze madárra
Egyszerre bocsátá levegő utjára.

Buda királynénak szépen eredt solyma,
Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna;
De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést,
Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.

Űzi, el is fogja odafenn körmével,
Szórja meleg tollát csepegő fris vérrel,
Hallani vijjongást; a csata nem látszik:
Fényes levegőn egy pontocska czikázik.

Egyszer ihol sólyom esik agyontépve
Buda királynénak majdhogy az ölébe;
Felvette, sokáig nézte simogatván,
Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:

Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda!
Solymomat a solymod íme legyilkolta;
Ám nézd! – s odatartá. De öcscse kaczagván
Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:

Madarat madárér’ adhatok én százat:
Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat!
Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné.
Nem csendesül ezzel a fejedelemné:

Kell is nekem, így szól, madarad, ha eztet,
Drága „Turul“ solymom újra nem éleszted!
Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom:
Ez az egy madár volt – e sincs! – a világon.

Lobbot ezen arcza vete Ildikónak,
Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak:
Ne kiabálj, őrűlt! – éles szava csenge –
Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge.

Sohse _vénezz_ engem! – szólt erre Budáné –
Lassabban előttem, kegyelem-királyné!
Azt se’ tudom, mellyőnk korosabb egy nappal!
Vagy azt se’: magánál ki beszél rútabbal!

Így szóllakozának, ketten is egyszerre.
Etele Budával jöttek ilyen perre;
Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki;
Mire felindulván, mond az ura néki:

Asszony! a patvarnak vége legyen, hallod!
Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod;
Etele halálból uradat most menti:
És mit cselekesztek azalatt ketten ti!

Oh! keserű kínját én érzem előre
Fekete bánatnak – így sír Buda nője;
Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget,
Soha én ez asszony, sem az ura végett.

Etele másrészről, lebocsátva hangját,
Édesgeti berzent, haragos galambját;
Adja önön solymát – noszolá – Gyöngyvérnek,
Kedvesiért kedvest: így együve férnek.

Látszott is az asszony hajlani szép szóra;
Madara megjött volt az arany zsinórra:
Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve,
Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.

Nagy bajjal a két hős birt annyira menni,
Hogy e csekélységből ne legyen több semmi;
De mégis a pörnek vetik oztán végét,
Összeöleltetvén egymás feleségét.

Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja,
Sajog a két asszony szive-indulatja;
Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon:
De nem óhatják, hogy odabent ne fájjon. –

Vadászat azonban végire járt e nap,
Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap;
Etele gazdául hadait vendéglé,
Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.

Csillagok a földön csillámlani szűntek:
Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek;
De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
Szerte ragyog – s víraszt az örökkön élő.

Ím az öreg Isten, világ szeme, napja,
Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja,
Emberek edzője kurta rövid létben,
Űl vala sátrában, aranyos karszékben.

Megnyíladozott volt kárpitja egeknek;
Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek,
Néz le aczéltűkör[23] mélybe ható szemmel;
Legelteti gondját csöndes figyelemmel.

Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Jobb keze már gerjedezőbb innal
Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal;
Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek,
És nagy rettenetes tűz nyilai égnek.

Így a kerek földet szeme átvizsgálván,
Megnyugodott végre Etelének álmán;
Komoly öreg arczát váltotta derűre,
Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.

Alszik az én szolgám, Etele hős, mélyen:
Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem,
Elme-salak hitvány ködi helyett – monda –
Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.

Itt az idő – mert lám, győztes akarattal
Győzi magát, s harczol riadó haraggal;
Diadalt Ármányon ma is űle szépen,
Bátyja unott élte ment hősi kezében.

Itt az idő, hogy már birodalmát bírja,
Miképen öröktől ez meg vagyon írva,
Mély titku rovással, fent, a Világ-fáján:[24]
„Úr az egész földön, ha ez _egy_ hibáján.“

Nosza hát teljék be, a mi betelendő!
Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő!
Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem:
Isteni kardommal derekát övedzem.

Szólván, kimagasúlt deli nagy személye,
Fegyveres ünneplő házába beméne,
Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ,
Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.

Akkor tűzlegelő szélparipát kettőt
Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt,
Fénylő hadszekerén maga Isten hajta,
Dörög az ég, a mint száll lefelé rajta.

Állítja lovát meg Etele sátrához,
Halkan maga bément a földnek urához,
Övezé álmában csípejit a karddal;
Ismét a szekéren, mint jött, tova nyargal.

Lovai körmétől lágy levegő csattog,
Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok,
Kereke zsurlásán ordítva csikordul,
Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.

Messze mezőn háló sok erre fölérez,
Takaróját jobban felvonja füléhez
S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; –
Hadurat nem látja ember soha földi.



KILENCZEDIK ÉNEK.
ISTEN KARDJA.

Reggel Buda nője mene a férjéhez,
Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:
Vén ember! ne alugy’ – szóval neki monda;
Fújják oda-át a követ alattomba’.

Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző,
Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,
Iraló, varázsló; ha ki _tud_[25], ráolvas;
Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.

Mondom is én váltig: de hiába volt a. –
Most ihon elnézem már víradat olta!
Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:
És te, király – téged hisz’ alunni hagynak!

Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén:
Mi? micsoda? – ily szó rebegett a nyelvén;
Azután eltámolyg, megtudni, mi készül
(Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.

Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok,
Jelre jövendőket hímezni tudósok;
Ősz Tordát legelébb, s mind’ összehivatta,
Csuda látomását így elibök adta:

Bölcs öregek, mondá, tudomány ajtói!
Istennek e földön kapuján-állói!
Halljátok az álmom’, tiszteletes vének,
Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.

Álomban az éjjel (régi dolog!) mintha
Játszom vala játék-hadaim’ ifjonta,
Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,
Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.

Ott vala pajtásom, _Áëtiosz_ gyermek,
Fejedelmi sarja római embernek;
Nagy hadat a húnok fiaiból ketten –
Ő szembe hadammal, én rája vezettem.

Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel,
Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel;
Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,
Majd római, majd hún módra verekedtünk.

Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi[26] harcztól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben,
Ereszkedik onnan, egyenest elébem,
Övezi nagy karddal derekam hajlását;
Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.

Akkor pillanatig, mintha imett’ volnék.
Tapintom a kardot; derekamon volt még.
Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,
Megláttam a sátor mennyezetét nála.

De borult az álom, s én egyedűl, távol,
Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,[27]
Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,
Meztelen a kardot jobb kézbe’ viseltem.

Alattam az erdők koronája zúgott,
Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,
Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,
Fekete a rónák legeletlen hantja.

Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül,
És én, le-leszállva, mind’ kicsapám, tőbül;
_Egyszerre_ levágtam karddal egy-egy várost: –
Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?

E szóra beállott nagy hézaga csendnek,
Maga szakállába kiki elmélyednek,
Etele kérdően nézi vala sorba’;
Végtére közűlök szót emele Torda:

Úgy van! idők óta, idők elejétül,
Száma szerint mondván: _háromszor a héttül_,
Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,
Hagyja utódjának minden öreg-táltos.

Elmémben, mialatt az elébb hallgattam,
Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:
S íme, a _hármas hét_ ez idén betelve!
Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.

_Hét_ száz vala, _hét_ tiz s _hét_ azon esztendő[28]
Mikor Isten kardja napfényre jövendő;
A hős, kinek Isten, csuda által, adja,
Mind az egész földet vele megbírhatja.

Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak:
Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!
Nem tudom, a kard hol? s hogy? – de tied lészen
Mielőtt e szent év elfogyna egészen.

Alighogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött bé, egy szolga suhanczczal,
Nagy dolgot előre mondani költ arczczal.

Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
Ez az! ez az! – robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:

Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
– Gondold barom-őrző hitvány sühedernek –
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
A mint legelőjén átal lovagoltam.

Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.

Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak ércz hegye, kiállva.

Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul –)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.

Hát ihol, a kard-hegy _kétannyira_ nőlve![29]
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.

Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen,
Óva megáll sokszor: menjen? vagy ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre –
Ugy mondom el, a mint hallám vala tőle.

Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, aczelán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.

Ekkor – a fegyverhez járulni se’ mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.

Oh, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom’ – engede is könnyen:
Itt van! te viseld azt, te, királyom, fennyen!

Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.

Maga pedig fordúl a fegyveres házba,
Hüvelylyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja, forgatja kezében.

Vág vele háromszor a négy anya-szélnek,
Keletre, nyugotra, északfele, délnek,
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte,
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak![30]
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

Mondván, deli kincsét függeszti szegére,
S ment hada-szemlélni a hunok vezére;
Tudja egész had már csudáit az égnek,
S leborúl előtte, mint egy istenségnek.

Mindenkit örömmel itat e nagy ujság,
Csak Buda szívének józan szomorúság,
Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,
És hajtja szünetlen: „de hiába mondom!“ –

Ilda pedig, munkán ülvén oda-átal,
Hall vala minden szót szőnyeg-falon átal;
S hagyja tüjét, melylyel gyönge keze varrt, ott:
Ura elmentével leveszi a kardot.

És monda fiának: Jöszt’ ide kicsínyem!
Még kicsi, de szárba eredő reményem!
Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:
Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.

Oh, mert az anyának férje erős támasz, –
Ideig-óráig. De kidőlhet ám az:
Veti reménységét fiu gyermekében,
Bizodalma él s nő magzata nőttében.

Szerencse ölén is, megtanulám, féljek:
Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;
Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;
Férfi ölelését jaj szomorún kezdém.

Kit a kigyó megmart, remeg az gyíktól is,
Gyászban feketűlt szív, csupa árnyéktól is;
Engemet a kígyók: rokonaim martak,
Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.

Oh, mit cselekedtek dalia férjemmel,
Kit, élve, szerettem leány-szerelemmel!
Szeretem holtan is, szeretem még most is:
Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.

Vadászni kicsalták, és megölék orvul,
Ajtómhoz a testét odaveték torzul,
Kincseit örvényes Rajnába sülyeszték
Mialatt én sírtam édes uram vesztét.

Azután férjekkel gyászomba’ kinoztak,
Kérőt oda nékem minden időn hoztak,
Legutóbb a húnok királyfia külde:
Ez volt, a mi bosszúm gondolatát szűlte.

Sárkánynak alítám emberi formában,
Sívó fenevadnak idegen pusztában;
Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:
Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.

De találtam nagynak, Etelét nemesnek,
Szígfrid után a kit szeretve szeressek;
Asszonyi szívem már vele boldog volna,
Ne lenne szerelmem régi koporsója.

Bosszúmat Etele becsületes haddal,
Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!
Akarom ál színben, lépre ide csalva,
Véres tetemöket rútítani halva.

Vagy _Gunther_, az álnok, szép harczon elessék?
_Gernot_nak Odinho’ gaz lelke vitessék?
_Hágen_, ki orozva döfte uram’ hátul,
Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?

Nem, Rajna királya két drága fivérem!
Nem, Hágen! a díjjat én igazán mérem:
Valamint a bűn volt, legyen az is undok,
S vesszenek árúlva mind a _Nibelungok_!

Poharukban vérré a lakoma váljon,
Vendégágyba’ ki hál, koporsóba’ háljon,
Bizodalmas hajlék éjtszaka lobbanva,
Férjem gyilkosait temesse be hamva.

Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,
Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
Majd, ha király lészesz… Veled együtt, hosszu
Feledés árnyékán nőjön fel a bosszu.

Mert szültelek _arra_ kínos szeretetben,
Nem ment ki eszemből foganó perczedben,
Veled azt a terhet viseltem örökké,
Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké.

Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.

Csakugyan nem érté az anyja beszédét,
Hurczolta nehéz kard szíjjra kötött végét
Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,
S nevetett némelykor Krimhilda szavára.

Anyja pedig oztán kedvkereső gonddal
Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal;
Csatolta fiának kicsi derekára,
Örült Aladár, hogy zörömböl utána.

Sátorban alá s fel, ki is a mezőre,
Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, –
Kardját puha fűben úsztatja örömmel;
Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.

Már nem vala messzi a Buda sátrátul:
Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,
Nagyot esék; arczát vérig üté kőben –
Ott járni Budáné talált ez időben.

Meglátta, erősen a szíve megindult,
Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;
Oda szalad mingyár’, s földrül felemelvén,
Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:

Bolond anya nézi – bolond anya hagyja,
Bolond, ki gyerekét illyenre kapatja,
Kezébe is adja, vele még játszatja!
Nincs is az olyannak igaz indúlatja.

Fenevad módjára egyszer veti kölkét,
Azután nem bánja, veszsze kicsiny lelkét;
Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:
Fia veszedelmét azután nem bánja.

Ily hangon ez a nő csattanva üvölte,
Mialatt a sok vért fátylába törölte;
Ilda futott mingyár’, látván fia estét,
Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.

Ne nyúlj a fiamhoz! – vágja szavát kettő, –[31]
Ne taníts gyermekkel _te_ bánni, te meddő!
Mert neked is volna, jóféle ha volnál:
Nincs rútab’ előttem magtalan asszonynál.

Meddő nem vagyok én! te se gúnyolj annak!
Szolgálóimat is engedtem uramnak –
Sikolta Budáné, betakarva képét;
Zokogás fojtá el további beszédét.

Ilda, miként győztes, kaczag vala fennyen. –
Hallá Buda e zajt; oda kell hogy menjen:
Látja nejét sírni, amazt hahotázni,
Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:

Mi dolog ez, húgom, ma is úgy mint tennap?
Igy lesz ez örökké? igy lesz e mindennap?
Jó ember vagyok én: de ha megharagszom…
No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.

Tegnap ugyan szegény meghuritám érted:
De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?
Király vagyok én még, s ur a magam házán…
Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.

Vissza reá pattant Ilda királynő is,
Azután mérgében sírva fakadt ő is;
Igy észre se’ vették a vita sebtében,
Hogy maga Etele közeledik épen.

Jöve, mint váratlan égi vihar feljő,
Megszálla megettök, mint fekete felhő;
Teszi kezét Hilda’ szép válla-hegyére,
– Visszaborúlt a nő ura hős keblére.

Egy darabig némán állva nem is mocczan,
Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,
Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:
Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:

El, haza, jó Ildám, indulni fogunk ma,
Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;
Ott te vagy az első fejedelmi asszony:
Ki merészelné ott, hogy sirva fakaszszon!

Hanem ezt még tűrjük. Ő a hibás, nem mi.
Buda királylyal nincs közöm ez’tán semmi.
Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:
Buda is parancsol, ha kinek tud, annak.

Ezt mondva, ölébe fiát emelinté,
Köszönni Budának fejét se’ gyökinté,
Csak mene Hildával. De soká ott állván
Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány.

Még az nap, az órán, tarka szövött rendek,[32]
Etele tornyodzó sátrai lippentek;
Estig oda-átal, udvara távoztán,
Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.



TIZEDIK ÉNEK.
ETELE HADBA MÉN.

A mely nap Etele megvála Budától,
Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:
Mentében irányzá lova fékét arra,
Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.

Megálla, királyúl, tömött hadak élén,
Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,
A legutolsó is hallotta közelnek
Domboru melléből hangját nagy Etelnek.

Mondotta bucsúzni seregéhez jött el,
Bocsátani őket haza, szeretettel;
Dícsérte a népet összesen, egyenkint,
Zok szóval a multért nem illete senkit.

Nevezte apának, nevezte fiának,
Fiatalt öcscsének, öreget bátyjának:
Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,
S ki látja becsülve a maga-formájut.

Mondotta, hogy immár vége vadászatnak,
Édes övéikhez kiki oszolhatnak:
E szóra felörvend hirtelen a népség,
Öleli, képzetben, váró feleségét.

De megint a szónak fordul vala rendi:
Háboru’ szándékát Etele jelenti,
Hova, ugymond, készül válogatott haddal,
Maga jó-szántából maradó csapattal.

Erre, miként tóba ha nehéz kő locscsan,
Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,
Pillanatig habját a sokaság verte:
Azután: „menjünk mind!“ – riad ezerszerte.

Senkit haza özvegy szerelem nem csábit,
Senki nem óhajtja ő gyenge családit;
Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni,
Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.

De király engesztő szavára lohadnak,
Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;
E mostani: játék; fiatal gyakorlat,
Szoknia fegyverhez, ki először forgat.

Ti, büszke hun ágak ifju nemes vére!
Tanítalak immár a magam kezére:
Hadd mondják az apák: „mi csak egy országot –
Bírják ezek, íme, az egész világot!“

Holnap az ifjú had – rendeli – kövessék,
Tízre öreg harczos, nyíllal,[33] egy-egy essék;
Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,
S forditja fakóját asszonyihoz vissza. –

Buda király pedig, szomorú-magában,
Ül vala, mint egy pók, palota zúgában,
Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,
Árnyas szögeletben űl vala naponta.

Egy reggel a nője monda neki Gyöngyvér
– Letevé a hímzést potyogó sok könnyér’ –
Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,
Háttal ura-felé, így monda, forogván:

Mit ér az az ember, ki egész nap ásit,
Ülvén gondolatok here záptojásit!
Sok idejét tölti, soha ki nem költi;
Halott az az ember, halála előtti.

Már a vak is látja, süket is már hallja
Buda király dolgát: hogy’ van feje-alyja:
De azért ő napról napra megént bízik,
Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.

Férfi vagy? Az volnál. Király vagy-e? – Szégyen!
Hol embered, _egy_ csak, ki felálljon s védjen?…
Mind, az utolsó is, oda-átal vannak,
Isten csudakardját leli Bulcsu _annak_!

Ezt is fölemelted, jobbágy neme nélkül,
Adván neki tennen húgod’ feleségül;
Most ez is a kardot – ihon a hálája! –
Mintha nem is volnál, más kézre találja!…

Vagy, had ura, Isten, részre te is hajlol?
Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?
Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?
Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?…

Nem adta, bizony nem! _egy_nek ajándékul,
Se bolond asszonynak gyermeki játékul;
Adta egész nemzet fényére, javára:
És te vagy a nemzet elsője, királya.

Első! nosza állj ki, legelül a sorba;
Király ne tapodtasd magad’ önkint porba;
Gyüjts hadat és készülj – vagy aléltan várod,
Míg fejeden végkép telyesül a károd?

Jőn a keserű gyász, utol is ér nyomban,
Jaj, látom örökké riadós álomban,
Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet:
Most is eremben fut, lázhidege környez.

Ember! valamerre, mig van idő, mozdulj;
A sors hadszekere – hallod üvölt – pusztulj:
Félre az utjából! mert bizony elgázol,
Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol. –

Háborodék lassan jó Buda ezekre,
Ajzotta[34] nem egyszer száját feleletre,
Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,
Felugra, döfölvén botjával a földet.

Elég már! – rivalá – legyen immár vége!
Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!
Mert, ha tovább a szót ellenem igy hajtod,
Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.

Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved,
– Mert nem fér soha két asszony egymás mellett –
És most te pirongatsz, mintha eléggé nem
Marna kegyetlen bú a nélkül is éngem.

Könnyen, rövid észszel, szerez a nő patvart,
De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,
A mit összekuszált, soha ki nem bontja:
Hadd álljon elő a férfi esze s gondja! –

Megnémula Gyöngyvér, szavain férjének,
Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,
Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:
Most sír vala belrül a durva beszéden. –

Buda meg a főket hívatja tanácsra,
Készteti bús lelkét komoly elszánásra;
De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,
Mind látogatóba Eteléhez mentek.

Nem vala ősz Torda, se Szalárd, sem Bulcsu,
Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;
Szömöre a kádár, az is indulóban
S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.

Ezek, úgy dél tájatt, mikor összegyűltek,
S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:
Mingyárt üresebb lőn a nagy üres sátor,
S jobban mutatá, mily népes vala másszor.

Kin Buda gerjedve haragra idétlen,
Vétkesekért szidja vala, a ki vétlen,
Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;
Keserü zok-szóval így feddi meg őket:

Eljöttetek? aj no! nagy nehezen. Csuda!
Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,
Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,
Vele mind a többi hiteszegett pártos.

Tudom én, árúló bennetek az elme,
Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe’,
Buda király nektek, az ő szava, _ennyi_!
Pártos Eteléhez vágytok igen menni.

De megnő Buda még, bizony Isten! megnő;
Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;
Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,
Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.

Ki az a hatalmas? mi joga van hozzá?
Etelét én tettem, a micsodás, azzá;
Etelét én köptem: s ha fejére hágok…
Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!

Nem szólt bizony erre ott senki Budának,
Hanem összenézvén vállat vonitának;
Ő pedig, egy kissé miután kifújta,
Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:

Hallgattok? nem akar jőni a szó vége?
Összebomolt, ugy-é, a tanács, az ige?
No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:
Meghallja ki mostan s kik ezután élnek.

Nem lesz Buda többé, az Égre! nevetség. –
Induljon Etelhez e nyomba’ követség:
Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:
Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:

Vérhit köti hozzám, Isten előtt eskü,
Hadurat nem játszsza halandó eszes ki,
Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak:
A meddig ereszti, addig mehet ő csak.

Ittam az ő vérét, ő is az én cseppem’,
Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,
Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból
Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.

De az ő hálája hiteszegett ármány,
Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,
Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,
Tegnapi gondjával vívódik az elme.

Se hetig, se napig hű nem vala hozzám,
Mióta uralmom vele híven osztám;
Gyűjte hadat mindjár’, rebegésben tartott,
Mit adék, fordítá ellenem a kardot.

Háboru, békesség: fő hatalom tiszte,
Hátam mögött ezt is egyedül intézte,
Követekkel végez, hadra ihon készül:
Nekem a bosszúság marad ebben részül.

Mondjad azért, kádár, izenő szavammal:
Indulni ne merjen szép ifju hadammal;
Külön a mit végzett, az előttem semmi:
Máskép – a mit adtam, vissza tudom venni.

Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran:
Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;
Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;
Illeti a főt az, nem pedig a lábat.

Nem adta Hadur, nem! _egynek_ ajándékúl,
Se hiú asszonynak gyermeki játékúl:
Adta egész ország fényére, javára:
S én vagyok az ország elsője, királya.

Azért hadi népem’ mind’ haza széleszsze,
Derekára Isten kardját se övezze:
Máskép a kötött szert szálára kibontom,
Vérrel adott esküm visszafelé mondom. –

E szóval ereszté Buda el tanácsát,
Előbb Szömörének kijelölvén társát;
Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,
Künn tompa morajjal távoztak a rendek.

Az nap Buda lelke hajtja magát, mint a
Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;
Haragja sehogy nem bir szünni sokáig,
Mint a megütött hab, ereje fogytáig.

De mikor estenden csillapodott vére,
Nagy félelem állt bé, a harag helyére,
Félelem és bánat kezdte szivét vájni,
Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.

Lassítja menését, járván palotában,
Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;
Este, miként gyermek búvik az anyjához,
Csüggedve imígy szól hites asszonyához:

Rettegek én, Gyöngyvér, – rettegek és fázom,
Hogy e mai lépés sietteti gyászom’;
Eteléhez nagy szót viszen a követség:
Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék.

Hallván e beszédet Buda királynéja,
Szép barna szemének felvirrada héja,
Rá bánatos arczát emelte szelíden,
Szánólag az asszony megszólala ígyen:

Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém le,
Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre;
Ifju örömidben részem vala hajdan:
Feles feleséged hadd legyek a bajban.

Hibáztál; a harag vesztedre tanácsolt:
De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:
Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,
Követid utjokból hogy visszaterelje.

Etelét _csak_ szóval ingerleni félős,
Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős:
Gyűjts hadat, azt mondom, mig oda lesz hadban,
Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.

Arany-ezüst kincscsel teli nagy sok vermed:
Minek e holt marhát így élire verned?
Öseid rád hagyták: de te kire szánod?
Meghalsz: _neki_ gyűjtél: se fiad, se lyányod.

Vagy azért kíméled, hogy magamat végre
Megfoszszon, ha talán jutok özvegységre?
Add! kinek egy részét, kinek a más részét:
Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.

Adj sokat, és igérj többet is, a főknek:
Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.
Most a követséget, forditsd haza utján;
Azután ne búsúlj, édes uram, hagyján!

Igy szólt a királyné, nyájas okos szókkal,
Rá’dásul öregjét megapolá[35] csókkal;
Buda is vissz’adta melegen, háláson,
Azzal sietett, hogy hirnök után lásson. –

Szömöre azonban s vele küldött társa
Járnak vala immár jó futamodásra:
Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;
Keletre, homályban, végnélküli puszták.

Szótalan egymással nagy utat menének,
Hallgatva dobajját az ügető ménnek;
Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)
Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.

Pajtás uram! – ekkép fordul a bíróhoz –
Mi oka, hangod sincs, legföleb’ a lóhoz?
Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,
S lakomán ha tréfálsz, mind kétfele dűlünk.[36]

Felele a kádár: Ajh no!… szeretném, ha
Törpe bolond volnék, vagy született néma,
Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,
Haragos nézését magam ellen vonjam. –

Így, ritka beszéd közt, azon éjjel s másnap
Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;
Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:
Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.

Mint ha ki méheshez közelít távunnan,
Szálingani egyes bogarat lát onnan,
Azután mind sűrűbb a repesők rajja,
Czikázik a táncza, és zümmög a zajja;

Bong a tele kaptár; ki-be a nyiláson
Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:
Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,
A mint közeledik Etele várossa.

Budaszállás ahhoz, gondolom én, semmi,
A hogy itt a népség jőni szok és menni,
A hogy palotái gazdag Etelének,
Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.

Nagy legelő, mellyen szűz-ménese futhat,
Térség vala közben, hol hadi nép futtat,
Azután felváltva paloták, karámok:
Nehéz volna, bizony, megmondani számok’.

Legszélen a szolgák sátorai voltak,
Egyszerü fenyvekből boronába róttak;
Azután beljebb mint csinosodni kezde
Gyaluval a hajlék símán beeresztve.

Csoportosan itt-ott hún fők palotái,
Megannyi kevély lak, megannyi királyi,
Város a városban elegyűl mezővel,
Közte szabad térség nagy távola zöldell.

Külön egy-egy várost asszonyai laknak,
Udvari népestül, melyen uralkodnak,
Legközelebb Krimhild Etele sátrához,
Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.

Mindez csuda művel remeken alkotva,
Vésű hegye által virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan,
Idegen sok szinre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánynyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,
Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.

Közepütt nagy dombon Etele hajléka,
Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,
Emelinti roppant szárnyát repülőre,
Aranybul egészen, verte ki szerzője.

Oszlopok a sátor mennyezetig folynak,
Indázva hol erre hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva boritja,
Közte nehéz bársony’ dagadó kárpitja.

De, ki azt leirná, nincs az az irótoll,
Szem is elkáprádznék a látni-valótól;
Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,
Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.

Jár sokaság ki s bé, valahol csak járhat,
Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;
Az egész _egy_ főnek fordul akaratján:
Mint Etele kedvén, esze gondolatján.

Lakozás egy hétig vala most, nagy ünnep;
Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,
Azután hős torna, befejezve torral,
Este kemény vívás a bajnoki borral.

Háromszoros ünnep öröme gyűlt össze:
Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;
Meg az Istenkardnak vagyon avatása;
Idvezlő követek fényes fogadása.

Jöttek vala, messze Ázsia-szélektől,
Követek nagy számmal atyafi népektől,
Valakik a húnnal egy fej alá tartnak,
Lakói a tenger- és az Etel-partnak.

A besenyő, bolgár, jász, kazar, – a várkun
Mely védi tanyáit kilenczszeres árkon,
Lapos nyelvü palócz, küldi barátságát,
Hódolva köszönti Etele’ országát.

Jöttek ajándékkal, egy sem üres kézzel,
Kiki maga földjén a mi becsesb ékszer:
Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;
Drága szövött árút, tevéken, a déli.

_Magyar_ is, magyarok vezér fejedelme,
Ki nagy országot bir Etel folyam elve,[37]
Külde ajándékot, a mineműt egy sem:
Illő bizony, ezt hogy énekbe’ lefessem.

Vad ménes akarhány, vad anyáktul ellett,
Barangol a síkon, Etel vize mellett,
Vemhedzik a kancza viharos széllángtól,
Fene tátos-méntől, futosó villámtól.

Pányvával ezekből, hamikor kell, fognak,
Hajítva kötését repülő huroknak;
Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda
Lovat és lovagját levágja gyakorta.

Magyar _egész_ ménest haddal foga közre,
Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,
Küldte ajándékon Etele királynak;
Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.

Üstökös ifjú had, zúgó karikással,
Kerüli a ménest rohanó futással,
Szelid paripájok a vadat elgyőzi,
Körül, örvény módra, száguldja, előzi.

Horkanva, prüszögve megtódul az állat,
Rúg, harap és tombol, rést még se’ találhat,
Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;
Indulni az ostor kényteti azonban.

S valamint forgószél, mely sivatag pusztán
Porfelleget üldöz, maga körülfutván,
Forog is halad is utjában előre:
Ugy halad a ménes, száguldozik őre.

Országokon átal mind űzve rohannak,
Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,
Olykor legelőre pihenni eresztik,
Ha nem áll, a hajtást ujra előlkezdik.

Ily módon Etellak rónáihoz értek.
Volt az egész útban nézője temérdek,
„Magyarok ménessét“ hirdeti mindenki,
Unokák is tudják, dal is egyre zengi.

Etele nagy néven ezt az ajándékot,
S fogadá szívből a rokon ivadékot,
Dícsérte vezérök’ dalia népestül,
Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.

Indúlása előtt ez okon mindennap
Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; –
Követekkel vígad, s felváltva határoz:
Eszébe’ se fordul, hogy küldje Budához.

Buda emberei hogy oda érkeztek,
Lakoma utolján öreg ivást kezdtek
Odabenn a hősök; nem is énekszóval –
Múlattanak immár nyavalyás Czerkóval.

Kicsi vala Czerkó, éktelen és görbe,
Szálas daliák közt kaczaj ez a törpe;
_Áëtiosz_ küldé rabul Etelének;
Vele vídul gyakran a szomorú ének.

Most is szomorú dalt vere Zángó kobzán,
Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;
Sírt vele minden hős: de legott Czerkónak
Nevetett, hogy törpe, s íly habarék szónak:

„Borju nyeritését, uraim! kergettem,
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem…“

Igy kezdé, s hahota nagy zendüle rája;
De királynak el sem mosolyodott szája,
Ülve magasb polczán, fő gondokat érlel,
Hagyja boros népét játszani törpével.

Ekkor nyita, félvén, Szömöre közzéjök,
Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:
Elmondja, ne mondja, Buda követségét?…
Nem mondja! bajának ezzel veti végét.

Bajában azóta ért vala már véget,
Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,
De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,
Hírével a hírnök csavarog hiába.

Nosza, hogy megláták Szömörét pajtási,
Lőn kaczaj, a hun fők harsány riadási:
Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:
„Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?“

Ő pedig, aggódó szemeit oldalra –
S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;
Kaczagák e nézést s minden egyéb dolgát:
„Bölcs kádár, jer igyál, s mondj valami mókát!“

Tisztelet adassék Etele királynak!
Engeded-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?
Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,
S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:

Buda nagy-királytól mi jövünk, követség…
E szóra megint lőn jó ízü nevetség,
(Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)
S valaki felmordult: „szöktök, uram, szöktök!“

Nagy hangon a kádár, és szólt komoly arczczal,
De csak a jókedvet gyarapitá azzal,
Elmondta keményen Buda úr parancsát:
Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.

Mikor oda ére, hogy Etel a haddal
Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:
Kitört az egész nép hosszas hahotába,
S Etele béfordult benyíló sátrába.

Váltig Szömörének innia most kelle,
Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le,
De még józanodott minden ital bortul,
Rettegve, királylyal dolga hová fordul.

Csakugyan, még az nap Etele hivatta,
Lakomát a kádár végig sem ihatta;
Királya szemébe tekinteni átall,
De érzi, hogy éget, szeme héján átal.

Róka! eszes voltál: nem csippen a farkad:
Buda bolondságát hímezni akartad:
De nem javasolnám – Etele király szól –
Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!

Esdekve a jobbágy békélle[38] kezéhez:
Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:
Vissza se’ mén többé, marad itten nála,
Valamig ő _ő lesz_, Etelét szolgálja.

Sőt vissza – Etel mond – fris nyomotok menjen:
Buda nekem többé ilyet ne izenjen,
Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:
Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.

Hogy az Istenkarddal… Enyim az! _ki-másé?_…
Ideje majd megjön, világ-aratásé!
Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;
Budának, urától, e legyen a válasz.

Örvend vala kádár ily szabadulásnak,
Paripáját reggel könnyen ülé másnap;
Etele meg ifjú seregét mozdítja:
Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.

Őneki, utjában, hintenek és fűznek
Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;
Zene búcsu-hanggal kiséri azonba’ –
Ugy mennek a hadra, mint lakodalomba.



TIZENEGYEDIK ÉNEK.
BUDA VÁROST ÉPÍT.

Vermeit immáron éjjeli munkával
Buda király bontja hites ag szolgával;
Sátora furkózott fenekét megássa:
Derül onnét arany-ezüst ragyogása.

Dűlnek elő sirból eltemetett kincsek;
Ki azokat látta, ember olyan nincs meg:
Ki oda temette, mind-egyre levágták,
Hogy el ne beszélje ura gazdagságát.

Detre meg, a vén szász, jövén Etel urtól,
Szövétneket ottben megsejti az utról,
Kései fönlétét csudálja királynak,
Gyanús neki a mit odabenn csinálnak.

Állitja lovát meg éjféli sötétben,
Nyergébül az agcsont óva lemász szépen,
Hátra csapott fékkel paripáját hagyja –
Mindig Buda hősnél szabad a járatja.

Most is, az ajtónak fölhuzva kilincsét,
„Jó estét“ neki mond „munkára szerencsét.“
Fel Buda egy-térdről pillanta ijedve,
Kincsei nagy halmát tenyerével födve.

De legott meglátja, megösmeri Detrét,
Titkolni előtte úgy sincs oka tettét,
Már ugyse’ lehetne; nem is igen bánja:
Vén szászon a próbát kezdeni kivánja.

_Arany ez!_ – mond – _kincs ez!_ van nekem is, lá’-é![39]
Nem koldustanya még Buda vén királyé!
Barátjai mégis kerülik a sorsát:
Idegen asztalról lesnek alá morzsát.

Oh Detre! ha minden – soh’se hittem volna –
Te is immár lettél Buda árulója?
Ellenségivel _egy_ barlangban üvöltesz;
Etele borából: „veszszen Buda!“ – költesz.

Mi kell? lakozás kell? – akar éjnap itten
Dőzsölj palotámban, mint egy Odin isten;
Kell arany- és kő-kincs? Végy! a mi szemednek
Drága vagyon tetsző; ints: nyomba’ követnek.

Csak te nekem hű légy régi tanács-szóddal,
Testemet is védjed sok vas-mezü góttal;
Mert ihon elvesztem gőgje miá, – látod,
Fegyverre ha késünk gyűjteni barátot.

Erre az ősz bajnok, mint ki örül káron:
Mit gondolsz? magam’ én hogy eladjam _áron_?
Legyen tied a kincs, az enyim a lélek!
Én azt teszem, ugymond, mit jobbnak itélek.

Visszavonást nézem köztetek én búval;
Megmondtam előre, igaz intő szóval,
De te sem hallgattál, Etele sem, rája:
Most hüvelyét a kard, ime, alig állja.

Jobb nekem elmenni, mint küzdeni párton,
Testvérek ügyébe magam’ minek ártom?
Hún atyafi-harcznak mi köze a góthol?[40]
A ki erősebb lesz, annak, igen, hódol.

Hű vagyok és voltam, senki se’ mondhatja,
Míg Buda országolt, meg Rof, meg az atyja,
Szolgálni ha kellett csak egy-egy királynak:
De, ha már kettő van, hjaja! mit csináljak.

Etele hatalmas: engemet elronthat;
_Hozzá_ ha szegődném, _te_ is el, viszontag:
Mert senki se’ tudja hadi koczka döltét,
Ha a Norna-leányt vérboszura költéd.

Most a hunok szítnak Eteléhez jobban:
De, ha egyszer a harcz fáklyája kilobban…
Mert sok irígy bosszú elfojtva hever rég…
Azért _Eteléhez_ pártolni se’ mernék.

Ő az erős mostan, te pedig a gyenge,
De megerősűlhetsz, király, vele szembe:
Ott a győzedelem, hol az Istenkard van…
Ki tudja, mit gondolsz felőle magadban?

Én hát se’ tanácscsal, nemhogy emelt kézzel,
Melletted se’ fogok, se’ a másik részszel;
Haza, jámbor gótok tanyáira, mék én,
Ott várom el e bajt, mire fordul, békén. –

Nem volt Buda bajnok kész ily feleletre:
Oh Detre, kiálta, álnok eszű Detre!
Benned, imé, vártam igaz ügyem őrét:
De te, látom, félted csak a magad bőrét.

Kit nyerjek aranynyal, kit ezüsttel már meg,
Ha régi barátság így marad, így áll meg!
Zászlómhoz a népet hol vegyem ujonnan,
Ha régi barátim futnak előbb onnan!

Csínja – felel Detre – van az ily dolognak,
Madarat nem dobbal, nem üvöltve fognak:
Aranyon _árúlót_ te keressz hiába,
Mondván: „nesze! hű légy.“ Senki nem oly kába.

Senki biz’ oly olcsó, kinek ezt mondd, nincsen
„Megvettelek, ugy-e, alku szerént, kincsen?“
Aranyod utálat, – még le sem ül nálad,
Még vissza se’ fordul, csakhogy odébb állhat.

De, ha rejtett czéllal adsz neki, és _ingyen_:
Kárba, veszendőbe sohse félj hogy menjen;
Aranyod megbérli: ő maga sem véli
Hogy az indulatját adomány vezérli.

Akarod, gerjedjen szive szánalomra:
Mélyebben megesik ha arany is nyomja;
Vagy _az ő_ sérelmét latolni ha kezded:
Súlya ezüstödnek túlterheli eztet.

Kincs elalutt hálát, régi boszút felmar,
Kincs váj sebet ujra, hol behegedt a var,
Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét:
De ügyesen kell ám használni az örvét. –

Elállt szeme szája Buda jó királynak:
Oh Detre! nem értem. Nosza, mit csináljak?
Taníts tanulatlant; de magyarabb szóval:
Ha soha nem voltam, leszek ezért, jóval.

Akkor egész éjjel, hajnal hasadásig,
Magyarázott Detre, figyelé a másik;
Virradtakor elment, vagy alig korábban:
Sohse’ látták többé Buda sátorában.

Ment; reggeli álmát fölverte a gótnak
Valakik udvarnál kisérői voltak;
Haza, népe közzé, indula hadastul,
Hol gyarmatot űlnek, leigázva vastul.

Szigetenkint szerte az idegen nemzet
Erős hunok ellen soha nem rezzenhet;
Él maga törvényén, nem szolga, különben;
Vannak fejedelmi (Detre is az) többen.

Kiket az utból még, vagy haza értével,
Megfuttat a vén szász titkos követével:
Inti vigyázatra: legyenek mind résen,
Készülve hadankint, mert nagy idő lészen.

Naprul azért napra, mint azelőtt, folynak
Dolgai gyanútlan az idegen fajnak:
De sokat mond bátrabb szemeik nyilása:
Benne ragyog népök várt szabadulása.

Ezek igy készülnek. – Buda hős azonban
Hunokat hívatja, kitkit alattomban,
Magához egyenkint rendeli a főket,
Kincses ajándékkal így lopja meg őket:

Bátya, felém sem jösz, idehagysz túlon-tul,
Meg is ám halhatnék tőled rokonomtul,
Mióta királylyá Etelét megtettem
Ő pedig abban jár, hogy ne legyünk ketten.

Oh, jobb is, a mim van, rendelni halálra:
Nem tudni, a holnap, sohse, mit hoz mára;
Ne nyelje be _ő_ mind: ím, neked _ezt_ szántam:
Jó emlékezéssel légy róla irántam.

Másnak emígy szólott: Hogy vagy, öregem, te?
Elmúltunk! igaz-é? Te is, én is, nemde?
Új az idő s ember; az egész világ új:
A vént leszorítják, ha maga nem tágúl.

Nem így, Bendeguz és Rof idején, volt ez,
Kik alatt szolgáltál: hanem akkor volt ez!
Véred elomlását Etele mit bánja!…
De fogd: Bendeguzé; kincse maradványa.

Van, kihez így fordul: Már híni se’ merlek
Lakomára, hékám; ízetlen a serleg:
Etele gyanakvó, rád, valamint rám is:
Jól teszed! okos légy, kerülj ezután is.

Mi haszna ezentul billikomok, tálak,
Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak?
Etele rátenné kapzsi kezét, hidd el:
Víg napok emlékét, pajtás, nesze, vidd el!

Olykinek[41] ezt mondja: Titok, a mit hallasz…
Ne félj! Etelénél kárt vele nem vallhatsz,
Bár engem az útból félre akar tenni,
A mi nem igazság: de ha meg kell lenni!

Egyszer hal az ember! magamért nem bánom:
Asszonyomat hogy tán kirabolja, szánom;
A mim van, az itt van: rejtsd el _neki_, kérlek,
Légy gondviselője nyomorúlt Gyöngyvérnek.

Igy a többivel is, kit ravaszúl Detre
Hajolni tapasztalt vala zendületre;
(Rég ideje sző-fon maga titkos tervén;)
S béadta nevenkint, hunokat ismervén.

Volt már (de mikor nincs árnyéka nagy fának!)
Irígye hunok közt Etele királynak:
Rémít vala egyet hatalom gyors nőtte,
Másnak Etel büszkébb, mint annak előtte.

Jár maga eszén csak, tesz maga oktábol;
Régi szokást mellőz, új dolgokat ápol. –
Más, a minek elsőbb maga is örvendett,
Találja nehéznek a sanyarú rendet.

Ha ki meg ellustúlt békés Buda mellett,
Harczolni örökké kell, látja, Etelnek,
Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja,
Mint hogy ne henyéljen már ennek utána.

Volt olyan is, kit tán szóval avagy tettel
Etele megbántott, mit nem feledett el;
Vagy, ha nem is bántá, vette zokon önként:
Nem tudja, mivel sért, a hatalmas, gyöngét.

Egy-kettő igazát érezte Budának,
Titkon töri szívét sérelme jogának;
Nagy része a köznép bizodalmán retteg:
Etele az által hova nő felettek!

Ezt arany ingerli; kapdos amaz újon;
Ez rászületett, hogy követ egyre fújon;
Ezt hajtja irigység, vad epébe mártott;
Hő vére amannak üt örökké pártot.

Hisz’ ember az ember, akkor is az volt lám;
Megörült s megdöbbent Etele nagy voltán. –
Buda végez minddel szép színnek alatta,
Szájába miképen Detre vitéz adta. –

Mint szellő ha fogan vak déli melegben,
Piczi pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
Majd a berek szélin leveli a nyárnak
Tánczot ezüst hassal, nesztelenül járnak;

… Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted’ arczom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba’;

S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat;

Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
Szennyes az ég boltja szapora fellegtül,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:

Hír támad azonkép a hunok szállásin,
Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
Hogy’ támada? hogy’ nő? ki toldja? ki kezdi?
Tán a levegő is egyaránt terjeszti.

Budának először dicsérete hangzik:
Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.

Az, ki Buda nevét említni se’ merte
Már hónapok óta, most jár vele szerte,
S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
Vagy meg is előzik ha szólani készül.

Nem tudja egyiksem, ha kivel súg össze,
Hogy azt is aranynyal Buda környéközte!
Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.

Ada bátorságot, növelé a merszet,[42]
Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
„Aranyát elvettem – kiki titkon szóla –
Hanem _ez_ gondol, lám, csak a közös jóra.“

Oh bizony… (a fő-fő, a nyakasabb szittyák
Buda királyságát ily szóval ahitják)
Oh bizony akkor volt a mi szavunk kellő,
Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő.

Szoktunk oda járni, mint haza, hívatlan,
Fölkelni, ha tetszett, ülni le, mondatlan;
Kérelmet ha tevénk, a hangja parancs volt,
És Buda kért tőlünk, ha miben parancsolt.

Mert ő vala jámbor, nem büszke, negédes –
Vala nyájas, vídám, szelid, emberséges,
Szófogadó, kész, hű; de igaz is, bölcs is:
Benne ugyan nem volt legkisebb erkölcs is.[43]

Más haragot színlel, makacsabb húrt penget:
Nem volt szabad azzal, nem tudta mit enged,
Társul az öcscsét hogy székébe fogadja,
S a nem-adhatóját valakinek adja.

Királyt Buda nékünk nem tesz maga mellé,
Se kérdve, se hallva: „ime, Ország! kell-é?“
Gyűljön azért ország, ki ne ő rá bízza:
Vétesse hatalmát kénytelen is vissza!

Egyszersmind az urak: Torda, Szalárd, Bulcsú,
Gyula, kádár ellen szitok átok olcsó,
Nevöket említik beszorult ököllel:
Hogy Buda osztályát okozák Etellel.

Sok szörnyed a szótól önnön maga nyelvén,
Buda gyalázatján, Buda veszedelmén,
Dísztelenűl a mint megalázva festi,
Hogy’ nincs nyugodalma, se lelki se testi.

Iszonyítja legtöbb a nagy, örök esküt,
Mellyet szive vérén Etel az-nap eskütt:
Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
_Nemzetül_ a húnnak ne legyen romlása!

És már az ilyen szó nem marad a fők közt,
Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
Mint hó-guja, száll s nő; mese mesét szülvén:
Megbódul a köznép, fejei bőszültén.

Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta
Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
Feledi hogy szélyel bízvást legelészszen,
Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;

Hosszu nyakát némely, levegőbe tűzi,
Dagadó czimpával a viharat bűzli;
Más felrug emelten lobogó farkához,
Lába dübörgésén ijed és futkároz;

Nincs bújni karámba, hol bújni ereszbe,
Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
Remegő oldallal a nagy időt várja,
Mikor szakad a menny hulló köve, árja:

Így a hunok közt is háborog az alrend,
Megbódul az elme, és megbomol a rend;
Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
S a vérszagot érzi, s mond: nagy idő lessz e!

Maga Hadúr-Isten sok csuda jelével
Hírűl Buda végét adja Etelével;
Üstökös a mennyég bús mezejit szántja,
Pallosokat vérben emel észak lángja.

Kell szörnyü esetnek történni, mivelhogy
Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
Sötétben a húnok fiai maradnak:
Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!

Sok csuda szörnyet szűl az asszony, az állat,
Forrás vize vértől iszony és útálat,
Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
Halványan a holtak kísértenek éjjel.

Mert ezt Hadur-Isten balgatag embernek
Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
Hogy Etelét intse, a népet is ója:
De nem érti a föld gyenge halandója.

A mit az Ég jósolt, hogy eleit venné,
_Az_ fordula épen nagy veszedelemmé,
Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
Ez a nyomorúság az emberi sorsban! –

Immár Budaszállás nem oly rideg, árva,
Felmagzott füveit letapossák, járva;
Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
Legelébb egyenkint, azután mind többen.

Buda paripái, uj elevenséggel,
Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
Sürög a mi sűrű, sajog[44] a mi fényes.

Mint hangya csoport, mely kiered fészkébül,
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bojnak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:

Ugy népesedett meg Budaszállás útja,
Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.

Sereget is, melly a palotát őrözze,
Buda személyéhez állitanak össze:
Pártbeli népéből kiki részét adja,
S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.

Buda királyt pedig ámítja reménység,
Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
Könnyen forog és jár: fiatal lett ujra.

Így a buborék, mely született nádszálon,
Könnyü lebegéssel kis ideig szállong,
Fényét teszi minden fordulata szebbé:
Valamíg elpattan – hiu pára-cseppé.

Látván maga mellett gyűlni fölös számot:
Mintha erejéből kiki adna vámot,
_Neki_ adna egy részt, toldná az övéhez:
Testében is immár olyan erőt érez.

Nézd, feleség, Gyöngyvér, nevető szájjal mond,
Nem vagyok én még _vén_; hanem a bú, a gond;
Aczélos erővel minden inam pattan:
Megvínék bizony én Etelével hadban.

Jaj! – felel az asszony – mint _ide_ nyilallott!
Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
Nemhogy Etelétől árva fejed mentse.

De még azután is Buda csak nem állja,
Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
Meglássa no bárki: megvívok Etellel!

Ifjú dolgait is hordja örökké fel:
Hogy harczolt gepidák fene törzsökével;
Vissza magát harczos napjaiba éli;
Etelén győzelmét semminek itéli.

Tanácsot azonban ülnek vala mindég,
Buda királylyal, vagy külön, a leventék,
Benn a palotában, s kívül az erkélyen,
Jövet is az úton, menet is utfélen.

Könnyü bizony eddig vala szökni árkot,
_Szóval_ Buda mellé ütni merész pártot:
De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.

Eleinte a szó hirtelen és hangos,
Dobál vele büszkén sok elő-harangos,
Föl, Isten egére hajítani merné,
Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.

De máris ezáltal megütődnek többen,
Nagy meredek szótól az okossa döbben,
Amazok estén, kik előtte bukának,
Méri a mélységet: „nem ugrom utánok!“

Beszéd hamar ottan emelkedik óvó,
Kétség is habozó, félelem is búvó;
Százféle tanácson száz elme hasonlik:
Mint habütött pandal,[45] Buda ügye omlik.

S valahol meggyűlnek tanácsba, csoportban:
_Egygyel_ az ottlévők feje több, mint ott van;
Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
Etele arczát, a boszuálló szörnyet!

Mint őszi fuvalmon fa levele sárgul,
Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
Iszonyún e látás ha elébe rémlik.

Hírli veszett ügynek: mond, tudta előbb is;
Téríti meg útján a szembejövőt is;
Csak, ki magát nagyon Budáér’ kitette,
Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.

S Etele nem tudná Buda bátyja tettét?
Jól tudja bizonynyal: hivei megvitték:
De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
Mint a ki magától könnyű legyet elhajt.

Pedig Buda pártján még elegen vagynak,
Lehetne keménynek mondani és nagynak,
Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.

De bomlanak immár külön-külön észen,
Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyészszen.
Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
Megadá mindnyájok közös egy félelme.

Budaszállás – mondák – nyilt, mezei tábor,
Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
Valamint sok más nép teszi Naplementén.

Mindenki örömmel ezt az igét hallá,
Fenszóval Buda és a többi javallá:
Mire Etel megjő, ha volna lehetség
Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.

Város vala régi, Duna jobbik partján,
Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
Húnok idejöttén alázta meg ostrom.

Teteje hamvvá lőn; még falai állnak,
Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
Ügyefogyott alynép csarnokait éli,
Szél benne bitangol: az északi, déli.

Erre legott minden, ha ki látta, gondol,
Képzeletök mindjárt építi a romból,
Rései megtöltve, árkai megásva:
Költözzék oda át mind Budaszállása!

Nosza, egész tábor Buda szaván pezsdül,
Útra hogy a várost vigye mindenestül,
Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
Budaszállást ember nem leli a régit.

Szedi szélyel, csuklón, ki mestere ennek,
Emeli köpczös váll súlyát szelemennek;
Oszlopa dől rendre; czölöpjeit ássák;
Gödör ha jelenti Buda ó szállását.

Lábat alá mingyár’, kötnek erős tengelyt,
Irdatlan[46] kereket, guruló nagy hengert;
Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.

Immár Duna mellé hogy lassan elértek:
Láp a szarufákból készűle temérdek:
Úszva egyik partról költöznek amarra,
Lófarkon az ember, tutajon a marha.

Föld nyomorú népét, az idegen fajtát,
Ostorral azonban építeni hajták
Seregestül, a mely tud bánni a kővel,
Vagy arra való, hogy emelje erővel.

Sziklát seregestül hordnak vala hegygyé,
Munkában az éjet nappal teszik egygyé,
Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.

Hamarább mint vélnéd, vár leszen a várból,
Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
Iszonyú mély völgygyel körítik az alját.

Buda király elsőbb, a helyet megjárva,
Építi fa sátrát nagy kő palotára;
Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
Tetején lángdúlta, födözetlen romnak.

Budaszállás, a mely volt azelőtt, nincsen;
Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
Sátorait tarkán emeli magosra; –
Hirtelen így épült _Buda új várossa_.



TIZENKETTEDIK ÉNEK.
BUDA HALÁLA.

Már fészke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van… késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?

Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, uj dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha isten erőt ád szegény éneklőnek.

Etelét emlitem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.

Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül a míg cseppre boszuját lefőzi.

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarcz tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utczáit taposta hatalma.

Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hóditja _magának_,
Népével a húnok, mint _urai_, bánnak.

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy _elébb_ átadja, s várjon adóért _ő_!

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög, és gondon; –
Ifjú seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harczban míly öröme telnék.

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada mint ár, kavarog mint örvény.

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

Tizszer – husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, –
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

Sűrű követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.

Sőt a telet is már – Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncznak kapuin döngessen –
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki!

Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

Úgy falai közt jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha ül is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
_Ez_ nem pihen úgy se’, álmába’ viharzik.

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki;

Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, _egy_ pontra sugároz,
Nem a levegőben – lelkébe’ van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

Melly Isten az égből – te, Hadúr, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren – feledett álomban –
Mondta nekem?… Sőt te, te Hadúr, e nyomban!

_Mind_ a hunok tüstént körül arczom’ vennék,
Magam is, _e karddal_, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!

De ki lesz a bátor?… Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét hunnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; –
Kénytelen ámbár, de kellett a segítség.

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre.
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné a milyet elmondok.

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arczán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harczán.

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjtszaka, bemenned.

Kard függ ott valahol, megismered erről…
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te… ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

Kard lesz! de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!… Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja!

Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, a kit káromlani mertél; –
Jutalmad azonban megvetem a kardér’.

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve boszúját minden igaz húnnak.

Harmadik éj a mint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérök ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.

Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte
Fohásza galambit férje után küldte.

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét,
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornáczán hadi mént kötött meg
Valaki… „jaj! nem más – édes uram jött meg!“

Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája,
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.

Idegen a férfi, dísztelen a termet
Mely palotából jön s lova hátán termett:
„Ki az ott, ilyenkor!“ – De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.

Így sikerült vérben átal verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel _csoda_ által nyerte;
Jobban Etellakról tudják haza-szerte.

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; –
Nem hiszi _egy_ ember neki, országszerte.

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újúlt bizodalmát öli halvány kétség:
Igy orozott kardban, vajh, lessz-e segítség!

Etelének is vűn[47] hírt Hilda futára
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O – jaj!… akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arczot.

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: haza fogunk menni!

Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják, engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
Úgy képzeli a nép – vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.

Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.

Detre is ott van már, kelleti hüségét
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.

Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálványnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyillal, kopiával tövises a párkány.

Hal úszva – király mond – madár ha repülve,
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bár merre kerüljön.

Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mingyár’ szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

Buda király hol van? Álljon maga szónak. –
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérczeket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottben, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.

De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe.

Se kaput, sem kardot! – felelt Buda hévvel, –
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval _maga_ hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe.

Kacczanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!… egy jó kardot fegyvériből választ;
S indúla, menőben derekára kötvén.
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

Ne menjen! ez ármány; Hadurra! hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám _egy_; –
Esennen[48] a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyiljék kapu ottan,
Hídat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

Buda pedig öcscsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.

Szólni akar – nem tud –: hozzá ne ereszszék,
Karddal ez egy embert odalenn elveszszék;
De nem is voln’ a ki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

A mint közelebb jő, a mint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:

Fegyvertelen az bár – szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója
Noha érzi eljött éltének utója.

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(_Kezében_ aczélja csak aczél tudníllik;)
Emberül ő harczolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arczátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Váll-közön a kardját belemártá mellig;
Arczczal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből:
Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
Népe jövendői számlálva Etelnek.

Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés földi halandóra –
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előlfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Veszszen ki magostul vele gyilkos férjed!

Kínnal fiad elveszd, kínnal a kit szültél:
De ne örülj akkor, mint _akkor_ örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyü halálra!…
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes _az_ ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni…
Tora, temetése leszen ott királyi.

Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arczát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem.
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.

Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!…
Örökkön-örökké nem lesz soha

VÉGE.



JEGYZETEK.


Az I. énekhez.

1) _Öcscsével_. Megszoktuk Budát _ifiabb_ testvérnek képzelni,
de csak is megszoktuk. A krónikák egyszerüen _frater_-t
mondanak, s az lehet _bátya_, _öcs_ egyaránt. A Nibelungen
_Blődel_-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry
Amade (nem tudom mi forrás után) határozottan _Budát_ nevezi
_frère aîné_nek. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen
háládatos volt, az olvasó meg fog győződni.

2) _Keveháza_. A hunok fejedelmi temetője.

3) _Rof._ Így nevezem (Szabó Károlylyal) azon hún királyt,
a ki _Rova_ _Reuva_, _Ruas_ stb. név alatt fordul elő az
évkönyvekben. Valószinűleg _Rof_ helység tartja emlékezetét.

4) _Garaboncz_. Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz
alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát,
bonczolást mit, végezte.

5) _Joh_, vagy _jonhó_. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket.

6) _Nézők_, (_oltárnézők_). A babona nyelvén maig fennmaradt
szó, noha ma eltérő értelemben.


A II. énekhez.

7) _Rovásra hazudni_. Maig élő mondás, annyi mint sokat
és folyvást hazudni, mintha csak _irva_ volna. Azért mertem a
_hun_ irásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni,
daczára mai tréfás szinezetének.


A III. énekhez.

8) _Gyöngyvér_. Régi _pogány_-magyar nő-nevet alig-alig talál
az ember. Én a _váradi regestrum_ magyar jelentésü neveiben véltem
ilyesek nyomára akadni, hol _Gyöngy_, _Gyönyörü_ stb. fordulnak
elő, mint nőnév. Igy lőn szerkesztve a _Gyöngyvér_, mely annyi
mint _gyöngy-testvér_. Nem a hasonló nevü madárra gondoltam tehát.

9) _Odin_. A scandináv hitrege fő istene.

10) _Nornák_. Végzetnők, mint a _párkák_. Hárman vannak.
Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába (Walkyria).

Hogy _Detre_ itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben
keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb _Edda_
énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy
keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német
irók, mint a _civilizatio_ (!) képviselőit, a _barbar_ Etelével
szemközt állitani annyira szeretik. A história Theodorich-jának
semmi köze e regebeli Detrével.

11) _Aszaly_. Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek
derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál
_Zwickel_, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély
a köntös alján. (A Nagy szótár nem ismeri.)

12) _Hún kötés_. Átalában mesterséges kötést akar jelenteni,
minő a hunoknál lehetett; czélozva a ma is köznyelven forgó
_kún_ kötésre.


Az V. énekhez.

13) _Hadak utja_. Tejút az égen.

14) _Nagyobbik ura_ a nőnek férje bátyja.

15) _Boza_, _kám_. Mint a _hún_ és _kún_ népek itala emlegettetik
a krónikák által. Kölesből erjesztett sörféle folyadék.

16) _Huj! huj!_ Egyike a legrégibb történeti szavainknak.
Mint csatakiáltást adja krónikánk a régi magyarok szájába:
„diabolica _huj! huj!_ exclamatio.“

17) _Menye_ olykor az idősb fivérnek az öcscse’ felesége,
más kifejező szó hiányában. Egyébaránt a _nurust_ jelenti
rendesen.


A VII. énekhez.

18) _Cserge_, sátorféle. Perzsa szó, valamint a _sátor_ is.
Emlékiróinknál is fordul elő, ily összetételben: _csergesátor_.

19) _Johádzik_ a fentebbi _joh_ szótul, annyi, mintha _szivedzik_,
_szivedezik_ volna: az az enyhül, engesztelődik. E származtatást
méltóbbnak tartom, mint _juhászodik_ (mert a _juhász_ szelid
ember!) annyival inkább, mert vidékemen a nép nem mondja:
juhászodik, hanem _juhádzik_, vagy _juházik_, a mi nyilván
más eredetre útal. (A szekér _juha_ is hihetően _joha_ volt,
_belrésze_.)

20) _Válasz_. Nemcsak _felelet_ (ez a régieknél: választ),
vagy elválasztó valami, hanem _választás_ is (L. Szabó D.
„Kisded szótár.“)

21) _Ketten_ azaz: kettőjöket. Igy használva már a XVI.
századbeli „Adhortatio mulierum“ czimü gúnyversben. „Ha
minket isten ketten (kettőnket) összebir.“

22) _Öcsédnél_. Fiatalabb nő az idősbnek _öcs_. Innen az
öcsém asszony is.


A VIII. énekhez.

23) _Aczéltükör_. Nem csak _aczélból készűlt tükör_, mint a
Nagy szótár magyarázza, sőt ilyet a mai nép nem is ösmer,
hanem az a _gyújtó_ karika-üveg, melyen, a babona szerint,
hetedik gyermek meglátja a földalatt rejlő kincset; és igy
_tömör testeken_ keresztül lát vele. Innen vétetett metaphorám.
(Meglehet, az _aczél_ jelző is épen gyújtó tulajdonságától
ered.)

24) _Világfája_. Népmeséink is ösmernek ilyet. Ha már a
végzet könyvét _rováson_ képzeljük, ez élőfa kérge lehet a
legméltóbb hely. A sibylláknál is _falevélen_ volt írva.


A IX. énekhez.

25) _Tud_. Mystikus értelemben. _Tudós_ asszony.

26) _Igazándi_. A mi komolyan, _serio_ megy, nem játékból.
Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja,
miért.

27) _Lábol_. Nem csak azt teszi, midőn valaki a vizet _meglábolja_,
azaz lábon menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely
csupán láb segitségével történik, a kezek használata nélkül. Igy
jár az adoma báró W-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott.
– A kép ily lábolástól van véve.

28) Hogy a táltos nem a keresztyén, nem is más ismert
aera szerint számit, hanem valamely _költött_ időszámitás (teszem
Hunor és Magyar regekorától) képzelendő: tán fölösleges
is megjegyezni.

29) Népmeséinkből vett vonás a földből _kinövő_ kard.

30) „Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!“

_A krónikák_.

31) _Vágja kettő_. Helyesen _ketté_. De úgy is mondják, nálunk
_csak_ úgy; s ez által a licentiát igazoltnak vélem.

32) _Rend_. Tájilag ma is csak _sor_ értelmű. Itt a sátrak
sorait jelenti.


A X. énekhez.

33) _Nyillal_ nem _felkészülve_, hanem _nyilhuzás_ vagy sorsvetés
útján.

34) _Ajzotta_. Nyitotta. _Ajtó_, _ajak_.

35) _Megapolá_: Régiesen; megcsókolá.

36) _Két fele dűlünk_. Két oldalra; egyik egy, másik más
felé; t. i. a _nevetés miatt_; de a mit nem szükség hozzátenni.

37) _Folyam elve_. Folyamon túl. Régi. Kolozsvárnak egy
része ma is _Hid-elve_. Igy régen _Havas-elve_.

38) _Kezéhez békéll_ v. _békélik_. Számtalanszor előfordul régi
könyvekben, s az engesztelés módját jelenti, rendesen kézcsókkal,
vagy legalább kézfogással.


A XI. énekhez.

39) _Lá’-é_, vagy _lá’-e_. Valóban így ejtik Tisza Duna közt,
a _ládd-e_ röviditést még inkább megröviditve. S a poesis ne
használhatná az ilyet _alkalmilag_? Másutt kapva kap az ily
hangzatos rövidítéseken.

40) _Góthol_. Tehettem volna; _gót-tal_ s a rím ugy is megjárná.
De nagy vidék így ejti a _hoz-hez_ ragot. Az pereljen
az én perlőimmel.

41) _Olyki_. Némely. _Ollyik_.

42) _Mersz_, mint a _félsz_. E kettő él ily formában. Véleményem
szerint nem az ige második személye, hanem valóságos főnév,
_sz_ képzővel.

43) _Erkölcs_. Eigensinn. (Itt játék is van benne a _jellem_hiányra).

44) _Sajog_. Ragyog. Régiesen. („_Sajog_ mint arany.“)

45) _Pandal_. Padmaly is; de amaz határozottabban:
vizpartban vájt ür.

46) _Irdatlan_. A népmesék e szava nem oly _irdatlan_ szó,
mint látszik. Betücserével annyi mint _irg-atlan_, a régi _irg_ (jorg)
tőből; tehát a. m. _irgalmatlan_ (nagy). Azt gondolná az ember:
_szemét_; pedig lám: _kincs_.


A XII. énekhez.

47) _Vűn_. Vive. Jogos régi forma.

48) _Esennen_. Esdőleg. Régi szép szó.



      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

39 Allj fel, öreg | Állj fel, öreg

54 megeresztett kantár- | megeresztett kantár,

61 sátor alól végre- | sátor alól végre,

197 Jó emlekezéssel | Jó emlékezéssel

216 V gy arra való | Vagy arra való

219 BUDA HALALA | BUDA HALÁLA





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Buda halála - Hún rege" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.