Title: Századunk magyar irodalma képekben - Széchenyi föllépésétol a kiegyezésig
Author: Endrodi, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Századunk magyar irodalma képekben - Széchenyi föllépésétol a kiegyezésig" ***


http://dphu.aladar.hu (This file was produced from images
Libraries)



SZÁZADUNK

MAGYAR IRODALMA

KÉPEKBEN

SZÁZADUNK

MAGYAR IRODALMA

KÉPEKBEN

*

SZÉCHENYI FÖLLÉPÉSÉTŐL A KIEGYEZÉSIG

*

IRTA

ENDRŐDI SÁNDOR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

1900

Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.

BEÖTHY ZSOLTNAK

A MAGYAR MŰPRÓZA MESTERÉNEK

SZERETETTEL

E. S.

_Kedves barátom!_

_Szinte félve ajánlom neked ezt a könyvet, mely nem szakmunka, csak
olyan olvasmányféle. Most, a végzett munka után, ezer aggodalom fog
el: azzá lett-é ez a könyv, aminek gondoltam, terveztem?_

_Eredeti czélom az volt vele, hogy átlelkesítsem az
irodalomtörténet száraz anyagát s könnyed, vonzó formákban
dolgozzam fel a benne rejlő tartalmat. Nem a tudós világ, hanem a
nagy közönség, – főkép a serdülőifjuság meg a nők
számára._

_Ugy láttam, hogy ezen a téren eddigelé vajmi kevés történt,
holott a természettudományi s történelmi társulatok a magok
pompás kiadásaival már régóta eredményesen_ _működnek ily
irányban. Sőt ez utóbbi társulatnak egy alkalommal a
Kisfaludy-társaság is segítségére jött, midőn a magyar nemzet
népszerüen megirandó történelmére pályadíjat tüzött ki és
Varga Ottó könyvét megkoszoruzta. Tudtommal azonban az
irodalomtörténet népszerüsítésére eddig még nem gondolt._

_Egyetlen művet ismerek, melyet irója ugyanezzel a czélzattal irt
és adott ki: Jámbor Pál két kötetes irodalomtörténetét. De
talán ez tulságosan is tárczaszerű, nagyon is pongyola és sok
tekintetben teljesen felszines. Az idő régen tulszárnyalta. Azóta
az anyag is felszaporodott, megváltoztak az igények, és, hála
Isten, mássá lett az izlés._

_Az Athenaeum, mely már évtizedek óta minden irányban nagy
buzgalommal szolgálja nemzeti irodalmunk ügyét, ujabban a párisi
kiállításra szánt franczia nyelvű kiadványai közé két
kompendiumot vett tervbe: egy népszerüen megirandó Magyarok
Történetét s egy magyar irodalom-történetet. Ez_ _utóbbiból a
Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig terjedő korszak
megirásával engem bizott meg._

_Midőn a munkát elvállaltam, tudtam, hogy nem közönséges
feladatra vállalkozom. A kor, melynek irodalmi mozgalmait rajzolnom
kellett, nagy darab történet s a rendelkezésemre álló tér
aránylag csekély volt. Mily bonyodalmas társadalmi és politikai
viszonyok! a lángelmék és tehetségek mennyi küzdelme! mily
sokféleség, mennyi részlet mindenütt! Szinte féltem, hogy az adott
keretek közt össze fog szükülni és zsugorodni a kép, mely a
valóságban hatalmas és nagyszabású._

_Ezer aggodalommal kezdtem a munkához, de nem hiányzott a kedvem se
hozzá. Bizakodva, csüggedve haladtam előre. Ugy akartam megirni,
ahogy szeretetem érezte és látta a dolgokat. Szines vázlatokban
próbáltam megrögzíteni egy-egy irónk arczképét, – inkább
működésének egészét láttatva s jelentőségét szemléltetve,
mintsem kiterjeszkedve_ _apróbb részletekre. Bizonyos méretek és
arányok szigorú megtartása is nehezítette a dolgomat. Nem az
szerzett gondot: mit irjak meg? inkább az: mit hagyjak el?_

_Ami végül a formát illeti: nem irányított más, mint a saját
egyéni izlésem. Ez lehet gyarló, kevésbbé kimívelt, szükkörű,
– talán ingatag és bizonyára tökéletlen, – de én
jóhiszemünek tartom s úgy érzem, bizonyos elvek és
meggyőződések, melyek az igazságot kivánják szolgálni, nem
hiányoznak belőle._

_Minden jóakaratú vesződségem daczára azonban végzett munkámat
nem tartom egyébnek egyszerű kisérletnél. Hibáit, hézagosságát,
sokféle gyarlóságait magam érzem legjobban. De talán mégsem
dolgoztam egészen haszontalanul. Az a remény hiteget, hogy valaki
más, erősebb, rátermettebb tehetség, kedvet kap e kisérlet után
jobban megcsinálni azt, amit én nem tudtam jobban._

_Még egy felvilágosítással tartozom. Könyvemnek nagyobb a czime
mint a tartalma._ _Ez azért történt, mert ha munkámat a nagy
közönség, kinek voltaképpen szántam, jó szivvel fogadja:
szándékom hasonló modorban megirni az előző részt, Kazinczy
föllépésétől Kisfaludy Károlyig s a befejező részt, a
kiegyezéstől napjainkig._

_Ám a holnap Isten kezében van, szintúgy a jövő titka: hogyan
fogadják könyvemet? De te, tisztelt barátom, ki a magyar
irodalom-történet egyik legmélyebben szántó munkása vagy s a
nemzeti kultura szolgálatában dicsőséggel futottad meg eddigi
pályádat, – te, barátom, fogadd szivesen, mert igaz szeretettel
nyujtom neked és fogadd elnézéssel, mert nem kiván több lenni,
mint egy levél koszorud árnyékában._

_Budapest, 1899. október 31._

_Endrődi Sándor._



TARTALOM

Lap

  Ajánlás V–XI


ELSŐ RÉSZ

  I Széchenyi és kora 1
  II A mester 15
  III Lángész a homályban 33
  IV Irodalmi társaskörök 50
  V Vörösmarty 62
  VI Kisebb epikusok 80
  VII Bajzáék 92
  VIII Egy hasznos iró 103
  IX A tanítványok 116
  X Két rhapsod 128
  XI A regény nemesebb formái 137
  XII A Karthausi költője 147
  XIII A magyar Balzac 166


MÁSODIK RÉSZ

  I Forradalom 189
  II Petőfi 202
  III Átmeneti előzmények 220
  IV A virágok poétája 235
  V A dráma forrongása 250
  VI Hulló csillagok 271


HARMADIK RÉSZ

  I Forradalom után 285
  II Arany 301
  III Lirai duhajkodások 324
  IV Külön utakon 336
  V Jókai 355
  VI Más elbeszélők 375
  VII Az Ember tragédiája 397
  VIII A jelmezes dráma 419
  IX Komoly múzsák 432
  X Beszélő számok 456
  Névmutató 466
  Helyreigazítások 472



ELSŐ RÉSZ



I SZÉCHENYI ÉS KORA 1791–1860

Az a félszázad, mely a magyar irodalom legujabb korát alkotja,
fölér egy uj honfoglalás dicsőségével. Százados mulasztásokat
kell helyrepótolnia a századokon keresztül bénaságra kárhoztatott
magyarnak. Minden tengett, minden poshadt. A közszellemnek oly
félelmes aléltsága volt mindenütt észlelhető, hogy szinte
lehetetlenségnek tetszett a fölocsúdás ebből az iszonyú
lethargiából. Egykorú irók vallomásai szerint: oly idők voltak
ezek, midőn a rosszak bátran követhettek el minden gonoszságot s a
jók jóformán nem tehettek semmi jót. A nemzet szomoru kicsinységek
közt forogván, semmi nagyobbra nem törekedhetett. A hatalom roppant
súlya letördelte vágyai és akarata szárnyait s a félelem, mely
minden nagynak és felségesnek születését akadályozza, csak
földszint másztatta a lélek tehetségeit.

A bécsi nemzetellenes kormány valóban minden lehetőt elkövetett
arra, hogy a magyar nemzetet anyagi értelemben: végkép talpa alá
szegje és politikai értelemben végkép megsemmisitse. Egy óriási
parforce-vadászat volt ez, melyben a nemes vad – az agyon
marczangolt magyar – ezer sebtől vérzett s végül aléltan
leroskadt. A mívelt világ haladásától messze elmaradva, nemzeti
voltából és erejéből teljesen kiforgatva, jogaiban és
szabadságában megcsufolva, avult és fentartó erő nélküli
intézményei közepett, nyomorún vérzett és tehetetlenül.
Mentsvárnak jóformán csak az irodalom maradt, – de boldog Isten!
minő irodalom! Tehetett-e mást, mint dadoghatott ez a nyelv, melyet
az előkelők megvetettek, a nemesség nem használt s maguknak az
iróknak legnagyobb része is csak félve és tapogatózva kezelt. Az
ugynevezett míveltebb és tanultabb körökben (mily bitang és
hazafiatlan ez a két szó azokban az időkben!) a latin, franczia, meg
a német beszéd járta.

Valóban, nem lehet e kort eléggé sötéten szinezni. Mindenki
belenyugodott a közélet e sivárságába; senki sem hitt jobb
napokban. Itt-ott fölhangzottak ugyan a meddő panaszok, itt-ott
buslakodtak és elméláztak az emberek, de mindez nem változtatott
semmit a dolgok folyásán. Sohasem volt alkalmasabb idő arra, hogy
odafent Bécsben, a hol az alkotmányos Magyarország beolvasztásának
gondolatáról egyáltalán nem tudtak lemondani, mindent
megpróbáljanak és mindent merjenek.

És mertek is. Úgy látszott, többé nem kellett félni semmitől. A
koronákat ingató forradalmak, az európai népháborúk lezajlottak;
a reakczió mindenütt diadalát ünnepelte. Metternich
összeszorító, fojtogató és erkölcstelen politikájának többé
semmi sem állott utjában. A szabad társulást, szabad szót és
gondolatot kémek és könyvvizsgálók nyomták el; az alkotmányos
jogokat gyülölködő erőszak tette tönkre, – a vagyont
mesterségesen előidézett devalvácziók. Mi kellett még egyéb,
hogy vakmerőn elszánják magukat a végsőre is: országgyülés
hozzájárulása nélkül, udvari parancscsal szedni be az
önkényüleg fölemelt adót s szedni az ujonczokat?

A nemzeti sülyedés e mélységei felett komor gondolatokba és
sötét látományokba merülve állt egy ismeretlen fiatal ember:
gróf _Széchenyi István_. Hangulataira és érzelmeire költő, a
szó legjava értelmében; akaratára nézve maga a törhetetlen
elszántság: ujjáalkotni pusztuló hazáját; – egészében véve
pedig a magáról megfeledkezett nemzet eleven lelkiismerete. Igen. Ez
a nagy és büszke szellem, mintha merész és rengetegekbe vesző
utjait a gondviselés jelölte volna ki, maga szenvedte át nemzete
minden nyomoruságát, de ugyanekkor, felséges vizióiban, átérezte
annak minden erejét is. Az előkelően tétlen élet s az erkölcsi
léhaságok utjáról – lelkében végtelen ürt érezvén – hamar
letért s a nagy elhatározások himnuszával fordult istenéhez:
»Hatalmas birája a földnek, a megfoghatatlan mindenségnek, a ki
előtt bámulattal és imádással leborulok és csak gyöngeségemnek,
aggódva dobogó szivemnek vagyok tudatában: hagyj az erény, a
tökéletesedés felé jutnom! Add nekem a benső vigaszt és a lélek
csöndes békéjét, mely nélkül az ember a te szemlélésedben nem
élhet, erősitsd meg gondolkozó tehetségemet, hogy tiszta képzelő
erő által hozzád fölemelkedjem, jóságodat és nagyságodat
megismerjem és létemnek indokát felfogjam. Tisztitsd kedélyemet
előitéletektől és töltsd meg szivemet határtalan odaadással és
szeretettel az összes emberiség iránt! Vonj te magad fátyolt
lefolyt életemre s hagyj kalandjaimból, hibáimból és vétkeimből
tisztulva uj életet kezdenem!« Hát imádkozott-e ember valaha
meghatóbban? – Szinte ideges, emésztő lázzal fordult nem ismert,
csak sejtett hivatásának ideáljaihoz. Szivét mélységes fájdalmak
szaggatták, agyát égető kételyek dúlták, – sokáig tusakodott,
tétovázott, de mindig figyelt. A gondolatok és eszmék világánál
kereste az igazság ösvényét s lelkével ráhajolt a mélységekre,
melyek a jövőt takarták. Hallgatódzott. Hátha ott, valahol az
árnyban, az ismeretlenben, a biztató életnek valamely zaját
hallaná!

És meghallotta. Úgy rémlett, mintha a történeti szellem, a vérig
sebzett nemzeti önérzet megmozdult volna az emberekben. Tolongás
támadt. Eleinte csak a nemesi udvarházakban, keresztelők, lakodalmak
alkalmával, majd a vásárokon, azután a vármegye-gyüléseken,
végül az egész országban. Metternich önkényes katonaállitási
és adószedési rendeletei megtették a maguk hatását. Hazafias
szózatok hangzottak el. Lelkes jelenetek játszódtak le mindenfelé a
zöld asztaloknál. Tizenöt megye bátran és határozottan ellene
szegült az alkotmánytipró merényleteknek és
törvénytelenségeknek. S hiába akarta a bécsi kormány hűtlenségi
perbe fogatni őket. A királyi ügyigazgató, kinek becsületes magyar
neve _Németh_ volt, nem talált olyan paragrafust, melynek alapján
elitélhette volna a törvényes lázadókat. Felküldte hát a
felsőbb parancsra mégis elkészitett periratokat úgy, hogy az
idézendő törvényczikkek helyét üresen hagyta. S mikor ezért
Ferencz, magyar király, a ki különben magyarul egy szót sem tudott,
ad audiendum verbum regium maga elé idéztette, a fejedelmi
dorgálásra nyugodt lelkiismerettel válaszolta: »Tudom, hogy
felséged kezében van az életem, de hazám joga s királyom
becsülete drágább előttem az életnél.«

Ez az idők jele volt. Az emberek a rendkivüli nyomás következtében
elvesztették türelmüket. A letepert óriás megmozdult s
kényelmetlen helyzetében az – öklei után nézett. Többé nem
zokszó sirt fel ajkán, hanem a harag hangjai: Hát ezt kapjuk
hűségünkért, áldozatainkért?… Ugyanekkor valami más zaj is
volt hallható, mely bátoritólag vegyült a politikai élet
küzdelmeibe. Az irodalom egy-egy kiváló jelese mélyen átérezte
kora nyomoruságait s érczes, erős hangokban fejezte ki a
közérzést. Berzsenyinél »vértorral« akar »uj világot alkotni«
Szilágyi haragja; Kölcsey lantján egy csodaszép Himnuszban nemzeti
imává lágyul a honfi-bú s több költőnk – közöttük a dicső
Vörösmarty – lelkes hexaméterekben robogtatja fel a hajdani
nagyság diadalmas hőseit.

Széchenyi nagy lelke jól hallotta ez örvendetes hangokat, az
álmaiból bontakozó nemzet szive dobogását, s a magával vivott
harczokban megedződve, mély és hatalmas tekintetét az égről a
földre vetve, egész életét, élete minden gondolatát nemzete
dicsőségének áldozva, szakadékok és mélységek között
megindult az ismeretlen jövendők felé. Töretlen, vad utakon,
ormótlan sziklatömbökön igy haladna egy rengeteg arányú,
tömérdek lelkü hős, – maga is csoda a csodák között.
Lépteitől döng a honi föld, alakjának körvonalai visszaverődnek
a hajnalodó felhőkről.

Jól tudta, hogy mindaz, a mit akar, nem történhetik meg egyszerre,
sőt lassan fog megtörténni. De meg fog történni. Bizott istenében
és magában. Mentől nagyobb s leküzdhetetlennek látszóbb
akadályok torlódtak eléje: annál inkább nőtt szivében a
tettvágy s agyában a dacz: megbirkózni minden nehézséggel.
Utazásai egyikéből visszatérve, borzadozva látta, hogy
honfitársai mily ifjak a tapasztalásra s mily vének az energiára.
Gyengék, tudatlanok, sőt rosszak, s a mi még rosszabb: úgy
rémlett, sejtelmük sincs erről az elaljasodásról. »_Ezeket_ a
dicsőség utjára vezetni szinte lehetetlenség!« kiált fel
keserüen, de már a másik pillanatban birkózik a –
lehetetlenségekkel. Fölsiet a végre összehivott pozsonyi
országgyülésre s midőn ott – a követek kerületi ülésén –
épp egy fölállítandó magyar nemzeti akadémia tervéről folyt a
beszéd, föláll s mint a tettek politikájának embere, csak ennyit
mond: »Nekem e helyen ugyan szavam nincs, de ha oly intézet
állíttatik, mely a magyar nyelvet kifejti s azzal segiti nemzetünk
magyarrá tételét: birtokaim egy esztendei jövedelmét áldozom
reá.« S e percztől fogva ott van mindenütt, a hol cselekedni és
dolgozni kell. Tizenhatszor fordul meg Angliában, a világipar és
politikai szabadság nagy iskolájában s mint nemzetének csakugyan
első napszámosa: garmadával hordja haza tapasztalata kincseit, az
életrevaló és gyakorlati ideákat. Forradalmat idéz elő az
eszmékben, intézményekben, közszellemben, – a gazdaság, ipar,
vállalkozások, közlekedés, – az anyagi és erkölcsi fejlődés
minden terén. Teremtő szavára uj világ épül a régi romokon,
megdől az ősiség, lehull a jobbágyság láncza; a központban s
országszerte szellemi gyülhelyek támadnak. Meghonositja, a
lóversenyt, megélénkiti a sport minden nemét, – megteremti a
magyar társaságot. Közjognak, egyháznak nem vetődik fel oly
kérdése, mely első harczosai közt őt ne találja. Mindenhez hozzá
szól. Nincs neki nagy és nincs neki kicsiny. Ma azt vitatja, hogy
Magyarország és Ausztria vegyesházassága mégsem megvetendő
viszony, holnap meg arról beszél: mily illetlen az utazóknak a
gőzös fedélzetére pökni, holott épp úgy pökhetnének a Dunába.
Ma a conservativek, holnap a szabadelvüek, azután az ultrák közt
hirdeti elveit. Oly kápráztató mozgékonyság, hogy szinte zavarnak
látszik.

De, mint egyik nagy kortársa, b. Kemény Zsigmond mondja róla: »ki
Széchenyi szellemét par force az egyes tények mezején akarja
utolérni, úgy jár mint Sziczilia némely kies völgyein a kopók:
– elveszti a vad nyomát a virágillat miatt«. Az ő szétáradó,
ezer alakú tevékenysége, ez a sok egymást keresztező szövevényes
út kivétel nélkül mind egyetlen központi eszméhez, egyetlen
igazán nagy czélhoz vezet: dologra fogni a »rozsdáiban elsülyedt«
magyart s szellemét kifényesiteni a dicsőséges munka barázdáiban.
Végső elemzésében egy felséges, valóban lángelméhez méltó
szerep: megmenteni a magyar fajt az emberiség számára s fölemelni
szégyene szennyéből a művelt népek sorába. Ime az ő szent
hivatása, az ő dicső küldetése, az ő nagy álma, hite és ereje.

Gyakran gondol egy jelenetre. A Pest alatti ronda Duna-parton nagy
buzás hajót vontatnak a hosszu sorban befogott lovak. Éktelen
kiabálás közt ütlegelik őket előre. Szegény párák! Minden
erőlködésük daczára alig tudnak megküzdeni a folyam sodrával,
mely vissza-visszarántja őket. Ugyanekkor az otromba gabonás hajó
mellett büszkén halad el egy karcsu gőzös, az általa alapitott
gőzhajó-társaság hajóiból. Minő ellentét! Az az idétlen
jármű ma is csak olyan, mint a milyenen egykor a keresztes hadak
szereit szállitották. Hogy küzd a hajtsárok lármája, az ostorok
pattogása, az igába fogott gebék erőlködése és nyögése közt!
Mennyi zaj, mily rendetlenség, szenvedés s minő csekély eredmény!
– Nem a Verbőczy Magyarországa ez? S az a másik, ész és
tudomány pompás alkotása, a kapitány egy szavára, a gépész egy
érintésére mily diadalmasan szeli a hullámokat! Nem a modern állam
jelképe ez? Nem ilyenné kell tenni az uj Magyarországot?

Főmunkái, az egymást gyorsan követő _Hitel_, _Világ_, _Stadium_,
együttesen adják meg reformtörekvéseinek hatalmas, mindent
felölelő programmját. Egekbe nyuló hármas piramid, – zengi
róluk Arany. S valóban óriási távlatot nyitnak a nemzet előtt,
rengeteg körképben tárják elébe jövendője panorámáját: a
nagy, erős és boldog Magyarországot. Reményt keltenek, önbizalmat,
hitet ébresztenek s munkára serkentenek mindenkit. Könyvek,
melyekben a holt betük eleven, élő tényekké válnak s az álmok a
valóság mezébe kezdenek öltözni. Világosság, mely boldogulásra
és halhatatlanságra vezető utakra hinti fényét. Őrszemek, melyek
könyesen és tündöklőn virasztanak az egész nemzet fölött s
mindig előre néznek. Vakmerőn ragyogó, szabálytalanul nagyszerű
általánosságok, melyeknek szines és fénylő árjába szinte
belefuladnak a részletek. Lángelméjü szövevények, melyeknek
útvesztőiben csak ő tud eligazodni, fennen hirdetvén: »Most van
idő csodát mívelni, most vagy soha!« S ime, varázsszavára
virulásnak indul a sivatag, villámló tekintetétől fölgyulad a
sötétség. A modern Magyarország ez uj hármas könyvében: ott
lángol az ő teremtő lelke igazán, abban hangzik el ezernyi
mondanivalója, mely ezernyi tett rugója lesz.

S mindazt, a mit szükségesnek és jónak talál elmondani, nem
futólag, czélratörő apró mondatokban, de szinte áradozva,
terjengőn mondja el. Nem ér rá röviden irni. E korszakalkotó
iratokat külsőleg széles és nagy vonalakban ömlő, rohanó és
gyakran kicsapkodó stil jellemzi, mintha irójuk vivódó lelkének,
teremtő és döntő gondolatainak erős nyomása hullámoztatná.
Valóban, az is hullámoztatja. És mindazok, kiket eszméivel
tevékenységre, nagy példájával harczra lelkesit – első sorban
az irók – kisebb vagy nagyobb körben, tudatosan vagy öntudatlanul,
ebben vagy abban az irányban – mind az ő eszményeit szolgálják.
Táborrá verődnek körülötte a hívek, a jók, az igazak. Lelkes
és roppant dandárok gyülekeznek zászlója alá s vezérlete alatt
megkezdi hóditó hadjáratát a – reform.

A kik itt egyenként, vagy csoportokba foglalva következni fognak,
bármily műfajban dolgoznak, bármely irányban hatnak s a szellem
bármely fegyverével küzdenek: mind az ő katonája; hősök, kiket a
nemzeti kultura eszménye lobogtat s vezet – előre. Az ő teremtő
gondolatainak s törekvéseinek ellenállhatatlan ereje nőteti és
sokasitja őket egy hatalmas hadsereggé, mely nem pihen meg addig, mig
nem diadalmaskodik.

Megkisérlem lelki arczukat szeretettel és hiven rajzolni, bár
érzem: erőm valóban nagyon gyenge az ő dicsőségük
teljességéhez képest.



II A MESTER 1788–1830

»Mikor az idők teljessége eljő: leomlik a régi s előáll az uj.«
Csakhogy ez a nagy fordulat a mi irodalmunk ujabb korszakában nem
történt valami tüneményes hirtelenséggel. Eleinte úgy rémlett,
mintha megszakadt volna minden összeköttetésünk a multtal s mindent
előlrül és ujra kellett volna kezdenünk. Pedig a hosszú tespedés
alatt, az álmok nyirkos levegőjében csak megrozsdásodtak azok a
lánczok, melyek az előző korszak törekvéseivel fűztek össze
minket. A multban a klasszikai elv volt az irányadó, az eszmény, s
nem lévén meg a költői nyelv teljessége: majdnem kizárólagosan a
formák mívelésére szoritkozott. Egy-egy erősebb talentum életet
lehelt e rideg formákba; a kevésbbé hivatottak bukdácsoltak és
legtöbbször el is buktak közöttük.

Mi volt ennek az elvnek a lényege tulajdonképen? Mérsékelt
érzéseket mutatni föl válogatott szavakban és csinos, feszes
formákban. A művészet ugynevezett antik nyugalma a mi klasszikus
költészetünkben jóformán a halált jelentette. Annyira nyugodt
volt minden, hogy e nagy nyugalomban szinte megmerevedtek a gondolatok
és érzelmek. A pathost, az emelkedettséget, a szónokias
meghatottságot még csak elnézték és megbocsátották, de már a
nyers szenvedély kitöréseit nem türték meg semmiképpen s még
kevésbbé ismerték el a képzelődés merészebb követeléseinek
jogosultságát. Igy történt, hogy a holt formákban legtöbbször
halott volt maga a költői tartalom, maga a költészet is.
Megállapodtunk, megmerevedtünk. Pedig körülöttünk, a
nyugateurópai irodalmakban már széltére mindenütt uj áramlat
frissitette föl az avatag életet és a lelketlen formákat. A
szellemi műhelyekből egészséges életzaj hangzott ki s az
agyonkorlátolt egyén visszanyerte korlátlan jogait a költészetben.
Poétáink, kik teljes odaadással csüngtek a görög művészet
szépségein, maguk is észrevehették volna, hogy izlés dolgában
nálunk is valamely átalakulás jelentkezik, mert hiszen éppen azok a
műveik tetszettek legjobban, melyekben a mithológiai dagály nem
rontotta le a közvetlenséget s melyekben természetes kedély és
egyszerűség nyilatkoztak.

Igen, igy volt. Elérkezettnek látszott az az idő, midőn az elvont
eszmények kultuszát immár az eleven élet szeretetének kellett
felváltania; az idegen szellemű, merev és merevitő klassziczizmust
a szabad szárnyalású, termékenyitő – romantikának. Jöjjünk
tisztába ezzel az áramlattal, mely hivatva volt a magyar
költészetnek uj irányt, uj tartalmat s uj formákat adni. Nem a
beteges német romantikáról van szó, mely a középkor
lovagtörténeteiből, miszticzizmusából táplálkozott s hatásait
már korábban éreztette velünk; sem a franczia romantikáról, mely
a borzalmast, a szertelent hajszolta s külső hatásokra törekedett.
A valódi magyar romantikát értjük itt, mely nemzeti alapon indult
meg, erős nemzeti érzéseket ébresztett s a multak hagyományait is
csak azért ápolta, hogy utat törjön velök a jövő számára.

Az uj istennő egy fiatal költőnek, _Kisfaludy Károly_nak
»virágos, csengős szekerén« kissé félénken állitott be a
magyar költészet udvarába, de sokkal ifjabb és bájosabb volt,
hogysem rögtön ne találták volna kedvesnek és kivánatosnak.
Jóformán észrevétlen, játszva hóditotta meg a sziveket. A
tavaszt, a szabadságot, lelkesedést hozta magával. Mosolygott és a
remény rózsáit dobálta a tétovázók lelkébe. Dalolt és hangja
hasonlitott a pacsirtadalhoz. Megjelenése gyöngéd, mozdulatai naivok
voltak, de lehetetlen volt meg nem szeretni, mert úgy hitták, hogy a
– _mienk_.

Kisfaludy Károly már természeténél és életviszonyainál fogva is
romantikus. Szenvedélyes, nyugtalan, kalandokra hajló
vérmérséklet. Képzelődése nem annyira a tétlen álmodozást,
mint inkább a harczot, a cselekvést kedveli. Eleven és csapongó.
Egyéniségének fővonása az örökös mozgékonyság. Igazi irodalmi
agitátor, a ki nagyban egyengeti Széchenyi utjait s törekvéseinek
rendkivüli szolgálatokat tesz. Nem nyugszik egy pillanatra sem, de
nem hagy nyugtot a magyar közönségnek sem: foglalkoztatja
szakadatlanul. A nemzeti szellem ébrentartásának egyik lelkes őre,
nélkülözhetetlen eleme. Nemes kovász az alakuló idők
erjesztőjében.

Már gyermekkorában történik vele valami olyas, a mi rögtön
letereli a járt ösvényekről, korai önképzésre szoktatja s
küzdelmekhez edzi. Összevész tanáraival, ott hagyja az iskolát,
beleveti magát az életbe. S ebben a pillanatban éppen arra van
szükségünk, hogy az – életből lássunk valamit. Katonának áll,
részt vesz a franczia háborukban, el is fogják, de vakmerően
megszökik s mikor a hadi élettől megvál és e miatt atyjával
végkép összevész: ujra fölszedi sátorfáját s külföldre
vándorol. Tud egy kissé festeni. Vidáman kóborolja be
Olaszországot s az ecsetje után éldegél. Majd visszatér Pestre s
tovább festeget, nyomorog. Egyszer aztán előveszi a leleménye:
eszébe villan, hogy valamelyik kéziratban heverő szindarabjával
próbát lehetne tenni a szinpadon, – csak úgy, kenyérkeresetből.
Sor kerül hát a _Tatárok Magyarországon_ czimű szinművére,
melyet a közönség előbb Fehérvárott, később a fővárosban
osztatlan lelkesedéssel fogad. Mentve van. Megtalálta magát. Most
már tudja, mit csináljon.

Ir. Bátyja példája is ösztönzi. Mért ne arathatna ő is igazi
sikereket, a ki a tapasztalatok és élemények egész kincses tárát
birja lelkében? Van kedélye, izlése, világlátottsága,
emberismerete, szeme a dolgokhoz, lelkesedése és tehetsége a
munkához. S körülötte mily naiv állapotok, mily fejletlenség!
Szinte csábitó alkalom, szinte provokáló helyzet. Hiszen _erre_ a
közönségre hatást gyakorolni nem is annyira fáradság mint
játék. Ime, a szinpadon is valóságos _játékokat_ mutogatnak.
Embriójában van majdnem minden műfaj, de főkép a dráma, melylyel
mégis legközvetlenebbűl ki lehet hatni a tömegre. Megelégesznek
mindennel. Ennél a közönségnél hálásabbat már képzelni sem
lehet. Hazafisága oly nagy és jóindulatú, hogy – szolgálja csak
a nemzetiség ügyét meg a jó erkölcsöket, – egészen gyarló
műveket is tapsokkal és koszorúkkal borit el. Egyelőre nem kiván
mást az irótól csak azt, hogy nemzeti érzésére hasson. Még
festeni sem kell a magyart, csak dicsérni s minden rendben van. A
_Tatárok_ hatása világosan megmutatja az igényeket. Könyekbe fulad
minden szem, midőn a várát vitézül védő s foglyul esett Bebeket
halálosan megsebesitve a tatár khán elé vezetik. Micsoda
rendkivüli, bámulatos vitéz ez! Sebeiről letépi a kötelékeket s
ott vérzik el vad ellenfele előtt büszkén és hősileg. Maga a
rettentő Kajuk kénytelen elérzékenyedni s megilletődve szól:
»Tatárok, ide nézzetek! igy hal a magyar, igy hal meg az igaz
bajnok!« Hát nem győz itt a magyar még a tatárokon is?

De bármily szegényesek és együgyüek mai szempontból a szinpadi
hatás e külső eszközei: bolondság volna megvetni őket éppen
akkor, midőn szükség van rájuk és siker jár a nyomukban. Ezt a
lelkes közönséget ébren kell tartani mindenáron. Érzékeny
hevüléseit nem szabad lenézni: hadd hulljon gyermeki kedélyére az
erkölcsi nemesbülés, a művészetek szeretetének tápláló
mannája. Csak hadd jöjjenek egymás után _Ilka_, vagy
_Nándorfehérvár Bevétele_, _Stibor Vajda_, _Szécsi Mária_,
_Kemény Simon_ s mutogassák a régi magyar erényeket, a hajdani
élet jeleneteit modern czélzatokkal, a nemzeti vitézséget s
önfeláldozást, ha kissé gyér cselekményben, ha kissé puffogó
dikczióban is! Ne keressünk e művekben más érdemet, mint a mi
valóban érdemük: a tényt, hogy hatnak s megkedveltetik a szinpadot.

A közönség tehát meg volt elégedve Kisfaludy Károlylyal, ám a
költő annál kevésbbé magával. Nagyon olcsónak találta ezt a
dicsőséget s magasabban termő babérokra vágyott. Nagy gonddal
megirt egy tragédiát, _Irénét_, mely komoly szinművei közt
kétségkivül a legértékesebb is. Kitünő alapeszméje, érdekes,
czélratörő bonyodalma, igazi drámai tartalma van. A darab
hősnője, egy foglyul esett szép görög leány, hűtlen lesz régi
jegyeséhez és hazájához, hogy mint a hóditó szultán, Mohamed,
felesége, enyhithessen szomoru sorsukon. Szándéka nemes, de tragikai
vétsége nem válik teljessé. A szerelmes szultán békét hagy ugyan
a görögöknek, de midőn megtudja, hogy Iréne őt csak áltatta
szerelmével: föláldozza a lázongó harczi pártnak. Hatással
adták ezt is mint a többit, – de hiába! Kisfaludy nem termett a
komoly műfajokra s kivált a tragédiához nem volt sem igazi
jellemző ereje, sem dikcziója. Bizonyos édeskésség és lágyság,
csinált pathos és áradozó rhetorika játszszák e stilben a
főszerepet, távol állók a való élet s a küzdő indulatok
beszédétől. A _mult_ feszélyezi; ő a jelen embere egészen. Nem is
sokat késik hát és visszafordul a történelem utvesztőiből az ő
valódi, jól ismert világához: a jelenhez.

És ime, mennyivel egészségesebb, derültebb levegő ez! mennyivel
szabadabban érzi magát rögtön! Milyen gazdag és kiaknázatlan
kincses bánya ez a korabeli magyar élet! Két kézzel szedheti
szinaranyát, nyalábbal a virágait. A mennyi félszegség,
furcsaság, – álmíveltség, szélháziság s egyéb nemes parlagi
erények, – hát nem vigjátéknak való tárgy ez valamennyi?
»Szabad partokról nevetni a halandók gyarlóságait«: hát lehet-e
ennél pompásabb mulatság? Megkaczagtatni az embereket és ezzel
javitani őket: hát nem a legderekabb pedagogia ez? Azok a
vigjátékok, melyeket Kisfaludy Károly leleménye nagy bőségben
visz a szinpadra, jóval több hazafias missziót végeznek, mint
komoly darabjai s irodalmi jelentőségük is sokkal fontosabb, mint
amazokéi. Okosan gondolt, könnyed, ötletes, eleven alkotások, s –
végtelenül tetszenek. Bennök van az iró egyéniségének minden
jobb tulajdonsága: szeretetreméltósága, frissesége és
szellemessége. Fürgén haladó cselekmény, tőrülmetszett alakok,
derült helyzetek s jellemző párbeszédek lelkesitik át e műveket.
Fölkaczagják a szinpadra a tanulságos életet s beviszhangozzák
nevetéssel és vidámsággal a kedélyeket. Mozgalmas jeleneteikben
egymásután vonulnak el: a külföldieskedő léha mágnás, örökös
»ah, mily hátra vagyunk!« jajongásával, a parlagi magyar
gavallér, nyersen őszinte modorával s pompás mondásaival, – a
lányőrző pedans, a rövidlátó tervkovács, a latinoskodó
prókátor, a férjet vadászó aggszűz, a kántor, a nótárius, a
kupaktanács, – szóval: a magyar társadalom mindenki által ismert,
jóizű fajképei, kiket azonban a szinpad tükre eddig nem mutogatott.
A _Kérők_, _Pártütők_, _Csalódások_ levegőjét már a valódi
romanticzizmus fuvalma hullámoztatja s daczára, hogy e vigjátékok
csak helyzeteken épülnek föl: a magyar szinmű történetében uj
korszak jelzői. Az élet egészséges komikuma s egy gazdag költői
kedély nemes humora sugározza be őket. Az irodalomtörténet ezek
révén teljes joggal vallhatja Kisfaludy Károlyt a magyar vigjáték
atyjának.

Épp ily fényes diadalokat arat egy más műfaj, a szépprózai
elbeszélés terén is, melyet ez idő szerint alig egy-két irónk
mível, az is kelletlenül. A főtáplálék: idegenből átültetett
férczművek, – érzelgős, kusza történetek. Jóformán még
mindig a Kartigámok járják. Pedig nagyon is ideje volna: kiszoritani
ezeket a silányságokat s egészséges hazai termékekkel pótolni a
kivánatos veszteséget. Hadd verje meg itt is a magyar a – németet!
Az első inditék tehát ezen a téren is a hazafiság, de,
szerencsére, figyelemre méltó rátermettség kiséretében. Az a
Kisfaludy, a kinek lelki derékségét s irodalmi életrevalóságát
eddigi munkásságából már kissé megismerhettük, nem fog
hajótörést szenvedni itt sem. _Tihamér_-ja rögtön elfoglalja a
régi hadi románok helyét. A magyar középkor lovag-életéből
kiszakitott képek, a daliás, merész regényhős, egy romantikus
szerelem szövevényei s a hadi élet kalandjai közepett: komoly
érdeket kelt maga iránt s mélyebb nyomokat hagy hátra. Szivesen
olvassák. Még szivesebben a vig elbeszéléseket, melyek derűt,
életet hirdetnek, – jóizű tréfákat, anekdotákat, mulatságos
viszontagságokat rajzolnak eleven képekké és humoruk játszi
opálján vidáman bölcs czélzatosságok csillognak. Csak _Tollagi
Jónás viszontagságait_ és _Sulyosdi Simont_ emlitem, mint e nemben
legsikerültebb alkotásait. Amaz egy tapasztalatlan falusi ifjut
kalandoztat és leczkéztet a fővárosi raffinériák közt, később
továbbszerepeltetve őt a vidéken mint feleségféltő nótáriust s
kudarczot valló ártatlan pipogyát. Emez a semmivel sem törődő,
dologtalan vidéki magyar nemes fajképét mutatja be, a ki mindenre
ráér és mindentől elkésik. Életeleven, pompás kép mind a
kettő. Az ujság hatásával hatnak és minták maradnak sokáig. Amaz
a novella szabadabb formáját, a levélformát hozza ujra forgalomba,
emez első, számottevő kisérlet az ugynevezett »rajz« terén,
melynek később annyi jeles művelője lesz irodalmunkban.

Versei közt is határozottan legsikerültebbek azok, melyekben
elbeszél. Ha művészete jóravalóságát akarjuk látni: csak
forduljunk ide, nem fogunk csalódni. Romantikus voltának s alkotó
képességének minden erősebb vonásával megismerkedhetünk e kerek,
formás apróságokban. Költői működésének kétségkivül
legérettebb gyümölcsei. Megtetszik rajtuk Goethe tanulmányozása s
mégis egészen magyar a szellemük, a levegőjük. Ha összevetem
őket a korukbeli hasonló művekkel – még Vörösmarty balladás
költeményeit sem véve ki – elvitázhatatlan magasságban állanak
fölöttük. Sőt mai szempontból is többet érnek, mint akárhány
fölfujt modern ballada. Kompozicziójukban a szükségest, a
jellemzőt mutatják föl, czélratörő, szines és gyors előadás
kiséretében. Egy cseppet sem erőszakoltak, vontatottak és nem
unalmasak. A _Budai harczjáték_, _Eprészleány_, _Karácsonyéj_,
_Álmatlan király_, _Sastoll_, _Bánkódó férj_ komorabb és
derültebb romantikájukkal, ünnepélyesebben hangzó, majd játszibb,
de mindig a tartalomhoz simuló stiljökkel: javatermékei e kor
költészetének, mely az erősebb szerkezethez vezető utakat még
csak keresi. Szerencsés ihlet eredményei, igazán kedves ujdonságok
valamennyien.

Kevésbbé szerencsés a lirában, sőt éppenséggel nem lirai
temperamentum. Szinte különösnek tetszik, hogy az az ember, ki oly
viharos ifjuságot élt s a való életből annyi igaz poézist tudott
meriteni: itt elvont eszményeknek hódol s bizonyos modorosság
erőtleniti el. Általánosságokat zeng s legtöbbször hidegen hagy.
Alaphangja a melancholia, valamely édesbus érzés, mely homályos,
lágy és bizonytalan. Melegebb, megkapóbb kifejezésével ennek csak
egy-két költeményében találkozunk. Igy a _Honvágy_ban, a
_Mohács_ban. Ez utóbbi szabatos distichonokba öntött elégia. Komor
és érzelmes képeket fest »nemzeti nagylétünk nagy
temetőjéről,« de csak azért, hogy a gyászos multból a tettekre
ébredő jelenhez fordulhasson s Széchenyit megelőzve, de az ő
bátor szellemében harsoghassa el: Él magyar, áll Buda még! A mult
csak _példa_ legyen most. Nézzen _előre_ szemünk!

S a költő szájában ez nem frázis. Ő maga is nyilt és átható
tekintettel néz előre s egyetmást idejében észre vesz, előre
meglát. Igy mintha megérezné, hogy a népköltésnek milyen nagy
átalakitó hivatása lesz nálunk a jövöben: érdekes kisérlettel
áll elő, a _népdallal_. Uj csapás; – a felfrissülni készülő
költészet elősejtelme. Jóformán még népdalgyüjteményeink
sincsenek, a politikusok figyelme sem fordult még a nép felé, csak a
levegőben van valami hullámzás, mely a nemzeti ujhodás vágyait és
termőparányait hordogatja szét. Az embereket megérinti, a költőt
megihleti. Kedvvel és szeretettel nyul e gyöngéd formákhoz,
melyeknek csengő és játékos ütemei közt a magunk természetes
érzései, a magyar érzés világa reszket. Nem mélyed el bennök, de
fölismeri üdeségüket s az objektiv megbecsülés
gyönyörérzetével szedegeti össze jellemző motivumaikat. Akár
virágokat kötne bokrétába. Voltaképpen nem tesz egyebet, mint a
nép egyszerü foglalkozásaira, életviszonyaira s érzelemkörére
gondol; helyzeteket és jeleneteket foglal dalokba. Néha románcz,
néha kép lesz belölük, néha tréfa, néha csak egy-egy sikoltás.
Jól intonál (_Hej, csicsergő kis madár!_ – _Szomszédasszony
udvarába két galamb szállt minapába_); a természet jelenségeit
jellemzően vonatkoztatja a kedélyvilágra; helylyel-közzel teljes
képet ad:

  Fogy már a nap melege,
  Kertünkben a czinege,
  Csipős szél fuj a mezőn,
  Farkas kullog az erdőn.

Tud egyszerü és tud szines lenni. Népies, minden durvaság, dévaj,
minden czédaság nélkül. Kissé érzéki, de csak a gyöngédség
határáig. A hazafias elemet is ügyesen használja föl (_Rákosi
szántó_, – _Mohácsi dal_.) – s mindezek daczára (bár mindezek
nagy dolgok az ő korában!) mégsem adhat tökéleteset, mert ezekből
a dalokból hiányzik a naivitás teljessége és a kifejezés
biztossága. Nincs meg bennök a művészi egyenletesség, nem a
költői lélek meggyőződéséből kifakadó igazságok, csak
dicséretreméltó kisérletek, vagy, ha ugy tetszik, egy uj eszköz
felmutatása a lira bővitéséhez.

Az ő működésének irodalomtörténeti fontossága különben nem
ezekből a részletekből tünik ki, mint inkább egyénisége
teljességéből. A cselekvő, egész embert kell néznünk, hogy
korára tett hatásait megérthessük. Az agitatort, ki az ujuló idök
minden szükségét átérzi, meglát minden hiányt hézagosságot, s
termés alá forgatja a parlagon talált nemzeti életet okos észszel,
sok tapasztalással, serényen és ildomosan. Magas czélúl a nemzeti
műveltség eszméje lebeg előtte s ennek érdekében ragadja ki a
zászlót Kazinczy kezéből. Rokonszenves, szeretetreméltó s minden
tekintetben lelkes egyénisége csakhamar maga körül csoportositja az
irói világ java gárdáját s az _Aurórá_-val, melyet egy
évtizeden át rendkivüli buzgalommal s ügyes czélzatossággal
szerkeszt, szellemi központtá avatja a fővárost. Élelmet nyujt az
élettől eltávolodott közönségnek, főkép az asszonyoknak, hogy
»magyarosodjanak« s a »hazai nyelvet inkább pártolják«. A
klassziczizmus rideg és lapos fensikjairól levezérli az irodalmat a
romanticzizmus termékeny és változatos völgyeibe s uj csapásokon
haladva uj tartalmat hódit számára. Reményt és életet hirdet
minden felé… És nem akarja a jövőt megcsalni. Maga irja egy
helyütt: »A jelent könnyü megcsalni, – a jövőt soha. Tág
tüdő, jó torok tiszteletre kiáltozza az élőket, de ha elnémul
ez: csak _tettek_ maradnak a birálat számára.«

Nos, ezek a tettek valóban megmaradtak az ő egykori, sokoldalu,
tiszteletreméltó működéséből s az erős fejlődés különböző
irányzataiban ma is ugy hatnak, mint elevenitő lélek, nemes és nagy
egyéniségének emlékét folyton megujuló tettekben örökítve.



III LÁNGÉSZ A HOMÁLYBAN 1792–1830

Nem képzelek szomorubb sorsot mint _Katona Józsefé_ volt. Teljes
művészi tudatossággal alkotott egy remek művet – a legjobb, a
legtökéletesebb magyar tragédiát, a mi csak létezik – és senki
sem értette meg. Pályázott vele: rá se hederitettek. Kinyomatta:
ott maradt a könyvárusi polczokon. Komor megdöbbenéssel, zavartan,
szinte kételkedve tehetségei igazában, szemlélte e jeges
hatástalanságot, e sorvasztó közönyt s lángelméjével úgy
érezte magát az emberek közt, mint egy oroszlánvadász érezheti
magát a majmok közt. Különben is zárkózott kedélyü, fanyar
ember, szűkszavu, nehézkes modoru, – maga magának is teher. Ha
öröme volt: nem vigasztalta; ha sebe volt: mélyen érezte. Asszonyok
közt esetlen, bamba és mogorva; a szerelem convulsióiban inkább
háborgó és vergődő, mintsem a gyönyörök osztályosa. Nyitott
szemekkel, de nagy és merész álmokkal jár az értetlen tömegben.
Magában ég, mint Mózes csipkebokra s a túlságos fénytől nem
látják. Miután egyetlen lelket sem talál, ki felfogná: eltemeti
magát egy kisvárosi hivatal közönséges aktái közé s
harminczhét éves korában ismeretlenül, koszorutlanul száll
sirjába.

S mindez akkor történik, mikor Kisfaludy Károly _Tatárait_ tomboló
tetszés közt adják a szinpadon s az elismerés babéraival
jutalmaznak egy halom férczművet. _Bánkbán_-nal és szerzőjével
nem törődik senki sem. Ez a nagy mű a maga zord fenségében
sötéten és egyedül áll a kor rövidlélegzetü szinpadi termékei
közt, mint apró vakondturások közt valamely ormótlan, roppant
idomú hegy, melyhez annyiban is hasonlatos, hogy körvonalait felhők
mossák szét. Tüneményes, rejtélyes előbukkanás! A természeti
őserőknek oly nagyarányú, vad és szabálytalan játéka, melyet
bizvást csodának nézhetünk. Érthetetlennek tetsző megjelenés,
mely mégis oly világos mint a kinyilatkoztatás. Shakspere lelkének
egy darabja szórja szét sugárkévéit a magyar alföld szürke
homokbuczkái közt. A szegény kecskeméti takácsmesterember
viskójában valóban olyasmi történik, mint valamikor régen a
stratfordi szatócs-házikóban: a lángész fénye árad ki belőle.

Vannak csodálatos és kivételes lények, kik nemcsak megsejtenek, de
egészen tisztán látnak olyan dolgokat, melyekből koruk jóformán
semmit sem lát. Shakspere a központi nehézkedést Newton előtt
körülbelül egy teljes századdal már kozmikus törvényül hirdeti.
Nem csodálatos ez? És nem különös, hogy midőn nálunk a dráma a
lehető legkezdetlegesebb formák közt vajudik, – szinte zöld és
éretlen: hirtelen minden látható ok nélkül felbukkan az
ismeretlenből egy lángelme, a ki a költészet ormán álló
legmagasabb műfajnak, a tragédiának egészen biztos és igaz
törvényeit alkalmazza remekművében? Hol tanulta? A kecskeméti
tanyákon? A pesti játékszin szárnyfalai közt, a hol szerény
foglalkozása van s hazafias czélokat szolgál mint a többiek? Az a
művészet, a mit itt lát, valóban édes-kevés arra, hogy szellemét
magasabb légkörbe, a geniusz trónjáig emelje s megtanitsa a drámai
szerkezet biztonságára, az erős és széles jellemzés titkaira, meg
arra a hatalmas, lelketrázó, nagy stilre, melyhez hasonló stilje
még maig sincs egyetlen drámairónknak sem. Hát az a nyugodt,
határozott tekintet, az az élesen-tiszta látás a történelem
szövevényei közt! Hol edzette ahhoz a szemeit? Hisz nálunk a
történelemnek ekkor még csak meséje volt s éppenséggel nem volt
filozófiája, lélektana!

Az ő iskolája, mint minden nagy költőé, maga a természet. Két
mestere van: Shakspere meg az élet. Mindkettő elég hatalmas arra,
hogy egy fogékony léleknek tartalmat adjon, – hát még egy
lángszellem mi mindent merithet titokzataikból! Izzó képzelődése
van s hiába! ez a tehetségek királya. Mind a többi szolgamódra,
fegyelmezetten ballag utána. De ezt a vasfegyelmet nem a vak
véletlen, hanem az itélet ereje tartja fenn. Katonának bőven van
ebből is. A történelemben nem az eseményeket nézi, hanem azok
inditékait, törvényeit. A dolgok lelkét kutatja, a tettek rugóit
mérlegeli. Nem a külső, hanem a belső embert keresi. Nem az
általánosat, a typust, hanem a nemzetit s egyénit. Jellemzésének
módszere ugyanaz, a mi Shakspere-é: több szenvedély
szövevényéből állitani elő a jellemet, többféle inditékból
fejleszteni ki a cselekményt. De viszont: nem elégszik meg azzal,
hogy nagy tragédiájában, a szenvedélyek e heves
összeütközésében szűkkörü, lokalizált eseményt bonyolitson
le. Alakjai fölött ott lebeg a századok történelmének szelleme
két nagy mozgató elemben: az idegen befolyásban s a nemzeti
visszahatásban. A ki ismeri a magyar történelmet: rögtön megérti
ez általánositó gondolat komoly és mély jelentőségét, – lelki
szemei előtt elvonulnak a százados küzdelem véres árnyai, a
megaláztatás és a szenvedések komor évei, a vad és kegyetlen
félreértésből támadó viszályok, a hatalom és önkény
kicsapongásai s velök szemben a letiport magyarság ökölbe
szoritott keserve.

Mi történik e tragédiában? Bánkbán szép és együgyü
feleségét, Melindát, megbecstelenitik az idegenből származott
magyar királyné, Gertrudis udvarában. Ki? Ottó, a léha meráni
herczeg, Gertrud testvéröcscse. Kiket terhel még a felelősség
ezért a gaz merényletért? Részben a királynét, kit Katona csak
»mély tiszteletreméltó állapotjáért« rajzol gyöngédebben a
szinműben, részben egy lézengő német rittert, Biberachot, a ki az
emberek vakságából él. Mind idegenek! Mit keresnek ezek itt, a
magyar király udvarában? Rabolni, dombérozni, szeretkőzni jöttek.
Ez a gőgös, uralkodni vágyó Gertrud, annyi veszedelmek és nyomor
okozója, ha csak egy pillanatra is meglátná magát a nemzeti lélek
tükrében, – de nem látja! _Petur_, az elégedetlenkedő magyar ez
örök typusa, minden habozás nélkül kimondja róla véleményét:
»Egy oly teremtés, a kinek nem ez hazája – bennünket vajjon
szerethet-e? Tulajdonunkat elvevé s eladta a hazájabéli
czinkosainak. Kihuzta a szegény magyarnak kezéből a kenyért s azt
megette a meráni fegyveres. Eckbert, az öcscse, alig törölte le
Fülöp királynak a vérét kezéről, itt a scépusi földet
elnyeré. Berchtold az üstökét se tudja még befonni: már érsek,
bán, vajda, Bács-Bodrog megyében főispán!« Az öreg _Mikhál_
bán rimánkodva sir fel hozzá: »Add vissza hiveidnek, a mit
elraboltál: a nyugodalmat, békességet és az életen való
gyönyörködést, – a volt vagyont, a testi, lelki megelégedést.
Fazékok mellől a fát, ételekből a hust és ágyakból a
szalmát.« _Tiborcz_, a vén és eszes paraszt, a nép kétségbeesett
és fenyegető panaszában sorolja fel bűneit. Ez a remek részlet igy
hangzik:

  Ő csorda számra tartja gyülevész
  Szolgáit, épenséggel mintha minden
  Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
  Meránit; olykor azt hinné az ember,
  Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
  Van véve a léhütőktől, – s mi egy
  Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
  Ő tánczmulatságokat ád szünetlen,
  Ugy mintha mindég vagy lakodalma, vagy
  Keresztelője volna: és nekünk
  Szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az
  Utczán előnkbe bukkanik, mivelhogy
  A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
  A jó merániak legszebb lovon
  Ficzánkolódnak; tegnap egy kesely,
  Ma szürke, holnap egy fakó: nekünk
  Feleség s porontyainkat kell befogni.
  Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
  Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
  Úgy, mintha mindenik tagocska bennök
  Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
  Kéményeinkről elpusztulnak a
  Gólyák, mivel magunk emésztjük el
  A hulladékot is. Szép földeinkből
  Vadászni berkeket csinálnak, a
  Hová nekünk belépni sem szabad
  S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
  Himlős gyerek megkivánván, lesujtunk
  Egy rossz galambfiat: tüstént kikötnek,
  És a ki száz meg százezert rabol –
  Birája lészen annak, a kit a
  Szükség garast rabolni kényszerített…

Az idegenek, és mindig és mindenütt az idegenek! Ime, az egész
ország érzi a nyomoruságot, – maga Bánkbán, a távol időző II.
Endre helytartója, ez idő szerint tehát a törvények őre,
országos körutjában személyesen is meggyőződik erről. Most
hirtelen, váratlan visszahijják az udvarba, de nem a királyné,
hanem Petur, ki elégületlen társaival meg akarja dönteni az idegen
befolyást s úgy gondolja, hogy e czélra Bánkbán féltékenységét
is fölhasználhatja. Ime, a ketté ágazni látszó, de Bánkbán
tragikumában – haza és becsület – egybeömlő cselekmény
kiindulási pontja. Bánkbán visszatér, megjelenik az udvarban,
beszél Peturral, a ki a bizonytalanságok közt hánykódó bánt
éjjeli titkos összejövetelre hivja, értésére adván a jelszót:
Melinda. Magára marad megdöbbenéseivel, erős felindulásaival. Az
elszegényedett ország nyomorai közül érkezett, s előtte a
dőzsölő udvar. Petur a Melinda nevével hivja éjjeli találkozóra.
Titoknak zára lett felesége mocsoktalan, szabad neve! Már-már
indulna Peturékhoz, de e pillanatban a rejtekajtóból megpillantja
Ottót, a mint Melinda előtt térdre hull s szerelmet vall neki.
Visszaszédeleg. Még hallja a büszke visszautasitást:

  Ő térdepel! Bánk, Bánk, emlékezek
  Szavadra…
  Midőn kezem megkérte, nem rogyott
  O térdre! szép se volt igen; de egy
  Alphonsus, egy Caesar állott előttem!
  »Szabad tekintet, szabad sziv, szabad
  Szó, kézbe kéz és szembe szem, minálunk
  Igy szokta a szerelmes: a ki itt
  Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámit!«
  Ő mondta ezt, ámitó, és bizon
  Bánk nem hazud s ezért megvet Melinda!

Bánk – kinek honlétéről az udvar nem tud semmit – minden
beavatkozás nélkül hallgatja végig e jelenetet. Nem ront ki
rejtekéből hebehurgyán. A nagy és büszke szerelemnek ez a
határozott beszéde lecsöndesiti sustorgó vérét, megnyugtatja.
Ezután még akaratlan tanuja lesz a királyné és Ottó közti
beszélgetésnek is. Hallja, mikor Gertrud szemrehányásokat tesz
öcscsének, hogy oly botrányosan üldözi Melindát s mégsem tudja
elcsábitani ezt az együgyü szivet! Vére föllázad a kétértelmü
beszéd hallatára s a jelenet végén – midőn a terem már üres
– kivont kardjával előront, de heves benső küzdelmek után
csakhamar ismét lehiggad és kötelességeire gondol. Első a haza
dolga. Megy az éjjeli találkozóra, a pártütők közé.

Ezeket Petur bán dühe tartja ébren. Megbizhatatlan, ingadozó
tömeg, mint a tömeg rendesen. Húzódoznak a pártütéstől, melyet
Petur »kicsikart szabadságnak« nevez s midőn Bánk megérkezik és
a lelkükre beszél: mindnyájan pártjára állanak. Csak Petur nem.
Az tovább lázong, sőt azzal fenyegetődzik, hogy maga lesz hóhéra
a királynénak. Bánk a reá ruházott hatalomnál fogva, a király
nevében lánczra akarja veretni a felségsértőt, mire Petur
hódolatteljesen Bánk lábaihoz hajol. A király neve szent előtte s
parancsának engedelmeskedik. Ellágyul és békességet emleget. Bánk
méltán büszke ez erkölcsi győzelemre, de éppen, midőn e
fölötti örömében fölujong: toppan be Biberach azzal a
kegyetlenül kiábránditó értesitéssel, hogy csak »_ezt_ az
éjszakát lett volna szükség el nem lopni Bánkbán nagyúrtól!«
Egyszerre minden más képet ölt. Az erkölcsi diadal pompás
épülete rémes hirtelenséggel összeomlik. »Német, te megnyitottad
a szemem!« kiált föl Bánk. – »Gyalázat! Ellágyulhattam!«
kaczag fel keserüen Petur. E percztől fogva zavar és romlás
mindenütt. Bánk először is a csábitó meggyilkolására gondol,
– de hátha még nem késő s megmentheti Melindát! távozóban arra
kéri barátait: maradjanak együtt, ha hogy szükség lehetne rájok.

Mindhiába! késő minden. Bánk becsülete be van szennyezve, lelki
világa végkép földulva. Mindjobban megbizonyosodik abban a
gyanúban, hogy romlásának oka maga a királyné s mindjobban
megérlelődik benne az elhatározás, hogy becsülete szennyét csak
vér moshatja le. Melinda vallomásai, Tiborcz panasza, az öreg
Mikhál bán elzáratása, a részben becsületére, részben hazája
sorsára vonatkozó körülmények egész tömege ellenállhatatlanul
sodorják a tragikai bukás örvénye felé. Megöli a királynét. Meg
kell ölnie. De ezzel a tettével, mely az igazaiban hívő
önbiráskodás cselekedete – erkölcsileg teljesen lehetetleniti
magát. Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, – irja a
Bánkbánról szóló kitünő monografiájában Gyulai –
egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik:
méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból
törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az
alkotmányos államférfiuból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a
büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Sem az udvar romlott
levegője, sem a pártütők sötét szándéka nem alkalmasak arra,
hogy Bánk becsületes és tiszta egyénisége épen megállhasson
közöttük. Buknia kell mulhatatlanul. Tragikuma oly teljes, a
minőnél teljesebbet képzelni sem lehet. Büntetése az elkövetett
merényletért nem fizikai halál, de erkölcsi összeomlás, melynek
megkapó, de egyuttal fárasztó rajzával végződik e hatalmas
szindarab.

Ime, Bánkbán kivonatos tartalma, meséjének váza, mely azonban
legfölebb csak sejtetni engedi e rendkivüli alkotás drámai sulyát
és erejét. Katona tudta, hogy műve jóval fölül áll a
közönséges méreteken. Huszonhárom éves korában irta. Nemes és
komoly ifjuságának minden merészsége, vulkánikus vérmérsékének
minden tüze s nagyratörő lelkének minden becsvágya benne van. Elő
akarta adatni mindenáron, de a czenzura, mely »ha valahol, úgy
Magyarországon nyakát szegi minden szépnek és nagynak«: nem
engedte. Katona felpanaszolja, hogy e rettenetes intézmény
követelései szerint az irónak el kellene nyomnia a »századok
lelkeit«, pedig – fakad ki keserüen – »midőn én egy
erkölcstelenséget utáló Feliczianust indulatjának illő polczára
viszek, midőn egy Bánkbánt megölt becsületének omladékaira
felállitok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat?«
Mennyire igaza van s ez a néhány odavetett szó mily biztosan
kalauzol bennünket a »lelkében ágaskodó igazságok«
megértéséhez. Csakhogy, fájdalom, az a kegyetlen czenzor nem áll
magában: ott van körülötte alantjáró izlésével az egész
nemzet. Látja, tudja jól s gúnyosan kiált föl: »Most a játékban
sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a _kidolgozás_, hanem mint
van a _morál_; ő előtte az a szép, melyben több-több jeles
mondások vannak, annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli
torokkal s botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését.
Igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjuságot vagy a bárdolatlan
köznépet értjük, de mivel éppen ezek miatt a jobb izlésű abban
hagyja a játékszinben való járdogálást: a dörömbözés, melyet
az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában, lesz az irónak
utmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású,
hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell irni, még a szép
tettek is elmaradhatnak, – elegendő az, ha tele tömetik a darab
azoknak dicsekedő emlegetésével.«

Nem a Kisfaludyék könnyü sikereire gondol itt Katona? Mert
kétségtelen, hogy Kisfaludy teljesen kora izlését szolgálta:
hazafias, kellemes és édes volt. Megértette mindenki. Nyomában
járt a diadal. Kortársa, Katona pedig magára hagyatva állt sulyos
tartalmával, mint egy számkivetett fejedelem, – mint egy zord, de
kincsetrejtő bérczekkel elboritott sziget, melyhez csak hullámok
csapódnak, de hajó nem közeledik. Éppen saját értékének teljes
és komor tudata teszi végtelen szomorúvá és megrázóvá az ő
tragédiáját. Mi az ő műve? A dráma legkezdetlegesebb formái
közt egy századok számára épitett erős idom; a laza tákolmányok
közt egy megbonthatatlanúl szilárd szerkezet; a fecsegések zajában
egy hallgatagon is élő, soktitokzatu tartalom. Nehézkes és darabos,
de durva kérgében gyémánt a mag. Eredetisége: szokatlan, jellemei
szertelenek, stilje: láz, de az emberi lélek örvényeinek mély
zaja, szenvedély, harsog ki belőlük oly hazafiság kiséretében,
mely nem jelentéktelenebb itt, mint az azt tolmácsoló művészet. S
mi a hatása? Teljes hatástalanság. Később is, midőn a harminczas
években, a költő halála után, végre szinre kerül: a kritika
megtagadja tőle a fönséget, elitéli az »asszonybecsmérlések«
miatt, hibáztatja hőse határozatlanságait s a »miveltebb
érzésüeket« kellemetlenül érintő »nyerseségei« miatt ezt a
remeket »aljasabb szinpadra« utasitja.

Az volt a főbaj, hogy nagyon megelőzte korát és nagyon magasan
állt fölötte. De az »idők árja« mindjobban emelkedett s
lassanként fölemelte a magyar közönséget is e műremek
magaslatáig. A forrongó közhangulat, a folytonos munkában izmosodó
nemzeti élet s a romantika nagy átalakulásokkal járó győzelmei
nagyot változtattak az irodalmi izlésen is. Bánkbánt, a XIII.
század oligarcháját, erősen kiélezett nemzeti s egyéni
vonásaival kezdték mindjobban megérteni, – mind közelebb jött a
multak távolából s hatalmas arányaival végre egészen belelépett
a jelen történelmébe, hogy két állandó érzésnek – a
királyhűségnek s a nemzeti elkeseredésnek – fölrázó szavú
tolmácsa legyen. Többé nem volt idegenszerü, nyers, de mindenki
által megértett, erős. Szenvedélyének heve átjárta a sziveket
és a velőket. Végzete megdöbbentett. A lágy idomok után ugy
nyomakodott a szinre, mint egy művészi érczminta, mely a
halhatatlanság számára van alkotva. Elérkezett a nap, midőn a
nemzet nyilván láthatta: mit nyert e műben s mit vesztett szerzője
kora halálával.

És nem képzelek dicsőbb elégtételt, szebb koszorút, mint aminőt
Katona szellemének az idő adott. Az egyszerű kecskeméti sir minden
rögét virágokkal boritja el a nemzeti hála s immár mindnyájan
tudjuk, hogy Bánkbán szerzője holtan is az örök élet osztályosa.
Művészete tisztán ragyog fölöttünk, mint a nap és nyugodtan,
mint az – igazság.



IV IRODALMI TÁRSASKÖRÖK 1810–1830

Nem lesz érdektelen ez alkalommal egy futó pillantást vetni azokra
az irodalmi társaskörökre, melyek e század első negyedében benső
szükségből s hazafias czélzatosságból alakultak a majdnem
egészen német szellemű fővárosban. Kisded szigetek ezek az idegen
műveltség tengerében, – apró vázok a nagy sivatagban, de a
bennök megnyilatkozó lélek által a fejlésnek indult magyar
irodalomnak egyuttal igazi mentsvárai. Szent és erős tüzhelyek,
melyeknek nyájas világa az örömtelenül révedező s bolyongó
irókat szeretettel vonja magához. Itt találjuk őket lelkes
csoportokban, egymás mellett fölmelegedve, tünődve, vitatkozva, –
mérlegelve a multat, a jelent és terveket szőve a jövő számára.

Mily biztató, bátoritó zaj ez a gróf Teleki László házában!
Termei nyitva állnak tudósoknak, iróknak egyaránt, – mindenkinek,
a ki szivén hordja a nemzetiség ügyét. Maga a házigazda nemcsak
rangban előkelő, de szellemben, tudásban is. Az akadémia
eszméjének egyik buzgó apostola, világlátott, nagyismeretü ember.
Körülötte nyelvészek, historikusok, theologusok, költők. A nagy
amateur: Jankovich Miklós, az uj csapásokat kereső, lánglelkü
történetiró: Horvát István, a tudós Fejér György, a vidám
kedélyü Szemere Pál s a mindig elmés Fáy András. Nagy és heves
viták folynak. Amott a régi történet irányairól van szó s a
házigazda eleven eszü fia – a még ekkor fiatal Teleki József –
később az akadémia méltó elnöke, mindenkit bámulatra ragad
talpraesett megjegyzéseivel; emitt Csokonai vagy Himfy elsőségéről
beszélnek és az aesthetikus Schedius jobb sorsra méltó kitartással
védelmezi az objektiv költészet előnyeit. Éles és sima,
szenvedélyes és higgadt hang váltogatja egymást. Nagyobb baj
azonban nem esik senkiben, s ha megjelenik a szeretetreméltó
háziasszony, kit már Kazinczy is rajongással emleget, akkor a
viaskodó felek közt egyszerre szent a béke. Mert ez a nő
tüneményes asszony, kiváló szellem, a ki elbűvöl és hódolatra
késztet mindenkit. »Soha nőben – irja Toldy Ferencz, a magyar
irodalomtörténet atyja s egyuttal ez idők leglelkesebb krónikása
– soha nőben ennyi észt ily kedélylyel, ennyi méltóságot több
kellemmel, a legforróbb hazafiságot ily európai kulturával
egyesülve nem láttam. Ez gazdaggá és tanulságossá tette
társaságát, mely felett igénytelen könnyüséggel, természetesen
uralkodott.« Bájos és sugárzó leány, akivel beszélni, eszmét
cserélni fölemelő és nemesitő élvezet. Szép lelke tartalmát egy
császárné, Karolina Auguszta is méltányolja, a ki levelez vele;
benső barátságban van a nádornéval; a szegények, kikre egy
milliót költött vagyonából, imába foglalják a nevét s mikor
meghal, az akadémia csak úgy meggyászolja, mint bármelyik jeles
tagját. Lelke ennek a kis körnek, mely eszméket gyujt föl a
közélet sötétjén.

Hát a jó Kulcsár István háza! Ez volt még csak a tarka-barka,
patriarchalisan vegyes tanya! Nem kevésbbé mozgékony, mégis más
jellegü, mint az előbbi. Maga Kulcsár kissé ósdi, de nem
korlátolt s hazafiságban mindenkit felülmuló. Az egyetlen pesti
hirlap szerkesztője s ezzel az irói világ egyik központja.
Buzgató, áldozatkész úri ember, minden czélra törő idea
pártfogója. Háza hasonlitott a méhkashoz, melybe az irodalom méhei
összegyüjtik a nemesebb törekvések és gondolatok szinmézét. A
régi és uj gárda találkozó helye, mely élettől zsong. Itt
heveskedik a merész ujitó: Helmeczy Mihály az ósdiak
nyelvészével: Beregszászi Pállal. Az ötletes Sebestyén Gábor itt
mondja el legjobb adomáit; Gombos Imre, az »Esküvés« népszerü
irója ide menekül hivatalos vesződségei után. Töltényi
Szaniszló itt mond anathémát a mithológiai képekre s olvassa fel
egy-egy szonettjét, mely tele van mithológiai képekkel. Tóth
László itt osztja fel lelkesedését a görög és magyar versek
közt; Horvát István hires »Rajzolatai«-nak ötlete itt pattan ki.
Néha megjön ide szent magánya berkeiből a tisztes aggastyán,
Kazinczy Ferencz is, s Kisfaludy Károly nagy neve nem kevésbbé
kölcsönöz fényt ez érdekesen vegyes társaságnak. Ez volt minden
irodalmi terv megvitatásának központja s ha valami derekabb eszme
vetődött fel: az hamarosan megkapta itt a tettek formáját. A pesti
állandó szinház ügyét itt tartották folyton ébren; itt
érlelődött meg a »Tudományos Gyüjtemény« folyóiratának
gondolata, sőt az uj korszakot nyitó Auróra alapitási terve is.

Csak egy baj volt. A házban nem volt virág: hiányzott a nő. Ez
egymástól nagyon is különböző elemek nyers vitáit nem enyhitette
a női kedély mosolya. E szigorú és indulatos lelkek minden derü
nélkül dulakodtak a theoriák ködében, nyelv dolgában
túlkonzervativek voltak s a költészet iránt, melyet mint nemzeti
ügyet támogattak, nem volt erősebb érzékük. Sok jóravaló dolog
történt itt, sok derék tett indult innen ki, de maradt egy
eredménytelenség, egy mulasztás is: ez a kör nem hatott az _izlés_
nemesbitésére.

Üditőbb és verőfényesebb levegője volt a vidám, élczes,
melegkedélyü Vitkovich Mihály háza tájának. Ez volt az akkori
»bohémek« igazi tanyája. Itt már nem az örökös, zord vita
járta, hanem az eleven, fordulatos beszéd, melynek ötlet és
elme-él volt a fűszere. Ebben a körben a költészet uralkodott.
Maga a házigazda is költő, a ki népdalokat ir s pompásan
forditgatja a szerb hősregéket, melyek először irányozzák a
közfigyelmet a dalos nép költészetére. Szereti a zenét és
énekel. Bájos felesége van, akinek lénye derüt sugároz a vendég
homlokára. Itt nemcsak találkoznak az irók, de mulatnak is. Maguk a
tudósok szinte átalakulnak, másokká lesznek e mozgalmas és friss
légkörben. Horvát István Teleki Lászlóéknál hagyja minden
tudományos gondjait s itt beáll poétának: verseket olvas,
deklamál, sőt három éven át csinálja a Dámák Kalendáriomát.
Később, öregedő korában, is idejön visszaifjodni. A Toldy Ferencz
által megrajzolt képekben szinte magam előtt látom ezt a lelkes
kört, melyben Kölcsey az első magyar románczot szavalja el, Fáy
András kiadatlan, dévaj, ifjukori verseit, Gombos Imre pedig apróbb
vigjátékait, melyek sohasem láttak nyomdafestéket. Hallom a
tetszés zaját, a tapsokat, a csengő kaczajt, mely e felolvasásokat
kiséri. Hubay Józsefet, a merész múzsafit, majdnem minden
mozdulatával meg tudom figyelni, a mint önérzetesen kiáll a terem
közepére s tagolni kezdi ódáit, melyekben ragyogó gondolatok
vannak ugyan, de – Szemere fölkél helyéről s
gúnyosan-ünnepélyes bókkal üdvözli őket, mint »nagyrabecsült
régi ismerősöket« a Csokonai és Berzsenyi ódáiból. S a
meglopott dicsőség merész hangjai egyszerre falrengető hahotába
vesznek.

Értem, hogy az öreg Virág Benedek nem kiméli a fáradságot s
koronkint átutazik Budáról e vidám pesti körbe. Mindig a
legmélyebb tisztelet tárgya itt. Névnapját – mint Kazinczyét is
– megünneplik s ha távozik, a háziasszony lekiséri a kapuig és
kezet csókol neki. Mindezek nem csinált, nem erőszakolt dolgok, de
az irodalom és költészet szeretetéből fakadó gyöngédség.
Lelkesedés, szellem, meggyőződés hatja át ezt a kis kört;
tehetség és izlés irányitja. Csak az a Kisfaludy Károly ne
figurálta volna ki Perföldy-jében (»Kérők«) a kör egyik
tekintélyes tagját, Nagy István jogigazgató uramat, a házi gazda
jóbarátját! de a baj megtörtént s ez erősen bontogatni kezdte az
eddigi szép öszhangot. Az életbemarkolásnak annyi szabadságát,
mennyit Kisfaludy gyakorolt, nem tudta ez a patriarchalis erkölcsű
kör megbocsátani s mint Bohémiában rendes végzet: végül itt is
összezördültek.

– No jól van! Sorba szinpadra hozlak benneteket! fenyegetődzött
Kisfaludy s ott hagyta a társaságot.

Az öregek mindjobban vénültek, a közszellem mindjobban ifjodott. A
kéthetenkinti összejövetelek mind gyérebbek lettek s lassankint
csak az évi Mihály napra szoritkoztak. Vitkovichék régi
kastélyháza elcsöndesedett s küszöbén a poétákat a prókátorok
és kliensek váltották fel. Hiába, mindennek, a mi szép, jó:
gyászsorsa, hogy rosz véget érjen!

Kisfaludy már ekkor elég erős volt arra, hogy egészen a maga
lábán járjon s az _Aurórával_ amúgy is természetes központja
lett az irodalomnak. Régi és uj irók immár csak köréje
csoportosulhattak s ha Kazinczynak megvolt régebben a maga hivatalos
és félelmes triásza Vitkovichban, Szemerében és Horvátban: most
neki is megvolt Bajzában, Vörösmartyban és Toldyban. Uj irányokat
hirdettek és uj szellemben cselekedtek. Művészet, irodalom volt
minden gondjuk; politikai vitákat ritkábban folytattak. Bővíteni a
költészetet, a tudománynak alapokat vetni: ime, főtörekvéseik.
És egy napjuk sem mult el tétlenül. Ha az öregeknek valami nem
tetszett: ez csak egy okkal több volt nekik, bebizonyitani, hogy az a
nemtetsző dolog tulajdonképpen életrevaló gondolat. A haladó, sőt
immár szárnyaló kort többé nem lehetett megállítani.

Nemes versenyben égett ez a kis kör s eszméivel erősen kihatott a
közre. Összejöveteleit mindaddig Kisfaludy lakásán tartotta, mig
egyik kiváló, rokonszenves és nagymíveltségü tagja, Bártfay
László meg nem nősült. Ekkor aztán, a huszas évek vége felé,
úgy, a hogy volt, áthurczolkodott az Auróra-kör az ő kényelmes
és barátságos termeibe. Bártfay nemcsak házigazdája, de
valóságos elnöke volt e szabad társaságnak. Sokismeretü, puritán
jellemű, az irodalomért fennen buzgó, szerény és előzékeny
modorú férfiu, a ki maga is irogat, verseket, novellákat,
szindarabokat, történeti, heraldikai, jogi czikkeket s pihenésül
Tacitus Agricoláját forditgatja. Mint gróf Károlyi György
titkára, módjában áll estélyeinek külsőleg is megadni a fényt,
de sohasem a pompázás kedveért. Tetőtől-talpig úri ember, a kinek
izlésében és itélő tehetségében mindenki megbizik.

Felesége, a szép Jozefine, előkelő nevelésü, lelkes nő volt,
finom és gyöngéd, vidám és elragadó. A nemzeti irodalomban
teljesen jártas s barátja a kör minden tagjának még mielőtt
találkozott volna velök. Nemes valója hóditott, erényei
megszerettették. Toldy azt irja róla: »őrszellem volt, ki e szép
kör érzései és tevékenysége felett észrevétlenül s mindig
nemesitőleg lebegett«. Kölcsey »kevélykedő örömmel« emlegeti
övéinek, Kazinczy a »legszentebb hűséggel és hálával«
emlékszik róla leveleiben. Senki sem volt boldogabb, mint ez a kedves
asszony, midőn látta, hogy háza az élő irodalomnak valóságos
műhelye s hogy szellemével ő maga is nemesitőleg kihat rá. És
senki sem volt szomorubb, mint ő, ha félreértés, heveskedő viták,
elvi összezördülések meg-megbontották egyesek közt az öszhangot.
A személyi sértődéseket meg tudta érteni, de kevésbbé
törődött velök mint magával az irodalommal. Tekintete mindig a
legmagasabb eszményen függött s a kör tagjainak tekintetét is arra
irányitotta. A csipős és gyakran erős polémiák közben sok sebet
meggyógyitott, sok indulatot mérsékelt s legtöbbször neki volt
igaza. Vezető lelke fényből, kellemből állt s úgy hatott mint a
jótétemény. »Nem volt Ninon de l’Enclos vagy Madame du Bruage –
irja róla szalonjának legmegbizhatóbb krónikása – amaz egy
bájos, de frivol, ez szabályos és hideg irodalmat csinált: ő
körülötte a lángész is érezte a határt, melyet nem szabad
túllépnie.«

Igy működött és virágzott ez a kis, de sokfényü kör Kisfaludy
Károly haláláig, mely első gyásza volt. A csapás váratlanul
jött és nagy fájdalmat okozott. A mester távozott el tőlük.
Emlékét nem örökithették meg méltóbban, mint a hogy tették:
tovább haladtak az ő szellemében. Mihelyt kissé fölocsúdtak:
elhatározták, hogy folytatni fogják az Aurórát meg a Kritikai
Lapokat. Később meginditották a Figyelmezőt meg az Athenaeumot,
melyek vezető organumai lettek az uj iránynak. Majd megalapitották
az elhunyt költő nevét viselő Kisfaludy-Társaságot, ezt a
nagytekintélyü szépirodalmi intézetet, mely ma is virágzik s
melynek, többek közt, a magyar Shaksperet és magyar Molièret
köszönhetjük.

Aztán – egymásután dőltek ki a sorból és hullottak el a
jelesek, a dicsők, lelkesek; Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza,
Bártfay, Szontagh Mikor a ház édes asszonyát temették: a koporsót
az Auróra-körnek már csak egy tagja követte, Toldy Ferencz. Azután
ő is csöndes ember lett.

Megilletődve állok a lezajlott élet e visszaverődő képei közt
és szinte elfogódik a szivem. Az a szeretet, mely egykor szinezte, az
a lélek: mely egykor átmelegitette őket: régen kilobbant s nekünk,
késő kor iróinak, örökül, fájdalom, csak a személyes hiuságok
és a szertelenség maradt.



V VÖRÖSMARTY 1800–1855

Mialatt a magyar közéletben mindnagyobb hullámokat vetett a
politikai és társadalmi reformok szükségérzete s az eddig kivivott
eredmények új korszak biztató jelének voltak tekinthetők: távol
az országos mozgalmaktól, de ezek hatásaitól tüzelve, a bonyhádi
erdők szálfái alatt méla ifjú bolyongott magányosan s
képzeletében a régi dicsőség képei rajzottak fel pompázón és
hatalmasan. Úgy érezte, hogy lelke zajával bele kell vegyülnie a
megindult nemzeti mozgalomba s a »riadó, vak mélységet« fel kell
vernie dala tárogatójával. Ezt az ismeretlen lángelmét, ki még
ekkor maga sem sejtette, mire van hivatva: _Vörösmarty Mihálynak_
nevezték.

Nem kutatom: kitől tanulta azt a hódító merészséget s azt a
diadalmas magyar nyelvet, melyen nagy kompozicziójában, a »_Zalán
futása_« czimű eposzban megszólalt. Valószinűleg lelke tanította
meg rá, mely csordultig volt a reménytelen szerelem el nem sirt
könyeivel s az aggódó honszeretet heves fájdalmaival. Bizonynyal
költőnek született, mert mélyen érző, nagy szive volt s izzó
képzelődése, és nyilván birta azt az adományt, hogy mindazt, amit
képzelt, imponáló hatású képekben jelenítse s mindazt, amit
érzett, tündöklő nyelven fejezze ki.

Nem akart műremeket alkotni, csak egy lelkes, fölrázó szózatot
intézni elhanyatlott nemzetéhez. A honfoglalás nagy jelenetei
lebegtek lelki szemei előtt. Árpád dicső és győzelmes csatái
akkor, midőn a vérrel szerzett hazát végpusztulástól féltették
a nemzet legjobbjai. Valóban, »Zalán futásá«-t a kor hangulata
szülte. Ez az ősidőkből feldübörgő történelem, ezek a fél
föld homlokán végigtomboló hősök villámló kardjaikkal és
rettentő buzogányaikkal éppen jókor jelentek meg a »tehetetlen,
puhaságra serényebb kor magyarjai előtt. Megjelenésük élő
tiltakozás volt minden gyávaság ellen s ha ki továbbra is
tétlenkedni mert volna: robogásuk süvöltő szele menthetetlenül
magával sodorja, mint a pelyhet. E felséges vizióban megelevenített
árnyak mintha sirjaikból keltek volna fel, vagy, nemzetük
veszedelmét látva, a »hadak útjáról« szállottak volna le:
szemkápráztató tömegekben, versengve siettek a dülő magyarság
oltalmára. Nem puszta látományok, hig levegő testetlen testei, de
termékenyítő eszmék képviselői voltak ők, kik ellenállhatatlan
erővel akartak részt venni késő utódaik most megindult harczában,
az új honfoglalás dicső munkáiban.

Ebből a szempontból kell megitélni e művet, mert csak így lehet
megérteni korára tett rendkivüli hatását. Egy lángszellem
megnyilatkozása, egy nagy sziv túláradása ez. Maga a történeti
tény – a honfoglalás ténye – a hagyományok és mondák
halavány világánál kevésbbé volt oly lélekemelő látvány, mint
e hatalmas képzelődés villámlásai között. Mit a szerkezet
lazasága, a cselekmény szétágazása, a naivnak és az epikai
nyugalomnak mellőzése, az allegoriákká finomított hitregék, a
lirába olvadó részletek s a ködbe vesző alakok! Hiszen –
kivételesen – éppen a szigorú s objektiv művészet hiánya volt
az, ami lehetővé tette, hogy ez a hősrege igazán lelkesítsen,
tüzeljen és fölrázzon. Ha mi hiánya volt: ma tisztán látni
mindet, erényei azonban kevésbbé szembeszökők ma, midőn ama kor
mozgalmait és törekvéseit immár régen meghaladtuk. De annyi
kétségtelen, hogy – visszatekintve amaz időkbe – irigylésre
méltó közönséget látunk e mű előtt: az egész nemzetet, mely
hódolattal és csodálkozással hallgatja egy eddig soha nem hallott
felséges, erős, szivet és lelket magával ragadó magyar nyelv
zengését, – a régi nyelvkincsből megteremtett új, merész s
mégis mindenki által egyszerre érthető költői nyelvet, melyen
aztán később Széchenyi is joggal hangoztathatja, hogy
»Magyarország nem volt, hanem lesz«.

Kisebb epikumai – _Cserhalom, Eger, Magyarvár_ – túlnyomólag
szintén hazafias czélok szolgálatában állanak. Hősi epizódok,
melyek nem annyira szerkezetük szilárdságával s jellemzésük
biztosságával imponálnak, mint inkább előadásuk szokatlan
bájával és erejével hatnak. Ez a szines, gazdag stil már magában
véve is oly művészet, hogy szinte elfeledtet minden egyéb hiányt.
Ragyogó részletek állanak előttünk, melyek páratlanok a maguk
nemében. A fantáziának és ihletnek oly bujasága ez, – oly
tékozló pompája és tömege a virágoknak, hogy kompoziczióinak
egyetlen hézaga sem marad szin és fény nélkül. Minden csonka
oszlopra, tört falra, párkányrepedésre fölfut a repkény, s
csodálatos kék- és pirosszirmú virágkelyhek csilingelnek a
szakadékok felett. Egy részük – _Tündérvölgy, Délsziget_ –
egészen fantasztikus, mintha a költőt álmok vezetnék a valóság
mesgyéi közt s csak abban a világban tudna gyönyörködni, melyet
saját képzelete alkot. A létező szinte szegényes, kopott,
nyomorúságos neki. Oly dús ifjúsága, annyi költői kincse van,
hogy, mint egy mesebeli herczeg, szakadatlanul szórhatja lobogásának
szinaranyát a valóság fakó jelenségeire. A történelemből is
csak azokat a szálakat veszi kezébe, melyeket fantáziája
szövőszékén sugarasakká sodorhat. Fény a levegője, szin az
élete, mély és benső elragadtatások, halluczinácziók az
ihletői. Mindjobban közeledik a fenség birodalmához. Annyi izgalmon
és megrázkódtatáson megy keresztül, hogy végre hozzáedződik az
előadás epikai nyugalmához. Eddig lelkesítették tárgyai, de
egyúttal uralkodtak is fölötte, és vitték magukkal. Most hirtelen
megváltozik a helyzet s föltétlenül ő uralkodik mindenen. A _Két
Szomszédvár_-ban előáll a művész.

Nagyon sokszor olvastam ezt a csodálatos költeményt, mely talán a
mi egyetlen valódi hexameteres eposzunk, s amikor a magyar nyelv
szinező erejében, ünnepélyes és hatalmas zengésében
gyönyörködni akarok: újra meg újra előveszem s még sem tudok
betelni vele. Ez a zord középkori történet, nagyszerű
szabálytalanságaival és alakjainak szertelenségével, páratlanul
áll elbeszélő költészetünkben. A költő képzelődése oly
mélységek fölött jár, hogy lépten-nyomon lezuhanástól kellene
féltenünk, ha nem lángelméje kalauzolná a meredélyeken. A
pusztító, mindent elseprő szenvedélyeknek mily rettenetes vihara
tombol végig e hexametereken! Ez a két komor szomszédvár, lakóinak
egymás romlására törő boszujával; e vad párharczok, melyeknek
kelevész-csattogása s kopjasüvöltése szakadatlanul zúg az éjjeli
környéken, Ság puszta határán; a megtorló harag, a fogyni nem
tudó düh e bősz lihegése, ez az öldöklés, mely nem szűnik, ez a
vér, mely mindig foly: mindez a borzasztóan szép, a megrendítően
fenséges hatásával borít el bennünket. Itt nincs semmi
vigasztaló, csak a művészet ereje, mely teljes, s az általa
felkeltett illuzió, mely egész és igaz. Szinte lélegzetfojtva
olvassuk e félelmes nyugodtsággal ömlő, szomorúan búgó, sirámos
hősi hatosokat, melyeken mindvégig áthangzik a fegyverek döngése s
a fájdalom üvöltése. Az olvasó szinte tehetetlenné válik e nagy
és biztos művészettel szemben s nem igen jut neki más szerep, mint
átengedni lelkét az ellenállhatatlan hatásnak, az ámulat
sodrának, mely itt egyúttal a Vörösmarty tündöklő tehetségeinek
érezhető mértéke is.

Ez a négy ének a legtermészetesebb, de legvadabb szenvedélynek: a
retorsiónak tragédiája elbeszélés alakjában. Tihamér, diadalmas
harcz után, haza érkezik várába, melyet földúlva talál. A
szomszéd Káldorok egy »hittelen« éjjel kiirtották egész
nemzetségét, a Sámson-ház minden emberét. Vérük még ott
feketéllik a falakon. Az utolsó sámsoni sarj zúzottan áll a
szörnyű vértor helyén s megtépett haját felszórja az égiek
ellen. Majd leöli hadi ménét, megfejti, darabokra szeli a
véreveszett húst s a lélekijesztő csendben, a lángok rőt
világánál, hervasztó könyek közt lakomáz, – szomorú vendége
magának. Minden gondolata a boszu. Fölkerekedik, elmegy László
királyhoz, a ki fölhatalmazza, hogy a Káldor-ház tagjait egyenként
párbajra kihivhassa. S megkezdődik a bajrahivást jelző rémkürtök
rivalgása, a rettenetes öldöklés mozgalmas, vad és változatos
rajzai, melyek a Káldor-család teljes pusztulásával végződnek.
Levágott fejeik kiszegezve a sámsoni vár kapujára. Csak a
Káldor-leány, a szép Enikő marad sértetlen, de a romlás őt is
sirba dönti, és Tihamér, Enikő szomorú árnyától űzetve,
világgá bújdosik, sivatag bánatával.

Ime, a mese. Az én előadásomban valószinűleg hihetetlen, de
Vörösmarty előadásában el kell hinni. Ez az ő művészete.
Merész képzelődése nem ismer korlátot, nem lehetetlenséget:
túlrepül minden határon s szárnyain magával sodorja az olvasó
képzelődését is. Nézzük csak a _Túlvilági kép_-et, melyben egy
szenvedélyesen szerető ifjú megöli hűtlen kedvesét, s mikor már
a sir takarja: fölássa a koporsót. Süvöltő viharban, vészszórta
hajjal áll a földúlt sir felett. A rohanó felhők közül haragban
égő csillagok néznek le rá. A koporsó megzörren s lejebb-lejebb
sülyed a föld mélyeibe. Az ifjú utána – keresztül a
felszaggatott föld százrétű kebelén, a fel-feltünedező koporsó
nyomán, a gömb tulsó feléig, ahol új világ, új élet, dicsőbb
ég, dicsőbb nap köszöntik. Itt feledésbe vész a mult, a koporsó
zára magától fölpattan s kikél belőle a hűtlen kedves
csodaszépen, tisztán, szűziesen. – Csak egy lázbeteg álma, ki,
midőn fölébred: mellette áll hű nője s homlokáról gyöngéd
kezekkel törli le a verítéket. De hogy van ez képzelve és megirva!
Igazán, nem lehet eléggé ámulni, hogy ily költemények nem keltik
fel valamelyik festőművészünk becsvágyát s maig is
illusztrálatlanok. Szánalmas koldusság a kincsek között.

Vörösmarty a _Két Szomszédvár_-ral befejezte epikai
pályafutását s azontúl visszatért első szerelméhez: ereje s
ideje java részét szinműirásra fordította. Három történelmi
drámát, négy tragédiát, egy vigjátékot s egy tündéries
szinművet irt. Mit mondjak e kifogástalan jambusokban ömlő, szép
beszédű drámákról, melyek csak névleg azok, egyébként
dramatizált történelmi képek és nagyon ismert motivumokból szőtt
végzettragédiák, szóval, tehetségének legszegényesebb
alkotásai?! Hiába minden költői cziráda! Ez az atya, aki ártatlan
gyermekeit kitéteti s később beleszeret saját, ismeretlen
leányába, felnőtt fiát pedig – tudata nélkül, hogy fia –
meggyilkoltatja: nem hat meg és nem is borzongat többé senkit. Az
akadémia koszorúja régen lehervadt erről a _Vérnász_-ról, épp
úgy a többiekről is (_Salamon_, _Bújdosók_, _Kincskeresők_,
_Marót bán_, _Áldozat_, _Czillei és a Hunyadiak_) az élet minden
virága. Képek, melyekről a szin elszállt, csak a festő neve maradt
a vásznon. De ma éppenséggel nem csodálkozunk azon, hogy
Vörösmarty, aki az epikumban hozzászokott a kényelmes, széles
előadáshoz, emellett erősen lirai temperamentum is: derekas
drámákat nem alkothatott. Nehézkes. Nincs biztos szerkezete, elég
leleménye, hiányoznak jellemei s a szépen ömlő jambusok nem a
dráma nyelvét görgetik. Nemesebb stilre tör és érzelgős lesz,
erős akar lenni s a rhetorika hideg páthoszában gyöngül el. A
_Fátyol titkai_, mint vigjáték, ugyanezeket a hiányokat tárja
föl. Csak a tündéries, bájos drámai játék: _Csongor és Tünde_
kivétel. Ez egy XVI. századbeli magyar költő, Gyergyai Albert
_Argirus_ királyfiról szóló verses munkájának anyagából
szövődik, de egészen szabadon. Tárgya: a küzdő szerelem diadala
minden akadályon, egy fantasztikus világ jelenetei közt megrajzolva.
Korlátlan, csapongó, szeszélyes, mint egy drámai formában
rakonczátlankodó dithiramb, de szines, ötletes, czélratörő. Az
ideális szerelem tündérkedése a reális szerelem józanságának
humora mellett. Ég és föld bájos ölelkezése játszi tréfák,
pajzán gyöngédség, mély reflexiók – az emberi érzelmek ezer
virága s tengernyi fénye közt. És milyen nyelv tolmácsolja ezeket
az édes bohóságokat! Egyetlen a maga nemében. Tisztán, büszkén
és biztosan zengő magyar ütemei amily röpkék és pompázók, épp
oly jellemzetesek s költői nyelvünknek teljes diadalát
ragyogtatják.

A drámairó Vörösmartynál sokkal nehezebb feladat hű képet
festeni a lirikus Vörösmartyról. Mert, igazában véve, ő mégis
mint lirikus a legnagyobb. Fejedelmi sorban áll, birodalma szinte
határtalan. Ameddig a mult hatásai alatt áll: egyenetlen erejű,
mihelyt felszabadul e hatások alól: mindenkinél erősebb.
Lirájának sok szép virágát legázolta az idő, de ami megmaradt,
még mindig tündöklő sokféleség, tömérdek gyönyörűség. Alig
van költőnk, aki szélesebb körben működött valaha. Az egyszerű
daltól az összes lirai műfajokon át az eposzhoz hajló lirai
beszélyig mindenben mutathat föl valami derekasat, sőt
tökéleteset. A tárgyak és formák, a hangulatok és érzelmek
ezerszinű változatossága ez. Gyöngéd és mély, megható és
fölrázó, ahogy neki tetszik. Olyan hangszer van a kezében, melyben
minden érzelmi árnyalat megtalálja a maga húrját s éppen azért
zeng tisztán, bűbájosan és erősen. A _Szózat_ költője, aki
milliók szivét hozza rezgésbe! A hazáját aggódva szerető
magyarnak azokat a sajátságosan édesbús, nemesen komoly,
szélsőségek – kétségbeesés, remény – közt hánykódó
hangulatait, melyekben századok történelme zokog föl: – nem, ezt
senki sem volt hivatottabb himnuszszá, nemzeti imádsággá
örökíteni, mint Vörösmarty. A magyar lira kicsiben a magyar
hazafiság története. A _Szózat_, a reformkorszak ajkain, annak
összefoglalása; multak, jövendők mérlegelése a köztük tusakodva
álló jelen lelki hullámzásának, egy egész nemzet
közérzületének ünnepélyes megnyilatkozása. Sőt több. Az ezer
viszontagság közt megedződött s élethalál-harczra kész nemzeti
akarat férfias felkiáltása. Az a dicső szó: _rendületlenül!_
egymagában véve annyit ért nekünk, mint a francziának a
_Marseillaise_, az angolnak a _Rule Britannia_, mert ez a kellő szó a
kellő időben volt kimondva. Az egész nemzet meghallotta. Éltető
és fölrázó erejéből azóta sem veszített semmit. Ahol
megzendül: ott ünnepi hangulat árad el a lelkeken s dallama
zsolozsmájában egybeforradnak a szivek, mintha a történelem intő
szózatát hallanák, mely a pártoskodó magyarnak minden balszerencse
közt az összetartást hirdeti. Valami szent, magasztos, mélyen
megillető, minden időket átölelő érzés buzog benne, halhatatlan,
mint az a forrás, mely szülte: a hazaszeretet.

Másoknál tán divat a hazafiság, Vörösmartynál meggyőződés.
Nemzete iránt nem elfogult, hibái előtt nem huny szemet, de, mint
Széchenyi, közbe-közbe méri az erejét is. Erélyesen és
ünnepélyesen tud korholni, ha kell, gúnyolódik is, de mindig az a
czélja, hogy fölemeljen. Jól látja azt a bús magyart, aki Sors
asszony előtt _(A sors és a magyar ember)_ esengőre fogja a
beszédet s olyan fényes plasztikával állítja elénk, hogy szinte
szobornak nézzük. Félvállán ócska mente, oldalán rezes kard,
üstöke hátra kötve, akár a buzogány. Rég ült lovon, de vén
bokáin azért az elpártolt idők sarkantyúját pengeti. Érdekes
patinában, szomorkásan áll a szeszélyes istennő előtt s a szája
sirásra ferdül. Mi baj szivem, magyarkám? – kérdi tőle Sors
asszony gyöngéden. – Mondd el csak hamarosan: mi kéne még, ha
volna? _Kell egy pipa dohány?_ A búsmagyar aztán mindenféle jót
és bolondot kér az istennőtől, mit az, csak hogy végre lerázza a
rozsdás daliát, meg is ad neki. De hát nincs a sok áldásban semmi
köszönet. A békét arra használja föl, hogy nem dolgozik, a
csöndes háborút arra, hogy egymást öldösi. Országa visszafordul
Árpádék korába, s mint »regényes, szép vadonság ásít az ég
felé«. Maga Sors asszony is megsokalja a szánalmas visszaesést s
új alkuvást kinál. De a magyar föleszmél, lehányja régi bőrét,
pusztán de ifjan áll s büszkén veti oda: »Asszonyszemélyre
többé nem bizom hazám dolgait. _Magamra vállalom, amit még tenni
kell!_« Nem a Széchenyi szellemében van ez gondolva? Ennek a
találó iróniának okvetetlenül hatni kell. Ez a kor lélegzete.

Ime, a költő magyarja kilép korlátoltsága szűk köréből s
Vörösmarty felfogásában odasimul az európai eszmékhez. Kortársai
közül ki versenyezhet vele ebben a törekvésben? Az első lépés
dicsősége az ő nevéhez fűződik. Magasan áll, messzire lát és
művészetével tisztább ideáloknak áldoz. A szerencsétlen népek
számára mindig van egy-egy könye, az igazi nagyság számára
egy-egy koszorúja. Lelkében oly gondolatok forronganak _(Gondolatok a
könyvtárban)_, melyek az egész emberiséget érintik. Tudatában van
a költészet hódító hatalmának, s souverain büszkeséggel meri
kérdeni: Mit tudtok, ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés
nem játszik veletek?

S ő csakugyan mindent képzelődése fényében fürdet meg s kedélye
melegén tör keresztül, mielőtt formába öntené. A _Kis gyermek
halálára_ rendkivüli bájos alkotás, a _Merengőhöz_ mély
reflexiói fenségesek, _epigrammái_ legjobbak e nemben, _genreképei_
közt kitünőek vannak; a _Szegény asszony könyve_, melyben
jóságos anyja képét örökíti meg, műremek, _Hedvig_ csodaszép
legenda s a _Szép Ilonka_ megható története mindig megható marad.
De azok mellett a hangok mellett, melyek ezekben megcsendülnek, van
még valami diabolikus, valami démoni benne. Az a viharos páthosz,
ami a _Liszt Ferenczhez_, a _Keserű pohár_ meg a _Vén czigány_
czimű rhapszodiákban fölrí, a Paganini boszorkányos hegedűjére
emlékeztet. Valami nagy, nevezhetetlen, de mindig nemes keserűség
reszket az alaphangjában, mely – mintha nagystilű tragikai hősök
fakadnának lirai dalra – a szenvedélyek széles skáláján búgnak
keresztül s »egyszer fázunk, másszor lánggal égünk« mi is
mellettük. A szivében hosszú időn át összegyülemlett keserűség
egyszerre árad ki belőle. Egy-egy ilyen verse a fájdalomnak
valóságos szimfóniája. Félelmes tűz, melynél borzongunk. Nem
tudom, mennyiben van igazam, de nekem úgy rémlik, hogy ez a
sajátságos hang a régi rhetorika páthoszából áll elő s izzó
temperamentumában átnemesedve, indulatai tüzén áttisztulva, a
salaktalan, csengő érczet nyujtja, mely immár valami egészen más
mint az előbbi szürke keverék, valami egyetlen: egészen az övé.
Ezekben a lirai költeményekben bámulom az ő lirai nagyságát
legjobban. Kivételes darabok: nem találom a párjukat sehol. Tud
ahhoz, amit Berzsenyi követel a költőtől: a trombita
összeszorított hangján süvölteni.

»Mit a világ nekem, ha nincs hazám!« – sikolt fel a forradalom
lezajlása után s erős lelki rázkódtatások közt fordítgatja
_Lear_-t. Azután mindjobban fogy a napja, mindjobban fogy a bora, –
fáradt vállairól vén gúnyája leszakad – s az egész nemzet
gyászba borul, mikor sirjába roskad ez a sokzenéjű vén czigány,
akinél felségesebb nótákat széles Magyarországon nem muzsikált
senki sem.



VI KISEBB EPIKUSOK 1814–1834

E kor epikusai közül kétségkivül Vörösmartyé a pálma. Az ő
fantáziájának ragyogó röptével, költői előadásának művészi
bájával és erejével, szineinek pompájával és formájának
tökéletességével ez idő szerint nem kelhetett versenyre senki.
Országos hatású nagy költeménye, mely egyúttal a magyar
romanticzizmusnak is egyik legszebb diadala volt, szinte
fölöslegessé tette, hogy ezen a téren mások tovább
kisérletezzenek. Mégis, többekről kell itt megemlékeznünk, kik
köréje csoportosíthatók s részben megelőzték, részben
követték vagy utánozták.

_Székely Sándornak_ (1797–1854.), az erdélyi unitárius papnak,
meg volt az az érdeme, hogy _A Székelyek Erdélyben_ czimű, kisebb
méretű s ugyancsak az ősmondákhoz forduló epikai költeményével
útmutatója lett Vörösmartynak s képzelő tehetségét
fölgyujtotta. Ez a jól megalkotott kis mű, mely zengzetes
hexametereken ringatta a nemzeti mondákkal összefűzött s inkább
naivan elképzelt, mint népi hagyományokban élő hitregéket, az
újság és a frisseség hatásával hatott költőinkre. Valóban,
meséje oly egyszerű, hogy, ha maga a mű nem lett volna »csodálatos
sugallat« s a régi dicsőség iránti lelkesedés őszinte terméke:
alig kelthetett volna epikai érdeket. Az Atilla birodalmát romba
döntő végzetes harcz után Irnákot, bujdosó hunjaival, egy futó
csillag keletre vezérli, s istenük, a pásztornak öltözött Hadúr
segítségével, rábukkannak a székelyföld Tündérkertjére,
Alirán királyleány birtokára. Ennek kezét és országát a dák
fejedelem is szeretné elnyerni, de Irnák hősies csatában legyőzi a
vetélytársat, feleségül veszi a csodaszép, szerelmes
királyleányt s népével letelepszik a székelyföldön.
Vörösmartyra főkép azért hatott ez a költemény lelkesítően,
mert hangja új és merész volt. A nyelvnek és verselésnek e szines,
meleg ömlését, komoly erejét, a leirásoknak ezt a plasztikus
pompáját hasztalan kereste volna régibb költőinknél és hasztalan
azt a lelkes bátorságot is, hogy a hitregék hiányát a költő
saját képzelőtehetségéből merje pótolni, mint az itt történt.
Ez a kis költemény adott impulzust Vörösmartynak a _Zalán futása_
megirására s ebben a hatásban van igazi irodalomtörténeti
jelentősége.

Még a tizes években lépett fel _Zircz emlékezete_ czimű epikai
költeményével _Horvát Endre_, téti plébános (1778–1839.). Oly
tárgyat választott, mely költői alakításra szinte lehetetlen: egy
klastrom történetét. Nem is lett abból más mint krónikás vers,
egészében egy hexameteres rajzolat. De ezek a hexameterek
ünnepélyesen és szinesen, itt-ott férfias erővel hangzottak s
vonzón csillogtatták fel a magyar nemzet s egyház multjából
kiragadott képeket. A mult, a mult! Ebben élt ez a nemzedék, melynek
nem volt jelene s hite is kevés a jövőben. A kortársak szivesen
üdvözölték az új Virgilt, ki szerintük hivatva volt egy még
mindig hiányzó nagy epopéában megénekelni a honszerző Árpád
dicső tetteit, buzdításul a hanyatló nemzetnek. Horvát hozzá is
fogott költeményéhez, melyből az Auróra sietett mutatványokat
közölni, de a nagy mű kinosan és lassan készült. Lelkesedés és
önbizalom nem hiányoztak hozzá; Horvát büszkén vallja, hogy »az
eposzi formában egy európai epikus sem lép eléje«, de mindhiába!
Nem volt fantáziája és teremtő ereje a nagy alkotáshoz, s mire
költeménye elkészült: el is késett. A tizenkét könyvre osztott
hosszú eposz, mely a magyarok költözködését és honfoglalását
adja elő, költői felfogás és költői alakítás nélkül, az
antik eposzból kölcsönzött élettelen gépezet foszlányaival
gyarlón és szegényesen cziczomázgatva, terjengős, sivár és
száraz leirásaival, mesterkélten közbeszőtt epizódjaival
Vörösmarty Zalánja _után_ többé nem hathatott. Az akadémia ugyan
megkoszorúzta, de ez az elismerés inkább a kegyelet ténye volt mint
a lelkesedésé.

Szerencsésebb időben s több talentummal lépett fel _Czuczor
Gergely_ (1800–1866.), a földmives családból származott benczés
pap, aki _Augsburgi Ütközet_ és _Aradi Gyűlés_ czimű kisebb
epikumaival szintén megelőzte Horvát Endre Árpádját. Nyilván
látható, hogy az eposz mivelését, mely majdnem kivétel nélkül a
magyar történelem és mondavilág forrásaiból merítette anyagát,
költőink, így Czuczor is, korszükségnek ismerték fel, s mi sem
volt természetesebb, mint hogy hősmondáikat a magyar nyelven oly
hatalmasan és harcziasan zengő hexameterekben harsogták el. De
mintha a nagyközönség kezdte volna már kissé megsokallani ezt a
hosszantartó fegyverzörgést, ezeket a pusztító és vérengző
csatákat, melyek széles és terjengős jelenetekben szakadatlanul
zúgtak körülötte. Czuczor maga is érezhette a harczi motivumok
egyhangúságát, s legjobb, legkerekebb epikai alkotásában,
_Botond_-ban már egy egészen romantikus szerelmi történetet helyez
előtérbe, Botondnak menyasszonyáért, a rhodopei virágszálért,
vivott küzdelmét aránylag rövidre fogott s plasztikus erővel
megrajzolt párbajharczra redukálva.

Azok közé a költők közé tartozik ő is, kik jól látták koruk
elválását a régitől, de nem volt elég erejük széttépni minden
köteléket, mely az előző időszak törekvéseivel összefűzte
őket. Ime nála, a nép fiánál, aki a romanticzizmus újító
levegőjét szivja, megmarad a klasszikus forma s bizonyos merevség,
melyet sokáig nem tud levetkőzni. Szeretettel foglalkozik egy nagyobb
s szintén hexameteres eposz tervével, mely a nagy _Hunyadinak_, a
keresztény magyarnak világra szóló diadalait énekelte volna meg;
de életviszonyai megakadályozták abban, hogy ezt befejezze s hősét
dicső példaként mutathassa fel a megindult politikai küzdelem
élethalál-harczában. Csak sokat igérő töredékek maradtak fenn
belőle. Nagyobb alkotásoktól elvonták gyakori összeütközései
szerzete előljáróival, kik világias felfogásában, kedélye
megnyilatkozásaiban, sőt még büszke nemzeti érzésében is
veszélyeztetve látták a papot; majd tudományos elfoglaltsága s
később évekig tartó fogsága egy bátor hangú forradalmi
költeményeért.

Izgalmas, erős idők voltak ezek s a jövő munkájával elfoglalt
emberek mind kevésbbé értek rá, hogy hosszabb lélegzetű eposzokat
olvassanak. Ez a műfaj, czélzatos formájában, immár le is
játszotta a maga szerepét. Nem így a lira, melyet a romantika új
hangokkal, új tartalommal s az érzelmi árnyalatok egész rajával
bővített s így hatásaiban is megújított. Költőink, kik első
sorban lelkes hazafiak voltak, szivesen hódoltak a kor istenének, de
ez a kötelességbeli tény gyakran egyéniségük valódiságának és
őszinteségének rovására történt. Czuczor is – mért tagadnók?
hisz ma már tisztán látható! – inkább volt lirai mint epikai
temperamentum. A dal az ő igazi eleme. Azt mernők mondani: dalolás
közben találja meg önmagát. Ez a finom, könnyed és filigran
műfaj, mely Kisfaludy Károly kezében még minduntalan összetörik,
az ő romlatlan és naiv kedélye melegében új zománczot és bájt
kap. Szerencs és érzékkel beleviszi a nemzeti irány
legtermékenyítőbb elemét, a népies motivumokat. Drámai
elevenség, szökellő játsziság, pajzán humor s mindenek fölött:
keresetlen egyszerűség kifejezésekben, képekben, – ime, dalai
túlnyomó részének jellemvonásai. Nagyon jól ismeri a falusi
életet, a nép nyelvét, és nemcsak szeme: szive is van a dolgokhoz.
Friss, üde, nyilt kedély, mely gyönyörűséget talál minden nemes
érzésben, szeretettel öleli fel a szépet és szeretettel is
sugároztatja vissza. Epikumairól mindig elismeréssel fog
megemlékezni az irodalomtörténet; balladái és _Riadó_-ja mindig
igaz hazafiságának hirdetői lesznek; aesopusi meséi, szatirái
mindig lánczszem marad e műfajok történeti fejlődésében;
klasszikus fordításai, szótári munkássága mindig kiváló
szorgalmáról fognak tanuskodni: de poétai volta dalaiban él
legközvetlenebbül. Az _Augsburgi Ütközet_ fegyvercsattogása ma
már nem hevít fel senkit, de a _Három bokor_ czímű népdal két
strófáját és sok egyéb dalát országszerte dalolják ma is; az
_Aradi Gyűlés_, _Botond_ legfeljebb kényszerű iskolai olvasmányok,
de a _Falusi kis lány Pesten_, mint a naiv komikumnak egyik
legremekebb példánya költészetünkben, mindenkor azok közé a
virágok közé fog tartozni, melyeket nem kell félteni a
hervadástól.

Ennek a buzgó, lelkes gárdának egyik legmunkásabb tagja _Garay
János_ volt (1812–1853.). Könnyen, sokat és sokfélét dolgozott.
Tehetsége kevésbbé jelentékeny, de mozgékonysága és agitátori
szelleme annál becsülendőbb. Nemes és naiv kedélyét a legkisebb
hazafias ténykedés is rezgésbe hozza. Ott van mindenütt, ahol
lelkesíteni kell. Nem mulaszt el egyetlen számbavehető alkalmat sem,
hogy ápolja, ébren tartsa korának hazafias buzgását, s a magyar
társadalom tevékenységének minden mozzanatára van egy-egy ódája,
dithirambja, vezérczikke vagy dala. Mint nagy mintaképe,
Vörösmarty: lelkesedésével ő is a mult dicsőségéhez fordul, s
bár előadásának formája erősen krónikás, de szines és meleg
képekben rajzolja meg történelmünk majd minden érdekesebb
jelenetét. Nagyobb szabású eposzaival kevesebb a szerencséje mint
apróbb történeti elbeszéléseivel, melyeket abban az időben
tévesen tartottak és neveztek balladáknak. Ahogy nem igazi eposz
_Csatár_-ja és _Szent László_-ja, épp oly kevéssé balladák az
_Árpádok_ darabjai. Krónikás képek és képsorozatok ezek,
melyeket helylyel-közzel lendületes páthosz melegít át, s
legtöbbjének ezért volt élénkebb hatása a hevülékeny nemzeti
szellemre. _Kont_, a kemény vitéz, harmincz társával, nem hajtva
térdet a zsarnok Zsigmond előtt: az ellenálló Magyarországot
personifikálta. Inkább a halál, mint a szolgaság! Ki nem értette
volna meg e lelkes szózatot a forradalom előtt s még inkább utána
sokáig! Soha sem volt a hazafias rhetorikának nagyobb jelentősége a
magyar költészetben mint e korban, mely főkép a páthosz
levegőjéből élt.

De van Garaynak egy költeménye, mely diadalmasan túlélte korához
tapadó társait s munkásságának alkalmiságából megmaradt minden
idők számára. Ez az ő _Obsitos_-a, az ő _Háry János_-a. Egy
kiszolgált vén baka pompás genre-je, mely a népéletből
művészileg ellesett jellemző vonásaival, rajzának eleven szineivel
s előadásának természetes és üde humorával halhatatlan alkotás.
A Falstaffok magyar rokona. Annyira és oly kedélyesen hazudik, hogy
végre maga is hiszi mindazt, amit elmond hűséges hallgatói, a
potrohos biró meg a falu legényei előtt. Csak a diáktól fél, aki
furcsán s nagyokat prüsszent a merész harczi kalandok hallatára,
mikor Háry János – bár lovon soha sem ült – huszárként
szerepel s kétszázan ütköznek meg kétszázezer francziával,
kiknek vezérét, a nagy Napoleont, természetesen ő maga fogja el.
Mária Lujza sirva kéri a vitézt: ereszsze foglyát szabadon, mit a
lovagias Johannes Háry meg is tesz. A császártól két aranyórát
kap emlékül, melyeket kapitányának és hadnagyának ajándékoz,
utólagosan sajnálva, hogy legalább egyikét nem tartotta meg, mert
most ezt a történetet »hihetik is, nem is kigyelmetek«. De a
hallgatóság hiszi, mi pedig teljes gyönyörrel tapsolunk e vidám
hazugságoknak, melyeket az a szerencsés sors ért, hogy
örökéletűek, mert művészetük igaz.

Végül emlékezzünk meg egy meleg kedélyű, szerény
bankhivatalnokról, _Debreczeni Márton_-ról (1802–1851.), ki távol
a világ zajától, a nemzeti mult emlékein merengve, Vörösmarty
hatása alatt, titokban zöngette lantját s megirta a _Kióvi csata_
czimű tizenhat énekes hőskölteményét. Senki sem sejtette, hogy a
_Bányász Szótár_ s a _Bányászati Tudományok Rendszeré_-nek
tudós irója, ki e művei révén a külföld előtt sem volt
ismeretlen, egyúttal költő is. Nagy, hexameteres eposzát, mely
szintén a honfoglalás köréből veszi tárgyát, csak halála után
fedezte fel egyik barátja, gróf Mikó Imre, aki aztán az ötvenes
években ki is adta. Szenzácziószámba menő feltünést keltett, de
többé nem hathatott. A klasszikus eposz immár végkép bevégezte
pályafutását, a hexametereken robogó hősök visszatértek régi
pihenőikre s mögöttük becsapódott az idők vasajtaja.



VII BAJZÁÉK 1823–1851

Már Kisfaludy Károly kezdte sokallani a magyar Parnassus körüli
tolongást s éppenséggel nem volt hajlandó, mint Kazinczy tette,
eszményi, meleg ölelésekben részesíteni a hivatás nélkül is
babérok után kapkodó »istenfiak«-at. Nagyon jól érezte, mert
erős érzéke volt hozzá, hogy kissé tisztázni kellene az eszméket
s irányítani a közönség izlését. E tekintetben ő maga minden
telhetőt elkövetett az Aurórában, az ott közzétett művek gondos
és czélzatos megválogatásával. Jelentősebb eredményeket azonban
nem érhetett el. A purifikálás nagy munkája az Auróra-kör egy
más tagjára, _Bajzára_ maradt örökül.

_Bajza_ (1804–1858.) kritikusnak született. Tanult és eszes ember,
aki prókátori tudását jól használja fel az irodalomban is.
Szintoly éles tekintettel ismeri fel szellemi életünk minden
hiányosságát és hézagosságát mint közvetlen elődje, Kisfaludy
Károly. Sőt erősebben lát. Jobban elemez, szigorúbban itél.
Tettel viv, nem sopánkodással. Kissé erőszakos, sokak iránt
kiméletlen, sőt kegyetlen, de ez nem baj! Hatalmas organum áll
rendelkezésére: az általa teremtett Kritikai lapok, majd ugyancsak
az ő szerkesztésében megindult tekintélyes folyóirat, az
Athenaeum, melynek társlapja is van: a Figyelmező. Mögötte áll az
akadémia, körülötte munkatársakul az irók legjava: oly erős
katonaság, oly kitünő hadi készletek, hogy szinte biztosra veheti a
diadalokat. Immár tényleg el is mult az az idő, hogy hazafiságból
minden gyarló művet dédelgetni kell. Ez most már annyit jelentene,
mint elhitetni a magyar olvasóközönséggel, hogy derekabb munkákra
nem számíthat. El kell riasztani, le kell törni a hivatlanokat.
Irányt kell adni a szétfolyó törekvéseknek, bővíteni,
teljesebbé tenni s tökéletesíteni a műfajok körét,
tartalmasabbá, kényesebbé formálni a közönség izlését,
szóval: előbbre menni, haladni.

Tehát kritika kell! Kérlelhetetlen, kemény, részrehajlatlan és
igazságos kritika. Ki kell irtani a hizelgést, a bálványozást.
Barátainkat, rokonainkat nem kell csak ölelgetnünk, hitsorsosainkat
csak dicsérgetnünk, nagyjainkat csak magasztalnunk s ellenségeinket
csak üldöznünk. Ha örökké csak melléktekintetek rabjai leszünk
s az igazat soha sem merjük nyiltan kimondani: »khinai penész«
fogja bevonni s megenni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos
életünket… Mindezek kétségkivül igen szép és bátor
elhatározások elméletben, és szinte kár, hogy a gyakorlatban nem
egészen így sültek el. Az Athenaeum hatalom lett, s az eszmék
tisztázására, az ismeretek terjesztésére s az irodalmi izlés
fejlesztésére bizonynyal sokat tett, de nem szolgálta mindig az
igazságot, a méltányosságot még kevésbbé, és gyakran
nagyképűleg alkalmazott nagy mértéket kis tehetségekre s
megfordítva. Hatalmát bizonyos rideg kiméletlenséggel gyakorolta s
az ellene támadókat felségsértőknek tekintette. Mindent
meglátott, ami odakünn történt, kevésbbé, ami saját hasábjain
ment végbe. Sokszor ágyúval lövöldözött apró verebekre s
rengeteg pörökbe bonyolította magát kicsinységek miatt. Szeretett
a mások háza előtt seperni s elfeledte a maga háza táját teljesen
tisztán tartani. Bizonyos klikk-rendszer jellemezte, mely czélul a
harczot tűzte ki s ebben rettentően jeleskedett is. Az összecsengő
fegyverek aczélából sok eleven szikra pattogott ki, de nem maga a
jótékony s mindent átható világosság.

A jeles és harczias szerkesztő, Bajza, ki nevét már az »epigramma
theoriájával« s más polemikus irataival korábban ismertté és
félelmessé tette, számos talpraesett tanulmánynyal állt elő itt
is. Ha valaki kritikai rátermettségéről meg akar győződni:
olvassa el érdekes töredékeit a regényköltészetről. Nagy
buzgalmat fejt ki a szinügy körül, de hangsúlyozza, hogy a mi
viszonyaink közt a hazafiúi szempont előbbrevaló a művészetinél
és a franczia romantikus szinművek hatása alatt nemzeti drámát
sürget. Észreveszi azt is, hogy dalköltésünk rendkivül szegény s
»bennök a poétai léleknek csillámait is ritkán találhatni«;
megvetéssel beszél a »fülkinzó, unalmas troubadourok«-ról, kik
»goethei és schilleri nagyság érzetével keringenek parányi
körükben«; elitéli az »üresen csillogó szógőzt«, melyet
nálunk a »romlott izlés s a német miszticzizmus lelketlen
utánozása szült«. Goethet és Kölcseyt állítja fel mintákul s
megpendíti a művészi népdal elméletét is. Helyes. De hát a
saját poémáiban nem veszi észre a »szógőzt«? Hangulataiból nem
érez ki semmi hidegséget? Nem látja, hogy ő, ki ez idő szerint
lirában »vezet«: tekintélyével többet árt, mint használ?
Üldözi a keresettséget, praedikálja a természetest, s ki feszesebb
és fagyosabb mint ő? Ha az »üresen csillogó szógőzt« annyira
megveti: mért használ ilyen kifejezéseket és szavakat, mint a
minőket verseiből ide melléklek: Bájló, rózsás lehellet –
vérei közt aléló költő – szerelmi estvelgő csillaga hajnalgva
tűn fel alkonyult szememnek – korányi csillag – bájremények
csolnakán – kéjlobogva felleng tekinteted egy szép jövendő
fényárnyain – rózsafán termett ajak – bércz havából fútt
kebel – honförgetegnek véráldozatjai – bájvidék –
viránymező – kénykehely – csillámtető, búszél, lebeng stb.
stb. Nem érzi, hogy képzelő tehetsége mily szűk s mily
veszedelmeket rejt magában minden gondolatot és érzelmet
megdermesztő művészete? S végül, nem ébred tudatára annak, hogy
másban is csak az tetszik neki, ami a saját hangulatainak, formáinak
visszfénye? csak azt koszorúzza meg elismerésével, aki az ő
elveire esküszik? Az Aglája egy szárnypróbálgató verselőjének
szerelmi »Bucsúdalát« dithirambokkal köszönti, mert nagyon szép
benne _»az a csend a vesztés érzelmeiben«!_ Igen, ezt a szerelmi
vesztést a mester is épp így fejezte volna ki: nyugodtan, kecsesen
és kifogástalan trocheusokben. Művészete, mely csodálatos módon
az általa elitélt érzelgős német költők, Hölty, Salis,
Matthison hatása alatt fejlődött, voltaképen nem egyéb, mint
_modor_, még pedig a veszedelmesebb fajtából, mert nem tűri az
egyéniség szabad megnyilatkozását s kizár minden égőbb
képzelődést.

Igazán különös ember! Elméletben fennen hirdeti az irodalmi
köztársaság eszméjét, nyiltan, egyenesen, bátran beszél, újít,
nemesít – s ez a hős a múzsa lábainál csak egy szentimentalis
apród szerepét tudja játszani: eped és nyögdécsel, a férfias
őszinteségnek minden erénye nélkül. Jól tudjuk, hogy nem erre a
szerepre született s annál nagyobb a csodálkozásunk, midőn tanúi
vagyunk erőszakos önmegtagadásainak. Mily kinokat állhat ki,
mennyit szenvedhet, midőn hevesebb és szilajabb indulatok
háborgatják! Fokonként szorítja vissza őket s végül megfojtja,
hogy ki ne törjenek. Ezeket a megfojtott indulatokat aztán halavány
arczokkal, mozdulatlan szépségük hideg vonalaival szivesen
mutogatja, mert – ha tán ellenkezőleg érez is – azt hiszi hogy
nyugodt formákban van a teljes művészet. Nagy ismeretű ember, aki
azonban maga-magát nem eléggé ismeri, a művészetet pedig sok
tekintetben félreismeri. Egy rideg elvet képvisel, mely a lira
fejlődését inkább megakasztja, mint előbbre segíti.
Helylyel-közzel hatásos, mert a közhangulatot szolgálja (_Borének_
– _Sóhajtás_ – _Apotheozis_ stb.), de egészében véve mindig
szűkkörű, mesterkélt és feszes. A romantikus érzelmek örve alatt
egy új klassziczizmusnak hódol, melyben épp oly kevés az
eredetiség, mint az előbbiben. Legföljebb arra lesz jó, hogy
bizonyos eszméket okvetetlenül meg fog érlelni s okot ad egy erős,
hatalmas reakczióra, melyről majd később fogunk megemlékezni. De
addig hány jobb sorsra érdemes tehetség sorvad el e meddő
művészet karjai közt! Mert az tagadhatatlan, hogy a fiatal, költői
talentumok egész raja kering és vergődik a Bajza tekintélyének
fényében. Pillangók a lámpaláng körül. Hivők, epedők, akik
szomjúhozzák az igazságot, s gyengéd és tapasztalatlan lelkökkel
az általa kijelölt utakra tolonganak. S alig akad egy-kettő
közöttük, akit némileg mégis meg lehet külömböztetni tőle;
alig egynehány, akiknek egyénisége mégis ellenállóbb, hogysem
végkép feloldódjék a mester elveiben és hatásaiban. Többnyire
egyformák, ábrándos, szelid alakok, akik »lombos, nyári
sátornak« képzelik a »dalvilágot«. Hűvös, biztos menhelynek,
hová nem hat »forró sugár« s »hol fel s alá a képzelet mint
házi lányka jár«. Odakünn zúg az élet, itt minden
»lágyszelid«. A harczokat, a külső háborgást legjobb innen,
»résen át« nézegetni »csöndesboldogan«, mert ottkünn erősebb
nap süt s »elolvadnak az álmok, mint a hópelyhek«.

De ugyanaz a _Kerényi Frigyes_ (1822–1852.), aki Bajzáék
dalvilágáról ezt a jellemzően szelid és ártatlanul nyájas képet
festi: néhány év mulva már lázadoz, s »érczből« kiván a
lantjára húrokat, »szilaj, tüzes mént dalnokparipának«. A mester
hideg művészetének pányvájához kötözve: pegazusa toporzékol
és szivesen ki-kirántaná magát a külidom feszes zaboláiból, –
de késő: a szerencsétlen költőnek már vérében van az édes
méreg s gazdag kedélyvilágával, távol idegenben, megátkozva
illuzióit és eszményeit, belebukik az őrületbe. – A mély
érzésű _Vachot Sándort_ (1818–1861.) sem kegyeli jobb sors. Ő is
a tanítványok közé tartozik s ezek közt tán a legjelesebb. A
készen kapott merev formákat, a fagyos jambusokat és trocheusokat
kedélyének komoly és sokfényű tartalma szinte átmelegíti. Több
értékű költő ma is, mint mestere, Bajza. Azt merném mondani:
benne nyer legnemesebb kifejezést ez irány lirai gyöngédsége,
_(György úr halálakor – A külföld rabja)_, de, fájdalom,
nagyobb dolgokra termett talentumával, ő is csak áldozatul esett az
elvnek, mely mindenkit korlátok közé szorított és megbénított.
– _Sárosy Gyula_ is (1816–1861.) hű másolója a mester
mintáinak s bár éppenséggel nem született rabszolgának: sokáig
az. Mozgása nem egyéb, mint erőtlen ingadozás, mindaddig, mig
később meg nem találja magát. Ekkor aztán egy egészen más ember
beszél belőle. S ez a más ember megtagadja minden
összeköttetését a multtal. Az _Aranytrombitá_-val előidézett
országos, nagy hatást semmi esetre sem köszönheti Bajzának.

_Riskó_, _Beöthy Zsigmond_, _Pap Endre_ mind mesterükre vallanak
egy-egy bájos dallal, románczczal (_Találkozások – Nem mondom,
hogy ne álmodjál_ stb.), de egyetlen új vonással sem járulnak a
már-már kimerített lira bővítéséhez. Végül itt van _Szemere
Miklós_ is (1804–1881.), aki szintén az Athenaeumban kezdi meg
pályafutását, de sokkal hevesebb vérmérséklet, hogysem a rá
kényszerített bilincset sokáig eltűrje. Hamar kiábrándul,
föllázad, széttépi a békókat és elmenekül a szabad
temészethez. Innen kaczagja s gúnyolja a költészet tisztes
külidomát, ezt a »bársonynyereggel fölékesített gebét«, mig
maga inkább »fanyeregben«, de jobb lóval vágtat a gondolat után.
Bajzáékra bizza, hogy csak igyanak lőrét aranypohárból, ő majd
cserépkancsót hajtogat, de tokajival. Csak ölelgessék a
selyemruhás aggszűzet neki kedvesebb az üde, szép leány, ha karton
ruhában is! A durva, nyers idomot dicsőíti (s gyakorolja is), mint
amely erővel és nagysággal rokon; új, merész eszméket óhajt s a
simítást, a külcsint minden habozás nélkül rábizza az inasára.
(Az igaz, hogy ez aztán meglehetősen rosszul is végzi a rábízott
dolgokat!) Szinte meggyűlöli Bajzát s lesujtó őszinteséggel,
kimélet nélkül irja neki: »Én a nagy szótárban a legnagyobb
szivfagy kitételére e szót fogom ajánlani: Bajza!«

Ime, a mester – eredményei. Egyrészről az egyéniség
visszaszorítása, a képzelő tehetség megbénítása, –
másrészről bizonyos titkolt vagy nyiltan bevallott elégedetlenség,
mely okvetlenül forradalomra fog vezetni. A diadal, mit ez irány
kiviv: a jambusok és trocheusok klassziczizmusa. Hideg pompázás,
mely bámulatot kelt és untat. Bajza, ki elméletben az eszmék
szabadságát hirdeti, semmi esetre sem óhajtotta czélul ezt a
rabszolgaságot. Valami mást akart (hiszen egyebekben elég derekas
munkát végzett), de nem úgy formálódtak a dolgok, mint gondolta.
Ami elméletben egészen elfogadhatólag hangzott: ellenkezőnek
bizonyult a gyakorlatban. Ezt a gyakran ismétlődő paradoxont
némileg tán a kor rovására is irhatnók, de a felelősség első
sorban mégis az övé, ki kora dicsőségéből bőven kivette a maga
részét s vezérszerepet játszott. Nagyon erős művészetről
álmodozott s mindent ellágyított. Szerette a szabad vélemény
megnyilatkozását saját eszméiben, de annál kevésbbé tűrte a
másokéiban. Álczázott egyeduralom volt ez, mely rabszolgákat
nevelt. A tanulság pedig mindezekből az, hogy inkább hódolunk
elismeréssel annak a költői munkásságnak, melyben háborog és
forr a tartalom, mint amelynek szegényes anyaga némi himbálódzás
után lassanként tisztává, de mozdulatlanná jegeczedik.



VIII EGY HASZNOS IRÓ 1786–1864

_Fáy András_ eddigelé minden irodalomtörténetben úgy szerepel,
mint Kisfaludy Károly követője. De hát miért? Régebben lépett
fel mint amaz, s mindjárt első munkáiban egészen önálló,
sajátos talentumnak bizonyult, aki éppenséggel nem amások
pávatollait, hanem a maga portékáját árulta. Kortársainak
legtöbbjétől annyira elütő, tiszta, világos fejű, okos és
hasznos iró, hogy, ha csak némileg méltányosak akarunk iránta
lenni, mulhatatlanúl ki kell emelnünk a Kisfaludy körül
csoportosítható epigonok köréből s külön fejezetben kell
megemlékeznünk sokfényű tehetségéről és áldásos
működéséről.

Mint előkelő magyar nemes család sarja, már kora ifjúságától
kezdve cselekvő részt vett a megyei életben, abban a nagy gyakorlati
iskolában, mely akkoriban minden politikai és közigazgatási tudás
előfeltétele volt. A közügyek iránti meleg érdeklődést mintegy
a levegővel szítta magába és Széchenyi törekvéseinek aligha volt
az irodalomban eszesebb, hivebb s hódítóbb katonája, mint ő. Épp
oly jól ismerte nemzete minden parlagon heverő jó tulajdonságát,
mint sebezhető gyengéit, s tisztán látta maga előtt azokat a nagy
gyermekeknek való, vidáman komoly paedagógiai eszközöket,
melyeknek segítségével erősen kihathat a tétovázó és kapkodó
magyar társadalomra. Kedélyes, ügyes, bölcs és – a szó nemesebb
értelmében véve – kissé ravasz is volt. Majdnem adomaszerűen
hangzó, ötletes és vidám mesékben, parabolákban, aforizmákban,
adta be közönségének a helyes életigazságokra, emberi és nemzeti
gyarlóságokra, félszegségekre és balitéletekre vonatkozó
tanácsait, mint ahogy betegének az orvos édes borban adja be a
keserű labdacsokat. Szeretetreméltó volt és találékony.
Szomorúan nevetséges viszonyainkra és közállapotainkra végtelen
számú példát eszelt ki, melyek országszerte megkaczagtatták a
búskodó magyart, és szinte észrevétlenül lopkodták be lelkébe
az életrevaló eszméket, a haladás utáni vágyat, a jövendőkbe
vetett hitet. Valóban, ez a hetedfélszáz mese egész kis irodalmi
hadsereg volt, mely játszva és dévajkodva hódított a Széchenyi
szellemében, sőt magára Széchenyire is buzdítólag hatott. A nagy
reformátor Pestmegye egyik gyűlésén nyiltan megvallotta, hogy »a
honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot,
önelszánást Fáy András meséi ébresztették föl benne«. Fáy
nagyon jól ismerte a maga közönségét s tudta, hogyan férkőzhetik
a reformoktól idegenkedő, kényelmes magyar szivéhez és agyához.
»Ki nagyra születvén, tunyán hever – irja egy helyütt –
hasonló a jegenyefához, mely magasra vonul ugyan fel, de sem
árnyékot nem nyujt a vándornak, sem gyümölcsöt a gazdának.« És
a tunyán heverő nemes, ki ezt olvasá, szégyenlett a jegenyefához
hasonlítani. Sőt bizonyára házasságra is rászánta magát némely
rideg legény, ha Fáy ötlete után meggondolá, hogy »a nőtlen
ember csak páratlan keztyű« és »az emberiség örömzengő zöld
erdejében, mint párját vesztett gerlicze, búsan gubbaszt száraz
ágán nemzetsége származási fájának.«

Ez erős megfigyelésű és sok tapasztalatú iró jól tudta, hogy
gondolkozik a tömeg Széchenyiről és reformjairól. »Gőzösei
tönkreteszik helységünket, melynek eddigi keresete
hajóvontatásból állott!« »A lófuttatás nem egyéb
lócsigázásnál!« »Minek a budapesti álló hid, ha a vidéken
mindenütt rosszak az utak?!« »Angol teát, franczia pezsgőt iszik,
hollandi csinosságot affektál, nem szenvedheti a pipaszagot, – nem
igazi hazafi!« Bölcsesége tiszta magasából nézett alá a
hullámokra s a lehető legszerencsésebb irodalmi formában szólalt
meg, mely sem azelőtt, sem azután nem tett jó ügynek több
szolgálatot, mint az ő korában. Mások kedvükre fújhatták a
tárogatókat, ő megmaradt egyszerű hangú tilinkójánál s egyik
meséjében (_Pán és Apolló_) kissé nyersen, de annál
őszintébben meg is okolja, miért? »Hagyd el bátya azt a tilinkót,
kiment már az a módiból – így szólt Apolló Pánhoz. – Nesze,
itt a kobzom, akár a hárfám, mindegyik nemesebb hitvány
sipodnál.« »Már, jó fiú, _én gulyámnak muzsikálok_ – felel a
pásztoristen – e pedig tilinkóhoz van szokva.«

Igen, a nagy massza, a tudatlan, elhanyagolt tömeg az ő
tulajdonképeni publikuma, s nem annyira dalnoka, mint inkább mulatva
oktató nevelője nemzetének. Azok közül a puritán
becsületességű, józan eszű és nemes kedélyű emberek közül
való, akik nem akarnak ragyogni, csak használni. Már a tizes
években közzétett _Különös Végrendelet_ czimű társadalmi
novellájában hagyományt tétet oly nőnevelő intézetre, hol
»himzésen, zongora- és gitárpengetésen, tánczon, divatos
öltözködésen és hajfodrozáson, franczia tört petyegésen kivül
a leánykák arra vezéreltessenek, miként lehessenek idővel jó
nők, háziasszonyok és anyák« – és oly tanítóra, aki »a
többi iskolát befejezett ifjúnak az ó és új filozófia
szőrszálhasogatásain kivül az élet filozófiáját tanítsa«. Az
oktatás, a tanítás, a példákban való beszélés annyira
természete, hogy másnemű művei, regényei és szindarabjai is tele
vannak didaktikai vonatkozásokkal, képekkel és hasonlatokkal. Az
irodalmi forma rendszerint csak keret nála, melybe a közügyek,
életkérdések, nemzeti nyelv, irodalom, művészet, nevelés stb.
feletti tapasztalatait és bölcs tanácsait foglalja. Így pl. a
_Bélteky-ház_-ban, mely az átalakulni kezdő magyar társasélet
kitünő rajza s egyúttal az első magyar társadalmi regény, mély
ember- és világismerettel tárgyaltatnak: a házi és iskolai
nevelés, a történettan és régi remekirók szerepe a tanításban;
a bölcs és bolond magyarkodás; a művészet, festészet, a
gazdaság, az orvosi tudomány, a hivatalviselés, a házasság, az
utazás hasznai; a szerelem és konvenienczia; a szónoklat, a nemes
és silány epikureizmus, szóval, ezernyi közhasznú eszme és
életszabály.

Természetesen, a didaktitkai elemnek ily méretű alkalmazása, ha
még oly tiszteletreméltó okokból történik is, mindig magát a
művészetet rövidíti meg. Megrövidítette Fáynál is. A regény,
mint forma, sok szabálytalanságot elbir, egyet azonban föltétlenül
megkövetel, hogy: arányait az iró ne rombolja össze. De hát
készen volt a forma? Dehogy volt. Azt előbb meg kellett teremteni s
Fáynak a Bélteky-házzal valami egészen más czélja volt. Egy nagy
képet akart festeni arról a valóban érdekes küzdelemről, mely
egyrészről a megvénült, elaljasodott, másrészről az újuló s
nemesebb ideálok után törő Magyarország közt folyt e napokban.
Egy korrajzot tehát, mely megdöbbentő és tanulságos legyen. Ezt a
czélt el is érte. De, fájdalom, hiányzott nála a művészi
cselekvés bátorsága és biztossága, az a souverain erő, mely
játszva uralkodik az anyagon s bonyodalmak és szövevények közt a
rendet képviseli. Ezért maradt a regény _csak_ történet az ő
kezében. A tőről metszett, jóizű magyar fajképek egész raja jár
itt föl-alá, megismerkedünk négy-öt háznép viszonyaival, de a
mű első sorban paedagógiai czélokat szolgál. Diadalmasan
mutogatja, hogy a henye, tivornyázó, semmittevő, hempergő
életnél, mely okvetlenül romlást von maga után, mennyivel többet
ér, emberhez mennyivel méltóbb a cselekvő komolyság, a lelki
tartalmasság, a hasznosság, a munka.

Mindig egy alapeszme, mindig egy vezérgondolat, mely magának az
irónak, Fáy egyéniségének teljes tartalmát is visszatükrözi.
Szülőföldéig terjed láthatára, s művészete voltaképen abból
áll, hogy jó példával menvén előre, megkedveltesse a munkát
magyarjaival. Maga is ott van mindenütt, a hol dolgozni kell. Mint
nagy kortársa, Széchenyi, kinek valóban szellemrokona, csak a
folytonos tevékenységben és közhasznúságban találja örömét.
Széchenyit a nemzet napszámosának nevezik, őt tréfásan a nemzet
mindenesének. Nincs az a nagy munka, amitől visszariadna s nincs az a
kicsiség, amit megvetne, ha egyszer czélszerűségét,
közhasznosságát fölismeri. Tetőtől talpig a gyakorlati
munkásság embere. Egyforma hévvel s kitartással buzdít minden
téren, hol reformokra van szükség. Létesíti az első hazai
takarékpénztárat (ez idő szerint Budapest legvirágzóbb
pénzintézeteinek egyike), melynek mintájára aztán országszerte
megalakulnak a többiek; lankadatlan buzgalommal fáradozik a
nevelésügy javításán, nevéhez kapcsolódik a protestáns
felekezetek egyesülése, az életbiztosítás ügye, s mig az
országgyűlésen egynémely főúr konyha-latin nyelven ellenzi a
magyar játékszin fölállítását, azt mondván: »si adhuc
haberemus Schillerum, Goetheum, Ifflandium«, s még szerte az
országban nem igen van több tekintélye a szinésznek, mint a
kötéltánczosnak vagy a medvetánczoltatónak: addig Fáy szóval,
tollal, tettel mindent megmozgat a Pesten fölállítandó nemzeti
szinház érdekében, ami aztán dicsőségesen létesül is. De
ugyanekkor ráér _Hasznos Házi Jegyzetek_ czimen könyvet irni,
melyből megtanulhatjuk, hogyan lehet jó fekete tintát készíteni s
hogyan lehet a ruhafoltokat eltávolítani, – sőt ráér arra is,
hogy czigány-szótárt szerkeszszen.

S mindezt nem valami testpusztító s lélekemésztő lázzal
cselekszi, de az egészséges munkabirás magyar szivósságával,
kedélyesen adomázva, verejték helyett csak mosolyt láttatva. A
régi, jóízű, patriarchalis és művelt magyar táblabirák
fajtájából való, kik a nemzetnek ingyen napszámosai voltak s
egész életüket a köznek szentelték. Nem hiúságból, de valódi,
nemes, nagy emberszeretetből. S ha esetleg jutalomra vágytak, az
legfeljebb annyiból állott, hogy polgártársaik elmondják róluk:
»A tekintetes táblabiró úr becsületes, derék ember!« Fényes és
nyilvános jellem volt. Beleillett volna a legtisztább erkölcsű
republikába, és lelki származására nézve csakugyan a Franklinok
szellemi családjához tartozott. Sem életében, sem
képzelőtehetségében nincs semmi szövevényes. Egyszerűségében
van igazi nagysága. Könnyen és egészen megismerhetjük munkáiból.
Első művétől, a század elején megjelent _Bokrétá_-tól utolsó
könyvéig, a napvilágot csak ötven év mulva látott _Hulló
virágok_-ig mindig az a szeliden feddő, erkölcsre oktató, munkára
ösztönző, hazafias magyar áll előtünk, akinek nincs semmi
titkolni valója. Egyenes, őszinte, mert meggyőződéseit mondja el.
Az iró és ember teljesen összeforr benne. Jóságos, vidám, bölcs,
szereti a szépet, becsüli a közhasznút és mindenek felett imádja
hazáját. Összes gondolatai egy eszmény köré fonódnak, egy
eszményt karolnak át: a művelt, gazdag és szabad Magyarországot. S
ez az eszmény csodálatos erővel és varázszsal hat rá, mint egyik
érdemes kortársa, _Tóth Lőrincz_, szépen mondja róla: már ifjan
éretté teszi s érett korában is fiatalon hagyja. A késő utód
előtt szinte érthetetlen csodaként: virág és gyümölcs együtt
mosolyognak e dús életfa ágain, mely a magyar irodalom kertjének
nemcsak dísze, de egyik nemes büszkesége is.



IX A TANÍTVÁNYOK

Olyan kitünő mester, mint Kisfaludy Károly, nem maradhatott
tanítványok nélkül. Mindazok, kik köréje csoportosultak,
tisztelettel hajoltak meg tudása és izlése előtt s kisebb-nagyobb
mértékben mindnyájan tanultak tőle. Széleskörű ismeretei,
mélyreható itélete, nagy és czéltudatos tevékenysége, minden
erőszakoltság nélkül biztosították számára az elsőséget.
»Soha nem hallottam – jegyzi föl róla Toldy Ferencz – valami
módszeresb előadást, pedig hallottam itthon s a külföldön eleget,
mint amilyet egy izben a történeti drámáról rögtönzött
előttünk, midőn Vörösmarty a maga _Salamon király_-át közölte
vele.« Kereste, s mint láttuk, meg is találta az új csapásokat
mindenben, különösen a drámában és az elbeszélésben. Az Auróra
zsebkönyvet, mely kezdetben egészen Kazinczy irányát szolgálta,
csakhamar a modern törekvések irányítójává tette. Irodalmi
végrendelete is az volt, hogy az ifjú gárda támogassa teljes
lélekkel a reformokat. Társai, kikkel együtt harczolt, továbbra is
vezérszerepet játszottak: Toldy a fejletlen magyar tudományosságot
akarta magasabb szinvonalra emelni. Bajza a kritika fegyvereivel
küzdött az átalakító elvek érdekében, Vörösmarty pedig
ragyogó művészetével tört új utakat. És voltak bőven kisebb
rangú tanítványok is, akik mind az ő szellemében működtek
tovább, de működésükön erősen meglátszott Fáy András hatása
is.

Ezek közül első sorban a pesti társaskörök egyik legkedveltebb
emberét, a derék _Gaal József_-et (1811–1866.) említem, ki
_Peleskei Nótárius_ czimű bohózatával országos hirű iró lett.
Pályáját apróbb elbeszélésekkel és rajzokkal kezdte meg, melyek
leggyakrabban az alföldi népélet s betyárkalandok világából
merítik tárgyukat. Szines, élénk, újszerű dolgok. Frisseség
árad ki belőlük, kedves, természetes humor ömlik el rajtuk. Nem
kevésbbé hatottak a régi s újabb városi életből, a magyar
kalandos lovagkorból szőtt novellás meséi, melyek közül
különösen a _Badacsonyi Lenka_ tetszett a közönségnek. Irt egy
kétkötetes regényt is a tatárjárás korából, _Szirmay Ilona_
czimmel. Ebben felette vonzó a régi nemesházak komoly rajza s az a
jótékony humor, mely a mellékalakokat szinezi.

Erősebb s jelentősebb sikereket aratott a drámai téren. Eleven és
derült temperamentuma mintegy utalta a vigjáték-irásra. Ismerte a
szinszerűség titkát, tudott helyzeteket teremteni s ügyesen,
ötletesen szőtte a dialógot. Könnyedség, mozgékonyság,
elmésség voltak az erényei. _A király Ludason_ agyonkaczagtatta a
közönséget. Még közvetlenebb hatása volt a _Szerelem és
champagnei_ czimű vigjátékának, mely a magyar társasélet komikus
különlegességeit vitte szinpadra: a mi zsirunkon élősködő
nyárspolgárt, aki azért magyarfaló, az együgyű prókátort, a
falusi gavallért, a divatmajmot. Természetesen, e mulattató s
részben szatirikus tartalmú műveknek nincs abszolut művészi
értékük, csak viszonylagos becsük. A kor szempontjából azonban
megbecsülhetetlenek. Különösen a _Peleskei Nótárius_, melynek egy
életrevaló czélzatosság a tengelye: a világtól való
elmaradottságot teszi nevetségessé. Gondoljunk csak e napok
küzdelmeire, Széchenyi lelkes katonáira, kiknek a nemzeti haladás
útján minden talpalatnyi földet harczczal kell elfoglalniok: akkor
nyilván látható, hogy e szinművek többé nem irodalmi játékok. A
Peleskei Nótárius különben ma is a legjobb bohózatok egyike.
Korában több volt: iránymű. A magyar szinpadon ez időben egy
különös műfaj örvendett közkedveltségnek: a német bohózat.
Ezeket sűrűn ültették át nyelvünkre s gyors egymásutánban
adták Budán is. Rendesen alszerű komikumukkal, tündéries
motivumaikkal s egymásba bukdosó kusza jeleneteikkel hatottak. A
zenekiséret még furcsábbá tette őket. Szellemük teljesen idegen
volt, és iróink tünődtek is, hogy lehetne leszorítani a
szinpadról? de nem igen találták meg a módját. Gaal megtalálta. A
Peleskei Nótárius egyszerre háttérbe szorította ezeket az
izlésrontó ostobaságokat. Már maga az is nagy előnye volt, hogy a
főalakot – a Gvadányi József népszerű könyvéből vett pompás
typust – mindenki ismerte. De még jelentősebb erénye volt, amiben
különbözött tőle. Gvadányi Nótáriusa a régi jó időket
követeli vissza: Gaal éppen ezek ellen kél harczra, midőn hősében
és Baczur Gazsiban, a fokosok fénykorából vett jurátusok
typusában, a maradiságot gúnyolja. Itt nem a nótárius úr, az új
társadalmi viszonyokat nem ismerő Zajtay uram diadalmaskodik: hanem a
haladni akaró Magyarország. Laza szerkezete daczára: rendkivüli
mozgalmasságával, mulatságos helyzeteivel, jóizű alakjaival s
nemes czélzatosságával, a kor egyik legmaradandóbb becsű terméke.
»Oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a nagyszámú
közönségnek – irja róla Nagy Ignácz – minővel nemzeti
szinházunk megnyitása óta egy eredeti szinmű sem dicsekedhetik.«
Magába rejti azokat az elemeket is, melyekből később a népszinmű
áll elő. Fokozták e darab hatását a beleszőtt jó magyar dalok
is, melyek közül különösen egy népdal, a »Hortobágyi pusztán
fúj a szél…« kezdetű vált kedveltté és közkeletűvé.[1]
Verseket bőven irt Gaal a feledés számára; egy szatiráját azonban
nem feledték el ma sem. Ez az _Ólmos botok_. Egy kortesvezér
monológja, mely korfestő tartalmával s jellemző stiljével
mindenkor a magyar szatirák jobbjai közé fog tartozni.

Népszerű irója volt ez időszaknak _Kovács Pál_ is. (1808–1886.)
Azért szerették, mert mindig vidámnak látták. Az életnek –
különösen a nemesi középosztály életének – csak derűjét
kereste s nézegette. Ötletes, dévaj és szeretetreméltó volt. Még
ha akart sem igen tudott szomorú lenni, vagy esetlenné vált ebben a
nem neki való elemben, mint ezt szomorújátékai bizonyítják.
Félszázadon át mulattatta a magyar közönséget s nem fáradt bele.
Elpusztíthatatlan kedélylyel és kifogyhatatlan változatosságban
irogatta humoreszkjeit, melyek a folyóiratok, almanachok kedveltebb
darabjai közé tartoztak s ártatlanul, pajzán tréfáikkal bevitték
a derűt mindenüvé. Úgy képzelem az öreg urat, aki különben
népszerű orvos egyúttal és ebben a minőségében is sok házhoz
járatos, mint egy jókedvűen bolygó bonvivánt. Az a mulatsága,
hogy megáll minden nyitott ablak előtt s virágot dobál a szobákba.
A családok irójaként ünneplik. Romlatlan lelkű, tiszta izű,
magyaros. Egészen a Kisfaludy és Fáy iskolájából való; mindig
szivesen látott vendég az irodalom asztalánál s a házi körben
egyaránt. A vig elbeszélés s a vigjáték terén aratja ő is igazi
sikereit. Szűk körben mozog, de itt tisztán meglát minden
részletet, minden tréfásat és humorosat. Humorának azonban nincs
mélysége, komikumának nincs bensősége. Tartalma mai szempontból
nem egyéb, mint bizonyos külsőségek eleven játéka. Szinte
csodálkozunk azon a közönségen, melyet ezek a felszines tréfák
megkaczagtattak. Azóta mennyivel kényesebbek, finyásabbak lettünk!
Az izlés még a nevetésben is megváltozott, s az egykor hires
»Farsangi kalandok«-ban ma már nem igen találunk többet, mint egy
érdekes irodalomtörténeti reliquiát. Megszünt kaczagtató
olvasmány lenni s lett belőle – a többi mással egyetemben –
tanulságos adalék a kor izléséhez.

Sokban elütő tehetség s az előbbieknél kevésbbé szűkkörű és
patriarchalis e kornak egy lázongó, heves indulatú irója, _Csató
Pál_. (1804–1841.) Szabadságra törő lelkét idejekorán kitépi
az irodalmi kaptafák nyűgeiből. Észreveszi, hogy a hazai minták
kissé bizonytalanok, ingadozók, s hogy nem egészen haszontalan
időtöltés a művészet fejlettebb formái után vágyakozni, ha
mindjárt a szomszédba kell is értük fáradni. Úgy látja, hogy
Kisfaludy és Fáy András körén túl is van valami, sőt sok van,
ami figyelemreméltó s hasznos dolog. Bajzáék merevségében és
makacsságában megsejti a vaskalaposságot és nagyképűséget. Bár
pályafutását köztük kezdte meg, s eleinte maga is hódolt a régi
iránynak: életviszonyai s vérmérséke csakhamar más utakra
terelik. Szivesen, sőt nagy kedvvel olvassa a franczia irókat,
különösen Duval-t és Leclerq-et, kiktől sokat tanul is; ügyesen
(s nálunk először) fordítgatja Béranger chansonjait. Már a
harminczas évek elején értekezést ir a vaudevilleről, a franczia
játékszin ez üde termékéről, e soktüzű, röpke drámáról,
melynek mintájára a mi nehézkesebb mozgású vigjátékainkat is át
lehetne alakítani. Ebben a genreben ir egy dalos bohózatot (_A
tolvaj_), melynél azonban _Kis Babet_ czimű bájos coupletja magában
véve is többet ér. – Csató tehetségében megvolt a becsvágy,
hogy nem szeretett a mások által letaposott úton járni.
Ösztönszerűleg kereste az újat s törekedett rá. _Megházasodtam_
czimű vigjátéka, mely _Fiatal Házasok_ czimén sokáig tartotta
magát a szinpadon, határozott haladást jelez e műfajban. Rendkivül
élénk, a bohózatosba csapkodó cselekményét nem a megszokott s
már-már agyonismételt alakok görgetik le, de a szalon-élet
előkelő typusai, akik pompásan tudnak fecsegni s egészen friss
jelenségek a szinpadon. Épp így novelláiban, melyekben nemcsak
elmés és leleményes, de annyiban újszerű is, mert megszólaltatja
a mélyebb érzés, a szenvedélyek hangját. Van lélektana. Beszéde
nem üres dialogizálás, hanem az indulatok jellemző erejétől
reszkető beszéd. Ez az átnemesített, erős és finom stil, melyet
franczia formák után mivelt ki, kétségkivül egyik legfőbb
dicsősége. A _Fiatal sziv_ s a _Szerelemmel nem jó játszani_
cziműeket sokáig mintaszerű novellákul ünnepelték. Nemcsak jó
művek voltak, valamivel többek is: derék fegyverek a század
harczában. Ezek a mesék, ezek az alakok már döntögetni kezdik a
viszonyok s társadalmi rangkülönbség által emelt korlátokat. Az
iró forradalmi szelleme nyilatkozik meg bennük s hatásuk is
mélyebb, mint a csak szórakoztatásra készült elbeszélő
termékeké.

Csató mint hirlapiró sem tartozott a szelidebb fajta emberek közé.
Harczra született lélek, nyilt ellensége minden szűkkeblűségnek
és igazságtalanságnak. Saját nyomorának érzete edzi meg a
küzdelmekre s a maga igazaiban az elvek igazát akarja védelmezni. Az
Athenaeum félelmes triászában irodalmi zsarnokoskodást lát, az
Akadémiában részrehajlást és pajtáskodást. Pártfészkeknek
nevezi őket s elborítja mindkettőt a gúny özönével. Erős, vad
támadásokat intéz ellenük s midőn azzal vádolják, hogy »lelke
szabadságát eladta árverésen a legtöbbet igérőnek«:
szekerczecsapásokkal válaszol a »bunkós modorra«. Előveszi
Bajzát, ezt a »szűk és kiapadt képzeletű költőt«, Toldyt, az
»akadémiai pletykák és cselszövények nagymesterét« s
végigvagdalja rajtuk a szatira korbácsát. Nem kiméli Vörösmartyt
sem, – senkit, aki közéjük és hozzájuk tartozik. Mindenesetre
nagyon kellemetlen ember s annál veszedelmesebb, mert elmés s
bizonyos fokig igaza is van. Számolni kell vele, lehetetleníteni
kell. Ez meg is történik. Kiadják egy korábbi reverzálisát,
melyben Csató föltétlen tekintélyül ismeri el Bajzáékat s
teljesen meghódol előttük. Ezzel véget ért az évekig tartott
kegyetlen polémia s Csató a közvélemény erkölcsi megvetésének
áldozatjaként maradt a csatatéren. Jobb sorsra méltó emléke is
sokáig olyan maradt, aminőnek győztes és engesztelhetetlen
ellenfelei jónak és igazságosnak látták »megállapítani«.



X KÉT RHAPSOD


I

»A te fiad vagyok, oh természet, te legékesebb minden anyák
között, – én, hozzád leghivebben ragaszkodó! Nincs senkim, ki
elvonna tőled, nincs semmim, mi hűtelenné tenne hozzád: élni
akarok kebleden és halni karjaid között… Te vagy mindenem, egész
egyetemedben!«

Nem lehet meghatottság nélkül olvasni e prózában elrebegett
himnikus sorokat, melyeket a nagy reformkorszak zajában, több mint
félszázad előtt, egy révedező, nemeslelkű rhapsod, _Vajda Péter_
(1808–1846.) énekelt. Mint a jognélküli osztály: a parasztság
szülötte, sanyarúsággal kezdte pályafutását, s orvosnak
készülődvén, kenyérkeresetből iró lett. Irt nyelvészeti,
filozófiai, társadalmi, történeti és természettudományi
munkákat és álmodozva járt a tömegben, mint egy bibliai pásztor.
Különleges, pogány világa volt, melyet sokoldalú tudása és
kápráztató fantáziája saját kényére alkotott. Imádta a
természeti erőket, gyűlölte a szolgaságot, rajongott a
függetlenségért s az emberi méltóságot a lelki szabadságban és
nemességben kereste. Rhapsod volt, akinek egész lénye szinte
fölolvadt a szeretet pantheizmusában. A korviszonyok miatti
elégedetlensége nem volt egyéb, mint költői átérzése azoknak a
politikai és társadalmi visszásságoknak, melyek a reformkorszak
intéző embereit nagy és komoly küzdelmek sorompóiba
szólították.

Azok harczoltak, Vajda álmodozott. Képzeletében fölkereste a távol
keletet, a kasztok, a páriák hazáját, a Memnon szobra tündéri
tájait s szelid vonatkozásokkal a hazai viszonyokra, bűbájos keleti
regéket regélt a nyugoti miveltség kapuját döngető magyarnak,
sokszor oly általánosságban, hogy szereplőinek még neve sincs.
Hiába zúgott körülötte a hullámos, követelő élet: őt nem
riasztotta fel álmodozásaiból. A valóságban alig talált valami
neki tetszőt, de az erdők árnyaiban, a virágos mezőn, a rét
bársonyában, a szabad ég alatt, nap, hold, csillagok fényénél
mindig megtalálta, amit keresett. Csak a természet egyházában
érezte magát igazán boldognak és szabadnak. Mikor itt bolygott a
faunok, sylvánok és nayádok birodalmában: himnuszok és
dithirámbok reszkettek ajkain s lelke túláradt a megilletődéstől
és exaltácziótól. Az ember csak annyiban érdekelte, amennyiben a
természethez tartozott, de arra már nem gondolt, hogy az emberben is
a természetet keresse. Nyelvben, tudományban, költészetben a
legvakmerőbb újítók egyike, de forrongó és soha ki nem forrt
elméje arra mégis gyönge, hogy megfigyeljen és elemezzen, hogy az
elbeszélést, mint műfajt, az új idők szellemének és izlésének
megfelelő formává idomítsa s a mindjobban bővülő, háborgó,
ütköző nemzeti életnek tükrévé tegye. A tudomány és
költészet közti mesgyéken járva s örökös vizióktól
elborítva, nem jutott el a művészet tiszta magaslatáig, de tovább
dalolta, mindvégig lelkesedve zengte erős ritmusban ömlő s fényben
csattogó ódáit a naphoz:

»Üdvöz légy keleti pompádban, szemvidámító, szivüdvözítő,
lélekvilágosító nap! Énekkel köszönt a madár, csillámával a
harmat, döngéssel a méhe; illatoznak tiszteletedre a rózsák,
csevegnek a források, szállonganak a pillangók: én dallal
köszöntelek, szivem érzelem-árjából merítve s lelkem
gondolataival fonva őket…«

S e prózában elrebegett himnuszokat, melyeket Vajda Péter több mint
félszázad előtt, a nagy reformkorszak zajában elzengett: ma sem
lehet meghatottság nélkül olvasni…


II

Amily szent rajongással csüngött Vajda a természeten s imádta az
erdők magányát: oly mértékben volt világfi az elbeszélő próza
egy másik népszerű művelője, _Kuthy Lajos_. (1813–1864.)
Divatosan öltözködött, előkelő társaságokba járt, estélyeket
adott, politizált s programmjából nem maradtak ki a szerelmi
kalandok sem. Érdekes, szellemes és különös ember volt, aki
bútorait Párisból hozatta és franczia irók művein nőtt magyar
speczialitássá. Mindjárt első műveivel hatott és hódított. A
közönség szinte leste az ő novelláit, melyeket kezdetben
előnyösen jellemzett a kerekdedség, újság, elevenség. Ezek a
novellák nem jelentek meg feszes diszmagyarban, de a franczia
eleganczia, izlés, könnyedség öltönyét vették magukra. Kecsesek,
formásak voltak és stiljük is változatos, hajlékony, fordulatos.
Kuthyt azonban csakhamar megzavarta a siker, elfordult mintáitól, s
új műelvnek, a képzelődés szabadságának karjaiba vetette magát.
Itt domborodik ki aztán az ő szertelen egyénisége, itt kezdődnek
az ő irodalmi tombolásai és kicsapongásai, fényes tehetségének
minden hazug művészete, a borzalmas, a képtelen utáni vad hajsza,
kéjelgő tobzódás mindabban, mit a fölzaklatott vér és a
paroxizmusban lüktető agy összeseper, szóval, az őrület játéka,
melyet oly komolyan csinál, hogy szinte hisznek benne és
valószinűnek látják. Sőt egy nagy közönség tapsolja meg e
félszeg ideálizmust, e bizarr konczepcziókat s e vakmerő,
lehetetlen szineket, talán azért, mert egészen szokatlan, egészen
érthetetlen.

S Kuthy tovább halad a végzetes úton. Felkutatja s átolvassa a
romanticzizmus minden valamire való termékét, hogy tápot szerezzen
vad képzelődéseinek. Előtte nyűzsög az ébredező, mozgalmas
nemzeti élet, melyet szinről szinre lát s mely korábban egy-két
novellájában föl is csillámlik, de egészében ott hagyja
fölhasználatlanul s inkább a nyers fantázia maszlagával bódítja
magát is, meg a közönséget is. Jóságos Isten! Micsoda világ ez!
Valóban a borzalmak és szertelenségek birodalma. Itt nincs józan
ember, elvetemedett gonosztevők és kötözni való bolondok kergetik
egymást föl-alá, az indulatok szóviharában fuldokolva, mignem
vért tajtékozva, halált lihegve össze nem roskadnak. Végük
rendszerint őrülés, szivrepedés, mérgezés, legyilkolás,
vizbeugrás, levegőbe röpítés, s megrázóbb hatás kedveért
gyakran tömegesen, halmozódva.

Senkinek sincs oly körmönfont magyarsága, tősgyökeres
szólásmódjai, mint neki, de mindezek faragatlanul, szögletesen, s
ami legrosszabb: vaktában vannak összehordva, mintha csak a szél
seperte volna össze őket rend, kapcsolat és észnélküli
mondatokká. A vonagló idegek beszéde ez, egy rhapsod lélek
halluczinácziói szavakká tördelve, stil, mely valósággal meg van
veszve. Ime, izelítőül egy kis mutatvány:

»A táncz rohamába sodródék mult, jelen, jövő, ifjú vágy,
fennremény, költői szerelem, meddő élet, tarolt szabadság, hon,
isten, baráti sziv. Minden érzelem kelt és haldoklott, előteremtve
s kiirtva, öröm és keserűség korában. Az öntudat s feledés
szivhabokban bukkant le és föl s örvényei fölött magasztosult
kedély hadarta szines lobogóit, nyomva, emelve, ragadva s
hátralökve a sülyesztett észt…«

Ezt a prózát csak versei mulják felül, melyeket bizonynyal ő maga
sem értett s melyekre vonatkozólag egy kortársa nem rossz
indulatból, de annál jellemzőbben kérdezi: »Láttatok-e
tündéreket csizmában? Hallottatok-e Aeolhárfát befalazva zengeni?
Éreztétek-e a forró nap hidegét? Olvassátok el Kuthy verseit, s
mindezeket látni, hallani és érezni fogjátok«.

Utolsó nagy munkájában, a _Hazai Rejtelmek_-ben, melyhez Sue
Mystères de Paris czimű regénye szolgáltatta a mintát, ugyanazok
az ismert motivumok adják meg a dolgok lényegét. A rémes, a
szertelen járja itt is. A regény hősének, dr. Márknak, egész
emberirtó gyára van, mely törvénytelen gyermekeket,
álörökösöket, hülyéket, némákat, holdkórosokat készít és
szállít nagyban és kicsinyben. Pedig a negyvenes évek magyar
társadalma sokkal egyszerűbb volt, hogysem e szörnyűségeket, mint
a valóságból vett tényeket, csak némileg is igazolhatta volna.
Tőlünk egészen idegen, s Kuthy által is csak irói deliriumában
elképzelt rejtelmek voltak ezek, melyeknek lazán összefüggő
jelenetei közé azonban szines és eleven alföldi rajzok ékelődnek
(_Délibáb_ – _Hortobágy_ – _Szállító parasztok_ –
_Beszterczei lápvidék_), e nemben java termékek s még most is
megélvezhetők.

A forradalom lezajlása után, az önkényuralom szomorú éveiben, az
egykor ünnepelt iró hivatalt vállalt, s ezzel eljátszotta
népszerűségét a hazafias magyar közönség előtt. Megszünt
létezni, mielőtt meghalt volna, de maga az izlés is fordult egyet s
csakhamar nyilván látható lett, hogy Kuthy nagysága tulajdonképen
divat dolga volt. Káprázat szülte, kiábrándulás mosta szét.



XI A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI 1794–1865

Költészetünk virágzásának ez a szép kora nem lett volna teljes,
ha egy, nálunk eddig meglehetősen elhanyagolt műfaj, a szépprózai
elbeszélés továbbra is parlagon hever. Vörösmarty megteremtette a
költői nyelvet, de elbeszélő prózánk stilje áradozó,
mesterkélt, szintelen és erőtlen volt. Iróink csak szükségből s
el-elvétve mivelték a prózát. Voltak ugyan rátermett
tehetségeink, de magát az elbeszélést Kisfaludy Károly könnyed
és természetes humora daczára sem tudta magasabb szinvonalra emelni,
Fáy Andrásban pedig a művészetet legtöbbször elnyomta a
didaktika. Szerencsére azonban, az eposz, bevégezvén a maga hazafias
misszióját, már a harminczas években kezdte divatját mulni, s
mindjobban érezhetővé vált a szükség, hogy helyét az a műfaj
foglalja el, mely a körülöttünk nyűzsgő élethez közelebb áll.
A hexameterek rohamaiban kifárasztott izlés a modern eposz, a regény
felé kezdett fordulni s a pathetikus gondolatok ünnepélyes
hömpölygése után a jellemző leirást, a közönséges élet
apróbb vonásait és a természetes beszédet áhította.

Ebben az időben fejezte be élete regényének első s éppenséggel
nem érdektelen fejezetét egy fiatal erdélyi főúr, _báró Jósika
Miklós_, aki korábban részt vett az olasz és franczia hadjáratban,
kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben, országot-világot
bebarangolt, sokféle ismeretséget kötött, azután kapitányi
ranggal kilépett a hadseregből és megnősült. Romantikus hajlamú,
kalandszerető ember volt, aki a bécsi és párisi zajos élet után
most egyszerre szurdoki magányába szorulva, nem tudta, mihez fogjon.
Feleségével, kitől később el is vált, nem volt boldog, a
gazdálkodáshoz nem értett, – unatkozott. Előkelő
semmittevéséből csak a politikai mozgalmak mindjobban erősödő
zaja riasztotta föl. Irt két röpiratot, de ezek, mint afféle
dilettáns-munkák, hatástalanok maradtak. Idejekorán megérezte,
hogy nem termett a politikára. De ha már belekezdett az irásba, a
dologba, hát folytatta. Igazi belső szükség ösztökélte rá.
Könnyíteni akart a lelkén, mely tele volt homályos vágyakkal, föl
nem használt tehetségekkel és tépő önváddal. Visszagondolt
elprédált ifjúságára, átélt kalandjaira, gyermekkori
benyomásaira, – atyjára, ki a Báthoriakkal állt rokonságban, s
jó lovas, kitünő vadász és nagy gavallér volt; az ódon, ősi
kastély egykor lármás és érdekes jeleneteire, azokra a typikus,
komoly és különös alakokra, akik ott gyakran megfordultak; a
sötét fegyvertárra, melynek szablyái, buzogányai, sisakjai
hallgatagon is nagy és rejtelmes dolgokat beszéltek neki. S ime, a
körülötte zsongó regényes történetekből szinte készen állt
eléje az az irodalmi forma, mely legalkalmasabb volt tehetsége
megnyilatkozására: _a történeti regény formája_.

Megirta _Abafi_-ját, melyet a »Figyelmező« szigorú kritikusa,
Szontagh, a következő szavakkal üdvözölt: »Uraim, le a
kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében
elsőrendű, legjobb, mióta e nyelv zeng.« S az eddig ismeretlen
erdélyi mágnás egyszerre országos hirű ember lett, akiben az
irodalmi közvélemény tényleg a magyar regény megteremtőjét
ünnepelhette. Abafi meg is érdemelte a lelkes tapsokat, az elismerés
koszorúját. Nemesen gondolt, jól megalkotott, kerek és érdekes
történetet, melynek különös bájt az adott, mi e műfajban
eddigelé hiányzott: a művészi forma, az erősen kidomborodó
jellemek, a történeti szin, az élénk leirások, a cselekményt
hömpölygető – tehát nem hiábavaló – ötletes és fordulatos
beszéd, szóval mindama jó tulajdonságok, melyek egy
világtapasztalatokban bővelkedő élesen látó elme munkájának
eredményei. Fokozta a hatást a mű erkölcsi tartalma s szubjektiv
szinezete is. Mert ez a regény nemcsak egy előkelő erdélyi
ifjúnak, Abafi Olivérnek, elképzelt története, hanem egyúttal az
iró lelki átalakulásának diszkréten igaz rajza is. Abafit az
elhanyagolt nevelés, a könnyelmű hajlamok léha és korhely életbe
sodorják, de eszményi szerelme fölébreszti minden jobb érzését,
alvó tehetségeit, erélyét, akaratát s ezek segítségével
diadalmaskodik az erkölcsi romláson. Daczára az erkölcsi
czélzatnak, melyet Jósika a művészi czél fölé látszik helyezni:
mai napig ezt tartják legjobb regényének. Annyi kétségtelen, hogy
nálunk valóban az első regény volt, melyben erősebb képzelődés,
magasabb izlés, művészibb tudás nyilvánult, s így rendkivüli
hatása szinte kimaradhatlannak, természetesnek tűnik fel.
Érdekfeszítő, könnyedén kedves, újszerűen formás olvasmány
volt, nyilván arra hivatva, hogy lándzsát törjön e műfaj
korszerűsége érdekében s olvasókat hódítson társadalmunk
felsőbb rétegeiben is, hol eddig a magyar költészet termékeit
legtöbbször csak a közöny és lenézés aprópénzével fizették.
Ez a regény egy immár ismeretlen világot tárt föl a magyar
olvasóközönség előtt: a romlatlan, hamisítatlan nemzeti életet.
Mert Erdélyben még nem fakultak el a krónikák lapjai s éltek a
hagyományok, a mondák. Itt még mindig a régi magyar módi járta
nyelvben, erkölcsben, szokásokban s Jósika ezek közt nőtt fel.
»Nemzetsége, rokonsága viszontagságait tudva, tudta egész Erdély
történetét.« A körülötte hullámzó eredeti, szines és gazdag
élet, a mult emlékeinek őszinte kegyelete, valóságos
kincsbányája lett költészetének.

Abafit aztán gyors egymásutánban követték Jósika többi
regényei. Eleinte a jobbak, az erdélyi nemzeti fejedelmek korából
regényesített történetek (_Zólyomi_, _Az Utolsó Bátori_), majd
Magyarország történelmének nagy és küzdelmes epizódjai (_A
csehek Magyarországon_, _Zrinyi a költő_, _II. Rákóczi Ferencz_,
_Egy magyar család a forradalom alatt_ stb.), az Anjou-korbeli
romantikus rajzok (_Klára és Klári_, _Magyar kényurak_),
váltakozva a novellák egész rajával, könyvtárnyi sokaságban,
harmincz év alatt körülbelül százhuszonöt kötetre szaporodva.

Rendkivül termékeny iró volt. Képzelő tehetsége szakadatlanul
működő, leleménye szinte kifogyhatatlan. Korán hozzászoktatta
magát a sanyarú munkához, s jól tette, mert az egykor kényelemben
élő világfinak később nem annyira a dicsőségért, mint inkább a
kenyérért kellett dolgoznia. A forradalom, melyben tevékeny részt
vett, megfosztotta vagyonától, s in effigie harminczöt társával
föl is akasztották. Szerencsére, második nejével, báró
Podmaniczky Juliával, ki minden bajában hű osztályosa volt,
idejében külföldre menekülhetett. Eleinte Brüsszelben, később
Drezdában telepedett le, ahol kizárólagosan tollával tartotta fenn
magát s ahol aztán a folytonos erős és gyakran kényszerű szellemi
munkától megtörve, hetven éves korában meg is halt.

Jósika kétségkivül új korszakot nyit a magyar regény
történetében. Annak igazi megteremtője, atyja. Föllépéséig csak
regények vannak, de nincs regényirodalom; csak kisérletek vannak, de
nincs mestermű. Ő az első, igazán rátermett talentum, ki e
műfajban komoly és nagy hatásokat ér el. Munkájához nem nyúl
készületlenül, minden tekintetben föl van szerelve hozzá, s bár
kezdetben a formát Walter Scottól kölcsönzi: elég erős
egyéniség arra, hogy eredeti és sajátos tudjon maradni. Ugyanazok a
motivumok, mégis más érzés, más világ. Regényei – mint amazéi
– történeti regények, de lényegük, hivatásuk valami egyéb,
mint a történeti fejlődés felmutatása s a zord lovagi erkölcsök
ünneplése. Itt is bőven szerepelnek a romantika indítékai és
eszközei: a várak, várurak, kalandorok, rablók, eszményi
nőalakok, lovagias szerelem, cselszövő gonoszság stb., de czéljuk
egyelőre nem más, mint érdekfeszítő jelenetek kiséretében
bizonyos általános erkölcsi és lélektani feladatok
lebonyolítása. A részletek aprólékosságig menő rajzai és
kifestései, a terjengésre hajló leirások, itt-ott maga a
cselekmény, sőt a jellemrajz is emlékeztetnek a mintára, – de
Jósika soha sem mélyed el a történelemben annyira, hogy onnan
konstruált alakjaiból a kor uralkodó és mozgató eszméinek minden
vonása visszatükröződjék. Regényeinek inkább csak szinezete
történeti. Megelégszik bizonyos külsőségekkel, – az igaz, hogy
ezek a külsőségek aztán annál ragyogóbbak. S mindezt tudatosan,
készakarva csinálja így. Az »Abafi«-hoz irt utószóban nyiltan
czéloz erre: »A magyar regényirónak azon kell lenni, hogy olvasót
szerezzen, s így inkább a _külső élettel_ kell bibelődnie, mely a
nagyobb résznek izléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a
műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja«. Tisztában van magával,
a közönséggel, de még a czéljaival is. Nem művész a szó
magasabb értelmében, de rendkivüli érzéke van a regényes iránt s
jól tudja, mivel hathat, mivel hódíthat. Leleményességét pazarul
kihasználja, termékenysége gyakran könnyelműségre csábítja.

Ezek a körülmények sodorják aztán az angol mintáktól a franczia
romantikusokhoz, akiknek eszközeivel még könnyebben, de kevésbbé
rokonszenvesen dolgozik. A rémletes, a kápráztató, a borzalmas, az
idegrázó lesz nála is műelvvé, – sanyarú életviszonyok közt,
mindig munkában égő nagy tehetséggel lejtőre lép s többé nem
emelkedik, csak hanyatlik. A haladó idő elszárnyal fölötte, a
megváltozott izlés elfordul tőle, – meg kell érnie, hogy
népszerűségét ragyogó elmék homályosítják el, beteg és
szenvedő lelkének szomorúságára, de a magyar regényirodalom
dicsőségére, mely első fényét az ő tündöklésétől kapta.



XII A KARTHAUSI KÖLTŐJE 1813–1871

Ebben a nagy és forrongó korban, a küzdő magyarságnak e megváltó
történetében önkénytelenül egy sajátságos tünemény ragadja
meg figyelmemet. Egy látvány, mely szinte megbűvöl, megigéz.
Nézem az idők emelkedő árját, a sokfelé ágazó törekvések egy
czélra törését, a szellemi élet roppant folyamának özönlését
és kiáradását, s amint nézem, helylyel-közzel egy-egy magasra
ágaskodó hullám gerincze ütközik szemembe. Hogyan támadt? ki
tudná megmondani! Valami csodálatos őserő lökte a magasba.
Megjelenik s gazdag és súlyos tartalmának egész tömegével zuhan
az alföld reményzöld, de puszta rónáira, melyeknek füve
kaszálatlanul szárad el tövén. Az élet nagy zaját viszi magával,
a magyar szellem titokzatos erőit hömpölygeti, a lelki derékségnek
nemcsak szimboluma, de ténye.

Így látom csodásnak _báró Eötvös József_ megjelenését is.
Huszonhárom éves, mikor _Karthausi_-ját megirja, egy regényt,
melyet a fájdalom evangéliomának szokás nevezni, s mely egészében
véve csakugyan a század szenvedő lelkének jajkiáltása. Az
emberiség szive sir föl benne a lirai szubjektivitás teljes
közvetlenségével. Innen az a magával sodró mély hatás, melyet
nemcsak a magyar közönségre, de külföldi olvasóira is gyakorol.
Regény, melyben legkevesebb maga a – regény. Nem is azért van
irva, hogy szórakoztasson, hanem, hogy megragadjon. A gondolatok
egész oczeánja, melyet az érzelmek vihara folyton zúgat és
hullámoztat. Szinte egyhangú és fárasztó, de nagy és természetes
özönlés. Túláradása egy irigylendően tartalmas ifjúságnak,
mely szabadulni akar a saját kinszenvedése terheitől. Azért ömlik,
hogy megkönnyebbüljön. Nem törődik a forma törvényeivel, melyek
bizonynyal korlátoznák, de föltétlenül szabadon árad, csak a sziv
törvényeire hallgatva. Egy lángelme vérzése, mely a megváltás
munkájára tör; bánat és részvét, mely az egész emberiséget
átöleli az egyénben.

Ezer meg ezer kifogást lehet tenni ellene, ahogy tényleg tettek és
tesznek is. Ez a történet mesének is vékony, hát még
cselekménynek! Minduntalan elvész a szem elől, mint a gyalogút,
mely kalászos szántóföldeken vezet keresztül. Miféle
szentimentális, tengelytelen lélek ez a regényhős, ez a fiatal
franczia gróf, Gusztáv, akit menyasszonya, Julia, egy semmi emberért
megcsal és elhagy! Még csak vére sem forr fel a sérelem miatt, –
de átengedi magát széparányú fájdalmainak, tovább is csak
imádja Juliát s midőn Párisban az erkölcsi sülyedés lejtőin
újra találkozik vele: eltipor érte egy igazán hűséges
leányszivet s végkép meghasonlásba jövén magával és a
világgal: beáll barátnak, karthausi lesz. Ezek a jellemek
tulajdonképen nem is jellemek, csak elvont eszmék imbolygó
silhouettjei, átsuhanó árnyak, minden akaratra s összeütközésre
alkalmatlan, törékeny bábok, passziv szenvedők. Hát még ha a
köréjük torlódó reflexiók tömegére gondolunk, melynek
terhétől itt minden egyéb összeroskad! S különös, ez a regény
azért mégis csodálatos mű marad. Minden szerkezeti hibája
daczára, jelentősebb értékű, mint akárhány jobban megépített
elbeszélés, egyszerűen azért, mert lángelme munkája. Jósika még
dicsőségének delelőjén áll, mikor a _Karthausi_ megjelenik, s
ime, a multak szines történetétől a közönség szinte lázas
elragadtatással fordul a jelen martirológiájának e szomorú
rajzához, mely körül századának vivódó gondjai, a lét
problémái, az emberi végzet nagy kérdései vetődnek fel s
elfogadja ezt a tépelődő, fiatal filozófiát, mert maga is fiatal
és tépelődő. Nem fél ezektől a sötét hangulatoktól, melyeknek
megvan az a veszedelmük, hogy talán népszerűsítik az
érzelgősséget, de teljes lélekkel élvezi a gondolatok és
érzelmek e pompás és komoly játékát, ezt a mélyreható
tartalmat, mely tele van meglepő újdonságokkal s kiapadhatlan
költészettel. A körmondatok élességével vésődik be minden
eszméje az emlékezetbe s nyugtalanságot idéz elő a szivekben, sőt
elégedetlenséget, – de hát baj ez? Hisz éppen arra van
szükségünk, hogy a létező állapotokkal szemben
elégedetlenkedjünk s az önvád és szenvedések poklán keresztül
megtisztuljunk és fölemelkedjünk. Hadd kapkodják hát ezt a
veszedelmes könyvet! A hosszú tétlenség kényszerű nyugalma után
hadd elmélkedjenek s gondolkodjanak ezek a pihent agyvelők s
nyerjenek szélesebb látkört, mint aminőt a mult szűk világa vont
köröttük. Csak hadd járja át szivüket a fájdalom árja, a
szeretet édes érzése, a hit malasztja, s önösségük rideg
gubójából kinyomakodva: hadd lelkesüljenek végre hazáért,
emberiségért, mert aki másoknak él, boldog, s csak az önző
boldogtalan!

Ime, így olvad össze a Karthausi hangulata kora közérzésével. És
most már előléphet a kritikus, és szétszedheti tetszése szerint e
ragyogó munka szövedékeit, – ez nem fog változtatni a dolgok
lényegén s a mű becsén. Kétségkivül tele van hibával és
tévedéssel, mint forrása: az ifjúság, de nem kevesebb benne a
fény s költészet, mint sugalmazójában: a géniuszban.

Van Eötvös Józsefnek egy költeménye _(Én is szeretném…)_, mely
élénken megvilágítja az ő poétai törekvéseit, sőt irodalmi
működésének valóságos kis programmját adja. Megható
nyiltsággal mondja el ebben a versben, hogy ő is szivesen dalolna
kimért, zengő sorokban a szép természetről, kedvese szemeiről,
Tokaj tűzboráról, de nyájas képzeteiből fölveri a komoly
valóság, s neme keserveire gondolva, dala nem édes susogás, de
századának jajsikoltása lesz. Lelkét égő kinokkal tölti el az az
érzet, mit ezrek hallgatagon tűrnek s _a gyáva kort nem akarja szebb
emlékeivel gúnyolni_. Így válik az ő költészete kora néma
szenvedéseinek hallható hangjává, – egy könynyé, mely milliók
fájdalmát sirja el, egy villámmá, mely a sötétben tévelygő
tömeg előtt fölgyujtja az éjszakát.

Más helyütt még részletesebben irja körül nemes feladatát: »Van
az irónak – úgymond – egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos
mennyiségű fehér papirt fekete karczolással töltsön be; ki ezt
érzi, azt egy pár kedvező birálat vagy azon művészi élvezet,
melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet
kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva,
nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után
törekszik. – Tiszteletünket, szeretetünket csak az érdemli,
_kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedését
megérthesse;_ ki nemesebb emberi czél után fáradva, hogy erősebben
hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is
föláldozza; – kinek könyvében nem szép mű, hanem szép emberi
tett fekszik előttünk…«

Azt hiszem, ez eléggé világosan van mondva s nyilván láttatja,
hogy Eötvösben – legalább elméletileg – a humanista fölibe
kerül a költőnek. De, szerencsére, minden theoria szürke s nála
sem érvényesül a kimondott elv ridegen. Regényei kétségkivül a
koreszmék szolgálatában állanak; mögöttük ott forrong a küzdő
nemzeti élet, a mult válsága, a jelen tanulságai, de, nemes
irányzatosságuk daczára, végső czéljuk mégis csak a művészet.
Hiába állítja föl elméletét a történeti regényről, teljes
meggyőződéssel hangoztatván, hogy annak »azon általános
művészi és erkölcsi feladatokon kivül, melyeket, ha az iró szem
előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még
egy különös kötelessége jutott s ez: _népszerűsíteni a
történetet_ –«: azért éppen az a regény, melynek előszavában
ezt hirdeti, a »_Magyarország 1514-ben_« maga czáfolja meg
legfényesebben a kimondott tételt s bizonyítja be, hogy az a
»különös kötelesség« bizony nem ide tartozik. Az eszmék
agitátora, szerencsére, nem tudja Eötvösben végkép legyőzni a
művészt.

Ime, ebben a regényében a multhoz fordul, de a mohácsi vészt
megelőző nemzeti hanyatlás korát, a Dózsa György
parasztlázadásának véres jeleneteit azért festi meg oly élethiven
és részletesen, hogy tanulságaival saját kora lelkületére
hathasson. A szivtelen nemesség s a fölizgatott nép szenvedélyeinek
összeütközése, mely végeredményében a mohácsi katasztrófához
vezet: intő példa itt, korszerű szózat a jobbágyság
fölszabadítása érdekében. Államférfi és filozóf sohasem
használta nemesebb czélokra az irodalmi formákat, mint Eötvös.
Nagyon jól tudta, hogy a regény rendkivül alkalmas eszköz a
társadalmi és politikai eszmék terjesztésére, sőt
megérlelésére, s amiket _Reform_ czimű röpiratában már eleve
elmondott: regényeiben csak kiszinezte. Ez a forma tetszetős volt s
szárnyat adott az igének. A _Magyarország 1514-ben_ távol áll
attól, hogy népszerűsítse a történetet, de bizonyos dolgokat
annál alaposabban megértet. Egészében véve hatalmas korkép,
melyben főleg a nép fia, a parasztlázadás vezére, Dózsa György
van kitünően megfestve. Ez a fukar szavú, féktelen szivű,
erőszakos s lénye alapvonásaihoz mindvégig következetes ember
igazi húsból és vérből való alak, történeti érdekű hős, és
Eötvösnek talán legművészibben megépített jelleme. Holott ő
éppen a jellemrajzban gyenge. Alakjai többnyire nehézkesek, sokat
elmélkednek, beszélnek és tanácskoznak, de mozgásukban hiányzik a
szenvedély karaktere s az életelevenség. És valljuk meg: sok
bennük a szónokiasság is. Azért alkotvák, hogy az iró eszméinek
szócsövei legyenek, vagy a sok helyről összehordott történeti
adatokat ügyesen sorakoztassák. Beszédjeik részben pompás
országgyűlési beszédek, melyeket egyelőre csak regényben lehet
elmondani. Mögöttük ott áll a kitünő iró és államférfi,
akinek komoly czéljai vannak az egyénnel s nagy álmai vannak az
emberiségről.

Ez az erős irányzatosság, mely főkép a _Nővérek_ czimű
regényében boszulja meg magát, ahol már egész paedagógiai
értekezések ékelődnek a különben is novellányi történet
szélesen rajzolt részleteibe: kétségkivül a művészetet
rövidíti meg. Tömérdek a leirás, rengeteg a magyarázat s mindezt
még fárasztóbbá teszi a folytonos körmondatosság, ez a mindig
komolyan és ünnepélyesen hangzó beszéd, mely
közbe-közbecsapkodó mellékmondataival húsz-harmincz soron alul nem
igen tart pihenőt. Eötvös gondolatainak természetes formája az, de
képzelhetjük, elbeszélés számára mily alkalmatlan! Szinte
egyedül álló, egészen elszigetelt stil, melynek csak a roppant
tartalom ad létjogosultságot.

Van azonban egy regénye, mely kivétel, nem mintha nem volna ez is
irányregény a szó nemesebb értelmében, de mert ebben a művész
lép előtérbe teljesen. Ez a _Falu Jegyzője_, – a régi
Magyarország nagy és minden időkre szóló szatirája, Eötvös
lángelméjének legdiadalmasabb terméke. Egy darab igazi történet a
harczoló költészet kegyetlen világításában. A megyei rendszer
egyeduralmának kétségbeejtő rajza, ázsiai állapotainknak
kiméletlen fölmutogatása, és kigúnyolása a népképviseleti
kormányzás eszméjének érdekében.

Oh, azok a régi jó idők, midőn bőven volt minden, ami kellett! s a
helyi életben összezsugorodott lélek hazájául csak a megyét
ismerte, alkotmányul csak a kiváltságos osztályok szocziális
érdekeit! Midőn az emberek nagyravágyása oly szűk térre
szorítkozott, mint a kör, mely életük szinhelye volt s náddal
födött, vályogból rakott házaikban megannyi kiskirályként
pipázták el gondatlan éveiket! Enni, inni volt a fuladásig, –
beszélgetni is lehetett a ház előtt elmenőkkel – mulatságot is
rögtönözhettek a tőlük függő emberek boszantásából és
megalázásából, és szellemi táplálékul ott állt a szoba
polczán a – kalendárium! Szinte vágytalan volt az élet. Kissé
egyhangú, kissé korlátolt ugyan, de tétlen és biztos, s így nemes
emberhez illő. Ezeknek a nemzetes betyároknak a kemény koponyáit
legfölebb csak a jégverés aggodalma foglalkoztatta koronként, mert
sok mindent a pokolba kivántak, de a lábon álló gabonát mégsem
kivánták oda. Házuk unalmát hébe-hóba egy-egy vendéglátás
epizódja zavarta meg. Ilyenkor aztán vidáman sürgött-forgott az
asszony, kinek összes világát »udvara, konyhája, csuprokkal és
serpenyőkkel gazdagon megtömött kamrája« tette ki, s járta a
duhaj tréfa, az eszem-iszomság, a vadkergetés, agarászat, kártya,
napokon át… A megyékben pedig ezalatt szerte-széjjel égre
kiabált a közigazgatási mizéria s a visszaélések, bűnök és
garázdaság szabadon burjánoztak mindenfelé, a magyar
táblabiró-politika nagy dicsőségére.

Ezt a minden reformtól, minden köztehertől iszonyodó, pipáiban és
agaraiban élő, rakott asztalt és telt poharakat imádó különleges
táblabiró felekezetet, – a haladni nem akaró és nem tudó régi
Magyarországot rajzolta meg Eötvös egy megye képében. A _Reform_
irója kitünően, a legapróbb részletekig ismeri a valóságot, s
komoly studiuma rettentő szatirává idomul regényes előadásában.
Jóformán nem is kell egyebet tenni, csak leirnia, amit
állapotainkról tud. Olyan hahota támad belőle, mely metsző
hangjával egy egész nemzet lelkiismeretén keresztülsivít s
belenyilallik minden agyvelőbe. Hallatlan! Hisz itt az emberek még
azt sem igen tudják, hogy az ország régen túl van a török
hódoltság korán. A jobbágyok nyögnek, az urak basáskodnak. Ebből
áll az élet, a világ, a történelem. A közállapotok semmiben sem
különböznek a közutaktól, melyek járhatatlanok. »Vándor! Ha
Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni s Garacs
helységéhez közeledel: vesd le saruidat! – Nem azért mondom, mert
e falu Nyuzó Pál főbiró úr lakhelye s így, főkép, ha
járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene
megtisztelned; nem is azért, mert szent Ágoston szerint még vallási
tárgyaknál is, minő a bőjt, legjobb azon helynek szokását
követni, melyen tartózkodunk s Garacson az egész világ mezitláb
jár: de ha minden magasabb szempontokat mellőzök, legalább azért,
hogy jó erős bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi
időben, mint most, nehezen mehetsz végig az utczán.«

Ez az enyelgő dévaj előadás, mely a fonákot magasztalja, ez a
pathetikusan rakonczátlankodó stil, mely a visszásat, a torzot
dicsőíti: mindent megcsiklandoz, mindent megsebez, ami álerény,
korlátoltság, hazugság vagy butaság. A regényben szakadatlanul
sziporkáznak a gúnyos és tanulságos reflexiók röppentyűi. Csak
úgy találomra, lássunk egyet-kettőt. Ime, a népszerűségről:
»Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak
a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, –
az nálunk mindennapi kenyérré vált s Pyrhus követei, kik
elbámultak, midőn a római szenátust látva, mintegy királyok
gyülekezetében gondolák magukat, mit mondanának, ha tapasztalnák,
miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész
népét birjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat
felülmulja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon
veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai a miatt
számkivettetnék, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik.
Tudja mindenki, én nem vagyok szerfeletti magasztalója honi
állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az
isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava
értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak az isten
szavát legfölebb csak magyarázni kellene; azonban a népszerűségre
nézve Magyarországnak felsőbbségét nem tartom kevésbbé
tagadhatlannak annál, melyet Anglia pamutszöveteire nézve bir s mely
nem annyira a kelme minőségében, mint a gyártási ár
csekélységében fekszik. – Mutasson nekem valaki országot, hol a
népszerűség kevesebbe kerülne! Máshol szükséges, hogy egész
életedet hazádnak szenteljed, néha éppen meg is kell halnod,
testedet, véredet kivánják, hogy érettük nagy nevet cserélhess
be; nálunk, ha a marhahús tizenkét krajczárba kerül s inditványt
tészsz, hogy tiz krajczárra szállíttassék le, – elérheted
népszerűségedet. Minek felkonczoltatni öntestedet, ha czélod
elérésére elég a szegény marhát, mely nem is a tied, olcsóbban
vágatni ki! Ezen intézkedéseknek, melyek, mint a penny-kiadások
Angliában a tudományt, úgy nálunk a dicsőséget mindenki által
megszerezhetőnek tevék, köszönhetjük, ha a népszerűség, mely a
világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokrácziához
vezet, _nálunk a legdemokratikusabb instituczióknak egyike_ stb.
stb.« – »A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról.
Nemességünk adómentességét említik. Mintha bizony minden
polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy _az elaggott
katonák közköltségen tartatnak_ s mintha nem volna természetes, ha
a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte
küzdött, szintén ingyen tartja s vajjon a nemzet elvénült
rokkantja nem nemességünk-e?«

Ez a Swift félelmes modora, gyilkos udvariassága. S így foly ez
gyér megszakításokkal végig az egész regényen. Minden aproposnál
öldököl a gúny. Az iró szinte kéjelegve forgatja vészes
fegyvereit s az irónia, humor, sarkazmus vivótőrével rostává
lyuggatja a régi megye össze-vissza tatarozott avatag rendszerét,
melyben az igazságért küzdő egyént megrugdalják, földesúri
önkény világgá kergeti a becsületességet s az erkölcs nem
létezhetik. Mit bánom én, hogy a regény cselekménye háromfelé
ágazik s érzelmes jelenetei kirínak az alap-tónusból; hogy a czim
szerinti hős voltakép egy keserű vélemény megtestesítése,
tiszteletre méltó automata, akinek igen kevés köze van az eleven
élethez; – szóval, hogy a _Falu Jegyzőjének_ is bőven vannak
hibái! de mikor egészében véve szinte egyedül álló, valóban
»korszakos« alkotás. Nagy igazságokért száll sikra s a művészet
igaz fegyvereivel küzd az új Magyarország érdekében. Ha túloz:
túlzásainak alapja is az igazság. Ezek a szolgabirák, esküdtek,
táblabirók, Porvár és Garacs kitünőségei, pompás torzképek, a
régi megye »történelmi haldoklásának« utolsó
különlegességei, s a művészi szempont, mely mindvégig uralkodik a
kaczagtatóan siralmas történeten, nyilt bizonyítéka annak, hogy
igazi, teljes szatirát csak az a költő képes irni, aki, mint
Eötvös, egész szivével öleli át az embert s minden
gúnyolódásának forrása a legtisztább – szeretet.

Szeretetből áll egész lénye. Nagy szive nyilatkozik meg legkisebb
költeményében is s minden gondolatában, melyek egytől-egyig a jót
és igazat szolgálják a szép formájában. Bensejéből,
meggyőződéséből fakadók, – ezért csak oly kedvesek és
értékesek nekünk, mint a francziáknak Pascal gondolatai. E nagy
irónak nyilvános élete sem egyéb, mint az emberszeretet nemes
tanainak folytonos gyakorlása. Alig él magának, de annál többet,
szive minden dobbanásával nemzetének. Ezer disszonanczia közt
összhang a főtörekvése, mert maga is az összhang embere.
Pályafutásának vonala oly tökéletes, mint egy köré. Fiatalon,
első munkájában, a _Karthausiban_, az egyén jogaiért küzd s
utolsó nagy politikai műve _A XIX. század uralkodó eszméinek
befolyása az álladalomra_ szintén nem egyéb, mint lángelméjű
törekvés az államhatalom korlátozására az egyéni jogok és
szabadság megvédése érdekében. A költő, államférfi és
filozóf így forr egygyé benne s műveiben. Széles látkörű,
egyirányú, komoly iró, aki a pillanatnyi szükségleteket is
általános nézőpontokból tekinti és mérlegeli. A jelen nem
kápráztatja, nem teszi önhitté, sem elfogulttá, mert a jövőnek
dolgozik. _Végrendelet_ czimű versében, melyet még a forradalom
előtt irt, működése jutalmául s dicsőségeül eszméinek
győzelmét kéri a gondviseléstől. S a kegyes ég megadja neki,
amiről nemes szive álmodozik. Megéri azok teljes diadalát. A
megyés társadalom összeomlik s helyébe lép a nemzeti
önkormányzat, a népképviseleti rendszerre fölépített parlament.
Az »istenség edénye«: az egyén, egy új korszak jogkörébe lép s
az új erőtől duzzadozó magyar nemzet megindul nagy czélja: a
magyar államiság felé. S e dicső politikai és társadalmi
átalakulás nehéz munkáiból Eötvösnek még bőven kijut a maga
osztályrésze. Nemzete fölemelkedésének nemcsak lelkes
szemlélője, de hű tényezője, sőt bizonyos tekintetben egyik
végrehajtója. Földi ember kivánhat-e hálásabb végzetet?
Nyugodtan halhatott meg: oly gazdag életet hagyott maga után, mely
mindig egyik örök forrása marad a nemzeti fejlődés hatalmas
folyamának.



XIII A MAGYAR BALZAC 1815–1875

Sohasem feledem el azt a szomorú találkozást. – Verőfényes őszi
dél volt s a régi Athenaeum épülete táján egy üveges tekintetü,
szinte bambán haladó alakot láttam, a kiről tudtam, hogy _Kemény
Zsigmond_, mert ilyen élőhalottan akkor csak ő járt széles
Budapesten. Erélytelen, bizonytalan mozdulatokkal jött velem szembe s
én önkéntelenül meglassitottam lépéseimet. Végtelen tisztelettel
és fájdalommal néztem e nagy roncsot, mely tönkrement idegzetével
s szivszaggató közönyével gépileg mozgott előre, mintha nem is a
valóságban, csak álomban járna. Nekem, a ki személyesen nem
ismertem őt, mindennél titokzatosabbnak, sphynx-szerübbnek tünt fel
e pillanatban, mert romalakját látva, mély meghatottsággal
gondoltam ez imbolygó porhüvely egykori gazdag tartalmára. Ime, az
ember-oczeán sivatag hullámain egy végkép leszerelt, magában
hánykódó gálya, mely tele van India kincseinek – emlékével. Egy
vázhajó, mely az élet nagy vizén a halálnál szomorítóbb
gondolatokkal, sejtelmesen libeg föl-alá s hangtalanul,
lélektelenül, szinte félelmesen vonul el a verőfényes emberi
jelenségek közt. Könyek szöktek szemembe s ezek a könyek egy dús
világ összeomlását, egy lángelme pusztulását siratták…

Most is előttem áll e kép s a fájó gondolatok egész raját kelti
fel lelkemben. Az iró pályafutását és vívódásait is magam
előtt vélem látni s az sem sokkal vigasztalóbb látvány, mint
ahogy sohasem kellemes szemlélni valamely sziv vérzését, valamely
agyvelő vészes lobogását. Ez a mi nagy regényirónk pedig olyan
ember, a kit roppant benső tüzek és szenvedélyek égetnek föl, a
kinek hatalmas esze van, oly hatalmas, hogy kénytelen neki odadobni
áldozatul a szivét is. Világa éppenséggel nem az a nyájas,
öszhangtól és derütől ragyogó világ, melynek »méla akkordjai«
boldog álmokba ringatják a boldogtalan halandót: zord idők szárnya
csapkod itt mindenfelé s letarolja az emberi ábránd szelid
ékitményeit; nagy és rejtélyes szakadékok tátonganak; bizarr
formákba csorbuló sziklatömbök könyökölnek egymásra;
villámtól szaggatott szálfák merednek a zivataros ég felé s vad
zuhatagok zaja, szivettépő sirámók hallatszanak minden felől.
Komor, zárt birodalom. Néha egy-egy sas rebben fel az ormokról s ha
ember téved ide: lelkére rögtön rárajzolódnak e magába zuhanó
természet dult szinei és hangulatai. Oh, ezek a képzelgő bolondok,
ezek a gyarló, törékeny emberkék! erény, hűség, jóság
révedező áldozatjai! derültebb sorsra s igaz részvétre érdemes
elitéltek, kiket elfordithatatlan fátum sodor a pusztulásba! Micsoda
félelmes játék ez a Kemény költészetében! Mintha csak hallanám
az iró fenyegető monológjait:

– Csak járjatok az erény utjain, csak szőjetek álmokat az
üdvről, boldogságról. Az élet oly szépnek látszik, az álmok oly
vidámok, s a mit ohajtunk: mindig kellemes. Csak törekedjetek utána.
Majd úgy is megteszitek azt a lépést, melyet nem akartatok. Egyet,
kettőt… a többi jön utána. Magától, mint a romlás. Velem is
csak igy történt. Oh, az én elhibázott életem!

Ez az utóbbi felkiáltás gyakran fordul elő Keménynél s
önkéntelenül is eszünkbe villan, hogy e különös ember századok
előtt játszó történeteiben – bár ott látjuk amaz idők minden
mozgató eszméjét – mégis csak valamely subjektiv
szerencsétlenség elemei zajlanak és fuldokolnak. Az egyes
részleteknek néha oly erősen sajátos szinök van, hogy szinte
lehetetlenség arra nem gondolni: ime, Kemény regényeiben a
tulajdonképeni hős nem Gyulai Pál, Kassai, Péchy Simon stb., hanem
ez a belső életet élő, titokzatos szenvedélyek közt vergődő
lélek: a _boldogtalan iró maga_. Annyira féltékeny a saját emberi
gyengeségeire, – nagy eszét érezve, annyira szégyenlős az
életet követelő megindulások miatt, hogy mindezt rég lezajlott
korszakok fátyolával burkolja el, történeti személyek álarczában
jeleníti s tőlünk távol eső szenvedélyek összeütközésében
rajzolja meg. Csak a forma objektiv, s ez annyiban tökéletes is,
amennyiben megveszteget. Az elhitetés művészetének nemes furfangjai
mögött azonban ott tombol az iró fájdalma, csakúgy, mint
Shakspere-é, fia elvesztése fölött, Hamletben.

Gondoljuk csak el, hogy Kemény voltaképpen kettős életet él. Egyet
napvilágon, a közügyek szolgálatában, komolyan, tartalmasan, egy
másat éjjel, az erinnisektől tépdesve, viziók és
halluczinácziók között. Minket művészi szempontból ez az utóbbi
élet jobban érdekel s az iró életének ez kétségkivül a
csodásabbik része is. A magányos órák, az iróasztal, – ez az a
büvös retorta, a hol leszürődik a nappali zaj, a valóság
keserűségei, a kérges tapasztalat, s a képzelet, ez a nagy
vegyész, kedvére formálja és idomitja a dolgokat. Ellenállhatatlan
kényszer űzi az irót ide s valami önkinzó, sötét gyönyör hatja
át, midőn maga mögött érzi a küzdő életet. Ez immár a
látományok birodalma. Álmok suhannak át a nagy éji
csöndességben. A közélet salakjából tündéri képek rajzanak
föl s a fantázia démonjai törnek elő. Szárnyuknak olyan zaja van,
mely igen hasonlit a »sohajtáshoz«. Nedves szemükből harmatcseppek
hullanak, melyek a könyek hatását teszik ránk; meggyujtják a
szivet, mint Ariel a nápolyi király hajóját, a nélkül, hogy az
tulajdonkép égne és zátonyra vezetik az álmodó életet minden
veszedelem nélkül. Ez az a percz, midőn tisztán látjuk, hogy az
erényt az aljasságtól csupán körülmények választják el, midőn
félve sejtjük, hogy tetteink fölött vad fatalizmus uralkodik. Az
elmélyedés, az önismeret kinos órái ezek, melyekben nem titok
többé, hogy bűn és erény egyformán szerencsétlenség. Nem azért
születtünk, hogy boldogok legyünk. Az élet sivár föld. Az ember
beveti, de ha mi virág, ha mi gyümölcs terem rajta: csak vakeset
műve. Mikor a vihar fürdik az örvények közt s merő tajték a
keskeny láthatár: a vészbesodort hajón tolongás támad s a babona
hatalma erőt vesz a tengerészeken. Valaki bünös, azért a vész.
Bele kell lökni a tengerbe! s beledobnak egyet, a kire gyanu van. A
hajó rögtön megkönnyül, a vész lecsillapul. A sima vizlapra
derült ég ragyog, mert e »jó ötleten ég és tenger nevet«. Ha
élted tenger s kebled vészbe dől: _főbünös a remény_! Lökd a
habokba! Mily szép, ha dobogó szivünket – egy nagy elszánást
vetve rá – egyszerre összezuzzuk!

Ime, Kemény hangulatai, világnézlete, – regényeinek alaptónusa.
A kik ide beléptek: Lasciate ogni speranza. Az iró nem tehet róla:
képzelete úgy van alkotva. Kételyen épiti fel egész költői
birodalmát, melynek alapja mégis valóság. Nem tud hazudni: magát
adja úgy, a hogy ismeri magát. Pedig jól ismeri. Az éj csöndjében
vesékig ható tekintettel fürkészi át lelke szövetét s a
legtitkosabb redőzet sem marad figyelmen kivül. Az ember, ez az ő
állandó problémája, s a fölötte lebegő fátum, ez az ő mindig
jelenlevő kisértete. Rendkivül finom idegzete van, mely minden kis
érintésre megmozdul és rezegni kezd. Csodálatos dolgokat lát és
csodálatos dolgokat hall. Szeme rákapcsolódik a tüneményekre,
füle tisztán megkülönbözteti a természet nagy zajának egyes
hangjait. A vonagló arczon meglátja az utolsó rezdülést, a bogár
zizegése ugy hat rá, mintha »aczél pengene«. Nyitott szemekkel, de
álmodozva jár a tömeg közt, mint a hogy Kelet-India völgyei
fölött alva röpül az albatrosz. Csakugyan olyan ő is, mint ez a
különös madár, mely változatlan, méla szárnycsapkodással
egyenlő irányt tart, mig a karcsu pálmafák s a magas templomok
kúpjába ütközve, földre hull, – de midőn a komoly valóság
ellenhatását egy perczig érezte, ujra szárnyra kel s folytatja
légi áloméletét. A költészet nála nem hiábavaló időtöltés,
de valódi lelki szükség. Rá van utalva. Egyedüli menedéke,
vigasztalása. A »szervezet bilincseiből _ideiglenesen_ menekült
lélek« boldog pihenője. Ebben formálja egészszé »csonka
életét«. Magányt kedvelő, zárkózott szive – mint a mesebeli
virágok – az éj csókjára fölpattan s nemes illatával dúsan
árad a csillagok felé. A földi ember gyöngéd és tiszta
ölelkezése ez az égiekkel. Van benne valami mélyen megható, mint
minden ujjászületésben és megtisztulásban.

Azok az alakok, melyek ilyenkor Kemény képzeletéből kilépnek s
valamely történet szálait kezdik szövögetni és bonyolitani,
magukon viselik ugyan a históriai jelmezt s minden gondolatukkal,
tettökkel korukhoz tartozók, de idegeik túlfinom
érzékenységével, hangulataik folytonos hullámzásával s
szövevényes szenvedélyeikkel mégis csak egy modern élet-dráma
tragikus hősei: a költő sötét világnézetének tolmácsai. A
nappal néma és zárkózott Kemény, a ki a szónak egyáltalán nem
embere, éjjel beszél. A mi szivében összetorlódik, az a sok finom
és erős érzés, e megváltó perczekben alakjainak ajkára tódul.
Ezek elmondják mindazt, a mit maga az iró – úgylehet, átélt
helyzetekben – elmondani nem tudott. Ezekben megvan a biztosság, az
olvadékonyság. Értik a sziv beszédét, föltárják valójukat, nem
szégyelik a suttogást. Kiömlenek, mint a habjaival nem biró patak.
Lázonganak, tombolnak, követelnek s ha mit magukba vissza akarnak
fojtani: az is hallhatóvá lesz, kitör belőlük sötét
monológjaikban. Mennyi szenvedés, – édes és fájó emlékek
rezgése, kegyetlen önbirálat, tépő vád, emésztődés, lemondás
van itt a sorok közt elrejtve! Az elfojtott szenvedélyek heves
zokogását halljuk. Ezek az alakok, a kik itt az árnyban elvonulnak
előttünk s csak az egymás kezére és arczára hulló könyek
árulják el összetartozásukat, örök tiltakozásként vegyülnek a
szerencse és boldogság közé. Alkotójuk fölszabadult lelkének
minden érzékenysége átömlik beléjük és a daczoló erők
energiájával örökitik a mulandó fájdalmakat. Ki tudja, milyen
mélységes tragédiák, a hallgatag élet mily örvényei zajlanak e
költői álmok mögött, melyekben haldokolnak az illuziók, de
melyekben halhatatlan a – művészet!

Kemény regényei történeti regények. A kor, melyben irni kezdi
őket, a nemzeti fölbuzdulás kora. Mindenki lelkesedik s várja az
eszmék, az idők diadalát. Csak Kemény töpreng s a múltból nem a
dicsőség képeit mutogatja föl, de a nemzeti visszaesés,
elhanyatlás _okait_ ragadja ki. Első irodalmi kisérlete egy
tanulmány a mohácsi vészről, utolsó nagy regénye (_Zord idő_)
szintén e gyászos korhoz vezet. Nem az optimizmus szemüvegén
keresztül nézi a dolgokat: inkább kételkedik, aggódik. _Gyulai
Pál_ czimü regénye közvetlenül a forradalom előtt jelenik meg és
senki sem vádolhatja azzal, hogy a korhangulatok hirdetője. Az ebben
szétáradó pesszimizmusból bőven marad következő regényei
számára is, melyek már a forradalom utáni időszakra esnek. A XVI.
és XVII. század közéletének megrázó tragédiái játszódnak le
előttünk az egyének nagy szenvedélyeinek rajzában. Mögöttük az
iró a maga zordságával, de egyuttal művészetének erős
tudatosságával is. Fölfogása nyilvánvalókká teszi azokat a
méreteket, melyek elődeitől megkülönböztetik. Nála a
külsőségek megmaradnak külsőségeknek s nem akarják pótolni a
lényeget. A krónikák, a foliánsok nem rideg lapok, melyeken holt
penész ül, de eleven életről szóló titkos irás, melynek
betüiből a képzelet a történeti igazságok világát építi föl.
A művészben nem kevesebb itt a becsvágy, mint a történetiróban az
igazság szeretete. Annyira lelkiismeretes, hogy képes nagy utat tenni
egy romvár megtekintése czéljából, melynek kapuját néhány
sorban le akarja irni regényében. Nagy figyelemmel vizsgálja meg a
tárgyakat s ha van lélek bennök: beléjök hatol, belefurja magát
titokzataikba. Innen az erő rajzaiban, gyakran azonban az
aprólékosságig menő részletezés, a megerőltetés is.

Nagyon hálás föladat volna, bár mindkettőjüknek megvan a maguk
külön, egymástól egészen elütő, sajátos világa, párhuzamot
vonni közte és _Balzac_ közt, mert bizonyos tekintetben mi is
elmondhatjuk Keményről, hogy a »természet és társadalom nagy
történetirója s a szenvedélyek geografusa«. Szárnya, mint azé,
az erős képzelődés; eszközei, mint amazéi, szintén alapos,
gondos tanulmány, mélyreható vizsgálódás; az emberi növényt ő
is »gyökereivel együtt« rajzolja, mint az, s »föld alatti«
élete nem kevésbbé érdekli mint a »föld feletti«. Jól ért
ahhoz is, hogyan kell »a társadalom és emberiség titkait kitalálni
és kibeszélni«. Formái szintoly nehézkesek, hézagosak; munkája
szintúgy nem pihenés, de lelki megrázkódtatás. Mindez azonban
túlvág a mi hivatásunkon, mely ezuttal nem egyéb, mint körvonalait
láttatni Kemény hatalmas egyéniségének s alkotó erejét
éreztetni némileg.

Az ő emberei alapjukban véve jók, de révedezők. Hibáik forrása,
bukásuk oka nem a bűn, hanem tévedéseik. Emberek, a kik akarnak
következetesek lenni s nem tudnak, – valamely jószándékból
eredő ballépés letériti őket a rendes utról s a katasztrófa,
mely rémes gyorsasággal sújt le rájuk, aránytalanul nagyobb, mint
elkövetett hibáik. Vergődő lényükkel szemben ott leskelődik a
pusztitó fátum, zavaros szenvedélyeikkel szemben a közömbös, de
vaderejü végzet. Föl-föltünik előttük a boldogság, mint egy
szép álomkép, de a hova eljutnak, az a romlás. Ha Eötvösnél
»istenség edénye« az ember, Keménynél a »kárhozat edénye«.
Hangulataik vészjóslók, kedélyök förgeteges, álmaik sötétek,
monológjaik démoniak, kiábrándulásuk teljes és végzetük
öldöklő. Rendkivül idegesek, érzékenyek. Akár az iró maga.
Minden csekélység hat rájuk, különösen nő-alakjaira, a kik nem
csak érdekes lények, de tüneményes problémák is. Finomak,
fénylők és talányosak. Megérzik a láthatatlant, megsejtik a
bekövetkezőt. Éppen beleillenek ebbe a szokatlan világba, melynek
még gyöngédebb elemei is aggasztók. Olyan virágok ezek, melyek
pompázva nyitják szirmukat és dúsan illatoznak a viharokat rejtő,
rekkenő levegőben. Félelmesen szépek és elszomoritóan bájosak.
Szinte érthetővé lesz, hogy a férfiak, kik körülöttük járnak,
nem ismerik az élet derüjét. Árnyakként sötétlenek mellettük.
Ritkán nevetnek, de ha nevetnek, az iszonyú. Arczuk eltorzul,
vidámságuk sanyarú és kietlen. Nem tudnak igazán jókedvüek
lenni. Kaczagásuk legtöbbször röhögés, – érdes, tompa zaj,
mint a hantok omlása. Sivatag temetői tréfák, mintha »csontvázak
bokáznának«. Humoruk zörgésében van valami a koporsó-deszkákkal
való hajigálás zajából.

Kétségkivül rideg ez a világ s bizonyos tekintetben egyoldalú,
egyszinű is. Az élet nem egészen és nem mindig ilyen. De ki tehet
róla, hogy Keményt csak az örvényesebb része érdekli? Nincs
érzéke a közönséges méretek iránt; szereti a mélyet, a
misztikust, a megrázót. Nemcsak költő: filozóf és államférfi
is. Történetet ir: a küzdő emberi lélek történetét s
eredményül szomorú tanulságok szürődnek le megfigyeléseiből.
Egy-egy mondatba lehet őket összegezni: »Vannak indulatok, melyeket
első mozzanataikban nem sejteni, annyi, mint később nem érteni és
rögtön nem érteni, annyi mint állandóan kárhoztatni.« –
»Rögeszméink gyakran vétkesebbé tesznek minket és
szerencsétlenebbé mást, mint bűneink.« – »A belső
meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzik a nemesség
s ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaság által, de
elitéltetnek egy egyén: önmagunk által.« stb. stb.

Ily megdöbbentően tartalmas eszmékkel tele van a Kemény
költészete, de a megdöbbenés még nem vigasztalás. Az ő emberei
egy-egy ily alapeszme nemesen érző hősei, kiket túlhajtott
erényük vészbe sodor s a viszonyok hatalma összetör. Gyulai Pált,
első regénye hősét, a fejedelme iránti ragaszkodás és hála;
Jenő grófot (_Ködképek_) a boldogítani-vágyás jóindulata; a
Mikes fiukat (_Özvegy és leánya_) a rajongó gyöngédség; Péchy
Simont (_Rajongók_) a vallásos buzgalom; Verbőczyt (_Zord idő_) a
hazaszeretet döntik végpusztulásba. Kegyetlen erkölcstan. Tehát
csakugyan báb vagyunk, hitvány játékszerek a sors kezében s az
egyén minden nemesebb tartalma daczára csak szalmaszál a
kényükre-kedvükre dühöngő viszonyok forgatagában? Hol itt a
költői igazságszolgáltatás? Az iró részvéte az emberiség
iránt? Lelkünknek hát, ha még oly nemes, nincs annyi hatalma, hogy
akaratával tisztán, ellenmondások nélkül diadalt arathasson?
Nincs! mondja Kemény. Hiábavaló erőlködés minden. De ez
aránytalan küzdelem nagy látványa már magában véve is elég
arra, hogy láttára részvétet érezz, borzongj és
összerázkódjál, mert a mi előtted foly, tényleg nem más, mint
saját nemednek története, – _az ember tragédiája_.

Kemény részvéte nem érzelgésből áll, hanem a dolgok lényegének
lelkiismeretes, – roppant megfigyeléssel és tanulmánynyal járó
– fölmutogatásából. Alakjaiban az emberi lélek természetrajzát
tárja fel hiven, részletesen, és – legalább az előadás
módjára gondolva – meghatón. Csak egy példát hozok fel. Mikor a
koránérett lány-gyermekekről beszél. »Vannak gyermekek, kik
mintha egy más világból emlékeket, tapasztalásokat és érzéseket
hoznának magukkal, midőn még a betüket alig ismerik, már nagyok s
értelmesek. Ezek a csodálatos lények – ugymond – kiknél a
növés lassabban halad, de az arcz jellegén, a gyermekévek
fátyolán át már egy későbbi életkor kiképzett formái
láthatók; ezek a kecses és komoly, vidám és méla tündérek, kik
bábjaikkal a költészet nyelvén beszélnek, gyermekjátékaikba az
ifjukor ábrándjait vegyitik és kicsiny székeiken szótlanúl ülve,
mig az érettkorúak társalgása foly, bár ügyelni sem látszanak,
mindent felfognak, éreznek és megitélnek; ezek az égből leszállt
és a földet egy percz alatt ismerő angyalok, kiknek mosolya körül
is egy rejtélyes felleg lebeg: – nem szoktak sem hosszasan élni,
sem, ha beteg fejecskéiket és forró arczukat vánkosaikra hajtják,
hosszasan szenvedni. Életök meseszerű, természetök talány,
kimulásuk véletlen… Ilyen volt a kis Ameline.«

Nem tudom, érzi-e más, de én kiérzem e sorok közül az iró –
szive dobogását. Ez nem a fecsegés kedves művészete, hanem a
lélekbuvár mély megilletődése. Annyira megfigyeli a dolgokat, hogy
nem maradhat meghatottság nélkül. S a milyen éles szeme van s
erősen bonczoló elméje a lelki tüneményekhez, ép oly biztosan és
tisztán meglátja a külső természet minden apró részletét. Egy
szempillantásra észreveszi, hogy a hegyi uton ügető ló
»madárhusu, kisded, szikár, borzas s kopott szőrű, de kiformált
izmu mokány ló«. S meg lehetünk róla győződve, hogy a mit leir,
olyan hű kép, mely mögött a komoly megfigyelés s a lelkiismeretes
tanulmány karöltve járnak. A természetet egyszerübben és
igazabban egy regényirónk sem tünteti fel, bár jelenségeire mindig
hull valami az iró egyéniségének hangulataiból. Ime, egy bájos
és tartalmas kép a késő őszről: »Esős, nedves napok után
majdnem kánikulai meleg állott be. A hő lég szikrázott és
csillogott, mintha az év elvétette volna szokott rendjét és
augusztus közepére akarna visszalépni. A verőfényes lankán
pásztorgyerekek szedtek piros mezei epret, az ut szélein minden
nagyobb kövön hemzsegett a kutó, mintha élő kláris-gyöngyök
pörgenének szét s gyülnének megint sürü csomókba össze.
Nemcsak a kőrisbokor és kökény, de a cseresznye is virágba borult;
a gyümölcsfák rügyei megindultak s a második nyár – ez a magát
fitogtató kimerültség – annyi termést s áldást igért, hogy
hinni szerettük volna, miként fogadkozásából csakugyan teljesithet
valamit.«

S ugyanaz a lelkiismeretesség, mely legapróbb leirásában jellemzi
őt, jellemzi hatalmas korrajzaiban, tanulmányaiban is. Csak a
_Széchenyiről_ s a _Két Wesselényiről_ irt remek essaykre utalunk.
Ezek nemcsak kitünő arczképek, de a megujuló Magyarország
történelmének legszebben megírt lapjai. Közvetlen hatásúak mint
egy-egy jó regény; eszméktől terhesek, mint maga az a kor, melyet
festenek, s a tények és események mélyeig világitók, mint
általában Kemény szelleme. Róla igazán el lehet mondani: nagy a
nagyokban és nagy a kicsinyekben.

És most már mondhatja nekem akárki, hogy »a belforma ereje sohasem
volt arányban nála a külforma szabatosságával«, hogy
»egyenetlenségeket« találni munkáiban, hogy nehézkes és szinte
dulakodva töri magát keresztül az elbeszélés módjának
szabályain és követelményein: ez előttem nem von le semmit
becséből. Igy szeretem, a maga zord természetességében, durva
őszinteségében, összerázó erejével, szaggatott formáival,
szétdarabolt lelkével. Ez teszi előttem különösen kiválóvá,
irodalmunkban egyetlenné, mert mélységes rokonszenvet érzek minden
iró iránt, a ki ment az emberi hiuságoktól s szive vérét áldozza
eszményének: a művészetnek. Kemény pedig ilyen iró volt. »Egy
izben – irja róla _Péterfy Jenő_[2] – egy nő kezét akarta
megkérni, el is indult, ott is volt, hanem a szó nem jött ki ajkán,
– valószinüleg arcza sem árulta el, mit akar. Nem kérte meg. Igy
volt a boldogsággal is. Valahányszor szemben állt vele: szótlanul
távozott előle.« Nem volt alkalmas arra, hogy boldog, s épp oly
kevéssé, hogy népszerü legyen. Ma sem az. Törpék gunyolták ki,
kisebb tehetségek lármája zajogja túl soktartalmu némaságát. De
bizom benne, el fog érkezni az a kor, mely igazságot szolgáltat s
elégtételt ad e nagy irónak. Egy nemesebben érző nemzedék,
melynek erősebb fogékonysága lesz az igazi nagyság iránt,
megilletődéssel, hálával veszi körül emlékét, s könyveit nem
tekinti közönséges földi papyrusoknak, de isten kezéből nyert
okmánynak, melynek lapjai egy halhatatlan szellem álmait és
titokzatait rejtegetik.



MÁSODIK RÉSZ



FORRADALOM 1840–1848

Széchenyi a negyvenes évekig föltétlenül megtartotta a maga
vezérszerepét. Ildomosan és munkásan járt a nemzet előtt, de a
felelősséget érezve, körültekintő óvatossággal, gyakran erős
tusakodások és aggályok közt. Hajójára nem vont föl minden
vitorlát, csak annyit, a mennyi mulhatatlanul szükséges volt, hogy a
jármű haladhasson. De csakhamar jött az idők frissebb szele s
belefútt az emberek képzeletének százrétű vásznába. És a
gálya akaratlanul is gyorsabban szeldelte a hullámokat. Kéjes öröm
hatott át mindenkit s egyszerre fölhangzott a jelszó: Több
vitorlát! Föl, valamennyit! Mily pompás érzés repülni! Mily
férfias mulatság a küzdelem!

Egy fiatal ügyvéd, _Kossuth Lajos_ volt mindennek az oka. A pozsonyi
országgyülésen »Országgyülési Tudósitások« czimén egy
kőnyomatos lapot szerkesztett, mely nagyon élénken kihatott a
közszellemre s melyért később három évi fogságot szenvedett. Ez
az idő éppen elég volt neki arra, hogy kitünően megtanuljon
angolul s alaposan megismerkedjék Shakspere hőseivel. Alkalomnak
pedig a lehető legjobb volt arra, hogy az egész nemzet rokonszenve,
szeretete osztatlanul feléje forduljon. Mikor kiszabadult,
veszedelmesebb ember volt mint valaha. Meginditotta a _Pesti Hirlap_-ot
s fél év se tellett bele: hatvan előfizetőjét ötezerre vitte
föl. Ez az organum valóságos hatalom lett az ő kezében. Szellemi
góczpont, melyben összefut a nemzeti akarat és aspirácziók minden
sugara, hogy annál erősebb fénynyel verődjék vissza a háborgó
közhangulatra. Az első hirlap volt nálunk, mely figyelemmel kisérte
az európai viszonyokat és közérdekü dolgokról tanulságosan,
szinesen, izgatón beszélt. Széchenyi aggódva nézte a rendkivüli
hatást, a nemzet vágyainak mind merészebb repülését, az izgalmat,
mit a _Hirlap_ vezérczikkei országszerte előidéztek s ellene
fordult, megtámadta Kossuthot. Egy vaskos könyvben, a _Kelet
Népé_-ben vádolta be, mint a ki mulhatatlanul vészbe fogja dönteni
a nemzet hajóját, Kossuth előbb rövid czikkben, később
terjedelmes röpiratban válaszolt a vádakra. Titánok mérkőzése
volt ez, két lángelme harcza, heves, tragikus, vészes
összerobbanás, de végre is, ennek előbb-utóbb meg kellett
történnie. Mindketten a nemzet javát akarták, de módjaik oly
különbözők voltak, mint természetök. Két elv ütközött össze
bennök. Az arisztokrata Széchenyi, a ki »szive fölött folyvást
zsarnokoskodott«, elitélte Kossuth érzelmi politikáját; a
demokrata Kossuth pedig mitsem akart hallani a hideg ész kizárólagos
diktaturájáról s szilaj pathosában az alkotmány sánczain kivül
álló Magyarország szive dobogott föl. Széchenyi fölöslegesnek
tartott immár minden további agitácziót, mindennapi, rendes
hangyamunkáról beszélt s törekvéseiben a főrendekre és
kormányra támaszkodott; Kossuth, mint a középnemesi osztály
gyermeke, szakitani akart végkép a haladást bénitó multtal, s a
felsőbbség atyáskodó, szükkeblü gyámságával szemben a nemzet
zömében kereste a szentesitő hatalmat és megváltó
biztositékokat.

Minden jel arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A
közvéleményben nagy volt a zavar, sok az ellenmondás, – de az
izgalomban égő kedélyek egyelőre nem érezték a veszedelmet s maga
Kossuth is agyrémnek hitte a forradalmat. Széchenyi jól látta s meg
is jósolta a mi következni fog. Többé nem hallgatott rá senki.
Vezérszerepe véget ért. A zászlót Kossuth lobogtatta, a nemzetet
Kossuth vitte. Az ő tüze lángolt a szivekben s ezt a tüzet többé
nem lehetett eloltani. Nem használt itt semmiféle ellene intézett
támadás, vagy cselszövény. Az sem, hogy a Hirlap szerkesztését
ravaszul kijátszották a kezéből s uj lap inditására nem kapott
engedélyt. Megtalálta a maga hatáskörét egyebütt, s gyujtott,
lelkesitett, érvényesült tovább. Minden bizalom feléje fordult,
minden hit benne öszpontosult, minden remény nevéhez kapcsolódott.
A közvélemény igy szólt hozzá: »Légy az uj idők apostola, az uj
eszmék történelmi végrehajtója! Tedd, a mit mások nem mernek!
Légy követelő, elszánt és merész. Ez a kor a _tiéd_!«

S ő megértette e szózatot. Lángelméjét az adott viszonyokhoz
képest használta föl. Minden beszéde fölért egy-egy
cselekvéssel. Ily értelemben egészen a _tények_ embere volt. Maga
ez a szó is tőle származik, mint Széchenyitől az _alkotmány_,
Eötvöstől a _kétely_. Tenni, cselekedni, előre törni,
fölhasználni minden kedvező alkalmat elsikkasztott jogaink
visszahóditására: ez volt programmja. _Merni_: ez volt végzete. Mit
a türelem! Elég volt belőle! Megszenvedtünk érte bőven. Századok
tanulsága áll mögöttünk. Az okoskodás, a huza-vona nem egyéb,
mint a tettek halála. Batthyány Lajos elég érthetően hangoztatta:
»Nem reformerekre, – izgatóra, vérebre, mely folyvást a kormány
fülén csüggjön, van szüksége most a nemzetnek!« Szoritani
Bécset, legyőzni Metternichet mindenáron! Ez a közhangulat.
Széchenyi hasztalan támad még egyszer ellene a _Politikai
programm-töredék_ben: Kossuth belépése a követek házába már
valóságos diadalmenet. A kor lelke rezeg hóditó szavában. Kétszer
beszél: két csatát nyer. Nem lehet legyőzni. Ellenállhatatlan.
Ekközben a Gondviselés is segitségére jön a külföld
eseményeiben. Kitör a februári párisi forradalom. Francziaország
köztársaság lesz. Az elnyomott Európa lángba borul. Kossuth
tisztán látja, hogy képped el a bécsi kormány s mennyire
készületlen az eseményekkel szemben. Most vagy soha! Ez az ő ideje!
Márczius harmadikán tartja meg hires, nagy beszédét, melyben az
egész magyar alkotmány átalakitását inditványozza, egyuttal
felolvassa a királyhoz intézendő feliratot. Ne kormányozzák
Magyarországot Bécsből, önkényüleg, hozzá nem értő,
illetéktelen emberek, de független minisztérium, mely tetteiért
egyformán felelős a királynak és a nemzetnek. A dinasztiának is ez
az érdeke, ha népei javát őszintén óhajtja. Az inditvány
végzéssé lesz s a márczius 13-iki bécsi események hatása alatt a
felső tábla is egyhangulag elfogadja. Küldöttség viszi föl
Bécsbe a király elé, ötödik Ferdinándhoz, magának a nádornak
vezetése alatt. Minő öröm! Minő fogadtatás! A bécsiek tomboló
lelkesedéssel várják a küldöttséget. Kossuth kocsiját
virágokkal boritják el, ölelkeznek, éljeneznek, könyekre fakadnak.
Csupa szeretet, exaltáczió, meghatottság mindenfelé. Kossuthnak
több izben kell beszélnie s boldog, a ki hallja, a ki kezét vagy
ruhája szegélyét megcsókolhatja. Másnap, a késő éji órákban
megvan minden! Batthyány Lajos a miniszterelnök.

Ekközben Pesten is megmozdult az ifjuság s márczius tizenötödike
lelkes tüntetések közt folyt le. Kossuth diadallal érkezett vissza
Pozsonyba és lázas sietséggel fogott a munkához. Elkészitette az
uj törvényjavaslatokat, melyeknek harminczegy törvényczikke az uj
idők szellemében egy csapásra átalakitotta alkotmányunkat.
Néhány rövid nap és, ime, csodadolgok történtek! Az
országgyülés századok munkáját végezte el. A jobbágyság
fölszabadult, Erdély egyesült Magyarországgal, közös lett a jog
és teherviselés, megvolt a népképviseletre épitett kormány, a
vallásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, eltöröltetett a
papi tized, s a sajtó szabadon beszélhetett. Szóval: a feudalis
Magyarország összeomlott s a jog és törvény hatalmas bástyái
közt előállott az ujjáteremtett, egységes magyar nemzet.

Maga Széchenyi is – most már tagja az első független magyar
minisztériumnak – megilletődve állt e nagy eredmények előtt s
tisztelettel és csodálkozással adózott Kossuth szellemének. A
békés nemzeti ujjászületés e dicső látványa egy pillanatra
mélyen meghatotta, szinte ellágyitotta. De a következmények,
fájdalom, mégis az ő eloszolni nem tudó aggodalmainak adtak igazat.
Az volt a főbaj, hogy Magyarország és Ausztria egymás közti
viszonyát rendezetlenül hagyta az annyi téren megindult reform.
Kormányzás, hadügy, pénzügy stb. végkép össze voltak
bonyolódva. Az uj törvények életbeléptetése rendkivüli
nehézségekbe ütközött. Az udvar nemcsak szokatlannak, de magára
nézve némileg lealázónak is tartotta az uj kormányrendszert. Nem
lehetett oly könnyedén parancsolni mint azelőtt, a hatalmaskodás
törvényes korlátok közé volt szoritva s a megváltozott viszonyok
mögött Magyarország különválásának rémképe kisértgetett. S
ekkor támadt a pokoli gondolat: zavarokat zúditani Magyarországra
és a zavarban visszaállitani a régi kormányzás nemzetbénitó
rendszerét! Föllázadtak a szerbek. Jellasich, horvát bán,
megtagadta az engedelmességet s fegyverkezett. Erdélyben az oláhság
pusztitotta a magyart. Nyilvánvaló lett, hogy mindez Bécs műve.
Jellasich betört az országba. A császár nevében! A nagy
ábrándokat, az ujjászületés friss örömeit országos rémület
váltotta föl. A minisztérium, melyet már hónapok óta csak a
»kötelességérzet bilincsei lánczoltak a kormány
gályarudjához«, lemondott. Széchenyi iszonyodva látta maga előtt
a jövendőt:

– Én a csillagokból olvasok. Vér, vér mindenütt! Testvér a
testvért, népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetlenül és
őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell
égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dulnak szét mindent, a mit
alkotánk. Oh, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán
lángbetükkel vonul végig a Kossuth neve, – flagellum dei!

S ekkor, ezekben a vészes, válságos napokban kell megnézni
Kossuthot. Alakja sohasem volt magasabb, bátorsága férfiasabb,
lángesze hóditóbb. Az egyetlen, a ki nem roskad össze, de
fölemelkedik, hogy fölemelje nemzetét is. Lánglelke végigviharzik,
fölrázó szózata végigharsog az országon: Veszélyben a haza!
Kétszázezer katonát, negyvenkét milliónyi hitelt kér és az
országgyülés, mint egy ember, áll föl, megadja. Még ellenségei
is tapsolnak. S Kossuth befejezi beszédét: »Önök mindnyájan
fölállottak és én leborulok a nemzet nagysága előtt.« A roppant
khaoszban a szilárdságot képviseli, a kétségbeesésben a hitet, a
bizonytalanságban az erőt. Szenvedélyes lelke bizalmat önt a
csüggedőkbe, bátorit és megnyugtat. A merre jár: diadalut az utja.
Minden szava győzelem a lelkeken:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a nemzettől: meg akar-e halni
gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen? Ha a magyar most nem
kél föl tömegben, a haza földét megszálló ellenség
agyonnyomására: úgy olyan gyáva, nyomorult nép, melynek neve a
világ históriájában azonos lesz a szégyen és gyalázat nevével.
Akkor a magyar istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja
tagadni éltető erejét, melynek kezei közt a televény buzaföld
sivatag homokká fog változni és hontalanul fog bujdosni a föld
hátán, alamizsna helyett pedig arczul csapja az idegen faj, mely őt
saját hazájában koldussá teendi. És hiába fog fordulni a
valláshoz vigasztalásért: az Isten, a kinek teremtési művét
gyávasága által megalázta, nem bocsátja meg bűneit sem ezen a
világon, sem a másikon… Fegyverre hát!

S elkezdődött a nagy történet: a halálra szánt magyarság csodás
önvédelmi harcza a lázadó nemzetiségek, majd a zsoldos császári
seregek ellen a szabadság nevében, az igazságért, a hazáért, a
törvényekért. Vereségekkel kezdődött. De midőn a vad katonai
hatalom már-már befejezettnek hitte borzasztó munkáját s ura lett
a Dunántúlnak, a Felvidéknek, a fővárosnak s Magyarországot az
ausztriai császárság tartományának nyilvánitotta: megfordult a
koczka, honvéddé lett minden ember, a kaszák, a fejszék
fegyverekké, a harangok ágyukká, hőssé még a gyermek is s a
diadalmas csaták hosszu sora bizonyitotta be, hogy a magyar dicsőség
nem mese. Egymásután jöttek a tokaji, branyiszkói, szolnoki,
hatvani, tápió-bicskei, isaszegi, váczi diadalok, majd a
nagysallói, komáromi fényes győzelmek, Buda bevétele… s azután
annyi dicsőségre: az orosz invázió, a világosi katasztrófa… az
aradi vésznapok…

Mért folytassam? Széchenyinek igaza volt. Ez a nagy és érzékeny
lélek magát vádolta a bekövetkezett szerencsétlenségekért. A
forradalom tulajdonképeni inditékát, legfőbb okát a működése
által fölkeltett mozgalomban látta s önvádtól tépdesve,
tévedésének tudatától marczangolva megőrült.

Most már tisztán látjuk, hogy mind annak, a mi történt, nem ő
volt az oka, de a nálánál sokkal hatalmasabb viszonyok. Ezekből
kerekedett a vész s midőn kitört: emberi erő azt többé föl nem
tartóztathatta. És ki fogná vádolni a vihart – »azért vihar,
hogy tördeljen!« – mert fákat döntöget, vetéseket gázol el,
szóval: pusztitva ront végig erdőkön, mezőkön, – ha arra
gondol, hogy ugyanekkor a kóranyagok egész özönétől tisztitja meg
a levegőt s milliónyi uj élet magvát szórja szét a nagy
természetben? Mint egyes embernek szüksége van arra, hogy
megpróbáltatásokon menjen keresztül s a szenvedések tüzein
áttisztulva jusson el az önismeret magaslataira: ugy a nemzetnek is.
Kétségkivül nagy volt a megpróbáltatás, és sok, szerfölött sok
az áldozat, de az erő, mely e roppant küzdelemben megnyilatkozott,
annyi diadal és gyász után mégis csak megmentette alkotmányunkat.
És hol van az a magyar ember, a ki sajnálná az áldozatokat s
nemzete történetét ama dicső lapok nélkül óhajtaná átadni a
jövőnek? Szakitsátok ki e lapokat a történelemből s
pótolhatatlan veszteség fog támadni. Meghal egy eszme, mely igy
örök tanulság, egy nagy tény, mely a világ bámulatát vívta ki
számunkra. Kiapad egy forrás, mely a nemzeti erők szakadatlan
megifjítására van hivatva s elnémul egy hősrege, melynek
költészetében több hatalom van, mint a fokozatos, rendes, bölcs
fejlődés összes valódiságában.



II PETŐFI 1823–1849

Senki sem várta vészjóslóbb lázzal a forradalmat mint Petőfi.
Egyéniségének tündöklő vonásai előre belevillognak a jövendők
viharába. Érzi, a mi jönni, a mi történni fog, mint a delejtű
előre megérzi a földrengést. A lángelme átható tekintetével
lát mindent, a mi mások számára láthatatlan. Maga is döngeti a
jövendők kapuját, utakat tördel s mielőtt Kossuth forradalmat
csinál a politikában: ő megcsinálja azt az irodalomban. Erről az
irodalmi forradalomról akarok egy képet rajzolni.

Lantos költészetünknek azt a korát, mely Petőfi föllépését
megelőzi s melyről itt röviden meg kell emlékeznem: szeretném a
finom megindulások korának nevezni. E kor költői rajonganak az
öszhangért s iszonyodnak mindattól, a mi nyugtalan. A természetes,
a szilaj, a féktelen érzelmek, a heves kitörések számára nincs
hely ez elegáns költészetben. Németes érzelmesség s bizonyos
lagymatag általánosságok adják meg uralkodó jellegét. Költőink
kedélye alig fog föl valamit a valóból. Énekelni tudnak, de nem
tudnak igazak lenni. Bizonyos értelemben úgy kell őket tekintenünk,
mint automatákat, kik az élők hatását teszik a szemlélőre, –
de vértelenek, hidegek, nem élnek. Meghatottságuk diskrét mint
mozdulataik, szenvedélyeik előkelően fagyosak, érzelmeik
félénkek. Nincsenek eszmények nélkül, de ezek az eszmények csak
ékes bábok; nincsenek művészet nélkül, de ez a művészet nem
egyéb, mint formacsin. Mindjobban eltávolodnak az őszinteségtől s
mindjobban közelednek a hazugsághoz.

Ments isten, hogy ez akkor népszerü költőknek – ma már csak
tekintélyes kisérteteknek – érdemeit kisebbiteni akarjam.
Erényeik kizárólag az övék, hibáik pedig kétségkivül a koré.
De ha kissé megtekintjük stiljöket, ez érdekes, tanulságos stilt,
mely költészetöknek külső képe: izlésünk föllázad s nem
birjuk elfojtani boszuságunkat. Az fáj, hogy meg akarnak bennünket
csalni. Finomak és érzékenyek, minden bensőség és mélység
nélkül. A leghaszontalanabb motivum a remegések, megindulások
egész vibráczióját kelti fel képzelődésükben, de szivök nem
érez belőle semmit. Kifejezéseikkel meg tudnak lepni, de nem tudnak
meghatni. Soha czifrább, ragyogóbb szavak nem takartak több
ürességet. Azt mondják: minden kornak megvan a maga istene. Ennek is
megvolt a magáé, de az is bizonyos, hogy ez nem volt igaz isten.
Erősen kendőzte magát s hiveitől is csak ezt várta. Az
aprólékosság volt a fődolog; a kisszerű a lényeg. Előkelő
nyugalommal mélyedtek el képzeleti világuk szemléletébe, és
semmibe sem vették az előttük czikázó életet.

E költők legnagyobb s legszámbavehetőbb része _Bajza_ körül
csoportosult. A _Zarándok_ és _Andalgás_ költője a gyöngéd és
olvadékony szellemek egész raját vonta maga köré s ambrózia,
nektár és stil dolgában jó példával járt előttük.
Sajátságos, különös látványosság! A mester egyuttal kritikus
is. Elméletben sok bölcs dolgot hirdet, a miket azonban gyakorlatban
nem követ. Prózában természetesen beszél, versben deklamál. A
tanitványok vakon mennek utána és még jobban deklamálnak. Arasznyi
körben forgolódnak és kinosan gajdolnak. A romantikus inditékok
szinte eltorzulnak a kezökben s észrevétlenül klasszikusabbak
lesznek, mintsem kivánatos volna. A szerelmet nem tudják elképzelni
lugas nélkül; indulataikhoz mulhatatlanul szükséges a gitár.
Előttük van a szabálytalan erős természet és tüneményeivel úgy
bánnak el, mintha egy alléet ültetnének:

  _Falu végén_ erdő,
  _Erdőben_ magány,
  _A magányban_ sirdomb
  Hársak alkonyán.
  _Domb körül_ csörögve
  Omlik a patak,
  _Hársak közt_ madár zeng,
  Szellők inganak.

Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg
megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy
fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű
karom; _álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!_« s a szerelmes
bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy
fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe
tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit
bámuljunk inkább? _Kunoss_ bőbeszédűségét-e, a ki egy
»sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt)
galambról egész kis époszt ir, vagy _Császár_ Ferencz
kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai
versenyezhetnek? Vagy tán _Hiador_ ürességeinek hódoljunk s magas
szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb
vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan
maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák
velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira
tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók.

És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis,
az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A
valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt _Bánkbán_
sorsára s a _Két szomszédvárról_, mint »kannibáli műről«
elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de
fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó
rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt,
mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár
többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni
kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált
előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a
túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja
fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog
összeroskadni.

Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes
szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt
megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső
megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig
szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint
gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint
egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint
lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a
zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem
vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó
érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk
alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel
túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró.
Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden
jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy
érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó,
szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást
és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő
hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti
mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai
öltönyt is hiába szűkitették magukra, – nem ér az immár
ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a
szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.

Mindenképen válságos állapot volt ez. Olyan fizikai és szellemi
enerváltság, melyben a kábult agyvelőket csak egy gondolat
foglalhatta el: mi fog itt történni? S hála az eredetiségek
géniuszának, csakugyan történt is valami. Valami nem várt,
hihetetlen és csodálatos. Egy daczos, erős szellem minden előleges
bejelentés nélkül, szinte durván és erőszakosan fölszakitotta a
terem nehéz ajtószárnyait s nem törődve azzal, hogy megjelenése
talán szalón-ellenes, izgatottan rontott előre. Elég volt egy
pillantása, hogy teljes egészében fölfogja a helyzetet. Az állig
begombolt, szorosra füzött, fuladozó alakokról letépte a
fojtogató nyakkendőket, leszaggatta a szűk, alkalmatlan ruhákat s a
kezében maradt rongyokat szétdobálta. Aztán oda rohant a jól
elzárt, óriási ablakokhoz, hatalmas ökölcsapásokkal darabokra
zúzta az üvegtáblákat, utat engedve isten szabad levegőjének, a
nevető rónák friss illatának.

A teremben vésztjósló moraj támadt. A fölháborodás, a
megbotránkozás általános volt. A Petricsevich-Horváth Lázárok, a
Hazuchák, a Hiadorok, a Baltások, a Bangók, az Urházyak, a
Benőfiek, Sujánszkyak és Pajerek arczukból kikelve menekültek egy
szegletbe s onnan protestáltak a hallatlan merénylet, a rendőri
kihágás, a botrány, a szentségtörés, meg a – szörnyü
légvonat ellen. A légvonat valóban kegyetlen volt. Az éles, friss
levegő szabadon hullámozta végig a termet, kioltogatta a csillárok
lángjait, belekapaszkodott a diszitmények szöveteibe, mint a
vitorlákba s megforgatta ez előkelően sápadt, a korszellem
áramlatai ellen magukat köpenyeikkel, shawljaikkal védő
pulcinellákat, harlekineket és pantallonokat. Az ijedelem, a
rémület, mind nagyobb mérveket öltött. Azt hitték, a nagy gonddal
ékitett terem boltozatai rögtön rájuk zuhannak s ugyanekkor a
költészet egész világa összeomlik körülöttük.

Az a sok rémült arcz mind azt látszott kérdeni: Ki merészli ezt?
Ki tör e szentélybe haramia módon, durván, minden illemről
megfeledkezve, nem respektálva semmi tekintélyt, nem tisztelve
semmiféle formulát s nem ismerve más jogot, mint a saját ökleit?
Ki ez a rettenetes ember? Ez a paraszt?…

Ki? – Egy heves, szilaj vérmérsékü s kemény erélyü ifju, kinek
életeleme a dacz, a küzdelem. Önfejü, erőszakos, kiméletlen.
Rendületlenül bizik magában, vakon hisz eszméiben és harczban áll
a világgal. Szelleme szinte keresi, ohajtja az élet vészeit, mint a
felhők madara a nagy időket, s e sasból – előre látható –
sohasem lesz tisztességes baromfi, ezt az oroszlánt semmiesetre sem
lehet az irodalom társzekere elé fogni ló helyett. Arczára van irva
egész jelleme. Nem született szolgának, sem másolónak. Nem fog
bizonyos ütemben szökdécselni és csobicskolni mint a közkertek
szökőkutjai, de robbanni s robbantani fog mint a vulkán. Kopottas
ruhája daczára, melyen az élet tüskeszaggatásai s az alföldi sár
nyomai még jól meglátszanak, büszkén áll a terem közepén,
büszkén, sőt gőgösen, de gőgje nem egyéb, mint egyszerü
bevallása annak, hogy ő – _Petőfi_. És ez nem vonható
kétségbe. Szeme villáma nyiltan hirdeti, hogy semmit sem tart
lehetetlennek s magát inkább érezve mint tudva, harsány hangon
rázza föl a hüledező, didergő társaságot.

– Akarjátok tudni: ki vagyok? Imádom a szerelmet meg a
szabadságot. Gyülölök minden bilincset, minden képmutatást és
hizelgést. Ezzel megmondtam nevemet. Ti azt hirdetitek, hogy a
költészet szekér, mely ballag széles országutakon? Hazudtok! Sas a
költés: hol nem járt senki sem, arra indul fennen, szabadon. Ti azt
hiszitek, hogy szűk és kiváltságos világát ennek a teremnek a
falai határolják, hova csak fénymázos czipőkben lehet bejárni
illedelmesen, – holott a költészet szentegyház s oda belépni
bocskorban, sőt mezitláb is szabad. Akarjátok tudni, mi az igazi
költészet? A sziv fölkiáltása. Ti az élet habzó italától
undorral fordultok el, és ambróziáról meg nektárról fecsegtek,
– de azért deresre huzatjátok a parasztot, ha keserves robotját
nem dolgozza le. Féltitek parókáitokat a legkisebb szélfuvástól,
de nem éreztek lelkifurdalásokat, ha előttetek az inség fölzokog.
Azt hiszitek: fölkentjei vagytok a Múzsának, pedig csak cselédjei
vagytok. Félisteneknek képzelitek magatokat s nem vagytok egyebek
mint kormánybiztosok, prókátorok és táblabirák. Ti a mult
fázékony emberei vagytok, halottrablók! fölássátok sirjából a
holt időt, hogy babérokért árulhassátok, de én tégedet
üdvözöllek, te a beteg emberiségnek orvosa: jövendő! Oda
nézzetek!

S ifjui, romlatlan lelke hevétől elragadtatva, diadalmasan mutatott a
terembe nyilazó nap szabadon szétömlő sugaraira, melyek odakünn
megvilágitották, fénybe boritották az erőtől s bájtól duzzadó
természetet: az elhagyott alföldi tájakat, a messze terülő
rónát, a vadon pusztaságot, a magányosan álló csárdákat, a
délibáb rengő tavában vágtató méneket, a kutnál delelő
gulyát, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó
csikóst, a lovat lopó betyárt, a küzdő, szenvedő népet, a
szegénységet, a nyomort, az egész életet.

S a keresztültört ablakon beáradtak, beözönlöttek a költő
dalai, a népköltészet friss eredetiségével, természetes, könnyed
bájával, heves szökelléseivel, lengén és gyujtón mint a
napsugár. Az egyszerü, szivből fakadó s szivhez szóló dalok
egész dagálya csapkodott föl e rideg falakra, megannyi ostromló,
zengő hullám, árjain emelve a nemzeti érzés, a nemzeti ritmus
édes zenéjét. Pazarul, erős, széles tömbökben buzogtak s
enyelgésükben, játsziságukban ép oly megragadóknak tetszettek,
mint a minő impozánsok voltak akkor, ha a gyülölet és harag égő
köveit dobálták föl.

Az eszmék és álmok végtelen világa reszketett e dalok árján.
Meglátszott rajtok, hogy költőjük az érzelmeket, melyeket
tolmácsol, nem gubbaszkodó elmélkedés árán szerezte meg, de
átéli minden izében s lelke minden paránya rezeg a
fölindulástól. Tekintete, mint a villámé, hirtelen fényü, gyors,
intenziv s ha a természetre veti: széles és mély. Szeme észreveszi
a formák és szinek összeségét, a fény és árny minden
játékát; füle meghallja a nagy zajt s e különös, khaotikus
lármában tisztán az egyes hangokat. És a mit lát, hall, megérint:
elevenné lesz költészetében. Szabatosan fejezi ki mindazt, a mi az
emberi lélekben s a természetben zavaros és határozatlan.
Meglátszott rajtok, hogy költőjük nem tiporja a járt utak porát,
hogy nem fog összeférni az akadémiai tanokkal, pályáját nem
engedi kiczégéreztetni, de utlan utakon tör előre, mindig hevesen,
mindig izgatottan, mint a kit pusztitó vágyak kergetnek a
bizonytalanba, hogy valamit föltaláltassanak vele s addig űzik, mig
a költészet igazságait saját szivéből, omló vérével kell
kitépnie. Teljes, hatalmas egyéniség tünt föl e dalokban, melyeket
az indulatok örökös háborgása reszkettetett és melyekben volt
minden: öröm, bánat, boldogság, boldogtalanság, düh,
ellágyulás, de nyugalom egy szemernyi sem. Szárnyaiknak kibontott
lobogója uj időket hirdetett. Azokkal a lánczokkal, melyeket a mult
hagyott nekik örökül, fölrepültek az Olympra és egész
tündöklő mivoltában ragyogtatva a magyar géniuszt: világgá
szálldostak.

Mit törődött ez a lángelme azzal, hogy erőszakos, nyilt
föllépése ijedelembe ejti s haragra ingerli a vérszegény
kritikaszterek tömegét! Otromba zajukat csak annyiba vette mint a
legyek dongását. Edzett, nagy szive volt, alkalmasabb arra, hogy a
szenvedések lángjában szétpattanjon mint a porczellán, semhogy
megolvadjon mint a jégcsepp. Érzelmei azért nyertek felséges
kifejezést, mert erős lelkén viharoztak keresztül. Jól tudta, hogy
csak a férfias költők érzelmessége igaz. Megvetett mindent, a mi
chablon. Szilaj pegazusa ki-kirántotta magát a külidom zablái
közül, de a tartalom, a gondolat fölött föltétlen ur volt.
Szaggatottaknak tetsző merész kompozicziói közt mintha mindig az
ódai fenség magasát csapkodná. A szikrázó ötlet, a meglepő,
ragyogó ellentétek, a képek és hasonlatok egész raja, neki csak
eszközök. Nála minden érzés uj, megkapó gondolat alakjában
jelenik meg, minden gondolat mást teremt s az egészet egy villámló
szép eszme koronázza meg. Nem sokat gondolt vele, hogy
költészetének némely virágait a szél félig-nyiltukban rázza le;
tudta, hogy nincs egyetlen gondolata sem, mely végkifejlésében ne az
örökszép ideálnak hódolna.

E büszke, férfias dalok a klassziczizmus omladozó épülete körül
mintegy tüntetőleg, szakadatlanul zengettek, – távolról pedig
harsányan zugtak föl azok a szilaj énekek, melyek – megannyi
katona – aczélizomzattal, erős szervezettel, sápadtan, rongyosan,
de a század nagy eszméitől áthevülve, bátran közeledtek.
Kezökben sulyos fegyverek, léptök nehéz, zúzó, dübörgő, –
igy törtek elő vad szabálytalanságban a zörgő mélységekből s
robogásukat hallva, zord előnyomulásukat látva: ez ájuldozó
korszak lojális muzsája ijedten dobta ki kezéből hangszerét és
magukra hagyva elképpedt lovagjait, dicstelen futásban keresett
menedéket.

Ime, Petőfi föllépésének fontossága a magyar költészet
történetében. Rombolásra született, hogy teremthessen. Ő az, a ki
a mult szobaköltészetét végtelen világgá tágitja s a nemzeti
költészetet teljes diadalra vezeti. Az ismeretlenből, a homályból
szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba és ott tünt el »a
fény birodalmában«. Ámulva nézünk most is az ür ama pontjára,
hol ez a tüneményes, gazdag fényforrás kilobbant. De, szerencsére,
eltünésének képzelete nem egyéb mint szakadatlan megjelenés a
valóságban. Hallani véljük szüntelen. E természetes, csengő,
igaz hang mindig hóditó és bájos marad. A ki elzengte őket, több
volt mint költő: ember volt, hős és vértanu. Megérdemli, hogy
csodálják, még jobban, hogy szeressék. Századok fognak elmulni, s
velök az élet és művészet sok veszendő alkotása: jelenöktől
agyonhonorált álnagyságok, halhatatlansággal czégérezett
halandók; de az ő szabad költészetének fája üdén is frissen fog
virulni az egymásra hulló romok mellett századok mulva is. Az idők
vihara csak megzúggatja ágait, de nem tördeli le; a pusztitó
villámok csak fénybe boritják, de nem égetik föl. Lombjai közt
mindig édesen fog csattogni a szerelem csalogánya, s koronájának
sudarai fölött mindig büszkén fog lebegni a szabadság sasa. A
modern kisérletezők tévelygő kirohanásai, s üres kapkodásai
után minden ujabb nemzedék vissza-visszatér majd az ő végtelenül
bájos s nemesen férfias egyszerüségeihez üdülni, vigasztalódni,
lelkesedni s belőlük uj erőt gyűjteni. Heve mindig fölrázó
erejü lesz, költészete mindig hatalom, merész pályafutása mindig
csodált és eltünése mindig rege. Bátran alkalmazhatjuk rá _Taine_
remek hasonlatát, melylyel e kiváló aesthetikus Mussét akarta
jellemezni: »Ugy vágtatott keresztül az életen mint a mezőn
ágaskodó nemes paripa, melyet a növények dús illata és a roppant
ég nagyszerü ujdonsága tágra nyilt orrlyukakkal hajt előre őrült
rohanásban, – attól lehet tartani, hogy mindent összetör s
végül magát is össze fogja törni.« Valóban összetörte. De ez
az összezúzódás a mi Petőfinknél egyuttal megdicsőülés.
Halálával uj élete kezdődik s működése most is
kinyilatkoztatás. Őt magát ép oly tüneménynek lehet tekinteni,
mint rendkivülinek azt a körülményt, hogy magyarnak született.
Mert annyi tény, hogy bár az egekig emeljük és érzései mindig
mélyen meghatnak, addig eszméi érintetlenül hagyják a
közlelkületet. Igazi nagyságát csak századok mulva fogjuk teljesen
megmérhetni. Nem a multhoz: a jövőhöz tartozik.



III ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK

A költészet nemzeti irányának ez a fényes diadala nem történt
oly egyszerre, oly hirtelen, mint a hogy Petőfi föllépésének
rajzában föltüntettem. Voltak előzményei s nem lesz érdektelen
ezek fölött – ha kissé elterelnek is bennünket tárgyunktól –
kissé elmélkedni. Hogy oly nagyon későn ébredünk tudatára
valamely egészen egyszerü igazságnak, valamely jóravaló elvnek: ez
még korántsem bizonyitja azt, hogy az előző időszakok közül
egyik sem volt alkalmas annak befogadására. Az az elv, az az igazság
évszázadokon át mutogatta magát s egy-egy jelesebb irodalmi
alkotásban esetleg érvényesülhetett is, a mint hogy valóban
érvényesült. De itt is áll, hogy: a legegyszerübb igazságokat
legkésőbben fedezik föl az emberek.

Bajos dolog az ilyesminek phsychologiáját megrajzolni. Pedig
éppenséggel nincs törvényszerüség nélkül. Mint mindennek a
világon: ennek is megvannak a maga okai, előzetes tünetei,
hullámzásának és folytonosságának története, – csakhogy a
csörgedező ér néha homok alá tünik, a lánczszemek megpattannak s
a fejlődés vonala elvész a vizsgáló tekintet elől. A késő kor
gyermeke, ki minden történőnek okát-fokát szereti látni, gyakran
álmélkodva áll egy-egy nagy eredmény előtt s csodálkozva kérdi:
hogy’ támadhatott ez? A tények oly szétszórtak s a köztük levő
összefüggés oly kuszált, hogy – úgy rémlik – nem adhatnak
feleletet. Pedig felelniök _kell_.

Annyi bizonyos, hogy Magyarország az _erőpazarlások_ hazája. Sehol
a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza
pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi
képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak
születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig
közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak
költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik
legtermékenyitőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos
fejü, ép kedélyü magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége
ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szüzi naivitását
dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire,
szokásaira s hű a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti
erőforrással sem a politikusok, sem az irók nem törődtek.

Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a
haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok
figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti:
vezérférfiaink éppen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél
a pontnál egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes
sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen
hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást
váltották föl, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német,
franczia befolyás áldásai s oly foku vergődések következtek,
melyeknek látványa szinte elkeseritő. Ha egy-egy jóizű régi
irónkra gondolunk, pl. _Mikes Kelemenre_, a kinek _Törökországi
levelei_ már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb
formáiba ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a
hamisitatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és
bájjal zendült meg, – azután századunk első tizedeinek
vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az
eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s
áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.

De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással
összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is
volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék s a
kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a
nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják,
megrozsdásodik. Igy történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán
észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány
voltát: akkor elkezdtünk fűhöz, fához kapkodni. Eszünkbe jutottak
a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden
kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsbányája, _népünk_
tősgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük
magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink
nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát.
Rendkivül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk
természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül
lappangtak és poshadtak a homályban.

Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy
ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István
kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is
jelent meg: a _Kovács Pál_ benedek-rendi pap közmondásos
gyüjteménye. Az érdemes gyüjtő egyik paptársa, _Fabchich
József_, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak
– nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és
elragadtatással kiáltott föl a »nemzeti bélyeget« viselő
gyüjtemény láttára: »Félre, deák, görög iz! szólanak im –
magyarul!« Öt év mulva (1799) megjelent az első
népdal-gyüjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát
ugyanabban az évben, melyben _Baróti Szabó Dávid_ is kiadta a
_Magyarság Virágait_ – egy váczi daloskönyv. 1804-ben _Szirmay
Antal_ jeles munkája, a _Hungaria in parabolis_, mely latinsága
daczára a legmagyarabb könyvek egyike. 1820-ban látott napvilágot
_Dugonics András_ gazdag gyüjteménye, a _Magyar Példabeszédek és
Jeles Mondások_ két kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék,
Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy éppen Kulcsár
István buzditó közlései után határozza el az akadémia –
legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres
gyüjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi
fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni _Kazinczy_
rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak
kicsinyli, de föltétlenül megveti. _Csokonai_, ellenkezőleg,
szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak:
»Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerü községhez, akkor
majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.« _Kölcsey_ 1826-ban
fennen hangoztatja, hogy »a valódi nemzeti poézis szikráját a
köznépi dalokban kell keresni«. – _Eötvös_, egy évvel később,
mint _Székács József Szerb népdalok és hősregék_ czimü könyve
megjelent, 1837-ben, ki meri mondani, hogy »minden poézis a népből
ered« s _Toldy Ferencz_ 1843-ban, a lírai költés kimerülését
jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy »a
nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük«.
Ugyanebben az évben kezdi meg _Kecskeméti Csapó Dániel
Dalfüzérkéjé_-nek kiadását s jelenik meg _Szakáll Lajos
Czimbalom_ czimü verses kötete, melyet jóizű népies darabjaiért
rövid idő alatt elkapkodnak.

Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak
szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső
szükség, valami erős törvényszerüség nyilatkozik meg bennök. A
fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami
tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezettük
vissza _Kisfaludy Károly_ népdal-próbálkozásait és _Czuczor_
kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két lépést kellett
tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy
jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk
egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak
egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is
történik. Az akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-társaság
veszi át a rendszeres gyüjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a
kivitelhez. Megbizza _Erdélyi Jánost_, a jónevü költőt és a
magyar műbölcselet alapvető mesterét e gyüjtemény
összeállitásával. Dolgosabb kezekre nem is bizhatta volna, de
lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, éppen a
Kisfaludy-társaságban tartott székfoglaló beszédében: »A tenger
soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a
nép, az élet. Ha belőle merit a költő, lesz a ki őt hallgassa,
seregestül találand megnyilt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nem
érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e
tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba:
ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.«

Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerü földmivelő: házuk nem
daltalan. Már gyermekkorában vidítója, vigasztalója a nép édes
és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és
mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a
költői hajlamok s végigkisérik az egész életen. Egy elv
érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez
állandóan hű marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist
ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s
legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak
a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A
mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betü adat, a
történet, erkölcs, izlés földeritéséhez és kimagyarázásához.
Nemzetének lehető _kitudása_ a czél, melyért a népi dolgokkal
annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő
folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a
lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és
meggyőződések szigoru egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy
saját egész valónk, nemzeti méltóságunk – magunk és az
emberiség irányában – _önismeretté izmosodhassék s egész
történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban_.

Mély értelmü, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész
gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az
a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi
működésének főmozgatója és irányitója. A népköltészet
termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem
ismer, csak virágot. A világhirü botanikusról följegyezték, hogy
kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és
rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának
egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, –
azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre.

Nagy gyüjteményének első kötete (_Népdalok és mondák_) 1846-ban
jelent meg, ugyanabban az évben, melyben _Tompa Mihály Népregék és
mondák_ czimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasó
közönség husz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen
nyilvánvaló, hogy az izlés nem muló szeszélyből, de az uralkodó
eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a
nép felé. Ha most, az elmélet határozott utmutatásai s a
kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas
genie, mint a minő _Petőfi_ volt, a maga merész föllépésével s
hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez
igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s
jószerencsénk is segitett, hogy végre csakugyan megtaláljuk –
magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva,
különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban,
egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát, s a
művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a _nemzeti
jelleget_.

Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők
forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s
szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon.
Ütköző vizének gyöngyei fölfrissitettek mindent: a pázsit
üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen
csapkodott ide-oda, szerteágazott ezerfelé s mindenütt a saját
bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken
tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a
sziv sirhatott. Nem kellett feszes formák közé szoritani az
érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint,
a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi
szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás
és majmolás után az eredetiség. A vékonyhangú gitározást az
ősi ritmus érczes zengése váltja föl, a mesterkélt és festett
bájakat az egészség rózsás szine. Maga a nép – ez a büszke,
daczos, értelmes, sokerejü és nagyszivü magyar nép – lép elénk
s a maga egyszerü, de igaz dalaiban és mondáiban napnál
világosabban mutatja föl nemzeti mivoltunk egészét és
teljességét. Igen, ez _mi_ vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink,
vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly
keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó
ereje van ennek az önismeretnek! _Petőfi_ és _Arany_, kik a »naivot
és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe
olvasztják,« nemcsak nagy költők, de éppen _azért_ nagyok, mert
diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden
izét áthatja.

Erdélyi háromkötetes nagy gyüjteménye, mely egyuttal a magyar nép
szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés
munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt
röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg _Ballagi Mór_ kétkötetes
példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben
Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel
állt elő, a _Magyar közmondások könyvével_; 1863-ban pedig _Kriza
János_ (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg
bennünket pompás gyüjteményével, a _Vadrózsákkal_, mely a
székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak
dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd
következtek _Thaly Kálmán_ rendkivül becses gyűjteményei, a
_Régi magyar vitézi énekek_ két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII.
századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az
_Adalékok a_ _Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez_
szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság
_Gyulai Pál_ és _Arany László_ szerkesztésében ujra
három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután
már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai
_nem-magyar ajkú népköltészet tárát_ (tót, magyar-orosz, román
népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak
közül _Kálmány_ Lajos nagy gyüjteményét, az alföld –
különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből.
(_Koszorúk az alföld vad virágaiból_. Két kötet. 1877. _Szeged
népe_. Három kötet. 1881.) Mások, mint _Fogarasi_ János,
_Bartalus_ István, _Mátray_ Gábor, _Szini_ Károly s legujabban
_Bogisich_ Mihály és _Káldy_ Gyula régi énekek és népdallamok
gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül
legyen elég _Merényi_ László (_Eredeti népmesék_. _Sajóvölgyi
és Dunamelléki népmesék_. 1861–63.), továbbá _Arany_ László
(_Eredeti népmesék_. 1862.) és végül _Benedek_ Elek (_Magyar mese-
és mondavilág_. Öt kötet. 1894–1897.) működésére
rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül ujabban _Sirisaka_
Andor (_Magyar közmondások könyve_. 1891.) és _Margalits_ Ede
(_Magyar közmondások és közmondásszerü szólások_. 1897.)
fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők
összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.

Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és
gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és
minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő
munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett
emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket,
közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán
mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa
és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem
tartozik a – kisebbek közé.



IV A VIRÁGOK POÉTÁJA 1817–1868

_Tompa Mihályt_ sokáig szokás volt együtt emlegetni Petőfivel és
Aranynyal, mintha tényleg valamely szétbonthatatlan irodalmi triászt
alkottak volna. Nem alkottak. Petőfi és Arany kiegészítik egymást
a nemzeti költészet megteremtésének dicső tényében és egymás
mellett élnek a halhatatlanságban, – Tompa csak kortársuk, hivök
s költészetével egészen más kategóriába tartozik. Előbb lép
föl, mint amazok s kezdetben teljesen Bajza hatása alatt áll.
Éppenséggel nem árul el semmi eredetiséget, csak jóval később,
midőn Petőfi a maga hatalmas szellemével uj irányokat jelöl meg,
bucsuzik el Bajzáék hideg általánosságaitól, megfagyott
formáitól és indul a saját egyénisége keresésére. Jóformán
lépésről lépésre követni lehet ezen az uton, mely nem
akadálytalan és nem ment a tévedésektől sem. Itt-ott egy-egy
forduló, egymást keresztező dülők zavarba hozzák. Hiányzik
belőle az a merészség, hogy útlan utakon törjön előre s jó idő
telik bele, mig az erejének s hajlamainak megfelelő, saját
ideáljaihoz vezető ösvényt megtalálja. De megtalálja. És ez nem
közönséges érdeme. Igaz költői erő nélkül sohasem bukkant
volna rá. Mert ez a kisérletező kor könnyen megőrölte a
talentumokat s Petőfi és Arany mellett kiváló költővé izmosodni
éppen nem volt olcsó dicsőség.

A sok sanyaruságon keresztül vergődött fiatal poéta 1845-ben azzal
a szándékkal jött Pestre, hogy ügyvéddé legyen: diplomaszerzés
helyett azonban a _Népregék és mondák_ czimü kötetét rendezte
sajtó alá. Ezt a gyüjteményt közönség és kritika osztatlan
tetszéssel fogadta. Mindenkinek jól esett a Bajzáék jóvoltából
agyonszükitett lira sürü sohajtozásai után egy kis honi íz, egy
kis természetes beszéd. (_Árvalányhaj_, _Jávorfa_.) A könyv czime
uj programmot igért. Tartalma nem idegen románczok és balladák
érzelmes utánzása, de a mi világunkból kiszakított rokonszenves,
vonzó tartalom. Összeségében véve a Duna és Tisza közti
felvidék mondákban leggazdagabb részének kiszinezése, a
sajómelléki nép regéinek költői földolgozása. Várak,
szakadékok, tavak, községek, romantikus sziklatömbök stb.
keletkezésének mesés történetei. Bőséges és rendkivül
változatos anyag, melyhez csak megfelelő alakitó-képesség kellett
volna. Vagy ugy beszélni el mindent, a hogy azok a mondák a nép
ajkán élnek, vagy a költői képzelem és lelemény segítségével:
jobban. De Tompa tehetségén boszút áll az Athenaeumék rideg és
feszes formalizmusa: nem birta magát elszakítani modoruktól, mely
megölte a stilt és szárnyát szegte minden merészebb
képzelődésnek.

Ne feledjük azt sem, hogy akkor már közkézen forgott Petőfi
_Helység kalapácsa_ és _János vitéze_. Két mű, mely nyiltan
hadat üzent minden klasszikai szenvelgésnek s az elbeszélésnek
egészen uj hangjait zendítette meg. Amaz a szatira ostorával
vagdalkozott, emez a népmesék bájait ragyogtatta. Egészséges,
üde, sajátos termék mind a kettő, a könnyed, ötletes,
természetes előadás minden varázsával. Azok, kik a koreszmékből
egyetmást megértettek, sok üdvös tanulságot vonhattak volna le a
széles tenyerü Fejenagy s a világgá bujdosó Kukoricza Jancsi
történeteiből is. Tompán egyelőre nem látszik nyoma sem ezek
hatásának. A Népregék éppen nem vallanak népies költőre, sem
valami szembeszökő eredetiséget nem árulnak el. A maguk korában
bizonyos érdeket adott nekik a tárgy ujszerüsége. És érdekesek a
Tompa egyéni tartalmának megismerése szempontjából is, a mennyiben
már itt találkozunk allegorizáló hajlamaival,
természet-szeretetével, melancholiájával, sőt biblikus vonásaival
is. Szerkezet dolgában azonban, egyszerüen, elhibázott alkotások.
Mai szempontból: sok bennök a czifrálkodás, a pipere, sok a
részletező, a magyarázó, a mellékes, és szerfölött kevés a
_naiv_. A mesén kivül – költői értelemben – alig van valami
mondani valójuk és talán éppen ezért fárasztók. Egy-egy édes
hangulat, egy-egy romantikusabb részlet vajmi kevés kárpótlás a
bennök hiányzó művészetért.

Csak azt akarom éreztetni, hogy Tompa első nagy sikere más okokra
vezethető vissza: tulajdonképen a korhangulat eredménye. Egyelőre
semmi uj vonással nem járult az elbeszélő költészet stiljéhez,
ha csak nem tekintjük azt a bizonyos modort, mely nála
tökéletesebb, mint társainál. Már az is jellemző, hogy e közt a
nagy tömeg néprege közt alig van egy-kettő, mely magyar ütemekben
szólal meg, túlnyomó része jambus. Nyilt bizonyítéka annak, hogy
érdekes anyagához nem találta meg a korszerü külső formát sem.
De hát Bajzáék hatása alól nem lehetett oly könnyen menekülni s
Tompának is munkájába került, mig azokat lerázhatta magáról.
Lassanként azonban lerázta. A következő évben, 1847-ben, egy
jóizü kurucz tréfáját, _Szuhay Mátyást_, Arany
tüneményszerüen fölbukkanó _Toldija_ mellett, elismeréssel
koszoruzta meg a Kisfaludy-társaság, mely aztán csakhamar tagjai
sorába is beválasztotta. S innen lehet számitani emelkedését
fokról-fokra. A kisebb elbeszélések terén szeretettel működött
ezután is s második gyüjteményében, a _Regék, beszélyek_-ben
(1852) már jóval kerekebb kompozicziókkal s tisztább, jellemzőbb
formákkal találkozunk. (_Vámosujfalusi jegyző_, _Özvegy és fiai_,
_Muszka tréfa_, _Egy házasság_, _Pali története_ stb.) Uj hang is
csendül meg bennök koronkint: a kellemes, minden fanyarság nélküli
humor hangja. Előadása tömörebb, biztosabb, czélratörőbb,
szóval: a fejlődés nyomai nyilván láthatók.

Ezt a gyüjteményét két év mulva (1854) ismét egy kedves
regekötet követte: a _Virágregék_, Tompa legnépszerübb könyve,
mely azóta számos kiadást ért s mely után nevezzük mi is őt a
– _virágok poétájának_. Azt hiszem, neki megfelelőbb, nemes
lényéhez illőbb czimmel nem is ruházhatnók föl. A természet, a
virágok, kert és mező szüz gyermekei, – ezek voltak az ő
világa, ezektől nyert gonddal és kórral küzdködő kedélye
»ifjuságot, szint, életet«. A szegényes keleméri paplak kis
kertjét pompázó virág-szőnyeg borította, – felesége gyöngéd
keze ültetett el minden apró palántát s dédelgette, ápolta a
kényeskedő kedvenczeket. Ez a kertecske maga is kész költemény
volt, regebeli tündérmagány, melyben minden átlelkesült s a
bimbók sziromzatából álmok bontakoztak ki fénylőn és
játékosan. Másutt is nyilottak rózsák, ibolyák, liliomok, – az
izsóp, zsálya, levendula, méntafüvek egyebütt is virultak, – de
sehol úgy, mint itt. Ezek jóval többek voltak holmiféle
közönséges hétköznapi virágoknál. Mindegyik egy-egy élő
gondolat volt, mozgó, beszélő, cselekvő lény. Tudták, hol vannak
s a közöttük révedezve járó költő előtt bizalmasan felfödték
minden titkukat. Rejtélyes, halandó tekintetnek eddig ismeretlen
életök szabadon föltárult. Gyöngéd és kecses mozdulataik, ajkuk
finom illatbeszéde nyilván elárulta, hogy ők voltaképpen valamely
édes igézet szülöttei, – levélzetbe öltöztetett érzelmek,
pajzán és bájos ötletek, ragyogó jelviségek. Kissé kaczérak,
szeszélyesek, idegesek, – megannyi elégedetlenkedő nőcske, a ki
szórakozásból mimeli az emberek háztartását, szokásait és
hevüléseit. Szépségük valamely erény, gyöngéjük valamely
gyarlóság. Kiváncsiak, szerények, nagyratörők, gőgösek,
ármányosak, mint az emberek. Vannak közöttük liliomszerüen jók
és pipacsszerüen gonoszok. Tudnak szeretni, gyülölni, szenvedni és
főkép – meghalni. Egész erkölcsi világunk ott forog mulandó
életök jeleneteiben. Velök érzünk, velök álmodozunk. Közéjük
vegyülve, elborit bennünket a költő szivéből rájuk áradó
szeretet s rég odaveszett emlékek visszaszálló illata.
Egyiket-másikat szinte hajlandók volnánk megszólitani:

– Ej, ej, kedves Rezeda nagysád, mikor önt még Rézikének
hivták! milyen boldogitóan naiv idők is voltak azok!

– Hát kegyed, tisztelt Rozmarin asszonyság – egykor: bájos Róza
– mióta hordoz pápaszemet s lett ily tudós nénikévé?…

– Maga is itt van, édes Árvácska s még mindig olyan érzékeny?
Nem látja, hogy a világ mennyit haladt az első szentimentális
regény megjelenése óta s hogy a nők ma már biczikliznek és
kaszinóba járnak?…

Ah, valóban, a világ nagyot haladt és a nők csakugyan biczikliznek
és kaszinóba kezdenek járni, de a _Virágregék_ bájos meséit
még, hála isten, nem érte hervadás. Ez a könyvecske mindig szines
és illatos gyüjteménye marad az egykor átérzett gyöngéd
megindulásoknak, Tompa álmodozó, mély költészetének.

Már ezek a regék is nyilván láttatják, hogy Tompa elbeszélő
művészetének tökéletesebb formáit ott kell keresnünk, a hol azok
a líra tartalmával erősebben érintkeznek, sőt mintegy
összeforradnak. A hol a mesélni való kevés s az elbeszélés anyaga
lirai rajzra vagy genre-ra alkalmasabb: ott könnyebben boldogul,
biztosabban alakit. Nála az elbeszélés rendszerint egy-egy hangulat
története s elevenebb drámai formát csak akkor ölt, mikor ez a
tárgy s helyzetek mozgalmasságánál fogva szinte kikerülhetetlen.
Igy tömörül pompás jelenetté – egy egyfelvonásos vigjáték
anyagát rejtve magában – a _Három a daru_ czimü életképe; igy
válnak művészi alkotásokká, elégiákká finomodó történetekké
az _Árverésen_ és az _Öreg szolga_ czimü költeményei, ezek a
mélyen átérzett, nagy erővel s nemes ideálizmussal megrajzolt
képek, melyeket azonban már csak egy hajszál, vagy annyi sem,
választ el a lira birodalmától.

Igen, Tompa első sorban lirikus. Lirikus a javából s ha akar, sem
tud egyéb lenni. Kedélye rendkivül fogékony minden benyomás
iránt, gondolatai szivén szürődnek keresztül, elmélkedése
érzés. Magányos életén rejtélyes és borongó álmok kisérik
át, lelkét néha szenvedély és kétely hullámoztatják, de
vigasztalásul mindig ráhajol e háborgásokra a vallás és
melancholia. Képzelete gyöngéd, majdnem nőies. Van humora, mely
fénynyel vonja be a földi nyomoruságokat (_Az én lakásom_) s
dalai, melyek a nép érzelmi világát a legnemesebb formákban
ragyogtatják (_Télen, nyáron pusztán az én lakásom_). Indulat
ritkán zavarja föl, de annál gyakoriabbak ellágyulásai. Egészen a
sziv embere. Meghat, mert ő maga is meghatott. Midőn már teljesen
megtalálta magát: tisztább és mélyebb bármely dalköltőnknél.
Kedélye oly gazdagon s kristályosan árad, mint a bérczi patak s ha
mi zajt ver: az az álmok édes, dallamos zaja. A nagy és titokzatos
természetnek százszor ellesett hangjai csendülnek meg s
viszhangoznak ki ez igaz költeményekből. Mintha hallanók, hogy
könyek peregnek a fák leveléről s szélsirám zokog át a lombokon.
A virágok ez édesszavu poétájának lelke is egy magában nyiló
szép virág: szelid bánat közt hullatja szirmait…

A forradalom vihara elzúg fölötte a nélkül, hogy lantján
érczesebb ütemek zendülnének meg. A vészkürtöt nagy kortársa,
Petőfi, fujta helyette. Ő nem született sem harczra, sem
harsonázásra. Rövid ideig tartott tábori paposkodása után s a
schwechati csata dicstelen emlékével régi bajának gyógyitása
végett Graefenbergbe vonult. Azután… merész ábrándok, nagy
diadalok és vereségek után jött az országos csend s lassanként
minden sziv bezárult, mint éjszálltakor a virágok. És Tompa szive
ekkor nyilott ki igazán pompázón és tündökletesen, mint egy
rejtélyes, dús sziromzatú éji viola, melynek ez a roppant gyász a
levegője s az a sok csendesen hulló köny a harmata… Romok,
sirhalmok közt fénylett és illatozott legfelségesebben. Maga is
szenvedő, – tört bimbókat sirató, sebektől sajgó szegény
virág, a ki saját fájdalmainak mély érzetéből a költészet
enyhítő balzsamát harmatozza nemzete még vérzőbb sebeire…

Költőink közt egy sincs, ki ezekben a szomorú napokban mélyebben
meg tudta volna hatni a sziveket, mint Tompa. Az elfojtott harag, a
nemes elkeseredés, a lesujtott milliók gyásza sohasem nyert
magasztosabb kifejezést, mint az ő búgó elégiáiban, komoly,
képekbe öltöztetett, szózatos panaszaiban. A _Gólyához_ irt
költemény, még mielőtt nyomtatásban megjelent volna, kéziratban
bejárta az egész országot s utána – körülbelül tizenöt éven
keresztül – gyors egymásutánban következtek a szebbnél szebb
allegóriák, melyeknek politikai vonatkozásai ma már ugyan
helylyel-közzel megfakultak, de melyeknek túlnyomó része ma is
megbizható adalék a forradalom utáni kor közhangulatának
történetéhez. Tompa mintegy rátermett erre a műfajra. A képek,
hasonlatok, példázatok állandó eszközei az ő művészetének s
kedélyének érzelmes hangja és meleg szinei csak fokozzák annak
mély harmóniáját. Ebben az áldatlan korban, midőn, ugy rémlett,
egy hős nép végkép »bevégzé zajos történetét« s a
villámtól lesujtott bátor keselyűnek még ki sem hült fészkén
»csipogva fürdött a szemtelen veréb« – ebben a korban
legjobbjaink némaságra voltak kárhoztatva. De azon a
»virágnyelven«, melyen Tompa tudott beszélni, el lehetett mondani
mindent. Igaz, hogy voltak érte kellemetlenségei s országos hatásu
költeményeiért két izben rövidebb fogságot is szenvedett, de
nagyobb baja nem történt s gondolatainak továbbra is megtalálta a
kellő formákat. A _Pusztán_ czimü bátor hangu s megrázó erejü
költeménye mellett csak hármat említek föl, mint ez érdekes
cziklus legtöbb fényü darabjait: a _Levél egy elutazott barátom
után_ cziműt, mely az Amerikába bujdosott Kerényi Frigyeshez van
intézve és Tompa mély kedélyének egyik legpoétikusabb
megnyilatkozása; továbbá a hatalmas pathoszszal megirt _Ikarus_-t,
mely az ismert mithológiai jelenetben a magyar forradalom
merészségét dicsőiti s végül az _Uj Simeon_-t, ezt a fölséges
biblikus allegóriát, mely az alkotmány már-már remélhető
ujjászületésének, a szabadság visszatérésének nagy ünnepét
aposztrofálja. Ezekben, a politikai vonatkozások mellett, melyek
immár, hála isten, megszüntek aktuálisok lenni, van valami örök
emberi, a minden idők számára kiható központi eszme, mely sohasem
veszitheti el a maga aktualitását.

Tompa költészetében az uralkodó hang az elégiák hangja. Borongó
és elmélkedésre hajló kedélye a mulandóság képei közt révedez
legszivesebben. A pillanat gyönyörét és örömeit kevésbbé érzi,
mint a visszaemlékezés édes-bús fájdalmait. Az ősz
melancholiája, hervadozó tájak, elvirult élet, csüggedt lombok,
midőn a »természet arczán kigyúl a haldoklási pir« – ezek az
ő állandó, de hangban és formákban folyton megujuló motivumai. Az
a nagy természet-szeretet, mely költeményeiből kezdettől végig
kisugárzik, őszinte, igaz szeretet, a szenvelgés vagy modorosság
legkisebb árnya nélkül. Oly benső viszonyban állanak egymással,
mint két egymást mindenben megértő jóbarát. Együtt örülnek,
együtt zokognak, – de legtöbbször zokognak. Az _Őszi és Alföldi
képek_, a _Tornáczomon_ czimű mélabús poéma, a _Sirboltban_
czimü hatalmas elégia, a gyermekei kora halálát elsirató
szivszaggató énekek s az _Utolsó versek_ tisztafényü strófái s
még annyi sok más, mind maradandó alkotásai Tompa nagy költői
erejének s mélységes szivének. A ki elzengte őket, dalosuk ott
pihen a hamvai temetőben, maga is »egy elburkolt, szomorú kép,
várva nagy értelmét bús tele titkainak« – siri ágyát
körülülik a virágok s virulva, hervadozva igy suttognak egymásnak:

– Ez az alvó poéta valamikor nagyon sok szépet mondott rólunk.
Legyünk hálásak érte. Illatozzuk be álmait s szirmainkat hullassuk
a szive porára.



V A DRÁMA FORRONGÁSA 1814–1878

Mikor Balaton-Füreden az ott nyaralgató magyar közönség
áldozatkészségéből egy kis szinház épült: az immár kész
épület homlokzatára szerettek volna valamely rövides, jellemző
föliratot helyezni. Kisfaludy Sándort kérték föl, fogalmazzon
egyet. A költő ezt a két szót vésette oda:

– Hazafiság a nemzetiségnek.

És ez a két szó, a mily röviden, ép oly híven fejezi ki jobbjaink
fölfogását a szinpad hivatásáról. A szinpad deszkái másutt
jelenthették a »világot«: nálunk egyelőre csak a »hazát«
jelentették. Nemzetiségünknek egyik mentsvára lett ez, oltár,
melyen az áldozat tüze égett, templom, a hol szárnyra kelt a
hóditó eszme: nyelvében él a nemzet! Igy fogták föl a hazafiak,
kiknek filléreiből fölépült Pesten a Nemzeti Szinház s 1837-ben a
németnyelvü Thalia nem nagy örömére _Vörösmarty_ lelkes
prológjával, az _Árpád ébredésével_ szerencsésen meg is
nyilott. Igy szinészeink is, egy _Lendvay_, _Egressy_, _Bartha_,
_Megyeri_, _Benke Róza_, _Déryné_,[3] kik silány keresetük száraz
kenyere mellett a művészetnek igazi fölkentjei s a magyarságnak
valódi apostolai voltak. És igy főkép az irók, kik a szinpad
számára dolgoztak. Irányukat már jeleztük Kisfaludy Károly
méltatásánál. Az ő halála után Vörösmarty lobogtatta a
zászlót, a kit nagy költői hirneve egy ideig a drámairás terén
is födözött és a ki a szinmű bizonytalan formáját költői
tartalommal akarta izmositani. De, fájdalom, ez a költői tartalom
nem igen nyilvánult egyébben, mint a nyelv költőiségében, a
ragyogó dikczióban. Ez pedig vajmi keveset lenditett a dráma vajudó
ügyén. Bizonyos jelenetek, képek tetszettek és hatottak,
földobogott a sziv a dallamosan és szépen ömlő magyar beszéd
hallatára, de a pompás jambusok közt hiányzott a helyzet s a
szóvirágokon nem tudott keresztültörni semmiféle egészséges
cselekmény, a mi a dráma életét hirdette volna. Nagyrészt
dialogizált történetek szerepeltek a szinpadon, szaggatott, laza
szerkezettel, szintelen alakokkal s terjengős, fölösleges
beszéddel. Az emberek mozogtak és fecsegtek, a nélkül, hogy tettek
volna valamit. A hogy régebben az elbeszélés formáját az
áradozás és okoskodás tette nehézkessé: ugy szoritotta le s
bénitotta meg itt is a cselekmény szárnyait a deklamáczió. A
vigjátékban még csak pezsgett valamelyes fölszines élet: a komoly
szinműben jóformán semmi. Az ugynevezett költői hatás egészen
költőietlen módon kezdett megnyilatkozni: a közönség unatkozott.

Ebben az időben aratta legfényesebb diadalait a franczia romantika.
Hugo Viktor darabjai átalakitották a szinpadot. Egész Európa
tapsolt az uj szellem győzelmeinek. A Borgia Lukrécziák, Angelók
hóditva járták be a világot. Hozzánk is eljutottak s egy
körülményt rögtön megvilágitottak: hogy azok a merész
szellemtől áthatott idegen szinművek jóval érdekfeszitőbbek mint
a mieink. Történetök nem elbeszélés, hanem előttünk folyó,
megjátszott, cselekményes élet, s ha túlzás az egyik főhibájuk:
kárpótlást nyujtanak érte a hatásban, mely elvitázhatatlan. Ennek
az izgalmas kornak határozottan megfelelőbbek. Levegőjük izzó,
alakjaik szertelenek, helyzeteik kápráztatók, bonyodalmuknak erős
az érdeke. Oly eszközökkel dolgoznak, melyek a sikert szinte
kétségtelenné teszik és biztositják. Nem fog ártani, ha kilessük
a furfangjukat s fölhasználjuk technikájuk előnyeit.

Szerencsénkre, épen ez időtájt, ott lenn az Alföldön, Nagyvárad
városában, egy apró gyermekember – aki különben az iskolában
nagyon jól tanulgatott – szabad idejét arra használta föl, hogy a
könyvei üres lapjait teleirogatta versekkel s bábjaival maga által
komponált szindarabokat játszatott el. Az eleven eszű kis fiú
órákig térdelt bábszinészei mellett s órákig beszélt helyettük
mindenféle bolondos, ötletes, furcsa dolgokat. Egyszerre végezte a
drámairó, a szintársulat meg a néző közönség munkáját.
Szülei nem sokat törődtek ebbeli szenvedélyével, – végre is,
minden gyerek játszik. Atyja, Szathmáry Elek, ügyvédember volt, s
klienseivel meg a pöreivel vesződve, épenséggel nem sejtette, hogy
Jóska fiának ez a minden másnál kedvesebb játéka voltaképen egy
komoly és nehéz pályafutás kezdete. Mikor a gyermekszobába
lépett, bizonyára nem látta, hogy ott kettecskén mulatnak: a kis
fiú meg a Múzsa. Csak arra gondolt, hogy fia kitünően tanul, s
épen ezért nagyon jó lesz papnak. Erre a pályára azonban nem
lehetett ráfogni: nem volt semmi kedve hozzá. Ráfogták hát a
mérnökségre, s a Kőrös-szabályozás munkálatainál rögtön
alkalmazták is. Hét évi gyakorlat után meg kellett volna szereznie
a mérnöki oklevelet. Evégből az atyja felküldte Pestre. Itt aztán
az volt az első dolga, hogy átment a budai szinházba, megnézte
Kántornét, Megyerit, Barthát, s miután pompás játékukat teljes
lélekkel megélvezte: mérnökséget, diplomát, mindent feledve,
beállt a halhatatlan koldusok közé, havi tizenkét forint
fizetésért kóristának, tánczosnak.

Hogyan? Az ős Szathmáry-család nagyreményű sarja bohóczkodó
komédiás? Mikor ezt a lesujtó hirt atyja meghallotta, rögtön
levelet irt a fiának, hogy ezentúl ne merje a nevét viselni,
egyébként pedig, ha legközelebb felmegy Pestre, az lesz az első
dolga, hogy – agyon fogja lőni. Thalia lelkes ifjú papja minden
habozás nélkül letette az ősi családi nevet s egy, azóta sokkal
ismertebb és dicsőségesebb nevet vett föl: _Szigligeti Eduárd_-nak
nevezte magát. Ha jól emlékszünk, Francziaországnak is volt egy
Poquelin nevű polgára, akiről az atyja szintén azt hitte, hogy
szinészkedésével szégyent hoz az ő szeplőtelen hirű
kárpitosságára, s aki aztán csakugyan kénytelen is volt nevét a
ma már nem egészen rosszul hangzó _Molière_ névvel
fölcserélni…

Szigligeti szinészkedése különben csak tisztességes ürügy volt
arra, hogy közelebb férkőzhessék a szinpadhoz. Erősen érezte
magában a hivatást, s leküzdhetlen vágy sarkalta: előbbre vinni a
magyar szinköltészet ügyét. Meg akart ismerkedni ennek a festett
világnak minden titkával, a technikai külsőségek s szinszerűség
összes furfangjaival, melyek – különösen azokban az időkben –
a szinmű életrevalóságának nem épen megvetendő kellékei voltak.
Csak ezek segítségével lehetett visszahódítani azt a
közönséget, mely már-már elidegenedett a szinháztól s torkig
volt a hosszadalmas és áradozó deklamácziókkal.

Mert mit használt állandó szinház, jó szinészek, s micsoda
nemesebb missziót végezhettek, ha nem volt annyi eredeti termelés,
amennyiből meg lehetett volna alkotni a nemzeti játékrendet?
Hálátlan viszonyaink közt ki gondolt arra, hogy szinköltésünknek
– ha igazán meg akar izmosodni – teljesen nemzeti talajból kell
kisarjadnia? Utánoztuk a németeket, de a másolat mindig silány
fegyver arra, hogy megverjük vele az eredetit. A német szinház
virágzott, a magyar tengett. A nagy lelkesedéssel megnyitott nemzeti
szinház közönsége rövid idő alatt annyira megcsappant, hogy a
lapok már komolyan kezdtek beszélni a sok fáradtsággal létesített
intézet bezáratásáról.

A német múzsa veszedelmes hatásait azonban (talán nem is a
legrosszabbkor?) hirtelen háttérbe szorították a hozzánk is
átcsapkodó franczia hatások. Az a nemes romantika, mely – Jókai
szerint – Lamartinetól Hugo Viktorig, Dumastól Bérangerig mindent
magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész,
érzelmekben megragadó; ami a szivet hevíti, a lelket fölemeli –
jó talajra talált a mi fogékony kedélyünkben, s mindnagyobb és
mindmélyebb hatást gyakorolt drámairóinkra. Fölcsaptunk
francziáknak, s legalább egy kis mozgékonyság, elevenség támadt
körülöttünk. Ügyesebbek lettünk a szerkezetben, fürgébbek a
cselekményben, ötletesebbek a dialógban, és abban a boldog
illuzióban ringattuk magunkat, hogy a meglepetések eszközeivel
elérjük a legmagasabb művészi czélokat. Azt azonban már
kevésbbé vettük észre, hogy Hugo Viktorban a különczködésen, a
bizarron kivül valami egyéb is van: nagy költői erőre valló
jellem- és szenvedélyfestés. Kezdtünk a képzeletből táplálkozni
s elfordultunk az élettől. Űztük a chimérákat, viaskodtunk a
hétfejű sárkányokkal s előkerestünk az emberiség lomtárából
mindenféle »erkölcsi férget«. És iróink francziákká nem
tudván, magyarokká pedig nem akarván lenni, oly általánosságokban
oldódtak föl, hogy szinte »semmik«-hez hasonlítottak.

Szigligetinek is keresztül kellett mennie a kisérletezések
tűzpróbáján. Tehetségének elég tartalma és fénye volt, hogy
egy ideig minden gond nélkül tékozolhasson. Egy föltétellel
azonban rögtön tisztába jött. Azzal, hogy a sűrű, bonyodalmas s
külsőleg erősebben kifejezett cselekmény többet ér a szinpad
számára, mint minden nagytartalmú költői mozdulatlanság. Ezt az
érdeklődő, de hamar elcsüggedő, szeszélyes közönséget előbb
állandósítani kell, hogy aztán vezetni lehessen. Számba kell hát
venni az igényeit. A külső hatás eszközei egyelőre alkalmasoknak
látszottak e czél elérésére. Szigligeti minden habozás nélkül
használta föl a franczia romantika fogásait, s első darabjaiban,
kivált a jelentékenyebb sikerű _Dienes_-ben, szinte kápráztatva az
érdekfeszítő helyzetekkel s a »belső dolgokat átugrató«
meglepetésekkel. Ily irányban tört előre mindenki. Csakhogy, mig a
többiek egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az idegen hatások
ellen védekezzenek: Szigligeti idejekorán tudatára ébredt annak,
hogy e hatások java részét fel kell ugyan használni, de semmi
esetre sem az eredeti fejlődés rovására. A magyar szinpadnak első
sorban magyar repertoirra volt szüksége, s ebben a tekintetben senki
sem tehetett többet, mint ő. Munkabirása rendkivüli volt,
termékenysége bámulatos, leleménye kiapadhatlan. Lelkesedés vitte
a szinpadra, melynek eleinte játszó szinésze, később – midőn a
Nemzeti Szinház megalakult – rendezője, majd titkára lett, utóbb
dramaturgjaként s végül drámai igazgatójaként működött, – de
mind e tisztségekben csak úgy, mint a drámairás terén, bizonyos
veleszületett józanság, a viszonyokkal és körülményekkel
megszámolni tudó akaraterő tartotta fenn. Diadalmasan törte magát
keresztül minden akadályon s a dicsőség zaja ép oly kevéssé
szédítette meg, mint ahogy nem csüggesztette el egy pillanatra sem a
féltékenykedők és irigyek lármája. Nyugodtan ment a maga utján,
mint a ki föltétlenül bízik ereje és törekvései igazában.

Szinműirói tevékenysége csakhamar oly méreteket öltött,
melyekkel ez idő szerint nem versenyezhetett senkisem. A magyar
játékrendet majdnem félszázadon át ő látta el eredeti
szinművekkel. Neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története;
a többieké, mint Rákosi Jenő szellemesen jegyzi meg, csak epizódul
ékelődött e mozgalmas történetbe. Oly adomány állt
rendelkezésére, melynek segítségével föltétlenül uralkodott a
szinpadon: teljesen otthonos volt a szinszerüség titkaiban. Nem
álmodozott nagy dolgokról, nem vesződött szövevényes
problémákkal, de éles tekintetét rászegezte a cselekményre és
sokszor a legegyszerübb eszközökkel jelentékeny hatásokat tudott
elérni. A tárgy, melynek föltalálása másnak gond, neki játék
volt; első feltünésekor rögtön megnyerte a maga drámai formáját
s a fordulatos helyzetek közt eleven és éltető maradt mindvégig.
Munkásságában bizonyos rendszer nyilvánul, minden ridegség
nélkül. Nem az ihlet sodorja, hanem valami számító okosság viszi
előre, mely nem akar koczkáztatni semmit, – a sikert legkevésbbé.
Főczélul az lebeg előtte, hogy a magyar dráma a magyar élet tükre
legyen s diadalmaskodjék mind ama válságokon, melyek fenyegetőleg
torlódnak köréje. Átveszi Kisfaludy Károly örökét s ez a nagy
nemzeti törzsvagyon sohasem kerülhetett volna becsületesebb kezekbe,
mint az övébe. Nem pazarolt el belőle semmit, de az erkölcsi
tőkének oly garmadájával gyarapította, melyből szükség esetén
minden gond nélkül elélhet néhány nemzedék. Sokerejü tehetsége
megpróbálkozott a dráma összes válfajaival s mindegyikben
teremtett valami jóravalót, derekasat, mely ha nem is stilje
költőiségével, vagy jellemei szabatos rajzával, de a biztos
formával s az ügyes helyzetekből kiépülő cselekménynyel mindig
hatott.

Szomorujátékai közül _Gritti_, _Béldi Pál_, _A fény árnyai_ és
a _Trónkereső_ tartották magukat legtovább a szinpadon. Ez az
utóbbi akadémiai koszorut nyert s ugy ismeretes, mint Szigligeti
legjobb tragédiája. Ebben a dicséretben azonban sok a viszonylagos.
Ha pusztán a konstrukczióra nézünk: megtaláljuk benne Szigligeti
minden jóravaló előnyét. Szinte bele látunk az iró műhelyébe,
ahol kedves össze-visszaságban, kifogyhatatlan változatosságban ott
függ a józan kombináczió minden eszköze, a szinszerüség és
külső hatás minden tiszteletreméltó szerszáma s alapul egy
egészen jól kifaragott tragikai elv, mely röviden az egész darab
lényegét magában foglalja: _hitte, hogy joga van_. Hőse Borics, kit
elégületlen magyarok feltüzelnek Béla király ellen s meghivnak a
magyar trónra. Borics azt hiszi, joga van a koronára, mert anyja,
hogy becsvágyát fölkeltse, születésének titkát, mint törvényes
fejedelmi származást fedi fel előtte s később, midőn már nem
másíthatja meg a helyzetet, megtudja, hogy származása
törvénytelen, joga képzelődés, bukása kikerülhetetlen. Mindez
jól kigondolt, szilárd szerkezetre vallana. De mindez nem a
jellemekből épült fel, hanem az esélyek erős belejátszásával
válik bizonyossá. A szenvedélyeknek csak külső körvonalait kapjuk
meg s nem a végzetes történet nagystilü karaktereinek félelmesen
teljes rajzát. A cselekmény biztosan foly, a dikczió szabatosan
árad s a dolgok külső képe kifogástalan, de megrázó költészet,
tragikai mélység és erő, a szenvedélyek mindent magával sodró
vihara nem érint bennünket sehol.

Szigligetinek nem adatott meg, hogy égjen alakjainak megteremtési
munkájában s széthasogassa enszivét, midőn azok fájdalmait
megszólaltatja. A múzsa megajándékozta a lelemény rendkivüli
adományával, a termékenység bámulatos erejével és –
megkimélte a belső megrázkódtatásoktól. Örüljünk neki, hogy
igy történt. Csak igy teljesíthette azt a hivatást, mit végzete
rárótt. A könnyed és hasznos termelésnek az a kitartó munkája,
mely ez időben egyértelmü volt a magyar szinpad népszerüségének
biztosításával, örök érdeme marad. Nem szabad kicsinyelni, annál
kevésbbé lenézni. Oly művek mint Katona Bánkbánja, kétségkivül
hatalmas alkotások, de egyuttal annyira magukban állók, hogy a
magyar szinmű fejlődésének történetében szinte különváltan
helyezkednek el. Szigligeti minden ízében saját korának embere,
anélkül, hogy hajszolná a korszerűséget vagy éppen a napi
kérdések szinvonalára ereszkednék alá. Az ő korszerűsége
tulajdonképpen abból áll, hogy szakadatlanul foglalkoztatja a
szinpadot s mind nagyobb és nagyobb közönséget hódít. Egy minden
jó sorsra érdemes nemzeti intézetet lát el kitünő matériákkal,
szellemmel, ötlettel, mozgékonysággal s válságokból vezeti
diadalra.

Vigjátékainak pompás bokrétája állandó közönséget
gyönyörködtet s a nyilván látható hatás még nagyobb
termékenységre ösztönzi. Mintha csak félne, hogy sikere
hamar-muló virág: ujabb és ujabb termeléssel jár a saját
győzelmei nyomába. Pedig csak kedélye kifogyhatatlan, pedig csak
földi gondok űzik az égiek felé. Dolgozik, mert a munka élteti s
tudja, hogy amit csinál, nem haszontalanság. Oly élénk a
leleménye, oly biztos az alakító képessége s oly teljes a
formaérzéke, hogy érintésére a legegyszerűbbnek látszó ötlet
is drámává kerekedik. Egy holtnak hitt lovag két nő
hálószobájának erkélyén megjelen: – semmiség! de neki éppen
elég, hogy technikai bravourjával mindvégig érdekfeszítő öt
felvonásos szinművet boszorkányozzon ki belőle.

Még nagyobb hasznát veszi leleményének a vigjátékban, de itt már
jelentékenyen segíti egy más hatalom is: a humor. Ez a minden
fanyarság nélküli, tiszta, természetes jókedv, mely a változó
élet minden esélyei közt vidámon tánczol és csapong, kaczag és
kaczagtat, Szigligeti kedélyének igazi napfénye. _Rózsá_-tól az
_Udvari bolond_-ig egész vágtató világa a derünek! Semmi
széleskörü, semmi komplikált, semmi mesterkélt, – minden
egyszerü, világos s természetesen bonyolódó, mint a közönséges
élet. Egy jó férj, a ki barátjával az »Angol királynő«-ben
akar vacsorálni: ugyan mi van ebben? de e miatt aztán megbomlik
minden családi béke és boldogság. Ez a _Mama_ meséje. Hanem
Mogorinét azért nem fogjuk feledni, s ha typus is: szivesen látjuk
örökös zsörtölődéseivel s mindenkit összeveszítő
nyelveléseivel az általa jószándékból szőtt fonák helyzetek
közt. Ép igy a _Nőuralom_ pompás alakjait, kik közül a férjeknek
kellene a rövidebbet huzniok s végűl az akaratos fejü feleségek
vallanak kudarczot; vagy a jellemvigjátékhoz közelítő _Fenn az
ernyő, nincsen kas_-ban Klárát, a nagyravágyó, hiú nőt, ki, hogy
lányait bárókhoz adhassa nőül, takarékos férjét a legkedvesebb
raffineriával hurczolja az orránál fogva a pazarlásig.

Mindezek, mint látható, a családi élet szűk köréből vett
tárgyak, typikus jellemek, ismert vonások, de komikumuk a formában
mintegy ujjászületik. Czéljuk alig egyéb, mint a mulattatás, de
azért mindenki számára van bennök valamely vidám tanulság. Ezen a
téren legtökéletesebb alkotása egy, a korlátnélküliségig eleven
s kápráztató leleménynyel irt bohózata: _Liliomfi_, mely
ellenállhatatlan komikumával eddigelé a legjobb magyar bohózat.

Imént a korszerüséget emlegettük, mint oly elvet, mely előtt
kisebb-nagyobb mértékben minden irónak meg kellett hódolnia. Tág
fogalom, melyet sokféleképen lehet magyarázni. Az irók egy része
jóformán a napi kérdéseket szolgálta s ebben találta a
korszerüséget. Szigligeti magasabb szempontból nézte s itélte meg
a dolgokat. Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy a magyar
társadalom figyelme mind élénkebben fordul a nép felé s mi sem
volt természetesebb, mint az, hogy ez irányban a szinpad is – az
eszmék egyik leggyorsabb terjesztője – megtegye a maga
kötelességeit. Korszerünek találta tehát felvinni oda a magyar
népet, elnyomott helyzetének rajzaival, jóravaló erényeivel,
szenvedéseivel, jogtalan megterheltetéseinek beszédes jeleneteivel,
meddőségre kárhoztatott értelmiségének, gondolat- és
érzelemvilágának összes igazságaival. S megalkotta a
_népszinművet_, a népdrámát. Mintha csak igy akart volna szólni a
közönséghez:

– Nézzétek ezeket a becsületes parasztokat! Mennyi őserő hever
bennök parlagon! Milyen kincs ez itt egy halomban! Úgy éreznek,
gondolkodnak, mint ti s bizonynyal erkölcsösebbek nálatok. Mi jogon
nézitek le, mért nyomjátok el őket? Csak magatokat gyengítitek,
midőn e nemes, nagy erőre rátiportok. Öleljétek inkább a
szivetekre s forrjatok össze egyetértő szeretetben!

Első népszinművét, a _Szökött katonát_ 1843-ban adták elő s a
hatás óriási volt. Annak a becsületes kovácslegénynek, kit
elszakítanak jegyese mellől s karhatalommal visznek katonának, sorsa
mindenkit meghatott. Ellenállása a nép tiltakozásaként hangzott:
»Mit akartok? Gyilkosok, haramiák lettetek-e, vagy én vagyok az,
hogy igy rohantok rám?« S mindenki jól megértette azt a dalt is,
mely a családja s munkája köréből tiz évre elhurczolt suhancznak
ajkán fölsirt:

  Már mi nálunk verbuválnak kötéllel,
  Elviszik a szegény legényt erővel.
  A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják,
  A szegénynek, ha egy van is, elfogják.

Egymásután következtek aztán a _Két pisztoly_, _Csikós_,
_Czigány_, _Pünkösdi királynő_, _Dalos Pista_, _Obsitos huszár_,
_Lelencz_ stb. s köztük a szintén kora hangulatából kisarjadzó
_II. Rákóczi Ferencz fogsága_.

Mindezek a hódító magyarság megannyi diadalai. Nem jelentenek
kevesebbet, mint a nép géniuszának győzelmét a művészet
világában s a bárgyú német Possék és Volksstück-ök teljes
vereségét. Szigligeti ezzel az általa teremtett uj s eléggé meg
nem becsülhető műfajjal többet tett a főváros
nemzetiesítésére, mint összevéve minden törvényczikkelyünk.
Kétségkivül a kor demokratikus áramlata segítette, de ő meg egy
hosszu emberélet munkásságának legjavával segítette elő a nemzet
ügyét. A népszinmű: érdemeinek orma. Tiszta és nyugodt
lelkiismerettel nézhetett vissza megfutott pályájára. Derekasabb
munkát kevés irónk végezett. Száznál több eredeti darabot irt s
ezek közt alig egynehány idegen tárgyú, a többi mind a mi
történelmi vagy társadalmi életünkből való. Tizenhatszor nyert
akadémiai jutalmat, három izben a nemzeti szinház koszorúzta meg.
Sokoldalu tudását, gazdag tapasztalatait élete vége felé egy
világosan, kellemesen irt elméleti könyvben (_A dráma és
válfajai_) foglalta össze, mintha számot akart volna adni idevágó
összes tanulmányairól s mintha azt akarta volna vele mondani:
»Csináltam a dolgaimat, a hogy legjobb erőm és tehetségem szerint
tudtam és ujongani fog a lelkem, ha tulszárnyaltok munkában,
sikerben, dicsőségben!«



VI HULLÓ CSILLAGOK

Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi
hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s
mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó,
jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a
korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a –
művészetet?

Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt
néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a
halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani,
»eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«.

Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek,
feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak
egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló
csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü
_Czakó Zsigmond_ (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen
véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga
körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit
megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre.
Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái,
merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek.
Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői
erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne.
Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar
ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha
hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette
a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja
volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek a
kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül
lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A
negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel _Kalmár és
tengerész_, majd a következő évben _Végrendelet_ czimű
darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában
túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a
kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a
nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél,
pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s
ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség
reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez,
melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia
fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és
rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan
kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak
pattanniok kellett. Harmadik darabja, _Leona_, a természetimádás és
pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már
láttatta azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog.
Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes
meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak
végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma.
Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá
temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket _Riole_
tánczosnővel mondat el a _Végrendeletben_: »Művészetemet mint egy
rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s
ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem
ismer.«

A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf _Teleki
László_ (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a
forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar
emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a
dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon
bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok
van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és
áldozata. Jó, állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes,
értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy
gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt
hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba,
azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek
iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről
hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas,
félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed.
Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik,
bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti,
másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született
vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára
belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati
vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala
lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg
emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.

Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen
keresztülment kiváló szellem _Kegyencz_ czimmel még a forradalom
előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában,
sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy
korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása
nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad
egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma
minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt
van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával
kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve,
szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az
aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet,
hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten
– vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga
forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a
lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a
»Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem
tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett.
Hőse, Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki:
azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét
s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék,
ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az
embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most
következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes
észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény,
melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de
egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás
kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával!
Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként
örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok,
maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse
Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával
és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába
ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája
után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát
s fia, Pallad, elesik az utczai harczban. A nép ujongásaira, melylyel
czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a
néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden
erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép
megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta
részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész
gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert
voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.

_Hugó Károly_ (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén
merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet
választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment
keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések
tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak
származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki
reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az
erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség
egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly
élénken érezte, hogy országról országra bolyongva mindhalálig
kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem
találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt
lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban
minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép
a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre
bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái
legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia
irodalomban sem. (_La tirelire de Thérèse. Paris, 1859._ – _Les
mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o._) Magyarul tudott
legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra
s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel
Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt
akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott
benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának
képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait
lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott
egyenes járásával s görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele
ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők
fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki
bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön
tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot
átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a
cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott
elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s
botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli
időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a
vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje
roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.

A nemzeti szinházban három darabját adták elő, fokozódó
sikerrel. Az _Egy magyar király_, mely tárgyául Mátyás korát
választotta, iszonyú jambusai daczára is megállt a szinpadon s
történeti és jellembeli tévedései daczára is rokonszenves
fogadtatásban részesült a kritika részéről.

Még inkább _Brutus és Lukréczia_, mely a forradalom küszöbén nem
téveszthette el hatását s ügyesen szőtt cselekményével, nemes
erkölcsi tartalmával, szabadságot lehelő pathosával tisztességes
sikert aratott. De legjobban tetszett egy polgári drámája, a
_Bankár és báró_, melyet Hugó Károly egy franczia novella után
készített s mely ma már elavult, szinte természetellenes stilusa
daczára még mindig tartja magát a szinpadon. Három, minden
tekintetben nemesen érző lélek tragédiája ez, kiket
elfordíthatlan végzet oly válságos helyzetbe sodor, hogy
mulhatatlanul pusztulniok kell. Az arisztotelesi hármas egység szűk
keretében oly megrázó történet zajlik le előttünk, melynek
művészi kombinácziója, az érdeket lépésről lépésre fokozó
ereje, jellemeinek igaz bensősége s megható egyszerűsége nyilván
láttatják: minő kiváló drámairói tehetség omlott össze Hugó
Károly tébolyában.

Czakó, Teleki, Hugó jobb sorsra érdemes lelkesedésükkel esetleg
nagy dolgokat vihettek volna végbe, de, fájdalom, egyik sem termett
arra, hogy drámairodalmunk fejlődésében valamely uj epochát
nyithasson. Egyet azonban nem lehet tőlük elvitatni: becsvágygyal
törekedtek nemesebb tartalomra s a költői és színi hatást
iparkodtak egymással kibékíteni, öszhangba hozni.

Népszerűek voltak még e korban _Obernyik Károly_ (1816–1855)
darabjai. Java részük politikai és társadalmi jelszavakból épült
fel. Legjobban tetszettek a _Főur és pór_, meg az _Örökség_;
legtovább tartotta fenn magát egy történeti drámája, _Brankovics
György_, melyből Egressy Gábor előadó művészete feledhetetlen
remeket alkotott.

Még számosan próbálkoztak meg a szinpaddal, de Szigligeti
termékeny muzsájával senki sem versenyezhetett. Körülötte gyors
egymásutánban szikráztak fel s lobbantak ki a tehetségek: ő
nyugodt fénynyel ragyogott tovább s a kiégett meteorok közt
diadalmasan futotta meg hosszú pályáját.



HARMADIK RÉSZ



I FORRADALOM UTÁN

Halálos némaság mindenfelé…

Egy vitéz nemzet kezéből hullott ki a fegyver, egy jogaiért küzdő
hős bukott el s a katonai önkényuralom minden kimélet nélkül
gázolt a vonagló óriás roncsolt tagjaira. Rátipródott, mintha ő
győzte volna le. A hazafiak legjava üldözött gonosztevőkként,
agyonhajszolt vadakként bujdokolt bozótok, lápok, erdők
sűrűjében, vagy elrejtőzve lappangott félreeső udvarházakban,
– más részök menekült Törökországba, elvitorlázott
tengerentúli tartományokba. A börtönök megteltek. Senkisem tudta,
mit hoz a következő pillanat. A bizonytalanság Damokles-kardja
lebegett minden fej fölött. A főváros megszünt a szellemi élet
központja s megszünt magyar lenni. Az irodalom szinte eltünt a föld
szinéről. Egy közvádló éppen harminczkét irót szánt a
halálra, jóformán az egész akkori magyar literaturát.
Szerencsére, megmenekültek a haláltól, csak egy-kettő szenvedett
börtönbüntetést. Sok zaklatás után Tompát is szabadon
bocsátotta kassai auditora, kegyes bucsuszavakat intézve hozzá:

– Also jetzt sind sie frei, de több _gólya_ nem csinálni…

Katonáéké meg a Gutgesinnteké volt a világ. A nagy csöndességben
szombatonként az ujépület roppant kaszárnyájának udvarából
dobpergés, puskaropogás hangzott ki: főbe lőtték Batthyány
Lajost, halomra gyilkolták a gyanusakat, kompromittáltakat. A
rémítés programm lett, az akasztófa és golyó állandó hatalmi
segédeszközök.

Visszazökkentek a régi, vad idők, a Karaffáék és Kobbék kora.
Nem volt kevesebbről szó, mint Magyarország teljes
megsemmisitéséről, melynek, úgy hitték, végre csakugyan ütött
az órája. Az erőszak kényére-kedvére működhetett. Többé nem
is csinált semmiféle titkot terveiből. Egészen nyilt kártyákkal
játszott. Megtámadta, elkobozta az összes jogokat. Utját állta
minden nemzeti kulturának, megakadályozott minden szabad mozgást. A
letörött nemzet-roncsok közül gőgösen és szemérmetlenül
emelkedett fel a százados ábrándok és törekvések immár testet
öltött fantómja: az egységes császárság, nem népeinek
jólétére, hanem az absolutizmus pallosára támaszkodva. Lábainál
ott hevert a széttagolt Magyarország: külön Erdély, külön a
Bánát, Horvátország és egy csomó kerület…

Ha valaha – gondolták magukban – most bizonynyal el lehet bánni
ezzel a hamvába roskadt magyarral. Az egységes birodalom
megteremtésére sohasem járt kedvezőbb idő. Diadalmas méretekben
látták maguk előtt a jövendő nagyság hatalmas épületét, a
szétbonthatatlan Ausztriát, melynek Magyarország legfölebb csak
előszobája lett volna, a hol adót fizetnek és sarczokat hajtanak
be. Nagyon csalogató, délibábos kép, szerfelett elbájoló
látvány volt, – gyönyörü tündérpalota a híg levegő habjain
ringatózva. A vérengző katonai diktatura sulyát azonban nem birta
meg. Haynau-ék vasléptei alatt csakhamar leszakadt a pompás
épületnek egy tornyos oldalszárnya. Eközben a másik részbe, most
már óvatosabban, behurczolkodott a polgári absolutizmus.
Schwarzenbergék eszeveszettségeit Bach rideg józansága váltotta
fel. A hadi törvényszékeket és vérbiróságokat a bürokratizmus
jeges szabályossága, a germanizáczió, a zsandárrendszer, a
törvényellenes intézkedések és eljárások egész sorozata.

A magyar társadalomnak csak egy fegyvere lehetett az idegen invázió
hatalmaskodásai ellen: a szenvedőleges magatartás, a passziv
ellenállás. S ebben a félelmes daczban, ebben a hozzá nem
férhető, hallgatag és méltóságos tűrésben, mely erejét a
jogtalanul felfüggesztett törvények tiszteletéből merítette,
összeforrott, egygyé lett a nemzet egészen. Nem zajongott, nem
zugolódott, egyszerűen beállt néző közönségnek. Elfojtott
keserűséggel, kétségbeejtő közönynyel s vérig boszantó
humorral szemlélte az uj gazdálkodás fonák rendszerét, vad
képtelenségeit, – ezt a politikai khaoszt, melynek jégverésétől
»oda lett az emberek vetése«, – sőt maga is segítette a
kalászba szökkenő termést tönkretenni: »Lássuk hát, uram, mire
megyünk _ketten_!« Bármit akart a hatalom: csak erőszakkal
hajthatta végre. Minden lépése nehézségekbe ütközött.
Támogatásra sohasem számíthatott. A hivatalos apparátus roppant
erőfeszítésekkel, szakadatlanul működött, hogy tekintélyének
és hasznavehetőségének legalább a látszatát megmentse.
Hasztalan!

Az eredmény mindvégig önáltatás és hazugság maradt. Ez a
nemzetiségétől megfosztott nemzet a maga jószántából, önként
nem adott semmit a hatalomnak. Az adóktól kezdve a közszolgálatok
minden nemét végrehajtással, zsandárral, karhatalommal kellett
tőle kicsikarni. A reakczió garázdálkodásaira, toporzékoló
dühöngéseire egy nagy, néma összeesküvés volt a válasz, –
gyülöletre megvetés – s lett volna ez a végzetes rendszer
elméletileg bármily hatalmas: ily körülmények közt a gyakorlatban
mulhatatlanul hajótörést kellett szenvednie.

Hiszen a szigoruságban és ellenőrzésben annyira túlhajtottak
mindent, hogy szinte nevetség volt. Az emberek egy része folyton
rendőri felügyelet alatt állt s a mindenható policzia még az
öltözet, kalap- és hajviselet kellő ellenőrzéséről sem
feledkezett meg. Megtiltották a pörge kalapok, a tollak viselését.
Vidékről a fővárosba csak útlevél segítségével lehetett
bejutni. Az akadémia alapszabályaiból kitörölték azt a
paragrafust, mely kötelezővé teszi, hogy az akadémia magyar nyelven
művelje a tudományokat s az uj alapszabályok értelmében az
akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki.

Mindezekre a furcsaságokra azonban a magyar társadalomnak megvolt a
maga visszatorló válasza. A nők nem álltak szóba egyetlen
katonatiszttel sem; a fiatalság gúnydalokat csinált a
»tollszedegető« hatóságra s előkereste a forradalom előtti
köcsög-kalapokat; a nemzeti szinház diszelőadásán, melyet az
osztrák himnuszszal kellett megnyitni, csak a himnusz eljátszása
után jelent meg a közönség; Erkel operáját, _Hunyadi Lászlót_
pedig a tragikus sorsu történelmi hős lefejezésének
évfordulóján adták elő, – a hatóság aztán törhette a fejét:
mért van ezen a napon diszelőadás a nemzeti szinházban? A
publiczisták, költők, írók elkezdtek virágnyelven beszélni,
melyet semmiféle idegen czenzor nem érthetett meg, de a magyar
közönség nagyon is jól megértett. A viszonyok nyomása alatt
valóságos művészetté fejlődött a szimbolizmus.

Jókai keleti regéi, Tompa allegoriái, Falk Miksa vezérczikkei
minden fennakadás nélkül jutottak a nyilvánosság elé. Chinai és
japáni ügyek ismertetéséből értesültünk a hazai dolgokról. A
közönség mesterileg tudott olvasni a sorok között. Egy-két lapunk
volt s csak lassan támasztott érdeklődést az irodalom iránt, de ez
az érdeklődés aztán napról-napra fokozódott. _Szilágyi Sándor_
különböző szépirodalmi vállalatokkal, emléklapokkal,
röpivekkel, almanachokkal, albumokkal állt elő s folyton kijátszva
a hatóság argus-szemeit, maga köré gyüjtötte a szétszóródott
irói gárdát. _Nagy Ignácz Hölgyfutárja_, egyetlen szépirodalmi
közlönyünk ez időben, szintén jó szolgálatokat tett a nemzeti
ügynek és főkép a fiatalabb tehetségeket csoportosította.
Lassacskán aztán oda értek a dolgok, hogy az irodalom szeretetének
örve alá rejtőzött minden politikai demonstráczió.

A passzivitás politikájának, e hallgatag és nemes magatartásnak
éltető ereje egy igazán nagy ember volt: _Deák Ferencz_. A jelszót
mindjárt kezdetben ő mondta ki. Megértette az egész nemzet s ment
utána. Ez a nagy és bölcs ember a megelőző idők eseményeiből
leszűrte a komoly tanulságot s egy pillanatig sem ringatta magát
csal-álmokba. Tisztán látott a khaoszban s biztosra vette, hogy az
abszolut hatalom kevély, de rozoga épülete előbb-utóbb össze fog
omlani és mulhatatlanúl vele pusztul Bachék, Schmerlingék minden
államboldogító találmánya, a jogfosztogató rendeletek, patensek,
diplomák összes sorozata, mert tartalmuk nem az igazság, hanem a
tévedés meg a hazugság. Mikor az összbirodalom emberei ragyogó
szinekkel festették előtte: minő boldogság vár Magyarországra, ha
beleolvad Ausztriába, – mosolyogva válaszolt:

– Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság, mégsem akar senki
_meghalni_.

– De hát annyi bevégzett tény után csak nem kezdhetünk mindent
ujra Magyarországon? erősködött az osztrák miniszter.

Deák a rosszul begombolt kabátra hivatkozott, melyet az ember, ha azt
akarja hogy rendbe jöjjön, mégis csak kénytelen ujra begombolni.

– Levágjuk a gombot! válaszolt a miniszter erélyesen.

– Akkor aztán éppenséggel nem lehet a kabátot begombolni,
válaszolt Deák nyugodtan.

Imponáló nyugalom volt jellemének egyik leghódítóbb alkatrésze.
Az erő felséges nyugalma. Nagy, világos elméje, mely mindig az
igazságot szolgálta, egyszerü szavakban, ötletes hasonlatokban,
találó adomákban az államférfiúi tudásnak, bölcseségnek
roppant mélységeit tárta föl. Magyarország közéletének sohasem
volt egy alakja sem, a kit jobban megértettek volna, mint őt.
Gondolatait oly szabatosan és becsületesen fejezte ki, hogy azokhoz
nem férkőzhetett a kételynek, a félreértésnek még csak árnyéka
sem.

Mindig egyenes uton járt és mindig emelt fővel, nyilt arczczal
haladt előre. Nagyságának valódisága nem szertelenségeivel és
rendkivüliségeivel hatott, de, mint a hatalmas dómok, arányainak
felséges öszhangjával. Ha irt, ha beszélt: semmi hatásvadászat,
semmi hangjáték, semmi ellágyulás, semmi taglejtés, semmi
éreztetése a roppant szellemi fensőbbségnek. A természetes
beszéd, a közönséges társalgó hang eszközeit használta, de ezt
aztán úgy használta, hogy beillett művészetnek. Mikor közvetlen a
kiegyezés előtt Belcredi miniszter a már megejtett ujonczozáson
kivül még egy másodikat akart elrendelni, Deák hideg méltósággal
adta tudtára: nem lehet. És mért nem, ha szabad kérdenem?
kiváncsiskodott a miniszter. Egyszerüen azért nem, válaszolt Deák,
_mert nálunk Magyarországon az anyák évenkint csak egyszer
szülnek_.

Meggyőződéseitől egy pillanatra sem lehetett eltántorítani.
Törvény és igazság vértezte föl. A tizennyolcz évig tartó
abszolutizmus minden hullámcsapása az ő sziklaalakján törött meg.
Ő volt ezeknek a kisérletező s gyorsan változó időknek
legszilárdabb pontja a birodalomban s csak ő rá lehetett –
épiteni. Nyugodt méltósággal vezette a nemzet passziv önvédelmi
harczát, ezt a sok áldozatba kerülő, hozzáférhetetlen,
törvényes forradalmat, melynek végre is győzni kellett. Várt és
résen állt. Kezemben van egy Kende Lajoshoz intézett levele (Kende
Béláné urnő szivességéből) 1856. május 8-ikáról keltezve,
melyben kimenti magát, hogy feledhetetlen barátja Kölcsey
síremlékének leleplezési ünnepélyén nem lehet jelen, de a
»dicsőült« szavaival, keble mélyéből sóhajt fel az egek
urához:

  »Áldd meg isten a magyart,
  Jó kedvvel, bőséggel!
  Nyujts feléje védő kart,
  _Mert_ küzd ellenséggel.«

A »mert« szó alá van húzva.

Ekközben a dinasztiára rossz idők kezdtek járni. Közeledett az a
vihar, mely a fonák rendszer »pajtáját« összeomlással
fenyegette. Az ötvenes évek vége felé már erősen érezték a
végzetes kormányzás gonosz eredményeit. Az olaszok fegyvert
ragadtak szabadságukért. Ausztria vereséget szenvedett. Lombardia
elveszett.

Bécsben nagy volt a zavar s kénytelen-kelletlen tettek néhány
lépést a kiegyezés felé, mely azonban, kellő öszinteség hiján,
balul ütött ki. A császárság nem engedett az egységes birodalom
eszméjéből, mely Magyarországot közönséges tartománynyá
sülyesztette; Deák Ferencz pedig nem engedett a negyvennyolczadiki
törvényekből, melyek nemzetének önállóságát és
függetlenségét biztosították. Ujabb s fenyegetőbb vészfelhőknek
kellett feltornyosulniok az »egységes« birodalom egére, hogy a
kiegyezés eszméje megérlelődjék s politikai szükséggé váljon.
Nem jótékony, békés napfény, de baljósló vihar érlelte meg.

Az 1861-ben összehivott országgyülés nagy reményekkel fogott
munkájába, de a Deák Ferencz feliratára érkezett fejedelmi leirat
– Schmerling miniszter büszke ópusza – mereven visszautasította
a magyar országgyülés jogos kivánságait.

Erre egyhangulag fogadták el Deák Ferencz második feliratát az
államférfiúi bölcseségnek s szeplőtlen hazafiságnak ezt a soha
el nem évülő, lángelméjü remekét, mely a következő szavakkal
végződött:

»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a
megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem
szabad. – Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy megmentse az
utókornak azon alkotmányos szabadságát, melyet őseitől
öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és
szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és
hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét
visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga
lemondott: annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.
Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének
igazságában.«

S tűrt nemes megadással tovább. Tűrte a törvénytelen hatalom
kemény jármát, alkotmányellenes garázdálkodásait, kémeit,
finánczait, s annál állhatatosabban ragaszkodott a –
törvényesség alapjaihoz, erős hittel várva, hogy a kik
önállóságunkat a saját szabadságuk érdekében akarták
eltörölni, végre befogják látni, hogy »egyik nemzet szabadsága a
másik szabadságának ellensége nem lehet«.

És csakhamar el is jött az az idő – Schmerlingék minden
elméletét halomra döntő s magát a trónt is megrendítő vihar
alakjában. Ausztria háboruba keveredett Porosz- és Olaszországgal.
A császári seregek csúfos vereségeket szenvedtek. A nagyhatalom
koronájából két drágakő hullott ki: Schleswig-Holstein és
Velencze, – s nyilvánvaló lett, hogy a megalázott boldogtalan
Ausztriának nem a fegyveres erőben, de népei megelégedésében és
jólétében kell a boldogulás eszközeit keresnie. A kiegyezés most
már politikai szükséggé vált s Deák Ferencz, elveihez mindvégig
hiven, a szerencsétlen háború után sem követelt többet, mint az
előtt.[4]

Az önkényuralom romjai közül büszkén és győzelmesen emelkedett
föl a szenvedésekben megedződött ifju Magyarország, az
alkotmányát visszanyert szabad magyar nép s teljes erővel indult
meg államisága nagy utján a jövendők felé. Jeles, kiváló, erős
vezéremberek egész raja munkálkodik azon, hogy ez a nemzet mentől
hatalmasabbá váljon s mentől jobban megizmosodjék. Mégis e
korszaknak valódi hőse, élő lelkiismerete Deák Ferencz marad s
tekintetünket az ő nemes egyéniségének arányaira kell vetnünk,
ha azt akarjuk, hogy »a nagyok szemléletében kifáradt szemünk –
megnyugodhassék«.



II ARANY 1817–1882

Aranyék már szinte megöregedtek, mikor egyszer csak váratlanul a
szalontai bogárhátu házikó tetőzetén vidám gólya kezdett
kelepelni s megszületett a kis _Arany János_. A gyermek anyja, Sára
néni, örült is meg röstelkedett is a késő istenáldás miatt.
Hónapokig nem mutatkozott az utczán. Mit szólnának a szomszédok!
Minden gondja a kis fiucska volt, a ki szépen fejlődött s a szülői
szeretet gyengéd vezetése mellett okos, pompás gyermekké serdült.
Atyjától, az egyszerü földmivestől, megtanulta a betüket,
anyjától az imádkozást. Aztán isten nevében ráfogták az
iskolára. Jól megállta a helyét, kivált társai közül, s
csakhamar egész Szalonta ismerte a kis poétát, a ki rögtönözve
tudott rimelni s mindig készen volt valamely eredeti, talpraesett
ötlettel. Kellő jártasságra tett szert a latin nyelvben, szivesen
olvasgatta a klasszikusokat, a magyar poéták közül Csokonai volt a
kedvencze. Tanulmányai folytatása végett, nem minden felszerelés
nélkűl, ment át a debreczeni kollégiumba, a hol aztán fordítások
révén megismerkedett Tasso, Milton, Voltaire munkáival s később
megtanulta a nyugati nyelveket is.

De kissé egyhangúnak találta a kollégiumi életet. Álmok
bolygatták. Szeretett volna művész lenni, festő, szobrász,
szinész, – de mindenesetre valaki a múzsák szolgálatában.
Szinész lett s egy megbukott társaság kóbor és korhely
csapatjával regényes sanyaruságok közt felbolyongott
Máramaros-Szigetig. Itt aztán megelégelte a költői
kiábrándulást s szétfoszlott illuziók meg egy csomó csalódás
árán alaposan kiábrándult a művészi élet minden
romantikájából. Különben ahhoz, hogy prózai józanságát
teljesen visszanyerje, hozzájárult egy álomlátás is. Azt álmodta,
hogy az anyja meghalt. Ettől a pillanattól fogva nem volt maradása s
gyalogszerrel visszatért Szalontára. Atyját megvakulva találta,
anyja pedig megérkezése után rövid idő mulva csakugyan meghalt. A
komoly érzésü és gondolkozású gyermekifjura mindez oly erősen
hatott, hogy még a költészetről is le akart mondani. Az élet
gondokkal terhelte meg fiatal vállait s kötelességeket rótt rá.
Kenyér után kellett néznie. Segédtanitó lett a szalontai
iskolánál, később városi irnok, aljegyző s ebben az utóbbi
minőségében meg is nősült.

És ezzel körülbelül be is fejeződött volna az életrajza, ha
esetleg nem születik olyan költőnek, a kinek – hála isten! –
volt még némi tennivalója nemzete számára is. Egy jó barátja,
Szilágyi István, folyton ösztökélte, nógatta, hogy dolgozzék s
Arany megfogadta a jó szót, visszatért a múzsákhoz, dolgozott. A
negyvenes évek közepén, 1845-ben víg eposzra hirdetett pályázatot
a Kisfaludy-társaság. Arany _Az elveszett alkotmány_ czímű
eposzával pályázott s megnyerte a jutalmat. A dicsőség azonban nem
volt teljes, mert az egyik biráló – nem kisebb ember, mint
Vörösmarty – nyelvére és verselésére azt a megjegyzést tette:
»olyan mintha irodalmunk vaskorát élnők«. A kemény szó a szeget
a fején találta. A hexameterekben irt _Elveszett alkotmány_ kitünő
szatirája a szájhősködő hazafiságnak s a megyei
korteserkölcsökből kisarjadzó visszaéléseknek, de egészében
véve nem egyenletes munka s formája éppenséggel nem szerencsés.
Mintha Vajda Péter _Magyarország_ czimű szatirájának szélesebb
és szövevényesebb rajzát kapnók meg benne, a mivel különben nem
azt akarom mondani, hogy Aranynak nem volt bőséges alkalma a
közvetlen életből meríteni. Sőt ellenkezőleg. Mintegy boszut
akart állni azokért a vad kicsapongásokért és izetlenségekért,
melyeknek a saját megyéjében minduntalan szem- és fül-tanuja volt.
Igazi szatirát írt, a hogy az akkori megyei életről nem is igen
lehetett egyebet írni. De a Vörösmarty megjegyzése gondolkodóba
ejtette, folyton a fülébe csengett, s azt hiszem, becsvágyára is
erős hatása volt.

Két év mulva ismét pályázatot hirdetett a Kisfaludy-Társaság egy
a nép ajkain élő történeti személyről irandó költői
beszélyre s Arany megirta a magyar költészet egyik soha el nem
évülő remekét, _Toldi_-ját. A koszorút, melyet e művéért
kapott, a Kisfaludy-Társaság kötötte ugyan, de az egész nemzet
osztatlan elragadtatása tűzte homlokára. Az igénytelen falusi
nótáriusból egyszerre országos hirű költő lett s Petőfi volt az
elsők egyike, a ki Homér-Arany Jánost ezt a »tenger mélységéből
egyszerre kibukkanó« tűzhányót, ujongó örömmel üdvözölte.
Petőfi szivből fakadó, gyönyörü episztolája különben más
tekintetben is érdekes. A kor szempontjából körvonalozza a
népköltő valódi hivatását s egyuttal Arany költészetét is
találóan jellemzi. Ez a szilaj, önérzetes s a maga erejében és
igazaiban föltétlenűl bizakodó szellem szinte hódolattal hajtja
meg zászlóját Arany muzsája előtt. Mélyen meghatja előadásának
nyugodt és biztos művészete, hangjának nemesen-férfias
egyszerűsége, mely oly tiszta mint a »puszták harangjának«
csengése. »Más csak levelenként kapja a borostyánt, – neked
rögtön egész koszorút kell adni!« mondja lelkes levele kezdetén a
pályatárs őszinte örömével, a végén pedig minden
féltékenység nélkül buzdítja: »Mit én nem egészen dicstelenűl
kezdék, végezd te, barátom, teljes dicsőséggel!« Ez volt első
találkozásuk, s e két nagy, egymást mindenben megértő és
kiegészítő szellem a legbensőbb barátságban forrott össze.

Arany ekkor már teljesen tisztában volt a maga költői
programmjával s ezt _Toldi-ja_ bizonyíthatja legfényesebben. A
Petőfi által tört csapáson indult meg, de a művészi
öntudatosság és készültség erősebb fegyverzetével. A
népköltészetre támaszkodó nemzeti műköltészet volt jelszava s
ebbeli felfogását érdekesen világitják meg egy Szilágyi
Istvánhoz irt levelének következő sorai: A népköltő feladata nem
az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem hogy tanulja meg _a
legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban
adni elő_.

Szinte örül a lelkem, mikor ezeket a sorokat olvasom. Ezzel a
néhány szóval jóformán megmérhetem azt a haladási fokot, a hova
Kazinczyék óta eljutottunk. A mester és hivei még nem fogták fel
úgy a művészeteket, mint az emberi társulás egyik leghatalmasabb
tényezőjét, sőt a kiváltságos izlés bálványaira esküdtek, –
s ime, néhány évtized után, a demokratikus elvek alapján előáll
egy valóban nagy költő, a ki a népet nemzetnek tekinti s
fajszeretetének egész melegével karolva át, föl akarja ragadni
költészete nemesitő regióiba! Ez a világosan és szabatosan
kifejezett elv érvényesül _Toldi_-ban is. Nagy, komoly és szinte
átlátszó tartalom a lehető legegyszerűbb alakban. Mintha egy
nemesebb formát öltött népmese hangjai ütnék meg fülünket. A
művészet egészen uj benne, de azért a költeményben semmi sem
tetszik ismeretlennek, szokatlannak, ujnak előttünk, – annyira a
miénk. Azt hiszszük, ezt a történetet – oly végtelenül
egyszerű – magunk is csak igy irhattuk volna meg. Az illuzió
teljes, mert a miből támad, az a költészet mindenben természetes
és igaz. Minden nagyítás nélkül mondhatjuk első rangú
alkotásnak. Ez a tizenkét énekes kis eposz, Ilosvai Györgynek, egy
XVI. századi krónikásnak silány monda-töredékeiből remek
egészszé konstruálva, oly tömör és formás, mintha egy hatalmas
arányú, pompás épületet látnánk magunk előtt, melynek minden
köve márvány, minden vonala harmonia s összesége maga a
tökéletesség.

Szeretném elmondani a meséjét, de nem akarok tulságos
részletezésekbe bocsátkozni. Csak jelzem a tartalmát. Egy rengeteg
erejü pórsuhancz története, ki érzi, hogy nagyokra termett s
lerázva magáról a bénító viszonyok jármát, hősies kalandok
után bemutatja vitézségét a királynak is, a ki ezért lovaggá
üti s maga mellé fogadja. Ennyi az egész. De hogy van mindez
elbeszélve! A mindenki által megérthető művészet legegyszerűbb s
éppen ezért legfelségesebb nyelvén, – a legtisztább,
legtősgyökeresebb magyar nyelven. Ha klasszikusan népies nyelvről
lehet beszélni: akkor ez az. Nem oly pompázó és merész mint a
Vörösmartyé, de jellemzőbb, igazabb, teljesebb és melegebb. Alig
van sora, melyben ne lepne meg bennünket a körmönfont, tiszta
beszéd valamely naiv és mégis művészi ékessége. S mindez oly
pazarul, oly frissen ömlik mint a zuhatag, – keresettségnek,
mesterkéltségnek, szenvelgésnek még csak árnyéka sincs sehol. A
komoly, erős s minden tekintetben alapos nyelvtudást a művészi
előadás ily bájos és természetes formáiban nem mutatta fel még
eddig nálunk senkisem s ép igy nem mutatta fel a költői
kompozicziónak ily tökéletességét sem. A legaprólékosabb
vonásokig lelkiismeretesen kiszámitott s mégis minden
erőszakoltság nélküli, népies s mégis művészien szabatos, a
fukarságig takarékos s mégis oly teljes szerkezet ez, melyet,
Madách szavai szerint, »csak hódolat illet meg, nem birálat«.
Minden apró részlete oly szerves összefüggésben van egymással,
hogy szinte szétbonthatatlan. Vasnál szilárdabb lánczszemekként
kapcsolódnak egybe. Sehol epizód! Sehol henye részek! Minden a
cselekménybe olvad fel, még a tájrajzok is. Minden apróságnak
tetsző mozzanat szerkezeti titkokat rejt magában s megannyi komoly
inditék a cselekmény tovább fejlésére vagy a jellemek
megvilágítására. S milyen hatalmasak, igazak és plasztikusak ezek
az alakok, – ez az öt-hat ember, a kiknek sorsán megfordul a
mindvégig előtérben álló hős története! Szobrok, a kiket, ha
egyszer láttunk, sohasem feledünk. Az álnok szivü bátya, a
gyöngéden szerető édes anya, a hűséges Bencze cseléd, a
gyermekeit sirató szegény özvegyasszony, a cseh Mikola, a dolgok
szövedékein átlátó bölcs király, s mindezek fölött az araszos
vállú, érczidomú, hatalmas Toldi Miklós óriás erejével s
megható gyöngédségeivel! Ha szerencsésebb nemzet költője irta
volna e művet: tapsolna hozzá az egész világ, de nekünk igy is
nagy vigasztalás, hogy a művészetek elfajulásának e szomorú
korában oly munkáról beszélhetünk, mely végtelen
egyszerüségeiben a művészet legmagasabb s legörökebb törvényeit
mutatja fel.

Arany távolról sem gondolt arra, hogy a Toldi-mondából trilógiát
készitsen, de hevenyében megirta _Toldi Estéjét_ is, mely az ősz
és világtól elfeledt hős utolsó napjait s végső diadalát
énekli meg. Más a légkör, más a hang, – a vén Toldit a
hanyatlás humorának bizonyos nemes patinája vonja be – de
művészet dolgában ott áll, ha nem magasabban, a hol az első rész.
Petőfi kéziratban olvasta e költeményt s lelkesen unszolta
barátját: »Ha a fejét és lábát megcsináltad, ird meg a derekát
is.« Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni, de, nem
lévén a saját választása, erősen huzódozott tőle. Egyszer
aztán mégis hozzá kezdett, de a munka éppenséggel nem ment
könnyen. A költő, kiben a hagyományok tisztelete nem volt kisebb
mint a művészet szeretete, a két előbbi rész számára elég
anyagot talált Ilosvaiban, de azok felhasználásával mind jobban
fogyott az alap s úgy rémlett előtte, hogy, ha szabadon komponál:
koczkáztatja az _epikai hitelt_. Erre pedig nagyon kényes volt. Lelke
szinte belegyökerezett a multba, s történelmi vagy mondai támasz
nélkül nem akart egy lépést sem tenni. Hozzá fogott többször,
ujra meg ujra próbálgatta s megint csak abbahagyta. Azután
életében is változások álltak be. A forradalom után tanár lett
Nagy-Kőrösön s egyéb költői munkák mellett a professorság vette
igénybe minden idejét. Majd 1860-ban a Kisfaludy-társaság
igazgatójává választotta s Pestre költözött, a hol szintén
egyéb költői munkák mellett a hivatalos teendők s a _Szépirodalmi
Figyelő_, később a _Koszorú_ szerkesztése vonta el Toldi-jától.
Néhány év mulva pedig az akadémia választotta titkárul s ez a
nagy megtiszteltetés még több dolgot és gondot rótt rá. Egy kis
»független nyugalomról« álmodozott. Ez azonban nem mutatkozott
sehol. Tudjuk, hogy ezt legtöbbször a pékek és fűszer-kereskedők
érik el. Költők ritkán, vagy akkor, mikor már nem veszik semmi
hasznát. Eközben családi csapások is érték s »kórral, bajjal«
küzdködve, sokára, – az első Toldi megjelenése után
harminczkét év mulva – látott napvilágot a regényes eposzszá
szélesedett középső rész: _Toldi Szerelme_.

Az a sok tusakodás, vajudás, bú-baj, tervek változtatása,
meg-megujuló poétai aggályok, melyeknek kiséretében _Toldi
Szerelme_ lassanként megszületett: semmi esetre sem váltak
előnyére a nagy eposznak. Szines és ragyogó rajzokban reszket
előttünk a romantikus lovagvilág minden elképzelhető diszlete, de
a részletek e sokaságában Toldi alakja minduntalan háttérbe
szorul, sőt gyakran egészen elvész a szemünk elől. Azt a régi,
takarékos kompozicziót, mely még az epizódokat sem türte meg, itt
a korrajzi kitérések s mellékesemények tékozló uralma váltja
fel. Arany művészete itt is tündöklik s egy-egy részletben
mintaszerű, homéri helyekkel találkozunk, de nem tehetek róla, _ez_
a Toldi nekem nem a régi Toldi, a hogy egy szobornak sem szokás
legvégül csinálni a derekát. De Arany úgy fogta fel a dolgot, hogy
ezzel az egy munkával még _igazán tartozik_ s megirta, mert nem
akart adósa maradni senkinek.

Pedig, ha valaki, ő bizony busásan megfizetett minden vett jóért, a
mi sokszor talán nem is éppen volt _jó_ neki. Zaklatott élete és
sokoldalu elfoglaltsága daczára állandóan hű maradt a
költészethez s roppant sokat dolgozott. Összegyüjtött műveinek
tizenkét hatalmas kötete áll előttünk, szakadatlan munkásságról
tanuskodó pályafutásának maradandó emléke. Büszkén
tekinthetünk végig a remekművek e nagy birodalmán, mely egyuttal a
magyar szellem legnemesebb erényeinek foglalatja s minden parányában
a – mi dicsőségünk.

Arany a magyar epikai költészetnek egészen uj világát alkotta meg.
A képzelet szabad és pompázó magasából leszállt a történelmi
élet egyszerű költészetéhez, megható igazságaihoz. Oda, a hol az
események többé nem ábrándok, de adatokon, okmányokon, mondákon
alapuló valóságok. Rendkivüli alkotó képességének elég volt a
hagyományok néhány szála, hogy tündéri szövetet szőjjön
belőle. De erre a néhány szálra okvetetlenül szüksége volt. Amit
Ilosvai hitvány soraiból csinált, az – csoda. Pedig azokból
csinálta. Abból a penészbe sülyedt kontár krónikás versből
merítette lelkesedéséhez a – bizalmat. S a _Toldi_ egyes énekei
fölé mottóul odaírt XVI. századi naivitásokat éppen ezért nem
lehet bizonyos megilletődés nélkül olvasni. Az ember áhitattal
látja köztük Arany nagyratörő s mégis nyugodt szellemét, azt a
merészen-biztos kezet, mely e törmelékekből, e romokból a naiv
eposz egyik legmonumentalisabb palotáját építi föl.

Epikai alkotásai, még a kisebbeket sem véve ki _(Keveháza, Szent
László füve, Hamis tanu stb.)_, mind igazolhatják azt az
állításunkat, hogy Arany múzsája csak a történelem vagy a
mondák levegőjében érzi magát egészen jól és biztosan. _Murány
ostroma_ (1848) Széchy Mária ismeretes kalandját énekli meg; a
_Nagyidai czigányok_ (1854) kétségbeesett kaczaj a forradalom
csodáira; a Byron formái után készült _Katalin_ egy Majláth-féle
történeti monda művészi fölépitése; a pazar komikummal
fűszerezett _Jóka ördöge_ alapja egy török népmese, a _Bajusz_
egy adoma feldolgozása; a töredékül maradt _Bolond Istók_ erősen
szubjektiv tartalmával szintén belefogódzik legalább egy
közmondásba (Bekukkant, mint Bolond Istók Debreczenbe) s végül itt
van a hún mondakörből nagyszabású trilogiának tervezett epopéja
első része, _Buda halála_ (1864), melynek motivumait a költő az
»idők vén fájának egy régi levelén találta«.

Ez az utóbbi az Arany nagy és komoly epikai talentumának
legérettebb gyümölcse. A trilógia szempontjából csak expoziczió,
de azért magában is kerek egész. A költő _hún regé_-nek nevezi,
az olvasó azonban egy hatalmas történet megrázó jelenetei közt
bámulja azt a művészetet, mely a gyér hagyományból ezt a
fenséges idomu mesterművet tudta megalkotni. Van benne valami
meghatóan kezdetleges, mely különben csak látszik annak,
voltaképpen nem az, – jóval több: az egyszerűség fensége.
Mintha _Buda_ és _Etele_ vészjósló viszályaiban az ős nemzeti
élet nagyarányú alakjai, szilaj erkölcsei, vad szenvedélyei
nyomakodnának fel előttünk – közöttük az ármánykodó,
fakósárga arczú, gonosz _Detre_, az egymásra gyülölettel támadó
asszonyok, a keserü _Hilda_ és az izzó indulatu _Gyöngyvér_. Csak
néhány alak, egy tragikus összeütközés történetének szigorúan
kimért keretében, de biztos, erős kézzel megrajzolva. Vérökben
ott lobog a bekövetkezendő vész üszke. Minden szavuk, minden
lépésük egy-egy rugó a cselekmény tovább fejtésében. A
fejedelmi testvérpár ellentétes vonásai a jövendők előre vetett
árnyaiként szökkennek szemünkbe. Az idősebbik, Buda, könnyen
sértődő, ingadozó, gyámoltalan. Maga is érzi gyarlóságait s
éppen ezért megosztja az uralkodást öcscsével, Etelével.
Csakhamar megbánja s a gyanú zöldszemű szörnye pusztulásba
kergeti. Etele sem ment az emberi hibáktól. Nemes királyi
tulajdonságai daczára enged indulatainak, hallgat a nagyravágyás
szavára s ezek oly tettre ragadják, melyre az égiektől nincs
bocsánat: párbajban, de félig orvul, megöli bátyját. Eddig a
trilógia expozicziója. A második részből _(Ildiko)_ és a
harmadikból _(Csaba királyfi)_ csak érdekes és erőteljes
töredékek, meg a mese váza maradt fenn.

Arany ezzel a trilógiával nemzeti naiv eposzunk hiányát akarta
pótolni. Ha valaki, ő bizonyára rátermett, hogy ezt
megcselekedhesse. A hajdankor igriczeinek, regőseinek és
hegedőseinek eléggé nem sajnálható mulasztásait szerette volna
helyreütni, s bár sejtette, hogy az eposz ily formában ez idő
szerint nem igen válhatik többé korszerüvé: komoly odaadással és
lelkesedéssel foglalkozott nagy tervével. »Ha későn, ha csonkán,
_ha senkinek_: irjad!« És a mit megirt belőle: nyilván láttatja,
hogy ez epopéja csonkán maradása örök veszteségünk. A ki a
csodaszarvas regéjét a művészi előadásnak annyi elevenségével,
a régies nyelvnek annyi bájával tudta megirni; a ki a jellemzésben
oly erős, a szenvedélyek rajzában oly biztos, mint Arany volt:
fölül kerekedett volna az időkön – s korszerüség ide vagy oda!
– hatalmas szerkezetű trilógiáját minden idők számára alkotta
volna meg.

Kisebb elbeszélő költeményeit méltatva, külön kell
megemlékeznünk egy rendkivül bájos népies beszélyéről, az
_Első lopás_-ról, mely a maga nemében igazi kis mestermű s a
legnemesítőbb hatású költői termékek egyike, melyeket valaha
poéta-ember a nép számára irt. Egyszerű falusi történet, erős
erkölcsi czélzattal, de egyuttal az objektiv művészet minden
fényes tulajdonságával. Arany költői egyéniségének egész
valója, rokonszenves lényének minden jósága megnyilatkozik e kis
műben, – szinte kiérezzük belőle a teljes embert, azt a
művészt, a ki egy hétköznapi történetet mesélve lehajol a
néphez s az elesettet, a védtelent, a gyámoltalant fölemeli a
megtisztulás és ujjászületés átjobbitó forrásaihoz. És külön
kell megemlékeznünk _balladáiról_ is, melyeknél tökéletesebbeket
e műfajban senkisem teremtett nálunk. Irtak azelőtt is balladákat,
de azok csak krónikás énekek, terjengős lirai mesék voltak.
Hiányzott belőlük a lélek: a tömör szerkezet meg a cselekmény
drámaisága. Arany itt is a népköltészeti termékeket vette
mintákul s a skót meg az ó-székely balladák alapján megteremtette
a valódi _drámai dalt_. Gyulai Pál méltán nevezi őt a ballada
Shaksperejének. Egy-egy nagy történetet – egész tragédiákat –
igy tömöriteni, elrendezni, megformázni; a szereplő egyéneket
erős drámai akczióban, plasztikus mozgásban, a vágtató események
árja közt legjellemzőbb vonásaikkal feltüntetni s kedélyünket az
előadás erélyével művészileg meghatni: ehhez Arany ért
legjobban. A ki ezen a téren követni akarja: csak utánzója lehet s
csak gyöngébbet alkothat. Szereti a komor, sötét tárgyakat,
melyekben a rejtélyes játszsza a főszerepet s a képzelődés
csapkodó fénye világitja meg az egyes részeket _(Ágnes asszony,
Bor vitéz, Éjféli párbaj, Ünneprontók)_. A történeti
tárgyúakban a szűk keret daczára gyakran egész korszakok képe
elevenedik meg előttünk, – gondoljunk csak _Ötödik László_-ra,
a _Tetemre hivás_-ra, _Pázmán lovag_-ra, a _Welszi bárdok_-ra, de
főkép _Szondi két apród_-jára, melyben játszva küzdi le a
legszövevényesebb szerkezeti akadályokat. Nem csoda, sőt egészen
természetes dolog, hogy egyik kiváló aesthetikusunk, _Greguss_
Ágost, Arany mintaszerű balladáiból szürte le e műfaj
elméletét. Beszédesebb, világítóbb és teljesebb példákra nem
talált volna sehol sem.

Mit mondjak lirájáról, a melancholia és humor e csodásan gazdag
dalvilágáról! A Petőfi utáni kor lirai handabandái közt mily
nemesen egyszerű, fenségesen komoly, szivetrázóan megdöbbentő
hangok ezek! Mily változatosság a tárgyakban, mily őszinteség és
igazság a hangulatokban! Talán nem hat könnyedén és közvetlenül,
de ha átengeded lelkedet e vívódó sziv nagy fájdalmainak, érezni
fogod mélységeit és melegét. Nem szenveleg semmit: az igazat
dalolja. Benső szükségből árad ki s istentől nyert tehetségeit
sokoldalú tudással mélyíti szakadatlanul. Nem játékból ír.
Czélja nem a pompázás, a külső hatás, de az igazság keresése.
Maga mondja egy Erdélyi Jánoshoz intézett levelében: Ha valami, a
költészet _meggyőződés dolga_; vezérczikket lehet írni
meggyőződés nélkül, de jó verset nem. Izről-izre át van hatva
hivatásának komolyságától s nem az olcsó tetszés számára
dolgozik. Elmélyed a költészet édes-fájó titkaiba s önzetlenül
szolgálja a múzsákat. A szépet a szépért szereti, a munkát a
munkáért becsüli. Magányos világa elég gazdag arra, hogy hitet,
vigasztalást, megnyugvást találjon benne. Midőn millióknak teremt,
bizonynyal millióknak él. Meg-megzendűl öröme, bánata, de főkép
nemzetének, fajának gyásza és dicsősége az, ami ihleti. Ez az a
»szent«, az a »magasztos«, mely besugarazza álmait s ott lebeg
működésének egésze fölött is. A _Dalnok búja_, _Őszszel_,
_Rachel siralma_, _Széchenyi emlékezete_, _Rendületlenűl_
halhatatlan énekek, a magyar hazafias lira legtartalmasabb darabjai,
koruk lelke lüktet valamennyiben. A _Dante_, _Gondolatok_, _Honnan és
hová_, _Fiamnak_, _Kertben_ stb. czimű költemények megannyi
mértföldmutatói egy roppant látkörnek, melyet a bölcsészet, lét
és vallás problémái határolnak.

De mindegy, bárminő genre áll előttünk, komoly vagy humoros, óda
vagy népdal: Arany sohasem tagadja meg önmagát. Mindig egy szilárd
jellem, egy erős, nagy egyéniség kifejezése az. Itt is szivesen
hajlik a tárgyias felé, érzéseit szereti képekben feltüntetni,
kedvvel részletez, de szive dobogása tisztán keresztűl csendűl a
rimeken. Tud álmokba ringatni, meghatni, tud mindenhez, csak ahhoz
nem, hogy amit ír: lángész munkája. Szerény és férfias.
Nyugodtan halad a maga külön csapásán s megvet minden léhaságot
»Józan, okos mérték« a mértéke. Egyetlen költőnk, akinek
lantján nem zendűl szerelmi dal, talán azért, mert Petőfi tüzes
dithirámbjai után fölöslegesnek tartja erre vesztegetni az idejét.
Különben sem közlékeny. A magánéletét érintő részleteket
szivesen formálja objektiv képekké s el-elburkolja. Fél a
piacztól, s a politikai és irodalmi dulakodások láttára
magányába menekűl a régi jóizű magyar poétákkal foglalkozik,
sok tudással s gonddal írt elméleti tanulmányokban vitatja meg a
magyar költészet szükségeit, fordítja Shakspearet és főkép –
Aristophanest, akinek maró szatirája mintha korára illenék.
Szakadatlanúl kezében van a toll, mert váltig azt hiszi, hogy még
mindig – tartozik valamivel. Pedig már jóval megelőzőleg csak a
nemzet volt adósa neki. S adósa is maradt. Azzal a »független
nyugalommal«, melyről még teljes erejében, reménykedve,
vágyakozva, álmodozni mert. Most már föltétlen nyugalom az
osztályrésze, de osztályrésze egyuttal a halhatatlanság is. Minden
időknek egyik legnagyobb költője marad s a magyar költők közt
bizonynyal ő lesz mindig a legnagyobb – művész.



III LÍRAI DUHAJKODÁSOK

A forradalom utáni magyar lírának, nem számítva ide természetesen
a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott
karaktere. Petőfi nagy egyénisége és tüneményes lángelméje
szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő
fényében vergődtek s nem bírva sem tudását, sem izlését: a
népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre
handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben
az ő szerepök nem volt sokkal komolyabb, mint valamely
gyászszertartáson rosszul alkalmazott kocsmai nótázás. Zsinóros
és sallangos érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok,
a belső és külső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése:
íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt
becsempészték még a vidékiességet is. És jóformán
föltétlenül, kényükre-kedvükre garázdálkodhattak, mert kritikai
ellenőrzés alig volt s a közönség egy jó nagy része – nem
lévén más vigasztalása, mint az irodalom – rokonszenvezni
látszott czifrálkodó hazafiságukkal, léha erényeikkel. Végre is,
ha egy csoport író összeáll s minden erejét arra használja föl,
hogy bolondokat csináljon: megcsinálhatja. De sohasem teheti ezt
büntetlenűl. Petőfi maga mondta ki azt az egyszerű, de mély
tartalmú axiómát: »az idő igaz és lerontja, ami nem az«. Arany
János pedig, mikor az éktelen csimpolyázás zajában végkép
elvesztette fejedelmi türelmét, iszonyú megvetéssel dobta
közéjök azt a megjegyzést, hogy a »költő s… czipészinas nem
egy«.

Valóban nem. De Arany sokkal komolyabb művész volt, hogysem e
felszines és czéda lelkekre hatást gyakorolhatott volna. Akiben,
kivételesen, volt tartalom, az úgyis az ő csapásán haladt, – a
túlnyomó, lelketlen rész azonban vidáman hanczurozott tovább s
hányta a czigánykereket a költészet berkeiben. Szent Kleofás!
milyen karaván, és milyen látványosság! Odakünn az utczán a
zsinór, a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin volt a módi,
– az irodalomban a nagyokatmondás divatja járta meg a káromkodás.
Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és
boroskancsók mellől lépett az életbe s a szomorú napok
láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. Tompa
allegorikus biztatását: Fiaim, csak énekeljetek! nagyon is
megfogadta ez a mámorban fuldokló nemzedék s csakhamar olyan
észbontó cziterázás támadt mindenfelé, hogy maguk Apollo
leglelkesebb papjai is megsokallották. A veréb versben csipogott, a
tyúk rímekben kotkodácsolt. Sohasem volt Magyarországnak annyi
kadenczia-faragója, mint ezekben a lármás napokban. Eszeveszett,
folytonos tüntetésekkel s bolondításokkal tarkázott
összevisszaság volt ez. Mindenki ivott, tánczolt, deklamált. Én
még jól emlékszem a Lisznyai Kálmán és Vahot Imre szavaló
körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcziókkal,
csak úgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével s a hazafias
szavalatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok.

De talán mégsem szabad őket teljesen elítélni. Kétségtelen, hogy
ezekben a napokban a közönség minden mozgalmat a politikai
tüntetések szempontjából mérlegelt és méltatott. Az irodalomban
nem a művészi szépet kereste, hanem a hazafias czélzatot.
Szerfelett olcsó eszközökkel lehetett nagy hatásokat elérni s a
lázas és reménykedő napok hangulata felette alkalmas volt arra,
hogy fiatalabb verselőinket végkép megtéveszsze. A közizlést
szolgáló e kisebb tehetségek rögtön magukra öltötték a tömeg
minden czifrálkodását, mint a patakviz fölveszi annak a
környéknek a szineit, melyen áthalad. Túlhajtottak mindent, főkép
a magyar erényeket, de ez hazafias rajongásból, közös politikai
mámorból történt. A napok hangulatának éltek és kétségkivül
hatottak is.

Ezek közt a különczködő és különös lények közt, kiknek nagy
részét immár a feledés fátyola borítja, a legtehetségesebbek, de
egyuttal legsujtásosabbak egyike _Lisznyai Kálmán_ (1823–1863).
Vékony, czingár legényke – mint Jókai írja róla – hősi
taglejtésekkel, bendegúzi méltóság az arczán. Egyszer divatosan
fodrozott hajfürtökkel, jaquemar-keztyűvel, de hozzá világoskék
delivörös hajtókájú pitykés dolmányban, másszor meg párisi
divat szerint kicsípve, de borzasan, nyakkendőtlen s fokossal a
kezében. Kisebb baja sohasem volt, mint halálos betegség s kevesebb
pénzre sohasem volt szüksége, mint ezer forintra. Finom, kellemes,
szeretetreméltó ember, egész lénye csupa kedély, pajzánság és
játsziság. Bohémebb költője nincs ennek az egész korszaknak. A
pompázás, a szóvirágok – tulipánok, pántlikák, liliomtej és
szivkalácsok tömegétől alig látunk valamit igazi tartalmából. A
nagyotmondások korát éltük, de olyan nagyokat senkisem tudott
mondani, mint ő. Petőfinek, akit imádott, egyszer azt mondta: Te
felhőket eszel és isteneket hánysz! Versei legnagyobb része ma
egyszerűen – lehetetlenség, de akkor sokan a költői
eredetiségnek kápráztató megnyilatkozásait látták bennök.
Különösen _Palócz dalai_-ban, melyekben a jó palóczok sajátos
szavai s népi szertartásaiknak szines rajzai szerfelett érdekeseknek
tetszettek s az ujság hatásával hatottak. Azt hitték, hogy Lisznyai
a költészetnek eddig nem ismert kincsbányáira bukkant s az ott
felfedezett nemes érczekből nábobi módon pazarolhat. Egyes
darabjait lefordították németre és francziára is, de csakhamar
nyilvánvaló lett, hogy ez az egész palóczkodás nem egyéb mint
szeszélyes költői játék, ártatlan gyermekkori reminiszczencziák,
minden komolyabb tartalom nélkűl. Ami kedves bennök, egy-egy tiszta
dal (_Édes hazám…_ _A szécsényi kisasszony_ stb.) az éppen
azért szép, mert nem a palóczkodás révén lesz azzá, hanem mert
Lisznyai gyermeki kedélyének őszinte kiáradása.

Egyébként pedig fegyelmezetlen lelke, habzó vére, rakonczátlan
természete vitte, mint a vágtató paripa, tüskön-bokron keresztül.
Jobb sorsra érdemes tehetsége szétröppentyűzte magát ezerszínű
dalrakétákban. Az exaltáczióra föltétlenül hallgatott, az
izlésre legkevésbbé. Minden igazság eltorzult a kezében.
Realizmusa nem volt egyéb, mint a művészet vidékiessége.
Költészetének gyümölcsei olyan aranyalmák, melyeknek belseje –
hamu. Petőfi bájos és jellemző egyszerűségeivel szemben ez az
üres pompa szinte leverő hatású. Határozott visszaesés. A
természet nagy költője örök mintákban mutatta fel, hogy kell
egy-egy képet az igazság erejével s a hangulat szineivel
meglelkesíteni. Lisznyainál oly túlzásokra találunk, melyek a
lirai hagymáz határait érintik. Ime, egy nyáréji hangulat rímes
különlegessége:

  Linglanglong – harang bong,
  Lityilütty – madárfütty,
  Lilola – fuvola,
  Lomblengés – csengés,
  Lágy zsongás, zsibongás,
  Pötyögés, pityegés,
  Cziczergés, perczegés,
  Zizzentő kis szecskő,
  Sziniszin, czinczinczin,
  Ityimpinty, lintyimbinty.
  Ümmögés, mümmögés,
  Kakmukpukk, ufmakmukk,
  Kirikvakk, kvakkvakkvak…

Aki ilyeneket le tud írni s ezeket szépségeknek tartja: az lehet
nagyon szeretetreméltó bohém, de azzal csakugyan nem lehet vádolni,
hogy művésznek született, ahogy egymásután megjelenő kötetei
_(Új palócz dalok, Dalzongora, Madarak pajtása)_ nem is emelkedést,
de fokozatos hanyatlást jeleznek.

Lépten-nyomon lehet érezni, hogy ebben a korban – annyi
viszontagság, kétségbeesés, reménykedés korában – az írók
túlnyomó részét nem a magasabb művészet eszményei
lelkesítették, hanem a magyarság fenmaradásának gondolata. Ebből
magyarázható ki még az is, hogy a vidékiességet, a mi bizonynyal
veszedelem, mert modor, a költészet egyik frissítő elemének,
ujító forrásának képzelték. Irtózatos tévedés volt, de
részben hazafias elfogultságból történt s ez talán némileg
mentheti. Nem szeretek a saját felekezetemről kicsinylőleg
beszélni, de ma, midőn ezek a tévedések oly tisztán láthatók s a
verses kötetek egész garmadáját olvashatjuk végig abból a korból
minden meghatottság nélkül: a szomorú szüret eredményéről
kötelesség rövidesen beszámolni.

Kétségkivűl Lisznyai Palócz Dalai-nak hatása alatt virágzott fel
ez a modoros poézis, mely üres czifrálkodásaival ma már csakugyan
nem egyéb, mint irodalomtörténeti kuriózum. A múzsa is
alkalmazkodott a kor divatjához: ropogós, fodros szoknyát viselt,
kendőzte magát, kihivó, hetyke, ledér mozdulatokkal járt az
utczán s teljesen megfeledkezve égi származásáról, beállt
markotányosnőnek. Igy történhetett meg, hogy minden tehetség és
egyéniség nélküli emberek, a kiknél a dalköltés nem benső lelki
szükség kiömlése volt, csakúgy kápráztattak ezekben a napokban,
mint erőszakos furcsaságaikkal valamikor régen az ugynevezett
debreczeni iskola mesterkedői.

Itt van például _Szelestey László_ (1821–1875), a ki eleinte
Petőfire esküszik, de aztán Lisznyai Kálmánt jobban megérti.
Első kötetével _(Érzelemvirágok)_ nem bájol el senkit, de a
_Kemenesi czimbalom_-mal meg a _Falu pacsirtájá_-val nagy port ver
föl. Csupa cziráda, csupa sujtás. Felbokrétázza magát a
Kemenes-vidék szólamainak, főkép szavainak pántlikáival s
rikító izléstelenségével az egeket hasogatja. Ember legyen a
talpán, a ki ma megemészti. Lelkesedése szinte félelmes, mint a
delirium. Egyébként lengedező, hajlongó nád ember, a ki
kötetről-kötetre változik, mindig másokat mimel és sohasem jut
– magához. Ma Petőfiért rajong, holnap Lisznyait utánozza,
azután meg Hugo Viktort. Későbbi kötetei, a _Tündérvilág_,
_Pásztor-órák_ csak változást jeleznek, nem haladást. A _Rab
álmai_-nak országos sikere pedig politikai okokra vezethető vissza.
Izetlen szatirája, száraz és nyers humora, kietlen hangulatai ma
többé nem hatnak meg senkit. Összes költeményeiből egy-két dal
maradt meg a nép ajkán _(Balatonon jár a hajó – Ez az utcza
végig sáros)_, mint rendesen csak az szokott megmaradni, amiben van
némi igazság.

Ide tartozik _Spetykó Gáspár_ is, a ki régebben kedvelt híve volt
Bajzának s annak élettelen idealizmusát szolgálta, később azonban
szakított a mester tanaival és a mátravölgyi tájbeszéd
különlegességeiben kereste a magyar művészet titkait.
_Gyöngyvirágok_ czimű kötete annyira vidékies, hogy szinte
odatapad a mátravölgyi rögökhöz. _Hegyháti dalok_ czimű
kötetével ennek az iránynak hódol _Csermelyi Sándor_ is, de,
dicséretére legyen mondva, később legalább észreveszi
tévedését s _Lirai költeményei_-vel és _Legujabb versei_-vel
jóvá teszi az első próbálkozás bűneit.

Petőfi szaggatott idomú, apró rhapszódiái, a _Felhők_ szintén
alkalmas minták voltak arra, hogy ez időszak pongyolaságra
különben is nagyon hajlandó poétáit végkép megtéveszszék. A
nagy költő villámló gondolatait természetesen az utánzóknál
kopár ötletek váltották fel, a forma összetörésében azonban
alaposan túl tettek rajta. Csak a különben tehetséges _Székely
József Szeszélydalok_ és _Kalárisok_ czimű köteteit kell
végiglapoznunk, hogy fogalmat nyerjünk arról, hova fajult és mi
mindenre vetemedett ez a líra. »Dahomeji fantázia!« kiált fel
rémülten Erdélyi János. Az. S az ürességekért és
izetlenségekért éppenséggel nem kárpótol bennünket a költőnek
az a hazafias vallomása, hogy annyira magyarnak érzi a természetét,
még az – _atyját is megverné!_

Túlvágna e munka keretén kitérni ez időszak minden egyes
verselőjére, kik Petőfi nagy egyéniségét teljesen félreértve a
vidékiességben keresték a népiest, a duhajkodásban a genialitást.
Csak jelezzük ezt az irányt. Ma szinte bajos megérteni, hogy ez a
poézis hathatott, de viszont megnyugtató látni, hogy szerepe
csakhamar lejárt. Az uj múzsa lobogós ingujjban, röpködő
csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban,
pattogó karikással s nem kevésbbé pattogó szitkokkal, a
rakonczátlanságok szilaj paripáján belenyargalt az alföldi
puszták délibábos ködébe s miután lelkes rohamában magyar
mentének nézte az alkony-eget, aranygomboknak a csillagokat, égi
szabómesternek az atyauristent: a politikai élet komoly
fellendülésével – hála isten – úgy elveszett a szemünk elől,
mint az a mámor, melynek gőze megteremtette.



IV KÜLÖN UTAKON

Volt azonban egy másik, kevésbbé exaltált csoport, mely nem hódolt
az uralkodni kezdő uj divatnak, sőt a művészet követeléseit
mindig tiszteletben tartva nyiltan szembeszállt azzal. A népiest
elfogadták ők is, de nem esküdtek rája föltétlenűl. Ideáljuk a
nemzeti műköltészet volt. Bizonyos konservatismus, mérséklet és
korlátoltság jellemezte őket. Kevesebb tehetséggel, de annál több
igyekezettel és szivóssággal küzdöttek elveikért s ha nem is
győztek, de nem is buktak el.

Ezek között első sorban _Gyulai Pál_ (szül. 1826.) érdemel
figyelmet. Akkor még fiatal, tettvágyaktól égő elme, a ki azonban
nagyon jól ismeri tehetségei körét és tartalmát. Meg is marad
mindvégig abban a körben, melyet mindjárt eleinte gondosan
kiczégérezett és bekerített magának. Ez a kör aránylag nem
terjedelmes, de nem is szegényes. A fődolog az, hogy az övé. Egész
élete abból állt, hogy szeretettel és gonddal kutassa át minden
zigét-zugát. Nincs itt egy rögöcske sem, egyetlen fűszál sincs,
mit a tulajdonos alaposan nem ismer. A közepén egy kissé ósdi
stilben épült udvarház áll, de benne minden ragyog a
tisztaságtól. Régi fák árnyalják, melyeknek lombjain vidám
napsugár játszik és madarak énekelnek. A kertben virágok, az
utakon padok, – odább a méhes, a kut, meg egy tavacska is. Minden
kellemes és világos. A hol a szabad természet valami
szövevényeset, valami szabályellenest akarna létesíteni: a gondos
kertész ollója bizonynyal rögtön megakadályozza. Itt rendnek és
átlátszóságnak kell uralkodnia. Igy kivánja a gazda, a ki
féltékeny és büszke erre a kis birodalomra. Boldogan sétálgat
benne föl-alá s ilyenkor jóságos mosoly játszadozik az arczán, a
lelkében meg valamely költemény ötlete motoszkál. És sohasem
sétál tovább, csak a keritésig. Az persze aztán nagy baj, ha a
keritésen túl, odakünn a szabad mezőkön valami rakonczátlankodás
történik. Ez rögtön kizavarja őt megszokott nyugalmából.
Ilyenkor az arcza haragos lesz, szeme villámlani kezd, fölkapaszkodik
a palánkra s apró ökleivel megfenyegeti a csendháborítót,
miközben maga csinálja a legnagyobb lármát.

Az ő nagysága voltaképpen kicsinységekben áll s ereje bizonyos, a
szó nemesebb értelmében vett korlátoltságban rejlik. Van néhány
igen szép verse (_Horaczius olvasásakor_ – _Szeretnélek még
egyszer látni_ – _Margit szigetén_ stb.) egypár megható rajza
_(Egy régi udvarház utolsó gazdája)_, melyekből igazi poétai
lélek sugárzik ki, de általában véve képzelődése vékony,
leleménye nagyon csekély. Ha thémákat, hangulatot, szint készen
kap, akkor nagyon ügyesen tudja formába önteni. Ritkán eredeti s
épp oly kevéssé termékeny. Maga irja egy helyütt: »a múzsa is
csak asszony s csak azt fogadja kegyébe, a ki teljes szivét, egész
életét neki áldozza«. Ő maga azonban nem követte ezt a jó
tanácsot: nem volt elég becsvágya és szerelme hozzá. Inkább
kritikusnak született. Az analysis, a pepecs az ő igazi eleme, az ő
valódi birodalma. Itt nemcsak úr, de művész is. Föltétlen ura
anyagának s művésze a formának, melyben korrajzzá vagy
jellemrajzzá, emlékbeszéddé vagy tanulmánynyá idomítja anyagát.
Prózája a legjobb s legnemesebb, mit e nemben fölmutathatunk. Nagy
irodalomtörténeti monográfiái – Vörösmarty életrajza, Katona
Bánk-bánja, a Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről stb. írt
essay-k – nemcsak kitünő studiumok, de stíl dolgában valódi
mesterművek, melyekkel ujabb aesthetikusaink közül legfölebb a
_Beöthy Zsolt_ mindig tartalmas és fényes prózája versenyezhet.
Polemikus és éles bírálatai miatt sok kellemetlensége volt.
Kortársai nem nagyon hizelgően nyilatkoznak róla. Egyik elnevezi
»jégverésnek az irodalom kertjére«, a másik epébe mártott
tollát emlegeti és elfogultsággal vádolja. Szeretni csakugyan
kevesen szerették; inkább boszankodtak rá és féltek tőle.
Eszével, kitartásával, szivósságával a vezérségig küzdte fel
magát. Azon a polczon, melyet sikerült elfoglalnia, igen sokat
tehetett volna s ő maga valószinűleg nem látja: mi mindent
mulasztott. Annyi bizonyos, hogy irói gárdát nem nevelt maga
körül, a kik pedig rideg elveinek zászlóját követték: csakhamar
kedvetlenűl, csüggedten, fáradtan dőltek ki mellőle. Irodalmi
diktatorságának kétségkivűl voltak diadalai, de ezeket nem merném
a szeretet győzelmeinek nevezni. Nagyságából egy kellék
mindenesetre hiányzik: a nagy szív.

A nemesebb ízlés fejlesztésére nézve rendkivűl nagy
szolgálatokat tett ez áldatlan napokban _Szász Károly_ is (szül.
1829.). Sokoldalú tevékenysége szinte kápráztató. Petőfi
költészetének őszinte dicsőítői közé tartozik minden
elfogultság nélkül. Szellemét és utmutatásait nem fogja fel
egyoldalulag. Nemcsak a népiesen nemzeti költőt látja benne, de
felismeri e nagy szellem európai értékét is. Petőfi rajongott
Shakspereért, szerette Dickenst, Byront, Shelleyt, csodálta Hugo
Viktort, erősen hatott rá Hegesippe Moreau és szerette, sőt
pompásan fordította is Bérangert. Mintha közelebb akarta volna
vezetni nemzetét a nyugati míveltség és izlés világához. Mindez
nyilván láthatóvá teszi, hogy az a költő, ki egykor
világszabadságról álmadozott, a világműveltséget sem vetette
meg. Már maga az a tény, hogy Vörösmartyval és Aranynyal
összeállt egy magyar Shakspere létesítése czéljából: fényesen
bizonyítja ebbeli törekvéseit. Tágítani akart minden korláton,
mely akadályozni látszott nemzete szabad fejlődését.

Beszélhetnék én itt bőven Szász Károly eredeti költői
működéséről, mely egészében véve egy minden szépért lobogó
lélek megnyilatkozása. Nem teszem, mert működésének van
jelentősebb része is: _műfordításai_. Mint eredeti író: nagyon
gazdag termést mutathat fel lírában, eposzban, drámában egyaránt.
De szolgáljuk az igazságot és mondjuk ki bátran, hogy ránk nézve
fontosabbak azok a sok szeretettel, műgonddal s nagy bőségben
átültetett idegen virágok, melyekkel irodalmunkra s közönségünk
izlésére a lehető legjobbkor nemesítőleg hatott. E tekintetben
senkinek sincs nála nagyobb érdeme, és senkisem termett rá jobban,
hogy ezt megcselekedje. Tudás, izlés, lelkesedés, rendkívüli
könnyedség és hajlékonyság a technikában, szinte játékká,
élvezetté tették neki ezt a hasznos és minden tekintetben
tiszteletreméltó vesződséget. A világirodalom legkiválóbb
szellemei vonulnak el előttünk az ő működésében. Felhangzik a
hatalmas Nibelungi Ének s érczes ütemei közt egymás után tünnek
fel: Shakspere, Molière, Dante, Hugo Viktor, Byron, Lamartine, Goethe,
Schiller, Béranger, Heine, Moor, Longfellow, Horácz s még számosan.
S nem rímeiket hozzák magukkal, hanem a lelküket. Az emberi
szellemet és tudást mélyítő, termékenyítő tartalmukat.
Gazdagságukat, kincseiket a mi szegénységünk rideg tüzhelyéhez.
Azóta mintha jobban látnánk, többet érnénk s nemesebbek volnánk.
_Neki_ tartozunk érte hálával.

Rokonszenves, meleg kedélylyel társúl az előbbiekhez s egyvívású
törekvések és benső barátság révén mintegy triaszt alkot velök
_Lévay József_ (szül. 1825.) a magyar Burns, mint őt régebben
nevezni szokták. Én nem hasonlítom hozzá, mert nem akarok levonni
semmit az eredetiségéből. De különben sem tartanám szerencsésnek
a párhuzamot, mert nagyon sok bennök a teljesen elütő vonás.
Kétségtelen, hogy Lévaynak kedvelt poétája a skót-költő s ezt
azzal is bebizonyította, hogy egy kötetnyi verset fordított tőle. A
természet gyermekét szereti benne, a hogy Petőfi a szabadság
dalnokát szerette Bérangerben. Utánozni azonban nem utánozta
sohasem. A nyájas szerelem, a komoly barátság, a vidám társas
élet, a mindig hű természet igazszavú költője ő. Egyszerű és
őszinte lélek, minden czifrálkodás és hamisság nélküli poétai
szív. Szelidsége, jósága szinte lesugárzik arczáról s kiragyog a
verseiből. Kedélyének még hullámzásában is van valami kellemes,
édes ritmikusság, mely közelebb áll a békéhez, mint a
háborgáshoz. A Petőfi-kór láza érintetlenül hagyja. Önérzetes,
de egyuttal szerény és alázatos. Nem akar többnek látszani, mint a
mennyinek érzi magát. A szabálytalanságoktól csakúgy irtózik,
mint az álságtól. Összhang és tisztaság a jelszava.
_Költeményeinek_ első gyüjteménye 1852-ben jelent meg, melyet
1856-ban _Ujabb költeményei_ követtek. Akkor állt elő velök,
mikor legtöbb szükség volt az őszinteségre. És Lévay nem
restelte bevallani, hogy éppenséggel nem bájolja el az a lírai
handabanda, mit a Petőfi-utánzók dulakodása támaszt körülötte.
Szivére hallgatott s zengte, amit érzett. Mély és igazi honfibú
fakasztotta fel ajkán a _Babiloni vizeknél_ czimű elégia megható
strófáit, még mélyebb s igazabb érzés a szabadságért rajongó
_Mikes_ halhatatlan énekét. Ez az utóbbi azok közé a versek közé
tartozik, melyekből egy is elég, hogy költője nevét örökítse.
De Lévay kedélyéből tisztán és üdén áradt a szívhez szóló
dalok egész raja s köztük több olyan, melyet országszerte énekel
a nép. _(Száraz ágon bús gerlicze turbékol, – Ha meghalok,
szellő legyen belőlem.)_

Irodalmi pályafutásának félszázados fordulóján áll, de
hanyatlást eddigelé nem mutat. _Összes költeményeit_ 1883-ban adta
ki két kötetben, _legujabb verseit_ pedig 1897-ben. Érdemei és
népszerűsége daczára sohasem törekedett elhagyni
szülőmegyéjét, melynek köztiszteletben részesülő főjegyzője.
Távol az irodalmi élet meglehetősen szeretetlen központjától,
megőrizte lelkének nemesebb értelemben vett naivitásait,
kedélyének gyermeteg vonásait. Azok közé a költőink közé
tartozik, a kik első sorban a maguk kedvteléséből dalolnak s nem
törődnek a dicsőséggel. Dalolnak, mert jól esik, mert boldogít.
Nem a Kisfaludy-társaság és nem az akadémia lebeg előttük (bár
érdemes tagja mindkettőnek), hanem az erdők, a mezők, a hámorok
meg a vadásztanyák. Azért szeretik a poézist, mert poézis s egy
dal, melyet szív szerint zenghettek el, többet ér nekik a dicsőség
minden tapsánál és koszorújánál. A régi költői gárdának
egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Azt hiszem, nincs is ellensége.
Szeretetből, gyengédségből áll egész lénye s szinte elképzelem,
hogy a Sajó partján bolyongva mily édes megnyugvással, sőt
hálával gondol arra, hogy a »völgyben« maradhatott. Irigylendő,
boldog ember! Bizonynyal részvéttel nézi a mi fővárosi
dulakodásainkat s bár családtalan: álmainak élve, ideáljainak
szolgálva, a szabad természet keblére dőlve, nyugodt lélekkel
nézhet vissza megfutott pályájára s teljes megelégedéssel
gondolhatja el, hogy az életből nem éppen a legrosszabb
osztályrészt választotta magának.

Ennek a csoportnak legalább időrendiség szempontjából egyik
különálló s kiváló költői tehetsége _Vajda János_
(1827–1897) is. Zárkozott, szomorú ember, aki nem annyira a
világgal, mint magával áll örökös és vészes harczban. Nincs az
a fanatikus középkori askéta, aki korbácscsal és törödelemmel
jobban sanyargatta volna testét, mint ahogy megmérgezett
képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És
szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a
képtelen gyötrődésekben.

Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte,
torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt,
egy lehetetlen, rettentő világ, amelynek bizarr teremtési
proczesszusa mindent szétrobbantással fenyegető, kolosszális
tüzijáték képében ott foly le előttünk az _Alfréd regénye_
czimű poémája első fejezetében. Ha látni akarjátok Vajda
képzelő tehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal
együtt járnak: olvassátok el ezt az égő, világokat felforgató
rhapsódiát; nézzétek meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő
képeket; ezeket az emberiséget elseprő és uj teremtés jogát
követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét…

Szeretem ezt a poétát, a maga nagy erejével, mély megindulásaival
és viharos pathosával. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte
méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében
annyira külön álló, egyedüli, hogy szinte megdöbbent.
Költészete a borongó ég, a zúgó oczeán, vagy a roppant nagy,
komor hegyek hatását teszi rám. Azért szeretem, mert nem
közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem
tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgoznak ki; de
azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy
része a fájdalom túláradása. Lírájában a tragédia elemei
zajlanak. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében
néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakspere hősei.

A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb,
legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami
rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos,
hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős
szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye
egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szívéből. Az
ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koronázott
homlok körül ragyog. Magát dúlja föl, hogy teremthessen. S ha
meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve,
hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő
szíve százszorosan fizette meg. Tépelődő, vivódó, magát
emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot s kis emberek tépdesik meg
koszorúját. A művészet áldó és engesztelő világában a
legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését vér és köny
jelöli. Dicsőségének valóságos martirja. A mulandó élet csak
arra való volt neki, hogy az örökkévalók után törhessen.
Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és
vészhozóbban, mint az övé. »Forogni körbe nem tudott, nem akart,
hát örökké társtalan, boldogtalan« maradt. A harmónia, mely
életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásúl, vigaszúl,
annál bűvölőbben jelenik meg egy-egy kiváló remekében. Aránylag
keveset dolgozott, de a _Virasztók_, _Luzitán dal_, _Tavasz felé_,
_Gina emléke_, _Váali erdőben_, _Nyári les_, _Húsz év mulva_,
_Üstökös_, _Harmincz év után_, stb. stb. czimű költeményei a
magyar líra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem
népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően
elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan
keresztesháborúbeli vitéz; előbb levágja az embert, aztán
megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a
szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lírát erős
bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította.
Olyan dolgok bántják, amiken nem lehet segíteni. Ha a maga
nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett
igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom:
megillető helyét kijelölni a magyar líra történetében. Én csak
egy véleményt akarok róla mondani, mely az ő egyénisége nagy
arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de
amelylyel én mégis maradandóságát akarom apostrofálni: _nem lehet
őt mély megindulás nélkül olvasni_.

Vidorabb, játszibb, érzelmesebb és lágyabb természet _Tóth
Kálmán_ (1831–1881.), aki a Petőfi-láz fiatalos hevületeiből
elég gyorsan és szerencsésen kibontakozva, még jókor megtalálta a
saját ösvényeit s dalaival úgy, mint általában egész irodalmi
működéseivel jótékony hatást gyakorolt oly korban, midőn erre
nagy szükség volt. Gyermeteg, poétai kedély, tele révedezésekkel
és álmokkal. Az isten is dalolásra teremtette s a forradalom után
alig van költőnk, ki annyi kedves nótával édesítette volna meg a
sirva-vigadó magyar keserűségeit, Petőfi, Arany, Tompa együttvéve
nem irtak annyi dalt, mint ő. Fütyörészve haladt végig az
életúton, kalapjában bokréta, szívében a jókedv rózsabokra,
arczán a mindig szerelmes ember boldog mosolya vagy csillogó könyei.
Igazi lírai temperamentum. Minden kicsiség hat rá, kedélye minden
érintésre megrezdűl. A szerelem, a szeretet költője _(Szerelmi
vadrózsák)_, ábrándos, szűzies érzelmek romlatlan szívű, naiv
troubadourja. Csapongó, szeszélyes, könnyed, túláradó és
következetlen. Nincs mélység nélkül (_Minek is van a szív s a
szívben szerelem?_ – _Halál_ – _Elégiák_ – _Eskü_ stb.), de
állandó szenvedélye csak egy van: lobogni. Eszményképei
változnak, érzése mindig egy marad: a szerelem. A búzavirágszemű
kis leányhoz, a sápadt asszonyhoz, Erzsikéhez stb. írt
költemények a tüzes és bájos, a gyengéd és heves dalok egész
szerelmi zenekara. Hirtelen támadó, röpke impressziók termékei.
Igénytelenek s kedvesek mint a mezei virágok, ezért is váltak oly
gyorsan népszerűekké. Élnek ma is, és azt hiszem, még sokáig
fognak élni a nép ajkán. Meg-megzendülnek csillagos éjben a
pusztákon, föl-föl sírnak az erdők árnyában, a karámokban, a
fonókban. Nem kevésbbé népszerűek s méltán, Tóth Kálmán
hazafias költeményei. A _Ki volt nagyobb?_ – _Szilágyi Erzsébet_
– _Előre!_ – _Kik voltak a honvédek?_ – s az _Aradi
vértanúkról_ írt költeményei országszerte megtették a maguk
hazafias hatását. A honszeretet tiszta forrásából fakadva: lelkes
és igaz érzések tolmácsolói, költőjük emlékét híven védő
énekek.

Lirikus volta daczára Tóth Kálmán a gyakorlati téren is sok
szerencsével oldott meg némely feladatokat. Irodalmi vállalatai, a
_Fővárosi Lapok_ és a _Bolond Miska_ kedvencz lapjai voltak a magyar
közönségnek. Amaz szépirodalmi napi lap, mely a régibb s ujabb
irókat jóformán egytől-egyig munkatársai közé számította s
változatos, élénk és tanulságos tartalmával – különösen
_Vadnay Károly_ szerkesztése alatt – évtizedeken át kitünő
szolgálatokat tett a magyar közművelődés ügyének; emez első
politikai élczlapunk, mely a kiegyezés előtti időszak fonák
rendszerét tette nevetségessé ezerféleképen. Tóth Kálmán a
vígjátékirás terén is sikerrel működött. Darabjai közül _A
király házasodik_, meg a _Nők az alkotmányban_ számot tevő
vigjátékaink közé tartoznak. Mindvégig kedvencze volt a magyar
közönségnek, különösen a nőknek, a kik szerették gyengéd
érzelmességét, álmodozó kedélyét, szelid melancholiáját s
mindig frissen ömlő, szívhez szóló dalait, melyek az immár holt
költő síri álmaihoz élő dicsőséget zengenek.

Számos jónevű s szép tehetségű lirikusról kellene még itt
bővebben megemlékeznünk, de, fájdalom, terünk szűk volta nem
engedi részletes ismertetésüket és méltatásukat. Csak
fölemlegetjük őket, mint az ötvenes és hatvanas évek költői
gárdájának kiválóbbjait, kik nagyrészt szintén Petőfi és Arany
hatásai alatt indulnak meg, de megvannak egyéni érdemeik is a szép
szolgálatában. Ezek: _Mentovich Ferencz_, főkép _Száraz lombok_
czímű kötetével; a mélykedélyű _Tóth Endre Zengő bokor_,
_Ujabb költemények és Harangvirágok_ czimű gyüjteményeivel;
_Thaly Kálmán_ lelkes történeti énekeivel s hazafias dalaival;
_Szász Béla_ longfellowi motivumaival s meleg családi lirájával;
_Szász Gerő_ nemesen szónokias pathosával s eszményekért rajongó
lelkesedésével; _Tolnay Lajos_ Arany hatásai alatt írt kitünő
szerkezetű balladáival s lírájának erős tartalmával; _Dalmady
Győző_ gyengéd szerelmi dalaival s érzelmes hazafiságával;
_Zalár_ értékes elbeszélő költeményeivel, szárnyaló ódáival
s egy-két szép dalával; a korán elhunyt _Tisza Domokos_ és _Bajza
Jenő_ szenvedő fiatalságuk sötét varázsával; _Zilahy Imre_ és
_Károly_ a Sturm und Drang korára emlékeztető háborgásaikkal;
_Szabados János_ komoly múzsájának hazáról és szerelemről
zengő énekeivel; _Boruth_ könnyed és friss népdalaival; _Vida
József_ dévaj kedélyével; _Kuliffay Ede_ keresetlen
egyszerűségével s végül _Komócsy József_ vidám, borongó és
szerelmes lelkének változatos hangjaival.

Működésük méltatása külön fejezetet érdemelne s nem az én
lelkesedésemen múlik, hogy rokonszenvem és szeretetem virágaiból
nem köthetek koszorút a számukra, de midőn nevöket ide jegyzem,
annál több tisztelettel és hálával gondolok mindannyira.



V JÓKAI Szül. 1825

Hol volt, hol nem volt, – volt egyszer (s hál’ isten, még most is
megvan!) egy szinaranykedélyű, örökifjú, mindig erős és mindig
gyöngéd ember, a kit az isten jókedvében teremtett s
_vigasztalásul_ küldött az emberek közé. Mielőtt ezt a mennyei
követet, akit mi földi nyelven megszoktunk _Jókai_ Mórnak nevezni,
az Úr utnak indította volna, bőven ellátta tündéri adományokkal:
bűbájos képzelődéssel, ragyogó vidámsággal és hódító
beszéddel.

– Eredj, fiam, a szomorú emberek közé, akiket a lét mulandósága
bánt és hirdesd nekik a művészet halhatatlanságát. Mesélj nekik
a te külön világodról, melyet felhőtlennek alkottam. Aranyozd meg
égi fénynyel a földi nyomoruságot, emeld fel a porban vergődő
sziveket, dicsőitsd meg a szenvedést. Nézd, ott van Magyarország!
Egész föld kerekén: _most_ ott feketéllik a legmélyebb gyász, a
legsötétebb valóság. A szabadságért elesett hősök tört kardjai
hevernek szerteszét, s a letiport igazság zokogása hangzik
mindenfelől. Arra vedd az utadat. Mindig szerettem a magyart, de
fájt, hogy az maga magát nem igen szerette. Talán majd megszereti
magát – _benned_. Eredj!

S az égi vándor utra kelt. Nemes küldetésének hitlevele homlokára
volt írva. Nyugodtan lépdelt a kék levegő selymes ösvényein s a
magasság bucsuzó csillagai közül – sugaraktól csókdosva,
sugaraktól ringatva – leszállt a magyar alföld rónáira.

Igen. Ha jól emlékszem, egészen így történt. Leszállt, és a
magával hozott égi adományok segítségével azonnal biztosan
tájékozódott a földön. Más közönséges halandó talán
kétségbeesett volna annak a nagy szomoruságnak a láttára, mely
ekkor Magyarországon mindent reménytelenné szinezett, de ez az erős
ifjuságtól égő fiatal ember rágondolt nemesebb hivatására s a
_hit_ édes szózata rezdült meg ajkain. Ment, mendegélt s álmokat
szőve, regéket susogva bolygott föl-alá a borongó tömegben.
Amerre járt: fény csillant föl a szemekben, jóleső megnyugvás
áradt el a lelkeken. Itt-ott kaczagtak is az emberek s nem
keserűségből, de a lassan-lassan visszatérő önbizalom
erőérzetében.

Mert hát minden szomoruság daczára nagyon különös és furcsa
világ volt az az akkori! Olyan furcsa, hogy – szerencsére – nem
lehetett hinni a tartósságában. Az állami bölcseség ad absurdum
vitte a dolgokat. Minden erőforrását a hatalmaskodásban, az
önkényben kereste. Figyelme kiterjedt mindenre, ami az embereket csak
egy hajszállal is a multhoz kötötte s irgalmatlanúl szét akart
tépni minden köteléket, be akart temetni minden nyomot, a mi –
emlékeztetett. Leigázott, letiport tartománynak nézte
Magyarországot és teljes gyönyörrel látta, hogy egynehány millió
ember – legalább kedélybelileg – agyon van ütve s éppenséggel
nem kiváncsi arra: mi ujság odakinn?

– Ezeket ugyan visszavertük a nyomoruságuk odujába!

Csakhogy mindig kettőn áll a vásár. A tehetetlenségre
kárhoztatott nemzet boszuja egy felséges passzivitásban nyert minden
hangos beszédnél érthetőbb és lesujtóbb kifejezést. A
lemondásnak sohasem volt hatalmasabb ékesszólása, mint ez a nagy
országos némaság, – Magyarország büszke szivének e csöndes,
nemes vérzése.

– Hát jól van! Legyen a tetszéstek szerint. Mától fogva semmik
vagyunk. Meghaltunk és nem törődünk semmivel. Veletek sem.
Arassatok a parlagon, szüreteljetek a kopárban. Legyetek nagyhatalom,
az a ti dolgotok, tőlünk nem kaptok hozzá semmi segítséget. Halott
embernek halott a világa. Lemondunk az élet minden kényelméről.
Nyakunkra hozzátok a dohánymonopóliumot, a trafikot? hát nem
pipázunk többet. Accist vettek a borfogyasztásra? Jól van. Nem
iszunk bort. Bélyeget kapnak a játékkártyák? Hát ezután
egyszerüen nem kártyázunk. Puskát csak a megyefőnök engedelmével
lehet tartani? Sebaj, hát nem vadászunk. Egyik községből a
másikba csak utlevéllel lehet utazni? Itthon maradunk. Eltiltjátok a
széles szalagu kalapok viselését? Hát majd csak a szobánkban
teszszük fel. Pörölni sem szabad bélyeges papiros nélkül? No hát
akkor nem pörlünk. Vigye az ördög a jussunkat! Csináljatok tabula
rását ebből az országból. Árasszátok el idegen beamterek
özönvizével: mi nem vállalunk hivatalt. Fizetni is csak úgy
fizetünk, ha exekváltok bennünket, és akkor is ti lássátok, mit
visztek el, mert hála isten, semmink sincs, se vasutunk, se gyári
iparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk. Csak az alattunk levő
föld, az a mienk. Szegénységünk a büszkeségünk, meztelenségünk
a pánczélunk. Keresztül mentünk a Golgothán s most itt lakunk a
Dacz-várban: a saját lelkünk mindennél erősebb bástyái közt. Ha
tetszik, menjetek neki a – fejetekkel!

Ebben a korban írta legszebb dolgait Jókai Mór. Magát ezt a kort is
ő festette meg legszebben, legszivrehatóbban az _Uj földesur_-ban,
mely azóta angol, franczia, svéd, dán, hollandi, finn nyelven is
hirdeti az ő csodás elbeszélő képességét. Ha valakinek örök
érdeme van egy porig sujtott nemzet vigasztalásában és
szenvedéseinek megdicsőitésében: neki bizonynyal örök érdeme
van. Bűbájos keleti novellái, a magyar életből vett humoros
elbeszélései, a régi s megujuló Magyarország pompás rajzai
_Erdély aranykorá_-ban, a _Törökvilág_-ban, a _Régi jó
táblabirák_-ban s főkép a _Magyar Nábob_ és _Kárpáthy Zoltán_
czimű regényeiben nemcsak szórakoztató olvasmányok voltak, de
egy-egy igazi jótétemény, mely ezrek sebét gyógyította be. Ezt a
dicsőséget senkisem vitathatja el tőle, még ellenségei sem, a kik
»magasabb szempontok« firmája alatt iparkodnak nagyságát
kisebbíteni.

Már első regénye, a _Hétköznapok_ (1846) elárulta rendkivüli
képességeit és szeretetreméltó gyöngéit egyaránt. Dúsabb
fantaziával kevés író dolgozott valaha s az életet több humorral
alig rajzolta nálunk valaki. Elevenségben, termékenységben,
kifogyhatatlanságban pedig senkisem versenyezhet vele. Csodálatos
erő, melynek minden munka játék s a bonyodalmas élet minden
titokzata nem egyéb, mint, – mese. Képzeletének egészen
különleges világa van. Akarjátok látni? Olvassátok! Beszéljek
róla? Kénytelen vagyok – tovább mesélni.

Gyerünk hát Zupp! Mi a manó? Ez bizony sár a javából.
Valóságos, hamisítatlan honi habarék. Kovász az ördögök
asztalán. Televényfekete, gyurmás, ragacsos, – maga a
legmarasztalóbb vendégszeretet. Alig lehet lépni, továbbmenni
miatta. Szerencsére egy vakmerő jármű közeledik, valami gálya
vagy hintóféle, talán I. Lajos korából. Há! micsoda pazar
látványosság! Tetején a bőr kicsinyt pettyegetett. Régi iparág,
mely a baromfi-tenyésztéssel áll összefüggésben. Alakja egy fél
görögdinnyéhez hasonlít. Nini! a kocsiajtókat először: nem lehet
kinyitni, másodszor: nem lehet becsukni, ennélfogva azok
egyszersmindenkorra be vannak jól lajfántolva. Ezt a tisztes ősi
emléket két szende paripa huzná, a harmadik csak lógos.
Összevetett lapoczkákkal támogatják egymást. A jó szándék nem
hiányzik a nemes állatokból, hanem inkább a megfelelő képesség.
Fuvarba fogott jobbágy-lovak a szegény párák. Nincsenek
hintóhuzáshoz szokva. Minden tizedik lépésnél nyugórát tartanak
s egymásra néznek szomorú szemekkel. Ilyenkor aztán a bennülők
közül egy asszonyság rákiált a kocsisra:

– Megállj, Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit: hol lakik
itt a faluban a tekintetes Kassay Lőrincz úr?

Mikor aztán a ziháló griffek kifujták magukat: ugyanaz az
asszonyság elszánt hangon adja ki parancsát:

– Hajts, Marczi, hajts! Sem ostor, sem ló nem a tied!

Marczi ezzel belevág az egyik lóba, mire az nekirugaszkodik. A
félrelódult rud pofon üti a másik lovat, erre az is megmozdul. A
hátramaradt lógós pedig szépen ráül a kocsis térdére s úgy
marad mindaddig, míg az mind a két lábát nekifeszítve, odább nem
tolja magától.

Igy utaznak a _Kedves atyafiak_ látogatóba Kassay Lőrincz
urambátyámhoz. Hiszen ez pompás mulatság! annak is, a ki átéli,
annak is, a ki látja és leírja. Mennyi vidám eredetiség! milyen
patriarchalis alakok! Oly egyszerűek, ismertek, igazak s mégis –
vagy talán éppen ezért? – oly érdekesek. Akár ne is menjünk
tovább, maradjunk az első portánál. Annak nyilt tornáczáról jól
szemügyre lehet venni mindent. Előttünk állanak a rétek, a mezők,
délibábos rónák, csöndes fehér házak, pusztai karámok.
Szorgalmas vizimalmok kelepelnek a holdvilágban rezgő folyam
tükrén, a fehérruhás molnár kihajol az ablakon s hallgatja a
távozó hajósok tülkölését. Ide árad a frissen kaszált széna s
jegenye-ágak illata. Odakünn a szabad pusztán jókedvű
pásztornép, gulyások, csikósok szellőparipákon, regényes,
magányos csárdákat látogatva. Idebenn a faluban napbarnított
földmivesek, izmos suhanczok, kaczkiás menyecskék, – a leveles
kapukban vidám, piros arczu lánykák állanak, a fonóházakban
kigyullad a mécses, az ablakok alatt legények leskelődnek…

Mi foly odabenn?… Mese, mese. Csodálatos és tüneményes
történetek, melyeknek hősei szertelen arányu, hihetetlen erejü,
természetfölötti emberek, a kik legalább is »burokban születtek«
s képesek minden lehetetlenségre. A nép gazdag és buja
képzelődése teremti meg őket s viszi keresztül ezer akadályon,
félelmes viszontagságok között, de mindig erős hittel és
akarattal a győzelemre. Vakmerő vitézek, bátorító álomlátások.
A földiségből jóformán csak a nevök van, minden egyéb tulajdonuk
az operenczián túli tartományokból származik, a hol rettentő
izmaiknak megfelelő lényekkel és akadályokkal viaskodhatnak. Mit
nekik egy-egy hétfejű sárkány! Fölfalatozzák reggelire. Mit
valamely bevehetetlennek tetsző vasvár! Ledöntik egy rugással.
Mérföldeket lépnek, ha kell, – táltosokon röpködnek, ha
megunták a gyalogolást, – kifacsarják a felhőket, ha szomjasak;
ha nincs egyéb fegyverük, kitépik a szálfákat, ha ez is hiányzik:
öklük buzogányával, vagy szemök villámával ölik meg az
ellenséget. De megölik. Utjok diadalmenet az elképzelt élet
álomregényében. Mindent legyőznek, de őket nem győzi le semmisem.
Még a halál sem, mert halhatatlanok.

Ime, nem is járunk rossz helyen: a népmesék birodalmában. Itt van
az a talaj, melyből Jókai mindent tudó és mindenhez értő hősei
fölsarjadnak. Képzelődése naiv és pompázó, jóhiszemű és
szűzies. Nem csoda, ha a közönséges élet fojtogató szövevényei
közül föl-fölmenekül határtalan világa szabad ormaira, a hol a
probléma neve: fény s a gondoké: illuzió. A világ összes
regényírói közt ő a legnagyobb mesemondó. Arra termett, hogy
kápráztató hiperboláival s elbeszélő tehetségének bűbájával
megigézze a hétköznapi vesződségek közt imbolygó halandókat,
– hogy elterelje figyelmöket a valóság sújtó gondjaitól s
fölemelje lelköket a gondatlanság elyziumába.

Sohasem feledem el s mindig hálás maradok azokért a fölemelő, nagy
hatásokért, melyeket művei mellett éreztem valamikor régen, kora
tavaszom első napjaiban. Az az ötvenes években írt szép keleti
rege, _Shirin_, most, késő emlékezésemben is, úgy látogat el
hozzám, mint valamely tündéri álom, lengén és bájosan, a
költészet minden varázsával és szomorúságával. Mily mélyen,
igazán, babonásan hatott rám! hogy csodáltam, hogy szerettem! Mint
irigyeltem azt a boldog művészt, _Ferhádot_, aki egy pillanatra
szinről-szinre láthatta s azután nagy szive minden szerelmét,
lángesze minden hódító hatalmát _akaratába_ vetve, emberi erőt
meghaladó lehetetlenségekkel birkózik e lányért, hogy
megérdemelje s az utolsó akadálynál, mikor már félig azt is
legyőzte, összeomlik őrülten és üdvözülten. Hogy megsirattam,
– milyen igaz könyekkel sirattam őket! Ezektől a könyektől nem
foszhat meg többé senki s bizonynyal nem én voltam sem az első, sem
az utolsó, aki lohogtam e művek mellett. Nekem csak megadatott, hogy
én is érezzem, mit ezrek éreztek akkor, – Ferhádként maguk
előtt látva a lehetetlenségeket, de nem riadva vissza tőlük s
bizva szenvedésök megváltó erejében, hitök eljövendő
diadalában.

Igen. Ez a Ferhád is egyik ősapja azoknak a későbbi hősöknek, –
a hősök egész sorozatának, kik a csüggetegség eme napjaiban
hallani sem akarnak semmiféle kislelkűségről, de – ha mindjárt a
költői hiperbola segitségével is – mindenre képesek, mindent
mernek. Ég bennök az akarat, látszólagos nyugalmukban roppant erők
rejlenek, izmaik rugalmasabbakká válnak a nyomás alatt.
Symbolumoknak tartom s megértem őket. Azzal aztán nem törődöm,
hogyan érti más s micsoda kaján örömmel szabdalja szét ezeket a
pompás legényeket a honi kritika, mialatt odakünn – idegen
nyelveken – gyönyört, elragadtatást keltenek mindenfelé s
hódítón járják be a világot. Kétségkivűl állandó typusok
ezek s baj, hogy annyira ismétlődnek. Kadarkuthy Viktortól
_(Elátkozott család)_ a _Czigánybáróig_ mindent tudó, mindent
merő hősök ezek. Fölszerelésök alig különbözik egymástól
valamiben. Amaz kitünően játszik orgonán, remekűl énekel,
elbűvölő modora van, tíz palaczk bor meg se kottyan neki, délczeg
tánczos, szemfényvesztésével bűvészeket szégyenít meg, könnyű
szerrel porba teper vad erejű athlétákat, egyszeri hallásra
megtanul egy alexandrinokban írt eposzt stb. – a Czigánybáró
pedig egyéb jeles viselkedéseit nem említve, cserebogarakat
reggelizik a menyasszonyával. Mindezek igen különös és furcsa
dolgok.

De hát pusztán ezekből állanak Jókai regényei? Semmi egyéb nincs
bennök, csak egy-egy hős, a ki lélektani salto mortalékat csinál s
játszva old meg egészen szövevényes problémákat? Talán ez a
Jókai nem is tudja, hogy a nagy orosz regényírók, vagy a
francziák, az angolok hogyan dolgoznak? Hogy náluk a regény mindig
egy-egy darab történelem, egy-egy igaz adalék az emberi lélek
titokzataihoz, egy-egy megoldási kisérlet, a szenvedélyek élet-
vagy az idegek szövettanának komoly studiuma stb.? Dehogy nem tudja!
Tudja, látja nagyon jól, – csakhogy nem akar senkit sem utánozni,
egyszerűen Jókai akar maradni. Ezt pedig csakugyan nem lehet tőle
rossz néven venni. Ezzel a világos törekvéssel szemben nem használ
semmiféle gáncs, semmiféle kritika. Végre is, az eredetiség mindig
megkövetelhet annyi tiszteletet, hogy munkáját többre becsüljék a
regényfordítók működésénél. Vagy tán a másolók, az utánzók
viszik előbbre valamely nemzet irodalmát? Nem értékesebb egy
szemernyi eredetiség, mint egy halom majmolás? És boldog isten! ki
van hibák, gyengék és tévedések nélkül? Azt hiszem, alapos
ostobaság kell hozzá, hogy valaki magát tökéletes embernek tartsa.

Nos, Jókai épp oly kevéssé áll merő hibából,
könnyelműségből és tévedésekből. A gonoszságot pedig éppen
nem ismeri. Csupa szeretet, csupa jóság. Ezért nem félünk még
démoni alakjaitól, ördögeitől sem. Nincs bennök semmi diabolikus.
Olyan mumus-félék, akik mögött ott ragyog a nagy mesemondó nagy
szive s mosolyogva mondogatja:

– No, ne féljetek, ti nagy gyerekek, akiknek én most mesélek.
Minden jól fog végződni. Czudarságok nem ülhetnek diadalt az
erényen.

S nemzeti életünket, országunk szépségeit, rokonszenves
tipusainkat, egyéniségünk eredetiségeit, szeretetreméltó
gyengéinket nem a Jókai regényei ismertették meg a világgal? Kit
olvasnak odakünn iróink közül legszivesebben? Petőfit és őt. És
hallani kell, ahogy magam is több ízben hallottam, mint szeretik,
mint magasztalják! Hát szégyen ez nekünk, nem dicsőség?
Regényeinek lehetnek bőséges hibáik – hiszen oly tüneményes
termékenység mellett, mint az övé, ez szinte kikerülhetetlen –
de mindig van bennök egy-egy rész, egy-egy kötetnyi, mely rávall a
lángelmére s melyet a világ egyetlen regényirója sem tudna
különben – jobban és fényesebben – megírni.

És ezt nem egészen én mondom, hanem mondta egy jeles aesthetikusunk
alkalomszerűen egy nagy és különböző elemekből álló
társaságban. Persze, rögtön heves disputa támadt s a vádak csak
úgy czikáztak a vita levegőjében, mint a villámlás.

Egy gömbölyű úr azonnal és erősen kifogásolta Tatrangi Dávid
képtelen viselkedéseit a _Jövő század regényében_.

– Tegye bolonddá az öregapját! fejezte be mondókáját
indulatosan.

Az akadémia természetrajzi osztályának egy tudós tagja a
legapróbb részletekig kimutatta: hogy a _Csigák regénye_ tele van
képzelgéssel és ráfogással.

– Meghamisítja a történelmet! dörögte egy dühös historikus,
aki naponkint inkunabulákat reggelizik, okmányokat ebédel s
bullákat vacsorál, de még eddig önálló munkával nem állt elő.

Egy kis köpczös, fekete szemű emberke székre ugrott s mérgesen
kiáltotta oda a Jókait védelmező aesthetikusnak:

– Maga nem ért ahhoz! maga csak bankettozni tud. Jókai nem egyéb,
mint szemfényvesztő. A magyar élet tipikus vonásainak igazságával
álczázza lélektani tehetetlenségeit.

– De csodálatosan tud elbeszélni, replikázott amaz.

– Hát írja ki róla, ha meri, előbbi állítását!

– Előbb írja ki maga, amit mondott, hogy képmutató.

– Nekem eszményeket adott, szólt most egy érzelmes hangú lirikus.

– Szamárság! mormolta, mintegy maga elé, egy kitünő
államférfi.

– Ez az igazi szó! kiáltott teljes örömmel a köpczös emberke s
boldog volt, hogy a gondolatát kitalálták, ami különben nem is
volt valami nehéz dolog.

Az érdekes és minden tekintetben magyaros összhangra való
eszmecseréből csak egy hang hiányzott és annak körülbelül a
következőket kellett volna elmondania:

– Én igazán meddőnek tartom ezt az egész vitatkozást. Végre is,
örüljünk, hogy van egy irónk, akit a világ észrevesz. S nagy
teremtő erejével, tékozló fantáziájával szemben ugyan mi haszna
lehet a kritikának? Mássá ugyan nem csinálhatja, mint amire
született. Minden költőnek az a czélja, hogy meghasson, elragadjon
s átálmodott vagy átérzett költészetével megindítsa a sziveket,
s ime, ezt megteszi Jókai is. A kritikusokból pedig első sorban az a
képesség hiányzik, hogy a művészet meghassa őket. Különös!
csak a hidegvérrel alkotott művek mellett tudnak kissé
fölmelegedni, mintha valamely politikai definiczióról volna szó.
Mindenkit a saját chablonjaik után mérnek, a saját megkövesedett
véleményeik mintájára szeretnének kiformálni. Egy formulájuk van
s ez rendesen – ők maguk. De képzeljetek csak egy nagy rétet csupa
pipacscsal, vagy akár egy kertet merő kaméliákkal. Milyen
egyhangú, dísztelen látvány volna! Hát nem az emberi szellemnek
ezerféle megnyilvánulása adja meg azt a változatosságot, mely a
törekvéseknek, az eszmék fejlődésének s minden haladásnak
állandó föltétele?

Ugyan, kérlek, jó urak, menjetek azzal a kritikával! Mert hisz
tulajdonképen mi is az a kritika? A költészet inasa, aki annak
köpönyegéből kitisztogatja a pecséteket; a múzsák szobalánya,
aki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kitatarozza s a
mellett a kisasszonyait hátok mögött mindig rágalmazza.
Okvetetlenkedő pinczér, aki egy és más sültet feltranchéroz,
porkoláb Apolló armadiájában, fináncz, aki minden átmenőt
megvizitál, – kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek
oltárának csak a füstjével foglalkozik.

Szemére hányjátok ennek a nagy poétának, hogy Boskó-játékot űz
a lélektani igazságokkal, hogy jellemei csak csillogó helyzetek
mozgó bábjai, akik elhumorizálják a fejlődés vagy átalakulás
törvényeit s fogásaik, furfangjuk a magyar geniusznak megannyi
»huszártréfája«? Ah, csak éppen egyről feledkeztek meg, jó
urak. Nem gondoltok arra, hogy az ő felséges bohóságainak egy
forgácsa többet ér, mint a ti bölcseségeteknek egész kazalja.
Mert minden bohóságában ott ragyog a kivételes ész, a lángelme
nagy fénye, mig a ti bölcseségetekhez hasonló bölcseség annyi
van, hogy szinte közönséges. Ti gyalog jártok s boszankodtok, mikor
ő fölöttetek elröpül. Pedig arról igazán nem tehet, hogy
szárnya van. Haragusztok rája s ahol csak szerét ejthetitek:
támadjátok. Ő rendesen azzal felel ezekre a támadásokra, hogy
tovább dolgozik. S igaza van. Nincs miért aggódnia. Koszorúját nem
kell féltenie. Genialitása éppen ott kezdődik, ahol a ti
itélőképességtek – végződik.



VI MÁS ELBESZÉLŐK

Úgy volt az mindig, és úgy lesz, hogy az északi fény pompája
mellett elhalaványodnak a csillagok, – a lángelme diadalai mellett
kevésbbé méltányoljuk a kisebb tehetséget. Pedig
irodalomtörténeti szempontból minden erőnek megvan a maga komoly
jelentősége, értéke és érdeme s csakúgy mint a természetben, a
szellem birodalmában sem él és működik egyetlen talentum sem
haszontalanul. Jókai neve magában véve is külön fejezete
elbeszélő irodalmunknak s műveinek összesége, hatásaiban, egy
nagy korszakot ölel át. Úgy elbeszélni, mint ő, senki sem tudott.
Az a könnyedség, báj, az a jóizű, természetesen ömlő humor,
tiszta, gazdag magyarság, az a szinező képesség s melegség az
előadásban: kiváltságos adományok, – egészen az övéi.
Magával ragadta, megigézte velök nemzetét s a körülötte
működő elbeszélő írók szerepét derekasan megnehezítette.
Annál nagyobb érdem az ő részükről, ha mégis számot tevő
munkákat írtak, sőt meg is tudták magukat szerettetni.

Ezek közül termékenység dolgában _Vas Gereben_, családi nevén
Radákovics József, (1823–1867.) jár elől. A régi patriarkhalis
Magyarország s táblabiró-világ alapos ismerője és krónikása.
Kifogyhatatlan kedvvel rajzolja a magyar életet s szeretettel és
gonddal szedeget össze minden jellemző vonást érdekes korképeihez.
Regényei főkép a _Nagy idők, nagy emberek_, _Nemzet napszámosai_,
_Egy alispán_, _Jurátus-élet_ _stb._ ma már szinte forrásmunkák
számába mennek. A forradalom előtti évtizedek társadalmának hű
tükrei, vonzók és tanulságosak, csak fájdalom, a formájuk
nehézkes. Nem mintha Vas Gereben ügyetlen volna a meseszövésben,
vagy nem ismerné a természetes beszédet, de stiljét agyonczifrázza
s még népies előadásában is (_Parlagi képek_, _Pörös atyafiak_)
van valami fárasztóan túlhajtott, a mi éppen ezért a
mesterkéltség hatását teszi a mai olvasóra. Az ötlet, az adoma, a
kifogyhatatlan tréfa nem menti meg e sajátságos stilt, mely mint a
folyton szirtekbe ütköző patak, csak szaggatottan halad előre.
Anyaga azonban annyira becses, hogy ujabban egy jónevű könyvkiadó
czég illusztrált kiadásban adta ki összes műveit s az uj
Magyarország közönsége teljes rokonszenvvel fordult a régi
Magyarország érdemes krónikásához, a kinek korrajzait már-már
bevonta az idők patinája.

Mélyebben szántó, tartalmasabb iró _Pálffy Albert_, (1820–1897.)
a jeles publicista, ki gazdag fiatalságának egész lelkesedésével
hirdette a forradalom igazát s később, a forradalom
befejezéseként, a kiegyezés szükségét. Hirlapi czikkeivel, melyek
szellemesek, élesek, merészek és meggyőzők voltak, nagy
népszerüségre tett szert. Stilje kecsességét és könnyedségét
főkép szépirodalmi műveltségének köszönhette. Sokat tanult a
francziáktól, kiket nemcsak elegans öltözék s választékos
mozgás dolgában utánzott, de nyomukon járt a csipős beszéd s
kellemes előadás formáiban is. Regényeinek és elbeszéléseinek
nem annyira a szenvedélyek kimerítő rajza adja meg a kellő
tartalmat, mint inkább az érdekfeszítő mese, melyet biztos kézzel
megrajzolt alakok játszanak le előttünk, szinte drámai
gyorsasággal. Jól ismeri az élet szövevényeit, az emberi lélek
titokzatait s ment minden érzelgősségtől. Első regényével, a
_Magyar millionaire_-rel abban az évben lépett fel, melyben Jókai a
_Hétköznapok_kal (1846.), de könyve nem részesült semmi
tetszésben. Csak lassan, fokozatosan hódította meg a közönséget s
szépirodalmi működésének igazi sulya a forradalom utáni
időszakra esik, midőn a lapok gyors egymásutánban, sűrűn
közölték ujabb novelláit. Ezek közül jelesebbek az _Egy kastély
az erdőben_ és _A báróné levelei_ Regényei közül a
legkiválóbb és legtartalmasabb a _Régi Magyarország utolsó
éveiben_ czímű korrajza, mely a negyvenes évek társadalmi
viszonyait festi érdekesen, híven és élénken a szolnoki csatáig.
Ez a regénye egyuttal a legsubjektivebb is: a saját ifjukori
éleményeinek, benyomásainak szines tárháza. Szeretettel és
kedvvel van írva, holott Pálffy elbeszéléseit általában bizonyos
előkelő ridegség jellemzi. Szellemes, anélkül, hogy humora volna s
leleménynyel szőtt meséi csak részben kárpótolnak
kedélytelenségeért. Okos és elmés író, a ki elfoglal és
szórakoztat, gondolatokat is bőven ébreszt, de nem tud meghatni.

Francziás mozgékonyság és könnyedség dolgában jóval túltett
Pálffy Alberten egy másik írónk, az örökifju _Degré Alajos_
(1820–1898.). Atyja franczia emigráns volt, a ki nálunk
megtelepedett, magyar leányt vett feleségül s a fiát is magyarnak
nevelte. A franczia-magyar vér nem tagadta meg magát a gyermekben
sem. Iskoláit végezve, mint jurátus már 1842-ben Pesten az ifjuság
nevében Kossuth előtt tartott ünneplő szónoklatot s ettől kezdve
vezérszerepet játszott minden politikai tüntetésben, melyet a
fiatalság rendezett. Eleven kedélyű, jószívű és bátor jellemű
ifju volt, kedvencze az előkelő köröknek, öreg uraknak, nőknek
egyaránt. Csakhamar letette az ügyvédi vizsgát, de a
szépirodalomnak szivesebben dolgozgatott, mint az irodának. Néhány
pajkos vigjáték és több vidám hangú novella jó nevet szerzett
neki, – de nemsokára jöttek a forradalom viharos napjai s a
kötelesség a fiatal Degrét is, a Petőfi által alapított »tizek«
társaságának egyikét, szintén a csatatérre szólította.
Hősiesen küzdötte végig a szabadságharczot, több izben
kitüntette magát, s a világosi fegyverletétel után, huzamosabb
ideig rejtőzködve a pusztákon, a végvidékre menekült, honnan csak
az amnesztia hirére tért vissza Pestre. Ügyeit rendbehozva,
megnősült s a pajkosan-vidor, könnyelműen-kedélyes ifjuból
gondokkal birkózó, gyöngéden jó családapa lett. A párbajozó
kardot a dolgozó toll váltotta fel, az elegáns toiletteket és finom
nyakkendő-csokrokat a munkás-zubbony. Kettőzött szorgalommal
látott a dologhoz s az elnyomatás korában Jókain kivűl talán
senkit sem olvastak szivesebben mint őt, mert eleven tolla, vidám és
szellemes termékei vigasztalást, önbizalmat, bátorítást
hirdettek. Szeretetreméltó egyéniségében volt sikereinek titka.
Azok közé a kivételes íróink közé tartozik, a kik úgy írnak
mint beszélnek. Lehet akárhány jobb elbeszélőnk, de elevenség
dolgában alig mérkőzhetik vele valaki. Róla csakugyan el lehetne
mondani: franczia regényeket írt magyarul. (_Két év egy ügyvéd
életéből_, _Ördög emlékiratai_, _Kék vér_, _Nap hőse_,
_Elzárt gyámleány_ _stb._) A könnyed és ötletes társalgás
hangján, a csevegés szökellő hullámai közt délczegen és vidoran
uszik tova elbeszélése fellobogózott gályája s a kaczér jármű
födélzetéről folyton hangzik a fesztelen jókedv kaczaja, a
természetes beszéd kellemes ritmusa, mindaz, a mi a vidámság és
semmi olyas, a mi unalom. Csak a _Visszaemlékezéseim_ czímű
érdekes két kötetét kell elolvasnunk, hogy a mondottakról
meggyőződjünk. Apró, szinte egymásra torlódó jelenetekben és
képekben ott van az átalakulás korának egész nagy rajza s
ízről-ízre megismerkedhetünk benne Degré szeretetreméltó
egyéniségének minden jellemző vonásával is.

Teljes elismeréssel kell itt megemlékeznünk ez időszak egyik
legmíveltebb írójáról, _Bérczy_ _Károlyról_ (1823–1867.), a
magyar sportirodalom megalapítójáról. Komoly, mély elme,
sokoldalú talentum. Dolgozatai kiváló műgond és nemes izlés
termékei. Széchenyi mellett nyerve alkalmazást, az angol szellem
felé hajlik, nemcsak a sportirodalom művelésében, de a
szépirodalom terén is. Regényt nem írt, de számos novellája van,
melyek közül különösen kettőt kell felemlítenünk, mint
rendkívűl becses alkotásokat, tehetségének teljesen érett
gyümölcseit. Az egyik az _Életutak_ czímű tragikus erővel írt
novella, a másik a _Gyógyult seb_ czímű remek elbeszélés, melyben
nagy szívének egész érzelemvilága s gazdag költészetének minden
megható bája föltárul. Eredeti dolgozatainál azonban nem kisebb
jelentőségű Puskin _Anyéginjának_ remekszámba menő
műfordítása. Bérczy Károly Bodenstedt német fordításából
ismerkedett meg a nagy orosz költő verses regényével s a
költemény szépségei annyira megragadták, hogy vasszorgalommal
félév alatt megtanult oroszul s lefordította a rimes regényt. Ez a
munka valóban nem kerülhetett volna jobb kezekbe. Mintha csak az
eredetit olvasnók. Sehol semmi erőszakoltság, oly természetes és
nyugodt előadás, oly tiszta technika s a nehéz strófák daczára
oly kitünő és könnyed verselés, hogy részemről, én nem győzöm
eléggé bámulni fordítója mestermunkáját. Minden során
megérezni azt a nagy szeretetet, melylyel e mű szépségeibe mélyedt
s nem hiszem, hogy bármely európai nemzet tökéletesebb
fordítását birná Anyéginnak, mint a magyar. A maga nemében
mintaszerű munka s egyik elévülhetetlen emléke marad mindenkorra e
sokerejű és komoly irányú költő szépirodalmi működésének.

Sokoldaluság, lázas tevékenység jellemzi e csoportnak egy másik
tagját: _Szathmáry Károlyt_ is (1830–1891.), a ki mint tanár,
hirlapíró, képviselő, történet-, szinmű- s regényíró
évtizedeken keresztűl rendkívüli munkásságot fejtett ki. Minket
főkép mint regényíró érdekel. E tekintetben talán ő az
egyedűli, a ki hű maradt Jósika irányához s mesterét minden
jellemzőbb felfogásában követte. Ő is szivesen építi fel
regényeit egy-egy erkölcsi vagy hazafias czélzatra (_Sirály_,
_Samyl_); szivesen fordul a történelemhez s helyezi az eseményeket
Erdély romantikus szinterére (_Erdély vészcsillaga_, _Bethlen
Gábor ifjusága_). Bár elég históriai ismerete van, rajzaiban és
leirásaiban megmarad a dolgok felszinén s inkább csak a zománcz, a
szin, a külsőségek válnak nála történetiekké, nem a kor a maga
egészében, sem az alakok, kik korukat mozgatják. Ért a
meseszövéshez s az érdekfeszítő helyzetek megteremtéséhez, de
hiányzik belőle a lélektani mélység, a költői kedély magával
ragadó heve s a stil hódító bája. Harmincz kötetnyi regénye
közül legismertebb a _Magyarhon fénykora_. Művei abból a
szempontból mérlegelve, hogy az olvasó közönségben oly
időszakban támasztottak érdeklődést a mult iránt, midőn abból
kellett erőt merítenünk: megtették a maguk hazafias kötelességét
s nem csekély érdemük, hogy ma is nyugodt lélekkel adhatjuk őket
az ifjuság kezébe.

Ennek a csoportnak egyik érdemes tagja _Vadnay Károly_ is (szül.
1832.). A forradalomban honvéd-tüzér, majd besorozott közvitéz az
osztrák hadseregben. A katonaságtól megszabadulván, Pestre jött s
a Nagy Ignácz által szerkesztett _Hölgyfutár_ munkatársa lett.
Eleinte verseket irogatott, de csakhamar átpártolt végleg a
prózához s a hirlapirás vesződségei mellett nagy kedvvel és
rátermettséggel forgatta az elbeszélői tollat. Novellái és
regényei (_Téli estékre_, _Kis tündér_, _Eszter a szép
kardalnoknő_, _Eladó leányok_, _Rossz szomszéd_, _Éva leányai_,
_Hymen_, _A besorozott_, _Immaculata grófné_) gondos alkotásai egy
erősen megfigyelő s nemesen érző léleknek, a ki izlés és stil
dolgában is előkelőbb íróink közé tartozik. A változatos élet
hű, poétikus és szabatos rajzolója ő. Távol áll minden
hazugságtól és cziczomától, természetes és egyszerű, kellemes
és igaz. Erős erkölcsi érzék vezeti. Írói erényeiért nevezték
el a »tizenhatéves lányok írójának«. Ízről-ízre magyar,
abból a régi, nemes ágból, melyet meggyőződésszerűleg hat át a
fajszeretet melege. Élete java részét a magyarság fölemelésének
önzetlen munkájában töltötte el. Egy népszerű organum állt
rendelkezésére, a _Fővárosi Lapok_, melyet évtizedeken át
lelkiismeretes gonddal és eléggé nem dicsérhető tapintattal
szerkesztett. Szépirodalmi napilap volt, mely azonban az ő kezében
valóságos kultur-missziót végzett. Csoportosította a legjobb
írókat s meghódította a legintelligensebb közönséget. Szinte
nélkülözhetetlen lappá lett, mert figyelmét kiterjesztette
mindenre, a mi a magyar társadalmat érdekelte. Érdeklődést keltett
olyan dolgok iránt, a mi iránt más lapok nem tudtak érdeklődést
kelteni. Nem a nagyképűség, tudákosság és unalom volt
zászlajára írva, hanem a kellemes formák kultusza, az
ismeretterjesztés szüksége, a szórakoztatva oktatás
paedagógiája. Hozzászólt az irodalom, művészet, társadalom és
közélet minden időszerű kérdéséhez s mindig talpraesetten,
eredményesen. Generácziókat nevelt az irodalomnak, s jól
megválogatott közleményeinek gyors váltógazdaságával nagy
közönség érdeklődését és pártfogását biztosította magának
mindvégig. Vadnay 1892-ben visszalépvén e lap szerkesztésétől,
korántsem fejezte be irodalmi pályafutását. Hajlott kora daczára
teljes erejében van kiváló szellemi képességeinek s jelenleg
emlékiratainak összeállításával foglalkozik. Az emlékiratokból
egy kötetnyi _Elmult idők_ czimmel már megjelent s a honvéd-világ
és az ötvenes évek társadalmi viszonyaira nézve megbecsülhetetlen
adatokat tartalmaz, olvasmánynak pedig fölér bármely jó
regénynyel. Nemcsak a kort, melyről ir s a jelentősebb szereplők
egyéniségét ismerjük meg belőle alaposan, de magát az írót is,
minden szeretetreméltó tulajdonságával. Ha valakinek, neki elég
tapasztalata, műveltsége, emberismerete, kedélye és izlése van
ahhoz, hogy gazdag és tartalmas multjából elmondja mindazt, amit
tanulságosnak, hasznosnak és becsesnek itél a jelen meg a jövő
számára.

Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk _Abonyi
Lajost_ (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki
egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak
gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza
regényeiben (_A mi nótáink_, _Magduska öröksége_), novelláiban
(_A fonó krónikája)_ s népszinműveiben (_Betyár kendője_,
_Panna_ _asszony leánya_, _Siroki románcz_) egyaránt. Tősgyökeres
magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a
nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte
kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.

A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű
elbeszélőnk is, _Baksay Sándor_, (szül. 1832.) a kinek
_Gyalogösvény_ és _Szederindák_ czímű novellás kötetei az ujabb
elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős
megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában
is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig
mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé
hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki
belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van
az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát
egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.

Csupa kedély és játsziság jellemzi _Balázs Sándor_ (1830–1887.)
elbeszélő múzsáját. Angol minták után indul, főkép Thackeray-t
kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi
novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban
sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az
élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek
mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket _Tükördarabok_, _Tarka
képek és Vig elbeszélések_ czímű köteteiben jóizű humorral és
sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó,
természetesen ömlő, vidám. _Égben_ czimmel írt egy jó
vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását
figurázza ki s műsoron van napjainkban is.

Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket
jóval túlszárnyalja _Vértessy Arnold_ (szül. 1836.), a ki már
évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta
néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani
valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi
torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben
leleményes, előadásában mindig czélratörő s talán éppen ezért
sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem
dolgozott hiába.

_Tolnay Lajos_ (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták
tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki
romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és
novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a
magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van
bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés
művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas
alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba
korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa.
De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a
mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok
iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye
fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly
gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi
kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. Lehet
tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem
szimpatikus.

Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve
_Győry Vilmos_. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő,
mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az
egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak
(_Frithjofmonda_, _Don Quijote_, _Svéd költőkből_ _stb._) s az
elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli
műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik
száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek
végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak
benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta
életének.

Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az
ugynevezett _humoristák_, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka
lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha
megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk _Frankenburg Adolf_
(1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak
csak igen szerény fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni,
hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi,
Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű
hetilapját, az _Életképeket_ kezdte szerkeszteni. Művei közül
legmaradandóbb becsüek _Emlékiratai_, az _Őszinte vallomásokkal_
és _Bécsi éleményeimmel_ kerekedve teljes egészszé s bőséges
adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.

Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik
legkitünőbb humoristája _Pákh Albert_ (1823–1867). Mindjárt
kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó
közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű
életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora
nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a
világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt
mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a
szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi
erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A
képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel verte meg, a
hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett
az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly
feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani.
Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett
irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar
viszonyokra alkalmazva a _tevé_-ből származtatta) más irányba
terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a
szerkesztői munka közt. Alapítója lett a _Vasárnapi Ujság_-nak,
ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak,
melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal
szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette
el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival
rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének.
_Humoros életképeit_, melyek egy nagy tehetség sokatigérő
kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két
kötetben. Ezek közül a _Fiatal óriás_, _Egy nap egy instruktor
életéből, a honszerelmesek_ stb. maig sem veszítették el humoruk
sokszinű zománczát.

A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt _Nagy
Ignácz_ (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival,
adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (_Magyar titkok_, _Menny és
pokol_, _Torzképek_, _Hajdan és most_, _Bors és paprika_,
_Tisztujítás_ stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy
népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb
s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a
sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi
fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a
ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos
munkát is végzett a magyar kultura érdekében.

Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének
különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott _Bernát
Gáspár_, (1810–1873.) az ugynevezett _Freskóképek és
Gazsiádák_ országszerte ismert bohém-írója. A túlzás,
torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a
hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga
sohasem nevetett s előadásának komolysága csak emelte a nevetséges
hatását. Egy-két kedves népdalával (_Az alföldön halászlegény
vagyok én_) sokáig fog élni a nép ajkán is.

Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű _Beőthy Lászlót_
is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában
úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és
szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges
fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a
társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó
pajtásúl fogadta mindenki. _Puncs_, _Laczikonyha_, _Cholera cseppek_
czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében.
Legharmonikusabb alkotása a _Comédia és tragédia_, de a _Puszták
fia_ és _Goldbach et Comp._ czímű regényei is rávallanak
sokfényű talentumára.

Végül _Lauka Gusztávot_ (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a
manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák
szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos,
mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz ebbeli dévajságai nagy
közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos
és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt.
Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és
furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és
komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval
több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete
hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető
szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk,
szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert
rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy
ma már _más_ nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet
koszorúját.

Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a
kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány,
sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt
költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt,
mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a
művészit.



VII AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Rekkenő augusztusi estén zsandárok érkeztek a csesztvei udvarházba
s a kis kastély urát, _Madách Imrét_ (1829–1864.) fiatal
felesége karjaiból s alvó gyermekei köréből a börtönbe
hurczolták. Az volt minden vétke, hogy az absolutizmus kegyetlen
napjaiban menedéket adott egy politikai üldözöttnek, a ki
különben meglehetősen visszaélt az iránta tanusított
vendégszeretettel, éppenséggel nem rejtegette magát, a számára
berendezett vadászlakból szertekalandozott a vidéken, mindenütt
feltünően viselkedve s csehvadászi minőségét erősen
kompromittálva. Mikor aztán neszét vette, hogy a hatóság nyomára
jött kilétének: egyszerűen odább állt. Azt se mondta,
befellegzett. Helyette hát elvitték a szállásadó gazdát,
Madáchot.

Nehéz évek következtek. Ez a nemes gondolkozású, mély kedélyű,
nagy ember falusi magányából, boldog családi köréből, könyvei,
tanulmányai és irásai közűl hirtelen a börtönbe lökve –
hihetetlennek tartotta, a mi vele történt. Közel állt a
megőrűléshez. Erős lelke azonban győzött a balvégzeten. A
félelmes víziók, melyek börtöne éjét bevillogták, egyuttal
világot vetettek egy nagy remekmű körvonalaira is. Halhatatlan
alkotásának, Az _Ember Tragédiájának_ első motivumai itt
születtek meg, itt forrongott s érlelődött meg az egész emberiség
sorsát felölelő hatalmas drámai költemény anyaga, melynek minden
kis részét, minden apró darabját nagy lelki megrázkódtatások
árán kellett megvásárolnia. A megpróbáltatások és szenvedések
keserves, de tanulságos előiskolája volt ez a börtön, mintha az
istenek áldozatul szemelték volna ki, hogy a saját boldogsága
romjaiból örök időkre szóló mesterművet alkosson a
művészetnek. Soha költő drágábban nem fizette meg azt a
dicsőséget, melyet teremtő lelkéből nemzetére sugárzott, mint
Madách.

A szeretett nő, az elhagyott kedves gyermekek, a csesztvei boldog
magány, százados fáival, meghitt szobáival, megannyi bűvös
álomkép gyanánt rajzanak keresztűl a rabköltő fantáziáján.
Édes és fájó illuziók, kétség és remény, balsejtelmek és
kényszerű megnyugvás váltakoznak gyors egymásutánban ama levelek
nyomán, melyeket felesége ír. Tetézi a nyomoruságot, hogy e
levelek túlnyomó része tele van keserűséggel és panaszszal,
mintha nem is Madách szenvedné a méltatlanabb sorsot, de sőt
fogsága volna a kizárólagos ok, hogy a magára maradt asszony
mostoha-helyzetben van s anyagi zavarok közt él. A birtok lefoglalva
s pénz nincs sehol. Pénz, pénz, mindig csak pénz kell az
asszonynak. Váltókért zaklatja, anyósára vádaskodik, becsmérli
az egész rokonságot, gyermekeinek a halált kivánja, fenyegetődzik
s végűl kinyilvánítja, hogy ily viszonyok között megbolondúl.

Mit érezhetett s mit szenvedhetett Madách, mikor ezeket a leveleket
olvasta! A vigasztalás bátorító hangjai helyett szemrehányás,
vád, fenyegetődzés. Egy ingadozó, tengelytelen lelkű asszonyt
látott maga előtt, a »haszontalan, de szép« Évát. Híven
őrzött, férfias illuziói közűl nem egy sorvadt el itt a börtön
levegőjén s mikor végre ütött a szabadulás órája: a költő
szivében több volt a félelem, az aggály, a kétség, a
tapasztalás, mint az öröm.

Az asszony nem sietett eléje, s a rég óhajtott, végre elérkezett
viszontlátásban nem volt istenáldás. Valami
boldogságot-pusztító, tilalmas dolog történt odahaza, melyről a
vidék már régebben suttogott. Mintha a csesztvei családi
paradicsomba kigyó lopódzott volna be: az emberek a magára maradt
asszony-hűséget birálgatták. Madách a börtönből a – pokolba
érkezett. Mikor bizonyossá lett a valóról s nagy szivére rázuhant
a legkegyetlenebb kiábrándulás: összecsomagoltatta az asszony
holmiját, befogatta legjobb két lovát s feleségét, mint valami
fölöslegessé vált podgyászt, fölpakkolta a kocsira. Még egy
jelenet következett. A hűtelen és megalázott teremtés heves
zokogásba tört ki s bocsánatért esengett. Madách egy pillanatra
összerázkódott, de aztán erélyes, parancsoló hangon kiáltott a
kocsisnak:

– Hajts!

Megtörtént. A szétdúlt édenben egyedűl maradt ez a szomorú
Ádám, ez a hazájáért szenvedett, családján eszményi szeretettel
csüngő, nagy szivű ember, lezajlott tragédiájának keserűségeit
hordozva lelkében. Egy dolog azonnal világos lett előtte: Csesztvén
többé nem maradhatott. Elmenekült anyjához, Alsó-Sztregovára. Ez
a mindig szeretett, fenkölt gondolkozású, szigorú, de jóságos
asszony volt az egyetlen lény, ki előtt szabadon föltárhatta szive
mély sebeit és fájdalmait. Vigasztalást pedig csak a muzsától
várhatott, – lelke csak úgy enyhülhetett meg, ha mind az az égő
tartalom, mi benne forrongott, egy nagy szenvedéseinek megfelelő nagy
műben nyer megváltást és megdicsőülést.

Évek teltek el erős lelki tusakodások, sötét borongások és komor
kontemplácziók között. A hahotázó és czinizmusig menő
fájdalmakat kényszerű rideg megnyugvás kezdte fölváltani, –
valami kiengesztelődés-féle, melynek azonban túlnyomó része
pesszimizmus maradt. Egyik legjobb barátjának, Szontagh Pálnak,
1857-ben, tehát négy év mulva a lesujtó családi katasztrófa
után, egy byroni hangú verses levelet írt, melyhez később, mintegy
magának beszélve, a következő megjegyzést fűzte: »Ujra
elolvastam a Pálnak töltött mérget. Mért nem tartám azt magamnak?
Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is. Az emberi természet
sohasem tagadja meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak
más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló
féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.«

Ebben a keserűségtől reszkető rövid reflexióban csillannak fel
először _Az Ember Tragédiájá_-nak határozottabb körvonalai. Itt
jelentkezik először szubjektivitásának általánosító
törekvése, – az a költő, a ki művész is akar lenni s a ki
büszkébb és önérzetesebb, hogysem magasabb hivatású fájdalmait
apró lirai darabokban tördelje szét. Egy nagy konczepczió kereteit
keresi, a történelemnek hatalmas és megrázó jelenetei lebegnek
lelki szemei előtt, a maga nemes fájdalmában, szomorú végzetében
az örök-ember vergődését szemléli, s csak igy támad reménye,
hogy mindazt méltó formában fejezheti ki, a mi évek óta forrong
és érlelődik lelkében: nem a maga szűkkörű, de a küzdő ember
örök tipusának világszinpadon játszódó s ujra meg ujra
ismétlődő tragédiáját.

Mindjobban megragadta a hatalmas eszme s szárnyakként röpítette,
vitte magával magasba, mélybe. A létező történelem eseményeiből
csak azokra szegezte tekintetét, melyek epokhális értékűek s az
emberi szellem fejlődésére, a szó bölcselmi értelmében,
átalakító hatással voltak, – saját szavai szerint: a
történelem főmomentumai. Ezeket drámai képekben egymás mellé
sorakoztatni akként, hogy minden részlet egy főgondolatot, egy
vezér-eszmét szolgáljon, – az ember szakadatlan bukását, –
íme, ez volt a sötét terv, melylyel műve megirásához fogott. A
nagy költemény határozottan pesszimisztikusnak készűlt. A
kegyetlen leczke, mit Madách az élettől kapott, kezdetben szinte
lehetetlenné tette, hogy a megtörtént s jövőben elképzelhető
eseményeket a filozófus nyugalmával nézegesse. Sebei sokkal jobban
sajogtak, hogysem ereje lett volna könnyű szerrel leküzdeni a
bizalmatlanságot, melylyel magányából az ember-oczeán nagy zaját
hallgatta. Játéknak, bábnak, eszköznek látta a teremtés urát,
– mely minden nemes törekvése daczára, hirhedett
szabadakaratával, lázas dicsszomjával, nagy álmaival előbb-utóbb
menthetetlenűl belebukik a sárba s csalódás, kiábrándulás,
kétségbeesés közt, szinte utálattal, löki félre küzdő
fegyverét. Mindegy: akárkinek nevezzük: Miltiadesnek, vagy
Dantonnak, Tankrédnek vagy Kepplernek. Az örök Ádám sivár
küzdelme ez.

Ha az eredetileg ennyire vigasztalannak tervezett költemény csakugyan
ilyenné alakult volna a kidolgozásban: hatása lehetne talán
megdöbbentőbb és megrázóbb, de semmi esetre sem oly költői és
fölemelő mint jelenlegi áttisztult formájában. Madách szíve a
munka édes gyönyörei közt megenyhült s a kiengesztelődés
forrása buzgott fel belőle. Nem termett haragra, gyűlöletre,
boszúra, – lénye, melynek alapvonása mindig a legnemesebb
emberszeretet volt, mind melegebb és melegebb részvéttel ölelte át
az emberiséget s a lassan-lassan visszatérő megnyugvás és hit
erejével szelidültek a zord képek, magasabb összhangba olvadt a
fő-eszme, átidomult az egész tragédia.

Igaz, hogy azért így is csak túlnyomólag pesszimisztikus maradt, de
hát, Arany szavaival: a művészet harmoniája nem mindig az
optimismusé is egyszersmind.

Madách jól ismerte mindazokat a drámai költeményeket, melyek a
világirodalomban jelentősebb alkotások s az emberiség nagy
problémáival foglalkoznak. Ismerte Goethe Faustját, Byron
Manfrédjét; de éppenséggel nem vette őket mintákul, sőt
alapeszméje, mint már a mondottakból is kitűnhetik, egészen más.
A birálókat, kik az összehasonlítás alkalmait ritkán szokták
elmulasztani, valószinűleg a forma tévesztette meg, midőn a magyar
irodalomba dicsőségesen bevonuló Ember Tragédiáját az említett
két drámai költeménynyel kezdték összemérni. Némely
külsőség, – mely itt nem nyomósabb mint pl. a klasszikus eposz
közönségessé vált figurája, az invokáczió. Az Ember
Tragédiája is mennyei prológgal kezdődik, mint Faust; a sátánnak,
Luczifernek, itt is bőséges szerep jut, mint amott Mephistofelesnek,
vagy Manfrédben a végzet szellemeinek, de azért valami erősebb
szellemi rokonságot nem igen fogunk köztük találni. Felfogás,
szerkezet, stil dolgában utánzat nélkül való, sajátos költői
alkotás ez, – nem másolt, de átszenvedett fájdalmak szülötte s
merész konczepcziójával mindig példa arra, hogy lehet formában
ujjáteremteni valamely már megelőzőleg kisugárzott gondolatot.
Madách nem azt az utat járja, melyen Goethe és Byron megtalálja a
maga remekeit, – inkább abban a légkörben szárnyal, melyben Hugo
Viktor a _Századok legendáit_ álmodja át. Lényegében közelebb
áll a franczia költőhöz mint a német és angol poétához. Ugyanaz
az eszmekör, de nem szétfolyó elbeszélő formában, hanem
takarékos drámai szerkezetben s nem csupán a megtörtént
eseményekből szűrve le a nagy tanulságokat, de az elképzelhető
jövendőkből is. Két lángelme csattogtatja szárnyait a
végtelenben. Felséges és fényes út mindkettőé. Mindkettőnek
hőse az emberiség. Az egyik költészetének és fantáziájának
álmaival ragyogja be romantikus történeteit, a másik szive
vérével irja meg – az ember tragédiáját.

Ez a jeleneteivel szétszóródni látszó, de egy erős központi
eszme által szervesen összekapcsolt költemény tizenöt drámai
képből áll. A három első szin mintegy előjátéka az eszmék e
nagy drámájának. Isten, dicsfényben trónolva, angyalainak
hódolatát fogadja. Az égi glóriában sötéten és daczosan áll a
tagadás szelleme, Luczifer, s részt követel a teremtés
munkájából. Az Ur megátkozza az éden két fáját – a tudás és
örök-élet fáit – s neki adja. Fösvényen mért osztályrész, de
Luczifernek elég egy talpalatnyi föld, hogy rontó munkáját
megkezdhesse a frissen alkotott világban. Sátáni erejével és
ravasz beszédével fölkelti a tapasztalatlan emberpár
kiváncsiságát s leveszi szemükről a boldog együgyüség
hályogát. Ádámot feszélyezni kezdi a korlátoltság és tudni
akar, Éva félti veszendő bájait, s az örök ifjuságot
szomjuhozza. Amazt az igazság, emezt a szépség lelkesíti. Két
vezéreszme – talán maga az eredendő bűn – mely kijelöli
sorsukat. Megizlelik a tudás tilalmas gyümölcsét és elvesztik az
édent. A paradicsom zavartalan gyönyöreiből a tüzkardos angyal
kiüldözi őket a küzdelmes élet sivatagába, gondok és
szenvedések közé. Elhagyták Istent s az is magukra hagyta őket. Az
elkövetett ballépést többé nem lehet jóvá tenni. Meg kell
vezekelni érte. Az ember nem szakadhat el a jótól anélkül, hogy a
gonosznak martalékáúl ne essék. Luczifer hatalmában vannak. Látni
akarják hát a jövőt, melyet nemöknek alkottak, látni mindenáron
az igazság és szépség diadalait.

Luczifer elaltatja őket s végig álmodtatja velök az emberiség
történelmét.

Sátáni világításba borított képek. Jelenetek, melyekben Ádám,
az örök ember, más és más alakokat váltogat, uj és uj
eszmékért száll küzdelembe, de küzdelmének értelme és
eredménye mindig egy marad: a bukás. Harcza nem egyéb, mint a
vágyaiban korlátlan s képességeiben tehetetlen ember lelkének
szomorú vergődése. Nemes, igaz, nagy lelkesedések, – nyomukban
sötét bűnök, elaljasodás, elteltség, kiábrándulás.

Ez a hős mindig fenkölt eszmék bajnoka, szánalmas végzete azonban
eszményi magasából szakadatlanul a porba buktatja. A legdicsőbb
elvek elhitványulnak kezében. Mellette, szintén kettős
természetével, az örök nő, a szerencsétlen, hiú Éva, kit a
végzet nem rózsalánczokkal fűz oldalához, de a gályarabok
békóival bilincsel hozzá. Együtt hurczolják sorsukat fényben,
árnyban, mindig a jobbat remélve s mindig áldozatúl esve a
gonoszabbnak. Angyal és démon váltogatják egymást a nőben is s
Madách művészetének becsületére válik, hogy a saját
tragédiájából csak néhány jellemző vonást használt fel
helyzetszerűleg, s keserű tapasztalatai daczára nem egyoldalú,
kirívó rajzban tűntette fel Évát, mint ahogy eredetileg akarta.
Nem csak felesége volt, a kit valaha szeretett s a kitől aztán
könnyelműségei miatt elfordúlt, de volt anyja is, a kit fenkölt
lényeért, magasztos erényeiért imádattal vett körűl. Éva
rajzában ez az utóbbi győzött. Mint az ember nemtője, fölemelő
géniusza, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője jár a küzdő
s folyton uj meg uj világot áhító Ádám oldalán s gyógyító
eszmeként vegyűl a nyughatatlan harczokba, melyeket ez a teremtő és
romboló lélek Luczifer karján haladva – végig álmodik.

Oh, ez a mindig erős és mindig gyönge Ádám, a ki önhitten indul
meg utján s azt hiszi, maga intézi sorsát, mikor végzete kergeti!

Végletek és következetlenségek közt lökődik előre. A
sátánilag berendezett szín, a díszítő szárnyfalak csak addig
kápráztatják, míg egy uj eszme élesebb sugaránál észre nem
veszi kopottas voltukat. Amiért ma lelkesedik, holnap megtagadja. Az
ördögi sugalmaknak minden tekintetben hálás médiuma. Csak alakja,
jelmeze változik, lényegében ugyanaz marad. A nagyot, a felségest,
az eszményit kergető örök-ember, akinek minden vágya a megnyugvás
s állandó refrainje mégis az, hogy »Vezess uj czélra, Luczifer!«

Szerepét mint Pharaó kezdi el, ki nagyra törekvő önérzettel
gúlákat építtet. Minden hatalom a kezében, minden dicsőség az
övé. A milljókarú lény, a tömeg, őt szolgálja; neki hódol az
egész világ. De a dicsőségével túltelt kényúr szívében mégis
űrt érez s midőn egy agyonkorbácsolt rabszolga trónja
zsámolyánál összerogy s haldokolva fölkiált: milliók egy miatt!
– mély megdöbbenés fogja el, belátja élete haszontalanságát s
szabad államot óhajt, melyben – éppen ellenkezőleg, – milliók
parancsolnak s az egyes hódol és engedelmeskedik. Megalakulnak hát a
hellén köztársaságok s Pharaóból Miltiadesz lesz. Az uj hős
híven és dicsőn szolgálja hazáját, de a rideg népuralom, a
sokfejű zsarnokság nem tűri meg a kiválót, a rendkívülit, ellene
támad, halálra itéli s kivégezteti. Más név alatt hát ugyanaz a
végzet! Bolond, a ki töri magát a mások boldogságáért! Éljünk
magunknak, keressük a kéjt, – egy percznyi üdv, bor és szerelem
többet érnek minden dicsőségnél!

A szin változik s föltárul a pogány élvek világa Rómában.
Ádám, mint Sergiolus, kéjenczek közt dőzsöli végig a napot, az
éjszakát. Előtte gladiatorok vére foly, ajkán ledér kéjhölgyek
csókja ég. Künn a városban dögvész pusztít s testvériségről,
jogról ábrándozó keresztényeket feszítenek föl. Jajuk behangzik
a szinre és Ádám lelke elborúl. Émelyíteni kezdi az »édességek
tengere« s valami keserűre vágy, a gyönyörök rózsáiból a
szenvedések töviseire, uj korra, mely uj eszmét ünnepel, a
testvériséget, az egyén felszabadulását; nemesebb világot áhít,
melynek virága a lovagerény lesz, költészete, az oltár oldalán, a
felmagasztalt női ideál. S ime, a következő színben a pogány
világ romjai fölött diadalt űl a kereszténység eszméje, – az
evangelium megteremti ezt az óhajtott uj, dicső kort. Csakhogy az
ember mindig ember marad s a legszentebb eszméket lassanként hitvány
előítéletekké aljasítja. Igy történik ezuttal is. Az égiek
felé emelkedés őrve alatt mind sűrűbben burjánzik fel a
vakbuzgóság, az élettől való rideg elzárkózás, a kasztrendszer,
az eretnekek üldözése, minden földi élvezet teljes megvetése. A
szív mennyei áhitata természetellenes és torz erények szülője
lesz, – a szent tanok, dölyfös és fanatikus papok kezében,
máglyagyujtogató eszközei ujabb romlásnak és pusztulásnak.
Ádám, ki ez idő szerint mint Tankréd szerepel, ujra kénytelen
bevallani, hogy »átkot talált« a tömeg hitvány felfogásában.
Beteljesűl, amit Luczifer gúnyos kegyetlenséggel mond neki:

  Minden, mi él és áldást hintve hat.
  Idővel meghal, szelleme kiszáll,
  A test túléli ronda dög gyanánt.

Ádám kifárad a hiábavaló küzdelemben. Mozogjon a világ, amint
akar! A következő színben Keppler alakját ölti magára, bevonúl
csöndes dolgozó szobájába s méri a csillagvilágok útját. A
föld nem érdekli többé, de a földi gondok kötve tartják. A
tudománynak akar élni s kénytelen a babonát szolgálni. Hiába
emeli tekintetét az égre, vissza kell fordulnia a hétköznapok
nyomorúságához. Horoskopot csinál, időt jósol, jövendöl,
meghamisítja és elárulja tudását, mert feleségének, a hiú
Évának, pénz, pénz, mindig csak pénz kell ruhára, cziczomára,
kendőzésre. Mily szánalmas szerep! mily áldatlan időpocsékolás!
Im, itt a kor, mely nem küzd semmiért s a társas rend megszokott
nyomát nem bántja senki, de ez a korlátoltság, ez a törpeség ép
oly ízetlen mint a milyen kétségbeejtő. Bort, famulus! Temessük
mámorba a világ gondjait! S Keppler magában iddogálva, megálmodja
– álom az álomban – a nagy franczia forradalmat, mely hadat izen
a hagyományoknak, előítéleteknek s minden avult lomnak a
szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Mint Danton küzdi
végig harczát egy hatalmas jelenetben, de Robespierre árulással
vádolja s a néptömeg a guillotine alá hurczolja. Fölocsúdik. A
nagy bűnök és nagy erények kora, melyre az erő nyomta bélyegét,
még egy pillanatig kápráztatja. Mámor teremtette, ébredés
foszlatta szét, – megint csak ott űl rideg dolgozó asztalánál s
még törpébbnek és tehetetlenebbnek érzi magát a törpék és
tehetetlenek korában.

El hát a penészes foliansokkal! Ki az örömtelen, poros szobafalak
közűl az élet szabad versenyébe! Ádám mint munkás vegyűl a
londoni vásár zajába. Ember emberre gázol, mindenki árul és vesz,
üzlet az egész világ, eladó minden, a versenyzők egymás
megrontására törnek, az élet önczél, a vagyon isten. Hiuság
vására! Kutyák harcza egy koncz felett. A nagy hű-hót a halál
hallgattatja el. Tarka-barka, színektől ragyogó kép, de erkölcsi
tartalmával sivár, vigasztalan. Más ideál vonja Ádámot uj kor
felé, melyben a szabad verseny nem szülője romlásnak, nyomornak, de
egy közös munkában megizmosodott, józan nemzedék maga intézi
sorsát és dolgait. Ezt a kort tárja föl a jövő
phalanstère-rendszere. Ez már annyira anyagi és lelketlen, hogy
maguk az emberek is gépekké válnak s minden egyéni akarat fölolvad
az állam egyenlősítő kohójában. Név se létezik többé, csak
szám. Plató, a 400-ik szám, marhát őriz, Michel-Angelo, a 72-ik
szám, széklábakat farag. Nincs család, nincs szerelem, nincsenek
álmok és virágok. Iszonyúan rideg, lelketölő, rémes társadalom
ez s Ádám teljesen megutálva az anyagi világot, fölvágy a
szellemi lét magasába. Luczifer viszi magával fel az űrbe. De
földi embernek itt nincs mit keresnie. Elalél, megdermed s a föld
szellemének visszahívó szózatára uj küzdelmekre vágy. Hiszen az
élet czélja voltaképen nem is lehet más mint a küzdés maga.

Am a földön többé nincs mért küzdeni. Végtelen hólepel borít
el mindent. Az egyenlítő alatt van csupán egy keskeny lakható öv s
azon is már csak eszkimók tengenek, akiknek legfőbb vágyuk, hogy
kevesebb legyen az ember s több a fóka. Az aggastyánná rokkant
Ádám összeborzong, megelégli a látottakat, átérti küzdelmei
haszontalanságát s a szörnyű álomlátásokból megtört szívvel
– fölébred.

Ujra a történetelőtti idők küszöbén áll, lelkében végtelen
fájdalommal és daczczal. Csak tőle függ, hogy megsemmisítse
magában az egész emberiséget. Egy sziklacsúcsról a mélybe
készűl ugrani, de e pillanatban melléje lép Éva s tudatja vele,
hogy anyának érzi magát. Ádám térdre rogy az Úr előtt, ki
ismét kegyelmébe fogadja s fölemelő, vigasztaló szózatával erőt
és bizalmat keltve benne, nagy munkájának utjára igazítja. »Csak
az a vég! csak azt tudnám feledni!« sóhajt fel még egyszer Ádám.
»Mondottam, ember, küzdj és bízva bizzál!« hangzik a magasból
Isten válasza.

Ime, ez ennek a remekműnek, a gondolatok e nagy drámájának a
vázlatos meséje, melyből különben eszmei tartalma is jól
kiérezhető. A tragédia, mely az ember örökös bukását láttatja,
Luczifer vereségével végződik. Az álomban megfutott
világtörténeti pálya, az egymásra következő végletek
gyűrűzete lényegében mégis csak az emberi nem fokozatos
haladásának nagy rajza, mert az elavult, régi eszme megbuktatója
mindig egy uj, nagy eszme. Igaz, hogy ez a rajz kérdőjellel
végződik s a rettentő álomképek hatása alatt nemcsak Ádám, de
az olvasó kedélyében is marad a kételynek és bizalmatlanságnak
némi árnya, – ám a jövő nem a tudomány hatalmában, sem a
képzelődés föltevéseiben, hanem Isten kezében van.

Ő tudja csak, mi czélja a teremtés urával, a küzdő emberiséggel,
mely a jó és rossz, az igazság és gazság harczaiban edződve és
csüggedezve mégis folyton előre tör, ujabb és ujabb ideálok
felé, az eszmék rejtelmes utvesztőiben.

Madách álma nem egyéb, csak egy ragyogó szilánk amaz égi
titokzatokból, s bölcselete csupán költészete azoknak, mikről a
multak révén már van némi sejtelmünk, de a jövendőkre nézve
még nincsen, s talán sohasem is lesz, kellő fogalmunk…



VIII A JELMEZES DRÁMA

Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami
nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti
csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül
uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak,
túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a
drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a
közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó
helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi
csekély magasabban járó költészettel.

Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s
alakjai és motivumai lassanként kezdtek kopottakká válni, mint
ahogy lassanként elkopik minden a világon.

De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk
tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi
világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb,
rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A
sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe
kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel
kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a
daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.

E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált
ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges
kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: _Szigeti József_ (szül.
1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói
gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem
kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon
maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen
volt a színpadon, olyannak ismerjük színműveiből is. Az élet
könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és
lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés
embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát
szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig
versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint
amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű
rajzolója. Népszínművei _A vén bakkancsos és fia a huszár_ meg a
_Csizmadia mint kisértet_ sokáig tartották magukat színen, de
egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és
bensősége jóízű vigjátékaiban – _Becsületszó_, _Falusiak_
– érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház
pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós
tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó
nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a
darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek
annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök
századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, szinte
üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának
legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk,
kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap
meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg
társadalom immár hallgatag világából.

Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott
jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik _Dobsa
Lajos_ (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan,
különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét
haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva
szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett.
Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb
íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb
utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme
előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a
történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar
küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé
tisztelegni ment. A magyar szabadságharcz hirére haza sietett. Mint
hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek
leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését
_Márczius 15-ike_ czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak
az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú
munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet
hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő
komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl _IV. László_,
_Egy nő, kinek elvei vannak_ s a _Vigjáték-tárgy_ a kiválóbbak
és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút
is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai
közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak
mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott,
visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt
meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak
pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny
veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye
daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége,
leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e
tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban
tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket,
okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.

A másik népszerű drámaíró, _Kövér Lajos_, (1825–1863.)
jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban
honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat
után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját.
Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken
és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki.
Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni.
Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a
színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a
kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát
is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges
életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden.
Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként
nyoma veszett mindennek, a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét
érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy
szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.

A realis élet e rideg elhatárolása, az uralkodó végletnek ez a
kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei
bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem
lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az
átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos
valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék.
Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába
akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk
hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk
fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad.
Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi
hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek
a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a
kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem
üdülés a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk,
fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.

Körülbelül így történt ezuttal is.

A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet
merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó
költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely
nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és
lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik
nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben.
Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon,
vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s
lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és
lélekszorongató realizmusa ellen.

Ennek a kivánatos visszahatásnak a kezdeményezője, _Rákosi Jenő_
(szül. 1842.), közvetlenűl a kiegyezés előtti évben, 1866-ban
lépett fel. Akaraterős, energikus, komoly gondolkozású ifjú volt.
Mögötte küzdelmes évek, gondok és sanyaruság. Elszegényedett
szüleinek kilencz gyermek számára kellett a mindennapi kenyeret
beszerezni. Érett elméje korán felfogta a szomorú helyzetet s
könnyíteni akarván a szülői terheken, elhagyta otthonát. Bátran
és elszántan nézett a fenyegető sorsharag szemébe s megkezdte a
harczot ellene. Vándorútra kelt, mint a mesék tévelygő gyermeke, s
valami homályosan elképzelt czél után törekedett. Olyan fény
vonta, melyet egyelőre nem látott, csak sejtett. Az idegen kenyeret
hétköznapi munkával kereste és sokszor talán könnyeivel sózta
meg, de azért álmainak fátyolára ünnepnapok rajzolódtak. Edzett
lelke volt a gondok elviselésére s kedélyének elég ereje és
hatalma, hogy azokat megszépítse. Égi adományokkal járt a földi
nyomoruságok közt, ismeretlenül a zavaros tömegben, mint valami
mesebeli bujdosó királyfi, akiről végül kitudódik, hogy tenger
kincse s pompás birodalma van.

Valóban, a mi ezután következett, az már nem volt mese, bár a
mesék öregapjáról, _Aesopus_-ról szólt. Ennek a romantikus,
szárnyaló s édes dikcziótól áradó darabnak a szinrehozatala
drámairodalmunk ünnepnapjai közé tartozik. Mennyei mannaként
hullott a színházlátogató közönség kiszikkadt kedélyére. S
nekem úgy rémlik, jóval több volt mint pusztán hatásos darab.
Színszerűségének kecses könnyedsége mögött ott ragyogott a
költői tartalom gazdag ornamentikája. Sokban elütött az eddigi
színművektől, jóformán hadat izent a megelőző iránynak. A
költészet tündérvilágának egészen uj utjait nyitotta meg s a
fásulni kezdő kedélyekből a lelkesedés egészen friss forrásait
buzogtatta. A rabszolgavásárból Xanthus portájába kerűlt dadogó
és szűkszavú Aesopusban mintha maga a fiatal szerző lappangott
volna, átélt küzdelmeinek emlékével, de egyuttal azzal a merész
elhatározással s művészetének erős tudatával, hogy meg fogja
hódítani a dicsőséget.

  Nyelvet, Apolló! nyelvet – nyelvet! Ah,
  Üdvözlégy szent Olymp lakója – oh –
  Karon ragadlak, mert félek, elszállsz,
  Félek, lehelletem elárul és
  Szárnyul pártolva hozzád –
  Ellebbensz, a miként jövél, – oh hagyd,
  Hagyd fognom kezedet, hagyd látnom arczod,
  Honnan Auróra mosolyát lopá,
  Hagyd részegűlni szemeden szemem
  S engedd magasztalnom szépségedet…

Nem úgy hangzik ez, mintha Aesopusban a költő beszélne valami égi
jelenéshez, – a dicsőségszomjas ifjú a költészet
istenasszonyához, kit képzelete lebűvöl a földre s akihez első,
édes vallomása zendűl túláradón és szerelmesen?…

A rontó bűbájnak vége van. Aesop, a szép Erota láttára, mintha
villám találná, összerázkodik, idegzetén vihar czikáz keresztül
s »boldogságának első hirnökéűl« megjelen ajkán a »hangzatos
beszéd«. Többé nem dadog, nem hebeg. Szabadon, igézetesen foly
ajkairól a szó diadalmas árja, megannyi zengő hullám, mely
virágokat sodor habjain. Gondolatai, érzései a költői allegória
és mese szines mezét öltik magukra, – csapongók, szellemesek,
olvadékonyak és szívhez szólók. Emelkedettebb stíl melege hatja
át őket, dúsabb és pompázóbb élet tüze lüktet bennök s ez a
mesés poézis csakhamar felűlkerekedve a régi formákon,
győzelmesen vonul fel a szinpadra. Az ismeretlen nevelő, a hajdani
gazdasági írnok, Rákosi Jenő egyszerre ünnepelt, híres ember lett
s nem kisebb férfi mint b. Kemény Zsigmond vette pártfogásába.
Meghivta lapjához, a Pesti Naplóhoz. És itt nyomban kiderűlt, hogy
Rákosi nemcsak a jámbusokhoz ért, de a politika nagy mozgalmaihoz is
elég éles szeme van s ha kell, hát kitünő publiczista és
hirlapíró. A bécsi rovat élénk tollú vezetője fokról-fokra
emelkedett s végigharczolva a kiegyezés roppant vitáit, később
_Reform_ czimmel külön lapot indított. Az uj Magyarország
legtehetségesebb írói gárdája csoportosult köréje s ettől a
pillanattól kezdve aranynyá vált, amihez hozzá nyult. Tenyerén
hordozta a szerencse, – nyomában járt a siker, de boldogulásának
s emelkedésének igazi rugója tettekhez szokott akaraterejében s
gyakorlati eszének komoly és józan munkásságában rejlett.
Felvirágoztatta a keletkező uj népszínházat s későbbi lapjával,
a _Budapesti Hirlap_-pal óriási, eddig hallatlan lendületet adott a
magyar hirlapirodalomnak.

Nemcsak a költészetben, de a praktikus életben is jobban szerette a
töretlen mint a járt utakat. A küzdelem csak fokozta erejét, az
akadályok csak kitartóbbá tették. Az álmokat is csak úgy találta
igazán kedveseknek, ha valóra válthatta őket. Aesopuson kívül
még számos színművet írt, melyek közűl kiválóbbak _Régi dal
régi gyűlölségről_, _Ötödik László_, _Krakkói barátok_,
_Szerelem iskolája_, _Két királyné_, _Endre és Johanna_ stb., de
első darabja sikerének fényét egyikkel sem tudta elhomályosítani.
Az volt az ő legszebb álma, gazdag romantikájának legragyogóbb
virága. A kik ez irányban követték, _Éjszaki Károly_, _Dóczi
Lajos_, _Toldy István_ s részben _Csiky Gergely_, működésükkel
már a kiegyezés utáni kor irodalomtörténetéhez tartoznak s bár
siker dolgában versenyeznek vele, voltaképpen mégis csak folytatói
annak, mit ő merész lélekkel megkezdett.



IX KOMOLY MÚZSÁK

Ennek a rendkívül termékeny korszaknak megvolt az az átható ereje,
hogy a szépirodalmon kívül, melyet gyümölcsözővé tett,
virágzásba borította a tudományok némely ágát is. Megkezdődött
a nemzeti törekvéseknek, az eszmék vegyi bomlásának az a nagy
forrongása, melyből egy uj, munkásabb Magyarországnak kellett
előállania. A szépirodalom terén lángelmék vezettek, tehetség
tehetség nyomába lépett, szinte torlódás támadt, – mig más
részről a komoly múzsák szolgálatába csak egyesek szegődtek s
inkább a jövendők számára egyengették az utat, mintsem
jelenüktől várták a babérokat. De szellemi pezsgés, tanultság,
akarat dolgában immár nem volt hiány. A megujhodott és
kipallérozott nyelv teljesen alkalmasnak bizonyult a tudományok
mívelésére s vezérférfiaink egy részében megvillant az eszme:
lerakni végre az alapokat az önálló magyar tudományosság
számára is.

Mindez majdnem természetszerű eredménye volt a megelőző nagy
szépirodalmi fellendülésnek, ahogy virágzás előzi meg a
gyümölcsöt érlelő nyarat. Voltaképpen a szellemi fejlődésnek
ilyen képe lebegett Széchenyi előtt, midőn az akadémiát
alapította s ilyen az akadémia előtt is, midőn működését
megkezdte.

Az akadémia vezérférfiai közűl azonban talán senkit sem hatott
át a magyar tudományosság iránti lelkesedés annyira, mint egy
német származású, temperamentumos kis embert, a tudós társaság
titoknokát, _Toldy Ferencz_-et. (1805–1875.) Családi nevén
Schedelnek hítták. Orvosnak készűlt, de Kazinczyék, később az
Auróra-kör lelkes írói gárdája, melynek előkelő tagjaival
baráti viszonyban állt, még idejekorán elhatározó befolyást
gyakoroltak rá s teljes vonzalmát az irodalom felé irányították.
Nagy készültségével, erős akaratával s rendkívüli
munkabirásával egyike lett a küzdő magyarság legbátrabb
harczosainak s a nemzeti eszme leglelkesebb híveinek. Mozgékony,
agitáló természet, heves és polemikus, – a mások véleményével
szemben nem igen türelmes, de annál határozottabb bajnoka
Kazinczyék nyelvujításának s magának a mesternek és
izlésnemesítő, nemzeti műveltséget hirdető irányának
föltétlen követője. Jóformán egyenes szellemi utódja, a kit csak
kora sodor egy lépéssel előbbre, midőn az Auróra-kör lobogója
alá szegődik. Irodalmi pályafutását műbirálatokkal, kritikai
dolgozatokkal kezdi meg s mind jobban-jobban belemélyed
tanulmányaiba, melyek egy-egy jelentősebb írónk munkásságát
ölelik fel teljes részletességgel s arczképét rajzolják meg
hiteles adatok világítása mellett. Semmi sem kerüli el figyelmét,
– szerkeszt, gyűjt, kutat, buvárkodik szakadatlanul, éjet-napot
összetesz, hogy a multak együvé halmozott irodalomtörténeti
anyagából valami rendszeres egészet alkothasson. Bátorító és
lelkesítő tanulságot akar felmutatni nemzetének. A régi korszakok
elfeledett romjai közűl összeszed minden használható követ s
emberfeletti erővel és kitartással hozzá fog egy merészen gondolt,
nagyszabású emlékmű fölépítéséhez: megteremti a _magyar
nemzeti irodalomtörténetet_.

Ezen a téren nemcsak uttörő, de alkotó. Évek hosszú során át
gyűjtött s rendezett anyagából isten segítségével s a maga
vasszorgalmával megépítette azt, amit akart. Végre-valahára
láttuk a művet, mely szellemi fejlődésünk nagy történetét volt
hivatva föltárni. Itt volt minden, amit a viharos századok
folyamában magyar elme gondolt és teremtett. A lomból kiásva, a
penészből kihámozva, az avatagból tovább ható életre keltve.
Huszonöt éven keresztűl magyarázta, jóformán egyedül,
nyelvemlékeinket s adta ki codexeinket, legendáinkat, meséinket
stb., hogy kellő alapokat vethessen a még csak terveiben létező
irodalmi pantheonnak. Eltemetett, soha számba nem vett érdemek iránt
senkinek sem volt több kegyelete mint neki. Behorpadt, ismeretlen
sírokat koszoruzott föl a hála és elismerés pálmájával s boldog
mosolylyal osztogatta a halhatatlanság babérait. Árnyak jártak
körülötte, kiknek beszédét ő jól értette s meg tudta értetni
másokkal is. A mi egykori hevüléseink és törekvéseink sírból
felhangzó beszéde volt az. Nem éltünk lomhán, nem éltünk hiába.
Tettünk mi is, amennyit lehetett.

A magyar szellem energiája és munkája is hozzájárult az
általános haladás diadalaihoz. Nincs okunk szégyenkezni a
multakért, annál kevésbbé a jelenért. Eddig csak a politikai élet
tusáiról hallottunk, – ime itt van belső küzdelmeink érdekes és
tanulságos rajza is. Egy irodalomtörténet, mely a vérbe borúlt
századok csöndes dolgozó szobáiba enged bepillantani s a létért
való szellemi küzdelem nemes erőfeszítéseit világítja meg.
Talán nem mindig az igazságnak megfelelő hűséggel, sokszor
tévedés, még gyakrabban elfogúltság kiséretében, de állandóan
azzal a hazafias czélzattal, hogy számot tevő nemzet vagyunk a
művelt népek sorában s a barbárság könnyelmű vádjaira minden
írónk élő tiltakozás, nyilt czáfolat.

Toldy Ferencznek, a kiváló tudósnak, ebbeli érdeme elévűlhetetlen
s egyuttal a legszebb, legmaradandóbb emlék, mit magának
alkothatott. Ugyanazzal a kegyelettel, melylyel ő viseltetett nemzete
szellemi munkásai iránt, koszorúzta meg a nemzet is az ő áldásos
működését s véste fel nevét a nemzeti hála pantheonjának
márványába.

Soktartalmú, széles ismeretkörű s minden tekintetben aesthetikus
írónk _Greguss Ágost_ is (1825–1882.) jelentékenyen hozzájárult
a magyar tudományos irodalom emeléséhez, különösen az
essay-irodalom nemesebb formáinak kifejtéséhez. Erős kritikai elme,
finom bonczoló tehetség, emellett költői hajlamú ember, sőt
néhány mélyérzelmű lírai darabjában s verses meséjében igazi
költő. Nagy műgonddal dolgozó munkása annak a kicsiny, de lelkes
körnek, mely a magyar tudományosság megteremtését tűzte ki
törekvései czéljául. A németektől alaposságot és
lelkiismeretességet tanult, a francziáktól ízlést. Egyike azoknak
a ritka tudósainknak, kik a tudomány nyelvét éppenséggel nem
tartják valami kizárólagos abrakadabrának, de szeretik az
eszméiket érthetően, szabatosan, világosan és kellemesen
kifejezni. Nagy tudásával igazi szeretet párosul: gyönyörködtetni
és tanítani másokat. Ebbeli dolgozatai – különösen _a
balladáról_ szóló könyve, továbbá _Tanulmányai_-nak két
kötete s a _Shakspere pályája_ czimű akadémiai koszorút nyert
munkája – mintaszerűek. A filozófia, széptan, társadalmi
tudományok s irodalomtörténet köréből vett tárgyai szinte
átmelegűlnek és meglelkesednek élénk, szines és világos
előadásában. Oktat és élvezetet szerez. A magyar aesthetikai
irodalomnak egyik legérdemesebb, alapvető munkása, ki a szépet
csakugyan a szépért szolgálta teljes életében.

Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a széptudományok
mívelése mellett, ezekkel mintegy karöltve a történeti irodalom is
erősebb fejlődésnek indult. Ennek a hagyományaira, multjára,
jogaira, ősi alkotmányára annyira féltékeny nemzetnek most, midőn
válságból ujabb válságba lépett, nagyobb szüksége volt, mint
valaha a történeti eseményekből leszűrt igazságokra és
tanulságokra. A század első tizedeiben költészetté lett maga a
történelem is. Horvát István, ez a soktűzű és szédítő
előadású történetíró csakúgy lelkesített szines rajzolataival
és merész feltevéseivel, mint akár Vörösmarty a maga
Zalánjával. De ezen a téren immár kevésbbé volt szükségünk a
fantazia kicsapongásaira, mint az _egészséges önismeretre_. Ezt
pedig csak a kritikai módszer segítségével szerezhettük meg.
Széchenyi föllépése után nem sok értelme lett volna a nemzeti
gyengék takargatásának, sem a hizelgő áltatásnak, melylyel
korábban szívesen honoráltuk a buskodó és tétlenkedő
hazafiságot.

Tanulság kellett, okulás az átéltek és tapasztaltak árán.

A fejlettebb nyelv, a míveltebb izlés, a szélesedő szellemi
látkör s a mind sűrűbb társadalmi, politikai és irodalmi
érintkezés meghozta ezen a téren is az üdvösebb fordulatot. A
történeti kutatás iránya komolyabb lett, a módszer határozottan
javult. A régi iskola hívei jóformán a minden szigorúbb kritika
nélküli anyaggyűjtésre szorítkoztak, mint pl. _Fejér György_,
(1766–1851.) a kinek roppant munkája, a negyven vaskos kötetre
terjedő _Codex diplomaticus_ tudományos életünknek egy külön
oklevéltárát tartalmazza.[5] Az ujabb módszer követői azonban az
anyag nemesebb formákba öntött földolgozására vetették a
fősulyt.

Ezek közűl az elsők sorában kell felemlítenünk _Jászay Pált_
(1809–1852.) és _gr. Teleki Józsefet_ (1790–1855.). Amaz hosszas
búvárkodás után két nagyobb szabású munkához fogott, melyeknek,
fájdalom, mindegyike töredék maradt, de így, csonka voltukban is,
alapvető, becses művek, valódi hivatás fényes termékei. A nemzeti
hanyatlás tulajdonképeni okait minden magyar történetíró a
szerencsétlen mohácsi veszedelemben kereste s találta meg.
Általános volt a meggyőződés, hogy azóta korhadunk és
pusztulunk. Abból a korból kellett hát levonni a legkomolyabb és
leghasznosabb tanulságokat. Ezt akarta megcselekedni Jászay Pál,
midőn még a forradalom előtt, 1844-ben, kiadta _A magyar nemzet
napjai a mohácsi vész után_ czímű munkájának első s egyetlen
kötetét. Meg akarta rajzolni azt a kort híven, teljesen, a
legapróbb jellemző vonásokig, de a nagyméretű terv kivitele
fölülmulta erejét. Csak öt hónap történetét irhatta meg. Ezt
azonban oly gondosan és szépen, annyi színnel és erővel, hogy
szinte magunk előtt látjuk a régi dúltság megrázó jeleneteit s
úgy olvashatjuk könyvét, mint valamely szomorúan regényes
történetet, melynek mégis mindenben igazság az alapja. E zavaros
és lázas képek rajza mellett ő maga sem nyugodt, – előadásában
sok az idegesség, helylyel-közzel a szónokiasság, mely hatásra
törekszik, de mindezek a tulajdonságok csak rokonszenvesebbé teszik
írói egyéniségét. Ezzel s a szintén töredékűl maradt másik
művével _(A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az arany
bulláig)_ uj irányokat jelöl meg. A történetirás kilép a
krónikák szűk köréből, megszűnik közönséges följegyzések
lajstroma lenni s lesz belőle, a mi voltaképeni hivatása: a gyarló
ember számára az _élet mestere_.

Gr. Teleki József, az akadémia egykori tudós elnöke, élete java
részét szintén egy nagy történelmi munka megirására fordította.
Harmincz évi előtanulmány és búvárkodás után kezdett a
_Hunyadiak korá_-nak kimerítő, részletes feldolgozásához.
Tizenkét kötetre tervezte, méltó emlékeűl a nagy nemzeti
hősöknek, kiknek szobruk nem volt a hazában. A roppant
monográfiából hat év alatt (1852–1857.) kilencz kötet jelent
meg. A széles alapokra épűlő korrajz tüzetesen beszámol minden
adattal, minden apró törmelékkel, melyet az író, hatalmas
hőseinek megmintázására, összehordott s ebben a tekintetben
készlete gazdagságát és bőségét nem lehet eléggé bámulnunk.
Alaposság, igazságszeretet, hazafias felfogás dolgában minden
tiszteletünkre érdemes munka. Talán terjedelmesebb, mint kellene,
stilje is túlterhelt és hosszú mondatokban ömlő, de jellemrajzai
hívek s a korviszonyok rajza erős és éles elmére vall. A lelkes
grófot halála megakadályozta műve befejezésében. Mint a
tudósokkal gyakran megtörténik: kissé elszámította az életet.
Annyi szeretettel s gyönyörrel mélyedt el ama diadalmas kor
tanulmányozásába, – oly lelkiismeretes gonddal kutatta át a
forrásmunkák és oklevelek rengetegét, hogy akközben egy jó darab
élet szállt el fölötte s a fáradhatatlan kutató elől elrabolta a
feldolgozó szükséges éveit. De végzett munkája csonkán is teljes
dicsőségét hirdeti.

A történelmi tudományok gyors fellendüléséhez nagyban
hozzájárultak az átalakulás korának erős politikai mozgalmai, a
forradalom eredménytelensége s a kiegyezés előtti időszak
válságai. Az aggódó hazafiság hivő lélekkel ragadta meg a
történelmi jogok s hagyományok mentő horgonyát. Fényes
tehetségek léptek a kidőltek nyomába s mind többen és többen
foglalkoztak a multtal a – jövő érdekében. Bátorítóan,
sokoldalulag és eredményesen.

Ezek között kiváló hely illeti meg a forradalmi kormány
kultuszminiszterét, a szabadságharcz után külföldre menekült
_Horváth Mihályt_ (1809–1878.), a ki számüzetése éveit Belgium
és Svájcz szabad levegőjén is elnyomott nemzete vigasztalására
és oktatására fordította. A történetírás terén nem volt
ujoncz, sem műkedvelő. Becses és formás tanulmányaival már
ifjukorában akadémiai koszorukat nyert s még a forradalom előtt
megirta a _Magyarok Történetét_ négy kötetben, mely későbbi
átdolgozásában nyolcz kötetre bővűlt. Külföldi tartózkodása
alatt pedig két hatalmas munkát fejezett be, melyek mintegy
kiegészítői előbbi nagy művének. A _Huszonöt év Magyarország
történetéből_ (1823–1848.) Széchenyi korát öleli fel teljes
részletességében, a _Függetlenségi harcz története_ pedig a
forradalom rajzát adja három vaskos kötetben. Mindkét mű Genfben
jelent meg először s a hatvanas évek legkapósabb olvasmánya volt.
Az ifjabb nemzedék úgy forgatta, mint a bibliát: áhitattal és
okulással. Horváth Mihály könyveiben hazája teljes, kimerítő
történelme állt előtte s a legujabb kor átalakulásának hű képe
– világosan és érthetően. A mi a közvetlen multban történt –
a nagy válságot – mint szükségest, mint kikerülhetetlent
magyarázta s nem a krónikás história modorában, de a
történetirás nemesebb formáiban s művészetével. A száraz
adatokat lélek melegíti át, az események szines és könnyed
elbeszélés árján haladnak tova. Tények sorakoznak egymás mellé,
de oki összefüggésben s a részeket, eredményeket szervesen
összekapcsoló lánczolatban. Nem filozófiája a történeteknek, de
egy igazságért lángoló lélek revelacziója. Hű beszámolás
mindarról, a mi a magyar faj életrevalóságát, gyarlóságait s
erejét láttatja. Szókimondó, bátor előadása nagy és tanulságos
korszakoknak, nemzeti erényeknek és bűnöknek. Látköre széles.
Mindent számba vesz, a mi mozgató rugója az eseményeknek. Nem marad
meg pusztán a politikai mozzanatoknál, de kiterjeszti figyelmét
valamennyi kulturtényezőre s egységes képben mutatja fel e sok
viszontagságon keresztűlment, folyton küzdő nemzet hősies
történetét. A tér, melyet átbuvárol s kutató, munkás
szellemével bejár, roppant kiterjedésű. Monografiái egy részét a
_Kisebb Munkák_ foglalják össze négy vaskos kötetben, más
részök önálló kiadásokban jelent meg, mint _Zrinyi Ilona_, _A
kereszténység megalapítása Magyarországon_ stb. Olyan tudós volt
ő, a ki élete utolsó perczéig kötelezettségeket érez nemzetével
szemben s legjobb tudásával és tehetségeivel fizeti tartozásait.
Nagy érdeme s népszerűségének egyik titka is, hogy alaposságával
és pártatlan felfogásával az előadásbeli kellem párosul. Az
élet számára dolgozott s nemes munkásságával nemzedékek lelkét
termékenyítette meg.

Méltó társa, sőt sok tekintetben tartalmasabb, messze kihatóbb
működésű tudós _Szalay László_ (1813–1864.). Komoly
ifjúságának minden hevűlését, munkás férfikorának minden
erejét a nemzeti kultura szolgálatában lobogtatja. Egyike azoknak az
akaraterős, jellemszilárd államférfiaknak, kikre a legválságosabb
körülmények közt is bizalommal lehet föltekinteni, mert nyilván
látható, hogy életök minden napját a közügyeknek áldozzák.
Alig vannak magán-örömeik, de annál több a gondjuk és
érzékenységük a közdolgok iránt s hű osztályosai nemzetük
minden aggodalmának és szenvedésének. Pályafutásuk nem zajos, de
férfias, nyilt és áldásos. Irodalmi működését verses
kisérletekkel _(Bimbók)_ kezdte meg, de a költészettől csakhamar
átpártolt a jogi s történelmi tudományokhoz s ezen a téren aratta
a babérokat. Politikai hitvallására nézve a centralistákhoz
tartozott s Eötvössel, Treforttal, Csengeryvel föltétlen híve volt
a népképviseleti rendszernek. _Államférfiak és szónokok_ czimű
köteteiben is azoknak a külfödi jeleseknek élet- és jellemrajzát
írta meg, kik az új korban legtöbbet tettek a parlamenti
kormányrendszer kifejlesztésére. Mint publicista is ezt az eszmét
szolgálta a Pesti Hirlapba írt jeles czikkeivel. Általában az volt
a törekvése, hogy hazánk jogviszonyait összhangba hozza a
nyugateurópai elvekkel. A forradalom egyelőre meggátolta a kivitel
munkáját s az absolutizmus visszalökte a nemzetet ebbeli
törekvésében. A küzdők szétszóródtak a világban. Szalay is
Svájczba menekűlt s Mariusként borongott a multak romjain. De nem
csüggedt el, nem esett kétségbe. Munkához kezdett ujra s lelke még
lángolóbban ölelte át férfikora nemes eszményeit. Jól érezte,
hogy mint történetíró, most, e válságos időkben áll a
legkomolyabb feladatok előtt s ha valaha, most kell igazán az
igazságot szolgálnia. Belemélyedt a multak tanulmányozásába s
éles, bonczoló, rideg elmével kutatta át a történtek
szövedékeit. Nem akarta sem magát, sem nemzetét áltatni, – nem
akarta sem szépíteni, sem kiszinezni a dolgokat, de tanulságossá
akart tenni mindent, amiből tanulság volt levonható. Megirta
_Magyarország történetét_ azzal a czélzattal, hogy úgy mond el
mindent, ahogyan történt, de a tények aztán beszéljenek magukért.
A történelem lelkiismeretét akarta megszólaltatni, híven és
őszintén. Felmutatta e nemzetet _nagyobb_ válságok hosszú
sorában, a hanyatlás, vergődés, pusztulás sötét bizonyosságai
közt s fenmaradása csodáján ragyogtatta át azt a hitet, hogy ha a
multban _ily_ válságokat kibirtunk, isten segítségével s a magunk
emberségéből megbirkózunk a fenyegető végzettel ezután is. Ezen
a komoly erkölcsi alapon épűlt fel az ő nagy történelme, mely,
fájdalom, csak 1706-ig foly a megjelent hat kötetben, de
vezéreszméjét tisztán érezteti mindenütt s alkotmányunk
fejlődésének részletes rajzában a nemzeti életrevalóság
erőforrásait mutatja fel. Szalay ezt a művét okulásul s jövendő
feladatok megoldása czéljából a magyar ifjúságnak szánta, de
gyönyörűséges s hasznos olvasmánya lett az az egész nemzetnek,
öregeknek, fiataloknak egyaránt, mert hittel sugarazta be a hazafiak
lelkét akkor, mikor legjobbjaink is csüggedeztek s hitöket
veszítették a jövőben.

Ebben az időszakban már a történeti essay fejlettebb formáival is
mind sűrűbben találkozunk. _Salamon Ferencz_ (1825–1892.) ezen a
téren igazi mesterműveket teremtett. Nagy szépirodalmi műveltsége
segítette a tisztább s nemesebb formák kultuszához. Eleinte
műbirálattal foglalkozott s e nemű dolgozatai, főkép a
_Zrinyiászról_, _Csokonai Dorottyá_-járól és _Arany Jánosról_
írt tanulmányai kiváló becsűek. Nemcsak alapos tudós, a dolgok
mélyére hatoló kritikai elme, de kellemes elbeszélő is.
Főmunkája: _Magyarország a török hódítás korában_ kitünő
monográfia. Jellemző erejével, szemléltető szines leirásaival és
előadásának klasszikus magyarságával pompás szépmű is egyuttal.

Azok közé az íróink közé tartozik, a kik nem fognak egykönnyen
elévűlni s mindig élvezettel és haszonnal forgathatók. Eszmékben
rendkívül gazdag, véleményeiben határozott, világos és
meggyőző. Csak az igazság érdekli, de nem durván, hanem a _szép_
formájában. Szigorú és éles tekintettel nézi az eseményeket,
átható elemzéssel bírálja és bonczolja szét az emberi tetteket,
de soha sincs mélyebb részvét híján, mikor fajának gyengéiről
vagy bűneiről beszél. Maga mondja egyik értékes tanúlmányában
ezeket a gyönyörű szavakat, melyeket bizony sok írónk
megszivlelhetne: _Hogy jól festhessük az embert, egy kissé
szeretnünk s nagy mértékben kell becsülnünk._ Irodalmi
tanúlmányainak két kötetét a Kisfaludy-Társaság adta ki, melynek
vezérférfiaival egy sorban küzdött a magasabb és tartalmasabb
nemzeti műveltség diadaláért, úgy fogván fel az élő, működő
irodalmat, mint a leghatalmasabb politikai tényezők egyikét.

Kritikai készűltség, stilbeli tartalmasság és finomság dolgában
semmivel sem áll hátrább nála _Csengery Antal_ (1822–1880), a
kiegyezés egyik vezérembere, Deák Ferencz egyik legmeghittebb
barátja. Jeles publiczista, széles ismeretkörű s
nagytevékenységű munkása ennek a nehéz időszaknak s az első
magyar tudományos folyóíratnak, a _Budapesti Szemlé_-nek
alapítója és szerkesztője. Az angol történetíróknak, főkép
Maculaynak volt tanítványa, kinek _Anglia története_ czímű
munkáját le is fordította. S tette ezt akkor, mikor éppen
korszerűnek látszott, mikor Francziaországban Guizot azt a kérdést
vitatta: mért sikerűlt az angol forradalom? Nálunk a közelmulttal
szemben még nagy volt az elfogultság, a politikai szenvedélyek még
nem csillapodtak le, elhamarkodott, felszínes ítéletek hangzottak az
imént lezajlott eseményekről s azok szereplőiről. Elvi vagy
történetbölcselmi szempontokra nem gondolt senki sem. Az idők ránk
zúduló árjában vergődtünk és fuldokoltunk. Csengery, a ki
határozott ellensége volt minden önámításnak s nem a
népszerűséget, hanem az igazságot kereste, egy kötet politikai
jellemrajzzal – _Magyar szónokok és statusférfiak, 1851._ –
állt elő, mely hű tükre kivánt lenni a közelmultnak s minden
irány képviselőiben akarta jellemezni azt. Jellemezte is. Mély
ítélőtehetség, a szókimondás komoly bátorsága, a
szemléltetésnek s meggyőzésnek nagy ereje állt rendelkezésére
oly stil kiséretében, mely pompásan színezte és árnyalta a
dolgokat. Később, a hetvenes években, néhány nagyobb
történet-kritikai essayvel bővítve, _Történeti tanulmányok és
jellemrajzok_ czím alatt ujra megjelent ez a munka, melyet csakhamar
_Történetírók és történetirás_ czím alá foglalt dolgozatainak
gyűjteménye követett. Majd halála után, 1884-ben, sokoldalú
munkásságának java termékei _Összegyűjtött Munkák_ czímmel öt
vaskos kötetben láttak napvilágot, nyilván láttatva, hogy nemcsak
jeles tudóst veszítettünk benne, de egész életét nemzetének
áldozó hű embert is, kinek nem az volt a czélja, hogy ragyogjon, de
hogy hazájának igazán használjon.

Erős hézag támadna e fejezeten, ha az ide tartozó jelesek közűl
nem említenők fel _Szilágyi Sándor_ (1830–1899) és _Szabó
Károly_ (1824–1890) nevét. Két patriarchalis jó öreg, rengeteg
tudással, a kutatás fáradhatatlan mozgékonyságával, a munka
minden türelmével és frisseségével. Amaz egész életén át az
agitator szerepét játszsza. Minden tőle telhetőt elkövet a
történeti irodalom felvirágoztatására. Egész írói nemzedéket
nevel maga körűl, kik minden tekintetben becsületére válnak lelkes
paedagógiájának. Jó példával jár előttük. Mindig dolgozik és
mindig vidám. Tele van tisztelettel a régiség és szeretettel az
ifjúság iránt. Mult és jelen együtt élnek szivében, de tekintete
a jövőn függ. Nem zárkozik el korától, örül haladásának s
maga is halad vele. Megírja Erdély politikai és
irodalomtörténetét, okmánytárba foglalja az Erdély XVI. és XVII.
századi eseményeire vonatkozó okiratok nagy tömegét, megalapítja
a Történelmi Társulatot, mely egyike legnépszerűbb s
legtevékenyebb testületeinknek; nagy vállalatokat indít meg
(Történelmi Életrajzok), melyek az összehalmozott történeti anyag
vonzó formában tartott feldolgozásával erősen és termékenyen
hatnak ki a nagy közönségre, – szóval, élete utolsó
pillanatáig ott van mindenütt, a hol a saját szakában tenni és
dolgozni kell.

Érdemes kortársa, Szabó Károly, a legrégibb idők avatagját
buvárolja át. Megmarad a krónikák egyszerű hangja mellett, de a
tényeket oki összefüggésükben sorakoztatja egymás mellé.
Megírja a _Vezérek korának történetét_ s vasszorgalommal,
évtizedekig tartó munkával összeállítja a _Régi Magyar
Könyvtár_ két tekintélyes kötetét, mely ősmulasztásokat pótol
és régi irodalmunk ismertetéséhez nélkülözhetetlen kalauz. Nagy
lelkesedéssel gyüjti a székelység történetére vonatkozó
okiratokat s minden ízében azok közé az eredeti magyar tudósok
közé tartozik, kik a saját önálló felfogásukkal, töretlen
utakon járva, küzdenek a nemzeti tudományosságért. Kisebb
történelmi dolgozatait _Tanúlmányainak_ két becses kötete
foglalja össze.

A monográfia-írók köréből megemlítjük itt még _Fraknói
Vilmost Pázmány és kora_ czímű szép munkájával; _Thaly
Kálmánt_, a Thököly és Rákóczi kor roppant tevékenységű s
minden elismerésünkre méltó buvárát, a ki egész könyvtárra
menő kötethalmazban építette fel ama regényes és nagy idők
gazdag világát; _Pauler Gyulát_ a Wesselényi-összeesküvésről s
az Árpád-házi királyok történetéről irt művészi kivitelű
munkáival. Végül zárja be a kiválók díszes sorozatát néhány
fényes név, a történelem segédtudományaiban működő írók
legjobbjainak neve, kiket a külföld is tekintélyekül ismer, a minő
például egy _Pulszky Ferencz_ az archeologiában és egy _Henszlmann
Imre_, _Ipolyi Arnold_ és _Rómer Flóris_ a műtörténelemben.



X BESZÉLŐ SZÁMOK

Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett, minden szónál
ékesebben a tények. Ebben a fejezetben azonban a számok fognak
megszólalni, mert nekik is van mondani valójuk. A rideg, kíméletlen
számok, melyeknek száraz beszéde a statisztika szócsövén át
ítéletként, vádként hangzik, vagy hitet ébresztő, reményeket
keltő dalaként a megtörtént haladásnak. Fölemelő vagy lesujtó,
aszerint, aminő a beszámolás eredménye.

A század elején jóformán semmink sincs, csak a szegénységünk.
Alig mutathatunk fel egy-egy kulturintézményt. Minden ebbeli
törekvés csak _jámbor szándék_, mely borongó hazafiak magányos
álmaiban él, – alvó eszme, melyet ábránd és képzelődés
szineznek. A nyelvmívelő és tudós társaságok gondolata, egy
nemzeti muzeum létesítése, a szinházak kulturhivatása itt-ott
szóbeszéd s helylyel-közzel röpiratok tárgya, de mig tettekké
érlelődnek, évtizedeknek kell elhullámozni az idők folyamán.
Lassan és kínosan megy előre minden. A révedező nemzet
lelkiismeretének kell előbb megmozdulnia, hogy nagyobb méretű
mozgalom támadhasson s valami egészségesebb fordulat álljon be. A
rengeteg mulasztás után tömérdek munkára lesz szükség, nagy
elhatározásokra, önfeláldozásra, maga-megtagadásra, hogy az ősi
virtuskodásból a valódi virtus magaslataira emelkedhessünk.

A század elején alig van még komolyan számbavehető
közoktatásunk. A Budáról 1780-ban Pestre helyezett egyetlen egyetem
négy fakultásának 1809-ben összesen 40 tanára volt: a
theologiainak 9, a joginak 6, az orvosinak 12, a bölcsészetinek 13.
Tanulóinak száma pedig 1792/3-ban 281, – 1810-ben 566. A század
elejétől 1809 végéig, tehát majdnem tiz év alatt, doktoratust
nyert összesen: 113 orvos, 32 jogász, 22 theologus és 111
bölcsész.

A humanistikai latin iskolák, a nemzeti iskoláknak nevezett
misctum-compositumok, bölcsészeti lyceumok s jogakadémiák mellett
nem volt egyetlen reál- vagy ipariskola sem. A nagy nyomorúságot
minden jóravaló hazafi szégyenkezve látta s érezte. S midőn e
bajon segítendők, a rendek 1836-ban törvényjavaslatot dolgoztak ki,
fölajánlva a szükséges költségeket az ország nagyobb városaiban
állítandó ipar- és reáliskolákra: Ferdinánd király a rendek
felterjesztésére azzal válaszolt, hogy _amennyiben a körülmények
engedik_, majd ő maga fog gondoskodni mindenről, és természetesen
nem gondoskodott semmiről.

Csak olvasni kell Bezerédy István, Deák Ferencz s Beöthy Ödön
beszédeit, melyek ez alkalommal a »gyűlöletes« királyi leirat
felolvasása után elhangzottak: akkor előttünk áll ama szomorú
idők minden kopársága, vigasztalan távlatával, vétkeivel és
tehetetlenségével.

Ma, mintegy hatvan év mulva, tengernyi küzdelem árán ugyan, de
hála isten, a magunk emberségéből más kép áll előttünk. A
budapesti egyetemen 275 tanerő működik s a tanulók száma 4588-ra
rúg; a kolozsvári egyetemen 89 tanerő mellett 833, a
József-műegyetemen 67 tanár és 36 segédtanár mellett 1248 a
tanulók száma. Egyébként ezen a téren tett haladásunkat, az
1898-iki hivatalos statisztikai kimutatást véve alapul, világítsa
meg a következő kis táblázat, mely az állami kezelés alatt álló
tanintézetek mennyiségét, tanerőit s hallgatóit összegezi:

  |Tanintézet jellege|Száma|Tanszemély száma|Tanulók száma|
  |Felsőbb tanintézetek|63|848|9,349|
  |Középiskolák|194|3,542|54,676|
  |Szakiskolak|723|4,541|105,383|
  |Tanítóképzők|76|853|6,345|
  |Népiskolák|17,098|27,717|2.231,558|
  |Kisdedóvók|2,427|2,516|202,861|
  |Emberbaráti intézetek|120|523|6,226|
  |Börtöniskolák|41|51|5,074|

Vagy vessünk egy futó pillantást a jó öreg _Szinnyei József_
által nagy lelkiismeretességgel összeállított hirlapstatisztika
tanulságos számaira. A század elején 1806-ban, Kulcsár István
_Hazai Tudósítások_ czímű lapja volt az egyetlen magyar hirlap.
1830-ban 10 hirlap és folyóirat jelent meg; 1840 elején 26; 47-ben
33; 48–49-ben 86; 1850 elején 9; 1854-ben 20; 1861 elején 52.

A napjainkig terjedő fokozatos emelkedést tüntesse ki a következő
táblázat, mely kizárólagosan magyar nyelven megjelenő hirlapokról
és folyóiratokról szól:

  |1861-ben|52|
  |1862-ben|65|
  |1863-ban|80|
  |1864-ben|70|
  |1865-ben|75|
  |1866-ban|81|
  |1867-ben|80|
  |1868-ban|140|
  |1869-ben|163|
  |1870-ben|146|
  |1871-ben|164|
  |1872-ben|198|
  |1873-ban|201|
  |1874-ben|208|
  |1875-ben|246|
  |1876-ban|240|
  |1877-ben|268|
  |1878-ban|281|
  |1879-ben|321|
  |1880-ban|368|
  |1881-ben|356|
  |1882-ben|412|
  |1883-ban|427|
  |1884-ben|482|
  |1885-ben|494|
  |1886-ban|516|
  |1887-ben|539|
  |1888-ban|561|
  |1889-ben|600|
  |1890-ben|636|
  |1891-ben|645|
  |1892-ben|676|
  |1893-ban|699|
  |1894-ben|735|
  |1895-ben|806|
  |1896-ban|801|
  |1897-ben|977|
  |1898-ban|1107|

hirlap és folyóirat jelent meg. A szétmenő példányok száma kerek
összegben 68,343.688, – százalékban kifejezve 62:84. Csatoljuk
ezekhez a külföldről hozzánk érkező hirlapok és folyóiratok
fogyasztását is. Német nyelvű lap jön hozzánk 1571, cseh 234,
franczia 149, angol 125. Ezeknek túlnyomó része – 1297 szaklap,
676 politikai, 275 szépirodalmi és 43 élczlap.

A mi magának a könyvirodalomnak a fejlődését illeti, az egész
századról hű képet ad a _Kiszlingstein Sándor_ által
könyvészeti alapon kidolgozott bibliografiai kimutatás, melyet
szerzője szives volt rendelkezésemre bocsátani. Ime, az érdekes
táblázat, mely szintén kizárólag magyar nyelven megjelent műveket
összegez:

  |Év|Megjelent művek száma|
  |1801|104|
  |1802|117|
  |1803|111|
  |1804|157|
  |1805|162|
  |1806|177|
  |1807|145|
  |1808|162|
  |1809|149|
  |1810|109|
  |1811|106|
  |1812|96|
  |1813|95|
  |1814|103|
  |1815|113|
  |1816|137|
  |1817|154|
  |1818|146|
  |1819|131|
  |1820|140|
  |1821|128|
  |1822|179|
  |1823|112|
  |1824|133|
  |1825|159|
  |1826|147|
  |1827|184|
  |1828|166|
  |1829|202|
  |1830|266|
  |1831|251|
  |1832|229|
  |1833|263|
  |1834|264|
  |1835|292|
  |1836|307|
  |1837|293|
  |1838|298|
  |1839|285|
  |1840|328|
  |1841|375|
  |1842|437|
  |1843|515|
  |1844|492|
  |1845|570|
  |1846|520|
  |1847|502|
  |1848|488|
  |1849|166|
  |1850|219|
  |1851|335|
  |1852|347|
  |1853|402|
  |1854|511|
  |1855|508|
  |1856|651|
  |1857|695|
  |1858|599|
  |1859|546|
  |1860|719|
  |1861|781|
  |1862|595|
  |1863|627|
  |1864|623|
  |1865|587|
  |1866|555|
  |1867|580|
  |1868|667|
  |1869|720|
  |1870|751|
  |1871|934|
  |1872|907|
  |1873|916|
  |1874|1102|
  |1875|1285|
  |1876|1348|
  |1877|1025|
  |1878|1190|
  |1879|823|
  |1880|961|
  |1881|1343|
  |1882|1226|
  |1883|1146|
  |1884|1459|
  |1885|1206|
  |1886|1816|
  |1887|1048|
  |1888|1119|
  |1889|1187|
  |1890|1345|
  |1891|1366|
  |1892|1327|
  |1893|1398|
  |1894|1427|
  |1895|1407|
  |1896|1434|
  |1897|1435|
  |1898|1660|
  |1899|–|

Az irni és olvasni tudók száma tehát roppant arányban emelkedett.
Csak a közeli évtizedeket veszem fel. 1880-ban 36 százalék,
1890-ben 44:46. Szaktudományi és irodalmi társaságoknak egész raja
van a központon s vidéken egyaránt.

Mindenütt élet, pezsgés, virulás.

És mégis! – Ezzel az örvendetes eseménynyel szemben vannak a
hazai statisztikának fenyegető számadatai is, melyek közül csak a
különböző nyelvű hitközségek tételét említem itt fel: az
istentisztelet nyelve 4028 hitközségben magyar és 6073
hitközségben (köztük 3300 oláh) idegen ajkú.

Nehéz politikai viszonyok és elégedetlenkedő nemzetiségek közt, a
rokontalanság keserű érzetében s mégis gyakran magunkat tépdesve:
bizony minden talpalatnyi tért ujra meg ujra el kell itt foglalni.
Szakadatlan küzdelem és vivódás ennek a nemzetnek az élete. A
honfoglalás kezdete óta ujra meg ujra ismétlődő honfoglalás.
Harcz a jogokért, a fajért, a létért. És harcz a korlátoltság, a
maradiság, virtuskodások és előítéletek ellen. A kiegyezés
után, az alkotmány visszavívásával már-már valóságúl fogadtuk
a reményt: ez az igéret földe! S harmincz év mulva, erősen
gyarapodva az anyagiakban, megizmosodva a szellemiekben, szépen
fejlődve minden téren, föl-fölvetődik a kérdés: nem áll-e ez a
sokszor megpróbált nemzet nagyobb válságok előtt, mint bármikor?
Ime, ezer év mulva, annyi küzdelem után még mindig
bizonytalanságok közt hánykódunk.

Egy azonban bizonyosnak látszik előttem. Az, hogy _a szellemi munka
világában semmi sem történik haszontalanúl_ s mindennek, még
annak is, amit rossznak tartunk, van valami jó oldala. Az igazsághoz
vezető út nem egyszerű s a diadal valódi értékét mindig a harcz
heves vagy nehéz volta, az érte áldozott lelkesedés vagy
vesződség nagysága szabja meg. Nekünk nem vethetik szemünkre az
olcsó győzelmeket. Minden kis eredmény, melyet a szellemi fejlődés
terén felmutathatunk, _becsületes küzdelem jól megérdemelt
jutalma_.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Sebestyén Gábor is ennek a jóizű magyar nótának a
dudorászása közben halt meg. Zimankós, rideg juliusi nap volt,
mintha egy darab tél fordult volna vissza a nyár szakába. Az öreg
úr egy darabig fázdogált, aztán befűttetett a kandallóba. Mikor a
Zsuzsi lány rakta a tüzet, odaszólt neki: »Tudsz-e dalolni,
lányom?« »Tudok, nemzetes uram!« »No hát fújd el nekem azt a
nótát, hogy: Hortobágyi pusztán fúj a szél.« A lány vonakodott,
de aztán rákezdte. Fáy tört, reszketeg hangon kisérte. Mikor a
második sorhoz értek, – »Juhászlegény búsan útra kél« – az
öreg úr elfuladt s meghalt. (Bessenyei Ferencz közlése.)

[Footnote 2: A Budapesti Szemle XXVIII. kötetében megjelent
tanulmányában, mely a magyar essay-irodalomnak egyik igazi remeke.]

[Footnote 3: Két kötetes _Naplója_ a magyar memoire-irodalom egyik
legbecsesebb terméke.]

[Footnote 4: Nem érdektelen és Deák F. lovagiasságát szépen
jellemző adat az, a mit _Gorove_ István jegyzett fel róla
Naplójában. A königgrätzi vereség után (1866 jul. 9.) Erzsébet
császárné, a ki sziv szerint szerette a magyarokat s őszintén
óhajtotta a kiegyezést, lejött Budapestre, minden bizonynyal azért,
hogy meggyőződést szerezzen: milyen a dinasztia irányában itt a
hangulat? A politika vezérférfiai közül többen, kiket
elkeserített a kiegyezés huza-vonája és a Deák Ferencz egyedül
törvényes álláspontjának ismételt visszautasítása, ellene
voltak annak, hogy a császárné, megérkezésekor, küldöttségileg
fogadtassék. Deák csak ennyit mondott: »Gyávaságnak tartanám
elfordulni a császárnétól most, mikor szerencsétlenségben van,
_miután elébe mentünk akkor, midőn a dinasztia dolgai jól
állottak_.« Minden további ellenvetés elnémult s Erzsébetet,
Deák Ferencz vezetése mellett, a vezérférfiak tekintélyes
gárdája fogadta. L. _Kónyi Manó_: Deák F. beszédei. III. köt.
578. lap.]

[Footnote 5: Az anyaggyüjtés hasznos vesződségét később az
akadémia vállalta magára s a _Magyar Történelmi Emlékek_
kiadásával, mely eddigelé jóval tuljár a száz köteten,
folytonossá és rendszeressé tette.]



NÉVMUTATÓ

  Abonyi Lajos 387–388.
  Arany János 231, 235, 236, 239, 301–323, 325, 341, 350, 353.
  – László 233.
  Aranyos-Rákosi Székely Sándor 80–82.
  Aristophanes 323.

  Bach 288, 292.
  Bajza Jenő 354.
  – József 58, 61, 92–104, 117, 124, 126, 204, 235, 236, 239, 333.
  Baksay Sándor 388.
  Balázs Sándor 388.
  Ballagi Mór 232.
  Baltás 210.
  Balzac 166, 177, 471.
  Bangó 210.
  Baróti Szabó D. 225.
  Bartalus István 233.
  Bartha 251, 254.
  Bártfay László 58, 61.
  – Lászlóné 59.
  Batthyány Lajos gr. 193, 195, 286.
  Belcredi 294.
  Benedek Elek 233.
  Benke Róza 251.
  Benőfi 210.
  Beőthy László 395.
  – Ödön 458.
  – Zsigmond 101.
  – Zsolt 339.
  Béranger 124, 257, 340, 342, 343.
  Bérczy Károly 382–383.
  Beregszászi Pál 53.
  Bernát Gáspár 394.
  Berzsenyi 7, 56.
  Bessenyei Ferencz 121.
  Bezerédy István 458.
  Bogisich Mihály 233.
  Boruth Elemér 354.
  Burns 342.
  Byron 340, 342, 405, 406.

  Csapó Dániel (kecskeméti) 226.
  Császár Ferencz 206.
  Csató Pál 123–127.
  Csengery Antal 447, 451–453.
  Csermelyi Sándor 334.
  Csiky Gergely 431.
  Csokonai 56, 225, 449.
  Czakó Zsigmond 272–274, 281.
  Czuczor Gergely 83–87, 226.

  Dalmady Győző 353.
  Dante 342.
  Deák Ferencz 292–300, 451, 458.
  Debreczeni Márton 90.
  Degré Alajos 379–381.
  Déryné 251.
  Dickens 340.
  Dobsa Lajos 422–424.
  Dóczi Lajos 431.
  Dózsa György 154, 155.
  Dugonics András 225.
  Dumas Sándor 257.
  Duval 124.

  Egressy Gábor 251, 282.
  Éjszaky Károly 431.
  Erdélyi János 227, 229, 321, 334.
  Erkel Ferencz 290.
  Erzsébet királyné 299.
  Eötvös József b. 148–165, 178, 226, 447.

  Fabchich József 224.
  Falk Miksa 291.
  Fáy András 51, 55, 105–115, 117, 121, 122, 123, 137.
  Fejér György 440.
  Ferdinand (V.) 194, 458.
  Fogarassi János 233.
  Fraknói Vilmos 454.
  Frankenburg A. 391.

  Gaal József 117–121.
  Garay 88–90.
  Goethe 27, 96, 342, 405, 406.
  Gombos Imre 53, 55.
  Gorove István 299.
  Greguss Ágost 320, 437–440.
  Guizot 451.
  Gvadányi József gr. 120.
  Gyergyai Albert 72.
  Győry Vilmos 391.
  Gyulai Pál 233, 319, 336–340.

  Haynau 288.
  Hazucha 210.
  Heine 342.
  Helmeczy Mihály 53.
  Henszlmann Imre 455.
  Hiador 206, 210.
  Hölty 97.
  Homér 305.
  Horácz 342.
  Horvát Endre (pázmándi) 82–84.
  Horvát István 53, 55, 58, 439.
  Horváth Mihály 444–446.
  Hubay József 56.
  Hugo Károly 278–282.
  Hugo Viktor 252, 257, 333, 342, 406.

  Ilosvay Péter 208, 314.
  Ipolyi Arnold 455.
  Jámbor Pál VIII.
  Jankovich Miklós 51.
  Jászay Pál 440–442.
  Jellasich 197.
  Jókai 291, 355–375, 380, 392.
  Jósika Miklós b. 138–146, 383.

  Káldy Gyula 233.
  Kálmány Lajos 233.
  Kántorné 254.
  Karolina Auguszta 52.
  Károlyi György gr. 59.
  Katona József 33–49, 263.
  Kazinczy Ferencz 31, 52, 53, 56, 58, 59, 61, 92, 117, 225, 307, 433, 434.
  Kemény Zsigmond b. 166–186, 430.
  Kende Béláné 295.
  Kende Lajos 295.
  Kerényi Frigyes 100, 247.
  Kisfaludy Károly 18–32, 34, 47, 54, 56, 57, 58, 60, 86, 92, 93, 105,
    116, 122, 123, 137, 226, 251, 261.
  Kisfaludy Sándor 250.
  Kiszlingstein Sándor 460.
  Kölcsey Ferencz 7, 55, 59, 61, 96, 225, 295.
  Komócsy József 354.
  Kónyi Manó 299.
  Kossuth Lajos 190–202, 379.
  Kovács Pál (közmondás gyüjtő) 224.
  – – (novellairó) 121–123.
  Kövér Lajos 424.
  Kriza János 232.
  Kulcsár István 52, 53, 224, 225, 460.
  Kunoss Endre 206.
  Kuthy Lajos 131–136.

  Lamartine 257, 342, 422.
  Lauka Gusztáv 395–396.
  Leclerq 124.
  Lendvay Márton 251.
  Lévay József 342–346.
  Lisznyai Kálmán 326, 328–333.
  Longfellow 342.

  Maculay 451.
  Madách Imre 397–418.
  Margalits Ede 234.
  Márton Ferencz 387.
  Mátray Gábor 233.
  Matthisson 97.
  Megyeri 251, 254.
  Mentovich Ferencz 353.
  Merényi László 233.
  Metternich 3, 6, 193.
  Mikes 223.
  Milton 302.
  Molière 61, 255, 342, 393.
  Moor T. 342.
  Moreau H. 340, 471.
  Musset 219.

  Nagy Ignácz 120, 291, 385, 394.
  – István 57.
  Németh 6.
  Newton 35.

  Obernyik Károly 282.

  Pajer Antal 210.
  Pákh Albert 392.
  Pálffy Albert 377–379.
  Pap Endre 101.
  Pascal 164.
  Pauler Gyula 455.
  Péchy Simon 169, 180.
  Péterfy Jenő 185.
  Petőfi Sándor 202–220, 230, 231, 235, 236, 237, 245, 305, 311, 322,
    324, 328, 330, 332–335, 340, 343, 350, 353, 370, 380, 392.

  Petricsevich Horváth L. 210.
  Podmaniczky Julia 143.
  Poquelin 255.
  Pulszky Ferencz 455.
  Puskin 382.

  Radákovics József 376.
  Rákosi Jenő 426–431.
  Riskó Ignácz 101.
  Rómer Flóris 455.

  Salamon Ferencz 449–450.
  Salis 97.
  Sárosy Gyula 101.
  Schedel Ferencz 433.
  Schedius 51.
  Schiller 342.
  Schmerling 292, 297, 298.
  Schwarzenberg 288.
  Scott Walter 143.
  Scribe 424.
  Sebestyén Gábor 53, 121.
  Shakspere 35, 36, 37, 61, 170, 190, 319, 323, 340, 341, 342, 438.
  Shelley 340.
  Sirisaka Andor 234.
  Spetykó Gáspár 333.
  Sujánszky Antal 210.
  Swift 390.
  Szabados János 354.
  Szabó Károly 453, 454.
  Szakáll Lajos 226.
  Szalay László 446–449.
  Szathmáry Elek 254, 255.
  P. Szathmáry Károly 383–384.
  Szász Béla 353.
  – Gerő 353.
  – Károly 340–342.
  Széchenyi István gr. 1–14, 29, 65, 75, 77, 106, 107, 112, 119, 184,
    189–193, 196, 197, 200, 382, 433, 439.
  Székács József 226.
  Székely József 334.
  – Sándor 80–82.
  Szelestey László 332.
  Szemere Miklós 102.
  – Pál 51, 58.
  Szigeti József 420–422.
  Szigligeti Ede 255–270, 272, 419, 421, 425.
  Szilágyi István 303, 306.
  – Sándor 291, 453–455.
  Szini Károly 233.
  Szinnyei József 460.
  Szirmay Antal 225.
  Szontagh Gusztáv 61, 140.
  – Pál 402.

  Taine H. 219.
  Tasso 302.
  Teleki József gr. 51, 440, 442–444.
  Id. Teleki László gr. 51, 55.
  Gr. Teleki Lászlóné 52.
  Teleki László gr. 274–278, 281.
  Thackeray 389.
  Thaly Kálmán 232, 353, 454.
  Tisza Domokos 354.
  Toldy Ferencz 52, 55, 58, 59, 61, 116, 117, 126, 226, 433–437.
  – István 431.
  Tolnay Lajos 353, 390.
  Töltényi Szaniszló 53.
  Tompa Mihály 229, 235–249, 286, 291, 326, 350, 392.
  Tóth Endre 353.
  – Kálmán 350–353.
  Tóth László 53.
  – Lőrincz 115.
  Trefort Ágoston 447.

  Urházy 210.

  Vadnay Károly 352, 384–387.
  Vachot Sándor 100.
  Vahot Imre 327.
  Vajda János 346–350.
  – Péter 128–131, 304.
  Varga Ottó VIII.
  Vas Gereben 376–377.
  Verbőczy 11, 180.
  Vértesi Arnold 389.
  Vida József 354.
  Virág Benedek 56.
  Vitkovich Mihály 54, 57, 58.
  Voltaire 302.
  Vörösmarty Mihály 7, 27, 58, 62–79, 80–83, 88, 90, 116, 117, 126,
    137, 251, 304, 308, 341, 439.

  Zalár 353.
  Zilahy Imre 354.
  – Károly 354.



Helyreigazítások.

A 121-ik lapon levő jegyzetben Fáy András neve tévedésből áll
_Sebestyén Gábor_ neve helyett.

A 166. és 177-ik lapon _Balzac_ neve hibásan van Balsacnak írva; a
340-ik lapon pedig Moreaux nevénél az x betű törlendő.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


XIV |Helyreigazítások 471 |Helyreigazítások 472

10 |az utazókuak a gőzös |az utazóknak a gőzös

30 |csicsegrő kis madár |csicsergő kis madár

32 |sokoldalu. tiszteletreméltó |sokoldalu, tiszteletreméltó

41 |Visszaszédeleg |Visszaszédeleg.

55 |magrajzolt képekben |megrajzolt képekben

61 |ember lett |ember lett.

101 |Beöthy Zzigmond |Beöthy Zsigmond

101 |ne álmodjál stb) |ne álmodjál stb.)

106 |Szeretetreméló volt |Szeretetreméltó volt

108 |és roformjairól |és reformjairól

121 |Fáy András is ennek |Sebestyén Gábor is ennek

135 |Sue Mystéres de Paris |Sue Mystères de Paris

135 |_Szállító parasztok_ |_Szállító parasztok_ –

140 |követkeső szavakkal |következő szavakkal

145 |meg a czéljaival is |még a czéljaival is

164 |mem egyéb |nem egyéb

166 |A MAGYAR BALSAC |A MAGYAR BALZAC

177 |és _Balsac_ közt |és _Balzac_ közt

206 |maradnál!» |maradnál!«

227 |függ Csak egy-két |függ. Csak egy-két

263 |biztosìtásával, örök |biztosításával, örök

264 |ösztönzi Mintha |ösztönzi. Mintha

269 |legjavával segìtette |legjavával segítette

275 |lélek Nagy |lélek. Nagy

279 |La tireliri de Thérése |La tirelire de Thérèse

279 |Les memoires |Les mémoires

321 |Széchényi emlékezete |Széchenyi emlékezete

340 |Hegesippe Moreaux |Hegesippe Moreau

340 |Berangert |Bérangert

342 |Danté |Dante

342 |Beranger |Béranger

343 |Berangerben |Bérangerben

351 |szeretet köl-költője |szeretet költője

351 |a a karámokban |a karámokban

419 |fel a drámában |fel a drámában.

420 |eszközeivel kápráztatott |eszközeivel kápráztatott.

438 |akrakadabrának, de |abrakadabrának, de

453 |mindig vìdám |mindig vidám

467 |Beranger |Béranger

471 |Sebestyén Gábor 53, 741. |Sebestyén Gábor 53, 121.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Századunk magyar irodalma képekben - Széchenyi föllépésétol a kiegyezésig" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.