Title: Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - Emberhalál és egyéb elbeszélések
Author: Thury, Zoltán, 1870-1906
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - Emberhalál és egyéb elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

KÖTET)***


THURY ZOLTÁN

ÖSSZES MŰVEI


MÁSODIK KÖTET

EMBERHALÁL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK



GYOMA 1908
NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ



EMBERHALÁL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI

MÁSODIK KÖTET



GYOMA 1908
NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN



EMBERHALÁL


I.

A báró erdejét már Isten tudja, mióta vágták a parasztok. Nem is vágták,
csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a
galyat, összenyalábolták s hazavitték. A hogy másutt megvan a borszüret,
ugy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy
mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor hajnalban fölpakolták
már a sok nyomoruságos taligát, a mire föltelepedett a gyermek- meg az
asszonynépség s a szegény emberek lassu meggondoltságával, lusta
tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben aztán többször is
megfordultak a taligák az erdő és a falu közt, némelyek, a kapzsiabb
népség közül annyi galyat szedtek össze, hogy karácsony táján, a mikor
még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak
belőle a városban is s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat, meg
sok apró szines gyertyát és papiroson csüngő pojáczaszivet, kosarat,
diót, a hogy ez már illendő ilyenkor.

Az öreg báró nem sokat törődött velük. Az valami nagy politikus volt,
miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt,
mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek az asztalán a
kasznárja levelei a nélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. A
helyett nagy beszédeket mondott, a miről ugy emlékeztek meg otthon az
uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett.
Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! A mikor az öreg báró
meghalt, a fia következett a dominiumba. Ez aztán gazda volt s egy
perczig se türte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a
rablógarázdálkodást. Azt mondta, hogy ő maga is letudja vágni a fáját,
nem kér segítséget s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, a mikor
megint kigyülekezett az erdőszélére a sok taliga, puskás urasági hajduk
fogadták a parasztokat.

– A kinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán ur czédulákat ad ki. Egy
taliga ágnak egy-egy pengő az ára.

– Mi, hogy egy pengő?…

– Egy pengő, éppen annyi.

A sok paraszt összebámult. Sehogyse tudták megérteni a dolgot. Egy-egy
kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: – egy pengő… a
fáért… aztán megint egy rajba gomolyodott össze mind a férfi az asszony,
körül a taligákban sivalkodott a sok gyermek, fáztak, némelyik a ló elé
feküdt, hogy az állat meleg párát fujjon az arczába s nem mozdult a sok
emberből egy se.

Dél felé kijött a biró s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják
magukat. Ha a báróé az erdő, hát az övé, vigye a hova akarja, de az
aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harmincz esztendeje. Délután
pedig jött a zsandár, elvitte a birót. Erősen összeszorították a
csuklóit a lakatos lánczczal s ugy hajtották maguk előtt, meglökdösve
egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva
indultak utánuk, de a káplár a bajonettet mutogatta nekik s azt mondta,
hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe állottak s
mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett
káromkodás, a mi csak az ember belsejében háborog.

Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot,
hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zuzmarás, dermedt füben,
egymásra néztek, de mindenikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe.
Az éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet.
Sompolygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt
ezt a beláthatatlan rengeteget s még mindig nem voltak elkészülve arra,
hogy mit csináljanak.

Az egyik odamorgott a másiknak.

– Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most
meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok.

Perczről-perczre sötétedett s várandósabb lett a hangulat. Közelebb
bujtak egymáshoz, mindenik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi
találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, hogy vajjon
mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh s egyszer aztán nekirontottak
az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elül magasra emelve a fejszét,
mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki
belőlük mind a hang, a mit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák
közt és megint az övék az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás
meg a hangos össze-vissza lárma, a mivel nekiestek a nagy uri jószágnak.
Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe,
pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor már ilyenre fajult a
dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.

– Baj lesz belőle… baj lesz…

– Elvitte a zsandár a birót. Vágjad! A tied!…

– Baj lesz belőle…

A hajduk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált,
zsandárt, katonát kért. Mi fővárosi ujságirók akkor mentünk le, a mikor
már három nap óta dulták az erdőt a parasztok s azt kiabálták: minden a
mienk! – Előbb csak biztatták egymást ezzel, mentséget keresve a
pusztításra, a mitől megijedtek, aztán már annyiszor mondták, hogy
elhitték, meggyőződésük lett.

– Az apám is vágta, meg a nagyapám is!…

A mi vonatunkkal már egy félszázad katona is érkezett egy főhadnagygyal
s a sok városi ur, meg a csendes katonacsapat együtt ment ki az erdőbe.


II.

A parasztok összefutottak, a mikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan,
össze-vissza kiabáltak s most már az asszonyok lármáztak a
leghangosabban.

– Mit akarnak?… A mienk, minden a mienk… Hagyják békében a szegény
embert, ha dolgozik…

Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, a kik hosszu sorban, a puskára
támaszkodva jámboran egymásra bámultak s nem igen tudták, hogy miről van
szó.

– Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét…

Egy szőke, hosszu gyerek csendesen, egy kicsit reszkető hangon szólott
rá egy erős, kövér asszonyra, a ki a puskáját akarta kirángatni a
kezéből.

– Tovább néném, tovább innen, ne bajoskodjék… Akkor már mintha sejtette
volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte. – Menjen haza, menjenek
haza mind.

Egy káplár arra jött s durván tovább lökdöste az asszonyt.

– Mars, mars!

Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy.

– Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza… Baj lesz. Azért
jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé.
Irás van róla… Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona
nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.

– Mink se vagyunk kevesen.

– Azok szurnak, lőnek.

– Itt a fejsze.

Ezt egy ember mondta, de a mint belekongott a hangja a csendbe,
egyszerre kiabálni kezdett mind.

– Nem megyünk, minden a mienk…

Körülvették őket az asszonyok s most már össze-vissza, a dühbe
belesáppadva kiabáltak.

– Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt!?

Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lábai
előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt vad ordítozás
töltötte be a hideg, tiszta reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették,
hogy nem veszti el a fejét, csendesebben lettek, csak a kik hátrább
állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenkint hallgatva el, a mint
észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.

Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körölnézett, keresett egy értelmesebb
arczot s a mikor megtalálta, magához intette az öreges, komolyképü
parasztot.

– Ismeri az órát?

– Igen.

Kivette az óráját s megmutatta neki.

– Nézze mennyi van most?

– Félkilencz.

– Magyarázza meg a barátainak is, a mit mondok. Mostantól számítva két
óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még
ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?

– Igen tiszt ur, hanem nem megyünk ám… Előbb hozzák vissza a birót…

– Micsoda birót!

– A kit elvitt a zsandár.

– Az a zsandár dolga. – Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult.
– Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint a mi igaz. Higyjék el
nekem, hogy baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, a ki
bekiséri ezt vagy azt, hanem a ki velünk jön össze, az itt is marad a
gyepen.

A parasztok lármázni kezdtek.

– No, no, talán nem olyan hangosan.

– Még hangosabb is lesz, ha a puska kezd beszélni.

A tiszthelyettesek leheveredtek a köpönyegekre a katonák előtt. A kadét
sápadt volt s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan,
hogy ne hallják meg a katonák.

– Nem katona kell ide. Háboru ez? Ilyen népség ellen indítanak minket…
Átnézett a parasztokhoz és megirtózott. – Mennyi asszony, gyermek, öreg
ember. S hátha igazuk van?

A főhadnagy rászólott.

– Hallgass.

Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a
hangjuk s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az
emberboly, a mibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüst
órán, a mit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már,
a mikor ujra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a
tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket s ő is
mondott valamit németül, a mit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy
hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s
fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.

A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.

– Volt katona?

– Voltam.

– Milyen sarzsi?

– Káplár.

– Tud németül?

– Nem.

– Hát ki tud?

– Senki.

Erre elővett a zsebéből egy irást, csapkodni kezdte a kezével a
kiterített lapot s most már ő is elvesztette a nyugalmát.

– Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van irva a
parancsba, hogy ha nem megy szép szerivel, hát lövünk. – Kirántotta a
kardját és lökdösni kezdte azt a parasztot, a ki legközelebb állott
hozzá. – Nem megy? Takarodjon! Mars, mars! Nem akarom a vesztüket,
bolondok.

– Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az ur. Az enyém, meg
ezeké…

– A király mindenütt parancsol…

– Itt még az se… Az itt mind a paraszté. Apám is, meg nagyapám is
vágták.

A főhadnagy elhallgatott s intett a tiszthelyettesnek.

– Jer.

Visszamentek s ujra végigheveredtek a köpenyegeken. A katonák mozogni
kezdtek, megigazítottak magukon egy szijjat, némelyik a bajonettet
próbálta kihuzni a hüvelyből, ujra visszacsapkodva, hogy vigan jár-e, az
elfogultságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba s
odasandítottak a tisztek felé a köpenyegre, a miről kifehérlett a nagy
ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elül az altisztek
számítgatták a perczeket s minden nagyobb numerusnál, a mit áthágott az
időszántó kis aczéllécz, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.

Tul pedig munkához láttak a parasztok. Ujra fölfogták a fejszét s
nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal
birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vén emberek ledobták magukról
az ujjast, kiabáltak: – Neki hé! Vágjad! – A gyöngébbek erőre kaptak a
többi fanatizmusától s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: – héjjé!
Ne félj pajtás! – Szétszóródtak hosszu ritka sorba, döngött fejszéik
alatt a sok korhadt nagy fa, a mint belesuhintottak, némelyik
megreszketett, a taligák felé pillantott a tisztásra s szeretett volna
fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz
se, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak a tisztek
felé, a kik egymással sugdostak s biztatták egymást.

– Ne félj! Nem lő, nem mer…

Ujra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt s
nagyokat nyelt, a mig egymás mellé rakta a szavakat.

– Nem mennek, kendtek?

– Nem, a maga erdejébe ur a paraszt is.

– Nem hisznek nekem?

– Nem.

Az egyik fölemelte a fejszét s a főhadnagy felé suhintott vele.

– Leütöm az urat, ha nem megy innen.

A főhadnagy is kardot rántott s végigvágott a fejszés ember arczán. Még
magához sem tért a tömeg, már nálunk volt. Rekedten kiabált.

– Hapták! Hapták! Menjenek az urak a katonák háta mögé.

– Mit akar… mi lesz?… Főhadnagy ur?…

– Kimennek-e az erdőből, vagy nem?

A parasztok megrőkönyödve, egymásba bujva, vártak s csak a szájasabbak
ordítottak.

– Nem, az Istennek se… Egy életünk, egy halálunk…

A tiszthelyettes egy fa mögé állott s hozzátámaszkodott vastag
derekához. – Reszketett, majd hogy hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.

– A ki akar, menjen, a mig tud.

A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de a mikor látta,
hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok
felé tartott s a dühtől reszketve kiabált.

– Marhák, barmok! Ki innen…

A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény
rög a homlokán találta s föltaszította a feje tetejére a sapkát. Széles
vörös szalagban indult meg a homlokáról a vér, végig az arczán, le a
zubbonyra. A parasztok veszettül ordítoztak, most már közelebb jöttek s
kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. –
Neki, üsd agyon! Verd a kutyát! kiabálták a tulsó oldalról. A főhadnagy
zsebkendőjével a vért törülgette le a szeméről, hogy lásson. Mikor
visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek már, kettőt
közülök puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után
kapkodott s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.

– Ki az erdőből! Ki…

Mikor ujra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elül
és vezényelt.

– Tüz!

Egyszerre dördült el valamennyi puska s aztán nagy csend lett. Iszonyu
füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s
aztán hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, a
mint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak,
aztán egymásután összeakadva, egymásba gomolyodva rohant végig a mezőn
mind, a gazdátlanokat magától vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák
között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában nyögve, jajgatva,
némelyiknek az utolsó sóhajtását fogta föl az, a ki éppen ráhajolt, egy
öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, a mig mindig
gyöngébb és gyöngébb lett a hangja.

– Mert egy kis fát gyüjtött az ember télire, egy kis forgácsért, a mit
összeszedtünk…



VIRÁGFAKADÁS

A völgyecske, ahova Dobiék elmenekültek a forróság elől, egy kis
falucskához tartozott a lomniczi csucs alatt. Nem lakott benne senki s a
Dobiék kis paraszt házikóján kivül csak egy magányosan álló nagy szürke
épület volt benne. Átjárt rajta a szél, kis rácsos ablakairól
lepattogzott az üveg s ha kiömlött falai közül a levegő, penészt hozott
magával és pinczeszagot. Ugy látszik, hogy sohse korrigálta meg rajta
senki a hibákat. Egyszerre csak elkezdett vedleni s azóta folyton
pusztul vén, összerepedezett falán és mohás tetején minden. Nem is volt
benne egyéb, mint néhány kapa és ásó, meg czövekek, a melyeknek már
majdnem lerohadt az alja; egy pár másfélöles vászon, a mire kék és sárga
katonákat pingált a regiment valamelyik müvészi hajlamokkal felruházott
káplárja s a melyeket ugy összelődöztek már a bakák, hogy több volt
rajtuk a csirizes papir mint a festék s a fal mellett egymás folytában
deszkapalánkok, a melyekből várat lehet összeszegezni háborus időkre. A
völgy felett van pedig az a mező, a hova kijártak a katonák lőni. Az
övék volt a ház is s hogy nem szándékoznak lemondani a jussukról, azt
bizonyítgatták mindennap. Reggel nyolczkor végig marsirozott e völgyön
három baka. A ház előtt megállottak glédába, a káplár kommandirozott és
sok hókusz-pókusz után kivált az egyik baka s odaplántálta magát az ajtó
elé, a mi felett sárga táblán a kétfejü sas volt lefestve, este
nyolczkor megint eljöttek s uj katonát hoztak a régi helyett, a kit
elvittek magukkal.

Ez volt a nap egyetlen eseménye a völgyben, azután aztán csend és csend
mindig, nyugalom, a mi nem végződik be az éjszakával, hanem örökös. A
család aludt itt a völgyben. Még a kis házi veszekedéseiket is otthon
hagyták. Az öreg Dobi mindig elégedett volt, az asszony kevesebbet
jajgatott, semmi se volt drága meg rossz s legboldogabb volt a gyermek,
a ki még sohase látott nyarat ilyen közelről, s most belevetette magát a
meleg szeretetbe, a mivel körülvette az egész szépséges szerelmes
természet és uszott benne gyönyörüséggel, csapongó, naiv jókedvvel,
énekelve, kaczagva, néha elsírta magát a nélkül, hogy tudta volna:
miért. Most kezdett nőni a szive itt a harmatos világban.

Ha rászóltam néha, az se történt komolyan.

– Te kis bagoly, tizenhét éves vagy már, jöjjön meg az eszed.

– Olyan szép itt…

– Ugyan Julis ne légy olyan bolond, most már megint hova szaladsz?

Mindenfelé… A nyakára esett a széles szalmakalap s csak arra riadt meg,
a mikor a szomszéd ház előtt olyan hangosan, mintha csak egy századot
vezényelne, kiabálni kezdett a káplár.

– Hapták! Prezentir! Anc, cvájj, anc, cvájj…

Kiállították a silbakot, egy szép nagy szál legényt, a kinek keskeny
sárga zsinór volt a zubbonya ujjára varrva s elmentek tovább. A kis
leány csak éppen, hogy tudomásul vette, hogy önkénytes sétál a másik ház
előtt s egy kicsit megsajnálta, hogy mennyire unhatja majd magát. Arra
is gondolt, hogy hoz neki egy regényt s ezen jól mulatott. Elképzelte a
katonát egyik karján a puskával, a másikban pedig könyvvel s
önkénytelenül is hátrafordult még egy pillantásra. A katona is
rámosolygott s ezzel aztán egyelőre vége is szakadt az ismeretségnek. A
leány beszaladt a házba s csak délután került elő. Akkor már óvatosabb
volt. A bokrok közt leskelődött a katonára. Látta, hogy a küszöbön ül és
czigarettázik.

– Ej haj, kényelmesen fogja fel az állapotot a vitéz ur.

Mikor a katona elmosolyodott, kiváncsi volt, hogy mi juthatott olyan
hirtelen az eszébe.

– Valami hunczutság, az, az… csinos fiu, szép a szeme, meg barna, az
benne a szép…

Visszament s ki akarta hivni az anyját, hogy megmutassa neki a
katonáját. A két öreg azonban okosabban használta föl a napot. Az egyik
a diványon, a másik pedig egy nagy székben aludt. Erősen dobogott a
szive a futástól s mig megállott a küszöbön, majd elsírta magát. Nem
tudta, hogy mi baja van, de nagyon szerette volna valakinek megmutatni a
katonát. Mig lassan visszament, most már valami különös félelmet érzett.
Mintha átszaladt volna a testén valami hideg, a mi megborzongatta, aztán
meg egyszerre forróság tolult a fejébe, érezte, hogy mindjárt kicsattan
az arcza. Támolyogva esett le egy vén fa alá s folyni kezdett a szeméből
a könny. A szivére tapasztotta mind a két kezét és sírt, egészen
odaengedve magát a boldogságnak, a mi eltöltötte. Végig feküdt a gyepen,
a fejét rátámasztotta egy vastag gyökérre s érezte, hogy lassan-lassan
elzsibbad benne minden, előbb a lábai, aztán a szive s a feje, a
hangtalan világba. Reszketni kezd, jó szagu párák ölelgetik, simogatják
s már lehunyta a szemét is. Egyszerre azonban talpra ugrott s szabadon
ment ahhoz a bokorhoz, a honnan előbb a katonára leskelődött. Látni
akarta ujra s az estére gondolt, a mikor majd másikat hoznak helyébe s
ez meg elmegy és soha többet vissza nem jön. Ezt meg se akarta érteni. –
Zavaros bolondság volt rá is gondolni. Visszajön, bizonyosan vissza.

A katona pedig a küszöb mellett végig esve aludt. A forróság elaltatta.
Az egyik arcza bele volt temetve a porba, a másikkal mosolygott. A leány
egy darabig nézte s csak azután ijedt meg, most már miatta. Arra
gondolt, hogy most mindjárt este van s ha ugy találják, megbüntetik.
Most már rémülten kiabálni kezdett.

– Katona ur, kérem, önkénytes ur! Ébredjen föl! Mit csinál? Hogy
alhatott el?

A katona pedig csak aludt. Nem hallott semmit. Megmozdult, legyintett a
kezével, de nem ébredt föl. A gyermek erre már nagyon mérges lett,
idegesen topogott a bokor mögött s szidni kezdte.

– Nem szégyenli magát? Ilyen katona? Ébredjen!

Hiába volt minden. A leány gondolkodva megállott, kétségbeesve
töprengett, hogy mit tegyen, mohó pillantással méregette a kerítést,
hogy át tudna-e ugrani rajta. A tehetetlensége keserüséggel töltötte el,
reszketett a nagy izgalomban, s a mellett folyton kiabált el-el csukló,
mindég gyöngébb hangon.

Katona, hallja, mi lesz magával, ébredjen, ébr…

Egyszerre elrohant a ház felé, át a veteményágyakon, hogy rövidebb
legyen az ut. Benn még aludtak az öregek. A vén Dobi feje felett függött
a falon egy pisztoly. Azt hamar leakasztotta s szaladt vissza a
kerítéshez. Azt már nem tudta bevárni, hogy egészen odaérjen, hanem
magasra tartva a fegyvert, elsütötte már az uton. Mire kiesett a kezéből
a pisztoly, már talpon volt a katona is és bámulva nézett arra, a hol a
lövés nyomán még mindég egy tömegben gomolygott a füst. A leány pedig
majdnem összerogyott a nagy ijedségben s a bokor mögül veszekedett vele.

– Elaludt, felköltöttem. Hiába kiabáltam nem ébredt…

– Hallottam valamit, kedves volt.

– Az, az… Ilyen katona, nem szégyenli magát – s leesett a bokor mellé,
mert már nem tudott állani a lábán. A többit már sírva mondta, a jobb
karját tapogatva, mert nagyon megrántotta a pisztoly a kezét.

– Bezárták volna, biztosra veheti. Álmos…

A fiu akkor már mellette térdelt és a kezét fogta.



A SZINÉSZ

Késő este volt már, mire a kocsi hazaérkezett az ifiurral. Sok idő telt
el a pakkolással, meg egy-két helyen az uton is megállottak a diákok egy
kis borra, örömére a nagy napnak, a melyen örökre becsapták maguk mögött
a nagy szürke ház kapuját. A mint aztán jöttek a keresztutak, a melyek
közül az egyik elvisz Gerebenre, a másik Pásdra, a harmadik Berekbe,
mindig kevesebb lett a kocsi. Utoljára egyedül maradt az ifiur, Kósa
Ferencz tekintetes urnak a szép nagy gyermeke, a ki most már lehet
minden, nyitva áll utja, kezében van rá a papiros.

Az öreg ur megropogtatta a gyerek kezét s nagyon elítélte magában az
asszonyt, hogy ugy össze-vissza csókolja a fiát és még sír is boldog,
mosolygó arczczal. Mikor észrevette, hogy lassankint az ő szeme is
megnedvesedik, a mint a szép nagy derék legényt nézi, elfordult s
kibámult az ablakon, pedig semmi egyebet nem látott az üvegen keresztül,
mint a veranda vadszőlő falát, csupa zöldet, a mi éjjel fekete,
egybefoly a nagy sötét világgal.

Mikor a háta mögött már nagyon beszédes lett az öröm, békétlenkedve
vágta el az utját minden szerető szép szónak.

– Vacsorát adj asszony, vacsorát…

A mikor már egy kis bort is ittak, akkor kiáltott egyszerre nagyon
meglepetve a fiára az öreg.

– Hát a bajuszkádat hová tetted?

Erre az asszony is rápillantott fiára s összecsapta a kezeit.

– Az bizony. Egész este éreztem, hogy valami idegenforma van benned. Mit
csináltál? Talán beteg voltál s elhullott?

Az ilyen öreg asszony mindig gyanakodik a betegségre, a mely ott
ólálkodik a fiatal erős ember háta mögött s egyszerre csak lecsap reá.
Ha nem öli meg, mert hát az még se megy csak ugy könnyen, megcsufolja
valahogyan. Letarolja a szép göndör haját, teleszórja az arczát
bibircsóval vagy egyéb kárt csinál benne.

A fiu azonban megnyugtatta őket. Előbb egy kicsit elpirult, azután
azonban hamar kivágta a feleletet.

– Levétettem, hogy jobban nőjjön. Nem, nem volt semmi bajom.

– No hála Istennek.

Sokáig az asztal mellett maradtak. Künn szitálni kezdett az eső, a lassu
permeteg csendesen zizegett a tetőn s a mint körös-körül mindenfelé
lecsurgott a millió finom csepp, mintha elzárta volna a külső világtól a
hombárszerü nagy falusi házat, a minek semmi formája, de az egész, ugy a
hogy ott áll, csupa nyugalom, csupa jó mód.

Mikor sokáig hallgattak, egyszerre a fiuhoz fordult az öreg s elmondta a
nagy kérdést, a mi mindig elkövetkezik, ha az ilyen nagy fiu
kiszálasodik már a tanár urak keze alól s beindul az életbe a kezében
egy nagy darab papirossal, a melyen sok okos ember a keze aláirásával
igazolja, hogy a ki megérdemelte, az érett.

– Aztán gondolkoztál-e azon is valamicskét, hogy mi lesz belőled? Velem
ne törődj, nekem mindegy. Doktor, prókátor… no mi akarsz lenni?

– Szinész leszek, erre határoztam magam.

Mindjárt lelohadt azonban a bátorsága és kapkodva kezdte el okát adni az
elhatározásának.

– Nagy hajlamon van reá, nem is lehetek egyéb, szépen szavalok, mindenki
mondta, az igazgató is… Gondoltam, hogy megharagszol érte, de képtelen
vagyok lemondani…

Az öreg pipált, a nélkül, hogy csak a szempilláit is megmozdította
volna, az asszony pedig a varrást az ölébe ejtve hallgatta a fiut. Nagy
csend lett, ijesztő hangtalanság, a mi telve van sejtelmes félelemmel,
hogy mi következik reá. A lámpa körül az utolsó tánczot járta egy
szárnyas bogár s az öreg asszony ollója, a mint a keze reszketett, néha
odakoppant az asztalhoz. A két öreg egymásra pillantott. Az ember
rettenetes füstgomolyagot fujt a levegőbe, aztán meg a pipájával volt
elfoglalva egy hosszu perczig, nagyon szuszogott s azután beszélt, a
mikor már ujra alig látták egymást a nagy füstben.

– Én, fiam én haragudnám? Dehogy, az is pálya… A ki derék ember, az csak
derék ember marad ott is… A hogy akarod, nekem nincs szavam hozzá.

– Nincs?

– Dehogy van. Itt is vannak szinészek, a kaszinó nagytermében… Anyád
ismer közülök néhányat. Ide jönnek szalonnáért, meg turóért, meg hát a
mi ugy akad itt-ott egy kis maradék. Ezek szegény fráterek, az
igazgatójuk se egészen jóravaló ember, hanem ezt nem azért mondtam, hogy
talán el akarnálak ijeszteni. Te nem ilyen akarsz lenni…

– Dehogy.

– Tudtam, fenn valahol Pesten ugy-e? Oda is kell intelligens ember, a
pénzkezeléshez, meg ilyesmihez… Csak aztán valahogy el ne számítsd
magad, hogy ráfizess…

– Szinész, apám, az nem kezel pénzt.

– Bizony nem sokat… Persze, persze, hát te csak ugy játszani akarsz?

– Igen.

– Szép; az még szebb. Énekkel vagy csak ugy? Különben az mindegy, a
fődolog, hogy ott légy s kiképezd magad valami jó iskolában. Addig is
majd elnézünk ezekhez a szegényekhez is itt ni. Jól játszanak. Néha
anyád még az uton is mindig kaczag rajtuk, a mint hazafelé jövünk. Van
köztük egy nagyon jól nevelt derék fiu is. Ugy a magam korából való
ember, ügyvédségig vitte s akkor csapott fel, mert a hivatása oda
vonzotta. Azt mondja, hogy nagyon vágyott a szinészségre. Most már
szeretnők bedugni valahova a telekkönyvhöz, vagy a járásbirósághoz;
hanem nem igen megy a dolog. Azt mondják, hogy az ilyen embernek nincs
maradása, az most már megy bolondjába erre, arra, nem lehet használni.

– Miket játszik?

– Mindenfélét, a mit odairtam neki. Nem rajta áll. Ugy tánczol, a hogy
fujják a literátus emberek. Majd megnézzük holnap. Asszony, mit
játszanak holnap a szinészek?

– Valami szomorut…

– Kell a kutyának.

– Sekszpirtől.

– Bánom is én…

– Hát majd holnapután. Pedig az az izé, az az ügyvéd ilyen szomoru
darabokban szokott föllépni. Jó fiu szegény, megérdemelné, hogy ő is
vigat játszék. Az jobb lehet, ugy-e?

Mikor egyszer a határról jöttek be, a falu végén egy csomó czigánygyerek
állotta el a kocsi utját. Az öreg urnak tetszett ez a kellemetlen kis
had, leszállt a kocsiról s diktált nekik, hogy mit csináljanak.

– Három bukfenczet te kölyök, a levegőben, ugy; most háromszor kiáltsd
el nekem: vivát! Most állj a fejedre, ugy…

Mikor tovább mentek, még mindig kaczagott.

– Kis komédiások, azt kell nekik csinálni, a mit én mondok, akárcsak a
szinházban, ha valami irófajta ember azt mondja, hogy itt vége a
felvonásnak, hát vége. S az lehet aztán kellemetlen egy szinész
embernek, ha benne tart még az érzelem s nem kiabálhat tovább. Én már
ugy vagyok vele, tudja az Isten, hanem hát ez az én privát gusztusom,
nem beszélem bele senkinek, hanem hát nem hiszek nekik. Nekem ne
óbégasson kottából…

– De édes apám…

– Ezt nem neked mondtam, csak ugy a levegőbe… A purdénak nem nagyon
tetszett, hogy dirigáltam neki a hatosért, szerette volna, ha a maga
akarata szerint szerzi meg. De nem, tartsa magát a kutya az
instrukczióhoz, arra való a czigány, vagy a német, vagy a sváb, vagy mi…

Mig mentek hazafelé, az öreg még mindig beszélt. Egyszerre egy kis
összetöpörödött házikóra mutatott a botjával.

– Ebben a kis rongyban sokat mulatgattunk, mikor legényember voltam.
Beszéd meg nóta, bor, de az Istennek se türtem volna el, hogy
beleszóljon s kiadja nekem az ordrét, hogy ezt mondjam, meg azt, meg
igy, meg ugy. Azt csináltuk, a mi jól esett. Ma már ránk mászott a
megye, meg a fináncz, meg minden, most már nem lehet, hanem, hogy egy
nemtudomki nekem előirja, hogy mit ugassak, azt már mégse türném. Ha
kell nektek valami szépet mondani, mondom a magam eszéből, itt van de
hogy én a nem tudom micsodának a szavával odaálljak a sok ember elé,
aztán rójjam a robotot, azt már nem tenném. A pap a maga nyelvén beszél,
a prókátor is, az orvos ugy vág, a hogy neki tetszik… Utálatos egy ember
az a prókátor, hogy beállt ide a truppba. Lett volna akármilyen lump, ur
marad, igy meg értelmezi Sekszpirt… Tudod mi az? ledarálja. Egyik
jobban, a másik rosszabbul, de mind csak azt teszi. Mindig szebb az, a
hogy megirták, mint ahogy elmondja az ilyen szolga, a kiket a literatus
ember elküld százfelé az izenettel, ezt mondd, azt tedd, igy csináld…
Nem urnak való!

Aztán hetekig hallgattak erről a dologról, csak jó későre, ősz felé
mondta el még az öreg egyszer-kétszer, a maga véleményét.

– Felemás munka, nem akarom rontani a véleményed, de az. A szabad ember,
a kinek nem parancsol senki, a pennás ember befog a jármába, hogy huzzad
az ideáit a vásárra. S ha tetszik neked, ha nem, mert csak minden
századik gondolkozik a te gusztusodra, a többit utálod, rátukmálod
magadra, kényszerüség az életed, malomtaposás. Semmi uj forrás, a miből
merítsz, mert a te eszednek nem adnak munkát, örökké a másokét
közvetíted közötte és mi köztünk, mint egy omnibusz. Megkeseredsz.
Megutálod a tespedésed s meggyülölsz engem, hogy engedtelek s nem fogtam
meg a gallérodat, hogy elvigyelek ide vagy oda azok közé, a kiknek nincs
lánczra téve az agyuk… Különben én nem szólok bele, csinálj amit
tetszik. Aztán ha megunod, ha látod, hogy milyen alacsony a munkád, ne
gyere el a nyakamra sírni. Én abba belebolondulnék. Nincs több fiam,
csak te.



A SZEGÉNY EMBEREK PÁRTJA

A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról. Vörös lámpája
erőszakosan furta bele magát, a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején
hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen
különös formája, mert fejére huzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből
csak a szemeit meresztette bele az utba, folyton lármázva a csengővel,
akár észrevett maga előtt valamit, akár nem, inkább csak azért, hogy
valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából
kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment
nagyon könnyen a munka. Az arczán meglátszott, hogy nagyon megkinozza az
eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra.
Megnézte, hogy melyikből mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét
és elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor
aztán hiába nézegette a pénzt meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe
jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta
meg az állomásokon a szijat, a melynek végén a kocsivezető csengőjére
billen rá a kalapács.

Egyik állomáson egy földije kapaszkodott fel a kocsira.

– Ni ni Rácz ur, mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?

– Itt lakom a Palánk-utczában.

– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem
fel, hogy diner lett vagy mi…

– Csak a mesterséggel szegénykedem, verje meg az Isten. Mikor is
találkoztunk utóljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már
kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban.
Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban
megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény
ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép
is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyon nyomják az embert.

– Ugy?

– Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába,
aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az
asszony…

– Elhalt szegény?

– El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha
fárad, hát meg van érte a szép fizetése, biztos…

A kalauz a számadásra gondolt s megint elkomorodott.

– Éppen azt számítgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy
koronát adtam vissza hatos helyett… Olykor-olykor ugy megrohanják az
embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi,
nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két
keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom,
fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg fel ugrálnak, aztán
ismerd ki magad. Az ipar mégis csak ipar. Nincsen annyi sok emberrel
kellemetlenkedése, nem szidják az urak…

– Nem, csak még azt a kis pénzét is lehuzzák a kárba. Roszul vágod a
lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt,
fizetsz. Tiz krajczár, husz krajczár, ötven krajczár, sír az ember, a
mikor, a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár…

– Nincs, hanem ha felir a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz
felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az
urak felugrálnak menetközben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak
ipar… Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja…

Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a
hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.

– Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.

– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.

– Talán a bélésbe csuszott.

Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindég a zsebeit kutatta sorra, a
bádogos pedig a lámpába bámult s szinte látni lehetett a szemein
keresztül, hogy hogyan őröl meg lassu munkáju agya valamit, a mit már
mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.

A kalauz befejezte a keresést.

– Nincs, mondom, hogy nincs meg.

– Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, a ki tovább is vár.
– Közelebb huzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy
nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a másik panaszos embernek egy
csomó háboruskodást, a mire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek
egymásra, mintha lázuk lenne.

– Van már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a
bárókhoz, a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a
szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak
kiokoskodnak valamit. Igy csak nem mehet a világ végéig… Én is mennék,
hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy mindjárt kicsapja
a gyárból azt, a ki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét
csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van…

A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan ujra nekiesett a
zsebeinek s csak ugy magához beszélve töprengett a baján.

– Nincs meg, a Jézus verje meg, hova lett…

– Majd lenne akkor pénz, meg minden…

Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjére felugrott egy rendőr. A
kalauz szolgálatra készen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig
behuzódott a tulsó sarokba s hallgatott. A rendőr oda se nézett,
nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a
kalauzzal.

– A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek.
Kutya köd van. Haza megy most?

– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?

– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát.
Nagy a strapa mostanában az uj főkapitánnyal.

A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a
beszélgetők közé.

– Sok a munka?

– De mennyi.

– Talán nincsenek elégségesen?

– Még kétannyinak is akadna dolga.

– Hát ez az, lássa, ez az, a miről én beszélek, Itt a földivel éppen egy
kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán
belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy a kik nagyobb urak nálunk, azt
hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik,
hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel,
hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem
igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen
teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot, hogy a
rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se
lesznek kutyái, a főkapitánynak meg a minisztereknek…

A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, a mit
hallott…

– Hogy nem leszünk kutyája senkinek…

– Azt hát, oda vágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A
többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze
nem taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.

– Nem tapossuk mi.

– Nem-e?

– Nem jókedvünkből.

– Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fütés, hát
aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehuzzák a kis
pénzüket erre-arra, a mikor aztán élni kellene, hát nincs.

– Nincs bizony…

– No hát! Nem jobb lenne ugy, a hogy én mondom?

Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a
bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.

– Ne beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.

Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Ujra ketten
maradtak. Tovább már nem beszéltek s a mikor a kocsi járása lassabb
lett, bucsuzni kezdett a bádogos.

– Hát az Isten áldja, földi.

A kalauz csak ugy utánna pillantott, mintha valami idegen lett volna s
mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s előlről
kezdte a keresést.

A bádogos a gyalogjárón ment tovább. Mikor a a kocsi elrohant mellette,
utána kiáltott:

– Hát csak gondolja meg, földi a mit arról a dologról mondtam.



A DIVAT

Egy fiatal iró egyszer nagyon rosz kedvvel ment haza. A felesége
megkérdezte, hogy mi a baja? Erre nem felelt, ugy a háta mögött
belebökött a könyökével a levegőbe, mintha el akarná lökni magától az
aggodalmasan reá bámuló asszonyt s bement a szobájába, a mi nem is igen
volt szoba, inkább csak egy kis lyuk, a hol elfér egy asztal meg egy
szék. Az asszony leült az ajtóval szemben, egy darabig hallgatózott,
hogy vajjon mit csinál odabenn az ura, aztán elővette a munkáját és
tovább dolgozott, föl, le, át- meg átdöfve a gyolcson a tűt s néha
fölváltva a fonalat, lila után sárgát, sárga után zöldet, aztán ujra
mást, meg megint lilát, mig egyszerre csak elálmosodott. A tűt beszurta
a gyolcsba, dörzsölte a szemét, nagyokat pislogott, mindig mélyebben
vett lélekzetet s csendesen, ártatlanul elszenderedett. Mikor már aludt,
benn kopogni kezdett az ura, két-három lassu lépéssel bejárva a szobát,
künn pedig egy dongó verte oda magát nehányszor az ablak üvegéhez. –
Különben csend volt. Tikkasztó meleg ömlött rá mindenre s az izzó
sugarakban szikrázni kezdett a levegő, mintha valami kohóból szabadult
volna ki bele minden porszem.

Mikor a csend megkapta már azt a nyugalmas szint, mintha öröktől fogva
tartana, hirtelen fölnyitotta a férj az ajtót és kijött. Mikor látta,
hogy a felesége alszik, még be is csapta maga után az ajtószárnyat, csak
hogy fölébredjen. Hogy az álmos kis teremtés fölrezzent, rákiabált, majd
hogy meg nem verte.

– Semmi érdeklődés! Hogy megkérdezné az embert, mi baja, vagy hogy egy
kicsit csak utána tudakozódnék annak, vajjon nem bolondultam-e meg még
egészen, semmi. Pedig hát én is volnék magának valami, vagy mi.

Az asszony rábámult s nem tudta hirtelen megérteni, hogy mit akar, aztán
szorongva kérdezősködni kezdett.

– Megint volt valami kellemetlenséged?

A férj még mindig dühösködött s csak annyit felelt:

– Semmi. – Azután érezte, hogy szüksége van beszédre s nagyon
elkeseredve beszélt. Folyt a szájából a sok szó, látszott rajta, hogy
reggel óta gyüjti magába a panaszt.

– Irok, irok, töröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más
csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeirja a kis hülyeségeit s
mert könnyü, olyan könnyü, hogy majd el lehet fujni, belebolondulnak.
Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahoz, hogy megértsék,
azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. – Nagyot
sóhajtott s hosszasan elgondolkozott. Pedig néha igazán ugy adom nekik
az irásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a
mesterségemmel, nem üzök csufot a pennámból és unnak, unnak…

Az asszony nagyon elkomolyodott s keresett valami vigasztalót, a mivel
megbékítse az urát, de nem tudott mondani semmit, csak elgondolkozott s
most már ő is sóhajtott. Azután hosszasan hallgattak mind a ketten.
Leültek az asztal mellé s komor, vigasztalan lett körülöttük minden,
mintha a levegőben uszott volna a reménytelenség. Mikor egymásra néztek,
az asszony csendesen átnyujtotta a kezeit az asztalon s puha tenyerei
között melengetni kezdte az ura száraz, kemény öklét. Mintha a vére is
átszaladt volna az összeszorított kezeiken át, egyszerre közös lett
bennük minden. Közelebb huzódtak egymáshoz, a férfi az asszony vállára
tette a kezét, mintha támaszt keresne és ujra elkezdett panaszolni.

– Megöl a divat. Én se vagyok Jézus, nem tudok mindig türni, minden mai
napon aláirni azt, hogy tegnap hiába éltem. Nem birom már, nem birom…

Az asszony hizelegve hozzásimult s igazán meggyőződéssel hizelegni
kezdett neki.

– Csakhogy apuskám, a mit ők irnak, az mégis semmi, annak pedig értéke
van, a mit te irsz. Bele kell tenni a mérleg egyik felébe s lemérni
aranynyal, meg gyémánttal, meg mindennel, a mi drága, mert te apuskám
okos vagy, ők pedig…

Az embert most már egészen elhagyta a türelme, az asztalra csapott s
megrázta az asszonyt, hogy hallgasson el már.

– Csak ezt ne mondd, nem akarom hallani. Eleget hallom! A ki maszlagot
akar adni, hogy bomoljak tőle, az mind azt mondja, hogy értékes vagyok.
Kell az ördögnek! Azt akarom, hogy olvassanak, ismerjenek, hogy én
legyek a divat. Meg pénz is kell. Abból éljek, a mit a napszámos
munkával szerzek?

– Megélünk valahogy…

– Valahogy meg, de én nem valahogy akarok élni. Érzem a jogomat, ha te
nem érzed, hát akkor te sem értesz. Adják meg, a mi az enyém. Nekem is
van annyi eszem, mint azoknak, a kik a divatot legelik. Nekem is
családom van. Nemsokára itt lesz a gyerek, az anyámnak is jól esnék, ha
néha egy pár krajczárt küldhetnék neki. Nem akarok egyebet, mint élni…

Az asszony önkénytelenül is utána mondta:

– Élni, élni…

– Azt hát, persze, semmi egyebet. – De azután elgondolkozva hozzátette.
– Mégse csak ennyit… Egyebet is szeretnék. Kicsinyesség, gyerekség, de
azért szeretném, ha emlegetnék a nevem, ha a mikor megjelenek az
ujságban, leveleket kapnék innen-onnan, gratulácziókat, ha járnának
utánam a kiadók, kedvemet keresnék a szinház-direktorok, ha egy kicsit
elkényeztetnének. – Mosolyogva nagyot nyujtózkodott, mintha már ebben a
puha dédelgető kényelemben feküdnék és sóhajtva mondta tovább: – Ez jó
lehet. Valahogy ugy megy az egész, hogy azt mondják: – No te iró ember,
hát megmutatjuk, hogy szeretünk, megölelünk… Azt szeretném… Hogy az a
néhány ember mit mond, a kinek az izlése az enyémhez hasonló, az hidd
el, nagyon mellékes. Az egésznek más a véleménye, mulatni akar. Ha én
mulattatni tudnám…

– Hiszen tudod.

– Másképpen… Megpróbálom, hogy vajjon tudnék-e valamit összehazudozni, a
mi tessék. Irok valami nagyon furcsát, divatosat.

– Nem tudsz.

– Dehogy nem! Összecsapom egy fél óra alatt. Lesz benne… mi is?… Igen,
lesz benne két ur, egy párbaj, aztán póz, póz s a vége igy: – Uram! Én
meghalok, ő nagyságának csókolom a kezét, agyő! Igaz ugyan, hogy az
ember, ha meglövik, előbb ordít, aztán harapja kinjában a füvet, ha még
van hozzá ereje; de igy szebb. Van egy gróf, egy báró és egy uralkodó
herczeg; hogy ki, az mindegy, csak messze legyen, hazudni tudjon róla az
ember, a mit csak akar…

A mint gunyolódott, megjött a kedve. Tetszett neki, hogy kifigurázza az
ellenségeit. Mikor az asszony még mindig komoly maradt, boszankodni
kezdett.

– No, nem hiszed, hogy megirom. Majd meglátod most mindjárt…

Bement a belső szobába s nem került elő, csak este. Nagyon kimerültnek
látszott, alig nyult a vacsorához, s csak később, a mikor bort is ivott,
mondott egy pár szót, különben némán bámulta maga előtt egész este az
abroszt.

– Elkezdtem valamit, de nem megy sehogyse. Egy tisztről irok, szeretnék
nagy gavallért csinálni belőle, urat, de nincs pénze. Én tudom, hogy
nincs neki. Próbáltam mással is, de én nem ugy látok semmit, a hogy más
szeretné s az én szemem jobb, – hidd el…

Az asszonyt már elhagyta a türelme s békétlenül vágott bele az ura
szavába.

– Minek kinzod magad? Megbolondultál?

– A férfi nagyot sóhajtott.

– Meg, meg, azt hiszem én is…



A BIRTOK ÉS A HÁZ

Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a
férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig
kifizeti magát, csak okos legyen az ember.

– Már pedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan
lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg
valaki, ha nem háziur. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos és
nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek.

– Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kisérletezhet az ember. Ha
semmire sem megy a répával, megpróbálja a repczét. Gyönyörüen
feloszthatja a földjeit, hogy a ki az országuton végighajt mellettük,
mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép széles szalag, egyiken
buza, másikon rozs, a harmadikon zab, a mi sohase egyszerre érik s
gyönyörü árnyalatokat játszik a szinekben, mikor a nap süt. Tovább a
ritkás, sötét tengeri s mind belenyulik mélyre, elkeskenyedik s elvész
egymásba, a mikor a szem már nem képes a vonalat követni. Ez beszéd!

– Beszédnek, beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy
majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk.

– Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer a főnyereménye. Ha azt
megütjük, mindjárt vásárolhatunk ugy százezer forintért birtokot.
Negyvenezret rátáblázhatunk…

– Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az
adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak.

– Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe – ha az ember ur, hát
legyen ur. Ház nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én
vigyázzam, hogy hova öntik a cselédek a mosogató vizet? Olyan nincs.
Aztán ismerem magam. Ha háziur volnék, mindig visszagondolnék a
lakókoromra, hogy milyen lótás-futás volt a fertálykor, mig
előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert
nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyü. Ha valaki hozzám
feljönne s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz’ én megérteném a
baját, vele együtt sopánkodnék s aztán itt van, mi lenne a
jövedelemmel?!

– Azt csak bizd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, ugy hogy a
lába se érné a földet. Hogy az én házamba valaki ne fizessen, arra nincs
eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már a mikor
a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van…

– Hát a rosz lakó hova menjen?

– Bánom is én, ahova kedve tartja.

– Nem türöm, hogy igy gondolkozz. Hova tetted a szivedet, a zsebedbe?

– Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát a roszfizetőknek.
Különben hiszen van butora mindenkinek, azt ki nem viszi, a mig rendbe
nem jön a hátralékkal.

– Bizony pedig annak a mosónénak, a ki a pinczében lakik, nem venném el
a párnáját. Hadd fusson a nyomorult…

– Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a
vizvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyüjti a garast…

– Különben is nekem birtok kell és vége; szép, nagy, széles tarló
őszire, a hol kedvemre lovagolhatok.

– Azt pedig sohase engedem meg.

– De én lovagolni akarok.

– Elég hoszu a seprő, ülj föl rá.

– Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után.

– Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva,
szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is, meg Lajost is. Nem
gondolod meg, hogy mennyi szerencsétlenség történt már a lóval…

– De én megszorítanám a térdemmel s nagyot rántanék a száján…

– Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj.
Lajoska kérd a papát, hogy ne üljön lóra.

– Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi,
hogy nyivogjon a nyakamon. – Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a
katona-iskolába, megtanítanak becsületre, hogy hogy szólj bele apád
dolgába.

– Hova küldöd?

– Katona-iskolába.

– Hiszen még három esztendős sincs.

– Majd lesz nagyobb is.

– Bizony nem fogod pedig katona-iskolába küldeni, ezt én mondom neked.

– Csak legyen hét éves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja
tönkreteszi a nevelését.

– Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahoz…

– Már pedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát
tanulhatna.

– Tán még abroncsot is ugratnál vele?

– Miért ne, azért fiu. A lánynyal persze egészen másként lesz.

– Hiszen nincs is lányod.

– Majd lesz.

– Most már meg az Isten dolgába is beleszólana.

– Nekem is van ahoz egy kis közöm. Most majd még könyvet is fogok irni
arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a
fiukról, egyet meg a lányokról.

– Én meg kidobom az ablakon mindakettőt.

– Majd fölszeded.

– Mit akarsz a leánynyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apáczát
akarsz belőle csinálni?

– Nem, orvost.

– Mit?

– Orvost.

– Hogy az egyetemre menjen?

– Igenis oda fog menni.

– Nem fog odamenni.

– Majd megmutatom.

– Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megérjem.

– Meg kell neki élni.

– Akkor is legyen tanítónő.

– Azok éhen halnak.

– Ha arra való lesz, ugyis férjhez megy.

– Nem kell.

– Azt majd ő fogja elhatározni, nem te.

– Majd csak én is beleszólok.

– Ez az ő dolga, meg az enyém.

– Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az asszony egyebet
se tud.

– Te talán az vagy.

– Az.

– Én tettelek azzá?

– Te.

– Mivel?

– Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok…

– Azt nem is engedem meg.

– Lovagolni akarok…

– Csak nem veszem a lelkemre, hogy kitörd a nyakad.

– Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted?

– Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen.

– A lány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt
állok.

– Előbb majd a sirba teszel engem, aztán tehetsz, a mit akarsz.

– Teszek is.

– Tégy…

Erre félreültek két sarokba. A férfi ugy nézett maga elé, mintha közel
állana már a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét s azon
gondolkozott, hogy vajjon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még
türjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos
urfi ide-oda csuszkált köztük, mintha a póstát hordaná egyiktől a
másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan.
Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az
asszonyhoz, simogatni kezdte az arczát és a haját.

– Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is.

Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga
után az ajtót s csak visszakiáltott.

– Most már az se kell.



AZ ELSŐ LÉPÉS

Hardy Pál ur a fiát várta haza. Az asszony ment ki az állomásra. Sokáig
nem jöttek, az öreg ur odahaza már türelmetlenkedett. Már egy másik
kocsiba akart fogatni, hogy eléjük menjen, a mikor gyors ügetésben a
tornácz elé kanyarodott a kis sárga bricska s leugrott róla a fiatal
Pál, hogy gyöngéden, mintha a mig emelte, addig is csak simogatná,
lesegítse az édes anyját. Hardy Pál ur, az öreg, csak egy kicsit
megkésve jött ki a szobából s akkor is a szivarját ropogtatta az ujjai
közt, mintha azzal volna nagyon elfoglalva. Mikor már befelé hordták a
ládákat, akkor kezdett beszélni, egy-két kurta szóval megemlékezvén a
mult esztendőről, a mi bizony pedig belekerült az ifiu ur révén
háromezer és egynehány pengőkbe.

– Letetted az érettségit?

– Le apám.

– Hát a zálogházzal hogy állunk?

– Itt vannak a czédulák.

– Azután nem buktál meg?

– Nem apám.

A felesége kiszólott a szobából. A nagy ut után egy kis pihenést akart
kikunyorálni a fiának.

– Hagyd öreg, tán ledül egy kicsit a kanapéra.

– Pokolba… – Megint jól megnézte a fiatal urat s a hogy a megelégedés
egy mosolygásban átszaladt az arczán, látszott a piros, nekigömbölyödött
képén, hogy gyönyörködik benne. A fiatal Pál ur szép, erős, izmos falusi
legény volt. Karján megfeszült a kabát, a miből ugy látszik, kinőtt egy
kicsit; nagy, a korához mérten talán tulságosan is nekifejlődött mellén
követ lehetett volna morzsolni pörölylyel, széles vállain pedig
könnyedén emelhette volna a zsákot, nem pedig nyögve, hanem csak ugy
mulatságból. Csak az arcza maradt meg gyermeknek. A nagy erő nem
borította rá azt a durva keménységet, a mi ruttá tesz majdnem minden
nagy erejü embert. A szemei mosolyogtak, hamvas-piroskás arcza ragyogott
a gondtalan csendes megelégedésben, lekaczagott róla az a vad jókedv, a
minek nincs semmi különös oka, csak beállít s rózsás, csiklandós felhőbe
takargatja az ilyen okos nagy fiut.

– Sok szamárságot összetanultál? – kérdezte az öreg, kifordulva az udvar
felé, hogy a kocsist is lássa, meg a lovakat.

– Nem, nem sokat, igazán nem sokat.

Benn már terítettek. Egy vén legény járt az asztal körül régi, nehéz,
czimeres ezüsttel s egy szobalányt dirigált, a ki meg a tányérokat
hozta. Az öreg ur megkinálta a fiát szivarral, nagy szemöldökei alatt
alattomosan lesve, hogy vajjon nem fog-e tikogni a füsttől.

– Erős?

– Nem baj.

Este korán lefeküdt az öreg. A fiu sokáig fenmaradt az anyjával s az
ebédlő nagy lámpája alatt édes jó gyermek lett a szép öreg asszony
mellett. Szorongatták egymás kezeit, néha ráhajtotta a fejét az anyja
vállára s elmesélte, a mi éppen eszébe jutott. Az öreg asszony nyelte a
szavát. Minden érdekelte s néha egy-egy perczre behunyta a szemét, hogy
jobban hallja a gyermek kellemes, fiatalos hangját, a mi elbájolta, mint
a muzsika.

– Mamám, nem vagy álmos?

– Nem fiam, csak mondjad.

Másnap reggel az öreg ur befogatott az urfikocsiba négy lovat s a mikor
már a kezében tartotta a gyeplőt, bekiáltott a fiának.

– Gyere hé, ülj mellém. Megyünk.

– Hova?

– Mi közöd hozzá? Csak elindulsz még egy uton az apáddal…

Már elindultak, a mikor visszakiáltott az asszonynak.

– Megyünk mutter korhelykedni.

Mikor a városban beállottak a vendéglőbe, tiz forintot adott a kocsisnak
s ezzel aztán el is bucsuzott tőle.

– Egyhamar nem lesz szerencsénk egymáshoz. Kitekerem a nyakad, ha baja
esik a lónak.

Azzal karonfogta a fiát s a nyakukba vették a várost. Elmentek a
boltokba, itt is ott is vásárolt valamit, s mindenütt megmutogatta a
szép nagy gyermeket is.

– A fiam. Most végzett… Diák volt, de nem igen sokat ette a betüt. Olyan
magamfajta svihák lesz belőle. Ugy látszik.

– A jogra tetszik menni? – kérdezte az egyik ismerős boltos.

Az öreg felelt a fia helyett.

– Még nem lehet azt tudni. Majd kipróbáljuk, hogy mihez van
hajlandósága, már próbálgatjuk is. – Este visszamentek a nagyvendéglőbe,
beültek egy sarokba s rendeltek és unatkozva ettek. Valami kis bort is
rendeltek hozzá, egészen közönséges fajtát, a mit alig lehet nyelni.
Akkor villant meg az öregnek a szeme, mikor egymásután jöttek az ismerős
uri vendégek, a főispán, meg egy más birtokos, a szomszéd faluból, a
kivel csak követválasztáskor szoktak néha összejönni, meg egy másik ur,
a ki a bariton hangjáról nevezetes. Lassankint összejött a társaság.
Paroláztak, s a mikor már hangosabbak lettek, előkerekedett a czigány is
körülnézni, hogy vajjon nem adja-e elé magát valami. Még nem jutottak el
a nótáig, arról panaszkodtak, hogy már az idén se lesz semmi ára a
buzának, ugy hogy a cseléd mind kötnivaló.

Ezen közben dudorászni kezdett az öreg valami monoton keserves nótát s
még csak az ajtó mellett csendesen kisérni kezdte a czigány is. Kedvet
kapott más is s egyszerre hangos lett a nagy füstös szoba. Már
tánczoltak is, félredobálták az asztalt, hogy hely legyen. Közben ittak,
belerepedt egy-egy pohár a koczintásba s mikor bejött a rendőrkapitány,
hogy egy kis csend legyen, odaültették az asztal mellé s a czigány tust
huzott, a mig a szájába öntötték a bort, hogy ne óbégasson.

Már éjfél után vetődött be a nagy szálába két tiszt, egy főhadnagy meg
egy vén szürke kapitány. Ezek is jól vacsorázhattak valahol, mert
muzsikát akartak. Telerakatták az asztalt borral, belecsapkodtak az
üvegek közé a karddal, hogy csörömpölve hullott szét a sok csengő
szilánk s kiabáltak a czigánynak, hogy oda menjen, a katona az ur.

Az öreg Pali urnak felragyogott az arcza, megpödörte a bajuszát s mig
lassan fölemelkedett a székről, odaszólott a fiának:

– A tied a főhadnagy, az enyém a másik.

A többiek egyszerre körülvették őket, de már hiába. Az öreg előre ment,
a fia meg utána s aztán egyszerre vége lett mindennek. Mig az ember
tizig számlál, a katonák már az utczán voltak. A rendőrkapitány szaladt
utánuk, hogy a sapkájukat kivigye nekik, a többi meg benn éljenezte a
vitézeket, a kik csendes nyugalommal hajtottak fel egy-egy pohár bort a
munkára s nem néztek egymásra, nehogy összemosolyogjanak, a mi kérdésnek
látszanék.

Egy óra mulva már ott volt négy tiszt. A két Hardy is adott hozzájuk
négy urat s aztán hamarosan rendbe jöttek.

Másnap már az egész város tudta, hogy mi lesz a kaszárnyában. Elállották
az utczát, alig tudott helyet szorítani a kocsiknak a rendőrkapitány ur.
Kilencz órára vége volt mindennek. Az öreg ur az arczára kapott egyet a
szürke kapitánytól, a főhadnagy pedig egy derekas vágást a mellén
keresztül le a csipőjéig. Még egy kicsit mámorosak voltak.
Összecsókolóztak mind a négyen s most már együtt mentek vissza a
nagyvendéglőbe.

– Bevezettem a fiamat a világba, öreg czimborám, – mondta a vén Hardy a
szürke kapitánynak. Épen kapóra jöttetek…



VIRTUS


I.

A mi fiatalságunk hires volt a nagy duhaj bálokról. Nem afféle
közönséges tánczok voltak azok, a milyet másfelé is produkál a
tüzoltóság, meg a polgári egyesület, hanem egészen különleges sárvári
bál, a hova messze földről eljöttek mulatni a könnyü lábu lányok.
Beleszédültek a tánczba, elkábultak, részegek lettek a muzsikától, csupa
tüz lett az arcza a leghalványabbnak is, a legénynép pedig kurjongatott,
fölleget taposott föl a padlóból, por volt az egész nagy szála föl a
padozatig, a melyben elkeveredtek a párok s csak ugy ki-ki fordultak
belőle a szomszéd szobákba, mintha a forgószél kavargása dobta volna ki
őket magából. Hogy tovább dicsekedjem a hirességünkkel, ezek azok a
bálok, a hol az egyik banda arra vár, a mig kidül a másik, hogy a
helyébe álljon s aztán ujra fölváltják egymást, mert az urak birják akár
három nap és három éjszaka egy huzamban, a czigány kezéből pedig a sok
friss után kiesik a vonó. Itt kerülnek össze sok jó tánczu legények sok
jó tánczu lányokkal az egész hosszu tánczra, a mi a bál után következik
s vénségben végződik s itt ismerkedett meg Gerbenczey Pál, a világ
lumpja Heves Margittal, a kinek az apja pedig az utóbbi időben maga volt
a józanság, ámbátor hogy fiatal esztendeiből sok emléket beszélnek a
vénebb emberek a behajigált tükrökről és a csapatonkint lenyakazott
borosüvegekről, a melyeket az ifju Heves György ur küldött át a
másvilágra egy-egy jó pillanatban.

Szóval, a fiu nem illett bele a Heves-családba. Az öreg dühbe jött, ha
csak hallott is a dologról.

– Mit? Az a korhely akarja a Margitot. Az éjjel is reggelre virradt a
czigány mellett. Ilyen mulatós urfi nekem nem kell, ha mondom…

Az öreg asszony engedékenyebb volt. Azt mondta, hogy nem illik ilyen
hebe-hurgyán kimondani, hogy igy vagy ugy. Vannak emberek, a kik
hajdanában szintén éppen ilyen nagy korhelyek valának s azért mégis
jutott nekik feleség. Aztán meg mit csináljon a szegény fiu. Iszik, ha
boszantják…

– Ki boszantja? Csak nem én! A miért nem dobom oda neki a leányt?

– Nem azért mondom, csakhogy hát elkeseredik szegény.

Az öreg Heves pedig nem engedett és igy esett meg az a skandalum, a mi
egy következő bált egészen tönkre tett, ne rójja föl az isten ezt bünül
a fiataloknak.

Az urak a szomszéd szobában ittak vagy tizennégy asztalnál. Közben
némely asztalon kártyáztak is, de azért inkább a borban volt tulnyomó a
mulatság. Heves György ur több tekintélyes és mindig nagyon józan életü
polgárral poharazott, mig távolabb, a harmadik asztalnál a lumpok
koczintgattak. Ezek közt volt az öreg Gerbenczey is. A két vén ember
csak lopva pislogott egymásra s ha rajta kapták egymást azon, hogy
oda-oda pillantgatnak a másik asztal felé, hirtelen elkapták a fejüket s
rettenetes mogorván bámulták meg maguk előtt az asztalt.

– Az a fráter ugylátszik haragot tart velem, a mióta fiának kiadtam az
utat – mondta mogorván – hanem hát csak tessék. Ha volna egy csöpp
becsület benne, idejönne, aztán mondana az embernek egy két jó szót. Ugy
tán mennénk valamire. Én ugyan nem sokra becsülöm a karakterét, hanem
szeretem a barátságot.

Egyszerre csak egy cseléd rontott be, utat tört magának a pipafüstben a
Heves ur asztaláig és elkezdett jajgatni.

– Tekintetes ur, tessék hazajönni. A tekintetes asszony azt izeni, hogy
hamar szedje a lábát. A kisasszony nincs sehol, elvitte a Gerbenczey
ifijur. Én láttam, a mikor felültek a kocsira, fusson ki a szemem, ha
nem láttam, hanem azt hittem, hogy csak ugy trappolni mennek a lovakkal.

Egyszerre ugrott föl az asztal mellől a két öreg, a lump meg a józan.
Heves ur méregbe jött, a mikor még mindig ott sipítozott előtte a cseléd
s rákiabált:

– Fogd be a szádat. Mondd Jánosnak, hogy adja ide a bundát s szaladjon
haza. Fogják be a négyest. Agyonverem őket, ha nem lesz készen minden,
mire haza érek.

Gerbenczey ur is kikiabált az előszobába.

– Mihály szaladj haza. Rud mellé a Rigót, meg a Mocskost. Tedd a puskám
a kocsiba. Te is ülj fel a bakra. Itt legyetek, a mig ötvenet számolok.

Heves ur rákiabált a lányra.

– Mit állsz itt! Merre mentek?

– Az országuton Galambos felé.

– Indulj haza.

A másik asztalnál meg Gerbenczeyt faggatták az urak, hogy mit akar a
puskával. A vén korhely már nyugodt volt, mosolygott. Látszott az
arczán, hogy tetszik neki az állapot.

– Nem hagyom, hogy akárki is viczczeljen a fiammal. Ha szereti, az övé a
lány. Most már majd ketten beszélünk.

Heves ur átkiáltott a tulsó asztaltól.

– Én is ott leszek.

A vén Gerbenczey fölrántotta a vállát, mintha azt akarta volna
tudomására hozni mindenkinek, a kit illet, hogy ezzel ugyan nem sok van
mondva s visszakiáltott:

– Hát leszünk hárman.


II.

A faluból előbb hajtatott ki a Heves ur kocsija, de rögtön utána ment a
Gerbenczeyé. Irigykedve nézett utánuk mind, a ki csak szereti a lovat
meg a hajtást. A kisebb urak, a kik ilyen becsületekben némely itt nem
eléggé méltatható okok miatt csak a passziv gyönyörüségre tarthatnak
számot mindaddig, mig a földek föl nem szabadulnak egynémely zár alul,
fogadásokat kötöttek, hogy melyik ér hamarabb nyomába a lánynak.
Meghányták-vetették a kérdést s általában az volt a vélemény, hogy a vén
Gyuri négyese csak négyes, szép, formás, hanem a Gerbenczey lovai jobban
futnak. Azonban hát mégse volt bizonyos, egyáltalában beérik-e őket,
mert ma már gőzös van, ha arra felülnek, szaladhatnak utána. Annak meg
aztán nem kell országut, hanem repül Pest felé is, meg lefelé Brassónak,
üthetik a nyomát bottal, ha egyszer megindul. Még a telegráf is olyan,
hogy csak a tolvajnak meg a policzájnak jó, de a ki igaz uton jár,
eltévelyedik rajta, hát nem egészen bizonyos, hogy utólérik-e őket.

A két kocsi pedig rohant egymás után az uton. Néha az egyik emberelte
meg magát, majd meg a másik. Egymás elé vágtak, de a ki vadabban
hajszolta a lovait, annak pihenni kellett egy-egy hágón s csak nem
tudtak egymás nyomába érni. A közben bolondul mentek mind a ketten előre
az országutra. A kerekek küllői összeszaladtak egy karikába a kocsik
alatt, a lovakról sárgás, tenyérnyi foltokban szakadt le a tajték s
egyik-másik már reszketett és összerogyni készült a hajszában.

Hátul meg kiabáltak az urak.

– Csapj közibe! Repüljön a kocsi, mert szíjat hasítok a hátadból, ha nem
haladsz.

Már csak egy nagy lejtő választotta el őket Bereghalomtól. Ez volt a
czél, mert köröskörül nagy vidéken ez volt az egyetlen hely, a hol
meghuzódhattak a szerelmesek.

Itt már valóságos hajtóvadászat lett a hajsza. Minden különösebb ok
nélkül, voltaképpen csak a becsületért előbb akart mindenik bejutni a
városba, mint a másik. A leány meg a fiu csak másodrendü kérdés lett. A
fontos csak ez a verseny volt, a miről évekig fog beszélni a megye. A
lovak nekivadulva iramodtak neki a hegynek s fejüket a szügyükbe vágva
rohantak le a lejtőn, a kocsikban pedig kipirulva állottak föl az urak,
mintha ezzel is segíteni akartak volna a repülésben.

Gerbenczey hátul volt és sehogyse tudta beérni a négyest. Rekedten
kiabálva a lovakra, meg a kocsisra, de hiába, a távolság csak megmaradt
közöttük. Egy fordulónál hirtelen felkapta a puskát, egy pillanatig
czélzott s bele lőtt a csendbe. A kocsis jól összefogta a
gyeplőszárakat, hogy ne veszítsék el a fejüket a lovak a nagy durranásra
s mint a vihar rohantak el a Heves ur kocsija mellett, a melyben hiba
esett, mert az egyik első ló fölfordult a lövés után. Már messze jártak,
a mikor Heves ur még mindég rettenetesen káromkodott. A kocsis
lekapcsolta az első két lovat s kettesben rohantak a másik kocsi után.
Ez a kis veszteség azonban eldöntötte a versenyt, már nem tudták beérni
a kocsit s mire a megmaradt lovakat bekötötték az istállóba, akkorra már
javában párolgott a jászol mellett a Gerbenczey két sárgája. Heves ur
zsebrevágta a revolvert s bement az étterembe. Azt mondta, hogy most már
kiadja ennek a betyárnak az apai jussát is, meg az anyait is, ugy
agyonpuffantja a gyönyörüséges fiával egyetemben, hogy többet egyet se
szólnak. A leányt meg viszi haza.


III.

Benn Gerbenczeynek már kompániája is akadt. Egy pár városi pajtással ült
egy sarok asztalnál s éppen a vendéglőssel tárgyalt.

– Aztán igazán itt vannak?

– Itt tekintetes ur, a nyolczas számban.

Gerbenczey ur az urakhoz fordult s csillogott a szeme, a mint
eldicsekedett a históriával.

– Szereti a gyerek a lányt, hát csak nem hagyja magát. Az övé, ha hozzá
huz a szive. A lány mindég azé, a kibe szerelmes. Ha akadnak olyan vén
bolondok, a kik az utjába állnak, hát segít magán. Nem igaz?

Az urak ráhagyták, hogy igaz bizony, már hogyne volna igaz s
telerakatták az asztalt borral.

Heves ur a másik asztalnál telepedett le, félig hátat fordítva a
kompániának és hivta a vendéglőst.

Erre már felpattant Gerbenczey.

– Nem megy egy lépést se. Ide áll mellém. A ki beszélni akar magával, az
jöjjön ide, majd a szemébe nézek.

Az urak kaczagtak s az egyik egy termetes poharat szinig megtöltött
borral s átküldte Heves urnak. Rátette a névjegyét illendőképpen. A
felkinált falusi uraság azonban csupa méreg lett a kötözködésre. Falhoz
csapta a poharat s fölszedelőzködött, hogy kifelé menjen. Azt mormogta,
hogy a kinek nincs helyén az esze, azzal nem áll szóba.

Gerbenczey fölugrott az asztal mellől s odakiabált a szomszédhoz.

– Engem tart az ur bolondnak?

– Olyan formán.

Nagy szünet következett. A két ember veszedelmes mérgesen meresztette
egymásra a szemét s Gerbenczey erősen szorongatta egy üveg nyakát, hogy
most mindjárt odavágja a Heves ur fejéhez. Mielőtt azonban idáig
jutottak volna, elkaczagta magát.

– Igaza van neki.

Heves urnak az se tetszett.

– Már miért volna igazam.

– Nem az urhoz szóltam.

– Nem-e?

– Nem hát. A ki velem a másik asztaltól tárgyal, – azzal szóba se állok.

– Tán hogy odamenjek?

Meg is indult, de nem valami barátságos szándékkal. Kifeszítette a
mellét s egyenesen Gerbenczey urhoz akart férkőzni, a ki pedig az asztal
tulsó oldalán ült. Az urak pedig hamar utját vágták a verekedő kedvének.
Egyszerre négyen is körülvették, lehuzták róla a kabátot s e közben azt
tárgyalták vele, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza.

– Ha szereti a fiu a leányt, hát neki kell adni.

– Ki mondja azt hogy kell? Én nem adom. Ha még másforma volna, nem
ilyen, e fajta.

Gerbenczey büszkén kivágta a mellét.

– Jó faj ez. Nem kérem az urtól kölcsön a magáét.

Az urak leültették a vendéget, bort töltöttek a poharába s biztatták,
hogy igyék. Fel is köszöntötték s aztán a fiatalokról kezdtek el
beszélni, a mire különösen Gerbenczey érzékenyedett el.

– Szegény gyerekek.

– Mit szegény! Van annak a lánynak annyija, mint az ur fiának.

– Nem azért mondtam, hogy pattogjon az ur.

– Nohát.

Sokáig hallgattak. A fiatalokra gondoltak mind a ketten s a nagy
csendben rábámultak egymásra, de már mintha nem lettek volna olyan
mérgesek. A Gerbenczey ur szeme lassankint vizes lett abban a nagy
örömben, hogy milyen szépen megsegítette a boldogságát a fia s áthajolt
az asztalon Heves urhoz.

– Öreg czimbora, csak nem haragszol.

Megölelte s magához szorongatta a vén embert, a ki pedig még mindég
nagyon haragos volt és dörmögött, ámbátor már mosolyogni kezdett az
arcza s a mig beszélt, remegett a hangja.

– Leszedik az embert a lábáról. Sok gazember…



KATONÁK


I.

Éppen a mi szobáink alatt, a földszinten lakott egy honvédszázados, Gáll
Ferencz. Nagy családja volt, a gyermekek néha olyan lármát csaptak
náluk, hogy rengett bele a ház. Ő nem lehetett mindig otthon, a szegény,
gyönge felesége nem igen tudott rendet tartani a rakonczátlan népség
között. A hosszu nyári szünidőn mindég igy imádkozott szegény: Uram
Isten, csak add meg már, hogy beálljon az iskola. Ha rám nem halgattok,
majd megtanít benneteket más a becsületre.

Szép lakásuk volt, hétszáz forintot fizettek érte évenkint. Persze ez
nem telt volna a kapitányi fizetésből, de az asszonynak is volt egy kis
hozománya s jó gazdák voltak a katonavoltuk mellett. Soha se költöttek
többet, mint a mennyit megengedtek a viszonyaik, sőt az asszony, a mint
az később kitudódott, minden hónapban félrerakott egy pár forintot a
takarékpénztárba. Ezzel készült meglepni az urát, mikor majd férjhez
adják a leányt. Szigoruan féltette a titkát s jámbor, megelégedett
mosolygással jött mindig haza egy-egy ujabb manipuláczió után.

E mellett nagyon maguk között éltek, rosszul érezték magukat a kincstári
asszonyok társaságában. A kapitány sokat erőszakoskodott, hogy nem tesz
az semmit, ha nem is szivesen, de a tiszti familiákkal fenn kell tartani
az összeköttetést, mert ez hasznukra van. Az asszony engedett is, de nem
szivesen ment ki a családból. Mikor aztán hazakerültek egy társaságból,
sehogyse voltak megelégedve egymással. Az asszony csak a férjéért hozta
meg az áldozatot, hogy beüljön a másik asszonyok közé, de nem tudta
beletalálni magát a helyzetbe soha. Ha az urára nézett, mindjárt
észrevette, hogy annak is rosz kedve van s csak vontatottan, minden
érdeklődés nélkül szólt bele egyszer-egyszer a társalgásba. Körülbelül
egyre gondoltak mind a ketten. A mellett, hogy unják magukat, az
otthonmaradt gyermekek töltik be az agyukat nagy gondokkal. Pali ezóta
már bizonyosan fölmászott az asztalra és leverte a lámpát. Jenő nem
tanulja meg a leczkét holnapra, menjünk, menjünk haza, a milyen gyorsan
csak lehet. Őket sem igen szerették a társaságban. Jobb anyagi
körülmények közt éltek, mint a többi tiszt, e miatt félig-meddig
irigyelték is őket. Az asszonynak nem tudta elfeledni a többi asszony,
hogy faluról került a városba, s pénzt hozott az urához. Azt mondták,
hogy föltolta magát közéjök azzal a néhány ezer forinttal. Érezték
mellette szegénységüket s ha tehették, megbántották. Finoman, élesen
szurtak egyet rajta s bosszankodtak, mikor a maga egyszerüségében észre
se vette, hogy mit akarnak vele. Ilyenkor egy-egy megjegyzést tettek reá
francziául vagy németül. Klári ugy nem tudott, csak magyarul beszélni,
mint az apja, meg az édesanyja.

Szóval sehogy se ment a barátkozás, utóbb már nem is erőszakolta a
kapitány a dolgot, belenyugodott, hogy legyen hát igy. Könnyü volt
belenyugodnia, mert máskülönben nagyon boldogok voltak. Néha
zsörtölődött a kapitány, de nem igen volt rá oka, csak szokásból ugy
tette. Nagyon szerették egymást. Öt gyermek futkosott körülöttük, de
azért ugy megölelgették, megcsókolgatták egymást, akár egy héttel az
esküvőjük után. Apró gondjaikat megbeszélték egymással, semmi titkuk se
volt vagy ha titkolóztak, az csak szeretetük és gyöngédségük kifolyása
volt.

A kapitány kis fekete, czigány-arczu ember, de a szeme kék s a tekintete
lágy, nincs benne semmi erély. Mikor a gyakorlótéren rákiáltott egy-egy
altisztre, hogy: Tizedes, vagy szakaszvezető roszul megy! – nem ugy
hangzott az, mintha ugyanezt például Szvoboda főhadnagy ur recsegte a
szegény bünös fülébe. A többi tiszt határozottan azt állította, hogy a
kapitány nem való katonának, igen el van kényeztetve hozzá. Ezt hitte ő
is és a feleségét okolta érte. Mig meg nem nősült, egészen alkalmas
katona-anyag volt, hanem aztán olyan jó volt mindig hozzá az asszony,
annyira megszerette az otthont, hogy csak sóhajtva ment ki belőle,
folyton haza vágyott, nem létezett előtte semmi nagy feladat, elpipázta
a felesége mellett minden ambiczióját.

– Isten tudja, hogy ennyire vitted ilyen asszony mellett, – mondta egy
őrnagy barátja. Arról azonban ne is álmodj, hogy valaha törzstiszt
leszel.

– Miért? olyan lehetetlenség az?

– Jaj pajtás, nem az ilyen emberből lesznek a tábornokok. Belőlem,
belőlem! Örökös háboru az egész életem. Engem nem köt le semmi a
familiámhoz. Örvendek, ha bekapom az ebédemet minden nagyobb bosszuság
nélkül, aztán megyek vissza a kaszárnyába. Mindig ott. Dolgozom, izzadok
már csak azért is, hogy ne gondoljak a magam dolgára, meglásd csak, hogy
a legközelebbi előléptetéskor már alezredest csinálnak belőlem. Ez a
katonaélet. Egy kissé elkomolyodott s valami kis keserüség szaladt végig
az arczán, hanem aztán ujra mosolygott, mint a ki már megnyugodott
mindenben. – Maradj Feri kapitánynak s eredj penzióba.

Ha zabolát nem vet a nyelvére, még többet is elmondott volna a maga
dolgából. Hogy nagyon szeretné, ha ledegradálnák megint kapitánynyá s
adnának mellé egy olyan feleséget, mint a Gáll Ferenczé. Az ilyen
asszony igaz ugyan, hogy a maga nagy szeretetével megakasztja a katona
karrierjét, hanem aztán kárpótolni is tudja érte. Mit ér az előléptetés,
ha megfagy mellette az ember?

– Az, az, Klári az oka mindennek, biztatta magát Gáll is és hevesen
kikelt az ellen, hogy őt bárki is akadályozza az előmenetelében. Azt ő
nem türi, majd megmutatja! meg ő!

– Rám haragszol Feri? – kérdezte szerényen az asszony.

– Rád, persze, hogy rád. Ne állj az utamba ne csimpaszkodj belém, a
mikor arról van szó, hogy haladjak. Megjöhetett volna már az eszed.

– De hát mi a baj?

– Az, az, hogy voltaképpen semmi, hanem mégis nagy baj, hogy mi nem
tudunk beleolvadni az emberek közé. Te se, én se. Nem megy jól a
mesterség, nem tudok eléggé katona lenne. Szegény apám roszul gondolta
meg a dolgot, mikor tisztet nevelt belőlem s én is a mikor
megházasodtam.

– Panaszod van reám megint?

– Mindig. Kiállhatatlanul gyermekek vagyunk még most is mind a ketten, a
helyett, hogy megokosodtunk volna, napról-napra fogy az eszünk.

Az asszony igen komolyan kezdte venni a dolgot s nagyon elkeseredett
arra, hogy az ura elégületlen vele. Még mindig piros, fiatalos arcza
elborult és sóhajtott. A kapitány erre megbánt mindent. Két keze közé
fogta a felesége fejét s vigasztalni kezdte:

– Olyanok vagyunk, a milyenek vagyunk, ne bánd fiam.

A következő őszszel egyszerüen kihagyták a sorból s nem lett első
osztályu százados belőle. Ugy érezte, hogy egy cseppet se bánja. A
megsértett embert játszta és nyugdijaztatta magát. Már joga volt reá,
szürkülni kezdett haja s szivesen elhitték neki, hogy beteg. Az ezrednél
sem igen sajnálták. Falura költöztek. Mikor elhagyták a várost, a
legnagyobb fia már érettségi vizsgálatra készült.


II.

A falun egészen jól érezték volna magukat, ha nem lett volna sok
vesződségük a Klári apjával, az öreg Böszörményi Gáspárral. Az öreg ur
semmiként sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy veje otthagyta
a katonaságot. Együtt laktak egy nagy, hosszu tornáczu házban, ha
akarták, ha nem, meg kellett hallgatni az öreg ember folytonos
zsörtölődését. Előbb tréfára vették, mert azt hitték, hogy ő maga is
tréfál, de azután már nemcsak alkalmatlan volt a folytonos szemrehányás,
hanem terhes is. A két család kerülni kezdte egymást, a mennyire az
lehetséges volt, egyik-másik kijelentette, hogy beteg s nem mozdult ki a
szobából, sokszor néztek egymással farkasszemet. A fiatalok kezdtek
valami uj lakás után nézni, mert már csaknem kiállhatatlan lett az
életük az öreg Böszörményi miatt s mindig roszkedvüek voltak. Ha az öreg
előkaphatta Ferenczet, jól megkinozta a maga nézeteinek ujra és ujra
való elmondásával s már gyakoriak voltak a heves jelenetek is, mert
végre is Gállnak sem volt végtelen türelme s nem tudta szó nélkül
végighallgatni a sok kötődést.

– Higyje el apám, – mondta ilyenkor türelmetlenül – ha tudtam volna,
hogy igy fordul a dolog, inkább még nyolczvan évig is katona lettem
volna. Ha ez elég, hát most már kérem hagyjon békében.

– De nem elég, dehogy elég. Megismerhettél már, a mióta vőm vagy, vagy
ha nem ismertél, hát megkérdezhetted volna, hogy: apám ezt akarom, vagy
azt akarom, mit szól hozzá? Nem tetted. Most itt állunk. Férjhez adtam a
leányomat egy katonához és nincs katona férje, hanem épen olyan földturó
paraszt, falusi, mint én.

– Ha nem lettem volna katona, nem adta volna hozzám Klárit?

– Persze, hogy nem. Ilyen kérője volt neki minden ujjára egy-egy.

– De ha engem szeretett, nem mehetett máshoz.

– Ne szaporítsuk a szót, rosszul tetted, hogy otthagytad azt a szép
hivatalt. Én soha se egyeztem volna bele.

– De ha roszul éreztük magunkat mind a ketten?

– Elég gyámoltalanság.

Végre letett az öreg a dologról, csak a szemével meg a hangulataival
beszélt, de azokból meg lehetett érteni mindent, a mit el nem mondott.
Mig Ferencz kapitány volt, nagyon büszke volt reá, most számba se vette.
Néha tartlit játszott vele, de éppen ugy szólott hozzá s általában ugy
viselkedett vele szemben, mint egy szomszéd öreg földesurral. Imádta a
katonaságot. Klári volt az egyetlen leánya, gyönyörüen megrajzolta a
jövendőjét s most szánta szegényt, hogy ennyire pórul járt az urával.
Arra nem is gondolt, hogy a leánya is jobban érzi magát. Önző volt s az
öreg emberek makacsságával nem tudta elhinni azt, hogy másnak van igaza!

Mikor Jenő, a legnagyobb Gáll fiu haza jött az érettségi
bizonyítványnyal, uj remény ébredt az öreg ur arczán. Egyszerre tele
lett tervekkel, nem is járt már többé a földön. Titokban nézegette a
hosszura nyult fiut, hogy vajjon elég erős-e, megkérdezgette, hogy jók-e
a szemei, tanította lőni, régi divat szerint verekedni s megengedte
neki, hogy ezután már ő előtte is szivarozhatik. A többi gyerek teljesen
kiesett az öreg ur kegyeiből, az egész szivét ez a hosszu fiu foglalta
el. Tömte pénzzel, magával vitte a szomszéd falukba látogatóba s már is
ugy beszélt róla, hogy ez az a fiu, a ki majd helyrehozza, a mit az apja
vétett. A fiu ugy találta, hogy soha se volt ilyen jó dolga. Homályosan
sejtette, hogy mit akar vele az öreg és nem volt ellene semmi kifogása.
Nem lett volna az ellen se, ha orvost vagy mérnököt akart volna belőle
faragni az öreg, pedig irtózott a sok tanulástól. Félig gyermekesze
előtt csak az állott, hogy most következik majd a nagyapja jóvoltából
egy pár évi kényelmes élet sok pénzzel. Annyi pénzt nem tudott volna az
apja adni, mint az öreg Böszörményi, akkor hát sokkal jobb lesz reá
nézve, ha az öregre hallgat. Lassankint kezdte elhanyagolni a maga
családját, nőttek az uri hajlamai s majdnem hogy lenézte a testvéreit.
Az öreg erre azt mondta:

– Büszke! jól teszi.

Mikor eljött a szeptember, az öreg hamar végzett a vejével és a
leányával.

– Jenőt adjátok nekem. Ne kérdezzetek semmit, csak adjátok nekem, majd
csinálok én embert belőle.

– Mit akar apám? kérdezte a kapitány roszkedvüen. Nem tetszett neki az
egész dologban semmi s halványan bár, de ugy érezte, hogy elvesztette a
fiát. Küzdeni akart ellene, de gyönge volt hozzá. Az öreg makacs volt és
nem engedett. Megint előállott a panaszaival s mint a ki görcsösen
belekapaszkodik valamibe, dühbe jött a legkisebb ellenvetésre is.

– A többivel csinálj a mit akarsz, nem szólok semmibe, de Jenőt adjátok
nekem. Csinálj belőlük kasznárt, diurnistát, bánom is én, ebből az lesz,
a mit én akarok.

Klári félve nézett az apjára, még soha se látta az öreget ennyire
kikelve magából. Integetett szemeivel férjének, hogy hagyjon reá
mindent. A kapitány csüggedten, a legyőzött ember nembánomságával hagyta
reá, hogy nem bánja, akármi lesz is. Szükebben éltek, mint eddig, nagy
gond lett volna neki ez a nagy fiu, a kit most már egyetemre kellett
volna küldeni, de azért szivesen a vállára vette volna ezt a gondot is a
többi mellé, csak ne vegyék ki kezéből a jogait felette. Félt az öreg
szándékától. Tudta, hogy ez a vén ember nem él a mai világban s bántotta
az is, hogy a fiu, mig róla beszéltek, közelebb állott egy lépéssel
nagyapjához, mintha idegen volna. Tele volt az arcza gonddal, homlokára,
szemeire kiült a nagy töprengés és szomoruság, elrekedt a hangja, a mint
halkan megkérdezte a fiát.

– Jenő, mit akarsz? Azt felelem a nagyapádnak, a mit te mondasz. Gondold
meg jól a dolgot.

A hosszu, szegletes fiu nem felelt és nem is látszott meg rajta, hogy
gondolkoznék. Szorongva várta a dolog végét s egyszer-egyszer
fölpillantott a nagyapjára, mintha mondani akarta volna, hogy: ne hagyd
magad öreg, mert ha elgyengülsz, vesztett ügyünk van.

A kapitány még csak egy pár szót szólott, de elborultan, reszkető
hangon, mintha ez lenne a fiához az utolsó beszéde.

– Jenő, te már bizonyosan tudod, hogy apám katonának szánt. Jól gondold
meg a dolgodat, mert már nem vagy éppen gyermek s itt ebben a
beszélgetésben te vagy minekünk az első. Láttál engem, itéld meg
magadat, hogy van-e kedved a katonasághoz? Ezzel a perczczel egy élet
kezdődik el, vigyázz édes fiam.

A fiu egy perczig elmerült abba, a mit hallott. Az öreg szorongva leste
és a mikor késett a felelettel, maga segítette ki.

– Van, persze, hogy van kedved, ugy-e?

– Van, hogyne…

A kapitány sóhajtott s az előtte ülő öregen át Klárira nézett.

– Hát menj, – mondta aztán.

Nem volt eltelve valami képtelen fogalmakkal a maga régi pályája iránt,
de azt tudta, hogy szeretni kell, inkább kell szeretni, mint bármi más
hivatást. A fiában ezt nem látta s el se tudta képzelni, hogy honnan
vett volna kedvet reá a nagyapja nélkül?

– Légy szerencsés, mondta aztán, mikor már mind régen hallgattak s ezzel
a legnagyobb fiu sorsa eldőlt.


III.

A kapitányéknak még három fiuk és egy leányuk maradt Jenő után. A fiúk
kisebbek voltak még, de a leány már megnőtt. Tavaly hosszu ruhát kapott,
az idén már tánczolt a nagyobb bálakban is és szerelmes is lett, a kit
megszeretett, az egy máramarosmegyei földbirtokos volt, a kinek nem sok
ideje maradt a teketóriára, különösen a hatodik megyében.
Kétszer-háromszor eljött s már megkérte a leányt. Az öreg Böszörményi
olyan közönyösen vette a dolgot, mintha idegenekről volna szó, neki csak
Jenő volt valami az egész családban. A kapitányék sem ellenkeztek,
visszagondoltak arra, hogy nekik is milyen rosszul esett volna, ha
utjokat állják. A farsangon Klárikát hazavitte az ura. Négylovas,
csengetyüs fogaton robogott ki az udvarból, a vőlegény uri pompáján
meglátszott, hogy nem kell aggódni az uj asszony miatt, hanem az mind
nem változtatott a dolgon. A leány elment, a kapitány meg a felesége
csak ezt érezték az egészből. Szomoruan tértek vissza a szobákba s
nagyon fájt nekik, hogy egygyel már megint kevesebben vannak. A gyerekek
az asztalról elcsent torták felett birkóztak s nem mondta nekik senki,
hogy viseljék magukat becsületesen. – Valami borongós, szürke hangulat
maradt utána, bajos megszokni az életet igy. Most történt meg először,
hogy a kapitány is és a kapitányné is visszakivánkozott a városba.
Nagyon unalmas kezdett lenni a hosszu tornáczos ház s talán a Jenő dolga
se ugy fordult volna, ha bennmaradnak. Klárika is várhatott volna a
férjhezmenetellel, nem volt miért ugy sietnie. A két nagyobb fiut is
nemsokára vissza kell küldeni a kollégiumba, akkor aztán csak a Pista
marad itthon. De ő is iskolába fog járni, alig látják naponkint egy pár
órát, nem jól van igy no, sehogy sincs jól. Az öreg Böszörményi még a
Jenő leveleit is eltagadja, pedig látták néhányszor, hogy az ő irásával
érkezett egy-egy boriték. Fél, hogy beleszólnának majd a nevelésbe s
elrontják a gyermeket. Érezték, hogy itt falun nagyon ki vannak téve
szeszélyének, de nem tudtak ellene semmit tenni. Ha szólottak, perpatvar
lett belőle, ettől pedig irtóztak, bár az öreg majdnem kereste rá az
alkalmat. Nem az lett az életük, a minek előre elképzelték.

Egymás előtt is megjelentették az uj állapotokat. Féltek egymás szeme
közé nézni. Beállott náluk az az idő, mikor a férj hallgatva megy el
napokig a felesége mellett s az asszony pedig a férjét kerüli el.
Mindketten magukat érezték hibásnak. Mikor egészen maguknak éltek,
tudták volna, hogy mit tegyenek, kibeszélték volna magukat mind a ketten
a szivük szerint, de itt ez sehogy se ment. Maguk se tudták, hogy miért.
Az a csenddel, gonddal, bajjal telített levegő rájuk nehezedett, nyomta
a mellüket, nem tudtak szabadulni tőle.


IV.

Mikor nagyon elgondolkozott azok felett, a kik körülötte éltek, a
kapitány csak visszatért mindig a Jenő nevéhez. A másikak kamaszok
voltak és semmi jót sem igértek, ez a fia volt az, a kinél megnyugodott
egy-egy perczre. Már nem bánta, akármi is lesz belőle, fődolog, hogy
derék ember, jó nevelést kapott, helyén van a szive, ez megállja majd a
helyét. Nem igen hitte, hogy valami nagyon szeretné azt a pályát, melyet
a nagyapja választott számára, hanem majd talán beletörődik. Nem
boszorkányság az, meg lehet szokni, ha az ember egyedül van s nincs
felesége, a ki leköti.

Mikor elvégezte a katonaiskolát, egyszerre kinevezték hadnagynak. A
kinevezési okmányt hazaküldte s az öreg diadalmasan lobogtatva hozta át
a kapitányékhoz.

– Látod?

Nagy idő óta ez volt az első este, hogy együtt vacsorázott mind a két
család. Az öreg kikergette a fiukat a szobából, nem szerette őket maga
körül s mintha megbékült volna a vejével. Barátságos volt, jól evett,
mesélt a gyermekkorából s néha csillogó szemekkel fel-felpillantott a
szoba tetejére, mintha ma szük volna neki a négy fal. Vágyott a
levegőre, elmagyarázott negyvennyolczból egy egész hadi manövert,
hadonászott a botjával; nagyot ütött egy-egy kőre s odáig ment, hogy
karöltve sétált az udvaron vejével. De azért féltette tőle Jenőt, ezt
kilehetett érezni minden szavából. Ha más ember lett volna közelében,
mással beszélte volna meg a dolgokat, a kapitány csak annak köszönhete a
szerencsét, hogy ő volt a faluban az egyetlen kaputos ember s előtte
esett legjobban az öregnek a dicsekvés.

– Igy lesz, ugy lesz! Lovat veszek neki, a milyet csak kiván, pénzt kap,
a mennyi kell.

– Mikor látjuk?

– Jaj, abba még sok idő telik. Messze helyezték el.

– Hova?

– Valahova a Dunántulra.

– A várost, a várost…

– Azt nem tudom – és ugy tett az öreg, mintha igazán nem tudná. Magában
azt gondolta: – ugy-e, ugy-e szeretnéd látni? Elcsavarnád a fejét. Azt
már nem engedem. Aztán politikusan tette hozzá:

– Ha majd megirja, meglátogatom.

– Én is elmegyek – tört ki a vágy a kapitányból.

Az öreg megijedt, mintha arról lett volna szó, hogy most egyszerre
elveszik tőle a katonáját. Olyan volt mint egy gyermek. Gyorsan utját
akarta vágni minden veszedelemnek.

– Hogy jöhetnél, csak nem hagyod itt Klárit? A ház se maradhat férfi
nélkül. Te majd máskor. Vagy majd haza is jön, hiszen irja, hogy a mint
csak lehet, eljön.

– Mutassa meg apám a levelet.

– Eltévedt valamerre, de ne félj, hazajön, haza okvetlenül.

Ezzel sokáig hitegette a vén Böszörményi a kapitányt. Egyszer aztán meg
is jött a fiu.


V.

Mikor leszállott a kocsiról, az öreg Böszörményi nem tudta elfogni csak
magának, pedig látszott a szemeiben, hogy irigyel mástól minden olyan
hangot, a mi a Jenő szájából jön, hogy irigyelte, mint gyermek a másik
gyermek játékát, mintha arra neveltette volna föl ilyen szép fényesre,
nagyra, hogy babázzék vele. Szeretett volna végigsimogatni a mentéjén
mindent, a mi aranyos, a fényes kardját, megcsókolgatni csákóján a
rózsát s mindig ott volt az arczán az a megelégedett vonás, a mely azt
kiabálta: az én müvem, az én müvem!

Jenő majd térdreesett az anyja előtt, mikor meglátta a szegény, törődött
alakot. Egészen magához akarta ölelni, csókolta a kezét, alig jutott
szóhoz.

– Hogy vagytok édes anyám, apám, hogy vagytok?

Az öreg félt közbeszólni, csak nézett és szorongott hátul. Nem tetszett
neki sehogysem a dolog. A beköszöntés nem elég katonás. Aztán bántotta,
hogy neki csak egy kézcsók jutott s rá akart kiáltani: Én tettelek azzá,
a mi vagy! – de csak elhallgatott. A szép nagy fiut kézről-kézre adták
az apja, meg az anyja, beszélni se tudtak, csak nézték egymást,
belevágtak egymás szavába, mindenki kérdezett és senki sem felelt.
Végtelen örömükben majd hogy el nem ment az eszük. Enni se tudtak, a fiu
pedig fáradt és éhes volt, de mikor a szájáig vitt egy falatot, mindig
eszébe jutott valami, a mit még nem mondott s kaczagva intett, hogy nem,
nem lehet mindent egyszerre, majd rendben, szépen sorjában beszél el
mindent. Az öreghez alig volt egy-egy szava. A vén embernek látni
kellett, hogy ő itt minden nagy áldozata után is csak a harmadik
személy. Ez dühbe hozta.

– Gyerünk aludni, mondta Jenőnek.

– Nálunk alszik, védekezett egyszerre a kapitány és Klári.

– Itt maradsz.

Az öreg már nem tudta tovább türtőztetni magát, majdnem reszketett
dühében.

– Az ebadtát! Hozzám jösz, ha mondom!

Annyira kikelt a szinéből, hogy megijedtek tőle. Engedni kellett.

– Jó, jó, majd holnap Jenő, holnap.

De a fiu menetközben odasugott apjához:

– Maradj fenn apám, ha az öreg már elaludt, visszajövök.

– Jól van, sugta vissza nagy örömmel a kapitány. Tovább adta a hírt a
feleségének és motyogtak csendesen, ne hogy áthallatszék a vékony falon.

– Visszajön még.

– Ma?

– Ma.

– Szegény fiu!

– Látod, milyen jó szinben van? Csupa egészség.

– Csupa élet. A mienk ő mégis.

– Nem az apámé. Hiába erőlködik az öreg.

Tul a falon valami leesett a földre. Erre nagyon megijedtek. Egyszerre
csendes lépteket hallottak a folyosón, az óra ketyegésétől alig lehetett
meghallani, a mint kinyilt az ajtó. Egyszerre ölelték át egymást mind a
hárman. Csak az asszony sírt, de olyan csendesen, hogy attól ugyan nem
ébred föl odaát az öreg.



LEÁNYVÁSÁR


I.

Bodó Ferenczné olyan fiatal és csinos volt, hogy maga is átbálozhatott
volna még egy-két farsangot, hanem idő előtt megvénítette a leánya, Ida.
Három fia is volt, de azok nincsenek mindig az anyjuk mellett s kisebbek
is voltak, mint a leány. Ida az első gyermeke s majdnem együtt fejlődött
az anyjával. Mire az anyja szép harmincznyolcz éves, a nyugodt
életmódban jól megtelt, finom fehér arczu asszony lett, a leány is
szinte észrevétlenül hosszu szoknyához jutott, udvarlókra tett szert s
egyszer csak kirepült a világba egy fehér szalagos rózsaszin ruhában. Az
apja megforgatta egyszer-kétszer, megelégedetten simogatta meg a haját s
évelődni kezdett az asszonynyal.

– Nagy lányod van és mégse akarsz vénülni. Nem szégyenled magad.

Bodóné akkor nem is érezte, hogy vénülne. Arczával és hajával együtt
fiatal maradt a lelke is. Ő maga dicsekedett el a lányával s kézenfogva
hordozta magával Idát, mintha hozzá lett volna nőve. Mutogatta, valami
önérzetes mosolygással beszélt róla, mintha azt is mondani akarná, hogy
csak szép anyának lehet ilyen leánya. Igazán bájos is volt. Minden
kaczérság nélkül, egyszerüen önmagával hódított. Üde volt még rajta
minden, szép volt akkor is, ha pirult, akkor is, ha mosolygott s még ha
sírt is, a mi akkor esett meg vele igazan komolyan, a mikor először
tagadtak meg tőle egy ruhát. Bodó nem volt olyan gazdag, hogy idő előtt
elkezdhette volna a toilettevásárlást. Várjon reá a leány addig, mig
szüksége lesz reá. Most még kedves és vonzó karton szoknyában is.

Bodóné csak telt és szépült, de már később ennek a szépségnek ápolásra
volt szüksége. Sokat ült a tükör előtt, uj formákba szedte vastag fonatu
fekete haját s már kissé türelmetlenül elevenítette föl arczán a
szineket. Nem akart elveszni a leánya mellett. Az anya hiusága mellett
is sok maradt benne a szép asszonyból, a ki mig csak lehet, nem hagyja
magát. Ment minden, a mig észre nem vették, hogy már erőlködik. Akkor
eloldalogtak mellőle az emberek, vagy kezdtek tulságos tiszteletteljesen
bánni vele. Addig sok fiatal ember nyüzsgött körülötte, bálban,
hangversenyben versenyeztek egymással, hogy melyik vigye utána a
legyezőjét s ki adja fel a belépőjét, most néha megesett, hogy csak a
férje járt a háta mögött.

– Fogy a gárdád, mondta is egyszer Bodó tréfásan s ő is nevetett a
dolgon, pedig abban a perczben érezte, hogy keserüség szalad át a
lelkén. Előtte, anyja régi udvarlói közül is elhódítva néhányát,
mulatott a leánya. Üdén kaczagott, csaknem repült a tánczban, s a kis
város bálterme olyan szint vett föl, mintha csak a Bodó kisasszony
mulattatására élne ez a jókedvü világ.

A szép harmincznyolczéves asszony nem tudta elhallgattatni magában a
szemrehányásokat.

– Ezért szültelek, neveltelek nagyra?

Nem volt senkije, a kinek elmonhatta volna, a mit gondolt. Magában
érlelődött benne a panasz s észre se vette, hogy már ugy néz a leányára,
mintha gyülölné. Nem igy nevezte volna azt az érzést, a mely kifejlődött
benne, ő csak azt hitette el magával, hogy a hálátlanság igazságos
büntetése az a harag, a melyet nem tudott leküzdeni. Észre se vette,
hogy nem tudja olyan gyöngéden megfogni a leánya kezét, mint eddig, s
hogy már természetévé vált irigy féltékenysége, melyet eddig menteni
igyekezett.

– A kis béka – igy emlegette magában s terhére volt már akkor is, ha
látta. Sokat küldötte a barátnőihez, maga nem igen kisérte el sehova, s
amikor semmi egyéb kifogása nem volt, inkább azt mondta, hogy beteg s
egész délutánokat áthevert egy diványon bekötött fejjel, pedig semmi
baja sem volt. A ház kezdett felfordulni. Senki se érezte magát olyan
jól benne, mint eddig. A fiukat sem tartották rendben. Bodó csak
kapkodott erre-arra. Olyan gyorsan szakadt a nyakába ez a változás, hogy
azt se tudta, merre keresse az okát. A kis leány pedig élte a világát. A
kis rózsaszin ruha hol ebben, hol abban az utczában jelent meg, de soha
sem egyedül. Hozzászegődtek a gavallérok, fecsegtek, nevetgéltek, hogy
az anyja haragszik vagy nem, abból keveset vett észre, mert annak is
érdekében volt, hogy ne árulja el gondolatait.

– Valamit kell már tenni – mondogatta magában Bodóné. Utolsókat
kapkodott, mint a ki fuldoklik s egy perczre se jutott eszébe, hogy
voltaképen lelketlenség, a mint gondolkozik. Egészen természetesnek
találta ezt a gyorsan kifejlődött ellenszenvet a gyermeke iránt.

– Rászolgált, kiérdemelte – igy mentegette az érzéseit, pedig a szegény
kis lány csak szép volt és fiatal.


II.

A sok fiatal ember közül egyszerre kivált egy nem nagyon fiatal s nem is
nagyon csinos kereskedő, Stolz ur, s minden teketória nélkül megkérte az
Iduska kezét. Senki se tudta, hogy honnan vette ehhez a merész lépéshez
a bátorságot, csak annyit láttak, hogy néhány nap óta feltünően sokat
suttogott Bodónéval. A dolog különben nem valami nagy szerencsétlenség.
A Stolzék háza ismeretes a határon tul is, szolid, derék vállalat,
tekintély a gyapjuban és lenben.

Bodó nem fogadta nagyon szivesen a kérőt, a szegény ember telve volt
aggodalommal. – Szereti-e a leány? Föltalálja-e magát mellette, itt-e
már az ideje, hogy kiadják a házból? Találnak-e a természeteik?

– Mit habozol? – kérdezte az asszony már egy néhányszor és már egy kissé
ingerülten is.

– Nem akarom szerencsétlenné tenni.

– Eh, ne szalaszd el az alkalmat csupa aggódásból. Menjen, itt az ideje.
Van valami kifogásod Stolz ellen?

– Félek, hogy te nagyon sietsz.

– Addig sietek, a mig van miért.

Azt tette a mit az asszony akart. A kis leánynak alig volt beleszólása a
dologba. Gyorsan ment minden. Ezt nem Stolz ur akarta igy, mert ő a
komoly, megfontolt cselekedetek embere volt az üzleten kivül is, hanem
Bodóné. Nagy buzgalommal lökdöste ki leányát a házból. Az ura olyan
bután nézte az egészet mint a kit fejbe vágtak s nem tud gondolkozni.
Mikor igazán elment a leánya azzal a jól megtermett, derék, komoly
emberrel, nagyot sóhajtott s kimeresztette utánuk a szemét. Valami
rosszat érzett a jövendőben és ez szomorította.


III.

Bodóné pedig megfiatalodott vagy tiz esztendővel. Előszedegette a
régebbi ruháit s megint az a kaczagó szép asszony lett a ki volt.
Folytatta ugy, a mint elkezdte. Adott még magának egynéhány esztendőt s
ezt a kis időt még szépen akarta keresztülélni. Azután már lehetetlen
lesz minden. Eljön az az idő, a mi az ilyen mulató asszonynak a halál
kezdete, nem lehet már letagadni az éveket, fátyolozottabb lesz a hang,
meg kell barátkozni a gondolattal, hogy vénülünk. Addig is előre! Mig a
férje kopaszodott mellette és őszült, őt szörnyen leszólták a többi
asszonyok. Ugy mulatott, mint egy betyár, aki már érzi, hogy jönnek a
zsandárok. Udvaroltak neki, tánczoltatták, pezsgőzött is néha, a szemei
égtek, rohanva ment előre az utján. Telhetetlenül szivta magába az
életet, tiltott, édes gyönyörüségeivel együtt. Bodó szájtátva,
lecsüggesztett fejjel bámult; három ember helyett dolgozott, sok pénzt
kellett előteremtenie a szép asszony feleségének.

– Éljen az élet! – mondta az asszony a maga emberei között.

– Jaj de nehéz már, – sóhajtott Bodó s ugy törülgette a homlokát, mintha
ki akarta volna szorítani belőle a vért is.

A leány pedig sehogy se vált be a Stolz-házban. Ennek a hires czégnek
mindég másfajta asszonyai voltak, nem ilyen gyerekleányka, a ki a czicza
mellől jött az üzletbe. Nem értett semmihez.

Stolz ur tanítani akarta, de nem igen volt türelme hozzá. Mig
haszontalanul vesződött a magyarázatokkal, az asszonyka önkénytelenül is
csak a lelke ürességét látta s megijedt attól a nagy távolságtól, a mely
közte és férje között áll. Keveset foglalkozott lány korában azzal, hogy
mi lesz majd azután, ha férjhez megy, de mégis egészen másképen képzelte
el az asszony helyzetét, a férjet, a környezetét, mindent, mindent,
mindent, Stolz uréknál szörnyü nagy szerep jutott ki a numerusoknak, az
asszonyka megijedt, ha arra a sok vonalozott nagy könyvre nézett, a
melyekkel a férje foglalkozott s a melyekbe ugy elmélyedt néha, hogy
alig vette észre háta mögött az asszonyt. Csupa kiváncsiságból átnézett
egyszer a vállán, hogy vajjon mit csinál, de nagyon mogorván mordult rá
Stolz ur:

– Maga ehhez ugy sem ért.

Ebbe bele is nyugodott az asszony. Nem igen érdeklődött semmi iránt, a
férjétől pedig idegenkedett, mert Stolz ur egészen olyan idegen és üres
volt számára, mint a könyvek. Köröttök tolongott a nagy város, de ez sem
érdekelte. Megrémülve érezte néha, hogy mennyire egyedül áll s
felülkerekedett lelkében a kérdés, hogy: mindig igy lesz hát ez? Csak
annyit érzett, hogy ha igy kell tovább is lemorzsolnia a napjait,
elviselhetetlen lesz számára az élet. Jobban közelébe akart férkőzni az
urának, erősen föltette magában, hogy ezután már ugy gondolkozik róla,
mint a hogy más asszonyoktól látta otthon, tiszteli, megbecsüli,
szereti, de mint a gyermek, mindig csak holnapra tüzte ki a munka
kezdetét.

– Holnap reggeltől máskép lesz minden, – ezzel vigasztalta magát.

Annyira nem volt tisztában semmivel, hogy az érzelmekből is leczkét
akart csinálni.

– Kérem érdeklődjék egy kicsit – mondta néha Stolz ur, s látszott rajta,
hogy boszankodik.

Az asszonyka egy perczre felrezzent, ölébe hullatott kezei megmozdultak
s igért mindent, mintha csak nagyon megijedt volna ujra.

– Érdeklődni fogok, igen igen…

Sehogy se ment. Lassankint valami csendes nembánomság vett erőt rajta,
napról-napra messzebb ment Stolz urtól. Már nem félt, hanem irtózott
tőle. A folytonos együttlétben megunta és meggyülölte a husos arczát,
kifejezéstelen szemeit s magában őt vádolta minden veszteségeért.
Megismert néhány fiatal embert s ugy gondolta, hogy mindenkinek inkább
lenne a felesége, mint éppen a Stolz uré. Miért jött közéjük ez a hájas,
numerusokkal teli ember, miért tolakodott bele az életébe. Mikor egy-egy
lányismerőséről hallott hirt, megsiratta a maga lányságát, vénült és
fonnyadt. Kesernyés lett a modora, csupa elhallgatott szemrehányás,
sokat sirt és még többet ült hallgatva, mozdulatlanul, eltompulva egy
helyen. Olyan volt, mintha már nagy mult állana a háta megett, pedig
csak most kellett volna kezdenie az életet, ha mással kezdhette volna
el. Sokszor napokig nem mondott többet, mint _igen_-t és _nem_-et a
kérdésekre, lassan, csendesen pusztult Stolz ur mellett.

Végre a férje is megunta a dolgot, pedig nagy türelemmel áldotta meg az
Isten. Nem, nem való ez az asszony a Stolz-házba. Még próbált. Elkezdett
kedves lenni, de akkor még gyülöletesebb lett az asszony előtt, máskor
meg dühöngött, ha már nagyon kijött a sodrából, de ez se használt
semmit.

– Érdeklődni fogok, mondta az asszony, – de nem tudott.

– Készüljön, mondta egyszer Stolz ur – délután utazunk.

– Jól van – felelte az asszony.

– Nem is kérdi, hova?

– Mindegy.

– Hazaviszem.

– Jól van.

– Igy tovább nem mehet.

– Nem.

Este már visszaadta Idát Stolz ur az anyjának. Nem az volt, a kit két év
előtt elhozott. Bágyadt, erőtlen teremtés, a ki még a maga dolga iránt
se tud érdeklődni. Semmi megjegyzése sem volt, a mikor Stolz ur azt
mondta az anyjának:

– Mama, itt a leánya, maradjon is itthon.



AZ ÉJSZAKA


I.

Akik egy-két esztendő óta ülnek egy asztal mellett, sok mindent
össze-vissza beszélnek. Az én társaságom is régi és bizalmas. A ki nem
tetszett az embereink között, azt már kinéztük az asztal mellől. Igy
járt nem rég egy fiatal olasz is. Szép bariton hangja volt, hanem
tulságosan rosz nyelve. Folyton pletykát hordott közénk, mint valami
megsavanyodott vén leány, mindenkiről tudott valamit hazudni, sohase
tudtuk, hogy mikor kezdi el a meséit rólunk. Most már bizonyosan
bemártott valamenynyiünket valamelyik más társaságban. Elmesélt rólunk
sok roszat, a mit nem követtünk el, bizonyosan azt is mondta, hogy
bambák vagyunk egytől-egyig s azért nem tudott közöttünk maradni s e
mellett veszedelmes bombavető, világfelfordító gazemberek is, a kikkel
nem érdemes szóba se állani.

Pedig alig politizálunk egész este egy-két szót. Annyi országból
kerültünk össze, hogy a mig mindnyáját letárgyalnók, nem jutna idő
egyébre. Csak egy veszedelmes ember van közöttünk, egy bizonyos Vronszki
nevü lengyel. Erről beszélhet az olasz, a mit akar, mindent elhisznek
felőle.

Különös ember. Már harminczkét éves és csak most jutott hozzá, hogy
pingálni tanuljon. Eddig egyebekkel volt elfoglalva. Három esztendeig
tömlöczben volt Varsóban s ez az idő nyomokat hagyott a testén is,
lelkén is. Homloka telve van ránczokkal, mintha föl volna szántva,
szemei tüzesek, de olyan mélyen be vannak ásva üregeikbe, mintha hamuból
világítana elő a parázs, arczán nagy gond és keserüség borong. Haja,
szakálla rendetlen, hosszu és meggörnyedt testéről ugy lóg le a ruha,
mintha egy fogason függne minden darab, czipője, kézelője, gallérja csak
nagy ritkán tiszta, olyan az egész ember, mintha az üstökénél fogva
huzták volna elő egy ószeres raktárból. A feleségét és a kis fiát otthon
hagyta s azt mondta, hogy majd csak akkor hozza el őket, ha egy kis
pénzt szerez, hogy nekik is adhasson. Ez azonban vagy nagyon későn lesz
meg, vagy soha, mert csak az akarata nagy, tehetsége pedig semmi sincs.
Hisz, rettenetesen hisz magában, azért nem mernek vele őszintén
beszélni, csak jobban elkeserítenék, de ki nem gyógyíthatnák mániájából,
hogy nagy, hatalmas müvész lesz valaha.

Idióta mindenben, nemcsak magával szemben. Csupa szélsőségekben csapong,
olyan a fantáziája, mint egy sas repülése. Fel, fel szikla tetejére!
Csak gazembereket és erényhősöket, rabokat és zsarnokokat, feketét és
fehéret ismer. Tele van eszmével, vágygyal, dühhel s egy perczben
imádkozni és veszettül káromkodni is tud, ugy a mint elragadják az
indulatai. Semmi se normális benne. A ki messziről nézi, az előtt
nevetséges is. Csak a maga zagyva hitvallásának szeretne megnyerni
mindenkit, fanatikus misszionáriusa mindannak, a mi a lelkében felgyulad
s a mit nem tudhat rendszerbe szedni ugy, hogy mások is megértsék, mert
maga sincsen teljesen tisztában semmivel. Ide is, oda is csapkod, mindig
forr, lebeg testében valami, a mit elmondani nem tud és sokszor olyan,
mintha már félig elhagyta volna az esze. Azt hiszem, hogy igy fog
elégni. Egyszer csak összeesik, hamu lesz belőle. Nagy indulataihoz
cseppnyi az ereje.

– A királyok! – kiáltotta egyszer s rácsapott az asztalra – a
királyoknak köszön a világ minden romlást. Mondom, no mondom, ne
vágjanak bele! Ők a nemzetek megölői. Ráülnek egy-egy országra s mi már
alig birjuk. Játszák az Istent s olyan közönséges semmik, mint én, vagy
más. Átkozott valamennyi.

– Van jó is talán közöttük, Vronszki ur.

– Nincs. Ha jó, menjen hát dolgozni, mint más. Ne egyenek meg minden
ember kenyeréből egy darabot. Ugy néz fel reájuk sok bolond, mint a
feszületre. Ez a czudarság! Miért olyan bambák az emberek? Ezt mondják
meg nekem. No, feleljenek rá.

A társaság egy részét megvette az a meggyőződés, a melylyel beszélt,
mások pedig azért nem szólottak bele a dologba, mert ugyis tudták, hogy
hiábavaló minden ellenmondás. Ez a szegény ember beteg lesz, ha vitáznak
vele, csak akkor van elemében, ha hisznek neki. Ilyenkor boldog, érzi,
hogy hódít, kipirul, ujjong.

– Nem adok el királynak sohse képet. Ha hallom, hogy meg akarja venni:
nem eladó! Inkább meghalok éhen, vagy összetépem az egész vásznat.

Apró darabokra tépdelt egy ujságlapot, mintha a vászon lenne s
körülnézett, hogy hisszük-e mindnyájan, a mit mondott. A
szomszéd-asztaloknál hüledezve néztek össze az emberek, – borzasztó,
borzasztó, ilyet mondani! Egy katonatiszt kiosont az ajtón. Ő nem
látott, nem hallott semmit, rá ne hivatkozzék majd senki.


II.

Már festett, de a királyokkal még soha se jött összeütközésbe. Annál
több baja volt a kiállításokkal. Visszautasították itt is, ott is azokat
a csodálatosan megfestett képtelen ideákat, a melyekkel jelentkezett.
Eladogatta mindenét ugy, amint vették, alig került ki így is a
kenyérrevalója. Lassankint kezdett rájönni arra, hogy hiába beszél,
semmi sulya sincs a szavának. Valami nagyobbra készült, mondta is egy
párszor:

– Ölni, ölni kell már, máskép nem megy semmi.

A királyok után következett az egész világ, czudar, haszontalan minden,
csupa aljasság, tányérnyalás. Azután az Istent káromolta. Az sem segít
már! Napról-napra foszlott le róla a ruha, észre se vette, hogy a
könyöke kiállt a kabátból s elrojtosodott a nadrágja alja, mint egy nagy
keszkenő széle. Mintha végső vonaglásban élne, ugy kapkodott levegő
után. A mienk nem volt jó neki, más, más, a mi az ilyen ember lelkét
élteti. Egyszer titkos társulatot akart összetoborzani. Hogy mi legyen
vele, azt nem tudta volna megmondani, csak valami nagyot akart. Másik
órában már lemondott róla, ilyen emberek semmire sem valók. Az egész
világ felégetni való. Kiválni belőle, ez lehet az egyetlen igaz hivatás.
Felszállani, megtisztulni…

A felesége megunta már odahaza várni, utána jött a kis fiával együtt.
Megirta előre, hogy jön, de ez a levél olvasatlanul hevert a férje
valamelyik zsebében. Vagy az is meglehet, hogy elolvasta, hanem rögtön
el is feledte; nem törődött semmivel, egy-egy perczre szaladt át az
agyán, hogy családja is van, de akkor sem maradt utánuk semmi nyom a
szivében. Mikor az asszony megérkezett, dühbe jött.

– Mit kapaszkodnak belém!

Ez se tartott, csak egy pillanatig, azután rájuk se gondolt. Ha ott
ültek az asztalnál, észre se vette őket.

Az asszony mindig kisirt szemekkel jött közénk és sokat panaszkodott. A
gyermek soha. Csendesen meghuzódott az asztal végén. Tizenkét esztendős
lehetett, de sokkal többnek látszott. Valami csendes, gyöngéd aggodalom
volt a vonásaiban, a mikor az apjára nézett s figyelemmel kisérte minden
mozdulatát. Talán ez nem tetszett benne az apjának, mert ha rá is
pillantott, hamar másfelé fordult. Mikor a mások arczán is ugyanazt a
gyöngéd aggódást látta, még idegenebb lett.

– Mit bámulnak ugy reám!

Magyarázatot nem hallgatott meg, csak ugy odacsapott kezével a levegőbe:
elég, köszönöm. Nem is próbálta mérsékelni senki. Csak haladjon a maga
utján, tudja az Isten, hogy hol lesz a vége ennek az utnak.


III.

Az asszonyon határozottan meglátszott, hogy része van a férje
nyomoruságában. Halvány, kicsi teremtés volt, csak sápítozni, sóhajtozni
tudott. Nagyon alkalmatlan lehetett a férjének, mikor még törődött vele
és most sírva beszéli el, hogy mint hagyta ott éjjelenkint csak azért,
hogy a társaival mindig zajosabban és több keserüséggel beszélje meg a
világ dolgát.

– Mit akar a világgal, ha családja van? Törődjenek a nőtlen emberek a
világgal, azok tehetik. Egy házas embernek első a családja, ugy-e?

– Persze.

– No, mondtam én neki, de rám se hallgatott.

– Majd máskép lesz minden.

– Az lenne jó. Forduljon a dolog vagy erre, vagy arra. – Hogy mi ez az
_erre_ és mi az az _arra_, azt nem mondta meg, csak sóhajtott. Nem igen
tudtunk neki mondani semmit.

A Vronszki arczán pedig néhány nap óta valami sunyi tervezgetés ült ki.
Zavaros vonásai között is lehetett olvasni, hogy valamire készül.
Kettőzött figyelemmel, szinte reszketve és félve leste apját a gyermek.
Nem szólott senkinek, de mintha minden perczben azt mondta volna
magában: most, most! – arra készült, hogy oda ugrik az apja mellé és
föltartja, ha tenni akarna valamit. Szegény kis fiu többet szenvedett,
mint az anyja, mert jobban látott. Valami korai ösztön adta meg neki azt
a férfira valló éles szemet, a melylyel be-bepillanthatott az apja
lelkébe. Látta, hogy forr valami benne és félt. Pár nap óta folyton
kisérte, észrevétlenül a nyomában volt mindenütt s figyelte a kezét,
szemeit, hangját.

Vronszki nem tudott róla semmit, ő szabadon közeledett a végzete felé s
ehhez nem kivánt tanut. Minket is ritkábban keresett fel, ha jött is,
gyorsan elment. Sokat szaladgált az utczákon czél nélkül s ha elfáradt,
odaült egy-egy ház falához, mint egy koldus.

Tegnap sebesen ment feléje egy kocsi. A lovak majd letapostak egy
utczaseprő asszonyt s az ágaskodó paripák e perczben nagyobb uraknak
látszottak, mint a mekkora asszonyság egy ilyen szegény asszony. Már
alig volt tiz lépésnyire a kocsi, a mikor Vronszki gyorsan kikapta
zsebéből revolverét s rálőtt. A gyermek elkiáltotta magát a háta mögött:
Apám! Az emberek összeszaladtak, egy rendőr elvette tőle a revolvert, a
másik a kezeit fogta le, még mindig tartottak tőle. A fiu hang nélkül
sírt, sürün folyt végig az arczán a köny. Az összekötözött ember zavaros
tekintete rá is tévedt egy pillanatra, de már nem ismerte meg. Nem
értett semmit, csak messze eltekintve a tömeg feje fölött, ugy állott a
sok ember között, mint egy oszlop.

– Apám, apám! – kiáltott a gyermek még egyszer s megrázta a mozdulatlan
embert. – Én vagyok, nem látsz, ide nézz!

Az apja rá se hallgatott, zavarosan mondott egy pár szót az embereknek.
Mindenki látta mindjárt, hogy milyen emberrel van dolga.

– Csütörtök, sziklák, történelem, a kutyák, száz, ezer, millió…

Minden kerék veszettül kezdett forogni az agyában. Lárma is lehetett
odabenn a koponyája alatt, mert félt behunyni a szemeit, egy utolsó
pillantással inkább kifelé vágyott a világba, a mely épen akkor kezdett
derülni, a mikor elkezdődött az ő hosszu sötét éjszakája.



SEDAN

Ugy érzem magam, mintha egy csillogóra öblögetett kristálypohárban
laknám itt Münchenben, a Schrandolf-strassén. A háziasszonyom egy
szegény könyvkötő felesége. Ügyefogyott kicsi asszonyka, majd meggörnyed
a nagy krigli sulya alatt, a mint délben az urának jóféle fekete sört
hoz fel a korcsmából, de azért folyton takarít. Mikor hazakerülök,
mindig a szobában találom. Porol, törülget, surol, kefél, dolgozik
szegény feje annyit, mint nálunk hat cseléd. Még két szobaur van rajtam
kivül, az egyik kereskedő, a másik technikus. Olyan szépen megférünk,
mintha egy familia volnánk. Általában nem vagyunk kötekedő emberek s
tultesz rajtunk békességes természetben a gazda, a ki a maguk kis
szobájában teméntelen könyveket füz össze s mig dolgozik, dudorászsza,
de nem énekli azt a sok német nótát, a mit inaskora óta megtanult.

Az első éjszakám után reggel bejött az asszony. Tett-vett és fecsegett.

– Hogy aludt, uram?

– Jól.

– Szereti a lakást?

– Szeretem.

– Magyar?

– Az.

– Van anyja?

– Van.

– Hát apja?

– Az nincs.

– Nagy baj. Meghalt?

– Meg.

– Mi volt?

– Katona.

– Jesszus! Meglőtték?

– Nem, csak ugy halt meg, mint a czivilek.

– Azért, mert ott sok katonát lőttek meg.

Látszott a szegény asszonyon, hogy nagyon töri magát valami kis
alkalomszerüségért, a melylyel rámutathasson a falon arra a képre, a
melyen nagyon sok katonát lőttek meg. Milyen szerencséje, hogy katona
volt az apám, különben végig kellett volna, hogy kérdezze az egész
rokonságomat, a mig egy katonát talál. Nagyon békés emberek voltak az
őseim, csak anyai ágon emlékezünk kegyelettel egy Zudor Balázsra, a ki
Thököli mellett harczolt és nagyon vitéz ember volt. Mig odáig
eljutottunk volna, ujra beesteledik.

A kép alá az van irva: _Sedan_.

Napoleon átnyujtja a kardját Vilmos császárnak. Arcza azt a benyomást
tette reám, a mit egyszer akkor éreztem, mikor egy falusi
állatseregletben a czigány szelidítő kegyetlenül elpáholt egy rókát, a
miért nem akart átugrani a tüzes karikán. Ilyen rókaformájura van festve
a legyőzött franczia császár. Előtte áll Vilmos, egy kétakkora alak,
arcza kemény, mint fején a sisak, termete szilárd, mint egy oszlop s a
karjával parancsolólag mutat a földre. A francziák mind kétrét vannak
görnyedve a képen, a németek pedig egyenesebbek a nyársnál. A földön,
félig összegázolva fekszik egy franczia zászló, alig lehet fölismerni
rongyán a szineket, a háttér pedig napos, világos, ragyogóbb, mint a
legszebb májusi reggel.

– Sedan – mondta az asszony.

– Látom.

– Ugy-e szép? Itt marad a szobában, nem visszük el. Ragyogott a szeme, a
mint a képet nézte.

– Az uram is ott volt.

– Katona?

– Nem, könyvkötő, hanem azért ott volt.

– Jól tette.

– Én is azt mondtam neki. Van még ilyen kép a másik szobákban is, nálunk
is. Megnézi?

Végig néztünk minden Napoleonos képet a lakásban. Majdnem egy volt
valamennyi, szines, merev és tulságos rajta minden, uraság, rabság
egyaránt. A győző: Isten, a legyőzött: hangya, de hát igy esik ez nekik
jól, ám lássák.

– Ugy-e szépek?

– Szépek.

– Részletben fizetjük, az uram minden héten három márkát visz értük a
boltba. Már a vége felé járunk. Ha ezekért már nem kell fizetni, veszünk
egy szép nagy, uj képet, az a kicsi már fakulni kezd – és megtörülgette
a rámát.

– Hát azután arra mi lesz festve?

– Rám nézett csodálkozva s olyan természetesen beszélt, mintha arról
világosított volna fel, hogy a krumpli nem baraczkfán terem, hanem a
földben.

– Sedan.

A kávéházban Fräulein Anna fogadott. Hosszu sovány leány, a feje szőke,
dereka elfoly a termetén, mintha nem is volna s csak ugy találomra kötné
fel a kötényét, lábai nagyok, szóval tipusa azoknak az eldolgozott testü
munkásleányoknak, a kikkel telve van ez a város. A fal telve van
képekkel, egyik a római kolosszeum, a másik valami olasz mező, a
harmadik a kávés és egy vastag óraláncz és igy tovább. Anna látta, hogy
én a képeket nézem, nem zavart, hanem a mikor elhagytam a vásznakat,
lelkesülni kezdett.

– Ez mind semmi – azt mondta. – Tessék velem jönni az emeletre, ott van
egy kép.

– Mi az?

– Sedan.

A kép valami olyas, mint a milyen az én szobámban van, csak nagyobb és
finomabb, s a leány nem viczog, mint máskor, csendes és komoly.

– Az én papám is ott volt.

Lassankint, a kivel csak szóba állottam, mindenkinek volt valami köze
Sedanhoz. Egyiknek a bácsija, másiknak az apja volt ott, harmadik,
negyedik pedig maga sütögette a puskáját a francziákra. Én Istenem,
vajjon kik lehettek idehaza, ha mind háboruzni voltak? Ezt azonban meg
kell szokni, mint a vizet vagy a levegőt. Kissé csendes hősök, hanem
nagyon komolyan adják elő a dolgot. Éreznek minden szót, a hol egyszerre
száz ágyu szól, ott nagyot ütnek az asztalra, krétával megrajzolják a
plánumokat, gyujtóval kirakják a szituácziót s megemelik a kalapjukat,
mikor azt mondják: a császár. Közbe elfütyölik az indulókat mind a két
részről s mikor végre gulába vannak rakva a franczia fegyverek, olyan
nagyot hörpentenek a fekete sörből, a milyent odahaza a legmerészebb
fantázia se tud elképzelni. A gyerekek körülveszik az asztalt, eltátják
a szájukat s szivják magukba azt a dicsőséges, győzedelmes levegőt, a
minek a neve Sedan.

Hanem én már untam. Hol a házigazdám fogott elő, hol valami másik bácsi
és az obsitos katonák itt is éppen olyan otrombán hazudnak, mint
másfelé. Aztán örökké egy nap, egy helyzet, egy hangulat, egy szó…

– Sedan, Sedan… aztán ujra meg ujra Sedan.

A technikus lakónk valami nagy nyaralót épít a város mellett,
kiköltözött oda. Mikor üres lett a szoba, a házigazdám hóna alá vette a
csirizes tálat s teleragasztotta az utczában a csatornákat lakófogó
czédulákkal. Másnapra már beköltözött az uj ember.

Kis fekete ember volt, de a mellett jámbor, mint egy bárány. Nagy
könyvet csapott a hóna alá minden reggel s estig nem is láttuk. Bejárt
mindenhova, a hol csak képet talált ebben a nagy müvészfészekben és
másolt. Ugy dolgozott, mint egy favágó. Mindig és ernyedetlen
szorgalommal rajzolt, zsebében csörögtek a vékonyra hegyezett
szénrudacskák, a mint le és fölszaladt a lépcsőn s az elmaradhatatlan
fehér könyv egyre feketébb lett a sok rajztól. Képviselve volt azokon a
lapokon Rubenstől Munkácsiig minden nemzetiségü mester, de azért minden
rajz alá a maga nevét irta a kis fekete ember: Jules Buarde. Ez a
legolcsóbb formája a teremtésnek, az bizonyos és nem is kell hozzá
valami nagy ambiczió. A kis franczia nem is igen törődött senki
véleményével, csak rajzolt a maga gyönyörüségére nagy jámboran. Nem
vétett senkinek, csak a mestereknek, a kiket lemásolt a fehér könyvbe,
de hát azok nem sokat törődnek az ilyesmivel.

Tegnapelőtt alig tudtam feljutni a lépcsőn. A folyosót is elállották az
emberek, a kik a földszinti kocsmából gyülekeztek fel a nagy
csete-patéra és zsongtak, mint a darazsak.

– Kutyaság, agyon kell ütni.

Mellettem rohant le a lépcsőn a kis fekete ember. A kabátja gallérját
egészen a füléig felhuzva szorította az arczához s fájdalmasan lihegett.
Fenn ökleikkel fenyegetőztek és ugy egybefolyt a szavuk, hogy nem
értettem meg semmit. Egyszer-egyszer hallottam ki a nagy zsivajból ezt a
szót: Sedan.

A könyvkötő elém jött, hebegett, hadonászott a kezeivel s reszketett, a
mint beszélt.

– Hazajött tegnap, nem tudom mi lelte, valahol leitatták.

– Kit, miről beszél?

– A franczia, az a kutya, összetépte a képet…

– Melyik képet?

– Sedant…

A többi is rámondta, hogy azt, azt, Sedant.

– Itt van, csupa rongy. Mérges lettem, kiabáltam ma reggel, a mikor
észrevettem, ő is kiabált, gőzölgött a feje, megütöttem, visszaütött,
megvertem, ő is megvert…

Az arcza össze volt karmolva s néhol még csepegett a vére. A fején egy
nagy daganat kéklett le a homloka közepéig. A felesége hivta a szobába,
hogy mosogassa meg hideg vizzel, nem ment. Lássa az egész világ, hogy ő
nem hagyta magát.

Még a folyosón is sokáig beszéltek a dologról. Egy-egy hang eljutott
hozzám is nagy zavarosan, csak azt értettem ki belőle, a mit már
megszokott a fülem.



A FECSKÉK

A szomszéd ház eresze alatt öt fecskefészek van. Az utcza csendes,
elhagyatott, se fogat nem jár rajta, se lovasok nem vágtatnak végig a
porondos uton, ha az ember látni, figyelni akar, egészen a fecskékre van
szorulva. Ezek a legérdekesebb lakók, a többi tuczat. Azok a szegény
fészkek sokkal több viszontagságnak vannak kitéve, mintsem gondolná az
ember. Az eresz nem véd meg minden ellen, csak éppen födelet ad, mikor a
verebek beállítanak lakást követelni, bizony ki kell szállani a
verekedésre minden fészeklakónak, a ki csak birja a szárnyát és
vagdalkozó éles kis csőrét. Hozzá még a verebek mindig többen vannak s
merészebbek is. Ilyenkor behallatszik ablakomon mind a két fél
csatakiáltása. Minden jóravaló ember fecskepárti lenne itt, hacsak nem
szocziáldemokrata. Én is a fecskéknek szeretnék valamicskét segíteni, de
nem lehet. Egyszer tapsoltam és fütyöltem, de nem értem el vele semmi
eredményt, mert a helyett, hogy a verebek ijedtek volna meg, az én
barátaim rebbentek tova. Szóval, nem kell beleelegyedni a más állatok
dolgába, elvégzik ők valahogyan a maguk békéjét és verekedését egyaránt
s a mellett ráérnek egészséges kis fecskefiukat költeni ki a mogyorónyi
tojásból s táplálják is a maguktól elvont drága falatokkal. Itt is, ott
is kidugja fejét a fészekből egy-egy uj legény s szaporodik a tábor.

A hatodik fecskefészek fölül van az ereszen és emberek laknak benne.
Ezelőtt atelier volt, most is az, hanem egyuttal benne főznek s egy
szögletben hálószobát is rendeztek be rajta a lakók. Két nagy táblaablak
világítja meg a kis műtermet. Az eddigi lakók folyton káromkodtak, mert
nem lehet védekezni benne a nap ellen. Ha az egész üvegoldalt
elfüggönyzik, sötét van benn, mint a pokolban, ha világosan hagyják,
szinzagyvalékot kevernek a napsugarak a vászonra. Rángatták egész nap le
és fel a függönyt, egyik sarokból a másikba küldték a modellt s
két-három nap alatt megszöktek. A ki most lakik benne, az türelmes és
csendes. Van egy párja, a világgal nem igen törődik s csak akkor pingál,
ha a napnak éppen nem méltóztat sütni. Nem igen van valami sietős
munkája, bár szörnyü módon szegény ember lehet. Máskülönben igen vigan
élnek. Az asszonyka sokat énekel, ugy látszik az urának is tetszik a
hangja, közben nevetnek, nagy hanczurozást csapnak s az öt másik
fészekből hallgatózva dugják ki fejeiket a fecskék. Sok bajuk van az
esővel. Éppen az ablakuk előtt van a csatorna. Ha nagyon zuhog a zápor,
becsurog a viz házikójukba. Ilyenkor kikönyökölnek az ablakba, egymásra
hajlik a válluk, igen sokat és nagyon kedvesen komédiáznak a bőséges
vizzel. Ugy tesznek, mintha visszahajtanák tenyerükkel kétfelül a vizet
a fedélre, de tulajdonképeni czéljuk mégis az, hogy végigdörzsöljék
vizes kezüket egymásnak az arczán. Az asszony végig borzong, sikít
egyet-egyet, de azért visszajön az ablakhoz. Aztán meg a férfi dörmög,
törülközik nagyban s nagyon meg vannak elégedve a világgal ebben a
pocsék időben. A férfi nincsen több huszonnégy évesnél s az asszonyka se
töltötte még be a tizennyolczat. Majd megjön az eszük.

Néhány hét előtt ugy látszott, mintha csakugyan megkomolyodtak volna. A
férfi fölrajzolt egy képet s nagyon komolyan vette a vásznat. Mikor tiz
márkáért odacsapta a papirra valamelyik kövér hentesné arczképét, mindig
fütyölt, énekelt és jókedvü volt. Most belekomolyodott a munkába, a
szemeit majdnem erőszakosan meresztette rá a szinekre, hogy minél többet
lásson, lélegzetét is visszafojtva figyelte a munkáját s mikor egyszer
az asszony megszólította, durván kiáltott rá, hogy hallgasson. Most már
neki is sok munkát adott az ablak, rángatta a függönyt s káromkodott
mérgében, éppen mint az előbbi bérlők.

Csak délben, az ebédnél állott szóba a feleségével, akkor is komolyan s
még sóhajtott is.

– Soha se éreztem annyira, hogy semmi vagyok, mint most. Találkoztam az
utczán egy professzorral, ugy beszélt velem, mint egy kölyökkel.

– Mit mondott?

– Hát nem fog kiállitani, nem? – kérdezte s megfogta a vállamat. Jó lett
volna ugy-e végezni az Akadémiát? Tudna valamit produkálni s nem csak
mesterasszonyokat rajzolna szénnel. Nem bolondság ám az iskola, kár volt
otthagyni. Csavargó lesz az emberből a nélkül.

– Mit feleltél neki?

– Semmit, mit mondhattam volna. Igaza van, érzem. Unom már a szenet és a
krétát, akarok valamit produkálni is. Van erőm, dolgozni fogok.

Az asszony egyszerre megijedt.

– S miből élünk addig? – kérdezé.

– Eszünk kenyeret és sajtot.

Délután tovább rajzolt, másnap is, harmadnap pedig már festeni kezdett.
Az asszony egymás után hordta a holmit a zálogházba. A mi jó ruhájuk
volt még, azt eladogatták, a férfinak volt még egy nagy czimeres
pecsétgyürüje, a mi eddig még mindig kivánszorgott a sok nyomoruságból,
most az is elment a többi után s el utoljára az a kis régi ezüst óra is,
a mit még az apjától örökölt s kétszer kellett naponkint felhuzni egy
kopott aranyos kulcscsal.

– Nem lesz semmink – mondta az asszony, a férfi pedig festékbe,
ecsetekbe ölte a pénzt s majdnem elkeseredett dühvel dolgozott. Nagy
volt a nyomoruság a kis fészekben, de a kép haladt. Csodálatos módon
sikerült rajta minden. Volt egy kis köze a véletlennek is a dologhoz, de
nagy tehetség világított elő a sok szin közül. Hümmögtek és csóválták a
fejeiket azok, a kik látták a munkát, mig készült s kérdezték, hogy
meglesz-e a tárlatra?

– Meg, meg kell, hogy legyen, – mondta a piktor s olyan határozottan
beszélt, hogy hinni kellett neki. Leste mindenkinek az arczát, hogy
vajjon igazán beszél-e, a mikor dicséri a képet s vigasztalta az
asszonyt.

– Nem sokáig tart már s majd lesz pénz ujra. Csak még egy kicsit
türjünk, egy kicsit…

– Már is sok.

Körülnézte a szoba csupasz falait és zugolódott. Őt nem lelkesitette az,
a miért az embere hevült. Azok a kis dolgok, a melyekkel egy nap alatt
lehetett pénzt szerezni, jobban tetszettek neki, mint ez a hosszu munka.
Mikor a férfi nem látta, sírt is. Se kalapja, se czipője nem volt már
olyan, a mivel emberek közé lehetne menni. Lassan-lassan megszokta, hogy
minden nyomoruságért azt a vásznat okozza, a mi mindent felfal, mint egy
örökké éhes szörnyeteg. Ott duzzogott órákig egy szögletben s szavát sem
lehetett hallani, közbe megették azokat a szomoru ebédeket és
vacsorákat, a miket még megengedett nagy kegyesen a vászon s mióta a
képhez kezdett a piktor, csendes és komor lett a hatodik fészek.

A kávéházban valaki megindította a hírt, hogy ez a kis piktor, a ki a
Schraudolf-strassen lakik a szeretőjével, nagyon szép dolgot csinál a
tárlatra. – Lefőz mindnyájunkat… Kezdték komolyan venni a kis piktort.

– Van ötlete, szive, ért a pikturához – ez lett a hangulat. Valaki
fölfedezte, hogy egy régibb képén is meglátszik már a tehetség. Egy tó
és két hattyu van rajta. Különösen a tó nagyon szép.

– Szebbek a madarak – mondta valaki.

– Szebb a tó!… és már vitázni kezdtek felette, mig a fészekben ő csak
dolgozott pihenés nélkül s mikor a nap az utolsó sugarát is megtagadta
tőle, fáradtan, pislogó szemekkel hullott a vetetlen ágyra.

– Még csak egy kicsit türj Mari, – biztatta az asszonyt. Ma befejeztem
ezt az oldalt – mutatta is a kezével – holnap megfestem a fákat,
holnapután következik a napos oldal, aztán…

– Aztán, aztán, aztán, türelmetlenkedett az asszony, sohase lesz készen.
Tegnap is, tegnapelőtt is lett volna megrendelés portré-ra, ha utána
járnál.

– Az nem művészet fiam, értsd meg. Az mázolás, az semmi.

– Meglehet belőle élni.

– Ebből is, csak várjunk.

– Mig ezt a hitvány vásznat föl nem feszitetted, soha sem voltunk
ennyire. Elmegy az embernek minden kedve az élettől.

– Majd csak ezután jön meg igazán.

– Addig meghalunk éhen.

– Ne félj tőle.

– Én nem birom már sokáig.

– Nem is kell, csak még egy kicsit Mari, még egy kicsit…

Másnap következett az erdő. Egymás mellé sorakozott egy halom üde, zöld
levél a fákon s szinte érezte a friss galyak illatát a vászonon az, a ki
a képet nézte, a fák mohos törzséről pedig kedve jöhetne az embernek
bársonyt szakítani. Valami ős talentum lakott ebben a fiatal emberben,
nem tudott sokat és azért teremtett. Az arcza azért csak ránczos maradt
s komolyan függesztette szemeit a képre, bár sikerültek is a vonásai.
Nem örült, kételkedett az igazságban, még a szemeinek sem hitt. A
mellett szenvedélylyel folytatta a munkát, ugy dolgozott, mintha ettől a
képtől függne az élete és az üdvössége.

– Minden, minden benne van ebben a képben, Mari – mondta egyszer az
asszonynak, a ki kedvetlenül kisírt szemekkel gubbasztott mellette a
földön.

– Minden, az óra is.

– Az is, de én is egészen, meg a lelkem is, értsd meg. Eddig csak huztam
a kocsit, mint a ló, most kezdek gondolkozni. Érts meg engem, Mari.

– Értelek, bolond vagy.

Harmadnapra a világos, derüs oldal következett.

– Ezt, ezt kell megfesteni – mondta a piktor – tánczoljanak még a
porszemek is és süssön a nap, hogy forró legyen az egész kép!

Festette is, de már kedvtelenebbül. Az asszony a háta mögött, mint a
kinek nagyon fáj valami. Ez is boszantotta, nem tudta teljesen
munkájához terelni az eszét. Valami olyanforma keletkezett a képen, a
mit akart, de nem az. Ujra próbálta, nem ment. Végre kijött a türelméből
s levakart egy csomó napsütötte felleget, ideges sietségében majd hogy
át nem vágta éles késével a vásznat.

– Nem megy Mari, nem megy… – és most már csak nézte a képet. Ugy bámult
reá, mint valami ismeretlen valamire, majd sírva fakadt mellette.

– Minek kezdtél hozzá?

Az asszony mellé ült az ágy szélére, elhallgattatta a keserüségét s
csendesen, szeliden kezdett el beszélni.

– Mari, édes jó asszonykám, lásd, tudom én, hogy mi a baj. Ha te
sóhajtasz és sírsz a hátam megett, én nem látom olyannak a világot, mint
a milyen. Légy jobb kedvü, erőltess magadra egy kis mosolygást, igy
valahogy – mosolyogni igyekezett – igy ni. Ha én volnék a te feleséged s
ha te az én helyemben olyan nagyon szeretnél engem, mint a hogy én
szeretlek téged, jobban beleélném magam a te életedbe. Nekem kell ez a
kép, mert elveszek teljesen nélküle.

– Ha nem tudod festeni, hát mit erőlködöl vele?

– Tudom, tudom, hidd el, hogy tudom, csak egy kis baj van vele, egy kis
baj… Mari! Van még három márkánk, te szereted az édes dolgokat, itt van,
kettőt neked adok belőle, vagy akarsz czirkuszba menni? Menj. Oroszlánt
futtatnak, ilyent még nem láttál. Vagy eredj ki Nymphenburgba, a
parasztszinházba. Olyan bambák azok az emberek, hogy a tüdődet is
kineveted rajtuk, egyenkint egy-egy Auguszt. Mit akarsz?

– Semmit.

– Hát nem érted, hogy bánt az, ha szomoru vagy. Értsd meg! Azért adom
neked a két márkát, hogy örömöt szerezz magadnak vele. Ezt akarom.

Az asszony egy kicsit gondolkozott, a mig révedezve végigjártatta
bágyadt szemeit a szobában. Alig volt valami, a min megpihenjen egy-egy
pillanatra a tekintete, csak a kép, az kettőbe választotta a szobát s
ott terpeszkedett el a szemei előtt. Kedve lett volna nagyot ütni rá,
keresztülütni az öklével, vagy a földhöz verni s addig taposni, mig
szerteszakad. Ez okozott mindent, ez a rongy. Aztán fölkelt, a mennyire
lehetett, rendbeszedte magát, zsebretette a kétmárkás tallért és indult.

– Azt akarod, hogy vig legyek? Jól van, szervusz.

– Szervusz lelkem, korán jere vissza.

– Jó, jó.

Azután se ment a munka ugy, a mint kellett volna. Az aranyos
porszemekkel telehintett sugarak mind halaványabbak lettek, egy felhő a
nap korongja elé tolakodott s most meg már az volt a baj, hogy nem volt
itthon az asszony. Rég nem maradt egyedül, nagyon megérezte, hogy senki
sincs mellette. Végre is lecsapta az ecsetet s ő is elment az utczára.

Egy óra mulva visszajött megnézni az asszonyt, de még nem volt itthon.
Azután ujra elment, most már másfelé, valahol egy pohár sört is ivott,
körülrakatta magát képes ujságokkal, végignézett egy pár karambolpártit
s megint hazament. Az asszony még mindig nem jött haza. Azért lefeküdt s
az ágyban várta tovább. Az óra egymás után ütött, előbb sokat, aztán
keveset, a mikor már az éjfél is elmult.

– Majd előjön – s befordult hogy aludjék. Egyszerre a fejébe szaladt
minden vére s olyan forró lett a párna is, mintha izzó szénnel lett
volna megtöltve. Fölkelt, ujra kiment az utczára s az arczába nézett
minden asszonynak vagy lánynak, a ki még mint ő, az utczán kóborolt.

– Mari, nem te vagy?

Nem aludt semmit. Másnap kábultan baktatott le és föl az utczán s
hazaszaladt minden félórában.

– Mari! Nem vagy itthon?

Az asszony estére sem jött meg, pedig még mindig nagyon várt reá a
férfi. Leült az ajtó mellé s hallgatózott. A mint mult az idő, ugy
vesztette el az utolsó reménységét is. Mikor tizenkét órát kongatott a
nagy harang, ráejtette fáradt fejét a két öklére és sírni kezdett.

– Most, most lett volna valami belőlem…



TIZENEGY ESZTENDŐ


I.

Farnosné asszony ebédet és lakást adott holmi szegényebb diákoknak
havonkint tizenhat forintért. Valaha százhatvanért se tette volna meg s
hogy idáig jutott, annak hosszu, unalmas és egészen közönséges története
van. Kár volna előlről elmondani. Elég annyi, a mikor már tiz esztendeig
élt az urával becsületesen, egy haszontalan piktor elbolondította a
fejét s akkor otthagyta a házat. Még a kis fiával se gondolt azokban a
mámoros napokban, csak ment a piktor után, mint valami holdkóros. A
pénzüket megették és elutazták. A mikor már alig volt egy pár forintjuk,
valamennyire észretért az asszony s elkezdték a mostani üzletet a
diákokkal. A hosszu asztal fején a piktor elnököl s igen jó étvágya van,
pedig tudja, hogy teljesen kiábrándult belőle az asszony s csak azért
nem dobják ki, mert a csupa asszony háznép közé mégis jó egy férfi. Csak
járjon ott előre-hátra, és adja az urat, nem baj az. Ha ő nem szégyenli
magát, ezt az egy dolgot ugy se végezheti el helyette senki.

Most nemrég azonban nagyon pórul járt a piktor s az ő szégyenét persze,
hogy megérezte az egész háznép. A kávéházban rajtafogták a hamis
játékon. Régen gyanakodtak már reá, most egy jószemü pinczér rálesett, a
mikor éppen ráakarta tenni a másik háromra a maga kártyáját,
torkonfogta.

– Tetszik csalni? – kérdezte s nem engedte meg, hogy visszavegye az
asztalról a kártyát.

Felpofozták, kidobták, ő maga se tudta, hogy jutott ki a kávéházból.
Mikor hazakerült, sáros volt a mellénye, a kabátja, meg a kalapja is.

Az asszony kérdőre vonta:

– Mi van veled?

Mogorván, az asszony tekintetét elkerülve felelt:

– Semmi.

– De mégis, hol jártál?

– Sehol, mi közöd hozzá.

– Róbert! Mi lelt?

– Hallgass! – Olyanforma mózdulatot tett, mintha ütésre akarna emelni
egy széket. Erre elhallgatott az asszony. Bement a másik szobába és a
testvérével beszélte meg aztán a dolgot. Megállapodtak abban, hogy talán
részeg. Nem ujság ez. Szerencse, hogy még nincsenek itten a diákok.


II.

Másnap persze, hogy megtudott mindent, hiszen az utczára került már a
dolog. Lujza sápadtan jött haza a piaczról s rögtön elmondta a nénjének
is, a mit hallott. Kettőjök közé tette a nagy husos kosarat s áthajolva
az asztalon, reszketve suttogtak egymáshoz. Néha tölcsért csináltak a
kezükből s azon át beszéltek, jaj, nehogy meghallja valaki.

– Ugy is tudják már, – mondta a leány.

– Rettenetes, rettenetes, suttogta az asszony. Tudtam, hogy valami
nagyon rosz lesz a vége, tudtam.

– Miért is kötötted magadhoz.

– Miért, miért, hagyd ezt Lujza. – Mit csináljak? Mondd, mit csináljak?

– Nem tudom.

– Szeptember van, most jönnének a diákok. Borzasztó! Ráhajtotta fejét a
kosárra és gondolkozott azon, hogy mit kellene tenni? Nem jutott eszébe
semmi. Egyszer csak belefáradt a töprengésbe, abba a stádiumba jutott,
mikor az ember nem érzi, hogy van esze, olyan mint egy tuskó.

Az előszobában valaki csengetett, erre fölrezzent. Lujza kiszaladt ajtót
nyitni s hosszasan nem jött be, valakivel beszélt odakünn. Mikor bejött,
egészen meg volt zavarodva, szepegett mint a gyermek. Nem tudta, hogy
hol kezdje azt, a mit mondani akart, végre valahogy csak belevágott.

– Valaki van itt, de ne ijedj meg.

– Ki az?

– Nem fogsz megijedni?

– Nem, nem, ne félj.

– A férjed.

Az asszonynak egyszerre végig szaladt az esze a tegnapon és mán, egészen
közel ment Luizához és gyorsan, ijedten kérdezte:

– Már tudja?

– Igen.

– És mit akar?

– Majd elmondja. Jere…

– Várj.

Tizenegy esztendő telt el azóta, hogy utóljára látta a férjét, nagyon
váratlanul jött ez a találkozás, össze kellett egy kicsit szednie magát,
a mig elébe megy. Még habozott, hozzányult a kilincshez, meg ujra
visszakapta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, egyszer aztán
gyorsan elhatározta magát s benyitott.


III.

Egy öreg ember ült az egyik széken, nem ismert volna reá, ha nem tudja,
hogy ki. Kezében reszketett a bot és kalap. Szemeit az ajtóra szegezte,
de mikor meglátta az asszonyt, éppen olyan csendes, mozdulatlan maradt
az arcza, mint a milyen azelőtt volt. Az asszony elfogultan, lesütött
szemekkel ült le vele szemben s jó darabig egyik se szólott egy szót se,
mindketten érezték, hogy azt a mélységet, mely kettőjök között áll,
egy-két szóval nem lehet áthidalni. Az öreg ur kezdte el végre a
beszédet, mert örökké csak nem ülhettek egymással szemben hallgatva. Nem
volt a hangjában semmi csengés, s mikor egyszer-egyszer megmozdult a
helyén, azt is azért tette, hogy jobban beleássa magát a szék párnájába.

– Az hittem, hogy boldog vagy Szemző urral. Annyit tudtam, hogy neki is
vannak apró hibái, de hát én Istenem, hiszen ebből bőven van
mindnyájunknak. Azt még sem hittem, hogy ilyen nagyon haszontalan ember.

– Nem jó ember, – mondta az asszony, csak azért, hogy mondjon valamit.

– Nem, nem, most már gondolom. Sajnállak, nem igy kellett volna ennek
lenni. No de mindegy…

– Az én bünöm.

– Az, az, nem is mondom, hogy az enyém. Vagy talán az is, ki tudja? Én
már nagyon férfi voltam, te pedig gyerek, nem lehetett valami sok eszed.
Nekem se volt elég. Most már beleöregedtünk mind a ketten a sorsunkba,
nem vagyunk egy cseppet sem meggondolatlanok, én legalább jól
meggondoltam a magam dolgát. Bizonyosan te is igy vagy vele. Tizenegy
esztendő sok idő, különösen, ha kevés benne a megelégedés. Azt hiszem,
hogy eszedbe jutottam néhányszor…

– Igen, igen sokszor…

– Azaz, hogy ez mindegy. Gondolkozhattál te te rólam igy is, ugy is,
most az semmi. Hogy én emlegettelek-e vagy nem, az is mindegy. A miért
idejöttem az egészen más dolog.

Az asszony nem türelmetlenkedett, bár hosszu volt a bevezetés. Meg se
mozdult a széken, várta, hogy mi lesz.

– A fiad most végezte el a katonaiskolát, pár nap mulva tiszt lesz.
Szegénynek sok baja lenne, ha te is azt a nevet viselnéd, a mit ő. Én
már nem bánok semmit, vén vagyok, a világgal sem igen törődöm, hanem ő
fiatal, előtte van egy dicsőséges pálya, egy és más körülmény könnyen
utját állhatja. Váljunk el törvényesen.

Az asszony várta, hogy ez lesz a vége a beszédnek s nem is tett rá semmi
különös hatást az ajánlat. Eddig és ezután, egészen mindegy lesz az.
Eddig se használta a férje nevét soha. Az öreg ur folytatta.

– Ez bizonyára áldozat neked, de nem kivánom ingyen.

– Nem kérek semmit érte.

– Mindegy, a költségeket én fedezem. Ugy illik, mert én gazdagabb
vagyok. Ha valamiben szolgálatodra lehetek, rendelkezzél velem.

– Nincs semmire szükségem.

Az öreg közelebb huzta székét az asszonyéhoz, egy kis melegség derengett
az arczán. Egy pillanatra ugy mutatta, mintha megsajnálta volna az
asszonyt s lágyabban is szólott hozzá ezután.

– Kérlek szépen, még türelmeskedj egy perczig. A mint tizenegy
esztendeig nem nyitottam be ezt az ajtót, ugy nem fogom felnyitni ezután
se. Ez a negyedóra arra való, hogy kibeszéljük magunkat. Én nem vagyok
vad ember, láthatod. Fiatalabb koromban sem voltam az, hogy lennék hát
most, hogy alig emelem a karom. Nem hallja senki, hogy mit beszélünk s
egy ilyen vén ember előtt fel lehet áldozni egy kicsit a büszkeségből.
Mondd, nincs szükséged semmire? Szivesen adom.

– Nincs.

– Jól van hát. A fiadat sem akarod látni?

– Nem.

– Nem akarnál talán inkább falura menni, gazdaasszony nélkül van egy
majorom. Ha gondolod…

– Nem, nem.

– Sajnálom…

Szemző ur bizonyosan most kelt föl, mert mosdóvizért kiabált a másik
szobában s káromkodott. Mind a ketten egyszerre az ajtóra néztek. A
férfinak majdnem szurt a tekintete, a mint átnyilalott a levegő, az
asszonyét pedig elöntötte a sokáig visszafojtott sírás. Nem tudott már
tovább hazudozni, mikor meghallotta ezt az embert. Ráejtette fejét a
kezeire s a könnyein át, keserüségének szabad folyást engedve, mondta:

– Csak ezt az embert vigyék el innen valamerre, ha lehet.



TAMÁS


I.

Fölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit
beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza – igy hivták –
legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez.
Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s
már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem
akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy
megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a
ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az
árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se
bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a
családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.

Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két
leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy
Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos
Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő
is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és
Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal
emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél
lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd
földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen
tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott,
okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami
megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak,
mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata
olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők
kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie.
Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ
majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.

Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át
ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a
megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta
és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó,
jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a
hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat
boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a
ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár
tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az
emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez,
egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott
számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy
találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott
volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs
sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és
csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik
majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta
akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért
a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva
irigyelte Klárikát.

– És én Tamással maradjak? – kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy
gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt
Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még
azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett.
Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek
közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult,
mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.

– Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?


II.

Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a
sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk,
maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a
helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is,
Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen
nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan
kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs,
hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson – szóval rosszul
érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott
a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal,
alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el
is pletykázott Lajosékról.

– Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, – mondta, mig a
kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.

– Jól teszi Csige ur. Minek?

Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura,
lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei
mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett
s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis
megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi
mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte,
néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra
gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a
melyen hozzá ment.

Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika
eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet
törődött az urával, mint eddig.

– Most már kapitányné lennék – gondolta magában félve, s mikor
meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem
tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott, a mikor
benyitott a szobába:

– Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni… Ne nézz olyan
bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!

– Mi lelt?

– Semmi, miért jösz be sáros lábbal? – Lajos kapitány lett, Klári irta.

Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott
semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok
rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt,
de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az,
hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor
látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az
arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony
lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett
volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az,
hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi
embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát.
Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat
kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen
dühében és fájdalmában, a mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb.
Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött
benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az
érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az
agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni
egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy
gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy
sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost
kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit
pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.


III.

Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha
szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak
jöjjön, – mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem
törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra
készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy
vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig
itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet
nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a
gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe
hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.

A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s
lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével
foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.

– Milyen derék legény ez a Lajos – mondta Klárinak – s hogy megvénült az
én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó
kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az
alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár
tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos
barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel,
mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.

– Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? –
Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a
gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes
ruhájának.

– No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? – Fölemelte
és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe
dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire
másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk.
Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve
azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden
szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent
a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten
huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s
egyszerre ellepte az irigység.

Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:

– Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?

Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:

– Ugyan, hogy gondolja?

Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje
már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes
mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel
a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék
várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás
dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már
unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a
mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy
vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.



A KIS GRÓFNÉ


I.

Volt egyszer egy kis grófné, akkorácska, mint egy jó nagy hajas baba.
Feje is a babáéhoz hasonlított. A szemei alatt mindig égett az arcza,
mintha örökös láza volna s ez a szin minden átmenet nélkül csapott át a
fehérbe. A haja szőke, de olyan rövid és ritka, hogy alig lehetett egy
kis kontyot összecsavarni belőle a feje tetején, a szemei világos kékek,
csupa szelidség bennük, de semmi mélység, ajkai pedig olyan pirosak,
mintha karminnal festette volna be. Törékeny, finom kis teste csupa
ideg, szegény kis asszonyka sokat szenvedett e miatt. Mindent
sokszorosan érzett, persze a bántást is, a miből szintén kijutott a
része.

Szép nagy ember volt a férje, ur tetőtől-talpig. A kis gyermekasszony
ugy nézett föl reá, mintha imádta volna, leste mozdulatait, határtalanul
tisztelt benne mindent s keserü szemrehányásokat tett magának, a miért
olyan gyarló semmiség ő, a szép nagy ember mellett. A gróf is szerette a
kicsi asszonyt, de sokszor alkalmatlan lett neki a nagy ragaszkodása s
ilyenkor türelmetlen volt. Ha napokig elmaradt a háztól, a kis grófné
nem tett neki szemrehányást, csak nagyon bánatosan nézett reá. – Nem
szeretsz már, azt mondta a szeme. A férj boszankodott, jobban szeretett
volna egy derekas összeveszést, mint ezt a néma panaszt.

– Nem köthetem mindig magamhoz, mondta s ugy tett a könyökével, mintha
el akarná lökni magától.

– Nem is kivánom – sietett mentegetőzni nagyon megijedve az asszonyka.

– Hát mi baja van akkor?

– Semmi, semmi, boldog vagyok.

– Ne vágjon akkor édesem furcsa képeket. Társaság is kell néha az
embernek.

– Kell bizony, hagyta rá gyorsan a feleség.

– Az örökös turbékolást megunja az ember, kinevetnének a cselédek.

A kicsi asszony azt gondolta magában, hogy ő soha se unná meg. Nagyon
édes ugy az élet, ha csak ketten vannak s ha az urának jó kedve van. Be
kell várni. Várt türelmesen, csendes tipegéssel járt föl s alá a
szobákban, ha egyedül volt, ezerszer föltette magában, hogy engedelmes
jó kis asszony lesz s majd akkor bizonyosan megkapja a jutalmát. Az a
szép nagy erős ember az ölébe veszi, lovagoltatja a térdén, játszik vele
olyan játékot, a miben ütni fogják egymás kezét, ő megránczigálja a
bajuszát is az urának, ha fél hogy leesik, átöleli azt az izmos nyakat s
kezet csókol szépen, mint a hogy ez egy engedelmes jó gyermekhez illik,
a mikor vége van a mulatságnak. Csak magában számítgatta a napokat: ma
se, tegnap se, tegnapelőtt se játszottunk, már három napja, bizonyosan
holnap se lesz jó kedve, ez már négy nap – sóhajtott. Istenem, Istenem!

Utóbb már gyakran nagyon sokáig kellett várnia, mig a szép nagy embere
leereszkedett hozzá s megengedni kegyeskedett, hogy az ölébe üljön.
Szomoru dolog ez nagyon egy olyan szerelmes asszonyra nézve, mint a
milyen a piczike grófné. Hova lesz igy az ember? Egészen elsírja magát
nagy titokban s megsavanyodik a nagy bánatban.


II.

Az asszonyka meghült a jégen, vagy talán egyéb baja esett ennek a
törékeny kis jószágnak, most is tanácskoznak még rajta az orvosok.
Tulságosan finom idegei kegyetlenül megsinylették a bajt, akármi volt
is, egyszerre megtagadták a szolgálatot. A kis fehér asszony ugy feküdt
az ágyban, mint egy porczellánbaba, nem tudta megmozdítani sem a karját,
sem a lábát, csak szelid szeme kutatott ide-oda a szobában, nagyon
keresve valakit. Nehezen lélegzett, néha majd elfulladt, féltek, hogy
még a reggelt sem éri meg. A grófot a kártya mellől hivták haza,
boszankodott is, mert igen sokat vesztett már s vissza akarta nyerni a
pénzét. Mikor azonban meglátta a beteg asszonyt, egyszerre elfelejtett
mindent. Megijedt mozdulatlanságától, lerogyott az ágy szélére s
értelmetlenül, zagyván beszélt, mert nem volt képes rendbeszedni az
agyát.

– No, Mariska, kicsike, mi lesz, mit akar? Beszéljen! Hol fáj! Édes
kicsi betegem, no… no…

A doktorok elkergették az ágytól, de csak visszajött ujra. A halvány
merev arczocska gyöngén elmosolyodott a párnán s szeretett volna
fölemelkedni, de nem birt. A gróf kiolvasta szeméből a vágyát, karjai
közé vette. Az asszonyka boldogan lehunyta a szemét s csendesen
suttogott valamit.

– Ne fél, nem leszek beteg.

– Ne is, Márika, ne is!

Az asszony már rég ideje először hallotta ezt a kényeztető kedves
megszólítást. A nagy erős ember még sokszor ismételte s olyan erősen
szorította magához a kis beteg testét, mintha a magáéból akarna meleget
adni bele.

– Márika! Márika!

Az asszony folyton mosolygott, boldogság ömlött el az arczán. Meghalni
akart ebben a nagy szerelemben. A férfi egyszerre érezni kezdte, hogy
mellén csendesebben kalapál az asszony szive s rémülten felugrott.

– Doktor, segítsen!

Az orvosok kituszkolták a szobából s pár percz mulva már jelentették,
hogy uj baj nincs, csak a régi, azzal, azzal bajos lesz elbánni.


III.

A bénaság lassan-lassan leköltözött a lábakba. A kicsi asszonynak megint
kigyult az arcza, beszélt, szörnyü hamisan, de azért nagyon kedvesen
énekelt az ágyban, nevetett – csak járni nem tudott. Mikor már eléggé
megerősödött, beleültették egy szomoru háromkerekü székbe, majd
elveszett benne s igy tolták egyik szobából a másikba, meg ki a kertbe,
jól betakargatva, mint a kis gyermeket. Egész nap csicsergett a sok nagy
keszkenő között, összebeszélt annyi sok badarságot, a mennyit egészséges
korában soha, kedvet kapott az élethez s tréfát csinált szegényke a nagy
bajából.

– Nincs nálam nagyobb asszonyság, mindig kocsin járok.

– Édes kis betegem! – igy szólította az ura s szeretettel simogatta
végig a rövid szőke haját. – Járunk mi még gyalog is, az lesz ám az
uraság!

– Huzzál a tóhoz, ott jó lenni.

– Miért Márika?

– Ott brekegnek a békák.

Mindenben örömet talált. Ha egy napsugár a térdén tánczolt, nevetett
neki, tapsolt örömében, ha valamelyik bátor galamb ellopta a kezéből
kenyeret; s édes nyugalom ömlött el az arczán, ha arra az erős emberre
nézett, a ki reggeltől estig szivesen, az unalom legparányibb vonása
nélkül tologatta le és föl a kocsiját.

– Édes, kedves jó uram…

Gyermekes önzéssel beczézte, simogatta a béna lábait. Ezek nélkül nem
lenne olyan boldog. Szeretne ugyan néha szaladni, vagy fölmenni a
hegyre, mint eddig, de nem, mégis jobb igy. Közel van mindig hozzá az
ura s milyen nagyon szereti. Jó igy élni, betegen.

Egyszer nagyon megijedt. Az orvosok ujra összeültek tanácskozni s
kimondták, hogy el kell mennie a sárban fürödni. Mi lesz, ha meggyógyul?
Ujra napokig kell sóvárognia az ura után, most pedig mindig az övé.
Istenem, Istenem, de szomoru lenne.

– Majd jövőre, később, hagyjanak csak itthon, hagyjanak…



AZ ÖREG GAZDA

A nagy Derék familiában a legkisebb legény volt az öreg gazda. Ősi
hagyomány volt ez. Valamelyik szépapjuknak, mikor még a bölcsőben
gőgicsélt, azt mondta az apja, hogy: te, te kicsi öreg gazda. Az ember
nagy szeretetében sokszor öreg barátját _kis fiamnak_ nevezi s a kis
öcscsét _édes apámnak_ szólítja. Ez az a nyelv, a melyben minden meg van
engedve s még a képtelenség is fölirható a nagy szeretet rovására. Mikor
aztán egy kis Derék megszületett, azonnal megkapta a czimet is. Piczi
eper száján két oldalt fehér cseppekbe gyült az édes anyatej, de azért
már öreg gazda lett a házban. Az is maradt mindaddig mig valami utána
következő kis öcs ki nem ütötte a méltóságból.

Általában a Derék familiában kevés becsülete volt a leánynak. Csak fiu,
mindig fiu kellett nekik, mert az teszi erőssé a családot és a nevet. A
lányok nem kaptak semmi titulust bölcsőikben s ha már felnőttek, nagy
hamarosan igyekeztek férjhez adni őket.

– Hamar, hamar, ki a familiából; – mondták az öregek.

Minden Derék generáczióban volt egy-egy Pál is. Ez is a hagyományok közé
tartozott. A legöregebb Derék Pál alapította meg a családot mostani
mivoltában. Addig parasztok voltak és szegények. – Az nemességet és nagy
vagyont szerzett s azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig
Pálok lesztek. Lehet ez csak olyan szólás-mondás is, hanem azért az
utódok hivek maradtak hozzá. Igy aztán néha nemcsak ifjabb, legifjabb és
legeslegifjabb, hanem pataji, fekete, fehér, jókedvü és szomoru Pálok is
voltak a familiában, a mint ezt a falujok, koruk és természetük magával
hozta.

Egyszer aztán megszakadt a sorozat. Mintha ketté metszték volna késsel a
Derék familia könyvét. Nem következett senki. Az öreg Pál megelégedett
egy fiatal Pállal – az öreg gazdával – no meg akadt még néhány leány is
a háznál, de azok nem számítottak. Szépek voltak, kedvesek voltak, jól
is mentek férjhez, de hát mi haszna van ebből a familiának?

Az öreg gazda pedig rosz utra tévedt. Keveset tanult és sokat rajzolt.
Az apja szakszerü gazdát akart nevelni belőle s festő lett.

Az öreg Pál dühöngött, a mikor meghallotta, hogy a fiu kiszökött
Münchenbe. Irt neki egy mérges levelet, az volt benne, hogy ne merje a
család becsületes nevét pacsmagolók közé vinni és hogy nem ad egy
krajczárt se tovább, no meg, hogy lelövi az utczán, vagy bárhol, a hol
találja. A nagyasszonynak is elolvasta a levelet. A jó néni kissé
erősnek találta a kitételeket, ámbátor, hogy ő is nagyon haragudott, a
miért a fiu letért a becsület utjáról. Az öreg Pál azonban semmit sem
változtatott az iráson, hanem elküldte ugy, a mint meg volt irva.

– Hadd érezze a kezem sulyát – mondta s dobogó lépésekkel, roppant
nagyokat pöfékelve járt föl s alá annak a Derék Pálnak a képe alatt, a
ki azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. A
legrégibb Pál meg lehet elégedve. Ugy lesz a dolog, hogy meg kell halni
annak a kölyöknek éhen, vagy visszajön az apjához kezet csókolni. A
nagyasszony sem hagyott föl a haraggal, mert rettenetes dolog az, hogy
az ember ilyen nagy bánatra szolgál rá az anyaságával, hanem azért egy
dobozba csomagolva kiküldött a rosz fiunak egy sütet friss pánkót az
idegen országba. Az öreg Pál ugy mutatta, mintha nem tudna semmit a
dologról, csak magában mormogott.

– Abból ugyan nem él meg, küldjed, küldjed.

Azt persze nem tudta, hogy a nagyasszony ezüst tallérokat süttetett bele
a tésztába. Aztán együtt duzzogtak, szóval nagyon haragudtak arra a
kölyökre, a ki igy letért a becsület utjáról, holott tudja, hogy ő az
öreg gazda a háznál.

Mikor haza küldte az első képét, egy napig föl se bontották a ládát.

– Vissza fogom expediálni – mondta az öreg Pál s körülnézegette a láda
szélén a szögeket, hogy vajjon megbirja-e az utat Münchenig. Megbirja,
holnap visszaindítják. Jól le van szegezve. A nagyasszony is
helybenhagyta az ötletet. Vissza kell küldeni, hadd lássa, hogy semmi
örömet sem szerez a szüleinek s eltévelyedettségével a sirba viszi őket.
Ezt éreztetni kell vele okvetlenül, egyszerüen vissza fogják küldeni a
mázolást. Mikor aztán az öreg Pál lefeküdt s horkolni kezdett a jó álmu
öreg emberek módjára, a nagyasszony szép csöndesen kisompolygott a
szobából, a szekrény tetejéről leszedte a szerszámokat, harapófogót,
vésőt, kalapácsot s a láda mellé térdelve, nem sokat törődve azzal se,
hogy bepiszkolja a szép öregasszonyos ruháját, fölfeszítette a födelet.
Majd visszakapta a fejét, mikor megpillantotta a képet. Az ő házuk volt
a vászonra festve s a nagyasszony a verandán állott a festményen, olyan
hiven és igazán, mintha csak élne. Beszaladt az öreg Pál után s
fölzavarta az ágyból.

– Gyere, gyere, öregem, mutatok valamit.

– Olyan sietős?

– Az, az.

Ketten is megnézegették a képet. Az öreg Pál haragudott egy kicsit,
mikor látta, hogy a láda föl van bontva, hanem aztán ugy tett, mintha
megbékülne.

– Szép, szép, jól el van találva.

– Hát engem nem látsz öregem, én is ott vagyok.

– Látlak, jól van találva, akkurátusan jól van, hanem hát engem miért
nem rajzolt oda? Ugy látszik, hogy mégis csak jobban szeret téged, mint
engem. – Aztán zsörtölődött és megint nagyon haragos volt. – Sebaj, nem
adok neki egy krajczárt se.

– De sokba kerülhetett szegénynek a festék meg a vászon…

– Azt megfizetjük, nem kivánjuk ingyen, a fáradságáért is adunk valamit.
Nem vagyunk koldusok, mint ő.

A fiu pedig megátalkodottan tovább folytatta a mesterségét s azon közben
sok levelet irt haza. Jól megy a dolga, szeretik odakünn az édes apja,
meg az édes anyja helyett is, egy kicsit fáj neki ugyan, hogy itthon
annyira haragusznak reá, de hát mit tegyen? Követnie kell a hivatását.

– Hát kövesd ebadta – mondta az öreg Pál.

Egyszer aztán még botrányosabb hir érkezett tőle. Házasodik. Egy öreg
kollégájának a lányát veszi el. Nagyon kedves kis kisasszony a
menyasszonya.

Igaz ugyan, hogy csak németül és francziául beszél, de hát nincs is
szüksége más nyelvre. Haza ugy se jön soha, mert itt nagyon haragusznak
rájuk. Az öreg Pál hangosan betüzgette el a levelet s aztán sokáig
hallgatott.

– Tudsz-e németül? – kérdezte aztán a nagyasszonyt.

A nagyasszony csak vállait vonogatta s nagyon elkényszeredett arczot
vágott a kérdésre.

– Hát francziául? – kérdezősködött tovább az öreg Derék.

– Nem tanultunk mi ilyen hiábavalóságot – mondta a nagyasszony.

– Hát beszélj a menyeddel. Kellett ez neked?

– Miért éppen nekem? Te se tudsz semmi idegen beszédet.

– Nekem nem is kell, mert én szóba se fogok állani velük.

– Én se – és most már megint nagyon haragosak voltak. Mind a ketten
külön-külön megírták a fiunak, hogy a biblia szerint, a ki nem tiszteli
az apját és anyját, rövid életü lesz a földön s hogy a Derék familia
vére olyan vér, a melybe nem elegyedett még se német, se franczia, se
sváb. Inkább próbálja meg kiengesztelni őket és jöjjön haza. Nehezen fog
ugyan menni, mert nagyon haragusznak, hanem azért meg lehet próbálni.
Egyszersmind semminemü áldásra ne számítson, ilyen áldatlan frigygyel
pedig nem fog sokra menni. Az öreg Pál a maga levelében még azt is
megirta, hogy lelövi, akárhol találja, mint a kutyát, mert nem türi a
családján ezt a gyalázatot. A nagyasszony pedig azt irta a levele
végére, hogy nagy titokban ugyan, de mégis szeretné látni annak a német
kisasszonynak a portréját s inkább szeretné, ha barna lenne, mint szőke,
mert ő is barna volt fiatalabb korában, mig meg nem őszült abban a nagy
keserüségben, hogy ilyen eltévelyedett fiut szült a világra. Egyebekben
mellékel száz forintot bokrétára s ha diszmagyarban akarna esküdni, hát
elküldi a csattokat és lánczokat, a miket még a legöregebb Pál kapott
ajándékba a királytól. Hadd bámuljanak a németek.

A fiu azzal felelt, hogy már késő minden, mert megtörtént az esküvő. Ő
frakkban állott az oltár elé…

– Gazember – mormogta közbe az öreg Pál.

– – – a leány pedig fehér selyemben esküdött.

– Persze németül, szép lehetett. Az ilyen házasság nem is érvényes! –
kiáltotta az öreg s megrugta a lábainál heverő kutyát, a mely pedig
igazán nem tehetett arról, hogy ilyen botrányok eshetnek meg a mai
világban.

A kis asszonyka pedig nagyon roszul viselte magát. Előbb egy franczia,
aztán egy német levélben csókolt kezet az öregeknek, de nagy haragos
megjegyzéssel ment vissza mind a két ákom-bákom.

– A ki velünk beszélni akar, az tanuljon meg magyarul, – vágta ki az
öreg Pál.

– Talán visszafordíttatjuk öregem valakivel magyarra, – tanácsolta a
nagyasszony.

– Nem kell – kiáltotta az öreg. Ugy tetszik, hogy te nem is haragszol
reájuk.

– De igen, igen, mondta a nagyasszony.

Egy év mulva kis leánya, két év mulva másik kis leánya született a német
menyecskének. A fiu hüségesen beszámolt a családi eseményekről, itthon
azonban sehogy se tetszett a dolog. Az öreg Pál rettenetes haragra
lobbant.

– De öregem, hiszen nem tehetnek róla. Ha az Isten ugy adta…

– De tegyenek róla! – mérgeskedett az öreg s egész nap nem lehetett
szóbaállani vele.

Egyszer aztán három év után távirat jött Münchenből. Csak annyi volt
benne:

– _Megjött az öreg gazda._

Az öreg Pál összevonta a szemöldeit s megrántotta bozontos bajuszát
jobbról is, balról is, megsimogatta a kutyát s megölelte a nagyasszonyt.

– Készülj föl, megnézzük azt a kölyköt.

Készültek, de azért most is nagyon haragosak voltak.



VIHAROK


I.

Olyan időjárás volt itt a mult héten a milyenre senki se emlékszik
vissza. Szilaj, ordítozó szél rohant végig a pusztákon, a gyolcsos tótok
szekerét befordította az árokba, a lovak összedugott fejjel,
orrlikaikból egymás szügyére fujva a gőzölgő párát, remegve állottak meg
az országut közepén. Recsegve dültek ki a fűzfák, a leomlott törzseket
ugy hurczolta továbbb a vihar, mintha föl akarta volna szántani a havat.
Egy csőszkunyhót eltelepített a másik határba s a parasztok házairól
leszedte a fedelet. Hegyeket rakott a hóból, meg elfujta ujra, hogy
megint felépítse valahol másutt, fagyával megdermesztett mindent, ugy
hasogatta az ember arczán a bőrt, mint a szekercze suhogása
belenyilallott az agyba. Az asszonyok sírva szaladtak a paphoz, hogy
huzassa meg a harangot, a férfiak komor nyugalommal bámulták ezt az
istenítéletet s találgatták, hogy mikor lesz vége. Az uradalmi kasznár
pedig szétküldte a béreseket a faluba, megmondani, hogy a ki fél a
házában maradni, jöjjön a kastélyba.

Egy félóra se telt bele s tele lett a kastély tornácza reszkető, síró
asszony- és gyermeknéppel. Már annyian voltak, hogy nem lehetett járni
közöttük. Miklós, a hajdu, be is fütött nekik a két nagy czifra
cserépkályhába s a mint a zárt folyosón terjedni kezdett a meleg,
gőzölögni kezdtek a párolgó ruhák, valóságos felhő szakadt fel egy-egy
átázott bekecsből, ki kellett nyitni nehány üvegtáblát, mert
elviselhetetlen lett a levegő. A nép pedig folyton jött, már majdnem a
kasznárékat szorították ki a lakásukból, istálló, cselédszoba, a sok
béreslakás mind tele lett velük. Zsongtak mint egy nagy méhkas,
szokatlan, idegen lárma verte fel a máskor csendes udvart.

A kasznárné aggodalmasan járt a férje után erre-arra. Egy nagy
keszkenőbe ugy be volt bugyolálva a feje, hogy alig lehetett megérteni a
szavát.

– Meglátod, Ferencz, hogy baj lesz ebből a dologból.

– Ugyan mi lehetne?

– Elmaradhattak volna ezek otthon is.

– El is pusztultak volna.

– Megharagszik a báró.

– Majd meg békül.

– No no, nem te vagy az ur. Észre se veszed s künn vagy az uradalomból.

– Ezért? – s rámutatott a nyüzsgő embertömegre. – Talán csak nem olyan
lelketlen ember, hogy veszni hagyja őket. Ha igen, ugy nem bánom, ha
elcsap. Van más uraság is.

Később a kasznárné fejéről is lekerült a nagy szürke kendő, egy
fagyoskodó gyermeket bugyolált bele, maga meg keszkenő nélkül is
kipirult a nagy munkában. Ennyi ember között igazságot tenni nem
gyerekség. Enni adott annak, a ki nem hozott tarisznyát magával, a
gyermekeket elparancsolta a fal mellől, mert már firkálni kezdtek rá
egy-egy kurta plajbásszal; ha összevesztek, kibékítette őket s a
melyikkel nem birt az anyja, annak jót vágott a hátára a husos
tenyerével s rá kiabált, hogy mindjárt kidobja a farkasoknak. Mikor
alkonyodott, meglánczolták a kutyákat, nehogy lehuzzanak valakit, a ki
még jönni találna s hamar elcsendesültek, mert mindenkit elcsigázott ez
a borzasztó nap. Mikor békülékeny, szelid pofával feljött a hold, már
csak az a lassu zümmögés hallszott az egész nagy lármából, a melylyel
sok ember suttog. Szegényeknek volt mit megbeszélni, hogy vajjon mit is
ad hát holnapra az Isten?


II.

Másnapra se változott semmi. Az utakat befujta a hó, egy feszületből
csak a szenvedő Jézusarcz s a kereszt tetejére lerakodott idomtalan
hótömeg látszott, ott lehetett sejteni valami utfélét, de nem
próbálkozott neki menni senki. A kastély kéményeibe besüvöltött a szél s
fütyölve verte ki a kályhák ajtaján a füstöt. Csupa homály, szürkeség
mindenütt.

Délfelé egy nyakig havas ember állított be a kasznárhoz. Fáradtan
lihegett, nagy munkájába került, mig átverte magát a havon. Sokszor
belesüppedt a fuvásokba, hogy csak a kucsmája teteje feketéllett ki a
végtelen fehérségből s csoda, hogy meg nem ették a farkasok. Az
állomástól jött s alig nyögte ki a hirt.

– A nagyságos ur jött meg a kisasszonynyal. Tessék szánkót küldeni
eléje.

A kasznárné nagyon megijedt s ugy nézett az urára, mintha mondta volna:
no látod, mondtam. Az ember azonban nyugodtan maradt, négy jó lovat
fogott be egy könnyü szánba, s egy csomó cselédet elindított utat
csinálni s maga a kapuban várta meg a bárót. A hirre rendbe
szedelőzködött a népség s elkészültek arra is, hogy most mindjárt
kidobják valamennyiüket a meleg fészekből.

A kisasszonyt már ismerte itt mindenki. Annyit tudtak róla, hogy
komédiásné fenn Pesten, szeretője a nagyságos urnak s néha lejönnek ide
mulatni. Olyankor ott áll az orfeum hirdetésein, hogy: Vanda beteg.
Egyes tapasztalatlanabb ifju urak még sajnálkoznak is felette: szegény –
ő pedig lenn a falun éli a világát, iszsza a frissen fejt tejet,
előveszi a legfalusiasabb szoknyáját, adja a háziasszonyságot s ő mulat
a legjobban a felett, hogy milyen furcsa is igy az élet. A báró is
csendes falusi ember lesz mellette, szinét se látják egy pár hétig a
városnak. Olyan gyönyörüségekre vetemednek, mint például a
kukoriczafosztás s nem győznek bámulni azon, hogy vannak emberek, a kik
ezért a nagy mulatságért még pénzt is kérnek. A mikor megunják, hamar
fölszedik magukat s visszaszaladnak Pestre.

A lovakat négy jármosökör segítette ki az uton, mert elakadtak. Jámbor
bambasággal huzták maguk után a kis szánkát s lekanyarodtak az istállók
felé a kastély feljárója helyett. A báró gyorsan kiugrott a szánból s
gyöngéd figyelemmel segítette ki a bundák közül a kisasszonyt. Csak
mikor már a leány is leszállott, vette észre az udvaron a nagy
sokadalmat.

– Mi van itt, vásár?

– Méltóztassék megengedni – védekezett a kasznár – rettentő idő volt
itt. Ezek a szegény emberek nem maradhattak bátorságban otthon. Minden
perczben elseperhette volna a vityillóikat a vihar; behivtam őket ide.
Nem tudtam, hogy hazajön a báró ur s derekasan rendbe szedtünk volna
mindent, ha elmulik ez az istenverte idő.

A báró kedvetlenül hallgatta s boszankodva intett kezével. – Jól van
hát, ha már idecsődítette őket a nyakamra, hát csak maradjanak. – Karját
nyujtotta a kisasszonynak s felindult a lépcsőkön. A nagy bundaszag majd
elszédítette, de a leány gyorsan válaszolt:

– Ugyan, Viktor, ne legyen olyan gyáva.

– Meg kell itt fulladni.

– Nézzen nyájasan, jól fog esni ezeknek a szegény embereknek.

– Még azt is? Nem elég hogy kiturnak a házból?

– Maga fád. – Gyere ide kicsi fiu ne félj, nem bántalak. – Egy kis
paraszt gyerkőczöt édesgetett magához. A gyerek hamar felbátorodott,
verekedni kezdett a szép uri asszonysággal s kis kövér kezeivel
belekapaszkodott a hajába.

– Fáj, te ne huzd!

– Ereszd el a kisasszonyt, te Pista! – ijedezett az anyja.

A báró felvonta a vállát, mint a ki mutatni akarja, hogy nem tud
kitanulni minden szeszélyt s bement a szobákba. Lassankint a lány köré
gyült a többi gyermek is. Csókoltatta magát velük s hatosokat fizetett
nekik minden csókért. Leterítette a nagykendőjét a padlóra, elkérte az
anyjától a legszebb kis gyereket s járni tanította. A többi kis maszatos
belefogózkodott a ruhájába, kiabáltak reá, kaczagtak, mulattak s
egyszerre jó barátok lettek. A leány arczára pedig kiült valami őszinte,
igazi öröm, eszébe se jutott, hogy elhagyja őket. Egyszerre megszerette
a sok apróságot a nagy ragaszkodásukért s önkénytelenül az jutott az
eszébe, hogy milyen jó volna, ha neki lenne egy gyermeke.

Valahol falun maradna s ő ki-kiszöknék hozzá. Nagyon szeretné.

– Nem jön még be, Vanda? – kérdezte a báró az ajtóban.

– Mindjárt, csak még egy kicsit hagyjon.

– Meghül ott a földön.

– Dehogy.

– Ne akaratoskodjék, legalább öltözzék át előbb. Jöjjön, felhozták már a
ládáit.

A leány szeretett volna még maradni, de ránézve a báróra, annak az
arczán is őszinte aggodalmat látott. Ez meghatotta. Egyszerre mintha jó
férjet látott volna benne, szivesen engedelmeskedett, lerázta magáról a
sok apróságot s bement öltözni. A gyerekek tátott szájjal bámultak utána
s az asszonyok maguk közt áldani kezték.

– Milyen jó lélek, áldja meg az Isten.

A leány sehogyse tudott rendbejönni benn a hajával. A szőke hajhullámok
végig omlottak a vállain, ha egy csomót rendbeszedett belőle, kibomlott
a másik fele. Ügyetlen is volt az ilyen munkában, szégyenlette magát, a
mikor sehogy sem tudott boldogulni. A báró fölhivatta a kasznárnét, hogy
segítsen. Az aztán segített is a maga módja szerint. Beerőszakolta két
nagy fonatba az egészet s fölszegezte a fejére egy nagy kontyba vagy
tizenkét hajtüvel. Elmosolyodott a leány, mikor a tükörbe nézett.

– Talán nem jó? – aggodalmaskodott a jó asszony.

A leány sietett megnyugtatni. Ugy nézett ki ezzel az egyszerü
hajtekercscsel a fején, mint egy parasztleány, csak a selyemkendő
hiányzott a nyakáról. A jó asszony tipegett körötte jobbra-balra,
lesimította a ruháját, megnézegette innen-onnan, hogy egészen rendben
legyen s nagy gondoskodást fejeztek ki szemei. A leány ugy magában nem
tudta elgondolni, hogy miért ilyen jó hozzá mindenki? Szeretik? De hát
miért, semmi érdeme sincs reá. Valami anyás vonást látott az öregasszony
arczában, mert egyszerre elérzékenyedett. Mikor utoljára itt volt a
báróval, igazán csak sportból jött faluzni, ezeket az embereket meg se
látta. Milyen egyszerüek, jók, becsületesek, lesütötte szemeit az öreg
asszony előtt s a földre nézve gondolkozott.

– Van leánya? – kérdezte egyszer gyorsan.

– Nincs, csak egy fiam, katona az is. Miért kérdi a kisasszony?

A leány majd kiszalasztotta a száján, hogy: fogadjon engem leányának, a
mig itt leszek – de elszégyenlette magát. Izléstelenség lenne ilyent
mondani. Egyedül szeretett volna maradni, az öreg asszony észre vette
ezt s kiment a szobából.

Künn hiába zörögtek a gyermekek, a szép asszonyság nem hallotta meg
őket. A bárónak is azt mondta, hogy egyedül akar maradni.

– Beteg?

– Az.

– Mondtam, hogy meghül ott a hideg kövön.

– Nem az a bajom, egyéb, sok minden. Majd máskor beszélek róla, most nem
tudok.


III.

Másnap hazaszállingóztak a parasztok. Vanda szomoruan nézett utánuk.
Nagyon megszeretett egy-egy jóképü asszonyt közülök, kezdte egyedül
érezni magát nélkülök. A gyermekektől alig tudott megválni. Semmi
szinpadias nem volt most benne, igazán érzett mindent. Egy kis fiu ott
felejtette az ostorát, a mivel a társait szokta hajtani, mikor a hátukon
lovagol. Ezt az apróságot bevitte magához s az ostort felszurta a tükör
mellé. A gyermek csinál majd másikat helyette, egy kis füzfaágra fölköt
egy darab ócska madzagot s készen van az uj ostor.

Az idő is enyhült. A goromba orkánt langyos tavaszi szél váltotta fel,
dél tájban ki lehetett nyitni az ablakokat is, szinte ömlött be az
üdeség s a napsugarak friss tánczot jártak a padlón. A lány az ablak
mellé hozott egy nagy karosszéket s rákönyökölve a párkányra, nézte a
falut, pedig sokszor nem látott belőle semmit, ugy elfoglalták a
gondolatai. Telve volt nagy gondokkal, érett, fejlődött az agyában
valami, maga se tudta volna megmondani, hogy mit akar, de valamit nagyon
szeretett volna. Ha ilyenkor a báró meglepte, még inkább elkomorodott s
szép sugár termete előregörnyedt a székben, mintha igazán beteg volna. A
báró nem is sokat háborgatta, érezte, hogy terhére lenne. Vadászott,
átjárt a szomszédokhoz, nagyokat mulattak s kitért a felelet elől, ha
valaki a lányról kérdezősködött. Vele született gyöngédsége nem engedte,
hogy közpréda legyen a szeretője neve. Mindent a maga utjára hagyott,
várta, hogy mi lesz a dolog vége, tudta, hogy egyszer majd megszólal
magától is, hát nem zaklatta.

Egyszer meg is szólalt a leány.

Egy este azt kérdezte a bárótól.

– Megint elmegy Viktor?

A báró érezte, hogy most beszélni akar a leány s bátorítani igyekezett.
Leült melléje, kezébe fogta a kezét s másik tenyerével gyöngéden végig
simította a haját, mintha apja lenne.

– Itthon maradok, ha akarja.

– Maradjon, egy pár nap alatt annyi minden összegyült a fejemben, hogy
most talán el tudom mondani, ha egy kicsit biztat rá.

– Mondja, lányom, mondja… Nem lesz valami nagy sületlenség? – Mosolyogva
simította végig a leány arczát.

A lánynak nem sok bátorsága maradt már, ujra huzódozott s szerette
volna, ha bele se kezd az egész beszélgetésbe. A báró jóakarattal nézett
reá és várt. Egy cseléd bejött s meggyujtotta a szamovár alatt a
borszeszt. Egy kis asztalra a kemencze mellé kikészítette a csészéket és
a czukrot. Székeket tett oda, az alatt a leány nem beszélhetett, de
összeszedhette magát. Mikor a cseléd kiment, elkészítette a teát,
felgyujtottak egy halvány fényü lámpát s egymással szembeülve
hallgattak. A leány sok rumot öntött a csészéjébe s megkerülni
igyekezett, azt a mit mondani akart. Besüppedt a székbe s beszélni
kezdett.

– Tanítónői diplomám van, az igaz, hogy német, de egészen jól beszélek
magyarul. Nem lehetne azzal nekem valahol állást szerezni?

A báró tágra nyitotta a szemeit s ugy nézett reá.

– Tanítónő akar lenni? Minek az?

A lány elgondolkozott s rászegezte szemeit egy pontra a sarokban, hogy
ne is pillanthasson a báróra.

– Sok okom van reá. Az első az, hogy nagyon megutáltam már ezt a
haszontalan életet. Nem vagyok még olyan rosz, hogy ne lenne számomra
visszatérés. Ha valahova messze elmennék, nem mondhatná rám senki, hogy
ni: ez valaha ki volt. Tisztességes, jó leány akarok lenni, érzem, hogy
szivem van hozzá. Nem tudom már tovább kiállani, hogy igy nézzenek reám.
– Mutatta is, hogy hogy néznek reá az emberek, le, mélyebbre pillantott,
mint a föld.

A báró komolyan hallgatta s részvéttel nézett reá. Ez fölbátorította a
leányt s most már biztatás nélkül beszélt tovább.

– Lássa, nem tudok ugy elmondani mindent, a mint érzem. Tudom, hogy
különös az egész. Egy lány – olyan, mint én – egyszerre csak azt mondja,
becsületes akarok lenni. Nem nevet ön most magában rajtam?

– Nem.

A leány ráfigyelt, hogy vajjon igazat mond-e? A báró olyan komoran
nézett maga elé, hogy a lánynak köny szökött a szemébe.

– Ugy-e lehetetlen az, a mit mondok?

– Nem, nem, csak gondolkozom, de most ne beszéljünk erről többet.

Fájdalmasan kérdezte a leány:

– Unja?

A férfi majdnem megharagudott erre a kérdésre.

– Olyan semmi embernek tart engem, a ki unja az ilyen beszédet?

– Nem, nem azt akartam mondani. Ne haragudjék.

A báró bucsuzott s azzal ment el, hogy majd folytatják holnap.


IV.

Az éjszakájukat különböző módon töltötték el. A leány nyugodtan, a
csendes álmodók egyforma, mély lélekzetével aludt, a báró pedig az
éjjeli lámpa fényét nézve gondolkozott. Nem azon töprengett, hogy mi
lesz a leánynyal, hanem, hogy mi lesz ő belőle, ha a leány elmegy
mellőle? Roszul érezte magát arra a gondolatra, hogy nem fogja többé
látni, látta, hogy őszintén, nemcsak a pénzéért vonzódik hozzá s ilyen
viszonynyal még nem igen találkozott.

Tegnap óta másként is gondolkozott róla. Érezte, hogy nem üres és mikor
a szemébe nézett, őszinte mélységet látott benne. Boszankodott azon,
hogy ezt eddig nem vette észre s erre is csak ugy nézett eddig, mint a
többi ilyen fajtáju leányra.

– Pedig nem olyan, határozottan más, mint a többi.

A maga életét pedig soha se látta üresebbnek, mint most. Futás a faluból
a fővárosba és vissza, minden czél nélkül. Egy olyan teremtést adott
karjaiba a végzet, a ki több, mint az a közönséges nivó, melyre
szerelmeiben leereszkedett és azt sem értette meg mostanáig. Nincsenek
gyermekei, még a névre se gondolt soha. Most mit tegyen?

– Ej, hogy ezen még csak gondolkozni is lehet! Ez már magában gyöngeség.

Reggel mosolyogva csókolta meg a leány kezét, ezt még sohse tette eddig.

– Feleségül jön hozzám, leányom, jó lesz?

A leány elhalaványodott s ijedten nézett a báróra. Nem tudta mindjárt
elhinni, hogy komolyan beszél.



HARMINCZEZER FORINT


I.

Csősz Gyula, mióta lemondott a dohányzásról, mindig egy-két almát vitt
magával a bankba s ha a főnöke kifordult egy-két perczre a hivatalból,
harapott egyet-egyet belőlük. Munkaközben jóizüen csámcsogott a szomszéd
asztalnál dolgozó pénztáros nagy boszuságára. A pénztáros ideges ember,
többször hangsulyozta is már, hogy a hivatalban tulajdonképen nem azért
fizetik az embert, hogy almát egyék, de Csőszre semmi hatással sem volt
az ilyen beszéd. Jókedvüen nevetett reá s rámutatott a nagy csomó üzleti
könyvre. Alig látszott ki közülük.

– Ugyan, medve, ne morogj, van itt sok szép munka.

Valamelyik napon Csősz ballábbal kelt ki az ágyból. Sokszor megesik az
egy szegény emberrel. A kisebbik fia keservesen sírt már hajnal óta
minden ok nélkül, a szomszéd lakásból átizentek, hogy csend legyen. Mit
csináljon? Csak nem dobhatja ki a gyermekét? Bántotta a dolog. Ugy
érezte, hogy ebből a fiuból okvetlenül valami nagyon haszontalan ember
válik idővel. A nagyobbik készületlenül, félve ment az iskolába s
hazudozott az apjának, hogy ő tudja, nagyon jól tudja a leczkéjét s
tegnap délben csupán azért nem jött haza ebédre, mert egy barátja
magához hivta. Nem volt bezárva, bizony Isten nem! Az apja sóhajtott,
belelegyintett kezével a levegőbe s azt mondta: menj, menj. A feleségére
két rosz almát tukmált egy kofa. Ezt is észrevette még otthon, valami
olyast mondott, hogy egy kis élvezete van az embernek s azt is
elrontják. Rosz kedvvel ment föl a bankba s szó nélkül dolgozott,
robotba.

Kilenczkor elővette az egyik almáját, kitisztította belőle a rothadt
részt. Szórakozottan harapott egyet-egyet belőle s néha a könyvből
felnézve, sokáig egy-egy jelentéktelen pontra függesztette szemeit,
mintha keresne valamit. Megint átszámított egy lapról a másikra egy-egy
numerust, de nem ment ugy a munkája, mint máskor. A pénztáros sürün
pillantgatott át hozzá, ma nem idegeskedett vele, hanem sajnálta a rosz
kedvéért.

– Mi bajod? – kérdezte tőle. – Rosz az almád?

Csősznek sok minden szaladt át egyszerre az agyán, nagy bajai vannak egy
szegény családos embernek. Intett, hogy minden rosz.

– Majd megdoblak valamivel, ha nekem ilyen szörnyü képet vágsz.

– Hagyj békét.

– Nem hiszed, nem?

– Hagyj el.

A következő pillanatban egy lágy papircsomag repült a fejéhez a szomszéd
asztalról. Mikor a földre esett, tovább rugta. A pénztáros kaczagott,
felvette a csomagot s kötekedve lóbázta meg a Csősz orra előtt. A csomag
négy oldalról le volt pecsételve s nagy kerek számokkal volt rá irva a
tartalma: 30,000 forint.

– Kellene, ugy-e, rongyos?

Csősz gyöngén elmosolyodott, de már nem felelhetett, mert az üzlet
tulajdonosa lépett be az ajtón. Mind a ketten felállottak s ugy hajoltak
meg előtte. Csősz meg jól végignézte, a mikor elfordult. Ezé az emberé
az a sok pénz, a mit az előbb dobáltak. Van neki még több is, ez a
csomag csak egy kis része a vagyonának. Boldog ember! Hátra dőlve
székén, egy perczig azon gondolkozott, hogy mit tenne ő, ha harminczezer
forintja lenne? Magántanítót fogadna a fiai mellé, szerény banküzletet
nyitna valami kisebb városban, ezt is, azt is, sok mindent lehetne már
azzal kezdeni. Ez járt a fejében egész délelőtt s mikor a főnök valami
kis tévedésért nagyon leszidta a pénztárost, megfogadta magában, hogy ő
emberségesebben bánik majd a személyzettel, mint ez a pénzestarisznya.


II.

Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.

– Károly bácsi már nagyon a végét járja – mondta nagy titokzatosan, hogy
a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta
az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.

– S mit mondtak?

– Már talán a reggelt se éri.

Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és
fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt
a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem
bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon,
igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson.
Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban
nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész
komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi
eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.

– Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz
házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok – gondolta
magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly
bácsihoz.

Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon
elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a
jövendőről.

– Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána
valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a
fizetésből.

– Életében ugysem adott semmit, – mondta az asszony.

– Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az
életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy
kis segítség kell, kell okvetlenül.

Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az
ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok
is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy
kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az
orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár
öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek
éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak
fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen
rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet,
mintha ki akarná szakítani a fájdalom.

Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a
többi rokon közé.


III.

Az öreg ur egyszerre nagyot köhögött, jó sokáig tartott, a mig
valamennyire rendbe jött utána. Alig észrevehető csendes mosolygás
szaladt végig az arczán, mikor a nagy sápítozást hallotta, melyet
kinlódása alatt csaptak az asszonyok. Szemével intett az apáczának, hogy
hajoljon föléje, valamit mondani akar.

– Küldje ide azt barna szakállu szemüveges embert a sarokból – s Csősz
felé integetett.

Csősz egészen az ajkaira hajolt s ugy hallgatta a mit beszélt. Igy is
elszalasztott egy-két szót, olyan halk volt már az öreg ember hangja.

– Te vagy, Gyula?

– Én, bátyám.

– Köszönöm, hogy eljöttél, hozzád akarok utoljára beszélni. Téged
becsüllek valamire az egész családban, szeretem, hogy látlak. Egy ilyen
szegény öreg embertől fogadj el pár jó tanácsot.

– Ne erőltesse meg magát, édes bátyám.

– Már mindegy, hagyd csak. A mim van, reád hagytam. A szekrényben alul,
a fehérnemü közt van a végrendeletem. A kulcs pedig a párnám alatt. Vedd
magadhoz.

– Hagyja ezt most, édes bátyám – mondta gyöngéden Csősz, de bár küzdött
ellene, öröm szaladt végig az arczán. Az öreg ember szemei haragosan
forogtak, izgatta a sok szószaporítás.

– Vedd ki, ha mondom – s gyönge hangján is érezni lehetett az ideges
sietséget.

Csősz a beteg feje alól magához vette a kulcsot.

– Vigyázz jól a vagyonodra, sok bajod lesz vele. A ki itt van, az mind
igyekezni fog, hogy elvehesse tőled. Ugy neked rontanak, mint a hogy
most várják a halálomat. Czudar emberek, vigyázz.

Csősz egyszerre ijedten nézett körül. – Eddig eszébe se jutott az, a mit
az öreg mondott.

– Nagy veszekedés lesz – mondta az öreg. Még beszélt volna többet is, de
már nem birta. Csak nyögött. – Most hagyjatok békében – mondta s azon
igyekezett, hogy a fal felé forduljon. Egy fiatal orvos a szomszéd
szobában aludt. Az apácza gyorsan behivta, de már nem volt szükség reá,
az öreg ur meghalt.

Nem sokáig maradt ott már ezután senki. A rokonok komoran, suttogva
beszélgettek egymás között. Csőszhöz is eljutott valamelyik szegletből
ez a két szó: behizelegte magát. Hivta a feleségét s elmentek ők is a
többivel.

– Mit beszélt, kérdezte az asszony, mikor már nem volt körülöttük senki.

– Minden a mienk.

– Lesz vagy harminczezer forint.

– Lesz… de beszéljünk egyébről.

– Hallgatva értek haza. Az asszony azon gondolkozott, hogy mit fognak
csinálni annyi pénzzel. Egy falusi birtokra gondolt, meg azután rögtön
egy bérházra, az üzlettől nagyon félt, abban nagyon koczkáztatva van a
pénz. Gyanakodva nézett az urára. Ő bizonyosan abba akarja belefektetni
a pénzt, pedig baj lesz abból, érzi, érzi már előre. Csősz magában
tépelődött s megizzadt hazáig, pedig recsegett lábuk alatt a hó.

Mindjárt le is feküdtek. Az asszony gyengébb idegzetét gyorsan elnyomta
az álom, de a férfi csak hánykolódott az ágyban. Gyötörte a
nyugtalanság. Pénze van, de elveszik majd tőle. Meg tudja-e védeni?
Mindenfelé rémeket látott. Innen is, onnan is jött a sok rokon.
Gondolta, hogy felkölti a feleségét, megbeszéli vele a dolgokat, de
aztán mégse tette. Minek? Elég gond ez igy is. Háromszor is lámpát
gyujtott, de mindig majdnem hogy fölébredtek a gyerekek. Forró volt
alatta az ágy, alig birta kiállani, majdnem égette a testét a melegség.
Reggel felé már nem birta tovább, felöltözött s észrevétlenül kiment az
utczára kóborolni a hidegben. Csak a reggelihez került haza. Fáradt és
kimerült volt, megijedt az arczától az asszony.

– Hol jártál?

Enni nem tudott. A gyermekek közt osztotta fel a kiflijét s aggodalmas
szeretettel nézett utánuk, mikor egymást lökdösve kirohantak a szobából,
hogy iskolába menjenek. Az asszony szeretett volna valamit hallani a
terveiről, de nem merte kérdezni. Ugy ültek egymás mellett, mintha
idegenek lettek volna.



SOKOLOFF

Müncheni társaságunk sem nem magyar, sem nem német, hanem egészen
vegyes. Van benne sokféle náczió s nem igen van eset arra, hogy
elsimíthatlan ellentétek merülnének föl közöttünk. Külföldön más az
ember, mint odahaza, jobban megtudja becsülni a társaságát s nem hagyja
mindjárt oda, ha valami nem tetszik benne, mert hamarosan nem jut
másikhoz. Otthon könnyü. Ha egyik kávéházban nem kellemes a délutáni
kompánia, keresünk jobbat a másikban, vagy a harmadikban.

A kompániánkban van: orosz, görög, lengyel, német és magyar ember. Mi
tartunk ki egy kávéházat, a mely mostanság igen rosz állapotba jutott s
egy hosszu szőke német gondnokságára szorult. Csak néha napján vetődik
be egy-egy idegen vendég, azt azonban kinézzük. Különösen a poroszok
tudnak veszedelmesen nézni, majd fölszurják az embert arra a tüzes
vonalra, a mi a szemükből kipattan. Nem igen van közöttünk krakéler, de
szeretjük az intim társaságot. Egy hónappal ezelőtt azonban mégis
bebocsátottunk valakit magunk közé.

Az oroszok hozták magukkal, Sokoloffnak hívják. Csinos fiu lenne, ha
kissé ápolná magát. Sem a bajuszát, sem a szakálát nem tartja rendben.
Csak a szemei imponálnak. Tüzes nagy golyók ezek, csodálatos
vegyülékével az erőnek és a melankoliának. Zürichből jött. Csak később,
néhány nap mulva derült ki, hogy miért? El akarták fogni, de mig az
ajtaját feszegették a rendőrök, kiszökött a másik folyosóra s
szerencsésen átjutott a határon. Valami röpiratot nyomtattak muszka
betükkel a nép számára, hogy szabadságot tanuljon belőle. A könyvek még
nem jutottak el Oroszországba, de a szerkesztők, szedők és kerékhajtók
névsora már a rendőrség kezében volt. Néhány elmenekült közülök, a
többit befogták s mig én itt irkálom a történetüket, talán kettőnként
összelánczolva utaznak a kozákok között Szibériába. A hatalmas czárral
nem jó ujjat huzni.

A czár, a czár… Sokszor megemlegette Sokoloff is ezt a nagy urat, a mint
előttünk érthetetlen ákombákomokkal rajzolta tele maga előtt az asztalt.
A honfitársaival szemben nyiltabb volt, azok fecsegték ki azt is, a mit
ő el nem mondott.

Az apja ezredes az orosz hadseregben. Morózus, kemény katona,
korbácscsal jár a katonái között s azok közé tartozik, a kik nem is
káromkodnak már, csak ütnek. Ő is emlegeti a czárt, de nem ugy, mint a
fia. Leveszi mellé fejéről a sapkát és fölnéz az égre. Az ő szemében nem
is emberi lény ez a hatalmas, egyetlen valaki, hanem fogalom, a nagyság
szuperlativusa. Senkit sem szeret, a feleségét gyönge, törékeny volta
miatt megveti s méltatlannak tartja arra, hogy orosznak született. Mikor
a fia éppen olyan sápadt s vértelen szint öltött, mint az asszony, ugy
bánt vele, mint a kutyakölyökkel a kutyaapa. Hagyta az utjára, katonát
ugy sem lehet faragni belőle! Egyszer vette csak tudomásul, hogy van egy
fiatalabb, gyámoltalan Sokoloff is a világon és akkor kegyetlenül el is
verte azzal az ostorral, a melylyel a gyakorlatról jött haza. Ez akkor
történt, a mikor a gimnázium igazgatója tisztelettel megkérte, hogy adja
a fiát más intézetbe, a hol elnézőbbek a növendékek politikai nézetei
iránt.

– Mit! Megvadult a nyavalyás! – és ordított a vén katona, a mint kifért
a torkán.

– Nem kell olyan nagyon kiabálni, meghallják, mondta az igazgató, de nem
használt semmit.

– Hadd hallják, Sokoloff eszére tudja téríteni a fiát.

Otthon aztán észretérítette. A nyakánál fogva a levegőbe emelte s
odadobta a czár képe elé, mint egy zsákot.

– Imádkozzál!

A fiu összeszorította az ajkát s nem szólott egy szót sem.

– Te semmi, hajolj meg és imádkozzál a czár előtt, hogy bocsásson meg
butaságodnak általa az Isten.

A halvány, hosszura nyult testü gyermek ránézett a képre, behuzta a
fejét a vállai közé s egy pillanat alatt elkészült akár a halálra is.

– Nem imádkozom.

– Nem!?

– Nem.

A halál éppen nem következett be, de néhány hétig nagyon csóválgatták
fejüket ágya mellett az orvosok, a kiket az anyja csempészett hozzá.
Aztán elment Svájczba diplomát szerezni. Az apja az utolsó napon
eresztette maga elé és négy lépésről beszélt vele.

– Csavargók közé ne vidd a nevemet, légy ember.

– Elmehetek?

– El… Megállj! Még mondok valamit. – Kigombolta az ingét és csupasz
melléről egy zsinórról leakasztotta a feszületet.

– Látod ezt?

– Látom.

– Hallgass ide, ha megtudom, hogy valami bünös, rosz erkölcsü szekta
tagja lettél, ha aljasságra adod a fejedet, ha elcsábíttatod magad az
istentelenektől, légy a világ másik oldalán is, megtalállak és én
durrantlak fejbe. Te is hallod és az isten is hallja. Elmehetsz.

S a szegény Sokoloff ugy járt közöttünk, hogy alig hallottuk a lépését.
Nagyon sokat szenvedett ez a szegény ember. Néha, ha a pinczérleány
megszólította, ijedten fölkapta a fejét s csak aztán mosolyodott el
kissé fanyarul, a mikor föléje hajolt a csinos szőke fej. Bántotta a
csend is, meg a lárma is. Egyszer azt mondta az egyik orosznak:

– Ha véletlenül hamarosan meghalnék, vedd el az órámat s add oda a
háziasszonyomnak. Nagyon jó asszony szegény.

– Jól van.

Ideges is lett minden semmiségre. Ha egy pohár nagyott koppant az
asztalon, odakapott mind a két kezével. Közben kémlelve, nyugtalanul
hordozta körül a szemeit rajtunk. Bizalmatlan volt, az már majdnem
megszokás dolga az ilyen embernél, máskor pedig egészen megnyílt.
Megkérdezte, hogy nem láttunk-e a városban valahol egy orosz tisztet.
Nagy, barna ember, szürke, nyirott bajuszszal. A vállait pedig folyton
előrenyomta valami, a mit mi nem láttunk. Egyszer-egyszer erős rajnai
bort rendelt a vacsorához s butára itta magát.

– Jobb igy, azt mondta.

Hazautazó technikusoktól hirt küldött magáról az édesanyjának. Ne
busuljon szegény jó asszony, él a fia, egészséges is, kenyeret keres egy
müépitésznél, s most már nem bánja, akármi is lesz. A levelet idegen
névre egy barátjához kell küldeni.

Mikor megjött az anyja betüivel irott első levél, örömében ketté tört
egy dákót. Féktelen volt, szilajon vágott az asztalra. Az napra már nem
érezte magát olyan egyedül, másnapra azonban már elmult a betük varázsa
s megint üldözőbe vette szegény fiut az apja. Pedig nem volt már ebben a
sápadt fiatal emberben semmi veszedelmes. A szökés, a folytonos rettegés
s a kenyérkeresés fárasztó napszámja nagyon megtörték. Soha sem beszélt
ilyes dologról, de azért nagyon meglátszott rajta, hogy nem törődik már
a czárokkal. Éljen mindenki, de élni szeretett volna ő is.

– Élni, élni… ebben olvadt össze minden vágyakozása s megremegett és
elsápadt, ha csak egy pillanatra is veszélyeztetve látta az életét.
Árnyakkal volt számára tele ez a tiszta és átlátszó őszinte világ.
Rendőrnek nézte a postaszolgát is s mint egy félénk gyermeket ugy
kellett hazakisérni, ha már lement a nap. Megijesztette a nyitott kapu s
a gázláng lobogásával jobbra-balra ingó árnyéka a lámpaczölöpnek.

Egyszer aztán ugy nyitotta be a nagy üveges ajtót, mintha kicserélték
volna.

– Mi lelt Sokoloff? kiáltotta rá az egyik orosz.

– Nincs már baj – felelte – levelet kaptam édes anyámtól. Nekem irt, nem
másnak!

– Az apád?

– Meghalt.

– Hazamégy?

– Nem, itt maradok.

– Mit csinálsz?

– Letelepedünk majd valami kis házba, valami kertbe épített házba a fák
közé. Anyám már elindult, azt irja.

Még sem volt egészen megelégedve a dolognak ilyen elintézésével.
Szerette volna, ha senkinek se lesz semmi bántódása s szépen, magától
simult volna el a dolog. Kezére hajtotta a fejét s nagyon elkomorodott a
féktelen örömre.

– Szegény apám.



VÉN POLITIKUSOK


I.

A herczeg kivetkőzött a katonaruhából s polgáriasan, egyszerü
szivességgel járta körül az idegen piktorok kiállítását. Csendesen
tipegett egyik képtől a másikhoz. Botja néha majd kettérecscsent, ugy
reátámaszkodott. Öreg, gyönge már szegény, különösen igy polgári
ruhában. Mikor katona, akkor egészen más. Öreg, öreg, de összetartja,
kiegyenesíti a feszes dolmány. Titkárja néha önkénytelenül feléje nyul,
segíteni akar rajta s minden pillanatban készen van arra, hogy ha
elhanyatlanék, gyorsan fölfogja.

A látogatás nem volt bejelentve. Néhány piktor járt mellettük s az
igazgatót is a kávéházból hivták elő hamarosan. Ez is kár volt, mert a
herczeg ur háromszor is kijelentette már, hogy nem szereti a
czeremóniát.

– Hagyják, hagyják, jól van igy, szép, szép, jó, jó.

Olyan csendesen beszélt, mint egy intim társaságban szokás. Jókedvü
megjegyzéseket tett a képekre, nem volt sem tudákos, sem tudatlan,
mosolyogva emelte tovább a sok fiatal közt a maga nyolczvan esztendejét,
mint a ki már megbékült mindenkivel s főfő gondja ez a sok kép, szin,
müvészet, a mit még mind meg kell látni, mielőtt az ember meghal.

Egy arczkép előtt hirtelen megállott. Zavarba jött az egész társaság. Az
igazgató mentegetőzött.

– Nem tudtam fenséges uram, hogy szerencséltet.

A képre egy szurós tekintetü, nagy szürke fej volt festve. A kié ez a
fej, ez a legnagyobb ellensége a herczeg politikájának s nem tudták
addig elhallgattatni, mig haza nem küldték a falujába pihenni. Ott
szegre akasztotta a nagyságát és a grófi czimert s ugy él, mint
Cincinnatus. Szánt, vet s nem fog többé soha az asztalt verve dühöngeni
ott, hol azt hiszi, hogy a más ember nézete hazaárulás. Tudja az utolsó
gyerek is, hogy a herczegnek sok keserves órát okozott ez a goromba, vén
ember.

Most azonban csak még mosolygóbb és nyájasabb lett, mikor a képet
meglátta. Megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi baj, nagyon örül a
viszontlátásnak s csak annyiban változott meg, hogy azután kevesebbet
beszélt, szórakozottan hallgatta az igazgató előadását és ugy nézte a
képeket, hogy nem látott egyet se közülök. Már nem érdekelték a vásznak
s egyszer csak karon fogta a titkárját és ott hagyta az egész
kiállítást.

– Máskor, máskor, mondta s gyorsan tipegett kifelé. A lépcsőnél
visszaküldte az urakat, már meglátszott az arczán, hogy türelmetlen s
alkalmatlan neki a sok ember.

Mikor elérték a kocsit, nem ült föl rögtön, hanem előbb elmondta a
titkárnak, a mit gondolt.

– Barátom, kezdte a maga lassu, csendes hangján, tudja, mi a politikai
butaság?

A titkár csak nézett s elcsodálkozott a kérdésen.

– Az, hogy mi elüldözzük azt az embert, érti?

– Értem.

Az uton nem beszéltek, mert lármázott a kocsi. A jó öreg ur hátradőlt a
párnára s nagyon elgondolkozott. Nem köszönt vissza senkinek, a ki
kalapot emelt előtte az utczán, még a szemét is behunyta, csakhogy
senkit se lásson.


II.

Másnap már az egész város beszélt a dologról. Egyik ujság azt mondta,
hogy ez a történet jelent valamit, a másik észre se vette, de
megindultak a kombinácziók, szóval esemény lett belőle. Azt is
beszélték, hogy a herczeg ur politikai zsenialitásának tündöklő jelét
adta ujra, a gróf pártján levők begombolkoztak s meg voltak győződve
arról, hogy megint kieszelt valamit a vén róka. Abban megegyeztek, hogy
kicsinált história volt az egész. Véletlenek alig akadnak a politikában,
akar, okvetlenül akar valamit az öreg.

Másnap, a mikor a herczeg fia fölment a klubjába, egyszerre megrohanták
s ha tizfelé szakad, akkor se lett volna képes mindenre megfelelni.
Különben sem tudott semmit, hagyjanak neki békét.

Egy közeli asztalnál kártyázott a gróf fia. Sokat vesztett már, mert
rosz kedve volt. Bosszantotta minden. Ha egy kártya véletlenül
fölfordult osztás közben, azért már dühbe jött s rosz kedvvel szólott
oda a többihez, a mikor nagy zajjal körülfogták a fiatal herczeget.

– Nem szeretem, ha a vén emberek komédiát játszanak.

A herczeg elvörösödött. A tömeg utat nyitott neki s ő az asztal mellé
állott. Egy pillanatra megszünt a játék, ránézett mindenki. Tudták, hogy
mi következik, de azért kiváncsiak voltak. Később beszélték, hogy a
fiatal herczeg szépen csinálta a dolgot, nyugodtan, elegánsan. Ebben a
teremben még az indulatok is alkalmazkodnak az alapszabályokhoz.

– Nem magyaráznád meg jobban?

– Neked nem.

– Majd küldök másokat.

– A mint tetszik.

A gróf nagy veszteséggel ment haza. Szinte jó volt neki ez a kis
intermezzó, mert a milyen roszul járt a kártyája, még a kabátot is
lenyerték volna a hátáról. Igy legalább megmentett még valami kis pénzt.

Másnap megverekedtek.

Háromszor lőttek egymásra. Közelben volt egy elhagyatott falusi ház. Az
visszhangot adott a durranásoknak. A ház a herczegé. Hosszu, lapos
épület, csak pihenni lehet benne a sok munka után. Most csak egy öreg,
félkaru katona lakott benne s az tipegett elő a lövésekre.

– Aha, lőnek, lőnek… Jól esett szegénynek ez az ismerős muzsika.

A második lövésnél is félrementek a golyók. Nevetségesen tele voltak
töltve a pisztolyok. A gróf félig hangosan oda is szólott a maga
embereinek. Izgatott volt, boszantotta a fegyvere, a melynek a
puskaporral megtöltött csöve nehezebb volt az agyánál.

– Nem vagyok diák, ne csináljanak komédiát belőlem.

Be se fejezhette a mondatot. Az utolsó hang a torkán akadt meg. A másik
pisztoly nagyot dörrent s a gróf előrebukott a lövésre. Lehunyta szemét,
a fegyver kiesett a kezéből s ugy czepelték be a herczeg házába, mint
egy formásra faragott nehéz tuskót. Pár percz alatt elhagyta az
eszmélete is. A mikor ráfektették a vén katona kemény szalmazsákjára,
félrebeszélt. Azután sehogyse beszélt. Ugy elgyengült, hogy egy gyermek
könnyen földhöz verte volna s alig maradt valamicske vér a testében.

Rögtön értesítettek az esetről mindenkit, a kit csak érdekelt. A vén
katona a küszöbre tette a sapkáját, abba dobta be mindenki a névjegyét,
a ki csak eljött betegnézőbe. A házban nem volt annyi szoba, hogy
fogadni is lehetett volna benne, a sebesülthez pedig nem eresztettek be
senkit.


III.

A beteg apjánál csak valamivel hamarabb érkezett meg az öreg herczeg. A
fiával jött és zsörtölődött az egész uton.

A mikor az öreg gróf két szürke lova befordult a kapun, a házi gazda
szobájába küldte a fiát s egyedül ment a vendég elé. Mosolyogni próbált
s messziről integetett már, hogy nincs semmi baj, jobbra fordult minden,
nem kell megijedni.

A gróf nagyban készülődött egész uton arra, hogy mint fog belépni.
Magába fojtotta azt a nagy indulatot, a melytől megremegett mindenki, a
ki még csak látta s elkészült arra is, hogy akár halva találja a fiát.
Lassan fog beszélni, nem okol senkit, se parasztot, se urat nem ver
agyon dühében, csendesen viseli el sorsát. Látta, hogy az különös lenne,
ha ő káromkodva öntené ki magából az epét, s ugy viselné magát, mint egy
közönséges paraszt. Mikor a házat meglátta, összerándultak arczán az
izmok s összes erejére szüksége volt, ha nem akarta elárulni, hogy
szenved. Ha utat engedett volna minden elfojtott érzésének, felbődült
volna, mint az oroszlán. Összeszorította az ajkát s szinte nyögve
szólott a kocsisához:

– Gyorsabban!

A mikor az öreg herczeg eléje tipegett, egyszerre elhagyta minden
hidegvére. Leugrott a kocsiról s összeszorított ököllel rohant feléje.

– Mi van a fiammal?

– Már jobban van.

– Az ur felel érte! Megölték…

Akkor már befelé mentek. A herczeg ment elől, minden pillanatban
hátrafordult s még a csizmát is szerette volna lehuzni a gróf lábáról,
hogy ne kopogjon olyan nagyon.

– Csendesen, fölébred.

– Viszem innen! – mondta a gróf.

Eléjük jött az orvos is és csitította őtet.

– Viszem a fiamat, mondta még egyszer a gróf, hogy hallja ez a másik
ember is.

– Nem engedem, felelte az orvos.

A vén ember valami nagyot akart mondani erre, de az ajtóig jutottak s
most már ő ijedt meg a hangos beszédtől. A fiához még nem eresztették
be, csak az ajtó üvegen át mutatták meg neki. Bozontos, szürke
szemöldjei összerándultak, a mint az ágyon meglátta a sápadt arczu,
mozdulatlan embert.

– Szegény – mormogta és sóhajtott. Ha meghal! – Erre a gondolatra megint
ellepte a düh. Olyan volt, mintha meg akarná rázni a falakat, hadd
omoljon össze az egész ház.

– Nem hal meg, biztatta az orvos. Csak nyugalom, nyugalom…

Nyugodt is tudott lenni, ha ráparancsoltak. A fiatal herczegtől végig
hallgatta az egész dolgot. Csak a szeme tüzelt, ő maga pedig mintha
odaragadt volna a székhez. Nagyon szivesen földhöz vert volna legalább
egy tányért, a mint ziháló mellel, jól előrehajolva nyelte az
elbeszélést, de nem tette.

– Holnap megyek, mondta, a mikor egymás mellett szorongva megvacsoráztak
a kis zöld szobában.

Dehogy ment. Csak nem hagyhatta el a házat a nélkül, hogy ne lássa a
fiát. Az pedig nem is tudta még, hogy itt van az apja, csak épült
napról-napra. A mikor aludt, megmutatták az öregnek egy-egy perczre s a
vén goromba ember egyre nyugodtabb lett. Már vigyázni se kellett reá,
szépen hozzászokott a csendességhez, s a leghátulsó szobában együtt
törte a jeget a herczeggel. Alig volt kivülök valaki a házban.
Összeszorultak, mint a szegény emberek.

A nagy közelség sok mindenre megtanította őket. Ha magukra maradtak,
keveset beszéltek, de ha az ember mindig két-három lépésre van
valakitől, már kitalálja, hogy mit gondol a másik. A mikor telepipáztak
egy szobát, ugy érezték magukat, mintha átbeszélgették volna az egész
délutánt. Este ugy fogtak kezet, olyan szépen bucsuztak egymástól,
mintha mind a ketten meghalni készülnének. Utóbb már, ha el tudták
kerülni a kiváncsiakat, karonfogva sétáltak a réten s a gróf nagy
igyekezettel segítette át egy-egy árkon a herczeget. Bizonyos melegség
volt a szemükben, ha egymásra néztek s talán egy-két esztendőt is
elvállaltak volna egymástól, ha az lehetséges lenne.

– Hogy van a gyerek? – ezt megkérdezgették egymástól minden reggel.
Utóbb már csak szokásból, mert a mikor már nem kellett félni a haláltól,
igazán csak egymással törődtek, azt csinálhatták a fiatalok, a mi nekik
éppen tetszett.



JÁVOR FŐHADNAGY


I.

Már jártam egyszer grófi palotában s akkor, mikor az urak is odahaza
voltak, nemcsak a cselédek. Ez nagyobb dolog, mint a mekkorának az első
perczben látszik, mert nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt tiszta
lelkiismerettel. Nem találtam olyan szépnek belülről a grófi házat, mint
a hogy azt gimnázista koromban képzeltük el mi kis diákok, mikor nagy
álmélkodva vágyakoztunk be a régi, hires Bánffy-palotába. Annak az
erkélyén állott Báthory István őnagysága, mikor akasztófára huzatta az
egyik Pókait s a mi török, magyar, szász és oláh sokadalom csak volt
Erdélyben, az mind ott a hires nagy palota előtt ért véget. Hogyne
vágyakoztunk volna utána, olyan volt előttünk, mint a mese.

Ez a másik palota kicsi és semmi története nincs. Egészen uj. A
szabadságharcz után idetelepedett valami osztrák gróf, mert itt kevés
pénzzel is ur lehet az ember, odahaza pedig annyi a millió, hogy elvész
közöttük egy pár százezer forint. A pajtások közbenjárására olcsón
szerzett olyan földet, a mit elkótyavetyéltek a gazda talpa alól,
megépítette rá a kastélyt s mikor a fia már megkomolyodott és feleséges
ember lett, szépen elszenderült az öreg gróf. A fiatal Waldstein tovább
gazdálkodott. Felgyujtották egynéhányszor, mert nagyon verte a
cselédeit, de hát egy pár kazal, két, három asztag mi egy olyan nagy
uradalomban? Nem baj, ha le is ég, csak rend legyen s ne czammogjon az a
kutya paraszt, ha kijár a kenyere.

Közben gyarapodott a család is, született egy kisasszony és egy urfi.
Nőttek, nagyok lettek, végiggyötörtek egy csomó nevelőnőt, a kit
idevetett a rosz sorsa s beléptek a világba. Már két fiatal Waldstein
gróf lakott a kastélyban, de az apa bizony már gyengülni kezdett.
Megbékült a cselédeivel, rájuk uszította a fiát, lovagolt, vadászott és
ivott, ez volt az egész foglalkozása. Néha leereszkedett az
asszonyokhoz, hanem az ritkán történt, majdnem eseményszámba ment, ha
szóba állott velük. Rendesen csak a legszükségesebbekre szorítkozott,
ilyen volt az apja is és ilyen természete lesz a fiatal uraságnak is,
mert már kezd beletanulni.

A kisasszony szép, magastermetü leány volt, de hideg, az anyja pedig
igazán nem számított semmit. Észre se vették, hogy ott van. Nem termett
ebbe a társaságba. Szótlanul elvonult, naplót vezetett szegény még most
is, pedig már egy kissé elkésett vele, nem szólt semmibe, örült, ha
békességben hagyták. Ha nagy vendégség volt a házban, mindig fájt a
feje. A leányát is igyekezett rávenni, hogy naplót vezessen, hanem mikor
látta, hogy semmire sem megy vele, teljesen békét hagyott neki.
Fájdalmának a maga könyvében adott kifejezést.

Egyszer, nem régiben, a gróf ujsággal jött be az asszonyokhoz. A leány
azzal mulatta magát, hogy az öreg franczia kisasszonnyal most már
tizedszer vagy huszadszor elmondatta magának első szerelme történetét.
Nagyon szentimentális történet volt ez, elesett vőlegény is volt benne s
milyen hoppon maradt a szegény menyasszony! A grófné sóhajtott és
könnyezett.

– Huszárok jönnek – mondta a gróf s fölmutatott egy levelet. Nem
kérdezte senki, hogy miért jönnek a huszárok, hát tovább mondta kérdés
nélkül.

– Ló kell nekik, holnap itt lesz négy tiszt tizenkét legénnyel. Nagyon
szivesen kell majd fogadni őket.

– Miért? Kérdezte a leány.

– Mert máskép nem vásárolnak. Kényes nép ez.

– Nem vagyunk kupeczek.

– Szép mondás, de jobb katonának adni el a lovat, mint czivilnek, ezek
fizetnek jól.

– Ki irja a levelet?

– Valami Jávor főhadnagy, de az ezredes bizta meg vele.

– Nagyon közönséges név.


II.

Mikor lekanyarodtak a huszárok a hegyről, kigyült az udvarra a cselédség
s aztán ugy kapkodták el az utolsó közvitéztől is a lovat, mintha régen
várt vendégek lennének a katonaurak. A gróf ur a verandán várta be a
tiszteket s feszesen köszönt, mintha ő is legalább tábornok lenne. Nem
jó előre megmutatni, hogy nagyon várt reájuk. Majd csak benn a
vacsoránál lesz szives házigazda, elég az a katonáknak. Azt a nagy
szivességet nem ugy értette, hogy ő is meghajtsa a derekát, hanem az
asszonyok… az már egészen más. Az ezredes bemutatta a többi tisztet is
és Jávor főhadnagy ur azonnal lement az istállóba, a lovak után nézni.
Nagyon futólag köszönt, inkább csak mormogta, hogy örvend a
bemutatásnak. A gróf kivágta a mellét s nagyon utána nézett ennek a
fiatal embernek. – Furcsa kölyök – azt mondta odabenn a fiának.

A grófnénak ez idő szerint nagyon fájt a feje, a franczia kisasszony
pedig a vendégszobákkal volt elfoglalva, egyedül maradt a tágas
szalonban a leány. A tiszt urak körülvették, a két Waldstein is közéjük
elegyedett. Beszéltek, de néha fönnakadt a társalgás, sokszor néztek az
ajtóra.

– Hol marad Jávor főhadnagy ur? kérdezte a gróf kisasszony.

Az ezredes kimentette.

– Tizenhat ló sok munkát ad, azt mind meg kell nézni.

– A tisztieket már mind végig lovagoltam – vetette közbe a legfiatalabb,
egy kis szőke kadét.

– Igen? Szép… hagyta reá a leány s már másról beszéltek, a mikor bejött
a főhadnagy. Katonásan meghajtotta magát, jelentette az ezredesnek, hogy
minden rendben van. Párszor röviden kérdezett egyet s mást, a mi éppen
érdekelte s éppen olyan röviden felelt, ha tőle kérdeztek valamit. Mikor
jelentették, hogy tálalva van, karját nyujtotta a franczia kisasszonynak
s a kis kadét sarkantyu-pengetve vezette asztalhoz a szép
grófkisasszonyt. Az asztalnál is távol esett a grófkisasszonytól a
főhadnagy, oda sem igen nézett. Mikor fölállottak, akkor találkoztak egy
pillanatra. Jávor aztán a franczia kisasszonytól egy levélpapirt és
borítékot kért. A kisasszony tovább adta a kivánságát, mert neki éppen
nem volt, igy aztán a grófnő is megtudta, hogy Jávor levelet ir ma este.
Nem nagyon törődött az egész közönséges emberrel, de azért mégis
kiváncsi volt arra, hogy kinek ir?

Reggel majdnem egyszerre léptek ki a verandára. A főhadnagy a kezében
tartotta a levelet s az istálló ajtajából magához intett egy huszárt.

– Postára adod.

– Itt nincs posta.

A grófnő adta meg a felvilágosítást.

– Csak két órányira, a másik faluban. Könnyen el lehet téveszteni az
utat, ha megengedi, majd én föladatom.

Egy lovász az udvaron jártatta az ezredes lovát, az vette át a levelet.
A főhadnagy meghajtotta magát s csak annyit mondott: Köszönöm. Mikor
betette maga után az ajtót, majdnem indulatosan vette ki a grófnő a
lovász kezéből a levelet. Valami olyanféle név volt a borítékra irva,
mint a milyen a főhadnagy neve, közönséges, mindjárt el is felejti az
ember. Valami kisasszonynak szólott a levél. Bosszankodott is egy kissé.
Valóságos mellőzés az, a hogy elbánik vele ez a két csillagos Jávor,
kedve lett volna megmutatni, hogy egy Waldstein grófkisasszony más fajta
leány, mint az, a kinek leveleket irkál. A szép leány szinte forrót
lehelt, a mint indulatosan emelkedett a keble, megégett volna valami
idegen, ha melléje kerül. Az udvaron csak cselédek jártak, nem is
türtőztette magát nagyon a haragban. Kiállhatatlanok ezek a közönséges
emberek, ha előkelőt akarnak mutatni.

Mikor a fiatal Waldstein kijött, egyszerre a régi kisasszony lett. A
fiatal gróf urnak már kezében volt a lovagló-ostor s a ló helyett a
lábaszárát csapkodta véle. Leült a nővére mellé, itt szolgálták fel
számukra a teát, a gróf urfi cognacot is ivott néhány pohárral s nagyon
henczegett. Minden apropos nélkül rámutatott a Jávor szobájának ajtajára
s az asztalkán áthajolva hadart.

– Kedvem volna megtanítani valamire ezt az urat.

– Mire?

– Becsületre. Végigverni rajta, tudod, végigverni…

A grófnő végignézett rajta és biztatta.

– Tedd meg.

Aztán hamar elment. Mig lassan végigment a folyosón, sok mindent gondolt
össze-vissza. Egyszer hirtelen vissza is fordult, mintha mondani akarna
valamit, hanem csak tovább ment. Benn nevetett is. A bátyjára gondolt, a
ki végig akarja verni a főhadnagyot. Egy olyan embert! Kiállhatatlan, de
azért szép és erős férfi, jó lesz nem kötni ki vele a fiatalabb
Waldstein grófnak.


III.

Persze nem minden megy ugy, mint a hogy az ember előre elképzeli. A
fiatal Waldstein kilovagolt a mezőre s a gyors galopp elvette a verekedő
kedvét. Ha a szél megjárja egy kicsit az ember fejét, okosabbat gondol.
A huszárok pedig két napig ott maradtak. Sok ügygyel-bajjal járt, a mig
a lovakat behozták a legelőrül s a sok vad csikókba belekeféltek egy kis
czivilizációt.

Második nap már a franczia kisasszony adott levélpapirost és borítékot a
főhadnagynak, reggel hivás nélkül jelentkezett a lovász a levélért. Igy
volt ez a harmadik reggel is s akkor délelőtt állíttatta elő eladó
lovait a gróf. De nem csináltak vásárt. Az ezredes gavallér ember volt,
nyélbe akarta valahogyan ütni a dolgot, hanem nem értett a lóhoz. Jávor
diktált, a többiek csak bólingattak a szavára. Tekintély volt közöttük,
nem mertek ellenkezni vele.

– Még, méltóságos uram, még – mondta, a mikor már félreküldött egy egész
kis ménest – egy sem nekünk való ezek közül.

Többet is mutattak, azok közül se vált be egy se.

– Könnyebbeket kérünk, van még?

– Nincs több.

– Nagyon sajnálom.

Az öreg gróf ingerülten parancsolta vissza a lovait, de Jávornak egy
arczizma sem mozdult meg. A _nagyon sajnálom_-mal mindent elmondott, a
mit akart. A postáról visszatérő lovász levelet hozott neki. Apró,
kerek, kis leányi betükkel volt reáirva a czim. Nem olvasta el, hanem
zsebre tette. Azután nagyot sétáltak a parkban, ide már a grófkisasszony
is elkisérte őket. Össze-vissza csatangoltak. A kis kadét hiába
udvarolt, rá se hallgatott a leány, hanem magához lánczolta Jávort és
vele beszélgetett.

– Innen hova mennek, főhadnagy ur?

– Én Dorogra, a többiek visszamennek Pestre.

– Azért kérdem, ha majd levele jön, intézkedem, hogy utána küldjék.

– Köszönöm, de nem jön már több. Majd magam veszem át az izeneteket.

– Dorogon?

– Dorogon.

Mikor visszatértek a kastélyba, a fiatal Waldstein azonnal megrohanta a
hugát.

– Mit beszéltél vele?

A leány izgatott volt, majd hogy félrelökte utjából a bátyját.

– Hagyj!

Az ebédre csak későre készült föl. Sokáig ült a tükör előtt, a nélkül,
hogy belenézett volna. Összekulcsolt kezeit lehullatta a térdére s nem
is gondolkozott, mert igazán nem nyert formát az agyában semmi. Mikor
egy cseléd utána jött, felrezzent. Előbb azt gondolta, hogy beizen
valamit és külön ebédel, hanem aztán szinte erőszakos elhatározással
sietett végig a szobákon az ebédlőbe. Csak nem fog megijedni egy
Jávortól, szégyen, hogy csak rá is gondolt.

Ebéd alatt már nagyon izgatott volt. Jávor ma mellette ült, de azért
alig beszéltek valamit. Egyszer gyorsan kérdezte a grófnő:

– Kije van önnek Dorogon?

Mikor a főhadnagy ráemelte szemeit, szükségesnek tartotta, hogy
folytassa is a mondatot.

– … Sok ismerősöm van ott, talán azok között lesz.

Jávor tagadólag intett a fejével.

– Nem hiszem. A jegyző leánya…

– Rokona?

– Nem, menyasszonyom.

– Az?…

Délután készültek a tisztek. A huszárok elővezették a lovakat, a
vendégek még beszélgettek egy keveset a verandán. A kis kadet a
grófnőtől engedelmet kért arra, hogy még többször is kijöhessen. A
grófnő megvárta, mig odapillant a főhadnagy s akkor felelt.

– Jöjjön, jöjjön, nagyon szivesen látjuk.

Mind nagyon melegen bucsuztak, csak a főhadnagy emelte egyszerüen a
sapkájához a kezét. Lóra ültek. Vissza is integettek még a kapuból, de
azt már nem látta a leány. Egyszerre valami szürkeség rakódott le a
szemére, csak nézett, de olyan révedezve, mint a vakok.

Mikor már a por is eltünt a lovasok nyomán, a fiatal Waldstein mondta ki
a legelső szót. A hugához beszélt és a hegyi ut felé integetett a
kezével.

– Csak az a ficzkó boszantott.

A grófkisasszony jó nevelésü leány volt, hanem azért megfogta a bátyja
kabátjának a gallérját s továbblódította maga mellől.

– Eredj innen!

– No mi bajod? Mi lelt?

A leány nem felelt semmit, hanem nagyon gyorsan ment vissza a szobába.
Ha nem siet, a férfiak előtt esett volna ki szeméből a köny, ezt pedig a
Waldsteinok nem értik.



A KIS VÖRÖS ZÁSZLÓ


I.

A hegyek köröskörül párologni kezdtek a nagy eső után, a katlan aljáról
jól lehetett látni, hogy mint emelkedik az ég felé a gyönge páratömeg,
melybe lukat ütött néha a szél. Az igy támadt kapun átnézve még szebb
volt az ég, szürke rámába foglalva egy darab tiszta, üde kékség. Már
ezután jobb idő lesz, ha az Isten is ugy akarja. A meredekről minden
oldalon apró árkokban csurgott alá a viz az üstszerü völgybe, a mit be
nem ivott belőle a föld, az meggyülemlett a katlan alján. Előbb csak a
bakkancs sarkát lepte el, későb már bokáig mászkáltak benne a legények
és káromkodtak olyan halkan, hogy csak a szomszédjuk hallhatta meg.

– A teremtésit az ilyen időnek.

– Hagyd el, elmult már.

– Csak vinnének ki innen!

– Hova?

– Mindegy az, ki, ki, verje meg az Isten ezt a poklot.

Csak ott volt nyugalom, a hol az öreg járt közöttük. Egy kis szürke
tábornok, szörnyen megviselt köpönyegben, a miből kilógott a vörös
bélés, ez volt az öreg. Nagy szeretettel nevezték igy el a katonák.
Mindenütt megfordult s még az ő szurós, szigoru szemein is látszott a
türelmetlenség. Érthetetlen nyelven beszélgetett egy mellette járó
tiszttel s egy kis elrojtosodott végü ostorral mutogatott erre, arra.
Nagy csontos lovát utána hozta egy katona. A derék állat, mintha
odahallgatózott volna a beszédre, okosan nézett s rágta a zablát.
Különben csendes volt minden, mintha az állatok is megérezték volna,
hogy nem szabad lármázni. A legények lassu suttogása csak annyi volt,
mintha egy kis szél suhogna valami ritkásban. Az ágyuk elé fogott lovak
egymáshoz dültek a rud mellett s mikor elment mellettük a tábornok
szürkéje, mintha kérdezősködtek volna tőle:

– No pajtás, nem tudsz valami ujabbat?

Egyszerre a hegy mögött nagyot dördült egy ágyu. Az öreget lóra
segítette az a tiszt, a kinek eddig utasításokat adott, a szürke
megrázta magát s rohant vele. Egy percz alatt rendbe szedte magát
mindenki. Az ágyus lovak belekapaszkodtak a hámba s rohantak a nehéz
csövekkel fel a hegyre egy eliszapolt utfélen, melynek közepére nagy
árkot mosott magának a viz. Egyéb se hallatszott, csak az ostorok
csattogása a lovak bőrén, a kerekek tompa dübörgése s vezényszó
mindenfelé. Felkerült a fegyverekre a szurony, a fiuk összenéztek s
rohantak az ágyuk után. Az öreg a hegyoldalban állott az ut szélén,
szemével beszélt a fiaihoz s kergette a tiszteket erre, arra egy-egy
izenettel. Mindjárt ott volt, ha valahol megrekedt a rohanó tömeg,
kettőt-hármat kiáltott, rendet csinált s megint tovább nyargalt. Kis
száraz teste ügyetlenül lötyögött a nyeregben, a mint egy-egy gödröt
vagy csuszós árkot kikerülve, jobbra-balra ugrált alatta a ló.

Tul kemény verekedés következett. Az ellenségre, mely a sereg otthagyott
kisebb részével harczolt, rémítő hatást tett az uj roham. Egy darabig
kétségbeesett ember módjára védekeztek, de vad futásnak eredtek, mikor
haragosan mennydörögni kezdtek az ágyuk. A szürke ló toporzékolva
nyihogott s ki-kitépte a tábornok kezéből a kantárszárat, nagy örömében
játékra adta a vén fejét. Késő estig üldözték a futókat, az öreg is ott
nyargalt közöttük egy csomó tiszttel s rendelkezett, hogy a legelső
faluban pihenjen meg a legénység. Aludjék mindenki, holnap is nap lesz.


II.

Közel volt egy falu, de nem lakott benne senki. A lakosság magához
vette, a mit egy könnyen elhurczolhatott és elmenekült a hegyek közé,
onnan hallgatják az ágyulövéseket; ha ez a förtelmes lárma megszünik,
majd ujra visszajönnek. Az elhagyott falunak olyan képe van, hogy kedve
kerekedik az embernek a sírásra, ha ránéz. Egyszer fel is gyujtották már
a háboruskodás alatt, végén kormos, csonka falakat mos az eső, hanem egy
csomó ház, valami istencsodája következtében nem akart meggyulni, talán
nagyon nyirkos volt már fedeleiken a szalma. Ezek is szánalmasan üresek
s átjárja bennük az embert a hideg, ásít az ablak, az ajtó-kilincsen,
kapusarkon sír a rozsda s fütyül bennük a szél a gazda után.

Az elcsigázott katonáknak nem kellett se étel, se ital, csak valami
fedélféle és száraz talaj a testük alá. Megrohanták a házakat, senki se
törődött se parancscsal, se a barátjával, csak végigvetette magát a
földön s elnyujtózkodott. Némelyik még beszélt is valamit, hogy
győztünk, megmutattuk nekik – de már ha kedve lett volna tovább
beszélni, akkor se lett volna senki, a ki meghallgassa. A káplárok
gallérjaiknál fogva czibálták fel a strázsákat, sokszor hátbaverték a
legényt, mig egy kis életet önthettek belé; bódultan mélyen aludt az
egész tábor. Néhány kizavart kóbor kutya vonított a kertekben s csendes
suhanással csapott el a házak felett egy-egy bagoly.

A tábornokot néhány tiszt a biró házához kisérte. Ugy volt bejelentve,
hogy ez a leginkább lakható odu az egész puszta faluban. Egy őrmester is
velük jött. Hóna alatt hozott egy csomó térképet és rajzot, ezekből kell
majd valahogyan kiokoskodni a holnapi napot.

A ház telve volt már. Minden zugban aludt egy-egy legény, majdnem
remegett a sok horkoló, mély álomba merült ember alatt a padló. Egy
fiatal tiszt szörnyen megbotránkozott azon a szemtelenségen, hogy már a
tábornok kvártélyába is betört ez a népség s rugdosni kezdte a csizmája
orrával azt a legényt, a ki legközelebb feküdt az ajtóhoz.

A tábornok rákiáltott:

– Hagyjon békét neki, minek bántja?

– Mehetnének talán másfelé is.

– Elférünk.

A padlás közepéről egy homályos lámpa csüngött alá, az őrmester
beállította egy zöld virágcserépbe s ugy tette az asztalra.
Előkészítette a tintát és tollat, friss czeruzákat hegyezett, az asztal
egyik sarkán hagyta a térképeket, csendes jóéjszakát kivántak mindnyájan
és elmentek. Az öreg leült az asztal elé; száraz ujjaival
végigszorongatta párszor a homlokát s gondolkozni kezdett. Kinn őr
járkált föl s alá az ajtó előtt, olyan szabályosan, mint egy óra, benn
öntudatlanul fordult egyet az oldalán egyik-másik legény, beszélt is
valamit álmában s aztán megint csak a lámpa serczegett s olyan csend
lett, hogy a mellényzsebből is kihallatszott az óra rendes tiktakja. Az
öreg katona sóvárogva vetett egy pillantást a sok alvó legényre s hogy
rá ne gondoljon a nyugvásra, visszafordult az asztalhoz és dolgozni
kezdett. Egy térképet szegzett az asztalhoz, föléje hajolt s mereven
nézte sokáig. Megjelölt az ujjával egy-egy pontot s tovább ment
szemeivel, valami mást keresve, olyan csendesen huzta végig a vonalakon
az ujját, mint a gyermek, mikor olvasni kezd s fél, hogy elveszti a
sorokat. A kiszemelt pontokat megjelölte egy-egy gombostüre tüzött
zászlócskával s ugy gondolkozott a munkája felett, mintha sakkoznék.
Néha megdörzsölte a szemeit s közelebb hajolt a papirra, hogy jobban
megnézhessen egy-egy apró betüt.

Egy falu nevét mégse tudta elolvasni. Már nagyon kifáradtak a szemei,
megpróbálkozott háromszor, négyszer is az olvasással, de sehogyse ment.
A lábainál egy értelmes arczu legény aludt, azt fölrázta az álmából. A
legény félálomban bizonyosan azt hitte, hogy valamelyik pajtásával van
dolga, mert fenyegetődzött, hogy felrugja azt, a ki bántja; hanem
gyorsan talpraugrott, mikor észrevette, hogy ki költögeti.

– Tudsz olvasni? – kérdezte az öreg.

– Igen, jelentem alásan.

– Olvasd hát ki ezt a nevet.

A katona rámeresztette szemeit az apró betükre s szótagolva, mint a hogy
ezt az iskolában szokták, kiolvasta a falu nevét.

– Gereben, jelentem alásan.

– Jól van, fiam, aludjál tovább.

A legény még félszemmel megnézte, hogy mi lesz Gerebennel s azután
feküdt le megint. A tábornok letüzött Gereben mellé egy kis vörös
zászlót, aztán lejebb csavarta a lámpa lángját s végig feküdt az
asztalon. Még fekve nézegette egy darabig maga előtt a térképet s ugy
aludt el.


III.

A legényt oly gyorsan támadta meg a rémület, hogy a mikor visszafeküdt
az asztal sötét árnyékába, reszketni kezdett. Hirtelenében nem tudta
összeszedni az eszét, azt se tudta, hogy miért ijedt meg olyan
egyszerre, csak a feje főtt, mint egy katlan, a testét pedig át meg
átjárta valami hasogató hideg. Eléje tolult egy csomó zavaros képben
Gereben, a faluja. Ott született, ott nőtt fel, szóval egy kicsi rész az
övé abból a faluból és most mi lesz vele? Az a kis vörös zászló valamit
jelent. Hogy mit, azt nem tudta, de valami értelme kell hogy legyen.
Rosz, rosz, bizonyára rosz. Egy csomó piros szin jelent meg előtte,
olyan, a milyent legutoljára látott. Vér, sötétes meleg vér, egy
ellenséges sátor, a mit darabokra téptek dühükben, mikor egy csomó
emberélet árán hozzájutottak; egy égő falu, ott is vörösek voltak a
lángok s majd megszakadt a kemény katona-sziv is, ugy jajgattak az
emberek, a mint a lángok elől beleszaladtak a puska-tüzbe. Kavargó vörös
lett előtte az egész világ, a közepütt égett a kis gombostüre tüzött
zászló.

Igyekezett lecsendesülni, de nem tudott. Valahogy eszébe jutott, hogy
imádkozzék. Elkezdte morogni a Miatyánkot, mint egy masina. A szája
járt, az esze pedig elrohant a faluba. Fejére huzta átázott köpönyegét,
ez hüsítette homlokát és az arczát, de csak rövid ideig. Pár percz mulva
már ugy érezte, hogy megszáradt rajta a köpönyeg s égette a posztó.
Szomjas volt. Csak a karját kellett, hogy kinyujtsa a vizért, a sarokban
egy cserépkorsó állott, jót huzott belőle. Dohos, poshadt viz volt a
korsóban, de azért jót tett.

Egyszerre gyökeret vert az agyában a gondolat, hogy Gereben el fog
pusztulni. Felgyujtják. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy
bizonyosan ugy lesz. A háboruskodás alatt annyi felperzselt falut látott
már, hogy egyszerre erre gondolt s ezt aztán nem is verhette volna ki az
agyából semmi. Az öreg kurucz ember, lehet hogy haragszik valamiért a
falura. Talán mert igen kevés katonát adtak, mindössze három legény jött
el. Vagy egyéb a baj, mindegy az, csakhogy égni fog a falu, a nyárfák
megszenesednek két oldalt az uton, beomlanak a házak, a pajtákba beég a
sok szép ló és tehén, milyen lárma és jajgatás lesz, uram, Istenem. Már
látott és hallott mindent. Ugy előtte állott az egész kép, mintha három
lépésről nézné a nagy pusztulást. Lázas álmában sírni kezdett s
fölriadt.

Körülnézett, hallgatódzott. Aludt mindenki. Künn az őr egyhanguan
paskolta lépéseivel a sarat, az talán még benézhetne az ablakon. Meg
kell várni, a mig messzebb megy. Künn mind csendesebbek lettek a léptek,
már a ház tulsó felén járhat az őrszem. A legény gyorsan felugrott s
csendesen, még egyszer körülnézve előbb, ráhajolt a térképre. Lassan
kihuzta a kis vörös zászlót a papirból s találomra, sietve is, nehogy
észrevegye valaki, leszurta valahova másfelé.

Ne féljetek otthon, nem lesz a falunak semmi bántódása.



A KÉS


I.

Mikor a kis Krausz gyerek született, vele majdnem egyszerre érkezett meg
a halál is. Az orvos előbb csak azt mondta az apjának, hogy: a gyermek
egészséges, de az anyja, az anyja, lehet, hogy baj lesz. A szegény
ember, ki a másik szobában remegve leste családja gyarapodását, elsápadt
s bambán nézett maga elé, mintha nem értette volna meg teljesen, a mit
az orvos mondott. Mindenre gondolt, de arra nem, hogy elveszthetné azt a
szép, erős, nagy asszonyt. A ki mindenben olyan bátor volt eddig is,
csak nem hagyja el egyszerre a helyét most, mikor nagy kötelességek
várnak rá a gyerekkel. Egy percz alatt átszaladt az agyán, hogy az
asszony volt a lelke az üzletnek is, a háznak is, nélküle nem ment
semmi, mellette gyenge kis törpévé silányodott ő. Hogy is lehetne az,
hogy egyedül maradjon? Valaki csengetett a boltajtónál. Kiment s mint
egy gép, melyben megtágult a rugó, tétovázva töltötte meg egy gyereknek
az eczetes üvegét. Az asztalon felejtette a négykrajczárost s botorkálva
ment vissza a szobába.

– Édes jó Istenem, mi lesz? – suttogta magában s a széken ülve
összegörnyedt és ugy mozogtak az ajkai, mintha imádkozott volna. – Te
tudod, hogy nem tudok én már egyedül élni, te tudod, hogy ő volt nekem
mindenem, te, te, te – segíts uram, ha tudsz.

Az orvos kijött s utánatolakodott a bába is a gyermekkel. A szegény
nénike babonás volt, azért hozta ki a gyermeket, hogy ne szivjon be ott
benn halottszagot, ha majd mindjárt behunyja szemét az asszony. Friss,
üde levegő kell ennek a kis tüdőnek, ha olyan hasogató, czudar szél nem
fujna odakinn, mindjárt meg is kóstoltatná vele. Krausz csak bámult a
gyerekre, de semmi öröme se telt benne. Az orvosra is nézett, de csak
ugy, mint akár a székre, vagy az asztalra, belebutult abba a kérdésbe,
hogy: mi lesz? Benn egy szomszédasszony erősen hozzákoczczantott egy
üveget az ágy fejéhez, ez a koczczanás fölébresztette s ijedten kiáltott
az orvosra:

– No, mi van?

– Még nem tudok határozottan felelni.

– Még nem, – révedezett maga elé a szegény boltos… hát mikor?

– Mindjárt, de kérem édes Krausz ur, legyen készen mindenre.

– Mindenre… Tekintete véletlenül a kis vörösképü gyerekre esett. A
csecsemő idétlenül tátogatta a száját s vékony, szintelen ajkait szivta
be az inyére, mintha szopnék. A szegény ember csak a vörös, csunya
arczát látta s elfordult tőle. Benn nehezen nyögött az asszony. Az orvos
visszament hozzá s beadott neki valami csillapítót, de ezt már be
kellett önteni a szájába, mert nem tudta szétnyitni az ajkait. Lázában
valami fényes csillagokat emlegetett s többször mondta el ezt a nevet:
Samu, Samu. Igy hivták az apját s most talán ugyanezzel a névvel a fiára
gondolt. Mikor már semmi remény sem maradt többé, a szomszédasszony
kiment a boltos után.

– Jöjjön, jöjjön, ha még élve akarja látni.

A szegény ember csak leesett az ágy mellé és végtelen kétségbeeséssel
nézett reá. Nem volt egészen tisztában magával. Észre se vette, a mikor
meghalt az asszony, figyelmeztetni kellett, hogy most már menjen ki a
friss levegőre, járjon egy kissé az udvaron.


II.

A fiára soha se tudott jó szemmel nézni. Küzdenie kellett magával, mert
érezte, hogy néha gyülöli. Abból is olyan beteges, meggörnyedt,
nyomorékforma ember lett, mint a milyen ő. Ha ránézett, arra gondolt,
hogy bizony nem lenne a világnak semmi kára abból, ha ez a fiu nem
kóborolna rajta. Mikor teljesen tönkrement s mindenét elárverezték, azt
is a fiának rótta fel s a mint beljebb-beljebb esett a romlásba, ugy
vastagodott fiával szemben szivén a kéreg. Azt sem érezte, hogy a fiunak
voltaképen ő az apja, csak az ellenséget látta benne. Komoran jártak
egymás körül s lassankint egészen elszoktak attól a gondolattól, hogy ők
ketten egy család. Semmi se kötötte egymáshoz. A fiu sóvárgott néha az
apja után, de aztán belenyugodott a sorsába. Ezen már ugy látszik, hogy
nem lehet változtatni semmit.

Igy nőtt fel. Azután idegen maradt számára mindenki. Önkénytelenül,
majdnem ösztönszerüleg huzódott el az emberektől. Nem tanult el tőlük
semmi formát, idétlen, félénk, bizalmatlan maradt mindig. E mellett
tanult és dolgozott annyit, a mennyi másik háromnak is elég lett volna.
Maga kereste meg a kenyerét, néhány forintért négy-ötfelé szaladgált
privát órákat adni s kopott, gyámoltalan alakja olyan pontosan futotta
végig az utczákat, mint a hogy egy óramutató járja be a maga utját.
Nagyon sokat türt és koplalt. Nem volt semmi nagyobb ambicziója,
megijedt volna, ha azt mondják neki, hogy valaha miniszter lesz belőle.
Csak tanult, aztán majd jön valami azután. Lámpással sem lehetett volna
még egy ilyen figurát találni az egyetemen. Bámultak is reá sokan, de
nem igen becsülte valami nagyra senki. Szegény? Hiszen sok szegény ember
van a világon, komikus az emberek között, ilyen is akad elég, nincs
benne ambiczió, dolgozik, mint a masina, aztán vége. Ennyi az egész
ember. Sivár, száraz, s olyan hideg, mint egy béka.


III.

A masinában pedig egyszerre csak forrni kezdett valami. A belső tüz
meleget hajtott az arczába s szokatlan friss erőt adott a tagjainak. –
Egyszerre elhagyta néhány rosz szokását, melyekkel eddig nem is
törődött, nem lóbázta olyan ügyetlenül a karjait, mint eddig s
kikefélgette, rendbeszedte a ruháját. Kitört a lelkében a forradalom,
magában tépelődve rájött, hogy jogai vannak; összehasonlítgatni kezdte
magát másokkal s mindig ugy kerekedett ki a versenyből, hogy ő több
ember. A szegény hernyó repülni akart minden áron.

Ugy esett, hogy egy este a kávéház egyik legsötétebb zugában betüzgette
az ujságot. Ide szokott elhuzódni, ez a sarok senkinek se kellett, egy
nagy, széles oszlop alig bocsátott bele valami kis derengő fényt a
villamos lámpák világából. Egy vén és álmos leány szolgált ki benne s
dörmögött, ha sokat zavarták. A szegény Krausz igen jó vendég volt ebben
a lyukban, egy kávé, egyszer viz s aztán egyéb semmi, megint aludhatik a
kisasszony a széken.

A kávéház oszlopai között végigsuhant egy másik leány. Krausz ezt a
lányt még nem látta eddig a többi között, most felállott s ugy
meresztette szemeit utána. Mikor sokáig nem jött vissza,
türelmetlenkedett. Kiment a zugból s az ócska übercziher belevegyült a
kifogástalanul német pedanteriával öltözött uri vendégek feketeségébe s
ide-oda nézegetve nyugtalanul várta a leányt. Mikor visszajött a kis
szőke fruska, valaki azt mondta rá a szomszéd asztalnál: csinos dög – ez
elkeserítette. Miért mernek az emberek igy beszélni egy szegény
leányról. Majd ha lesz valami köze hozzá, nem fogja megengedni. Feszült
a melle és csillogtak a szemei, ez a csinos, fiatal szőke fej egyszerre
fölvillanyozta az idegeit, más embernek érezte magát s pillanat alatt
elhatározta, hogy ezt a leányt szeretni fogja. Miért ne? Egy szegény
pinczérleány csak nem igen magas hozzá képest, ő se épen semmi.

Azon este egyebet se tett, csak a leányt várta és nézte, a mint elsuhant
mellette. A mint végig szaladt a hosszu termen, magasan emelte maga
előtt a kávés kannákat, vagy a szinig töltött nehéz poharakat. Nem
nézett se jobbra, se balra s az emberek is bizonyos tisztelettudással
bántak vele, sokan szerették volna, ha legalább egy pillantást vet
reájuk, de a kis lány csak a munkájával törődött. Valami egérkeszerü
nesztelen gyorsasággal szaladgált vendégeitől a buffetig és vissza, jól
illett neki a csinos fehér kötény s az a komolyság, melylyel fölfogta a
dolgát. Kényeztették a többi lányok is, csodálatosképen eszükbe se
jutott, hogy irigykedjenek reá, pedig kedvesebb és szebb volt, mint
akármelyik.

Krausz volt az utolsó vendég a kávéházban. Otthon nem tudott aludni,
kimerültebben kelt föl reggel az ágyból, mint a hogy este belefeküdt. A
tanítványaival ma nagyon hamar végzett s mint a ki valami nagy esemény
előtt áll, erősen dobogó szivvel nyitotta be este a kávéház ajtaját. Igy
ment ez hetekig. Közbe kölcsönkért egy-egy kabátot vagy nyakkendőt
azoktól, a kiket valamennyire ismert s észre se vette, hogy ezekben a
nem reá szabott ruhákban mennyire ügyetlen. Halvány fogalma se volt az
ilyesmiről. Egyszer bebátorkodott abba a kis szobába, a hol a leány
szolgálta ki a maga uri vendégeit s mikor látta, hogy minden jól megy,
senki se bántja, rá se néznek, egészen ott ragadt. Igy legalább
közelebbről látta a lányt s mikor fizetett, megérinthette a kezét is. Ez
már boldoggá tette. Nagy későre beszélni kezdett vele. A leányka
barátságosan, szeliden nézett reá, ez bátorságot adott neki. Megkérdezte
tőle, hogy mi a neve?

– Czenczi.

Ujjai hegyével a leány kötényét simogatta s nem igen tudta már, hogy mit
beszéljen tovább. A mit igazán tudni szeretett volna, arról nem mert
beszélni, majd máskor, ha egyszer igazán hangulatban lesz. A leányt
ugyis sörért küldték a másik asztaltól.

Nagy vágya támadt arra, hogy örömet okozzon ennek a leánynak. Vesz neki
valamit, valami olyast, a mi nem drága, de azért kedves kicsi apróság.
Ha gyürüt adna, vagy egy olcsóbb fajta órát, éreznie kellene a leánynak,
hogy ez nagy áldozat egy ilyen szegény embertől s nem fogadná szivesen.
Másnap, harmadnap is ezen törte a fejét, gondolkozott; gyüszüt, ollót,
pénzestárczát, mit, de mit lehetne venni? Sorra nézte a kirakatokat, mig
megakadt a szeme egy kis gyöngyháznyelü késen. Nem is volt az kés, hanem
valami fényes kis zsuzsu, akár az óralánczon lehetne viselni. Egész
csomó fényes kis kés benne, kedves kis apróság, igazán lánynak való.
Megvette, selyempapirba csomagoltatta, nehogy egy kis karczolás érje a
zsebében s boldogan ment haza. Édes kis Czenczi, hogy fog örülni. – Csak
egy pillanatra derüljön át az arcza, az már elég boldogság ennek a
szegény embernek egy hétre. Még a nagy tudós könyvekben is csak azt a
mosolygást fogja látni, a lány pedig észreveszi azt, a mit fél neki
elmondani s talán magától is közeledni fog hozzá. Vagy beszélni fog. Ha
egyszer alkalom akad rá, majd elmondja, a mit akar. Csak egy kicsit
közeledjenek egymáshoz, mindjárt másként lesz minden.


IV.

Az este jól kezdődött. A kis szoba vendégei későre jöttek, mikor bement,
egyedül találta a kis leányt. Előbb megijedt ettől a nagy közelségtől,
de aztán lassan-lassan felbátorodott. Kivette zsebéből az ajándékot s
kissé akadozva, de mégis elmondta azt a pár szót, a mire már az egész
napon át készült.

– Csinos kis apróságot láttam egy boltban, mindjárt magára gondoltam
Czenczi kisasszony, kérem szépen, fogadja tőlem szivesen.

A leány elvette a kést s leült a fiu mellé. Kinyitogatta minden ágát,
gyermekes örömmel törülgette le a kés aczéljáról a homályt. Egészen a
késével volt elfoglalva, arcza sugárzott az örömtől s hálásan nézett a
szegény kopott emberre. Nem volt hozzászokva az ilyen gyöngéd jósághoz.
Érezte, hogy ez a szegény ember tisztán gondolkozik róla s ez
meghatotta.

– Köszönöm szépen.

Közelebb jött, mintha mondta volna, legyünk jó barátok, beszélj valamit.
A fiatal ember is érezte, hogy most beszélhet. Erősebb is volt, mint
máskor, a lány boldog mosolygása meleget és bátorságot öntött bele. A
lány azonban nem várta be, mig szóhoz jutott volna, hanem mindjárt egész
bizalmasan kezdett beszélni a maga dolgairól.

– Nekem is volt egy épen ilyenforma bátyám, mint ön, ilyen jó egyszerü
ember, most katona, bennmaradt a szolgálatban, már őrmester, ő
gondoskodott rólam, mig ide nem kerültem. Most már egészen elfoglalják a
katonák, azt mondta, hogy legyek csak jó lány ezután is. Csak minden
harmadik vagy negyedik vasárnap látogat meg, egészen Lajosra bizott.

A fiatal ember rábámult a leányra s azt kérdezte tőle: ki az?

– Lajos? Ő lesz majd a férjem.

– Mikor?

– Nyomdász, egy napilapnál. Csak még egy van felette, a ki neki is
parancsol, de az már öreg. Ha az már egészen kivénül, ő kapja meg a
hivatalát. Addig is szerzek itt egy kis pénzt.

– Szereti?

– Igen, ő is szeret engem.

A szegény ember leejtette fejét az öklére s az asztal márványára bámult.
Megteltek a szemei könynyel s hosszat és keserveset sóhajtott. Mikor a
leány kiment a szobából, az asztalon hagyta a kávé árát s a hátulsó
ajtón ment el.

Már hajnalodott s még mindig nem volt otthon. Valahol künn a
gyakorlótéren botorkált. Nagyokat lélekzett, feje a mellére csuklott le,
kinosan nyögött, mintha nagyon beteg lenne s megint olyan ügyetlenül
lóbázta a karjait a levegőben, hogy a madarak messze fölrebbentek
előtte, a mikor jönni látták.



SZIVÁRVÁNY


I.

Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy
éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána
szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre
megállott. Egy hosszu másodperczig, vagy bajos azt csak ugy találomra
időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arcza piros volt a hidegtől,
meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem ugy
visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az utonállás.

– Rendőrt hivjak? – mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.

– Hivjon – felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis
lépéssel.

A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a
hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel
szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utcza közepén ment tovább.
Joó a gyaloguton maradt s ugy kisérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó
éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót
nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart.
Szegény ember ennyi pénzért akár harminczszor nyitotta volna fel a kaput
éjszakának idején, hogyne beszélt volna.

– A kisasszonyt Kerekes Rózának hivják és a varróba jár. Az apja Kerekes
Dániel ur, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése,
mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.

– Köszönöm.

– Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?

– Nem, jó éjt.

Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a
fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tizezer forintot
költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.

– És aztán mit kiván tőlem Nagyságod?

– Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam
leányát az utczán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.

– Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát
nálunk.

Egy hét mulva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden,
hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt igy az egész, azt is
elmondom.

Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta
egészen komolyan udvarolt, tulságosan kipróbálta a mellette ülő férfi
türelmét. Azt gondolta, hogy ugyis egészen rab ez már, nem szökik el
akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott
zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan
telhetetlen kedvében volt. Kaczagott, tapsolt és számba se vette, hogy a
férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal
mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy
perczre meghökkent.

– Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem
már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem
kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit
érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval
unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem,
hogy szeret-e, vagy csak ugy az udvarhoz tartozom?

Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán igy volt. Nagy bolondságokra
képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.

A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem
tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és
csak ugy odadobta:

– Majd megmondom holnap.

– Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.

– Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.

A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A
sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a perczben már inkább gyülölte a
szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélekzett s majdnem elfulladt, a
mint beszélt. Ötletszerüen szökött az agyában egy gondolat s rögtön
kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.

– Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az
első leányt, a kit az utczán találok.

– Csak tessék.

– Nem felel?

– Nem.

– Isten önnel!

Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kivül volt már az
ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.

– Megteszi? – kérdezte gyorsan.

– Meg, szavamra mondom, ha igy bocsát el.

– El tudna hagyni?

– El.

Hirtelen haragra gyult az asszony. Ugy nézte Ferenczet, mint egy
lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre
nem lehetett elkészülve s ugy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán
csak legalább egy percze marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg
azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és
az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna.

A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá – és az egyik lábát a küszöbre
tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt
mondta:

– Menjen hát.


II.

Két hét mulva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utólérte a
Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre.
Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles
az ut. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az ur és az
asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár
szót Joótól francziául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a
lábait, hogy ne reszkessen.

– A szappant hazulról kapják majd, ugye?

– Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.

– A kisasszony nem tud lovagolni?

– Nem, majd kocsin jár utánam.

– Szép?

– Nagyon szép.

– Megyünk! – Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak
szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak
s mikor már eltünt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik uton
hazahajtatott.

Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész uton, pedig szivesen
csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se
nyult s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.

Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna;
elment, elment – és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött,
hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután
rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahivta a szegény leányt s
olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor
egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd
kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a
mikor csak ugy minden ok nélkül rákiáltott.

Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem
rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne sugta. Nem
maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy
akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két
napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kinosabb
lett az élete.

Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja:
tréfáltam kedves, itt vagyok, – hanem a mikor már mindinkább teltek a
napok, már várni is félt. Néha ugy eltompult, mintha nagyon nyomta volna
valami a fejelágyát s csak egy-egy perczre vettek erőt rajta
elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és
magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem birja ki
igy sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta
magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem
fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se
látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt
megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy
darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.

– Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, – mondta egyszer, s
gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.

– Hát hogyan? – kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.

Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva
kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek.
Ettől megijedt. Mikor az első ember arczán észrevette ezt a vonást,
fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.

– Most már nem várunk tovább.

– Ha nagyságod ugy kivánja…

– Ne szólítson kérem igy, mondtam már.

– Nem tudom másként, mit csináljak?

– A mint tetszik, hát csak siessenek.


III.

Leghamarabb észretért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a
hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott.
Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki
akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni
gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ránczbaszedett
arczot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is ugy mondta, mintha
akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.

– Hova gondol? – kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt
kérdezte volna.

Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása.
Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a
kérdésre.

– Valami régi dolog jutott eszembe – mondta.

– Nem rám gondolt. – Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.

– Nem, kis leány, most nem.

– Máskor se!

Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek
tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem
ugy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami
gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy:
nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!

A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre.
Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött
leghamarabb az ajkaira:

– Van-e még magának babája?

Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette
volna össze-vissza csókolni a kezeit, arczát, haját. A leány azonban meg
volt sértve:

– Hogy gondolhat ilyet! – felelte és felpattant utána.

– Csak ugy kérdeztem. Vegyek egyet?

– Köszönöm, nem kell.

Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvü volt. Az öreg
kerekesnek azt mondta egyszer:

– Várhatunk még.

– A mint parancsolja nagyságod.

A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra.
Egy kicsit szomoru volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas
emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem
sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már
visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő
igazán egy cseppet se oka semminek.



PAPP SÁRIKA


I.

A Grün-féle táncziskola határozottan mondhatom, hogy germanizált. Ott
még mindig ugy számították a lépéseket a tánczban: ancz, czvájj, drájj s
Grün ur állhatatosan ragaszkodott a német müszavakhoz. A szomszéd
Glück-féle táncziskola ezeket már mind kiküszöbölte s tiszta
magyarsággal beszélt, például, hogy: előre tessen lepketni s ekenésen
tartsat a lápát kisásszonyka.

Grün urnak meg is gyült a baja sokszor a szomszéddal. Ez a magyar
nyelven dolgozó ur sohase hagyott neki békét, áskálódott ellene titokban
s nyiltan is föllépett néha-néha, mikor tüntetőleg magyar érzelmeivel
henczegett egy-egy tósztban. Nagyon keserü lett a szegény ember élete,
mióta Glück ur magyarul beszélt.

Glück ur folytonos áskálódásai következtében végre teljesen megrendült
Grün ur helyzete. Az ügyet kezébe vette a sajtó is s abban a kis
városban, hol ez a dolog történt, nagy becsülete van a nyomtatott
betünek. A közvélemény hangosan követelte, hogy Grün ur hagyja ott
poziczióját s végül természetesen az lett a dologból, hogy a szomszéd
iskola átvette a tanítványokat és egy szép napon örökre elnémult Grün ur
táncztermében az öreg zongora. Ennek volt a háboruságból a legnagyobb
haszna. Szegény már réges-régen nyugalomra vágyott.

Azonban Grün urnak is meg volt a maga pártja. Ellene volt ugyan a sajtó
nagyhatalmu képviselője, Szikszai Gáspár ur, de mellette voltak a
leányok. Grün ur minden vasárnap bált rendezett annak idején már
fölszabadult tanítványai számára. Itt a nagyok mulattak. Most elmaradtak
a bálok is az iskolával. Olyan keserüség vett erőt a lelkeken, a
milyenre alig emlékeznek az emberek. Lecsüggesztett fejjel és kisírt
szemekkel jártak a leányok az utczán, a fiatal emberek üres idejükben
terveket kovácsoltak s az elv megvolt ugyan mentve, de alaposan
fölfordult a társadalom rendje. Némely bátrabb hangok hangosan
követelték, hogy Grün ur hozassék vissza Füzes-Abonyból, a hová áttette
az iskolát és az öreg zongorát s a szükkeblü Glücköt tolonczolja haza a
hatóság Svájczba. Persze nem lett a dologból semmi. A hatalom keményen
tartotta magát s diadalt ültek az elvek.

– A ki nem tud magyarul, annak mi nem adunk kenyeret – mondta egy bácsi,
a ki sarkantyus csizmát és magyar nadrágot viselt. Általában ez is volt
a hangulat, a fiatalság pedig haszontalanul agitált. Glück urnak egy
éjjel beverték az ablakait, de ez se használt semmit. A derék ur
utóljára hajlandó lett volna visszaállitani a vasárnapi bálokat, hanem
akkor már sehogy se ment a dolog. Grün ur sokkal kedvesebb ember volt s
közönség nélkül maradtak az uj bálok. A népszerüség bajos tudomány.
Elüldözni a városból a kedvenczet s beleülni az örökségbe, minden
rákészültség nélkül nem lehet. A fiatalság nem sokat törődött az
elvekkel, elvesztette a régi jó zongoráját s kesergett utána.

Egyszer egy nagy társaságban szóba került a dolog. Ott volt Papp Sárika
is, a Papp Laczi lánya s Szikszai Gáspár, a ki hivatása magaslatán
állva, olyan nagy képpel járkált most az emberek között, mintha ő
szerkesztené a Tájmsz czimü ujságot s czikkeivel nem egy zsidó
tánczmestert üzött volna ki a városból, hanem az ír kérdést oldotta
volna meg. Azelőtt kedélyes, jó fiunak tartották, most azonban sokat
feszengett s látszott az arczán, száján, nyakkendőjén, egész
nagyratermettségén a diadal. Sokat emlegette a sajtót, mely nagy czélok
szolgálatára van hivatva s ugy beszélt, hogy: mi akarjuk, mi már
elvégeztük, mi nem türjük.

Papp Sárika már régen elhatározta, hogy megmondja ennek az urnak a maga
véleményét. Szókimondó kis leány volt, s a mióta kis fehér ruhája
állandóan a szekrényben csücsült, a helyett, hogy kis urnője derekát
átölelve sürgött-forgott volna a Grün-féle bálokban, még bátrabbnak
érezte magát a kis leány. Az igazmondás nem nagy mesterség, csak bele
kell melegedni. Az ember halkan kezdi, hangosan folytatja s befejezi a
mondókáját valami nagy gorombasággal. Aztán a többit lássa az a másik, a
ki megkapta, a mit érdemelt.

Csak ugy odavetve mondta a kis leány Szikszai Gáspárnak.

– Csak azt szeretném tudni, hogy ki irta azokat a czikkeket a szegény
Grün ellen az ujságba. Nem mondaná meg?

– Nem lehet kisasszony, – nagyképüsködött Szikszai Gáspár. – A sajtó
hivatása az is, hogy diszkrét legyen. Munkatársaimért én felelek.

– Azért kérdezem, mert sok rosz ember van a világon. Szeretném tudni,
hogy melyik volt közülök az a vitéz?

– Nagyon rosz embernek tartja?

– Nagyon.

– Sajnálom, hogy nem vagyunk egy véleményen, én másként gondolkozom.

– Pártját fogja?

– Hogyne, hiszen az én lapomban jelentek meg a czikkek. Mi mindig
szolidarisak vagyunk, különben is minden betüben igazság volt.

– Az nem igaz, Grün ur jó ember volt, jobb, mint a maguk Glückje. Érti?

– Igen kisasszony, hanem mi mindenek felett az igazságot szolgáljuk s
nem engedjük eltántoríttatni magunkat semmiféle személyes befolyások
által.

A kis leány arcza nagyon kipirult s apró kezeiben reszketett a
zsebkendő. Izgatottan, idegesen kérdezte.

– És még mindig azt hiszi, hogy igaza van?

– Azt.

– No hát tudja, hogy milyen ember volt az, a ki azokat a czikkeket irta?

– Kiváncsi vagyok rá, mint a lap felelős szerkesztője…

– Hát, hát, haszontalan ember, ha tudni akarja.

Szikszai ur meghajtotta magát Papp Sárika előtt s szertartásos
komolysággal bocsátott közre egy olyan kijelentést, a mire azt hitte,
hogy mindjárt összeomlik a ház.

– Kisasszony, azokat a czikkeket én magam irtam.

Papp Sárika fölugrott a székről. Keményen a szeme közé nézett s azt
mondta:

– Annál jobb.


II.

A Papp Sárika édes anyja nem volt valami tulságosan tapintatos asszony,
nagyon ráijesztett a szegény kislányra, a mig hazaértek.

– Te kis bolond, tudod-e mit csináltál?

– Megmondtam neki az igazat, megérdemelte.

– Nem tudod, hogy mit beszélsz. A férfiak nem veszik azt olyan
könnyedén, ha lehaszontalanozzák őket.

– Velem nem tehet semmit.

– Veled nem.

– Legfölebb kiír az ujságjába. Bánom is én.

– Nem rólad van szó, hanem apádról.

– Mi köze van ehhez a dologhoz a papának?

– Sok, te szerencsétlen, meggondolatlan teremtés. Szikszai tőle kéri
számon azt, a mit neki mondtál. Ki fogja hivni párbajra s
összekaszabolja. Apád nem tud vivni egy jottát se. Szegény, jó emberem,
ilyen veszedelembe sodortad. Nem azt érdemelte ő tőled, te hálátlan.

A szegény kis Sárika nagyon megijedt s nagy félelmében csak hebegni
tudott.

– É… én nem gondoltam…

– Ugy-e, ugy-e.

Mikor hazaértek, nem beszélgettek el olyan kedélyesen az ebédlő nagy
kemenczéje előtt, mint máskor. A kis lány azt mondta, hogy fázik és
roszul van. Gyorsan kapkodta le magáról a ruhát s kis szobácskája olyan
volt, mintha valaki órákig fáradozott volna azon, hogy nagy
rendetlenséget csapjon benne. Itt egy szoknyácska, a szék alatt egy
félig kifüzött czipő, a zongorán hajtük és egy csipkekendő, a fáskosár
tetejére pedig a prémes bundácskáját helyezte el nagy okosan Sárika. Nem
is hazudott az anyjának, mikor azt mondta, hogy beteg, mert ugy
reszketett, mint egy nyárfalevél. Egérfogacskái összevaczogtak, két
arczán elömlött a láz s szemei csak néztek, de nem láttak semmit. Valami
nagy zürzavar állott előtte. Tuskófejü rémállatok kavarogtak a
levegőben, felhőtestükkel ránehezedtek a mellére, majd agyonnyomták
törékeny kis testét, füle dobját pedig majd behasította az a nagy
csattogás, melylyel feje fölött vagdalkozott két élesre köszörült kard.
Rettenetes volt ez. Sírni se tudott, pedig ez jót tesz a kis leányoknak,
hogyha valamitől nagyon félnek. Éjfél után már olyan volt az a szüzi
fehér ágyacska, mintha négy vásott gyermek veszekedte volna ki magát
benne. A kis leány lázasan forgolódott ide-oda, meggyürődött a párnák
csipkéje s a vánkosok pelyhei nem igen tudták, hogy mit képzeljenek
erről a nagy kegyetlenségről, a melylyel elbánt velük kisasszonyuk. Soha
ilyen tánczot még nem jártak ebben a nyugalmas ágyacskában. Itt édes,
csendes álmodás volt mindig, ma esett meg először, hogy Sárika ilyen
kegyetlen módon roszul érezte magát.

Mikor elaludt, akkor kezdődött csak az igazi szenvedés. Az álom még
kegyetlenebb volt hozzá, mint az ébrenlét. Föl-fölriadt, olyan rosz
dolgokat látott. Szikszai ur egyszer nagyon nekiment az édes apjának s
az öklével verte a szegény öreget. Ezt Sárika nem türte el, segítségére
sietett az apjának. Nagyot kiáltott s erre ébredt. Kis lámpájában
szomoruan pislogott a láng s a tüz is utolsót lobbant. Félt elaludni
ujra, de aztán mégis elnyomta buzgóságát a nagy fáradtság. Elaludt.
Mikor ujra felriadt álmából, arczocskája fehér volt, mint a kréta. Az
öreg urnak Szikszai átvágta a fejét s patakban omlott a vér az ősz haja
alul. A szegény kis leány leugrott az ágyból s négy szobán is átszaladt,
a mig abba s szobába ért, a hol édes apja alszik.

Az ágy előtt leomlott a szőnyegre s csak nyögve tudott beszélni, keble
pedig ugy pihegett, mintha egy kis fehér galambot kinoznak meg a rosz
gyermekek.

– Papa, papa, – kiáltotta – alszol?

Az öreg ur aludt, hát hangosabban szólott hozzá a kis leány.

– Papa! Ébredj! Kérlek szépen, papa!

Végre mozdult a terebélyes paplan s csodálkozva emelkedett föl az
ágyában az öreg ur.

– Te vagy Sárika? Mi bajod van?

– Semmi. Fáztam, beteg vagyok. – Egész teste remegett. A szobában már
hideg volt, régen megszakadt a tüz, gyönge lábait szinte égette a
szőnyegen át is a padló hidegsége. Fölkuporodott az ágy szélére és ugy
beszélt tovább.

– Féltem nagyon, de nagyon…

– Mitől?

– Roszat álmodtam.

– Kis bolondom, nohát mit álmodtál?

– Téged öltek meg karddal.

– Ki?

– Szikszai Gáspár.

– Hát aztán… sajnáltál?

– Nagyon.

– Sirtál?

– Sokat.

– És miért ölt meg engem karddal Szikszai Gáspár? – kérdezte az öreg.

– Miattam.

– Hogyan, megbántottad talán?

– Meg.

– Mondtál neki valamit?

– Igen.

– Mit?

– Hogy haszontalan ember.

– Nagyszerü! Hát aztán miért?

– Hogy kiirta az ujságba Grün Ignáczot, a tánczmestert.

– Nagyszerü! Hát kis leányom ez olyan dolog, hogy majd meglátjuk a
végét. Különben is addig nincsen semmi beleszólásom, mig ő nem mozog.
Várjuk meg, hogy ő mozogjon.

– Várjuk meg, hogy ő mozogjon, – hagyta helybe a kis leány.


III.

Hanem azért nem nyugodott bele a dologba. Vissza ment a szobácskájába, a
kicsi helyett meggyujtotta a nagy lámpát, felöltözött, bár még alig
ütött az óra négyet s egy székre ülve, ölébe hullatott kezekkel várta be
a reggelt. Az alatt gondolkozott. Még sem tetszett neki az a gondolat,
hogy ők nyugodtan várják be, a mig a másik ember mozog. Rájött, hogy
neki kötelessége megakadályozni Szikszai Gáspárt a mozgásban. Ha nem
teszi, ugy holnap nagy verekedés lesz valahol a határban és ki tudja,
hogy mi lesz annak a vége? Egy jó kis leánynak nem szabad kiszolgáltatni
az apját egy olyan ellenségnek, mint Szikszai Gáspár. Valamit tenni fog.
Még nem igen tudott volna számot adni arról, hogy mi van a fejében, de
azért nagy dologra készült. Csupa töprengés volt szegényke s ajkai is
mozogtak a nagy gondolkozásban.

Reggel halványan, fáradt arczczal ült az asztalhoz. Keveset evett,
szórakozottan morzsolgatta szét tányérján a kiflidarabkákat, nem
hallotta meg, ha valamit szólottak hozzá s ügyetlenül igyekezett
elpalástolni azt a zavart, mely teljesen eltöltötte. Még mindig nem
tudta, hogy mit fog tenni, de abban bizonyos volt, hogy el fog menni
Szikszai Gáspár urhoz. Nem fogja megengedni, hogy párbajra hivják az
apját. Reggeli után szobájában magára vette a fásládára dobott
bundácskáját s a mikor senki se látta, kisuhant a kapun. Hideg eső esett
az utczán, meg is ázott szegény kis leány, mig Szikszai urhoz érkezett.

A derék ur roppantul meg volt lepve, mikor berontott hozzá a kis Papp
Sárika. Ugrált, szaladt ide s tova, de egy szó se jutott eszébe, a mi
alkalomszerü lett volna. Különben azt se igen tudta elképzelni, hogy
miért jött hozzá a kis leány.

Nem is ő, hanem a Sárika kezdte el a beszélgetést. Remegett a hangja s
mint a ki valami nagyra készül, sokáig fészkelődött a széken, a mig
végre beszélni kezdett.

– Tegnap én valami furcsát mondtam Szikszai urnak.

– Igen kisasszony, valami nagyon furcsát, a mit mi nem szoktunk tréfára
venni.

– Ki az a: _mi?_

– Mi urak.

– És most mit fog ön tenni?

– Semmit.

– Semmit? Hát mit szoktak tenni önök ilyenkor?

– Semmit, kegyed még gyermek és nem érti ezt. Zsebrevágjuk a
gorombaságot s büszkék vagyunk reá, ha ilyen kedves kicsi leány dobja a
szemünkbe, mint kegyed. Kegyed még gyermek, szép is, kedves is, de csak
kis leány, a ki még nem számít.

– Én, én vagyok a gyermek?

– Igen, igen.

Papp Sárikának sok ember mondta már azt, hogy gyermek, de mindenik
megbánta. Ebben a dologban nem türte ám el a tréfát. Itt a meggyőződését
bántották meg, azért pedig nagy patáliát csapott és sírt is. Most is
nagy haragra lobbant. Felugrott a székről s olyan közel ment Szikszai
urhoz, hogy ajkairól egyenesen annak arczába szállott a meleg pára.

– Én vagyok gyermek? – kérdezte, de most már hangosabban.

– Igen, igen…

– Tizenhét éves vagyok.

Hamarosan hozzáhazudott egyet a tizenhat esztendejéhez.

– Sokkal kevesebbnek látszik.

Most már távolabb ment Szikszai urtól s ugy mutatta meg magát.

– Hosszu ruhám van.

– Nem egészen hosszu.

– Láthatja.

– A bokájáig ér.

– Hát még mit akar?

– Kérjen még hosszabbat az édes mamától.

Sárika már nagyon rosszul érezte magát ennél a kegyetlen embernél.
Haragudott is, de el is volt keseredve, a miért ilyen rettenetes módon
kétségbe vonták a nagy leányságát. Erősen pislogott s zsebét kereste ki
a zsebkendője után, mert ugy lehet, hogy mindjárt szükség lesz reá, ha
ez az ember tovább kötekedik.

– Hagyjon nekem békét – kiáltotta aztán.

– Hát bántottam?

– Igen, igen. Ön rosz és harmadszor is rosz ember.

– Én? Miért.

– Ön, ön, ön!

– Megint helytelenkedik a baba.

– Nem baba! Érti?

Boldog lett volna, ha most egyszerre legalább három évet vénül s a
bokáig érő sima szoknyácskája is nőne két ujjnyit. Nagyon haragos volt,
Szikszai ur pedig határozottan kiméletlen ember. Háromszor is babának
szólította s csak magának köszönheti, hogy utoljára ő is kikapta azt, a
mit érdemelt.

– Glück, Glück, Glück, legyen a magáé, nekem nem kell. Haszontalan
ember, érti, érti, én mondom, hogy az. Aztán csináljon maga is, meg
Glück is, a mi tetszik.



A BECSKI-LEÁNY


I.

Házigazdám a szobámba nem tett órát. Bizonyosan ugy gondolkozott: minek
figyelmeztessem én ezt a szegény fiatal embert minden perczben arra,
hogy mulik az idő, érzi ő azt ugy is.

Ilyenformán én csak hallom az órákat, de nem látom. Vagy négy is van
körülöttem, a többi szobában is egészen az én tetszésemre van bizva,
hogy melyiknek higyjek, mert lehet ugyan, hogy jól járnak, de bolondul
üt valamennyi. Előbb vékonyan kezdi egy kis ideges szerszám, aztán
folytatja egy komoly, tenyérnyi ingáju öreg ur, bele-beleköhög
egyet-kettőt egy vén klepsidra, végül pedig kakukkolni kezd a negyedik.
A hangversenybe szinte boszankodva kiált bele a szomszéd utczából egy
nagy toronyóra. Azt mondja, hogy:

– Csitt gyerekek!

Mikor álmatlanul hánykolódom ágyamban és nem tudom elképzelni, hogy
voltaképpen tizenkét óra van-e vagy hajnali három; van ebben a
bizonytalan találgatásban, a tájékozatlanságban, valami misztikus. –
Rosszul esnék, ha valaki megmondaná az igazat. Ugy érzem, hogy szükségem
van ezekre a perczekre.

– Nem törődöm ilyenkor sem nappallal, sem éjszakával, hanem elzsibbadok.
Nem jut eszembe semmi, a mi időhöz van kötve, mert fogalmam sincs az
időről, s nem érzek semmi olyast, a mi talán elkeserítene. Megnépesül
körülöttem a sötétség s abból a régi világból, a melyben még nem éltem,
fölkerekednek a történetek. Akár csak szinházban volnék. A szinpad nagy
messzeségben van, a hanghullámok csak lomhán érkeznek a fülemhez, nem
rettenek föl tőlük, inkább csak sejtem, a mit az aktorok játszanak.

Ezen a szinpadon ismertem meg Sas Bálintot, a diákját, Rózsát és egy
másik szép asszonyt.

*

Sas Bálint kétszer is végig mérte a szobát, a mig beszélni kezdett. A
diák azt gondolta, hogy felesleges a szobában, ki akart tehát ódalogni a
kis ajtón. De Bálint elvágta az utját.

– Maradjon.

Rózsa egy törpe széken ült. Szepegett, mint a gyermek, mint a ki sejti,
hogy valami rosz dolog következik. Néha felnézett Bálintra és aztán
megint lesütötte szemeit. Nehéz szivvel, de várt türelmesen. Bálint
egyszer nagy elhatározással melléje ült, erős, nagy barna tenyerei közzé
fogta a leány kis kezeit s a nagy erejü emberek melankóliájával,
gyöngéden, szeretettel kezdett beszélni.

– Kis Rózsám, nagy változás esett rajtunk. A gyerek előtt beszélhetek,
ugy is mindent tud. Hallgasson ide maga is Gáspár. El kell menned Rózsa
tőlem, uj élet következik reám is, reád is. Feleséget kell a házhoz
hoznom.

A leány szemeiből köny szökött ki, de selymes pilláival mindjárt fel is
itatta azt a néhány cseppet, a mit nem tudott visszatartani. Nem jött
váratlanul a dolog, azért mégis roszul esett. A csapásra sohase lehet
eléggé elkészülni. A nagy erős ember várt egy kicsit s aztán tovább
beszélt.

– Megmondtam előre Rózsa, hogy az a boldogság, a mit nekem adtál, csak
ideig óráig tart. Számolnom kell vele, hogy valaki maradjon utánam. Ha
te adnál gyermeket nekem, az nem lenne egészen Sas, érted ugy-e, hogy
mit akarok mondani. Asszony kell a házhoz, nemes, uri asszony, akkor
aztán a világ azt mondja, hogy a mi eddig volt, csak gyerekség volt és
szépen leveszi a szemét rólunk.

– Kit vesz el Bálint?

– Becski Katát.

– Szereti?

– Nem, csak téged szeretlek.

– Boldog lesz?

– Nem hiszem, de tudja a jó Isten.

– Jó lesz ez igy Bálint?

– Nem, de meg kell lenni. Rólad gondoskodtam.

– Hagyjon engem, elténfergek én valahogy a világban.

– Nem ugy van Rózsa, gazdag vagyok, te pedig szegény. Megveszem az öreg
Bognár házát, oda költözöl majd. Van benne két szoba, egy elől a kertre
nyilik, a másik pedig a hegyekre. A kerti szoba a tied lesz, a másikba
beköltözik Gáspár. Már ezután a te diákod lesz. Hüséges jó fiu, szeret
engem is, téged is, és megőriz téged minden veszedelem ellen. Ez lesz
ezután a kötelessége. Jól van, Gáspár?

– Jó lesz, uram.

– Hirt hoz nekem, ha valami baj van. Elbeszélget veled, ha unalmas lesz
az este, eljátszik a gitáron, te szereted a muzsikát.

– Gondol-e reám majd vagy egyszer Bálint?

– Sokszor.

– Szeretném, ha látna is vagy egyszer.

– Ne kivánd, a veszedelmünk lenne.

– Hát jól van.


II.

Csupa sallang, piros selyemkendő borította be a tajtékos, remegő paripák
testét, mikor nagy csengetyüszóval az urához röpítették Becski Katát. A
tanító kivonult az iskolával, a pap a hivekkel, nagy volt a czeremónia.
Mikor elpuffogtatták a mozsarakat, a lovak horkolva ugrottak félre, a
gyöngébb asszony- és leánynépek pedig a fülükre tapasztották kezeiket,
hogy ne hallják azt az ezerféle lármát, a mely betöltötte az utczát,
udvart, a házat. A kapuban Gáspár visszafordult és hirt vitt Rózsának a
szép nagy ünnepségről.

A menyasszony egészen másforma teremtés volt, mint a szegény Rózsa,
olyanforma leány lehetett, mint a milyen legény Sas Bálint, sugár
termetü, merész tekintetü, nem olyan, mintha szerelmes menyasszony
volna, hanem mintha vezér lenne egy amazon táborban. Mind ilyenek a
Becski-leányok, azért is mentek jól férjhez valamennyien. Nagy erejü
család.

Az uj Sas Bálintné mosolygott, mikor elmesélték neki Rózsa históriáját,
de nem haragudott a leányra.

– Szegény kis bagoly! Ő és Bálint de furcsák lehettek egymás mellett.

Az urának is nevetve hozta fel a dolgot, de az nagyon elkomolyodott és
azt mondta, hogy ne emlegesse ezt a dolgot. Maradjon a hamuban a
történet. Mikor az asszony tovább évelődött, haragos lett, s az öklével
ugy az asztalra csapott, hogy remegett körülötte minden. A
Becski-leányokkal nem igy szokás elbánni, még az apjuk is
megkülömböztetett tisztelettel beszélt velük, Kata is felpattant az
asztalcsapkodásra.

– Azért a kis békáért türjek én!

– Még nem türtél semmit.

– Nem is fogok.

– Hát hagyj akkor békét.

– Tőlem ellehetsz.

Az asszony után méltóságosan suhogott a selyem, mikor otthagyta az urát
az asztal mellett és megbántva visszament azokba a szobákba, a hol az
eddigi Sas asszonyok is duzzogni szoktak. Bálint inkább Rózsára gondolt,
mint a maga feleségére és eszébe se jutott, hogy kibékítse. A büszke
Becski-leány egy darabig várta odabenn és csak nagyon nehezen békült
volna meg. Bálint csak nem jött. – Utóbb már engedett volna az asszony,
hanem Bálint még sem jött és nem is látták egymást egy hétig. Ez az
esküvő után hat hétre esett meg. Szerencse, hogy nem sokan tudtak róla,
mert különben a dolognak gyorsan hire kerekedett volna a megyében.

Az asszony minden reggel megkérdezte belső cselédjét a fésülködésnél.

– Itthon van-e az uram?

Nagyon egyforma választ kapott mindig:

– Nincs.

– Hol van?

– Már hajnalban elment a medvékre.

Mikor először hallotta ezt az asszony, fölugrott s ijedten kiáltotta:

– A Bognár oldalra!

A cseléd egy kicsit mosolygott és megnyugtatta.

– Nem asszonyom a másik hegyre ment.

– Ki mondta?

– A vadász.

– Hazudik!

A szép nagy Becski Kata ideges lett, akár egy akaratos leányka
valamelyik másik családból. Sokat szenvedett. Mikor férjhez ment, inkább
okos volt, mint szerelmes, most pedig semmi esze se maradt már, csak
szeretett és kinlódott. Látta, hogy az ura közelébe igy sohase jut. A
büszkeség még a Becskieknél is frázis, ha egyszer megnyilik a szivük. A
nagy szerelem mindig egy, de sok nyelven beszél. Valami más hang az, a
mire ez az ember hallgat. Hát ő azt megtanulja. Nem áldozat, semmi az,
ha az ember nagyon szeret. Egyszer nem feküdt le az esti harangszóra,
hanem bekötötte a fejét egy nagy szürke keszkenőbe és az erkélyre állva
türelmetlenül, szorongva várta haza az urát. Hideg harmat ült körül
minden fán, virágon, lehült a levegő is, a szép asszony összeborzongott
egyszer-egyszer a hideg kövön állva, de azért nem ment be. Kell, hogy ma
vége legyen a találgatásnak. Szereti-e az ura, vagy nem? Ezt ma meg kell
tudni. Ha nem, akkor holnap haza megyen az apjához.


III.

Egész komolyan beesteledett, a mire Sas Bálint hazaérkezett. A vadász
két fáradt kutyát vezetett utána, hátul pedig a parasztok zöld galyakból
összefont saraglyán egy medvét hoztak. A kutyák vinyogva szaglászták még
egyszer körül az állatot, s aztán eldültek kétfelül a porondon pihenni.
Az asszony beszaladt a házba és maga hozta ki a pálinkás butykost, hogy
az urát megkinálja belőle. Az ember ivott, meg se köszönte, nézegette a
vadat, talán még valahol az erdőn kószált az esze. Csak a lépcsőn vette
észre ezt a rendkivüli változást és csodálkozva állott meg.

– Miért nem feküdtél le.

– Reád vártam, Bálint.

Sas Bálint is ugy képzelte el, hogy egy olyan asszony, a ki bevárja
este, mikor fáradtan hazajön és leszalad eléje az udvarra, minden
igyekezetével azon lesz, hogy ha szereti, ezt meg is mutassa,
elfeledteti vele a kis Rózsát. Erre gondolt akkor is, mikor nagy
biztatásra végre elhatározta, hogy megházasodik. Nagyon jól esett most
neki ez a kis szivesség. Egyik kezében a puskát vitte, a másikkal
átölelte az asszonyt és ugy mentek föl a lépcsőn. Az asszony is boldog
volt és mosolygott. Az erkélyre értek.

– Valami mondani valód is volt, ugy-e – kérdezte odafenn Bálint.

– Van, sok.

Megállottak. Az asszony két kezét a férje vállaira tette, ugy nézett a
szemébe és beszélni kezdett. Nem ugy, mint a Becski-leányok szokták,
hanem leányos egyszerüséggel, annak a törekvésnek természetes hangján,
amelylyel telve volt.

– Édes jó Bálint, ne haragudjál reám. Ha azt hiszed, hogy nem vagyok
hozzád való, váljunk el egymástól békességgel. De ne hidd ezt, mert
igyekezni fogok, hogy szeress. Az én családomban másként nevelik a
leányokat, mint nálatok, azért voltam eddig akaratos, makacs. Olyan
leszek ezután, a milyennek te akarsz. Tanulni fogok tőled, mint a
gyermek, olyan leszek, mint Rózsa…

– Megint Kata, megint?

– Megint, miért ne? Nem ugy gondolok már szegény leányra, mint eddig. Ő
lesz a mesterem. Mondd csak, mit csinált, hogy olyan nagyon szeretted?
Hadd tegyek ugy én is. Jó volt, én is az leszek; szép volt, én se leszek
csunya; szeretett, én is szeretlek csak ugy, mint ő, még jobban is.

– Kata…

– Igen, igen, nem hiszed?

Leültek, az asszony már nem fázott. Mikor egyszer-egyszer megremegett,
Bálint reá adta a prémes bekecsét.

– Mondd, milyen volt? Szőke volt, barna volt?

Bálint kivette a tárczáját s megmutatott az asszonynak egy kis csontra
festett képet és reávilágított a szivarja tüzével.

– Ilyen.

Kata elmerült a képben, elgondolkozott és sóhajtott.

– Szép; milyen simára fésülte a haját. Az enyém is ilyen lesz ezután. A
nyakán piczi ezüst kereszt van, tőled kapta Bálint?

– Tőlem.

– Végy nekem is holnap. – A szegény asszony kutatta az ujat a képen,
Bálint mosolyogva nézte s kezdte megszeretni benne ezt az igyekezetét.

Valami tréfás hullám a levegőben nehány hangot hordott az erkélyre. A
Bognár-házból jöttek. Bálint, mintha szikra hullott volna a kezére,
fölrezzent. Az asszony megijedt, megszorította Bálint karját, de férje
nem fordult vissza. Azután hallgattak mind a ketten, mig csak másfelé
nem fordult a szél, s el nem haltak a hangok.

Rózsa énekelt odaát valami kis paraszt nótát. Az volt benne, hogy:
elhagyott a szeretőm, nem haragszom érte, ha velem nem lehet, legyen
boldog mással.

Bálint belebámult az éjszakába. Az asszony is elgondolkozott. Azután
letérdelt a földre, ráhajtotta arczát a férje térdére, s a szeméből köny
csordult ki. Mikor Bálint visszanézett reá, alázatosan fogadkozott:

– Megtanulom ezt is.



MEGHALT AZ ÖREG

Mikor még én iskolába jártam, egy zsidó suszter lakott mellettünk a
földszinten. Nem olyan czipész volt, mint a többi. Csak délig dolgozott
és addig is csak nagy immel-ámmal. Délután föltette a czvikkerét,
felhuzta a szalonkabátját s elment a kávéházba. Kártyázott, kibiczelt,
de mindenképpen nyert. Csak este felé jött haza, akkor fölpofozta az
inasokat és lefeküdt a belső szobában. A felesége azt az életet élte, a
mi kiegészíti a másikat. Főzött, mosott az urára, szintén megverte az
inasokat, ha rosz kedve volt, átjárt pletykázni a szomszédba és
azonközben a sovány kosztjuk mellett is meghizott. Soha se volt egyéb
rajta, mint egy ócska szürke szoknya s a lábain papucs. Gyermekük pedig
nem volt, hála Istennek.

A másik szobában volt a mühely, nyomoruságos, agyaggal kivert padlóju,
nyirkos, örökké fülledt, savanyu szagu lyuk, teletömve butorral, a mit
kevés lim-lommal is könnyü elképzelni, mert az egész nem volt nagyobb,
mint egy jókora ól. Egymás fölé volt téve két ágy a sarokban, a felsőnek
a fejfája már majdnem érte a padlás gerendáját. Előbb mind a két inasnak
külön-külön ágya volt, hanem a mikor a gazda magához vette a felesége
apját, fölszorultak az emeletbe s az alsó ágyba a vén ember feküdt. És
feküdt is egész nap. Nagy kinnal tudott átfordulni az egyik oldaláról a
másikra, nyögött, zsidóul mormogott s ezen jól elmulattak az inasok.
Eddig külön élt, de a mesternek eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha itt
eszi meg az öreg azt a kevés pénzt, a mije még maradt a leánya
kiházasítása után s beköltöztette az öreget az inasokhoz. Azóta már nem
olyan egyhangu odaát az élet.

Közben megesett az is, hogy a mester egyszer összeütközésbe jött a
rendőrséggel; befogták és három hétig nem eresztették haza. Hamisan
kártyázott, de a végén mégis kisült, hogy rágalom az egész, egy utazó
ügynök meg egy másik mester megesküdött, hogy soha becsületesebb embert
nem ismertek, mint a barátjuk. Különben is azért adott az Isten szemet
az embernek, hogy nézze meg, kivel ül le kártyázni. A három hét alatt
nagy felfordulás volt odaát. Az inasok birkoztak a mühelyben, az öreg
még többet nyöszörgött, az asszony pedig örökké a szomszédban ült és
szidta a főkapitányt. Az öreg zsidó rosszul beszélt magyarul, a fiuk nem
igen értették meg, ha rá hallgattak is, hogy mit akar; egyszer aztán
mégis sikerült ágyához hivatni a leányát, akkor már nagyon el volt
szegény keseredve s bárki is megsajnálta volna, ha látja. A mi
szakácsnénk néha belátogatott hozzá egy kis ételmaradékkal, azt hazudta
neki, hogy ő is zsidó családnál lakik és hogy kósert főznek. Sokat
beszélt róla anyámnak s mi gyermekek is ott hallgatóztunk mindig
körülötte.

Az öreg nyögve, lihegve szólott a leányához s a füléhez kellett
hajolnia, hogy megértse az ember, a mit beszél.

– Hol van a Náczi?

– Ne törődjék vele.

– Mondták az inasok. Miért zárták be?

– Mit tudom én.

Az öreg erőlködött s felülni próbált az ágyban, de csak a fejét tudta
kissé feljebb tolni a párnára. Vérvörösre pirult, tele volt haraggal,
indulattal beszélt, aztán hang nélkül járt a szája tovább, megint
szólott egy pár szót, ujra elakadt, integetni is próbált, de nem birta
föl a kezét.

– Vigyetek el innen, akárhová, adjátok vissza a pénzem, nem maradok
tolvajnál. Ereszszetek, hadd menjek…

– Nem tudsz.

– Kocsit, kocsin…

Az asszony kiment, ott hagyta, hogy csak hebegjen magának. Az egyik inas
kalapálni kezdett egy talpat, a másik pedig fütyölt. A vén ember
megnyugodott egy kissé s azzal vigasztalta magát, hogy ugy se tart már
sokáig.

A negyedik emeletről kihurczolkodott a szabó, a lakás üresen maradt s
minthogy délutánonkint már régen emlegette a mester, hogy megunta a
földszintet, kivette a szabó lakását. Ez se volt jobb, mint az eddigi,
de mégis valahogyan másként érzi magát az ember, ha magasan lakik,
különösen, ha szemmel tartják a detektívek. Tudja Isten, hogy mi mindent
akarnának még kisütni róla.

Az öreg felköltöztetését az inasokra bizta a mester. Ő ugy mondta:
_szállítsátok fel_, de én ezt a kifejezést hajlandó vagyok tulságosan
uri hajlamainak tulajdonítani. Az inasok sok mindent megpróbáltak az
öreggel, de sehogysem ment a költöztetés. Az ágygyal együtt nem birták
még csak fölemelni sem s ha kiakarták emelni belőle, olyan keservesen
nyögött és jajgatott, mintha a csontjait törnék. A két borzas kölyök
egymásra bámult az ágy előtt s nem tudta egyik sem, hogy mit kezdjenek
vele. Végre felfogták a derékaljával együtt, beletették egy
ruhás-kosárba s a kosarat két fülénél fogva czipelték fel a lépcsőn. Az
öreg már akkor olyan volt, mint a csontváz. Száraz, beesett mellére
ejtette a fejét, rendetlen, piszkos szakálla szine a fehérből átcsapott
a sárgába s ha fölnyitotta a szemeit, üresen, fájdalmasan bámult a
világba. Hosszukat sóhajtott s ilyenkor hörgött a mellében a levegő. Ugy
látszott, hogy a szervezete is csak szánalomból dolgozik már egy-egy
keveset.

A vejére rá se nézett, mióta be volt csukva. Elfordulni próbált, ha jött
s éreztette vele, hogy megveti. Csak a leányához beszélt néha, ha
elékaphatta egy-egy perczre, szidta és fenyegetőzött.

– Hagyd itt, hagyd itt, még ma. Tömlöczbe volt, oda is megy majd vissza.
Hitvány…

– Hagyj nekem békét…

– Te is odajutsz vele, rád sütnek valamit…

– Törődj csak magaddal.

– Nincs miért, egy-két napom van még, de te még sokáig élsz. Hagyd itt…

Az egy-két napban nagyon igaza volt a szegény öregnek.

Emlékezem, épen szerda volt s édes apám valami generálisnál tisztelgett,
vagy mi – de blouse helyett attilában jött haza. Csákó volt a fején,
fényes szalonkard az oldalán. Egy szegény, családos katonatiszt csak
akkor koptatja ezt a drága holmit, ha okvetlenül szüksége van reá. Még
ideje se volt átöltözni, lélekszakadva rohant le a suszterné. A többi
lakót már föllármázta, csunyán jajgatott s kért nagyon szépen, hogy mind
mind menjünk fel hozzájuk, haldoklik az öreg. Nálunk az a divat, hogy
sok-sok embert gyüjtenek a halottas ágyhoz.

Apám fölment s utána mi is.

Az ágy fejénél szalonkabátban állott a suszter s czvikkeren át hangosan
olvasott valami héber imádságot. Az öreg utána motyogott egy-két szót,
de inkább csak hangtalanul tátogatta a száját. Az asszony jajgatva dült
az ágy lábához s néha megelégedetten nézett végig a nagy társaságon,
melynek bizonyos előkelő szinezetet adott az apám aranyos attilája és
csákója. Az inasok abbahagyták a munkát és kerekre nyitott szemekkel
bámulták a dolgot. Az öregnek is tetszhetett ez a nagy tisztesség, mert
mielőtt behunyta a szemét, gyöngén elmosolyodott az arcza.



KENDE MIKLÓS VÉGRENDELETE


I.

Kende Miklós elhalálozott az Urban és a temetés után három nappal a
közjegyző meghivta hozzátartozóit, hogy hallgassák meg a végrendeletet.
Valami sok jót nem igen lehetett várni ettől az irástól, hanem azért a
szegény rokonok egymás hátán nyüzsögtek a tágas irodában. Egymásutáni
sorokban, mint a hangverseny-teremben, egy csomó szék volt a szobában,
de egyik se ült le. Sóvár, fojtott s néha ingerült hangon tárgyalták egy
gomolyagban, hogy kire mi várhat, némelyik pedig izgalomban remegő
ajkakkal bámult föl a mennyezet virágaira, nekivetve hátát a szoba
falának. Különben egyforma lenézéssel mérték valamennyien végig az
özvegyet, a ki valami unokabátyja, egy tüzértiszt karján érkezett meg.
Gyönyörü szép asszony volt. Magas, egyenes, telt, de még messze az
elhizástól. Az arcza fehér, mint a tej, ajkai husosak, pirosak, mint a
meggy s közülök egy kicsit nagy, de szép, sorba illeszkedő fehér fogak
villogtak ki. Csak a szemei rontották a szép arcz harmóniáját.
Töméntelen, mértéktelen bujaság volt a nézésében. A hogy a nagy pillák
alul egy kicsit hunyorgatott, rövidlátósan kipislogott, abban valami
olyan rosz volt, a mit csak az asszonyok értenek meg igazán. Azok az
asszonyok, a kik az urukkal összebujva élnek s ha közéjük toppan valami
másfajta, megriadva huzódnak el tőle. Az asszony oda se nézett, hanem
hátravetve a fátylát, leült egy székre. Melléje telepedett a tüzértiszt
s azután suttogva beszéltek.

Voltaképen csak rá várakoztak. Mire elhelyezkedett, a közjegyző kijött a
másik szobából s feketepecsétes nagy borítékot hozott magával. Aztán az
ilyes alkalmakra fentartott ünnepélyességgel tett fel az orrára egy
aranykeretes okulárt s megvárva, mig valaki utolsónak köhögi el magát,
olvasni kezdte a végrendeletet:

– Tehát ép észszel, józan megfontolással, satöbbi, satöbbi. A
végrendelet másolatban az érdekeltekkel amugy is közöltetni fog. – A
szép asszony felé fordult s ültében meghajlott kissé előtte az asztal
fölött. Nagyságodról tiszteletreméltó életefolyásával harmoniában álló
izé, nemeslelküséggel emlékezett meg a megboldogult. Ime, méltóztassék
ide hallgatni. – Drága nőmtől, született Kisfalvy Rózsától, ki némileg
fölélénkítette nekem, öreg embernek, utolsó esztendeimet, szomoruan
bucsuzom ez órában, a mikor a halállal barátkozom. A mi némi
kellemetlenségünk volt egymással, azt bocsássuk meg kölcsönösen. Ő
fiatal, én vén vagyok s egyformán gyarló emberek mind a ketten. S ha ugy
történt, a mint ezt elhinni okom van, hogy én, a sir szélén tipegő
ember, nem voltam elég drága nőmnek, az ifju, élettel teli és
körülrajongott szép asszonynak, ha a belőlem hiányzó meleget másutt
kereste meg néha, azon se szabad fennakadni nekem, gyarló embernek, a ki
talán nem sokára az Ur itélőszéke előtt állok. Azt kérdezhetné tőlem a
legfőbb biró, hogy hát: miért vetted el, Miklós fiam? – Mit tudnék reá
felelni? – Drága nőm örökli a pogány-utczai ingatlant és azonkivül évi
tizenkettő ezer forintot kap, havi egyezer forintos részletekben. S
mivel hogy nem akarom utját állani a boldogságának, a mihez egy ilyen
vén ember oldalán eltöltött három esztendő után jussa van, ez összeg
folyósítandó számára akkor is, ha drága nőm ujra férjhez találna menni.
Legyen neki pénze. A ki ezt az intézkedésemet megtámadni próbálja, az
hagyatékomból teljesen kirekesztendő, mert csak abból a szempontból
indulhatna ki a kifogás, hogy nem voltam beszámítható állapotban, a
mikor ilyenformán rendelkeztem drága nőm jövendőjét illetőleg. Pedig hát
nagyon is tudom, hogy mit cselekszem.

A rokonok összebámultak, de nagy elképpedésre nem igen értek rá, mert
most már gépiesebben kezdett olvasni a közjegyző. Azok a passzusok
következtek, a melyekben róluk emlékezett meg a megboldogult. Csak ugy
futtában, hirtelen, egy pár numerussal szerepeltek az okmányban, ötezer,
négyezer, háromezer… aztán semmi. – A szép asszony ezt már nem is
hallgatta, hanem ajkait összeszorítva, homlokát redőkbe szedve, félig
lehunyt szemekkel azon gondolkozott, a mit az imént hallott. Egy kicsit
el is pirult. Nem értette egészen, hogy mi mindent akart elmondani abban
a néhány sorban az öreg. Leszidta, az nyilvánvaló, hanem akkor miért
adott hát pénzt? Ennyi pénzt! Őszintén szólva: semmit se várt, vagy
éppen csak annyit, a mit a törvény rendel. Ez a summa megszédítette s
annyira zavarba jött, hogy a mikor a tüzértiszt csak ugy véletlenül
megérintette a karját, boszusan elhuzódott tőle. Sehogy se tudta
megérteni, hogy mi történt itt voltaképen. Jó ember volt az ura, az
tagadhatatlan, de nem annyira ostoba, mint a milyen ez a végrendelet.
Pénzt adni az özvegynek ahhoz, hogy férjhez menjen, nagy summát minden
évben, hogy urasan élhessen mellette a férj is… Olyan bolondnak tünt fel
előtte a dolog, hogy kábultan kelt föl s kissé határozatlan, bágyadt
lépésekkel ment ki a szobából, meg se látva a sok roszakaratu gyilkos
pillantást, a mivel elkisérték ezen a pár lépésen a rokonok. Mig lement
a lépcsőn, folyton az kongott a fejében a közjegyző száraz, ércztelen
hangján: drága nőm. Mintha gunyolódott volna a vén ember, a mikor ezt
annyiszor leirta. Hiszen tudta ő jól, hogy valami nagy hüségről szó se
lehetett. Rettenetes jeleneteket veszekedtek végig az asszony szerelmei
miatt – és most: drága nőm. S egy kicsit elsavanyodva és az agyában
kóválygó össze-vissza gondolatok aljára leülepedett aggodalommal
jegeczedett ki benne az a gyanu, hogy az öreg valamit akar vele. Az
öreg, a ki meghalt, a sokszor megcsalt, védtelen, gyönge vén ember, a ki
a halála után boszulja meg magát. Még nem lehet tudni, hogy mit akar, de
kell, hogy legyen valami czélja. És az asszony megmagyarázhatatlan
félelemmel nézett erre-arra, a mint kiért a kapun. Hogy vajjon nem jön-e
valamerről valami olyas veszedelem, a mi elől ki kell térni. – S ideges,
türelmetlen és goromba lett, a mikor a tüzértiszt bizalmas mosolygással
arról pusmogott neki, hogy semmit se féljen és hogy egy kicsit már – ugy
látszik – meg volt bolondulva az öreg, a mikor ezt a szamárságot irta.


II.

Az asszony egy kicsit otthon maradt még. Nem akart egyszerre eltünni a
városból. Félt a pletykától s minden szerdán koszorut vitt az ura
sírjára. Követ is ő állíttatott a sír fejéhez s padot veretett le
melléje a földbe. Ezen órákig elült a szerdai napokon s néha rajtakapta
magát azon, hogy mormogva, dühösen, alig elfojtható indulattal kérdezi
maga előtt a felpuposodott földet: Mit akartál velem? – Aztán eltünődött
s megint azokkal a rezedákkal beszélt, a mik benőtték a dombot: Valami
titkod van. De mi? – Istenem… Minthogy azonban a közjegyző pontosan,
udvariasan, mosolyogva fizetgette ki minden elsején a sok pénzt, elég
jól érezte magát. Mondják, hogy közben volt egy-két viszonya is. Afféle
futó szeszély, mint a hogy a falánk gyerek beleharap mindenbe, a mi az
utjába kerül. Aztán eldobta őket, de néha kimerülten, az élvezetekben
agyonhajszolt asszony támolygásával ment végig a temető utczáján
szerdánkint. A ruhája is gyászos volt még, de lassan-lassan mindig
kaczérabb. Jobban és jobban érvényesült benne a gyönyörü test, a vállak,
a keblek s a fátyoltól, a fekete keretből vágyakozón, mohó epedéssel
világított ki a szép fehér arcz. Egy év multán pedig férjhez ment a
tüzértiszthez, a ki elbizakodott mosolygással kisérte ki a templomból.
Szörnyü nagy publikum volt ott s a menyasszony helyett mind a vőlegényt
bámulták. A katona nem is ugy viselte magát, mint azok a férjnek
titulált urak, a kik még egy kicsit szemérmesen huzódnak meg az asszony
árnyékában, hanem mintha már otthon lett volna. Mintha éppen csak
templomban járt volna a feleségével. Az aprópénzzel kifizetett rokonság
csunyán bámult utánuk. Mutatták, hogy most már értenek mindent.

Pedig hát még nem értettek mindent.

Mikor a közjegyző először fizette ki a pénzt az uj asszonynak, a férj
mosolyogva bámult a sok nagy bankóra. Csak annyit jegyzett meg, hogy:
furcsa, csakugyan furcsa. Igy pénzt kapogatni… Mindenesetre azonban
kellemes. – Ő is hozott tudniillik haza száz és egynehány forintot, de
hát abból igazán nehezen lehetne megélni. Jó, ha az asszonynak is van.
Ezen eltünődött egy kicsit s azonközben észre se vette, hogy a széke
karjára telepedett az asszony. Azután meg szórakozottan állott föl és
nagy lépésekkel járt erre-arra. Maga se tudta, hogy miért, de
elkedvetlenedett. Megesik az emberrel. A mikor pedig az asszony ujra
megszámlálta a pénzét és elzárta a maga szekrényébe, dühösen pislogott
vissza reá. De mosolygott, ha találkozott a pillantásuk. Erőszakolta a
jókedvet, bár érezte, hogy a helyzet szörnyen ostoba. Valaki itt fizet,
egy ezerszer megcsalt, a sárban meghurczolt nevü vén ember és ő meg él
az asszonynál. Helyet kapott itt. Alkalmazva van.

Ezt semmiképen se akarta megszokni a katona. Előbb csak roszkedvü volt,
de aztán elhatározta, hogy érvényesülni fog. Megmutatja, hogy nem
szolgálatba állott be ide, hanem ur a házban. Rendelkezik azzal, a mi
befolyik a házhoz. Lovat vett s csak a kulcsot kérte, a mikor ki kellett
fizetni. Két hét mulva másik lóra jött gusztusa. Megtetszett neki s
hazaküldte a lovászszal. Az asszony komoran fizetett és a mikor az ura
is hazajött, nem mutatkozott. Az pedig nem afféle ember volt, a kivel
kellemetlenkedni lehet. – Lement az istállóba, megtapogatta a lovak
nyakát s elment a városba egy kicsit. Másnap hazaizente, hogy dolga van.
S minthogy sokáig volt dolga, harmadnapra se került elő. Hirt se adott
magáról s az asszony iszonyu dühben lihegve várta az ebédlő lámpája
alatt. – Belőlem él, – mondta és ismételte százszor is. – Belőlem él és
igy bánik velem… Szederjes foltok telepedtek ki az arczára s megrázta az
asztalt egy-egy rohamában, a mikor belesajgott a szivébe az a fura, de
nagyon őszinte panasz, hogy: az övé a pénz és ime igy bánik vele ez az
ember. És fuldokolva keresett valami megtorlást, hogy majd megmutatja ő.

Másnap hazakerült a tüzértiszt és csak egy lovat talált az istállóban.

– Hol a másik? – kiáltott rá a lovászra.

– Eladta a nagyságos asszony.

– Ugy? – rohant föl a házba, becsapva maga mögött minden ajtót,
egyenesen az asszonyhoz.

– Mi van a lovammal?

Az asszony nyugodtan, csendesen felelt neki:

– Nem tartok kettőt. Elég egy is.

– Ki mondja?

– Én.

– Te? Hát kié a ló?

– Kié a pénz?

– Hogy szerezted?

– Az enyém.

A katona előtt forogni kezdett a világ. Egy pillanatra elszédült és
belekapaszkodott egy székbe. De hirtelen magához tért s a hogy ott látta
maga előtt feketén a pocsolyát, a mibe beleesett, eszelősen nézte egy
ideig az asszonyt s kifordult a szobából. – Hát persze, hát persze,
hiszen minden az övé. Az efféle férjjel könnyü elbánni. Mit hozott a
házhoz? Egy pár nyerget s nem ez a tisztesség. Ugy kell lenni, hogy a
férjtől függjön az asszony. Hogy megköszönje neki a kenyeret, hogy a
maga becsületes önzése diktálja neki, hogy letörülje az embere
homlokáról az izzadtságot, a mikor az egész nap az ágyuk előtt nyargal.
Hogy az urától várja a szoknyát meg a czipőt. – A katona iszonyuan
elszégyenlette magát. Voltaképpen nem volt tulságosan czinikus. Inkább
könnyelmü – s hirtelen elkészült azzal, a mit tennie kell. Még azon az
éjjel összepakolt s kiköltözött a kaszárnya mellé. Reggel az asszony
eltátott szájjal, sáppadtan hallgatta végig a szobalányt, a ki elmondta,
hogy elment az ur.


III.

Utána ment. A sokat élt asszonyban is van valami állandó érzés, a mibe
akár bele is bolondul. Valami mélyre begyökerezett, kitéphetetlen vad
ösztön, a mitől egy-egy pillanatra szökik meg s aztán visszasóvárog
utána. De nem tudta elérni. Egyszer irt neki egy levelet. Az volt benne:
Ha haragszol, verj meg. Gyere, drágám, verj meg – s aznap délelőtt
látta, hogy egy csomó ágyu dübörög el az ablaka alatt s egyik mellett
sovány, közönséges kincstári lovon az ura. Fel se nézett az ablakra. S
csodálatosképpen a másikat átkozta, az elsőt, a ki a sok pénzt adta. –
Aztán később, a mikor minden levele válasz nélkül maradt, ujra
berendezte magának a szerdákat. A temetőjárást. És a padról legörnyedve
besuttogta az urához:

– Tudom már, hogy mit akartál velem. Hitvány vén ember vagy.



A LAPATYI MALOM MELLETT

Kiss Áronné kedden este felment a fiához a felső udvarba és azt mondta
neki, hogy szeretne bemenni másnap reggel Garabóczra. Nincs valami
különös dolga, csak éppen venne egyet-mást. Télire valót, kendőt és egy
ruhára valót is. Ha valami alkalom volna, hát elmenne. Az alkalmat ugy
kell érteni, hogyha amugy is bemegy valami kocsi. Teszem fel a menyével
a hintó, ha a fiatal asszonynak volna valami dolga a városban, vagy
valami akármicsoda egyéb kocsi. Elül az öreg asszony a zsákok tetején
is. Az öreg asszony szelid, alázatos kis nénike volt, visszahuzódva az
alsó házban, a régiben s éppen csak egy kertben gazdálkodott, mivelhogy
a birtokot még életében odaadta a gyermekeinek. Valami kis havonkinti
pénzt kötött csak ki magának, a mit meg is fizettek a fiuk, meg nem is,
ahogy épen eszükbe jutott. Mindazonáltal éldegélt valahogy s esténként a
kapu előtti padon elégedetten várta be a tehénkét, a mit a nagy birtok
sok barmából megtartott magának. – Egész más udvar volt a felső, amiben
a nagyobbik fia lakott, István. Tágas, egy utcza hosszán végig a fal
mind hozzá tartozott s elől gyönyörü kertje volt. Olyan nagy, hogy el
lehetett tévedni benne s csupa finom, idegen virág. Közepén kastély,
amihez a terveket pesti épitőmesterrel csináltatta meg a fiatal asszony.
István éppen künn járt valahol, az asszony pedig nem volt itthon. Üljön
le a ténsasszony – mondta a szobaleány s odébb ment. Az öreg asszony a
tornáczon járkálva várta meg a fiát s aggodalmasan figyelt föl, a mikor
hallotta a hangját. – Dirib-darabra verem a fejed – kiabálta lenn, még a
hátsó udvarban a férfi. Aztán halkabb felelet hallatszott. Cselédhang,
hogy: – de instálom… Tovább azonban már nem mondhatta, mert rettenetes
pofont kapott s csikorgott a kavics. Jött István. Szürke zeke volt
rajta, a lábain pedig hosszuszáru csizma. Nagy, leégett képü, vállas,
nehéz ember volt, az arczán, összeszorított ajkain s vastag szemöldjei
alatt a nézésében sok brutalitás. Nem igen volt meglepetve, a mikor
meglátta az anyját.

– No mutter – kiáltotta – hát miért nem kerül beljebb? – De azért csak ő
is künn ült le egy székre s nézte, hogy az öreg asszony tovább sétál.
Még dühös volt s az öklével a tornácz párkányára csapkodva többször is
elismételte: – a fene egye meg, a fene egye meg.

– Mi baj megint?

– Lopnak a bitangok. Csupa gebe van az istállóban. Ellopják a zabot. S
még azt mondja a betyár, hogy nem igaz. Odacsattantottam neki egy pofot.

Az öreg asszony nagyot nyelt és semmit se szólott. Ez a tárgy már
bőségesen ki volt merítve közöttük. Az asszonyt rémületbe ejtette az a
sok pof és verés, a mit a fia a cselédek között kiosztott. Azok is
emberek. Attól félt, hogy egyszer valamelyik közöttük bosszut áll
valamennyiért. Ez a nép türelmes, de ha nekivadul, nem lehet vele
egykönnyen elbánni. Az aggodalmait elmondta a fiának is sokszor, de ez
csak mosolygott rajtuk. Szörnyen megbizott magában.

– Garabóczra szeretnék menni holnap. Nincs valami alkalmatosság, István.

A fia bosszankodva csóválta a fejét.

– Miért nem mondta tegnap, mutter? Bemehetett volna Katiczával. Ő éppen
oda van, már nemsokára itthon is kell hogy legyen. Kényelmesen
utazhattak volna.

Bátortalanul jegyezte meg a kis öreg asszony.

– Miért nem izent le? Én nem tudhatom…

– Mi se, hogy anyám is oda menne. Honnan tudjuk?

– Igaz. Hát nem küld be holnap valamit?

– De igen, kukoriczát. Ha rázatni akarja magát, anyám, az igás kocsin,
hát tessék bemenni. A másik lovakat nem foghatom be holnap reggel ujra.
Ugy-e, mutter, azt nem is kivánja…

– Dehogy, dehogy.

Egy kocsisforma ember, még inkább suhancz ment el a ház alatt. István
lekiáltott neki.

– Megállasz majd az öreg ténsasszony előtt s fölveszed. Értetted?

A fiu morgott valamit s tovább ment, de a gazda utána ordított:

– Értetted?

Erre megállott s a sapkája alól fölpislogva felelt:

– Igenis.

Valamicskét csendesebben beszélt tovább István ur.

– Nohát! Vagy ha még a másik pofádra is akarsz egyet, csak szólj. –
Aztán intett neki. – Mars!

Hajnalban megállott az igás kocsi az alsóház előtt. Sok zsák volt rajta.
Remegtek a kerekek, ahogy befogtak a huzásba ujra a lovak. Az öreg
asszony már künn várt, a hüvös szél ellen az ócska nagykendőjébe
burkolózva s mikor a kocsi megállott, maga kapaszkodott föl a
ferhérczre. A fiu mogorván, a szemeire huzott nagy báránybőr-sapka alól
kelletlenül pislogott elő s a mikor az asszony elhelyezkedett mellette,
tele szájjal, lomhán szólt rá a lovakra: – nó. – Azok egy kicsit
gondolkoztak előbb s csak azután kapaszkodtak bele a hámba. Szó nélkül
koczogtak be a vámig. Ott állottak egy kicsit, mig elindult előttük a
többi kocsi. A fiu esetlenül topogva járt a kocsi körül s mikor a lovak
elé került, az ostornyéllel nagyot vágott végig az egyiken.

– Mit csinálsz? kérdezte az öreg asszony. – Elment az eszed?

A fiu vállat vont s leolvasva a vámos kezébe a pár krajczárt, ujra
rászólt a lovakra: – nó.

Délelőttre elváltak. A fiu kiállott a piaczra a kocsival s aztán bevitte
a lovakat a vendéglő istállójába. Addig az öreg asszony maradt a
zsákoknál, mig visszajött, aztán otthagyta a piaczon s maga elindult a
boltokba. Ugy volt, hogy délben találkoznak a vendéglőben s akkor aztán
szép lassan elindulnak majd haza. A fiu azonban egy kicsit későbben ment
el a lovakért s fölvetve a fejét, ugy ment el az öreg asszony mellett,
hogy rá se nézett. Aztán egy kis félóra mulva már a kocsival jött vissza
a piaczról és az utról, a kapu előttről kiabált be, hogy menjenek már.
Meglátszott rajta, hogy utközben valahol ivott egy kicsit. Tüzes volt az
arcza. A kapaszkodón is ügetésban hajszolta föl a lovakat. Most már a
kocsi derekában ült az öreg asszony az üres zsákokon és egy kis maradék
szénán s összegubbaszkodva, aggodalmasan nézte a fiut. Tegnapra gondolt
s annak tudta be a részegségét. Magában tudniilik utánagondolt, hogy
szokott-e inni a fiu és nem igen emlékezett arra, hogy igy látta volna.
Mentegette. El van keseredve szegény s azon töprengett, hogy hogyan
békíthetné meg. Azonközben fölértek a kaptatóra. Feszület volt a tetőn
az egyik oldalon, a másik utszélen pedig kocsma. A fiu leszállott és a
kocsma felé ment. Csendesen szólott utána az asszony:

– Nem volt elég, Samu?

A kocsma udvara meg az országut között az árkon egy kis palló volt
lefektetve. Annak a közepéről kiáltott vissza a fiu: – nem. – Az asszony
csendesen várt rá s szomoruan csóválta a fejét, a mikor a fiu ugy jött
végig a pallón visszafelé, hogy erősen markolta az egyik kezével a
korlátot. Attól kezdve lejtőn mentek s mintha részeg lett volna a kocsi
is. Tántorgott az uton jobbra, balra, a hogy a fiu rángatta a gyeplőt.
Az asszony egyszerre csak a vállára ütött s a mikor mogorván
visszafordult, azt kérdezte tőle:

– Mit gondolsz, mit kapsz a gazdádtól, ha ezt elmondom neki?

Samu ujra kifordult a lovakhoz s hátraszólott.

– De azt nem éli meg.

Az öreg asszony rábámult a széles hátra, a mi elzárta előtte az utat a
kocsiülésen s mig végigfutott rajta a hideg, lehunyta a szemeit. – Lesz,
a hogy lesz, – azt mondta magában s fásultan nézte, hogy a fiu a lapatyi
malomnál jobbra rántja a lovakat s a szekér befordult a már homályos,
sötét lombbal árnyékozott kerékvágásba. Csak a mikor már a malmot is
elhagyták, riadt föl. Belefogódzkodott a kocsi oldalába, fölállott s
rákiáltott a fiura.

– Mit akarsz?

Az hátra se nézett, csak verte a lovakat. Vágtatva mentek s egy-egy
gyökéren fennakadva nagyokat ugrott a kocsi. Az asszony mind a két
kezével megkapaszkodott az oldalrudakba, alig birta tartani magát benne
s most már a fiu fülébe kiabált. – Mit akarsz? – Szél fujt. Egyik
oldalról átverte a fák lombját a másik oldalra. Csak itt-ott látták az
eget, a minek az alján sok nyugtalan lombon átrezegve megjelent a
holdvilág fele. Még mentek. Egyszerre nagyot zökkent a kocsi és
megállott. Nagy fa zárta el az utat. A fiu leugrott s megkerülve a
kocsit, hátul mászott föl rá. Az asszony izzadt homlokából a hajat
simította ki s rámeresztve a szemeit a fiura, most már csaknem suttogva
kérdezte: Mit akarsz?

A fiu a zsebében kotorászott s a közben felelt:

– Megölöm a ténsasszonyt.

Az öreg asszony visszahuzódott tőle s mintha nem értette volna, hogy mit
mondott, ujra kérdezte:

– Hogy mondod?

– Megölöm a ténsasszonyt.

Az asszony menekülést keresett s arra határozta magát rá hirtelen, hogy
a lovak közé ugrik le az első ülésről. Előbb a rudra, aztán lecsuszik
közéjük. Oda nehezebb utána menni, mintha csak itt áll a kocsin. Addig
is pedig szóval tartotta a fiut.

– Engem? Hát vétettem én neked valaha? Van neked lelked?

– Van. Belevágom a ténsasszonyba ezt a kést. – Előhuzta a zsebéből a
kést s hadonászott vele – Megadom az urfinak a pofot.

– Akasztófára jutsz.

– Azt se bánom. Az urfival nem birok. A multkor lestem a vasvillával, de
a mikor jött, elbujtam előle. Csak ugy puszta kézzel elbánna velem. Hát
majd másképpen adom neki vissza a pofot. A ténsasszonynyal végzek, az
anyjával.

– Egy ilyen öreggel…

– Ha öreg, öreg. Bánom is én.

Az öreg asszonyt egyszerre elöntötte a méreg s a helyett, hogy hátrált
volna, előre lépett kettőt a fiu felé. Keményen nézett rá s mintha
nagyon megcsalatkozott volna benne, elképpedve szólott reá.

– Hát ilyen piszok kölyök vagy?

A fiu felkapta a fejét s visszafeleselt.

– Milyen?

Az asszony most már nem is látta a kést.

Mintha megundorodott volna, egy kicsit elfordult. Inkább szomoru volt
már, remegett a hangja.

– Ha anyád volnék, kiszégyelném a szemem. – S megint feléje indult: Te
hitvány, te. Hát te ember akarsz lenni. Idehozol egy ilyen öreg asszonyt
és vitézkedel. – Csontos, kemény öklével mellbe vágta, hogy a fiu
letántorodott a kocsiról. De utána ment az asszony is s belebeszélt az
arczába. – Szegény anyád, hát csak ilyen gyáva kölyke van. Ilyen…
Kereste a szót, de nem találta meg hirtelenében s ösztönszerüleg gyorsan
egy iszonyu pofot adott a fiunak. – Nesze!

Az visszalépett és nagyot kiáltott.

– Ne tessék!…

A vén asszony a nyomában volt.

– Nem, ugy-e? Hát neked nem tetszik a pof? Neked? A ki a fiam helyett
velem akarsz elbánni. Hát ilyen legény vagy…

A fiu a fejébe huzta a sapkát és a vállai közül, félszegen elódalogva
kezdett el valamit mondani.

– Már én nem hagyom magamon száradni…

– Nem? – A kis öreg asszony kiegyenesedett s ahogy igy egész közelben
látta maga előtt a nyurga, tétován félre bámuló ficzkót, megint csak
elszomorodott.

– Szegény anyád, hát ezért szoptatott? – De a késre esett a pillantása s
erre ujra méregbe jött. – Rongy legény vagy, hallod. – Aztán rá se
nézve, félreállott az utból s hátraszólt neki. – Indulj a lovakhoz.

A fiu egy kicsit tétovázva indult el. Többet nem is beszéltek. Mire
megfordította a lovakat, az öreg asszony hátul fölmászott a kocsi
derekába. A fiu gyalog ment az országutig, a mi tisztán fehérlett a
fekete tarlók között. Ott czihelődött csak fel az ülésbe. Mig tovább
mentek, néha hátra pislogott és mondani akart valamit, de csak
hallgatott. Csak a mikor letette az alsóház elé az asszonyt, még ott
maradt a kocsiban állva. Várt valamire. Az asszony a hóna alatt és a
kezeiben a sok pakkal már a kapuban állott – s mégse indult. Erre
visszanézett reá s egy lépéssel közelebb menve hozzá, azt mondta neki
csendesen.

– Samu, ne szégyeld magadat mások előtt is. Én nem beszélek a te mai
napodról senkinek.



A MEGBOLONDULÁS

Láttam közelről. Mostanáig csak hallottam, hogy hogy megy… Vagy olvastam
az ujságban, hogy a kültelken, rendesen a kültelken mindent összetört
valami ember, aztán késsel megkergette a feleségét az udvaron s aztán
elvitték. Vagy sohase egészen hiteles novellákban olvastam
megháborodottakról… Valami hézag, kitöltetlenség azonban akadt az
irásokban. A bolond nem olyan bolond, hogy egészen odaadja magát az
épeszü embernek. Éppen az az őrületében a valami, hogy az övé. Nem csür,
amin át lehet járni s megnézni mindent apróra, hanem sötét, éppen csak
neki magának derengős világitásu üreg, amibe a mi szemünk be nem lát. A
bolond azt mondja, hogy: ő a király, vagy az atyaisten. Tudja, hogy
miért. Mi csak az üres értelmetlenséget halljuk, amivel ezt a
bolondságot hirdeti. A miért titok. Ahogy kezdődik a megzavarodás, a mi
a fejlődése… Idegen ahhoz a mi véges és éppen ebben a tekintetben éppen
csak tapogatózó, kombinációkban kavikáló eszünk.

Valamit láttam. Hogy hogyan kezdődik.

Irtam a kávéházban. Novellát egy asszonyujságnak. Meg kellett lenni
hirtelen, a mi nem is volt különben nagy munka. Legyenek az ifjak
boldogak. Hát legyenek s a Pista meg a Rózsi sorsa nyugodalmas,
kitaposott csapáson topogott előre a novellában. Éppen csak egy kis
veszekedést irtam még bele, hogy annál jobban örüljenek az asszonyok a
kibékülésnek – s pihentem közben. Nekem végre is nem volt annyira sürgős
ez a kibékülhetetlen házasságkötés.

A szomszéd asztalnál egy ur ült.

Ugy mondom, hogy ur, de inkább csak szegény ember volt biz ő. Valami
ügynökforma ember, a ki tömérdek német lapot hozatott magának, de nem a
vendég határozott hangján, hanem mintha szivességet kérne. Azután az
apróhirdetéses oldalokat bámulta s jegyezgetett néha. Bizonyosan
ajánlkozik erre-arra s ugy látszik, hogy eredménytelenül, mert már
hónapok óta látom itt az ujságokban uj meg uj állást böngészve.
Rokonszenves nem volt az arcza. Inkább tulságosan közönséges, jóformán
vonásnélküli. Zsirarcz, ami fölött megpuffadt a bőr és a mibe
belesüppedtek a szemecskék. Sárga keretü cvikkert hordott, de az üveg
fölött átpislogva olvasott. A bajusza meg a fülei előtt végig kis,
ritkás pászmában, a szakálla vörös volt. Égő vörös s mintha ez a
vörösség néha az arczán is áthuzódott volna, olykor belső pir ömlött
végig a bőrén. Mintha hajlama lett volna a gutaütésre, ámbár még fiatal
ember volt. Legfeljebb negyven esztendős.

Addig is, mig megkerült volna az ujságban az állás, biztosítási
ügyletekkel próbálkozott. Jámboran csinálta azonban. Nem ült rá az ember
nyakára, hanem éppen csak csendes bocsánatkérő mosolygással kérdezte meg
olykor, hogy nem volna-e terhére egyik-másik uraságnak, ha megmutatná a
tabelláit. Nekem is szokott néha s ajánlkozott olykor biztosítás
összehozására fiuk, leányok számára vegyesen, amire majdnem hogy
ráfizeti a proviziót is. Amikor ujra meg ujra átmosolygott az asztalától
s én csak csendesen intettem, hogy: nem – megint belebujt az ujságokba.
Egyszer nagyon megsajnáltam. Valami ur, a ki alsóst játszott, durván
rákiabált, hogy hordja el magát. Annak is valami egész olcsó biztosítást
akart mutatni. Olyat, ami valósággal áldozat a társaságtól, a mely
társaság azonban megteheti ezt is. Talán neki. – Pár szóban kifejtette
abból az alkalomból nekem, hogy milyen nehéz az ilyen ügynök dolga, ha
nem éppen orczátlan. Ő nem az. Restelli ha rá ordítanak, de ez vele jár
a kenyérrel, a kenyér pedig olyan dolog kérem, olyan dolog – a mint ő
kissé hézagosan kifejezte magát, – hogy nem lehet válogatós benne ez
ember. Különösen az, a kinek gyermeke van.

– Hát van?

– Hogyne. Akkor már csendesen mosolygott. Csupa nyugodt derü volt az
arcza. Ezen a petyhüdt, pufók, kifejezéstelen, mindössze tompa orral
kettőreválasztott zsirpárnán meglátszott az, hogy szép lehet a gyerek.
Vagy hogy neki nagy gyönyörüsége telik benne, a mi végre is egyre megy.
– Fölolvadt a hazagondolásban. Mintha nem is éppen most történt volna az
a komiszság, hogy rákiabáltak.

Ugy félöt tájban bejött a kávéházba az asszony is. Vézna, hosszu nő,
erősen kifényesedett ruhában, ócska gallérral a vállán, a mit azonban
majd keresztül ütöttek a csontjai. Állandóan kis korczra járó
plüsstarisznyát hordott, amiből néha kis papirdarabkákat szedett elő.
Irott, nyomtatott, rubrikázott papirokat, számlát, effélét, meg szintén
apróhirdetéseket, mig kávézott, lassan, komótosan, hogy a kávé fölszálló
párás illatát külön is megegye, az ura megnézte a papirokat,
összehasonlította a hirdetéseket a maga jegyzeteivel s halkan beszéltek.
Magyarul. A férfi Sofiának szólította az asszonyt, az asszony pedig
Richárdnak a férfit.

Tehát ugyanez a Richárd nevezetü ember ült a másik asztalnál, a mikor
fölpillantva látom egy sorjában öt-hat nagy ablakon át, hogy valahogy
komikusan kettőbe görbülve, előre nyujtva a nyakát, mint a szárnyatlan,
nagy, esetlen testü szaladó madarak, rohanva jön az asszony. Az ura is
meglátta és felállott. Egy lépést se mozdult, csak várt. A kávéház egész
hosszában üres volt. Közben ujságokat rakosgatott egy pinczér. Az is az
ajtó felé fordult s az ajtóval szemben, a kasszába, a kisasszony is. Ez
a pár pillanatnyi csend azonban rettenetes volt.

Az ajtó nem jár kilincsre. Csak be kellett, hogy taszítsa az asszony.
Tántorogva esett be rajta s olyan rikácsolással, a minél rémesebbet soha
se fogok hallani – végigrikoltott a kávéházon a megdermedve álló
emberhez.

– Richárd! – Aztán ujra: – Richárd! – s tántorogva a kasszának esett. Az
ember még mindig nem mozdult. Csak remegett s a szemei két akkorára
dagadtak, mint a mekkorácskák voltak rendesen. A pinczér meg a leány
esett neki az asszonynak, hogy mi baj, de az meg se látta őket. Széket
toltak alája s mig lezuhant rá, iszonyu panaszosan siklott végig a
pillantása az urán. A kávéfőző legény vizzel szaladt elő, szájához
szorították a poharat. Az üveg koczogott kissé a fogain, arra fölült.
Egyenesen, mereven, olyan lapos volt a háta, mint egy deszka s
rekedtesen, nyögve, de már halkabban beszélt át a sok asztalon az
urához.

– Pistuka ist… ist… Pistuka… Az belekapaszkodott az asztalba s
irtózatosan lihegett. Hogy jobban hallja a szót, előre görnyedt s a
száját is kitátotta. Csak egy mosoly kellett volna az arczára, hogy
rémségesen komikus legyen. Mert elfehéredett a képe, mint a bemeszelt
arczu klauné s az a tátott száj, a miben nehézkesen forgott a nyelve…
kérdezni akart, de nem tudott. – Az asszony pedig kinyögte a hirt, a
mivel idejött.

… – gestorben.

Most már aztán megjelent a tátott száj szögleteitől föl a szemekig a
vigyorgás az ember arczán. Nem az ágens csendes, bocsánatot kérő
mosolya, hanem féktelen jókedv. Iszonyuan, feltartózhatatlanul elkezdett
kaczagni. Előbb csak magában, hogy a teste csendesen vergődött bele. A
részletekre nem volt kiváncsi. – Az asszony a pinczérnek meg a pénztáros
leánynak mondta el, hogy az emeleti ablakból esett le a gyerek a
kövezetre – s az eszeveszett röhögésre, a mivel az ura az asztalok
között előrebotorkált, – bambán elbámult.

Az ügynök pedig most már roppant jó kedvében volt. Közben rádült egy-egy
asztalra s ugy kaczagott. Rengett bele a nagy darab ember és énekelt is,
egy duhaj kézmozdulattal pedig lesöpörte a kasszáról a pálinkás
üvegeket. A leány összegubbaszkodva félrehuzódott és ugy bámult reá. A
többi is, aki ott volt. Csak a felesége indult el utána s két száraz,
sovány karját kitárva feléje, pihegve, panasszal teli nyögött neki. –
Richárd! Richárd…

A pincér pedig gyorsan a telefonhoz szaladt s csöngetett. Egy pillanatra
odafigyeltünk. Csend lett. Aztán beszéd hallatszott a fülkéből:

– A mentőket kisasszony, de gyorsan.



KI A HÁZBÓL

Kata czukrot lopott, egy marok közönséges fehér koczkaczukrot s szörnyen
ártatlan arczczal jelentette ki a vallatás alkalmával, hogy maga is
csodálkozik azon, hogy a czukor csak ugy egyszerüen eltünik abból az
üveg vederből, a mibe kiszámlálja a mama az egész másnapi porcziót. Anna
mint bünsegéd szerepel az ügyben. Három koczka czukrot ő evett meg
tudniillik s mig a lopás végbement, az előszoba ajtaját figyelte, hogy
nehogy meglepjék munkaközben a főtolvajt. Ez a kis leány azonban a
tárgyalások folyamán még kezdő haramiának bizonyult. Elsírta magát
tudniillik, a mikor az anyja behozatta a kalapját és a kabátját, hogy ő
most már megy a Dunának, ha ilyen gyermekekkel verte meg az Isten s
aztán görcsös zokogás közt mondta el az egész történetet. A testvére
roszaló pillantásokkal mérte végig s közbe azt mondogatta: – Nem is
igaz, nem is igaz. – Mikor azonban nagyon is nyilvánvaló lett, hogy nem
neki hisznek, hanem a zokogó gyermeknek, lassan kiszivárgott az ő
szemeiből is a köny s végiggördült az arczán egymás nyomában a sok
kövér, gömbölyü csöppecske.

– Hát én most már végeztem veletek, – mondta az anyjuk. – Mindjárt
hazajön apátok s ellátja a dolgotokat.

A mint ez már történni szokott az ilyen meglepetésekre, hatásokra
számító irásmüben, hát nyilt az ajtó és belépett az apa. Komor, szigoru
pillantásu ur, a kit odakünn valószinüleg informáltak már a belső pörös
esetről. Rá se nézett a vádlottakra, a kik a közös veszedelemben sunyin
összebujtak az ablak párkánya alatt – s ridegen kérdezte az asszonyt.

– Hát mi van azzal a tolvajsággal?

– Ancsi vallott. A másik meg tagadja.

– Egy vallomás elég. Minden hazudozóra ugy se hallgatok. Marit különben
már elküldtem a rendőrségre.

– Bezáratod őket?

– Be én.

A manővernek ez a része nem jól sült el. A nagyobbik lány tudniillik
csak félszemmel, egy kicsit alattomosan, de erre a pillanatra jókedvre
hangolva, fölpislantott az apjára. Tüzes nagy fekete szemének ez a
megvillanása azt mondta, hogy nem lehet ez igaz. A rendőrséget nem
vonják bele a ház ügyes-bajos dolgaiba. A rendőrség nem arra való.
Ennyit már sejtett. – Az anyja már észrevette, hogy ebben az irányban
nem szabad tovább menni, mert annak blamázs lesz a vége, hát fordított
egyet a dolgon.

– Azt hiszem, hogy legjobb lenne kiadni őket a házból.

– Mit, hogy még fizessek értük valahol? Ezekért?

– Menjenek cselédnek.

– Ugy nem bánom.

Az asszony csöngetett s bejött Mari. Nagy, tenyeres-talpas falusi lány,
nem sok értelemmel az arczán, de hüséges szemekkel. Látszott rajta, hogy
régi cseléd. Egy kicsit kotnyeles, a ki just formál ahhoz is, hogy
kivegye a részét a gyermeknevelésből. Nagyon szigoru pillantással mérte
végig a gyermekeket ő is és csak azután fordult az anyához, hogy: mit
akar.

– Hozzon egy asztalkendőt, aztán két inget meg egy-egy szoknyát a
gyerekekéből. Meg egy darab kenyeret. Aztán meg a maga nagykendőjét. Az
egyikre azt adjuk.

– Aztán miért?

– Az egyikre azt adjuk. Elmennek a háztól.

– S hogy kapom majd vissza?

– Visszaküldi a czupringer a ki helyet szerez nekik.

Mari kiment s visszajött a holmival. A gyermekek odabámultak, mig az
anyjuk összekötötte nekik a batyut, de egy kicsit hitetlenül még. Az már
elbujt az ujság mögé s onnan beszélt ki pár biztató szót. Ilyenformát
például: – Majd ha a gazdájuk a fejükbe veri a csizmáját,
megemlegethetik a szülői házat.

– Hátha éppen goromba emberhez kerülnek…

– Itt is áll ni… Egy cselédet megpofozott a gazdája, hogy megindult az
orravére. Végig folyt a fehér kötényén.

– Nekik nem lesz fehér kötényük.

Elkészült a batyu s most már felállott az ur és rámordult a két
tolvajra: – Mars!

Nem akartak megindulni. Erre hangosabban szólott rájuk: – Ki innen! Az
én házamban nincs helye a hazugoknak. Meg a tolvajoknak. – Kituszkolta
őket a szoba közepére és hogy hamarább vége legyen az uti készülődésnek,
maga adta rá a kisebbikre a Mari nagykendőjét. Előbb a vállaira
terítette, aztán keresztbe vette a két szárnyát a gyermek mellén s végül
egy csimbókot kötött belőle a háta közepén. A nagyobbik másik kendőt
kapott, szintén szürke, piaczra járó, nagy, durvaszövésü keszkenőt. Ő
kapta a batyut is s a férfi kinyitotta az ajtót előttük s lódított egyet
rajtuk. – Mars!

Az előszoba közepén egyszerre csak visszafordult a két gyermek s
egyszerre kiáltottak hátra. Az egyik azt: papuska! A másik meg igy:
drága. Akkorra azonban már becsapták a hátuk mögött az ajtót s Mari
nyitotta a külső ajtót. S a két gyermek megindult kifelé. Neki a
világnak.

Mindez egy hegy tetején történt, őszszel, villában, a mibe pestiek
hurczolkodtak be nyárra. A nagyobbik hat esztendős volt, a kisebbik négy
s kivülök még egy kis két esztendős fiu is tartozott a házhoz, a kinek
azonban csodálatosképpen ebben a történetben semmi aktiv része nincs. A
ház elején széles nagy veranda bámult le az utra, egész nyilásán nagy
piroscsikos vászonernyővel, a mi mögé most elbujt az ur meg az asszony
és leste, hogy hogyan bandukolt ki a cselédsorba a két lány – könnyen
szemmel lehetett tartani őket. A ház alatt szerpentin-ut kezdődött a
hegyoldalban s talán tizenötöt is kanyarodott éles szögben, mig
belefolyt az utczába, a min már villamos vasut jár. – Az egyik
kanyarodónál csakugyan előtüntek a gyerekek. Két nagy keszkenő
voltaképpen, két lábacskákon tipegő batyu, a mihez az egyikhez
hozzáfüzve még egy harmadik batyu is hozzátartozott az ingekkel, meg a
szoknyákkal, meg a darab kenyérrel. A nagyobbik ölelte a kicsit.
Szorította magához azzal az anyai gonddal, a mi már a másféléves
leánygyermekben is érvényesül, ha még kisebb gyermek mellett áll. A hogy
mentek, hátul, a görcsre kötött nagy keszkenők lassu, nehézkés ingásán,
a lépésükön, lehorgasztott fejecskéjükön meglátszott a nagy gond.
Fennről is látszott, hogy inkább csak a nagyobbik beszél s a kicsinek
meg-megrángatózik a teste. Sír. Egyszer pedig megállottak az ut közepén
s a nagyobbik gyermek magyarázott valamit a kicsinek. De nem sok
sikerrel, mert a gyermek elindult. A nénje utána. Két kanyarodón minden
nevezetesebb esemény nélkül jutottak lejebb, egyszerre azonban a
harmadiknál, sürü bokrok mögött elmaradtak. Fenn a verandán hiába
várták, hogy előkerüljenek. Az anya már aggodalmaskodott. Most már ideje
utánuk nézni.

– Még ráérünk.

– De menj, kérlek. Leülnek a hideg földre.

A férfi ment s hirtelen utólérte a gyermekeket. Akkorra már azok is
utban voltak. Rájuk se nézett. Elhaladt mellettük s csak arra fordult
vissza, hogy keserves zokogással kiáltották utána a gyerekek.

– Papuska! Drága!

Megfordult s olyanformán vonogatta a vállait, mint a ki nem érti, hogy
mit akarnak tőle.

– Mi kell?

Kata beszélt, a másik pedig az apja után rohanva, átfogta a lábait s
fuldokolva görcsösen zokogott.

– Nem leszünk többet roszak. Csak még most tessék megengedni. Nem kell
nekem többet sohse czukor… – Most már ő is pihegett s felfeltört belőle
a sírás. Inkább a kávéba se adjanak… Csak most engedjen meg, papuska…

A férfi a lehetőségig komoly ránczokba szedte a homlokát és mérlegelni
látszott az ügyet. Végre is hosszu, kinos, várandós pauza után
ráhatározta magát a nyilatkozásra.

– Hát menjetek haza. Mondjátok meg a mamának, hogy én megengedtem, hogy
estig még otthon maradjatok. Aztán, ha nagyon jók lesztek, hát meglehet,
hogy még azután is velünk maradhattok.

A kicsi neki esett az apja nadrágjának. Belemázolta a könyes arczát és
csókolta. A nagy azonban sarkon fordult s indult vissza.

Fenn már a kapuban várta őket az asszony s nem kivánt semmi
magyarázatot. Az asszonyok egy negyedóráig se tudnak konzekvensek lenni.
Elvette tőlük a batyut s maga vitte föl a házba. Fenn az ebédlőasztalon
kibontotta s nagyot bámult a gyerekekre.

– Hát ez mi?

Azok odanéztek a sok piros bogyóra, a mi egy-egy vércseppet festett az
ingecskére, szoknyára s beletapadt a kenyérbe.

– Som.

– Mikor szedtétek?

– Most.

– Aztán minek az?

A kisebbik leányból ujra fölszakadt a zokogás s szakadozottan,
el-elfulladó hangon felelt:

– Mit ettünk volna, ha elfogy a kenyér?…



EGY KIS FERTÁLYÓRA

Három ur zavarta meg munkájában az irót. Az első kis köpczös ember volt,
egészséges, pirosra sült orczával s rövidre nyirott, ritkás, szürke,
olyan kemény hajjal, a milyen az utczaseprőgép hengerén a kefe.
Bemutatta magát: Gáll István birósági végrehajtó – s nagyott rántott az
irón felülről lefelé a kézszorítással. Az iró vézna, szőke kis ember
volt s különben is szörnyen vigasztalan, aggodalmas pislogásu, sarokba
szorított adós ebben a pillanatban. Ha tudniillik csak ugy durván
fellökték az asztala mellől, olyanforma ember lett belőle, mint a sánta,
akitől elveszik a mankót. Az ajtókat ugy leste, mintha most mindjárt meg
akarna szökni. Még kinosabb aggodalom remegett az arczán, a mikor a
másik szobából apró lábak tapicskálása hallatszott be. Figyelt, hogy
vajjon nem jönnek-e be a gyerekek. Volt már tudniillik akkor is
közöttük, a ki aggodalommal figyelt ki a pillái alól az olyan urakra, a
kik igy hármasban jöttek. – A második emberen hosszu, láthatólag nem az
ő testére szabott felöltő volt. A lábain rövid, a bokán alig valamivel
alul érő nadrág feszült meg a csizmaszáron. Vén, itt-ott kikopott
szakállu, vizes szemü ember volt különben. Morogva köszönt s könyökig
belemászva a felöltőbe, tintatartót, tollat vett elő s a papirosokkal
együtt kirakta az asztalra. A harmadik ur fiatal ember volt. Az átlagos
ügyvédsegéd. Kis bajuszkával. Nem kopott, de nem is jól öltözött, nem
okos arczu, de nem is buta. Valaki valahol közbül. – Egy kicsit unta
magát. Mutatta, hogy érti a dologban a formalitást. Az iró uraknál
sohase kerül liczitáczióra a sor. Azok az utolsó pillanatban mindig
fizetnek valamit.

Ahogy kibámult az ajtón, azt mondta: – Gyönyörü itt a kilátás. Az
iróasztalon papirosok zizegtek s dunnyogva mondott valamit beléjük a vén
ember. Összerendezték az iveket. Csend volt, mire az ügyvédsegéd ujra
csak kifelé fordult: – igazán gyönyörü. Miután igy elszéledtek kissé, az
iró hirtelen átment a másik szobába. Ott egy öreg asszony férfi ingeket
foltozott.

– Ne tessék beereszteni a gyerekeket hozzám. Anyám se jöjjön be. Valami
urakkal tárgyalok.

– Jó, fiam.

Visszajöve észrevette, hogy a vén ember még mindig csak a hátát fogja a
széknek. Gyöngén a vállára ütött és biztatta: – Üljön le, uram. – Az a
végrehajtóra pislantott, de az is intett neki, hogy lehet. Az
ügyvédsegéd sarkonfordult s miután igy együtt voltak, a végrehajtó
belevágta a pennáját a kalamárisba. – De még nem irt. Hátradült a széken
s mintha az emlékezetében keresgélne, félig lehunyta a szemeit.

– Az ám, mondta egyszerre. – Eddig a kilenczedik kerületben tetszett
lakni. Persze… Az ám, ismerem a nevit. Derék név. Jó mókákat tetszik
megereszteni. Egyszer a végrehajtókról is tetszett irni, no nem valami
hizelgően, pedig hát éppen olyan hányt-vetett nép vagyunk mi is, mint az
irók, van kivetni való minden bransban… Persze, hát az üzleti világ is
szép pénzt sirat az iró urakon. Nem mindenkin lehet megvenni… Néhol a
szegény ügyvédnek kell kielégíteni minket is, ugy-e Domitrovics bácsi…
Hát a régi jegyzék, csak éppen tán némi változás lesz…

– Valamicskét hivatalosabb ábrázattal nézett az iróra s keményen
kérdezte: – Eladni nem tetszett semmit az ingóból?

– Nem.

Egy kis szünet után ujra hátradült a széken s némi elismeréssel
biczczentett a fejével.

– Azért szép pálya. Meg kell adni. Mindenféle történeteket csak ugy
kigondolnak… Mondja, kérem, nem szokott igy megálmodni holmit…

– Én nem igen. Talán mások.

Az öreg hátra köhögött és diktált: – hétfiókos, keményfa iróasztal,
székkel…

Gáll István körülnézett a szék után s jóizüen elnevette magát. – Keresi
a szász a lovát s rajta ül – mondta. Tetszik ismerni? – Az iró
bólintott, hogy igen. – Erre serczegni kezdett az asztalon a penna s
Gáll ur ismételte: – székkel. Tovább. Könyvszekrény üveges ajtóval…
tóval. Másik szekrény, kétajtós, matt… matt. – Itt megállott utjában a
penna s derékban kettéharapva a szót, előregörnyedve vállainak sulya
alatt, hallgatva nézett föl a végrehajtó urra Domitrovics bácsi is.

– Mert hallottam, hogy igy a fantáziának, a mi hát mégis a fő, hogy ugy
mondjam, nélkülözhetetlen az iró urakra nézve – különös felgerjesztője
az éjszaka. Én hát persze nem tudom elég szépen kifejezni magamat…

Az iró mereven bámult kifelé az ablakon, de ahogy csend lett, gépiesen
ismételte magában a végrehajtó szavait s udvariasan leczáfolta: dehogy
nem. – Gáll ur kissé türelmetlenül fordult hátra a vén emberhez.

– Maga csak diktáljon. A miért mi társalgunk, nem kell elbámulni. –
Gépies munka ez, kérem. Oda se nézek és irom… No, divány, hát látja,
hogy divány is van… hogy – plüss takaróval. Hintaszék… Helyes…
Játékasztal… Igen. Tovább… Préselt bőrszékek, hány?

– Négy.

– Helyes. Mert ugy, a kik irodalmilag foglalkoznak, azoknak nyugalom
kéne. Jó álom, aztán nagyokat enni. Akkor vált az embernek az esze. A
kerti butor persze a háziuré?

Hátul morgott az öreg.

– Háromágu gázcsillár… – … lár… Ezt a nőmben tapasztalom, kérem. Ő is
foglalkozik irodalmilag, hanem persze csak ugy a hölgyvilág számára
szerkesztett lapokban. Nincs az a czicza, a ki szebben kinyalná a
lábast, mint a hogy ő kinyalja a beszélyeit. Ehhez nyugalom kell, hogy
az anyagiak ne bántsák az embert. Az urak – azt hiszem – egy kicsit
elnagyolják a dolgokat. Hogy ugy mondjam, elhandabandázzák… Mindig ki
kell találni valamit a beszélyeikben, a mi nincs beleirva. Már pedig egy
költséggel azt is bele lehetne irni. Egy kis félóra ide vagy oda, már
nem sokat határoz a munkában… Nyitott könyvszekrény. Helyes… – Ne tessék
rosz néven venni, hanem azért van az, hogy az embernek nem is igen van
kedve olvasni… Inkább a történelmi munkák felé fordul, vagy megmarad a
jó öreg könyveknél. Teszem fel… Hogy mondja?

– Papirkosár.

– Egye fene. Azzal nem bajlódunk. – Meg aztán a sok mindenféle
nyomoruság. Hát már most csak tessék elképzelni, hogy ugyan hát mit
lehet meríteni ebből. A szegény ember mind komiszul él. Veszekedős,
harapós, egyik mint a másik. Mégis csak szebb a beszély, vagy a
humoreszk is, ha finom népek jönnek, mennek, ágálnak benne. Már ugy van
ezzel az ember, hogy ha nem tartozhatik közéjük, hát legalább olvasgatni
szeret róluk. Az én nőm nem ir bárón alul s tessék elhinni, hogy érzik a
nyomtatáson, a hogy az ember olvassa, a sok mindenféle finom illatszer,
a mit a konteszek, meg a baroneszek használnak. – Minek fájduljon meg
nekem még a más baja miatt is a fejem. Hogy jött egy napszámos, aztán
azt mondta a pallérnak, hogy – álló lámpa? – megvan – hogy neki beteg a
felesége és hogy nincs mit szopni a gyereknek, mert az anyja melle üres
– és efféléket irnak. – Hát persze, azt már tetszik tudni, hogy ezzel
egyidejüleg mindenféle járandóságokat, meg honoráriumot, meg effélét is
lefoglalunk. Csak ugy, mint rendesen…

– Tudom.

– Na, hát ide tessék irni, ide, ahol az ujjam van. Jólesik, ha igy egy
kicsit kibeszélgeti magát az ember. Az kellene kérem az iró uraknak,
hogy őszinte kritikát halljanak. Nem azért, mintha értenék hozzá, hanem
hát kérem a nőm érti. Ő is azt mondja, hogy ma nem irnak rendesen.
Közönségessé tették a szép fogalmait. Igy mondja: hát én persze nem
értem ennyire. – Mi? Koszoruk? Mit akar a koszorukkal? Ki ad azért
valamit? – Összehajtogatta az irásokat s odaadta a vén embernek. Arra
indultak is.

Az iró bágyadtan nézett utánuk s beszólott a másik szobába.

– Jertek be, gyerekek.



EGY GYÁR TÖRTÉNETE.

Két ur beszélgetett egy tágas verandán, a miről majdnem egész Pestet
látni lehetett, meg Kőbányát is. Messze a felső vezetékkel járó villamos
kocsik rakétaszerü sistergését s nappal egy-egy finom kis füstpászmát
Rákoson tul, a hol már beépítetlen, szabad területre szabadulnak ki a
városi vonatok, meg Budát, a várat s a két város között a Dunát egymás
sorjában a sok hiddal. A veranda alatt lankás diszkert sok rózsával,
keskeny utakkal s apró bokrokkal, a mik közül az egyikbe éppen most
ugrott be egy gyerek. Zsupsz, éppen a közepébe. Ebből se lesz többé soha
ugynevezett diszcserje, a min piros a levél, zöld a virág. – Az asztalon
egy üveg bor volt és két pohár s a férfiak szivaroztak s
meghányták-vetették az élet egynémely apró kellemetlenségeit. A vendég
ur tanár volt, a házigazda pedig mérnök a kinek a kert alatt, a mellék
utczába nyiló kapuval kis egyemeletes gyára volt. Ha északi szél fujt,
éppen a veranda fölött hordta el a hosszu kémény füstjét. A gyárban
cséplőgépek készültek s egyéb gazdasági szerszám. Dolgozott benne
nyolczvan-száz munkás s derekas munkát végezhetnek, mert mig a másik
utczában a világraszóló nagy gyártelep munkásai felét elbocsátotta, a
kis gyáracskában uj mühelyt építettek valami ócska fáskamarák helyére. –
Lennről gyerekzsivaj hallszott s azzal a fiatal emberrel együtt, a ki az
elébb a bokorba ugrott, még három gyerek nyargalt el a veranda alatt egy
spárgába kapaszkodva. Részben kocsisok, részben lovak. Az apjuk
mosolyogva nézett utánuk a verandáról s fekete szőrrel sürün benőtt
arczán csendes mosolygás vonult el, hogy letelepedjék a szemeiben, a
melyekből kiragyogott az öröm, hogy: ime, milyen szépek a gyerekek.

– Meg kellene házasodni neked is öreg – mondta.

Az csendesen felelt.

– Nem lehet.

– Miért?

– Kicsi a fizetésem. Nem merem a nyakamba venni a felelősséget, a mi a
házasságal jár.

– Hát kezdj valamibe.

– Mibe?

– Amihez értesz. Csinálj egy iskolát, vagy akármit, a miről gondolod,
hogy tudsz hozzá. Próbáld meg, hogy a magad ura légy. Hogy a magad
képességeiből magad lásd a hasznod. Ne kapjál annyit a munkádért, a
mennyit adni kegyeskednek, hanem a mennyit az becsületesen megér. Én igy
csináltam. Egyszerre csak otthagytam becses kenyéradómat, a ki pedig jól
megfizetett s elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Többre becsültem a
képességeimet annál, mintsem hogy a munkáimat még inaskodással is
pótoljam akárkivel szemben. Hogy én, az okos ember, folytonos
készenlétben tartsam a kalapomat arra, hogy lekapjam egy kevésbé okos ur
előtt, a ki azonban nagyobb ur, mint én. Hát egyszerre csak
elhatároztam… Azaz, hogy legyünk egészen őszinték. Nem én határoztam el,
hanem rákényszerítettek a körülmények. Csináltam itt egy
gépjavító-mühelyt, aztán magunk is készítettünk masinát s most már kevés
emberrel cserélek ebben a nagy városban.

A tanár nagyott nézett a mérnökre.

– Hát nem te hagytad ott a vasutat?

– Nem. Azt csak ugy hazudtam akkor. Elcsaptak.

– Mi az ördög!

– Jól tették, hanem a dolognak elég érdekes a története. – A zsebéből
kihuzott egy nagyon közönséges, szürke kis órát s odamutatta a tanárnak.
– Ez az óra mindennek a megmondhatója. – A füléhez tartotta s
mosolygott. – Most talán éppen arról ketyeg. Hát igy volt…

Csinos szobalány jött ki bennről ezüst tálczával. Feketekávét hozott s
letette az asztal közepére. Aztán kiosztotta a két csészét, czukrot
adott az uraknak, konyakot kinált – s elment.

– Hát ugy volt – kezdte a mérnök – hogy néhányunkat leküldtek hidat
építeni. Mérnökök, segédmérnökök, rajzolók lehettünk vagy huszan, munkás
pedig öt-hatszáz. Ott már hegyek között halad a Duna s a medre olyan
szeszélyes, mint valami hegyi pataké. Némely helyen az öles ruddal értük
a fenekét, másfelé, pár lépésnyi távolságokban pedig harmincz-negyven
ölnyire sülyedt le benne az ólom. Itt-ott szeszélyesen sziklák állottak
ki belőle – alacsony vizállásnál. Ha nőtt a viz, recsegve szakadtak
össze egy-egy ilyen víz alá bukott alattomos kövön a tutajok s
éjszakánkint egy-egy csónak is, a min dohányt, pálinkát csempésztek át
tulról. Hallottuk, hogy ordít egyet-kettőt a szerb: Segítség! – aztán
csend. Az volt a föladatunk, hogy két hidláb számára keressünk helyet a
mederben. Egy sziklát, a mire ráépíthetünk s egy mély talajt, a mibe
biztos alapot verhetünk le. Fennről sürgettek, hogy mit
körülményeskedünk annyit. Azt is megmondták némely hivatalos irásban a
sorok között, hogy csak a napi-dijak miatt huzzuk-halasztjuk a munkát,
pedig hát szivesen otthagytuk volna már magunk is azt az istenverte
vidéket. Kocsin, jó lovakkal három órányira volt a legközelebbi város.
Mi künn laktunk a parton, sátrakban s rettenetes ételeket ettünk,
italokat ittunk és késő őszszel meg kora tavaszszal majd az ujjainkra
fagyott a czeruza, ahogy a rajztáblák fölé hajolva, dideregve
szerkesztettünk meg egy csomó roszabb és még roszabb tervet a
hidlábakhoz. Éppen csak a tél legszigorubb pár hónapjára huzódtunk be a
városba, hogy távolról próbáljuk meg megtalálni azt a megoldást, a mit a
folyam partján hiába kerestünk.

Azaz, hogy dehogy a partján. Benne. Egész nap vizen voltak a
kirendeltség kis vascsónakjai s mértük, jegyeztük, rajzoltuk a medret.
Künn pedig egy körülményes öreg ur tötyögött naponként két-három óra
hosszat. A mindnyájunk feje fölé kirendelt ur, a munka vezetője.
Méltóságos ur volt s halvány fogalma se arról, hogy voltaképpen mit is
csinálunk. Egy ember, a ki nagyképüségével tette magát tekintélyessé.
Hümmögött, monoklit vágott a szemébe, ha a rajzokat eléje terjesztették
s a fiatalabb fiuk állandóan azt cselekedték meg a tréfa kedvéért, hogy
a legképtelenebb matematikai terveket jegyezték föl a rajzpapir szélére.
Kaczagtak a háta mögött, de azért messze lekapták előtte a kalapot és
hajlongva, az alázatosságban egymást tul liczitálva tudakolták a becses
egészségét s minden mondatukban előfordult az, hogy: méltóságos ur,
méltóságos ur… – Én azt mondtam neki, ha éppen találkoznom kellett vele:
tanácsos ur, a mire ő nagyot bámult. S lassan megfordult és utánam
nézett még akkor is, a mikor már rég elmentem s lehullott mögöttem a
sátrunk ponyvaajtaja.

A mikor elkészültem a tervemmel, a mire határozottan rá volt rajzolva a
hid vonala, két olyan kollégának mutattam meg előbb, a kiket sokra
becsültem. Egy kicsit elgondolkodtak rajta s azután elismerték, hogy
jobban nem lehet megoldani a dolgot. Költséges, de ha becsületesen
megcsinálják a tervet, nem kell attól tartani, hogy az első tehervonat
alatt leszakad a hid. Nem is a hid, hanem a hid lába. A mérnökök vitték
el a tervet a méltóságos urhoz, a ki hosszasan bámult reá a monoklin
keresztül s aztán kegyesen bólintott – s harmadnapra telegrammbeli
utasításra megkezdtük a munkát. Az én terveim alapján és az én
vezetésemmel.

A nem igen széles, de annál szilajabb folyó medrében szabaddá kellett
tennünk egy vonalat. Nemcsak a hidlábak helyét, hanem az egész utat,
mert gondoskodni kellett arról is, hogy a viz sodra csekélyebb legyen a
mi vonalunkban. Ne mossa a köveinket, czementünket tulságosan gorombán.
Tehát meglehetős mélyen kiismertük és leegyengettük a talajt. Ez a
leegyengetés körülbelül azt jelentette, hogy az életem állandóan
veszedelemben forgott. A csónakom mögött másik csónak uszott a
dinamittal. Magamnak kellett vigyáznom arra a munkára, a hogy
besülyesztették a viz mélyébe a robbantó anyagot, aztán a hogy
elhelyezték benne a gyujtózsinórt s azonközben vigyázni arra is, hogy
hozzá ne verjem magam valami sziklához, a mi a kiismerhetetlen, kavargó,
iszapos vizben könnyen megeshetett. Másodperczekre volt kiszámítva
minden, az ut vissza, aztán a dinamógép munkája s mondhatom, hogy nem
vagyok ideges, hanem azért néha pokrócz-goromba voltam. – A kivitelben
már osztozkodni akart velem a méltóságos ur is. Állandóan ott
lábatlankodott s bekiabált nekem a folyó közepébe mindenféle bolond
utasításokat, a min jót mosolyogtak a háta mögött a fiatalok s azt is
megkisérlette néha, hogy keresztülhuzza a tenkintélyével valami
intézkedésemet. Ilyenkor azt mondtam neki: – tanácsos ur ehhez nem ért.
– Egyik vállába huzta be félig a fejét s onnan nézett ki rám, aztán
hallottam, hogy panaszolt: – Geller goromba. – Azt is mondta, hogy az ő
idejében is fejlett volt már a technika s a csirke rosszul teszi, ha
oktatni akarja a tyukot… Csodálatosképpen azonban ugy vettem észre, hogy
azért még se haragudott reám. Sőt mintha többre becsült volna, mint a
többit. Néha rajtakaptam azon, hogy rajtam pihen a szeme. Mintha
gyönyörködött volna bennem – s egyszer, a mikor a rettentő hideg elől a
városba vonultunk s egyéb szórakozás hiján szinházat pártoltunk, a
kocsiján vitt haza és világosan értésemre adta, hogy a munka, a mit
csináltam, olyan szép, hogy a mint befejezzük, főmérnök leszek. Erre ő
már mindent előkészített. – Régen vártam erre s jól esett, hogy nem
hiába. El is határoztam, hogy ezután kiméletesebben kezelem az öreget.
Nem a főmérnökségért, végre is az ugyse tőle függ, hanem mert tudok én
kevésbbé rideg is lenni, ha akarok. S csakugyan, a mikor ujra
kikerültünk a hidhoz, már azt mondtam neki, ha valami bolond utasítással
veszélyeztette az egész munkát: – tanácsos ur, aggodalmas nekem
ilyenformán a dolog. Talán jobb volna, ha igy meg ugy… Azt csináltam, a
mit jónak láttam, hanem a környezet előtt nem kellett annyira pirulnia
az öregnek, mint azelőtt.

S ezek után mégis egyszerre csak hirtelen elcsaptak. Tudniillik egy nagy
gyöngéje volt még az öregnek azonkivül, hogy gyöngén állott tudomány
dolgában. Az órája. A szerint kel föl a nap. A hogy ő mondani szokta
annak idején, előbb fölkiált a hegy mögül: – Tanácsos ur, jöhetek? – A
méltóságos ur arra előveszi a szarvasbőr tokból az órát, a zacskóval
megtörülgeti kissé, alul, fölül, belül is, aztán rápillant és
visszaszól: jöhet, vagy: még várjon három másodperczig. S arra aztán
vagy kibuvik rögtön a láthatára tányérának széle fölé a nap, vagy vár
még három másodperczig. Az én kollégáim alaposan kihasználták az öregnek
ezt a késői szerelmét az órája iránt. Futkostak hozzá a maguk óráival s
fontos sietséggel kérdezték: – hány óra, méltóságos ur? – Aztán
hozzáigazították a magukét az övéhez s mentek tovább tüntetve avval a
boldog öntudattal, hogy jó helyre fordultak fölvilágosításért. Az öregur
pedig büszke megelégedéssel tapasztalta, hogy az órája az egész
kirendeltség minden órája fölött uralkodik. Diktál a többinek, a mint ez
illik is, mert hát ilyen óra, de micsoda óra…

Egyszer, a mikor éppen csoportban diskuráltunk, egy kis technikus szalad
hozzánk. Kezében az órája s utat furva magának a sorokban s olyan
lihegve kérdi, minta ettől függne nemcsak a hidunk, hanem az egész
világnak a sora: – Méltóságos ur, hány óra? – Mosolyogtam, hogy hogy nem
ég ki a szeme ennek a fiatalembernek, de önkénytelenül magam is az órám
után nyultam és a mikor az öreg ur nagy körülményesen kihámozta az
óráját a tokból s megadta a feleletet, hogy: hét óra ötven – csendesen
rámondtam: – ötvenöt.

Szörnyü csend lett. A tanácsos rám bámult, aztán a monoklihoz emelte az
órát, hogy jobban megnézze. A hogy nézte, puffadt arcza kipirult s gőgös
határozottsággal tisztán csak a kis technikushoz beszélve, dunnyogva
ismételte:

– Ötven.

Nem hagyhattam annyiba.

– Ötvenöt.

Azt hittem, hogy veszekedni fogunk egy kicsit, mint két olyan ember, a
ki nagyot tart az órája pontosságára, hanem az öreg ur leejtette
szeméről az üveget s mindkét kezét belesülyesztve a nagykabátja zsebébe,
elsétált tőlünk. Vissza se nézett s harmadnapra egy ukázzal mást bizott
meg a munka vezetésével. Én néha kisétáltam a partra, megnézni, hogy mit
csinált az utódom. Ott ügyetlenkedett szegény. Nem is csoda. Én jártam
azt az utat odáig, nem ő. Egy hétre rá bizalmasan fölszólítottak
Pestről, hogy kérjem a nyugdijazásomat. A fegyelem és a fölebbvalóval
szemben illendő tisztesség ellen vétettem. Megtettem nekik.



A SZABÓT KI KELLETT DOBNI

Bertus István előbb csak egyszerü timármester volt Gabalyon, egy afféle
kis városban, a mi voltaképen csak egy széles utcza, a mi a közepe táján
bendőt ereszt s aztán ujra összelapul két sor házzá. Lassan-lassan
szedte meg magát s nem is a mesterségével, hanem bőrkereskedéssel. A
városkának van vasuti állomása, a miről aztán elviszi a gőzös az árut
Pestre, Bécsbe. Bertus szedte a bőrt olcsón, továbbadta drágábban s mire
ötvenesztendős tekintélyes polgár vált belőle, százezer forintja gyült
össze. Odahaza azonban nem volt egészen ur. Tudták, hogy csak timár, s a
hivatalnok meg efféle lenézte. Ez mód fölött bántotta s mivel hogy
ambicziózus ember volt, elhatározta, hogy otthagyja a kis várost. Feljön
Budapestre, a hol nem ismerik alacsony multját, a timárságot tudniillik.
Irt is itt egy ügyvédnek, hogy ha tudna valami ingatlant, a mibe érdemes
pénzt fektetni, hát ő hajlandó. Az ügyvéd hirtelen felelt. Épen tudott
egy igen alkalmas ingatlanról. Ő adja el tudniillik. Háromemeletes ház,
egyszerü emberek lakják. Csupa kis lakás és a legutóbbi házbérkimutatás
szerint hét százalékot jövedelmezne a belefektetett százezer forint.
Maradna még fenn ezen a summán felül némi bankteher, de a ház birja.
Mindent bir.

Bertus urnak tetszett a vásár igy az első pillantásra. Feljött
Budapestre, megnézte a házat, aztán azt a bizonyos kimutatást is, a mi
csakugyan arról bizonykodott, hogy szép nagy jövedelme lesz majd a pénze
után, a bankban is meggyőződött arról, hogy összesen huszonhét
esztendeig kell még fizetnie – s végül aláirta a már kész kontraktust,
kifizette a pénzt s a jómódu embernek azzal az elégedett mosolygásával
hagyta el az ügyvédi irodát, a mi a különösen sikerült üzletek után
dereng egy-egy jól táplált párnás, fényes arczon. Még rövid időre, mig
egy s mást rendbehoz, hazautazott. Aztán három hét mulva családostul,
minden uri berendezésével egyetemben behurczolkodott egy rangbeli
lakásba a Belvárosban. Attól kezdve csibukozni szokott délelőttönkint és
pedig az ablakban s kritikusan mustrálta végig a pesti népet, a mely ott
tolongott sürü tömegben erre-arra mozogva az ablakai alatt.

Közben, a mi kis pénze volt még, alaposan megcsappant. Sok kellett,
ide-oda, mindenfelé s rablóvilág járja nálunk. – Mi mindent elkérnek
csak egy kis kanapéért is, a min két ember is alig fér el. Hát a mint
csibukozott Bertus ur, arra gondolt, hogy éppen ideje, hogy jön a
fertály. Lássuk, hogy mit hoz a ház. A mibe szintén bele kellett tenni
mindenféle reparáczióban pár ezrest az árán kivül is. Hát csak adogassa
vissza. Adogassa, adogassa… Ez tetszett Bertus urnak. A ház, a hogy
adogatja csendesen a pénzt. Minden évben négyszer megfejik, mint a
tehenet. A házmester leül a háromlábu székre és feji… Finom szép bankók
gyülnek a sajtárba.

S jött is a házmester. Az előszobában letette a kalapját, kopogtatott,
az asszonynak az mondta: – Kezit csókolom, nagysága, – az urnak is
komoly illendőséggel s rögtön előszedte a zsebéből a paksamétát a sok
irással. Bertus ur letelepedett az ebédlő asztal mellé s várta, hogy
most már adogat a ház.

– A házmester kezdte:

– Hát nagyságos ur, kérem, a szabó fizetett…

– A szabó. No és…

– Az fizetett. Az mindig fizet. Itt a negyven forint…

Letett az asztalra két tizest meg négy ötöst s a tárczáját ezzel már
vissza is dugta a zsebébe. Bertus ur csak nézte, hogy mit csinál, s a
kezében levő czeruzával, a mit közben folyton nyálazott, hogy jobban
fogjon a számadásban – a pénzt böködte. – A szabó, a szabó…

– Hát a többi? – kérdezte egyszerre a bugyelláris után bámulva.

– Többi nem.

– Mit: nem?

– Nem fizetett.

– Miért?

– Nincs nekik.

– Mi közöm hozzá!

– Nincs. Én ugy ismerem ezt a házat, nagyságos ur, mint a zsebemet,
nincs nekik. Az előtte való nagyságos ur is azért adta el, mert nem
folyt be a bér. De tessék elhinni, hogy veszteséggel adta.

– Mi? Mi?

– Nem folyik be a bér.

– De hiszen, lenyuzom én a bőrüket. Van törvény.

– Nem ér az semmit. Nincs azokon mit megvenni. Az a kis butor alig ér
egy pár krajczárt. Legfönnebb otthagyják s tovább mennek. Aztán
kereskedjék rajtuk a nagyságos ur. Az ilyen népet meg se lehet találni,
ma itt, holnap ott, a hol munka akad. Hanem a szabó fizet…

Bertus ur belesápadt ebbe a beszédbe. Egy pillantással a mennyezetre
bámult s mintha valami repülő holmit kisért volna figyelemmel, tovább
nézett, föl, messze… A pénze után. Aztán rábámult a házmesterre s
elfulladó, gyönge hangon nyögte ki:

– Hát akkor miért adták el nekem ezt a házat?

– Eladó volt.

– Miért vettem meg?

A házmester vigyorgott egyet s vállat vont.

– Azt már nem tudom.

Bertus ur arra gondolt, hogy a másik szobában van az asszony s ha az
meghall valamit, még nagyobb a veszedelem. Belebetegszik szegény. Hát
csak magában töprengett, belemeredve a házmester arczába.

– Mit csináljak? Mit csináljak?

A házmester megsajnálta és segítségére jött a tanácscsal.

– Tessék eladni.

A Bertus ur szemeiben megcsillant az öröm.

– Csakugyan. – De aztán hirtelen elszomorodott. – De ki veszi meg?

– Ahogy a nagyságos ur megvette.

– Igaz, igaz. – Egyszerre azonban dühbe borult.

– Hanem azt a piszok népet még ma dobja ki. Egyet se türök meg, persze a
szabó kivétel… Fizet.

Az ember ott vele szemben vakarni kezdte a fejét s nagyon aggodalmas
képet vágott.

– Az nem lehet, kérem.

– Miért? A házamban csak én vagyok az ur.

– Igen, de üres házat nem vesz meg senki. A nagyságos ur se vette volna
meg, ha nincs benne lakó.

– Nem, nem, csakugyan…

– S ha meg tetszik engedni, hát éppen a szabó a baj. Az kérem a multkor
is kiabált az udvaron, hogy: – Mi, az egész házban én vagyok az egyetlen
tisztességes lakó s nekem nem lehet kitenni a folyosóra a vasalót? Hogy
megsüti a lábát rajta valami gyerek? Hát süsse. Arra való ez a sok
csirkefogó, a ki beköltözik a házba s nem fizet. Pazariták vagy ilyest
mondott a lakókra, mert nem lehet tagadni, hogy müvelt ember, ámbár
henczeg. Egy táblát is tett a kapu fölé, ujat, a min az van, hogy:
tailleur. A lakóknak persze nem tetszik az efféle modor, mert ha
valakinek nincs pénze, azért lehet még önérzete, van is nekik s a
feleségemnek a multkor is azt mondta a kerékhajtó, a ki a földszinten
hátul lakik, hogyha ülni is kell érte, hát azt se bánja, ő megveri a
szabót. Tessék elhinni, hogy nagy gond rendet tartani e között a népség
között s ha valami csunya kellemetlenségünk lesz, annak a szabó az oka.
Mert hogy ő fizet, hát azt hiszi, hogy ezzel már a többi lakót
lebecsülheti, holott hát azok is tisztességes emberek, csakhogy
nincsenek ugy ellátva a fizetésre, mint ő.

– Hát mit csináljak? Csak nem dobhatom ki a házból az egyetlen lakót, a
ki fizet.

– Nem, nem, ámbár… A ház eladó, nagyságos ur, az a fő, hogy ne legyen
benne üres lakás. Már pedig nem tudom, hogy ezek a népek meddig türnek.
Van olyan, a ki máris azt mondja, hogy vagy ő vagy a szabó… Aztán
járhatunk utána, a mig lakót kapunk.

– Ne mondjon bolondot.

– Nem én, hanem körül mind igy tartják fenn a házakat. Adják, veszik, de
a lakó marad. Ez a szabó pedig nekünk kész veszedelem, kérem…

– De fizet.

– Fizet, de annak a rongyos százhatvan forintnak nem sok hasznát látjuk.
Menjen, kérem, engedelemmel legyen mondva – menjen a fenébe. Ne rontsa a
házban a békességet.

– Hát felmondjunk neki?

– Fel bizony, kérem.

Bertus ur még egy kicsit csóválta a fejét. Kavargott az agyában valami,
hogy micsoda buta dolog az a mi itt végbe megy, hanem végre is belátta,
hogy a szabó nem arravaló ember, hogy a ház tisztes lakói között helyet
foglaljon. Felállott és dühösen csapott rá a negyven forintra.

– Hát dobja ki!

A házmester bólintott, hogy: rendben van, s indult is kifelé. Mielőtt
azonban elment volna, pár lépéssel beérte Bertus ur s bizalmasan sugva
szólott neki, nehogy meghallja benn az asszony.

– Az uj lakónál azonban okosabb legyen. Nem a pénzre kell néznünk, hanem
inkább valami csendes, derék emberről gondoskodjék. Olyat, a ki a
többinek semmit se vethet a szemére.



A FIÁKERES UR

A visszleszámitolási vagy visszkiszámitolási vagy a jó Isten tudja, hogy
micsoda banknál bajok voltak a mult esztendő végén. A mérleg sehogyse
akart szép gömbölydedre sikerülni, hogy tudniillik alul jobbról is,
balról is egy és ugyanazon summa kerüljön ki. Maxfeld igazgató ur a
könyvvezetés osztályába hurczolkodott be s az asztalok között futkározva
lármázott: – nem klappol, nem klappol! – s idegessé tett a sok egymásba
nyiló szobában mindenkit, a ki nagy könyvek fölé hajolva millió
numerusból igyekezett kikeresni a hibát. Akkor történt meg az a
nevezetes eset, hogy három nap és három éjszakán át egyvégtében senki se
ment haza a könyvvezetés osztályából. A diványokon aludtak egy-egy órát
s az iróasztalok szélén piszkos vendéglői tányérok mutatták, hogy ott is
kosztoltak a hivatalnok urak. Egyszer-egyszer meg tisztán ötletszerüen
kocsiba vágta magát az igazgató ur és sorra járta a bank
fióklokalitásait. A hibát kereste – és az egyikben csakugyan talált is
egy rémületesen halvány fiatal embert. Négyszögletü farámába foglalt
márványlap mögött éppen egy csomó százas bankóval a kezében, a mi
iszonyuan remegni kezdett, a mikor a direktort meglátta. – Aztán
egyszerre lesütötte a szemeit s valami egészen különös, nem is emberi
hangon olvasni kezdte a pénzt le a márványlapra: – egyszáz, kettőszáz…
Ezzel az eredménynyel rohant vissza a központba az igazgató s a fiatal
emberről meg is feledkezett, éppen csak a bajjal törődve nagyot
rikkantott az ajtóban: – megvan! Aztán a mit nem találtak meg három nap
alatt, arra rávezetett egy kis félórai munka. Az a fiatal ember a fiók
pénztára mögött lopott egy csomó pénzt. Furfangosan, nagy
zseniálitással, minden tekintetben kifogástalanul – s a család
megtérítette a kárt. A mérleg munkáját azonban ujra kellett kezdeni s be
is fejezni hamar. Ujra két napig kiabáltak egyik asztaltól a másikhoz
nagy numerusokat, meg kicsiket – s aztán rendbejöttek. – Az egyik
hivatalnok, bizonyos Adorján Samu nevezetü, azonban belebetegedett a
munkába. A munka ötödik napján már nagyon zavaros volt a nézése s
minduntalan átszólt a másiknak, a ki rémítő számoszlopot pergetett le
neki: – várj, várj!… Láza volt s mire végzett, kiesett kezéből a penna.

Nyolc hétig feküdt. Előbb önkivületben s olyan nyomorult állapotban,
hogy az orvosok mindig a másnappal biztatták az anyját, hogy: akkor majd
bizonyosat lehet mondani. Különben minden az Isten kezében van. A ki
apró kis bogárkákra is gondot visel, annak bizonyára kiterjed a figyelme
egy ilyen jeles bankhivatalnokra is. Ebben biztak is valamennyire s
azalatt a betegnek kihullott a haja, meggyérült az amugy se igen dus
bajsza s rettenetesen levánnyadt az arcza. Tisztára a csontra lapult a
bőre s kidülleszkedő orczái fölött kidülledtek a fejéből nagy vizes
szemei. Szomoru szemek, csak bámult velük, mint a bamba, mert az agya
lassan dolgozta föl a képeket, a miket a szemek tükre fölfogott. Járni
még nem tudott. Egyszer megpróbálta s összeesett az ágy előtt, a
szőnyegen. Aztán szörnyen lassan épült, sok tejjel, hussal, borocskával
s végre a napokban vastag botra támaszkodva s másik kezével keményen
belekapaszkodva a karfába, lebátorkodott a lépcsőn. Ugy nyomta a szoba,
hogy már nem birta el maga fölött a mennyezetet, meg a még ráépített
emeleteket. Hörgött benne.

Lenn azonban már pár lépés után tántorogva esett neki a falnak. Éppen
egy kocsi ment arra. Intett neki, hogy álljon a gyalogjáró mellé s
fölkapaszkodott rá. Az ülésen aztán kényelmesen elnyujtózkodott s
bágyadt mosolylyal, nagy gyönyörüségben azt mondta a kocsisnak, hogy
arra menjen, a merre éppen akar. A lovak megindultak, a gyors menés
friss szelet hajtott az arczába. Egy kicsit kitátotta a száját is, hogy
többet nyelhessen belőle s pihent. – Egy pillanatra fölrezzent azonban s
boszuság ült az arczára. Arra gondolt, hogy ez a kocsizás töméntelen
pénzbe fog kerülni. Lenézett a sárhányó alá a kerékre. Gummi… Ej ha, ezt
urasan csináljuk – mondta magában, de aztán vállat vont. Egyszer csak
megengedheti magának és különben is, ha majd be megy a bankba, kap a
betegségért majd valamit. Van erre valami orvosság-alap vagy micsoda s
abból kijár a segítség annak, a ki rászorult. De mennyire rászorult!…

Ebben a pillanatban tetszett neki a szegénysége. Ez segíti pénzhez – s
hirtelen lekapta a kalapját egy tekintélyes ur előtt, a ki a gyalogjárón
vele szembejött. Borostyánkőszipkából füstölt s csak ugy félrenézett a
kocsin és bólintott. Ez az ur igazgató a banknál. Sulya van a szavának.
Jó volt nem szalasztani el. Ha véletlenül nem köszön, abból baj lehetett
volna. A kocsi kifordult a ligetbe. Mindjárt az ut elején fehérruhás
gyerekekkel találkoztak, a kik után fonálra kötött piros meg kék
léggömbök usztak a levegőben. Az egyik ló megijedt és félreugrott. A
beteggel egy hirtelent kanyarodott a kocsi, aztán zökkent, a mint a
kocsis nagyot rántott a gyeplőn. – Hé, hé, ki ne boríts, – motyogta
mosolyogva Adorján Samu. Előbb fel kell venni a pénzecskét – s azon
gondolkozott, hogy mit is csináljon majd a pénzzel. Egy kicsit nem
ártana elutazni Délre, de hát még is okosabb, ha pár ruhát csináltat – s
majd kiesett a kocsiból, akkorát görbült, mig lekapta a kalapját.
Magának a vezérigazgatónak a felesége jött szembe a gyep szélén a
nevelőkisasszonynyal meg a gyermekekkel. Az első pillanatra nem ismerte
meg, hanem aztán a mikor a kocsi már tovább ment s kanyarodott egyet,
hogy ujra látni lehetett azt, a ki benne ül, a lornyonnal nézte meg. A
fiu hálás volt érte. – Hallotta, hogy beteg voltam – gondolta magában –
s meleggel öntötte el a részvét. Végre is még sincs annyira elhagyatva
az ember, mint ahogy hiszi.

Mintha egy kicsit lerészegedett volna azonban, a friss levegőben ujra
szédült. Megnézte az óráját s komikus grimászt vágott. – Ej ha! – Az idő
tudniillik tüneményesen gyorsan mult. Már másfél órát kocsizott.
Rászólott tehát a kocsisra, hogy forduljon vissza. Mikor kiértek az
utczára, majd elütöttek egy fiatalembert, a ki átment az uton. A kocsis
morgott valamit, a fiatalember visszaugrott a lovak elől s Adorján
rákiáltott a kocsiból:

– Maga az, Sommer! Megálljunk. Hova megy!

– A Belváros felé.

– Jöjjön elviszem.

A fiatalember az ő bankjában volt tisztviselő. Voltaképpen nem igen
szerette, de most jól esett neki, hogy látta. Valaki a többiek közül,
akárki, de mégis abból a fajtából való, a minek a tömegében ő is otthon
van. Kezeltek s Adorján hátradőlve az ülésen, derüs nyugalommal gondolt
arra, hogy most már nemsokára ő is bemegy a bankba. S felveszi a pénzt
is – s ezenközben letette Sommert. Mosolyogva köszönt neki s most már
csakugyan hazahajtatott.

Két hét telt körülbelül abba, mig ujra elmehetett a bankba. Akkorra már
magához tért egy kicsit. Az arcza teltebb lett s a járása biztosabb.
Éppen csak a haja, szegény haja, annak elpusztult a nagyobbik fele s a
keze szörnyen uri formáju lett. Fehér és száraz. Akkorra már készen
vitte be az irást is, a miben a pénzt kérte s egy kicsit még lustálkodva
várta, hogy vajjon mennyit szavaznak meg. Ha keveset ugy is lesz vagy
kétszáz forint.

Benn az igazgató elő is terjesztette a dolgot. Későn, a mikor az urak
már indultak.

– Hát igen – azt mondta – van itt még valami. Adorján Samu
a könyvvezetési osztályból segély irányában fordult az
orvosság-pénztárhoz. Tessék határozni. A magam részéről nem igen
ajánlhatom. A feleségem a multkoriban is fiákeren látta az illetőt és
pedig a ligetben. Hát ha arra telik neki, akkor telik a gyógyulásra is.

– Roppant korhelyformán néz ki az az ember – mondta az ügyész, a ki a
könyvvezetési osztályon ment be az igazgatóság termébe.

– Az nem sokat bizonyít. Beteg volt.

– Magam is kétlovas kocsin láttam multkoriba – mondta a tekintélyes
igazgató, a kinek most is a szájában volt a vastag borostyánszipka,
végében a kis szivarral. – Én nem igen engedem meg magamnak…

– A Sommer szintén meséli odalenn, hogy gumiráfos hintón röpítette
egyszer haza. Az efféle ujságolást szeretik némelyek, bár esetleg
csakugyan nem vezette rosz szándék…

– Mindegy. Ha jut kocsira, jusson orvosságra is.

– Hol lesz este? – kérdezte a tekintélyes ur visszafordulva, de már a
kilincsen volt a keze.

A kérdés az igazgatónak szólott. Az azonban csak fölvonta a vállát. Nem
tudja.

Egy másik ur, a ki még az asztal mellett ült, ugyancsak az igazgatónak
szólott.

– Pénzt nem kezel?

– Ki?

– Az a fiákeres.

– Nem, ahhoz nem juthat. – S az ajtó felé fordulva felelt a másiknak is.
– Talán a vendéglőben, ha az asszony is akarja. Majd hirt adok.

A tekintélyes ur dünnyögött:

– Jó.



HOGY A GYEREKEKNEK EGY KIS MULATSÁGUK LEGYEN

Valami játékot kellene kitalálni ezeknek a gyerekeknek – mondta az
asszony. – Szörnyen unják magukat. – A gyerekek összemosolyogtak s egy
vakkantás is hallszott, mintha egy játékos kis kutya kurta rikkantása
lett volna. Ez a hang egy háromesztendős pisze kis lánykából tört ki.
Még egy ennél kisebb leány is totyogott a szobában. Az összepacskolta a
kezeit és azt mondta: – áték, áték… A kisebbik, a pisze leánynál azonban
két esztendővel nagyobb fiu odaadó naivitással az apjára rontott és
kunyorált: – papuskám, csinálj valamit. Csiiinálj… A nagyobbik fiu
hosszu szempillái, mint valami szőke selyemeresz alul kifigyelve, komoly
nyugalommal várta, hogy mi lesz. – Ugyan csinálj már nekik valamit, –
nógatta a férfit az asszony, mire az megmozdult.

A mi Urunk Jézus Krisztus lépéseit nem figyelték nagyobb áhítattal a
tanítványai, mint ezt a fiatal embert a gyerekek. Ehhez mérten
körülményes is volt aztán. Minden rekvizitumot külön vitt be a szobába
és különféle ajtókon át. Egyszer a konyhából jött, aztán a
fürdőszobából, aztán a hálóból. Behozta a szappantálat, aztán vizet,
aztán szappant, aztán künnről, a hátsó udvarból sok keresés után
alkalmatos szalmaszálakat. Pár szappanforgácsot föloldott a vizben a kis
tálban, a szalmaszálak egyik végét szerte kigörbítette, hogy olyanok
lettek, mint a vizemelő tornyok tetején a kerék. A várakozás körül – a
mint mondani szokás – a tetőpontra hágott. A nagyobbik kislány
ráripakodott a kisebbik bátyjára: – ne lökj! – Az egészen kicsi most már
türelmetlenül követelődzött: – áték, áték – s a kisebbik fiu nagy
dióbarna szemeit mérhetetlen bizalommal az apjára függesztve bámult. A
nagy fiu már sejtette, hogy mi lesz s mosolygott.

A férfi végre mindennel rendbejött és kijelentette, hogy
szappanosgömböket fog fujni. Meg is kezdte. Belemártotta a szürkés,
nyulós vizbe a szalmaszálat s belefujt. Mire egy csöpp szappanos viz
hullott a nadrágjára. Ez felboszantotta kissé. Nem nagyon, hanem
összehuzta a szemöldökeit s most már türelmetlenül fujt.

– Ugyan várj, – mondta az asszony.

– Hagyj békében, – s ujra fujt. Aztán várt egy darabig s végre csakugyan
finom, csillogó üveggömb gömbölyödött ki a szalmaszálból. Mind nagyobb
lett, hanem egy kis kellemetlenség esett vele. A legkisebb gyermek
tudniillik nagy rikoltással rárohant és belemarkolt. A férfi erre dühbe
jött s kiabált: – Mari! Mari!

Bejött egy kis félszeg falusi lány.

– Vigye innen ezt a haramiát! Ettől a majomtól semmit se lehet csinálni.
– A kisasszony ordított, de a nyers erő diadalmaskodott. A leány, miután
pár rugást kapott a hasába, kiczepelte. A férfi tovább fujt s egy-egy
sikerült alkotásnál rákiabált az asszonyra: – Nagyszerü, nézd! Felséges!
– S keményen mordult a gyerekekre: – Ne tolakodjatok. – Azok
megilletődve vonultak hátrább és sóvár pillantással kisérték utjában a
szalmaszálat a tálig meg vissza s majd kidült a szemük, ugy bámulták
illendő távolságból a gömböcskéket, amelyeket egy könnyed libbentéssel a
levegőbe dobott föl az apjuk. Csak akkor estek neki mindnyájan, a hogy
lefelé szállott s szertepattant a kezükön. Ezt már nem bánta a férfi,
akkor ő már uj gömböt fujt; azzal volt elfoglalva s mivelhogy a száját
nem használhatta egyébre, hát csak a kezével intett mérgesen, ha
valamelyik gyerek a közelébe tévedt.

Az apparátust azonban kissé tökéletlennek találta. Nagyon sokáig kellett
fujni s a gömb végül mégis csak akkorácska lett, mint egy kisebbfajta
alma. Tollért kiabált ki s azt is mondta, hogy mozogjanak, nem várhat
estig. Egyéb dolga is van. – Az egyik lány fölment a padlásra, a másik
pedig arra emlékezett, hogy a házmesterné mintha ludat vett volna a mult
héten. Hát elmentek mind a ketten s ezt a perczet a legkisebb gyermek
arra használta föl, hogy bebátorkodjék a játék szinhelyére. De csak az
ajtóig indult el, mert akkor már rákiáltott az apja: – Indulj, te
betörő. – A betörő erre megfordult és lábainál fogva maga után hurczolva
egy majdnem akkora babát, amekkora ő maga – visszatipegett a másik
szobába. A nagy fiu a bennlévő tömeget tartotta rendben. Visszalökdöste
őket, ha előre léptek s magyarázott azonközben: – De édeskéim, a papa
akkor nem tud fujni, ha a keze alatt vagytok.

Az öcscse fölvetette fejét, mint valami makranczos kis csikó – és
kijelentette, hogy ő is fujni akar.

A kisleány behuzta a vállai közé a fejét s szintén ráhatározta magát
arra, hogy nyilatkozzék.

– Én is fujok.

Az apjuk csak rájuk nézett s mivelhogy egy sikerült kékes, felül
narancssárgás gömb függött a szalmaszál végén, röviden fejezte ki magát.

– Maradjatok.

A fiu konokul erősködött.

– De én fujok.

A kis pisze se hagyta magát.

– Én is.

Az asszony is beleszólott:

– Ugyan hagyd őket. Legyen örömük.

– Nézzék.

Behozták a tollat a házmesternétől. A férfi megnézte, levágta a végét,
belefujt s azt mondta: – Ez már beszéd. – Egy kis idő beletelt abba, mig
alkalmassá tette a munkára. Azalatt csak bámultak a gyerekek, hanem
aztán, a mikor az első gömb kirepült a levegőbe, egyszerre rárohantak az
apjukra. Most már a nagy fia is. – Papa, én is. – Az apjuk a szappanos
vizben mártogatta meg a tollcsatorna végét s szomoru szemrehányással
szólott nekik: – Hát látjátok igy van ez. A papuskának egyéb dolga is
lenne. Te nagy kamasz, legalább te megérthetnéd, hogy a papuska nem
abból él, hogy itt nektek szappant fujjon. Hanem hát a papuska jó,
csinál nektek játékot s aztán megrohanjátok, mint valami betyárok. Hát
aztán legyen kedve az embernek…

A fiu komolyan elhuzódott. Sokkal kedvetlenebbül a másik, de nem mozdult
helyéről a kis leány s nem igen hangosan, de határozottan jelentette ki:
– Én fujok.

– Fujsz? – kérdezte az apja, de most már nagyon mérgesen. – Hát nem
érted a szép szót, hát tudok én másképp is beszélni. Mars innen!
Takarodj a sarokba!

A kis leány huzódva indult el. Visszapislogott, hogy talán még
visszahivják – s csak a másik szobába kezdett el sírni. De nagyon. A
férfinak egy kicsit kiabálni kellett, hogy megértse az asszony. – Azért
mégis hálátlanok ám ezek a gyerekek – mondta. – Az ember csinál nekik
játékot és ez a köszönet.

– Fujj bele füstöt.

– Persze.

A férfi óriásra fujt fel egy golyót s aztán a czigarettájából egy kis
füstöt bocsátott bele. A füst kavargott a vékony, gömbölyü, tökéletesen
átlátszó falak között s mivelhogy az ablakon át bekukkantott a nap,
gyönyörü lett a lomhán libegő, könnyü, ezer szinben pompázó karika. Az
asszony is gyönyörködött benne s fölugrott.

– Adj egy kis füstöt nekem is.

Szivott a czigarettából, aztán meg ő fujt föl egy labdát. Ebbe már több
jutott a füstből. Ebben a hamvas, vadgalambpehely szine dominált és mig
nézték, hogy hogyan ereszkedik le, meg se hallották a kisebbik fiut, a
ki konokul ismételte: – Én is fujok.

A nagyobbik fiu is beleszólott. Szépen kérve, nagy vágyakozással.

– Én is papa, füsttel.

– Hát még mi nem?

– Papuskám…

A férfi lecsapta az asztalra a czigarettát s idegesen kezdett el
lármázni.

– Hát te már okos vagy, hát nézzed. Hát nem szép ez? Mondd.
Gyönyörködjél benne. Lásd apuska itthon maradt, hogy játékot csináljon
nektek s ti folyton zaklatjátok…

A gyermek szeme megtelt könynyel, a mi nehézkesen, lassan, tempósan
végigfolyni indult az arczán s félszemmel fölpillantva az apjára,
könyörögve, valami nagyon is szivhezszóló keserves vágyakozással
szólott:

– Papuskám, még füsttel sohase csináltam.

Ahogy látta, hogy az apja rá se hallgat, keserves, feltartóztathatatlan
zokogás tört ki belőle. Azzal elment a diványra és fuldokolva, görcsös
lihegésben sírt. – A kicsi, az öcscse meg ismételte, aztán meg ujra
mondta: – Én fujok.

A férfi most már az asszonyra volt dühös.

– Minek lovalsz bele engem ilyesmibe? Hát látod, az ember mindent
megtesz értük, aztán ez a köszönet.



A SZEMTELEN EMBER

Szemtelen ember elvégre sok van a világon és szörnyen hosszu
utánjárással lehetne kideríteni, azt, hogy micsodák is voltaképpen a
szemtelen emberek. Miért azok, holott van két szemük, a mit nemcsak,
hogy el nem tüntethetnek az arczukból, hanem be se hunynak, a mikor
szemtelenek. Holott hát valahogy mégis igazán szemnélküliekké kellene
hogy váljanak, a mikor például olyan aljasságokat követnek el, mint az
én emberem, a kit nem én nevezek szemtelennek, hanem az erre sokkal
hivatottabb felsőség. Maga a hivatali főnökség – kérem alássan, – a mely
mégis hát tudja, hogy kiben mi lakik s ha az itél, hát csak tessék
nyugodalmasan belehelyezkedni az ő álláspontjába. Végre is, a kik
vállalatok élén állanak, tudják, hogy kiben mi lakik. Hát tessék
elkészülni arra, hogy ezekben a sorokban igen hitvány emberről lészen
szó.

A közgyülés közeledtével egy kisebbfajta bankban az egyik igazgató ur
behivatta magához Klein urat, Klein Sándor urat, a ki egyébképpen kissé
alárendelt helyzetben volt az intézetben. Hivatalnok volt. Valami olyan,
a kinek nem is igen van egyéb czime, mint hogy hozzátartozik a
testülethez. Zsidó is azonban, tehát mindenesetre egy kis hálával
tartozik, a szintiszta keresztény igazgatóságnak azért, hogy álláshoz
jutott az intézetben. Tehát behivatta egyik igazgató ur s amikor
megállott az ajtóban, rákiáltott. Csak ugy kedélyesen persze.

– Üljön le Sándorkám! Ne vigye el az álmomat, a teremtésit magának.

Sándorka leült. Sándorka ugy körülbelül ötvenesztendős ember. Nem igen
kifejezésteli arczczal. Nyugodt, csendes, nagy feje van, szép okos
szemei s valami öntudatos becsületes komolysága. Az igazgató ur a
fiacskája lehetne. Talán huszonöt-huszonhatesztendős ember, a kit az
apósa tett be ide. Egy főrészvényes és egyébképpen is igen nagy hatalmu
ur, a ki szörnyü sok tiszteletbeli állást visel és ugy megy végig az
utczán, hogy ő csak bólint egyet-egyet, a sok mindenféle ember pedig
nagy kalapemelintéssel köszön neki. Tehát az igazgató ur behivatta Klein
Sándort s beszélni kezdett hozzá ilyeténképpen:

– Nézze, édes Sándorka, a közgyülés elé nekem jelentést kell
beterjesztenem az elmult üzletévről. Maga ismer engem, tudja, hogy én
inkább a nagyobb konczepcziók embere vagyok. Utálom az effélét. Hogy én
leüljek az asztal elé s három napig rágjam a pennát, hogy ennyit
nyertünk, ennyit vesztettünk és mindezt részletezzem, bizonyítgassam meg
efféle, hát ez nekem igen kellemetlen. Hát nézze édes Klein ur, legyen
szives, csinálja meg nekem ezt a jelentést, de szép, olvasható irással,
hogy ne akadjak fenn rajta s aztán én, kérem, egyáltalában nem leszek
hálátlan. Ön meg fog ismerni engem, nemcsak ugy, mint hivatalfőnökét,
hanem, mint gentlemant is. Én – kérem – tüzbe megyek a hivatalnokaimért
és ezért a munkáért se sajnálok harmincz forintot. Mondjuk, hogy
harmincz forintot. Jó? Elvégre ez önnek nagyon jól jön. Nem? Egy kis
mellékes pénzecske. Értem én azt, hogy elcsuszik. No Sándorka, nem?

– Dehogy nem. A mi pénz, az mind jó. Bár több lenne.

– Arra is rátérünk. Ne féljen semmit. A mig én itt vagyok a vállalat
élén, addig az ilyen kiváló erők csak feküdjenek bele az ágyba s várják
a szerencséjüket. Én vagyok a szerencse. Ne féljen semmit… Egészen
melléje ment s kedélyesen a czombjára csapott. – Sándorka, hát csak nem
hiszi, hogy én elhagyom magát?… Hát megcsinálja?

– Meg.

– De mikorra, öregem, mert ezzel nem lehet ám babrálni?

– Holnapra behozom.

– Reggel?

– Reggel.

A kis igazgató nagyott nézett s megilletődve csóválta a fejét.

– Hát ez igazán szép. Hát éjjel fogja csinálni?

– Éjjel.

– És a szeme? Nem árt a szemének az ilyen éjjeli munka?

Klein ur belecsapott a levegőbe a kezével. Egy kicsit türelmetlenül s
valami kis megvetéssel is azzal az emberrel szemben, a ki belehajszolja
a munkába s aztán buta jóakarattal azt kérdi, hogy nem fájdul-e meg az
szeme.

– Az én szemem… Addig kitart, amig élek.

Félénk, csendes kopogás hallszott az ajtón. Klein ur csak odanézett s az
igazgató ur kiáltotta: szabad. – Egy szolga jött be, idevaló szolga s
azt mondta, hogy Bogyó igazgató ur, a másik igazgató kéreti Klein urat,
hogy mielőtt elmegy, okvetlenül sziveskedjék beszólani hozzá. Sürgős
mondanivalója van. – Itt már nem volt semmi dolga, tehát átment a másik
igazgató urhoz. A kis igazgatócska, ez itt, az ajtóig kisérte s
szorongatta a kezeit és mivelhogy a szolga is velük ment, sugdosva
beszélt:

– De köztünk marad. Igen?

– Persze.

– A javításról pedig beszélünk. Mert hát tisztára disznóság, hogy
magának már három év óta nem javítottak. Magának, a ki az egész üzletnek
a lelke. Hát csak beszélje meg Bogyóval, a mit ő beszélni akar, a fene
tudja azonban, hogy miért veszi el önt éppen most a munkától, a mire
elvégre az üzletnek is igen nagy szüksége van… Azonban hát beszéljenek s
aztán én majd átmegyek Bogyóhoz s megtárgyaljuk azt a fizetésügyet. Ne
féljen semmit. Én lojális ember vagyok a hivatalnokaimmal szemben.

Arra Klein ur már belépett a másik igazgatóhoz, a folyosó tulsó végén,
Bogyó urhoz. Bogyó ur vén legény, savanyu ember, kellemetlenkedő. Egy
kicsit gyomorbajosforma ember, a ki azonban ebben a pillanatban
végtelenül előzékenyen ugrott föl a székről, a mikor benyitott Klein ur.

– Maga az Kleinkám? No hát nagyszerü. Azt hittem, hogy már el is ment,
de hát persze, az igazi hivatalnok nem napszámos. Nem ugrik föl, a mikor
üti az óra a kettőt. Nagyszerü ember maga, Klein ur. Minden társaságnak
kivánok egy ilyet, már a melyiknek azt kivánom, hogy éljen. A melyik
meg-megfekszi a gyomrom, hát annak nem kell Klein. Hogy a fenébe ne! A
mi Kleinunk. – Hát öregem, tudja-e, hogy miről van szó?

Klein ur csendes nyugalommal felelt:

– Nem.

Az igazgató ur kedélyesen belebökött a hasába Klein urnak.

– Hát valami jelentés kellene, öregem. A mit bemutassak ezeknek a
barmoknak, az igazgatóságnak tudniillik. Hát én meg az efféle irkáláshoz
nem értek. A mi üzlet akad, hát azt csak lebonyolítjuk, hanem irni,
irni, mindenféle ugynevezett eredményeket összeirni, hát arra én nem
vagyok képes, Kleinkám. Ugy-e érti. Maga okos ember. Velem egykoru
ember… Bizony már befordultunk mind a ketten abba a korba, hogy nem sok
várnivalónk van… Mondja, Kleinkám, mi a fizetése?

– Kétezernégyszáz.

Az igazgató ur hosszan csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye. És nagy a családja?

– Nyolczan vagyunk. Az asszony és én és hat gyerek.

– És meg tud élni.

– Kinlódom.

– Ejnye, ejnye, hát majd csinálunk valamit. Hát kérem, irja meg azt a
jelentést, a miért én természetesen külön honorálom. Husz, huszonöt
forintot sem sajnálok, csak szépirásos legyen. Világos, érti? Hogy az
üzlet rögtön áttekinthető legyen belőle. Az egész üzlet, a mit vezetünk,
én meg ez a fiatalember, ez az izé. Hát mindegy. Ez a hogyhivják.
Mindegy. Hát csak csinálja meg.

Közelebb lépett Klein urhoz és nagyon komolyan, egyenesen a szemei közé
beszélve, mondta:

– Én garancziát vállalok, én, én elvállalom a garancziát, hogy kétszáz
forinttal föl fogja emelni a fizetését az igazgatóság. Lesz magának
kétezerhatszáz forintja. Abből már igen csinosan meg lehet élni… De
milyen csinosan. Nagy pénz az, kérem. Mig azt kikeresi a bank, hát
mondhatom, hogy nagyon utána kell járni a pénznek. Nem kell ezt mondanom
önnek, hiszen ön majdnem annyira otthon van az üzletben, mint én.

– Sokkal inkább.

– Hogy?

– Sokkal inkább. Én csinálom. Ön nézi. Én dolgozom, ön aláir egynémely
papirosokat. Egyebekben azonban ujságot olvas. Nélkülem ma ez az egész
üzlet hasra esik, mert én vagyok az egyetlen ember itt, aki belelát
mindenbe. A ki tudja, hogy hogyan kell megkeresni a részvényeseknek a
hasznot és az igazgató uraknak a nagy fizetéseket. Nekem kétszáz forint
fizetés-emelés nem elég. Semmi. Hatszáz forinttal akarok többet.
Háromezret egy évre. Éppen annyi hiányzik nekem ahhoz, hogy élni tudjak.
Nagy a családom.

Az igazgató összecsapta a kezét.

– Hatszáz.

A nagyon egyszerü, szürke, nagy vállas és keménynyaku ember csak
ráhagyta:

– Annyi.

– Nem tudom, hogy mit szól ehhez az igazgatóság. Majd beszélek a
kollégámmal is. Most csak menjen, kedves Kleinkám. Talán megegyezünk
majd valahogy. Maga is enged…

– Én nem.

– Dehogy nem. Hát majd meglátjuk. Ez a vállalat nem bocsátja el
embereit. Ez egy olyan vállalat, kérem, hogy a ki a mi emberünk, hát
azzal szemben mi áldozatokat is hozunk. Önnek nagy a családja is…

– Nagy, hála Istennek.

– Jó, jó, hát majd beszélek az izével, azzal a másikkal, aztán majd
meglátjuk, hogy mit lehet csinálni. Hanem hatszáz, hatszáz, sok az…

– Nem adom alább.

– Hát majd beszélek vele. Ha ketten akarjuk, talán megyünk valamire.

Beszélt is a másik igazgatóval.

– Hát kérlek, öcsém, – mondta neki – ez a Klein nagyon szemtelen ember.
Nem azt mondom, hogy nem használható egy s másra, mivelhogy csakugyan
beledolgozta magát az üzletbe, hanem tulságos igényei vannak. Egy efféle
ember, egy ilyen nulla, a kinek elvégre éppen csak némi kereskedelmi
müveltsége van, egyszerre csak azzal áll elő nekem, hogy hatszáz
forinttal javítsunk neki. Hát ez szemtelenség… Nem?

A fiatal igazgató vállat vont s gépiesen, egy egy kicsit sietve felelt.

– Csakugyan, csakugyan…

A másik nagy meggondolással mondta tovább:

– Hanem azért meg kell neki adni. Végre is elég ügyesen végzi a dolgát.
Igen jóravaló ember. Hanem szemtelen fráter.

– Az, csakugyan.

– Kihasználja a helyzetet.

– Ki.

– Holott mi volnánk a bankban a vezérek. Te meg én.

Egy kicsit gondolkodott, aztán lassan, majdnem sugva mondta hozzá:

– Ámbár szamarak vagyunk mi ehhez, öcsém. Ugy-e?

A fiatal ember fölpattant, de már az ugrás közben meggondolta magát.
Csendesen felelt:

– Hát igen, én nem is mondom, hogy valami nagyon értek hozzá. Klein
nagyon kell nekünk, hanem azért szemtelen ember, hogy egyszerre hatszáz
forinttal akarja felemeltetni a gázsiját. Meg kell adni neki, mert ő
keresi meg a pénzt, hanem szemtelen ember.

A másik igazgató ur ráhagyta, hogy ugy van.



A MÁSODIK ASSZONY

Roba Sándor, a gépügynök, özvegy ember lett negyvenhat esztendős
korában. Az asszonyt lassu sorvadás vitte el s hogy milyen lassan
sorvadt, azt észre lehetett venni az urán is. Tüskés, okvetetlenkedő,
örökké zsémbes ember lett belőle a panaszos, örökké apró összetüzésekkel
tele években, mig az asszony egy székhez szegezve betegeskedett, pedig
hát ime, a mint ez ki is sült, nem volt még arravaló ember, hogy
leszámoljon a földön minden örömökkel. A mikor vége lett a gyásznak is,
föllélekzett. Elkezdett nagy gonddal öltözködni, mind ritkábban és még
ritkábban emlegette a szegény boldogultat, a ki megkeserített a legszebb
esztendei közül vagy tizet s körülnézett a világban valami asszonyféle
után. Olyant akart, a ki kipótolja számára azt, a mit a másikon
vesztett. Valami nem egészen fiatal özvegyet, vagy az egy kicsit otthon
maradt lányok közül egyet. Fődolog, hogy szép legyen, valami olyan
szépség, a milyenek a jómódu hentesnék. Feszüljön meg a derekán és a
keblein a rékli s attól féljen az ember, hogy egyszer csak kipattantja
az arczán a rózsaszinü bőrt az alatta tülekedő szép nagy egészség. S
mivelhogy szép nagy vagyona volt, nem is látszott tulságosan nehéznek
az, hogy megtalálja az asszonyt. Egy éppen ilyet. Csak nem szabad
elsietni a dolgot.

Nem is siethetett, mert előbb a lányait kellett, hogy elhelyezze. Négy
lánya volt, valamennyi inkább az anyjuké, mint az övé. A már lánykorában
is gyönge, vézna asszony, a kit csak a pénzéért vett el Roba ur, emléket
teremtett magának a gyermekeiben, hogy ha a világ négy felére mennek,
mindenütt ismerjenek rá bennük arra a szegény, sokat ájuldozó,
vérszegény anyára, a kinek talán nem is lett volna szabad uj nemzedéket
szülni magából erre a világra. S volt a gyerekekben valami a betegből
is. Mintha már foglalkoztatta volna őket a halál. Hirtelen hamarjában
sokat akartak élni. Valósággal sóvár vágyakozással figyeltek ki a
világba, mig ugy vigyázott rájuk az anyjuk, mint a zsandár, azután meg
egy csomó hir kelt szárnyra róluk csak ugy hirtelen, néhány hét alatt.
Csupa pletyka arról, hogy futnak a férfiak után, ömlik a szemükből a
vágyakozás arra, hogy asszonyi gyönyörüségekben legyen részük, hogy
betegei a sóvárgásnak…

Nem voltak formátlanok, mindeniknek akadt egy kis pénze is, olyan
vagyon, a mit még az anyjuk biztosított számukra. Roba ur tehát
szétdobálta őket. A ki hamarabb jött, kapott egy lányt a négy közül,
csak hogy hamarosan fogyjanak el. Az apjuknak semmi szüksége se volt
arra, hogy közte és az elkövetkezendő asszony között lábatlankodjanak.
Csak már az asszony jönne.

Azonban lassu mozgásu ember volt a privát életében. Ha gépről esett szó,
ekéről, cséplőről, megszimatolta messziről s hirtelen nyélbe ütötte az
üzletet, de igy csak bolondul beleindulni a világba, nem igen lehet.
Komoly a kérdés. Tépelődött rajta, érezte, hogy nem szabad
kiszolgáltatnia magát valami szenvedélyes percznek, a miben az embernek
nincs helyén az esze, hanem ez mind csak okoskodás volt. A kis izgékony
emberke most már mindenképen meg akart házasodni és hamar, mert a lányok
már elmentek – s minek várni. Az ember mindennap öregebb lesz. Kevesebb
az élnivalója, pedig a sok amugy is a háta mögött van már.

A vejei már viczczeltek is vele. Azt mondták, hogy ők nem gondolkoztak
ilyen sokáig, hanem nekivágtak a házaséletnek. Több volt a merszük.
Különösen az Eszter ura, a városi irnok szeretett csufolódni az öreggel,
bár amugy nem mutatta magát valami kedélyes embernek. A házassága
második hetében már nagy veszekedést csapott az apósának, mert eszébe
jutott, hogy mégis csak igen kevés a pénz, a mit a lánynyal kapott.
Azóta is csak alig barátkoztak össze. A fiatal ember hatalmas izomzatu,
nagy, szőke legény volt s szemmelláthatólag lenézte Roba urat. Azt se
igen vette jónéven neki, hogy ágens s jobbfajta urakkal nincsen semmi
összeköttetése. Különben nem volt rosz fiu az irnok. Egy kicsit mulatós,
szerette a czigányt meg a bort s nehezen győzte a sok munkát a
városházán. Emlegetett olyasmit is, hogy neki inkább egy kis gazdaság
kéne. Nem nagy, hanem szőllőt szeretne nevelni, azt megkövetelné. Addig
is azonban csak élt a világba s mivel hogy nem volt ostoba ember, a
családban ugy beszéltek róla, mintha a városház tornya alatt voltaképen
ő képviselné az agybeli munkát. Ha egy kicsit komolyabb ember volna,
sokra vihetné.

Lassan-lassan eljutott Roba ur az asszonyhoz. Előbb kerülgette, nagyobb
bizonyosság okáért megkérdezte felőle az informácziós irodát is, aztán
csak még se tudta hirtelen ráhatározni magát arra, hogy előálljon.
Szinházjegyet küldött neki. Az irnok irta meg a levelet, hogy ne essék
benne valami hiba. Szépen megkérte, hogy ha szivlelni tudna egy özvegy
embert, a ki jómódban él és tisztes polgári állást tölt be… és a többi.
Megirta ezt az irnok elég jól. – Voltaképen a felvonásközökben jöttek
tisztába egymással. Az asszony szép nagy, remekbe termett, fehérbőrü
barna teremtés volt. Özvegy, de egyszer elszólta magát. Az emberéről
beszélt s arra javította ki a szavát, hogy merőn, szinte sápadtan bámult
fel fel reá Roba ur. – A ki meghalt – mondta.

– A szegény, a ki meghalt…

– Ugy? És most már szabadnak tetszik lenni. Mint a madár, kérem, igen.

Az asszony mosolygott s puha, egy kicsit hájas kezét rányugtatta a Roba
ur öklére. Hosszu pilláit a szemeire bocsátotta, mint a mikor az ember
nem akarja, hogy belássanak a szobájába és leereszti a zsalut – s el is
pirult. A szomszédja még idegenkedett tőle egy kicsit. Most már ujra
egész csomó aggodalma támadt. – Talán a jegyet se kellett volna neki
elfogadni – gondolta magában, de rögtön le is szidta magát azért, hogy
ilyen komiszul gondolkozik. – Már miért ne fogadta volna el. Másnak
bizonyosan visszaküldte volna. – S nézte a szép nagy asszonyt a kis
szürkülő emberke nagy gyönyörüséggel. Máris féltékeny, mert hiszen még
nem határozott semmit. Azt se tudja, hogy szól-e majd neki. Majd előbb
alszik egyet. Jó az, az éjszaka kitisztítja az ember fejéből a nappalt,
meg az estét. Különösen az estét, mert az mindig lázas. A sok
agyonhajszolt ideg egy csöppet megnyugszik az alkonyattal, erőt gyüjt a
lámpagyujtás utánra, a mikor már éjjelre rendezkedik be a világ és
borzasztó, hogy még a föld is csupa meleg izzadságot lehel ki magából.
Az ember nem tudja, hogy honnan is jön ez a különös érzés, de tikkadt.
Egyedül van s valaki kellene melléje, a kit elnézzen a bágyadtság
óráiban. Valaki, a ki megtölti az egész szobát, megadja a csendes,
nyugodalmas polgári szint a lakásnak. Asszony. Egy másik nemből való.
Másforma, gömbölyübb, mint mi csupa szöglet, jobban hozzásimul a
pihenés… Az én emberem tudniilik nagy, meleg szerelmet akart, de
nyugodalmasan. Inkább gyönyörködni benne. Valahogy csak ugy elképzelni,
hogy milyen lehetett volna az egész élete, ha a sorvadásos asszonynak
nincs pénze s ott kezdte volna az egész ügyet fiatalon, a hol most
próbálgat belekóstolni.

Különben az irnok is azt mondta, hogy ez az asszony olyanforma, hogy nem
kell aggódni. Szép nyugodt természet. – Mint a csermely – mondta az
irnok – szépen csörgedez. – Hogy csörgedez, ez tetszett neki s
olyanformán nézett Roba urra, hogy hiába fejtegetné, ugyse érti meg…

– Különben én is itt vagyok, majd eligazítom, ha valami akad.

Végre is belement az ügybe Roba ur. Nem bolondosan, hanem előbb jól
körültapogatva a kérdést, hogy ne az érdek vezesse az asszonyt, hanem a
rokonszenv. Ezt fontosnak tartotta, mielőtt egyáltalában komolyan
tárgyalt volna. Különben az asszonynak is tetszett az eljárás. Mondta
is.

– Már elmult tőlünk – mondta – a hebehurgyaság. Én megbecsülöm
uraságodat…

– Kérem tisztelt asszonyság…

– Hát önt.

– Igen, tessék egy kis bizalommal élni.

– Már megállapodtunk mind a ketten…

Egy hónap se mult el az esküvő után s már kisült, hogy egy kicsit
csalódott magában az asszony. Az irnok azonban azt mondta, hogy nem kell
aggódni. Majd ő eligazít mindent. Apró félreértések előfordulnak a
családokban. Például vele szemben is mindenféle, tulságos követeléssel
lép föl az asszony. Két embernek nehéz kitanulni egymást.

Ugy látszott, hogy csakugyan nehéz. Roba ur valósággal belebetegedett.
Néha egyedül ült le a vacsorához. Az asszony még mindig nem volt otthon.
Az is megesett, hogy néha utánaizentek, hogy a nagynénje beteg, jó
volna, ha jönne. Roba ur csak bámult utána, a hogy szép csendesen
öltözködött és ment s aztán, mintha fejbeverték volna, olyan
tanácstalanul keresett valami segítséget. Hogy legalább tudna valamit.
Nem csinálna senkinek kellemetlenséget, elhordozná magában a gondját,
hanem mégis jó volna tudni, hogy hogyan is áll voltaképpen. Keresgélt
azok között, a kik közel állanak hozzá, hogy hova is menjen s eszébe
jutott Eszter. Ez is olyan szomoruforma asszonynak látszik, a kivel
lehet beszélni. Elment hozzá.

A leánya is egyedül volt.

– Az uram már régen mondja, hogy valamit kellene csinálni – mondta az
asszony, a mikor kihallgatta az apját.

– Hol az urad?

– Elhivták. Sürgős dolga van a városházán.

A kis szürke ember maga elé bámult s pusmogott, mintha számolgatna
magában.

– Tegnapelőtt is elhivták?

– Tegnapelőtt? – Gondolkozás után felelt az asszony. – El.

– Ugy?

– Miért kérdi?

– Csak ugy.

Az asszony inkább csak kiváncsian nézett rá s egyszerre nevetni kezdett.

– Apám, csak nem gondolja…

– De igen.

Jó darabig le és föl sétált az öreg a szobában s komoran és szomoruan
állott meg a lánya előtt.

– Mondd meg neki, hogy keressen mást magának. Ne legyek éppen én a
bolondja. Fiam, mondd meg neki.



VADÖLŐ KISASSZONY

Hát ez az kérem. Magunk között csak ugy nevezzük, hogy: vadölő
kisasszony, a titulus nem éppen találó, hanem jellemző. A kisasszony
tudniillik még nem jutott el odáig, hogy vadat öljön, bár meg vagyok
győződve arról, hogy sikeresen elbánna azokkal is. Szerényebb körünkben
megelégszik egyelőre azzal, hogy kutyát, macskát, tanítót, pókot, legyet
kinoz. Utálatos, rosz gyerek, a kivel szemben nem árt a fegyelem. A
fegyelem alatt mindent értek, koplaltatást, verést, rabságot, a mi éppen
beleillik a tisztelt tanító ur nevelési módszerébe. A szomszéd szobában
talál nádpálczát, pipaszárat s ha visít a kisasszony, hát legyen
meggyőződve, hogy itt mindenki süket. Ha pedig idetolakodnék valaki,
teszem fel az anyja, a ki elrontotta, hát csak tessék kiutasítani. Én
feljogosítom reá. Átlátom, hogy egy leánygyermek oktatásához illendőbb
volna valami női tanerő, hanem ilyen már nem akad. A kisasszonynak hire
van Pesten. Hát csak előre, tanító ur ismerkedjenek.

Ezt a beszédet nyugodalmas polgári melegben, szép, nagy napsugaras
szobában egy valamicskét pohos, vagyonos formáju ur intézte egy fiatal
emberhez, a ki mellette állott és figyelmesen hallgatta. Alacsony
termetü, viseltesen öltözött legény volt, durva falusi fejjel, a melyen
az erősen kidomborodott homlok felett olyan kurtára volt nyirva a haj,
mint a milyen a fogkefe sörtéje. A hátuk mögött egy ijedt nézésü asszony
állott, a ki, a mikor azt mondta az ura, hogy: – nádpálcza, pipaszár –
minden szónál összerezzent. Ez a három ember általában a hazug csoport
volt a szobában. Az asszony a tulságos rémület, a férfi olyan Drákó, a
kinek impozáns hátán kedélyesen pötyögött a kabát, a diák pedig
figyelmes, mosolyogva hallgató figura, mig befelé, titokban kiverte a
verejték. Tetszett neki a jó mód s mosolyogva hallgatta, hogy nem tart
sokáig. Pedig szeretett volna beletelepedni. A ki olyannak szolgáltatta
ki magát, a milyen valójában, az a kisasszony volt. Nyolcz-kilencz
esztendős lányka, egy divány sarkában. Összeszorítva a száját, egy
kicsit banzsítva figyelte meg pár perczig a tanítót, aztán megvetőleg
fölbiggyesztette az alsó ajkát, mintha bele akarna fütyülni az
orrlikaiba. Körülbelül azt mondta ez a félremagyarázhatatlan arcz: Ezzel
ugyan hamar elkészülök.

A jómódu ur kiment s egy kicsit huzódozva utána ment az asszony is. A
diák még gondolkozott egy kicsit az ajtóban s aztán megindult a gyermek
felé. A kemény koponya erősen dolgozott. Homlokán sürün egymás mellé
sorakoztak a ránczok. Valami ujat akart kitalálni a diák, hogy csak
lecsapjon erre a kis ütegre és levegye. Egy pillanatig se vette komolyan
a szigoru apát. Ha valami értelme lenne a szigoruságnak, bizonyosan
rájöttek volna az elődök is. Ezt, a gyereket valahol másutt kell
fülönfogni. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy hozzáférkőzzék. –
A gyerek azonban csufondárosan vigyorgott rá. Már is észrevette, hogy a
hosszu hallgatás zavart jelent. Mondani kellett neki valamit. – Laposan,
még mindig tanácstalanul kezdte el hát a beszédet a diák.

– Hogy hivják, kis leány?

A gyerek durczásan nézett rá s összeszorította a fogait, nyilvánvaló
jeléül annak, hogy nem szándékszik társalogni.

– Különben hisz mondta a papa, Ilus. Maga az az Ilus, a kinek egy csepp
esze sincs. A kisasszony mondta, a ki elment. No hiszen szépen ment el
az is. Sírt szegény. Innen, ugy látszik, mindenki ugy megy el. Szereti a
mesét?

A gyerek nézett rá, de egy szót se felelt.

– Ha akarja, mondok egyet. Ismeri a Mek-Mek szabó történetét? Szép mese.
Nekem is van otthon egy kis hugom, éppen akkora mint maga, de persze
illedelmesebb. Hát tudja, Ilus, az azért van, mert ő szegény gyerek. A
gazdag kis lány mind haszontalan. Például hát maga. Egyebet se tud, mint
megszomorítani a szüleit…

A gyerek nagyot viczogott a fogai között, mire igen nagyon elkomorodott
a diák. Elsétált az ablak felé, hogy legalább az elkényszeredett arczán
ne mulasson a gyerek. Egyszerre hirtelen megfordult s vállat vont.

– Mert azt jegyezze meg magának, hogy én inkább elmegyek innen, mintsem,
hogy magát bántsam. Ha sikerül szép szerével, okos szóval boldogulni
magával, hát jó. Ha nem, hát az Isten áldja meg. Az ilyen kis lány nem
arra való, hogy egy ilyen nagy ember rátegye a kezét. Nem is élném tul,
ugy szégyenleném magam. Ne féljen tőlem. Nem vagyok én hóhér.

A kis lány elfintorította az arczát s előbb az egyik, aztán a másik
vállát rángatta föl. Meg lehetett érteni, hogy mit gondol. – Törődöm is
én veled.

A diák leült melléje a díványra. Szomoruan nézte maga előtt a földet s
uj módot keresett a közeledésre. Megfogta a gyerek egyik kezét, de
hirtelen vissza is kapta a kezét. A kis lány mint valami vadmacska
rontott rá a körmeivel s négy barázdát huzott a kézelőjétől le az
ujjáig, olyanformán, a hogy a keztyüt szokás kivarrni. Kiserkedt a
karmolásból a vér. A gyerek szemei diadalmasan szikráztak s készen
állott arra is, hogy ujra karmoljon. Kis hegyes fogai is kivillogtak
piros ajkai közül. Ugy látszott, hogy harapni is szeret. A diák
fölállott mellőle s mig a zsebkendőjébe takargatta a kezét, lopva
pillantott néha be rá. Azt várta, hogy most majd elképped egy kissé. A
gyerek pedig sunyi pislogással nézett vissza rá.

– Magával nem lehet semmit se kezdeni.

– Ugy-e, hogy nem? – Valami ilyes ragyogott ki a gyermek szemeiből.

S egész komolyan készülődni kezdett a diák. A zsebéből kivett egy ócska
sált és a nyaka köré csavargatta, előkereste a keztyüit is, sokáig
huzgálta. Nem akart sietni. Mindentől külön bucsuzott s iszonyuan
elkeseredett azon, hogy most már mindjárt ujra künn lesz az utczán.
Reggel jól megnézte ezt a szép házat, aztán mig a jómódu urral tárgyalt,
megtetszett neki a berendezés kényelme, homályos üvegtáblák mögött a
szekrényekben a sok ezüst, a puha székek, nagy nehéz asztal, mindenütt
szőnyeg és a nagy meleg. Pénzecskét is igértek s egy gyerek mellett
bőven marad az idejéből a tanulásra. Koplalni se kell… s ez a kis béka
egyszerre keresztülhuzza a számadásait. Hát teheti. Még egy ilyen kölyök
is ur s a szegény, kopott, kenyéren rágódó diákot rugják erre-arra…
Elkeseredve járkált a szobában s kitört belőle a panasz.

– Hát igen. Most majd beleteszem ujra a hirdetést a lapba, aztán várom,
hogy talán megint akad egy ilyen hölgyecske, a ki lekaparja kezemről a
bőrt. Egyszer, majd ha nagy lesz, gondoljon arra a szegény diákra, a ki
itt most diskurál magával. Megint kimegyek a nyomoruságba. Nem tudok
tanulni. Le kellene tenni a szigorlatokat s nincs pénzem rá. Egy ilyen
szegény legény ugy kódorog az utczán, mint a kutya.

Mintha érdeklődés csillant volna föl a gyerek szemeiben. Olyasformát
vett észre a diák és mohón folytatta. Nem is a gyereknek beszélt, hanem
csak magának.

… – Ki törődik vele… Maguk esznek, isznak, mulatnak. Tudnak kenyeret
keresni. Én hiába akarok. Lássa, másfél éve már annak, hogy nem eszem
rendesen. – Elszégyelte magát. A gyerek rábámult, majd elnyelte a
szemeivel. – Erre még dühösebben beszélt tovább. Csak a szemeket látta a
gyerekből, az eszébe se jutott, hogy egy kis vad csöppség, a ki
hallgatja. Rohanvást tört ki belőle a méltatlankodás. Egyet-egyet ütött
az öklével a levegőbe, mintha össze akarna törni valakit s néha a
torkára fojtotta a hangot a neki vadult nagy keserüség. – Hát igen.
Nőjjön fel ugy, hogy tudjon erről is. Én a kis hugomnak egy kóczbabát se
tudok vásárolni, anyámnak is kellene küldeni valamit. Dideregve
szaladgálok az utczán. A lavoromba belefagy a viz… S egy ilyen kölykön
mulik az egész. Tanulni tudnék, én is jóllaknám, mint maga.
Megszolgálnám. Nem kell nekem a tietek ingyen. Te, te, te… Ökölbe
szorította a kezeit és a divány felé rohant, mintha össze akarná törni a
gyereket. Az pedig tágra nyitott szemekkel figyelt reá. Észre se vette,
hogy bántani akarja, csak nézte. A diák is rábámult s megcsuklott a
hangja s szakadozottan, lélegzet után kapkodva beszélt tovább.

– Ti beteszitek az ablakot, aztán pusztuljon a nyavalyás, a ki künn van.
Én is, más is. Ne felejts el, ha majd megnősz. Nekem mindegy, csak hogy
hát otthon is vannak. Falun…

Félve csuszott le a gyerek a diványról. Az egyik harisnyája lecsuszott a
bokájára s a diák gépiesen öltöztetni kezdte, mintha a bátyja volna.
Ujjait belemélyesztette a hajába s hátrasimította a kóczos fürtöket,
letévedt a keze az arczára is és megsímogatta s ködös pillantással
ismételte: – Vannak, bizony vannak…

A gyermek belekémlelt az arczába s azt kérdezte:

– Melyik falun?



HUBANEK UR ÉS A FIA

Valami kaparászott az ajtó külső oldalán. Hubanek ur igen figyelmesen
pislogott oda az okulárja felett, a mely okulár nagy spanyolviasz
csomóval volt összereparálva a nyereg kellős közepén, a hol a Hubanek ur
nagy, piros, bibircsós orrán megtelepedett. – Valami kutya, vagy mi – s
Hubanek tovább öltögetett egy rettenetes nagy csizmán. Már későcske volt
őszi délután, a mit még a köd is terhelt. Az ablak szürke négyszöge
éppen csak hogy elütött a faltól s hogy künn még nincs éjjel, azt
bizonyos halvány vörös derengés mutatta rajta, a hogy a sábai és a
gubolai hegyek körül sok vizes párákon keresztül még egyszer
visszapislogott a nap. Mikor megint megkaparászták kivül az ajtót,
mérgesen kiabált ki a mester.

– Bujj be, no!

Maga meg se mozdult. A tőke fölött már égett a lámpa. Kormos, pislogó
világítás volt biz’ ez, de a Hubanek ur felőli oldalon egy vizzel teli
gömbölyü üveg is függött a lámpán. Ezen át verődött rá a nagy csizma
beteg tájékára a fény nagy tüzkarikában s már csak néhány öltés
hiányzott ahhoz, hogy egészen hozzánőjjön a lábbelihez a folt.
Azonközben az illető megtalálta a kilincset és belépett. Sok lépéssel,
tipegve, egy kicsit aggodalmaskodva is, mert először látogatott be ebbe
a sötét szobába. Öt-hat esztendős kis lány volt az illető. Elég okos
pillantásu gyerek, lenszőke hajjal, a mi rá volt fésülve, pomádézva a
fejére és hátul egy olyan kis fonatban végződött, mint hogyha egy
darabka madzag lógott volna le a feje bubjáról.

– Tisztelteti anyám s azt mondja, hogy verje meg Lőrinczet.

A suszter még varrt egy-két öltést s csak azután pillantott oda.

– Ki?

– A Hubanek ur, maga a Hubanek ur…

– Lőrinczet?

– Igen.

– Hát aztán minek, te majom?

A kis lány föl se vette a sértést, az igaz, hogy nem is volt az ugy
mondva, mintha Hubanek ur bántani akarta volna a gyereket. Csak éppen
hogy tetszett neki, hogy igy ideáll eléje ez a csöppség és követelőzik
Lőrinczet illetőleg. Lőrincz… Mosolygósra gömbölyödött a varga arcza s
ellágyult a pillantása, a hogy a gyerekre gondolt. Hát erről nem lehet
tenni. Ketten maradtak, miután meghalt az asszony és összenőttek, mint a
tőke meg a venyige. A varga egész nap ugy dolgozott, hogy a gyerek járt
az eszében. Sok aggodalommal, tépelődéssel, hogy: – mi lesz belőle s
megnyugodott, elpihent, a mikor este lefeküdtek s a két kis meleg
karocska átfonta a nyakát. Egy efféle özvegy embernél, aki ehhez még
csizmadia is, az volna a dolog rendje, hogy nekiadja magát az ivásnak.
De ez a gyerek tartotta benne a lelket. Annál nevezetesebb eset hát ez a
mai. Hubanek ur nem is tudta hirtelenében, hogy mit szóljon hozzá.

A gyerek bátorságra kapott s most már szaporán pergett a nyelve.

– Mert azt izeni édes anyám, hogy majd ő tekeri ki a nyakát.
Hajkurászsza a pipéket, egy már fel is fordult.

A Hubanek ur arcza iszonyu dühbe borult.

– Ki az anyád?

A gyerek a fejével kifelé intett:

– Itt lakik.

Akkor már a sarokba vágta Hubanek ur a nagy csizmát, a fejébe nyomta a
kalapját s hogy valahogy meg ne rémítse a gyereket, csendesen szólott
hozzá:

– Vigyél oda, lelkem. Vezess csak… Fogd meg a kezemet, nesze… – Magában
pedig veszett mérgesen dohogott. Még hogy kitekeri a nyakát, kitekeri… S
a szemébe szökött a könny, a hogy eszébe jutott Lőrincz, a szegény árva
gyerek, a kinek valaki kitekeri a nyakát.

Ezenközben átmentek a harmadik házba. Az ajtóban egy szép nagy asszony
állott s az utczára nézett. Tele volt vele az ajtó köze, pedig nem volt
tulságosan kövér. Hanem nagyon egészséges. Széles csipőire kétfelől
ráülhetett volna egy-egy gyerek, telt keblén erősen megfeszült a rékli s
az arcza tüzben égett. Féloldalról a sütőkemencze lángja világította
meg, fénylett a haja, a bőre s jókedvüen csattogtak a kövér kezei, mikor
észrevette, hogy valaki jön a gyerekkel s a lisztet igyekezett
lecsapkodni róluk. Hubanek ur mérgesen jött, de a tornácz ajtajában egy
perczre megállott. Beszélni akart, de elakadt a szava. Rábámult az
asszonyra, gyüjtötte magában a mérget, hogy illendően kitörjön, de csak
hebegni tudott.

– Maga az, maga, a kinek a gyerekem nem tetszik?

Az asszony mérgesen kiabált vissza neki:

– Én hát. Tartsa otthon. Nem arra van az embernek az a kis jószága, hogy
a más gyereke agyonverje. Lássam itt még egyszer, majd adok neki.

– Csak nem?

– De igen.

– Majd meglátjuk.

– Megláthatja, hogy ha kedve telik benne.

Hubanek urat nagyon bántotta az, hogy nem tud kedvére kiabálni. A szép
nagy asszony átnézett a feje felett s mintha minden szót, a mit
kimondott, külön a fejéhez vert volna. Elkábult s most már csak egy
szóval szólott bele a feleselésbe. Inkább az asszonyt nézte s
elkedvetlenedett, a mikor hátat fordított neki s bement a kemencze elé a
kenyerével foglalatoskodni. A hogy aztán ki se nézett többet, látta,
hogy semmi keresnivalója sincs már. Kedvetlenül ballagott végig az
udvaron s a kapuból visszanézett. A gyerek a nyomában ment s még mindig
kiváncsian nézett fel rá. Hubanek ur majd felbotlott benne s aztán
simogatni kezdte a haját.

Másnap az asszony ment át hozzá.

– Varrja, varrja, – mondta s letelepedett a tőke mellé a másik kis
székre. Hubanek ur abbahagyta a munkát, föltaszította az okulárt a
homlokára s egy kicsit szégyenlősen nézte az asszonyt. Bünösnek érezte
magát; ez a szép nagy tisztességes teremtés bizonyosan azért jött, hogy
számon kérje tőle a verést, a mit a gyereknek kellett volna kapni.
Hirtelenében hazugsággal segített magán.

– Kapott az urfi, kiadtam neki apait, anyait.

– Hát ha megabriktolta egy kicsit, jól tette – mondta az asszony. – De
nem azért jöttem. Nem szeretem a haragot, szomszéd ur. Adja a kezét,
aztán – elfelejtjük. Jó lesz?

Hubanek ur hosszabban tartotta a magáéban a szép asszony kezét, mint a
hogy ez illett volna. Az asszony huzódozott is és megfenyegette. No
nézze meg az ember, mondta és kaczagott. Erre Hubanek urnak is jó kedve
lett. Mindenféle piros bőrhulladékot szedett össze a tőke mellől és az
asszony markába nyomta.

– Majd eljátszadozik vele a gyerek, a lányka.

Éppen erre nyitott be a fiu s elképpedve nézte a sok szép bőrt, a hogy
az asszony egy ujságpapirosba göngyölgette, és sírni kezdett. Nem
hangosan, csak folyt végig az arczán a könny. Az apja boszankodva
fordult el tőle és az asszonynyal beszélgetett tovább.

– Nehéz sor az, ha igy elmarad az ember. Csak ugy taszigálja a napokat
előre. Asszonyságnak is özvegynek tetszik lenni?

– Igen, elmaradtam a szegény uramtól. Szücs volt a megboldogult. Csak
éppen hogy az a szerencsém, hogy összehoztunk valamicskét, nem állok
egészen segítség nélkül a világban.

Hallgattak. Jó későre jegyezte meg Hubanek ur:

– Ha töri magát az ember, hát legyen láttatja. De hát igy csak széthull
minden.

Sóhajtott, azután az asszony is s hátul a szoba sarkában még mindig sírt
csendesen a gyerek. Az asszony szemmelláthatólag idegenkedve pillantott
oda s fölugrott, hogy most már megy. Hubanek ur az ajtóig kisérte s
aztán nem is szólott a gyerekhez. Olyasformát érzett, mintha egyszerre
leszakadt volna róla ez a kis roszlelkü. Megirigyelte azt a kis piros
bőrt a leánykától. Csak neki kell a játék, másnak nem is adna.

S harmadnapra csakugyan kikapta a maga porczióját Lőrincz. Estefelé
történt. Hubanek ur az asszonynál volt. Pipázott a tornáczon s a háta
mögött el-elsuhogott a sok szoknya. Kivörösödött arczczal figyelt hátra,
mindig arra, a merre az asszony topánkája ropogott s akkor esett meg az,
hogy a nagy futásban a fia fellökte az udvaron a leányt.

Hubanek ur ordítva szaladt utána.

– Te marha te, te szamár, te nagy kamasz, nem tudsz vigyázni, hogy ne
bántsd meg azt a szép kicsi leányt…



AZ UTAZÁS

Krug urat ki kellett kezdeni valahogy. Ebben csöndesen megállapodott a
Jármos-féle iroda, a minek pedig Krug ur, egy igen igénytelen kis szőke
ember volt a látható feje. Jármos egész nap a fiakkeren ült s egyik
építéstől a másikhoz vitette magát, aztán meg a bankokba kölcsönt
hajszolni a házakra. Ha véletlenül bement az irodába, a lépcsőházból
nyiló külön ajtón járt be a maga szobájába s fogadta a feleket, számolt
a mesteremberekkel, künn a fiatal embereket néha egy hónapig se látta.
Krug ur volt az, a ki bejárt hozzá referálni s bár derék és tisztességes
ember volt, gyanussá tette az iroda előtt az, hogy négyszem közt beszélt
az építészszel. Ki tudja, hogy mi mindent mondhat neki… Krug ur nem
igyekezett tisztázni az állapotot, a mi különben nem is igen volt
terhére. A maga óriás rajztáblája és az iróasztala foglalta el. A hogy
levetette a a kabátját s felöltötte az irodai zubbonyt, már a rajzot
fürkészte a szeme s a hogy redőkbe borult a homloka, látszott rajta,
hogy számol, spekulál s nem létezik számára az iroda többi szobája. Künn
pedig viczczeket csináltak rá s különösen nagy sikerei voltak egy kis
fiatal embernek, a ki a biczegő járását utánozta, meg a rekedtes,
szerény, csendes hangját, a hogy mondta: – Kérem a kaszárnyát Moll ur,
tessék csak ide adni a farczádi templomot Meskó ur. – Délutánonként
nézett ki a többi szobába s elálldogált egy-egy rajztábla előtt félóráig
is. Nem volt valami nagystílü ember, de szörnyen alapos. A hibát azonnal
észrevette s megmutogatta mindenfelé. – Az építész igy meg ugy kivánja,
– azt szokta mondani, hogy teljesen elvesszen a sok csinos, jól
felöltözött ur és a nagy rajztáblák között a maga igénytelen kis
személye. Ezzel azonban azt érte el, hogy ugy beszéltek róla, mint a ki
adja a bizalmast. A belső embert – és gyülölködő pillantásokkal kisérték
az utjában. Ő látta, hogy hüvös van körülötte s megérezte a nagy
ellenszenvet, de nem tehetett egyebet ellene, mint hogy még inkább
összehuzta magát. Valósággal alázatosan jelentette ki ennek vagy annak a
rajzolónak, hogy a méretben tévedett, vagy hogy a rajza szerint, ha
építenék, beomlana a boltozat. Ha pedig az fölpattant, hogy: – ugyan
kérem – hát bebizonyította neki s elfojtott méreggel feküdtek neki az
emberek a tábláknak ujra. Az ő rovására irták a hibáikat s boldogan
lélegzett föl az iroda, ha valami vidéki munka megindítására a kis vézna
ember egy-két napra elutazott. Ez is megesett néha. Az építész kivánta.

Hogy azonban odáig jutott a dolog, hogy valahogyan ki kellett kezdeni
Krug urat, ahhoz köze van egy kis szerelemnek is. Nehányan bejártak
vasárnaponkint az építészhez. Persze csak a számbavehetőbb emberek, a
diplomásak s teát ittak odabenn és udvaroltak a kisasszonynak, Krug ur
is. Persze a maga módja szerint, csendesen, szerényen, de sokkal
igazabban, mint például Kelemen ur. Ez az ember szép nagy figura volt:
elegáns, magas termet, szép selymes, gondosan ápolt kis fekete bajusz,
szabályos egy kissé talán nagy orr, merész pillantásu nagy fekete szemek
és hosszu göndör haj… Egészben oly müvészforma ember volt, hanem a
mesterségében nagyon gyönge legény. Őszintén szólván, előbb hozzáhajlott
a kisasszony rokonszenve, csak a mikor látta, hogy üres emberrel van
dolga, akkor vette észre maga mellett a másik szék ölében Krug urat.
Szóba állott vele s azon az estén, a mikor ez a nevezetes eset
megtörtént, a szép ember semmiképen se tudott hozzáférkőzni többé.
Azután se igen, pedig igen gavallérosan lépett föl. Sohase jött virág
nélkül, csinosan beszélt, egy kicsit édeskésen, sok bókkal – a leány
szeme pedig a háta mögött kutatott valakit s fölgyult az arcza, ha
meglátta a kis szürke fiut. – Ezért is ki kellett kezdeni Krug urat.
Legalább is olyan alaposan kikezdeni, hogy másfelé keressen magának
foglalatosságot. Ijedjen meg egy kicsit.

Az iroda már előre tudta, hogy mikor veszi munkába Kelemen ur a kis
szőke emberkét. A heczcz nem is igérkezett rossznak. A sok borsot, a mit
az orruk alá tört ez a majom, egyszerre viszafizetik neki. Az építésznek
egy estéje után kellett elkövetkeznie a a dolognak és hogy lehetőleg
nyilvánosan történjék meg, a kávéházban várta Kelemen urékat az egész
iroda. Krug urat, ahogy leült az asztal mellé, remegés fogta el.
Észrevette, hogy igy együtt vannak s szorongva nézett körül. Inkább csak
sejtette, hogy valami készül s mint a ki már hozzá van szokva a
hajszához, a kelepczét kereste. – Uram isten én egyiket se bántom –
motyogta egy nagy ujság mögött. – Egyiket se, hát mit akarnak tőlem…
Magába mélyedt s ugy elárasztotta a keserüség, hogy valósággal
összeroskadt a székben. Pillái alól egy könny szivárgott ki s végigfolyt
az arczán.

– Minek sírsz? – kérdezte Kelemen.

Krug letette az ujságot és vállat vont.

– Gyöngül a szemem – mondta, de érezte, hogy föl van zaklatva a vére és
mert nem képes másképpen könnyíteni a lelkén, rögtön özönével fog
hullani a könnye. Elejét akarta venni annak, hogy nevetségessé váljék
ezek előtt s egy pénzdarabbal megkoczogtatta a poharát. Fizetni akart s
mig fölállott és nedves szemeivel a kabátját kereste, hangtalanul, csak
magában folyton azt ismételte: – én egyet se bántottam, egyet se.

– Hová futsz? – kérdezte Kelemen.

Krug pár biczegő lépéssel a fogas felé indult s visszamormogott: – haza.

A szép nagy ember erre a többire sandított s némi pauza után szólott
ujra.

– Talán a társaságot nem találod méltónak magadhoz?

A kis vézna ember már belebujt a kabátjába. Mielőtt felelt volna, egy
pillanatig merőn rábámult a művészképü urra s aztán visszament az
asztalhoz. Most már nem volt izgatott. Maga is elcsodálkozott azon, hogy
milyen egyszerre szállotta meg a nyugalom. Körül tudott nézni s
egyszerüen minden indulat nélkül beszélt.

– Igazad van. Hitvány emberek vagytok.

Mind felugráltak, de a kis betegforma ember meg se remegett. Mig
elosztotta az asztalon a borravalókat s az aprópénzt visszatette a
tárczájába, mindennel leszámolva nyugodtan folytatta tovább:

– Tizennyolczan vagytok s idejöttetek velem kötekedni. Hitvány emberek
vagytok.

Mig végigbiczegett a kávéházon, csak utánabámultak s azután is alig
tudtak szóhoz jutni. Olyan nagy volt a csend, hogy mintha nagy
felelőséggel járna, senki se merte megtörni. Nagy későre állott fel
Kelemen ur és csak annyit mondott.

– Annál jobb. Ő a sértő.

Másnap két ember kereste Krug urat a lakásán, hanem akkor már nem volt
otthon. Nagyon korán ment be az irodába, hogy senkit se találjon ott.
Nem tudta, hogy hogyan viselje magát s elhatározta, hogy ki se mozdul a
szobájából. Az anyja oda küldte utána az urakat. Azonban várakozniok
kellett. Az építész behivta a szobájába azt, a kit kerestek és hosszasan
tárgyalt vele valami bonyolódott dologban. Azután megbizásokat adott
neki s jó félóra telt bele abba, a mig Krug kijött.

Aztán hirtelen végeztek. A kis ember erősen szivarozott s idegesen,
gyorsan beszélt.

– Nekem el kell utaznom az éjjel.

– Olyan sürgős?

– Igen, nagyon sürgős. Egy vállalatunkról van szó, a mi megrekedt, a
vonatom azonban csak egy óra után indul. Addig elintézhetjük a dolgot.
Legyenek az urak délben otthon, valamelyiküknél, vagy akárhol, csak
együtt s az én embereim odamennek majd. Megadom nekik az utasításaimat.
Délután, este találkozhatunk.

– Kissé szokatlan.

– Nekem el kell utaznom.

– És ha mégse?

– Mindenképpen.

– Az urak elmentek, a kis beteg embert pedig elővette a láz. De csak
perczekre s aztán ujra, hirtelen az a nem is emberi nyugalom töltötte
el, a mi tegnap este. – Le kell számolni. Egyszer vége kell, hogy legyen
a hercze-hurczának. Akárhogy, csak vége. Igy nem lehet élni. Ez forgott
a fejében, a mig rendbe szedte az asztalát. Szép sorjába minden irást a
fiókokban is, hogy más is eligazodhassék közöttük. Aztán mintha
menekülne, az épitész szobáján át távozott.

Otthon az anyja azzal fogadta, hogy két ur kereste.

– Találkoztam velük.

– Az irodába küldtem őket.

– Jól tette édes anyám. Ott voltak.

– Féltem, hogy majd megzavarnak.

– Nem zavartak. Elutazom az éjjel.

– Hova?

– Le vidékre. Majd megirom bővebben a czimet.

Ebéd után elindult kószálni. Hidon át, vissza, betért ismeretlen
utczákba s ahogy őgyelgett, végig törtetett az agyán az az egész sivár,
örömtelen élet, a mit átélt nyomorékan, szegényen. Egész apró történetek
jutottak eszébe. Fölbukkantak valahogyan s egyik se volt olyan, a mibe
gyönyörüsége telnék. Nyelt egyet-egyet rájuk, hogy annál biztosabban
elfelejtse s arra gondolt, hogy ma valahogyan mindennek vége lesz. Igy
vagy ugy. – Hadonászott s akkor vette észre, hogy mit müvel, mikor egy
pár gyerek hozzácsatlakozott az uton. Aztán zsebeibe mélyesztette a
kezeit s ugy csatangolt tovább, benn pedig gyült benne a düh és a
féktelen, vad indulat, hogy végre egyszer szembe kerül ezzel a világgal
– s iszonyu mosolygásra fordult el az arcza, a mikor eszébe jutott a
sántasága. Egy hős, a ki biczeg. S tovább mulatott ezen. – Biczeg, majd
megmutatja, hogy biczeg, majd mindjárt.

Sürün nézte az óráját s félkilenczkor kocsiba ült s ugy vitette magát a
vivóterembe. Nem birta már gyalog. Megroskadt a lába s a lépcsőkön is
alig vonszolta föl magát. Odafönn meglepték az előkészületek s keringeni
kezdett előtte a kép, mig egy sarokban gépiesen ledobálta magáról a
kabátot, a mellényt s egy kicsit szégyenlősen az inget is. Egy kicsit
gyámoltalan formáju volt. Beesett a melle, a válla se egészen rendben,
jobbfelől mintha felpuposodott volna egy kicsit s mintha észrevette
volna, hogy szánakozva néznek reá a komoly urak. Egy szolga a kardok
tompa végét reszelte hegyesre, egy másik fürészport hintett el a
pádimentumon s a fejük felett éppen csak vagy öt-hat lépésnyi területet
világítva be, gázlángok lobogtak. Olyan különös volt minden és a zene
hozzá, a reszelő.

Mintha az urak is valami ilyest éreztek volna. Az egyik békétlenkedett
is.

– Hogy lehet este verekedni.

Gépiesen szólott Krug ur, mintha leczkét ismételne.

– Nekem el kell utazni…

Mikor a kezükbe adták a kardokat, kiegyenesedett s csillogó szemekkel,
remegve várta a jelet arra, hogy már nekironthat annak az egészséges,
szép, nagy buta embernek, a ki szembe állott vele. Alig tudta magába
gyürni a hangot, a mi a torkát szorongatta. Ha kidül belőle olyan
ordítás lesz, a mit egy élet minden nyomorusága gyüjtött össze. Nem is
birta elhallgatni. Mikor összecsaptak, üvöltve rohant rá az emberére és
iszonyuan vagdalkozott. A másik védekezni próbált s aztán meghátrált az
iszonyu ütések elől. Vérbeborult szemekkel, lihegve szorította előre a
kis sánta, de már fáradtan. Alig huzta maga után a lábát, de a
szenvedély vitte, irtózatos erővel ragadta magával. A másik már a falat
érezte a háta mögött s maga elé nyujtotta a kardot.

A kis vézna nyomorék ember belefutott a hegyébe. Ugy szedték le róla.

Az orvos mikor ráhajolt, még hallotta, hogy suttog is valamit:

– Nekem el kell utazni, el kell utazni, kérem…



TARTALOMJEGYZÉK

  Emberhalál 5
  Virágfakadás 16
  A szinész 21
  A szegény emberek pártja 28
  A divat 34
  A birtok és a ház 39
  Az első lépés 45
  Virtus 50
  Katonák 59
  Leányvásár 74
  Az éjszaka 82
  Sedan 89
  A fecskék 96
  Tizenegy esztendő 105
  Tamás 111
  A kis grófné 119
  Az öreg gazda 124
  Viharok 131
  Harminczezer forint 143
  Sokoloff 150
  Vén politikusok 156
  Jávor főhadnagy 164
  A kis vörös zászló 173
  A kés 181
  Szivárvány 190
  Papp Sárika 198
  A Becski-leány 209
  Meghalt az öreg 218
  Kende Miklós végrendelete 223
  A lapatyi malom mellett 232
  A megbolondulás 240
  Ki a házból 246
  Egy kis fertályóra 252
  Egy gyár története 258
  A szabót ki kellett dobni 266
  A fiákeres ur 272
  Hogy a gyerekeknek egy kis mulatságuk legyen 278
  A szemtelen ember 284
  A második asszony 292
  Vadölő kisasszony 299
  Hubanek ur és a fia 305
  Az utazás 311



      *      *      *      *      *



Transcriber's note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


13 |Kimennek-e az erdőből |– Kimennek-e az erdőből

18 |meg egy pillantásra |még egy pillantásra

22 |csinál benne, |csinál benne.

73 |Tul a a falon |Tul a falon

79 |a Stolz-házban |a Stolz-házban.

97 |urának istetszik |urának is tetszik

106 |kártyáját, torkonfogta, |kártyáját, torkonfogta.

108 |hogy az enyém, |hogy az enyém.

110 |visszafojtott sírás |visszafojtott sírás.

116 |Berta a a tornáczról |Berta a tornáczról

152 |aztán észretítette |aztán észretérítette

156 |Ttikárja néha |Titkárja néha

161 |a gról lábáról |a gróf lábáról

171 |– Mikor a főhadnagy |Mikor a főhadnagy

171 |… Sok ismerősöm |– … Sok ismerősöm

173 |üde kékség Már |üde kékség. Már

211 |Ha te adná |Ha te adnál

244 |szorították a poharar |szorították a poharat

247 |– Az asszony csöngetett |Az asszony csöngetett

261 |dehogy a partán |dehogy a partján

269 |Legfönnebb otthagyjak |Legfönnebb otthagyják

280 |Csak akkkor estek |Csak akkor estek

280 |majdnem akkora kabát |majdnem akkora babát

285 |mint hivatalőnökét |mint hivatalfőnökét

291 |– Egy kicsit gondolkodott |Egy kicsit gondolkodott

297 |azonban azt monta |azonban azt mondta





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - Emberhalál és egyéb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.