Title: Thury Zoltán összes muvei (3. kötet) - A kapitány és egyéb elbeszélések
Author: Thury, Zoltán, 1870-1906
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Thury Zoltán összes muvei (3. kötet) - A kapitány és egyéb elbeszélések" ***


THURY ZOLTÁN

ÖSSZES MŰVEI

THURY ZOLTÁN

ÖSSZES MŰVEI

HARMADIK KÖTET

A KAPITÁNY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

GYOMA 1908

NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ

A KAPITÁNY

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI

HARMADIK KÖTET

GYOMA 1908

NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN



A KAPITÁNY


I.

A Gócs-család hálózata valami olyas mappa lenne, ha megrajzolnák, mint
egy vasuti abrosz. Itt ritkás, amott sürü, lenn Erdély felé egy
elhanyagolt, szegényes ág a vastag, erős törzsből, a szegény rokonok;
Máramarosban kipusztult, elcsenevészett bitanghajtás, a vén Gócs
Ferdinándnak ivadékai. Ezek csak a vérük jussán tartoztak a szép nagy
familiához, Ferdinánd ur nem adta nekik a nevét. Az anyjuk után, a ki
Gruber Mari volt s valami külső országból származott ide, Gruberek
lettek ők is, a két fiu, a kik közül az egyik professzor volt Szigeten,
a másik pedig szatócs. A tanárt Mihálynak hivták, a szatócsot pedig
Ferdinándnak az apja tiszteletére, minthogy már csecsemő korában több
életrevalóságot mutatott mint a bátyja s érdemesebbnek találtatott erre
a hosszu névre.

Lenn az Alföldön laktak az erős, vagyonban, tekintélyben gazdag egyenes
leszármazottak, a kik közül csak egy korcs származott el Bécsbe, hogy
német dámákkal verje el a pénzét s vénségére elfeledve a magyar szót,
beüljön egy minisztériumba egy forint ötven krajczáros diurnistának. A
vékony vonalak aztán pókhálószerüen behálózzák az egész országot s bőven
jut belőlük a külföldre is, a hogy a fiuk, lányok férjhez mentek,
házasodtak s más családokba vegyültek be az unokák is, egyik erre, másik
arra, vagyonosodtak, elzüllöttek, de mindig Gócs vérrel az ereikben,
ugy, hogy ez a vér már apró csöppecskéiben, a mint szertefoszlott,
mindent áttapasztalt. Fiukban, leányokban csörgedezve éltetett a
magasztostól a hitványig minden szenvedélyt s a szélsőségekben tobzódva
egyszerre táplált olyan testeket, a melyek közül az egyik uszott a
gazdagságban, a másik pedig a szemétről szedte föl az elhajított
sárgarépát, hogy valahogy csak el ne pusztuljon éhen. Nagyon szapora nép
volt s a mellett szívós, hosszuéletü, különösen a férfi része, nem igen
hunyta be a szemét egyik se hetven év előtt, de olyan aztán akárhány
akadt, különösen a régebbiek között, a mikor még ur volt valamennyi, a
ki kilenczven esztendőt is élt.

A nagy vagyont Ferdinánd ur meg a két kisebbik fia szerezte össze. A
nagyobbik már ezek közül is csak prédált s azért aztán apanázst kapott,
a mit Párisba küldtek ki neki. Ezen kívül aztán nem is akartak tudni
róla. Élje a világát. Ferdinánd ur halála napjáig maga volt az egészség,
ráhasonlított két kisebbik fia is, Bódog és Ferencz s ez a három nyers,
kérges kezü kupecz előbb együtt, aztán a dominiumokra szertemenve, a
szerzés fanatizmusával harácsolta össze a sok uradalmat, töméntelen sok
szép fekete földet, a mi öntötte magából az áldást s uj és uj summákat
termett a szerzéshez, a minek, ugy látszott, hogy vége se lesz soha.

A két fiu közül Bódog élte tul Ferenczet. Még életükben előre
gondoskodtak a párisi bátyjukról. Kifizették s irást vettek tőle a
közjegyző előtt, hogy sohase követel többé semmit.

Mikor Ferencz meghalt, Bódogra maradt minden s akkor egy pár esztendeig
egy emberé volt az egész nagy gazdaság.

Csodálatosan virult minden. Olyan jövedelmet hajtott a sok föld, a
milyent még soha s néhány esztendő alatt kinyujtózkodott a birtok a
szomszéd megyékbe is és nőtt, szédületesen gyarapodott, mert Bódog ur
mindig csak vett olcsón, drágán s mig paprikás szalonnát vacsorázott s
aludttejet evett reggelire, subában fekve az asztagok aljában,
dinasztiáról álmodozott. A szérü felett, a polyva sárgás ködében, éjjel
az álmában, ha egy évben egyszer többet ivott valamelyik vásárban, mint
a mennyit megbirt, a felizgatott képzeletében határozottan, el-eltünő s
ujra előtermett képekben hatalmas uralkodó családnak képzelte el a
jövendőben a Gócsokat, olyan erős törzsnek, a miből hatalmasan kiválik
egy rettenetes, ellenállhatatlan hatalmu testi és szellemi erő, a nagy
Gócs, a kinek el kell jönni okvetlenül.

S aztán uralkodik.

Hüséges zsellér lesz az egész környék. Ő maga is beszegődött robotosnak
ehhez az elkövetkező nagy urhoz s törte magát a dologban, mig egyszer
össze nem rogyott.

Egy éjjel, a mikor lázában még tündöklőbb fénykarikában jelent meg neki
a megyének parancsoló, sok régi szolgaságot megboszuló kis király,
mosolyogva elaludt. Akkor éppen a szénakazlakat őrizte, nehogy a más
ember lova is jóllakjék belőlük.


II.

Az utolsó tisztesség fényes uri temetés volt. Telegrammban hozattak le
hozzá minden czifraságot, feketébe borult a ház, messze kivilágítottak a
hosszu, vastag gyertyák. Valóságos erdő lobogott az aranyozott nehéz
koporsó körül, a miben halványan, ujdonat uj fekete ruhába gombolva
feküdt Bódog ur. Az állomásra pedig négy-öt kocsit küldtek ki minden
vonat elé. Minden oldalról a nagy udvarházba folyt össze a gyászos
rokonság s amint érkeztek, mindig hangosabb és hangosabb lett a ház. Mig
az özvegy, a gyönge, vékony asszonyka némán járt a szobákban, zokogva
ünnepelték a halottat a rokonok. – Némelyik kopott, szegény rokon
asszonyságot el kellett vonszolni a koporsó mellől, hogy másnak is
jusson hely a gyászban. Fenn az emeleti szobákban pedig káromkodva
szidta az egész rongy népet a huszárkapitány, Gócs Dénes, a Bódog ur
egyetlen fia. Látni se akarta őket s az anyjának kellett csittítani,
hogy a mikor odalenn tulságos hangosan tört ki a rokonságból a gyász, ki
ne dobassa az egész gyászos gyülekezetet.

– Az ember megundorodik a saját fajtájától.

– Hagyd, egy-két nap az egész, addig csináljanak, amit tetszik.

– Rongy nép.

– Az, az, de hát rokonok…

– Idejöttek kiszaglászni, hogy mi jut nekik. Egy krajczárt sem kapnak. –
Az ablakhoz ment s körülnézett a nagy szürkeségben, a mibe beleveszett a
Gócs vagyon határa. – Az enyém minden! Az is marad…

Az asszony megsimította a fia kopaszodó fejét, szeretettel mosolygott
reá s hogy lennről ujra jajgatás hallatszott föl, most már ő is
megundorodott az éhes, kapzsi népségtől.

– Az, az, fiam. Csak mennének már, utálatosak.

Éppen akkor fordult be a kapun még egy kocsi. Igás lovak huzták s a
vedlett homokfutóból egy fiatal leány szállott ki. Körülnézett, hogy
talán jön valaki, a ki fogadja, de a mikor hiába várt, magában indult el
a ház felé.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte fenn az ablak mögött a kapitány.

– A Gruber lány lesz.

– Olyan is van?

– Van, a tanárnak van egy leánya.

– S egyedül jött?

– Ugy látszik.

Lenn az ispán nagy immel-ámmal ment a lány elé s bevezette a többi
rokonhoz a koporsó mellé. A Gócsok összesugtak, a mikor a szép fiatal
gyermek átlépte a küszöböt s elhuzódtak mellőle. Szóba se állott vele
egy se s a mikor egyszerüen letérdelt a halott lábához, átódalogtak a
másik szobába, a hol a hideg husok voltak az asztalra rakva, hogy ne
éhes gyomorral sírjanak.

A koporsó mellett egyedül maradt a lány. Összetette a kezeit, de nem
imádkozott, csak nézte a halott ember arczát, rámeresztette a szemeit,
mintha megbabonázta volna a mozdulatlanság. Még azt sem hallotta meg, a
mit a szomszéd szobában az olyan haszontalan fattyu kölykökről
beszéltek, a kik mindenhova odatolakodnak. Halkan, egészen magában
suttogott: ilyen volt, ilyen? – s aztán elmosolyodott, maga körül látva
ezt a sok gyászos atyafit, a ki egymással versenyezve siratja ezt a
nagyon közönséges, durva arczu embert, a ki a nagy pénzhajszában talán
most ér rá először arra, hogy jól kialudja magát. Mit tett ez a vén
kupecz, a míg élt a más javára, mivel szolgálta a világot, miben
különbözött attól a jármos baromtól, a mely napról-napra, évről-évre az
ekéjét, meg a boronáját huzta? Szégyelt volna sírni s boszankodva
törülte le pilláiról a könyet, a mi a nagy hangtalanságban kicseppent a
szeméből.

Durván riasztotta ki csendjéből az ispán.

– Van valami pakkja a kisasszonynak?

– Az ülés alatt egy kis fekete táska.

– Fölvitetem oda, a hol aludni fog. A tekintetes asszony pedig azt
üzeni, hogy kilencz órakor lesz a vacsora.


III.

Kilencz órakor fenn az emeleten három szobában is terítettek s
letelepedett a rokonság. Némely asszony a legkopottabbak közül még itt
se birt a nagy szive fájdalmával, hanem lesírta maga előtt az abroszt.
Általában sokat ettek, ittak s a megboldogultról beszélgettek, a ki
nagyon jó módban élt szegény és ime mégis meg kellett neki halni.
Különösen akkor lett hangos a sopánkodás, ha valaki arra jött a
családból.

Mire a Gruber lány feljött s az öreg asszonynyal váltott egynehány szót,
már nem jutott hely neki. A rokonság semmi hajlandóságot se mutatott
arra, hogy összeszoruljon egy kicsit s a szép leány egyedül járt
szobáról szobára, tanácstalanul őgyelegve. A cselédek se igen vették
észre, elveszett szegény a tömegben. Mikor látta, hogy mennyi idegen van
itt, sírva fakadt s kimerülten, éhesen esett le egy székre az erkélyajtó
mellett. A szive erősen dobogott, tele volt panaszszal s fájt a feje.
Lassankint megérett benne a düh, elkeseredve nézett körül, hogy valami
számbavehető ellenséget találjon. Mikor egy cseléd a kezében tállal
elsietett mellette, egyszerre eszébe jutott, hogy kinek kellene
elmondania az igazságát s utána kiáltott:

– Küldje ide a kapitány urat.

– Az urfit?

– Azt.

Mikor a kapitány jött, kiment előle az erkélyre. Háborgott benne a harag
s az ösztöne az volt, hogy a körmeivel megy neki ennek a szép nagy
embernek. Mikor már egymás mellett állottak, megcsappant a bátorsága s
csak kérésre fogta a dolgot.

– Kérem szépen százados ur, vitessen ki engem az állomásra.

– Most?

– Most mindjárt.

– Miért? Reggelig nem indul vonat.

– Mindegy. Lefekszem a váróteremben a lóczára.

– Nem értem. Bántották?

– Nem, még azt se tették, csak keresztül nézett rajtam ez a sok igazi
Gócs. Pedig itt van a levél, ön irta. Hivtak bennünket, nem tolakodtam
be. Azt hittem, hogy nem tévedésből kaptuk. Ön, a gazdag, szép czifra
katona, még csak nem is üdvözölte bennem a vendégét. Nem tudom, hogy itt
önöknél mi a szokás. Nálunk mondanak valamit annak, a ki érkezik, hogy:
Isten hozott, vagy ezt vagy azt, a mi a szájára jön az embernek, de
észre se venni valakit, egy leányt, ez lelketlenség. Küldjön ki engem a
vasuthoz.

– Bocsánat…

– Küldjön ki… Nem szeretném, ha megtudná apám, hogy ugy bántak velem.
Ide jönne verekedni.

A kapitány érezte, hogy megzavarodik. Nem tudott a kipirult szép gyermek
szeme közé nézni, hanem elfordult és az ég aljáról éppen fölemelkedő
hold tányérjába bámulva, igyekezett valami mentséget találni.

– A gyász ugy elfoglalt bennünket, édes anyámat is, meg engem is, hogy
semmire se jutott időnk… Bocsásson meg…

A lány indulatos lett, a mikor ezt a kapkodást látta.

– Nem igaz. A nélkül, hogy látott volna, elfordult tőlem. A törvényes
unoka lenézte a törvénytelent, mert önöknél nincsenek emberek, csak
méltóságok. Tegyen, a mi jól esik, de ezt meg akartam mondani, mielőtt
elmegyek, meg hogy nincs joga rá, azt is. Hol vannak az érdemei arra,
hogy engem lealacsonyítson. Kapitány ur, mi nem kapaszkodunk a multba,
mint ön, nem alapítjuk véletlenekre jogainkat, emberek vagyunk. Ma már
ez a világ járja, ha még nem tudná, hát tudja meg és beszélje el odabenn
is. Mi már kinevetjük az olyan embert, a kinek semmi egyéb lelki vagyona
nincs, csak egy régi név és egy mázsa önérzet. Forog a világ, kapitány
ur…

A kapitány szeme már régen elhagyta a holdat s rábámult a leányra. Mig
beszélt, szórakozottan hallgatta s csak nézte, mintha a szemeivel akarná
megérteni, aztán egyszerre nagyon jó lett hozzá. Megsajnálta, mintha egy
galamb vergődnék a lábai előtt. A nagy indulat meghatotta, érezte, hogy
köny szökik a szemébe. Megvette az, a mit hallott. Eddig nem igen
gondolkozott ilyesmiről s most érezte, hogy milyen keveset tud, nem
képes megfelelni és védelmezni a saját álláspontját. Mig azon
gondolkozott, hogy mit kellene felelni, érezte, hogy összezavarodik az
agyában minden. Nincs véleménye, soha se törte magát az után, hogy
legyen. A lány nagy szemei az arczába voltak szegezve, erre még jobban
megzavarodott, mert azt hitte, hogy az a két nagy fekete szem mindent
lát, a mi az agyában végbemegy. Egyszerre egészen őszinte lett.

– Nem, nem igen gondolkoztam még erről. A kaszárnya meg a katonák
egészen elfoglaltak. Lusta voltam hozzá. – Mind bizalmasabb lett s mikor
valaki a rokonok közül kidugta a fejét az ajtón, közelebb huzta a székét
a lányhoz s halkabban beszélt, hogy odabenn meg ne hallják. – Az ilyen
magamforma embernek más a gondja. Ott a reglama, azt meg kell tanulni,
ki kell képezni a regrutákat, belovagolni a remonda lovat, aztán manőver
délelőtt, délután meg parádé, meg verseny, ez a dolgunk.

– Nem sok. Valamicskét nem tanulnak is azonközben?

– Nem, teljességgel nem. Eszünkbe se jut, hogy talán nem tudunk valamit.
Igy van, nem jut eszünkbe. Nekem most jönne majd a törzstiszti vizsga,
hanem unom a könyvet. Nehéz hozzá a fejem. Azért nem szabad haragudnia
rám, egyik ember ilyen, a másik amolyan. Én az ilyenek közül való
vagyok…

A lány figyelmesen nézett reá.

Ennek a más világból való embernek minden szava érdekelte. A kapitány
félreértette a mozdulatlanságát.

– Unja?

– Dehogy, dehogy…

– No lássa, hát igy van a dolog. Meg aztán nekünk nem is igen szabad
olyasmiről diskurálni, a mi nem tartozik ránk. Nem szivesen veszik
feljebb, a magasabb sarzsik.

– Gyermekek maguk?

– Nem, katonák. Nekem nem nagyon fontos, hogy mit tartanak rólam, ma
otthagyhatom őket, hanem a szegény ember pályáját nagyon megakaszthatja
nálunk a politizálás.

– És türik ezt?

– Nem azzal jöttünk mi ki a katonaiskolából, hogy valamit ne türjünk.

– Hiszen ez gyámság.

– Olyasmi, de megvagyunk vele. Lássa, tavaly hozzánk jött egy
ezredorvos. Nagyon jó fiu volt, de nem közénk való. Amolyan modern
ember, tele uj teoriákkal. Tőle hallottam ilyesmit, hogy: abszolut
egyenlőség, emberi méltóság, szocziálpolitika…

– És mindez nem érdekelte?

– Nem, őszintén mondom, nem. Minek hazudnék, maga belém lát ugy is. –
Majdnem félve huzódott el előle. – Menni kellett neki. Egyik ezredtől
elüldözték a másikhoz… Elzüllött valahol. A munkásokkal barátkozik
Pesten. Olvastam valamit róla a multkoriban, hogy beszédet mondott s
összeveszett a rendőrfogalmazóval…

A leány messze elbámult s ugy mosolygott, hogy a kapitány meghökkenve
kereste a jókedve okát.

– Tetszik ez magának?

– Csak beszéljen!

– Nem értem, nem…

A cseléd kijött a kapitány után, azt mondta, hogy hivatja az anyja. A
nagy, erős ember fölállott, töprengve nézett széjjel, mintha keresne
valamit. Mikor a lány fehér kezére esett a pillantása, egyszerre
megragadta s mosolyogva huzta magával befelé.

– Jöjjön velem, jöjjön, beszélgetünk még.

A leány ment vele s csak a mikor észrevette, hogy a belső szobák felé
vezeti, akkor állott meg egy pillanatra. A kapitány megijedt, hogy ujra
el akar utazni, vagy megint eszébe jutott a bántás és kérlelni kezdte.

– Ne haragudjék rám. Nem vagyok olyan rosz, hogy megérdemelném. Egy
kicsit hibás vagyok abban a dologban, a mit a szememre vetett, de azért
bocsásson meg. Jöjjön, együtt leszünk hárman. No ne legyen makacs.


IV.

A temetés után hamarosan elszéledtek a rokonok. Egy-két napig még
vártak, hogy hátha következik még valami, talán fölolvassák a
végrendeletet s kisül, hogy ez is kap ennyit, a másik is annyit, de csak
sehogyse akart rákerülni a sor erre az aktusra. Végre is kaptak
utiköltséget, meg azonkívül is felpakkoltak egy-egy zsák lisztet, meg
szalonnát, turót, a mit az ispán mért ki nekik és elszéledtek annyi
felé, a hány oldalról összegyültek erre a nagy családi gyászra.

Az öreg professzor is irt a lányának, hogy menjen haza. Azt irta, hogy
nagyon várja. Üres a ház, minden a feje tetején tánczol és hogy a gáti
erdő alatt, ott, a hol tavaly a nagy rákokat fogták, mélyen a partban
fölfedezett egy uj mályvát. Az foglalja le minden perczét. A diákoknak
már bemutatta, irni is fog róla, de még nincs egészen tisztában vele. A
cseléd föl akar mondani, a kék virágos kancsó eltört s az igazgató már
megint Pesten szaladgál, most az ő nyakán van minden gond. Nem tud
elszámolni tizennégy forint hetven krajczárral. Valami papirosra
jegyeztette fel, aztán elvesztette, vagy mi az ördög, de nincs. Hát csak
gyere aranyom, gyere. Gócsnét csókolom, vigasztalja meg az Isten, derék
ember volt a megboldogult, ugy hallom…

A leány készült is, de nagyon megijedt erre a kapitány. A rokonok már
mind továbbálltak, csendes, békességes maradt a ház s az alatt a három
nap alatt, a mig ott volt a lány, mintha uj élet költözött volna bele. A
kapitány is huzódott hozzá, meg az öreg asszony is és a nélkül, hogy
észrevették volna, ez a gyermekleány lett a család esze. Igába hajtották
a fejüket mind a ketten. Eddig nem igen tanultak meg a maguk lábán
járni. Bódog ur minden volt a házban, nem szenvedhette el, hogy más is
gondolkozzék valamicskét körülötte.

A mellett csodálatosképpen megvigasztalta őket a vendégleány. Még ki se
bujt a Bódog sirján a frissen vetett fümag a földből s már nevettek, ha
valami olyas történt, a mi mulattatta őket. Előbb megbotránkoztak egy
kicsit rajta, de aztán belenyugodtak, mert a leány olyan egyszerü
érvekkel győzte le őket, a mit meg kellett érteniök.

– Ugyan néném, – mondta egyszer – ne bánja azt, ha mulat a furcsaságon.
A bácsi is mulat ezen valahol, a hova elment. Mit gondol, hogy neki
jobban esnék talán, ha egész nap sírnának a házában? Azt mondja a
kapitány, hogy értette a tréfát, akkor ma is érti a tulsó világon.

A kapitány elgondolkozott s fölkelt, mintha többet akart volna látni.

– Hol van az?

A leány nem felelt mindjárt. Ugy elnézett ő is, mintha kereste volna a
messzeségben azt a tulsó világot, a hova elmennek a halottak.
Elálmodozott ezen a miszteriumon s csak akkor kezdett el beszélni, mikor
látta, hogy a kapitány rámereszti a szemeit és tőle várja a választ.

– Messze. Azt hiszem, hogy nekünk valahol nagyon messze, de nekik, a kik
már nem közénk valók, a kiknek más a mértékük, más a lépésük, csak itt
valahol közel, egy lépésnyire innen. Igy jön az ember örök idők óta s
megy tovább, egy-egy lépést mindig s egy-egy pillanatot tölt mindenütt.
Az élet, a mit itt lelünk, egy pillantás a megmérhetetlen mindenségben s
a mi igazi életünkben se több egy állomásnál. Ennek az életnek
végtelenül messze van a születése és beláthatatlanul távol a vége. Nem
szabad tulságosan törődni azzal a csekélységgel, a mi a mai pillantás.

– Mi hát ennek a pillanatnak a czélja? – kérdezte érdeklődve a kapitány.

– Közelebb vinni a mát a holnaphoz meg a holnaputánhoz, a mi majd
következik. Semmi egyéb. Addig kell haladnunk, mig el nem érjük a teljes
szépet, a teljes jót, a teljes igazat, a mi már megvan ott valahol
messze, a merre törekszünk. Ha aztán egyszer mindnyájan eljutunk odáig,
akkor befejeztük az építés munkáját s elkezdünk élni. Csak az a baj,
hogy a ma visszamaradt. Nem teljesíti a feladatát. Vagy azt hiszi, hogy
jól van ugy a világ, a hogy ma áll?

– Nem, nem, azt nem…

– Lássa. Nézzen csak vissza az ember életébe. Vegyünk nagy lépéseket,
századokat egy emberöltőnek és megtalálhatja a jelző oszlopokat, a
melyek valóságos véráldozat számba mennek, vannak mások, a melyeket
teljesen lefoglalt magának a templom, mindeniknek a végén beszámolhatott
az ember magának arról, hogy minek élte át. Akár könyvet lehet vezetni
róla. Ez a század az emberé. Most ő következik. És nem akar fölébredni,
nem akarja megérteni a dolgát. Ha valami gyors fordulat nem áll be a
fejlődésben, szégyenünkre mindössze annyit fognak majd mondani az
utánunk következők, hogy elkezdtünk valamit, megpróbálkoztunk azzal, a
mi a feladatunk volt s képtelenek voltunk reá, megnehezítettük azoknak a
dolgát, a kik majd utánunk jönnek. Gyávák vagyunk, végtelenül gyávák.

Az arczát elborította a láng. Fölállott és egyszerre olyan gyönyörü szép
lett, hogy a kapitány megdöbbent. Az öreg asszony is olyast érzett,
mintha forróság szaladt volna végig rajta s ijedten integetett a
lánynak.

– Ülj le, borzasztó vagy.

A leány visszahanyatlott a székbe, egyszerre halovány lett, de azért
mosolygott. Fizikumát kimerítette a beszéd, a lelke azonban végtelen
gyönyörüségbe merült. Valami elérhetetlenről álmodozott s az tette
boldoggá, hogy egyszerre megvalósult a képzeletében minden vágyakozása.
Látta magát, hogy mint hordja egymásra a nagy épület koczkáit,
megizmosodik a munkában s magasabb és magasabb lesz a fal, köréje ömlik
a többi ember is segíteni s a mint körülnézett a sok munkás között, csak
egy ember hiányzott.

Fölnyitotta a szemeit s hangosan kérdezte:

– A kapitány… hol maradt el a kapitány?

A százados hozzá ment, megfogta a kezét.

– Itt vagyok.

A leány csendesen felállott, hosszasan nézte a szép nagy embert s mintha
az erejét akarná felbecsülni, megszorította a karjait. Az öreg asszony
rájuk meresztette a szemeit s mintha megijedt volna.

– Mit akarsz vele?

– Semmit néném, semmit.

A kapitány azonban nem hagyta annyiba a dolgot. Megfogta a leány kezét
és huzta maga után.

– Hova mentek? – kérdezte az öreg asszony.

– Mindjárt jövünk, mama.

Mikor egy kis ösvényre bekanyarodtak a licziom bokrok mellett,
megállottak s most már a kapitány nézett erősen a lány szemébe, mintha a
pillantásával ki akarna szivni belőle minden titkot.

– Valamit akartál mondani. Elhallgattad. A szemedben láttam, a mikor azt
mondtad, hogy: gyávák vagyunk, azzal nem fejezted még be a
mondanivalódat. Vársz tőlem valamit, akarod, hogy melléd álljak, mondd…

A leány olyan izgatott lett, hogy reszketett benne minden ideg. Félt,
hogy leesik, megkapaszkodott a katona egyik karjában. Pihegett s egy
darabig nem tudott beszélni.

A katona pedig sürgette:

– Mondd, mondd, akarod? Szolgád leszek. Még nincs meggyőződésem, nem
szerezhettem magamnak, hanem hiszek. Érzem, hogy felébred a lelkem. A
mit veled mondat el valami magasabb hatalom, csak az lehet az igazság.
Veled megyek. Taníts, légy a mesterem…

A leány megcsendesedett. Komoly nyugalommal nézett fel a nagy emberre,
gyönyörködött benne, aztán megfogta a fejét, lehuzta magához és
megcsókolta az arczát.

– Mi ketten nagy munkát végezhetünk. Én sem tudok sokat, csak sejtek
mindent. Gyönge vagyok, te erős; szegény vagyok, te gazdag. Tied az
óriás vagyon, a mi után annyi sokan sírnak. Visszaadjuk az embernek, a
mi az emberé, kenyeret, uj vallást, szeretetet.

Megint az a ragyogó igazság lett az arcza, a mitől az előbb megijedt az
öreg asszony, a felmagasztosulás maga. A kapitány nézte, nem merte
megfogni, félt, hogy beletörik az ő nagy markába ez a csepp kis reszkető
jószág s csak magában áhitatoskodott, mintha egy szent állana előtte. A
leány most már határozottabb lett.

– Anyád majd utánunk jön. Vagy megért minket, vagy nem. Ha igen, velünk
dolgozik, ha nem, fölösleges nekünk. A mi nagy dolgunkban, ha beállunk a
szegény emberek közé, ha a világpolgár háboruját megindítjuk az
összeharácsolt vagyon ellen, nem szabad egy gyönge öreg sorsán
fennakadni. Milliókról van szó. Jösz velem?

A férfi megindult előre be a ház felé s utána ment a leány. Mikor
kiértek a nagy utra, az öreg asszony fölállott a székről s utánuk
kiabált:

– Fiam, fiam…

Azok meg se hallották a szavát. Utánuk indult, de már nem érte be őket
többé soha.



KÁROLY


I.

Ugy három óra tájban, hajnalban, álmosan döczögve, párosával beérkeztek
az udvarba a lovak. Rettentően sovány gebék, erre, nagy Magyarországon
nem is ismerik az ilyen lovat. Páronkint vásárolják ezeket az állatokat
a mi szekereseink, mint a csirkét. A vásárban külön osztálya van az
olyan lónak, a mik közül a gerébeni fuvarosok válogatnak tavaszszal. Itt
szerzi be husszükségletét a menazsériás is. – Hát jöttek a lovak,
egy-egy fiu hajszolta őket s nehézkesen topogva a nagy csizmákban,
egymásután érkeztek a faluból az emberek is. Némelyik a tornácz felé
pillantott s megemelintette a süvegét, máskülönben azonban csendben
folyt a lovak befogása a szekerek elé. Egy-egy elszakadt madzagot
piszmogva kötöttek össze, vagy hallszott, hogy valamelyik ló oldalába
ököllel csapkod az ember, hogy a rud mellé álljon s egyet-egyet
csörrentek a tartó lánczok. Az udvar felett még homály borongott. Fél
éjszaka, a mibe keletről derengősen, inkább csak sejtelemszerüen
belelopózkodott a reggel. A minek azonban a köddel is meggyült a baja. A
fehér pára ráült a földre, mint valami alantjáró felleg. Az udvar
sarkában a gabonás bagósüvegforma teteje ugy látszott ki belőle, mintha
usznék rajta. A hüvös szél egy-egy pászmát szakított le belőle s
szertefujta. Egy-egy kiáltás, morgás hallszott a szekerek felől, a
czihelődés zavaros lármája s három-négy ember kiment a nyitott kapun és
lefordult az utczára az Iliána boltja felé dohányért, meg hogy egy ital
pálinkát öntsenek magukba. A ki végzett a lovakkal, utánuk ment és a
későbbiek szájából visszahallszott a ház tornáczára, hogy köszöntenek
valakit. A valaki egy kis öreg asszonyka volt. Talán már hatvan éves is.
Nagy, szürke keszkenőbe volt bónyálva a feje meg a dereka, a kendő
felett még egy kabát is volt rajta, a mit nem tudott begombolni a
mellén, a kezében régimódis, kékcsikos, nagy, szürke esernyő. Nyögve,
lihegve igyekezett fölfelé az udvar lejtőjén s arra állott meg, hogy a
ház tornáczáról leszólott hozzá egy még öregebb asszony.

– Hát mégis elmégy, Biri?

Lenn az asszony határozottan felelt:

– El, néni. Nem maradhatok ebben a bizonytalanságban. Le se hunytam a
szemem már két éjjel…

Fennről eléje jött az öreg asszony. Recsegett a lábai alatt a lépcső.
Egészen másformáju asszony volt. Magas, egyenes, mint a szálfa, szép,
nagy szürke szemeiben, az ősz pillák boltozata alatt határozott, kemény
nézés és a lépései is olyan szilárdak, mintha tömeg járna a nyomában, a
mely a vezért lesi benne. A földesasszony szemben a derékban
kettéroppant, nála husz esztendővel fiatalabb, szegény
hivatalnoközvegygyel. Az egyiknek erőt adott a folytonos küzdés, a mivel
egy kis birtokból ki kellett kaparni egy csomó fiu nevelésének
költségeit, a másikat pedig idő előtt elsorvasztotta a rettentő gond,
hogy a silány penzióból élni tudjon valahogy ezen a földön, a mi mind a
másé, mind, mind… Tekintetes asszony volt különben, egy a valóságos
tekintetes asszonyok közül. Mert hát a boltosné is annak szólíttatja
magát, meg az árendásné is s a paraszt mosolyog ezen. Mert a paraszt
szörnyen meg tudja taksálni azt, hogy ki az igazi ur… A pénzügynél volt
hivatalnok az ura s az asszony csak özvegyen költözött ki a faluba, a
maga részéről való rokonai közé.

– Rosszul teszed, hogy ugy sietsz, – mondta az öregebb asszony, mig
nyugodt méltósággal hagyta, hogy kezet csókoljon neki a másik. – Sándor
holnap amugy is bemegy és egyedül. Elférnél mellette. Nem neked való már
az efféle utazás.

– Megyek, néni.

– Hát menj. Az az egy nap pedig nem sokat határoz. – A hogy azonban
nézte maga előtt a kicsi, öreg asszonyt, látszott, hogy megérti a
dolgát. Már kevesebb határozottsággal beszélt tovább. – Hát igen. Nem
tudsz aludni. Értem. Én se tudnék. A gyermekének sok éjszakát áldoz oda
az ember. A gyermek, akármilyen hitvány is, mégis csak gyermek… –
Hirtelen megállott s majdnem ijedten mentegette magát. – Azt, hogy
hitvány, nem a te Károlyodra mondtam, csak ugy… Nem is venném ugy a
szivemre a dolgot a te helyedben. Derék fiu az…

Valami nem egészen derék fiuról lehetett azonban szó, mert az öreg
asszony érdes hangja remegett s lesütött szemekkel indult meg a szekerek
felé. A másik asszony kettőt lépett, mig ő egyet s ugy tipegett
mellette, mintha futna. Nem akart lemaradni valamelyik kocsiról s
fürkészve siklott végig a pillantása az embereken, hogy melyik
ismerősebb. Az egyik a szomszédja volt. Valami Józan nevezetü ember.
Feléje tartott s most már nem igen hallgatott a nénire. Az pedig tovább
bizonykodott, hogy de bizony, csak derék ember az a bizonyos Károly.

– Mindenből kivágta magát. Annyi mindenen átment, hogy más ember a
felébe belepusztult volna. S tartja magát. Nem kell azt félteni.

Mormogva, inkább magában szólott a másik asszony.

– Én féltem.

– Te, te persze mindentől megijedsz. – Ha a szárnyasegér az ablakodhoz
koppan, hát belebetegszel. Te nem ijednél meg?

A kis öregnek nagy gondot adott az, hogy hogyan kapaszkodjék föl a
szekérre. Két kézzel kellett volna megfogódzkodnia, hogy fölhághasson a
magas ferhéczre, de a lába alá bonyolódott a szoknyája. Mikor már
föntállott a vason, hirtelen fordulóval, mintha esnék, belezökkent az
alacsony, szénával szükösen kipárnázott ülésbe, mindjárt a ló mögött s
aztán fölnézve a hegyre, a mire sok kanyargással visz föl az ut,
odaszólott az embernek, a ki nagy körülményesen helyezkedett el
mellette:

– Menjünk szomszéd!


II.

Káposztát vittek. Gyönyörü szép, kemény koponyáju, kicsipkézett felső
levelü, habos káposztafejeket, a mik között egy-egy kisebb, vörös
káposztafej ugy volt elszórva, mint a kicsit sárgás tejföl tetején a
szamócza. Magasan meg voltak rakva a kocsik s iszonyuan nyikorogtak,
recsegtek a teher alatt a tengelyek, ropogtak a kerekekben a küllők, mig
egymás nyomában fölkanyarodtak a kocsik a hegyre. A meredekebb hágókon
leszállottak a szekérről az emberek s keserü füstöt fujva bele a hüvös,
tiszta hajnalba, a lovakat biztatták. Egy-egy követ is vitt magával
mindenik s ha a lovak, csak ugy a maguk szabad akaratából, megállottak,
odatámasztották a hátsó kerék alá. Aztán ujra hallszott: gyű hé, gyű – s
egyéb semmi az egész hosszu sorban, mintha csak azért tanultak volna meg
beszélni ezek az emberek, hogy a lóval értekezhessenek. – A hegy tetején
még egy kis rázós, rögös lejtő következett, azután pedig az országut.
Onnan kezdve aztán egyvégtében hajtottak be a városig, éppen csak egy
feszület előtt állottak meg pihenni. A keresztről közönyösen nézett
rájuk a Megváltó. A parasztok a szekereket vizsgálták körül s a sor
közepéből, a már nagyon is besüppedt szénaülésen gubbasztva, másfelé
nézett az asszony is. Le a városra, a minek a bádogtornyaira fényesen
rásütött a nap. Harangoztak is lenn.

El se ment a piaczig. Félig dermedten szállott le egy utczánál s aztán
apró, fürge lépésekkel tipegett el a kis külvárosi házak eresze alatt.
Aztán másik utczába fordult, köszönt egy ismerős csizmadiánénak, a ki a
kapu előtt beszélgetett egy másik asszonynyal, s zeg-zugos sikátorokon
ment tovább, csak hogy megtakarítson egy kis időt az utban. Nagy, szürke
kendője alatt izzadtság telepedett ki a homlokára és a szemére lógott
egy tincs ősz haj. A mikor a postához ért, nagyot szusszant s ugy ment
föl az emeletre, hogy kipihenje magát a lépcsőn. Egyik fokról csak
mászva lépett a másikra s megállott lélekzetet venni minden fordulónál.

Itt kellett volna, hogy megtalálja Károlyt. Ismerték, megfordult már
néhányszor a házban, hanem most még az is megfordult utána, a kinek
sietős utja volt. Mintha a hátát égette volna az emberek különös
pillantása, szaporán haladt előre a folyosón s benyitott abba az
osztályba, a miben a fia dolgozott. A fia asztala mellett azonban egy
idegen ült, borostás arczu, szurós szemü, megrögzött vén postás, a ki
gorombán kiabált ki egy csomó emberre. Az öreg asszony nézte egy darabig
s mikor végignézte a többi asztalt is és egyik mellett se találta meg a
fiát, tovább ment egy ajtóval s benyitott a főnökhöz:

– Özvegy Krémerné vagyok, ha tetszik emlékezni rám – ezzel kezdte. A
hivatalnok fölnézett reá egy nagy iv papirosról s azt mondta, hogy:
igen. Föl is állott s helyet mutatott a díványon.

– A fia végett jött az asszonyság, tudom már – mondta s buzgón törülte a
szemüvegét. – Hát bizony, bizony sok baj van a gyerekkel. Minálunk már
nem igen találja meg. Nem igen volt a postához való. Tetszett talán
híreket hallani róla?

– Hallottam valamit.

– Ugy? Persze mindig akadnak az embernek jóbarátai, a kik hirekkel
szolgálnak.

– Mi van vele?

– Azt éppen nem tudom. Mi már egy hét óta nem láttuk. Mi elbocsátjuk. Ma
délután kell hogy referáljak ebben a dologban s elbocsátjuk… – Még
mindig nem tette föl a szemüvegét és sürün pislogott, látható zavarban
beszélt. – Nem tehetünk egyebet.

Az asszony már várta ezt. Sokszor megesett már az, hogy kikopott a
hivatalokból a fia és ilyenkor a régi összeköttetések révén, sok
utánajárással, kunyorálással, könynyel kellett uj állást szerezni. A mi
itt bekövetkezett, azzal már mintha nem is igen törődött volna. Jóformán
magához beszélve mormogott, összegubbaszkodva a díványon, mintha csak
valami odahajintott batyu lenne az egész kis asszony. – Most hova megy?
Hova?…

A hivatalnok is motyogott magában:

– Hát most már igen nehéz. Talán ha valamerre el tudják vinni. Az ilyen
kis városban mindent tudnak az emberek. Belelátnak a szomszéd fazekába
is. Nincs titok…

– És mit kell titkolni?

– Mit nem lehet?…

– Hát mit nem lehet? Lopott?

– Nem volt pénz bizva reá azóta, hogy azt a pár forintot megtérítették.

– Hát akkor?

A vén, szikár hivatalnok föltette végre a szemüvegét és
elkényszeredetten állott meg az asszony előtt.

– Nézze, asszonyság, – kezdte – el voltam készülve arra, hogy idejön,
hanem én már nem vagyok főnöke a fiának. Én semmi se vagyok ebben a
dologban. Éppen senki, hát nekem tessék békét hagyni.

– De mondjon valamit.

– Mondok, kérem, hogyne mondanék. Nekem ugyan kellemetlen az egész ügy,
azt mondhatom. De már nem tartozik reám… S ha beszélni akarnék, hát
akkor se beszélhetnék olyan igazán, a hogy megkívánja a dolog.
Asszonyság mégis az anyja és ha a fiuk dolgát az ember komolyan meg
akarja tárgyalni, hát nem az anyjukat hivja meg a tanácsba. S hogy én
itt kiméletlenkedjem, hát az se volna szép. Tessék máshoz fordulni
informáczióért.

A kis, öreg asszony reszketett s pillantása rémséges aggodalommal
kisérte a szobán végig le és föl a férfit. Ez a magas, száraz, rideg
ember imponált neki. Hitt benne s lassan meggyőződéssé lett benne az,
hogy ettől az embertől kell megtudnia azt, hogy mi van a fiával. Más
hazudik. A fiu is, meg az a lány is, a kivel együtt emlegetik s talán
mert látják, hogy ilyen törékeny portéka, leszépítik, lehazudják a
dologból az igazságot azok is, a kikhez még fordulhatna. Nagyot nyelt s
rákönyökölve a divány támlányára, határozott kijelentéssel felelt a
hivatalnoknak:

– Nekem pedig az kell, hogy ön beszéljen. Önnek hiszek, másnak nem. Én
innen addig nem megyek el, a mig ön nem beszél.

A vén ember gorombán felelt:

– Hát itt marad.


III.

S leült az asztala mellé és nagy, szögletes betükkel irni kezdett. Az
asszony a bőrdiványba belesüppedve, belebódult abba, a hogy a
kezejárását nézte. Mintha egyéb gondja se volna, azt találgatta, hogy
micsoda betü került ki a toll alól. Rátapadt a szeme a penna szabályosan
mozgó nyelére s pusmogott magában: a, g, n, s… – Beletelt egy félóra is
abba, mig fölpillantott a papirosáról a hivatalnok. De hirtelen lekapta
a fejét ujra s tovább irt. De már idegesebben fészkelődött a helyén s
egyszerre lecsapta a tollát és az asszony elé állott.

– Estig akar itt ülni?

– Akár estig is.

Egy kis elismerés férkőzött a szavaiba, a hogy ujra elindult járkálni s
visszaszólott:

– Tud akarni.

Az asszony összeszorította az ajkait s csak a szemeivel intett, hogy:
igen.

Erre lassan, még mindig habozva, az iróasztalhoz ment a férfi, de csak
azért, hogy magával hozza a székét a divány elé. Ugy telepedett le az
asszony elé, hogy a maga vén csontján érezte a megrogyott öreg lábak
reszketését s halkan, vontatottan beszélt:

– Rosz a fiu. Igen hitvány fiu. Nem mondok ezzel ujat. Asszonyság is
tudja. Hát hogy itthagyta a hivatalt, annak egy leány vagy micsoda az
oka. A kiről hallott is.

– Hallottam.

– Azzal él – s itt aztán már mindennek vége. Asszonyság, ha az olyan
nagyon könnyen menne, hát azt mondanám, hogy ugy számoljon le vele:
volt, nincs. Mig a fiu itt-ott pénzeket emelt el, ember volt, könnyelmü,
kölyöktermészet, a ki nem gondol a határokkal az enyém és a tied között.
A következményekkel se. Az ilyen fiuval még kezet is lehet fogni. Még
olyannal is, a ki a büntetést se kerülte el. – Hanem ez a
legrettenetesebb züllés. Innen nincs ut kifelé…

Az asszony vállat vont s egy kis, csendes mosolygás szaladt végig
fonnyadt, beesett arczán. Ahogy ránézett a férfire, látszott rajta, hogy
nem is érti a nagy felháborodást.

– Honnan? Azért, mert egy lánynyal lakik? Hiszen hallottam már ilyen
csodát. És éppen a férfiak itélnék el olyan nagyon érte? Hát önök talán
jobbak?

A férfi nagy szemeket meresztett rá s egyszerre nagy szomoruság
telepedett az arczára. Ez a szegény asszony nem érti, hogy miről van
szó, s ahogy nézte maga előtt a derengő, már-már majdnem egészen
megnyugodott arczot, hirtelen tisztába jött azzal, hogy ebben a
megvigasztalt állapotában bocsátja el az asszonyt.

Az már föl is állott s most már egy kis, nem bántó, hanem azért
diadalmas guny is volt a mosolygásában, a hogy kérdezte:

– S egyéb semmi?

– Semmi.

Az asszony a hóna alá kapta az esernyőt s most már erősen a vén ember
szemeibe nézve nevetett.

– Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Be nagy hiba! Hát él egy
kicsit, fiatal. – Hirtelen fennakadt azonban valamin s mintha hangosan
gondolkoznék, töprengve kérdezte: – De hát honnan telik neki? Keresete
nincs és mégis győzi… – S lassan-lassan érlelődött meg az agyában valami
föltevés és iszonyuan belesápadt, a mig nyögve, szemeit a férfi szemeibe
meresztve, elmondta, hogy mit gondol.

– Csak nem a lány tartja el?

Mohó gyorsasággal vágott bele a szavába az ember:

– Arról szó sincs.

Az asszony megnyugodott s most már ugy ment el, mint a hogy a nyert pör
után hagyja el az ember a tárgyaló szobát. Egy kicsit megint
lemosolyogta ezt a vén embert s azt mondta neki, a mikor már bucsuzott:

– Akkor hát mit akarnak tőle? Kap még ő hivatalt, a milyet akar. Nemcsak
posta van a világon.



SZERELEM

A szomszéd beizent, hogy mikor leszek otthon. Szeretne velem beszélni. A
cseléd, a ki az izenetet hozta, nagyokat fujt és gunyosan mosolygott. –
Én is mondtam neki, – mondta – hogy a nagyságos ur reggel megy a
kávéházba, este a szerkesztőségbe s aztán mindig itt van, hát csak
jőjjön.

– Hát jőjjön.

A leány kiment s azzal jött vissza, hogy a szomszéd már nincs künn. Várt
egy darabig s aztán, mig én öltözködtem, mig bejöhetett hozzám a lány,
elment. Hát annál jobb. A pesti szomszédság fura. Az ember esztendőkig
lakik egy házban és semmi egyebet nem tud a szomszédjáról, mint hogy
szeget ver a falba. Az hallszik belőle. Némelyik szenvedélylyel üti a
szeget, majd széthasad a fejem. Kop, kop, – belenyillalik az agyamba – s
aztán azon kivül semmi érintkezés. Azaz hogy a multkor a másik szomszéd
átküldött hozzánk varrógépért. Két napra kérte s aztán vissza is küldte
– és én nem tudom, hogy hogy hivják. Azt hiszem, hogy Blum, de az is
megeshetik, hogy Grün. Valami egytagu szó és idegen. És vasalót is
szokás kölcsön kérni, de mindezt a cselédek intézik. Ez a cseléd meg a
szomszéd cseléd s a pesti ember ilyenkor sunyi módon benn ül a
vaczkában.

– Hát – mondom – elment a szomszéd.

A leány, mintha kissé megkönnyebbülve jelentette volna, hogy elment s
mig kiment, a gyerekekre lármázott:

– Bözsike, ne mászszon a fotelre. Deske, mit akar a hajtüvel.

Aztán én a kávéházba mentem. A viselő szemüvegem helyébe kipakoltam a
másikat, a mivel olvasni szoktam, elhelyezkedtem, amennyiben a botom és
kalapom számára is helyet kerestem. Az ujságok közül kihuztam azt, a
mibe én is irok, vizet ittam, szóval hozzákezdtem a reggelihez. Egyszer
csak jön a pinczér s kérdi, itt vagyok-e. Bodor ur kérdi a számszéktől.
– Igen, igen, hát hol lennék, persze hogy itt vagyok, hanem a kifli nem
ropog. Mintha sületlen lenne. Nem gondolja… Miska, maga folyton a
vendégek ellen áskálódik. Teszem fel, hát miért kellett magának besugni
a kávésnénak, hogy én tegnap azt mondtam, hogy piszkos a szalvéta. Ha
magának mondom, hát tartsa magának. Ki az a Bodor ur? – Vendég, hát az
is polgári állás már. Hát itt vagyok, hát persze, hogy itt vagyok.

Egy kis negyedóra sem telt bele és megérkezett Bodor ur. Igen, igen
csinos fiatal ember. Kis fekete bajusza volt, fölfelé fésült, katonás
kefehaja és a füle mellett kis, csinosan lenyirbált szakálla. A mi
különösen meglepett benne, az a hangja volt. Egy kicsit hizelgő, egy
kicsit édes, de amellett férfias s itt-ott majdnem olyan erőteljes, hogy
utána kellett kutatnom, hogy vajjon nem akar-e nagy pózt csapni nekem,
szegény eszü embernek, a ki korán házasodtam, sok gyermekkel vesződöm s
az ilyen urak előtt komikus boldog ember lehetek. – Ott tötyög a
gyerekekkel, czibáltatja magát, a fejére másznak, pedig hát a multkor is
az egyiknek piszkos volt az orra… – Bizonyosan igy beszélnek mirólunk
legénykörökben, de hát – ugy-e apák? – majd csak elviseljük.

Bodor ur azon kezdte, hogy végtelenül kellemetlen neki az egész
história. – El is felejtettem megmondani, hogy Bodor ur a szomszéd. Nem
az, a ki a szögeket veri, hanem a másik. – Tehát: hogy nagyon
kellemetlen neki ez a dolog. – És itt átadom neki a szót.

– Mert kérem szépen, ha én direkt a rendőrséghez megyek, hát azzal
kellemetlenséget szerzek uraságodnak. Gondoltam, hogy talán igy
békességesen elintézhetjük az ügyet. A nagyságának akartam inkább
szólani, mert az asszonyok az ilyesmit jobban eltudják végezni, hanem
attól féltem, hogy tolakodásnak tetszik venni. Végre is az ember
igyekszik minél kevésbbé terhére lenni a szomszédnak. Pedig hát
leginkább a nagysága mondhatta volna a lánynak, hogy: Czéczi, Czéczi, az
már mégse járja, hogy maga itt a szomszéd urat molesztálja. Tetszik
tudni, asszonytól egészen másképpen is veszi föl a dolgot az ilyen
leány. Mégis hát egy a nemük, értik egymást. Egyik is ismeri a férfit, a
másik is – és habár különféle bransokba is kerültek az életkörülmények
folytán.

– De hát kérem, miről van szó?

– Kérem szépen a dolog ugy áll, hogy bizonyos tekintetben csinos
embernek vagyok mondható. Nekem kérem egy asszony ide vagy oda.
Füttyentek nekik. Nem azért mondom, mintha tulbecsülném magam, hanem hát
igy van és végre is én erről nem tehetek. A csinos ifjak mégis
előbbrevalók és ha az ember ápolja kissé magát, hát annál kapósabb.
Persze az ilyesmivel nem törődik az ember, de ha mégis igy van, hát az
néha kellemes, néha nem. A jelen esetben például… Kérem én a számszéknél
is hivatalnok vagyok. Nem valami nagy állásban, de mégis, ha az ember
már bejut a státusba, az is valami. Elég az, hogy hát festegetek is.
Tetszik tudni jönnek hozzám lányok meg asszonyok… Egy az, hogy hát
disztingvált ember lévén, hát hozzám jöhetnek, meg hát szívesen is
jönnek, mert én ugyan szerény állásban vagyok a számszéknél, de
elegánczia dolgában nem hagyom magam. Szóval: – jönnek és én festegetek,
kérem. Néha tájképeket, meg csendéletet. Különösen ezt szeretem. Sok
baraczkot, nagy baraczkokat félig beledugva a szőlőlevélbe… Hanem hát
asszonyok jönnek, meg lányok és a cseléd, a Czéczi, a mint nevezni
méltóztatik, megállítja őket és gyalázza… őket, hogy czéda meg becstelen
személy, meg nem tudom micsoda… Hát az ember ezt nem türheti…

– Persze, persze… Borzasztó.

– Annyira borzasztó, hogy a feleségem… Igen, feleségem is van. Most
válunk. Itt kell egy irás, ott kell egy irás, hát föl jár hozzám. Kérem,
olyan asszony az, hogy utána lehet ám nézni. A csipője, finom, vékony
csipője van s nagy, egy kicsit bodros szőke haja… Hát nem utána kiabált
a cseléd, hogy majd lesz itt valami. Meg hogy összetöri a csontját. És
kérem, ahogy nézett az a lány, hát annak a szeméből minden rosszat ki
lehet olvasni. Az egy bestia, kérem és én mint festő nagyon kellemetlen
helyzetben vagyok. Végre is hozzám sokan jönnek és hát én igy festegetek
itt-ott… És az az ember vagyok, kérem, a ki nagyon szépen eltalálja a
portrét. Mellkép, térdkép, nekem mindegy, én, kérem, olyan szépen
megcsinálom, hogy abba hiba nem esik… Hanem hát, kérem, hogy elfogja a
folyosón a klienturámat az a lány, hát azt mégse türhetem.

– Igaz, igaz…

– No hát. Tessék valamit csinálni.

Otthon elővettem a lányt.

– Nézze fiam – mondtam neki – ez csak még se járja. – Maga tönkreteszi
az én életemet. A mint én elkezdek egy szomszéddal háboruskodni, akkor
vége a nyugalmamnak. Huzza össze magát. Mi köze van magának ahhoz a
fiatal emberhez…

A lány beleszólott, de ugy hogy nem is tudta, hogy mit beszél.

– Istenem, Istenem…

– Mit akar maga? Végre is maga egy tót fruska. Szegény, rongyos leány, a
ki most kezdi egy kicsit elfelejteni azt a nyomoruságot, amiből idejött.
Fityegett magán minden szoknya, a mikor beállott mihozzánk a konyhába.
Hát mit akar, mit akar. – Végre már dühbe jöttem és kiabálva
követelőztem valami válaszért.

– A szomszéd ur azt teszi, a mit akar. Hogy ki jön hozzá, vagy ki megy
el tőle, ahhoz magának semmi köze. Ha maga akármit mond, azt én mondom.
Hozzám jönnek panaszra. Hát legyen ennek az ostobaságnak vége. Értette…

A lány összegubbaszkodva állott előttem és nyögött.

– Istenem, Istenem…

Kiment s hallottam, hogy a konyhába jajgat.

– Jaj, jaj, drága édeském, Istenkém nézz rám. Vesd ide a pillantásodat.



A KICSI KIRÁLY

A rettentő mód füstös, piszkos kicsi szobában, a minek a közepén piros
virágos abroszszal volt leterítve a kerek asztal, mozdonyvezetők, fütők
és kalauzok ittak. Mindjárt a nyitott ajtó mellett volt a söntés, a
minek a tulsó oldalán sok más színes abroszos asztal mellett a harmadik
osztály utasai pipáltak, fellegbe takargatva a kevés gázlángot. Itt-ott
erősen koczogtak a pohár falán a bicska nyelével, vagy a padlót verték
és italért kiabáltak.

Nem igen törődtek azonban velük. A pénztáros kisasszony szórakozottan
jegyezte föl a tételeket, a mit szaladtukban odakiáltottak neki a
pinczérek, a csapos a terem ajtajában álldogált s csak ha nagyon
sürgették már, akkor látott a dolga után, hirtelenébe beleeresztve a
hordóból egy csomó sört a poharakba – s künn a perronon ünnepi gálában,
méltóságosan sétált az állomásfőnök. Egyáltalában mindenkin a jobbik
ruhája volt s künn a hosszu aszfalt-ut mentében a gázlángok mellett a
villamos lámpákat is felgyujtották. A kicsi szoba is az eseményt
tárgyalta.

– A kicsi király jön délről s megy fölfelé. Másik levegő kell neki, az
övé nem jó.

– Miért kicsi? Nagyon fiatal még?

– Pólyás király, akkorácska ni – mutatta a könyökétől lefelé a karját és
mosolygott.

Ez komikus volt a többinek is, kaczagtak.

– Ugyan hamar belecseppent a jó hivatalba.

– Aztán ki megy vele?

– A dadája, meg valami néni, meg egy nem tudom mi, valami udvarmester,
tudja a Jézus, hogy hogyan hívják. Benne volt mind az irásba, a mit a
főnök mutogatott az elébb… Még a nevük is, csakhogy nagyon idegen-formán
irják, nem érti az ember.

Ugy volt, hogy ezen a nagy állomáson várják be a szemköztről érkező
vonatok az udvari vonatot s már alig lehetett elhelyezni a sineken a sok
kocsit. A leghátsó sinen egy türelmetlen gyorsvonat előtt prüszkölt a
masina, mint valami könnyü kicsi kocsi előtt a hatalmas vad mén s ugy
látszott, mintha már-már elszabadulna s kirohanna féktelenül a világba.
Idébb csendesebben viselte magát a hatórás személyvonat. Ennek a gépje
már inkább olyan csendesen poroszkáló jó falusi lóhoz hasonlít, a mely
ha megállítják a patika előtt, csendesen bevárja, a mig a sok orvosságot
összekavargatják. Itt inkább az utazók türelmetlenkedtek, kiabáltak a
kalauzokra: – megyünk már? mi lesz már? itt alszunk? s káromkodva
fogadták a parancsot, hogy senki se szálljon ki. Előbb, a fütőház felé
egy hosszu tehervonat pihent, magasra megrakva deszkával, a minek a
fehérségéből piros czédulákon rikított le a fürészgyár neve s mintha a
masina is elaludt volna előtte, csendesen lélegzett, egy-egy finom fehér
gőzpászmát bocsájtva ki magából, minden fölösleges lárma nélkül. Csak
félig a pályaudvaron, hátsó testével a pályára fekve, mint egy hosszu
hernyó, töméntelen sok kocsiból összekapcsolt munkásvonat is várakozott
a sinen, hogy tovább mehessen. Egymás hátára volt gyürve rajta a sok
ember, a széles ajtók korlátjára annyian támaszkodtak, hogy a hátulsók
már valóságos emberhegy tetejéről néztek le a fényes, élénk pályára s
ugy várták a kis királyt.

Egy nagy barna ember tartotta szóval a többit az egyik kocsiban,
mindjárt a lokomotiv mellett.

– A mienket már láttam a manőveren. Igy ment el előttem két lépésnyire,
lovon, szép fekete lovon. Ha az enyém lenne az ára, nem mennék most
kavicsozni…

– De nem a magáé.

– Nem a.

– Hát aztán ennek a kicsinek is van koronája?

– Kell, hogy legyen neki, ha király.

– Aztán mit csinál vele, ha nincs esze hozzá?

– Szamár kend, hát hiszen nem kell annak ész, csak éppen hogy él, aztán
mutogatják…

– Ugy én is elvállalnám.

A telegrammhivatalból meg a pénztárból egymásután jöttek ki az urak.
Némelyiknek nagyon aranyos volt a sapkája… Jöttek a városból is sokan,
csupa nagy ur, némelyik kardosan, mentésen, mások feketében, csinos kis
keresztecskékkel és medáliákkal a mellükön. Egy-egy ur kis fiut, leányt
huzott maga után a tolongásban s biztatta, hogy csak türelemmel várjon.

– Mutat a papa piczi kicsi királyt, várj csak…

– Játék király?…

– Nem, igazi.

Ezen nevettek az urak s az az ur, a ki a kis leánykát is kihozta
magával, tovább mondta másoknak is azt, a mit a gyermek mondott.

– Mondom neki: mutat a papa piczi kis királyt s azt kérdi a kis okos,
hogy: játék? Nem, igazi.

A harmadik osztályu váróterem előtt, meg tovább, a hol már elvégződik az
aszfalt, rendőrök tartották vissza a sinektől a népet, mely nagy fekete
tömegben verődött össze és zsongott, mint valami nagy raj. Itt-ott
káromkodás hallszott, zörgött a kardhüvely azoknak a lábaszárán, a kik
előre tolakodtak s mindig hangosabb és hangosabb lett a küzdelem a
rendért. Sok asszony szorult a tömegbe s különösen ezek átkozódtak.

– Abba ugyan nem lesz semmi baja, ha egy kicsit előbbre engedi az
embert.

Már ugy látszott, hogy nem birnak a rendőrök a sok emberrel, a mikor
egyszerre csend lett. Az urak glédába állottak s már csak suttogtak.
Csak néha dörmögött ki közülök egy hangosabb szó. Kis, zömök, szürke
ember békétlenkedett a szomszédainak.

– Éppen a nevemnapján zavarnak el hazulról. Hogy én kisérjem tovább…
Elmehetne kiséret nélkül is, nem vagyok én száraz dajka.

Az urak bólintottak, hogy ugy van, kellemetlen s elmondták egymásnak,
hogy a kegyelmes ur haragszik. A kis zömök ember aztán rájuk sem figyelt
többet, másfelé dörmögött s azt mondta, hogy itt hagyja az egész
bagázst, meg az egész tisztességet… Lenn az állomás végén pedig nőni
kezdett egy lámpa, a mint mindig közelebb jött lassu, méltóságos
dübörgéssel az óriási gép… Most már csend lett, csak a pöfögés
hallszott, a mint egy-egy fekete füstgomoly kiszakadt a masina öblös
kéményéből s egy villamos csengő csilingelt a falon.

Mikor a vonat megállott, a fekete publikum olyan éljent kiáltott, hogy
megremegett bele az üvegtető. Erre az egyik kocsi ablakáról ijedten
huzta félre valaki a függönyt s egy parasztlány széles arcza kaczagott
ki a sok uri népre. A másik ablakból finom asszonyfej integetett le, de
nem igen vette észre senki. Rámeresztette szemeit mindenki arra a
csipkés pólyára, a mit a leány tartott a balkarján, mig a jobb kezével
duzzadt keblén a ruhát gombolta össze. Lenn a gyermekek sivalkodva
törtek utat maguknak a kocsihoz és kiabálták: a kicsi király! a kicsi
király! Egy-két asszony pedig boldogan mosolygott.

– Most szopott, éppen most. Milyen édes ő felsége…

A köpczös szürke ur azalatt már fölkapaszkodott a kocsiba s pár percz
mulva a finom asszonysággal jött vissza. Utánuk a dada is leszállott a
kocsiról. Karjaiban egyszerre megelevenedett a pólya, a kis ember
rugdalózni kezdett s játékosan kapkodott a kezeivel a levegőben. Okosan
bámult szerte a sok ember felett s mintha a kis sárga arczára mosolygás
is szaladt volna egy pillanatra. Nem sokáig tartott, nagyon öreges,
ránczos lett ujra a képe, olyanforma, mintha egy fáradt öreg emberkét
kötöttek volna be a csipkék közé. Mikor kibámulta magát, hátat fordított
az egész publikumnak.

– Rosz bőrben van szegényke – mondta egy asszony.

– Ez se uralkodik sokáig – és mindenfelé, különösen a hol asszonyok
verődtek össze a tömegben, sajnálni kezdték a szegény kis királyt.

A kicsi szoba vendégei a gépészt fogták közre. Az is bement közéjük egy
pohár borra, mig a fütő künn olajos rongygyal törülgette le a masinát.
Arról beszélt, hogy hogyan jöttek s a gép kitett magáért, de a többi nem
igen érdeklődött az iránt, a mit ő mesélt, hanem inkább ők kérdeztek.
Egy kicsit föl is néztek erre az emberre, a kinek a masinája után
királyi kocsik voltak akasztva, de a nagyobb részük inkább csak komázott
vele, mig méregbe nem hozták.

– Nem is igazi király az, te Gáspár…

– Ez ne volna igazi? Ki mondja?…

– Én.

– Mit tudsz te ahhoz.

– Aztán megszólított az uton?

– Meg hát. Van közöd hozzá?

– Mit mondott?

– Azt, hogy: nyif-nyaf.

Ezt egy harmadik mondta s most már mind kaczagtak. A gépész is
észrevette, hogy mulatnak rajta s hamiskásan hunyorgatni kezdett.

– Tudjátok, nem is annyira ő felsége tetszik nekem, hanem a leány.
Nagyon kedvemre való…

Erre aztán mind kigyültek a perronra, hogy megnézzék a leányt.

Azalatt ürülni kezdett a pályaudvar. Egymásután ment ki belőle a sok
vonat, elől elszáguldott a gyors és utána a többi… Mikor a munkásoké is
elindult, a sok egymásra halmozott ember énekelni kezdett. Erre feléjük
fordult a kis király és elkezdett sírni rekedtesen, gyöngén, inkább
mintha nyikorogna benne valami. A leány visszament vele a kocsiba.

A finom uri asszonyság is fölszállott s a kis köpczös ur is. Az urak
hajlongtak és bucsuztak tőle, az egyik pedig, a ki különösen bizalmas
természetü volt, odasugott neki:

– Pechje lesz kegyelmességednek ezzel az urfival. Nyivákol majd egész
éjjel. Ha legalább bőgne, mint a magunk fajtája…



A TANÍTÓK SZTRÁJKJA

A város uj nyugdijszabályzatot készíttetett a főjegyzővel, sokkal
okosabbat, mint a régi. Az eddigi negyven helyett ezután már harmincz
esztendei szolgálat után teljes penziót kapnak a város emberei, ha
munkaképtelenek lesznek s azonkivül gondoskodott a gondviselés a
családjaikról is. Az volt az egész hiba, hogy kifelejtették az uj
rendelkezésből a tanyai tanítókat. Ebből nagy háboruság lett.

Kovács Máté, a legöregebb tanyai pedagógus nem minden fejtörés nélkül
körlevelet fogalmazott a többi tanítóhoz, kik számszerint tizenketten
voltak. Nagyon mérges hangon volt megirva az egész. Az volt a vége,
hogy: ha a városi urak nem becsülik meg érdeme szerint hüséges
szolgálatunkat, ismerni fogjuk az utat, módot arra, hogy
megtiszteltessük velük.

– Mit értesz ez alatt, hogy az utat, módot…? kérdezte az asszony, a
mikor fölolvasta neki a levelet.

– Azt majd meghatározzuk, ha összejövünk valamennyien. Egy ember csak
egy ember, nem lehet olyan értelmes, mintha a többi is segít neki.

A következő vasárnapra hivta meg a mester a többi tanítót a nagy
gyülésre, a melyből erős tiltakozásra volt kilátás. Kovács Máté nagy
magyar ember volt, mestere nemcsak a pedagógiának, hanem a szónak is s
azért ő másképpen fejezte ki magát. Azt mondta, hogy azok fogják itt
fölemelni protestáló szavukat, a kik lelket öntenek a népbe.

Az elkövetkező vasárnapig pedig folyton készülődtek a nagy
vendégfogadásra. Az asszony serényen látott a dolga után, sütött és
főzött olyasmiket, a mik csak hidegen jók igazán, pogácsát a pálinka
mellé, két kis szopós malaczot, a miket jószagu petrezselyem ágyra
fektetett le a tálban, beleütve előre a hátukba a kést, fiatal libákat
meg kalácsot, a mi mind akkor kerül az asztalra, mikor beállít a sok
éhes vendég. Közben durozsolt, a mint ez már asszonyi szokás és szidta a
bolond urát, a ki ennyi embert csődít a nyakára.

– Bizony szükségünk is volt reá, mondhatom, hogy fölfaljanak mindent.

– Ugyan, ugyan, hiszen minden kikerül a háztól. Hála Istennek jut is,
marad is.

– Egy szegény tanító ne csődítse magához a határt.

Erre már fölpattant az ura.

– Szegény a kutya! Nem szorulok én rá senkire.

– Még az volna szép.

– No hát!

Vasárnap már hajnalban talpon volt az egész ház. Az iskolaszobából
kihordták a padokat s hosszu asztalt terítettek benne, a mire fölkerült
mind a hideg holmi. A tanítóné a gyermekeket fésülte és még egyszer
elmondatta velük a verseket, a miket majd eldeklamálnak, ha együtt lesz
a sok vendég. Egyik jobban pattogtatta a rimeket, mint a másik. Erre
szörnyen büszke volt az anyjuk és később, a mikor csak ketten maradtak,
mondta is az urának:

– Csak boldog az ember mégis, ha értelmes gyermekei vannak.

Nyugalmas megelégedés ömlött el a kövéres piros arczán, kaczagott a
szeme, mig körüljárta az asztalt, rendelkezett a szomszédasszonyoknak, a
kik átjöttek segíteni. Közben pedig jó gazdasszonyhoz illendően szidta
az urát.

– Nem kellett volna azért ide trombitálni őket.

Az ember, a boros üvegeket rakta föl szép sorba s az asztal végén a
félszemét behunyva nézett végig a czilinderglédán, nehogy valami
szimetriai hiba essék a berendezésben. Az asszony is szerette a rendet s
még igazított egyet s mást. Messze pedig csengő hallszott ütemesen, a
hogy a ló rázza s gyönyörüen odakanyarodott az iskola elé egy négylovas
szekér. A kicsi fejü, játékos lovak rángatták a kocsit s a polgár, a ki
a gyeplőbe kapaszkodva tartotta őket, közéjük cserditett egyet-egyet az
ostorral, a mitől egyhelyben tánczoltak s idegesen dobálták fejüket… A
kocsiból Fehér Gergely, a kürtös tanyai tanító szállott ki elsőnek és
segített a többinek, a kik még fenn voltak, miközben leemelt még egyet
mást a saraglyából és kaczagva mesélt a gazdának a négy lóról meg a sok
vendégről, a kik lassan bontakoztak ki a nagy keszkenőkből.

– A Juhász gazda hallotta, hogy itt ma ünnep lesz, hát azt mondta, hogy
majd ideröpít. Röpültünk is. Elhoztam az asszonyt is, meg a gyerekeket
is, kolléga ur, ha nem esnék terhére… Meg ezt a kis elemózsiát…

A háziasszony erre nagyon megneheztelt.

– Csak vigye vissza Fehér ur oda, a honnan hozta, kikerül a mi
szegénységünkből is egy s más.

– De bizony nem viszem… Madárlátta holmi…

– Elég volna ötven embernek…

– Hát hiszen össze is jövünk egynehányan. Fontos a kérdés, meg köll
deputálni…

Uj kocsi jött, csengős lármás ez is.

Ez meg az alsóvégi tanítót hozta. Egy csomó gyerek kiabált le a
szekérről, még a kasba is jutott belőlük. Kovács Máténak meg az
asszonynak ragyogott az arcza, mig elébük mentek. Nagy boldogság az, ha
nem vetik meg az ember házatáját. Az uj vendég mentegette magát.

– Gondoltuk, hogy ha már ilyen szépen összejövünk, hát ismerkedjenek az
asszonyok is. Egyszer esik karácsony egy esztendőbe, már mint egy ilyen
alkalom, hogy igy egybekerekedtünk mi panaszos emberek.

Megint kocsi fordult erre a homokon. Abból is asszony, meg gyereknép
kászolódott ki s alig, hogy bementek a házba, már uj csengő hallszott
messze a sik földön.

– Nagy protestálás lesz – mondták benn a tanító urak és itták a
pálinkát, a minek ragyogó arany szine és nagy ereje volt.

– Tultesz akármicsoda konyakon. Tizennégy esztendős – dicsekedett a
házigazda s szaladgált ki vendéget fogadni és hozta be őket nagy
jókedvvel, egyre hajtogatva, hogy milyen szépen összejöttek.

– Mindjárt csinálhatnánk egy kis majálist, – mondta az egyik vendég s
tánczolni kezdett egy kis tömzsi asszonynyal, a ki éppen a keze ügyébe
esett.

– Nem, kérem, komoly dologról van itt szó. Sérelmes a helyzet, nagyon
sérelmes.

A gyerekek künn körbefogództak és játszani kezdtek. Ha uj kocsi jött és
kis fiuk meg leánykák ugráltak le róla, most már ők fogadták nagy
barátkozással. Hangos lett az udvar. Az istálló előtt a lovak a
kocsikhoz kötve ropogtatták a friss szénát s hangos nyerítéssel
üdvözöltek minden uj kocsit. A konyhából a szomszéd asszonyok
szaladgáltak a kuthoz és be a szobába meg vissza, a megriasztott
majorság szárnyait csattogtatva rebbent szét nagy kiabálással, benn
pedig az urak már a borhoz fogtak s az asztal körül fölállva énekelték,
hogy nem mennek innen el, mig a gazda furkós bottal ki nem veri őket. Az
egyik egyszerre csendet intett. Ez hires gyorsverselő volt, csupa jóizü
parasztos rigmus és arról volt nevezetes, hogy kiviczczeli még a
püspököt is, ha éppen kedve van rá. A kezébe vette a poharat s elkezdett
verseket mondani. A többi nagyon jól mulatott rajta, némelyek ugy
kaczagtak, hogy majdnem begurultak az asztal alá s a nagy jókedvre
átjöttek az asszonyok is és beszaladt az udvarról a sok gyerek.
Egyszerre tele lett a szoba. A kaczagó társaság összegabalyodott egy
gomolyba, egyszerre beszélt, kiabált. Kaczagott mindenki minden különös
ok nélkül. A vad jókedv ölelte magába őket, a mi csak jön valahonnan, a
nélkül, hogy hivnák és hangos, brutális, csapongó…

Valaki egy szörnyen nagy darab liba-mellett vett a kezébe, csillagos
nyelü bicskával faragta róla le a hust s a hóna alatt a kenyérrel végig
járt mindenkit.

– Szegények vagyunk, de jól élünk.

Erre egyéb ily szólásmódok is forgalomba jöttek.

A másik azt jegyezte meg a helyzetre, miután fölhajtott egy nagy pohár
bort:

– Szegény ember vizzel főz s a bort megissza.

A gazda pedig kinálkozott szerényen.

– Csak homokon termett biz ez, szegényes itóka, de hát hunczut az, a ki
jobbat ad, mint a milyen van neki.

– Talán hogy tanácskoznánk, – indítványozta valaki, de ő ijedt meg
leginkább attól, hogy komolyan veszik a dolgot a többiek. Föllélegzett,
mikor lehurrogták.

– Hogyne, ilyen szépen együtt vagyunk s aztán elokoskodjuk a dolgot…
Olyan nincs!

Egy nagy hang az asztal végéről a gazdát provokálta, hogy volna-e lelke
megboszantani az embert holmi szamársággal. Kovács Máté fölugrott,
visszautasította a gyanusítást.

– Igyék minden ember meg danoljon! – monda – majd ráérünk még
megbeszélni a nyomoruságot.

Nagy ebéd következett. Hangos, jókedvü mulatság, a mit azzal szakított
félbe egyik vendég, hogy panaszolni kezdett.

– Se barátság, se szivesség, se böcsület!

Az asszonyok jól a hátára vertek a panaszos embernek s kórusba énekelni
kezdett az egész társaság, hogy vigye el a gazda a házát, de ők ott
maradnak. Kovács Máté magánkivül volt örömében s a szemei megteltek
könynyel, a mig lelkesedett az asszonynak:

– Szépen összejöttünk, jó kis muri lelkem…

– Hát a penzió dolga?

– Bujjék bele az ördög!

– Nem ugy van az. Beszéljétek meg a dolgot.

– Hát igen, mindjárt megbeszéljük, mindjárt, csak még előbb iszom egyet.

Ivott s aztán egy kicsit virágos kedvben kezdett bele a beszédbe.

– Kedves kolléga urak! Ugy áll a dolog, hogy nagy sérelem esett velünk.
Kifelejtettek az uj penzióból. Hát mint tudják, azért jöttünk össze,
hogy mondjunk valamit erre. Én nem vagyok a jónak megrontója, de azt
mondom, hogy egy perczre tessék ide hallgatni. Azt indítványozom, hogy
irjunk be a tanácsnak, hogy mig a sérelmünket nem korrigálják meg, nem
tanítunk. Zárják be az iskolákat, igen, hát hogy azt mondom, hogy mit
szólanak hozzá. A tanyai tanítók helyzete amugy is elviselhetetlen.

Valaki tele szájjal szólott bele az asztal végéről:

– Igaza van.

Kaczagott mindenki, az ablak alatt pedig czinczogni kezdett a czigány.
Kikiabáltak hozzá, hogy hallgasson, de nem akarta megérteni.

– Hallottuk, hogy mulatság van, hát eljöttünk.

Néhányan tánczra kerekedtek. A kik komolyabbak akartak lenni, pisszegtek
s a házigazda egy kicsit akadozva beszélt tovább.

– A tanyai tanító, olyan tanító, hogy a kutyával is szivesen cserélne. A
nyomor olyan inten… ten… ziv… inten… ziv… ziv, hogy egészen
belehabarodik az ember. Inten… ziv… ziv…



HARMINCZ PERCZ

Az a személyvonat, a mi lennről Oláhországból jön, délben tizenkét
órakor megy keresztül a pályaudvaron. Itt sziv föl vizet nagy bendőjébe
a lokomotiv, a magas szivattyus kutból és néhány lapát szenet is
fölhajtanak a kazánkocsira, hogy végig jól tarthassák tüzzel a masinát.
A gépész felesége már a vonat érkezése előtt egy órával kijött az
állomásra. Lőcsös parasztszekér hozta, a mi éppen ugy alkalmilag akadt
az uton. Mikor megállottak az állomás előtt, nem vette észre. A
parasztnak kellett figyelmeztetni:

– No ifiasszony, hát hova akar még? Itt volnánk.

– Ugy?… – Leszállott, de nagy ügygyel-bajjal, mintha valami öreg asszony
volna, pedig fiatal és szép volt. Piczi uri formáju topánkák látszottak
ki a szoknyája alul; a mig leszállott a kocsiról, pár pillanatig
szórakozottan a felhérczen felejtette magát. Aztán, a mikor a kocsi már
elment, végignézte az ajtókon a fölirásokat, mintha először járna itt s
a helyett, hogy átment volna a perronra, betévedt a csürszerü nagy
málházó csarnokba, a mibe egész utczák voltak építve ládákból s hátul,
homályos szögletben lámpa mellett dolgozott egy hivatalnok. Az asszony
rábámult és visszafordult, de megint eltévedt. Egy csomó zárt ajtó
előtt, miután végigpróbálta valamennyit, tanácstalanul megállott. A
hivatalnok is észrevette és közelebb jött.

– Ki az?

– Én, nem találok ki a perronra. Igazán nevetséges, de ugy van…
Sehogyse… – Leült egy pakktáskára és mintha nagyon fáradt lenne,
összegubbaszkodva bámulta maga előtt a sok nyolczast, a mit az öntöző
kannából rajzoltak fel vizzel a pallóra a szolgák.

– Maga az, Gergelyné asszony?

– Én, igen.

– Aztán mi baja van, az Istenért?

– Semmi, csak éppen hogy az uram elé jöttem. Valamit akarok neki
mondani… – Fölnézett és mosolyogni akart, de nem sikerült neki. – Csak
éppen valamit mondani, azért jöttem, aztán most minden ajtó be van
csukva…

– Dehogy, dehogy, itt is kimehet.

A hivatalnok felnyitott egy ajtót, de utjába állott az asszonynak.

– Valami nagy bánat érte? Menjen fel a feleségemhez egy kicsit.

– Nem, semmi. Csak hagyjon, megfulladok itt.

A perronon leült a garádicsra és várta az urát. Néha az órára
pillantott, de a mire elfordult, elfelejtette, hogy mennyit mutattak a
mutatók és összezavarodott fejében a sok numerus. Mikor észrevette, hogy
a pénztáros is figyeli és a főnök is, fölkelt és járkálni kezdett. De
szédült, ugy érezte, mintha megindultak volna lábai alatt a perron
széles koczkái, mindenik másfelé s nekitántorodott egy oszlopnak. Egy
munkás fogta fel, de annyira megijedt az elváltozott arczától, hogy ész
nélkül segítségért kezdett kiabálni. A főnök szaladt oda, a pénztáros
pedig kiment a sinek közé, mert künn dübörögni kezdett a föld. A
gyorsvonat, a mi tizenegy óra harmincz perczkor érkezik, már átjött a
hidon és egy percz mulva végig rohant a pályaudvaron, hogy remegett
alatta a föld. Az asszony föl se nézett, csak akkor rezzent föl, a mikor
már messze, ott a hol egy vonalba szaladnak össze a sinek, csak egy
czigarettafüst látszott a tüneményvonatból. Ijedten bámult utána, de
aztán önmaga nyugtatta meg magát.

– Nem az volt, a mire várok. Nem ment el vele az uram…

– Nem, dehogy. De mi baja van Gergelyné, az Isten áldja meg beszéljen.

– Van valami, nagy, sok… Köszönöm, hogy ugy ápol a főnök ur, de most már
nincs szükségem reá. – Hirtelen eszébe jutott valami, megragadta a főnök
karját. – De a gyermekeket el kell vinni innen. Hány is van a főnök
urnak?

– Három.

– Négy nap alatt egy se lesz belőlük. Vigye el.

– Megbolondult?… Gergelyné fiam, magának nincs helyén az esze.

– De igen. El kell vinni őket. Inkáb megmondom majd a nagyságának is.
Mindjárt fölmegyek.

– Nincs itthon, de maga szörnyen megrémít…

– Nekem kettő volt még tegnapelőtt. Most már egy sincs… A gyerekeket el
kell vinni!

Indulatosan járkálni kezdett, a főnök pedig tágra nyitott szemekkel
bámult utána s a mikor még se értette meg eléggé, hozzászaladt s
rémülten szólott reá:

– Gergelyné, a maga gyermekei meghaltak?

– Mind a kettő.

– Szegény, szegény.

Az asszony megint leült a lépcsőre, a honnan kiláthatott a kanyarodóhoz
s most már egészen az foglalta el, hogy a vonatot leste. Mikor meglátta
a vonat kürtőjét és a sok kocsi egyenkint ráfordult a hidra, szorosabbra
kötötte álla alatt a keszkenőjét s kiállott ő is a sinek közé. Mellette
elborulva, halálra sáppadt arczczal topogott a főnök és elképedve bámult
rájuk a pénztáros. Mikor a vonat bejött, egyszerre ellepte a perront a
publikum. A kalauz az állomás nevét kiáltotta s utána azt mondta:
harmincz percz! Erre kitolongott a kocsikból mindenki s egymást böködve
rontottak rá az éttermekre. A sáppadt és remegő asszony elveszett
közöttük, csak néha piroslott ki a tömegből a fejkendője. Lassan
csillapodott le valamicskét a lárma, de még mindig egymást érte a sinek
között a sok ember. Taligákra toronyba rakott pakkot görgettek végig a
szolgák és helyért kiabáltak, a kalauzok könyveikkel az irodákba
szaladgáltak, egy-egy tapasztalatlanabb utas kérdezősködött mindenkitől,
a ki az utjába akadt s a gépet leakasztották a kocsikigyóról s
visszavitték a kuthoz. Az asszony utána bámult s egy helyben állva
várta, mig visszajön. Az ura azonban észrevette, leugrott a masináról és
hozzájött. Mosolyogva kiabált messziről:

– Kata! Itt vagyok. Szervusz… – Egyszerre meghökkent s bámulva tapadt
reá szeme az asszonyra. – Tán valami baj van?

Az asszony támolyogva indult el előtte a mühelyek felé s intett, hogy
csak jöjjön. Az ember botorkálva ment utána. Nagy csizmái mintha
lehuzták volna, széles hátát puposra görbítve kullogott át a sineken és
a mikor egy nagy mühelykapu mögé értek, nyugtalanul kérdezte:

– Kata! Mi a baj?

Az asszony leült az egy halomba dobott ócska vasakra, egy darabig még
rábámult az előtte görnyedő nagy, durva emberre s aztán halkan,
minduntalan elfulladva felelt. A hangja csak lassan erősödött meg ugy,
hogy minden szavát megérthette az ember, a ki előtte állott és eleintén
inkább csak a szemeibe bámult, mintha azokból akarná kiolvasni azt, a
mit nem tudott a szavakból megérteni.

Az asszony beszélt:

– A mikor maga elment, annak három napja, Laczika már akkor is fájlalta
a torkát. Nem nagyon, csak éppen ugy, hogy elég volt neki. Egyszerre nem
tudott beszélni se, enni se, inni se és a mikor benyultam a szájába a
kanállal, hogy lássam a torkát, véres, nyálkás volt szegénynek az egész
gégéje és olyan dagadt, mint a dió. Sírni se tudott, csak éppen hogy
nyögdécselt. Jöttem a doktorért, hivtam, jött is, de későn… Akkorra már
Laczika meghalt.

A férfinak elállott a lélegzete s rávigyorgott szörnyen bután és
hitetlenül az asszonyra.

– Nem igaz.

– Igaz, semmi kedvem magával tréfálni. Még egyéb is igaz. Mikor eljött
az asztalos és megmérte a fiut, azt a csöppet, már beteg volt a kicsi
Kata is…

A férfi alatt megreszketett a lába és odabukott az asszony mellé az
ócska vasakra. Nyögve kérdezett, már beleszorult a nagy hang, szinte
hörgött.

– S az is?

– Az is. Nem tellett bele egy egész nap s már a kicsi Kata is lefeküdt
Laczika mellé. Igy van. Azért jöttem ki, hogy odaadjam magának az
ebédet. De azt otthon felejtettem. Meg hogy ezt elmondjam.

A nagy férfi lihegve esett hátra a vasakon. Ugy emelkedett a melle,
mintha mindjárt kilökné a tetejét a kétségbeesés… Nem tudott sirni, csak
valami iszonyatos indulat gyötörte, a mi nem talált utat kifelé… Az
egyik kezébe mázsás vasrud akadt, azt emelte föl és elhajintotta messze
s mig kínosan lihegett, lassan, lassan tért magához és egyszerre kidült
belőle a hang. Ordítani kezdett… Ugy hánykolódott, mint egy meglőtt
állat és dült belőle a nagy hang:

– Laczi! Kati! Mind a kettő!… jaj, jaj… – Egyszerre összetört benne
minden… Nagy fekete kezével az asszony kezét kereste, meredt szemekkel
bámult fel az égre és nyögött.

Az asszony ujra szólott hozzá, lassan, rekedten, de olyan határozottan,
amilyen csak a legeslegutolsó szó lehet.

– Még egyebet is mondok magának Sándor. Mi utoljára találkoztunk
egymással ebben az életben. Egyszer majd talán ujra látjuk egymást
valahol másutt, tudja az Isten, hogy hol, ha roszak voltunk, hát a
pokolban, ha jók voltunk, hát a mennyországban. Hanem most én már nem
leszek többet a maga kutyája!

– Kata!

– Én magának mostanig csak arra voltam jó, hogy gyermeket szüljek, a
kiket maga dédelgessen, mig engem ver és megrugdos… Maga tudja azt jól,
hogy nálam már régen vége van a türésnek és ha nem lett volna kicsi fiam
és szép édes kicsi lányom, régen nem élnénk már együtt. Hát most már
nincs. Az isten elvette… Ha volna még egy Isten, a ki e felett a mostani
felett van, hát azt mondanám, hogy adja vissza. Velük még birnám tovább
az életet magával, de igy nem. Nekem maga nem uram, nem is volt soha.
Csak éppen, hogy együtt éltünk, én főztem, meg mostam, meg vasaltam,
hogy magának legyen étele, meg szép tiszta ruhája, de sohase szerettem
magát. A kötésünk után két héttel már elmult az, hogy szeressem. A mikor
először hazajött részegen és a mikor először megvert, már vége volt.
Aztán jöttek a gyerekek. Azok még összehoztak egy kicsit. Most nincs egy
se. Ha akar még gyermeket, szerezzen más asszonyt.

A férfi fölült és ugy bámult az asszonyra.

– Kata, csak nem hagysz el… Most, éppen most…

– De igen.

Az asszony fölállott s szórakozottan verdeste le a ruhájáról a port, de
gyorsan, nehogy még mondjon valamit. A férfi észrevette az igyekezetét
és utjába állott. Mig beszélt, megpihent minden szó után, mert
fulladozott és a torkán akadt minden szó.

– Kata, drágám, meghalok…

Az asszony már indult… A perron felé ment megint át a sok sinen, a mi
keresztbe feküdt az uton s mint egy nagy tehetetlen eszelős botorkált
utána az ember, mig folyton mondott és mondott valamit, hogy:

– Kata, ne bolondozz, lelkem…

A sinek között fogta el a főnök.

– Hol jár! Keresik mindenütt. Rögtön menni kell, maga meg bódorog
erre-arra… Hiszen tudom, hogy bánata van, de a kötelesség…

Az ember bambán bámult reá.

– Mi, mi tetszik?… Megyünk?…

Az asszony pedig már seholse volt.



GŐZÖS A HATÁRBAN

Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta
az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu
fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a
szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma,
leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar
Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát… Mikor a szél
megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy
hangot… Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel,
a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt
koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott
rajta… Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb
lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is
czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a
gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.

Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon
csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva
ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.

– Csiba hej, ne lármázz édes öregem.

A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s
félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a
gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se
lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a
gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt
mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott
össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül
a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a
sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra
pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett. Mind a ketten
egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott
kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme
bámult arra, a merre a fejét fordították.

Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.

– Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.

Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb
a falu felé nézve és suttogva:

– Megétették…

– Meg.

Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit
többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat
szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe
lassan köny szivárgott s lepergett az arczán… Vonásait eltorzította a
kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:

– Mit akarnak tőlünk.

Az ember is beledörmögött:

– Mit, mit…?

– Ebbe meg kell bolondulni… Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat.
Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész
mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha
már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem
tudok…

Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől
megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi
végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét.
A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.

– Tehetünk mi arról, – panaszolt az asszony – hogy ide jött a vasut. Ha
nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak
erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.

– Hová?

– Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu… Én
látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz…

Emberek jöttek.

Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a
másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan
parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek
a padkára a bakter mellé.

– Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, – mondta az
egyik.

Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran
nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.

– Nono, tán haragszik szomszéd?

A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.

– Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem.
Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó
már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha
van vasut?

– Minek hát?

– Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát,
meg a rozsot.

– Meg a pénzt is.

– Azt is.

– Hát aztán mit akarnak vele?

– Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz,
hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?

– Velem van valami bajuk?

– Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot
csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy
hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a
gyereknépét… Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni
kell az élethez.

A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter
feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra
nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem,
szólalt meg végre benne a harag.

– Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes
ember ilyenkor haza megy…

– Egyik haza, másik nem.

Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.

– Nem isznak?

– Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük…

Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba.
Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a
levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten
megfogta a kezét.

– Ne, ne… Ott lehetnek még… – Aztán engedett s leesett egy székre. –
Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít… Mondani kellett volna nekik
egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok,
mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én
szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te… Most már mindegy.

Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált
a sötétbe:

– Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!

Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát.
Künn már egészen sötét lett… A férfi betette az ablakot, előhuzta a
függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan
gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.

– … Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.

Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a
fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy
reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj… A férfi az
asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány
egymáshoz tapadva feküdt az ágyban… közben felet meg fertályt ütött az
óra, a férfi pedig beszélt tovább.

– … Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a
bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása
az uraknak…

Az asszony följajdult.

– Ne mondd, nem igaz!

– Igaz, igaz… Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a
váltónál. Hát most már mindegy… – Mikor megint a gyermekekre nézett,
elsírta magát. – Szegény kicsi fiam, lányom…

Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan,
tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A
két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az
asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a
tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat
nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy
deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s
mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony
karját s kibotorkált az ajtón.

Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és
egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne,
ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer
majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:

– Uram Isten, uram Jézus…

Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül,
fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt
föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös
tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi.
Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az
arczán s futva indult meg a kis ház felé.

A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.

– Hej, álljon meg!

Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána
mentek.

– Megálljon! Nem harapjuk meg. No!

Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.

A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a
másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha
valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor
szólalt meg a puskás.

– Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András
vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk
mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már
vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta
odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán
tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek
laknak!… Azért jöttünk… Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha
csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.

A koma ráhagyta.

– Igen, hogy megteszi, azt mondta…

– Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül
is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az
Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem
benne.



ÖT ESZTENDŐ

Uraságot Halmágy környékén réges-régen temethettek el szebben, mint a
hogy a mult hétfőn megcselekedték azt az uzoni báróval. A megye
központjából a halott eltakarító részvénytársaság föltelegrafált a
fővárosba, feketébe öltöztették az egész kastélyt, még a jegenyéket is a
hosszu ut mellett a nagy lépcsőig s roppant sok, némelyek szerint
hatvan, mások szerint pedig százhatvan gyertya égett nagy tüzbokorban a
kicsi koporsó körül, a miben álmos mosolygással, valamicskét nyitott
szemhéjai közül a kezébe adott feszületre hunyorgatva feküdt a báró. A
kik ismerték, megdöbbentek, hogy valami rosz tréfa az egész haláljáték.
A bárónak cseppet se volt szürkébb, fáradtabb és gunyosabb az arcza,
mint rendesen s a mint a sok gyertyaláng körülötte remegett, néha még
ugy tetszett, mintha megmozdulna.

Pedig hát egész rendesen meg volt halva. Nem valami felcser, hanem
nagytudományu professzor-doktorok kezeskedtek a felől, hogy ez esetben
nem hiányzik a halálból semmi.

– Hogy tán nem egészen komolyan mutatkozik az eset, az ne aggaszsza a
méltóságos bárónét, – mondotta az egyik. – A méltóságos báró ur annak
rendje és módja szerint költözködött ki ebből a világból.

Két napig gyülekezett mindenfelől a sok gyászos ember. A kastély kicsi
volt arra, hogy befogadja valamennyit. Egy részüket egyenesen az
ispánhoz, erdészhez, meg a paphoz vitte az állomásról a kocsi s utoljára
az özvegynek is éppen csak egy szobája maradt. Ebbe hordták föl a sok
nagy skatulyát, gyászos ruhákkal, kalapokkal és a szegény gyászos szép
asszony nagy tükör előtt rendeztette be magát a szobaleányaival a
gyászra. Nem ment könnyen. A fekete sehogyse illett a szőkeségéhez.
Legalább ő azt hitte és pár rosszul sikerült köntöst foszlányokban
tépett le magáról. A kalapokat skatulyástól vágta a szegény pesti
kisasszony fejéhez és a végén, miután sírva kért bocsánatot mindenkitől,
zokogva panaszolta el a mindent tudónak, hogy megölik őt is ezzel a
gyászszal, hogy valamire való ruhát sem tudnak ráadni, a miben emberek
elé mehet. A sírás végigrezgett a szobákon és a gyászos nép megindultan
vette tudomásul, hogy a bárónénak mennyire fáj a vesztesége.

Végre is lett, a hogy lett. Akadt a sok között egy dusan csipkézett
gyönyörü szép ruha, a mihez nagy fekete tollas és piczi, némileg
zöldesbe játszó folyondárral körülfutott kalap járult. Ezt föl lehetett
venni. A szép szőke asszony megbékült mindenkivel és végre a két napi
magános fájdalom után lelibegett a nagy ebédlő terembe, a ravatalhoz.
Csendes áhitattal állott félre előle a gyászos gyülekezet és nézték,
mint a szentet. A dus feketeség alól egy piczit, talán egy vonalnyira
fehér csipke világított ki, a hogy a menethez föl volt készülve, a kalap
alól meg a szőke haja omlott elő. Az egész nagy gyászból pedig
kimosolygott az arcza, bánatosan, szeliden és megbüvölte az egész nagy
gyülekezetet. Éppen akkor érkezett meg a postán az a koszoru, a mit a
fővárosból küldtek az özvegy gyászának némi szerény tolmácsolására. Két
csodálatos nagy czipruság egymásba fonva s rajta széles nagy fekete
szalag. A szép asszony maga vette ki a skatulyából a koszorut s letette
a koporsóra. A hogy ezt az egyszerü kis udvarias formát elvégezte,
összesugott a sok gyászos ember, de különösen az asszonyok:

– Milyen elegáns… Hogy fogta, hogy vitte, aztán meg a hogy odatette…

Aztán megtörtént a temetés. Hat, tánczra kivánkozó feketét fogtak a
kocsiba, a mire a könnyü kis koporsót föllódították az emberek s
énekszóval indult el az udvarból a gyülekezet. A környékbeli kántorok,
mintha versenyt rendeztek volna, roppantul nyujtották a verseket és
szörnyen magasan énekeltek, közben dunnyogva hadart bele latin szavakat
a pap az énekbe s lassan-lassan egyhangu mormogás lett az egész sok
mindenféle hangból, a mint elhagyta a menet a főutat és fölfelé haladt a
kis sáros utczán a temető felé. Otthon a kastély faláról azonközben
leszedték és egy szintén fekete szekérre rakták a dekorácziót s a mint
ez már szokás ilyenkor, egy vaslapáton parázsra hintett czukorporral
füstölték ki a szobákat. Attól erős, émelygős szag lett az egész házban.
– Mire ezt a füstöt kifujták a szelek az ablakokon jobbra-balra, már
leszedték a ház tetejéről a zászlót is, helyre állították a butorokat és
a hol egy negyedórával ezelőtt még a szép nagy ravatal volt, hosszu
asztalt nyujtottak végig és teríteni kezdtek vacsorára.

A szép szőke asszony fenn az emeleten az ablakhoz állott és kibámult a
nagy világba, a melyet éppen most készült elhagyni a nap. Messze,
messze, ott, a hol a föld legömbölyödik, nagy, köröskörül tüzpárás
udvarban uszva sülyedt le a világosság, meg a meleg izzó gömbje és a
jegenyék árnyéka egészen ráfeküdt a házra, mint valami hosszu, fekete
zászlórudak, a miket elfelejtettek félrehordani. A faluból békességes
kolomp hangzott fel s csendesebb, enyhébb lett a levegő, a mint megszünt
benne az őrült táncz, a mit a porszemek milliárdjaiból vert föl a nap
forrósága. Az ablak párkányára ereszkedve csendesen várta a maga idejét
egy kis fehér fekete-pettyes éjjeli lepke s a sok szines, kaczér pajtás
pedig nyugtalanul ide-oda röpködve kutatott lenn a rózsák között éjjeli
szállás után. Valahonnan messziről nyers füstöt hozott a szél,
pásztorfüstöt, a mi más, mint a jól neki készült gazdaemberé, lenn jár a
földön és barátságosan ölelgetőzik. Az ég tulsó felén megjelent az
éjszaka lámpása, a pufók, mosolygó képü karrikatura és hüvös esti szelet
hozott magával. A szép szőke asszony fázni kezdett. Mire pedig az első
kocsik befordultak a temetésről az udvarba, éppen nyolcz órára
harangoztak a kisebbik haranggal.

Lenn a nagy szobában asztalhoz telepedett a sok vendég. A báróné
leizent, hogy csak érezzék jól magukat, neki a feje fáj. A vendégek egy
kicsit sajnálkoztak, azután azonban hamar belejöttek a vacsorás kedvbe,
mert hát hiszen ugy van az rendben, hogy a bánatos özvegynek fájjon a
feje. Ennyire legalább számíthat az ember, hogy ha meghal. Erről később
beszéltek is, a mikor már ittak is egy kicsit. Mikor pedig egészen este
lett, a fiatalok, a kik lenn ültek az asztal végén, betették az ajtót,
meg az ablakokat és csendesen, hogy valahogy meg ne hallják fenn a
szobában, dudorászni kezdtek szép szomoru nótákat, éppen alkalmatosakat
a mai naphoz. Olyan volt az egész, mint a méh zümmögése, éppen csak
hangulat. Némelyiknél megemlékeztek a megboldogultról is: – Ezt
szerette. Szivesen huzatta. – Máskülönben pedig ugy nekikészülődtek a
vacsorázásnak, hogy ugy látszott: reggelig is eltart a tor.
Ki-kirobogott a kapun egy-egy kocsi az asszonyokkal, lányokkal, a
férfiak pedig nekikönyököltek az asztalnak és busultak. Czifra huszárok
jártak körül sok drága jó borral s töltöttek szorgalmasan, a mit az urak
azzal köszöntek meg, hogy érdeklődni kezdtek a sorsuk iránt.

– Hát magának János, ki lesz most már a gazdája?

– Majd csak ad az Isten valakit, nagyságos uram.

Fenn a szobában pedig egyedül ült a szép szőke özvegy és most már
csendesen, egyszerüen, bánatos asszony módjára sírni kezdett. Egy öreges
asszony hozott föl neki vacsorát s a mikor a díványon végigesve sírni
látta a szomoru asszonyt, vigasztalni kezdte a maga módja szerint:

– Méltósága, ne tessék keseregni. Nincs minek. Öreges volt már a
méltóságos ur egy ilyen szép fiatalhoz. Kap a méltósága másikat, aki
szebb is, fiatalabb is… Rátermett…

– Mit mond, Kádárné?

– Azt, hogy az az esztendő, a mit oda kell adni a gyásznak, letelik
valahogy, aztán kezdődik csak igazán az élet a méltóságának. Mondtam én
azt sokszor lenn a cselédeknek, ne tessék haragudni, csókolom a kezit,
de sajnáltam, hogy ugy hervad.

– Elmehet, Kádárné!

Ez egy kicsit nyersen volt mondva s a szép asszony rögtön meg is bánta
és kikiáltott a tornáczra az öreg cseléd után:

– Jöjjön vissza!

Mikor félve eléje állott az öreg asszony, megsimogatta a ránczos, barna
arczát.

– Nem haragszom magára. Csak most menjen és ne beszéljen odalenn
ilyesmit.

Hogy kinyitotta az ajtót, egyszer a fülébe csapott a pohárcsengés
lennről. Gyorsan ujra elzárkózott, de azután is folyton hallotta, hogy
lenn mulatnak és azon gondolkozott, hogy mit tegyen? Egyszerre
elhatározta magát és lement ő is a torba.

A mint benyitotta az ajtót, fölugrottak az asztal mellől az urak és
egyszerre csend lett. A szép asszony pár pillanatig megállott az ajtóban
s helyet keresett magának, aztán két legényember közé ült le s intett a
huszárnak, hogy neki is töltsön.

– Nem fáj már a feje, méltóságos asszonyom? – kérdezte az egyik
szomszédja.

– Nem. Nem is fájt, csak éppen nehéz volt egy kicsit. Aztán nem tudtam
aludni, hát lejöttem magukhoz. – Most már mindenkihez beszélt. – Ne
zavartassák magukat. Szeretem, ha a férjemmel nem költözött ki ebből a
házból a melegség, ha jól érzik magukat a vendégeim. Egy kicsit korán
van ugyan még ahhoz, hogy nótázzunk, de ha az uraknak ugy tetszik, azt
se bánom. Utálom a hazugságot. Mulassunk, de mulassunk okosan. Talán, ha
én itt ülök maguk közt és mondok egyet mást, tanulhatnak is belőle.
Dercsy, ne bámuljon ugy rám, mintha sohse látott volna. Az zavar.

– Nem, méltóságos asszonyom…

– Maguk itt csupa férfiak, mind, mind férfi. Mondok én maguknak valamit.
Az a férfi, aki feleségül vesz egy gyermekleányt, olyant, a milyen én
voltam ezelőtt öt esztendővel és aztán nem visz egyebet a házasságba,
mint fáradságot, az haszontalan ember. A ki magához köt egy szegény
fiatal teremtést és képtelen ugy a karjaiba zárni, hogy az érezze az
ölelést, a ki csupa mohó vágyakozás és e miatt tönkre tesz egy életet,
annak a halálán mulatni kell. Maguknak igazuk van, ha isznak és nekem is
igazam van, hogy ide jöttem maguk közé.

Valaki bátorkodott közbeszólani:

– Persze…

A szép asszony azonban elhallgattatta egy pillantással, a mit rá vetett.

– Mit tudja azt maga. Ne udvariaskodjék, nincs annak itt helye. Asszony
már nincs itt egy se. Azok előtt nem beszélnék igy, mert az asszony az
egészen igaz szót nem érti. Tudom magamról. Én is az elébb keservesen
sírtam és nem tudtam, hogy miért. Még azt is elhittem talán, hogy az
uramat siratom, pedig nem igaz. Ó, az asszonyok szeretnek hazudni. Ha
boldogok, akkor is, ha szerencsétlenek, akkor is. Én most nagyon
szerencsétlen vagyok és ide jöttem magukhoz elsiratni azt az öt
esztendőt, a mit elpusztított az életemből a maguk barátja. Leterelt
arról az utról, a mi az asszonyé. Csinált belőlem egy hiu, üres
teremtést, a ki, mert semmi egyéb világa nincs, öltözik, folyton
öltözik… Istenem, micsoda derék jó asszony lett volna belőlem…
Szeretném, ha vinnének innen haza valamit, egy kis morált az én
iskolámból… Legyenek maguk urak, mágnások, üzzenek tréfát mindenből, de
ha nem arra valók, hagyjanak békét a leánynak. Ne tegyék tönkre azt a
pár esztendőt, a mig szeretne, élne, boldog lenne…

Az egyik lámpához hozzákoppant egy éjjeli pillangó. Olyan csend volt,
hogy az a kis tompa ütés is zavarta. A férfiak egymásra bámultak s az
asszony csendesen lehajtotta fejét az asztalra s pihegve hallgatott.
Lassan, lassan indult meg a szeméből a köny s végigfolyt az arczán,
mikor ujra beszélni kezdett.

– Maguknak vannak gyermekeik, tudják, hogy mi az. Nekem nincs, még azt
se hagyott reám. Olyan nagyon egyedül vagyok, de olyan egyedül…



GONDVISELÉS

Jött az orvos meg a rendőrbiztos s aztán meg még a kirendeltség: két
gyalogos rendőr és egy detektiv. Kocsikból szállottak le. A kapu mellé
hajtattak föl a gyalogjáróra, hogy egyenesen a küszöbre léphessenek a
kocsik szőnyegéről. Az utczában mindenfelé tenger volt a sár, szürke,
hig piszok, a mit idegesen szaglásztak meg a lovak s a miben elmosódó
zagyva képekben tükröztek vissza a kétfelől rendetlen glédába sorakozott
házak.

Az orvos finom, pászmás füstü virzsiniát szivott s kinálta a biztost is.

– Köszönöm, csak gyengébbet szoktam. Ez nagyon megköhögtet.

– Magam is inkább amolyannal élek, de ha kijövök ezek közé, erős szivart
szivok.

Közben a rendőrök kizörgették pinczéjéből a házmestert, egy idétlen
piszkos embert, a ki káromkodva jött elő s csak akkor kapott a
sapkájához, a mikor észrevette a hatósági népeket. A rendőrök
rákiabáltak, hogy minek váratott magára.

– Nem látja, hogy a komisszió van itt? Ugy mozog, mint egy nagyságos ur,
tempósan…

Az urak a nedves szürke falhoz lapulva mentek végig az udvaron egy
keskeny, a fallal együtt kanyargó ösvényszalagon, a mit nem lepett el a
habarcs. Az a kezük, a melylyel hozzátámaszkodtak a falhoz, penészszagu
lett. A biztos meg is járta, mert lesiklott a sárba s bokáig merült bele
a hig mocsokba. Mig az egyik rendőr zsebkendőjével a czipőjét
törülgette, mérgesen kiabált:

– Egy deszkát, vagy valamit lehetne ide tenni… A teremtésit…

– Ellopják a lakók…

– Mit, ellopják? A ki lop, azt be kell panaszolni. Majd elbánik vele a
törvény…

Egy-egy ablakon félrelibbent a függöny, ijedt arczok mutatkoztak itt-ott
s némely partájban hangos lett a beszéd. A lakók érdeklődni kezdtek.
Valahol hátul nagyon sírt egy gyerek, de rögtön elhallgatott, a mikor
meglátta az urakat és a száját eltátva bámult. Egy lépcső alul
előkuncsorgott egy kis kopott szürke kutya. Vonított, de nem
erőszakoskodva, dühösen, mintha valami gazdag embernek a kutyája lett
volna, hanem panaszosan, inkább megilletődve… Mikor közelebb jöttek az
urak, elsompolygott s alattomosan pislogott hátra. Közben apró, szemcsés
hóval vegyes, hideg eső csapott le sürü ferde sugarakban, felzavarva a
sár szürke mozdulatlanságát. Az urak felgyürték a kabátjaik gallérját,
még inkább elkedvetlenedtek. A házmester kihozott egy ócska kék esernyőt
s udvarias akart lenni, bár egy cseppet se illett az esetlenségéhez a
vállalkozás. Benyitottak minden kis ajtón köröskörül az udvarban. A nagy
csendbe, a mit csak néha szaggatott meg a kis kopott kutya nyöszörgése,
erélyes kiabálás hallatszott ki a lakásokból.

– Megmondtam! Hallották! Magyarul beszélek!

Csendes, a nyomoruságos embereknél közös hangon feleltek itt-ott
valamit, de halkan, beleveszve a hatalom dörgésébe.

– Nyolcz nap alatt kihurczolkodik.

– Igenis kérem, de hova?…

– Az a maga baja! Fölvesz valami tisztességes, egészséges lakást…

– Igenis kérem.

– Tovább, tovább. – Belenéztek egy megrubrikázott iv papirosba s a
biztos a tizenegyes számu lakás után kérdezősködött. – Havár Simon
suszter, az lakik benne?

– Az.

Mikor beléptek a szobába, mintha az orvosba is, meg a biztosba is
belenémult volna az erélyeskedés. A rendőrök már nem is fértek be, csak
az ajtóból bámulták némán ezt a lakást, a mikor már hozzászokott a
szemük a gőzhöz, a mit a fal és az agyagpadló kilehelt magából, hogy
megegye az ember. Az ajtót pedig elzárta egy emeletes ágy, a miben lenn
valami párnaféle vörös rongyot gyürögetve a feje alá, egy sovány vén
asszony köhécselt és kiabált, a mennyire megengedte az ereje.

– Az ajtót, az ajtót tegyék be…

A többi butor ugy egymásra volt hányva, mintha csak tegnap költöztek
volna be. Ép holmi nem volt közte semmi. Félrelibbenve támaszkodott neki
a falnak egy piszkos szekrény, az asztal lapjából éppen a közepén
hiányzott egy deszka, bele lehetett nézni felülről a fiókba, a hol a
kenyérhulladék penészedett s részegen tántorogtak a székek. Az ablaknál,
éppen a három ép üvegszem alatt, a hol valamicskét engedett a szürkeség,
a hosszu, száraz Havár Simon kalapált. Boszankodva nézett föl, a mikor
bejöttek az urak, még kettőt-hármat ütött a vastag bőrre s csak azután
hagyta abba a munkát.

Az orvos az asszonyhoz ment, a sötétben a keze után tapogatózott s az
ütőerét vizsgálgatta.

– Hogy van?

– Csak ugy ni, se jobban, se rosszabbul.

Havár közelebb jött s egy kicsit megreszketett a hangja, a mint beszélni
kezdett.

– Ha szives lenne a doktor ur, hogy talán be lehetne vinni a kórházba.
Nem szivesen hagynám el magam mellől, de hát itt csak beteg lehet az
ember, meg nem gyógyulhat.

– Hja, nehéz dolog… A kit otthon is ápolhatnak, annak nem való a kórház.

A hosszu, sovány ember felhuzta a vállát s visszament a munkájához.

– Hát akkor rendben van, nem szóltam semmit.

– Már a multkor megmondtuk magának, hogy innen ki kell menni.

– Mondták, mondták…

– Miért nem hurczolkodik hát ki?

– Hova? Minek? Jó itt. Megvan az embernek a csendje. Az kell a
suszterséghez.

– Maga is belebetegszik.

– Egyszer csak ugyis betegnek kell lenni. Örökké egészséges senki se
lehet.

– Bolond beszéd.

– Hát bolond, bolond… Kinek az, kinek nem… Nekem elég okos.

– Ha nem megy szépszerével, majd kiteszszük.

– Hová?

– Az utczára.

– Aztán ott jobb lesz?

– Ugy látszik, hogy arra vár.

– Nem várok én az uraktól semmit.

Az egyik rendőr jónak látta közbelépni.

– Másként is beszélhetne, hallja.

A száraz ember végignézett rajta, már a torkán volt a szó, a mit felelni
akart, de lenyelte s visszaült a székre kalapálni. Nyugodalmas
lassusággal, mint akit most már nem érdekel semmi, apró faszegeket
öntött ki maga elé a kis asztalra, hosszu fonalat fejtett le egy
karikáról s kibámult az ablakon a szürke világba.

– Hát megértette, hogy kitelepítjük?

– Meg, kérem alássan.

– Akkor jól van.

Az urak megindultak. A suszter fölállott s elkisérte őket az ajtóig. Itt
a biztos még megállott s pár szóval igyekezett a lelkére beszélni ennek
a makacs embernek.

– Mi már ismerjük egymást Havár?

– Hogyne, találkoztam párszor a tekintetes urral.

– Meggondolhatná… Az a gyülésezés, meg a sok beszéd a levegőbe, nem
sokat használ. Maga is azok közé tartozik, a kik nélkül semmi skandalum
nem eshetik meg. Mindenütt ott van, a hol veszekedni kell a hatósággal,
pedig hát, a mint láthatja, a a felsőbbség gondoskodik a polgárságról.
Ez az egész ház piszokfészek. Betegség meg halál terem benne. Nyolcz nap
alatt ki kell innen menni.

– Megyek én uram, csak még alázatosan kérdeném, ha nem veszi rosz néven…

– No mit?

– Hogy hová?… Csak az ilyen piszokfészek a szegény embernek való. Mert,
hallja-e uram, én nem iszom… Iszom-e asszony?

– Nem, nem…

– … Ide teszek a fiókba minden krajczárt, a mit szerzek, lemondtam a
pipáról, a mikor beteg lett az asszony. Azt mondtam: Havár Simon, vége a
füstölésnek és azóta vége. Hajnalban ülök le a kicsi székre, éjfél van
már, a mikor felkelek róla s még sincs még levesre való se. Hogyne
pusztulna igy asszony. Mennék én uram, kibérelném én a Károlyi-házat is,
a miben kert is van, hogy sétálhatna az asszony, mennék én. De ingyen
kívánják a munkát, garasért. Erről nem cselekednek az urak semmit. A
piacz drága, ez ellen sem próbálnak valamit a tekintetes urak, a
patikába egy pengőnél kevesebb pénzzel be se nézzen az ember. Hát csak
kinlódom, aztán összejövünk egy-két szót beszélni erről, mert jól esik,
ha kilocscsantja magából az ember a tanácskozásban, a mi már sok. Csak
tessék egyszer eljönni, aztán mondani, hogy: hallod-e te bolond suszter,
minek lakol ebben az ólban? Építtetünk egy nagy házat, kapsz benne
tiszta szép szobát éppen ennyi pénzért, hát csak gyere.

Az urak már mentek, a mikor még egy pár szót mondott utánuk Havár Simon.

– Ha egyszer azt mondaná az Isten, hogy no Havár, mától kezdve te vagy a
gondviselés, nem az utczára hordatnám ki a szegény embert a rendőr
urakkal.



Ő FENSÉGE

A szoboszlói erdőben csütörtökön kezdődött el a nagy hajtás. Már
hajnalban körülzárta a rengeteget a hajtók láncza s a mint összébb és
összébb szorultak, szimatolva, remegve sejtették meg a vadak a
veszedelmet s itt-ott ijedt bőgés és ordítás verte föl az erdőt. Az
erdészházba egymásután érkezett a sok szán. Csilingelve kanyarodtak be a
lovak a veranda elé s a sok bundából lassankint kikászolódott a környék
földes urasága, öreg urak, fiatal vadászok, köztük egy-egy mágnás, a ki
félreállott a többi mellől s egy csomóba gyülve várta a herczeget, a ki
még mindig késett. Közben karcsu czilinderekben pálinkát hordtak körül,
az urak ittak, némelyik megborzongott utána, mintha a hideg rázná. Lenn
a nagy udvaron nyihogott a sok ló, káromkodtak a kocsisok és egyszerre
csönd lett, a mikor merész ivben bekanyarodott a kapun a pej ötös, a mi
a herczeget hozta. Az erdész kiszaladt, néhányan az urak közül utána s
hajlongva kisérték föl a lépcsőn a nagy vendéget.

Fenn az ebédlőben maga a háziasszony hozta egy tálczán a pálinkát s a
főispán lassan, rangszerinti sorban bemutatta a vendégeket. A herczeg
fiatal arczu ember volt, élénk, nagy, értelmes szemekkel s jól megnézett
mindenkit, a kivel kezet fogott. Közben a főispánnal beszélgetett s
türelmetlenül várta, hogy megadják a jelt az indulásra.

Egyszerre eszébe jutott valami s gyorsan fordult oda a főispánhoz.

– Nos, hát az ön embere, az a kurucz, hol van?

– Még nincs itt.

– Reá várunk?

– Dehogy, fenség. Azt hiszem, hogy rögtön indulunk. Az én emberemmel
pedig majd csak találkozunk valahol.

Az udvarról csengetyüszó hangzott be s még egy utolsó szán fordult be a
kapun. Gyönyörü négy sárga tánczolt előtte, mig a kocsis még egy utolsót
csördített a fejük felett az ostorral, erős kézzel egy helyen tartva
őket a veranda előtt. A bundák közül egy bekecses kis ember ugrott ki a
lépcsőre s mig a csizmáiról letopogta a havat, fölmosolygott a többihez
a verandára.

– Megkéstünk, pedig hát csak tudjuk, hogy mi az illendőség, vagy mi.
Gerend táján ez a büszke ni kiugrott a hámból, beletelt egy félórába,
mig visszavarrtuk bele.

Akkor már indult fölfelé s csak ugy hátra mutogatott arra a büszkére, a
melyik toporzékolva dobálta föl csinos kis szikár fejét a gyeplőszárak
között és a zablát rágta. Fönn már kifelé tolongott a társaság s a
főispán csak ugy futtában kapta el a későn érkezett vendéget.

– Laczi, gyere csak… Fenség, ez az a barátom, a kiről már volt
szerencsém megemlékezni fenséged előtt. Babarczy László…

A herczeg nyujtotta a kezét, a kis öreg pedig összeverte a bokáját s
kivette a szájából a szivart.

– Van szerencsém! Jöttem volna korábban is, hanem az a büszke, ott ni,
ugy Gerend táján kirugta magát a hámból, aztán eltelt az idő. El bizony…
Szép állat, ugy-e?

– Szép, szép…

– No, mert azért mondom, mert hogy a Pálffy-ménesből hoztam el, a mikor
még csikó volt. Vén kupecz vagyok én…

A herczeg szeme jóakarattal tapadt rá a fürge kis öregre, a ki ott
ugrált előtte. Kicsi, alig serkedő bajuszát pödörgette s a falura
szabadult gyermek jókedvével gyönyörködött ebben a különös fajtáju
emberben, a ki egy csöppet sincs megilletődve, mert őt látja. Beszélni
szeretett volna még vele, de az udvaron egy jótorku vadász megfujta a
kürtöt s a kocsisok, lovászok elővezették a lovakat. Még jó félórányira
mentek be az erdőbe s most már nyeregben, mert itt-ott kicsit szükes
volt az ut.

A herczeget egy nagy mohás száraz levélrakás mögé állították föl két
vastag tölgyfa között, alig harmincz lépésnyire az uttól, a melyen majd
végigrohan a hajtás, ha egyszer egészen összeszorul az embergyürü, a
minek már most idehallszott a lármája. Jobbra, egy vastag tölgyfa
mögött, a főispán állott, balra pedig Babarczy huzta elő a vedlett
bőrtokból a gyönyörü, karcsu agyu lankasztert s mig mégegyszer
végigtörülgette a szarvasbőrrel, rámosolygott, ölelgette a
pillantásával.

Egyszerre mozogni kezdett az erdő. Most már közelről hangzott a hajtók
lármája, a rekedt ordítozás s egy-egy szörnyü puffanás a tágcsövü,
nagyhangra szánt csőszpuskákból, a melyeket a levegőbe sütögettek nagy
óvatosan. Messze, a sor végén már belevegyült a vaklármába egy-egy
vadászlövés is. Rövid, hangos csattanás, mintha uri parancs szólt volna
bele a sok káromkodásba… Már sürübben is ropogott a puska, nehéz,
savanyu salétromszagot hozott magával a felsővégről a szél. Egyszerre
aztán megint csöndesebb lett a világ, mintha ujra messzebbről
hallatszottak volna a lövések is. A főispán átkiáltott a szomszédjához,
egy megyei aljegyzőhöz, hogy mi történt? Az se tudta, hanem elindult
hirt hozni. Babarczy is otthagyta a helyét s a herczeg mellett
telepedett le egy tuskóra.

– Bizonyosan letért a hajtás a csapásról. Oda se neki! Majd csak
visszajönnek…

– Boszantó…

– Igen, igen, de hát nem veszem rosz néven, ha nem akarnak a puska elé
jönni…

Körül elszéledtek a vadászok. A zavar fölbontotta a rendet, kiabálás
hallatszott erre is, arra is, de ebben már nem volt semmi rend…
Egyszerre azonban messze, jobbra, mintha összehuzódott volna egy vonalba
a lárma, megint egységesebb lett s ujra puffogni kezdtek a csőszpuskák
is.

– Hová menjünk? – kérdezte a herczeg.

Szaladva jött egy legény az üzenettel, a mit az erdész küldött.

– Kegyeskedjék itt maradni. – Minden a régiben marad.

Ugy látszik azonban, hogy nem ment már rendben a dolog, mert egyszerre
ujra elhallgatott a lárma. A főispán boszankodva állott föl, hogy utána
nézzen a zavarnak. Megunta a várakozást a herczeg is és elindult befelé
a csapáson. Vele ment az öreg Babarczy is mindjárt a nyomában. Közben
alig szóltak pár szót, csak figyelték az erdőt, a minek a zizegésébe
most már beleveszett minden egyéb zaj.

A mint tovább mentek, mindig sürübb és feketésebb zöld lett a világ.
Lábuk alatt az esztendőről-esztendőre fölgyült vastag puha levélréteg
vizet is eresztett s messzebb egészen sötétfeketébe omlott össze egy
csomó alacsony bokor. A széleiről fürtös sárga bogyógyümölcs világított
le, mintha valami óriás beláthatatlan nagy szőlőtőke volna az egész.

– Ne menjünk tovább – mondta a vén kurucz, de a herczeg csak ment
tovább, mintha magához vonzotta volna a sötétség. Már arra sem fordult
vissza, hogy messze a hátuk mögött ujra elkezdődött a hajtás. Ugy
látszik, megunta már a mulatságot. Mint az elkényeztetett gyerek, ment a
maga utján.

Pár lépésre a sürütől egyszerre dermedten megállott. Óriás fekete állat
meresztette rá a szemeit és indult feléje lassu czammogással,
nyugalomban, mint a ki biztos a dolgában. A herczeg nem tudott mozdulni,
föl se emelte a karját, csak éppen valamicskét hátrafordult és
elrémülten hebegett…

– Medve, medve…

A vén kurucz is abban a pillanatban látta meg a veszedelmet és szörnyen
méregbe jött.

– Az hát! mondtam, hogy ne menjen tovább. – Már lekapta a válláról a
puskát, de azért folyton beszélt. – Vén jáger vagyok én, de a fiatalok
mindig okosabbak… Éppen akkor sült el a puskája, a mikor a medve megint
négylábra ereszkedett le. A golyó fütyülve repült bele a sürübe, a
durranásra rekedt ordítással felelt a vadállat s néhány nagy ugrással
olyan közel jött már, hogy többé nem lehetett lőni reá. A vén kurucz
dühösen csapta le a puskát a sárba, bal kezével maga mögé lódította a
herczeget s mikor az állat megint fölemelkedett, már a kezében villogott
a kés és gyorsan rávetette magát. Eszeveszett birkózás következett. A
medve egy borzasztó öleléssel akarta megfojtani az embert, a vén ember
pedig kiszabadulni igyekezett, görcsös, emberfeletti erővel taszítva el
magától az állatot csak a balkezével, a jobbat magasra tartva, hogy el
ne érhesse a fogaival a nála magasabb medve. Azonközben ráért
hátraszólani a herczeghez is.

– Szaladjon, menjen innen…

Az pedig a puskájával babrált. A kezei reszkettek, de azért lövésre
emelte a fegyvert. Mikor ezt észrevette a vén kurucz, elrémülve
kiáltott, rá.

– Ne lőjjön!

Ebben a pillanatban megint ur lett fölötte egy pillanatra a vad.
Belezuhantak mind a ketten a süppedékes falevél rétegébe s az állat
marczangolni kezdte az öreg ember balkarját. Előbb a zekét tépte le
róla, aztán a husba mart bele s kiszakított belőle egy czafatot. Az
iszonyu fájdalom képtelen erőt adott a vén legénynek, utolsó
erőfeszítéssel ellökte magától az állatot s mikor lomhán visszaesett rá
a nagy test, beledöfte a kést nyeléig. Az állat még pár lépést tovább
vánszorgott a sebbel s csak a sürüség szélén gubbaszkodott össze gyönge
mormogással.

A vén ember jobb karjára támaszkodott s a szemével magához intette a
herczeget.

– Hozzon vizet, hogy igyam s itt fenn a hónom alatt kösse át a karom
kendőjével. Elfoly minden vérem.

Messziről szaladva jöttek az emberek és kiabáltak.

– Laczi! az istenért! mi baj, ő fensége…

Az öreg gyöngéden mosolygott a még mindig reszkető herczegre s halkan
felelt pár szót.

– Nincsen a fiatal urnak semmi baja. Ugy adjuk vissza az édes mamának, a
hogy ide kaptuk.



A CSIZMADIÁK LAPJA

Hadak Sándor, a kiről ebben a néhány sorban szó lesz, iró volt.
Töprengő, finom lelkü ember, utálta a vásárt, roppant nagyra becsülte a
pennáját, csak akkor irt vele, ha igazán volt valami mondani valója.
Különben azt hitte a kis hegyes szerszámról, hogy: fegyver, a mivel
harczolni kell a közért s ennek folytán csupa tendenczia lett minden
sora, a mivel azt érte el, hogy akik csak az esztetikai szépért irnak s
megvetik az akcziót, mélységesen lenézték. Hadak Sándort ez nem
keserítette el. Azt gondolta magában, hogy ez a világ nem olyan
tökéletesen boldog, hogy most már csak esztetikai gyönyörüségről kellene
gondoskodni számára. Előbb valami általános nivellálásnak kell
elkövetkeznie, ezt pedig nem adják csak ugy a maguk jószántából azok, a
kik megrövidülnek vele. Szurni kell rajtuk egyet-egyet a pennával s ha
aztán majd minden rendben lesz, jőjjenek a fülemilék és daloljanak.
Addig azonban a romboló és építő erőé a hatalom.

Hadak ujságiró is volt azonkivül és a miről ő is gyakran megfeledkezett
s én is ime majd hogy elfeledtem, szegény ember is. A mit irt, azt
nagyon értékesnek találták a többi irók, meg is beszélték a kávéházban,
meg a klubban, hogy milyen nagy a becse, de csodálatosképpen éppen
azoknak tetszettek a dolgai, a kik nem vásárolnak könyvet. Ilyenformán
nagyon szükkeblüeknek mutatkoztak vele szemben a kiadók. Jó tanácsokat
adtak neki, hogy nádból faragjon magának tollszárat, mert az könnyü s
virgoncz, mondhatnám játszi lesz ennek folytán az olvasmány, a mi
kikerül alóla. A közönség ezt szereti. Ha folyton csak ugy ir, hogy az
embernek teletölti a fejét megoldhatatlan kérdésekkel meg gonddal, nem
használhatják a kéziratát. A polgárember egész nap dolgozik, izzad,
estére ki van merülve. Most már vagy szinházba megy, vagy elővesz valami
könyvet, de mindenképen mulatni akar. Tessék valami nagy szerelmes mesét
kigondolni, jól teszi, ha sok humort vegyít bele, jőjjön ide, mondja el,
s akár előleget is adunk reá – mondták egynémely könyvkereskedők s Hadak
Sándor mérges volt, gorombaságokat felelt, azonközben pedig mikor
otthagyta a czifra boltot, a szemébe szökött a köny és belül
marczangolni kezdte a sikertelenség tompa fájdalma.

Tanulni azonban sehogyse akart a könyves boltosoktól. – Öt esztendő, tiz
esztendő – gondolta magában, s mi leszünk az urak. A literatura nem
kutyakomédia, hogy csak mulattasson s fölkeltsen az agyban némely olyan
érzéseket, a mik hasonlatosak a gyönyörüséghez, annak vezérszerepe van
abban a nagy munkában, hogy át kell gyurni a sziveket meg az agyakat s
istenibb formát kell adni az ember lényegének. Már annak ez a rendje,
mert máskülönben a világ végéig csináljuk a mi kis politikánkat s nyom
nélkül szalad el felettünk minden tanulságaival egyetemben a nagy idő.

Ezeken gondolkozott Hadak Sándor, mig hazafelé bandukolt egy este s
megfordult a fejében egy novellacziklus tervezete… Szó lenne benne egy
pékről, meg egy diurnistáról… különben ez már csak részlet… A fő az,
hogy az üzérkedésbe kellene behozni valami becsületes rendszert
egyelőre, hogy minden hizott libával és pulykával egyetemben ne egye meg
a pék a diurnistát is. Mig eljönne az igazi rend, a mi szörnyen lassan
bontakozik ki a tegnapból meg a mából, legalább valamit biztosítani
kell…

Fenn az asszony azzal fogadta, hogy ott volt Nagy Náczi a csizmadia.
Megmérte a kis fiu lábát s azt mondta, hogy még este visszajön.

– Mit akar? Elsején küldtem neki hat forintot.

– Nem azért, valamit akar veled beszélni. Azt mondja, hogy valami
ujságot akar. Különben hiszen majd elbeszéli… Azért szép tőle hogy rád
gondolt.

– Igen, igen… Micsoda ujságot?

– Nem tudom, de pénzt hozna, azt mondja…

– Majd meglátjuk…

Alig vacsoráztak meg s már megérkezett Nagy Ignácz. Kapott egy poharat,
a mit az asszony szinig tele töltött borral, letelepedett az asztal
mellé, maga mellé csapta le az abroszra a vizes sapkáját s a mikor már
ivott és uj bort kapott, elmondta, hogy miért jött.

– A mint hát már bizonyosan tudja is Hadak ur, az ipartestületben én
vagyok az elnök. Nem azért mondom, mintha sokra tartanám a rangot, hanem
hát igy van, bennem összpontosult a bizalom. Van is ott egy kis
tekintélyem, keresztülviszem, a mit akarok. Hát most ugy esett, hogy egy
jó pennáju ember tisztességes keresetre tehetne szert nálunk. Pár nagy
mester fölvetette az eszmét, hogy csináljon szakközlönyt az
ipartestület. Én is pártfogoltam s rögtön magára gondoltam Hadak ur…
Gondoltam, vékonypénzü legény az ilyen irófajta, nem árt neki egy kis
mellékes haszon…

– Aztán mit akarnak a lappal?

– Egy az, hogy van a czipészeknek is, pedig hát az ipartestület nem
engedheti, hogy éppen ők előnkbe vágjanak. Meg aztán meg kell védeni a
mesterek érdekeit, mert ujabban mindig magasabbra akarják srófolni a
legények a munkabért. Czéh már nincs, a ki közibük vágna, hát igy a
sajtó utján remél valamit az ember. Különben hiszen nem sok irás kellene
abba az ujságba. Ugy kontempláljuk, hogy a fődolog lenne a hirdetés:
Bécsből sokat lehetne kapni, mert nagyon aspirálnak a német bőrösök a
magyar csizmára. Meg aztán meglehetne nyerni a fejbőrösöket, a
lakkosokat, a kérgeseket, a kik nagyban árulnak s lenne benne egy lap, a
min a legények ajánlkoznának a mesterekhez, meg a mesterek keresnének
legényt. A legények huszonöt-harmincz krajczárt fizetnének a
hirdetésért…

– S a mesterek…

– Hogy mondja? Hát a mesterek semmit. Az övék az ujság.

Az asszony kedvetlenül hallgatott az asztal végén s csak néha pillantott
föl az urára nedves, kunyoráló pillantással. Mikor az kikerülte a
nézését, hozzáment és a fülébe sugta:

– Ne légy goromba hozzá… kérlek szépen…

– A haszonnal meg aztán ugy leszünk, hogy osztozunk. Fertálykor, vagy a
mikor jónak látja, leszámol a titkárral. Zsebre vágja, a mi a magáé,
idővel szép kis summára nőheti ki magát a pénzecskéje. Az irással nem
lenne sok dolga. Ellátnók mi… Magam is megeresztenék minden két-három
hétben egy-egy czikket, csak éppen, hogy simítani kellene rajta itt-ott.
Ha ugy benézne hetenkint kétszer-háromszor egy-egy órácskára, összeütné
az egészet. A ki ért hozzá, annak rááll a keze… Igazán mondva, hát én
ugy gondoltam magára Hadak ur, hogy egy kis pénzt szerezzen. Elkel erre,
arra… Az apáink is jó ismerősök voltak, az öreg urnak harmincz
esztendeig dolgozott az én öregem, hát mondok az asszonynak, az ilyen
diák nép, a ki csak mindig ir, akár kell, akár nem, rá van szorulva a
pénzre, juttasson neki az ember, ha már elnök…

Hadak némán bámult rá a csizmadiára. Ez a zsiros, poczakos ember
egyszerre nőni kezdett előtte, szélesedett, mintha az övé lett volna
most már az egész asztal, a sapkája nagy feketesége mellett is elvesztek
a poharak meg a hamutartó, uralkodni kezdett, az övé lett a hangos szó,
a másé csak a csendes, kipöfögött belőle a gőg s most már ismételte is
azt a mit utoljára mondott.

– Ugy gondoltam, hogy nem árt majd egy kis pénzmag. Nő a gyerek,
iskoláztatni kell, hát majd hozzájárulunk mink is.

Hadak nem mert fölnézni. Félt, hogy kiordít belőle a düh. Közben a háta
mögé került az asszony is, simogatni kezdte a haját a homlokán kezdve
szép csendesen hátra, le a nyakáig. Ez csillapította… Hátra is
mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: ne félj – s mikor a vendég
kérdezte, hogy hát mi lesz, csendes türelemmel felelt:

– Beszélünk még róla, majd meggondolom…

Mikor a csizmadia elment, egy szót se szóltak többet a dologról. Az
asszonyt bántotta egy kicsit az, hogy Nagy Náczi ur olyan elégedetlen
formán távozott, mert félt, hogy holnap elküldi az egész számlát, de nem
szólott semmit. Valami nehézkes csend támadt a szobában, a mi fojtogatni
kezdte a lámpát, mert a nagy kerek láng mintha fulladozott volna,
nagyokat lihegett. Egyszerre utolsót szuszszant és meghalt. A másik
szobából átpislogott valami világosság, egy gyertya az éjjeli
szekrényről, a mi talán meleg, barátságos derü lenne, ha közelebb jönne,
arra azonban egyiknek se volt kedve, hogy behozza. A tágas nagy szobában
utálatossá kezdtek lenni a szagok is. A lámpakorom büze vetekedett a
csizmadia hájas csizmájának a szagával, büdös gőzbe vegyültek össze, az
ember megborzongott, fölállott, hogy feküdni menjen. Az asszony ugy
kisérte, mint egy hüséges jó cseléd s ösztönszerüleg nyult utána néha a
kezével, mintha kérlelni akarná, hogy ne bosszankodjék.

– Igazad van, nem neked való az ilyesmi… Ámbár hogy talán pénzt hozna… A
családos ember mégis más, mint a ki egyedül van. Annak mindegy…

– Ugyan hallgass.

Reggel még kilencz óra se volt s már idegenek csengettek az ajtón. A
cseléd azzal jött be, hogy valami nem igen finom urak keresik az urat s
várnak az udvari szobában. Hadak hamar felöltözött és kiment hozzájuk.

Három kopott, félszeg ember ült szétszórva a székeken s egymást
taszigálták a pillantásukkal, nem tudva hirtelenében elhatározni, hogy
ki beszéljen. Végre is fölállott közülök az egyik, egy hosszu, száraz
betegformáju ember s félénken, huzódva beszélni kezdett.

– Ugy halljuk, hogy tegnap este itt járt Nagy Ignácz ur s ujságot
akarnak a mesterek. Mi kérem itt segédek vagyunk s azért jöttünk, hogy
ne tessék belemenni abba a dologba. Reánk törnek kérem… Egészen tönkre
akarnak tenni… Kiszámíthatom az urnak papiroson, hogy valóságos
rabszolgák vagyunk… Ugy élünk, mint a barmok, zöldségen. A gyerekeink
betegek, rongyosak, az asszonyok siránkozók, panaszosak, éjjel-nappal
nem tudunk megkeresni annyit, hogy valahogyan éljünk. Ha mi elmondhatnók
valahol a bajunkat, az lenne az áldás.

A másik kettő is ráhagyta:

– Bizony, bizony.

– Nem kellene nekünk valami czifra nagy ujság, csak éppen egy kis
nyomtatott papiros, ekkora ni, mint a két tenyerem… Aztán láthatná a
világ, hogy mik vagyunk… Ha el tetszik jönni hozzám a Hajcsár-utczába,
mutatok egy szobát, a milyet a nagyságos ur sohase látott. Csupa penész,
olyan a teteje is, mint az alja, nincs rajta tapasztás. A gyermek már
három hete torokfájós s nem tudtam még megcsináltatni neki az
orvosságot, a mit fölirt a szegény-doktor, pedig három órát se alszom
egy éjjel, mindig dolgozom darabszámra… Nekik sincs jobb dolguk.

Rámutatott a másik kettőre. Ezek közül is fölállott az egyik, hogy
valamit mondjon.

– Tudja nagyságos ur, hogy kinek van jó dolga? Annak, a ki lop…

Hadak nézte őket és elszorult a szive. Magában mormogott… – Szegények,
szegények.

Ujra a hosszu ember beszélt:

– Nincs törvény, se szabály, se semmi a mi nekik is parancsolna.
Fizetnek a mit akarnak, akkor, a mikor nekik tetszik, kidobnak,
elcsapnak, nem használ semmi, annyian vagyunk, hogyha száznak eszébe jut
nem dolgozni, jön a helyébe kétszáz, háromszáz, ezer. Egészen az övék
vagyunk, mint a kutyák… Igaza van itt a pajtásomnak. Az boldogul, a ki
lop…

A házigazda szemei előtt vizben kezdett uszni a három legény. Alig
tudott szólni, annyira szorongatta a torkát a szomoruság és a keserüség.
Kutatott valami után, a mivel segíthetne rajtuk, de nem jutott az eszébe
semmi. Végre is látta, hogy tehetetlen s olyan tanácsot adott, a milyet
tudott.

– Menjenek hát lopni. Én mondom maguknak. A gyereknek éhezni nem szabad.
Én nem tehetek semmit. Pénzem nincs. Az irás semmit se ér. Menjenek, ne
jajgassanak tovább a nyakamon.

Csendesen, vigasztalanul botorkált ki a szobából a három kopott legény.



A ZSOBOKAI PLÉBÁNOS

A zsobokai plébános mindjárt a templom mellett lakott egy siralmas kis
házban, a minek a tetején át fütyörölt a szél. A falairól nagy
darabokban hullott le a vakolat s fehér sárral vette körül a házat, a
mikor felolvasztotta az eső és elfolyt vele köröskörül a beroskadt
alapozás árkában. Az ablakok külső deszkatáblája itt-ott lefittyent a
törött sarkán himbálódzva, ha kedve jött a szélnek a játékra s az
esztendők óta kitört ablakszemek ujságpapirossal voltak beragasztva,
mivel hogy vagy nem jött ablakos a faluba, vagy pedig éppen akkor nem
volt pénze a plébános urnak. Hogy még szomorubb legyen a ház formája,
nem is előre nézett, hanem hátra a kert felé, a mi pedig szintén nem
igen volt kert, hanem széles nagy labodatábla ki a temetőig. Két szoba
volt a házban. Az egyik valaha ki volt padolva valami olcsó
fenyőfadeszkával, a mi azóta elkopott s lesurolt széleivel belenőtt a
földbe. Csak ott volt ép, a hol nagy szekrények meg ládák állottak a fal
mellett, meg köröskörül, ámbátor hogy itt is megviselte kissé épségét az
eső, a mi lecsurgott rá a falról akkortól kezdve, a mikor az első
zsindelyek estek le a tetőről. A másik szoba már eredetileg szerényebb
igényekkel alkottatott meg. Ennek keményre taposott agyag volt a
padozatja és semmi, de semmi butorzat nem volt benne, csak éppen egy
ágy, a miből kisárgállott egy szalmanyaláb, a hol elvásott a derékalj.
Az ágyra ócska lópokrócz volt terítve, előtte pedig egy minden oldalon
kifoszlott gyékény és egy szék, a mire a plébános leteszi a ruháit, a
mikor bebujik a pokrócz alá estenden s mielőtt elaludnék még egyszer
áldást kér az egész szép nagy falura, meg köröskörül az egész nagy
világra, a mibe nemsokára belesüpped végképpen a zsobokai plébánia.

A plébános urnak valaha volt egy kis gondviselése, de nem sok. Egy vén
asszony takarított reá s meg is főzte az ebédjét, akkor nyugodalmasabb
volt az élete, de ennek a boldogságnak csakhamar vége szakadt. Részben
azért, mert a megyés püspök mérges levelet irt neki, hogy rögtön küldje
el a házából a fehérszemélyt, a kivel névtelen levelek tanusága szerint
bünös viszonyban él, részben pedig azért, mert a szegénysége nem birta
meg a költséget. Az asszony fizetésére szép régi szentkönyveit adta el,
meg a krumpli termését is elvesztegette potom pénzért, a mikor még a
földben volt. Azóta aztán egészen egyedül van.

Csak vasárnaponkint elevenedik meg körülötte a világ, a mikor a templom
kicsi harangja csengeni kezd és öreg asszonyok jönnek fel a faluból
misét hallgatni. A fiatalabb nép nem jár templomba, éppen csak ha valami
igen nagy ünnep adja elő magát. Akkor aztán fölrepül a hegyre a csupa
pántlika, csupa csipke leánysereg, meg a bokrétás legények is.
Cziczáznak a mise után a temető alján, a hol a másik papnak sok
esztendei részletfizetésre kőkeresztet állíttatott a mostani plébános.
És ilyenkor, de éppen csak ilyenkor a plébános kihozza az ágya mellől a
széket, kiül a ház ajtajába és gyönyörködik a fiatalságban és
megbocsájtja nekik még azt is, hogy elhanyagolják az Istent.

Különösen szomoru a vidék, ha olyan nagy a hó a plébánia körül, mint
mostanság. Körüskörül végtelen fehér mező, a mit egy árnyalattal
sötétebb vonalak, az utak szelnek keresztül és hangtalanság, mélységes
csend, a mit csak néha zavar meg a szél zizegése, a mint a száraz bokrok
ágai között keresztülsuhan. A faluból fölhallszik még valami zsongás,
egy kis élet, éjjelre aztán az is megszünik s hallani lehet azt is, ha
az ereszről a hóba esik egy jégcsap…

És a mikor már az ágyban feküdt a plébános, egyszer mégis valami egyebet
is hallott. Valahol messze vagy közel, de nagyon gyöngén nyögött valaki.
Nem igen lehetett tudni, hogy mi, tán állat is lehetett, de mégis mintha
inkább emberhang lett volna. Az öreg szikár pap fölült az ágyban és
hallgatózott. Most már tisztán hallotta, hogy valaki panaszosan jajgat:
jaj jaj… Kiugrott az ágyból, gyorsan magára kapta a ruháját s nekiment a
nagy fehér mezőnek. Néha megállott hallgatni, hogy merről jön a hang s
többször is megfordult egészen más irányba és sehol se látott semmit.
Végre is a legközelebbi uton indult el. Messze a homályos égen szürkén,
álmosan bukkant föl a hold nagy kerek tányérja, mintha azt is az ágyból
kergették volna ki, hogy az öreg papnak világítson. Sokáig keresett a
földön, egy-egy kóbor szárazág nyomában indult el, a mit a havon
szánkáztatott a szél, hogy talán ez rendeltetett számára kalauznak s
nagy kóborlás után egyszerre csak a lábai alatt hallotta a nyögést, most
már még halkabban, alig-alig jutott el a füléig a hang, mintha
megfagyott volna utközben. A remegő öreg ember lehajolt s félig a hóba
takart kezet fogott meg. Akkor már izzadt, kigombolta a kabátját,
lapátot formált a két tenyeréből és lázas sietséggel takarította félre a
havat a hideg testről, a melyből előbb egy csonttá fagyott szoknya,
aztán egy nagy keszkenő csücske látszott ki s lassan-lassan bontakozott
ki az asszony. A vén ember sürün emlegette az Istent: – Uram segíts,
Jézus segíts, Szentlélek segíts – s nagyot fohászkodva előbb karjaiba
vette a hideg, jeges testet s visszafelé indult a plébániához. Az utolsó
lépéseknél már tántorgott s ha még félannyit kellett volna mennie, mint
a mekkora utat megtett, összerogy. Igy is halálra fáradtan roskadt le a
székre, mikor a még mindig kemény, fagyos embertömböt letette az ágyra.

Nem sokáig pihent. Ruganyosan ugrott föl és ügyetlenül szaladgálva a
szobákban, gyufát keresett. Mikor végre megtalálta, tüzet rakott, egy
kis bögrét is állított a kemencze szája elé s mosolyogva ment vissza az
ágyhoz.

– Mindjárt meleg lesz. Meg adok teát is. Az majd áthevíti…

Az asszony csak ajkait mozgatta. Rá kellett hajolnia, hogy megértse a
szavát:

– Köszönöm.

Akkor aztán a vén pap, a ki életében még soha nem érintett asszonyt, egy
kicsit habozva nekiállott annak a munkának, hogy levetkőztesse a fiatal,
lassan-lassan megelevenedő asszonyt. Előbb a szoknyát oldozta le róla,
összeszakítva a kötőket, a miket nem tudott megoldani, aztán lehámozta
lábairól a czipőket, meg a harisnyákat s kezei közé fogva a fagyos
lábakat, dörzsölni kezdte. Azalatt folyton a csinos, egy kicsit
lesoványkodott arczot nézte a csodatevő Jézusra, az emberhez legközelebb
álló Istenre gondolt, a mikor a nő felnyitotta a szemeit s aggodalmas,
félős pillantással végigjártatta pillantását a szobában.

– Uram Jézus, légy áldott, – mondta a pap.

A tüzhely előtt, zsarátnokövben forrni kezdett a viz. A vén ember most
már sokkal fürgébb és valamicskét ügyesebb is lett. Átszaladt a másik
szobába, kis összegyürt papirosból teát öntött a bögrébe s közben
vissza-visszafordulva az ágyhoz, beszélt:

– No lányom most már minden rendben lesz. Csak egy kis erőt gyüjtsön,
hogy inni tudjon. Aztán betakarózik jól, nagyot alszik…

Majd sírva fakadt, annyira meghatotta a visszatérő erő. Egy kicsit
elbizakodott lett, valami teremtésféle hatalmat érzett magában s
diadallal, mosolyogva fordult vissza munkája mellől az ágy felé. Mikor a
pokrócz lecsuszott a leányról s födetlenül maradt a keble, észrevette,
hogy nedvesen tapad reá a még mindig remegő testre az ing is. Érezte,
hogy nem teljes a munkája, mig az összefagyott didergő test még mindig
fázik s átszaladt a másik szobába száraz ruháért. Nem volt neki más,
csak a magáé. Egy vén szekrényből kivett egy hosszu inget s visszament
az ágyhoz.

– Ezt vegye magára leányom. Majd segítek. Bizony foltos egy kicsit, de
még is csak ez a legjobb mind között. Aztán meg száraz…

Remegés nélkül simult rá durva tenyere az asszony vállára és biztatta:

– Ne szégyelje magát. Nincs most arra időnk.

Arra döbbent meg kissé, mikor az asszony nyakán vékony láncz akadt a
kezébe, a min egy kis aczéltok csüngött. Valamicskét, de inkább csak
mintha árnyék szaladt volna végig rajta elborult az arcza s elfordult az
ágytól.

– Mi ez?

– A tizparancsolat.

A tokon körül héber betük voltak, most már hogy jobban megnézte,
világosan látta s aggodalmas gond telepedett szelid, öreg arczára.

– Maga zsidó, leányom?

– Az. Ezt itt egy szeminarista irta nekem. Azt mondta, hogy szerencsét
hoz majd, ha viselem. Az asszonyomnál lakott, szobaur volt…

Kimerítette a beszéd s a pap csittította:

– Hallgasson, ne fáraszsza magát.

Az asszony mosolygott a gyöngédségre s lepihentetve fejét a párnára,
csendesen beszélt tovább.

– Most már jobban vagyok. Érzem, hogy mozogni kezd bennem a vér. Nagyon
szépen köszönöm, hogy fölszedett a hóból. Odáig még emlékszem, hogy
összeestem és jajgatni kezdtem. – Azután félénken nézett körül a puszta
szobában s az egyszerü asszonylélek megilletődésével szólott: – Uraságod
jó ember. Talán pap is. Olyanforma itt minden…

– Az vagyok. Hova akart menni?

– Ide a szomszéd faluba, Halmágyra. Hajnalban indultam el, itt a
városban lakom. Nem hittem, hogy ilyen hideg lesz.

– Van ott valakije?

– Van, azonkivül aztán nincs is senkim. A gyermekem. Tetszik tudni
tisztelendő ur, szegény cselédleány vagyok s a gyermekem odaadtam egy
asszonynak. Most aztán nem vagyok helyben már három hét óta és a
gyermekemet akartam látni. Nem tudom, hogy miért éppen most. Talán azért
akart megverni az Isten, mert eddig nem igen gondoltam rá… De látni
akartam. Megcsókolni s aztán megint visszamenni a városba, mert
vasárnapra már helyet igért a szerző. Pénzem nem volt, nekivágtam gyalog
az utnak s aztán bizony kidültem. Ha nem jön a tisztelendő ur, most már
a szegény kicsinek ilyen anyja sincs, a milyen én vagyok. Nagyon
szomoruan haltam volna meg.

A vén pap remegő kezekkel töltötte ki egy pohárba a teát és odaadta a
lánynak.

– Hajtsa fel. Egyszerre igya ki. – Aztán idegenül pillantott megint a
kis aczéltokra a lány keblén. – Legalább ne mondta volna meg. Minek
hordanak efféle holmit magukon?

– Hát aztán baj az, tisztelendő ur, ha zsidó vagyok.

– Nem, nem, de itt nálam a plébánián… Nekem nincs több ágyam. Ebben
kell, hogy háljak ezután is.

A leány erőszakosan, nehézkes mozdulattal a könyökére támaszkodott. Ki
akart kelni az ágyából, de visszaesett a párnára s panaszosan nyögött.

– Ha künn kérdezte volna a tisztelendő ur, ott is megmondtam volna. Nem
akartam hazudni…

A pap a leány ajkaira erőszakolta a forró poharat, hogy hallgasson s
kinosan töprengett magában. Meglátszott az arczán, hogy mennyire
megerőlteti az agyát ebben a szokatlan tételben s még motyogott is
valamit, mintha hang nélkül nem tudna gondolkozni. Aztán földerült a
képe, megállapodott valamiben, a mi egyszerre szent hit lett benne, mert
valósággal megdicsőítette fáradt, sovány arczát. Fölállott az ágy
széléről s kibámult az ablakon a havas nagy mezőbe, a minek szélét
köröskörül kikezdte a hajnalpirkadás és pusmogott magában
meggyőződéssel, egyszerre összeszakítva a lelkében egy csomó szürke
dogmát.

– Ha az Isten nem akarta volna, hogy legyenek nem is teremtette volna.
Nem… Nem… Az Isten akarata…



PEDAGOGIA

Az urfi későn jött haza az iskolából. Az ebéd e miatt kicsit komor is
volt. A gyönge kis asszony, a kinek a fiáról van szó az urfi
személyében, fészkelődött a helyén és a széles, nyitott ajtón s a
harántos udvaron át, le-lepillantott az utczára arra felé, a hol az
iskola vörös tetejéből kiágaskodott a csengettyüs, fehér kis torony. Az
ura a tányér mellé terítette az ujságot és olvasott. Néha fölpillantott
és boszusan kapta le ujra a fejét a lapra, azon mérgelődve, hogy az
asszonynak olyan szepegő az arcza. Az asztal végén az urfi nagyapja
gyurta szórakozottan golyóbisba a kenyeret s a helyzet kinos voltát
megérezte a hajdu és a szobaleány is. Lábujjhegyen jártak az asztal
körül s a sarokban a nagy almáriom mellett aggodalmasan összesugdostak,
a mitől aztán az asztal mellett még inkább megrettent az asszony.

Már nagyon kellemetlen lett a csend.

– Azért a kis majomért kár olyan nagyon hallgatni, – tört ki végre az
urfi apja az ujságra csapva. – Majd hazajön…

– De nem addig van az – mondta az öreg. – Itt az ideje.

Az asszony is beleszólt félénken.

– Már fél kettő… Tán János utána nézhet…

– Szükségtelen.

Ujra vártak, de már nem sokáig. Mikor a nagy mutató a kilenczesre ért,
mutatván, hogy háromnegyed kettő, beállított a verandára az urfi. Az
anyja elébe szaladt, térdreesett előtte, hogy körülbelül egyforma
magasak legyenek, erősen magához szorította s elkezdett beszélni hozzá
mindenféle anyás semmiséget.

– Csakhogy itt vagy, édes drágiczám, kis apám, rosz fiu, hát illik igy
reám ijeszteni…

Az urfi még mindig sírdogált. Az ajkai reszkettek, pillái alul
kiszivárgott a köny s bármennyire is igyekezett nagyon jókedvü lenni,
ki-kitört belőle a sírás.

– Ott ültünk sokan, nem vettem észre, hogy ilyen késő van, játszottunk.
Ferenczy Gerőnek három golyója volt, nekem négy…

– Hát akkor miért sírsz kis aranyom?

– Nem, nem sírok… – s egyszerre nagyon összeszedte magát, a mikor az
apja hangját hallotta.

– Gyere ide.

Mikor az urfi az apja elé állott, egyszeriben még nagyobb lett a csend.

– Bezártak?

– Ne… nem, csak…

– Hazudsz?

– Nem hazudok…

– Illik ez becsületes gyermekhez? Megcsalod apádat… Nézz a szemembe,
csak a gazemberek sütik le szemüket…

Az öreg már nem hallgathatta tovább béketüréssel.

– Már miért nem mondod, hogy tolvaj…

– Hagyja csak apám… Hazudtál, most mondd meg az igazat. Emeld föl a
fejed. Játszottatok mostanáig?

A gyermek gyorsan pislogott, hogy fölitassa a könyeit. Látszott, hogy
hogyan szedi össze a bátorságát. Kétszer, háromszor már majdnem felelt,
de mindig a torkán akadt a szó, mig nagyokat nyelt, még mindig több és
több erőt gyüjtött magába össze. Mikor ujra megeredt a könye, az anyja
segítségére szaladt egy zsebkendővel, de a féluton megállott s csak
messziről leste a lélegzetét is visszafojtva, hogy mi lesz ebben az
ünnepélyes momentumban, a mikor egyszerre csak alkalma akad a szunnyadó
léleknek a megnyilatkozásra.

– Játszottatok mostanáig?

– Nem.

– Bezártak?

– Be.

– Hát aztán?

– Meg is vertek.

– Ki?

– Lehmann ur.

Az öreg ur felugrott s nagyot csapott az asztalra.

– Ki az a marha?

Az asszony felelt neki csöndesen:

– A tanító.

– A nemes ember fiát… Ráteszi a kezét?

Az asszony sóhajtott s intett, hogy: rá, rá…

Erre az öreg megint a fiához fordult s kipirulva kiabált reá:

– És nem lövöd agyon?

– Nem, apám.

– A kutya! Nem élne többet, ha az én fiamat ütné…

– Hogy történt a dolog? Mondd el elejétől végig.

– Én nem csináltam semmit…

– Semmiért vert meg Lehmann ur?

– Nem, hanem…

– Hát miért? Van valami oka.

– Előbb tán ennék a gyermek – mondta szerényen az asszony.

– Ráér… Nohát, hogy is történt?

– Kiss Sándor dohányt hozott…

– Hát te mit vittél?

– Papirost.

– Milyent?

– Szivarnak.

– Aztán?

– Szivaroztunk.

– Azért vert meg Lehmann ur? Jól tette.

– Előbb azt mondta, hogy bezár este hatig. Aztán egyszerre csak bejött a
pálczával s Kiss Sándorra is ütött hármat és rám is. Nagyot. Azt mondta:
barátom, nem kinlódom én veletek, menjetek haza, de előbb kikapjátok a
porcziótokat…

Az öreg ur már nem birt magával. Fölugrott az asztal mellől s a botját
kereste.

– Majd megtanítom én! Ne félj kis fiam, adok én neki…

Az asszony arczán végigszaladt az öröm. Kereste a fia pillantását, hogy
megvigasztalja: – hogy nagyapa majd ad neki. A szobalány lassanként ujra
feltálalta az ebédet, a hajdu pedig, mig a gyermek nyaka köré kerítette
az asztalkendőt, lopva megsimogatta a szőke lágy haját s a fülébe sugta,
hogy senki se hallja:

– Majd ad neki az öreg nagyságos ur, ne féljen.

Az öreg nagyságos ur pedig kegyetlenül hadonázva ment végig az utczán.
Lihegett benne a düh, alig birt magával. Az elernyedt, gyönge vén
emberben felébredt a despota, a mindenek felett való ur, a ki
megcsapatta a bérest, kihordatta a határból az árendást, parancsolt
hajdunak, zsandárnak, ha rosz kedve volt, agyonverte a parasztot
fokossal s lelőtte a fáról a kerti tolvajt, mint a verebet. Mikor
belökte az iskola ajtaját, egy kis cselédlányt talált maga előtt, arra
öntötte ki először a mérgét.

– Hol a gazdád, hé? Mit tátod a szádat?

– Fenn valahol a kertben, keresse meg.

A nyitott léczajtó mutatta meg az utat a kertbe. Az öreg ment,
fölbotlott a kövér káposztafőkben, a melyek szemérmetlenül
kiterpeszkedtek az ösvényre s mig keresztül-kasul bejárta a nagy
veteményvilágot, mindig nagyobb lett benne a harag. Néhol ellepte a
magnak hagyott nagy veteményburján, alig tudott kikászolódni belőle,
olyankor szétnézett s leste, hogy a mozdulatlan rekkenőségben mozduljon
meg bár egy árnyék, a mi után el lehet indulni. Mikor kifáradt, már nem
is harag járt az eszében, csak ki akart jutni valamerre ebből a
zöldség-labirintusból.

Mikor nagy barangolás után rábukkant a másik öreg emberre, Lehmann urra,
a ki az uborka indái alól takarította ki a gazt, ujra dühbe jött.
Kiabálva beszélt s erősen szorongatta a botját.

– Az ur verte meg az unokámat?

A tanító fölegyenesedett, leverte a térdeiről a port s csendesen
mosolygott.

– Meg biz azt…

– Hát aztán miért?

– Mert megérdemelte.

– Azt hiszi, hogy paraszttal van dolga?

– Az ur többször megérdemli, mint a paraszt.

– Hogyan mondja?

– Ugy, hogy az Isten mentsen meg az urficskáktól. Elrontják velük a
legjobb iskolát is.

– Kivel, az én unokámmal?

– Azzal is, meg a többivel is. Ezek a kis ficzkók tönkre vannak nevelve
mindenféle uri rafinériával s elbolondítják az Isten gyermekét, a
parasztot.

Az öreg ur csak rámeredt a vén, szürke Lehmannra s nem értette meg
egészen a mit mondott.

– Az urfi hozza be az iskolába a czigarettát… Az urfi-gyermek hozza be
ide a szemtelen képeket, az tanítja meg legelőször a többit arra, hogy
hogyan kell kicsufolni a tanítót.

– Az unokám?

– Nem ő, mind. Egyik olyan, mint a másik. A paraszt ostoba, tuskó, a mit
szépen ki lehet faragni, hanem az urfiból előbb ki kell verni a sok
gonoszra való hajlandóságot, a mi az urvoltával ette magát bele.
Nyolczvan gyermek közé, ha beesik egy efajta, megmételyezi…

– Ezt még sohase hallottam.

– Hallja most és nekem elhiheti. Ha rajtam állana, nem is lenne a falusi
iskola másé, mint a paraszté. Baj az, ha összeelegyedik ez a két elem,
csunya habarék lesz belőle. Annak való. Ez itt népnevelés…

– Hát az ur hova vigye a fiát?

– A városba. Ott meg paraszt nincs. Nem kell zavarni a kalkulust. Mi
neveljük az értelmes, józan földmüvelő embert az eke szarva mellé, azok
a pennást. Ez ide kell, az meg amoda. Ha összezavarodunk, mindjárt baj
van.

Az öreg ur leült a mesgyére s a tanítóra fölbámulva, csendesen
hallgatott. A mikor már tiszta volt a feketére gyomlált ágyban az
uborka, mellételepedett Lehmann ur is s kezébe véve a botot, elmutatott
körül messze a sok földre, a miben egymást váltotta föl a zöld, sárga és
fekete tábla s jobbra-balra fehérre pontozva a végtelen mappát, csomóba
gyülekezett egy-egy falu, mint valami mozdulatlan, a torony köré
heveredett gulya.

– Lássa ezt a nagy vidéket, a hol semmi egyéb nincsen, mint a mit az
Isten termel. Ide nem ur kell, hanem paraszt. Nem az a lusta, makacs,
buta nép, a mi most lakik itt, hanem más, a milyent én nevelek. Ez kell
az urnak is, meg a köznek, a mi most már nekik is egy, meg nagyságodnak
is. Nem, nem szeretem az urfit a parasztjaim között, vigyék másfelé.

Az öreg ur messze maga elé bámult s aztán visszaesett tekintete a szép
fekete földre, a mit szorgalmasan lefésült a gereblyével ennek a másik
öreg embernek a kérges, kemény keze. A miket most mondtak itt neki,
mintha megsimogatta volna. A sokat tapasztalt ember látományos lelkével
gondolkozott el azon, hogy mi az igaz ennek a szürke öregnek az
igyekezetében s mindinkább érezte, hogy ez a mellette kuporgó kopott
atyafi tetszik neki. Egy szivart akart adni neki, de szégyenlette
odaadni, csak tapogatta a zsebében s zavarba jött. Restelni kezdte, hogy
a kaputos emberek uri volta ennyire utjában áll a nagy munkának, a mit
ez a négyszáz forintos vén konok fráter forgat az agyában.

– Szép, szép, az szép lesz, a mit akar tanító ur, okos, józan paraszt, a
kinek a kezében kövéredik a föld, nő a vagyon…

– Ez, ez…

– Aztán meg egészséges, erős, a kitől szép, izmos nemzedék származik…
Gondoltam én erre egyszer-másszor, de nem tudtam, hogyan kell
hozzákezdeni.

– Igy, igy kell… Csak az urfiakat vigyék el innen.

Az öreg ur gondolkozva, csendesen ment haza és folyton megvigyázta a
parasztokat, a kik szembejöttek s köszöntek neki s magában találgatta is
mindenikről, hogy melyik azok közül való, a kikről a vén Lehmann
beszélt.

– Ez az, ez nem, ez talán mégis… – s most már majdnem undorral fordult
el az olyantól, a ki valahogyan nagyon uriformán emelintette meg előtte
a kalapját.



AZ UZSORÁS

Szürke reggel volt, ködös, vizes. Messze valahol párákban fürdött a nap
és fele utjában megfulladt a nagy gőzölgő fénykorongból kiáradó
világosság és meleg. Mihozzánk már csak halvány reszketés érkezett
belőle, olyanforma nyugtalan nappal, mint a milyen az éjszaka, ha a
gyertya perczeg az asztalon. Az ég másik oldalán nappali életre kapott a
hold. Előbb csak olyan volt, mint egy nagy sárgás-halavány petty a
végtelen szürkeségben, aztán meg kigyult és vigyorgott, a mig eléje nem
állott spanyolfalnak egy felleg. Az utczák szomoruak voltak. Alig
lézengett rajtuk egy-két ember, a kinek éppen sietős dolga volt. Masamód
kisasszonyok és kopott, feketeruhás fiatal emberek szaladtak végig a
gyalogjárókon, az ut közepén pedig fázósan dideregtek a pokróczok alatt
a lovak, a mint tovabandukoltak, maguk után huzva egy-egy nehezen
csikorgó kocsit. Egy-egy pillanatra csipős szél rontott bele a szürke
ködbe és összekavarta, hogy csupa rongy lett az egész levegő, mig össze
nem folyt ujra egészbe s reá nem feküdt megint a nagy város mellére,
hogy nyögtek a szürke teher alatt a nagy házak és erőszakosan tört
magának utat a hig, nehézkesen ide-oda himbálódzó ködben néhány galamb,
a mely az egyik templom födeléről a másik templom födelére kivánkozott.
Valahol messze harangoztak. A vastaghangu bimbamba apró, visító
csöngettyük szóltak bele. Mind köröskörül a a közelben, egyik egy kis
kápolna ablakában kalimpált a kis vörös nyelvével, a másik az iskolában,
a harmadik pedig annak a nagy háznak a hátsó, magas kőkerítéssel
elválasztott udvarán, a hol a törvényt osztják a birák, ügyvédek meg a
vádlók, a kik előtt reszketni kell a szegény bünös embernek ilyen vizes
reggelen, a mikor csak az ágyban jó és másutt mindenütt rosz és a mikor
haragosak és roszkedvüek ezek a törvényes urak.

Egy csomó nehéz csizma topogott föl a hátulsó lépcsőn, aztán elegáns
urak jöttek hajduk között, meg egy-két asszony, leány és elhelyezkedtek
mind az előszobákban a hosszu padokon és megremegtek, a mikor a fejük
felett berregni kezdett a villamos csengő és valakit bevezettek közülök
a belső szobákba. – Némelyik biróra várni kellett. Mikor megjött közülök
egy-egy, mind felállott a sok ember a hajduk között és alattomosan
pislogtak rá, mig csak el nem tünt az ajtó mögött. Néha egy-egy nehéz
puska hozzákoppant a padlóhoz s kijött egy-egy szolga, a ki fölkiáltott
valakit a padról s maga előtt eresztve, szó nélkül bevezette egyik-másik
szobába. Egyéb zaj azután nem is volt ezen az emeleten. Alulról nevetés
hallszott fel.

– Gerber! – kiáltotta a szolga az ajtóban.

Kicsi, összetöpörödött vén ember állott fel a padról s indult befelé.

– A kalapját hagyja künn, – mondta a szolga.

Az öreg csupa alázatosság volt. Visszavitte a kalapját a padra s mintha
nagyon fájna a mellében valami, minden lépésnél fölsziszszenve ment be a
biró szobájába. A küszöbön sokáig törülgette a lábát s azalatt a szemeit
is behunyva, igyekezett az eszébe összeszedni mindent, a mire majd
szüksége lesz. Szárazan köhögve nyitotta be az ajtót s kivülről még
látták, hogy ugy áll meg benn, mintha nagyon öreg koldus lenne. Maga a
biró tette be utána az ajtót s aztán széket adott neki. A biró visszaült
az asztala mögé, aktákban lapozgatott s párszor szinte lopva pillantott
az öregre. Aztán sétálni indult el a szobában és tanácstalanul állott
meg az öreg előtt. Ugy szólott hozzá, mintha csak magában tépelődnék:

– Nem tudom, hogy mit csináljak magával Gerber, nem tudom.

Az öreg fölemelte a fejét s nyugodtan beszélt, mig a köhögés félbe nem
szakította.

– Ereszszen haza tekintetes ur, ereszszen a családomhoz. Két hónapja
vagyok már itt, megesz a tömlöcz… Fuldoklani kezdett és ugy hörgött,
mintha szerteszakadna benne a tüdő.

– Nem lehet.

– Dehogy nem, ha a tekintetes ur akarja.

– Nem tudom, hogy mit akarok.

Az arczán is meglátszott, hogy kinosan tépelődik. Az öreg szemeiből
észrevette, hogy hogyan olvassa le kinlódását a vonásairól s elfordult
az ablak felé. A külső világ olyan homályos volt, hogy hiába nézte, nem
jutott az eszébe semmi. Végre is, mintha a nagy hanggal akarna
határozott szint adni a szavának, majdnem kiabálva fordult vissza az
öreghez.

– Végre is maga uzsorás és erre törvény van, törvény… – Azon nekem
változtatni nem lehet.

– De lehet, ha akar a tekintetes ur!

– Nem is akarok!

– Az már más. Akkor csak tegye azt, a mit jónak lát. Velem nem sok baja
lesz. Csak tessék kérdezni, felelek mindenre, a mig birok, mert bennem
van már nagyon a penész. Csakhogy azt tartom, hogy csunya dolog velem
igy elbánni. Idehurczolni a szegény vén embert, aztán naponkint föl
három emeletre, le három emeletről szuronyos puskák között, meg moslékot
adni neki, mint a kutyának, meg bezárni egy lyukba, melynek a tetején
van ablak…

– Elég már!

– Megértem én a csendes szót is.

– Az uzsoratörvény szerint…

– Rosz törvény az, tekintetes ur, mi már tudjuk, hogy rosz.

– Ki az a: mi?

– Én meg a tekintetes ur. Beszéltem én már erről a tekintetes urnak.
Volt rá időm. Hiszen azt hiszem, hogy erről nem sokat kell beszélni… A
kik csinálták azt a törvényt, nem tudták, hogy miről van szó. Oda
kellett volna hivni engem, vagy valaki mást, a kinek olyan az üzlete,
hogy ráüti a bélyeget a törvény. Tudtam volna mondani egyet s mást. Ha a
tekintetes urat odahivták volna, szintén adott volna nekik eszet.

– Igen, igen… – A biró szórakozottan nézte az öreget és a mikor látta,
hogy ujra görcsös köhögés fogja el, vizet adott neki. A vén ember ivott,
aztán nagy kék keszkenővel törülgette a homlokát s hátradült a nagy
székben, a minek párnái között majd elveszett kis töpörödött teste,
mintha nagyon kifárasztotta volna a beszéd. A biró arczán azonban azt
vette észre, hogy ellágyul az ő nagy nyomoruságán és most már mohón, nem
törődve azzal se, hogy talán kimerülésében lefordul a székről, ujra ő
kezdett beszélni.

– Az tartom, hogy semmivel se vagyok roszabb ember, mint akármicsoda más
boltos. Jól, rosszul forgatom a pénzem. Nagy kamatot szedek, mert olyan
az üzletem, hogy a koczkázat sokkal nagyobb benne, mint akármicsoda
másik pénzüzletben. Ha azt nem tenném, lehetetlenné válnék az üzlet.
Annak pedig meg kell lenni, tekintetes ur, akár a Gerber pénzével, akár
a máséval.

A biró mereven bámult maga elé. Mikor elhallgatott az öreg dongása,
fölnézett s önkénytelenül is intett a fejével, hogy folytassa.

– Mert a kik ezt a törvényt csinálták, nem tudták azt, hogy az ilyen
magamfajta emberhez csak az jön pénzért, a ki már sehol másutt nem
kapott. Bizonyosan nem azért zárták be előtte a kasszákat, mert valami
tulságos nagy a hitele. Akkor aztán jövök én, vagy a másik, vagy a
harmadik Gerber. – Az öreg ember felállani igyekezett, de nem tudott,
ugy beleroskadt a székbe. – És én adok pénzt keveset és követelek sokat.
Nem azért, mert az én pénzem többet ér, mint az a másik, a mit nem
adnak, hanem azért, mert az én adósaim jórésze megszökik előlem, vagy
valami szörnyü nagy hivatalba, vagy Amerikába, a hova nem mehetek utána.
A másik résznek kell fizetni amazokért is. Én rosz ember vagyok
tekintetes ur, de olyankor nagyon jó, a mikor leolvasom az asztalra a
pénzt, mert sok olyan ólomgolyóbist tehetnék a zsebembe, a mit én
spóroltam meg a halálnak.

A mellényzsebét tapogatta, mintha ott lennének a golyóbisok és lázasan
igyekezett kimászni a székből. Végre sikerült neki s az asztalra
támaszkodva, ott állott a biró előtt… Kipirult, a hogy az igazát védte s
most már néha az asztalra is csapott beszéd közben.

– Tekintetes ur! Szeretném, ha valami szebb szót mondott volna az elébb,
de hát igy is jó. Uzsorás vagyok, beismerem, tessék bezárni érte, hanem
előbb jöjjenek el ide kezet csókolni nekem azok az anyák, apák,
testvérek, a kiknek a ficzkóit én mentettem meg a golyóbistól. –
Körülnézett a szobában, mintha a terrénumot mérné. – Nem férnének itt
el. Még a nagy teremben se, a hol majd rám kimondják az ament. Szép egy
gyülekezet lenne, megirigyelné a zsidó templom. Ugy nézzen rám a
tekintetes ur.

– Mert én egészen különös uzsorás vagyok. A ki megélhet a pénzem nélkül,
hiába jön hozzám. Én az utolsóelőtti percz uzsorása vagyok… Ha egyszer
majd lát a tekintetes ur lenn a folyosón egy halovány, ide-oda tétovázó,
zavaros szemü fiut, valami jogászgyereket, a ki, mikor ránéz a
tekintetes ur, elkapja a szemét és reszket, küldje hozzám. Az bizonyosan
engem keres. Vagy ha véletlenül hazafelé megy éjjel és a kávéházból
kibotorkál egy ember, a ki ugy mászik a kövezeten, mintha máris a lábain
hordozná a vasat, adja oda neki a czimemet: Király-utcza százhetvennégy.
Oda menj, gazember! Vagy a mikor a Stefánia-uton lóverseny után gyalog
jön befelé egy elegáns legény és belevágódik mindenkibe, a ki szembejön
és siralmas, kétségbeesett az arcza, adja neki a kezébe a czimet:
Király-utcza százhetvennégy. Az is engem keres. Én aztán odaadom neki
azt, a mi után másutt hiába kutat, a prolongált becsületet és megint
belecsusztatok ebbe a zsebembe egy ólomgolyóbist és megint… Nem férnénk
itt el tekintetes ur, még a nagy terembe se. Vagy ha azt látja a
tekintetes ur, hogy a kaszinóban egy katonatiszt kártyázik, a kiről nem
tudja, hogy hol szedi a pénzt, álljon a háta mögé és a mikor
félretántorodik az asztaltól, adja oda neki az adreszt. Gerberhez menj,
bolond! Még két szobát ki kellene nyitni, hogy mind elférjünk,
tekintetes ur.

A biró mereven bámulta a vén embert és nem szakította félbe. Az pedig
megint beszélt, miután már egy kicsit pihent.

– Csináljon az állam egy intézetet, a melynek az legyen a czime:
Könnyelmüek életmentő egyesülete. Rakja ő zsebre a golyóbisokat. Ne
legyen nagylelkü ingyen… Hagyjon nekem béket…

Visszavánszorgott a székhez és ujra belesülyedt. Olyan hosszu csend
lett, hogy az előszobából benyitott a szolga. A biró erre segített az
öregnek, hogy felálljon s utasítást adott a szolgának:

– Vigyék vissza, de bánjanak vele becsületesen.



OSZTOZKODÁS

Jóval éjfél után még publikum volt a korcsmában, közönséges szegény nép,
de jó mulató, a ki nem törődik a garassal, ha még szó van egy-két pohár
borról. És a mint ez már faluhelyen szokásos, a nagy szobában vegyesen
ültek az urak, a félig urak és az egészen parasztok, részben vörösre,
részben szürkére terített asztalok mellett. A sarokban felszámolt a
banda. A bőgő volt a háttér, a mibe belehajoltak és a miből kidobták a
felső testüket a kuncogva folytatott, halk, itt-ott fölvisító
veszekedésben. Két petroleumlámpáról büdös olaj csepegett a padlóra s
mivelhogy már kitelt az idejük, füstölgött, serczegett bennük a kanócz.
Mindenfelé beszélgetések folytak. Az uraké hangos volt, a harangozó, a
kisbiró és a szolgabirósági hajdu inkább csak arrafelé hallgatózott, a
parasztok pedig lassu monoton elbeszéléseken mulattak, a mikbe
egyik-másik ugy belekezdett, hogy alig tudott kijutni belőle. A szörnyü
füstben ide-oda tötyögött a borral, pálinkával egy roppant vastag
asszony.

Megnyilt az ajtó és különös formáju kis emberke jött be. Roppant nagy
csizmák lötyögtek a lábain s szük nadrágba meg sok gombu zekébe volt
bujtatva az egész ember. Tántorgott, talán mert már másutt is ivott,
esetleg azonban inkább a fáradtság miatt. Sáros volt bokáig. Kivülről
jött, a város felől. A falu tudniillik tele van hordva kavicscsal – s
remegett és erősen rátámaszkodott a botjára, a mig az ajtóban állva
körülnézett, hogy kik is vannak hát itt voltaképpen. Az urak felé
illedelmesen köszönt, a parasztoknak is mondott valamit s aztán leült a
harangozóékhoz. A vastag asszony kérdés nélkül vitte neki a bort egy
hosszu nyaku, homályos üvegben s vastag, husos tenyerével a hátára
legyintett. A többi embernek fel se tünt valami tulságosan az, hogy az
uj vendég ki van kissé forgatva magából… Egyáltalában valami bolondos
forma ember lehetett. Mindenki kötekedve beszélt vele s ha felfortyant,
hát lemosolyogták és kivárták, a mig magában lecsendesedik.

– Honnan jösz, Feri? – kérdezte a hajdu. – Talán a tagban jártál, hogy
ugy összemaszatoltad magad…

A _tag_ viczczszámba ment, mert volt, volt hajdanában Ferinek sok
földje, hanem kipörölte belőle a sógora. Az egyik házat is elvették tőle
az ügyvédek s most egy kis belsőségen éldegél, meg azon a néhány holdon,
a miről semmiképen se sikerült bebizonyítani, hogy nem az övé. Igy a
gazdaságban azonban elég értelmes ember, sőt tanulhatnának tőle sokan, a
kik bölcsebbnek tartják magukat ő nála. Máskülönben azonban hóbortos és
a sógor az, a ki megbolondította. Attól fél, hogy jön és kirángat alóla
mindent, a mint hogy meg is tenné a sógor szivesen, ha tehetné.

Tehát a tag, a mi nincs, abban járt a Feri…

– Nem, nem, tag nincs. Tudod jól, hogy nincs, hát minek bántasz vele.
Tömböcz elvette, a mi volt. Elvett mindent.

– Meg is veri az Isten.

– Dehogy veri. – Hirtelen felugrott s kimeresztett szemekkel bámult az
ajtóra. A hogy visszafordult a többihez, azok is elképpedve bámultak
reá. Még az ilyes árnyalatok megkülönböztetésében járatlanabb falusi
szemeknek is feltünt, hogy milyen sáppadt az arcza. Suttogva kérdezte: –
Nem halljátok?

– Mit?

– Hogy hogyan vonít…

– Mi?

– Tömböcz.

Az emberek egynémelyike mosolygott, mások azonban behuzták a fejüket a
vállaik közé s ugy bámultak rá az emberre.

– Minek vonítana?

Feri, Kis Feri, a kinek a Julianna nővére férjezett Tömböczné, még egy
kicsit az ajtó felé hallgatózott, aztán leült és sürün ivott és csupa
hosszu kortyot. Az arcza azonban vértelen maradt s a szemeiben is láz
égett csak. Remegett is. Érezni lehetett az ócska padlón, a mi tánczot
járt a lábai alatt.

– Hát – mondta – én nem voltam a tagban. Tag nincs. Hanem benn voltam
Rimanóczon négy hizott koczával.

– Meglátogattad a sógort?

– Nem, nem szoktam. Hanem láttam, hogy a passzusokat irta. Irnok ember,
városi ember, alkalmazott ember. Sandított is felém. Láttam, hogy a
papiros mellett a hizókat is mustrálja. No, – mondom, persze csak ugy
magamban, mert vele nem beszélek ezek legalább az enyimek. A mit kapok
értük, az is az enyim. Beiszom, de a Tömböcz, meg a Tömböczné nem lát
belőle egy garast sem. Magára gondoltam, – mondta a vastag asszonynak, a
ki éppen mellette ment el. – Magára, hogy inkább a magáé legyen borban.
Aztán jött egyik is, másik is, igértek is, meg nem is, a mészárosok
mostanság nagyon tartják magukat és inkább csak ugy dél felé mennek ki a
piaczra, szóval hát azt hittem már, hogy hazahajtom a hizókat.
Azonközben valami gyereket beküldtem egy ital borért a sátorba, a ház
mellé, a miben a passzust irják négy ablakon is s nem igen takargattam a
sógor előtt, hogy iszom. Hát iszik, a ki nem sajnálja. Iszik biz az…
Délfelé valami uriformáju asszony jött, hogy azt mondja mi az ára s ha
nem drágállanám, hát ő megveszi a disznót. Azonban hát drága volt neki
mégis. Aztán egy másik jött, egy ur s azzal aztán megállapodtunk.
Száznyolczvanhét forintot fizetett. Tizenhét tizest meg három ötöst.
Aztán még két ezüstöt. Ez van belőle.

Kivett a mellényzsebéből két ezüstforintost és maga elé tette az
asztalra. Egy kicsit nézte s aztán letörülte a homlokáról a verejtéket.
Azonban ujra kifényesedett az arcza. Viz csurgott le róla s zihált a
melle… Nem hivta föl az érdeklődést szóval arra, a mit még el akart
mondani, de máris rajta csüngött mindenkinek a szeme s az urak
asztalától is átjöttek páran, hogy hallgassák. Persze nem ültek le.

– És most jön a borzasztó. Ha még élek s ha fogom ezt a poharat s ha
iszom belőle, – mindjárt ivott is – hát az az Istennek olyan csodája, a
mit bele kell irni a könyvekbe. Hát – a mint mondám – a sógor jól
megnézett. Én is visszanéztem. Ez a becsület se tisztátalanabb, mint az
övé. Aztán az urral az ő asztalához mentünk, hogy egye a méreg. Ette is.
Láttam. A pénz a zsebemben, hát csak mulattam rajta. Aztán még benéztem
erre-arra s estefelé megindultam. Atájban, a hogy hát mi már szoktunk
megindulni. Egy kicsit fujt a szél, Gálocs mellett esett is, de nem
éppen nagyon, csakhogy mindig szembe fujta a szél a havat. Hideg is
volt. Mondtam magamban, mondtam, hogy ha már igy olvad, hát engedhetne
az idő, azért azonban csak jöttem szaporán. Közben elhajtott mellettem
Peles Józsi. Nem mondta, hogy üljek föl, hát csak jöttem. Idébb aztán
csunyán kavargott a hó. No no, nem január az idő, de hát azért csak
kavargott. Aztán még szaporábban indultam meg. Ez a vásár olyan vásár
volt, hogy alig volt benne ember. Köröskörül senki. Lenn az ormódi
dobogón egy lélek se… Még valami bolond farkas elém áll, gondoltam,
aztán…

Hát elém is állott.

Előbb csak hallottam a becseki hágón is egyet, meg Szinge felől a
másikat. Mintha beszélgettek volna. Ugy hallszott, hogy osztoznak
rajtam. Meg mintha méregettek volna, hogy mennyit nyomok a havon, ha
rálépek, meg hogy igy testben hogy mutatok. Végre is az egyik
elhallgatott s a másik, a Szinge felőli, leiramodott a hágón. Éppen
nekem. No uram Isten, hát ebből mi lesz. – Megint ránézett a két ezüst
pénzre és szomoruan bólogatott a fejével. – Ennyi maradt.

– Hát mi az? Hát mondja, – sürgette az ur, a ki lábát föltéve az egyik
székre, az elbeszélést figyelte.

– Nekem jött. No uram Isten…

– És aztán…

– Hát aztán előbb szembe állott. Hátráltam, de hát borzasztóan meg
voltam ijedve. Julianna gonosz, Julianna hitvány teremtés, hanem mégis ő
jutott az eszembe. Én Istenem, egy anya szült meg bennünket, hát ki
legyen nekem az első, a mikor meg kell halni… Hát mondtam, hogy
megbocsátok neki, ámbátor hogy még se hittem, hogy igazán gondolom azt,
a mit gondolok s hátráltam, mindig hátráltam… Ezzel azonban nem sokat
értem. A farkas jött utánam. Ugy tetszett nekem, mintha szaglászna
erre-arra… Azt mondják, hogy a kutyának a testvére, hát éppen olyan,
csakhogy hát a kutya még se csinál ilyesmit. Mert aztán nekemjött…

A kis emberke remegni kezdett. Előtte nem volt bor, hát a szolgabiró
huszárja tolta eléje a maga üvegjét. Nagyot ivott belőle s aztán
félreesett a széken. Meg kellett fogni, mert belevágta volna a fejét a
padló deszkájába. Zavarosan bámult körül s aztán visszaödöngött a
pillantása a két ezüst pénzre.

– Ez maradt, ez maradt – mondta.

– Hát aztán!

– Aztán, aztán feléje böktem egyszer az öklömmel s éreztem a szőrét.
Forogtam, ő meg körülöttem. Kereste, hogy hol vesse rám magát s arra
megzörrent a zsebemben a gyufa. Mit csináljak… Kihuztam a paklit,
kezdtem gyujtogatni s mindig feléje dobtam. Azt mondják, hogy fél tőle.
Hát el is ugrott, hanem mindig kevesebb volt a gyufám, már alig zörgött
a skatulyában vagy négy. Most már vagy élünk, vagy összeharapja a
torkom. Mindig a torkom járt az eszemben. Azt hiszem, hogy azt akarta
megfogni. Ilyen halál még a kutyámnak is rosz volna. Szegény kutyám… Ez
mind végigjárta a fejemet és kerestem valamit, a mit gyujtogassak. Addig
világítok neki, a mig tudok… Hát elkezdtem a bankókat égetni.

Az emberek felsziszszentek. Az ur mormogott: – a teremtésit.

– Annyi eszem még mindig volt, hogy tudtam, hogy belül raktam a csomóban
az ötösöket s kivül a tizest. Belülről huzgáltam ki a pénzt s a mikor az
egyik végigégett, meggyujtottam vele a másikat… A hogy fogyott,
készülődtem a halálra. Ugy látszik, hogy nem lehet kikerülni. Közben
ordítottam: emberek! emberek! s mindig gyujtottam a bankóból. Egyszer
aztán már csak kettő volt. No még egy kicsit élünk. Aztán egy. Uram
Isten… Aztán az is égni kezdett és körül a sötét, borzasztó éjszaka.
Nézzetek ki, hogy milyen, ámbátor hogy idebenn a faluban minden ház
világít egy kicsit. Hát aztán az is elfogyott.

Tátott szájjal bámultak rá az emberek. Sokáig hallgathatott volna még,
nem mert volna senki kérdezősködni. Ő pedig ült a széken összeroskadva,
érzéketlenül s csak lassan, magától ébredt fel. Akkor is bámulva nézett
körül, mintha meglepné a sok ember s magában visszamenve a történet
elejére és véges-végig átélve ujra az egészet, eljutott odáig, a mit még
el kell mondania:

– A mikor már vége volt az utolsó pénzemnek, megfordult a farkas és azt
mondta, de azt mondta, ugy hallottam, mint a hogy most az óra üt: egy,
kettő, három… Hát azt mondta: – Ez a pénz se a tied, Feri. Elvettem.
Neked már soha se lesz pénzed, Feri… – Hát Tömböcz volt. Hallom a
hangját.

Az ur rántott egyet a vállán és otthagyta. A többiek összebámultak. A
történet csakugyan érdekes. Feri pedig most már éppen csak szomoruan
motyogott.

– Soha se lesz. Nekem már soha se lesz.



ÖTVEN FORINT

Glücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már
régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formáju
asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy
legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy
gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a
kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli.
A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a
harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét
kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle
valami… Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor
valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.

Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette,
hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott
ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a
köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen
csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben – s pompásan
ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva
hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis
csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne. Mikor már üveget
is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura
kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a
mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál
lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra,
mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen
csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az
udvarokból hallszott a csoszogás…

Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek
feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta
volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön
folytatni a kesergést… A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a
figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: –
No, no… Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek.
Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt
itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s
mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet,
hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban
visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár
volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős… Igen is csipős…

Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.

Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony
iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart
támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve
vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy
korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához
tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett
lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem
hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett
pillantása kérdezte, hogy mi ez?

– Gyerek. Itt találtam az uton. Elhagyta valami cseléd. Bizonyosan
cseléd… Azaz, hogy… A pólyát nézegette Glück s arra mondta, hogy: –
azaz, hogy. A vánkos tudniillik még fehér volt, rendes, frissen vasalt
szalagokkal átkötve s körül csipkés.

– Minek nyultál hozzá? – kérdezte az asszony s most már fölkönyökölve
maga is a gyereket nézte. – Add ide.

Az ura odaadta s a gyerek is rámeresztette a szemeit. Az asszony
tapasztalatlanul babrált vele. Óvatosan tette rá a kezét, pedig sovány
és könnyü volt már a karja s uras, vékony kéken erezett fehér bőrü volt
a keze. Borongós ellágyulás volt a pillantásában, s a hogy ráhajolt a
gyerekre, összecsavarodott a szive.

– El kell vinni a rendőrségre. – Ezt már ugy mondta, mintha nem volna
egész bizonyosan meggyőződve arról, hogy ezt kell tenni. – Elvész az
egész délelőttöd. Aztán még faggatnak…

– Ki kellene bontani. Valami irás csak akad mellette.

– Nem azért hagyta el az anyja, hogy irást adjon róla.

– Hát meg lehet nézni.

Az asszony felült az ágyban s maga elé fektetve a gyereket, kioldozta a
pólyát. A gyerek rugdalózni kezdett s szines papirosok gurultak le
mellőle a földre. Glück fölszedte s elképpedve mutatta az asszonynak.

– Pénz.

Aztán megolvasta. Három tízforintos volt, meg négy ötös. A mécscsel
bevilágított még az ágy alá is, de több már nem akadt. Csak egy czédula.
– Nézd csak – s odamutatta az asszonynak, ő maga pedig az asztal felé
indult, hogy megkeresse a szemüvegét. Az asszony a mécses világánál
elolvasta az irást. Két szó volt az egész. – Az övé… – Ez volt fura nagy
betükkel rárajzolva a papirosra. Aztán semmi, se elől se hátul…

– Hát persze, hát persze – monda Glück a papirost vizsgálva. Persze,
hogy az övé. Nem veszi el senki. Az ágy lepedőjéről levilágítottak a
bankók. Az asszony egy kis fészket gyurt az öklével a párnába s odatette
a pénzt. A gyermek ujra sírni kezdett s a kis vörös ember hol a pénzre
nézett, hol meg reá. Egy kis irigység volt a pillantásában s méltánylás,
hogy: – ime, ilyen piczi s már van neki pénzecskéje.

Valami kis tejecskéről kellett azonban gondoskodni, mert a gyerek most
már nem akart elhallgatni. Glücknek azonban semmi pénze se volt. Az
orvosságra minden ráment. Kapupénzre se tellett már, a mikor kiment. Az
asszony huzakodva nyult a pénz után, de mégis kiadott a fészekből egy
ötöst. Az ura ránézett s csóválta a fejét.

– Az övé. Az van a czédulán, s máris hozzányultunk.

– Majd visszateszed. Csak nem hagyjuk éhen veszni.

A kis félszeg vörös ember megint nekilódult az utczának. Bögrét lóbált a
kezében. Visszafelé már csoszogva jött. Mind a két szemével a tejet
vigyázta, hogy ki ne locsogjon s ügyetlenül magához ölelte a bögrét.
Valamin azonban elmosolyodott, a mig jött s a mikor benyitotta az ajtót,
az volt az első kérdése:

– Fiu, lány?

– Lány.

Megint derüsen biczczentett a fejével a pénz felé.

– Már van neki. Bizony.

Az esetben élénk részt vett az udvar is, de csak ugy tiz óra tájban, a
mikor a kis leány felébredt az asszony mellett az ágyban és iszonyatos
sírásban tört ki. Mig az asszony fölkelt és megmelegítette a tejet, abba
idő telt el s azalatt a gyerek visítva hánykolódott az ágyon. A hangja
kihallszott, tulvergődött mindenféle gyereksíráson, a mivel pedig tele
volt az udvar s a sok piszkos ajtó mögül asszonyok jöttek elő.
Csodálatosképpen egy sovány se akadt köztük. Csupa nagy,
nekiszélesedett, közösen, egyformán piszkos, lompos asszony, s a ki
máskülönben alig beszél. Csak ténfereg erre-arra az udvarban, egyforma
unalomban, egyformán hanyagul, valósággal belefásulva a nyomoruságba, a
mi már nagyobb se lehet, meg kisebb se. Éltek, hogy este elbujjanak,
reggel mosdatlanul, fáradtan ujra ébren szuszogjanak estig és hogy soha
ne történjék a nap alatt számukra semmi ujság… az uj gyerekek rikítottak
ki egy-egy üveggel meg papirossal vegyesen beragasztott négy kis szemü
konyhaajtó mögül, az se ujság. A nyomoruságban hamar megterem a gyerek.
Hanem a Glückéknél… Erre összenéztek s délfelé egyik-másik be is
kopogott a handléékhoz, ámbátor hogy zsidók.

Az asszony önérzetesen mutatta a pénzt.

– Valami egészen roszféle még sem lehet, a ki elhagyta, – mondta. –
Gondoskodott róla. Ha felcseperedik, lesz neki valamije. Nem sok, de ha
ügyesen forgatja…

Az asszonyok bólogattak, hogy: bizony, bizony s széles, nagy képükön
bizonyos megkülönböztetett tisztelet áradt el, a hogy a gyerekre néztek.
Megtapogatták a vánkost és a czihát, rajta meg a csipkét… A nagy
nőstények szeme tartózkodva, az állat hódolatával simogatta meg a kicsit
s egy asszony foszlott, alig itt-ott összegombolt réklije alól
kibugygyant a szép, nagy teli kebel.

– Adja ide. Majd adok én neki egy kis igazit.

– Szegényke, – mondta egy másik asszony.

– Szegény a pokolba. Van ennek pénze.

Glücknek rosz napja volt. Semmi üzlete se akadt. Előbb el kellett volna
adni a holmit, azután vásárolni mehetett volna szerte mindenfelé. De nem
volt vásár. Hitelbe akartak venni egy s mást, de nem mehetett bele az
alkuba. Mondta, hogy az asszony már régen beteg. Mindent fölesz a patika
s most még ez a gyerek is itt van… S szorongva ment haza. Az asszony
majd nem szól semmit, az asszony megérti, ha nem tud pénzt előadni, mert
hát ismeretes az üzlettel. Tudja, hogy nem megy, sehogyse megy, hanem
mégis van költség. Az orvosság is… Esetleg még tart, de az is meglehet,
hogy be kell adogatni. Aztán, aztán… megizzadt, a mig hazaért az
Örömvölgy-utczába.

Mig végigment az udvaron, az jutott az eszébe, hogy majd ad kölcsön pár
hatost a kis lány. Elvégre máris sokat bajoskodott vele. Hazaczepelte,
elszaladt tejért, holnap is fel kell majd kelni csak miatta, mert reggel
bizonyosan megköveteli a magáét, aztán meg az Isten tudja, hogy mi lesz
ezután. Az asszony nem képes a munkára. Talán mosni is kell majd arra a
gyerekre. Sok mindenféle rongyot. Csak kérhet tőle kölcsön pár hatost.
Visszaadja, a mint lehet. Ha csak egy kicsit megengedi az üzlet…

Ugy vette el a pénzt, hogy az asszony nem is látta s mikor a tejet
hozta, magának is vásárolt egy szivart. A mikor aztán végzett az
asszonynyal is, meg a gyerekkel is, kiült dohányozni az ajtó elé.

Holdvilág sütött le a pocsolyás, szürke négyszögre s körül a konyhákból
mások is kijöttek. Elől a házmesternél harmonika szólott s egy lány
kaczagott, mintha csiklandozták volna. Különben komor, csendes este
volt, a miben átbeszéltek egymáshoz a lakók.

– Megszaporodtak, Glück ur? Meg? – kérdezte az az asszony, a ki délelőtt
enni adott a maga duzzadt kebeléből a gyereknek.

– Meg. Lányunk van. Most már csak egy kis jobb mód is kellene hozzá.

Az asszony ugy bólintott, mint a ki érti már a dolgot. Mások is
átszólottak.

– Van annak mire támaszkodni…



PINTYŐKE


I.

A Sármás ur fia valami hat szekundával fejezte be a mult iskolai
esztendőt. Jövőre a gimnáziumba kellett volna mennie, erről azonban
egyelőre szó sem lehetett. Az iskolában azt mondták Sármás urnak, hogy
legokosabban teszi, ha nem erőszakoskodik az iskoláztatással. Nem arra
való a fiu. A hogy az apja mellett ott állott a gyerek az igazgatóság
szobájában, az orrán át szipogva felvigyorgott az apjára, mintha azt
mondta volna: – no látod. Ha én nem voltam képes bebizonyítani, hát ime
mondja a tanár ur is. – Azt is mondta a tanár, hogy talán a mühelyben
hasznát vehetné Sármás ur a gyereknek. A mesterségbe beletörné magát,
különösen, ha könnyebb munkára fognák, a mihez nem kell észbeli
foglalatoskodás. Sármás ur szabó volt tudniillik, szép nagy mühelyben a
gazda. Ismeretes derék mesterember, a ki egy kis pénzecskét is
összegyüjtött már magának. A mint kiment az iskolából, kézen vezetve a
gyereket, egy-két fiatal tanár jött szembe, a kik köszöntötték. Némelyik
mintha adósa lett volna, hirtelen tovább állott.

A fiu majdnem a válláig ért a kis szőke embernek. Nehézkes topogásu nagy
gyerek volt. Inkább ő huzta maga után az apját, a ki apró lépésekkel
szaladt mellette. Ha birokra keltek volna, meg is verte volna. Nyers,
buta, nagy erő látszott ki belőle. Hosszu, vastag karjain megfeszült a
kabát ujja s a keze, a mit maga mellett lóbázott, aránytalanul nagy
volt, bütykös, feketére barnult ujjakkal, a melyek ha ökölbe szorultak,
iszonyatosat tudtak volna ütni. Az arczán pedig semmi se volt a
gyermekarcz beszédességéből, csak a keskeny homlokán gyülemlett meg egy
csomó ráncz, a miből konok vadságot lehetett kiolvasni s a homlok a
redők alatt hirtelen behajlott, ráfeküdt az agyra… Az apja egy-egy
pillantást vetett rá, mintha félne tőle s töprengő, elkényszeredett
arczczal pusmogott magában: – mit csináljak, mit csináljak…

Egyelőre semmit se csinált.

Nem volt kedve ahhoz, hogy valamit kezdjen, mert nem remélt már ettől a
gyerektől semmi jót. Nem is tudta, hogy hogyan került közéjük egy ilyen
monstrum, elbámészkodott rajta, ha nézte. A felesége kicsi, gyenge
asszony, ő maga is vézna, beteges ember. S aztán egyszerre
megtermékenyül a házasságuk és világra jön ez a medvebocs. Azóta se
képesek arra, hogy embert faragjanak belőle. Tizenegy esztendős korában
jutott el a fiu odáig, hogy most már döczögősen és nagy verejtékezéssel
olvasni tud, a más ember gyereke pedig repül át az osztályokon, már
latin iskolába jár, viszi haza az apjának meg az anyjának a sok örömet.
S a szegény szabómester el-elszomorkodott azon a kérdésen, hogy mi lesz
a fiából, több azonban nem igen telt ki tőle, mert nagyon elfoglalta a
mühely. Az asszony pedig képtelen volt arra, hogy beleszóljon a gyerek
életébe. Régi betegségek kinozták, a mikben a fiu születésének is része
volt s néha forró nyári napokon is dideregve huzódott meg a divány
sarkában, mint valami megtépázott beteg madár. Fáradtan mondott a
cselédeknek egyet s mást és beteges remegés fogta el, ha a gyermek
végigment a szobán. Egyszer tudniillik megpróbálta azt, hogy erélyesen
bánt el a fiuval. Pofon ütötte s az asztal alá lökdöste, hogy ott várja
be az apját, a ki majd megtanítja a becsületre. A fiu pedig a kályhához
rohant s egy hasáb fával vette üzőbe az anyját végig a szobákon. Éppen
csak hogy valahogy elmenekülhetett.

A fiu pedig kiszabadult az utczára ujra. Néha mondta a szabó az
asszonynak, hogy valamit kellene vele csinálni, de ennél tovább nem
jutottak. Lassan odafejlődött a tartózkodásuk, a mivel egymásnak a
gyermeket megemlegették, mintha szégyenlették volna, hogy csak ilyen
ivadék telt ki tőlük. A kis szabó szeme megtelt könynyel, az asszony is
keserveset sóhajtott s egyik erre ment, a másik arra, csakhogy ne lássák
egymást. Azután meg szemrehányások is következtek. Előbb csak a
keserüségnek egy-egy olyan pillanatában, a mikor már képtelenek voltak
visszafojtani magukba a mondanivalójukat, később pedig mindig. Az ember
nem szivesen ment haza, az asszony bujt előle. Analizálták magukat és
egymást, hogy kinek a vére a gonosz s mivel hogy nagyon közönséges
gondolkozásu emberek voltak, nem is képzelték el másképpen a reájuk
nehezedett csapást, mint hogy valamelyikükben rejtett vétkek lappanganak
s azok költöztek át a fiuba. Lassan-lassan azt vette észre a szabó, hogy
gyülöli azt a gyönge, fázékony asszonyt, a ki otthon motoszkál erre-arra
és csak költség és teher és alkalmatlanság. Abban az időben goromba,
minden csekélységre felfortyanó, hirtelen mérgü ember lett a szabó. Az
ágyát kivitette az ebédlőbe, egyedül aludt. Pedig az asszony már hozzá
volt szokva ahhoz, hogy betakargassa éjszakánkint és odaadja neki
szorongatni a kezét, hogy ha rosz álmok bántották.

A fiuval azonban még se lehetett csak ugy röviden végezni. Jött, ment,
irtózatos étvágygyal rohant haza, ha megéhezett, látták, hogy létezik,
akármennyire szeretnék is letagadni. Sok panasz is érkezett reá.
Valósággal az utcza haramiája lett… Nyár is lett, forró nyár, maga az
ellankadás. Izzott a mühely, a ház, este ha a nap már lement, lomha
nehéz éjszaka telepedett a városra. Menni kellett valamerre. Sármás ur
elhivatta az orvosát is és hosszasan tanácskozott vele. Ő nem hagyhatja
itt a mühelyt, arról szó se lehet, hogy valami messze fürdőre küldje az
asszonyt, a viszonyok egyáltalában nagyon sulyosak manapság az
üzletemberre nézve. Éppen csak ugy engedhet meg magának meg a
családjának egy kis friss levegőt, ha közel kapja. A hova este kimehet
és a honnan reggel bejöhet. Az orvos azt mondta, hogy az asszonynak ugy
se fürdő kell, hanem melegség, süsse a nap, hogy izzadjon szegény…


II.

Sármás ur felült egy kis vonatra, a mi a nagy államvasuti épület
árnyékában huzódik meg, mintha védelmet keresne s elindult valamiféle
nyári lakást nézni. Nem nagyon urasat, nem is igen drágát, de verandát
követelt és kertet. Alkudott jobbra-balra, de véglegesen nem állapodott
meg egy udvarban sem és estére fáradtan érkezett vissza a mühelybe. Nem
igen volt megelégedve az utjával s hogy leült a hosszu szabóasztal mögé,
visszatért az agyába az a tépelődés, hogy voltaképpen mit is akar ő a
beteg asszonynyal meg a fiával. Itt vagy ott élni velük, nem-e mindegy?
Egyformán ijesztő s valami ut volna jó, a melyen el lehetne indulni
másfelé.

Egy fiu jött a mühelybe egész csomó nadrággal a vállán. Klein Simon
volt, talán tizenkét esztendős fiucska, a Klein Adolf gyermeke. Sármás
ur ismerte, neki dolgozott darabszámra az öreg Klein s a fiu hordta haza
a munkát különösen vakáczió idején. Máskor nem igen vonta el az apja a
könyvek mellől. Sármás ur irigyelte a rongyos kis szabótól a szép,
ragyogó szemü, okos gyereket s a fiuval kurtán, ridegen bánt el, csak
hogy ne ácsorogjon sokáig a boltban s ne fájjon a Sármás ur szive, ha
nézi. Most azonban beszélgetni kezdett vele:

– No Simi, hát hogy vagyunk a bizonyítványnyal?

A fiu mosolyogva nézett reá és büszkén felelt:

– Tiszta jeles.

Sármás ur elborulva nézett reá, de gyönyörködött is a gyermekben. A
nadrágzsebében pénz után keresgélt, meg akarta ajándékozni s azalatt egy
terv formálódott meg az agyában. Ezt az eszes kis ficzkót megszerzi a
fia mellé a nyárra. Csinál belőlük egy kettős fogatot, a minek az egyik
lova tunya, makacs és roszindulatu, a másik pedig egész helyes kis
lovacska. Mig a kocsit rángatják, talán ragad valami a másikre ennek az
eszéből. A hirtelen támadt remény földerítette. Egy koronát adott a
gyereknek s megkérdezte tőle:

– Ismered-e az én fiamat, a Jóskát?

– Igen. Egygyel alattam jár.

– Rosz diák.

A gyerek elpirult s nem szivesen, huzódozva felelt.

– Hát nem jó, azt mondják.

– Eljönnél-e hozzánk a nyárra, ki a falura, játszani vele?

A fiu gondolkozott s Sármás ur tovább beszélt, hogy legyőzze benne az
idegenkedést.

– Jó dolgod lesz, azután meg szeptemberben adok neked husz forintot.
Megveheted a könyveket, a csizmát télire, meg a sapkát.

– Beszélek apámmal – mondta a gyerek és kiszaladt a boltból. Köszönni is
elfelejtett, de elég hamar észrevette magát, mert pár lépésről
visszaszaladt s a küszöbről bekiáltott a mühelybe: – alásszolgája,
alásszolgája…

Másnap ujra felült a kis vonatra Sármás ur és most már tovább ment egy
faluval. A kocsmában üres lakás után kérdezősködött s kapott is egy
csomó czimet mindenféle utczákban. Ahogy kilépett az ajtón, már el is
felejtette valamennyit s csak megindult fölfelé a templomtorony
irányában. Majd csak kijut valamerre. Aztán betért jobbra, balra,
nézegette a kerteket, a czédulákat kereste a kapukon, hogy melyik ház
kiadó, de nem igen talált semmi olyan lakást, a mi neki alkalmas lett
volna. Arra állott meg egy keskeny, a sürü nagy fák árnyékában sötétes
utczában, hogy egy kis leány szalad utána. Fekete ruhában volt a gyerek
és mezitláb, de a lábacskái fehérek, formásak, uri lábacskák s a hogy
megszólította, az is nevelésre vallott.

– Lakást tetszik keresni az uraságnak?

– Azt.

– A mamám kiadja a házat. – A kezében levő félig tele üvegre mutatott. –
Eczetért voltam a boltban s mondták, hogy lakás tetszik az uraságnak.

– Hol lakik a mamád?

– Csak itt ni.

– No eredj előre.

A gyerek megindult előre, de vissza-visszanézve beszélgetett is.

– A mamának már nagy a ház, meg nekem is nagy. A papám meghalt és
eladtuk a kocsit s most a kis házba megyünk a kert végébe én meg a
mamám, ha tetszik az uraságnak a nagy ház…

Hangos, de lágy szavak hallszottak vagy négy-öt házzal előbbről. Egy
asszony kiabált le az utczára inkább aggodalmasan, mint haraggal.

– Pintyó, Pintyó! Hol maradsz már?

A gyerek felelt:

– Megyek mamám.

Sármás ur csodálkozva kérdezte meg a gyereket:

– Pintyó? Micsoda név az?

A gyerek visszafordult s nevetve adta meg a felvilágosítást.

– Pintyőkének hiv a mamám, de néha csak ugy röviden mondja: Pintyó.


III.

Magas, kövérkés testü, koromfekete haju asszony várt rájuk a kertajtó
mögött. Nem volt szép, de maga az egészség. Az arcza majd kicsattant
csillogó nagy fekete szemei alatt, a bőre lesült a napban s csak a ruha
felgyürt ujjai és a nyakán a kissé félrelibbent gallér alul világított
ki párnásan, fehéren. Egy kicsit nagy volt a szája, de az ajkai pirosak
és duzzadtak s remek fogak villogtak ki közülök, a mikor az asszony
beszélni kezdett. Sármás ur rátapadt a pillantásával s forróságot érzett
az agyában, a mi lassan-lassan a mellére szállott s majd
megfullasztotta. Hiába várta az asszony, hogy köszönjön, a mikor
megszólította, akkor is csak zavartan hebegett:

– Hogyne, hogyne, a lakást nézni, igen…

De csak az asszonyt nézte. A kis gyönge, szőke embert megragadta mint a
mágnes, ez a szép nagy darab egészség. Tátogatta a száját utána, mintha
szomjazna és a hogy ott botorkált mögötte, az járt fejében, hogy mi baj
lenne abból, ha rávetné magát és kiszivná belőle a lelket… Támolygott.
Az asszony bámulva nézett rá, a mint inkább lehullott, mint leült egy
székre.

– A meleg – mondta Sármás ur – és sokat gyalogoltam. Nem vagyok
hozzászokva.

Az asszony mosolygott. Egy kicsit mintha le is nézte volna ezt a
támolygó embert.

– Persze, a pestiek…

Sármás ur azonban felpattant és mosolyogva mentegetőzött!

– Dehogy kérem, birom én, csakhogy már az egész falut összejártam. –
Körülnézett és nagyon meg volt elégedve. – Itt szép és nagysád hol
laknék aztán?

– A kert végén is van egy kis ház. Egy szoba az egész…

– Olyan messze!

– Nincs az messze…

Sármás ur észrevette, hogy eljárt a szája a nagy érdeklődéssel és félve
vizsgálta az asszonyt, hogy vajjon nem haragszik-e? Hogy jóvá tegye a
hibát, zavartan kapkodott mentség után:

– Mert szeretném, ha a feleségemet szives jóindulatába fogadná. Beteg
szegény, hosszu neki minden ut.

– Mi a baja?

– Afféle asszonybaj…

Már a kertben sétáltak a kis ház felé. Egyszerü, fehérre meszelt négy
fal volt, de valósággal lugas közepében. Összeborultak fölötte a fák s
benn a szobában hüvös, kellemes homály fogadta őket. A férfi tikkadtan
állott meg az ajtóban s csak akkor merészkedett bennebb, a mikor az
asszony hosszan, kérdőleg pillantott reá s megijedt attól, hogy mindjárt
kineveti ez a szép nagy nő.

Aztán még beszélgettek egy fél órát. Lábaik alatt motoszkált a gyerek,
hol az egyiknek, hol a másiknak csacsogott valamit és a vendég
elszomorodva gondolt arra, hogy mindjárt el kell menni. Az asszony
elmondta, hogy a férje állatorvos volt, három hónappal ezelőtt halt meg
és hogy derék ember volt a megboldogult. Megmutatta az arczképét is. Kis
vörhenyes emberkét, rosszul szabott, hosszu fekete kabátban. A szabó
elmosolyodott s a mikor elment, már nem annyira a szép asszony képe
kisérte le a hosszu homályos uton, mint inkább az uráé s a hogy egy
kicsit elbizakodottan mosolygott, mintha azt mondta volna: – Ezzel ugyan
fölveszem a versenyt.


IV.

Párnák között hozták ki az asszonyt a falusi házba. Az ura czepelte
volna be a szobába, de nem birta. Arra szaladt elő a másik asszony a
hátsó házból, de nem tudott mindjárt hozzányulni a törékeny portékához.
Mintha attól félt volna, hogy eltöri. Az pedig rábámult a kocsiról s
tátva maradt a szája, a hogy nézte. Egyszerre mintha igen nagyon
elszomorodott volna. Az urát kereste, az azonban azzal bajoskodott, hogy
a kocsi hátuljáról a ládákat oldozta le. Senki se szólott egy szót se.
Mintha farkasszemet nézett volna egymással az egész kétféle társaság. A
kis lány az anyja szoknyája mögül a fiukra kandikált ki, az asszonyok
pedig hallgatva meresztették egymásba a szemeiket. A nagy, az erős
inkább csak azon a gyülölködő pillantáson bámult el, a mivel végigmérte
a másik. Végre is szó nélkül visszahuzódott s aznap nem is látták.

Sármás ur este szemrehányást is tett a feleségének a különös
viselkedésért és az asszony nem is védekezett. Feje lapos, sovány
keblére hanyatlott s arra se pillantott fel, hogy az urából dült a szó,
csupa szidalom.

Három-négy napig mintha mindenki maga-magának akart volna élni. A két
fiu elkerülte egymást, a két asszony is, a férfi mind a kettőt s
szótalan, csöndes kis bujdosó lett a kertben, a sok sürüségben a szép
asszony gyermeke. Mintha a fiuk után kémlelt volna még mindig azzal a
kandi pillantással, a hogy a megérkezésüket kileste, de ha a közelébe
jutott valamelyiknek, eliramodott könnyedén, mint valami őzfiók. A fiuk
kurtán felelgettek egymásnak s a melyik tehette, megszökött a másiktól.
A kis idegen, a vendég türelmetlen lett, ha nyomában czammogott a másik,
amaz pedig tétován ödöngött erre-arra, törve, tépve maga körül a
gallyat, ha a gyermek után járt s a gyér hajáig kivörösödött az egész
feje, ha a kis fürge lábak eliramodtak előle. Lassan ment a barátkozás,
mikor már egy-egy közös uzsonnát ettek a gyerekek, szólottak egymáshoz,
de félénken, tartózkodva, hosszan végigméregetve egymást egy-egy sunyi
pillantással. A két asszony le-leszólott hozzájuk a verandáról, hogy ne
legyenek olyan vadak. Ők is összeszoktak tudniillik valahogy s ketten
várták meg Sármás urat este. Olyankor aztán a szép asszony hazament. A
másik, a beteg lélekzetét is visszafojtotta a csendben, hogy hallja a
lépéseit meg a nyikorgást, a hogy megfordul a zárban a kulcs. Félt az
éjszakától meg a sötétségtől, a miben nem tudja az ember, hogy mi van s
remegve, fáradtan dült be a sok dunyha közé az ágyba.

Mellette a másik szobában aludtak a fiuk, tovább mögötte, a kert
felőliben az ura, a ki azonban néha nem is jött haza este. Azt mondta,
hogy nem érdemes. Igen későn jöhetne és hajnalban már mennie kell.
Kezdődik a szezon, roppant sok felöltőt rendeltek az urak meg őszi
ruhákat. Uj holmi jött Brünnből, Angliából, pénzbajok is vannak… S ha
jött, gyakran ott marasztotta a szép asszonyt és az asztalon áthajolva
beszélgettek egymással. Nem csináltak semmi illetlent, dehogy, hanem a
hogy a férfi belenézett az asszony szemébe, az maga volt a bün. A
feleség rajtukmeredt és nézte őket, néha azon a mérgen gondolkozott, a
melylyel elemészti majd magát, ha nem lesz többé övé az ura, másszor meg
iszonyu düh és elkeseredés marczangolta s esküdözött magában, hogy nem
adja oda másnak a férjét. Az övé. Ha tetszett neki egészségesen, tessék
betegen is. Egy-egy ilyen roham majd megfullasztotta.


V.

Egy este megint nem jött haza az ura. Valami különös éjjel következett
aztán. Muzsika volt benne meg táncz, aztán mindenféle lármák, a
zümmögéstől az ordításig, de minden nagyon messze, éppen csakhogy
átszürődött valahogy az ablaküvegen. Egyszerre felriadt. A szomszéd
szobában dulakodtak a fiuk. Valamelyik a falnak esett, hogy megremegett
bele a ház. Ez az övé lehetett, a másik, kis szikár gyerek nem esik
olyan nagyot. Aztán csend lett, csak mormogás hallszott ki az ajtón át,
olyanforma, mint ahogy az elvert vad dörmög még a ketreczben. Nem tudta
behunyni a szemeit. Az járt a fejében, hogy milyen szörnyen
szerencsétlen ez a gyerek. Semmije sincs, csak nagy állati ereje és
azzal se tud bánni. A kis vézna gyerek megveri. Ezen elszendergett. Arra
rezzent fel ujra, hogy az ura hangját hallja. Bizonyos benne. Egy-egy
szót is megértett a beszédéből. Egy ideig még figyelt s a mikor ujra az
ismerős hangot hallotta, kiugrott az ágyból. Észre se vette, hogy
mennyire megnövekedett egyszerre az ereje. Magára kapott valami ruhát,
még arra is gondja volt, hogy sötét szinü legyen, lassan felnyitotta az
ablakot s kimászott a kertbe. Hallgatózott, elindult hátra, mindenütt a
rácshoz lapulva, a málnabokrok között. Lépésről lépésre megállott és
figyelt. Ugy kell lenni, hogy a szél kapta el a hangokat, mert egyszer
tisztán hallotta a beszédet, máskor nem. Mikor a kis házhoz ért,
meglapult a bokrok alján és várt.

Egyszerre most már egészen közelről hallotta az urát. Lázasan, sietve
beszélt:

– Ha az ember elhibázta az elsőt, fel lehet bontani. Miféle igazság
volna abban, hogy amig csak élek, egy beteghez legyek lánczolva. Nem
vagyok még vén, maga se dobta még el magától a boldogságot, hát álljunk
össze.

Valami halk hang felelt reá, azt nem lehetett hallani. Aztán ujra a
férfi beszélt:

– Hát élet az, hogy én igy bujkáljak? Nem is illik hozzám. Azt mondom
neki, hogy: elég volt. Megérti, van esze hozzá. Megszerettem magát abban
a pillanatban, a mikor először megláttam…

Az asszony a bokrok között egymásba kulcsolt kezeire ejtette a fejét s
kétségbeejtett elhatározással mormogott magában: – megértem, megértem.
Aztán nem akart többet hallani. A hogyan jött, visszakuszott az uton a
házig, átvonszolta magát az ablakon be a szobába s visszafeküdt az
ágyba.


VI.

Egymásutánra két vörösbetüs ünnep is következett és Sármás ugy ment ki,
hogy mig ujra munkanap nem lesz, be sem megy a városba. Az éjszakára
csendes, derüs, nem is igen forró augusztusi nap igérkezett. A nagy
kert, köröskörül a fák, le az utczán végig a két sor nehéz koronáju
tölgy párállott és mintha mindenki nagyon jól érezte volna magát,
megteltek, kigömbölyödtek az arczok. Megelégedés telepedett rájuk. Lenn
a faluban már hajnalban harangozni kezdtek, zászlós menet indult ki a
templomból, az énekük felhangzott és sok idő óta először, minden
támogatás nélkül, a maga lábán tipegett ki a reggelihez a beteg. Az ura
csodálkozva nézett reá, meglepte az arcza szine és mosolyogva közeledett
hozzá.

– No, ilyen frissen. Ej haj…

Az asszony is jókedvüen intett vissza, hogy: bizony, nagy egészség lakik
benne. Átjött a szomszédasszony is friss, szép feketében, a minek az
alján körül vékony fehér szalagok röpködtek. Csak a gyerekek huzódtak el
háromfelé hárman. A kis leány meg a vendég közelebb egymáshoz, egy
hosszu pad két végén, a veranda alatt ült s messze a bokrok közül
egyedül botorkált elő a fiu. Visszahuzódott meg ujra előrejött, aztán
sok tétovázás után lassan megindult a pad felé. Mire közelért, a kis
leány a másik fiuhoz szaladt és lebujt melléje. A fiu felállott és ugy
várta a másikat, mintha most mindjárt kész volna megküzdeni vele. Az
azonban kerülte a pillantását, inkább a pad mögé akart jutni. A leány
ki-kipillantott rá a fiu háta mögül s remegve huzódott el előle.

Egyszerre ordítva tört ki a düh a fiuból.

– Beléd ütök egy kést. Beléd ütöm, ha nem velem játszol.

A szép asszony fölsikított a verandán s lerohant a lépcsőkön. Sármás is
utána és nyakonfogta a fiut.

– Mit beszélsz?

– Beléütöm a kést.

A férfi összeszedte minden erejét s fölvitte a fiut a verandára, közben
a mikor nem akart menni nagyokat vágott az öklével az arczába, fejére, a
hol érte. Aztán a konyhába lódította s innen a kamrába. Közben magából
kikelve ordított rá: – majd megtanítalak, megtanítalak! Rácsukta az
ajtót s indult kifelé, de utjába állott az asszony. Most már ujra
halotthalvány volt az arcza s tántorgott, a mint a verandán s a keskeny
porondos uton végig maga után vonta a férfit ki az utczára, hogy egészen
egyedül legyenek. Tovább már nem birta. Leroskadt a ház előtt a padra és
suttogva, gyorsan, hogy egyszerre sokat tudjon mondani, beszélni kezdett
az ura füléhez hajolva:

– Megszabadítalak tőle, magamtól is. Már gondolkoztam is rajta. Ne
beszélj. Hallottalak jól a mult éjjel.

A férfi föl akart ugrani a padról s rémülten szólott az asszonyra:

– Berta – de az asszony belekapaszkodott s nem engedte meg, hogy
elmenjen.

– Ne beszélj – folytatta. – Neked van igazad. Egészséges, derék ember
nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához.
Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a
miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem
volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.

A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony
viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az
asszony:

– Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm
magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos
irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom
magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni
egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám
se néztél… Addig csak megbeszélhetted a dolgot a… – gondolkozott, hogy
mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: –
vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban
voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel,
az irások, az ötven forint…

Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi
kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora
már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már
mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött
végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt
szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára
esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig
nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A
hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:

– Rajtam nem mult. Rajtam nem…



A MESE

Kammó ur másfél éve nem mozdult már föl egy kerekeken járó karosszékből.
Máskülönben egészséges volt, tüdejének, gyomrának semmi baja, hanem a
lábait mintha teleöntötték volna ólommal. Ha elzsibbadt valamelyik, a
leányát hivta be, hogy emelintse meg, segítsen kinyujtózkodni, vagy
csukja össze térdben a nehéz, örökké flanellbe burkolt lábakat. A leány
finom, kicsi, tizennyolcz esztendős gyermek volt, nagyon puha, egy
kicsit mindig rendetlen, bőséges hajjal a fején. Szemeiből jólelküség
sugárzott ki, meg valami olyan pajkos csintalanság, a mi nagy szomoru
házakat képes beragyogni. Valami kis gimnázista öccs kellett volna e
mellé a gyermek mellé, a kivel együtt haszontalankodjanak. De hát
egyedül volt s valami öreg nagynéni szigoru pillantása kisérte végig a
házon és pedig olyan pápaszem fölött, a mit ma már nem igen lehet látni.
Vastag sárgaréz keretben nagy kerek üvegeket hordott az orra hegyén a
néni. Vette egyszer, azt mondta, hogy kell neki… De hát a lány… a lány
egész nap csinált valamit. Kis izmos ökle finom, puha, fehér tésztákat
dagasztott, habokban fürdött, ábrándokat öntött bele a tepsikbe, a
mikből aztán nem is ritkán ehetetlen holmik sültek ki. Csodás
összetételei tésztának, habnak, krémnek, czukornak, tojásnak,
mazsolaszőlőnek, a mikhez a hozzávalót sajnálta a néni. Azt a sok drága
hozzávalót. Nehogy azonban egyoldalusággal vádoltassék, egyéb házi
dolgokban is résztvett a kis lány. Voltak madarai, virágai, egy kis
szekrényben sok pántlikája, a mit néha az apjával együtt rendezett be
osztályokba. Hogy a jókedve elfogyott volna, az ritkán esett meg s akkor
is csak ugy, mint a hogy a mécsesből elfogy az olaj. Nem nagy eset, önt
helyette az ember másikat a nagy korsóból. Az ő nagy korsója az egész
világ volt, ez a szép gyermekélet, a miben semmi szomoruság nincs.

Egy idő óta azonban megváltozott. Nem nagyon, a néni észre se vette. Még
az apja se, csak inkább megérezte. A hogy a székből körülnézett a
házban, mintha más lett volna egyszerre a levegő. Aggodalom libbent rá a
békességre. A lány is mintha erőltetné a dolgot. Elhuzódik az emberek
elől, aztán meg minden különös ok nélkül olyan nagyon a régi akar lenni,
hogy meglátszik az igyekezetén az erőszakoskodás. Az öreg ember szivét
valami eddig ismeretlen aggodalom borzongatta meg. Valami megbomlott
ebben a gyerekben.

Pedig hát semmi se történt, a mi ne volna egészen rendjén. A kis lány
szerelmes lett egy egészen hozzávaló emberbe, egy huszonnyolcz esztendős
nagy derék fiuba. A néni vette észre először a dolgot. Itt is a kellő
szigorral járt el. Mérlegelte az ügyet, s arra az eredményre jutott,
hogy a leány számára szerencse ez a fiatal ember. Máris szép állása van
egy nagy bankban, nem hirtelen természet, nyugalmas, uri fellépése van
és jó név. Az ilyenforma ember arravaló, hogy az ilyen kis csitri lány
komoly asszonynyá váljék mellette. Azután meg néhány bálba vitte a
lányt, csupa jó bálokba, a melyeket a fiatal ember ajánlott be azzal a
biztosítással, hogy nem lesznek vegyes társaságban.

Mert a hova a boltos, vagy eféle nép beteszi a lábát, nem is szólva az
iparról, az már csak majális. A jó publikum távol tartja magát
ilyesmitől. Néhány hétig föl volt fordítva a ház. A lány csendes
hallgatásba gubózta be magát s egész délutánokra szivesen telepedett le
az apja mellé. Azt is lehetett volna hinni, hogy beteg. Ugy
összegubbaszkodott néha, mintha a hideg rázná, de különösen idegen lett
a szeme. A tiszta, becsületes, kék tükörre mintha rálehelt volna az a
fiatal ur, a ki meg is jelent nemsokára a házban. Előbb csak üres
kézzel, aztán virággal. Később az öreg jóformán már csak akkor látta, ha
jött és ha elment. Messze, valami másik szobában sugdosott a lánynyal, a
néni mindig hiányosabb felügyelete alatt. Az öreg ember ezekre a
délutánokra beletemetkezett a karosszékébe. Még a szemeit is behunyta,
mintha nem is élt volna. Csak arra lett éber, a mikor hallotta, hogy
köszönni jön a fiatal ur. Fürkésző pillantással várta, jól megnézte,
engedte, hogy megszorítsa a kezét és utána bámult. Valami főtt a fejében
s a hogy magába mélyedve töprengett a dolgokon, kinos nyugtalanság
vonaglott az arczán.

Egyszer aztán délelőtt jött a fiatalember. A néni csodálatosképpen éppen
azon a napon valami virágkiállításra vitte a leányt, hát egyedül volt a
házban a két férfi. A fiatal közelebb huzott egy széket a kerekes
székhez s halkan beszélgetni kezdett Kammó urral.

– A mint bizonyára észre tetszett már venni, szeretem a kisasszonyt. Meg
vagyok győződve arról, hogy ő is vonzódik hozzám. Nekem komoly czéljaim
vannak s azt a véletlent, hogy igy egyedül vagyunk, arra használom fel,
hogy előadjam a kérésemet.

Az öreg ember elborult arczáról semmi változást nem lehetett leolvasni.
Csak nézett maga elé olyan üresen, mint a hogy a vakok bámulnak bele a
világba a maguk meddő pislogásával s a fiatalember most már kissé
zavartabban, kerülve az öreg pillantásait, hirtelen befejezte azt, a mit
mondani akart.

– Hogy én miféle ember vagyok, azt tudja az egész város. Az állásom
máris elég tekintélyes és a mint megerősödik a társadalmi poziczióm,
rövidesen osztályfőnök leszek. Azontul aztán már könnyebb a haladás s
azt hiszem, hogy néhány esztendő alatt az igazgatók közé jutok.

– Szép.

– Tehát kérem a kisasszony kezét.

Az öreg ember ujra nagyot hallgatott, aztán a fiatal ur felé fordulva,
bólintott egyet.

– Rendben van. Részemről… A lányom bizonyára mindent közölt már önnel, a
mi a multat illeti…

A fiatal ember fölkapta a fejét s elcsodálkozva hebegett.

– A multat? Nem, semmit se mondott.

– Ugy? Hát akkor nekem kell elmondani egyet s mást. Tessék ide figyelni,
de jól. Uri emberrel beszélek, hát mondanom sem kell, hogy a mit mondok,
az mindenképpen köztünk maradjon.

Az meghajolt:

– Kérem.

– Ott kezdődik a dolog és ez a könnyebb része, hogy én nagyon egyszerü
ember vagyok. Molnár, közönséges molnár, a ki persze a gépekhez is
értettem valaha egy kicsit. Hát én bizony még napszámoskodtam is itt
Pesten, a mig bejutottam a malomba. Zsákot hordtam ki a hajókról. Hát
nem igen vagyok uri ember s uraságodat egyszer majd talán bánthatná az
is, hogy egy ilyen közönséges ember lányát vette el.

– Dehogy, dehogy…

– Igaz, hogy aztán megszedtem magam. Kedvezett a szerencse. Az is igaz,
hogy velem nem igen vall szégyent, mert én a székemből többé már föl nem
mozdulok, hanem hát meg kellett mondani. Még azt is meg kell mondani,
hogy a lányom hozománya körülbelül nyolczvanezer forint készpénz s ennyi
lehet az, a mit a halálom után örököl. Szaporodhatik is, baj is érheti…
Szóval egyelőre nyolczvanezer forint és – a gyerek.

– Mi?

– A gyerek. Semmit se mondott a leányom? Semmit… Hát ez bizony
kellemetlen, de igy van. Most már késő sopánkodni rajta. A dolog
mindenképpen köztünk marad, ugy-e? – Hát kérem, ez a szegény leány hamar
árvaságra jutott. Én meg nagyon elfoglalt ember voltam. Egész nap a
malomban, akkor már a magaméban, meg utaztam a vásárokra is, meg a
falukra, összevásárolni a termést még a lábán… Napokig egyedül volt. Ez
a rokon is csak később került hozzám, a mikor már meghalt az ura,
szóval: nem lehet csodálkozni azon, hogy megtörtént a baj. Több mint két
évvel ezelőtt valami kis szerelembe keveredett egy fiatal emberrel, a ki
azóta elköltözött innen és a mint ez már előfordul…

Az öreg embernek nagyon nehezére esett a beszéd. Köhögött és nyögött
közbe, mintha a mellében fájna valami… Lesütötte a szemeit, de egy-egy
pillanatra beleszurta a pillantását a fiatal emberbe olyan mélyen,
mintha ki akarná forgatni magából az egész embert, hogy jobban lássa
azt, a mi benne végbemegy. Az mereven ült a széken és elsáppadt.
Verejtékezni kezdett a homloka, letörülte a kendőjével s a mikor
észrevette, hogy az öreg figyeli, elfordult. Az öreg tovább folytatta:

– Szóval: – valahol itt a környéken, én bizony nem is tudom, hogy hol,
egy gyerek van, a ki hozzánk tartozik. Dajkaságban, már a mint ez
szokás. Az is lehet, hogy hamarosan meggondolja magát és itthagy minket.
Ez mindenesetre szerencsének volna mondható, de az is megeshetik, hogy
kibirja még a dajkaságot is. Az ilyen gyerekek között nagyon szivósak is
akadnak. Mindenesetre számolnunk kell a roszabbik esettel is. – Hát
kérem, igy áll a dolog. Ha uraságod ezek után is reflektál a leányom
kezére, sziveskedjék kijelenteni. Ha nem, hát távozzék békében s nekem,
szegény öreg embernek, a ki, láthatja, rabja vagyok ennek a széknek, ne
rójjon fel bünül semmit.

Nagy csend következett. Az öreg lehunyta a szemeit, hogy ne zavarja meg
vendégét a gondolkozása s csak arra a neszre ébredt fel, hogy megmozdult
a másik szék. A fiatal ember felállott, de aztán, mintha megbánta volna,
hirtelen leült. Beszélni akart, de megállott az első szónál, mert
érezte, hogy annyi mohó türelmetlenség van a hangjában, a mi okvetlenül
ellenszenvessé teszi. Nagyokat nyelt s most már igen is szárazon
jelentette ki:

– Elveszem igy is.

Az öreg bólintott s a fiatal ember nem tudott ránézni, mert érezte, hogy
a most már nyugodtan rászegzett szemek égetik az arczát.

– Hát olyan nagyon szereti?

– Olyan nagyon.

– Lehet az?

– Lehet, láthatja.

Az öreg megkapaszkodott a szék karjában. Föl akart állani. Elfeledkezett
arról, hogy nyomorék s visszaesett. Hanem azért egyszerre hatalmas lett.
Elmosódott vonásaiból életre kelt a méltóság s széles, erős melle
hullámzani kezdett, a hogy az egész testét, lelkét fölkavaró nagy
fölháborodásban rácsapott erre az emberre.

– Menjen innen az ur. Hitvány ember az ur. Az én gyönyörü kis lányomról
elhitte ezt a piszkot. Az én lányom az urnak csak olyan, a kit igy is,
ugy is elvesz. Az én gyönyörü kis lányom… Induljon az ur… Hitvány ember,
hitvány…

A fiatal ember fölállott és a kalapját kereste. De közben visszaszólott.

– Kérem, kérem…

– A hátsó lépcsőn menjen le. Nem akarom, hogy találkozzanak.

S azzal a fiatal ur már nem is létezett többé neki. Az ablak felé
fordult s valami nagy, boldog mosolygás ömlött el az arczán, végtelen
odaadás, a minek a közepette még egy kicsit méltatlankodott.

– Édes kicsi szentem… Micsoda rut mesét találtam ki róla.



A MÁSIK TÁRSASÁG

Zsufolásig telve volt a terem. Szemben a nagy ablakok közül, árnyékból
szigoruan nézett le az emberekre a király képe. S mintha csak tréfára
venné az egész csendesen zsibongó gyülekezet feje fölött a komor
hangulatot, a tavasz friss verőfényében tánczolva röpködött az át- meg
átvilágított finom porfelleg, a mit szolgák meg bajonettes börtönőrök
nehéz, topogó lépése vert föl a padlóból. A publikum számára fenntartott
padok elé még két sor széket raktak. Ezekre protekcziós hölgyek
telepedtek. A fejük egyvégtében olyan volt, mint valami szeszélyesen
összekonstruált virágfüzér, csupa szines, pipacsos, rózsás kalap egy
sorjában. Az ilyenformán megszükitett kis négyszög a biróság emelvénye
előtt üres volt még, csak a székek voltak annyira egymás mellett, hogy a
védők, jegyzők, vádlottak, börtönőrök alig férnek el egymás hátán.
Nyilvánvaló, hogy itt nagy kedvezésben részesül a publikum. Csakugyan,
mikor az elnök bejött, bólintva köszönt pár ismerős hölgynek. Mellette
rideg tüskéshaju, goromba biró jött, mögötte pedig egy fiatal, szőke,
zavaros, fáradt nézésü biró. Egyik se ügyelt a publikumra. Az elnök
szép, elegáns ember volt, báró is, a kinek szép, nagy birtokai vannak.
Gráczia volt a mozdulatában, ahogy gondosan ápolt fehér kezeibe vette a
csengőt. Már csend lett. Jobbról az esküdtek feszengtek még egy kicsit s
mire az elnök intett, két börtönőr bevezette a terembe a vádlottat.

Az ember lehetett negyven esztendős. Még a maga ruháját hordta.
Különösen a jobb karján fényesre vásott fekete kabát volt rajta,
pötyögős, olyan rövid szürke nadrág, a mi alól kilátszott a czipője
megereszkedett gummija. A nyakán pedig olyan összezsugorodott, tépett
nyakkendő, a mi mintha kötél lenne. Zavartan pislogott körül a
megváltozott területen s a helyét kereste. Egy őr arra terelte, amerre a
padja volt, mire leült. Hegyes térdei majd átütötték a nadrágját s
mintha csak most vette volna észre, hogy a czipője szánalmas állapotban
van; forgatta a lábait s zavartan bámulta az összerepedezett hitvány
lábbelit. A báró ezalatt papirokat rakosgatott maga előtt rendbe és az
egyik jegyzővel sugdosott. Aztán megint végiglapozta az irásokat s ebben
a várandós csendben hallani lehetett, hogy az asszonyok kalapjain
rezegnek a csinált virágok alatt a drótok és erőszakosan, uj, meg uj
rohammal csapkodta oda magát az ablak üvegéhez valami dongólégy.

– Álljon fel, – mondta az elnök.

A rab fölállott.

– Miután a bizonyító eljárás az ön ügyében befejeztetett s az ön
töredelmes vallomása és a tanuk egybehangzó vallomása alapján is
nyilvánvaló, hogy ön rablási szándékkal gyilkolt, a biróság itéletet hoz
ön felett. Mielőtt azonban ezt tenné, alkalmat adok önnek arra, hogy
elmondja azt, a mi még mondanivalója van.

A vádlott még mindig nem nézett fel a földről s halkan felelt:

– Nincs semmi.

S félszemmel az elnökre nézve, szorongva indult vissza a helyéhez. Mikor
azonban látta, hogy a báró föláll s vele a két biró is, hirtelen
megállott. Szólani nem tudott, de rettenetes rémület ült ki az arczára
meg a szemeibe, ahogy félig nyitott szájjal rámeredt az elnökre, a ki
indul kifelé. Ahogy azonban megállott a rab, visszafordult az elnök is s
kissé türelmetlenül kérdezte:

– Nos?

Az ember előbb makogott, mint valami siketnéma s ugy ment vissza az
elnök elé. Az ő fülének is idegen lehetett a hang, a melyen beszélt,
mert egyszerre csak elhallgatott s minden erejével azon igyekezett, hogy
összeszedje magát. A szögletes, széles, nagy gesztusaival pedig türelmet
kért… Aztán nyögve, fuladozva hebegett: – Mielőtt elmennek, kérem…

– Nos, mit akar?

– Mondani, hogy méltóságos ur, ne akasszanak fel. – Megfogta a nyakán a
kendőt és bogozta kifelé s mig babrált, mintha eszelős lenne, csak azt
hajtogatta: – Ne, ne, ne tessék…

A báró hideg szigorusággal nézett reá. Volt egy kis együgyüség is a
szigoru pillantásában. Nem értette egészen a dolgot s az orrán át
dunnyogva értelmezni kezdte, a hogy a maga fejében lassan-lassan
kiformálódott a dolog. Mintha azonban ezuttal is a publikumot tartotta
volna fontosabbnak, mint ezt az embert, a kit a karja alatt megragadott
az egyik börtönőr, nehogy felforduljon, mig a másik a jegyzők asztaláról
egy pohár vizet adott neki.

– Persze. A halál rettenetes kezd lenni, ha magáról van szó. A biróság
bölcsesége majd megtalálja a módját a maga büntetésének. Bizzék ebben.
Az azonban kissé különös, hogy a ki tudott ölni, az annyira fél a
haláltól.

A rab gyöngén eltaszította maga mellől a börtönőrt s nem kihivóan, de
határozottan mondta:

– Nem félek.

Az elnök csodálkozva nézett reá.

– Hát akkor?

A rab végig simogatta a kabátján a gombokat s mintha hirtelen valami
bágyadtság lepte volna meg, halkan ismételte: nem félek. Egyébért
mondom, de az hosszu lenne, meg én amugy is nagyon akadozva beszélek…

– Csak mondja.

– Olvastam én már azt, hogy nem tart sokáig. Egy éjjel az egész. Az
ujságok is mindig megirták, hogy ez az éjszaka urnak, parasztnak
egyformán borzasztó. Benne van az ember a zsák-utczában. Se jobbra, se
balra nincs ut kifelé, csak a biztos, elkerülhetetlen halál. Hanem hát
még se több ez, mint egy éjszaka. Tizenkét óra, akárhogy is elmulik.
Aztán az a másik öt percz is elmulik. Egyvégtében tizenkét órát
szenvedni nem sok, hanem az a rettenetes feketeség, ami azután
következik… Iszonyu árnyak libegnek benne. Látni nem lehet semmit… Azt
hiszem, hogy a halál után még meg is bolondul az ember, az ilyen, mint
én. Hát…

– Akar még valamit mondani?

– Tessék engedni, igen. Én sokat gondolkoztam azon, a mióta rabságban
vagyok, hogy hát mi is válhatik még belőlem ezután… Ha ugy vitték ki
tőlem a tálat, hogy hozzá se nyultam, vagy ha reggel olyan ébren keltem
föl, a hogy lefeküdtem, az mind azért volt, mert gondolkoztam. Hát én
ennek a társaságnak már nem vagyok jó…

– Melyiknek?

– A kivülvalónak. Annak, a melyik gyalog, vonaton, meg kocsin szabadon
jár erre-arra. Abba én már nem illek bele. De hát ezzel még nincs
egészen végem. Van még társaság, a másik. Azoké, a kiket bezártak. Az
egész világon köröskörül millió és millió ember. Ember, a ki létezik, a
ki hogy: van, letagadni nem lehet. Csupa ember, a kivel szemben kisebbek
az igények, mert hát bebizonyosodott róluk, hogy nem állják ki a
künnlevő társaságnak az itéletét. Ott még én is lehetek valami. Ide nem
kivánkozom vissza. Erre a világra nézve idegen lettem. Idétlen ember, a
ki azonban a hozzá hasonló idétlenek között normálissá válik. Azok
között, a kiknek mindnek bánata van…

Szakadozottan, halkan beszélt. Egy-egy szót ismételt, mig megtalálta
azt, a melyiket hozzá kell illeszteni, – de halálos csendben hallgatták.
Mikor hátul egy óvatosan kinyitott ajtó nyikorgott, ideges sziszegéssel
fordultak vissza némelyek s aztán rábámultak a rab szájára s mohón
várták, hogy beszéljen. Azt, hogy: _bánata_ – nem értették meg mindjárt.
A rab hátra pillantott s összeránczolva a homlokát, értelmes szavakat
keresett, a mivel megmagyarázza azt, a mit mondani akart. Nem siettette
senki. Csendes, alig észrevehető derengés suhant át az arczán, a mikor
azt hitte, hogy most már megérteti magát.

– Mert az, a mi itt lefolyik, hogy kérdeznek, vallatnak, felelni kell,
elmondani apróra a hitványságot, aztán ujra, meg ujra elmondani s látni
a jegyző ur kezét, hogy mindent fölir, az mind gyerekség ahhoz, a mi
magában az emberben végig háborog. Igy kell, hogy mondjam, mert igaz.
Néha még a test is remeg bele. Hideglelése van az embernek, csak azért,
mert eszi magát, töpreng és iszonyuan bánatos. Csak ugy elmenni a
világból, a hol ismertem az utczákat, az embereket, keserves dolog.
Egyszerre csak arra virradni, hogy itt már nincs helyem. Még a kutyámat
sem vihetem magammal… De hát odaát is emberek vannak. Nem tudom, hogy
milyenek, de élnek. Élet van és pedig olyan, a mi a miénk, a kik már nem
vagyunk idevalók. Tessék próbálni velem, hogy talán ott ember lesz
belőlem. Annyira ember, a mennyit ott kivánnak. Fogyatékos ember, de
olyan, a ki nem egészen haszontalan. Talán jó kefét köt; meglehetős
munkát csinál a kosárfonásban s e mellett annak a társaságnak tud
mondani egyet s mást a szomoruságáról. Mert hát, a ki öl, az megölte
magát is. S nem csak nekem, de mindnyájunknak jobb, ha egyelőre csak ugy
hal meg az ember, hogy átmegy a másik társaságba. Mert hát nem az a nagy
dolog: meghalni. Hát meghal. Ha már meghalt, akkor megpróbálni, hogy
hátha még arravaló lenne, hogy váljék belőle valami. Nem itt, ott.

Elfáradt s mintha vak lenne, behunyt szemmel mutatott a börtönőr után,
hogy megfogózkodjék bele. Mikor már a vállára tette a kezét, erőtlenül,
alig hallhatóan szólt még egy-két szót:

– Bocsánatot kérek, hogy ennyit beszéltem. Egyébképpen ugyis jobban
tetszik tudni, mint én, hogy mit kell velem csinálni.



A VERS

A tiszti kantinban egy csomó fehérkötényes bakakukta ügyetlenkedett a
fehérre terített hosszu asztal körül. A feleséges tisztektől
összekölcsönzött holmit rakták föl az abroszra, de össze-vissza, ugy a
hogy az Kun-Sármáson vagy Hajdu-Kesziben szokás, a mikor nagy lakodalom
van s hosszu asztalt terítenek a csürben. A szarvasagancs nyelü villa
mellé ezüst kés jutott s nem akadt két tányér egy terítéken, a melyik
egyforma lett volna. A legényeknek jó kedvük is volt. Ugy lettek
bejelentve, hogy helyesen tudnak forgolódni az asztal körül s
ilyenformán megmenekültek a kirukkolástól. Néha egy-egy tiszt csörtetett
végig a folyosón, mind gálában, csákóval a fejükön. Benéztek egy-egy
perczre s ugy szaladtak tovább olyan fontoskodással, mint a mikor az
ütközet előtt nézik végig az ütegeket még egyszer a generálisok. Hét óra
tájban két katona egy nagy képet hozott. Rögtön föl is szegezték a nagy
ajtó fölé s körülvették a nagy babérkoszoruval, a mi már készen van
esztendők óta az ilyes alkalmakra. A képre egy öreg, szikár generális
volt festve, a gallérja csupa arany, a melle csupa medália. Mikor már ki
volt feszítve a falra, csendesebbek lettek az asztal körül a katonák.

Nyolcz órára felgyujtották a lámpákat s az asztal közepére föltettek egy
nagy bokrétát rezedából, borostyánból, csupa olcsó virágból összekötve s
lassan-lassan gyülekezni kezdtek a vendégek is. Senki se akart azonban
első lenni. Csoportokba állottak a folyosón, beszélgettek, de
türelmetlenek voltak már. Egynegyed kilenczkor megérkezett az alezredes
a feleségével és lányával. Ezek már bementek a terembe s rögtön leültek
az asztalhoz. Hogy a hölgyek megjöttek, Gutter százados is rögtön
hazaizent a feleségének, hogy jöjjön, mert az asszony addig nem akart
feljönni, mig meg nem tudta, hogy ott lesz-e az alezredes családja is.
Egyszerre aztán bevonult az egész társaság, elől pár aranygalléros ur,
azután a többi tiszt szép sorjában; zsongani kezdett a terem, a legények
konyakot hordtak körül, a nagy hangzavarból élesen kivált a poharak
csengése s az egyenruhás tömeg türelmetlenségében hullámzani kezdett,
mintha mindenki valami olyan türhetőbb kompániát keresne magának, a
melyben elfeledkezik arról, hogy éhes. Még az alezredes leánya is
egyedül maradt, nem rohanták meg a fiatal tisztek, mint máskor, mindenki
ő excellencziáját várta, hogy bár csak jönne már.

Egyszerre kemény lépések hallatszottak a folyosó felől. A teremben csend
lett, mindenki az ajtó felé nézett s mikor belépett az excellencziás ur,
háromszor hangos éljent kiáltott az egész társaság. A nagy vendég
hamarosan végzett az urakkal. Egyet-kettőt megszólitott közülök, kezet
adott azoknak, a kik közel állottak hozzá s katonás merevséggel
meghajolva a hölgyek előtt, leült a nagy karosszékre az asztal fején.
Nagy lármával helyet foglaltak az urak és a legények egymást lökdösve,
megindultak az asztal körül a tálakkal.

Ettől kezdve azután rendben ment minden. A kegyelmes ur szokatlanul
kedves volt, az apró ügyetlenkedések se rontották el a kedvét, nem vett
észre semmit. Adomákat mesélt az alezredes feleségének a háborus
időkből, a melyeken azután azok, a kik körülöttük ültek, mind nagyon jól
mulattak. Általában az asztal körül szabadabb kezdett lenni a hangulat.
Többet koczintgattak, hangosabb lett a beszéd s fenn az asztal végén a
fiatal tisztek már nem nagyon törődtek azzal, hogy mit szól a
lármájukhoz az előkelőség a tulsó oldalon.

Mikor felbontották az első pezsgős palaczkot, fölállott az ezredes és
felköszöntötte a vendéget, a kire büszke nemcsak az ezred, mely a nevét
viseli, hanem az egész hadsereg. A vendég röviden felelt, nem volt sok
mondanivalója. Azt már sokszor elmondták neki, hogy büszkék reá, jól
teszik. Visszafordult az asszonyokhoz, az alezredesnétől elvette a
legyezőt s egészen közéjük hajolva sugdosott velük. Az asszonyok
hangosan kaczagtak, a legények ujra körüljártak a pezsgővel, durrogtak a
palaczkok, mint kiszabadult belőlük a dugó s a kegyelmes ur mind
hangosabb lett. Künn a folyosón marsokat, valczereket trombitált a
katonabanda, de oda se hallgatott senki.

Most azután éppen elérkezett az ideje annak, hogy Ullrich hadnagy
sorompóba lépjen s felolvassa azt az alkalmi ódát, a mit az
excellencziás ur dicsőségére irt. Az alezredes mozgolódott a székén s a
szemöldeit rángatva integetett le az asztal végére; a karmesternek
kiizentek, hogy csend legyen, elnémult az asztal, csak az asszonyok
sugdostak még, a felszolgáló legények tátott szájjal állottak meg az
ajtóban és tájékozatlanul, idegesen nézett körül a kegyelmes ur.

– Mi történt? Mit akarnak?

– Semmi, semmi…

Az asztal végén felállott Ullrich hadnagy, körülnézett, mosolygott
megelégedett gyermekes mosolylyal s egy aranyos tábláju könyv lapjai
közé dugott irásból elkezdte olvasni az ódát. Remegett a hangja és
folyton mosolygott. Örült, mikor körülnézve, egy csomó barátságos arczot
látott maga előtt s észrevette, hogy a kegyelmes ur székében hátradőlve,
behunyt szemmel hallgatja a verset. Lassankint leküzdötte az
elfogultságát, mind jobban nekieresztette nagyon fiatalos, csengő
hangját a jambusoknak s utoljára már mérték nélkül, a lelkesült gyerek
éles, kiabáló hangján szavalt. A többiek körülölelgették a szemükkel,
egy-egy szemhunyorítással intettek neki, hogy: jól van s a kis Ullrich
hadnagy egyszerre megijedve vette észre, hogy itt most már nem is a
kegyelmes ur az esemény, hanem ő. Most már még szebben igyekezett
olvasni, nagy igyekezetében hadart, zavarba jött, szerencsére már nem
sok volt a versből hátra. A mikor befejezte, nem ült le mindjárt, olyan
büszkén nézett körül, mintha jól vizsgázott volna és csillogott a szeme,
a mikor hangosan a poharakat összeütve, éljenezni kezdett a társaság.

A kegyelmes ur erre ébredt föl, valósággal belekábult a hosszas
hallgatásba. Lassan fölnyitotta a szemeit s intett a kis hadnagynak,
hogy menjen hozzá. A hadnagy megindult végig az asztal mellett s mereven
állott meg a vendég előtt. A kegyelmes ur bágyadtan odanyujtotta neki a
kezét, gyönyörködve nézte a pironkodó arczát s lassan mormogott hozzá.

– Szép volt, nagyon szép, köszönöm, fiam.

A társaság kettejük körül tolongott s a gyerek egy emberkoszoruba látta
magát bevonva a kegyelmes urral. Mikor egymásután fogadta el a sok
gratulácziót, megtelt önérzettel. Még mindig a kezében szorongatta az
aranyos könyvet, s leereszkedéssel vette tudomásul azt is, hogy az
alezredes leánya rámosolygott.

– Majd beszélünk még egymással – gondolta magában, a mint merészen
visszanézett a szép leányra. Eddig alig merte fölemelni reá a szemet. A
kegyelmes ur akart még mondani egy pár szót, de nem igen tudta, hogy
mit. Mégis eszébe jutott azonban valami, a miről a poétával beszélni
lehet.

– Milyen vers ez, hadnagy ur?

– Óda –

– Igen, ugy hívják, most már emlékszem. Nem igen foglalkoztam
ilyesmivel.

Eszébe jutott, hogy valami szabály is kell hogy legyen, a mi szerint
verset csinálnak, mert különben mindenki értene hozzá. Mosolyogva nézte
a kis hadnagyot, a ki bizonyosan érti ezt a szabályt s érdeklődni
kezdett az iránt, hogy hogyan is készül voltaképpen a vers.

– A lábak, vagy hogy is hivják… lábak szerint megy, ugy-e?

– Igen, kegyelmes uram.

– Milyen lábak szerint?

– Ez jámbus.

– Jámbus, aha, igen, jámbus…

A többiek is ugy mutatták, mintha érdeklődnének a dolog iránt, pedig
most már unták. Szórakozottan hallgatták a kis hadnagy feleleteit,
némelyik szőlőt csipegetett a tányérjáról, a másik belebámult a füstbe s
a mig az zsongott a fülében: óda, jámbus – azon gondolkoztak, hogy ez
mind messze van, a csillag vagy a hold se érdekli az embert, ha a
kirukkolás jár az eszében, hát még a vers. Érezték, hogy semmi közük
sincs hozzá s ilyesmi járhatott a kegyelmes ur agyában is, mert
egyszerre egyébről kezdett beszélni.

A kis Ullrich ekkorra jutott el az alezredes leányához. Leült melléje és
mutatta neki a verset. A leány érdeklődve nézett az irásba, hangosan
olvasgatott belőle s nem vette észre, hogy hozzá szólott a kegyelmes ur.
Mikor az anyja figyelmeztette, gyorsan odafordult s visszaadta a
hadnagynak a verset. Addig már másról beszélt mindenki az asztal mellett
s némelyik tiszt ugy nézett a kis hadnagyra, mintha kérdeni akarná, hogy
mit keres ez a fiatal ember a piros táblás könyvvel? A százados
feleségében volt még annyi jóakarat, hogy magához intette a hadnagyot és
még pár perczig foglalkozott a verssel. Ez aztán azt akarta jelenteni,
hogy: most már menj és dugd el a könyvedet. A kis hadnagy azonban nem
értette meg, örült, hogy akadt még valaki, a ki meghallgatja, széket
hozott a századosné mellé s magyarázni kezdte az asszonynak a szebb
részleteket.

Ez kellemetlen volt már mindenkinek. Nem kellett volna okvetlenül
odanézniök, de azért odaszurkált mindenkinek a szeme. – Az alezredes
kedvetlenül jegyezte meg, hogy az ő idejében nem értek még rá a fiatal
tisztek az ilyesmire. A dinsztreglamával törődtek.

Ezen lelkesedni kezdtek a tisztek.

– Az az, a dinsztreglama…

A százados epésen odaszólt a kis hadnagy felé:

– … A miből sok tiszt még nagyon keveset tanult meg.

A kis hadnagy ide-oda kapkodta a fejét, kétségbeesve kereste a
segítséget. A tisztek azonban olyan idegenkedve néztek vissza rá, mintha
nem is ismernék. Az alezredes leánya ujra az a szép katonakisasszony
lett, a ki lóháton kiséri ki az apját a gyakorlatokra s a mint galoppban
eliramlik a csapatok mellett, sárral frecscsenti végig a szegény
gyalogos hadnagyot. Még a felszolgáló bakagyerekek is megértettek
valamit a hangulatból, mert összesugtak és sunyi pillantásokat vetettek
a kis hadnagy felé.

A kis hadnagy még mindig nem értette meg, hogy mi történik körülötte.
Erre aztán a százados oda szólott a mellette ülő főhadnagynak:

– Mondd meg annak a szamárnak, hogy tünjék el, ne blamirozza itt az
ezredet.



A KATONAGYEREK

Tele volt a falu katonával. Az uraság háza előtt két pejt sétáltatott
egy kereksipkás, kurtazekés lovász, ott lakott az ezredes. – Az utczán
egymás nyomába hágott a sok tiszt. Már fényesre voltak tisztogatva, jobb
szinben, mint a milyenben bevonultak a faluba. Akkor nagy volt a sár,
még mindig zuhogott az eső s égen, földön olyan locspocs volt, hogy a
lelke is átázott az embernek benne. Egyformán káromkodtak a tisztek és a
káplárok, a legénység pedig dagasztotta a sarat, rendetlenül dülöngve a
nagy utczán, mint az álmos csorda.

A hogy bekvártélyozták magukat, egyszerre kisütött a nap. Mintha
magukkal hozták volna a jó időt a tarsolyukban s most kiöntötték volna a
vidékre. Ezzel aztán megjött a kedvük is. A mint kipihenték magukat,
hangos lett a falu. A takarodót nem vette komolyan senki. A sok
bakagyerek aztán esténkint teleülte a kis parasztházak előtt a padokat s
még éjfélkor is hallatszott a hangjuk, a hogy itt-ott még énekeltek
csendesen, lágyan egy-egy szegényes versezetü, monoton katonanótát
Ferencz Jóskáról, a ki a mikor a privadiner behozza a fényesre puczolt
bakkancsát, visszagondol a rekruta-korára, vagy arról, hogy nem illik a
csákó a lány fejére. Nem unták sehol a katonákat, pedig van része bennük
a falunak minden esztendőben, mindig kijön ide egy csomó közülök,
összetapossák a vetést, megfizetik urasan s aztán eltünnek, hogy ne
mutassák magukat ujra a jövő évig.

Most annyi volt a tiszt, hogy még a harangozóhoz is jutott egy hadnagy.
Ullrich, az a jó gyerek, a ki verseket ir, szerelmes és esténkint, a
mikor nem látja senki, sirni szokott az édes anyja után. A mikor
odaadták neki a kvártélyt, azzal vigasztalták, hogy ugy se lesz soha
odahaza. Az uraság nagy gavallér, oda lesznek hivatalosak esténkint a
tisztek.

A harangozó sehogyan se fogadta a vendégét. A mikor beköltözött a két
legénynyel, a kik szintén oda voltak rendelve alvásra, egy álmos szemü
nagy leány fogadta s egy maszatos képü fiucska dörgölődött a nadrágjához
nagy örömmel s a gyermek öntudatlan áhitatával megcsókolta a portopéját.
A hadnagy nagyot bámult, a leány pedig magyarázgatni kezdte a gyermeket,
hogy értse meg a vendég.

– Mindent megcsókol, a mit szeret…

A hadnagynak egy kis, tisztára söpört agyagos szobát adtak a ház végén.
Az ablak rezedás, rozmaringos, bogláros kertre nyilt. Inkább csak egy
széles pázsit volt a kert, mindjárt a fal mellett szurós sövénynyel
elkerítve az uttól, de csupa virág, mintha rendetlen nagy bokrétába
lenne kötve az egész s este aztán valami láthatatlan kéz fölemelné az
egészet az ablakhoz, hogy ömöljék be a szaga a virágnak. Ez nagyon
tetszett a vendégnek. Az első estén megesküdött, hogy sohase kivánna
egyebet, csak egy ilyen kis szobát és csendet. Utóbb már unta,
kikivánkozott belőle.

A harangozóval alig találkozott. Ha el is mentek néha egymás mellett,
valamit morgott, a mi lehetett akármi, de ha csak tehette, előbb
befordult a szobába, mielőtt szembeért vele a hadnagy. Egy cseppet se
igyekezett eltitkolni, hogy inkább szeretne egyedül lenni. Nagy, durva
arczu ember volt, rettenetes izmokkal, nem is született az udvarlásra.
Azon kivül már pufókra itta magát, vonásaiba valami állatias bárgyuság
telepedett le, a szemeivel csak pislogott, de soha se nézett s otromba
nagy teste meggörnyedt a hátában, mintha az egészet előrehuzná a feje. A
hadnagy megborzadt, amikor először meglátta. Különösen a kezei lepték
meg. Soha se látott még ilyen óriás, vörös, piszkos tenyeret. Azt
gondolta magában, hogy ha ez összekerülne egy ilyen magaformáju gyönge
legénynyel, egy roppantással törné össze a fejét, mint a diót. Azután
már nagyon idegenkedett tőle és járt fühöz-fához, hogy adjanak neki más
kvártélyt.

Egy este arra nyitotta be a kaput, hogy a nagy idomtalan ember ordítva
üldözte a kis udvarban a gyermeket. A kis fiu visított és menekült
előle. Apró lábacskáival ugy igyekezett, mint egy menekülő egér, már
majdnem összerogyott, fájdalmasan lihegett s a mikor hátranézett és
látta, hogy mindig közelebb, közelebb éri az ellensége, sikoltott, a
hogy csak kifért a torkán.

– Mamus, mamus, gyere, jaj…

A nagy lány az eresz alatt állott. Elkényszeredett, üres arczczal nézett
maga elé. Nehézkesen forgatta a fejét arra felé, a merre az apja
botorkált a gyermek után. Azt a lőcsöt figyelte, a mit a vén ember a
kezében tartott, utánajárt a szeme s mindig aggodalmasabb és
kétségbeesettebb lett a pillantása, a mint közelebb és közelebb jutott a
gyermekhez a nagy lomha ember. A harangozó egyszerre mintha elfáradt
volna, megállott s a gyermek után dobta a lőcsöt. A kis fiu szó nélkül
összeesett, a hátán érte az ütés; két karját elnyujtotta a földön,
behunyta a szemeit és egyet se mozdult. Erre felébredt a lány. Lustán
odakullogott a gyerekhez, félszemmel mindig arra ügyelve, hogy mit
csinál az apja, fölvette a karjára és vitte befelé. A harangozó
alattomos pislogással kisérte, mig az ajtóig nem ért, akkor pár lépéssel
beérte s borzasztóan pofon ütötte. A lány megtántorodott, azt a kezét, a
melyik szabadon maradt, rászorította a fülére, de első gondja azért a
gyermek, maradt. Lefektette az ágyra, csak azután ült le egy székre, a
szemére esett haj alól félve pillantott ki az ablakon. Mikor látta, hogy
az apja hátra se néz, csak elmegy s erősen becsapja maga mögött az
ajtót, leült az ágyra, egyenesen mellé, az ölébe vette a kis szőke
fejét, simogatta s a mikor mégse ébredt, elkezdett keservesen sirni.

Mikor a hadnagy bejött, nem tudta, hogy mit mondjon. Érezte, hogy
elszorul a szive, alig jut lélegzethez, és hogy valamit mondani is
kellene, de semmi se jött a szájára. Leült ő is az ágyra s szólítgatni
kezdte a gyereket.

– Fiacskám, kicsi, no piczi, fáj?

A leány nem is törődött vele addig, a mig föl nem nyitotta a szemét a
gyerek. Akkor is előbb a fiut az ölébe vette, nagyon magához szorította,
a kis sápadt fej belesüppedt a mellébe. Ez meleget adott neki, mert
lassan-lassan pirulni kezdett, fölemelte a karjait s egészen odatapadt a
nagy lányhoz.

Akkor aztán megszólalt a lány tartózkodva, bizalmatlanul, inkább csak
azért, hogy megmagyarázza a dolgot.

– Mindig ilyen, ha részeg. Egyszer agyonüt, akkor aztán majd ő is
tömlöczbe kerül. – Álmos, siró szemeit melegen pihentette meg a
gyermeken s azt kérdezte tőle: – fáj, drágám? – Mikor a gyermek intett,
hogy fáj, kitört belőle a keserüség.

– Szakadjon le a keze, a mivel megütött!…

A hadnagy közelebb huzódott hozzá, elszomorodott, de kiváncsi is volt
arra, hogy mi ez az egész?

– Hát aztán miért? – kérdezte és simogatni kezdte a leány vastag karján
a ruhát.

A leány előbb félszegen huzódozott, aggodalmasan nézett a katonára s
csak akkor kezdett el beszélni, a mikor már látta, hogy nem bántja.

– Haragszik reánk, ilyenkor mindig rájön a dühe. A gyerek miatt.

– Hát kié a gyerek?

A leányban egy kis erő gyült fel erre a kérdésre. Valahogy olyasformán
felelt, mintha azt mondaná: kinek mi köze hozzá?

– Az enyém.

A hadnagy olyan barátságosan nézett reá, hogy bizalmasabb lett. Most már
kérdés nélkül beszélt, csakhogy vontatottan, nehezen emlékezve vissza
mindenre és sokszor megdörzsölve ujjaival haja alatt a bőrt, mintha a
vér járását igyekeznék felfrissíteni a fejében.

– Az apja maguk közül való, csak katona, nem ilyen aranyos. Akkor voltak
itt, a mikor Gereben leégett, onnan szakadtak hozzánk. Megesett, nem is
bánom. – Majd megfojtotta a gyermeket, ugy ölelte. – Szeretem…

A hadnagy a leány vállára tette a kezét s érezte, hogy nedves a szeme.
Egyszer aztán gondolt egyet, hirtelen felfogta a gyereket az ölébe s
odaszólott a lánynak.

– Jöjj utánam.

A leány nehéz testét alig birva, támolygott utána. Beértek a kis
szobába. Itt a hadnagy leszedte az ágyról a köpenyegét, csákóskatulyáját
s rátette a gyereket. A leány bámulva nézte, hogy mi lesz.

– Ebben az ágyban alusztok, a mig itt vagyok, értetted?

– Igen, hát maga?

– Ne törődj vele.

A leány nem is bánta, akárhol is. Engedelmeskedett, nehézkesen
fölmászott a gyermek mellé.

A vendég ébren várta be a harangozót. Hallotta, hogyan botorkált végig
az udvaron, bukdácsolva a köveken, háromszor is nekiesett az ajtónak,
azután a tulsó szobában motoszkált, ujra kijött s dühöngve nyitotta be a
kis szoba ajtaját.

A hadnagy kihuzta a kardját s egyenesen nekiment. A nagy leány reszketni
kezdett az ágyban, a mint beszélni kezdett s a gyermek is ijedten kapta
fel a fejét a párnáról, a mikor meghallotta a hangos szót.

– Te czudar paraszt – kiabált a kis hadnagy és végig vágott a kard
lapjával az óriás képén – ha ide beteszed a lábad, keresztüldöflek. –
Idegesen keresgélt az asztalon a revolvere után, már kevésnek találva a
kardot. – Ha kell, golyót is kapsz a hasadba.

A nagy, részeg ember kábultan bámult maga elé s ugy tántorgott, hogy
bele kellett kapaszkodnia az ajtóba. Mikor a tiszt melléje lépett s most
már a revolvert mutatta meg neki, a kilincs után tapogatózott.

– A leány és a gyermek itt marad és ha fölemeled rájuk a kezed, te
betyár…

– Jó, jó, – motyogott az ember és rémült pillantással kisérte a
revolvert. A mikor kinyilt az ajtó, kifordult rajta s künn végig esett a
földön, mint a zsák. Mig felczihelődött, már bátrabb lett. Fenyegetőzött
s röhögve döngette meg a ház tulsó végén a falat. Ott már nem félt.

A hadnagy leterítette a köpenyegét a földre s igy őrizte ezt a szegény
bamba leányt meg a gyerekét. Éjjel még vizet is hozott nekik a kutról. A
leány hálás pillantást vetett reá, mint valami okos állat.

Reggel felé nagyon fájdalmasan kezdett már nyögni a gyerek. Erre bejött
a két katona. Azt hitték, hogy a hadnagynak van valami baja. A másik
szobából dühösen kiabált a harangozó:

– Most már egyszerre hárommal kezd el. Nem elég neki a hadnagy…

A katonák azután elmesélték másoknak is, hogy olyan gyerek beteg a
szobában, a kit két esztendő előtt hagyott itt egy legény ebből az
ezredből. Erre általános lett az érdeklődés a kis szőke gyermek iránt.
Sokan bekérezkedtek, hogy lássák; a mikor egy-egy kérges tenyerü katona
meghatottan állott meg a vergődő gyermek előtt, a nagy leány
végigsimogatta pillantásával ezeket a jó embereket.

A gyermek mindig rosszabbul lett. A harmadik reggel már félrebeszélt s
mikor felriadt, ugy pihegett a kis sovány melle, mintha a nagyapja elül
menekülne. Ha a hátára fordították, visított. Benn a kis testében
romolhatott össze valami, mert panaszkodott, hogy szurják a csontok. Az
volt a legnagyobb baj, hogy nem tudott enni. Visszaömlött a száján az a
kis tej is, a mit bele öntöttek. Mindig szomorubban jöttek-mentek a
katonák. Egy őrmester, a ki valahogyan visszaemlékezett arra a legényre,
a ki talán az apja lehetett a gyereknek, egy lovacskát is hozott neki,
de a gyerek csak alig hogy észrevette, a mint a pokróczon végig
száguldott a paripa s aztán leesett az ágy mögé.

Estére egészen vége lett.

A lány csak most vette észre igazán, hogy a gyermek meg fog halni. Az
ölébe kapta s meleg leheletet fujt a szájába, mint a hogy a dermedt
madárfiut szokás életre melengetni. A gyermek föl is nyitotta még a
szemét. Néha megnyilt az ajtó s bejött egy-egy katona megnézni, hogy mi
van s lábujjhegyen ment tovább.

Az ágy végén ülve czigarettázott a hadnagy. A gyermek, mintha kereste
volna, bágyadtan szétnézett. Mikor egyszer a czigaretta tüzpontja
világítani kezdett, utána kapkodott. Mikor künn az uraság előtt
megszólalt a katonabanda, megelevenedett egy kicsit a pillantása, azután
ugy tett, mintha nagyon álmos lenne, lankadtan ráejtette a fejét az
anyja keblére.



A FŐHADNAGY

Ullrich hadnagy, a költő, a lovag, az az Ullrich, a ki minden egyéb,
csak katona nem, főhadnagy lett. Az Isten tudja hogyan. Érdeme nem volt
rá semmi. De hát az a világ sorja, hogy a hadnagy mindenképpen
főhadnagygyá váljék. A mikor megkapta kinevezését, fölvette a jobbik
zubbonyát, a minek a gallérjára már három hét óta fel volt varrva a
második csillag is, és elment a táviróhivatalba, hirt adni az apjának is
a rangjáról.

Azután a papirkereskedésben száz darab uj névjegyet csináltatott, csak
egyszerüen igy: _Oberlieutenant Ullrich_. A mint leirta a mintát,
határozottan szépnek találta igy röviden, egyszerüen a kártyát.
Visszajövet uj főhadnagyokkal találkozott; mosolyogva, hajlongva
üdvözölték egymást s azzal köszöntek el, hogy délben ujra találkoznak a
kantinban. Mig haza ment volna, egy egyenruhás bolt kirakatában nagyon
megnézett egy portepét s elhatározta, hogy azt a jövő elsején, ha marad
pénze, megveszi.

Hogy most mindjárt nem vásárolhatta meg, az egy kicsit elkeserítette.
Mióta a telegrammot feladta, ugyis olyan érzékenykedő hangulatban volt,
hogy kesergésre állott a kedve. Ez a portepé-história csunyán világossá
tette a helyzetet. Mig hazaért, a szük kis utczákon keresztül, mormogott
s az arczára, hosszu szőke bajusza alá, végig az állán, kiült az a két
ráncz, a mely mindig megjelent ott, ha ez a szőke katona keseregni
kezdett.

– Hadnagy, főhadnagy, egy kutya. Egyiknek sincs pénze.

A kantinban délben vigan voltak. Az idén nagy volt az előléptetés. Sok
tiszt ment penzióba, hogy helyet adjon a fiataloknak. Ragyogó arczu
katonák ülték körül a hosszu fehér asztalt, az asztal fején a délelőtti
konyaktól már egy kicsit nekivörösödve elnökölt az ezredes.

Mikor Ullrich a terembe lépett, megéljenezték, nem komolyan, de
szeretettel s egy friss százados fölugrott és tósztot mondott reá
versben:

  Az öröm szivemben nagy,
  Éljen Ullrich főhadnagy.

Meg akarta mutatni, hogy ő is tud verset csinálni. Ullrich elpirult, de
a többiek nagyon jól mulattak. Tapsolt az egész kompánia, brávot
kiabáltak, összecsengették a poharaikat s most már egyiknek-másiknak az
arczán szintén meglátszott az igyekezet, hátha ő is mondhatna verset.
Pár perczre elnémult a beszélgetés, a jókedvü emberek egymásra
kacsintgattak, hogy no, most lesz itt komédia, de aztán nem lett semmi,
mert olyan nagy lett a figyelem, hogy nem mert senki elsőnek előállani a
tréfájával. Azalatt Ullrich főhadnagy evett. A mint végig nézett a sok
jó pajtáson, elmult a rosz kedve. Vigye az ördög az egész bajt, fődolog,
hogy az embernek barátai vannak. Koczintgatott, egymásután hajtott le
nehány pohár bort, s csak a mikor már érezte, hogy nehéz a feje, akkor
jutott eszébe, hogy nem igen birja az italt. Panaszkodva oda is fordult
az egyik szomszédjához.

– Annyi bort öntöttem magamba, hogy nem tudom, mi lesz velem; vigyázz
rám, pajtás, hogy ne igyam többet.

A hogy eszébe jutott a gyöngesége, megint elkedvetlenedett. Ha már
katona az ember, mért nem lehet olyan szép, nagyszál legény, mint odaát
Schrödter kapitány; az ugyan magába tölthet egy veder bort is, meg se
érzi. Körülnézett, sóhajtott, aztán megint nem sokat törődött vele, majd
csak megél ő valahogy igy is. Hanem azt a portepét szeretné minél
hamarább, mert a mit most visel, az már nagyon vedlett.

Közben azonban tovább ivott. Sok tósztot mondtak mindenkire s néha
egy-egy jó ivó körömpróbát ajánlott. Ugy ki kellett inni a bort a
pohárból, hogy egy csöpp se maradjon benne. A szomszédja figyelmeztette
egyszer-kétszer, hogy sok lesz, de erre már dühbe jött s rákiabált:

– Hagyj békét, nem vagyok én kölyök!

– No, no, csak ugy mondtam, te kértél rá…

– Mindegy.

Közben lehordták az asztalról a sok üres tálat, csak a bort hagyták ott.
Lenn az asztal végén egy horvát kadét hazulról hozott nótákat fütyült a
szomszédjainak. A szép monoton melódiákra egyszerre csend lett,
odafigyelt az egész asztal, a mig meg nem unták. Azután zagyván az
asztalon át kiabálva egymásnak, megindult a hangos beszélgetés. Mikor
már az egész rend felbomlott, mindenki ahhoz telepedett, a kivel
beszélgetni vágyott. Öt-hat teríték helyén nem ült senki, másutt meg
csoportokba verődtek össze a pajtások. Sürü gomolygó füsttel telt meg a
szoba, meleg is lett s mire az ezredes kigombolta nyakravalóját, hogy
meg ne fuladjon, mintha azt mondta volna, hogy most már minden szabad.

Egyszerre eltünt minden tartózkodás s a hivatalos ebéd után elkezdődött
a fiatal tisztek mulatsága. Egy páran felkeltek közülük, hogy
hazaszaladjanak a kaszárnyába, elengedjék az iskolát s rábizzák az
altisztekre a bakákat, egy pedig, a kinek föl kellett váltania a napost,
szomoruan köszönt jobbra-balra.

Ullrich főhadnagy csodálkozott azon, hogy semmi baj sem éri. Azon már
sokat nevettek a többiek, hogy mikor valami jó mulatság volt, mindig
neki kellett otthagyni szolgálati dologban. El se hitte, hogy itt
maradhat. Mikor látta, hogy mégis ugy van, nem kell neki fölállani, még
jobb kedve támadt. Odament, a hol a legduhajabb volt a mulatság,
belemelegedett ő is, csókolózni szeretett volna a sok jó pajtással, de
mert még nem voltak idáig, csak ivott mindenkivel, öntötte magába a
bort, lelkesült, nagyon hangosan beszélt és az asztalt verte az öklével,
mikor egyik-másik valami nagyon jót mondott. A többiek összenéztek,
csóválták a fejüket, de aztán mulattak rajta.

– Ejhaj, pajtás, de neki melegedtél, nehogy baj legyen belőle…

Hat óra felé már tánczoltak. A füttyös horvát kadét behozatta a
kantinostól a gitárt és játszott nekik. Csak tréfa volt az egész, de
azért komolyan ment. A ki leány volt, az fehér kendőt kötött a karjára s
félrelökték az asztalt, felrugdosták a székeket a nagy mulatságban.

Ullrich főhadnagy nem kelt föl az asztal mellől. Sohse érezte még ilyen
jól magát. Hevítette a bor, nőtt a vitézsége, most kitanulta, hogy nem
is olyan nehéz inni, mint a hogy az ember gondolná. Már dél óta önti
magába a bort, s nincsen semmi baja. – Mikor egy kis aggodalma támadt,
fölállott, végigsétált a szobán, s a tükrökben megfigyelte, hogy vajjon
nem tántorog-e. Nem, nincsen semmi baj. Csak a meleg lett mindig
kiállhatatlanabb a szobában. Szédülni kezdett. Mikor észrevette, hogy
senki se figyel reá, fejébe csapta a sapkát és kiment az udvarra.

Künn egy pár katona a késeket és villákat surolta. Ezek már utána néztek
s összemosolyogtak, a mikor egy kicsit botorkálva kiment az utczára. Nem
igen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyban, szélben egyszerre megállott
az utcza közepén, nézett erre-arra s nem tudta, merre induljon. A keze
fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne
minden ideg. Lassan elindult a város felé, még arra is elég esze volt,
hogy mikor egy kocsi jött, letért a gyalogutra. Nehányszor nekiesett egy
hosszu kerítésnek, de nem bukott föl. Ez a játék mulattatta. Most már, a
mikor nem dülöngött, akkor is nekivetette vállát a deszkának s utánozta
azt a hangot, a hogy a kerítés döngött:

– Piff… puff… olyan mint az ágyu.

Egy kis kocsma előtt megállott, mert belülről muzsikaszót hallott. Azt
hitte, hogy már éjfélután van. Hogy hány óra van, azt nem látta, mert
hamarosan elhatározta, hogy odabenn rendet fog csinálni. Egy katona soha
se fogja azt eltürni, hogy a czivil belemuzsikáljon a mulatságba.
Benyitotta az ajtót s leült a kemencze mellé egy asztalhoz. Itt egy
kicsit észretért. A tulsó asztalnál csendesen mulatott egy csomó kopott,
barnaképü becsületes ember. Mikor bejött a tiszt, nagyon rábámultak, de
azután ujra belemerültek a beszélgetésbe s csak néha lopva pillantottak
a kemencze felé. Ullrich főhadnagyot egy ideig érdekelte a társaság, de
egyszerre ugy érezte, hogy egy negyedórácskát szunnyadnia kell. Odébb
tolta maga elől az üveget, a feje nagyot koppant az asztalon s aludni
kezdett. Arra ébredt föl, hogy uj vendégek jöttek s az ajtón besüvöltött
a hideg. Fölkapta a fejét, pislogva bámult bele a lámpába s a mikor
észrevette, hogy a szomszéd asztalnál mosolyogtak, nem jött dühbe, hanem
visszanevetett. Nagyon kómikus volt neki az egész helyzet, de azért jól
érezte magát. Az utczán nagyon áthült s most kiengedett a testében a
fagy.

Az uj vendégek a régiekhez ültek. Nagyon haragosak voltak. Valami
gyülésről jöttek. Nem végezhettek, mert a rendőrség szétkergette őket.
Az egyik azért káromkodott, mert nem hozhattak határozatot.

– Az ember kinlódik hat napig, mint a kutya, hogy a hetediken aztán
megbeszélje a maga dolgát s aztán jön egy csomó pribék s vége ennek is.

A többi is dühöngött. Belekiabáltak egymás szavába, össze-vissza
hadonásztak az asztal felett; a sok tehetetlen, lenyügözött ember
legalább ordított, hogy nagy hangot adjon, ha már egyébre nem képes.
Ullrich főhadnagy egy darabig hallgatta őket. Csupa zavar volt az agya.
Nem igen értette, hogy miről van szó, csak érezte, hogy itt egy csomó
panaszos ember lármáz. Felugrott és közéjük ment ő is. Félig németül,
félig magyarul kiabált bele a beszédbe, hogy ugy van, a nagyok legyürik
a kicsit, s mikor már mind hallgatva bámultak reá, leült egy üres székre
s beszélni kezdett nekik a katonák bajáról.

– Nálunk is ugy van. Gyalázat az, a hogy elbánnak az emberrel. A
felsőségnek minden szabad, a kis tiszt pedig kutya. Szava sincs, kuss
neki. Hordja a szép aranygombos kabátot, meg a fényes kardot, de mi az,
semmi. Ne higyjetek neki…

Egy legény bizalmatlan lett. Csend lett, senki se felelt. Erre a
főhadnagy fölugrott s bemutatta magát:

– Ullrich főhadnagy.

A többi se akart mögötte maradni az udvariasságban. Egymásután
bemutatták magukat.

– Kiss Ferencz, czipész.

– Kelemen Sándor, kovácslegény.

– Beke Mihály, lakatos.

Azután ő beszélt egyedül. Ha egyik-másik valamit nem értett, a többi
lefordította. Nyelték a szavát s ujjongott az egész társaság, a mikor
valami nagyot mondott.

– Nem kell katona, polgár kell, munkás ember…

Erre mind hozzá mentek parolázni s az egyik azt mondta, hogy ha igy
beszélne minden katona, más lenne a világ. Az a feladat, hogy tanítsák
meg erre a katonát, nem pedig hogy az édes apjára lőjjön, ha ugy
parancsolják.

A főhadnagy ráhagyta, hogy igenis erre kell megtanítani. Ember s nem
katona, az legyen mindenki…

A mikor két tiszt bejött az ajtón, egy kicsit összerezzent, de azért nem
hagyta magát. Nekik is odakiáltotta, hogy ember kell a rendnek, nem
katona. A társaság fölállott és várta, hogy mi lesz. Némelyik mormogott
egy kicsit, hogy egy becsületes tiszt van s azt is elviszik, de hangosan
senki se avatkozott a dologba.

A két tiszt karon fogta a főhadnagyot és vitték kifelé. Az ajtónál
azonban erőszakoskodni kezdett, azt mondta, hogy az ő barátai itt vannak
s hogy ember kell a világnak, nem katona, de az egyik tiszt keményen
rákiáltott:

– Tedd fel a sapkádat és indulj. Ha kell, majd patrol jön érted.

Erre kiabálni kezdett, hogy csak jöjjön, majd meglátja, hanem azért el
lehetett vinni minden nagyobb lárma nélkül.

A kantinban ujra lármázni kezdett. Sok nagy tisztet látott maga körül s
ez dühbe hozta. Megint azt kiabálta, hogy a világnak semmi haszna sincs
a katonákból és az aranygombos szép kabátban szolgaság van, de hamar
legyürték a kantinos ágyára. Nem volt már szegényben semmi erő s a mikor
még tovább is kiabált, befogták a száját, nehogy meghallják künn a
mosogató legények.

A mikor már tehetetlenül, tátott szájjal aludt, az ezredes kezdett el
kiabálni.

– Mondják meg neki, hogy tizennégy napig ki ne mozduljon a szobából.
Tudtam, hogy ez a szamár fogja tönkretenni a mulatságot.



A PENZIÓ

Nyár derekán Ullrich főhadnagy telegrammot kapott abból a kis faluból, a
hova az apja meghuzódott, a mióta penzióba ment. Az volt benne, hogy ha
még látni akarja az öreget, siessen haza. Csak ez a szó, hogy: haza –
nem volt helyes az egészben, mert kantinban, kaszárnyában, mindenütt
inkább otthon érezte magát, mint az apjánál. Régen elszakadtak
egymástól. Mióta a kadétiskolába ment, inkább csak a régi emlékeiből
állított össze egy képet magának az öregről, mert néha-néha került hozzá
látogatóba egy-két napra s jóformán el is szokott attól, hogy apja van.
Most azonban nagyon elkomolyodott, sebesebben kezdett dobogni a szive s
a szeme megtelt könynyel. A lábánál feküdt a kutyája, homályos szemü,
vén, nagy barna állat, ez feltápászkodott, hosszasan a gazdájára
meresztette a szemét s végig nyalta kezét. Az állat becsületes részvéte
meghatotta; megsimogatta a hátát s gyöngédségeket suttogott neki:

– Öreg pajtás, kedves vén kutyám…

Egyszerre eszébe ötlött a telegramm. Fölugrott, gyorsan öltözött és
egyenesen a tiszti kaszinóba ment. Ott találta az ezredest, átadta neki
a telegrammot és várta az engedelmet, hogy elutazhassék.

A nagy tiszt lassan hajtogatta össze a papirt s gondolkozva, csendesen
beszélt, a mig visszaadta.

– Csak menjen, főhadnagy ur, aztán rögtön adjon hirt, ha valami baj
volna. Derék katona volt az öreg, szolgáltam vele, együtt csináltunk át
sok jót, rosszat. Említsen meg neki, talán emlékezni fog még rám, ha
ugyan életben találja még szegényt. Mikor látta utóljára?

– Három és fél éve. Nála voltam…

– Igen, igen, hát csak menjen…

Egy óra mulva már a vasuti kocsiban ült. Behuzódott egy sarokba az ablak
mellé s szórakozottan nézegette végig a nagy város utolsó házait, a mint
el-elmaradoztak s egy-egy czégtáblát, a melyen szalagba futottak össze a
betük. Abból, a mi hazahajtotta, nem sok jutott az eszébe, csak valami
nyomta az agyát, mintha rároskadt volna a kocsi teteje. Puszta, unalmas
végtelenség lett körülötte minden, a mire magába mélyedt s a kocsi tulsó
falára képzeletben megrajzolta az apját, a milyen most lehet. Bizonyosan
egészen fehér a feje, meggörnyedt a teste s még mindig katonaruhában
jár, de a zubbonyán már kirojtosodott a zsinór. Egy pillanatig
végigszaladt az agyán, hogy talán már meg is halt, ha ugy irták, hogy
baj van, de ezt még sem hitte el. Érezte, hogy az apja nem hagyhatta el
a nélkül ezt a világot, hogy vele egy pár szót ne beszéljen, hiszen
mégis csak a fia. A gyermekétől pedig nem válik meg az ember köszönés
nélkül, akármilyen idegen legyen is hozzá.

A kis állomás perronján türelmetlenül, pillantását a kocsik ablakain
ide-oda kapkodva, várt reá az apja. Futva ment hozzá, elvette tőle a
csákó-skatulát és hosszasan ölelte olyan melegen, hogy a főhadnagy
bámulva nézett reá.

– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak…

– Nem vagy beteg?

– Már nem, de tegnap azt hittem, hogy meghalok. Szédültem, mozdulni se
birtam, minden pillanatban vártam a halált.

A fiu szomoruan, részvéttel nézett reá.

– Szegény apám…

– Most már ne félj. Nincs semmi bajom, csak körülöttem járt a végem,
éreztem a szelét. Már akkor is jobban voltam, amikor neked
sürgönyöztettem. Látni akartalak. Az a hirtelen gyöngeség olyan volt,
mint a figyelmeztetés. Csakhogy itt vagy!…

Karjába öltötte a karját s vitte magával keresztül a falun. Nagyon
megnézte őket mindenki s az öregnek tetszett az, hogy a fiával ujságot
hozott a faluba. Jobbra-balra köszöntgetett:

– Jó napot, postamester ur; alászolgája, gyógyszerész ur! – s közbe
mindig megmagyarázta a fiának, hogy kik azok, a kikkel találkoztak.

– A boltos még egészen fiatal ember, nagy tarokkista, a patikárius a
kalabriászban kiváló. A körjegyzőnek szép rózsái vannak, csereviszonyban
állunk, de le-lefőzzük egymást. A milyen marsall-bimbóim most vannak, az
már tünemény. Mi lesz ezekből, ha kifejlődnek. Néha még éjjel is
felkelek, hogy megnézzem, nincs-e valami bajuk. Ugy pólyázom őket, mint
a gyereket, de majd meg is látod, hogy mi az igazi rózsa.

Az öreg katona kis zsindelyes házban lakott a falu végén. Pár lépésnyire
a kert hosszában folyt el a patak. A part itt magasabb volt, mint másutt
s végig ki volt czövekelve. Az öreg nagy örömben látta, hogy a fia
érdeklődve nézi a czölöpsort. Végig vezette a patak mellett s magyarázni
kezdett neki.

– Egy kis szabályozás. Ez a hitvány kis viz minden évben megtréfált.
Elöntötte a kertemet, a rózsáimat karóstul hordta át a másik határba s
csak arra ébredtem, hogy amit egy évig építgettem, azt összerontotta egy
nap alatt. Most már nem lehet neki rugdalózni, megépítettem ezt a gátat.
Egy egész nyáron dolgoztam rajta, magam talicskáztam hozzá a földet, én
ütöttem be minden czölöpöt. Akkor nagyon egészséges voltam.

Azután a kertben csavarogtak. Nem volt ott egyéb, csak rózsa, köztük az
öregnek néhány büszkesége. Ezek előtt hosszasan magyarázott.

– Igy is próbáltam, ugy is. Tavasz előtt tettem bele egy szemet abból
ni, ott a kerítés mellett, ez aztán már pompás idea volt. Nézd, mi lett
belőle…

Lassankint rájuk szállott az este, hüvösödött, de az öreg még mindig nem
akart bemenni. Csak a mikor már mindent magába burkolt a késő szürkület
s egyik rózsa olyan lett, a milyen a másik, akkor mentek be a házba.

A két kis szoba nem volt olyan szép, mint a kert. Nagyon katonásan,
egyszerü, erős holmival volt bebutorozva. A fiatal tiszt majdnem fázott,
panaszkodott, hogy éhes. Erre elmentek a vendéglőbe vacsorázni, mert
otthon nem volt egyéb, csak egy kis tej meg szalonna. Szembe ültek
egymással egy sarokba s csak lassan indult meg a beszélgetés.

– Hát a katonáékkal hogy vagy? – kérdezte egyszerre az öreg.

A főhadnagy hirtelenében nem tudott válaszolni. Kapkodott, hogy hát csak
meg van valahogy, meg hogy nincs semmi baj hála Istennek s egyszerre
elhallgatott, mert érezte, hogy ha tovább beszél, most már egyszerre
kitör belőle az a sok panasz, a mi meggyült benne fenn a garnizonban.
Erre nagyot hallgattak, ittak egy-egy korty bort s nem néztek egymásra,
hanem az asztalt bámulták maguk előtt. Mind a kettőnek egy zsirfolton
akadt meg a pillantása s mintha megállapodott volna fejükben a
gondolkozás munkája, rámeresztették a szemüket erre a pecsétre s csak
bámultak. A fejük fölött megszenesedett a lámpa kanócza, nehéz levegő
ereszkedett rájuk, mint valami felleg s a komor csöndben egyszerre,
minden apropos nélkül, szólalt meg az öreg katona.

– Nem akartam, hogy katona légy. Nem voltam vak. Észre vettem, hogy nem
annak való vagy. De nem lehetett másként. Olyan szegény voltam, de olyan
szegény, hogy csak arra gondolhattam: mi lesz az olcsóbb. A
kadétiskolába fölvettek ingyen s valahogyan megélhettem én is. De
hogyan… azt kivánom, hogy erről ne legyen fogalmad soha.

A fia meglepetve meredt reá. Mindig azt hitte, hogy azért lett belőle
katona, mert az apjának az volt a vágya. Elkomorult, csüggedten hajtotta
le a fejét s a fogai között mormogta el a kérdést.

– Hát csak azért?

Az öreg elgondolkozott s mig visszament a katona életébe, lassan-lassan
belehajtotta magát a keserüségbe.

– Csak a legjobb mód arra, hogy gondoskodjanak az ármádiáról, ha a
nyomorult szegény tiszt fiából ingyen csinálnak katonát. Ha két
krajczárba kerülne, senki se akadna, a ki egyszer s mindenkorra rabságba
dobja gyermekét.

A fiu bólintott a fejével.

– Igaz, igaz…

– Meg ne nősülj, vagy csak akkor, ha egy milliót kapsz. Akkor ur vagy,
másként koldusabb leszel a koldusnál. Nincs rettenetesebb, mint a
szegény katonacsalád. Parádé parádé után, csupa uri szeszély szabja meg
még azt is, hogy mennyi aranyat hazudj a kabátodra. Adnak ezer és egy
pár száz forintot egy egész esztendőre s megkövetelik, hogy háromszáz
forintot hordjál a testeden posztóban meg paszomántban. Jönnek a
gyerekek s mig a fizetésedből lefogják azt, a mibe a katonabanda kerül,
nincs reggelire való pénz a háznál. Az arany kabátod alá ócska kötött
inget veszel föl s a feleséged gallérját küldöd a zálogházba, hogy
elmehessél a tizforintos bankettre, a mit ő exczellencziája, az
altábornagy ur tiszteletére rendez a garnizon.

A fiu áthajolt az asztalon és ugy szivta magába a beszédet. Most már ő
szerette volna folytatni, neki is lett volna mondanivalója.

– S mindenki parancsol…

Az öreg nagyot csapott öklével az asztalra s ugy vágott bele a fia
szavába.

– Mind, mind parancsol! Ugy kommandiroznak, mint egy kölyköt.
Beleszólnak a pénzedbe, becsületedbe, rugnak ide-oda… Ha nem nősültem
volna meg, elmentem volna hivatalszolgának…

Ivott és lecsendesedett egy kicsit. A mint a fia kipirult arczát nézte,
egyszerre elment a kedve attól, hogy tovább beszéljen, de aztán, hogy
megmagyarázza a haragját, még mindig lihegve, de már nyugodtabban tovább
folytatta:

– Ha erre gondolok, mindig izgatott leszek egy kicsit. De meg akartam
neked mondani a véleményemet, hogy tudjad. Légy tisztában azzal, hogy
rab vagy, mert a ki ezt nem tudja, bolondokat csinál. Az az egész
hadsereg, én mondom neked. A ki ezt tudja, az megél valahogy. A fiatal
ember azonban urnak képzeli magát. Ne légy ilyen bolond…

Mintha bocsánatot kérne mindazért, a mi még következni fog, majdnem
könyörögve beszélt tovább.

– Édes fiam, ne légy ilyen bolond, ne légy…

A fiu agya egészen beletompult abba, a mit hallott. Mindez kóválygott az
agyában eddig is, de nem öltött formát. Valamit akart mondani, de ujra
más jutott az eszébe s azt kezdte el. Nem jutott el tovább egy-egy
szónál s az apja magával volt elfoglalva, nem kérdezte meg, hogy mit
akar mondani. A szoba sötét sarkába bámult s a hogy hosszasan elnézett,
lassan végigcsurgott az arczán a köny. Most már minden felindulás nélkül
beszélt, ellágyulva, mosolyogva kezdte el bizonyitgatni, hogy mégsem
egészen vigasztalás nélkül való az élet.

– Ezt tudni kell már csak azért is, hogy ne tegye tönkre az ember őrült
vágyakkal még azokat a jó napokat is, a mi még a katonának is fennmarad
az élete végére. Ha az embernek esze van, csak egy czélja szabad hogy
legyen abban a fényes életben, a mit ti éltek. Én már tudom mi.
Elkészülni a másik életre, a mi közönséges, szürke, de csendes,
nyugalmas. Én már százados koromban pakkolni kezdtem. Kidobtam a
lelkemből az ambicziókat, nevettem magamban azon a komolyságon, a mivel
végig hallgattam a nagy katonai problémákat csütörtök esténkint a tiszti
kaszinóban, föl se vettem, ha leszedett rólam minden becsületet az
ezredem előtt egy-egy generális; már akkor meg volt az agyamban a rózsás
kertem, csak még várni kellett reá. Számítgattam az éveket, még nyolcz,
még hét, még hat esztendeig leszek czifra kutyája a kényszerüségnek,
azután aztán ur. Valamiben meg kellett fogózkodnom, mert különben
belebolondultam volna a gondba, a nyomoruságba. Erre készülj el, kezd
korán. Zsugorodj össze a vágyaidban. Azt hiszed, hogy én a
rózsakeresztezésen, meg a gátrakáson kezdtem? Dehogy, de az lett a vége.
Szokjál már is hozzá, hogy ez lesz a te véged is és boldog leszel.

A főhadnagy szinte itta azt, a mit az apja mondott, mint az erős, kábító
bort. Közbe bólintott, szóval nem akarta megzavarni, de a mikor látta,
hogy az öreg már kifáradt, magába mélyedt és lassan-lassan megérlelve a
lelkében mindazt, a mit hallott, mosolygott és jól érezte magát.
Tetszett neki az, hogy ő martirja egy rendszernek és rendszer szerint
fog végig szenvedni még vagy negyven évet, hogy aztán ur legyen, olyan
ember, a kinek senkise parancsol. Azt hitte, hogy majd lesz ereje hozzá.

A mikor csendesen hazafelé mentek, néha önkénytelenül a melléhez
szorongatta az öreg ember karját, mintha biztatta volna, hogy ne féljen.
Ugy lesz minden, a hogy megbeszélték. Az ember szenved, aztán egyszer
csak valamikor nyugalomba megy.

Reggel későn ébredt, kábult volt, valami homályos zsongás maradt meg
benne a tegnapi napból. Előbb azt hitte, hogy otthon van, azután körül
nézett, sokáig dörzsölte a szemeit s az apját kereste. Az öreg már nem
volt az ágyban.

Kiment s hangosan szólította. A mikor nem kapott feleletet, elindult,
hogy megkeresse. Az udvar üres volt, lenn a gát alatt csobogva szaladt
el a patak s künn már, mert a határban megindult a munka, csendbe
burkolózott a falu. Megijedt és rendre járta a mesgyéket.

Egy gyönyörü rózsatő alatt fekve találta meg az apját. Hanyatt dült,
bizonyosan ugy is esett végig a földön, a szemei le voltak csukva, olyan
nyugodt, csendes volt az arcza, mintha aludt volna. A rózsabokor
bokrétáját néha ráhajtotta az arczára a szél.



A CSEND

Nyugalom… Hogy az ember lefeküdjék, ne halljon és ne lásson semmit,
egyszer se mozdítsa meg többé a karját, szétessenek az agyában is a
kerekek s egészen vége legyen a munkának, ez csodálatos jó lehet. A ki
idáig eljutott, annak mosolygós, sima, minden gondoktól megmenekedett
lesz az arcza. A vonásain elömlik a pihenés gyönyörüsége s az a csendes
öröm, hogy már megszabadult a földtől, a mi a lábára tapad az embernek,
mint a hogy a lépvesszőre sorjában leragadnak a madarak. Csak ez a szó
utálatos: halál, hanem ezt nem kell kimondani, van neki ezer más neve,
vagy ha az ember megszokja, az se olyan csunya. Bele kell gondolkozni
magát az embernek. A koporsó se koporsó, hanem ágy, az örökös nyugalom
nyoszolyája. Körülnézegeti, a kit érdekel, megbarátkozik vele, megismeri
rajta a csapokat, a mivel egymásba vannak illesztve a deszkák, a
rézkupos szögeket egyenkint megtapogatja, mert becsületes jó munka az,
minden rendkivüliség nélkül. A hófehér csipkétől se kell félni, olyan
könnyü, mint a lehellet. A sarokba a koporsó fedele van feltámasztva.
Azt ha rászegezik az aljára egy-két határozott kalapácsütéssel,
következik a csend. Még azok sem zavarják meg az embert, a kik most
eljönnek még egyszer körülnézni. Igazában összeteheti a kezeit és
alhatik reggeltől estig, estétől reggelig s megmosolyoghatja azt a
haszontalan kenyérhajszát, a mi végigrohan a feje fölött.

Nagyon jó lehet, csak meg kell barátkozni vele…

Ullrich főhadnagy, mig az apja mellett virrasztott, egyebet se tett,
csak barátkozott a nyugalommal. Egy-egy pillanatra azon vette észre
magát, hogy ő fekszik az öreg, nyugalmas arczu katona helyén, éppen ugy
összekulcsolta a kezeit a mellén s lehunyta a szemeit. Érezte, hogy
elbágyad s lassan körülöleli az az igazi csend, a mit földi ember nem
érez, zsibbadnak, mindig nehezebbek lesznek a tagjai s mintha más
levegőt is szivna, csendesebben, könnyebben lélegzik. A nagy semmi volt
körülötte csak, mindenütt semmi, semmi… csak egy kis hüvös szél, a mi
frissen tartotta, felüdítette, nagyon jó volt… Egyszerre a szél erősebb
lett s gyertyaszagot hajtott reá a ravatal mellől. Erre fölébredt s
álmodozva járta körül a koporsót. Olyan élénken érezett még mindent,
hogy az apja fejénél leült a ravatal lépcsőjére s a fejét ráhajtotta a
hófehér csipkére, a miből egy darab végig feküdt a fekete posztón.

Másnap is komoly nyugalommal nézett végig mindent. Lassankint bucsuzott,
a hogy előrehaladt a czeremónia, igazán azonban csak a temetőben köszönt
utóljára az apjának.

Az öreg katona gondos ember volt, jó előre megcsináltatta magának a
kriptát. Olyanforma volt ez, mint valami csendes kis házikó, kis rácsos
ablakkal, nehéz tölgyfaajtóval és köröskörül zöld. Belepte a falát a
tölcséres, fehérvirágu délignyiló s átölelkezett a tetején is, hogy
egyik oldalról a másikra lógassa le a virágát. A főhadnagy mosolyogva
nézte a házikót s mig a pappal beszélgetett, azt mondta:

– Szép kis helyecske, itt jó lehet feküdni.

Még ott ült egy napig. Délután a temető kis házikója mellé heveredett le
a gyepre s ott feküdt estig. Egyszer-kétszer benézett az ablakon és
mosolygott. Mikor az esti szél egy pászma rózsaillattal suhant be az
ablakon s mig mellette elrepült, rózsába bónyálta egy pillanatra az ő
arczát is, még elégedettebb lett.

– Lám, lám, utána jött a kertje is.

Este kiszakította magát a temetőből, meglátogatta a papot és a jegyzőt,
de szórakozottan, a nélkül, hogy számot vetett volna magával, hogy mit
csinál, inkább csak a jónevelésü ember ösztönét követve. Reggel pedig
elutazott.

Másnap a kantinban lelkesülten ragyogó arczczal beszélt a kis házikóról,
a hol most az apja lakik.

– Olyan szép! Hüvös, de azért nem fázik benne az ember, virágos, zöld,
mint valami lugas, gyönyörüség lehet feküdni benne.

– No már köszönöm szépen, nem kérek belőle, mondta az egyik tiszt.

A többi nevetett, egy másik pedig megborzongott s azt mondta, hogy a ki
meg akar halni, feküdjék az ágyba és haljon meg, de ne kellemetlenkedjék
másoknak. Az ő pártjára állott a többi is s a főhadnagy egyedül maradt.
Rosszul érezte magát. Érezte, hogy igaza van. Nyugalom kell az embernek,
meg csend… Már zavarták is a lármával, fájt a füle és zugott az agya.

Egy perczig csend lett.

Amint némán az abroszra hajolva ült ott, megsajnálták. Némelyik
kérdezősködni kezdett tőle s a kik mellette ültek, reá hallgattak.

– Még életben találtad az öreg urat?

A főhadnagynak csak a ravatalos szoba, meg az a nagy csend maradt meg az
agyában. Előbb gondolkoznia kellett, hogy válaszolhasson.

– Megálljatok csak… Igen, élt még, hogyne. Szép kertje volt, mellette
folyik a patak, arra ő vert gátat… hanem ez már – tudja az Isten – mind
olyan homályosan áll előttem, mintha ködben volna. Csak a másik háza, a
hova kivitték, ó az édes, szép hely…

Végig nézett a sok katonán s egyszerre élesen agyába nyilallott minden,
a mi az előtt is történt.

– Hogyne élt volna. Együtt mulattunk egy korcsmában, a miben olaj-lámpás
lógott a fejünk felett s azt mondta, hogy várjak, várjunk valamennyien
csendesen, gázoljunk át a katonaságon; azt mondta, hogy türjünk s aztán
nekünk is lesz rózsás-kertünk, azt mondta, hogy…

– Kell az ördögnek!…

– Bolond vagy!… azt mondta, hogy ezért kell élni, mert ez a czél, egyéb
semmi, szappany-buborék, üveggyöngy…

A nagy szobában sürü gomolyagban kóválygott a füst s meglepetve,
aggodalmasan bámultak össze a tisztek. A főhadnagy fuldokolt, köhögött s
aztán mintha egyedül lenne, magában suttogott, öntudatlanul, lehunyva a
szemeit, elvágyakozva innen.

– Csend, nyugalom… Nem kell egyébb semmi, semmi.

Olyan volt, mintha beteg lenne. A többiek ráhagyták, mintha attól
tartanának, hogy egyszerre csak kitör rajta valami ismeretlen nyavalya
és a háta mögött összesugtak.

Azután még több baj volt vele, mint eddig. Sehogy se tudott katona
lenni. Pedig akart. Csinált magának egy nagy naptárt, a mi harmincz
esztendőre szólott s kék meg vörös czeruzával huzta ki rajta az elmult
heteket. Fogadkozott, hogy mintakatona lesz, csakhogy semmi panasz se
legyen reá s baj nélkül huzgálja keresztül hetenkint a harmincz
esztendőt, a mikor aztán elkövetkezik a nyugalom.

Közben pedig mindennap akadt valami kellemetlensége.

Egyszer egy füzetet hozott a kantinba s odaadta egy-két tisztnek, hogy
csak olvassák. Az volt a czime: _A tiszt és a kutya_ s arról a módról
szólott, a mivel a tisztek a legénységgel elbánnak. A tisztek mosolyogva
olvasták végig a füzetet, némelyik magára is ismert egy-egy alakban s
jót nevetett azon, hogy ő milyen hóhér. Kézről-kézre adták az irást, de
nem vette komolyan senki, inkább csak kötekedtek vele.

– Engem nem vettél bele pajtás? Én is felrugtam a multkoriban egy
rezervistát, mert nem tudta, hogy melyik a jobb keze.

– Én sorra pofozom a regrutát, az az első leczke.

– Aztán mit csinálsz ezzel az irással?

Ullrich érezte, hogy nem veszik komolyan s keserüen kifakadt.

– Mit csinálok, felküldöm a császárnak, tudjátok, azt teszem…

Akkor ért el a füzet az alezredeshez. Ez föltette czvikkerét, elolvasta
az első oldalt s aztán kettérepesztette az egészet. A főhadnagy sápadtan
állott fel s mondani akart valamit, de nem volt ideje rá, mert az
alezredes a szavába vágott.

– Főhadnagy ur, mig ilyen haszontalanságokat firkál, jobb lenne, ha
vigyázna magára, mert baj lesz.

Ettől fogva olyan idegenforma ember lett az ezredben. Huzódoztak tőle.
Inkább csak vacsorázó pajtás lett, ha otthon nem maradt a naptárát
bujni. Ha beült a többi tiszt közé, elhallgattak, azután másról
beszéltek s ha kiment egy-egy perczre, aggodalmasan néztek utána. Nem
komédiáztak vele, mert annyit megértettek belőle, hogy szerencsétlen s
voltak olyanok, a kik féltették is.

Néha beszéltek még vele a csendről, meg a nyugalomról, de ugy, mint a
hogy a lázas beteggel szokás beszélni. Ráhagytak mindent. Még akkor se
nevettek, a mikor egyszer elhozta a naptárját s mutatta, hogy mennyi van
még hátra. Akkor panaszkodott is.

– Nem birom ki, nagyon sok…

– Dehogy nem. Mindenki kibirja. Nem vagy gyerek…

Azután többször is elhozta a naptárt és mindig sürübben panaszolt.

– Elsenyvedek… s becsukta a szemét, mintha álmos volna.

Mikor kiment, összebujtak a tisztek s arról beszéltek, hogy ezt az
embert ezután már nem szabad magára hagyni, meg hogy el kell venni a
naptárját és a tüzbe dobni, mert az a nyavalyája. Még valami ostobaságot
követ el. Ha már ennyire zavaros valaki, nem lehet megbizni benne.

Egyszerre elhallgattak, mintha hallgatóznának. Furcsa érzés lepte meg
valamennyit. Sápadtan néztek össze. Hirtelen ugrott föl mindenik az
asztal mellől s kifelé igyekeztek.

Mire az ajtóhoz értek, künn az udvaron valaki a falhoz támaszkodva a
mellébe lőtt. Hallották, hogy zuhan végig a kövön s egy fiatal tiszt
ijedten rákiáltott:

– Ullrich!

Mire behozták, már szépen elsimult az arcza és mosolygott.



AZ ASSZONY

Kusza Ignácz fazekasmester volt a szegényebb fajtából, a mivel nem sok
van mondva, mert aligha akad valaki, aki már látott volna gazdag
fazekasmestert. Egyetlen szobácskában vergődött az élettel, komoran,
szinte nekikeseredve épített tervre tervet, hogy hogyan lehetne
megszabadulni a nyomoruságtól. Senkije se volt, csak a felesége, egy
nála sokkal fiatalabb kis beteges asszony, a ki tudja a jó Isten, hogy
miért ment hozzá. Talán azért, mert a kerek világon senkije se volt,
becsületes akart maradni s a szegény gyámoltalan Kusza hangjában,
szemében s abban, a mit mondott, fölfedezte a nagy szeretetet. Azt se
hitték még akkor, hogy ilyen nyomoruságos lesz az életük. – Teréz
varrogat majd egy kicsit az ablak mellett, mondta ismerőseinek a fazekas
– én összegyurom a sok agyagot, halomra csinálom a sok lábast, fazekat,
csuprot, s azután jó az Isten.

A jó Isten valahol másutt volt elfoglalva, mert feléje se nézett a
fazekasmesternek. A lakzi után két-három hónapra Teréz panaszolni
kezdett, hogy fáj a melle, nehezen nyeli a lélegzetet s néha ugy érzi,
mintha a hátán át keresztül szurnának rajta egy hegyes vasat. A
szomszédban lakott egy öreg asszony, valami régen elhalálozott
pandurkáplárnak a hátramaradt felesége. Nagy doktor volt. Tavaly
czukorport fujt egy gyermek fájós szemébe s három napra akár a napba
nézhetett a gyerek. A derestyei biró feleségének olyan fürdőt készített
mindenféle füvekből, hogy három hónap alatt kitakarodott a lábából a
köszvény. Ez az asszony azt mondta Teréznek, hogy ne sokat törődjék az
egészszel, fiatal asszonyoknál előfordul az ilyesmi. Kenje meg minden
este magát jól mustárszeszszel s egy kis tormáseczettel, s kutya baja se
lesz.

Ettől fogva kezdett el tervezgetni a fazekasmester.

Itt látta maga előtt annak az okát, hogy miért beteg a felesége.
Gőzölögve, iszapszagot, penészt, fertelmes párákat lehelve ki magából,
feküdt előtte a szoba szögletében az agyagrakás, a gerendákról, falról
lecsepegett a víz, a szegény beteg asszony paplanának átnedvesedett az a
széle, a mely a falat surolta s a mikor ugy végig nézett mindenen a
gyámoltalan fazekasmester, szentül kimondta, hogy tesz valamit,
okvetlenül tesz valamit a nyomorusága ellen. Belebutult a gondolkozásba
s mig az ajkait rágva, a szoba egyik sarkában összekuporodva töprengett
a felett, hogy mit kellene kezdeni, kétségbeesett, szánalmas vonásokat
öltött az arcza s néha azon vette észre magát, hogy mert tehetetlen s
mert végtelenül fáj, sajog benne valami: keservesen sir s ráfoly a könye
az agyagra. Mindenhez kellene egy kis pénz, valami kis tőke, korcsmához,
szatócskodáshoz.

Mikor az asszony nehezen fuldokolva köhögött s panaszkodott, hogy már
megint átszurták a hátán a hegyes vasat, elkényszeredve vánszorgott az
ágyhoz, félénken, mintha félne attól, hogy eltörik karjai közt a gyönge
kis test, magához ölelte az asszonyt, beczézte, simogatta s kicsordult a
szívéből a sok kérdés.

– Fáj? Terke, édeske, nagyon beteg vagy? Megfordulsz, akarsz
megfordulni? Mondjál valamit.

Az asszony azt mondta: jaj! – de már gyöngén, inkább csak nyögött.
Ilyenkor aztán kitört a fazekasból a gyámoltalan féreg dühe. Nekirontott
a falnak, verte az öklével, dühöngve, ordítva átkozta az Istent, a ki
nem segít, az embereket, a sorsot, ezt a kutyát, a ki az egyiknek
szerencsét ad, a másiknak nem, pedig szenved, betegen nyög még az édes
jó kis felesége is, hogy inkább venné el az Isten!

Ezt egyszer mondta s megijedt mindjárt. Kezdte visszavonni
eszeveszetten, remegve térdre esett az asszony mellett s jajgatott: –
nem, nem, uram Jézus, segíts meg – s mint a ki nagyon fél, lábujjhegyen
ment el az ágyig, megnézni az asszonyt s megvigasztalódott, mikor
hallotta, hogy még nyög.

– Élsz, élsz, Terke? – csupa merő sziv lett az egész ember, megfogta az
asszony kiaszott, sovány kezét s kérte nagyon szépen – ne halj meg.

Az asszony pedig lassan-lassan elkészült az élettel. Lehet, hogy nagyon
jó orvosság a mustárszesz és a tormáseczet, de neki nem használt. Künn
gyönyörüen sütött a nap, teleszórta világossággal, forró sugárral a kis
fazekasházat, de az csak bennemaradt a gőzben, párában s valóságos
felleg szállott fel az agyagból, mikor a forró fal beleadta a melegét.
Mikor a nagy vakító tüzgolyó fölhágott az emberek feje fölé, orgiát
csaptak a fazekasmühely tetején a kis eleven sugárvillámok, künn tombolt
az élet, de a szegény kicsi asszony néha már egész napon át nem beszélt
egy szót se, s mikor egy kis levest hozott át neki a pandurkáplárné,
előbb szét kellett feszíteni a fogait tompára vert késsel, hogy
betölthessenek az ajkai közé egy-két kanálkával. Olyankor a mester
abbahagyta a munkát s érzéketlenül bámult maga elé. Mintha nagyon el
lett volna foglalva a földdel meg az éggel, hol ezt, hol azt nézte s az
ágy felé se pillantott. Ő maga is kezdett összeesni, az eleven, mindig
dolgos kis emberke szédelgett, ha járt, ha kérdezték ugy felelt, hogy az
ember azt hitte, hogy bolond, s a nagy gondja előrenyomta a fejét,
meggörbítette az egész testét.

Néha hiába nézett határozottan az asztalra, vagy a székre, csak nagy
beláthatatlan szürkeséget látott maga előtt. Máskor önkéntelenül képeket
rajzolt magának arról, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad.
Nekimeresztette a szemeit annak a pusztának, a melybe beleesett s órákig
hallgatva huzódott meg az agyag mögött. Ha az ajtót becsapták, arra
rázkódott meg s vagy a szerszámait sorolta föl magában, vagy sorra
megnevezte a falra akasztott néhány füstös, piszkos képet: – Szüz Mária,
Jézus, Ferencz József, Kossuth Lajos… Mindig félt, hogy máris elment az
esze.

Egy este a pandurkáplárné kijelentette, hogy ott marad éjszakára is.
Magával hozott egy ócska réklit s az ágy lábánál foltozgatni kezdett. A
fazekas felriadt.

– Baj van?

– Nem, maga csak gunnyaszszon, Ignácz, majd én lefogom szegénynek a
szemét.

Ignácz csak gunnyasztott, azt már nem is igen hallotta, hogy miről van
szó. Fellegbe veszett az elméje, elkalandozott ide-oda, olyan
hülyeformán, mintha egy pillanatig sem lenne akkora ur, hogy
visszaparancsolja magához. Most már elpártolt az asszony ágyától és
belebódult a sötétbe, eltemette magát a nembánomságba s mint a ki
teljesen részegre itta az agyát, a maga agyagvárába behuzódva, félig
öntudatlanul, bárgyun leste, hogy mi lesz.

Éjjel kibotorkált az ajtón s a hüvös éjszakában ujra meghányta-vetette
magában azt a régi tervét, hogy vagy kocsmát nyit, vagy pedig valami kis
szatócsboltba megy s az asszony ott ül majd a söntésben vagy a pudli
mellett. Közben vásárol egy-két földet, tán majd egy lovat is…

Benn azalatt meghalt az asszony. A pandurkáplárné elimádkozta. – Segítse
az Isten a másvilágon jobban, mint ezen, mert itt sok baj, bánat,
nyomoruság érte. Könnyü legyen felette a föld és irgalmas számára az égi
kegyelem. Ámen.

A fazekas csak másnap tért igazán magához, addig nem értett semmit
tisztán. Jóformán be se engedték a szobába, pedig reggel föl akarta
öntözni az agyagot, mert végre is az nem megy, hogy az ember két-három
napig semmit se dolgozzék.

A mikor azt mondták neki, hogy viselje csendesen magát s álljon be
szépen az emberek közé, mindjárt a koporsó mögé, engedelmeskedett, mint
a gyermek. Bárgyun nézett körül.

– Szépen énekel, – azt jegyezte meg, a mikor a kántor bucsuztatni kezdte
tőle az asszonyt, s a pap prédikácziójára is elismerte, hogy: jó beszéd,
reggelig is elhallgatná az ember, olyan szépen folyik a szájából.

Csak a nyitott sírnál tért magához.

Előbb körülnézett, kapkodott erre-arra, s azután megvilágosodott az
agya. Ellökte a sírásót, a ki már dobálta le a gödörbe a földet s
keserves jajgatással esett le a sír mellé. Köréje gyültek az emberek s
unszolták, hogy menjen el, de megütötte volna azt, a ki hozzányul. Nem
tudott igazán sirni, csak tehetetlenül nyögött s hivta vissza az
asszonyt. Most értette meg igazán, hogy elment. Nem is lehetett hallani
egyebet, csak az ő hangját, még a lélegzetüket is visszafojtották az
emberek, csak hogy ne zavarják. Ő pedig nem vett észre senkit, beleesett
az öntudatlanságba, gyönge kis teste vonaglott s mikor látta, hogy hiába
jajgat, elkényszeredve nézett körül.

– Mi lesz? mi lesz? – kérdezte azoktól, a kik mellette állottak.

A pap egy marék földet dobott a gödörbe. Erre egy kicsit elgondolkozott,
hogy vajjon mire való ez s azután, mintha az volna egyetlen módja annak,
hogy a feleségéhez jusson, gépiesen dobálta ő is a földet a koporsóra.
Vonaglott, a mikor lenn, a mélységben dübörögve felelt vissza a deszka.
Mikor két erős legény elhuzta a sírtól, eszeveszett módon tört ki belőle
az indulat, ugy küzködött velük, mint a ki az utolsó lélegzetvételért
harczol; de ez se tartott sokáig, ellankadt, összeesett benne a
féktelenség s mig lefelé vitték a temetői uton, csak magában motyogott:

– Terke, édeske, gyere vissza, ne menj el, jobb itt…

Másnap megkeresték a szomszédok.

Eljött a pandurkáplárné is és meg akarta vigasztalni a szegény embert,
de nem volt szükség reá. A fazekasmester már mosolyogva ment eléje,
mintha el is felejtette volna a tegnapi napot. Mig az asszony szomoruan
nézett körül az üres szobában, leült az agyag mellé s elkezdett
magyarázni. Csupa jókedv volt az egész görnyedt kis fazekas, mig
egymásután meggyurt az agyagból egy lábat, egy kezet, kiformált egy
fejet s elmesélgette, hogy hogyan lesz ezzel a kis munkával.

– Ez a keze, ugy-e, ez meg a lába, itt a feje. Hasonlít?

– Hogyne, Ignácz, hogyne.

– No lássa, ezt most már csak össze kell rakni, szépen, tudja, csinosan
összepasszoltatni az egészet. Rájön majd a köntös, igy hullanak le róla
a ránczok, igy – mutatta a kezével, hogy hogyan – elsimítjuk, szépen
elrendezzük az egészet s azután tánczolunk… Erre nevetett. – Tánczolunk
mellette.

Másnap, harmadnap még mindig ezt mesélte s már énekelt is, mikor ugy
esett, hogy szépen összeállította az asszonyt.



A TÖLTÉS ALATT

Ott a hol lankásan kiválik a síkból a kulai töltés, egy kis őrházat is
építettek a gyepre. Olyan az egész csinos, cseréptetős kis épület,
mintha a füből nőtt volna ki, semmi udvara, utczája, rögtön a tövében
elkezdődik a végtelen mező. Csak a töltés zárja el előle keletre a
napot, de annak is virágos zöld az oldala; nem kopár, szinte megpihen
rajta a kis ház ablakszeme, a mikor már nagyon kibámulta magát a
messziben. Ha az ember arra megy a vonalon s visszanéz, a mikor már
fölkapaszkodott a töltés tetejére, játékházikónak hiszi a kis őrházat,
az az ember pedig a ki előtte áll a piros zászlóval, olyan mint a
fakatona, peczkes, merev s ugy forgatja a fejét is a vonat után, mintha
dróton rángatnák. Messze-messze egy tanya is, akkorácska, mint a
gyermekjáték, kut gémmel, egy csomó kis fehér bogár vagy mi, egész
csorda, aztán semmi. Ha ebben az irányban elindul az ember, egyenesen
abba a fellegbe szalad, a mely ott uszik az ég alján, a hol elvégződik a
föld.

Mikor az első vonat végig rohant a pusztán, hogy fölkapaszkodjék a
töltésre s eldübörögjön valahova olyan messze, a mi még elgondolni is
sok a szegény ember eszének, a mező remegni kezdett alatta, mintha alig
birná és megvadult minden, a ki látta.

A kutyák előbb vad dühvel vetették magukat utána és szégyenkezve,
vinyogva tértek vissza, a miért ki nem szakíthattak a kerekéből egy
darabot. De hamar akadt dolguk, mert a nyáj százfelé szaladt s
reszketett minden gyapjas, mintha ördög szállotta volna meg. Mikor
megállottak, a fülüknél fogva kellett őket összeczibálni, akkor meg
aztán ugy egymásba bujtak, hogy a közéjök dobott bot megállott, mintha a
földbe szurták volna. Szétszaladt a csorda is és őrült vágtatásnak
indult a ménes, egy csomó zabolátlan csikó, a melyet a gyepre hoztak
erősödni. Elmult az ebéd ideje, a mire rendbe jött minden, de idegesek
lettek az állatok és most már fölkapták a fejüket még arra is, ha
végigsuhant közöttük a szél. Mikor jó későre külön-külön asztal mellé
összejött ebédelni a tanyára a sok urasági ember, a kit az állattal
küldtek ki ide, valami babonás félelem csendben tartotta valamennyit.
Csak a kanaluk kopogott a tálban és a mikor föltaszították a sapkát a
fejük bubjára, aggodalmas, sürü ránczokba borult a homlokuk. Nem
beszéltek, csak a mikor az utolsó falat kenyér után összecsattintották a
bicskát és mindenik huzott egyet-egyet a korsóból, akkor oldódott meg
egy-két szóra a nyelvük.

– Ebből baj lesz még, nem türi az állat a gőzöst.

– Ha ló, ha tehén, mindegy az, nem türi.

Vasárnap kijöttek az asszonyok a tiszta ruhával. Négy órát kellett hogy
gyalogoljanak idáig, olyan messze van a falu. Sokan jöttek, egy pár lány
is, a kinek itt künn van a szeretője. Ezeket már messziről hallani
lehetett, összefogózkodva énekeltek, hanczuroztak, hátbavágták egymást,
itt a nagy széles világban, kitört belőlük a fiatalság. Egy-két legény
eléjük bandukolt. A mikorra összeértek, csend lett, a leányok
megjámborodtak. Előbb csak ugy két sorjában haladtak a tanya felé,
legény, leány külön rendben, aztán felbomlott a gléda, lassan mindenki
megtalálta a maga párját, elmaradtak egymástól s kettesével kézen fogva
folytatták tovább az utat a tanyáig. Az asszonyok csendesen ballagtak
hátul.

Különben azért is jöttek, hogy a gőzmasinát lássák. Szent borzalommal
hallották odabenn, hogy már megindult és mindennap erre megy kétszer.
Valami tüneményes lehet az. Az Isten tudná, hogy honnan jön, meg hogy
merre megy, csak felbukkan és elvész. Azt mondják, hogy messzebb a
Tiszán is átmegy… Az az ember, a ki a kis házban lakik, sokat mesélhetne
mindenről, de nagyon mogorva, szavát se lehet venni. Valami vén katona,
golyó is van a lábában és nem szereti a parasztot. Hogyha felesége
lenne, egészen más volna a dolog, az beszélne.

A mint egy kicsit letelepedtek az akáczok alá, már kitört belőlük a
kiváncsiság. Bátortalanul, szerényen kérdezősködtek a gőzösről, de az
embereik mogorván rájuk kiabáltak, hogy elég legyen a beszédből. Az
állat sehogyse akart hozzá szokni a gőzöshez, megbolondult tőle, ha
hallotta, hogy jön. Bojtárnak, pásztornak nehéz lett a dolga, a mióta
mindennap átcsapott a határon, ez a kerekes menykő, a mit az Isten
verjen meg, mert csak arra való, hogy a szegény pásztor ember életét
keserítse.

Az asszonyokat lehangolta ez a nagy gond. Némelyik sajnálkozva, nagy
boszusággal nézte az urát, a kinek amugy is elég nehéz a sorja.
Közeledni azonban nem mertek hozzájuk, mert az asszony csak hallgasson,
ha az urának baja van. Majd szól az ember, ha kell neki valami, a
haszontalan szóbeszédtől csak még inkább megzavarodik. A helyett egymás
között beszélték meg a dolgot, suttogva, odapillantva egyszer-egyszer a
férfiakhoz, kiknek most már mindjárt nagy dolguk lesz, mert nemsokára
érkezik a gőzös.

Nem tudták, hogy voltaképen kire haragudjanak.

A vasut olyan földöntuli volt a szemükben, hogy azt se tudták, kit
szidjanak érte. Ezt az urak csinálták, ahhoz pedig semmi köze a
parasztnak. Hanem a jószág, az bolond. Minek fél, ugy se eszi meg a
masina.

– Ott az utja, – mondta az egyik asszony, – jön, megy, mindegy annak az
ökör is, a ló is, egyik után se szalad ki a pusztára.

Ezen elgondolkoztak. Az egyik bojtár odahallgatott, de csak ugy, a hogy
az asszonybeszédre hallgatni szokás. Mikor már nem türhette tovább a sok
szószaporítást, hogy már vége legyen, ő is beleszólott.

– Csakhogy az állatnak nincsen ahoz való esze.

Ez az igazság. Ezt mindenki elfogadta, mert ugy van az, hogy ha az
állatnak ahoz való esze volna, nem lenne semmi baj. Aggodalmas,
nyomasztó hangulat borult mindenkire. Valami homályos sejtelem rabjává
tett asszonyt, férfit egyaránt, mindnyájan érezték, hogy ez a
pusztájukba rontott rettenetesség, a mi alatt megdübörög még a
nyugalmas, öröktől, fogva szilárd anyaföld is, valami borzasztó bajt hoz
rájuk. Hogy mit, arra nem gondolt senki, de valami nagyot, olyan
ismeretlen világból valót, mint a milyen idegen az egész istencsapása,
ez a fékezhetetlen, rohanó hernyószörnyeteg. Ebben az aggodalmas
csendben egyszerre elviczogta magát egy leány. Talán a legénye
megcsípte, vagy valami furcsát mondott neki. Az öregek olyan
pillantással mérték végig, hogy szégyenkezve elsompolygott.

Azután már készültek is az emberek az állatok után. Közeledett az este.
Nem sötét, csak amolyan nyári alkonyat szállott le a vidékre, egy kis
homálylyal, inkább csak arról ismer rá az ember, hogy jobban össze kell
huznia a szemében az idegeket, ha messze akar látni. De az állat érzi.
Ez a bárgyu világ tele van sejtéssel, a mióta erre jár a gőzös. A juhok
közelebb jönnek a tanyához, mintha megbiznának az emberekben s oltalmat
keresnének. A nagy fehér barom valósággal megkergül, mintha a fejében
lenne valami baja s a mennyi, annyifelé igyekszik elmenekülni. Már
érezik maguk alatt remegni a földet, valahol messze jön a szörnyeteg. A
lovak horkolnak, szaglásnak a földön, mint a vadászkutya, a fiatalja
nyivog és már-már eliramlik, de a kinek vigyázni kell reá, előlről egy
ostorcsapást ad a szügyére, a háta mögött is nagyot konyít egy másik
csikós s a szép állat megijed és csak magában toporzékol, felleget rugva
maga körül a homokból. Most már résen van az egész urasági népség.
Egyik-másik a napot nézi, a mi jó óra a pusztai embernek és mig
elszélednek a maguk végtelen széles nagy határában, hogy sokfelől vegyék
körül a jószágot, némelyik átkiált a másiknak.

– Egy kis fertályba itt lesz.

– Jön már valahol, megérezte a tulok.

Míg közeledik a vonat, egyszerre már hallani is lehet. Csak valami lassu
morgás az egész hang, a mit hallat, de azt már tisztán ki lehet venni a
nagy csendből. A hang perczről-perczre erősebb lesz, lassan-lassan
szabályosabb formát nyer, kihallatszik belőle valami árnyalata az ütemes
kattogásnak, de azért csak sejtelmes, messze dongás az egész, jóformán
csak arra való beszéd, hogy az állat értse. Az ember kérdéshez,
felelethez, értelmes beszédhez szokott fülének ez a moraj, a mit nem
ért, mert beláthatatlan messziről jön, aggasztó és rémületes. Valami
veszedelmet hord magában, a mi ellen védekezni sem lehet, mert a
füstben, dübörgésben rejtőzik, onnan pedig nem lehet kivájni, hogy a
szemébe nézzen az ember.

Az asszonyokat egy ideig a földhöz kötötte az a határozatlan aggodalom,
a minek nincs neve, csak fél tőle az ember. Mikor egy kicsit fölengedett
bennük az aggodalom, otthagyták a tanyát és elindultak a sínek felé,
hogy legalább közelebbről lássák a gőzöst. Nagyon közel azért nem mertek
menni hozzá és igy is félve gondoltak arra a pillanatra, a mikor elrohan
előttük a sík mezőn. Tudja az ember, hogy merre megy, de egyszer hátha
mégis kitér s lejön a mezőre. Nem Istentől való az ilyen vasmasina, sok
roszakarat lehet benne.

Arra szaladtak szét, hogy feléjük jött a csordából a bika. Egy leánynak
vörös kendő volt a fején, hirtelen lekapta és a zsebébe gyürte. Sikongva
szaladtak tovább, pedig a széles szügyü állat feléjük se nézett. Kurta
kemény szarvaival a gyepet turva maga előtt, a sínek felé indult s
rekedten bőgött egyet, a mikor észrevette, hogy emberek jönnek feléje s
elakarják terelni. Mikor már közelebb jöttek, fölvetette a fejét és
nagyot bömbölt, valami kihivásfélét, hogy megállottak a csordások.
Ilyenkor nem jó közeledni hozzá.

Az állat tovább ment és hátra-hátra nézett, hogy nem követik-e? Egy
tehén utána merészkedett és hamvas szőréhez dörzsölte a fejét. A
hatalmas him erre dühbe jött, szembefordult a gyönge nősténynyel s
kemény homlokával nagyot lökött rajta. A tehén fölborult az oldalára.
Mire föltápászkodott és keservesen bőgve visszament a csordához, már rá
se figyelt többet a bika. Fekete fejét fölemelte a levegőbe és
szaglászott valami után. Egyszer-egyszer hátranézett a csordára, lomhán
jártatta végig tekintetét a sok gyönge, borjas tehenen s olyan volt,
mint a vezér, a ki most kiáll valamennyiért és csak az ellenséget várja.

Az ellenség meg is jött. Messziről, most már megremegtetve maga alatt a
földet, minden pillanatban nagyobbra nőve rohant előre a mozdony. Okádta
magából a füstöt, olyan hatalmas volt, hogy megdöbbenve huzódtak össze a
mezőn az asszonyok, némelyik eltakarta a tenyerével a szemét, hogy csak
ne is lássa.

A mint közelebb jött a vonat, nagyot bődült a bika s berontva a sínek
közé előreszegzett nyakkal utját állotta a gépnek. Az egész aztán tovább
rohant, csak egy nagy halom veres hus maradt mögötte. Még gőzölgött s
árkokban csurgott ki belőle a vörös vér, nagy megaludt pocsétákban
ömölve össze a talpfák között. A töltés tetején tovább rohanva pedig
fütyőlve szaladt el a gőzös.

A szél széthordta a friss vérszagot s ettől bőgve iramlott szét minden
állat. A férfiak rá se értek odamenni s megnézni, hogy mi történt, csak
az asszonyok jajgattak a csunya fekete hus körül.

– Verje meg az Isten, verje meg. A mint bejött a határba, mindjárt
biztos volt a baj. Mi lesz most már a faluval?…

Az egyik olyanformán kezdte el siratni az állatot, mint a hogy az
embereket szokás elbucsuztatni, ettől a világtól.

– Édes szentem, szép állatom, ki fizet most már meg téged. – Mikor
messze nagyot sivított a lokomotiv, átkozódni kezdett. – Verje meg az
Isten minden kerekedet, dögölj meg, kutya, te is.

Mikor a férfiak odajöttek, már elcsendesedtek. A sok káros ember komoran
bámult össze s lassankint arra felé bámult el mindeniknek a tekintete, a
merre elrohant előlük az a rettenetes erő, a mely olyan könnyen maga alá
gyürte a büszke szép nagy barmot.



A TÖRPÉK

Azok az átkozott kis törpék, a kik a folyót őrizték, sok bajt okoztak a
szegény betegnek. Nem tudott kikötni se az egyik, se a másik parton; a
mint a parthoz ért a csónakkal, rögtön beleszurták az oldalába a
lándzsájukat, s ez nagyon fájt. Borzasztó az az örökös csónakázás.

A tifusz tizennegyedik napján jött rá a szegény beteg ember annak a
nyitjára, hogy miért érez hasogató, éles szurást a jobb oldalában, ha
reáfordul. A törpék, ezek a kis kutyafejü hitvány fráterek bántják, mert
ki akar kötni a parton. Odahivta a feleségét az ágyához s neki is
elmondta, hogy mi voltaképpen a baj.

– Tudod, Lidikém, félnek tőlem ezek a kis haszontalanok. Én, a nagy erős
ember, felállok a csolnakban, evezek, evezek – mutatta, hogy hogyan evez
– s egyszerre rám rontanak s belémütik a lándzsát. Kinosan felordított s
rátapasztotta a kezét a baloldalára. – Lásd, most is, s ez éppen a
király volt. Egyszer végig verek rajtuk. Végy ma nekem egy jó erős,
hosszu, hosszu kardot. Értetted?

A szegény, a sok virrasztásban lesoványodott, elfáradt asszony szeméből
kiesett a köny, mire dühbe jött a beteg.

– Mit sirsz? Azt hiszed, hogy nem tudok elbánni ezekkel a kis majmokkal!
Végy csak kardot, olyant, mint a milyent a huszárok hordanak, csakhogy
hosszabbat. Egy kicsit gondolkozott s hirtelen a felesége felé fordult a
nagyon fontos kérdéssel.

– Most már nem tudom, hogy megöljem-e a királyt, vagy élve fogjam el?
Mit gondolsz?

– Öld meg, – mondta az asszony s elfordult. Nem akarta izgatni az urát a
sirásával, könyek nélkül pedig nem tudta végighallgatni.

A beteg várt egy-két órát, de azután már türelmetlen lett.

– Hol van a kard? mivel üssem le, a lapáttal? Ha az eltörik, mivel
evezek! Lidike, hol vagy?

Az asszony bejött s egy pohárban magával hozta az orvosságot is. A beteg
erre roppant haragra lobbant.

– A kardot hozd, nem keserü vizet. – Elvette a poharat s a sarokba
csapta. – Hol van a kard?

Elküldtek kardért s odaadták neki. Azzal megint elindult csónakázni, de
gyorsabbak voltak a törpék, beleütötték a lándzsát az oldalába s ugy
látszik, hogy megint a király volt az ellenfél, mert olyan nagyot
kiáltott fájdalmában a szegény csónakos, hogy összeszaladt rá az egész
ház.

– Mi az, Lajos, az Istenért! Megint megszurtak? Szegény, szegény uram,
nem birsz velük?

De már nem lehetett beszélni vele. Hátraesett a párnára, előbb
csikorgatta a fogait dühében, hogy ujra kifogott rajta az a kis
haszontalan törpekirály, azután pedig nagyon elgondolkozott, behunyta a
szemeit, óvatosan a folyó közepén csónakázott, nehogy ujra bántsák s
azon töprengett a zavaros agya, hogy hogyan lehetne kikötni. Néha
megrázták, nehogy beletévedjen valami örökös kikötőbe, s elkényszeredve,
tanácstalanul állott az ágy körül a család. Még a gyermekek is
megérezték, hogy szomoru a ház. Nesztelenül jártak a szobákban, sehogyse
ment a játék, unták magukat s aggodalmas kiváncsisággal néztek be a
betegszobába, ha nyilt az ajtó. A doktor kezdett az Istenről beszélni,
hogy annak nagy hatalma van, talán érvényesíti ezuttal, az emberi
tudomány pedig véges. Az asszony már nem is hallgatott reá. Hamarabb
rájött arra, hogy csak az Isten segíthet, mint a doktor. Nem tudott
imádkozni, mert belezsibbadt abba az agya, hogy az Istennek segítenie
kell, hiszen itt van a legjobb alkalom arra, hogy megmutassa, hogy jó,
hogy kegyelmes. Mit csinálnak ők, szegény gyámoltalanok, ha meghal az, a
ki gondoskodik róluk.

A beteg arczán nagyon meglátszott, hogy gondolkozik. Kinlódott az agya,
teste lázban vergődött az ágyban, szinte izzott, a fejét azonban el se
mozdította arról a helyről, a hova belesüppedt a párnába. Néha beszélt,
egy-egy szót mondott a törpékről, a kik ugy látszik, nem akarták
megengedni, hogy a sok hánykolódás után kikössön – s evezett, mindig
evezett. A nagy munkában ledobta magáról a takarót s valakit kapitány
urnak szólított.

Reggel felderült az arcza s azt mondta, hogy küldjenek el az apósa után.
Mikor az öreg megérkezett, kiküldött a szobából mindenkit, s a fülébe
sugta azt, a mit az elmult éjszaka alatt kigondolt. Nagyon okos dolog
ez, bizonyosan lesz foganatja.

– Kérj a feleségemtől harminczöt forintot. Érted, öreg, de jól hallgass
ide. Menj be a Kereskedelmi Bankba s váltsd be aranyra. Egy szőke,
magas, czvikkeres uri embert fogsz ott találni, annak mondd meg, hogy
nekem kell az arany; jó barátom, nem számítja majd drágán. Azután hozd
el nekem az aranyakat.

– Mire kell, fiam?

– Ez nagyon fontos dolog. Nézd csak, ezekkel a hitvány kölyökemberekkel
már semmire se megyek. Szép szó, kard, puska, minden hiábavaló. Hát én
most már rájöttem, hogy mit kell velük tenni. Odahivom a királyt a
csónakhoz s adok neki hét aranyat. Erre kikötök a parton. No csak
gondoskodj az aranyakról.

– Van nálam aranypénz.

– Mennyi?

– Vagy hat darab.

– Az nem elég, hét kell neki.

Az öreg intett, hogy csak legyen nyugodt, holnapra meghozza a pénzt s
kiment a szobából. Künn azt mondta leányának: – megint félrebeszél – s
kiment a maga dolgai után. Másnap rá se gondolt az aranyakra, biztosra
vette, hogy a beteg is elfelejtette már. A csónakos pedig rettenetesen
kiabált otthon. A mint ki akart kötni, rátámadt a király, kereste a
pénzt, hogy odaadja s nem volt.

– Hát azt akarjátok, hogy megöljenek? – kiabálta s rázta dühében maga
alatt az ágyat. – Küldj el az apád után, mondta a feleségének s üzend
meg neki, hogy hozza a pénzt.

Az öreg elhozta a hét aranyat s erre a beteg megindult csónakázni.
Ráfordult a baloldalára s mosolygott. A felesége ijedten meredt rá.
Megfogta a vállát, fölrázta s még a beteg is észrevette, hogy nagyon meg
van ijedve, mert megnyugtatta.

– No látod, hogy használt a pénz. Kikötöttem; ott tánczoltak körülöttem,
de egyik se nyult hozzám.

Egy kicsit elgondolkozott s csodálkozva mondta:

– Még a királyokat is meg lehet vesztegetni. Bizonyosan nem adott a
többinek egy krajczárt se belőle.

Tovább akart csónakázni, de egyszerre csak reszketni kezdett. Feléje
rohantak a törpék s most már nem csak a baloldalába, de jobbra is belé
szurták a lándzsáikat. Rátapasztotta kezeit a két oldalára s
rettenetesen jajgatni kezdett.

– Mondtam, hogy nem adott a többinek.

Tele szájjal ordított, de mindinkább gyengült a hangja, végre már csak
motyogva beszélt a királylyal. Kérte, hogy hagyjanak már neki békét,
felesége, gyermeke van, nem tudja elviselni, hogy ha bántják. A törpék
ugy látszik, nem hallgattak reá; még egyszer rárohantak. A csónakot
ellökték a parttól, nem menekülhetett. Izzadt, verekedett, egy-kettőt
még kiáltott s azután vége lett.



HITETLENEK

Abban a nagy idegen városban, a hol pár esztendeig én is meghuzódtam a
százezrek között, volt valaha egy nagy templom. A katholikusok építették
fel vagy ötszáz esztendővel ezelőtt s akkor bizonyára több volt a hivő
lélek, mint ma, mert akkorára csinálták, hogy ha kell, valami nagy
sátoros ünnepre, férjen meg benne az egész város. Legalább is száz öreg
asszony biztosíthatta azzal lelki üdvösségét, hogy szombaton söpörgetett
benne s végig porolta a sok hosszu nehéz padot. Azután háborus idők
jöttek. Összeveszekedtek a papok azon, hogy ki vezesse be a nyájat az
igazak hitébe, mindenféle pátensekért zaklatták a császárokat,
királyokat, a kiknek pedig szorgosabb dolguk is akadt volna, mint az
ilyes patvarkodás és egy szép napon levették a nagy templom tornyáról a
keresztet s feltüztek helyette egy fényes gombot, miután annak rendje és
módja szerint vérbe fullasztottak a szent köveken pár száz olyan embert,
a ki elég naiv volt arra, hogy le ne tagadja a vallását. No de
visszakapták nemsokára a kölcsönt a hódítók. A Mindenható nevében
közülök kétannyinak locscsant szét az agyveleje a templom lépcsőin, a
mikor a maguk Istene számára akarták megvédeni az óriás szürke
bolthajtásokat. A visszatérő katholikusok elbántak velük derekasan s a
püspök vezetése alatt bevonultak ujra a kereszttel. A templomot aztán
ujra felszentelték s kiütötték egy pár ablakát, hogy szellőzzék, mert
hiába mosták fel a padlójáról a vért, mégis érzett a szaga. Ezzel
azonban még nem lett mindennek vége. Tovább tartott a háboruság, mig
egyszer aztán az álladalom megunta a dolgot s kimondta a szentencziát:

– Ha nem fértek meg békességben, az enyém a templom.

Másnap a drabantok nem kérdezték meg senkitől, hogy milyen a vallása,
hanem kiverték a templomból az egész publikumot. A nehéz tölgyfakapura
rátették a lakatot s azóta csend van. A törött ablakokon át fecskék
költöztek a hüvös, homályos bolthajtások alá, ezrével megfértek benne és
az ócska templom őszire egész uj feketefrakkos nemzedéket bocsátott ki
magából, hogy ujra visszafogadja őket tavaszszal. Lenn csend volt,
porlott minden, megrepedeztek a kövek, a padokról lepattogzott a sok
czifra faragás s hideg, kriptás szél sivított végig a szürkeségben, ha a
dohos, penészszagu levegő nyugtalankodni kezdett. Fenn a fecskék feje
fölött még mindig kalimpált egy nagy, kicsorbult káváju harang. Egyszer
az megunta a hosszu hallgatást és leszakadt, magával rántva egy darab
tornyot. Ez felrázta a a várost. Olyat dobbant a harang alatt a föld,
hogy megrengett bele az utcza, az idomtalan, csonka torony pedig, mint
egy örökös szemrehányás, tátott szájjal kiabált le az utczára.

Akkor tákoltak össze az egyik sarokban jó magas deszkakerítéssel
elkerítve a nagy hajótól egy kis kápolnát. Összeszedtek bele négy padot
az épebbek közül, egy kis oltárt kopott aranyos keretbe foglalt piaczi
szent képpel, felgyujtottak nehány gyertyát jobbról és balról is s
délutánonkint fölnyitottak egy kis, már réges-régen berozsdásodott
oldalajtót s ezen át lehetett bejutni a templomfiókba. Ezzel megbékült a
közvélemény. A nagy hajót pedig telerakták ládával, zsákkal. Üres
ládákból hosszú korlátot állítottak össze a nagy kapuval szemben,
olyformán, mint a hogy a vásárról-vásárra kocsizó gyolcsos tót állítja
össze a pudliját, a két végére betettek egy-egy festetlen asztalt s ide
költözött a vámház.

Mig a kerítésen tul délutánonkint öreg asszonyok mormogták az imádságot,
a nagy hajóban egymásra dobálták a sok holmit, kiabáltak a vámtisztek,
lökdösték a publikumot a szolgák s olyan csődület volt néha a sok
paksaméta körül, hogy fenn, a hol már a szines, boltozatos ablakok is
elvégződtek, ijjedten rebbentek össze a fecskék. Estefelé ideát is
felgyujtottak egy-két gyertyát. Ezek olyan karikát világítottak maguk
köré, mint a milyent akkor lát az ember, ha fáj a szeme. A mi azonkivül
sötéten maradt az óriás csarnokban, az csupa homály. Mikor a szolgáknak
egy-egy lusta napon jó kedvük támadt, pálinkát hoztak, körül ültek egy
kávés ládát s jó kis mulatságot csaptak. Ilyenkor énekeltek is és a
hangjuk a miatyánkkal egyszerre kavarogta be fenn a szürkeséget.

Ilyenkor esett meg egyszer az, hogy a kápolnából átbiczegett hozzájuk
egy öreg asszony. Sápadtan, remegve állott meg előttük. Alig állott a
lábán szegény, valami botforma mankóval támogatta magát, hogy el ne
essék. Szegény feje szederjes lett a nagy haragban s ha nem fél attól,
hogy elesik, meg is ütött volna valakit a botjával. Beszélni akart, de
nem tudott, mig egy kicsit meg nem pihent. Leült egy pamutos zsákra és
lihegett.

A szolgák előbb azt hitték, hogy valami dolga van itt az öregnek. Az
egyik fölállott a kávés láda mellől és a czéduláját kérte. Az öreg csak
intett, hogy menjen el, mikor nem értette meg, izgatottabb lett. Hagyjon
neki békét.

– Verje meg az Isten a holmitokat, nem kell.

– Hát mi kell, anyám? Keres valakit?

– Titeket kereslek, gazemberek. Odaát a mi Urunk Jézus Krisztus
keresztre van feszítve…

A legény hátranézett a társaihoz, nem értette meg mindjárt, hogy mit
akar az öreg. A többiek nevettek s még egy felállott közülök, hogy ő
neki is legyen valami része a beszélgetésben.

– Régen föl van már feszítve, anyókám…

Az öreg asszony mérges pillantást akart vetni rá és fölemelte a botját,
de aztán elfordult, mert érezte, hogy nem tud olyan dühösen nézni, a
hogy akarna. Inkább szorongott szegény. Megcsappant a vitézi kedve és
sóhajtott. Egy csomó jókedvü arcz vigyorgott reá. Közben bejött valami
szállítási vállalattól két ember. Ugy látszik, hogy mindennap
megfordulnak itt, mert bizalmas ismerős formán köszöntöttek be s
felültek a korlátra, a mig az irásaikat megvizsgálták.

Az egyik szolga mindjárt elmondta nekik is a dolgot, hunyorgatva a
szemével, hogy majd azok is értsék meg a tréfát.

– Az öreg itt ni, azt mondja, hogy odaát keresztre van feszítve a Jézus.

Az egyik vendég előbb megnézte az öreg asszonyt s aztán visszafordult a
többihez, tágra nyitva a szemét és eltátva a száját a nagy ujságra.

– Aztán él-e még? – kérdezte nagyon komolyan, de gyönyörködve a
hatásban. A többiek egyszerre teleszájjal kezdtek el kaczagni.

– A hát, hogy él-e? – kérdezték és egyenesen az öreg asszonytól
kérdezősködtek.

A szegény öreg már majdnem sirva fakadt s arra haragudott leginkább, a
ki ezt a nagy vigságot okozta.

– Téged is megver még az Isten, meg titeket is mind.

Felszedelőzködött, menni akart. Még várt, hogy hátha valaki visszahivja.
Mikor már senkise törődött vele, hirtelen visszafordult és rátámadt arra
a legényre, a kit legközelebb talált.

– Pedig még fiatal vagy, Istenfélő ember válhatnék belőled.
Imádkozhatnál még sokat.

A legény elfordult tőle és nevetett. A szegény asszony csüggedten állott
meg mögötte s keresett valaki mást, a ki meghallgassa.

Odaát a deszkafal mögött egy fiatalos, csengő hang énekelni kezdett,
valami fiatal pap jött el misézni.

Az öreg asszony térdre esett a ládák közt s mintha az egész lelkét
beletenné, buzgón, elfeledve maga körül mindent, imádkozni kezdett.

A legények egy pillanatra megállottak s mereven bámultak reá.

Mikor már sokáig tartott a csend, az egyik vállat vont s a kezébe vette
a vésőt, hogy fölfeszítsen egy ládát a szállító czég embereinek. Mig
dolgozott, komoran odavágta:

– Csinálja ugy mindenki a dolgát, a hogy tudja.



A FEKETE-LEÁNYOK.


I.

Hajnalban már erősen fagyott. Az ágakról, mintha valamennyi egy-egy
jégcsappal teletüzdelt eresz lenne, hosszu sorban csüngött alá a könnyü
füzérbe összefogózkodott zuzmara, messziről olyanforma volt a liget,
mintha szakállat eresztett volna. Az utak még szüzen kacskaringóztak
benne, fedve olyan tiszta fehér hóval, a milyent csak a deczemberi
hajnal szór a földre. Sehol semmi nyoma annak, hogy erre járt volna
valaki, csak leheletszerü finomságban válik ki itt-ott a fehérből
egy-egy lépés árnyéka, de már azt a sáros piszkos nyomot réges-régen
befödte a tisztaság, csak a helyéből maradt ott valami. Véges-végig
körül fut a rács, csupa tiszta csillogó ezüst, körülötte szalad el egy
kis havasi csermely, ez is olyan hullámosra van fagyva, mint a fehér
márvány s a nagy, mindent fehér köpenyegbe burkoló munka tovább folyik.
Nagy pehelyekben, sürün, lustán hull a hó.

A negyedik fasor után már utcza következik, ott már a város kezdődik.
Mindjárt tovább fiakkerállomás van, ha egy lónak eszébe jut kikapálni a
fagyos kövezetből egy kis meleget, idáig elhallszik a lármája. Körül
aztán csend mindenfelé, mig bele nem csipog a nagy néma világba egy éhes
proletár valamelyik gesztenyefa ágán.

A mint világosabb lesz, lassankint fölébred a csend. Egész csapat ember
tolakodik bele a hóba, elrontják a hosszu tiszta mezőt, az ut két felére
lapátolják a havat, a mi a munkájuk nyomán szürkül, piszkosodik és
olvad. A hol az ut körülkanyarogja a tavat, egy másik csomó munkás
fényesre simogatja a jeget. Benn a melegedő házban tüzet gyujtanak, az
ablakokról lepusztul a sok egyéjszakás virág, az ajtó elé kitolják a
szánkókat, egy számozott szolga álmosan dideregve rendez a korcsolyás
szekrényben s az ajtón át kiabál a tóra.

– Előre hé, előre!

Ez a seprőlegényeknek szól, mert egy pillanatra összeálltak s tenyerüket
melengetve beszélték meg ezt a czudar fagyot. Azután már gyorsan
végeztek. Valamennyi elindult a maga utjára, a mellüket nekifeszítették
a lapát nyelének s taszították kifelé a havat; némelyik egész hegyet
tolt maga előtt s mire elérte a partot, izzadt. Lassankint megtisztult
az egész mező, síma lett, mint egy bálterem és olyan fényes, hogy
visszatükrözött benne a sok esetlen, tipegő járásu ember, mintha
kinálgatta volna magát az egész: – tessék parancsolni.

Egy munkás végig is esett a tükrön s a patkójával hosszu fehér vonalat
hasított rajta. Ezenkivül aztán nem is volt rajta semmi hiba.

Mintha egyszerre repült volna szét százfelé a hir, hogy rendben van
minden, a mint a munkások összehordták a lapátokat, lassan szállingózni
kezdett a publikum. Kis deákok, lánykák, a kik korcsolyáról, jégről
álmodnak éjjelenkint s apró kalandok reményével bizsergetik a vérüket;
két ezüstszerszámos ló után akasztott nagy batárból prémbe burkolt
mágnáskisasszonykák bujnak elő, az uton egész társaságok hanczuroznak,
megdobálva egymást hóval, távolabb is minden oldalról jön valaki, hangos
lesz a világ s hogy meg legyen a fénye is, kisüt a nap, hidegen, nagy
fénykarikában világítva meg maga körül az eget.

Estére valami ünnepségre készültek, mert kékzubbonyos emberek is jöttek
a jégre. Lehuzgálták a villamos lámpákat, uj szenet raktak beléjük,
megránczigálták a sodronyokat s felgyujtottak néhányat próbából. A
melegedő-ház ajtaja fölé fölszegeztek egy nagy transparentet, még több
padot raktak a jég köré s mig dolgoztak, utjában voltak a publikumnak.

Egymásután mondták el az urak a sok _pardont_, de persze csak ugy, a
hogy ilyenfajta emberrel szemben udvariaskodni szokás, csak ugy
odavetve. Dél felé már a jégre csalta a gyönyörü idő az egész várost.
Valami főpróbafélét rendeztek estére. Eljárták a négyest. Egy
rövidbundás rendező siklott el a párok között s ugy kiabált, hogy
ijedten röppentek fel a fehér fákról a verebek.

– Kolon! Eté!… Itt a párok, ott a párok…

Mikor benn a városban ledaráltak valami kongresszust, kijött egy csomó
vidéki tanár is. Fekete kabátos idegen alakok, ugy a hogy ott hagyták a
komoly nagy gyülést. Némelyik rámerészkedett a jégre is, de a professzor
csak valahogyan másként korcsolyázik, mint más. Alig hogy egy-kettő
közülük ügyetlenkedni kezdett, őket nézte mindenki. Egy kis komoly képü,
csunya ember is volt közöttük, ez volt Fekete Mihály.


II.

Fekete Mihály ezelőtt sokáig itt élt, tanár volt a reáliskolában.
Azonkivül irt is, beválasztották egy-két irodalmi társaságba s
ilyenformán szerep jutott neki a felolvasásokon. Ilyenkor meg is
szerette a közönség. Szépen, világosan beszélt magyarul, s ha leült a
kis asztalka elé a pódiumon, mindig tudott valami érdekeset mondani.
Nagy értelmes szemei csillogtak s megelevenedett az egész izgága kis
ember, valósággal szép lett, pedig már akkor fonnyadt, ránczos volt az
arcza s erősen kopaszodott. Ezelőtt nyolcz esztendővel hirtelen elhagyta
a várost. Valami csunya története volt a feleségével. Azt mondják, hogy
mielőtt elment, rettenetesen megverte az asszonyt, a ki pedig
kétszerakkora volt, mint ő s rá is lövöldözött. A két kis leánykája
fogta át a térdét, hogy ne bántsa az anyjukat. Azóta nem volt itt. A
maradék haja megőszült, összeesett, elfalusiasodott az egész ember,
megnőtt a czinizmusa, megfakult a szelleme.

Egy sportujság munkatársa mindjárt észrevette. Odasietett melléje, nagy
barátsággal megrázta a kezét s azután megkérdezte tőle, hogy ismeri-e?

– Emlékszik-e még reám, tanár ur?

A kis ember mosolygott, tudta, hogy ismeri valahonnan ezt a szőke
legényt, de nem jutott mindjárt eszébe, hogy honnan. Egyszerre aztán, a
mint végig ment agyában egymásután a sok ismerős figura, megérkezett a
szőke fiu is. Kellemes volt neki a visszaemlékezés, mert mosolygott, s
most már melegen szorongatta össze a kezét.

– Maga az, Tódorka? Szép, hogy megismert, de megnőtt, a mióta utoljára
láttam.

Eszébe ötlött az ujság is, a hol annak idején az ujságiró elkezdte a
mesterségét tanulni. Egy kis komikus, örökké káromkodó, mindig haragos
lapocska, sok nagy hazafias frázissal. Hogy rágondolt, egyszerre jókedvü
lett, eszébe jutott belőle néhány banális sor, a hogy egymás között
elszavalták a kávéházban, majd hogy hangosan kaczagni nem kezdett.

– Mit csinál a Népvilág?

– Megbukott! – Hát tanár ur!…

– Én nem buktam meg.

– No nem ugy értettem. Hogy van? Egészséges? Jól érzi magát a vidéken?

A tanár önkénytelenül sóhajtott s egyszerre elpárolgott a jókedve.

– Jól, pihenek.

– Nem sokat ír mostanában.

– Semmit.

Itt már elhallgattak. Az ujságirónak a nyelvére tolakodott egy kérdés, a
mit nem akart kimondani. Lassan csuszkáltak egymás mellett s
elfeledkezve magukról, belekeveredtek a négyesbe. Egy szép barna lány
rájuk szólott:

– Rossz helyen járnak az urak.

Fekete mosolyogva nézett maga köré s visszament a nagy jégre. Most már ő
volt türelmetlen. Látta az ujságiró arczán, hogy kérdeni akar valamit,
hát miért nem kérdi már? Valaha elég bizalmasan állottak ahhoz, hogy
megkérdezhesse, a mit akar.

A másik is azon gondolkozott, igen, nem? – kérdezte magában s a mint
végignézte maga mellett a fonnyadt kis embert, már határozott is. Nem
fog fájdalmat okozni neki azzal, hogy a feleségéről beszéljen vele. Ugy
érezte, hogy az ilyen kicsi embernek jobban fájhat az ilyesmi, mint egy
nagynak, a ki föl se veszi, ha halántékon vágják.

Már el akartak válni, mind a kettejüknek kényelmetlen kezdett lenni az,
hogy hallgatva járjanak egymás mellett. Az ujságiró megállott és
bucsuzni kezdett.

– Mikor látjuk, tanár ur? Feljön még ugy-e?

– Fel, fel okvetlenül…

Már egymás kezeit szorongatták bucsuzóra, a mikor két lány suhant el
mellettük. Összefogózva, majdnem egymásba fonódva siklottak tova, ugy
látszott, hogy nincsen egyéb gondjuk, mint hogy minél jobban érezzék
magukat s élvezzék ki mindazt a gyönyörüséget, a mit el lehet érni a
jégen, ha az ember talpa alá egy sima vas van kötve. Lágy vonalakban
jobbra-balra hajlott a testük, kis sapkájuk alól homlokukra esett a puha
szőke hajuk s talán ez csiklandozta őket, mert egymásra nézve,
megborzongva mosolyogtak kislányosan, pajkosan. Különben olyanformák
voltak mind a ketten, mintha most szabadultak volna az iskolából.

Már messze voltak, a mikor még mindig utánuk nézett az ujságiró és
Fekete is, de inkább csak a másik szeme járását követve, minden nagyobb
érdeklődés nélkül.

– Csinosak. – Ennyit jegyzett meg s indult. Az ujságiró reá bámult s
egyszerre a leányok után iramodott. A tanár nem értette, hogy mi baja
van, utána nézett s nagyon csodálkozott, a mikor látta, hogy a két leány
visszafordul s feléje jön. Egyszerre aztán megálltak előtte mind a
hárman s az ujságiró mosolyogva mutatta be a leányoknak Fekete Mihályt:

– Anna kisasszony, Klára kisasszony, bemutatom maguknak az apjukat.

A két leány tágra meresztette a szemét s ugy nézte meg a kis szürke
embert.

– Ez az? – kérdezte a kisebbik. – A papa…

A tanár képtelen volt arra, hogy valamit mondjon. Nézte az ujságirót,
meg a gyermekeket. Nem tudta egyszerre megérteni a dolgot, csak annyit
érzett, hogy elbágyad, aludni szeretne.


III.

A mikor egy kicsit magához tért, szertelenül tört ki belőle az öröm.
Könybe borult a szeme, megcsuklott a hangja, a mint beszélni akart. Köd
takarta el előle a két leányt, csak kapkodott utánuk s egyszerre
csókolni kezdte mind a kettőt, arczukat, szemüket, hajukat, a hol érte
őket, aztán magához szorította a két reszkető testet s ugy ölelte,
mintha félne, hogy valaki elviszi őket. Az a nyolcz esztendő, a melyet
nélkülük töltött el, ugy szaladt végig az agyán, mint a folytonos,
örökös epedés. Nem birta megfékezni a hangját, a mint beszélni kezdett,
olyan hangos lett, hogy mindenfelől oda kezdett figyelni a közönség.

– Drágáim, kedveseim!…

A leányok egy kicsit idegenkedtek tőle eleintén, de aztán őket is
meghatotta ez a nagy szeretet. A nélkül, hogy olyan mélyen érezték volna
az örömet, mint az apjuk, megsimultak a karjaiban. Csak akkor pirultak
el, a mikor látták, hogy mindenki őket nézi, egy kicsit huzódoztak a
csókok elől, de azért egyik se merte megszomorítani ezt a szegény embert
azzal, hogy figyelmeztesse erre a különös helyzetre.

Csak az ujságirónak jutott ez eszébe. A nélkül, hogy azok tudnák, hogy
megindultak, tolni kezdte őket maga előtt, gyöngéden taszigálva
egyet-egyet rajtuk, hogy csak előre, előre, félre az emberek elől. Az
ellágyult embert jóformán a leányai vitték.

Benn a melegedő szobában egy sarokasztalhoz ültek.

A szegény ember itt egészen beleolvadt az örömbe. Lassan, cseppenkint
folyni kezdett a szeméből a köny, előbb szórakozottan fölitatta a
zsebkendőjével, azután hagyta, hogy folyjon. Hosszasan elgondolkozott,
simogatta, beczézte a két leányt s mikor az egyik azt mondta neki: –
édes apám – ráejtette a fejét a két öklére s keservesen zokogni kezdett,
fuldokolva, lihegve. A czukrászkisasszony azt hitte, hogy beteg s
odajött, hogy megkinálja valamivel, a mi majd segít rajta, a másik lány
azonban intett, hogy csak hagyja s gyöngéden átölelte a siró ember
nyakát.

Mikor már kisirta magát, valósággal duhaj kedve támadt. Csillogott a
szeme, még volt bennük egy-egy fényes könycsepp, de ez már nem volt
sirás. Körülnézett, szeretett volna valami nagyot mulatni, lehozni egy
csillagot az égről, vagy egy-egy ökölnyi gyémántot adni a gyermekeknek,
tehetetlenül motoszkált a zsebeiben. Legalább ha czukrot talált volna
bennük, de semmi sehol, csak egy czigarettatárcza került elő a zsebeiből
és pénz. Mikor látta, hogy nem adhat nekik semmit, megint áradozni
kezdett, de olyan mély szeretettel, hogy egyszerre megértette mindenki
azt, a mit érzett. A lányok közelebb simultak hozzá, az egyik megölelte,
a másik vállára hajtotta a fejét s ugy megpihentek mellette, mintha
valaki ideüldözte volna őket.

Egyszerre azután a sok üvegre esett a pillantása. Felragyogott az arcza
s kurjantva kiáltotta magához a kisasszonyt.

– Pálinkát, sok édes pálinkát!… de édeset… A leányok ráhagyták, hogy
sokat.

– Mulassunk!

Erre aztán féktelen lett a szegény kapkodó ember. Ütötte az asztalt,
észre se vette az újságírót, a ki csitítani próbálta, koczingatott a
lányaival, szembeült velük, hogy egyszerre láthassa mind a kettőt, meleg
hízelgő pillantásával egybeölelte őket s ugy beszélt hozzájuk,
gőgicsélve, édesgetve őket szavaival, mint a mikor a nagyon szép kis
gyermeket beczézi az ember.

– De megnőttetek, megszépültetek, édesek, aranyosaim.

Egyszer aztán átnyilallott a szívén, hogy megint itt fogja hagyni őket.
Ez nagyon belesajgott ebbe a nagy örömbe. Nagyot sóhajtott és sokáig
hallgatva nézte maga előtt a poharat. A leányok összebújtak, a nagyobbik
súgott valamit a másik fülébe, elszomorodtak ők is s szomorúan
pillantottak át az asztalon erre a boldog emberre, a ki most már megint
csüggedten, reménytelenül bámult bele a világba.

Egyszerre azonban hirtelen bolond ötlete támadt.

Felugrott, vette a kalapját s intett a leányoknak is, siessenek.

– Szökjünk meg, jertek…

A leányok azt hitték, hogy tréfál, pedig komolyan beszélt. Mikor látta,
hogy azok összemosolyognak, elkomorult, csüggedten visszaesett a székre
s megint beleült vonásaiba a gyász, mintha siratna valakit. Mégis jutott
az eszébe valami vigasztaló. Erre újra felderült, de most már inkább
csak azért, hogy ne rontsa a lányok örömét.

– Gyerekek, majd ha férjhez mentek… mondta nekik, – menjetek minél
hamarabb férjhez. Akkor majd eljárok hozzátok. Legalább valamicske
jusson belőletek nekem is.



A PARÁDÉ


I.

A kaszárnya udvara olyan csöndes volt és annyira ünnepies, mintha
imádkozni akarnának benne. A szabályos négyszög porondját
föltisztították, gereblyékkel sétált végig rajta néhány legény olyan
korán, a mikor még alig pitymallott s most a halvány árkokkal
bevonalozott udvar olyanforma volt, mint a czirkusz valami nagy
produkczió előtt. Fenn a kémények már lángban usztak, fölkelt a nap. A
mint lassan-lassan felszállott az égen, mindig vidámabb, derültebb lett
a komor épület, falain ferde, szabályos vonalak választották el
egymástól a nappalt és az éjszakát, a mint felülről behatolt az élénk
világosság s alulról meg nem adta magát az árnyék. A hol a falat már
meghódította magának a nap, ott tánczolni, ujjongani kezdtek a sugarak s
tánczot jártak a fal frissen meszelt, hófehér mezején. Ezt a nagy
mulatságot folytatta a négy nagy falkolosszus közé beszorítva a
levegőben uszó por, egybeolvadva a hajnal friss, üde párájával s csak
akkor csendesedtek el egy-egy pillanatra, mikor közéjük suhantott egy
kis reggeli szél s pászmát hasított magának, hogy megnézze, mire is
készülnek a katonák?

A folyosókon hangosan becsaptak egy-egy ajtót, előbukkant néhány álmos
alak, valami szakaszvezető, vagy káplár, a kinek a másik szobában is van
dolga. Aztán csend, olyan végtelen nyugalom, hogy a kapu alatti
kaliczkában gőgicselő gerle csendes beszélgetését is meghallja az ember.
Messze, messze a másik kaszárnyában hangosan fölnyerít egy ló s egy
ideig ez az egyetlen hang, a mi áthat a falakon. Azután lassan
elgördülnek a kapu előtt a tejes kocsik s talán ez az az óra, a mi után
az inspekcziós tiszt igazodik, mert egyszerre csak a kapu alatt
recsegve-ropogva megszólal a trombita s ugy, hogy áthasogatja az egész
nagy házat, fölhangzik a tratra-tratra. Azt mondja, hogy:

  Keljetek, gyerekek,
  Itt az őrmester,
  Keljetek gyerekek…

Ébred az egész legénység, mintha csak egy ember volna. Egyszerre ugranak
ki a fiuk az ágyból. Az óriás méhkas egyszerre zümmögni kezd, a sok
beszéd, sürgetés, a jól átaludt éjszaka után való csendes lárma
összevegyül egy kellemes, az ébredés hangulatának megfelelő csendes
hangzavarba, mig aztán lassan-lassan ki nem vetkőzik ebből a karakterből
s kiabálás, káromkodás nem lesz belőle. Az altisztek valamivel később
kelnek ki az ágyból, de aztán lármáznak, hátbavágnak egy-egy fiut s a
mint végigmennek a folyosókon, hol itt, hol ott hangzik fel a szavuk. A
legények sietve készülnek el, némelyik a folyosón füzi össze a bakancsát
és siet, lázas, türelmetlen gyorsasággal igyekszik az egész kaszárnya
azon, hogy minél hamarabb kész legyen.

A kapu alól egymásután bukkannak ki a tisztek, valamennyi a parádés
ruhában, széles szolgálati övvel a derekán, csákóval a fején. Egy kicsit
körülnéznek, beszélgetnek, azután eltünnek az inspekcziós-szobában.
Egyre-másra jönnek. A kapu alatt silbakoló katona folyton szalutál s a
sok ünneplőbe öltözött tiszt különös, vasárnapra való hangulatot hoz
magával. Az inspekcziós-szobába már alig férnek.

Kilencz órakor egymásután jönnek le a folyosóról a századok. A négy fal
mellett sorakoznak nagy négyszögben, egy-két tiszt jár közöttük,
figyelve mindenfelé, nehogy valami baj legyen. Az altisztek elvesznek a
sorok között, mindig akad valami dolguk, veszekednek, szitkozódnak,
némelyik rekedtre kiabálja magát. A legények pedig állanak, mint az
oszlop vagy talapzat, a mire majd fölépítenek valamit.

Tiz óra után egyszerre csak nagy mozgolódás támad a tisztek között. Az
inspekcziós-szobában senki sem marad, mindenki kigyül az udvarra, a sok
tiszt egyszerre megtalálja a maga századát és zavaros egyvelegben
mindenfelé felhangzik egyszerre az egyetlen vezényszó:

– Habt Acht! Habt Acht!

A kaszárnya kapuján pedig belovagol a tábornok, mellette egy csoport
tiszt, közötte nehány fekete kabátos polgárember a
hadügyminisztériumból, szintén lóháton s lassan végigléptetnek az
udvaron. A kürtös szájához emeli a trombitát s lassu méltósággal
megszólal a nagy katonai uraságok számára fentartott köszöntés.


II.

– Kovács Márton közvitéz lépjen elő.

A negyedik századból kilép egy jámbor, nagy, lekonyult bajuszu legény.
Igyekszik szegény, hogy nagyon katonás legyen, de sehogy se sikerül
neki. A teste előrehajlik, félénken néz körül s a világért se merné
fölemelni a szemét a generálisra. Ha arra felé jön egy tiszt, szeretne
visszamenni a sorba, nehogy utba álljon. Annyira zavarban volt a szegény
ember, hogy egy őrmester a háta mögé került s – fülébe sugta:

– Szedje össze magát!

A generális leszállott a lóról s a Kovács Márton százada elé lépett. A
segédtisztje fényes arany vitézségi érmet nyujtott át neki s a nagy
tiszt szép, hosszu beszédet mondott Kovács Mártonnak.

– Vitéz Kovács! Ő felsége a király engem bizott meg azzal, hogy neked,
vitéz bajtársam, melledre tüzzem ezt az arany érmet, a mely arról fog
tanuskodni mindig, hogy te, vitéz bajtársam, egyike voltál a hadsereg
legjobb katonáinak. Mikor önfeláldozó, nemes bátorságoddal megmentetted
elleneink kezéből Stuck százados urat, érdemes lettél arra, hogy tied
legyen ő felségének, a császárnak elismerése. Lelkemből kivánom, hogy
légy az nekünk ezután is, a mi eddig voltál: hüséges, derék, bátor
bajtársunk és segítsen meg az Isten téged, vitéz Kovács, egész
életedben.

Szegény Kovács Márton igazában azt sem tudta, hogy mint történt az egész
dolog. Boszniában megtámadták a bosnyákok a kapitányát. Őt éppen arra
vetette a véletlen. Beteges, nagy testü ember, nem sok bátorság van
benne, hanem a mikor azt látta, hogy ennek a derék embernek, a ki őt
sohasem bántotta, mindjárt vége lesz, háromszor a támadókra lőtt. Ennyi
az egész és most ennyi czeremónia ezért a semmiségért.

A tábornok mellére tüzte az érmet s visszavonult az udvar közepére. Erre
a szegény Kovács Márton előtt elvonult az ezred. A tisztek szalutáltak
neki és a zászlótartó meghajtotta előtte a zászlót, egy
összelövöldözött, reczésre kopott régi szép rongyot, a mi annyi csatát
látott, a milyen régi az ezred. Kovács Mártonnak kedve lett volna
visszahajlongani, ha már szalutálni nem szabad, vagy leemelni a sapkáját
kalap helyett, mint hajdanában otthon, a mikor szembe jött vele a
proczesszió; de nem mert semmit, állott mint a czölöp s várta, nagyon
várta, hogy már vége legyen az egész ünnepségnek.

Csak délben kezdte érezni, hogy ő igazi hős. Ő ült az asztal fején,
mellette a tábornok, balra egy másik nagy tiszt és véges-végig tisztek
az asztal mellett, lenn az asztal végén, hogy alig látja meg őket az
ember, néhány őrmester, szakaszvezető. Erre rá kellett szolgálni. Bor
volt előtte, ivott derekasan, pedig nem igen birta az italt s mikor a
tábornok fölállott és fölköszöntötte Kovács Mártont, az ezred
büszkeségét, már ő maga nyujtott kezet ennek a nagy urnak. A másik
asztaloknál ültek a bakák; oda se nézett, pedig egy-egy pajtása sürün
integetett feléje a tele pohárral. Lassankint rájött, hogy még sem volt
az a dolog olyan semmi Boszniában, mint a hogy gondolná az ember. Végre
is három bosnyák meghalt. S Kovács Márton lassan-lassan átváltozott
hőssé. Eszébe jutott, hogy ő soha se volt gyáva ember. Gyermekkorában is
igen tisztességesen viselte magát mindazokkal szemben, a kikkel valami
összeütközésbe keveredett. Végre kezdte megvetni azt az egész kompániát,
a ki az ő asztala mellé helyezkedett s mikor egyszer a legénység
asztalánál éljenezni kezdték, föl sem állott, csak ugy odaintett, hogy
jól van, jól van, gyerekek, éljetek ti is.

Mikor a menü elfogyott, a tábornok fölállott az asztal mellől s vele
együtt elment minden tiszt. Valamennyien kezet nyujtottak vitéz
Kovácsnak, megszorították erősen, barátságosan s a derék közlegény majd
elsírta magát, annyira érezte, hogy az emberek igazságosak, mert
kiérdemelte ezt a kis ordót s hogy jól bánjanak vele most már, mert a
három bosnyák meghalt és Stuck kapitány ur él, él!

Közben még mindig ivott, sokat, alig tudta hüteni magát, dagadt nagy
melle lihegett abban a kedves, édes gyönyürüségben, hogy mennyire
megbecsülik a derék, bátor embert a mai világban.


III.

Másnap reggel sokáig szeretett volna aludni. A sok bor, meg a nagy
dicsőség elkábították, olyan gond nélkül feküdt az ágyban, mint egy
gyermek. A katonaéletről eddig egészen más fogalmai voltak. Minden
reggel öt órakor föl kell kelni, pedig dehogy, ha az ember derék vitéz,
kitünteti magát, másként bánnak vele. Ordót adnak, maga a generális
köszönti föl, éljenzik a bakák s a tisztek egymás után jönnek parolázni.
Jó élete van egy olyan katonának, a ki már kitüntette magát a háboruban.

Arra ébredt föl, hogy a feje fölött kiabált a káplárja.

– Hát maga még mindég horkol? Hé! Keljen föl már.

Fölriadt s még félálomban elkezdett kérdezősködni:

– Mi az, mi az?

– Semmi, ne ordítson, hanem keljen már föl.

Kovács Márton csak nézett ide-oda, kereste, hogy hol van a generális, a
ki megtanítsa ezt a káplárt arra, hogy ő tegnap vitézségi érmet kapott s
mikor nem látta a generálist sehol, eszébe jutott, hogy nem is kell
ahhoz senki, hogy az ő vitézségét bebizonyítsa. Itt van ő maga s ha tanu
kell, ott van az egész ezred. Beszélhet kissé merészebben is, végre is ő
nem olyan közönséges legény, mint a többi.

– Mindjárt fölkelek, hagyja csak.

– Mi az?

– Mindjárt.

– Mindjárt?

– Igen, hogy…

A káplár lerántotta a pokróczot s nagy haragjában olyan hangosan kezdett
kiabálni, hogy azok a katonák, a kik már a folyosón voltak, még egyszer
visszafordultak hallgatózni.

– Mit, azt hiszi maga, hogy a miért tegnap valami szamárságot kapott,
henczeghet itt? Maga barom! Kel föl!

Kovács Márton gyorsan kiugrott az ágyból és öltözni kezdett. Az utolsó
perczben ért le a századhoz, a mely már majdnem elindult a gyakorlatra.

Olyan leverten s végtelenül komoran állott be a sorba, hogy a kik
látták, visszahökkentek az arczától. Az altisztek pedig összenéztek.

– Aha, aranyérem, majd adunk mi neki.

Ő volt a központja a gyakorlatnak. Nagyon vigyáztak reá.

Mikor egy perczre kiálhatott a sorból, lehevert a szegény, dicsőséges
fiu a gyepre s hang nélkül, de ugy, hogy az arcza minden keserüségét
elmondta, elbámult arra, a hol a faluja van és elkezdett fohászkodni,
hogy:

– Én Uram, segíts haza s verjen meg az Isten minden dicsőséget. Nekem
nem kell több.



A SZERENCSÉTLENSÉG

A szepes-utczai kovács felesége egy reggelen éppen csak ugy, mint
máskor, korán felkelt, hogy kávét főzzön az urának. A kovács még aludt,
mélyen, nehéz lélekzettel, tátott szájjal horkolva s nagyokat recscsent,
majd összerogyott alatta az ágy, a mint hánykolódva egyik oldaláról a
másikra vetette magát. Az asztalon serczegve égett a gyertya,
bevilágítva maga körül egy karikát s néha nagyokat pislantott,
ijesztgetve az asszonyt, hogy mindjárt sötétben marad. Künn még csak
szürkült az ég alja, a kővé fagyott havon néha kopogott el egy-egy nehéz
parasztcsizma vagy végigcsikorgott akadozva szánkázó kerékkel egy-egy
kocsi be a piacz felé. Az asszony félrehuzta az ablakon a zöld függönyt,
hogy ha bekopog a rendes zöldséges asszonya, megismerhesse. Mikor
visszament a kemenczéhez, boszankodva látta, hogy a nyirkos fa már alig
pislog, alulról nyaldossa a felsőket egy kis kék láng, inkább csak
ingerkedve, mintha az, a ki a tüznek ura, nyelvét öltögetve gunyolódnék.
Sopánkodva nézett be a sötét barnára égett lyukba, s megvárta, a mig
teljesen elaludt az a kis maradék tüz is. Mikor már egy szikra se
látszott, levette a polczról a petroleumos üveget, papirost gyurt be a
fa alá s leöntötte petroleummal. Már nagy gondosan meg akarta gyujtani,
s közelhajolva nézte, hogy hova tartsa majd a gyujtót, mikor egyszerre
arczába csapott a tüz, lángba borult a haja, perzselődni kezdett a
keblén az ing s a lángkéve olyan világosságot csapott be a szobába, hogy
riadtan ugrott fel az ágyról a kovács. Az asszony egy pillanatig ott
felejtette még magát a tüzben, mintha csak valami ismeretlen tünemény
lenne az egész nagy világosság meg a borzasztó fájdalom s azután egy
szögletbe esett. Hideg kezeit rányomta az arczára és fuldokolva nyögött.
Az ura kétségbeesve szaladgálni kezdett a szobában s egyre azt jajgatta:
nem mondtam, ugy-e mondtam… mikor pedig észrevette, hogy a kemenczéből a
padlóra csöpög az égő petroleum, szórakozottan eltaposta az égő
cseppeket s azon töprengett, ide-oda kapkodva, az agyában, hogy mit
kezdjen.

A szerencsétlen asszonynak rettenetesen fájhatott az arcza, mert
nekitámasztotta a hideg falnak és ugy visítozott. A kovács csak
csitította.

– Hallgass, hallgass, összegyülnek a szomszédok.

Nem igen hitte, hogy nagy a baj, mert a mikor az asszony mégse
hallgatott el, rá is kiabált.

– Ne ordíts már, nem nyuznak.

Mikor a kezei már átmelegedtek s azt érezte, hogy még inkább ég alattuk
az arcza, kimerülten hullott le az agyagpadlóra az asszony. Estében egy
pillanatra láthatta az ura az arczát s megriadva félreugrott, mintha
kisértetet látna. Az asszony képe fekete volt, mint a korom, a haja elől
tövig leégett, olyan volt, mintha megőszült volna, mert fehéres perje
hullott le a fejéről, ha megmozdult. A kovács kimeresztette a szemeit és
ugy bámult reá. Nem értette meg egyszerre ezt a rettenetes változást;
félve, tétova lépésekben közeledett hozzá, egyszerre megragadta a
karját, s hogy ebben a nagy ijedségben legalább a maga hangját hallja,
kiabálni kezdett:

– Fáj, mondd, fáj nagyon?…

Az asszony keserves nyögéssel felelt s tapogatózni kezdett az ura után.

– Nem látlak.

A nagy vállas ember annyira megijedt, hogy eleresztette s hagyta, hogy
visszaessék a sarokba, mint egy zsák. Egy ideig még bámult reá,
egyszerre elkapta a fejét s kirohant a hidegbe. Benn az asszony mellé
esett volna, szédült, dülöngött, mint a ki részeg.

A hogy egy kicsit magához tért, fölverte a szomszédokat. Mellette lakott
egy szürszabó, a ki vásárra is jár s hosszu létrás kocsit tart a szín
alatt. Ez mindjárt befogta a lovakat s bizonykodott, hogy szivesen
teszi, ne féljen semmit, nem alkalmatlanság neki ez a kis hajtás. A
kocsi hátuljába egy derékaljat dobtak, a két férfi hallgatva emelte reá
az asszonyt, egymás mellé ültek elül a lőcs mellé s lépésben, hogy ne
rázzon nagyon a hosszu kocsi, elindultak a kórház felé. Mikor az asszony
nagyon jajgatott, a kovács a fejére dobta a kabátját, hogy ne hallatszék
messzire a hangja. Különben még ugy is alig járt ember az utczán.

Az uton alig beszéltek egy-két szót. Csak a szabó mondott ennyit:

– Nagyon megcsufolta magát szegény.

A kovács rábólintott, hogy igen, de nem is igen tudta, hogy miről van
szó, mert már azon gondolkozott, hogy mit csinál majd ezután. Nem lesz
rendes kosztja, a mosással se lesz valami nagy rendben, ha idegen végzi,
a fertályra pedig ő nem igen tudja összegyüjteni a garast. Az asszony
kuporgatott, talán lesz is valahol eldugva egy kis pénz. Ez egy kicsit
földerítette s rögtön arra gondolt, hogy inni fog és hogy mentegesse
magát, azon gondolkozott, hogy ez illik is neki ilyen nagy csapásra. Ha
az asszony vergődni kezdett a kabát alatt, vigasztalta: – légy nyugton,
drágám, – de már nem tudta hozzákötni a szivét. Tele volt sok gonddal,
de bár szégyenlette magát és egyébről akart gondolkozni, örült a
szabadságának. Az asszony nem sokat engedett meg neki, most már szabad
lesz minden. Sajnálta szegényt, de mégse olyan nagy baj, ha pár hétig a
kórházban tartják, különösen akkor, ha mint szegénysorsuért, a község
fizeti majd meg a költséget. Mindent előre elképzelt, hogy hogyan lesz.
Vigan él, nem erőlteti meg magát a munkával, nagyokat fog majd mulatni.
Már készült reá s öntudatlanul, inkább csak hangosan követve a
gondolatait, kérdezte meg a szabótól:

– Megvan még Bokoréknál az a tavalyi siller?

A szürszabó rábámult, azt hitte, hogy meg van bolondulva, aztán
előrefordult, végigvágott az egyik lovon s ügetve zörgette tovább a
hosszu kocsit. A kórházban már söpörtek. A nagy zörgésre egy-egy
lepedőbe bónyált fej hajolt ki az ablakon, hirtelen becsapva hamar a
táblákat, ha már eleget látott. Egy ápoló a kapussal átvette az
asszonyt, beemelték egy szobába a földszinten, a kovács bediktálta a
nevét és a lakását a könyvbe s a hosszu kocsival ujra hazamentek.

Otthon összekereste az egész házat s utoljára talált is a fehérnemü
között negyvenhét forintot. Pálinkát vitt át a szürszabóhoz, megköszönte
szépen a jóságát s együtt ittak délig. Az asszonynak el kellett hogy
mondjon mindent elejétől végig. Mig tulságosan részletezve elbeszélte a
dolgot, azon járt az esze, hogy most mindjárt bemegy a kórházba s
megnézi a feleségét, de a mire a végére ért az elbeszélésnek, lemondott
róla. Majd csak estefelé. Estefelé nem mehetett el, mert most már egy
pár szomszéd mesterember vette körül a korcsmában, hogy hogyan történt
ez a szerencsétlenség. Azután sokáig ittak. Reggel már három kocsis is
járt a mühely előtt a lovakkal, a mire felébredt. Megint
elérzékenyedett, a mikor nem találta maga mellett az asszonyt.
Előkereste a szekrényből a tegnapi üveget, kihajtotta az egész maradék
pálinkát s egy kicsit dülöngve elment a kórházba. A kapus azonban utját
állotta s megkérdezte, hogy mit akar.

– A feleségem… itt fekszik, az a kit tegnap hoztunk be, tetszik
emlékezni…

– Nem lehet beteget látogatni, ha az ember részeg. Előbb józanodjék ki s
azután jőjjön ide.

A kovács békétlenkedve ment haza. Elpanaszolta mindenkinek, hogy
igazságtalanság esett vele. Az asszonyhoz akart menni s be se engedték
az ajtón. Ezzel aztán le is dobta a válláról ezt a gondot. Azt mondta,
hogy minek menne, ugyse bocsátják be az embert. Sokat ivott, most már
reggelenkint részegen botorkált haza, duhajkodott s ha már minden
korcsmát becsuktak, hazavitte barátait és a mig ittak, megmutogatta
nekik az egész történetet. Ilyenkor sírt, belefolyt a könye a pálinkába
s az volt a vége, hogy a többieknek csitítani kellett.

– Majd meggyógyul, örökké csak nem tartják benn.

– Itt guggolt a szegény lelkem, mintha most is látnám; mondtam neki
sokszor: hagyj békét a petroleumnak, Anna, – nem fogadta meg a szómat,
jaj de összeégette magát.

– Majd hazajön, tán már holnap, holnapután…

Ettől megijedt a kovács. Mit csinál vele, ha itt lesz? Bizonyosan nagyon
rut lett szegény, rá se tud majd nézni. Megborzongott, mikor eszébe
jutott, hogy vele egy tálból fog enni és hogy egy ágyban alszanak.
Azontul még többet ivott, feléje se nézett a mühelynek. Mikor pénze
elfogyott, apró kölcsönöket szedett fel, elzálogosította a szerszámait,
az asszony ruháit, lassankint eladogatta a butorokat, kipusztított maga
körül mindent. Azzal mentegette magát, hogy ugy se lesz már tovább
mester, elmegy valami gyárba. Nem érdemes itt maradni, ha nincs az
embernek senkije.

Mikor már üres volt a ház is, a mühely is, hazahozták a kórházból az
asszonyt. Egy ápoló vezette el a házig, az ajtónál a kezébe adta a
kilincset, ott hagyta. Az asszony nem látott semmit, botorkálva indult
meg, a fal mellett tapogatózva, hogy egy széket találjon. Igy jutott el
az ágyig. Egy szalmavánkosra fektette a fejét, magára huzta a pokrócot
és várt. Néha hosszan, keservesen sóhajtott. Egyszer már majd elnyomta
az álom, de valami megzörrent az ablak alatt s erre fölriadt. Azután már
nem tudott elaludni, gondolkozott. Ugy érezte, hogy a mint idáig
eljutott, nem találta abban a rendben a szobát, a milyenben itt hagyta.
Fölkelt s bár nagyon fázott, tapogatózott, körüljárt a szobában, keresve
a szekrényt, az abroszos asztalt, a székeket. A mikor semmit se talált
meg, megértette a pusztulást. Csüggedten visszafeküdt az ágyba. Éhes is
volt.

Reggel felé jött haza a kovács.

Mikor megpillantotta az asszonyt, elkomorodott s nem mert közel menni
hozzá. Félt, hogy még mindig olyan rut, mint a milyennek akkor látta, a
mikor rácsapott a láng. Leginkább szeretett volna visszafordulni, de az
asszony már meghallotta a lépéseit s nyöszörögni kezdett.

– Te vagy, István?

A kovács igyekezett elváltoztatni a hangját és hazudott.

– Nem, István nincs itthon.

Az asszony ráismert, de a mikor látta, hogy eltagadja magát, olyan
rettenetes keserüség fogta el, hogy nem tudott felelni. A fejére huzta a
pokróczot és vonaglott az összeaszott, lesoványodott teste ugy hogy a
kovács sírni kezdett s feléje indult, hogy mondjon neki valamit, a mi
egy kicsit megvígasztalja. Már majdnem feltakarta, a mikor megint eszébe
jutott az arcza. Ettől megijedt és menekülve indult kifelé. Az asszony
hallotta hogy megy s könyörögni kezdett neki.

– Hozzál valamit enni, bár egy falat kenyeret…

– Hozok, hozok – kiáltotta vissza az ura és szaladt, hogy ne hallja már
a nyögését. Kibaktatott a havas mezőre, az agyában zavarosan kóválygott
a sok határozatlan, félbemaradt gondolat: hogy mit tesz majd, hova
helyezi el az asszonyt, mit kezd vele? Csak azt az egyet tudta
bizonyosan, hogy nem megy többet haza. Irtózott tőle, végigfutott rajta
a hideg, ha reágondolt. Marékkal kezdte magába tömni a havat, hogy
lehüljön. Keservesen sóhajtott, a miért mindennek igy kellett történni s
vissza se nézett többet.

Otthon a szomszédok hoztak az asszonynak egy kis kenyeret és turót, a
mikor megtudták, hogy hazakerült. Vigasztalták is, némelyiknek meg is
ismerte a hangját, de csak ugy hallgatta őket, hogy mindig másra
gondolt. Mikor már egy egész napig elmaradt az ura, kitört belőle a
panasz.

– Mellette nyomorodtam meg. Még a kutyát se lenne szabad igy elhagyni.

Mikor már két nap is elmult és az ember még se jött haza, elbágyadt
benne minden. Sokat imádkozott s egy éjjel, a mikor nem volt mellette
senki, kivánszorgott a hátulsó ajtón az udvarra. Csak a küszöbig birta
az ereje, ott mindjárt végig esett a havon. Még egyszer sóhajtozni
kezdett az Isten után, de már halkan, félig magán kivül, mintha álmában
beszélne.



AZ URAK

A sinektől, a hol majd meg fog állani a vonat, az állomás mögötti
fasorig szőnyeget terítettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni
az ünnepies, parádés sávra, ha éppen arra vittek egy-egy fenyőgalyat,
szekerczét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léczkerítésből
kidöntöttek egy darabot egyik czölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a
perronra a parasztok, a másik, a rendes kijárás, az uraké. Oda nagy
diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen messziről
hozatott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat és kifeszítettek
rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, a mire ez volt
irva; Isten hozott. Az állomás előtt egy pár ur őgyelgett, ezek vezették
a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült
leányka, elől egy nagyobbacska, a ki majd a verset mondja, a főnök
szobájától jobbra pedig a fiuk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké
veszekedő kedvü, ingerkedő kis figurák. Köztük néhány uri gyerek
tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, aztán már unni
kezdte az egészet, a mikor sokáig kellett ilyen szép sorjában állani,
elromlott a gléda. Egy tekintélyes ur nem nézhette ezt szó nélkül,
odaküldte a tanítót, hogy csináljon rendet.

Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr viszzalökdöste a korlát mögé
azokat, a kik előre tolakodtak, s egy suhanczot, a ki kiabálni kezdett,
hogy neki is van jussa ott állani, a hol a zsandárnak, mindjárt be is
vittek a szolgabirósághoz. Erre csend lett, csak morogtak itt is, ott is
és a kik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a
hosszu, sima pusztának, a melyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak
a messzibe a sinek.

Az ég halvány kékjén vakítóan, mindent megperzselve fütötte be a nap a
világot. Lenn forrott, a melegbe fulladt minden. A mezők óriási táblába
folytak össze s kanyargó barázdát vont a nagy térképbe egy csomó
megkérgesedett, összerepedezett fenekü száraz patak. A vetés kiaszva,
halálra szomjazva lefeküdt a földre, egy színe lett mindnek, piszkos,
sárgás, éretlen, a milyen állapotban rájuk borult a forróság. Lomha szél
finom felleges homokot ringatott a levegőben s fáradtan ereszkedett le
itt-ott messze egy-egy kutgém valami kis vizet összekeresgélni a homoki
kutban.

A tömeg rosszkedvü volt. Fejébe ment a meleg, idegessé tette a
várakozás, a zsandár, meg az, hogy eddig szabad menni s azon tul már
nem. Békétlenkedtek, felkavarta bennük az epét az a csendes düh, a mi
még nem üt le senkit, de kergeti, üzi az emberben a vért.

– Hát kié ez az ország? – kérdezte az egyik a másikat. – Csak az uraknak
jut belőle?

Egy csendes, csökönyös paraszt nem állhatta ki már tovább, elpanaszolta
a szomszédjának a baját.

– Tőlem jöhetnek-mehetnek, de az asszonynép bódul az urféle után. Éppen
olyan szivesen hozzádörgölődnek a posztó kabáthoz, mint az uri
asszonyságok. Hát miért nem hagyják oda?

Annak egyéb gondja volt, a kihez beszélt és ez elfoglalta egészen. Nézte
az eget, csüggedten ide-oda bámult és sóhajtott.

– Egy kis esőt, ha hoznának magukkal…

Ezt meghallották többen is, néhány férfi bágyadtan odafordult, de arra
már lusták voltak, hogy beszéljenek is, ugy is tudja azt az ember, hogy
csak fellegből lesz eső, az pedig nincs.

Messze, a hol az ég széle ráborul a földre, egy kis füstöt láttak. Erre
mozgás támadt benn is, künn is. Az állomásfőnök beállott a sinek közé, a
tanitó még egyszer végig szaladgált a gyermekek előtt, olyan izgatottan
kiabálva rájuk, hogy a kis iskolások félve néztek össze, az urak is
csoportosultak, hogy a ki diszmagyarban volt, szorongva állott meg
mindjárt az első sorban, néhány vasuti munkás pakkos kocsit tolva
helyért kiabált, a portás kettőt csöngetett és jó előre megfékezve,
lassu méltósággal, nagyokat szuszogva megérkezett a vonat.

Az egyik első osztályu kocsi ajtajában állott a legnagyobb ur, a ki
idehozta a többit is, valamennyinek a vezére. Előbb egy szikár kis ember
ugrott le és az segített neki a leszállásban. Azután jöttek többen is,
de mind hátrahuzódtak. A diszmagyarba öltözött ur előre lépett és
beszélni akart, de félbeszakították a gyermekek, a kik a tanító intésére
sikító éljent kiáltottak s most már előretolongtak, hogy lássák, a mi
lesz. A nagy ur félig lehunyta a szemét s nagyon izzadva és a hosszu
állásban elfáradva, hallgatta meg a diszruhás urat. Lassan,
szórakozottan huzta le a kesztyüit, hogy aztán szorításra odanyujthassa
a kezét. Az a kéz szép puha, fehér volt, egy kicsit tömzsi, párnás és
olyan sima, mint a bársony. Meglátszott rajta, hogy a gazdája olyan nagy
férfiu, a ki soha semmit sem dolgozik. Az egyik ujján óriás gyémántfejü
gyürü csillogott. A hova odaszikrázott a sugara, hirtelen behunyták az
emberek a szemüket, mert vakított, szurt, mintha tüzes sziporkák
ugrálnának belőle szerte.

A férfiak gunyosan, megvetőleg néztek rá, mint valami nyomorékságra, a
mi szégyenére válik az embernek. Egy-egy megjegyzés el is rontotta a
nagy ünnepélyes csendet.

– Ha egy napig kapálna, az a szép keze rongyokba fityegne le, – mondta
egy paraszt.

A többi ráhagyta, hogy ugy van s aztán csak azt a szép kezet nézték,
konok megvetéssel mulatva azon is, a mit az urak ott kinn beszéltek.
Különben csak egy-egy nagyobb hang jutott el hozzájuk a zsivajból, éppen
csak arra elég, hogy megértsék, a miről szó van. Uj párt lesz, a holnapi
gyülésre jöjjön el minden ember, a ki meghallotta a kor intő szavát.

A parasztok közül az egyik azt mondta, hogy neki már elég és ballagva
elindult hazafelé. Utána mentek még néhányan, a többi unatkozva várta,
hogy hátha még lesz valami. Talán énekelnek majd a gyermekek, az nagyon
szép szokott lenni, vagy talán kijön ide is a vendég, hogy legalább már
lássa az ember, ha elmulasztott érte egy fél napot. Az asszonyok félve
huzódtak el az embereik mellől s lassankint, külön csoportba gyültek és
suttogva beszélték meg a dolgot.

Mikor a vendég beült a négylovas hintóba s elsuhant a szemük elől,
csüggedten bámultak utána a porba. Már arra gondoltak, hogy ugy látszik
ez se hoz be semmi jót, ha ugy elszalad.

Másnap az iskola nagy szobájában ujra összegyültek az urak. Egy nagy
asztal közepén ült a nagy pesti ur és sokat beszélt az uj pártról. Künn
összegyültek a parasztok, bebámultak a nyitott ablakokon s attól féltek,
hogy valami baj lesz. Ilyen sokadalom ritkán van, de a szegény ember
mindig megadja az árát. Ezt tárgyalták és csak zugolódva adtak utat, a
mikor arra lovagoltak a zsandárok.

– Uj párt, minek? Hát nincs már elég. Egy a függetlenségnek, egy meg a
kormánynak. Egy ide, egy oda…

Odabenn a vendég a fejére tette a kalapot s konstatálta, hogy most már
itt is meg van vetve a párt fundamentuma. Ez már csak beszélgetés volt,
egy-két urnak szólott, a kik éppen mellette állottak. Mikor kijöttek,
már várt rájuk a tegnapi kocsi. A pesti ur megállott még a lépcsőkön,
hogy mondjon még egy pár szót, a mielőtt elmegy. Mikor meglátta a sok
parasztot, közéjük ment egy pár percre. Az urak utána.

Egyszerre nagy csoport vette körül őket. Mindenki közelről szerette
volna látni. Alig fért azonban hozzá egy-kettő, az urak nem igen akarták
kiereszteni maguk közül.

A vendég megszólította az egyik parasztot. Valahogy az ő nyelvén akart
beszélni és magyarázni kezdte neki az uj pártot.

A paraszt csak hallgatott. Bánta is ő. Mégis, hogy valamit feleljen, azt
mondta:

– Nem vagyok szavazó polgár, kérem szépen.

– Nem baj az, majd lesz az is, a ki szavaz.

A paraszt ráintett a fejével, hogy tán lesz, neki mindegy. Aztán
felnézett az égre és folytatásaképpen annak, a min ő már hetek óta
töpreng, mélyen sóhajtva mondta el a maga véleményét az időről.

– Nem eszik itt a jövő évben senki szegény ember kenyeret.

A többi eddig csak odabámult, de erre elborult a képük. Az egyik
káromkodott és szidni kezdte az eget, a miért csak egy csepp vizet se
ad. A többi csitította és hozzáfordult a pesti ur is és vigasztalni
kezdte.

– Ne féljen jó ember, nem hagyja el az isten…

Erre egészen elfutotta a düh a káromkodó embert. Áttörni igyekezett
azokon, a kik előtte állottak, hogy közelről mondja meg azt, a mit már
nem tudott belefojtani a mellébe. Már nem lehetett, mert mellette
termettek a zsandárok és nagyokat lökdösve rajta, kitaszigálták a
tömegből. Mig jó messze el nem vitték, még mindig hallani lehetett a
durva, lihegő hangját.

– Kenyeret adjanak, ne pártot. Adja nekünk azt a czifra gyürüt, akkor
hiszek neki…

Csak akkor hallgatott el, a mikor az egyik zsandár ugy hátbavágta a
puskatusával, hogy elállott a szava.



A SZEGÉNY EMBER DOLGA

A szegény ember, a kinek máskülönben ezerkétszáz forint törzsfizetése és
háromszáz forint személyi pótléka volt a bankban, egy éjjel tulságosan
sokat forgolódott az ágyában. Gyertyát gyujtott, sok vizet ivot,
olvasgatni próbált, de a mikor látta, hogy a felesége megmozdul a másik
ágyban s most már mindjárt fölébred, hirtelen ujra kifujta a gyertyát s
a sötétben ujra nyugtalankodott tovább. Az asszony félig nyitott
szájjal, álmában néha nagyokat nyelve, csendesen, a lélekzetet
nyugodtan, simán sziva magába, ugy aludt, mint egy mosolygó, jóálmu
gyermek. Néha egy-egy pillanatra fölébredt de rögtön ujra elaludt,
fészket gyurva fejének a párnában. A haja fölbomlott s szerte
szabadulva, czigányos pajkos formát adott a nagyon álmos kis arcznak,
mikor pedig a szemeiből igyekezett kidörzsölni az öklével egy kis álmot,
olyan elkényszeredett, durczás lett a képe, mint egy gyermeké. Mikor már
sokáig álmatlanul forgolódott a szegény ember, fölébredt az asszony,
felkönyökölt a párnára és tudakozódni kezdett, hogy mi a baj.

– Miért nem alszol, öreg? Ujra van tán, drágám, valami nagy gondod? Mi
az, no mondd meg.

A férfi gyönyörködött benne és mosolygott. Valami kis tréfával akarta
elütni a dolgot, azután meg arról panaszkodott, hogy a feje fáj, de az
asszony nem hitt neki. Megérezte a bajt s most már tudni is akarta, hogy
mi az? Mikor nagyon aggodalmas lett az asszony arcza, gondokkal telt el
a férfi is és most már nem is tagadta.

– Egy kis lejárat van holnap, ha nem fizetek, megóvatolják a váltót,
bujjék bele az ördög.

Az asszony nem igen értett a dologhoz, de látta, hogy három hónaponkint
mindig elkövetkezik ez az állapot s ilyenkor nagy gondja van a férjének,
a mig előteremti valahogyan a pénzt. Komor, alig szól egy-két szót, a
gyerekre rá se néz s alig nyeli le az ebédből az utolsó falatot, már
szalad valamerre. Ezek kinos napok s most már nagyon megijedt tőlük. Ő
is töprengeni kezdett azon, hogy honnan lehetne pénzt szerezni s a nagy
igyekezetben olyan különös, idegen lett az arcza, hogy az ura
megsajnálta, vigasztalni kezdte.

– Utóvégre nem olyan nagy história az egész, csak az a kellemetlen, hogy
két váltó került össze.

– Mennyit kell fizetni?

– Vagy kilenczven forintot.

Az asszony megijedt erre a nagy summára.

– Még elsején sincs annyi pénzünk, nem hogy huszonhetedikén lenne. Mit
csinálunk, Istenem, miért is vagyunk mi olyan adósok?

Erre bajos lett volna hirtelenében felelni. A férfi különben is
kedélyesebben igyekezett felfogni a dolgot. A párnája alól kivette az
erszényét s a paplanra leszámolta a hatosokat, czinikusan konstatálta az
eredményt.

– És ezen horribilis summával szemben egy forint negyvenöt krajczár a
fedezet. Kellemetlen, ugy-e?

– Mit fogsz kezdeni most már?

A férfi jó kedvvel felelt, tüntetni akart azzal, hogy egy cseppet sincs
kétségbeesve.

– Barátom, nem nagy dolog az egész, összeszerzem én ezt a kis pénzt. –
Az ujjain kezdte elszámlálni, hogy honnan szerzi meg a kilenczven
forintot. – Az igazgatótól tegnap negyven forint ára külön munkát
kaptam. Holnap megkérem az árát, ez negyven forint. Balog Samu adósom
tiz forinttal, mára igérte, hát holnap csak biztosan megadja, ez ötven.
Harmincz forint előleget kérek a _Magyar Mérlegtől_ hat czikkért. A
multkor is adtak s azzal már majdnem készen vagyok, ez már nyolczvan.
Most még csak tiz forint hiányzik. Azért szólok majd Veress Palinak. Jó
gyerek az öreg, ad majd kölcsön elsejéig. No, ugy-e rendben van minden,
nem kell belebolondulni ebbe a kis müveletbe.

Az asszony már birkózott az álommal. Legyürni igyekeztek egymást. Mikor
félig ébren végighallgatta a könnyü megoldást, ráejtette pilláit a
szemére, feje az ökléről lecsuszott a párnára s csendesen
elszenderedett. Az ura is jól a feje alá gyürte a párnát, egy kicsit még
gondolkozott a dolgon, mikor már belekábult a tervezgetésbe, hogy aztán
hogyan fogja majd letörleszteni a holnapi előleget, adósságot, elaludt.
A sötét szobában csend lett. Két jó alvónak a mély lélekzete csak
hozzájárult a hangtalansághoz, a falon kip-kopot ketyegett az óra s
lassan, nesztelenül lépkedve közeledett a reggel, hogy olyan szép
ragyogó hajnallal köszöntsön be, akárcsak máskor, lejárat nélküli
napokon.

A szegény ember korábban ment be a bankba, mint máskor. Megirt néhány
levelet, fölhivatott egy hordárt s átadta neki a megbízását.

– Ezt elviszi a _Magyar Mérleg_ szerkesztőségébe, ezt a másikat átadja
Balog Sámuel urnak Korona-utcza 59., azt pedig Veress Pál urhoz viszi a
vámházhoz. Mindenikre választ hoz s vigyázzon, mert pénzzel lesz dolga,
de el ne veszítse majd, a mit hoz. Hányas a numerusa?

– Százkilenczvenöt.

– Csak sietni, lesz borravaló is.

Azután nekilátott a munkának. Azt a munkát vette elé, a miért külön
fizetnek s dolgozott szorgalmasan, mert valamit mutatni akart az
igazgatónak, ha már pénzt kér tőle. Azért lassan haladt. Olyan
nehézségekre bukkant, a melyek miatt egész csomó könyvet kellett
végiglapoznia, alig másfél oldalt irt, a mire megérkezett az igazgató.
Még le se vetette benn a kabátját, a mikor már bement utánna. Az
igazgató nagyon barátságos volt, csak arra komorodott el, hogy a külön
munkáért előre fizesse meg a negyven forintot. Még nevetett is és olyan
csodálkozva nézett az előtte álló fiatal emberre, mintha nem tudná
megérteni, a mit beszél.

– Előre kifizetni negyven pengőt… Ki hallott már ilyent? Sok pénz az.
Nem mondom, hogy nem látnék önben elég garancziát, tisztelt barátom,
hanem mindennek megvan a maga rendje.

– De kérem szépen, igazgató ur, nagy zavarba hoz, ha megtagadja
kérésemet.

– Nagyon sajnálom, de hát én nem tehetek róla, ezt átláthatja. Magánuton
szivesen állanék rendelkezésére, de ezuttal lehetetlen…

– Kérem, erre nem is gondoltam.

– Tudom, tudom, de hát kollégák vagyunk, segítünk egymáson, ha lehet…

– Kérem akkor, igazgató ur, segítsen. Biztosan számítottam erre a
pénzre, rettenetes szükségem van rá…

– Elhiheti, hogy sajnálom, de nem lehet, igazán sajnálom. Azért jó
barátok maradunk.

A szegény ember egészen megfakult, mire kiért az asztalához. Sirni
szeretett volna s a szemébe is szökött a köny. Nagyon ráhajlott az
asztalra, nehogy észrevegye valaki és sóhajtva azon kezdett gondolkozni,
hogy most már honnan szedje elő ezt a negyven forintot.

Sokáig tépelődött, végre elhatározta, hogy a mint megjön a hordár,
rögtön visszaküldi a _Magyar Mérleghez_ és kér még husz forint előleget,
Veress is ad még tizet, beküldi az óráját a zálogházba, arra hét-nyolcz
forintot szoktak adni, két forintot akár hatosokban is kikölcsönöz itt
az irodában a többi szegény embertől. Egy hivatalnok észrevette a rossz
kedvét s oda ment hozzá kérdezősködni.

– Mi az, Kelemen ur, valami baj van?…

– Nincs, csak rosszul esik az embernek, ha rosszul bánnak vele…

Lekönyökölt az asztalra s intett, hogy különben nem sokat törődik az
egészszel, neki mindegy, csakhogy rosszul esik az embernek. A másik
ráhagyta, hogy igaza van s elment a dolgára.

Jóval tiz óra után vissza jött a hordár. Bizalmalkodva egész közel ment
az asztalhoz s részletesen beszámolt az utjáról.

– Balog ur még az ágyban volt. Nem irt levelet. Azt mondta, hogy csak
ennyit izen: szalma. A tekintetes ur majd fogja tudni, hogy az mit
jelent. Veress tekintetes ur nincs itthon. Azt mondta a szobaasszony,
hogy komisszióba utazott le a vidékre és csak a jövő hónap elején jön
haza. A szerkesztőségben sokáig kellett várni, csak a szolga volt ott,
éppen a tüzet rakta meg.

– És aztán?… Hozott pénzt?

– Nem, kérem alássan. A szerkesztő ur nem ért rá, arra hogy irjon. Azt
izente, hogy még adósnak tetszik lenni most is egy czikkel, mert a mit
legutoljára tetszett küldeni, az nem konveniál neki.

A szegény ember előtt elhomályosodott a világ, a szeme megtelt könnyel s
nagy keserüség töltötte el. Valósággal beletompult az agya a gondba,
hogy most már mi lesz? Nézte maga előtt az itatópapirost, a kezébe vette
a tollat, hogy még irjon valakinek, de nem jutott az eszébe senki, a
kire számíthatott volna. A mig gondolkozott, lassan átment abba az
állapotba, a mikor nem bánja az ember, akármi lesz is. Mindegy, üssön
bele a menykő az egész világba.

A hordár még mindig ott állott, felelni kellett neki valamit. Odaadta
neki a forintját olyan arczczal, mintha minden a legjobb rendbe lenne s
azután már nem tudott dolgozni. Körülötte serczegett a sok munkás penna,
ő csak sóhajtott s azt számítgatta magában az órát nézve, hogy mit
müvelnek most a váltóival a takarékpénztárban.

Ebédre nagy gondok közt várta otthon az asszony. Reggelre már
gondolkozott a dolgon s rájött, hogy mégse olyan könnyü az egész, mint a
hogy az ura hitte. Hátha valahol azt mondják, hogy nem adnak pénzt.
Mikor a férfi belépett az ajtón, mindjárt látta, hogy baj van. Félt,
hogy alkalmatlan lesz, nem kezdett el kérdezősködni. A férje alig evett
és már elment, jóformán rá se nézett az egész ebéd alatt, egészen
elfoglalta a gondja. A vacsora is csendes volt. Néha lopva egymásra
néztek, de nem beszéltek semmit, nyomasztó fellegbe borította őket a
gond. Éjjel kábultan, mélyen aludtak s reggel fáradtan, összetörve
keltek fel az ágyból.

Mikor már a férfi az irodába készült, bágyadtan nézett fel rá az asszony
s megijedve attól, hogy délig egyedül marad ebben a bizonytalanságban,
kérdezősködni kezdett.

– Nem kaptál pénzt?

– Nem.

– Mi lesz most már?

– Nem tudom.

Mikor elment, az asszony összegubbaszkodott a divány sarkába s ő is
beleesett a nembánomságba. A hogy lesz, ugy lesz, ugy se lehet máskép.



A MUNKA

A kis udvarban, a hova, mint valami piszkos, füstös kéménycsatorna
ereszkedett le a cselédlépcső, reggelenkint lármás, veszekedős a világ.
Ide gyülnek össze a cselédek az egész nagy házból, egy csomó fazékkal,
dézsával s mig elől a nagy tiszta udvar belemerül a hajnali álomba, a
kis szemetes zugot majd felveri a sok nagyszáju leány. A házmesterné
beteges öreg asszony, nem bir velük. Ha közéjük megy néha, rendre
tanítani őket, alig bir bemenekülni az urához, a ki már három esztendő
óta beteg s akár ne is volna házmester, olyan gyámoltalan. Néha
rendőrrel is fenyegetőzik, de ez sem használ semmit, mert a cselédek nem
hisznek neki. Egy-egy a legszájasabbak közül a szemébe kaczag s mig
elmondja a mondanivalóját, utána kaczag az egész cselédhad s a
tehetetlen öreg ijjedten szalad el, csakhogy ne hallja őket.

– Ide hoz rendőrt? No csak azt szeretném látni? Fizethetnek ezért a
piszokért, ha fölirja a házat.

Megérezték, hogy a piszok a hatalmuk, mert ez a zug olyan
megközelíthetetlen volt, mint egy ól. Ide ömlött össze a nagy bérház
minden szennye, voltaképpen ez a kis négy vak fallal körülvett lyuk volt
a ház szemetes ládája, nyáron gőzölgött, hogy fellegben csapott fel
belőle a mérges pára. Cseléd is csak olyan lakott a házban, a ki jól
érezte magát ebben a piszokban. Ha valamelyik elment közülük, négy-öt
kisérletet tett a gazdája, mig ráakadt egy másik olyan leányra, a ki meg
nem szökött a kis vakudvartól.

Legtöbb baja volt a cselédekkel a fotografusnénak. Fenn laktak az
atelier mellett, mindjárt a tető alatt. A harmadik emeletről még egy
deszkalépcsőn kellett fölmenni hozzájuk, akár a padlásra. Egy-két napra
csalhattak fel egy-egy faczér cselédet. Az ő szolgálójuk volt a kis
udvar állandó eseménye, mert folyton változott. Mulattak rajtuk azzal a
kegyetlen csufolkodással, a mi az uj lányokat elijesztette a vak
udvartól, némelyik sirva szaladt fel a fotográfusokhoz. Ilyenkor aztán
nagy háboru következett. A fotográfusné lejött a cselédek közé s a kis
lépcsőkémény nyilását egészen betöltve kövér, mállott testével, ugy
veszekedett, hogy kihallatszott az első udvarba is s az udvari
lakásokban becsukták az ablakokat, hogy ne hallják a hangját. Ilyenkor
szétszaladtak a cselédek, hogy másnap ujra összejöjjenek s elülről
kezdődjék a háboru.

Mikor a legutolsó cseléd elment a fotografusnétól, pár napig semmi
kölönös esemény nem volt a kis udvarban. Uj leány nem jött, hiába
várták. Az asszony se jött le, hogy kiöntse a tegnapi vizet. Szép
tisztaság lehet odafenn, a mióta nincs cseléd. Egyelőre csak ezt
beszélték meg a cselédek, mig egyik-másik belekapaszkodott a
szivárványos kutba s rángatta, hogy majd kiszakadt belőle a szivattyu.
Egyszerre elhallgattak, a mikor a sötét penészszagu légcsőlyukból egy
kis, betegformáju lány bukkant elő a fotografusné kannájával.
Összekaczagtak, mert ez nagy ujság volt nekik. A fotografusné ugy
belopta a házba az uj cselédet, hogy észre se vették. Most egyszerre
csupa érdeklődés lett valamennyi. A ki a kutat rángatta, az is megállott
és rábámult a lányra.

A kis beteg teremtés ijedten nézett körül, agyonnyomta ez a nagy
egészség, a csupa izmos, husos nagy lány s visszabámult rájuk, de
szerényen, csendesen meglapulva a fal mellett, szinte bocsánatot kérve
azért, hogy idetolakodott.

A többi lány lassan közeledett, a mire körülvették, menekülni szerett
volna a kis cseléd, de már nem tudott. Félt is, felnézett egyik-másik
nagy egészséges leányra s aggodalmasan várta, hogy mi lesz.

A leányok közül néhányan nevettek, a többi azonban nem tudta, hogy mit
kezdjen ezzel a gyerekkel. Inkább megsajnálták. Az egyik lány, a kinek
duzzadt melle majd szétrepesztette a ruha derekát, megtapogatta a kis
cseléd karjait s odahivta a többit is, hogy lássák. Mind
elszörnyülködtek s most már sopánkodva, őszinte paraszt sajnálkozással
kérdezgették ki a gyermeket. A kis cseléd félénken felelt s csak
lassan-lassan barátkozott meg a sok nagy leánynyal, a kik most már
valósággal megrohanták s odaszoritották a falhoz, hogy mozdulni sem
tudott.

– Bolond vagy? – kiabált rá az egyik. – Hat gyermek után kell takarítni,
meg a mühelyben is. Annyi vizet czipelsz fel, hogy leszakad a karod. Az
is czudar, a ki megfogadott. Mit fizet?

– Négy forintot, egyet meg vacsorára.

A sok nagy cseléd elkezdett szitkozódni, de a kis lány pártját fogta az
asszonyának.

– Nem adhat többet; azt mondta, hogy ő is szegény. Eddig háromat kaptam.
Ruhám sincs, hogy valami nagyra lehetne velem…

A többi cseléd kikaczagta. Az egyik elfordult tőle s felrántotta kövér
erős, vállát, hogy nem érti.

– Bolond vagy. Megszakadsz. – Visszament hozzá s hogy jobban
bizonyítson, verni kezdte a mellét. – Én mondom neked, hogy megszakadsz.
Nincs az a marha, a ki kibirná nála.

A kis beteg lány ide-oda bámult; előbb elcsüggedt, de aztán megjött a
bátorsága. Még egyszer odamutatta a karját a lányoknak, hogy csak
becsüljék meg jól, nem olyan gyönge az, mint a hogy hiszik. Mosolyogva
nézett körül s megszólalt benne az önérzet.

– Van ebben erő, ne higyjék…

A leányok egyszerre mind odapillantottak arra a vékony kis száraz karra,
a melyet most már szorongva dugott el ujra a kis cseléd. Megesett rajta
a szivük s az egyik most már a maga karját tolta oda a kis cseléd szeme
elé.

– Ezt nézd. Csipd meg, ha tudod. Kemény, mint a vas.

Egy másik meg egészen eléje állott s majd agyonnyomta.

– Engem nézz meg – és mégse megyek föl még a harmadik emeletre se. Nincs
olyan ur a világon, a kiért megtenném…

A gyermek most már érezte, hogy mindjárt elsirja magát, ha tovább nem
bocsátják, annyira megijedt. Félretaszigálta azokat, a kik utjában
voltak s huzni kezdte a kutat, belekapaszkodva az egész testével. Mire
megtelt mind a két vedre, majd hanyatt vágta magát, annyira kimerült.
Azért most már mindig beszélt. Egyszerre féltékeny lett erre a sok szép,
nagy erős lányra, a kik mellett semmi becsülete nincs a gyöngének.
Valami nagyon gorombát szeretett volna mondani s majd elsirta magát, a
mint a nehéz vedreket czepelve, visszakiabált rájuk.

– Ne féltsenek engem, végezzék el a maguk dolgát, ne törődjenek mással.
Söpörjön mindenki a maga háza előtt.

Nem ment tiz lépcsőt se, már megállott s lihegve leült az egyik kőre
pihenni. A cselédek utánanéztek, de egyik se szólott semmit. Csendesen
csoszogtak fel egymás után a lépcsőn, a mikor a leány már eltünt előlük,
másnap pedig az volt az első kérdésük, a mikor összetalálkoztak, hogy
lejött már a kis leány? Sokáig várták. A mikor lejött, ugy körülvették,
mint a beteget szokás. A gyerek kihivó lett, a mikor észrevette, hogy a
mellét meg a karját nézik s gunyolódni kezdett velük.

– Nem kell akkorának lenni, mint egy ház és mégis tud dolgozni az ember.

Azután már békében hagyták. Jöhetett, mehetett, nem kezdett ki vele
senki az erősek közül, csak nézték, hogy mi lesz vele. A mikor már
elment, akkor se beszéltek róla, valahogy nem jött a szájukra az, hogy
szóba hozzák. Ugy is tudja szegényről mindenki azt, a mit a másik
mondana. Bele fog pusztulni ebbe a dologba. Nem ilyen nyavalyásnak való
az, hogy a padlásra czepelje a vizet.

Egyszer az egyik tele akarta huzni neki a két vedret, de a gyermek
elutasította.

– Vagyok én olyan erős, mint maga – azt mondta, de már lihegett s ugy
tántorgott, mint a részeg. Csak a szemei alatt pirult ki az arcza s
alattomos kiváncsisággal nézett körül a leányokon, hogy vajjon
észrevették-e, hogy már alig-alig birja a dolgát.

Azután egy-két nappal esett meg, hogy megtántorodott és a vedrekkel
együtt gurult le a lépcsőn. A sok cseléd odaszaladt s egyik a nagy
lányok közül az ölébe vette. A gyermek egészen belesüppedt a nagy leány
ölébe és keservesen nyögve panaszolni kezdett.

– Maguk nagyok, olyan erősek, mint még hat olyan leány, a milyen én
vagyok. Maguknak könnyü.



A BETEGEK


I.

Révben, egy kis erdélyországbeli fürdőn, két tanár is volt tavaly a
vendégek között. Ez már eseményszámba ment, mert tavalyelőtt csak egy
volt, azelőtt meg egy se. Ugy látszik, hogy a pedagógusok is kezdik már
elismerni a fürdőt, ez pedig jelent valamit; azok tudják, hogy hova
menjenek, nem dobják ki hiába azt a drága sok pénzt, a mibe ez a kis
mulatság kerül. Különben az idén huszonhat fürdővendégről adott ki
lisztát az uradalmi kasznár, a ki üres óráiban a fürdőt is kezeli.

_Rév_ szép üde kis fészek. Két hegyóriás közé van beszorítva. Csak
délben süti egy-két óra hosszáig a nap, azonkivül aztán árnyékos, hüvös
és csendes. Zavartalanul beszélgethetik meg dolgaikat a fák, a melyek
egymásra hajolnak suttogni s még a lépések zaja is elhal a füben. Ha
néhol egy-egy csengő kaczagás hallatszik ki valamelyik kis ház kerítése
mögül, fölrebbennek a madarak, a rigó kiáll az ág hegyére s csattogva
visszafelesel, csattognak a fülemilék, csipeg a csíz, beleszólanak a
dillettánsok, a kakuk, a harkály és még a veréb is, odasipítanak a
gyerekek a fészek fenekéről s elkezdődik a hangverseny, hangos, lármás
lesz az erdő, mig csak ki nem fáradnak az énekesek. A társaság csupa
ismerős és rokon; ha egy pár idegen odavetődik, hamar maguk közé
fogadják, s mikor harmadszor jön le hajnalban a kuthoz, már mindenki
tudja, hogy honnan jött, mi a betegsége és hogy az öreg doktornak, a ki
maga is inkább vendég a fürdőn, mint orvos, mi a véleménye róla.

Akad egy pár mindennap a vendégek között, a ki ki-kivánkozik a csendből.
Ezek elsétálnak az állomáshoz s megnézik, hogy érkezett-e valaki. Ott
áll a fürdő öreg batárja is, két vén pejjel s bekoczog a vendéggel a Sas
fogadóba. A közönség végignézi, mig felpakkolják a táskákat, plaideket,
kosarakat, meg a betegeket s az erdőn át megy haza hirt mondani.

– Csinos ur jött Pestről, de olyan sápadt szegény, mint a kréta.

– A Bánságból is jött egy asszonyság. Ugy emelték be a kocsiba, mintha
üvegből lenne s mégis jajgatott.

A két tanár érkezése fölforgatta a fürdőt, pedig csak véletlenül esett,
hogy összetalálkoztak az uton, egy keményre bőrözött második osztályu
kocsiban. Nagyon megörültek egymásnak, pedig igazán szánalmas
látványosság volt mind a kettő. Az egyik még valamivel jobban birta a
testét, elég volt számára egy mankó s azzal vánszorgott, a másik azonban
már beszélni is alig tudott s egy háromkerekü kocsiban taszigálta
előre-hátra a nővére, egy öreg kisasszony. A kocsiban becsomagolták egy
vastag kendőbe, hogy át ne járja a levegő a testét s így vitték el
Révbe. Mellette legénykedett a másik professzor. Az már csak egy sált
körített a nyaka köré s porköpönyeget viselt a felöltője fölött, mintha
tüntetni akarna azzal, hogy könnyen öltözik.

Néha szólottak egy-egy szót és sokat köhögtek mind a ketten.

– Kolléga ur régen rosszul érzi már magát?

– Pár éve.

– S szabadságon van? Mióta nem tanít?

– Másfél esztendeje.

– De fizetését élvezi?

– Már csak a felét, a többivel helyettesítenek.

– Állami gimnáziumban tetszik lenni?

– Igen.

– Persze, persze, ott jobb, az állam teheti…

Az öreg kisasszony kétszer is rászólt már az öcscsére, hogy hallgasson,
de az akaratoskodott. A beteg virtusa ébredt föl benne, a mikor a
mellette ülő porköpönyeges emberre nézett. Azért sem hagyja magát.

Mikor már a révi fasorban voltak, nagy fehér napernyős, szép fiatal
leány jött velük szembe az anyjával. A porköpönyeges professzorban
fölébredt a gavallér s nagyot köszönt. A másik tanár se hagyta magát.
Igyekezett, hogy gyorsan leemelje a kalapját, kínosan kapkodott s
lihegve esett vissza az ülésre, a mikor látta, hogy a kalapjáig se tudja
emelni a kezét. A nénje nem nézhette már a kínlódását, levette a fejéről
a kalapot s a kezébe adta. A szegény ember a leány felé bólintgatott s
mikor észrevette, hogy mennyire szánalmas helyzetbe hozta a gyöngesége,
elfordult. Már nem látta, hogy a leány visszaköszönt, azt a
porköpönyeges tanár kapta meg egészen és még büszkébb lett. Annyira
merészkedett, hogy magában nagyon megsajnálta ezt a mellette gubbasztó
szegény beteg figurát és sóhajtott a során.

– Ez se huzza szegény sokáig, – gondolta magában s kedve lett volna
igazi jó lélekkel megsiratni azt az igaztalanságot, hogy ilyen emberek
is nyomorognak a föld hátán.


II.

Rév megmutatta, hogy mi van a vizében. Csodálatos kut az a kert közepén.
Két csapon át csurog belőle az élet, csak vegye magába, a ki szenved. Az
egyik fürdővendég azt írta róla haza, hogy proczesszióval kellene ide
jönni, elől a pap, a kántor, sok-sok beteg énekelve és zászlók a Szüz
Máriával s a hol elkezdődik a révi határ, letérdepelve kellene, hogy
imádkozzanak egy hosszu sort. A kut mellé pedig legalább egy feszületet
kellene beásni, hogy legyen valaki, a kinek mindjárt megköszönhesse az
ember az egészségét.

A tanárok kezdtek gyógyulni. A betegebb nemsokára megelégedett bottal s
állandóan a kapu alatt állott a háromkerekü kocsi. A porköpönyeges is
épült, mindig jobban legénykedett, néha délfelé kis kabátban
merészkedett ki a kut mellé s egyszer jókedvében elhuzatta a nótáját is
a czigánynyal s integetett hozzá, mintha bor mellett mulatna. A másik
ezen megbotránkozott, mert arra jött a nagy fehér napernyős leány, a
kinek ő, mikor érezte, hogy hangjánál van s nem fog a mondat közepén
belefulladni a beszédbe, szépeket szokott mondani.

Eléje mentek mind a ketten. A porköpönyeges professzor nem akart
elmaradni s a másik se hagyta magát. Melegedni akartak mind a ketten
abban a tüzben: a mi a szép egészséges teremtésből kiáradt, s a ki
betegebben jött, az már féltékenykedni kezdett a porköpönyegesre. Néha
megengedett magának egy-egy csipős viczczet, a mire a másik azzal
felelt, hogy:

– Ne tessék személyeskedni.

Általában kezdtek ugy nézni egymásra, mint a kiknek valami
elintéznivalójuk van. A porköpönyeges érezte, hogy erősebb s egyszer egy
társaságban azt mondta:

– Majd leszámolok ezzel az urral.

A másik is nagyon haragudott, kerülte a kollégáját s a mikor ez mindig
állhatatosabban kitartott a leány mellett, dühbe jött és ott hagyta
őket. Az öreg leány nővére ilyenkor bepakolta a vastag szürke kendőbe s
kivitte oda, a hol legsürübb az erdő s leghangosabban csattognak a
madarak. Csontos kezével szeretettel simogatta az arczát, a fejét s
csendesítette azon a nyelven, a mivel a beteggel kell beszélni. Végre
nem maradt már a szegény emberben semmi harag, csak nagy irígység,
szomjuság s keservesen nyögött. Meghatotta a nővére szeretete s
panaszolni kezdett.

– Fenn kellene, hogy járjak a világban. Van annyi eszem, mint másnak,
írhatnék könyvet is.

Az öreg leány biztatta s beleverte a lelkébe a reménységet. Az ő
pártjukon volt a természet is, meg a kut, az az áldott jóvizü forrás. A
szegény ember napról-napra jobban érezte magát, kezdett lehullani róla a
betegség nyüge. Most már bátrabban beszélt, lehordta az állami
gimnáziumokat, a slendrián rendszert s nem mulasztotta el az alkalmat
arra, hogy intim társaságokban ki ne jelentse, hogy némely tanárok, a
kik a nélkül, hogy elég betegek volnának hozzá, fürdőbe járnak, nem
érdemlik meg a fizetésüket.


III.

A porköpönyeges tanár sem sokat adott a kollégájára. Lerágalmazták
egymást, a hol csak lehetett, a beteg emberek tehetetlenségével s a mint
megjelent közöttük a szép, egészséges leány a nagy fehér napernyővel,
rámeredt egymásra a két ember, mintha verekedni akarnának.

Egy délután már odáig jutottak, hogy tulbeszélték egymást. Az öreg leány
aggodalmasan tipegett az öcscse széke mögött, nagyon kinos volt neki
hallgatni a két beteg embert s elkeserítette az, hogy az öcscse nem tud
olyan hangosan beszélni, mint a másik. A szép leány jól mulatott. Hol az
egyiknek, hol a másiknak felelgetett s a szegény emberek kapkodtak
levegő után, csakhogy minél többet beszélhessenek. Lázas, beteg arczuk
kipirult, olyan lett, mintha egészséges volna s összehordtak mindent, a
mi csak a szájukra jött.

Közben leszállott az este. A gavallér tanár még birta a beszédet,
nagyokat nevetett s néha csak ugy a kezével legyintett a másiknak, hogy
ugyan hallgasson, ugy se ért a dologhoz. A másik beteg mindinkább tüzbe
jött. Hadonázott, erőtlen keze reszketve kopogott az asztalon, a mig
beszélt, nagy jókedve támadt, a mikor reá hallgatott a lány s a mikor
egy történetén nagyot nevettek, akkora lett benne az önérzet, hogy most
már fölállva akart tovább beszélni. Neki támaszkodott az asztalnak és
mosolygott s beszélt, beszélt élénken, folyékonyan, de mindig félve
attól, hogy félbeszakítja valaki.

Nem tartott sokáig a dicsőség. Egyszerre halványulni kezdett,
visszarohant az arczából minden vér a testébe, két kézzel kapaszkodott
bele a székbe, az asztalba, de nem tudta már fenntartani magát.
Támolygott s beleesett a nővére karjaiba. A szép fehér napernyős leány
megijedt, ugy nyögött szegény s a másik beteg is rémülten sietett oda,
hogy segítsen. A szegény ember utolsó erejével intett neki s alig
lehetett megérteni, hogy mit beszél:

Maga, maga menjen, nem kell…

Mig feküdt, még egyszer ki akart békülni vele a másik beteg. Leült az
ágya mellé s olyan szomoruan nézett reá, mintha része volna a bajában.
Szeretettel, gyöngéden hajolt föléje, a mikor fölébredt s kérdezősködni
kezdett az állapotáról.

– Hogy van? Édes kolléga ur, csak nem komoly beteg.

Az ágyban fekvő, nagyon lesoványodott ember dühbe jött s beszélni
kezdett, de ugy, hogy csak minden harmadik szavát lehetett megérteni.

– Maga, maga csaló, nem is volt beteg, csak ugy idejött, czudarság,
menjen innen, csalás… hitvány ember.

Erőtlenül esett vissza a párnára. Már nem tudta befejezni, a mit
elkezdett.



AZ ANARKISTÁK

Olyan ünnep után való nap volt, a mikor szegény kishivatalnok ember
zsebében alig csörög egy pár garas; a mi volt, elette, elitta unalmában,
hogy két-három napig se kellett délutánonkint a hivatalba járni. A tágas
bankszobába fáradt, álmatlan arczczal érkeztek meg egymásután a
hivatalnokok. Az egyik mindjárt vizet kért a szolgától, mert azt mondta,
hogy kiég a torka, kettő közülök sétált a két sorba rakott nyolcz asztal
között s szinte lerítt az arczukról az undor, a miért három átmulatott
nap után ujra munkához kell látni. Egy-kettő még késett, pedig
elkongatta már az óra a nyolczat s minden perczben ki voltak téve annak
a veszedelemnek, hogy megelőzi őket a princzipális, a ki akkor jön be, a
mikor akar, de néha korán leül az asztala mellé. A gyakornok már az
asztalra hajolva másolt s csak azért nem oltotta el a feje felett a
gázlángot, hogy lássa majd, a kit illet, hogy ő már félnyolczkor, a
szürkés sötétben kezdte el a munkát. A többi egy-egy komor pillantást
vetett feléje, de ezzel aztán meg is elégedtek s olyan nyomott volt a
hangulatuk, hogy még arra is restelték fölnyitni a szájukat, hogy
kötekedjenek.

Lassan, unalommal megindult a munka, de minduntalan félbe is szakadt. Az
egyik sorra hegyezett három-négy czeruzát, csak azért, hogy az idő
teljék, a másiknak folyton az orrával volt valami baja, ilyenkor letette
a pennát az asztal szegletére, sokat babrált a zsebeiben, bámult maga
elé a nélkül, hogy nézett volna valamit s nagyot nyögve irt le ujra
egy-egy sor betüt vagy számot. A pénztáros minden ok nélkül keresgélni
kezdett a másolókönyvben, ugy tett, mintha valami számla után kutatna s
még boszankodnék is, a miért nem találja. A szolga szó nélkül bámult hol
erre, hol arra s azután lement egy pakli dohányért. Mikor kinyitotta az
ajtót, becsapott a téli reggeli hideg s felkavarta a fülledt szobát. A
hivatalnokok összeborzongtak s mintha nagyon megfáztak volna,
körülvették a kályhát. Csak a gyakornok maradt a helyén. Kelletlenül
csavarta le a gázláng csapját, mert érezte, hogy már komikus kezd lenni
a lámpája s nekigörnyedve irt tovább egy nagy könyvbe.

Lassan nyilt az ajtó, s megérkezett a segédkönyvvezető, egy öles lécz,
roppant gyapjukendővel a nyakán. Volt benne egy kis humor, mert a mint
gyorsan körülnézve észrevette, hogy még nincsen itt a princzipális,
tárva-nyitva hagyta mögötte az ajtót. Máskor megpofozták volna az ilyen
tréfáért, most csak nagy komoran összenéztek s a pénztáros a nélkül,
hogy egy szót is szólna, berugta az ajtót. A segédkönyvelő is helyet
szorított magának a kályha mellett s most már teljes lett volna a
társaság, csak még az ellenőr hiányzott. Ez betegnek jelentette magát
már jókor reggel, benn a másik szobában van a levél. Bizonyosan szédül
még a feje a tegnapi bortól.

A segédkönyvvezető most azt a tréfát találta ki, hogy havas kendőjét
néhányszor a kályhához verte. Minden ütésnél fellegben csapott fel a
pára a tüzesre pirult vasról. A pénztárnok azonban rászólott:

– Ne szamárkodjék, Rudi!

Most már a többiek se állhatták meg szó nélkül.

– Nincs mindig kedve az embernek arra, hogy a maga rossz tréfáit türje,
– mondta az egyik hivatalnok.

– Tán fölemelték a gázsiját? – kérdezte a másik.

Rudi is elkedvetlenedett, de már, mintha mégse lett volna olyan
nyomasztó az egész, legalább beszélni kezdtek, beleszólottak a komor
hallgatásba, a mi olyan, mint a szinben a fekete felleg. Mig egymásra
néztek, mintha mindeniknek a szemébe ugyanaz a vágy lett volna
kifejezve: beszélni, beszélni, ne hallgassunk tovább.

A mint ugy egy csoportban meghuzódtak a kályha mellett, a jó kabátjuk
daczára meglátszott rajtuk a szegénység. Némelyikről csak ugy párolgott
a benzin. Abban pedig, a hogy néztek, a hogyan lesték a külső ajtót,
hogy vajjon mikor nyilik, volt valami a sunyi cseléd alázatosságából. No
meg aztán egy kis konokság, valami keserü dacz az arczukon, de ebből
csak kevés, alig valami. Egyik-másiknak szépen el volt rendezve a haja,
szakálla, bajusza, de ez a gondos, pomádés eleganczia idegen volt benne,
mintha csak az üzlet számára fésülte volna ki magát. Otthon bizonyosan
borzas és a szájába csüng a bajusza.

Valamelyik sóhajtott közülök, ez aztán elragadt a többiekre is. A
segédkönyvelő sovány térdeire terítette a kendőt s kétrétbe hajolva
gubbasztott. Vigan jött be, de most már neki is elment a kedve
mindentől. Eszébe jutott a sok baja, lassan összehuzódott a homlokán a
bőr s felbigygyedt az ajka, hiába keresett, nem talált semmit a
gondolataiban, a mi vigasztalja. Olyan elkényszeredett volt az arcza,
hogy lassankint arról kezdte leolvasni mindenki a maga gondját. Jóformán
senki se gondolt mással, de a mikor már sokáig nézték a legényt, a
pénztárnok inkább csak azért, hogy a maga helyzetét előre tolja, feléje
intett a fejével s megjegyezte:

– Nem is nős és mégis hogy el van szontyolodva.

A hosszu legény meg volt sértve: – ő? Ő nem, egész jó kedve van, de
sehogy se tudott azért mosolyogni. Mikor már látta, hogy nem megy a
pózolás, hátravágta a fejét s mutatta, hogy nem törődik az egészszel.

– Bánom is én, vigyen el az ördög, ha bánom. – Egy kicsit gondolkozott s
aztán nagy merészen hozzátette: – Elmegyek Amerikába…

A pénztáros fanyarul mosolygott.

– Messze van.

– Ott boldogul az ember.

– Ki tudja?

A többi oda se hallgatott, tudták, hogy a sovány gyereknek Amerika az
igéret földje. Csak egye magát vele, ha nincs egyéb dolga.

Egy szőke, száraz hivatalnok szórakozottan czigarettát kezdett sodorni.
Szép, szálas dohányt csavargatott a papirba s mindenképpen jobbmódunak
látszott, mint a többi. Azért komor volt, valami nagyon
elkedvetlenítette a kopott emberek között. Idegenkedve nézett rájuk, de
a közös baj végre belőle is kihozta a szót:

– Csak szerződést adnának, hogy az ember tudná: igy vagy ugy.

– Az, az!…

Mindenki igazat adott neki s most már egymásra liczitáltak, megoldódott
a nyelvük:

– Igen, hogy tudná az ember…

A pénztáros ajkára feltolakodott egy csomó panasz, de csak annyit
mondott el: – otthon is ugy van az ember, hogy… elszégyenlette magát,
csak intett a kezével, hogy jobb erről nem beszélni. A hosszu fiu
köhögni kezdett, szárazon, görcsösen s nem mondta, inkább csak kiköhögte
azt, a mit mondani akart.

– Mint a kutya, éppen mint a kutya, ugy élünk. Egy csontért ugatunk itt
egész nap, meg körmölünk, ő meg jár az orfeumba, ugy issza a pezsgőt,
mint a vizet, kocsija van…

Az egyik hivatalnok meglökte és a gyakornok felé kacsintott, mintha
figyelmeztetné, hogy vigyázzon. A sovány gyerek azonban majdnem
verekedett már, annyira elöntötte az epe.

– Mit bánom én, hát árulkodjék a majom. Felrugom…

A gyakornok lekapta a fejét a nagy könyvbe s többet oda se nézett. A
kályha körüliek abba a mély hallgatásba merültek, a mi több mint a
beszéd, mert mindenkinek az arczán meglátszik, hogy töpreng és csak
azért nem beszél, mert önmagától vár valami eredményt s nem a
szomszédjától. Közben benyitotta egy-két ember a nagyajtót s a
pénztárnok odaszaladt a rácsos ablakhoz, hogy kiszolgálja őket. Az egyik
orosz aranyakat váltott be, a másik fedezetet hozott egy
részvényvásárláshoz, megropogtatva ujjai között nehány ezres bankót
olvasott le asztalra, egy szegényes öreg asszony sorsjegyet vásárolt s
azután ujra üres lett a bank. A többi hivatalnok el se mozdult a kályha
mellől. A princzipális, ugy látszik a börzére ment, vagy még alszik,
vagy mulat; ur, teheti. Akár egy hétig se jöjjön be, elvégeznek itt
helyette mindent ötven-hatvan forint fizetésért.

Ez és sok minden átszürődött a segédkönyvvezető agyán, mert már ujra nem
tudott hallgatni.

– Mi vagyunk a bolondok – mondta s végig nézett magán. – Én a
legnagyobb, de nem, mind, magam is. Nincsen bennünk semmi összetartás.
Ha egyszer kezet fognánk, összegyülnénk valahova…

– Tanácskozni?

– Nem, határozni. Ha egyszer, tudja az Isten, az köztünk nem is lehet…

Még közelebb jöttek mind s nagy várakozással néztek reá, hogy mit mond.
A szegény beteg fiu azonban, mintha máris kifáradt volna, leejtette a
fejét a lapos mellére s csak néha nézett körül, várva, hogy most már
beszéljen más. Mikor észrevette, hogy figyelik, ujra kedve jött ahhoz,
hogy tovább beszéljen, hiszen hallgatják. Készen volt már az agyában egy
egész terv, csakhogy zavarosan, rendszer nélkül megkomponálva, ugy a
hogy megtermett.

– Egy nagy gyülés kellene valahol, a hol megmutassuk, hogy mit tudunk.
Ha én beszélek, az semmi, ha nem tetszik a mosolygásom, elcsapnak, ez
semmi, nem is virtus, de tessék elcsapni ezeret.

A többiek összenéztek s intettek a fejükkel, hogy igaza van.

– Ez a beszéd – mondta a pénztáros.

A hosszu fiu ránézett s még jobban fellelkesítette az ideája.

– No, ugy-e?

– Jól beszél.

– Mondjuk ki, hogy mig meg nem becsülnek, nem dolgozunk. Becsukhatják a
boltot.

– Sztrájk?

– Az, miért ne? Hát becsületesebb emberek ezek, mint a pékek vagy a
vargák? – Már kiabált s a többinek eszébe se jutott, hogy csitítsa, –
akaszszák fel magukat, bánom is én! Adják meg nekem, a mi az enyém. Nem
is vagyok ember ezzel a pénzzel, a mit ez a piócza fizet a munkámért.
Hát maguk valamik? Semmik.

A többi rámondta, hogy igaz s az elegáns hivatalnoknak mindjárt eszébe
jutott egy eset annak a bizonyságára, hogy milyen semmik valamennyien.
Mig a hosszu fiu beszélt, valósággal összeolvadt ezekkel az emberekkel s
arra gondolt, hogy beszélni fog a gyülésen, a mi lesz majd s elmondja,
hogy hitványság, a hogy velük bánnak ezek a pénzkupeczek. Az orfeumra és
a pezsgőre gondolt, ezt irigyelte tőlük leginkább, majd megtikkadt a
szomjuságtól, hogyha erre gondolt. Sohase hitte volna, hogy ennyire
megfeledkezzék magáról, de most beszélnie kellett, mert dühöngött benne
minden csepp vér.

– Bemegyek hozzá huszadikán előlegért, harmincz forintot kértem, elvből
nem ad. Elv? Még elvei is vannak az ilyen betyárnak?

Megint a hosszu fiu vágott bele a beszédbe.

– Majd a gyülésen kimondom…

Erre már a pénztáros türelmetlen dühvel kiabált közbe:

– Mit gyülésezik? Mit akar a gyüléssel? Fel kell gyujtani a boltjaikat,
ki kell dobni az utczára őket, a rongyosokat…

A többiek csak ezt a hangot várták, felszabadult az ő torkuk is,
elkezdtek beszélni össze-vissza, mindenki mást, de voltaképpen egyet.
Hadonáztak dühös gesztussal, némelyik majdnem sírva s a hosszu fiu a
kályhát rugdosta dühében, a miért nem tudta tulkiabálni a többit. A
zavaros lármából alig hallszott ki egy-két ép szó.

– Gyalázat, majd megmutatjuk, hitványság…

Mikor a legnagyobb volt a lárma, akkor nyitotta be az ajtót a
princzipális. Szurós szemü, kis szőke, kopasz ember volt a bankár. A
szája két széléről mély ránczok szaladtak végig az ajkain s homlokáról
majdnem örökké vizsgálódó szeméig csüngött le a megereszkedett dagadt
bőr. Ez alól nézett ki s mig pillantását körüljártatta a szobában,
mintha jégcsapok támadtak volna tekintete nyomán.

Nyers, inkább gunyolódó, mint haragos hangon szólott rá a kályha körül
ülő társaságra.

– Kaszinóznak?

A kályha körül egyszerre csend lett. A hosszu fiu igyekezett ugy
összegörbülni, hogy meg ne lássák s kendőjét a szája elé tartva,
fájdalmasan köhögött, belekékült az arcza. A pénztárosnak egyszerre
dolga akadt a rácsos ablakban, pedig kivül senki se várakozott reá, egy
másik hivatalnok hebegett valamit, hogy hideg van és rosszul fütenek, a
kályhához kell jönni, ha az ember kis meleget akar. Az elegáns ember
felugrott s zavartan kapkodva válaszolt.

– Egy kicsit elbeszélgettünk… egyről-másról, éppen nagyon kevés volt a
munka, kérem szépen.



GYÖRGY ÉS FERENCZ URAK

Gutter urnak, a keztyüsnek két fia volt: Gyuri és Ferencz. De melyik a
Gyuri és melyik a Ferencz? Ez volt az állandó és változhatatlan kérdés,
a mi a mühely gondjai mellett betöltötte Gutter urat.

Ha bőrt vásárolt mesze külső országban, vagy gomb- és csatkészletét
egészítette ki, avagy a mühelyben a lányokat szidta a tereferéért,
mindég csak a fél Guttert vitte bele az akczióba. A másik fele azon
gondolkozott, hogy melyik a Gyuri és melyik a Ferencz.

S ezen mulatott is Gutter ur, mert érezte, hogy nagy humor van abban, ha
a gyermeket a tulajdon apja nem tudja a nevén nevezni, de bosszankodott
is, mert valahol ő benne kellett hogy rejtőzzék a hiba.

Talán a szeme nem alkalmas a finom eltérések megfigyelésére, vagy hogy
szórakozott az elméje…

Ugy állott tudniillik a dolog, hogy Gutterné asszony mindjárt egy füst
alatt megszülte azt a katonaanyagot, a melyet a király ő felségének
szánt, hogy aztán nyugalma legyen s maga is a mühely után láthasson.

Körülbelül három percz külömbség lehetett a két fiatal ur korában, ez
pedig nem igen látszik meg az ábrázaton, meg a növésben sem tesz olyan
differencziát, a mit észre lehetne venni. Ezenkivül meg az egyik fiu
egészen olyan volt, mint a másik. – Mintha az egyiknek az ábrázatáról
viaszlevonatot csináltak volna s aztán ebben a formában megöntötték
volna a másikat. S a magaviseletökben, a vérmérsékletükben,
mosolygásukban, sirásukban, ahogy jártak, feküdtek, ültek, semmiben sem
volt közöttük egy hajszálnyi eltérés. Igazságosabban anya már meg nem
oszthatta magát gyermekei között. Bár ne lett volna ennyire igazságos, –
mondotta Gutter ur, a mikor ebéd alatt haszontalankodott valamelyik a
két ficzkó közül s csak ugy mert rászólni: te fiu, elverlek. Megtörtént
ugyanis már az is, hogy hoszas megfigyelés után ráhatározta magát, hogy
a nevén szólitja meg valamelyiket és a szemébe kaczagott a gyerek:

– Kérem, papám, én Feri vagyok. Ha Gyurinak tetszett igérni a pofont,
hát akkor behivom… Gyuri tudniillik a tornáczon le- és fölmasirozott egy
könyvvel és állattant tanult.

A keztyüs ilyenformán egészen beleháborodott a tévedésekbe s hiába
keresett valami szilárd pontot, a melyen megtámaszthatná lábait ebben a
tévelygésben: nem talált. Azaz, hogy egyszer mégis földerengett számára
a világosság.

Észrevette, hogy az egyik fiu homlokán vörös folt van.

No, – gondolta – végre is megsajnált a természet és jelet adott az
egyiknek. De most már melyik ez az egyik? – Te, Feri – mondta neki – mi
baja van a fejednek?

– Nem vagyok én Feri.

– Tehát Gyuri, mit csináltál a fejeddel?

– Belevágtam az asztalba.

Egy hétig jó dolga volt Gutter urnak. Bátran parancsolgatott
gyermekeinek. A vörösfoltos: Gyuri. S Gutter ur mohón élvezte a
gyönyürüséget. Hozzál szivart, Gyuri. Feri, add ide a papucsot. –
Azonban jó kis vér csörgedez a vörös folt alatt. A kis ficzkó hamarosan
kiheverte a bajt, a vörös folt fehéredni kezdett, azután hozzábarnult a
napsütötte bőrhöz és Gutter ur megint visszaesett a tapogatózásba, –
azután egy-két felsülés után a teljes sötétségbe.

Abban az időben komolyan dühbe jött. Iszonyu módon kiabált a mühelyben a
lányokra, a midőn egy kis sirás lett és viczogás, mivelhogy máskülönben
olyan jó ember volt Gutter ur, hogy nem igen vették komolyan a lányok a
haragját.

Valamire azonban rá kellett határoznia magát, mert végre is nevetséges
egy olyan apa, a ki mint egy detektiv settenkedik a gyerekei körül,
jelekre kutatva, a melyeknek a segítségével megismerje, hogy melyik az
egyik és melyik a másik. Egyszer aztán kitalált valamit s rémitő mód
furfangosnak találta az ideáját.

Mikor mind a két fiu elkészült egy-egy öltözet ruhával, csodálatosképpen
ugy, hogy egy helyen kopott, vásott, szakadt mindeniken a nadrág és a
kabát, elvitte őket a ruhásboltba s az egyik barna, a másik szürke ruhát
kapott.

Másnap már tudta, hogy a szürke fiu Gyuri s a nevén szólitva igérte meg
neki, hogy megagyabugyálja, ha mégegyszer az abroszra önti a vizet.

A fiu azonban szemtelenül kikaczagta:

– Én a Feri vagyok.

– Hát a ruhád?

– Elcseréltük.

Egyszer az iskolába is elment velük. Szeretné, ha megmutatnák, hogy mit
tudnak – mondta a tanitónak – voltaképpen azonban nem akart egyebet,
mint igy együtt látni őket és kitanulmányozni rajtuk, hogy mi a
különbség kettejük között. – Hátha ez a helyzet alkalmas a tanulmányra,
– a hogyan okoskodnak, törik a fejüket…

Az egyik talán kissé hebegni fog, a másiknak hangosabb a szava, vagy
megváltozik arczukon egy vonás, a szemükben valami olyas kifejezés, a mi
az ő tudomásán kivül az egyiknél keményebb, tisztább, a másiknál lágy s
valamicskét elmosódottabb.

A fiuk feleltek a sok kérdésre, mint a parancsolat, az apjuk pedig
bámult rájuk, de éppen csak annyiban lett okosabb, hogy megtudta, hogy a
ki a harmadik padban ül, Feri.

A második pedig – a másik. – No most nem is téveszti többé össze őket. –
Vége volt az iskolának s magával vitte a gyerekeket haza. Ugy ment
mögöttük, mint a zsandár s magában folyton azt mormogta:

– Jobbra Feri, balra Gyuri, jobbra Feri…

Csak a panoráma elé ne értek volna. A panoráma előtt tudniillik szép
nagy képen voltak a Ring-szinház égése, a plevnai csata, Spangáék
kivégzése, a párisi világkiállitás – és egy majom is egyik kiugró
léczen, a mely kitünő vicczeket tudott produkálni. Kilopta a parasztok
szájából a pipát s a fogai között törte fel a mogyorót, mint valami
gyerek. A fiuk nekiiramodtak a térnek, s mig lihegve szaladt utánuk az
apjuk, eltüntek a tömegben. A keztyüs utánuk futamodott, miközben rendre
is utasította az öklével egy-egy cseléd, a kit kitaszított a helyéből,
összefogdosta a gyermekeit s vitte őket haza. Mire kiértek a
sokadalomból, már kárbaveszett az egész délelőtti tanulmány. Nézte,
bámulta, félig behunyt, meg egészen tágra nyitott szemmel, mustrálgatta
őket, de hiába. Ki tudná megmondani, hogy melyik az egyik és melyik a
másik.

Végre is az időtől remélt még valamit. Majd nőnek, az egyiknek hamarább
pelyhedzik a bajusza, mint a másiknak, vagy ahogy gavalléroskodnak,
letér az izlésük a közös csapásról.

Az egyik hosszu hajat növeszt majd s egy-egy fürt zseniálisan a
homlokára csüng, a másik pedig kurtára nyiratkozik. Az egyetemen
különféle pártokhoz szegődnek. Az egyiknek vörös toll lesz a kalapja
mellé szurva, a másiknak fehér, külön-külön járnak el a szabójukhoz,
egyik angolosan öltözködik, koczkás holmiba, a másik előnyt ad a feketés
szöveteknek… S a szegény Gutter urnak semmi reménye sem vált be. A fiuk
egyek maradtak mindenben. Kiegészítették egymást, nem is volt az
elképzelhető, hogy az egyik hütlen legyen a másikhoz, akár a nyakkendő
dolgában is.

Együtt mentek a sorozásra is és mind a kettő tüzér lett, persze egy
ezredben. Gutter ur azt mondta, hogy nem bánja, hogy akármilyen is, de
az egyik legyen huszár. Neki okvetlenül kell egy huszár is a
familiájába. Arra gondolt, nagy alattomosan, hogy az uniformis majd
segítségére lesz a nagy feladatban, a minek immáron már husz esztendőt
áldozott oda az életéből.

A fiuk azonban átláttak a szitán, összekaczagtak s kijelentették, hogy
mindkettőjüket az ágyu érdekli és nem a karabély. Nagyobbat pukkan.

Gutter ur ezek után egészen az üzletnek szentelte magát. A mühelyből már
szép nagy gyár lett, a mibe százszámra jártak be a lányok keztyüt
varrni. A fiuk is be-benéztek néha.

Megesett, hogy valami nagy vevővel jöttek össze az irodában s Gutter ur
bemutatta őket: a fiam, az önkéntes… A termekben, a folyosókon, meg lenn
az udvaron a lányokkal is találkoztak néha a fiuk.

Az egyik – Ferencz ur – különösen hosszasan elbeszélgetett egy kis szőke
gyermekkel. Aztán megkereste otthon is. Velük együtt, az anyjával és a
kis leánynyal töltötte a vasárnapjait s egy amugy sem nyugodalmas estén,
a mikor a sok láda keztyüt kellett expediálni, kijelentette az apjának,
hogy feleségül veszi a kis leányt. Gutter ur dühöngött s mig a számlákat
dobálta ide-oda kiabált:

– Soha, abból nem lesz semmi! Megmutatom!

Felnézett s mivelhogy egy olyan tüzér állott előtte, – a kin meg sem
látszott, hogy rá dühösödik az apja, – még hangosabban kiabált:

– Kidobom a gyárból! – Téged meg kitagadlak!

– Nem is igen van szükségem vagyonra, – mondotta a tüzér. – Azért
jöttem, hogy bejelentsem neked, hogy szerelmes vagyok Stoller Ilkába s
már meg is kértem a kezét. – A mienk lesz majd a fürészmalom s ugy
tudom, hogy egy-két ház is. Én is dolgozom majd…

Gutter ur nagyot bámult.

– Ugy?

Ez tudniillik már a másik tüzér volt.

Mindazonáltal Gutter ur mégis elhatározta, hogy holnap kidobja a gyárból
a leányt. Megparancsolta, hogy készitsék ki a munkakönyvét, meg a pénzt,
– a mi a felmondással együtt még kijár neki s másnap fölhivatta az
irodába s elhatározta, hogy nagyokat fog kiabálni.

A lány remegve állott meg az ajtóban s Gutter ur ordítani kezdett:

– Maga, maga, nem szégyeli magát… A mikor a lányra pillantott, még
hangosabb lett, valósággal bömbölt. – Ne sirjon, itt nincs annak helye…
Ez iroda! – S mivelhogy jobb argumentumot hirtelenében nem talált, ujra
ordított: Ez iroda!

A leány a könyein át mosolygott s halkan mentegetődzött.

– Én nem mondtam, hogy nem az.

– Azért! – Hirtelen megint hozzá fordult Gutter ur és rákiáltott: Hát
szereti!?

Alig sóhajtott és csak a fejével intett hogy igen.

– A Ferit szereti?

– Igen.

– Biztosan tudja?

A kis szelid gyermek-arcz föl a szőke hajig elpirult s megint intett és
sugva felelt: Biztosan.

Gutter ur tovább rótta le és fel a szobát és kiabált:

– Biztosan! Nagyszerü! Nem értem! Nagyszerü!



LUIZ

Damora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához,
kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a
föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A
lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül
vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen
forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas
masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel
egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a
szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre
törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a
kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl
volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a
lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S
azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss
fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe
hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét
a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska
ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik
végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik
kocsi, – a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi
még mindig bugott – a levegőben lógott két másik között. S ember
egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek
lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán
keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén
térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.

Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak,
egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s
futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki
csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott
csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s
mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan
elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s
megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még
fenn a kocsiban – és most már halkabban, de a csendben még
rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha
valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb
menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes,
messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De
aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért
csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen
elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották:
segítség… segítség… – de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen
tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök
megemberelte magát és kiáltott:

– Hol van? Beszéljen! Megmentjük!

De semmi válasz se jött.

Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok
ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes
aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok – és
mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos
vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe.
A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és
sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a
lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár
vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur,
akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.

– Hej, emberek, ne bámuljunk! – kiabálta. – Munkára!

S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen
a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével
lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik
még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: –
Jézus, Jézus… – Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze
valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott
kocsik közé:

– Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét!
Kiáltson!

S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis
hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis
üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a
hogy az emberek körül egyre gyültek.

– Itt vagyok, itt…

– Hol?

Már alig hallszott, amint ujra szólott:

– I… itt.

A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal
eszelősen bődült bele a romokba:

– Luiz! Te, te vagy?

A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja,
mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire
a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri
háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s
ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok
feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek
és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a
gyermekeit látta, ugyancsak bámult: – Ekkorka anyátok van, ekkora
mindössze? – Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül
különös ebben a világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az
arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei,
széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva
bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a
fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a
haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten
tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen
mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé
a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna
ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is
volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő
mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a
kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét
esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok
néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy
ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten
állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy
paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De
már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint
lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt
pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a
vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült
sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet
vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül
isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak
bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve,
nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül
a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy,
mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet
még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan
lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami
borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az
embereknek:

– Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.

A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a
verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:

– Miért jött ezen a vonaton?

Tompán felelt az ember:

– Nem tudom.

Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:

– Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön,
ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig
fölveszi.

– Hiszen az nem szabad. Tudja maga.

– Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak
megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk – mondta.

– S Luiz ment.

– Ment, igen gyakran – s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt
ki a düh: – Pedig gyermekei vannak, kettő!…

A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig
tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony –
csitította az embert.

– No, no, nem kell ugy felfogni.

– Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.

Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik
engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok,
sok zsák… Ember sehol… S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra
olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok
odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak
segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva
még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhen,
a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből
aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor,
elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik
meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a
bakter is.

Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép
fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a
katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s
ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s
még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra
rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes
letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a
sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se
tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok,
hogy borzadva huzódtak el az emberek.

Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal,
mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy
van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot
sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán
apró pakkokat vett észre.

– Hozza csak ki nekem, Iványi – mondta egy vasuti embernek, a ki tátott
szájjal bámult reá – azt a holmit ott a padról.

– Mi az?

– Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt
rossz szive…

S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a
melyiken ide jött.



AZ UJ TANÍTÓNŐ


I.

Tavaly előtt egy reggel azt hallottuk a postán, hogy hazajött a
kapitány. A bérlő küldött eléje kocsit az állomásra s a kocsis azt
ujságolta, hogy egy kicsit biczegve jár és botra támaszkodik. Halovány
is, mintha nagy betegséget állott volna ki. Estére már ki is költözött a
házból a bérlő. A kapitány elszámolt vele s kifizette készpénzzel, mert
most már itthon marad és gazdálkodik. Harmadnapra egy csomó butort
hoztak a vasutról. Kertész jött és kőmüvesek, ácsok, a kik rendbehozták
a kertet és a házat. Mig a munka tartott, nem láttuk a kapitányt, csak a
hangja hallszott ki a tömött magas licziomfal mögül. Kiabált,
rendelkezett, erőszakoskodott. A munkások azt beszélték a kocsmában,
hogy ilyen mérges természetü emberrel nem igen volt dolguk. A legénye
ezenközben bement a városba és két jámbor öreg lóval tért vissza. Nagyot
bámult az intelligenczia ezen a két állaton. A kapitány lovas tiszt volt
s az ujságban sokszor esett szó róla, meg egy Plutó és egy másik,
Bábolna nevezetü lóról, a melyekkel dijakat nyert. Lovagolt, ugratott,
ügető versenyeken vett részt s bátor lovas volt az istenkisértésig. Mit
akar akkor hát jelenteni ez a két rokkant, nagyfejü gebe a parádés kocsi
előtt… Egyszer aztán kikocsizott velük a kapitány a rétre. Csendesen
koczogott a két öreg állat s hátul az ülésben megszürkült hajjal,
borostás, elhanyagolt arczczal komoran ült a kapitány. Visszajövet
megállította a kocsit a posta előtt és a botra támaszkodva nehézkesen
mászott föl a három lépcsőn. Vén ember lett negyvenkét esztendős korára.

– Nem akartam közétek jönni addig, mig ki nem heverem ezt a gyalázatos
sántaságot, – kezdte egy székre telepedve s deres fejét rátámasztva a
bot fehér csontból faragott fogantyujára. Aztán mosolyogva körülnézett.
– De félek, hogy soká tart.

Nem kérdezte senki, hogy mi történt vele. Majd elmondja magától is,
mondta is.

– Penzióba mentem. Veterán lettem. Ledobott a hátáról a lovam s igy
biczegek. Vége a vitézkedésnek.

Bélyegeket vásárolt s óvatosan, maga után huzva minden lépcsőfokra a
jobb lábát, csendesen vánszorgott le a kocsihoz. Rá se nézett a lovakra,
csak intett a kocsisnak, hogy: gyerünk.

Azután már gyakrabban láttuk. Eljárt a jegyzőhöz, a boltba. Komolyan
vette a gazdálkodást, hogy ne unja magát. Eljárt a vásárokra s bár nem
igen szerette a parasztot, beleszólott a falu dolgaiba is. Ezeket a
dolgokat a birónál intézték el, a népes kis szobában, az esőverte darócz
iszonyu büzében, sok hájjal bőven itatott nagy csizma szagában – s
lassan-lassan egészen a kapitány befolyása alatt. Féltek tőle. Mérges
nagy hangja volt s kurtán beszélt, inkább csak kommandérozta az érdemes
magisztrátust. A ki nem adta be rögtön a derekát, azt hirtelen
leszamarazta s válluk közé huzva nagy fejüket, megrőkönyödötten
hallgatva, engedelmeskedtek neki a parasztok. Ugyszintén az urak is.
Féltek tőle s mintsem hogy bajba kerüljenek vele, inkább ráhagytak
mindent. Ilyenformán egyszerre csak ő egymaga lett a falu. Jegyzőt
csapott el, birót buktatott meg s ha végigdöczögött vele a falun két
öreg ló nyomában kocsija, katonás szalutálással vette tudomásul, hogy
jobbról is, balról is, a kapuk elől sunyi alázatossággal köszöntik az
emberek. S lassan-lassan javult a lába is. Már gyalog is járt. Keveset,
aztán többet, egyszer átmerészkedett menni a pallón is, egy vastag,
durván kiácsolt faderékon, a mi át volt fektetve a patakon s az
erőszakos, örökké komor ember arczán régóta az volt az első igazi derü,
a hogy eldicsekedett ezzel az uttal. Akkor tájban történt ez, a mikor
meghalt a régi tanítóné és a kapitány, mint az iskolaszék elnöke, kiirta
az ujságba a hivatalra a pályázatot.


II.

– Ámbár nem is igen van szükség reá – mondta. – Az efféle asszonynép
csak rontja a gyereket. Kisasszony-munkára szoktatja a lányokat… Minek
az? Hát csak valami derék öreg nőt kell fogadni…

Nem szerette a nőket. Elhuzódott tőlük. De különösen ellenszenvesek
voltak a szemében a lányok. Ugy kell lenni, hogy talán a ruhát nem
szerette rajtuk, a csipkét, a szalagot, a haszontalanságot. A
kaszárnyaéletben, huszárgyerekek és lovak között élve elszokott a
nőktől, vagy talán sohase is ismerte őket. Katonaiskolát végzett,
félszeg, szögletes tisztecske volt, szükösen kapta hazulról a pénzt is,
nem tudott elég imponálóan föllépni, hát inkább el se kezdte. És közben
igazán megszerette a lovat. Megértette az állatot és sohase érezte már
szükségét annak, hogy nők körül forgolódjék. Undorodott a parfumtől és
idegessé tette a szoknyasuhogás. Csodálatosképpen a nők között se akadt
senki, a ki különösebben érdeklődött volna ez iránt a nagyon zárkózott,
zömök, feketeképü ember iránt s igy lett belőle vén legény. – Tehát csak
valami arravaló derék öreg asszonyt kell fogadni, – mondta s a mikor
összehivta az iskolaszéket, hogy fölbontsák a pályázók leveleit,
rosszakaratu mosolygással tette félre azokat az irásokat, a melyeket
fiatal és a mint ő kifejezte magát, ugrifüles személyek irtak. S tátva
maradt a szája, a mikor szekérzörgést hallott, a mi az ajtó előtt szünt
meg s rögtön reá egy kis tizennyolcz, tizenkilencz éves szőke leányka
nyitotta be félénken az ajtót. A mikor ennyi embert látott együtt, már
szivesen visszafordult volna. Hajáig lángba borult az arcza, a hogy még
mindig a kilincset fogva, remegve körülnézett.

– Mi tetszik? – recsegte a kapitány.

A leány előbbre jött s zavartan hebegett.

– Goocs Éva vagyok.

– Mi tetszik?

– Elnök ur, én ismerem elnök urat, bár nem tetszik emlékezni reám. Goocs
Éva vagyok, Goocs Sándornak, a peterdi református papnak a leánya. Néha
át tetszik hajtatni a falun, anyám mondta s mutatta elnök urat, hogy:
látod, ettől az urtól függ a legtöbb. A mit ő akar, az történik a
kérvénynyel, a mit beadtam.

– Micsoda kérvénynyel.

– A pályázattal. Én is pályáztam.

– Hát pedig csalódni tetszik. Itt egyik szó olyan, mint a másik.

– Apám már nincs. Tessék tekintetbe venni elnök ur. Én csak azt jöttem
megmondani, hogy nekem kettőnkről kell gondoskodni. Anyámról is és már
annyifelé pályáztam és mindig hiába. Apámról szegényről nem maradt ránk
semmi, hát azt gondoltam, hogy eljövök és megkérem, hogy tessék ezt
tekintetbe venni. Meg lesznek velem elégedve, meg tetszik majd látni s
egy kicsit majdnem hogy ehez a faluhoz tartozom amugy is. A szomszédban
lakunk…

Sáppadtan állott az asztal végénél. Ha fölnézett a kapitányra, hirtelen
elfordította a fejét. Nem kételkedhetett annak a pillantásában.
Vigyorgó, konok és diadalmas rosszakarat volt a kapitány nézésében és
egy nagy adag durvaság, a hogy végigmustrálta tetőtől talpig a remegő
leányt. S közbe hümmögött s csóválta a fejét, mintha csupa olyan dolgot
hallana, a mit nem képes megérteni. Végre, mire a leány egészen
elveszítette a bátorságát, hogy már mukkanni se tudott ez előtt a
rettenetes ember előtt, beszélni kezdett a kapitány.

– Szép kisasszony, ez nem megy. Nekünk egy élemedett nő kell. Élemedett,
érti? Önnek egy kicsit még tapasztalni kell ehez a fontos hivatáshoz.
Jaj kérem, ilyen fiatal…

A postamester átszólott az asztalon.

– De kérlek. – Aztán a leány felé fordult. – Üljön le kisasszony.

A kapitány fölkapta a fejét. Mintha megütötték volna, olyan
fölháborodással nézett a szemébe annak, a ki beleszólott a szavába.
Érthetetlen volt neki ez a merészség.

– Mi az? Mit akarsz?… Ugy-e kisasszony, megértett? Nekünk egy koros nő
kell.

A postamester ujra beleszólott a szavába.

– Kérlek. Nincs benne a pályázatban ez a feltétel. A kisasszony joggal
számíthat arra, hogy éppen ugy biráljuk el az ajánlkozását, mint a
többiét.

A leány arczán lassan két könycsepp pergett alá. A postamester most már
méregbe jött s az asztalra csapott az öklével.

– Végre is van határa a szeszélyeskedésnek is. Minek megrikatni ezt a
gyereket. – Aztán fölállott s a lányhoz fordult. – Kisasszony, én önre
szavazok.

A többiek is mozgolódtak. Egy öreg, jóképü ember a leányt nézte s
mormogott: – ismertem a kedves édes apját… Valaki meg azt mondta: – haj,
haj. – Ezzel is valami olyas volt mondva, hogy derék ember volt a
megboldogult. Aztán az orvos, egy kis szikár, őszbe csavarodott szőke
ember állott föl s köhécselt és bátortalanul, de azért kimondta: – a
kisasszonyra szavazok.

A kisasszony hálásan nézett fel. Mosolygott a könnyein keresztül s a
hogy hosszu szempillái alól a kapitányra pillantott, nem tudta
eltitkolni a kitörő nagy örömöt. Az is rábámult. Mérgesen, de egy kis
hódolattal is. Érezte, hogy megverte a leány a mérkőzésben s csodálkozva
kereste rajta a fegyverzetet. Mi az ereje? Szólani azonban nem akart,
mert érezte, hogy nem volna eléggé energikus. Nem tudna szétütni a
lázadók között. Belekábult abba a csapásba, a mit a fejére mértek. El se
képzelte azt, hogy egyszerre csak elkövetkezhessék egy olyan nap, a
melyen nem szentirás a szava ezeknek a népeknek. Magában töprengett,
hogy: hát igy vagyunk? Igy vagyunk? – Aztán köhögve, a köhögés hangjában
keresve meg azt a modulácziót, a miben nem lesz a tekintélyének tulságos
ártalmára a beszéd – a leányhoz fordult.

– Kisasszony, a többség ön mellett van. Ugy látszik? Vagy talán nem?

A postamester felelt.

– Látod.

– Hát kisasszony, az öné az állás.

Azzal a fejébe csapta a kalapját s gunyosat, nagyot hajolva a leány
előtt, otthagyta a gyülekezetet.


III.

Le akart mondani az elnökségről, de aztán meggondolta magát.

– Hohó! Majd a végén látjuk meg, hogy ki győzött. Majd adok én neki.

Nem is titkolta, hogy szörnyü szigoru ellenőrzésre készül. Küzdelemre –
és kiszekirozza az iskolából a kisasszonyt. Csodálatosképpen egy
pillanatig se gondolt arra, hogy nem igen lovagias a verekedés.
Ellenfelet látott a leányban. Valakit, a ki két könynyes szemmel és egy
kis mosolygással szembeállította vele a falut. No hát majd meglátjuk,
hogy ki az erősebb s mint hajdan, valami nagy lovaglás előtt, a
küzdelembe készülő ember izgalmával kerülgette az iskolát s mosolyogva
gondolt az összecsapásra.

Aznap, a mikor a leánynak meg kellett kezdeni a munkát, nyolcz órakor
reggel már az iskolában volt a kapitány. A leány még egy ládát pakolt
ki, de utána küldött s recsegve kiabált a folyosón.

– Pontosság, kisasszony! Mi lesz? Mi lesz?

– Még csak tegnap jöttünk, – mondta a leány s valami a kezében felejtett
ruhadarabbal jött ki a szobából.

– Mi közöm hozzá. Rendetlenség! Szépen kezdi.

A mit még mondott a leány, azt már nem hallgatta meg. Vissza se fordulva
ment kifelé s a kisasszony láthatta, hogy a kapu előtt elővette a
jegyzőkönyvét s szörnyen megelégedve jegyezgetett benne. Délután már
ujra az iskolában volt. Kint találta a gyermekeket a kertben és a leányt
is. Egy rezedaágy fölé hajolva a gyomot tépdeste s körülötte a kis
leányok nézték a keze járását. Hosszu, finom ujjai voltak s a felgyürt
ruhaujj alól fehér, formás, kövérkés kar látszott ki. A kapitány
mérgesen nézte s aztán dohogva kiment. De az ajtóból még visszanézett s
egy pillanatra olyas melegség járta át, mintha megsajnálta volna ezt a
szegény gyermeket. – Minek bántom? – kérdezte magától s kedve lett volna
visszafordulni és megkötni a békét, de aztán mégis csak tovább ment. És
engesztelhetetlen lett megint. Eszébe jutott a seb, a mit a despota
kapott ettől a leánytól. A mindenek felett való ur, a kit ma már nem
vesznek valami tulságosan számba. Még az nap nekiült az irásnak, hogy
valami rendeletfélét fogalmazzon a leánynak. De nem tudta, hogy mit
rendeljen el? Csak leirta a nevet: Goocs Éva, aztán ujra irta s most már
nagyon is komolyan elhatározta, hogy megbosszantja valahogy. Nagyon
bosszantja, addig, a mig elmegy s valami élemedett nő kerül a helyébe.

Másnap is elment az iskolába. Hirtelen toppant be, mint a forgószél s
ugy nézett szét, mintha azt keresné, hogy mit dugdosnak előle.
Bosszankodott, a mikor a leány tiszta szép nagy szemeit minden zavar
nélkül emelte föl reá s mintha mosolygott volna rajta. A hogy elment,
azt hajtogatta magában, hogy nem engedi meg, hogy guny tárgya legyen
akárki szemében is. Otthon most már komolyan nekiült az irásnak. Levelet
fogalmazott: – Kisasszony! Ön gunyt üz belőlem, a mit pedig én nem
vagyok hajlandó eltürni… És sürün teleirta a papirost. Mérges levél
volt.

Nem csoda, hogy megijedt tőle a leány s másnap a sebes járástól lihegve,
kipirulva nyitott be a kapitányhoz.

– Kérem – kezdte, de már nagy zavarban s bámulva a merészségét, hogy
odament, – nem akarom, hogy egy perczig is rosszat gondoljon felőlem.
Téved elnök ur, tessék elhinni. Isten őrizzen attól, hogy én ne tartanám
tiszteletben az elnök urat, hanem kérem, azt hiszem…

Ujra végigmosta az arczát a köny és iszonyu panaszosan nézett föl a
kapitányra.

– Mit kérem?

– Azt hiszem, hogy az elnök ur ki akar üldözni engem a faluból. Hát
kérem szépen, elmegyek ugy is, csak kapjak valahol másik állást. Azt
tessék bevárni. Körülnézek, keresek mindenfelé. Tessék elhinni…

A kapitány rábámult s aztán pár határozatlan lépést tett feléje.

– Hát kérem, azt ne tessék gondolni. Azt nem ugy kell venni. – Hebegett
s a hogy a leány fölnézett reá, lesütötte a szemeit. – Megférünk, nagy a
falu – s a kezét nyujtotta és két tenyerébe szorítva a leány kezét,
egyszerre ugy érezte, hogy nagyon elszomorodik.

– Szegény, hát azt hiszi, hogy én haramia vagyok.

A leány mosolyogva nézett a szemeibe. Bizalom volt a pillantásában.

– Dehogy.

– Hát akkor megférünk… – Még mindig nem bocsátotta el a leány kezét s
most már ő is nyiltan, őszintén mosolyogva folytatta. – Ebben a házban
is. Szép nagy ház és üres. Kisasszony, ha nem szeretjük egymást, igen
sokat fogunk veszekedni.

A leány a kapitány vállára hajtotta a fejét, a kapitány pedig a dus,
puha szőke hajat simogatta.



TARTALOMJEGYZÉK

  A kapitány 5
  Károly 22
  Szerelem 33
  A kicsi király 39
  A tanítók sztrájkja 46
  Harmincz percz 53
  Gőzös a határban 61
  Öt esztendő 69
  Gondviselés 77
  Ő fensége 83
  A csizmadiák lapja 90
  A zsobokai plebános 98
  Pedagogia 106
  Az uzsorás 114
  Osztozkodás 121
  Ötven forint 129
  Pintyőke 136
  A mese 152
  A másik társaság 160
  A vers 167
  A katonagyerek 174
  A főhadnagy 182
  A penzió 190
  A csend 199
  Az asszony 206
  A töltés alatt 213
  A törpék 221
  A hitetlenek 226
  A Fekete-leányok 232
  A parádé 242
  A szerencsétlenség 250
  Az urak 258
  A szegény ember dolga 264
  A munka 271
  A betegek 277
  Az anarkisták 284
  György és Ferencz urak 293
  Luiz 300
  Az uj tanítónő 308


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


12 |édet anyámat is |édes anyámat is

30 |ember volt, Könnyelmü |ember volt, könnyelmü

44 |Errre aztán |Erre aztán

47 |magához a atárt |magához a határt

47 |én rá senkire |én rá senkire.

51 |szegényes itóka. |szegényes itóka,

56 |Gergelyné. a maga |Gergelyné, a maga

99 |krupli termését |krumpli termését

99 |fel a a faluból |fel a faluból

100 |apnak sok esztendei |papnak sok esztendei

101 |pihent, Ruganyosan |pihent. Ruganyosan

136 |hasznát vehetná |hasznát vehetné

145 |volna, Az urát |volna. Az urát

146 |nem érdemes |nem érdemes.

150 |magamtól is, Már |magamtól is. Már

178 |félszegen hozódozott |félszegen huzódozott

192 |– Az öreg katona |Az öreg katona

212 |klformált egy fejet |kiformált egy fejet

247 |föl sem állottt |föl sem állott

265 |bele az ördög, |bele az ördög.

269 |mindig ott állottt |mindig ott állott

274 |kezdte a melllét |kezdte a mellét

295 |aztán kitatált |aztán kitalált

297 |utánuk furamodott |utánuk futamodott

303 |enh ez hasonló |ehhez hasonló]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Thury Zoltán összes muvei (3. kötet) - A kapitány és egyéb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.