Title: Balgatag szerelem - Elbeszélések
Author: Oláh, Gábor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Balgatag szerelem - Elbeszélések" ***


(http://dphu.aladar.hu) from page images generously made


OLÁH GÁBOR

BALGATAG SZERELEM

ELBESZÉLÉSEK.

II-IK KIADÁS

(3–4-IK EZER)

DEBRECZEN, 1918 KIADJA CSÁTHY FERENCZ M. KIR. TUDOMÁNYEGYETEMI
KÖNYVKERESKEDÉSE.

Hoffmann és Kronovitz könyvnyomdája, Debreczen.



BALGATAG SZERELEM.

Ott álltam a hatalmas szanatórium lépcsőházának első emeleti terraszán s
bámultam az esteli villanyfényben a színek játékát. Az aranyszegésű
bíbor oszlopok pompás nyugalommal emelték a lépcsők cifra terhét; az
óriás homlokfalat áttörő üvegfestéses ablakok az ezeregyéjszaka
bűbájával ontották reám a piros, kék, sárga, zöld, lila színek
szivárványzáporát. A freskók meztelen nereidákkal izgatták beteges
fantáziámat; az egyik nőalak mintha felém nyujtaná kövérecske karjait s
néma hangon kiáltaná rám a szerelem ingerletes igéit. A fűtött levegő
tántorogva fodorúl, kúszik föl a mélységből, egészen a harmadik
emeletig; a lépcsők piros szőnyege kéjes lomhasággal nyujtózkodik át az
egyre emelkedő márványlapokon. Lentről álmos zongoraszó halvány ütemei
szűrődnek ide hozzám; olyan különös hangok ezek: mintha egy elzárt
királyleány sírná panaszait rabló szörnyetegek fekete várában. Néha
távoli kacagás csendűl át a messze folyosókon; hím- és nőkacagás; érzem,
hogy kergeti egymást a levegőben.

Milyen borzasztó, hogy én egyedűl állok itt ebben a ragyogásban; távol a
hazámtól, távol az élettől s olyan közel a halálhoz.

A külső folyosó tengerre nyiló ajtaja nesztelenűl fordul; belép rajta
egy szomorú, szép asszony. Maeterlinck misztikus könyveivel szokta
altatgatni bánatát, amely örökebb, mint maga az élet. Tavaly gyönyörű
leányát temette innen el, most a kis fia van elmenőben. Nem szól napokig
egy hangot sem; hozzám vonzódik, valami különös rokonságával a
kimondhatatlan fájdalomnak. Megszokott állani mellettem és nézünk,
nézünk, szempillarebbenés nélkűl, órák hosszán át, a semmibe. Olykor
föl-fölzokog, könnytelen belső zokogással; ennél a fojtott sírásnál
nincs lelketrázóbb valami. Nem bírom mellette tovább, el akarok osonni;
észreveszi, ráteszi halavány kis kezét a kezemre, mosolyog és ő suhan
el. A levegő sír, a szőnyeg zokog, amerre törékeny alakja elvonúl. Az
anyák bánata iszonyatos. Iszonyatos.

A piros bársonyszékek családias egyetértéssel alusznak a kis kerek
asztal körűl. Itt szoktunk esténkint, vacsora után összegyülni. Most
csak magam várok valakit. Valamit. Várok, a reménytelenség
szomorúságával, az eljátszott élet hitetlenségével.

Különös, hogy ma senki sem jön erre. A lift egyre zúg föl és le, látom
árnyképét a világított ajtóüvegen keresztűl; szállítja az emeleten
lakókat fölfelé. Ajtócsapódás, fáradt szavak, vídám köszöngetések;
azután csöndes minden.

Hallga. Valami nesz.

A lépcsőn jön valaki fölfelé. A szőnyeg megzizzen lépte alatt.
Félreállok, elbújok s úgy találgatom: vajjon ki lehet? Ismerem
valamennyi betegnek a járását, az idegbajos mérnökét, a megrugott
huszártisztét, a félvesével pompázó pesti kis leányét, a tüdőbajos
gimnázistáét, de ez egyik sem az. Ez valami új vendég, valami idegen.
Finom és lassú a járása, hallom a lépteiről. Nő.

Mikor fölér az első emeletre: meglátom. Magas, sugár leány. Azt hiszem,
leány. Fekete ruhában, hajadonfővel, s halványkék fátyol van vetve a
nyakába. Úgy jár, olyan büszke tartással, mint egy Stuart Mária.
Féloldalt villan rám az arca, nem látok a szemébe. A haja: mint a fekete
éj.

Nem pihen a fordúlónál, mint mások szoktak, csak halad tovább. Fölfelé.
Most hátulról látom pompás, nyulánk termetét. Feketeselyem harisnyája
ki-kivillan, amint egyet lép. Olyan szép, olyan nyugodt, olyan
titokzatos, mint a hajnali álom. Nem tudom, miért: olasznak gondolom.
Talán Veronából jött ide; a Capuletti Juliák hazájából.

Mint egy fekete virág, úgy ringott fölfelé.

A márványlépcsőkön, a bíborszinű szőnyegen most ment föl az Éj. Viszi az
álmokat, a vágyakat, a gyönyörűségeket, mindent, amivel a napok
szellemjáró szaka meg szokott ajándékozni bennünket.

Ezen az éjszakán nem jött szememre álom.

Másnap, ahogy letekintek ablakomból, egy kék fátyol lobogását látom a
szomorú ciprusok alján. Mintha tündéri lobogónak volna oda feltűzve. A
fátyol egyedűl röpdös az enyhe déli szélben, nincs hordozója. De igen!
Ott áll egy magas gyászciprusnak támaszkodva a feketeruhás sugár leány.
Alig lehet észrevenni olyan mozdúlatlan, olyan virágszerű. A finom kék
felhő körülfogja, körüllebegi; sokszor mintha nagy kék madár röpködne
egy fekete szobor fölött, olyan. Istenem, kicsoda ez a titokzatos
asszony.

Most megindúl. Lassan, álomszerű mozgással úszik tovább, a levegőben.
Milyen különös. Mintha lába nem is érné a park porát; nem a fűben, a fű
fölött megyen. Egy új Krisztus-asszony, aki talán a vizeken is átsuhan.
A drága virágok félrehajolnak útja elől s olyan esenkedve remegnek
utána, mintha szerelmesek volnának embertestvérükbe.

Már a tengerpart ragyogó homokján halad. Járása hasonló a fekete liliom
rengéséhez. A morajló tenger csókolja parányi kezét, amint lehajol, hogy
megsimogassa. Csodás, csodás egy asszony! Valami számkiűzött királynő;
azért nem hord kalapot, mert csak korona illik a homlokára.

Ezt az asszonyt elviszem magammal.

Mert vagy értem jött, vagy hazudnak a sejtelmek…

A délután szikrázó verőfényében összecsoportosúlnak a szanatorium vidám
betegei s újságolják a hírt: új vendég jött tegnap este Budapestről; egy
haloványarcú leány, a doktorkisasszony.

Hát nem királynő? Hát nem Olaszország küldötte hozzánk? Hát nincs
szemetek, emberek, hogy nem látjátok benne az én álmaim vándor
asszonyát, akinek halk rímek pengetik cipője kopogását márványlapokon,
akinek szava dal, pillantása: feketecsillag-lefutás, kacagása pedig
olyan, mint a gyöngyök pergése zengő érclapokon. Milyen szürke a ti
fantáziátok, vidám beteg emberek! Csak a szomorúság látja a szépséget;
mert a szépség lelke: a szomorúság.

Az emelet oszlopos korlátján kihajolva, nézem a virágzó park eleven
fekete rózsáját, akinek válláról kék álomfátyolát le-lebontja az olasz
vizek felől idefáradt alkonyi szél. Most már látom az arcát is:
kreol-arc, mélységes sötét szemek, vékony, fölfelé ívellő ajak. Haja
fiúsan rövidre van nyírva s ez ad pompás fejének ingerlő bájosságot.
Könyvet olvas, lassan lép, mint egy újkori szerzetes asszony. Isten
hozott, édes diákkisasszony, száműzött királyleánya valami mesebeli,
keleti tartománynak!

– Szép, tanár úr? – tör be egy durva hang ámúlásaim templomába.
Hátrariadok. A szanatórium esetlenűl vigyorgó, fiatal orvosa áll
mögöttem; ez a kiállhatatlan ember, aki butaságát vakmerő durvaságokba
takarja, s lelkének rossz szagát émelyítő testi illatokkal parfümözi;
aki beteg, talán valamennyiünknél betegebb, mert a lelke rothad, a moral
insanity undok rozsdavörös abroncsa ég keskeny homlokán. Kövéres arca
olyan ápolt, mint a testével kereskedő kurtizáné; hallottam, hogy minden
éjjel nyers húst köt az arcára, azzal őrzi meg bőrének üdeségét. Haja
szagos zsírtól fényes; bántó gonddal van kétfelé választva a
fejetetején, mint az asszonyoké. Mindig hajadonfővel jár-kel, mindig
mosolyog, mindig ringatja a csípőjét, mint a magakellető rossz leány.
Olyan undorító az egész ember, olyan effeminált, olyan szemtelen és
olyan ostoba, mint a fából faragott japán istenszobrok.

– Úgy-e szép a kis kolléganő? Pestről jött a baba, Pesten járt iskolába.
Nézze, milyen nagyszerű termete van! Micsoda karok és micsoda lábak! Eh,
szép asszonynak, jónak, jójárású lónak kár megöregedni.

Röhögött.

Lebuktassam innen ezt az aszfaltbetyárt? Arcúl vágjam? Vagy mit tegyek
vele?

Sarkon fordultam, szó nélkül ott hagytam.

Oh, ezek a rongyok, ezek a rothadó rongyok, hogy tudnak beszélni a
nőkről! Pedig ez a csámpás lelkű doktor is észvesztő keringéssel kering
a szanatorium legszebbnek híresztelt asszonya körűl, egy festett
báb-arcú, bűnökre vadító testű asszony körűl, aki hideg és számító, mint
egy üzletember; nem tudni soha, ki a szeretője, de bizonyos, hogy azért
éli fiatal életét szanatoriumról szanatoriumra, mert így tehet
legszabadabban eleget szerelmi vágyainak. A bolondos doktor bele van
őrülve; az asszony primitívnek tetsző ellenállása szinte a
lehetetlenségig fokozta szenvedélyét. De nincs remény, hogy valaha
sikert érjen.

Valami félelmetes féltékenység mozdult meg a lelkemben, mint egy
iszonyatos szörnyeteg bíbor barlangjában. Köztem és az ismeretlen
doktorleány között az első perc óta finom aranyszál-híd remegett, lelkem
és az ő lelke ezen az úton szokott találkozót adni egymásnak; s most ez
a bamba, ökörszemű férfi közberont és durván elszakítja a szent
összekötő láncot. Mit akar ez a szerencsétlen? Szemet vetett talán a kék
fátyolos leányra? S amilyen ostoba a véletlen és a női szív, tudom, hogy
az efajta slendriánoké, az ilyen vastag lelkűeké a leghihetetlenebb
győzelem. Úgy fáztam ettől a gondolattól, mint a dalmát hegyekről
lezúduló viharos bórától, amely január közepén szokta végigseperni a
gyönyörű Adriát.

Megrettentem, hogy elkésem. Sietnem kell.

Megismerkedtem a doktorleánnyal, aki elébem is jött egy lépéssel.
Reggelente elsétálgatott ablakom alatt és be-benézett. Arcom és lelkem
reá volt fordulva, mint a napraforgóvirág a fényes nyári napra. Egyszer
meg is szólított. Tehát ő kezdette. Évődve mondogatta:

– Én nem magyar vagyok. Nem érez valami idegenséget a beszédemen?

– Olyan olaszos dallamosság zeng a szavaiban. Maga Róma felől jött. És
mégis tud magyarúl!

A kékfátyolos leány nevetett.

– Én nem Róma felől jöttem, hanem Budapestről. Erdélyben születtem,
román leány vagyok. Az én nevem: Laura. Doktor lesz belőlem egy év
mulva. Úgy bizony.

Ámultam. És néztem, néztem az érdekes gyermeket. Most láttam csak,
hogyan tud ez a két fekete szem ragyogni, ölni és üdvözíteni; most
fedeztem csak föl, milyen finom vonalba szökken az ajka, ha mosolyog, s
fölfelé ívellik, mint a Lionardo da Vinci Gioconda-jának az ajka. Olyan
rejtelmes mosolyok szoktak szakadni az ilyen ajakról. És csöpp
csók-tündérek bujtak meg arcának szerelem-gödrében, amely minden
mosolygásra újra támadt. Remek termetében élő zene rejlett, minden
lépésénél daloltak a fölébredő, hullámzó vonalak. És az a kék fátyol, az
olasz égszínű, röpdöső sejtelem! Mint a romantika ősi varázsa, úgy
szállt reá, úgy szentelte meg.

Ez a leány egy élő költemény. Egy beszélő szobor.

Barátok lettünk hamarosan. Az én balhírem hozzá is eljutott, tudta jól
vergődéseimnek szomorú menetét. A nőket izgatja a veszedelmek szakadékán
száguldó férfisors; az én sorsom halálos vakmerőséggel zuhant ezidőben a
legfeketébb lejtőn lefelé. Laura doktor is volt, nemcsak nő; kétszeres
izgalommal figyelte napjaim cifra zürzavarát.

– Maga miért van itt a betegek közt? – kérdeztem tőle.

– Mert én is beteg vagyok. Az utolsó szigorlatom előtt állok s a
félelem, a rettegés elvette minden erőmet. Ide küldöttek, hogy rendbe
szedjem magamat. És tanulnom is kell, mert sokat nem tudok, s az idő úgy
repűl.

Ránéztem. Most már láttam, hogy diákkisasszony. Felhajtott gallérú
szürke felöltőjében, a hóna alatt szorongatott, vagy zsebéből
kikandikáló jegyzetekkel hasonlított azokhoz a bölcsészkisasszonyokhoz,
akikkel együtt négy évig ültem én is az egyetem padjait.

Oh édes ifjúságom, itt kell hát veled újra találkoznom, a néma
szenvedések, a halálóravárások szomorú pitvarában!

Eddig untalanúl a halál fekete paripáján rohantak napjaim; most
egyszerre lovat cseréltem s fölugrottam az élet fehér szárnyaslovának
aranyos nyergébe s kantármegeresztve vágtattam a szerelem ismeretlen
ösvényén.

Nem hagytam Laurát tanulni. Pokolba azokat a szürke könyveket, éljen az
élet!

Átalfontam vágyaimnak selyemszövetével; szép szavak színes legyezőjével
legyezgettem kedves hiúságát, szemharcokat vívtam vele, beteges
makrancossággal nyűgösködtem nyakán, mert azt akartam, hogy minden
órában reám gondoljon, engemet lásson. Ő sokszor úgy bánt velem, mintha
leánytestvérem volna; sokszor az én álmaimban újjászépített, másik
édesanyámat éreztem benne; sokszor pedig, mintha egy ellenséges nép
leánya lett volna, akit én nemzetem elárulása nélkül át nem ölelhetek
soha. Ez volt a legszomorubb és legkínzóbb az én támadó szerelmemben.
Román leány, román leány, a szíve ott maradt valahol a havasokon túl;
mit akarok én, szegény magyar fiú?

Árnyékává szegődtem Laurának. Napjaimnak ő volt a napja, éjszakáimnak ő
volt a csillaga. Én nem tudom, miért izgatnak engemet a nem magyar nők.
Egészen más, tisztább és rejtelmesebb szépséget látok bennük, mint az én
hazám leányaiban. Laurának a beszédjébe bele tudtam bolondúlni; oly
gyönyörűen zengettek finom ajakán a robbanó magyar szavak, hogy egész
fajunkat megnemesűlve imádtam ebben az idegen asszonyban. Csodálatos: a
mi nyelvünket a nem magyarok majd mindig szebben beszélik, vagy talán
bájosabb félszegséggel, mint magunk. Laurának volt két visszatérő sora,
amit sokszor elsóhajtott; fakó semmiség az egész s mégis, mikor ő
mondotta, a szívem megsajdult és könny ült a szemem pillájára:
„Álmaimnak nincsen megvalósulása, álmaim: az őszi levelek hullása…“

Romantikus napok voltak ezek nagyon.

Tavasz! Március és április az Adria partján! A halálból visszatérés
kimondhatatlan boldogsága! Régen átálmodott, de most átélt szerelem!
Ifjúság, ifjúság és vágyak és sejtelmek és szavak és egymáshoz simulások
aranyláncolata!

Laura bámulta, hogy én még élek, azok után, amiken keresztűlmentem. Én
imádtam az ő bámuló, drága sötét szemeit. Laura szerelmes volt egy román
fiúba, én szerelmes voltam annak az ismeretlen román fiúnak a
szerelmesébe. Oh, ez az örök végzet-játék, hogy soha nem az szeret
bennünket, akit szeretünk! Laurának én csak „érdekes eset“ voltam, akit
nem a nő, hanem az orvos szemével nézett. Velem úgy bánt, mint az
ápolónő a lábadozóval: kedvesen, finoman, biztató mosolygással; de a
szíve mindig oda járt. Volt benne valami Gabler Heddai vonás is; én
lettem volna az ő Lövborgja. Belém akarta szuggerálni, hogy nekem mint
írónak már végem. Be akarta rogyasztani mindazokat a gondolataimat,
érzéseimet, amelyek talán még föl-fölragyognak lelkem bányájából.
Önbizodalmam várát akarta földig lerombolni, hogy megmentse a
meggyilkolt költő romjain bennem az embert. Tudom, hogy jót akart; de
mégis olyan istenek alkonyatabeli gyász szakadt rám, mikor ilyenekről
beszélt. Éreztem, hogy temetem magamat elevenen; s még hozzá nem is
Beethoveni gyászindulóval, hanem szegényes, profán cigányzeneszó
mellett. Ilyenkor megmozdult bennem az Othelló két karjának gyilkos
akarata: szerettem volna átkulcsolni szép nyakát és megfojtani az én
sötét Desdemonámat.

Hogy féltettem a napsugártól, az emberek szemepillantásától s attól az
ismeretlen fiútól, aki közöttünk állott, ha ezer mértföld messzeségben
volt is tőlünk.

Szerelmem és megháborító féltékenységem egyszerre született.

A szanatórium félbolond orvosa a tökéletesen bolondok útját kezdette
futni ebben az időben. Az egész szanatórium tudta, hogy rengeteg adósság
mászik utána, mint egy elnyeléssel fenyegető szörnyeteg. Apja tudta
nélkül anyjának a váltóival manipulált s most ezek a váltók kezdettek a
torkára forrni. Fizetnie kellene s nincs pénz. Anyja meglátogatja, heves
jelenetek folynak le köztük; a szegény asszony sír, a fia újra pénzt
könyörög; fenyegetődzik, jajgat és fel s alá száguldoz a tengerparton,
hajadonfővel, mint egy őrült. Izgalmát óriásítja reménytelen szerelme; a
bódító testű, buta és hideg asszonyhoz egy daliás katonatiszt jár be a
szanatóriumba; mindenki látja, tudja viszonyukat. A szerencsétlen doktor
háborog, őrjöng, ostromolja a rövid időre szabadon hagyott várat. Hiába!
Kegyetlen kárörömmel látom, hogy az én kétségbeesésem poharát neki
háromszor töltötték tele az istenek. Gyűlöltem ezt az embert, mert
ostoba volt és trágár; s mert szemtelen szemekkel falta az én
kékfátyolos leányom gyönyörű termetét. Hadd vesszen a rongy,
nyomorultan.

Laurának egy kék csíkos fehér fekvőszéke volt; az én emeletem szabad
folyosóján, két dór oszlop között szokott heverni. Ezek az átálmodozott,
átcsevegett délutánok voltak életem pirosbetűs ünnepei. Odalenn az örök
morajú tenger; távol kékellő szigetek, álomképekként feltűnő és eltűnő
bárkák, alkonyati fekete-, bíbor- és aranyszinek az égboltozaton, a
vándor felhőkön és a vizeken; virágháremek a szanatórium gyönyörű
parkjában, hosszu mozdulatlan gyászciprusok, sötétzöld olajfák és
sejtelmesen zizegő pálmalevelek.

Olyan pazar gazdagsággal ölelt körűl bennünket a természet, mintha
csakugyan az emberért volna minden. Az erdélyi havasok leánya ellágyult
és elgyermekesedett ebben a környezetben. Szívének zárt ajtója kinyilt s
én sokszor úgy éreztem, mintha közelebb volna már hozzám s meghittebben
zengene sajátságos, mély zenéjű hangja.

Pedig ő ilyenkor Budapesten járt, a klinika kertjében; öreglombú fák
árnyékában egy feketehajú, sötétszemű fiúval tanult abból a jegyzetből,
amely most is az ölében hever; apró jeleket írtak fel egy-egy nehezebb
tételnél, édes, néma percek határvetői: hosszú pillantások és elsuhanó
mosolyok hieroglif-jelei azok, csak a szerelmes szív érzi kimondhatatlan
bűbájukat. Laura ilyenkor behunyta szemét, hogy jobban lássa azokat az
elmult szép időket és mosolygott. Én talán az alkonyat tragikus
színeiről szavaltam s azt hittem oktalan gőgömben, hogy a kedves
gyermeket az én szavaim ringatták éber álmodozásba. Boldogok voltunk
mindaketten.

A folyosóra nyiló ajtó zörren: a varázs meg van törve. Laura felriad, én
leejtem utolsó gesztusomat s az ajtóra bámulok. Az ajtó szárnya fordúl s
a szegény ostoba doktor kicsiszolt feje bukkan be rajta.

Vigyorog a parfümös, jólöltözött bolond és szemtelenűl csóválja azt a
gömböt, amelyben más az eszét szokta hordani:

– Ej, ej, tanár úr. Lám, lám. Lassu víz partot mos.

Annyi sértő gúny kullogott a szavában, hogy a vér újra elöntötte
fejemet.

Odaringatózott Laura fekvőszékéhez s leült mellé arra a székre,
amelyiken én szoktam ülni.

– Hogy van, kis kolléga? – kérdezte tőle selymesen.

Én nem birtam tovább; lementem az alsó terraszra.

Forrt bennem a düh. Idegességem megóriásította féltékenységemet. Hogy
mer ez a nyomorult ilyen bizalmas szemtelenséggel közénk tolakodni? Hogy
mer ez belépni abba a bűvös körbe, amely Laurát úgy övezi körűl, mint
egy aranyköd? Utáltam félrebillent, émelygős mosolyú fejét; utáltam
örökegy gesztusát: kéztördelését; utáltam kedveskedőn előrehajló
derekát; utáltam palócosan kómikus kiejtését; utáltam durva érzékiségét,
vakmerő szemtelenségét és rózsaszínű pofáját, azt a demimonde-szagot,
amely folyt róla, mint a víz. Miért setteng ez az ember untalanúl ott,
ahol csak nekem volna jogom járni? Miért nem becézi körűl a maga festett
báb-asszonyát? Kettőre akar ez egyszerre játszani? Lebuktatom az
emeletről, ha sokáig arcátlankodik.

A fejem csupa tűz volt; a szivem vergődve dobolt.

Az alkonyat már beleejtette szürke fátyolát a tengerbe. Hamúszínű ködbe
veszett a messze határ. Az égen csillag-szikrák reszkettek föl s királyi
pompával indult meg éji útjára a koronás hold. A tengernek éjjel
virágzik a költészete.

Egyszer csak izgatott szóváltás, halkan szakgatott szavak hullanak le
hozzám. Laura beszél a doktorral. Mi ez? Valami baj van?

Rohanok fel a lépcsőkön; a folyosóra nyiló ajtó mögött megállok s lassan
ránehezítem kezemet a kilincsre. Egy kis szabad nyilás támad.

A doktor a Laura fekvőszékéhez húzódva, félkarjával átöleli a leányt és
lihegve szaval:

– Nincs ilyen test… a világon sincs… Drága kis kolléga… Ezek a szemek,
sötét szemek… ez a piros meleg ajak… ezt a kék fátyolt imádom… ez illik
magának… gyönyörűség… bódító…

Fejét már csaknem a leány fejéhez szorítja. Laura csodálkozva és ijedten
kacag, védekezik:

– De doktor úr! Mi leli magát? Eresszen!

A szerelmes hím az egész fekvőszéket magához öleli, mintha föl akarná
emelni. Laura haragosan kiált.

Szememre valami köd ereszkedik, belököm az ajtót s megállok. Reszketek.

Laura észrevesz; segítségért kiált:

– Tanár úr!

Ekkor egy szemvillanás alatt ez fut át a gondolatomban: hátha ez a leány
már szeretője a doktornak? S talán csak a látszat kedvéért vergődik
előttem?

Olyan árva és olyan nyomorult lettem egyszerre, mintha lelkemet lopták
volna ki belőlem.

És föllángolt agyamban a düh, piros vérfolyamot vágott orcámra;
reszketve fogóztam szinte magamba, hogy ki ne szabaduljon haragom; mert
tele hold jár az égen s ilyenkor születnek az embergyilkosságok.

Gúnyosan, kétségbeesetten kacagtam Laura felé s kacagásom fonalán
húzódtam vissza a homályba, mint valami égető kötélen.

Hanem a kékfátyolos leány komolyra fogta a dolgot: félrelökte a doktort
és szaladt utánam. A parfümtől és érzéki föllobogástól mámoros ember
szédelegve botorkált le a lépcsőn, mint az ablakon kidobott hővérű
szerelmes.

Én sírtam; de a könnyeim befelé szakadtak és a szívemre folytak.
Gyarlóság: asszony a neved!

Laura kipirultan, ragyogva, pihegve suhant mellém; rövid szavakban
suttogta fölháborodását és megdöbbenését.

– Ez borzasztó egy ember. Nem is sejtettem, mit akar. Csak rám zúdul és
elfojtja a szavamat, megfogja a kezemet, a fátyolommal összekötözi s meg
akar csókolni. Ah, még így nem beszéltek velem, soha.

Összezilált haját megigazította, kék fátyolát vállára bocsátotta s
mosolyogva lágyította hangját halkulóra:

– Most már meg tudom érteni, hogyan veszti el a fejét egy nő. Közel
voltam hozzá.

Ránéztem oldalról. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű volt. Úgy szerettem
volna átkarolni, fulladásig csókolni, magamhoz szorítani és belesodorni
abba a skarlátpiros örvénybe, amelynek szenvedély a neve. Szerettem
volna látni: hogyan veszti el a fejét ez az okos és ravasz leány, én
érettem!

De nem szóltam egy szót se. Csak lépegettem mellette, mintha lázas
árnyéka volnék.

Kimentünk a nyilt folyosóra, ahol az előbbi jelenet lezajlott s ottan
sétáltunk késő éjszakáig.

A hold ezüstös fénynyel, álomszerű ködfátyollal hintette be a világot.
Laura fejére vetette lenge kék selymét és beszélt duruzsuló hangon, mint
a fiatal anyák szoktak álmos gyermekükhöz gagyogni. Talán sejtette,
milyen irtózatos vihar kavarog a lelkemben, s meg akart nyugtatni.
Csakhogy nem lehetett. A féltékenység egész borzalmával betört az
agyvelőmbe s én már holtbizonyosságnak vettem, amit riadozó sejtelmem
elébem vetitett áruló képekűl.

Búcsúzóra csak ennyit mormogtam:

– Az az ember szerepet játszott; s véletlenűl azt mondotta el, amit én
éreztem.

Laura rám nézett. Én hirtelen köszöntem s betántorogtam a szobámba…

Lefeküdtem. Nem bírtam elaludni. A fejem zúgott mint egy bomlott malom.
Szivem borzasztó erővel dübörgött bordáim közt; sokszor elakadt
dobogása, fuldokolni kezdettem, felűltem; azután ijedező gyorsasággal
dobolt tovább. Lázas agyamban gondolatfalkák rohantak gondolatfalkák
után; ezer és ezer sejtelem született és halt el egy rövid perc alatt.
Vergődtem, vívódtam; mintha tüzes vasakon fetrengenék, úgy égett az
egész testem. A fejemben kavargó kaoszból hirtelen kiválik egy szilárd
és félelmesen ragyogó pont: a doktor és a doktorkisasszony ezen az
éjszakán találkoznak! Megcsalnak, kijátszanak, kacagnak rajtam; s az én
titkolt álmaimat élik át szerelemben tüzesült testtel. Ah! Olyat riadt
bennem a borzalom, a fájdalom, mint tízezer bibliai harcos, akik
ércpajzsokat döngetve üvöltik csatakiáltásukat a magasságos égig.

Felcsavartam a villanyt; s először megdöbbentem a saját gondolatomtól:
meglesem őket. Azután valami édes szédület fogott el. Felöltöztem.
Megnéztem az órát: félegyre járt.

Kilopóztam a sötét folyosóra. A szanatórium aludt mélységesen. Mint a
tolvaj, mint az álmok gyilkolója úgy botorkáltam fölfelé a lépcsőkön, a
harmadik emeletre. Ott volt a Laura szobája. Odafenn egy álmos
villanyfény pislogott; még döbbentőbb gyásszal folyt össze mögötte a
sötétség. Alig bírtam lélekzeni, a szívem valahogy a torkomba szorult;
az ajkam remegett, mintha rettenetes szavak kimondásától fáznék.
Homlokomon tűz és verejték.

Osontam a fal mentén, mint az árnyék, mint az álomjáró. Szemem és fülem
átfinomult: mintha a falakon keresztűl is látnék, mintha hallatlan
zajokat is hallanék. Már csak három lépés az ajtóig; szerelmem és
féltékenységem, két borzalomarcú rém, taszított. Előre. Így mehetett
Othello az utolsó éjszakán Desdemona ágyához. Kezemet előrenyujtottam és
ahogy a bemélyülő ablaknál lélekzetet akarok venni: egy emberbe
botlottam. Ott állott az ajtó előtt.

Borzalom. Mintha valami villámlott volna közöttünk.

Odafordítom arcát a fény felé: megismertem. A doktor. Gúnyosan
vigyorgott.

Ez az ember utánam leselkedett. Mint ahogy én ő utána. Ezt későbben
tudtam meg. S itt bukkantunk egymásra, az aranybarlang előtt.

De most csak egy szívhasogató fájdalom sikoltott át bennem: az én büszke
szép királyleányomnak szeretője van! Az angyalok lejárnak az égből erre
a sáros, piszkos földre!

Nem tudom, hogy kapcsoltam két markomat a gyűlölt, parfümös selyemfiú
nyakára; nem tudom, hogy szorítottam meg benne minden nyöszörgést, nem
tudom azt sem, hogy hurcoltam a lefutó lépcsőkig, csak azt éreztem, hogy
az illatos tömeg egyszer kiszalad a kezemből és tompa dübörgéssel gördűl
lefelé a márványfokokon.

Lebuktattam.

Még úgy rémlik, azután lefutottam a földszintre, kilopóztam a nyilt
terraszra, ahonnan látni lehetett a Laura külön kis balkonát. Fölnéztem:
ott ült a kékfátyolos lány a balkon könyöklőjén, a holdba bámult és
halkan dalolt.

Ez a vad éjszaka később úgy járt vissza emlékezetembe, mint egy kínos
álom.

Laura végtelenűl kedves, gyöngéd volt hozzám. Leveleket írtunk haza;
elmondottuk egymásnak: milyen az otthonunk, milyen az anyánk, melyik
testvérünket szeretjük. Együtt sétáltuk át a romantikus holdas estéket,
mikor a csillagok leszállottak az Adriára s ott ringatózott hosszú
aranycsolnakán a szőke Hold is; idegen, álmatag melódiájú dalok sírtak
fel a tengerpartról; Laurának mintha kis ezüstkorona tündökölt volna
homlokán; s mikor ment: a Vágyak, az Álmok bizarr és kedves tábora
zsibongott utána. Imádtam, mint az Istenemet.

Színes szavakból diadémot ötvöztem reá:

– Mint kígyózó koráll, olyan az ajaka; szeme: színjátszó szikra;
görögösen fiúsra nyírt haja: selyemlobogó; fehér márvány-nyaka:
szépségek tornya; mosolya: angyalok álmának álma. Egész kedves maga:
remek drágakő istenek kezén. Aranygyűrű, mely szívemet szorítja, vakító
fátyol, mely szememre borúl.

Mosolygott és dalolt.

A bolondos doktor hol itt, hol ott bukkant föl, mint a mesék kóbor rossz
szelleme. Rám-rám sunyított, köszönt; de nem szólt semmit. Én csak
vártam, mikor küldi már az embereit. De ő nem törődött velem.

A babaarcú asszony átköltözött a szanatóriumból a Miramare-szállóba. A
szerencsétlen doktor reggeltől estig ott könyökölt a szálló erkélyén,
vagy a tengerparton. Még mindig ostromolta Medeáját az aranygyapjúért s
még mindig ott volt, ahol három hónappal ezelőtt. Esténkint hazajött,
lerótta orvosi látogatását; éjjelenkint pedig irtóztató züllésekkel
könnyített a lelkén.

Mindenki róla beszélt. Sajnálták vagy lesajnálták, mint az elveszett
embert szokás.

Március utolsó napja volt.

A tenger felől vérnyugtalanító szelek csapdostak be hozzánk; a levegőben
a tavasz újultan-újuló szerelme remegett. Ilyenkor az ember is megfordúl
s vagy remek költeményeket ír, vagy szerelemből gyilkol. Ez az időszak
az öngyilkosságok szezonja.

A szerencsétlen doktor lejtőre jutott; iszonyatosan meredek lejtőre,
amely a pusztulás örvényébe szakad.

Valami történhetett közte és a báb-arcú asszony között. Idegrohamok
jöttek rá, szája habot túrt s a teste rángatódzott. Aztán magához tért,
összetoborzotta a szanatórium fiatal betegeit, megalapították a TBC
clubot, a Tüdő Betegek Clubját s minden éjjel Fiume híres Grottájában
kacagtak szemébe az elmulásnak.

Laura szörnyűködve bámulta ezt a veszett magyar csapatot. Romániában az
emberek nem mernek ujjat húzni az Istennel.

A doktor ezen a napon bujdosott, mint a vesztét érző beteg kutya. Hol a
ciprusok és olajfák árnyékába húzódott, hol a kis fenyveserdő sűrűjébe
fúrta be magát. Nem lelte a helyét seholsem. Kiállott a molo gátjára,
nézte a kacagó vizet szédülésig; ilyenkor hirtelen rémület rázkódott
rajta át s futva menekült önmagától. Sokszor emlegette, hogy az öccse
sorsára jut. Az is agyonlőtte magát. Én csak mosolyogtam magamban: gyáva
vagy te, szegény fiú! Csak magadat ijesztgeted.

Délután, azt mondják, fenn járt az asszonynál a Miramare-ban. Mikor
visszajött, olyan zavaros volt a szeme, olyan ijesztő az arca, hogy a
matrózidegzetű, hatalmas darabember: az igazgató is megrettent tőle.

Később hallottam, fölment Laurához is. Laura kitiltotta már régebben a
szobájából, mert szemtelenkedni kezdett vele. Most ünnepélyesen
bocsánatot kért a doktorkisasszonytól. Holnap utazik; az igazgató úr
fölmondott neki. Ezt én is tudtam már. Azt rebesgették, súgták-búgták az
emberek, hogy az igazgatóék serdülő leánykáját, a tizennégyéves fejlett
Jolánkát is megtámadta buja szerelmével s rajtakapták. Elhiszem, mert ez
az ember maga mondta magáról: „Ha asszonyszagot érzek, elvesztem az
eszemet“. Szörnyű egy átkot örökölhetett valamelyik ősétől. Buta kis
lelke volt, mint egy pesti utcai kis leánynak, de olyan tűz égethette,
mint a Dante szerelemben vétkezett elkárhozottait.

Én undorodtam tőle és gyűlöltem.

Este, vacsora után, mikor a lépcsőházban vártam Laurára, odajött hozzám.
Szomorúan jelentette be, hogy holnap reggel utazik, itt már kitelt az
ideje. Bocsánatot kért tőlem, ha valaha megbántott.

Ránéztem. Nagyon szomorú volt.

Csak annyit mondottam neki:

– A nőkkel nem úgy szoktak bánni, mint ahogy doktor úr bánt.

– Jó, hogy ezt is tudom. Jó éjszakát!

Fanyar mosolygásra torzult a szája, meghajolt s elment.

Valami szánalomforma kezdett bizseregni a szívemben. De visszagondoltam
az elmultakra s újra szilárd és kegyetlen ridegséggel intéztem el az
egész embert. Eredj, ahová sorsod vezet.

Laura oly földöntulian szép volt ezen az estén, hogy magamat is
elfelejtettem. Levelet kapott a feketehajú román fiútól; ilyenkor egy
ragyogás volt ez a leány. Óh, hogy imádtam! Óh, hogy gyűlöltem! Ez a
mosolygás nem az enyém; a hangjának ez a remegése nem értem való;
szemének ez a sötét sugárzása nem engemet illet. És mégis boldogsággal
húzódtam utána, szomorú árnyékaként. Hozzám hajolt, combját odasurolta
combomhoz, kebelét néha karomhoz értette s bizonyára pompásan mulatott
az én vergődő félszegségemen.

A terrasz korlátjának dőltünk és néztük a holdfényben reszkető tengert.

Egy lövés dördült fel hozzánk a tengerpart felől. Utána gyönyörű csend.

Ez is jókor vadászik, gondoltam magamban. És hirtelen az villant át a
fejemben: tízig olvasok s a tizediknél átkarolom és megcsókolom ezt a
gyönyörű leányt.

Elkezdtem olvasni.

Mikor a hetediknél járok, valami átkozott lélek belöki a terraszra nyiló
ajtót és ránk kiált:

– Nem látták a doktor urat? Eltünt!

A varázs megtört. Mindketten felébredtünk.

Ebben a percben a Miramare felől zavaros kiáltások morajlanak fel
hozzánk.

Egy szolga fut lélekszakadva fölfelé azon az úton, amelyik a különálló
szanatóriumhoz vezet. Odalenn a parkban összebukkan az igazgatóval s
valami rossz dolgot hebeg neki. Az óriástermetű igazgató felkiált: „Óh,
a marha!“ s azzal szaladni kezd lefelé a tengerpartra.

Baj van.

Ránézek Laurára, Laura rámnéz. Mintha elsápadtam volna, mintha
mindketten elsápadtunk volna.

Lenéztem a tengerre: sima volt, néma volt. De a levegőben valami
nyugtalanság remegett. Mi történt hát mégis? Bementünk a szalonba, mert
félelem szállt ránk odakinn. Az emberek beszélgettek, kártyáztak,
szivaroztak, nevetgéltek; egy fiatal leány zongorázott; a tüdőbajos
gimnázista hegedűvel kisérte; a pauzákat átköhögte csöndesen. Ezek még
semmit sem sejtenek.

Szótlanúl űltünk Laurával sokáig; a lelkünk figyelt, valami különös
bajra várva.

– Lemegyek a tengerpartra, – szólt hirtelen a lány. Felállott. Én is
menni akartam; de nem engedte.

Lekisértem a parkig.

Az egyik fehér padról föláll valaki s oda biceg hozzánk, a kezével
jelezve messziről, hogy valamit akar mondani. Megvártuk. Mikor odaér,
látom, hogy a szélütött kasznár. Dadogva, mosolyogva újságolja:

– Hallották, hogy a doktor mellbe lőtte magát?

– Kicsoda? A mi doktorunk?

– Az, az. A Miramare előtt. Most viszik autón Fiuméba, ha ugyan meg nem
halt.

– De hát miért? Kiért?

– A szép asszonyért. Azt mondják.

Az én lelkem hirtelen arcot váltott. Gyűlöletem, megvetésem ellágyult és
csöndes rokonérzéssé szelidült át. Utáltam eddig ezt a lehetetlen
alakot; s most a férfiasság fényében kezdett föltünni előttem torzúl
mosolyra vont arca. Hiszen ez az ember több volt, mint amennyinek
hittük. Az öngyilkosok: a legbátrabb emberek, mert nemcsak szemébe
mernek nézni a halálnak, hanem maguk idézik föl rettentő alakját. Ez a
doktor csúnyán élt, de szépen halt meg.

Megrázott ez a véres fordulat.

Fölmentem a szobámba, lefeküdtem. Behunytam a szememet és egy véres
sebet láttam, amelynek szélén az átröppenő élet reszketett. Meg tudnám
én ezt tenni valakiért? Lauráért? Ah, összeborzadtam. Az öngyilkosságok
vonzanak, leszédítenek a megsemmisülés örvényébe. Irígyeltem a vérbe
fulladt, félszeg doktort. És féltem az egyedülléttől, féltem nagyon.

Mintha valami hidegszárnyú madár suhogna itt fölöttem. Hallga. Most.
Most is. Mi ez? Hallucinálok?

Fölcsavarom a villanyt. Keresztülrebben a szobán egy madár.

Nem. Nem madár: denevér. Csapatosan szoktak táncolni esténkint a
szanatórium homlokzatánál; egy idetévedt a nyilt ablakon szobámba.
Vergődik és nem bír útra találni.

Milyen rémletes ez a sötét szárnyú, vergődő suta rém. Mintha az
öngyilkos doktor groteszk lelke volna. Mintha vádoló töredelemmel
rázkodná le magáról, itt előttem, az életet. Mintha néma panaszának reám
is hullana árnyéka. Oly különös, oly félelmetes, mint mikor álmaink
ablakán benéz egy nem emberi arc. Hess, madár! Hess, kósza lélek! Hess,
kárhozott szellem! Hiszen tudnod kell útadat. Miért háborítod meg drágán
vásárolt éjszakáimat? Vagy a gyilkosok lelke hazajár, visszajár?

Óh, Laura, Laura, te fekete-holdszemű leány, te virágok illatával
mosakodó csodálatos élő szobor! Te miattad oly nehéz lelkemen az álom;
érted vágyódva röpítgetem föl hangtalan sikoltásaimat a csillagok
seregébe, vagy legalább a harmadik emelet ablakáig, hogy megérezz és
megláss valahára. Mikor jön már a hajnalunk?…

Ezután szomorúbbra vált az élet. Kifakultak a színes tavaszi napok;
ismeretlen átok ült a fejedelmi arcú épületen. A gyilkosságoknak
hervasztó még az emléke is.

Laura hajdani vidámsága is elalélt. Éreztem, hogy nem szivesen
találkozik velem. Emlegette, hogy pár nap mulva útazik.

Én, mint a háborodott, keringettem körűlötte. Ha itt hágy, ha nem visz
magával, meg van átkozva az életem örökre.

A Maeterlinck lelkével társalgó szomorú kis asszony, akinek második
gyermekére vetett célt a sunyi halál, ellenséges arccal, néma
megvetéssel és szóló fájdalommal kísérte minden léptemet. Mióta Laura
sugár alakja megjelent, az ő csillaga lehanyatlott. Addig olyan híven
kitartottunk egymás mellett, mint Aglavaine és Selysette. Most már
tudta, hogy én idegen istent imádok. Nagyon fájhatott neki, mert
szemében a bánat és gyűlölet iker-szomorúsága borongott. Félni kezdtem
tőle. Egy reggel arra ébredtem, hogy benéz az ablakomon. De nem kínozott
sokáig: eltünt haldokoló fiával, szótlanúl, nyomtalanúl.

Később mindíg úgy rémlett, hogy csak álmomban találkoztam vele.

A szélütött gazdatiszt gyermekies bambasággal újságolta el, hogyan
vitték a halálra sebesült doktort egy autón Fiuméba.

– Nem tudott a sebétől feküdni; azért két ember tartotta ölében az egész
úton, a fejét a mérnök úr (ezé volt az autó), a lábát a kis zsidó titkár
fogta. Zökkenőknél nagyokat bődült, fájt neki a lyuk, hiszen kérem
keresztűlment rajta az igazgató úr vadászpuskájának a dunsztja. Egy
marhát is leölne. Vért hányt, mindig azt nyöszörögte: „Jeget… adjanak
jeget.“ Azt gondolta, tüdővésze van, a bolond. A huncot mérnök, hiszen
tetszik ismerni: nagy betyár, egész úton kacagta, viccelte a
nyomorultat. A doktor panaszkodott: hogy van lelkük mulatni, mikor ő itt
haldokol? Mert eszénél volt egész a kórházig. A mérnök azt mondta neki:
„Szamár! Minek lőtted meg magadat? Most te is együtt kacaghatnál
velünk.“ Így biz’a, kérem. Dehát, meg kell adni, marha is volt, egész
életében. Megérdemelte. Becsületes ember nem puffantja le magát. Fenét.
Legföljebb Gulman urat fogadja látogatóba. Hehehe.

Ez volt az öngyilkos búcsúztatója.

Alig egy hét mulva jött a hír: belehalt sebébe.

Az a báb-arcú szép asszony, akinek ablaka előtt agyonlőtte magát, azóta
már a harmadik szeretőjével csónakázik, valahol az abbaziai partok
mentén. Ezért ugyan nem volt érdemes golyót nyelni.

A román leánynak azonban lelke volt, talán titokban meg is könnyezte a
szegény doktort. De beszélni nem szeretett róla.

Április elején, egy szeles, tiszta, üvegarcú fényes napon azzal állt
elébem: „Délután utazom.“

Előtte való napon milyen kedves, milyen bűbájos volt ez a leány! Kicsalt
a kis fekete-molóra. Leheveredtünk a fokánál, ahol a köveket örök
morajlással csapdossa a tenger. Erősen sütött a nap; kifeszítette piros
napernyőjét s annak az árnyékába bujtunk, úgy, hogy a fejünk összeért.
Valami dalt dúdolt; mert mikor megvolt hatva, mindig dalolt. És néztünk
az ezüstös-kékes messzeségbe. Olyan vasárnapias csöndesség ült a
mindenható tengeren. Úgy vonzott a távol, a távol, a ködbe hanyatló
messzeség. Úgy fájt a szívem és mégis olyan jól esett. Laura arról
beszélt, hogy két ember milyen különös módon találkozhatik az életben.
Sok időre elválnak, egyszer újra összebukkannak és nem ismernek
egymásra. Azután kinyujtotta remek karját a távoli szigetek felé és
énekelte a Mignon dalát: „Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein
Geliebter, ziehn.“ Egy vigyorgó, faun-pofájú horvát bárkás odacsúszott
hozzánk és szemtelen bizalmassággal ajánlgatta a habokon ringó fehér
csolnakát. Azt hitte: fiatal házasok, vagy utazgató szerelmesek vagyunk.
És ez nekünk oly jól esett! Kacagva intettünk búcsút a Monte Maggiore
háta mögött lebukó napnak: viszontlátásra, öreg!

Laura holnap útazik…

Úgy szerettem volna megállítani a napot, hogy soha ne legyen nyugovóra
hajolása.

Nincs szomorúbb a búcsúzás órájánál.

Még akkor este együtt rendezgettük a holmiját. Én adogattam neki kézből
kézbe, tiszta, bájos, finom ruhácskáit. Meg-meglobogtattam kedves
fátyolait; egyik fehér volt, mint a szétfoszló tavaszi felhő; másik
haloványkék, mint a távoli hegyláncolatok; harmadik rózsaszínű, mint a
gyermek-álom. Csupa fájdalmasan édes emlék az egész.

– Ezekkel kötözöm a maga szívét a magaméhoz, hogy mindig eszébe jussak,
– szólt mosolyogva.

Eszembe jussál? Óh, Hamlet nem mondhatta megrendítőbb meggyőződéssel,
mint én: „Igen, letörlök emlékezetem lapjáról minden léha jegyzetet,
hogy csak a te drága képed éljen egyedűl agyam könyvében!“

Édes szép Laurám, gyönyörű tündérhercegnőm!

Mikor a kék szalagos, csipkés ingekre került a sor, elpirult a kedves
gyermek; láttam, szeretett volna kiküldeni, de nem akart
álszenteskedőnek látszani. Én bolond és fantasztikus gesztusokkal
szorítottam szívemhez a könnyű fehér habszövetet, irígyelt társamat,
akinek jobban szabad szeretnie Laurát nálam. Parfümöt hintettem a bájos
ámor-fölszerelésre; s azután rájuk zártuk a hatalmas láda sárga
lakatját.

Laurának egy része itt pihen.

Másnap délig csak úgy csengtem-lengtem, mint az árva levél. Laura
utazik, Laura elmegy, Laura itt hágy; jó Isten, mi lesz velem? Hiszen
eddig is az a szerelem tartotta bennem a lelket, amellyel átöleltem
különös idegen alakját. Ő volt a levegőm, a napom, a csillagom, az
álmom; ha elhagy: elsárgulok, elhervadok, megfulladok.

Hát ilyen élethalálra menő játék a szerelem?

Még egyszer átsuhant karcsú alakja a romantikus árkádok során, a
ciprusok alatt; itt láttam talán leggyönyörűbbnek, ez a kép maradjon meg
róla lelkemben. A tengerre nézett, a messze végtelenségbe, mintha
elveszett hazáját keresné. Izgatott volt, bár igyekezett palástolni.

Három órakor jöttek érte, hogy várja az autó.

Intett a szemével. Mellé ültem.

Leeresztette fekete fátyolát, Napoleon-gallérját fölhajtotta
köpenyegének, mert fújt a szél. A vendégek körülállták a nagy szürke
kocsit, az igazgató úr virágcsokrot adott neki emlékűl; azután kendők
lobogtak, a motor zúgni kezdett, megindúltunk.

Mint a mesebeli sárkány: röpült velünk a szürke szörnyeteg. Füstöt
okádott, bőgött, kattogott és rohant a szűk utcákon, mintha üldözné
valaki. Hajrá! Hajrá! Az üdvösség szakadéka felé, vagy a reménytelenség
sivatagába! Hogy lobogott Laura kalapján a fátyol, hogy ragyogott át
sötétcsillag szeme rajta; hogy vonzott, hogy szédített, hogy kínzott ez
az asszony! Hozzásímultam párduc-termetéhez, kezembe kapcsoltam kezét és
szememet a szemébe, szakadozott szavakat lihegtem, dadogtam a rohanás
lázában, a szerelem szilaj őrületében.

– Legyen a feleségem… Laura… ne hagyj itt!

– Nem, nem. Ami lehetetlen: lehetetlen.

– Laura, az álmom, az életem, mindenem.

– Nem, nem, nem.

– Te drága, te mindenható, te üdvösséges, te…

Rámartam vad csókomat fátyolára, fátyolán keresztűl arcára, arcán át a
vérébe, vérével a szívébe. Szíven csókoltam a gyönyörű román leányt.

Fölrántotta a fátyolát arcáról s hevült ajka azt ragyogta rám: „Ne
ablakon keresztűl, hanem így, igazán…“

Akkor megcsókoltam úgy, igazán.

Virágokat szórt az ölembe. Olyan titokzatos volt, olyan csodálatos volt,
mint a görögök szfinksz-asszonya.

Egy vörös gondolat lobbant fel agyamban: óh, ezért a leányért még
hazáját is el tudná árulni az ember!

Te gyönyörű, te észvesztő szép ellenségem! Te, különös román leány: hová
megyünk? Hová ragadsz magaddal? Óh bár soha ne lenne ennek az útnak
vége…

Az autó száguldott. Szirénája bőgött, motorja zuhogott, egész teste vad
lázban reszketett. Nem láttam én semmit a kis tengerparti városból, a
földből, a vízből, az égből; csak ezt a fekete ruhás Juditot, aki meg
tudja ölni azt is, akit szeret.

Kiértünk a mólóra. Az autó megállt. Egy fekete hajó már ott ringott a
vizen; Laurára várt.

Alig volt annyi ideje, hogy fölszaladjon a hídon. Indulást csöngettek.
Ideges gyorsasággal szorította meg a kezemet: „A viszontlátásra!“

Azzal, mint egy remek tornász, fönn volt a hajón.

Én utána akartam rohanni, de a kis hidat fölrántották előttem. A vastag
kötelek visszacsapódtak; a kerekek elkezdettek zubogni, fehér tajtékban
porzott a víz. És a fekete hajó megindult.

Mintha a lelkem hagyott volna el, mikor Laura eltünt mellőlem. Halálos
hidegség fagyasztott szíven, úgy éreztem, rögtön összerogyok.

A fekete hajó lassú ívben kanyarodott ki a nyilt tengerre. Fekete
füstje, mint egy gyászlobogó, lengett utána. Nem láttam Laurát többé,
elmult, mint az álom; de azért lobogtattam kendőmet, törölgettem a
szememet és újra lobogtattam.

A fekete hajó vitte, vitte a boldogságomat.

Mit! Hát én itt maradjak egyedűl? Ne menjek utána? Elszakitsam a
kettőnket összefüző drága láncot? Laura! Kiáltok, halld meg! Én kiáltok
utánad, a te szegény barátod. Várj, várj, veled kell mennem; én nem
maradhatok itt egyedül! Laura, a mindenható Istenre ne menj el! Laura. –

Valami különös szédülés fogott el. Lenéztem a háborgó vízbe; örvénylett
és zajlott. Ringatta alattam puha rengőjét. Úgy tetszett, mintha a móló
is vele ringana már.

Mire várok? Mit késlekedem még?

Kitártam karomat és beleszédültem a tengerbe. Még éreztem, hogy csapódik
össze fölöttem a hullámtorlat; éreztem a síma lefelé zuhanást, a
semmibemerűlés kéjét és azután megszünt minden…

*

Nem.

Ott álltam a mólón. Egyedűl. A Laura fekete hajója már nagyon messze
járt. Előttem zúgott a haragos tenger; mögöttem a soffőr állt és mondott
valamit. Felriadtam. Úristen: hát hol vagyok? Élek?

Eliszonyodtam a szédítő, örvénylő víztől. Rápillantottam a soffőrre, aki
olyan furcsán nézett reám.

Menjünk? Menjünk.

És mentünk vissza, az átkozott életbe…



A KÉM.

Gózon Gyuri, a népies író, kolompot vásárolt a debreceni vásáron;
hazavitte dunaparti kis nyaralójába, felkötötte a kerti öreg diófára,
hogy mikor a szél megingatja a galyakat, kolompoljon a drága mesterség.
Hangulatkeltőnek alkalmazta ezt a pusztai szerszámot, hogy a főváros
szomszédságában, mindenfajta zagyva nép körében, hajótülkölés és
gyárbőgés zsivajában, vissza tudja álmodni a Tiszamenti kis falvak és a
kúnsági tanyák melancholikus csöndjét. Mostanában valami népszínművön
kotolt, nagyon fölfért a hangulatadó kolomp. Ha nem fujt a szél,
Zsuzsinak, a cselédnek volt kötelessége félóránkint megkolompoltatni a
parányi harangot.

Gózon Gyurinak két kis elevenördög lánya rákapott a kolompra; nagyon
tetszett nekik a nyelves jószág. Derűre-borúra rázták, nyakgatták; a
szomszédbeli uraság, majd kibujt a bőréből, de nem örömében. Az író
pedig élvezte pogányúl.

Vendégeit, ha rájok sötétedett az este, becsalogatta a kert hátuljára,
ahol a kolompos diófa állott. Mikor legbabonásabban állott a csend,
hirtelen megrázta a láthatatlan ördög-csengőt; a nyavalyás pesti urakat
majd kiütötte a csihora: boszorkányokat sejtettek a levegőben, Gózon
Gyuri pedig vékonyafájdúltáig kacagott.

Hanem az öröme nem tartott sokáig.

A szomszédbeli uraság megparancsolta az inasának, hogy ha törik, ha
szakad, azt a gyalázatos lármagépet pusztítsa el a föld színéről, mert
már hajnalban zörömbölnek vele azok az átkozott skriblerék. Megfizet
érte.

És az író egy szép napon arra ébred, hogy a szél fuj, vihorász,
nyargalódzik, zúgatja a fákat, fütyöl a kéménykürtőn, de a kolomp
megnémult, a puszta költészetének vége. Kimegy, nézi, látja hogy
ellopták. Egy nagyot káromkodik keserűségében, megfenyegeti a szomszéd
úr odapirosló kastélyát: megállj, férges, csak azért is hármat veszek!

Dolgozni akart, de nem ment sehogy. A kolompszó volt az ő dopingolója. A
kis nádas házak, a sövénykerítések, a poros, széles utcák, a nyikorgó
gémeskútak, a vasárnapi csöndességű falusi délutánok, a pipaszó mellett
dummogó karakán magyarok, a füstös cigány, a kopott bakter, a
gatyaszáros kisbíró, a riszálós csípőjű menyecskék, a nagy üsző-lányok:
elhanyatlottak, kihullottak a fantáziájából. Nem volt többé hatalma
rajtuk. A nagy lélekigéző, a kolomp, oda van.

Épen egy új regényébe kellett volna kezdenie, mikor ez a
szerencsétlenség házába ütött. Debrecenről, az Alföld poros
Jeruzsáleméről szólt volna az ének. De nincs kolomp, nincs hangulat.

– Hahó! Lerándulok Debrecenbe. Kolompot is veszek hármat, modelleket is
nézek ki magamnak. Kettős haszon. Megálljatok, csemeték, nemsokára lesz
kis harang.

A gyerekek tangó-táncot jártak ennek örömére.

Gózon Gyuri pedig felkászolódott a nagy útra. Három vázlatkönyvet
eresztett a belső zsebébe; a haját hullámosra fürtöztette, hogyha
esetleg útközben lefényképezik, mutasson a feje is valamit. Vagy harminc
darab fényképes levelezőlapot a táskájába csusztatott: legyen kéznél
önarcképe, ha lányos házakba talál vetődni.

A Debrecen felé vágtató vonaton vakszerencse érte. Épen abban a fülkében
rázta haragja vesszejét a „panamák városá“-ra egy nyírott fekete bajuszú
ügyvéd, aki nagy szerepet vitt az alföldi kálvinista Róma közigazgatási
ügyeiben. Egy idegen úrnak magyarázta a dolgot:

– Tudod barátom, ott mindenből salláriumot vágnak ki. Ott mindennek
szaga van. Ellopják a polgármester párnája alól is a város vagyonát, ha
valamelyik vállalkozó betyárnak éhe jön rá. Az utcakövezés: panama; a
csatornázás: panama; a városi legelők bérbeadása: panama; a kaszárnyák
építése: panama; az erdők vágása: panamák panamája. Egy év alatt
harminchét ügyről rántottam le a leplet. Ismerem azokat a villákat,
bérházakat, kétlovas fogatokat, selyemruhákat, színházi páholyokat és
szeretőket, akik vagy amelyek a várostól elcsaklizott pénzből
cseperedtek fel és virulnak. Lelopják az oltári szentséget a főoltárról;
ellopják a Krisztus palástját, lelopják a mennyei Mindenhatót az égből.
Hogy az embernek az esze Ixion-kereket hány! Rettenetes!

Gózon Gyuri a lelkét is eltátotta erre a témaözönre. Hű, a kiskésit,
lesz itt mit írni, csak győzze. És épen Debrecenről! A puritán, a
legmagyarabb, a legbecsületesebb városról. Egy-kettőre térdére fektette
az adatgyűjtő füzetét, s lóhalálában vágtató sorokat firkantott bele a
magas hangon szónokoló ügyvéd beszéde nyomán. Az ifjú Cato csak beszélt,
Gózon Gyuri csak irt, mint a folyóvíz, feltartóztathatatlanúl.

Debrecen pályaudvarán nagyot zökken a vonat, hosszút lélekzik és megáll.
A radikális ügyvéd kiugrik, Gózon Gyuri utána, de a tolongásban hamar
elveszti szem elől.

– Ejnye, pedig most értünk volna kutyakocogójára a dolognak. Remek egy
forrás. Bizonyosan zsidó, mert eleven forgású esze van.

Már mindegy. Gyerünk tovább.

A harmadik osztályú váróteremből cigányok piszkoskodtak kifelé. Egy
harminctagú banda rogyásig itta magát és förtelmesen összeverekedett.
Rendőrség, kezek összekötése, letartóztatás, bekisérés, ment minden a
maga útján. Gózon Gyuri dagadó lélekkel feszítette neki ceruzáját a
papírnak, sikerült nehány remekbe csinált cigány-miatyánkot
lefirkantania.

– A szerbek megverték a bolgárokat! Szenzációs kiadás! – ordította
fülébe egy mezítlábos rikkancs.

A balkáni háború ekkor járta legvéresebb kólóját. Puskaporos volt
Magyarországon is a levegő. Galiciába és a Száva mellé mozgósított
csapatokat röpített éjjelenként a külön katonai vonat. Az állomásokon
titkos rendőrök hemzsegtek. Mindenki gyanús ilyen időben, aki csak él.

Gózon Gyuri, a népies író, nem sokat hederített a háborús hírekre. Neki
most az Isten különös gazdagsággal teregette keze ügyébe a legmarkánsabb
típusokat, a legveszekedettebb magyar pofákat, a legföldszagubb
embereket. Nagyokat nyerített magában: ez az ő világa, ez az ő népe,
ezek hajtanak legtöbb hasznot az ő konyhájára, ez az ő életfentartó
pénzforrása.

Munkasodorba került. Ilyenkor három napot is keresztűl tudott írni
étlen-szomjan. Ravasz szemekkel pislogott körűl, mindent meglátott,
mindent értékesített az állomás zsibvásári zürzavarában. Nekivetette
hátát a falnak, egy ablakfára támasztotta füzetét és írt, írt, körmölt
elolvashatatlan betűkkel, szakadatlanúl.

Tíz lépésről egy detektív kezdette figyelni. A titkosrendőrnek feltűnt a
gallérköpönyeges, bozontos hajú ember. Már régóta rajta a szeme. Most,
hogy ideges gyorsasággal ceruzázott sort sor után titokzatos kis
könyvébe: elárulta magát. Ez az ember kém. Katonai kém. Olyan szláv
pofája van; bizonyosan orosz. Pest felől jött, ott észre sem vették. Na,
innen nem menekűl, ha földi asszony szülte. A debreceni detektívnek csak
Amerikában ha akad párja.

Köpte markát a beretvált arcú már előre: jó fogás, remek fogás! Biztos
az előléptetés. Csak csendesen és óvatosan, el ne röppentsük a drága
madarat.

Gózon Gyuri pedig írt. Megtetszett neki az állomás kupolás főcsarnoka:
lefirkantotta. A málházónál új típusokat fedezett fel, hangtalanúl
kacagott örömében, míg azokat is lefirkantotta. Micsoda témagazdagság! –
gondolta magában.

– Ahá, most az állomás épületét rajzolja, – rémledezett az ifjú
Pinkerton. Elsétált nagy szivarozva Gózon úr előtt s félszemmel
belevizslatott kis könyvébe: látta, hogy a szöveg mellett rajz is van.
Gemacht. Ez az ember kém. Veszedelmes katonai kém. Vigyázat! Bomba is
lehet nála.

Reszketni kezdett az izgalomtól: micsoda szenzáció hőse lesz az
igénytelen kis Krausz detektív a holnapi lapokban! Az egér oroszlánt
csal verembe. Dörzsölte a kezét, ropogtatta az ujjait és úgy tett,
mintha semmi sem érdekelné a világon. Attól tartott, valamelyik
kollegája észreveszi a remek vadat, elhalássza előle, vagy elsieti a
dolgot, akkor kámpec a fényes jövőnek!

Hidegvér és elegáncia.

Gózon Gyuri, mikor teleszívta magát az állomás hangulatával, megindult a
városba befelé. Gyalog. Így lát legtöbbet az ember. Levette a kalapját s
úgy fürdette hatalmas koponyáját a májusi ragyogásban.

A kis Krausz detektív utána.

Végigment a hosszú főutcán. Kihallgatta két civis beszélgetését, akik a
városi pótadó nagyságát panaszolták égbekiáltónak. Egy pár fáin
debreceni kiszólást itt is sikerült megcsípnie.

Befordult a Kossuth-utcára. A virágáruló és koszorúkötő asszonyok hosszú
során gyönyörködve legeltette szemét. Odabujt a hátuk mögé, kileste
moccanásukat, gesztusaikat, lefirkantotta trágár megjegyzéseiket,
istentelen huncutságaikat és megható vallomásaikat. Homlokán kiült a
verejték: a munka verejtéke, olyan odaadással dolgozott.

A kis Krausz pedig egyik ámulatból a másikba esett. Ez a huncut muszka
még a kofák szoknyájából is kihámoz valamit. Iszonyatosan furfangos
gazember. És ír, mindegyre csak ír! Rendkívűl izgató.

Gózon Gyuri, mikor már belefáradt a följegyzésekbe, megtörölte homlokát
és szétnézett. Épen az Angol Királynő szálloda előtt állott. Na, itt
megszállunk, gondolta. Minek menjek tovább. Szobát kért. A pincér
fölvezette az emeletre s elébe tette a vendéglapot. Gózon úr kitöltötte,
aztán mosakodni kezdett.

Mikor a gyanús bozontoshajú belépett az Angol Királynő küszöbén, a kis
Krausznak nagyot dobbant a szíve. Hopp! Itt a fészek. Innen nem repűl el
a madár. A szobapincért megcsípte, megnézte az új vendég nevét, mintha
egy ismerőse után tudakozódnék:

– Kovács? Nem Kovács Imre szállt ide most?

– Nem. Gózon. Valami Gózon.

Krausz fanyalogva nézte meg a kitöltött lapot és vakarta a fejét: ejnye,
hova szállhatott az én Kovács barátom?

Azzal leballagott a kapú alá. Gondolkozott.

– Gózon György, ez az álneve. Foglalkozása: író.

Értjük, bácsi, nagyon jól értjük. Állandó lakóhelye: Budapest. Az ám.
Valamelyik lengyel-orosz garnizon. Hanem tud magyarúl is, ez bizonyos.
Hm. Lehet, hogy Magyarországról elszármazott kém. Lehet, valami nagy
kutya. Hiszen az áruló Redl uraság is vezérkari ezredes volt. Jákób
Istene, ha én egy eleven ezredest fognék el ebben a háborús időben!

A kis Krausznak talpra állt minden hajaszála. Hősi elszánás kapaszkodott
fel gyáva kis szívébe. Itt most talán országok sorsa dől el, az ő kezén.
Csak okosan, Krausz, csak óvatosan, Krausz, még Ő Felségétől is kaphatsz
metáliát.

Ott rostokolt a szálló kapujában egész délután.

Úgy hat óra tájban jön a bozontoshajú kém lefelé. Hóna alatt a fekete
könyv, szemén szemüveg. Érdekes! Mikor az állomáson fölfedezte, nem volt
szemüvege. Ez is afféle fogás. A bajusza is mintha rövidebb volna;
lehet, másikat ragasztott fel. Nagy mesterek az ilyenek! Multkor a
moziban látott hasonló esetet.

Gózon Gyuri pihent testtel és kiváncsiságra felajzott lélekkel indult
neki Debrecennek. A nagy paraszt-város kérődzve nyújtózkodott el a
tavaszi alkonyatban. Minden ház ablaka reá ragyogott, minden ember szíve
neki dobogott; felszippantotta a mámoros levegőben szállongó szerelmet s
olyan fiatalos üdeség bizsergett-lázongott a tagjaiban, hogy cifra
füttyszóba röpítette ki jókedvét. Eszébe jutott a két kis leánya:

– Kolompot veszek a debreceni vásáron, gyerekek!

Egy emeletes ház nyilt ablakából nóta szürődött le hozzá. A
szobafestősegéd dalolt lehalkított hangon valami trágár nótát. Az író
felfülelt, meghallotta, megértette; döcögősen nevetett magában s
lefirkantotta a hússzagú népdal nyers szövegét.

– Mindig jegyez, mindig jegyez! – riadozott lelkében a kis Krausz s mint
a vizslakutya, szaglászott tovább a különös, gyanús ember után.

Péterfia-utcán megállt Gózon Gyuri a honvédkaszárnya előtt. Három
nyársat nyelt, peckes termetű káplárral beszédbe őgyeledett. A honvédek
csak úgy foghegyről köpködték az áros szavakat, mikor a szolgálat
nehézségéről kérdezősködött náluk a bozontosfejű. De mikor a lányokra
fordult a beszéd, elkacarintották magukat s pompás megjegyzésekkel
gazdagították a népies író szólásanyagát.

Gózon Gyuri följegyezte.

Lassan, ténferegve, kibotorkált a vásártérre. Odakinn most csenevész
forgalom síratta a meddő időket, a híres „szabadságok“ lezajlottak. Üres
falusi szekerek táboroztak a Vörös Ökörhöz címzett csárda előtt.

– Hol vegyek én most kolompot? – tünődött a népies író. A vaskereskedő
csak afféle műkolompokat árúl. Igazi jószág a hortobágyi, újvárosi vén
mesterek kezéből kerűl ki.

Visszafordult. Krausz párhuzamos lomhasággal, de az izgalomtól
kigyuladva követte.

Estig így barangoltak a városban.

A kis Krausz gyönyörű megfigyeléseket tett. Észrevette, hogy a kém
sokszor leveszi szemüvegét, valamivel megtörli, azután orrára csípteti
és néz, merőn, perceken át valamelyik falra. Úgy látszik, olyan üveget
használ, amelyik vegyi bomlással bizonyos láthatatlan jeleket fedez föl
titkos házak vakolatán. Ilyenkor föl-fölrezzen a bozontos fejű, ceruzát
ragad és ír, ír, ír. Azután megfigyelte Krausz, hogy a kém valahányszor
megáll, mindig a ballábára nehezedik: ebből azt következtette, hogy a
kém jobboldalán viseli rejtett fegyverét; ezt elárulta kabátjának
jobboldali kidudorodása is. A jobb lábával úgy kaszált menetközben, mint
a katonatisztek szoktak, ha kardjukat hanyagúl csörömpöltetik a
lógószíjon. Gemacht! Ez az úr katonatiszt. Orosz kém a gyalázatos.
Krausz egy kicsit reszketett, mert a katonáktól iszonyatosan félt.
Póttartalékos korában embertelenűl megkínozták.

Gózon Gyuri mikor tele szedte magát hangulattal, képekkel, lepihent az
Angol Királynő kávéházában. Egy újságot maga elé terített, de közben a
mellette zsongó életet, embereket figyelte.

Krausz lelkében hősies elszánás vetett hirtelen lobot. Bemegyek utána,
megismerkedem vele, – gondolta borzongó gyönyörűséggel – lesz, ami lesz,
de megfogom a drága madarat.

S bement a kávéházba.

Szemközt ült a bozontos fejűvel, egy sarokasztalnál, hogy minden
moccanását lássa.

Gózon Gyuri egyszer ránézett, észrevette. Megtetszett neki a sovány kis
ember. A szeme ragyogásában volt valami érdekes. Ejnye, gondolta, ez a
pasas olyan jó alak, megismerkedem véle. Modellnek használom.

Felállt. Lassan megindult a sarokasztal iránt.

Krausz észrevette. Kis gyáva szivecskéje riadót dobogott. Nehezen tudott
nyelni; a lába akaratlanúl is taktust vert; jobban mondva: remegett.

– Szabad kérnem egy kis tüzet? – mosolygott rá a vállas, bozontos
idegen.

– Kérem, kérem, – izgult a debreceni detektív – parancsoljon!

Égő szivarát odatartotta az író hideg cigarettájához és udvariasan
hajlongott.

A cigaretta meggyult. Füst ölelkezett a füsttel.

– Megengedi, hogy leüljek? Olyan vadidegen vagyok ebben a városban.

– Tessék, kérem tessék! (Az oroszlán verembe lépett! Ragyogott föl a
rettenetes gondolat Krausz fejében.)

Izgatottan forgott a székén, mikor Gózon leereszkedett mellé s percekig
szótlanúl bámult a márványasztalra. Vajjon mit akar? Sejt valamit? Csak
a fegyvere el ne süljön, mert az iszonyatos lenne. Nem árultam el talán
valamit? Buta leszek, mint az iks; ebből még nagy dolgok kerekedhetnek.

– Hol lehet itt jó kolompot venni? – ütötte föl fejét a bozontos úr.
Gyermekiesen nyílt kék szemével belenézett a kis Krausz sárga szemébe.

– Jákób Istene az egek felett! Mit akar ez a kolomppal? – rémüldözött
magában az oroszlánvadász. Azután hebegve kérdezte meg:

– Milyen kolompot tetszik érteni?

Gózon Gyuri elnevette magát; rózsaszínű szája, friss nyelve, mint egy
vérszopóé, olyan volt; pompás metszésű, fehér fogai veszedelmesen
villantak ki Krausz úrra, mintha megfenyegetnék: összemorzsolunk!

– Milyen kolompot? Vezérbika-kolompot. Amilyet a vásárban árulnak.

– Minek az, ha szabad kérdeznem?

Az iró fogsora megint elővillant;

– Azt nem mondhatom meg. Kell. Három.

– Aha! – fonta tovább sejtelmeinek fonalát a kis Krausz – most már
értem. Ez megint az „üzletbe“ vág. Kolomp! Valami jeladás. Borzasztó egy
ember. De már kezd a dolog világosodni. Csak csendesen. Finoman Krausz;
ezek történelmi pillanatok.

Gózon Gyuri nagyokat szippantott a cigarettájából s vidáman legeltette
szemét az ösztövér kis emberen. Valami diurnista lehet, gondolta.
Mindjárt megtapogatom, lojális érzelmekkel áldott-e, vagy liberális?

– Mit szól a balkáni háborúhoz, uram?

Krausz elsápadt kötésig. Itthon vagyunk már, dobolta riadóját gyávácska
kis szíve. Most jön a petárda, meg a bomba. Vigyázat! A negyedik
hatványon. Ez a kém veszedelmes világ-kém. Hirtelen összeszedte magát,
szétvizslatott a teremben, közelebb hajolt az izzadt, kövérarcú,
rejtelmes idegenhez és száraz, színházi sugó hangon suttogta:

– A világ összes szlávjai egyesülni fognak s a monarchia eltünik a föld
színéről. Az oroszok, uram, az oroszok! Micsoda nép! Micsoda erő! Övéké
lesz a világ fele, nem adok neki ötven évet!

Nesze! Gondolta az izgalom gyönyörűségével. Hídat tettem elébed, most rá
fogsz lépni, nagyságos kém úr és le fog alattad szakadni és… Hah!
telefonálok a központra, villant meg hirtelen gubóforma koponyájában.
Itt foglak el, a kávéház tükre alatt; az újságírók is itt vannak, hadd
lássák, mi az: egy modern detektívfogás!

Izgulni kezdett a széken.

– Ez alighanem szerb, vagy horvát, – tünődött az író ravasz
szemcsillanással. Hadd lássuk csak. Azzal odahajolt a kis deszkaképű
emberhez:

– Le Ausztriával! Le a magyar kutyákkal! Zsivio kralj Petar! Zsivio Car
Nikolaj!

A kis Krausz alatt mintha felrobbant volna a szék: a levegőbe ugrott. A
teljes bizonyosság a vakmerőség lázával öntötte el cinege képét.
Megfogtalak! Ujjongott sovány kis lelke mélyén. Markomban vagy,
rettenetes kém úr! S most már remekűl kezdette játszani szerepét:

– Le a betyár magyarokkal! Le a perfid Ausztriával! Éljen a
pánszlávizmus! Zsivio!

Elkezdett hadonászni az író orra előtt; alakította a szláv forradalmárt.

Gózon Gyuri már akkor maga elébe terítette vázlatkönyvét és nyargalvást
haladó sorokban firkantotta le a furcsa kis ember lázongásait. Új
típusra talált, végtelen boldog volt. Irt.

A kis Krausz adatokat kezdett a kém úrnak diktálni, hogy még jobban
ugrassa. Hamis adatokat. Rejtelmes hangon leplezte le: hány darab
katonája van Debrecennek? Milyen erődítményeket csináltak a Nyulason?
Merre visznek a földalatti aknák Hadház irányában? Hogy milyen nagy a
közlegények közt a demoralizáció. Végűl kivágta a legnagyobb kártyát: jó
pénzért akadna ember, aki a tábornok úr irodájából ki tudná lopni a
legféltettebb titkokat is…

Gózon Gyurinak repesett a lelke; jaj, micsoda pompás figurára akadtam!
Csak el ne menne legalább hajnalig. Bort rendelt: iszunk bajtárs! Pertut
iszunk. Én is szláv vagyok! Szervusz!

– Le akar itatni a ganef! – gondolta Krausz felsőségesen. – Megállj csak
tekintetes kém uraság, mindjárt lesz itt nagy gezéresz.

Egy pillanatra bocsánatot kért s a telefonfülkébe suhant. Felhívta a
központot:

– Azonnal jöjjön négy civil és négy egyenruhás. Teljes fölszereléssel!
Óvatosság, vigyázat! Nagyszerű fogás. Az Angol Királynő kávéháza.

Visszaosont a kém asztalához, kocintottak:

– Szervusz!

– Szervusz!

Ittak, kezet ráztak, összevillantották a szemüket és mosolyogtak
rejtelmesen. Mindakettő azt gondolta: hogy ugratom én most ezt a
bolondot!

Azután összedugták a fejüket és olyan borzalmas titkokról rántották le a
leplet, hogy a kés kinyilt a zsebükben. A kis Krausz izgalmas
állapotában kigyújtotta fantáziája groteszk piros lámpáját és az
államtitkok Dantei poklába világított be vele. Gózon Gyuri pedig
folytonos nevető-rázkódások között körmölte a sovány pasas háryádáit.

Lassankint a szomszéd asztal vendégeinek is föltünt a furcsa két ember;
nem értették az egész izgalmat, de a kis madárfejű detektív arcjátékán
pompásan mulattak.

Krausz azt művelte, mint egy leitatott pincsi kutya: maga körűl
ürgött-forgott, leült, felállt, körűltáncolta az asztalt s minden
másodpercben odavizslatott az ajtóra, jönnek-e már?

Egyszer aztán jöttek. Két detektív.

Egyenesen a Gózon Gyuriék asztalához tartanak. Megállanak komoran. Az
egyik egy óriás, rábocsátja hatalmas tenyerét az izzadásig jegyezgető
író vállára s csöndesen a fülébe mondja:

– Uram. Valaki beszélni akar önnel. Odakinn.

Gózon Gyuri pontot tett a mondata végére s fölállt. Nevetett. Hatalmasat
nyujtózott s megropogtatta kifáradt jobbkeze ujját. Meg volt elégedve az
új modellel. Csak ekkor vette észre, hogy két idegen úr áll előtte.

– Mi tetszik?

– Legyen szives, kérem, kifáradni, a lépcsőházban vár Önre valaki.
Meglepetés.

Az író összehúzta sűrű szemöldökét: mit akar ez a két bivaly? Hogy velem
akar beszélni? Hát jöjjön be.

– De nagyon kéri uraságodat, fáradjon ki.

Gózon föltette kalapját s ment az óriás után. A másik a kis Krauszszal
kisérte.

Ahogy a kapú alá érnek, a két ismeretlen csak közrefogja a bozontos
hajút, a hősiességtől remegő Krausz pedig megérinti kezével a vállát s
kimondja a tragikus mondatot:

– Uram, a törvény nevében letartóztatom.

Gózon Gyurival kettőt fordult a világ. Álmodik? Becsípett talán és
valami mozidrámát játszanak ezekkel az urakkal? Mi ez?

Rá sem ért megkérdezni, már szelíd erőszakkal beleültették egy várakozó
kocsiba. Az óriás mellé ült, a másik vele szembe. A kis Krausz
fölpattant a bakra. Hátúl pedig két biciklista karikázott utánuk. A
kocsi felhágóján jobbról is, balról is, egy-egy debreceni rendőr.
Csúcsos sisak, revolver, kard és cincér-bajusz.

Így vágtattak a rendőrség központi „palotájába“. Ez a palota egy
földszintes sárga ház volt, sötét és piszkos, mint a ghetto.

– De hát mit akarnak maguk? az istenit –!

A kis Krausz, a nap hőse, gúnyosan mosolygott:

– Kérem, csak nyugodtan kérem.

Bevitték a főkapitány úr színe elébe.

Krausz haptákba állt és jelentette:

– Főkapitány urnak alázattal jelentem: egy veszedelmes hadikémet fogtam.

S rámutatott a mérges Gózon Gyurira: ez az.

Gózon Gyuri egy hirtelen gondolatvillanással megértette a dolgot.
Átlátott a kis detektív sovány, dicsőséget sóvárgó szívén és elkezdett
hatalmasan kacagni. Előrántotta a jegyzőkönyvét s ott, a főkapitány és
gárdája szemeláttára, folytatta debreceni kalandjainak leirását. És
közben kacagott, kacagott, olyan jóizű, olyan termetbetöltő kacagással,
hogy a hivatalbeliek először szóhoz sem juthattak. Végre egy nagyot
kiáltott a kapitány:

– Kicsoda ez az ember?

– Orosz katonai kém – jelentette Krausz.

– Honnan gondolja?

A kis Krausz elmondotta szépen, honnan gondolja. Fontos iratok vannak
nála; tessék megkoboztatni.

– Hogy hívják? – kérdezte az írótól a kapitány.

– Gózon György, fővárosi író vagyok, – de belefuladt szava a
visszatarthatatlan kacagásba. Végre összeszedte magát s odaadta iratait
a főkapitány úrnak. Regényt akar írni, modelleket keresett a városban s
igazán kitünőeket talált. Különben itt vannak az arcképével ellátott
képes levelezőlapok is. A színháznál van egy pár jó ismerőse, maga az
igazgató is; azok igazolhatják.

A főkapitány úr komolyan vizsgálta végig az arcképeket, a teleirt
füzeteket. A detektívek, a sisakos rendőrök kezdették takargatni a
szájukat, hogy el ne kacagják magukat, a kis Krausz pedig egy tágranyilt
szem volt, orrcimpája idegesen remegett.

Csend volt. Történelmi pillanatokhoz illő csend.

A kapitány visszaadta az iratokat, arcképeket Gózon Gyurinak s
udvariasan bocsánatot kért:

– Tévedés, kérem. Ostoba tévedés.

Gózon Gyuri nevetett; odafordult a kis Krauszhoz, aki már csak hamvvedre
volt magának:

– Köszönöm, detektív úr, a mulatságot. Kár, hogy kolompot nem tudtunk
keríteni.

Azzal elléptetett.

Alig tette ki a lábát a küszöbön, a főkapitány úr odament a sápadt
Krausz elébe s halk, hideg hangon azt mondta neki:

– Emeletes marha. Hát nincs magának szeme, esze? S maga detektív akar
lenni? El van bocsátva. Pakoljon. Mars!

A kis Krausz tántorogva ment ki a központból. Nem is látták ott soha
többé. Tengerbe vetette bűvészpálcáját, mint a Shakespeare hőse és
fölcsapott füszerkereskedőnek. A nevét is kicserélte, Kardos lett
belőle.

Gózon Gyuri pedig döcögő nevetéssel haladt Debrecen híres utcáján, a
régi Harmincados-utcán, ahol valamikor Petőfi Sándor lakott, ahol Zoltán
fia született, ahol a régi színház, a „pajta“ állott. Egy nyitott
ablakban formás szolgálólány hegyelt, az üveget tisztogatta s dalolt. A
tavaszi szél pajkosan meglengette kurta ruháját s kilátszott vaskos két
lábaszára. Gózon Gyuri odanézett, elbámészkodott s neki ment valakinek.
Sötét is volt.

– Na! – mordult rá egy viaszkos bajuszú vadmagyar. A maga lábán járjon
az úr.

Az összeütközésnél valami megkondult a zsíros kalapú magyar szűre alatt.
Olyan régi, kedves, ismerős hang.

– Nem kolompot visz a szűr alatt, bátyám?

– De azt viszek.

– Nem eladó?

– Eladónak nem eladó.

– Pedig nekem veszekedett módon kellene. Nem is egy, hanem három.

– Hász, vegyék az úr, pénzen adják.

– Igenám, de azt sem tudom, hol árulják.

– A vásárban.

– De ha most nincsen vásár!

Addig-addig öltögetnek szóba szót, addig-addig karolgatja-ölelgeti az
öreg magyart Gózon Gyuri, hogy rááll az alkúra: reggelre olyan három
kolompot kerít az úrnak, amilyet nemes Debrecen városának a
tenyészbikája sem hordott még a nyakán.

Állott is szavának. Gózon Gyuri három kolomppal és tömérdek jegyzettel
gazdagodva tért haza leányfalvi kis nyaralójába.

– Gyerekek! Van már kis harang! Nem is egy, három, három!

Volt öröm.

Felkötötték mind a hármat a kerti fákra és kolompoltak derűre,
kolompoltak borúra; reggeli fölkelőre, déli ebédelőre, esti lefekvőre.
Gózon Gyuri munkába fogott; gyönyörűen szántogatta fehér földjén a
fekete barázdákat. Volt már hangulatadója. A Tiszaparti falvak, a
kúnsági tanyák különös világa föléledt; nehézkes magyarok vették körűl s
neki csak hallgatnia kellett: mit beszélnek azok; írta utánuk.

Hanem a szomszéd uraságot annyira kínozta a kolompszó, hogy pár hét
mulva eladta nyaralóját s elhúzódott olyan tájra, ahol nem élnek
megháborodott írók.



VASS MIHÁLY JÓ NAPJA.

Vass Mihály, az óriástermetű fiákeres, káromkodva gyűrte neki kalapját
az időnek. Csorgott a mennyei lé lefelé fakószőrű süvegén, állt a bak
hágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az eső egész nap esett; s még nem
ütötte egy árva garas sem a markát, pedig az idő már öregedőre járt.

Előtte Hajdu barátom állt a sorban; kétlovas. Apró, kis hörcsög-ember,
akinek soha nem feslett el a jókedve. A satyakos időben is volt lelke
szóba állani két levitézlett lovával; az egyiket Tündérnek hívta, a
másikat Villámnak. Patkós csizmájával ott happtoppolt a deszkacsípőjű
állatok előtt; meg-megsímogatta hideg orrcimpájukat.

– Hej, Tündér paripám, hej, Villám csikóm! Nagyon ránkderítette az Atya
ezt a mai napot. Ázunk-fázunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk,
hátunkon a házunk.

A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás beszédre. Egy kicsit
beléjük esett a keh. De igen jóerkölcsű állatok voltak. Hajdu barátom
így szokta őket dícsérgetni: „Az én csikóim soha nem nézik az út
szélességét, csak a hosszát.“

Mikor a lovait már eléggé szórakoztatta, a magában füstölgő Vass
Mihályhoz fordult a kis hörcsög-ember. Tizenöt évvel idősebb volt a
morcos magyarnál, de azért bátyámnak szólította:

– Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégis csak fáinabb az élet. Azt
mondják, hogy ott a fiákeresek is figáróban járnak. A lovak nem is
zabbal élnek, hanem lebbencs-levessel. Kánikulában meg szalmakalapot
hordanak. Ajnye, be jó világ lehet arra.

Hajdu barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak egyetlenegy fia odafönn
tanúl Budapesten. Doktornak készűl, már ötödik esztendeje. Nagy port
vert föl ez annak idején a fiákeres-céhben. Sokan rosszallották a
dolgot: mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával? Urat akar belőle
faragni? Hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosra hág, nagyot
talál esni. De Vass Mihály nem az az ember volt, akit egy füttyentésre
ki lehet fordítani a sarkából. Ha van esze a kölyöknek: tanúljon. Legyen
különb ember az apjánál. Oda se hederített a világnak.

Most sem válaszolt a Hajdu barátom piszkálgatására; pedig jól tudta, mi
szúrja az öreg oldalát. A doktorról szeretne valamit hallani. Hanem
abból nem eszik. Ránézett a toronyórára, látta, hogy hétre jár, napos
volt a vasútnál, ki kell hajtani az állomásra. Mindjárt itt lesz a pesti
gyors. Hátha akad valami.

Közévágott az egy lónak és ment vágtatvást a nagy állomásig. Az ő
lovának még nem volt pókos a lába. Nyargalt, mint az ítélet.

Hajdu barátom szörnyűködve nézett utána:

– Hej, tán örökölte ez a lovát, hogy úgy kiméli!

Maga is bakkra pattant és addig beszélt a Villámnak, míg megindította az
öreg bárkát. A Tündér épen aludt, mikor inába döccent az indúló kocsi;
felnézett búsan, egyet köhögött és ő is úgy tett, mintha menne.

Vass Mihály türelmetlenűl várta odakünn, míg rá kerül a sor. Az
előttevalók mind kaptak vendéget. Hanem, keserves nap keserves
szerencséje, az ő kocsija itt is üresen maradt. Egy kacskaringós
miatyánkot eresztett a magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova
vékonyához, a finom kis állat megugrott s kikanyarodott az állásából.

– Megyek haza, aludni, – zörömbölt Vass Mihályból a keserűség.

Ekkor harsan föl egy hordár kiáltása:

– Egylovas! Hé!

– Na, a szerelmetes Jézusát. Kicsoda kínlódik még ott?

Odafordítja lovát a kijáró elébe; a hordár egy hatalmas, zöld ládát
erőlködik föl a bakra. Vass Mihály nézi, nézi; milyen ismerős ez a
pántos alkotmány.

Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállú fiatal úr szalad a
kocsi felé. Föl akar ugrani; de nem ugrik föl, hanem kitárja két
hatalmas karját, azután összecsapja és megragadja vele az óriás kocsist;
kis híja, hogy le nem rántja a bakról:

– Édes apám! Hahó! Én vagyok!

Vass Mihály alig ismer rá; az ő nagy fia, a pesti doktor! Szeretne
leugrani hozzá, de fiákeresnek nem szabad, mert a hegyes sisakos rendőr
hiúz-szemekkel vigyázza az állomás eresze alól. Ha moccan: felírja a
kocsiszámát és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadását
kettéharapja s csak annyit vet oda fiának:

– Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak!

Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesedő örömtől, hogy ujjasán
szétpattannak a gombok.

– Kész doktor vagyok, apám! Úgy nézzen rám!

– Ülj fel! – ordítja most már nekiveszekedve a boldog ember. Becsapja a
kocsiajtót, szemébe nyomja viharvert kalapját, odavág a toporzékoló
Rabló lovának s megindúl, mint a megbolondúlt boldogság.

– Vigyázzatok előlem, az anyátok jómindenét! – kiáltja a fiatalabb
fiákereseknek. Tisztúl is előle, akinek kedves az élete, mert ismerik a
Vass Mihály hajráját.

A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimondhatatlan boldogságot
visz most a kocsiján, patkószikráztató vágtában iramodik a sötét
városnak. Eszébe jut pár éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes
főhadnagy alatt szolgált a Vilmos-huszároknál; akkor vitte végbe azt a
bravurt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó őrmesteri lovat és
keresztülugrott rajta, mint a pinty. Ettől a fiatalkori kalandjától
megmámorosodik; a Vecsey-háznál szolgáló pej csődörnek, titkos
ideáljának is megakarja mutatni: milyen nemes vérből ellett; nem
parasztos döcögő kocogással, hanem úriasan nekinyúlt versenytempóval
szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi, semmi a háta mögött.
Repűl vele, mint a madár. Oh, hogy lobog most a sörénye! Legszebb
asszonyi ékessége. Most nézze meg a Vecsey-csődör az ő termetét; az
ilyen kanca Noniuséknál keresheti ősét.

Vass Mihály, a megóriásodott szilaj öröm, fönnáll a bakon és vágja a
lovát. Ordítani szeretne boldogságában, de csak az arcába suhogó levegőt
harapja. Ostorával bolondos vagdalkozást visz véghez; sokszor nagyot
ugrik a bakon álltóhelyében, hogy csak úgy csattan a vaspatkó. Hahó!
Kész doktor a fiam! Pesti doktor az én nagyfejű kölyköm! A toprongyos,
földhöz ragadt fiákeres fiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki gróf
kisasszonyokat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piacsor.
Az én véremből való vér olyat rugott magán, hogy az egész
sátoralja-rokonság törülheti a szemét utána. Aranytálból eszünk,
aranypohárból iszunk, anyja! Hallod? Hej, nem is álmodod, kit viszek én
most hozzád! Hajrá, Rabló, hajrá, jó kis lovacskám! Együk meg ezt az
útat öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Hajdu komámé, félóráig
nyöszörögnek végig rajta. A heptikások! De nekünk van tüdőnk, úgy-e kis
lovam? Van ám, az írgalmas angyalát!

A Rabló megértette gazdája gondolatát s mint a sárkány, röpült végig a
vasúthoz vezető keskeny utcán.

A torkolatnál, mint a fontolva haladó magyarság, föltűnik Hajdu barátom
két ócska táltosa. Még ők most járnak az út felén. Laptató kocogással
zörömbölnek a lelketrázó kövezeten. A kis hörcsög-ember látja, hogy
forgószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt paripája. Az utca
fenemód szűk, villamos is császkál ottan körűl, jó lesz vigyázni.
Rövidebbre fogja a gyeplőszárat és rimánkodva kérleli a Villámot meg a
Tündért, hogy az Isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugodtan. El
ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi éretlen csikója.

Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát rázva ordítja Hajdu
barátomra, hogy térjen ki, mert emberhalál lesz. A figurás kis magyar,
kontyára csapva süvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérőre fordítani két
bánatos jószágát. De, mint minden magyar, ő is elkésett. Az egylovas
kocsi, rettentő lendületével nekivágódik a szegény Tündérnek; az álmos
állat beledől a hámba; a rúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána
szakad; a Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló.

– Jaj, a csikómat, jaj a Tündéremet! Agyongázolta ez a nehézlelkű ember!
Fogják meg!

A Hajdu barátom jajszavára összeröffen egypár utcadísze; rendőrért
szaladnak és feldiktálják a Vass Mihály kocsiszámát: 15-ös egylovas.
Megállítani nem lehet; hol jár már az azóta!

A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta nyitni az ajtót, de
apja füle közé csapott a jóvérű lónak, még írgalmatlanabbúl kezdett
vágtatni. Meghúzódott hát a kocsi sarkában; a házak és fák rohanásáról
látta, hogy versenyt nyargalnak a széllel.

Az óriás termetű Vass Mihály maga is megrészegedett a rohanástól. Most
már csak azért is vágtába! Hátra se nézett, mit gázolt el Hajdu barátom
alkotmányából. Nagyokat bődűl a levegőbe: hahó! Mintha a sötétségnek is
neki akarna menni, előre fúrja bázsán-bikafejét és szinte öklelőzik a
vadordítású északi széllel. Hajrá, kis lovam! Hajrá, drága Rablóm! Olyan
örömet viszünk ezen a négykerekű kordén, hogy nem fér bele nagy Debrecen
városába. Doktor úr lett az én gatyaszáros fiamból! Ha beteg a főispány,
még azt is vissza tudja rántani a másvilág partjáról. Híj, de
csillagotverő kedvem van! Leiszom magamat otthon a sárga földig.

A piac közepén egy túlbuzgó rendőr elébe akar állani; kiterjeszti két
karját, hogy ne tovább!

– Tágulj, az apád irgalmát, mert lehengerezlek! – bömböli rá a bakról
rettenetes Vass Mihály.

A Rabló se veszi tréfára a dolgot: úgy hasba döfi az alkalmatlankodó
sisakost, hogy hármat hemperedve terűl el a kocsiút szélén, mint egy
béka.

Vass Mihály most megijedt. Rendőrt gázolt el. Ebből baj lesz, kivált ha
meglátta a számát. De csak van Isten az égben, hogy nem látta meg. Na,
kis lovam, most szedd össze magad. Rugjad ezt a csatakos kövezetet, a
hogy csak bírod. A hátunk mögött már kezd dorombolni a baj.

Épen a Vecsey-ház előtt vágtatnak el. A kapuban künn áll a kocsi, benne
az a pej csődör, aki a hevesvérű Rablónak annyira tetszik. Fáj neki,
hogy a nagyúri gavallér ügyet sem vet a szegény, de nemes kancára. Meg
akarja neki mutatni magát. A hintóhoz kanyarúl, hogy a kedves szeme
előtt vágtasson el. De szerelmetes hevében annyira közel furakodik
hozzá, hogy a kocsi kocsit ér s a sárhányó recsegve szakad le az úri
fogatról.

Vass Mihály rettentő káromkodással vágja a megbolondult állatot. Hogy a
csillagos ég roggyon rád, mit akarsz? Neked is elveszett a szemedfénye,
mint a vén Hajdu pókos keselyének? Összetöröd a kocsimat és
rámszabadítod az egész nemes várost? Ezek most jönnek utánam; ha nem
bírod velök a versenyt, megdöglesz! Hajrá! Hajrá! Szakadjon ki belőled a
pára, ha bajt hozol a fejemre.

Most már az ostor boldogabb végével veri a tajtékzó állatot, mert a
csapója leszakadt. A Rabló, nekibúsúltában, hogy a Vecsey-csődör rá se
nézett s hogy a gazdája ilyen bárdolatlanúl bánik vele: cikkcakkos
kanyargással kezdi az útat futni. A kis kocsi jobbra farol, balra farol,
nagyokat nyekken; jó szerencse, ha fel nem dől.

Vass Mihály előregörbed és úgy veri a megveszekedett huszárlovat.

Vágtatnak iránytalanúl, fergeteges rohanással, őrületesen. Egy
kanyarodónál valami szegény öreg asszony akar átszaladni az utcán; de
nem ér rá; az eszeveszett fiákeres elütteti. Vissza se horkannak,
zúdúlnak tovább.

A kis kocsi most már nemcsak a városba nem férő örömöt viszi, hanem a
bizonytalan rettegés óriását is. Ott ül ez a láthatatlan rém a kocsi
tetején, a Vass Mihály háta mögött. Benn, a kocsiban, a szegény pesti
fiú reszketi az eleven őrület bakugrásait. Veri öklével a kocsi ablakát,
hogy megállásra bírja bőszkedvű apját; de Vass Mihály már se nem hall,
se nem lát. Kiugrani istenkísértés; az ember a lelkét kockáztatja. Rá
kell bízni magunkat a kegyelmes véletlenre; talán csak vége lesz egyszer
ennek az útnak is.

Kezdenek maradozni az utcák; kikanyarodnak a városi kertek alá. Vass
Mihályék odakünn laknak a Köntös-gát alatt. A rettenetes fiákeres
hátranéz: nem üldözi-e valaki? Nem. Sötét és csöndes a határ. Be jó,
hogy kivergődtek a sok bajjal rakott városból. Ez a szabadfutású mező
már az ő birodalmuk. Szeretettel suhogtatja meg ostoranyelét a pompás
kis csikó füle mellett; jól van, Rabló lovam, kirántottál egyidőre a
bajból. Hanem azért a Vecsey-ház előtt való kanyargásért megabrakollak
odahaza. Csak várj.

A tajtékzó huszárlóval nem lehetett bírni; hiába próbálta csöndesedőre
fogni gazdája, rá sem hederített, csak vágta lihegve, horkangatva az
útat tovább. Beleesett a hajrá. Azt gondolta, trombitaszót hall s erre
nincs Isten, aki megállítsa.

Már bekanyarodnak a kertkapú útjára. Harapni lehet a sötétséget; világ
sehol. Ezerszer megjárta már Vass Mihály ezt az útat ilyen vak
éjszakában, de azért fél: árokba döccen, vagy tőkének szalad.

– Hó, hó, lassan, kedves paripám; csak lassan; az ég szakadjon rád, hova
igyekszel olyan nagyon? Hiszen idehaza vagyunk már. Nem látsz?

Azzal jót sózott a vágtató Rabló fülére.

Az állat megugrott, félrerántotta a kocsit; zuhé, neki egy fának. A
kocsi recsegett-ropogott, az első jobb kereke összetört, az alkotmány
félrebillent, Vass Mihály kivágódott a bakról, le a sárba. A lihegő
állat megállott.

A doktor, szegény, izzadtan ugrott ki a kocsiból.

– Édes apám, nincs valami baj?

Égzörgető káromkodással tápászkodott föl az óriás ember. Féllábára
megsántult; az arca sáros és véres volt.

Épen a házuk kapuja előtt feneklettek meg.

A kocsi megsebesülve dőlt féloldalára; a doktor zöld ládája a Rabló négy
lába közt hevert. A bravúros huszárcsikó reszketett, fújt; tompora
tajtékba szakadt, zaboláját véres habbal rágta. Egy fájt neki most is
irgalmatlanúl, hogy a Vecseyék szép csődöre még csak rá sem nézett.

Az úton, amerről jöttek, kocsirobogás, lóvágtatás és emberek kiáltozása
kezdett kibontakozni.

Vass Mihály felfülelt:

– Aha! Jönnek a sintérek. Na, kis eszem, most ne hagyj el.

Hirtelen kifogta lovát; bevezette az udvarra. Megzörgette az asszony
ablakát, bekiáltott:

– Gyere ki, hé, feleség! Itthon a fiad! Kész doktor. Hogy az Isten
marasztotta volna Budapest városában.

Azzal kiment az ellenségei elébe.



JULIS NÉNI ELKÉSETT.

Délután, háromórás temetésre, a Rákóczi-harang is szólott. Úgy zengett,
úgy zokogott, mintha valami kedves halottját vinnék a testhordó kocsin.

Az utcaseprők megálltak az útkeresztezéseken, kivették az örökégő pipát
szájukból s minden keserűség vagy gyűlölet nélkül mondogatták egymásnak:

– Valami nagy kutyát temetnek.

A Rákóczi-harang sírt. A decemberi köd úgy szállott le a házakra, mint
egy végtelen hamúszínű fátyol. Gyász és szürkeség: ez volt az élet.

Egy városvégi zsákutcából izgalmas sietéssel bukott szinte ki Julis
néni. A harangszó verte ki napi foglalkozásából: a favágásból és
farakásból. Afféle város szegénye volt, akinek megvan rá a joga és az
oka, hogy a halottas házak előtt megtelepülve: kivárja a maga néhány
garasát a gyászoló felektől. Vagy ötvenedmagával jószerint ebből él. Mi
kell hozzá? Ügyes szimat, jó láb, szomorkás arc és rezgősen hálálkodó
koldushang. Julis nénit szerették az Istenek: mindebből busásan
juttattak neki. Fiatalsága hosszú volt, zivataros volt; a régi keleti
papnők átmodernesült szektájának volt kombattans tagja. Mikor
végigharcolta változatos csatáját, nyugalomba vonúlt. Az ősi bűnökért
templomi koldusképen vezekelt. A sok öröméjszaka jóvoltát temetkező
napok gyászával fátyolozta be. Istenhez tért, elkészült a halálra, hitt
a túlvilági életben; vágta és rendbe rakta a fát, szerette a pálinkát és
el tudott siratni minden rendű-rangú halottat négy krajcárért.

Ennyi volt a rendes gyász-sallárium.

Temetéseknél mindig a legelső volt. A többi szegények hallgatagon
elismerték „kapitánynak“. Ha valaki mormogott, vagy kegyeletet sértett:
Julis asszony ítélkezett fölötte. Megvolt hozzá a tapasztalata, megvolt
a kora is: ötvenhat esztendő.

Most, ezen a Rákóczi-harangos délutánon, hogy hogynem: elaludott. Az
öreg harang mordúlt rá: „Julis asszony, temetünk!“

A derék kapitány, mikor ráeszmélt a harangszóra: elsápadt. Pedig ennek a
kékbe játszó vörös arcnak munka volt elsápadni.

– Jehova egy Isten, temetnek? Hiszen én erről nem tudok semmit.

Máskor mindig tudta az utcát, a házat, a halott nevét, korát, halála
fajtáját, a kántort, a diákok számát, mindent. Alig hisz a fülének.

És megindúl Julis néni, szaporán. Ötvenhat esztendejéből odahaza hagy
tizenkettőt. Nagy kampós esernyőjét hóna alá csapja, fejét a szügyébe
vágja, nekidől a ködös levegőnek és megy törtetőn, lihegőn a harangszó
irányában. Négy szögre vert patkója komoran kopog a sáros utcakövezeten.
Kimondhatatlan színű rokolyája csatakot fog a nagy loholásban. Fekete
kendője hátratorlik a tarkójára, ősz haját csak úgy lebegteti a szél.

Uramisten, merre van az a halott?

A Rákóczi-harang pedig kong-bong, zeng-döng, vádolóan, siratóan. Valami
nagy halottat siratóan, Julis néni elmaradását vádolón.

Szembejön egy kenyérhordó asszony. Julis néni megállítja:

– Nem tudja galambom, kit temetnek?

Az asszony egyet lök a hátát törő kenyéren, ránéz Julisra, annyit mond:

– Nem.

– Azt se tudja, hunnan temetnek?

– Azt se.

Julis asszony megy hát tovább. Előre. Rá kell találnia a házra, hiszen
van annyi lelke. Négy krajcár nagy pénz, jó pénz ebben a
nincsen-világban. Estére: kettőért kenyér, kettőért szalonna. A
farakásért csak holnap fizetnek, mert ma már nem lesz készen. Teremtő
szent Isten, micsoda csúszós út! Mintha ez a bitang sárcsatak is elébe
állana, s le akarná rántani a lábáról. Előre csak azért is.

A Rákóczi nagyon szomorúan szól.

Befordúl a kollégium sorára. A szegleten, az antikvárius boltja előtt,
kis diákok ácsorognak; Julis néni kedves arcot öltve szól rájok:

– Lelkem úrfiak, nem tudják, kit temetnek?

– Nem tudjuk mi, néni.

Julis megvakarja a tarkóját.

– Ejnye, ejnye. Vajjon mely tájon vihetik azt a halottat?

– Azt sem tudjuk.

Már itt a nagytemplom. Itt dörög feje fölött a roppant harang, a
táborszájú sirató. De a templom előtt sem halottas kocsi, se nép. Talán
még most indúltak el a háztól. De hol van az a ház, merre van az az
utca? Édes jó Istenem, miért nem gyújtasz hirtelen világot a szegény
halottsirató koldusasszony fejében? Négy krajcár forog szóban, keserves
és édességes négy krajcár!

Odaliheg az utcaseprőkhöz. Azokat is megkérdezi.

A soványabbik megpihenteti a seprőt:

– Bion, nem tudom, ki lehet. De nagy kutya lehet. Három harang szól
neki, meg a Rákóczi. Hm. Maga tán rokona?

Ezt már somolyogva ragasztotta hozzá.

Julis asszony nem szólt semmit, rosszúl esett neki amit hallott, meg jól
is. Nagy halott! Hiszen akkor talán nem is négy krajcár forog kockán,
hanem öt-tiz-husz, vagy menybéli seregek Istene: egy korona! Egy korona?
Igen, volt már rá eset, hogy a szegények egy-egy koronát kaptak nagy
halott után.

A siratók kapitányának elkezdett a szíve dobogni. Az a kiégett,
elrongyollott, megfásult vén szív, aki váróterme volt az egész világnak,
megfordúlhatott benne mindenki, – most úgy vert, úgy dobogott, úgy
repdesett, mint egy tizennyolcéves szűzé, aki először indúl találkozóra.
Egy korona! Egy temetésre! Amennyit máskor tizenkét halott után kapna:
most egy kivonúlásra hullana ölébe!

Egészen beleszédült ebbe a boldogságba.

Most már dühösen, vadász-szenvedélylyel vágott neki a nagy, elterpedő
városnak. Ebben a húszezernyi házrengetegben van valahol egy ház, ahol
sárga homokkal van meghintve a járó, a kapún fekete lepel; a ház előtt
húsz-harminc szegény asszony, elesett ember: mind egy koronára vár! Oda
kell jutnia, ha csákányos fergeteg hull is ezen a gyalázatos,
locsos-pocsos délutánon!

A piacon caflat keresztűl. Egyszer csak olyan bágyadtság vert erőt
rajta, hogy majd ledobban. Elréműl: ha ez a fáradtság ránehezűl a
vállára, rábéklyózik a lábára, soha el nem ér a reménységek fokához. Egy
pillanatnyi töprenkedés után betoppant a szegletboltba, ahol italt is
mérnek. Alig tudja kilihegni:

– Kettőér… tengeri…

Míg a segéd kimérte a parasztpezsgőt, Julis néni halálos izgalommal
vadászta ki zsebéből azt a keserves két krajcárt. Négy fillért. Lecsapta
a pudlira, az üveget felhajtotta, egyet kahintott s olyan gőzerővel
dobbant ki az utcára, hogy a küszöbön majd hanyatt döntött egy fiatal
menyecskét.

– Ni, a részeg… még elgázolja az embert.

Julis néni nem hallott, nem látott. A veszett ital lángra lobbant benne,
s őrült hajrába lendítette kimerült tagjait. Megolajozták a gépet, most
már forogtak a kerekek, mint az ítélet. Az öreg halottgyászoló nekidőlt
a ködbevesző nagy útnak s vak ösztönére bízva magát ment, szaladt,
lihegett, fújt, kopogott-csöszögött, előre, mindig csak előre. De azért
futtában boldog-boldogtalanra ráherdűlt: „Kit temetnek? Kit temetnek?“
Sokan lekacagták, sokan összekáromolták, mások rá se hederítettek. A
bizonytalanság ingoványos lápjába tévedt Julis néni; minden lépéssel
sülyedett, sülyedett lefelé; hanem azért csak ment, mint a bolond óra,
előre. A harang egy utolsót kondúlt, elhallgatott.

A négy krajcár mártírja összerettent, mintha valaki jól hátba vágta
volna. A harang elhallgatott, a menet kiért a temetőbe! Most már hová?
Most már merre? Kínos keserves gyászában könny sajtolódott a szeméből.
Butának, Isten bolondjának szidta le magát, hogy épen ma kellett
elkésnie. Utolsó garasát is az ügynek áldozta, még sincs semmi látatja.

És, szégyen, nem szégyen, Julis néni ott a nyílt piac során sírt,
sírdogált, mintha jövedelmes halottat siratna.

Vagy háromszor megfordúlt a saját tengelye körűl, révedező bárgyúsággal
nézett valami mentőszál után. De az esze megállt, nem bírt újat
gondolni.

Ekkor, Kátai Zsóka, testvére a nyomorúságban és halottsiratásban, beléje
botlott. Már ugyan messziről integetett neki piszkos zsebkendőjével, de
Julis néni befelé nézett, nem látta. Zsóka hát megbakkantotta oldalról a
botjával.

– Bakk! Bikmakk! Mit ácsorog itt Julis néni?

Julis felrettent elalélásából és úgy nézett vigyorgó társára, mintha az
a másvilág követe volna. Nem bírt szóhoz jutni, csak tántorgott.

– Hej, hej, Julis néni! Hogy a kis kutyába maradhatott épen ma el erről
a mágnás-temetésről? Olyan nagy fehér pénz ütötte volna a markát, mint a
mienket. Ni!

Azzal kigöngyölte szennyes vörös kendője csücskéből a sirató-pénzt; s
diadalmasan odatartotta néma sorsosa orra alá.

Egy ezüst korona volt.

Julis néni először elsápadt, azután elbíborodott, azután violaszínben
kezdett játszani az arca. Az a tenger keserűség és magaútálás, ami
céltalan versenyútja közben elborította lelkét: most
megháromszorozódott, vaspántokkal szorította össze a szívét: az el nem
sírhatott könnyeket fölverte beroskadt szemeinek szürke tavába; a
száradófélben levő tavak megteltek vízzel és kiöntöttek. Kibuggyant a
fájdalmak esője Julis néni szeméből, görcsös rázkódással sírt, sírt,
zokogott.

Kátai Zsóka szívét megütötte a szánalom. Elrejtette a hatalmas összeget
és vigasztalásra fogta a dolgot:

– Na, na, nénémasszony. Ugyan már na! Hiszen nem a világ. Lesz még
szőlő, lágy kenyér. Igaz, hogy a felekezetünk koronája hiányzott,
mindenki észrevette; de hát nem utolsó nagy halottunk volt ez a mai,
csak lesz hozzánk olyan jó az a kegyelmes Úristen. Na. Sohse sírjon
kend; tudom zokon esik, de nem halunk bele.

Julis néni csak csóválta a fejét; csak ingatta, csak rengette a fejét; a
kezével meg olyan lemondó csapásokat csapott, mintha már mindennek vége
volna.

– Jaj, jaj, jaj, mindenható egy Isten, hogy lehettem én ma olyan
nyomorúlt, olyan földneheze butája! Egyszer sütne ránk a nap, nekem
akkor is szembehúnyósdit kell játszanom. Óh, ti vén gyalázatos szemek!
Ti rossz házőrző kutyák: fülek! Nem bírtatok szólni, mikor eljött a
vigyázás órája? Nem kár volna porba taposni benneteket. Egy korona! Egy
ezüst korona! Tizenkét járat egyszerre! Egy heti keresményem oda, oda,
oda.

És elkezdte öklözni vén bolond fejét, szemét, fülét, hogy nem tudtak
vigyázni, mikor a vigyázás órája eljött vala.

Kátai Zsóka sokallotta a dolgot. Nyílt utcán voltak, emberek
jöttek-mentek, bámúltak rájuk. Megfogta a Julis asszony kezét és
gyöngéden húzni kezdte magával.

– Jöjjön kend, ne álljunk itt csudabálványt ezeknek a szájatáti
népeknek.

Julis megbicsakolta magát. Nem állt kötélnek. Felütötte lekókkadt fejét,
mosolyogni próbált:

– Hehehe… Bolondság. Nagyon gyenge szívem van. Hát Zsóka, csakugyan?
Mind egy-egy koronát? Mind?

– Harmincegyen voltunk. Mind.

Julis néni megint feljajdúlt, mintha kést ütöttek volna a szívébe.

– Óh, csak én nem voltam ott! Egy ezüst korona! Egy drága ezüst koronát
ejtettem a kútba.

Hirtelen valami veszedelmes láng lobbant fel szürke szemében.

– Mutasd azt a koronát, te! Hátha nem is igazi korona?

Kátai Zsóka sértődötten nyúlt a zsebébe:

– Már hogyne volna!

Óvatosan kivette és hüvelyk- meg mutatóujja közé fogta, úgy mutatta.

– Hadd lám!

Julis néni egészen közel hajolt a fehér fényes pénzhez, hogy jól lássa.
Csakugyan egy korona volt, 1900-as.

Ekkor, mint a villámlás, csak fölvillant a pénz a levegőbe, nagy ívben
elrepült a kocsiút szélére, ott élén gördűlve épen egy kanálisrostély
irányában karikázott. Megállt. Zsóka még annyit se bírt mondani:
vaskalap, – már Julis macskaugrással megcsípte a kiütött pénzmagot és se
szó, se tartomány: belevágta, beletaposta a kanálisba. A szép ezüst
korona elmerült.

Kátai Zsókának csak most kondúlt meg az ütője. Irgalmatlan haraggal és
sivalkodással veselkedett neki „kapitány“-ának. Egyenesen a szemét
akarta kikaparni.

– Rabló! Tolvaj! Tolvaj! – kiabálta eszeveszetten.

– Ha én nem: te sem! – lihegte Julis néni.

Ölre-birokra kaptak, egymás kontyából tépett zászlót bomlasztottak; míg
egy udvarias rendőr be nem kísérte mind a kettőjüket a kapitányságra.



A LENGYEL HERCEG.

Levinszky, mint egy radikális újság munkatársa, kardrázó Bayardjául
szegődött a Magyarországon még félénk szavú feminizmusnak. Elhatározása
jóformán hősi tett volt, mert Debrecen puritán levegőjében csaknem
törvénytelen zengéssel zengett még akkor minden szabad szó. De Levinszky
vállalta az úttörők tragikus sorsát: vesszen az egyéni népszerűség, ha a
jövendő társadalom megalapozásáért bonthat lobogót. Egyetlen, remekbe
csinált kis lányát, Margitot is, szabad szárnyára eresztette: legyen
színésznő, ha arra sodorja hajlama. És a kis lány már a harmadik évet
tapossa a Nemzeti Színház színpadján, mint a Színi Akadémia növendéke,
néma szereplőképen.

Az újságíró, aki lengyel hercegi családból származtatta magát s akinek
becéző neve az egész városban: „lengyel herceg“, tollal és torokkal küzd
a feministák zászlója alatt. Minden csütörtök este felhangolja lelke
hegedűjét és órás beszédeket vág ki lumpolástól elrozsdásúlt bariton
hangján.

– Hölgyeim! Szabad hölgyek! Testvéreim a jövőben! Ennek a
világmegfordító gondolatnak, amelyért én is soraitok közé álltam,
Debrecenben már száz évvel ezelőtt élt és csatázott az első magyar
bajnoka. Tudjátok-e, ki volt ez a korát megelőző lángész? Megmondom:
Csokonai Vitéz Mihály volt, a _Dorottya_ halhatatlan írója. A magyar
irodalomtörténet-írók, ezek a bepókhálósodott eszű kényszertudósok,
vakondokok módjára mászkálták körűl az isteni Csokonai munkáit; berágták
magukat, mint az egerek, minden könyvébe; megolvasták: hány sort írt,
milyen rímeket használt, kikkel pityizált Debrecenben vagy a Dunántúl.
Csak azt nem látták meg benne a nyavalyások, amit én fedeztem föl: a
feminizmus első magyar apostolát! Igen, hölgyeim, a Vitéz Mihály
_Dorottyá_-ja tulajdonképen a női felszabadulás szimboluma. Persze, még
akkor nem lehetett olyan vakmerő szabadsággal szólani, mint nekünk ma;
de akinek szeme van, kiolvashatja azokból a remek pergésű sorokból, hogy
itt a jövő zenéjéről, a felvilágosodott és szabaddá lett asszonyokról
van szó. Dorottya: a férfiak rabszolga-igájából főniksz-madárként
kiszálló magyar dáma! A ti elődötök! A ti Éva anyátok! Tisztelet
nevének! És dicsőség a költőnek, aki megálmodta jövőtöket,
asszonytestvéreim; dicsőség Vitéz Mihálynak!

Az egész gyűlés egy éljenriadásba csapott össze, mint valami eleven,
zajongó lángtenger.

Levinszky megittasodva folytatta:

– Indítványozom, hogy társaságunk minden tagja Csokonai medál-képét
hordozza gomblyukában, a szíve fölött, hogy mindig szemünk előtt álljon
az ő drága képe. Egy darab ára húsz fillér legyen. Én mindjárt
előfizetek háromra. Itt van hatvan fillér. Tessék.

Leszúrta a három nikkel-pénzt, megtörülte izzadó homlokát és fenségesen
hajlongott a feministák felviharzó éljenzése közben.

Ezt a sikerűlt estét három kolumnás cikkben írta meg a saját újsága
számára, mint „kiküldött tudósítónk“. Azután a _Kis-Biká_-ban ülte meg
ünnepi torát, tizenhárom üveg sör kisérete mellett; ebből kilencet maga
gyűrt le, négyet egy éhenkórász riporter, akit ő fedezett föl a magyar
újságírás örök dicsőségére.

Levinszky soha nem ivott bort, csak sört. Az árpalé sajátságos, keserű
melancholiába ejtette Lengyelország elszakadt fiát s ilyenkor lelkével
vonított a tele holdra, ahogy ő szokta mondani. Elhanyatlott nemzetének
sok százados fájdalma zokogott mélydöngésű hangjában s ilyenkor
megszépűlt a csúnya kis ember; savószínű szeme sötétebben ragyogott,
Petőfies ádámcsutkája hősies keménységgel ült ki sovány nyakán; kis
gidaszakálla hegyesen rezgett, mint valami gyilkoló panganét.

A kocsmából egyedűl vágott neki az éjszakának. Május gyönyörű csillagai
mosolyogva ragyogtak a sötétkék mennyboltozaton, mint egy óriási
operaháznak a boltozat-csillárai. Levinszky nagyon szerette a tavaszi
csillagokat; levette kalapját és fölintegetett hozzájuk:

– Szervusztok, apró kis pikolók!

A holdat fizetőpincérnek hívta, a csillagokat pikolóknak.

Útja valahogy a Csokonai szobra felé sodorta. Ahogy rápillant a
hangtalan ércemberre, egyszerre fejébe szökken a vér, a halhatatlanság
mámora megcsapja, mint valami szédítő illatözön; rajongó lelkesedéssel
rázza rongyos kalapját a mosolygó Anakreon felé. Azután egyet gondol,
átlép a szoborkert vaskorlátján, felmászik a márvány talapzatra s
hajadonfővel messzeható hangon rákezdi magános monológját az éjszakában:

– Csokonai Vitéz Mihály! Vitézek vitéze, diákok diákja, ősöm, apám,
Jehovám, poétám, mindenem! Te szent bohém! A szabadságimádó, leigázott
lengyel nép fia vallomást tesz neked, az éj templomi csöndjében, hogy
nálad nagyobbat nem ismer. Te hős, te próféta, te vátesz, te jós!
Megjósoltad ezelőtt száz esztendővel, hogy 1896-ban utcánjáró kutya sem
szeretnél lenni. Jóslatod betelt: sintérek járnak palotáink előtt és a
legnemesebb állat nyakába dróthurkot vetnek. Gyalázat! Gyalázat!
Tiltakozom ellene a szent szabadság nevében! A kutya is nemes állat, az
ember is nemes állat: hogy meritek egyiket is bántani? Hah, zsarnokok!
Hiszen ti a kutyákat és az embereket egy mértékkel méritek! Rabszolgákká
gyalázzátok a természet remekét! Reszkessetek, holnap egy öt kolumnás
cikket mázolok fenséges pofátokhoz! Ti öltétek meg ennek az áldott
fiúnak, ennek a félistennek – (itt elfakadt az ember sírva, de lenyelte
könnyeit és dörgött tovább): Ti öltétek meg ennek az isteni fiúnak is a
lelkét; hurkot vetettek a nyakába pribékek, börtönbe dobták, éheztették,
sanyargatták, míg meg nem írta a _Tihanyi Echót_ és az _Arany
trombitát_, hogy bömbölt dühében a tirannizmus! (Itt összezavarta
Csokonait Sárosy Gyulával.) Evoé, evan Bacche, evoé! Evoé, dicső
Csokonai! Evoé, magyar Bacchus! Szent elődöm az ivászatban és
írászatban! Testvérem tintában és betűben. Elvtársam a zsarnokság
gyűlöletében. Lengyel fejedelmi vér zubog ereimben, óh költő! De ha
tudnám, hogy zsarnoki vér, megnyitnám a csatornáját – (ekkor kikapta
nadrágja zsebéből penicilusát és fenn villogtatta): és kibocsátanám,
hogy kutyák igyák fel! Kutyák! Akikre sintérek vadásznak. Csokonai Vitéz
Mihály! Tudom, hogy szeplős voltál és szeretted a mustot; ezért vagyok
én rokonod, bár lengyel hercegi családból származom. Lengyel vagyok, de
büszkén vallom magyarnak magamat. És ha majd riad a végítélet harsonája
–

– Szálljon le onnan az úr. Hallja! Menjen haza, ne kiabáljon itt. Ez
csendháborítás.

Egy odatévedt rendőr, az eleven próza, így nyírta ketté a Levinszky
költői zajongását. Ekkorára már egész csapat ember vette körűl a szobrot
és hallgatta nagy vidáman a késői szónokot. Voltak, akik ráismertek:

– Hiszen ez Levinszky, az újságíró. Szervusz, lengyel herceg!

Levinszky mosolyogva lengette nekik a kalapját. Azután a rendőrhöz
fordult:

– Uram! Ön is a magyar államot szolgálja, én is. Ne bántsuk egymást. Én
nem bántok senkit, csak Csokonaival beszélgettem. Ittam egy kicsit, de
azért tudom, merre mutat a Göncölszekér rúdja. Arra van az én hazám. Óh,
szerencsétlen Lengyelország! Jesce Polska nye zginula! Mint a nagy izé
énekli. Magyar és lengyel: egytestvér, uram! Vagy nem? Hurráh
Magyarország! Hurráh Lengyelország!

– Hurráh! – rivalgott a tömeg.

– Oszoljanak! – pattogott a rend őre. Levinszky is kiterjesztette két
karját, mint az áldani készülő pap.

– Oszoljanak. Jó éjt, uraim!

Azután a szobor felé fordult:

– Jó éjszakát, apám!

Rossz kalapját keszegen a fejébe nyomta, bátorakat lépve, de mégis
ingadozva, megindúlt arra, amerre a Göncölszekér rúdja mutat.

A Göncölszekér rúdja pedig egy kis kurta kocsma felé mutatott ezen az
éjszakán. Levinszky, mint a katonák szokták mondani:
„feltartóztathatatlan előretörés ösztönével“ nyomúlt minden bánatnak e
földi temetője felé. Nem is nézte az útat, csak a szimatja vezette, mint
a kipróbált vizslakutyát.

Amint így bandukol, a _János vitéz_ belépődalát dúdolva, egyszer csak
harsány kiáltás csapja fülön:

– Levinszky úr! Megálljon! Álljon meg csak!

Háta mögött szaladó kopogás, lihegés, szuszogás. A lengyel herceg
hátrafordúl és megáll. Bevárja az ismeretlen ellenséget, vagy jóbarátot.
Kicsit mozgott vele a föld és néha kettőnek látta az utána szaladó
alakot.

Zsuzsi volt, az udvarbeli kövér szolgáló.

– Levinszky úr, azonnal jöjjön haza. Családi meglepetés várja.

A lengyel herceg egy picit megingott a váratlan hír hallatára; nagyot
nyelt kettőt, levette viharkalapját, megvakarta a fejebubját és meredt
halszemekkel bámúlt a két emberre szabott húsú Zsuzsira:

– Mi?

– Jőjjön haza! Családi meglepetés.

Levinszky gondolkozott és furcsát gondolt:

– Családi meglepetés? Hű, a kis késit, ezt nem vártam. Fiú vagy lány?

Azt gondolta, hogy a felesége hirtelen lebetegedett és kis Levinszkyt
szült.

A cseléd már nem hallotta ezt az utolsó kérdését, újra neki eresztette a
gőzt, messze döcögött már, mint egy két kerekű debreceni talyiga.

Levinszky csak bámúlt, félig sóbálvánnyá válva, mint a maga
pusztúlásának ártatlan Lóth-ja. Így hát az asszony megszaporodott volna?
Hm. Cifra egy munka ez. Hiszen ha jól felgondoljuk… És elkezdette az
ujjain visszafelé számlálni a kilenc hónapot. De nem jött ki, sehogysem
jött ki. Érthetetlen! Nem is látszott azon az asszonyon semmi. Még
ezelőtt egy jó héttel ugyancsak megtapogatta, de rendes állású volt.
Látszik az, mikor már nő a ház eleje. Hejnye, a kutyateremtésit ennek a
nemjó világnak! Még ez csapta csak meg a peteket!

Ekkor egy tragikus gondolat villant fel gőzölgő agyában:

– Az a gyerek nem az enyém. Másé! Az asszony félrelépett. Hű, a keserves
mennybenlakozóját…

Megtapogatta zsebét, benne volt a penicilus. Nagy elhatározás kúszott
föl szívéből az agyvelejébe: megölöm az asszonyt!

És most már határozott léptekkel, zordonan tartott hazafelé.

Amint az udvarra belép: gyereksírás vágja szíven. Még pedig jótorkú
gyereké. Levinszkyvel egyet fordúlt ez a szép világ. Szemébe vágta
kalapját és benyitotta a pitvarajtót.

A pitvarban sárga kis gyermekkocsi, benne egy sivalkodó embercsemete. A
kocsi mellett, csak most néz nagyot a lengyel herceg, Margit áll, az ő
kedves, szép és okos leánya. Hát az asszony? Benyilaz egy öldöklő
oldalpillantást a szobába: az asszony ott sír, az asztalra borúlva.

Na, most már mi ez? kérdezte Levinszky magától. Az ágy rendben; az
asszony felöltözve; a gyerek a kis kocsiban, az ő Margit lánya a kocsi
mellett. Hogy jöttek ezek így össze?

Tarkójára taszítja kalapját és rozsdásan zörgő, mély hangján elbömböli
magát:

– Hát mi baj? Az istenit!

Levinszkyné fölriad. Itt a férje. Gyere csak, gyere, épen jókor jöttél.

A lengyel herceg még egyet ordít:

– Mi baj? Mi?

Levinszkyné, mint egy falusi Niobe, könnyé válva, rámutat a kis
színésznövendékre:

– Ott van a drága! Ott van a kedves! Ott van az aranyos! A te
szerelmetes csemetéd! Megbabázott!

Levinszky fejéből tisztúl a köd. Kezdi érteni a dolgot.

– Micsoda! Ez a prunkó a tiéd?

Margit nem sír. Csendesen szól:

– Az enyém.

Levinszkyné el kezd kiabálni:

– Bukott kisasszony! Elbukott! Elbukott a gyalázatos! És még volt szeme
hazajönni, világcsúfjára.

– Volt. – Mondta rá keményen a kis színésznő.

Levinszky nem tudott se köpni, se nyelni. Az asszonyra nézett: elborúlt;
a leányára nézett: könnye csordúlt; a kis evickélő emberre nézett:
repesett a lelke és kacagás bizsergette szívét. Még ilyet nem pipált,
mióta kétágú. Agyonüsse ezt a huncut bestiát? Aki gyalázatot hozott az ő
nemesi nevére. Minek üsse? Agyon van már az ütve úgyis.

Rettentő nagyot kiáltott Margitra:

– Fiú vagy lány?

A hatalmas hangtól a kis emberben bennrekedt a szusz. Elhallgatott. A
színésznő csendesen felelt:

– Fiú.

Levinszky jó nagyot ütött öklével az asztalra, úgy, hogy egészen
elzsibbadt a keze. Ebbe az ütésbe kiviharozta haragját. Utána kezdett
lehűlni, lecsendesűlni. Egy széket húzott a kis gyerekkocsi mellé, ráült
lovagolva, állát a szék támlájára fektette és nézte, bámúlta a kis
csemetét sokáig. Felhajtotta a takaróját, megpacskolta fehér kis testét.

– Fiú ez. Csakugyan fiú.

Azután a lányához fordúlt:

– Hol vetted ezt, te! Te mulya!

Margit dacosan egyet rántott a vállán:

– Az isten adta.

Levinszky megint háborogni kezdett:

– Ne feleselj velem, mert kapóra váglak. Felelj illedelmesen. Ki az apja
ennek a gyereknek?

– Toronyi Tamás.

– Ejnye. Ki az? Mi az?

Margit megint vont egyet a vállán. Nem akarta megmondani. De az apja
szeme forogni kezdett.

– Megállt benned az ütő? Mi az a Toronyi?

Levinszky Margit dacosan vágta ki:

– Szinész a Királyszinházban.

Levinszky köpött egyet.

– Marha. Nem tudtál akkor már egy grófot fogni?

Erre a kis színésznő sem állta tovább a dicsőséget, eltört a kis
mécsese, keservesen kezdett zokogni.

Levinszkyné fájdalmas kárörömmel gúnyolta:

– Sírhatsz már, drágalátos kisasszony! Csakhogy most már késő. Hanem hát
jól van ez. Színésznőnek kell adni egy becsületes anya leányát! Köszönd
az apádnak, aki elég bolond volt, hogy hallgatott a te szamár
fecsegéseidre. Amit most eltörtél, azt nem ragaszthatod össze többet.
Bukott kisasszony.

Levinszky megsokalta az asszony regnálását; rámordúlt:

– Bukott kisasszony. Te is elbuktál, szamár.

Levinszkyné fölcsattant a magas égig:

– Ki? Én? Én buktam el?

– Te hát. Mit jajgatsz! Igaz, hogy én buktattalak el, törvényesen; de mi
a frász a kettő közt a különbség? Semmi. Te is csak kenyérre kened a
vajat, mint más. Gyerek: gyerek; egyformán születik, akár mondva
készült, akár amúgy. Sohse búsúlj, fiam; megesett ez mással is, még sem
rogyott le a csillagos ég. Szép kis kölyök, eszem a lelkét; megéri azt a
kis fáradtságot. Hogy hívják?

Margit könnyein keresztűl mosolygott:

– Lacikának.

Levinszky hozzádörzsölte pemzli-bajuszát a kis ember arcához; bolondos
szavakat gügyögve neki. Lacika először hunyorgatott, azután furcsa
grimaszokat csinált, szepegett-piszegett, míg végre eltört a mécsese.

Fiatal, kis anyukája ringatta, csitítgatta kedvesen.

Levinszkyné nem volt se holt, se eleven. Mit! Hát ez az ember ennyibe
veszi az egészet? Még csak nem is káromkodik egy retteneteset? Még csak
le sem töri annak a gyalázatosnak a derekát? Ezt már nem lehet kibírni.
Kapta magát, gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Takarójába dugta a fülét
is, hogy többet egy szót se halljon.

Az idő már hajnal felé járt.

A lengyel hercegre még nem ért rá az álom. Mosolyogva bámulta az apró,
kis szentet, amint édes anyja mellén dőzsölve csüngött, mint egy pióca.
Szuszogva, fúldokolva szívta az élet eleven kútfejét.

A kis színésznő pedig, csöndesen ringatva térdén, halkan, mintegy
félálomban dúdolászta:

– Kicsi baba, te rossz baba! Ki fia vagy? A mamádé. Ki a mamád? Nem
hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj,
kis emberke, álmodj szépet. A te anyád nagy bolond volt; miért bolond az
anyukád, kis Lacikám, csöpp virágom? Azért bolond, mert apádat, a
svihákot, elengedte: hadd repüljön, hadd szaladjon, világ-végig meg se
álljon. Nem is adott egy fillért sem, nem adott kis Lacikának; pedig
bizony jó lett volna, kis fiunak takaróra, pirosselyem takaróra,
ezüstfehér kis kocsira, csipkés, selyem kis párnára, hogy az én csöpp
madaramnak lett volna szép, szőke fejét mire hajtani, nyugodtan. De az
anyád nagy bolond volt; azt a tolvajt, ki meglopta, kirabolta: nem is
adta törvénykézre, szabadjára bocsátotta, menjen, merre más nap jár.
Minden bánat, minden nehéz keserűség, nyomorúság: az ő vállát, az ő
szívét töri, töri, míg csak él. S még azok is, akik neki úgy szülői,
mint neked én, még azok is meggyalázzák, arcúl verik, lelkét hamis,
rossz szavakkal ostorozzák. Mert anyukád, kis magzatom, nem hercegnő,
nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis
madaram! Édes anyád lágy ölében álmodj szépet, nagyon szépet…

A lengyel herceg sírt. Fáradt szemeiből szaporán potyogtak a könnyek.
Lefutottak fakó arcán, elrejtőztek, bajusza Bakonyába, gidaszakállán
végighúzódtak és beezüstözték pecsétes Ferenc József-kabátját. Nagyon
meghatotta leányának ez a pusztába dalolt panasza. Ittas is volt, hát
könnyen állott nála az elérzékenyűlés.

Rátette tintás kezét a Margit vállára és azt kérdezte tőle:

– Most már mibe kezdesz? Miért jöttél haza?

A kis szinésznő elnézett messze, a semmibe:

– Lacikát beadom a lelencházba, én pedig megyek vissza Pestre. Egy évem
még hátra van. Nem akarok egészen letörni. Feminista vagyok!

Büszkén ütött leányos kis mellére.

Levinszky nagyot nézett és lassan fölemelkedett:

– Feminista? Te is?

– Én is. Magam fogom megcsinálni az életemet. Férfi nélkül. Van hozzá
akaratom. Megmutatom!

Ezt olyan szépen, olyan férfiasan mondotta, hogy Levinszky oda volt.

– Margit, Margitkám! A vér csak nem tagadja meg a vért: lengyel herceg
volt a mi ősünk, most benned mintha az egész múltunk újra támadna.
Szeretlek, becsüllek. Az anyádra ne hallgass, mert az egy debreceni
hájfejű civisnek a leánya; soha nem érti meg a mi lelkünket. Soha. De mi
ketten tartsunk össze. Én is feminista vagyok. Szabadságot a nőknek, míg
új világ nem épűl ezeken a régi romokon. Lacikát pedig majd eltartom én!

A kis szinésznő mosolygott. Lám csak, az apja is a felvilágosodás
zászlója alá esküdött. Olyan jó, olyan szép volt ez a találkozás. Laci
már elszenderedett, valahol az angyalok mezején járt álmában.
Levinszkyné hangosan, ritmikusan hortyogott. A lengyel herceg pedig
kezébe fogta leánya kezét és nézett reá, hosszan, hosszan, meghatottan
és büszkén, míg könnybe nem lábadt a szeme újra.



KÖD ÜLT A LELKEMEN.

A fiumei kikötőből elindúlt velem a Halál hajója.

Beteg voltam nagyon. Már túl az életen, de még innen a halálon. Hazulról
azért vittek el, hogy lássam az Adriát és haljak meg az örökragyogású
Délen. Az álmodó magyarok sorsát vonszoltam én is a vállamon: amit jobb
napjaimban földhözragadt szegénységem miatt nem érhettem el,
elhervadásom szakában, napjaim lehullása idején, költözködő lelkem
elzsongítására láttatták meg velem. Üdvözlégy Thalatta! Üdvözlégy,
morajló végtelenség! Te vagy az elmúlás tornáca; te hozzászoktatod
rémledező testemet a semmibemerüléshez. Tenger mellett könnyebb a halál.

Portore fantasztikus sziklakapuján átsuhant hajóm és átsuhant velünk az
élet. Még nem hagyott el egészen. Az Adria kékesszürke háta, mint egy
roppant cethal, táncolt alattunk. Szabadságot dalolt fölöttünk a Velebit
bizarr ormairól szabadúlt szél. Távolról Cherso szigetje rémlett föl,
halaványan, mint a tengerbe merülő álom. Mignon dala sírt föl
emlékezetemben: Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein Geliebter,
ziehn.

Lelkemnek ebben az időben különös villanásai voltak. Az események és a
dolgok megóriásodtak képzeletem ködében. Álmaim átfolytak a valóságba;
magam mintha két emberré szakadtam volna, s egyikkel ravaszúl és
kétségbeesetten figyeltem a másikat. Eszem még nem hagyott el, de a
fantáziám sebet kapott és vérzett. A Hamlet sorsától féltettek, akik
mélyebben ismertek.

Nem bírtam ezt a gyötrelmes életet.

De hajóm már partot ér. Itt piroslanak rám üde zöld keretből a
cirkvenicai kis házak. Mintha csak festve volna az egész. Különszakadva,
arisztokratikus magaslaton áll a Therapia palotája; József királyi
herceg parancsára nőtt ki a dalmát kövekből; én már a hajóról úgy néztem
rá, mint Claudius dán király helsingőri várkastélyára. Ott fogok én
meghalni, a sorsomat intézők parancsa szerint.

Az autó röpült velem; s egy hosszú pillanat múlva már a Therapia
hatalmas korridorján ültem.

Október utolja volt. Sírt bennem a lélek, a hogy lenéztem a
tengerszorosra. Ezüstös-kék ragyogásban fürdött az édes Adria; cicázó
delfinek kergették egymást a moló tájékán; gyémánteső szikrázott róluk,
mikor hatalmas ívben fölszínre vetődtek. Andalító némasággal úsztak a
határon fehér és piros vitorlás bárkák. Veglia szigetéről vékony
füstoszlop szállt a levegőbe; olyan görögös szépséggel tündökölt
messziről a Velebit oromcsoportozata, mintha a Homérosz istenei most
szállottak volna le rá. Az abbáziai part őre, a havasfejű Monte
Maggiore, soha még festőibb pompával nem feszítette homlokát az égnek.
Óh fáj nekem itthagyni ezt a világot! Istennek ezt a gyönyörűséges
kertjét! Adj halasztást halálos pörömnek, fekete bíró; hiszen ez nem
Nápoly még, hogy meghaljak utána.

Az alkonyatok isteni színjátékát soha nem felejtem el. A mindenható Nap
palástjának aranyos uszálya átfeküdt az egész Adrián. A suhanó hajók, a
kis halászbárkák álomszerűen fürödtek folyó aranyában. Nyugaton bíborban
lángolt a mennybolt; istenek alkonyatabeli tűzözön öntötte el a fél
eget. A Nap bukott, hanyatlott, esett. De szinte zengett a mindenség
attól a leírhatatlan színsugárzástól, amely ezt a tragédiát kísérte
Beethoveni zeneképpen. Azután mély gyászt öltött a napját sírató Ég; a
tenger opálszürke színbe merűlt, a hullámok ezüstszegélye lekopott. Egy
rozsdavörös vitorlás, fekete bárka úszott el Cirkvenica előtt; a
leereszkedő alkonyatban a bolygó hollandi átkozott hajójának láttam.

Itt halok én meg, ezen a hazátalan parton.

A Therapia királyi parkjában tavaszi pompával virúltak még a virágok.
Vastag, kékeszöld kaktuszok hegyesen rengették levelük szuronyát; az
alacsony legyezőpálmák finom, sugárba omló lombozatán vidoran táncoltak
a napsugarak; csak a gyászciprusok sötétzöld gárdista sora emelte föl
néma mementóját: ez itt a Halottak Szigete. Itt soha nincs hervadása a
természetnek; itt csak az ember él és hal, hirtelen lehulló virágjaként
a múlandóságnak.

Itt halok én meg. Az Adria lesz a koporsóm.

Emberek jöttek, emberek mentek. A Therapia a nyomorúság fényes, szomorú
szállója. Nem néztem a szemükbe sem; csak magamat láttam volna bennük.

Napjaim összefolytak; éjszakáimat néma denevérek röpítették suhogó
szárnyon. Ez a lovagvárarcú bajterem tele volt szárnyasegérrel.

Holdfényes estéken romantikus toborzót jártak az épület homlokzata
előtt.

A világ messzemaradt mögöttem. Csak úgy hallottam múlómódon fölrémlő
zaját, mint valami roppant malom távoli zúgását.

Már nem is éltem az élőkkel. A halottak árnyékcsapatával haladtam a nagy
sötét híd felé, amely a másik partra átvezet…

Egyszer csak, egy fiatal reggelen, valami fehérség lobog föl a Therapia
emelt terraszán. Ott szoktam átsétálni az alkonyatot és a reggeleket.
Most valaki megelőzött.

Nem mentem le, csak az emelet korridorjáról bámúltam az ismeretlent.

Fiatal lány volt. Az arca fehér, ruhája fehér; fátyola is fehéren
habozta körül fürge kis alakját. Mindig szaladó lépésekkel ment; egyik
oldalról a másikhoz suhant; olyan zajtalan tovalebbenéssel, mintha
cipője nem is érné a márványköveket. És kacagott. Egyedűl volt, nézte a
tengert, szaladt és kacagott. Azután eltünt s egész nap nem láttam.

Én nem jártam le a közös ebédlőbe. Bántott, ha valaki rámnézett. S azt
gondoltam, most mindenki rám néz.

Egy budapesti orvosnak a felesége lakott azon a folyosón, ahova az én
ablakom is nyílt. Vért köpött és mégis táncolva járt a lépcsőkön. A
halálsejtelem nyugtalanságával akarta leszedni virágát minden órájának;
ki tudja, meddig élünk? Éljünk. Kártyázott, zongorázott, billiárdozott,
csónakázott és intrikált. Irígy volt, gonosz volt, szánnivaló volt; mert
tudta, hogy nem sokáig él. Szerette kijátszani, ugratni az embereket.
Bolond ötletei voltak. Le kellett élnie minden percét, hogy felejthesse
a háta mögött lappangó rémet. Nem kímélte magát, de másokat sem hagyott
soha békén. Ilyen asszonyt én még nem láttam.

Bánthatta, hogy velem nem tud kikezdeni. Én nem barátkoztam senkivel.
Reggelenként elsétálgatott az ablakom alatt; bemosolygott és ravaszúl
villantott szürke szemével: miért nem szól uram?

Lassanként rájöttem, hogy azt a fiatal, kacagó, fehér lányt ismeri.

Ez a különös lélek babonás hatással volt rám. Föl-fölragyogott előttem;
láttam sugárzó fekete szemét, alabastrom arcabőrét, lobogó fátyolát;
hallottam félelmetesen vídám kacagását. És nem akartam hinni, hogy én
még meghalok.

Egy délután, a hogy kilépek a szobámból, éppen a fehér lány arca kacag
rám karhosszúságnyiról. A doktorné viszi, karját karjába öltve.
Megkövűltem és megnémúltam. A ravasz pesti asszony egy hirtelen
gondolattal rámnevet:

– Nem ismeri Maróthy Elzát? Jőjjön, hadd mutassam be.

És bemutatott bennünket egymásnak.

Elza nem sokat törődött velem. Megcsöngette kacagásának kis
ezüstcsengőjét és ment tovább. Én visszamaradtam. Azt mondja a doktorné:

– Jőjjön le ma este a társalgóba. Nagyon jókedvű kislány ez az Elza. Egy
miniszteri tanácsosnak a lánya. A maga nevét már ismeri. Talán a bátyja
együtt járt magával az egyetemen. Jőjjön le. Majd bekopogunk.

Azzal elszaladt Elza után.

Beültem a szobámba. Valami homályos emlék merült föl emlékezetem
tavából. Maróthy Elza… Egy Maróthy-fiút csakugyan ismertem az egyetemen.
Annak is ilyen perzselő fekete szeme volt, mint ennek a lánynak. Egyszer
az újságból olvastam, hogy a lánytestvére, szerelmi bánatában, főbelőtte
magát. Emlékszem, milyen irtózatos tisztán láttam akkor a szobaszőnyegén
végigterűlő úrileányt, akinek fehér homlokából csöpög a piros vér.

Beteg fantáziám hirtelen átfestette a valóságot a maga kedve szerint.
Iszonyú gondolat kezdett felóriásodni rémült lelkemben: ez a
Maróthy-lány lőtte főbe magát s nem halt bele; csak kedélyrázkódás
áldozata lett; most félőrűlten járja a világot. Igen, mintha olvastam
volna, hogy Maróthy Elza megtébolyodott. Irgalmas Isten, hát ő volna,
ez? Hogy került ez ide Cirkvenicába? Miért hozták éppen ide, hogy én is
lássam? Micsoda hely ez a titokzatos, magános lovagvár? Micsoda
borzalmakat tartogat még számomra ez a rövid élet? Hova kerültem én?
Hova hoztak engemet, olyan rejtelmes óvatossággal?

Megállt a szívdobogásom, a fejemben valami szörnyű fény villant át.

Remegve nézem a szobámat: nincs itt áruló jele annak, hogy élve
eltemetettek átkozzák benne az időt? Nem lesnek itt engemet rejtett
szemek valahonnan? Hátha most is rámnéz valaki, s látja hamuszínűre
sápadt arcomat, rémülőre tágult szemem feketéjét? Hátha éjszaka, mikor
alszom, bejön valaki szobámba s itt áll sokáig a sötétben az ágyam
előtt? Hátha nappal is követő árnyékként suhan utánam és kilesi minden
gondolatomat? Álmomban talán össze-vissza beszélek s valaki hallgatja,
fölírja rémlátásaimat? Hátha én már innen soha ki nem szabadulhatok?
Soha nem láthatom a hazámat, a városomat, az édes anyámat? Egy óriás
koporsóban sorvadok, rámzárták a fedelét, nincs levegőm, megfulladok,
megfulladok!

Ki akartam rohanni, de az ajtómon háromszor kopogtattak.

Mi az? Ki az? Értem jöttek?

Odakinn fölcsendűl a Maróthy Elza kacagása. Aha, a doktorné sürget.
Várnak.

Nem bánom, akármi lesz, de én nekimegyek ennek a borzalmas estének.
Elgyávult lelkemet az akarat páncéljába ráztam és kiléptem.

Hogy néztek rám! A doktorné szemében hideg rémület reszketett. Elza
visszás vídámsággal röpködte be a folyosót. Az eleven halál fehér
pillangója.

Az egész hatalmas baj-vár üres, kongó, sötét. Csak mi hárman
tébolyogtunk benne.

Megindultunk a társalgóba. Le a földszintre.

Hallottam, hogy a doktorné halkan ezt mondotta magának útközben:

– Ma nehéz napom lesz.

Új réműlet fogott el. Mit akar ez a ravasz asszony? Hova csalnak
engemet? Talán egy fekete zárt kocsi áll lenn a kapu előtt, abba
bedobnak, bezárnak és visznek az iszonyatok poklába. Nem jobb volna
visszarohanni szobámba? Nem. Akármi lesz, nekimegyek.

A doktorné karonfogott s úgy jött velem. A fehér lány előreszaladt.

Amint a lépcsőfordulónál kilépek a nagy oszlop mögül: a borzalomtól
gyökeret ver a lábam.

Maróthy Elza ott űl egy lépcsőfokon. Gyönyörű fehér selyemruhája söpri a
szőnyeg porát. Balkezét a térdére nyugtatja, különös fejét a tenyerébe
fekteti, szemepilláját húnyóra zárja és halkan monológizál:

– Hallom, hallom, mit beszélnek. Rólam folyik a szó, tudom. Hiába
titkolóznak, én a falakon is keresztűllátok.

Ez a leány őrült.

A szívem úgy vert, majd leszakadt. A doktorné rám nézett; fehér volt,
mint a fal, de mosolyogni próbált:

– Tréfál. Csak tréfál. Így szokta Elza. Nagyon jókedvű lány.

Maróthy Elza fölállt és álomjáró, imbolygó lépésekkel ment előttünk.
Mintha nem is tudná, hogy itt vagyunk. Ment egyenesen a társalgóba. Mi
utána.

A hatalmas bíbortónusú teremben csak egy villanylámpa égett. Idegen
borzalom settengett az árnyékba vesző háttérben. A tengerre néző ablakok
úgy meredtek reám, mint az éjszaka besandító rémének óriás szemei. Csönd
fagyott itt rá a lélekre; az élet mintha ravatalra lett volna terítve.
Sötét angyalsereg járatta itt táborát.

A világított teremzugban, egy kis piros asztal mellé ültünk. Maróthy
Elza szembe velem. A doktorné középen.

Én nem voltam ura egy szónak sem; de a fehér leány idegesítő jókedve
hamar kivirágzott. Kacagva lobogtatta felém fátyolát s elkezdett
gúnyolni:

– Mit bámúl olyan ijedten? Maga tanár? Nincs felesége? Miért nem
házasodott meg? Nem örökölt semmit az apjától? Nekem húsz fillér a
jegyajándékom, nem pályázik?

– Nincs pénzem, – mondottam iszonyodva.

– Kártyázni kell! – kiáltott rám Maróthy Elza. S egy csomó kártyát
elébem dobott az asztalra.

Éreztem, hogy a vér elhagyja arcomat és nehezen verő szívembe tódúl. A
doktorné hökkent mosoly lárváját fagyasztotta arcára; de láttam, hogy a
keze reszket.

Maróthy Elza lábát odanyújtotta az enyémhez. Parányi, fehér
antilop-cipője rápihent a lábamfejére. Mintha valami különös üzenni
valója volna. A szeme szemembe volt kapcsolva; szédületes mélységet
sejtettem benne. Nem bírtam ki tekintetét, föl akartam állani.

Kint, az ablak alatt, mintha szürke rémek suhantak volna át.

A leány hirtelen felugrott és rám szólt:

– Miért nem dícséri meg a ruhámat? Talán nem tetszik? Ez a fátyol nem
tetszik?

Fehér felhőbe burkolta magát.

– De nagyon szép, nagyon tetszik, – dadogtam. A szavak halvaszülettek
meg ajkamon.

Maróthy Elza lassan közeledett felém. A fátyolával volt megakadva; két
karjára fektette, úgy mutogatta.

– Nem lát maga? Hát nézze meg, na nézze meg, jól! Ez a selyem
árnyékolás, ez a fínom rojt, nem érdekes? Mi? Mennyire becsüli?
Ötvenezer korona? Hm? De nézze meg hát, jól nézze meg!

Egészen hozzám hajolt és arcomhoz dugta fátyolát. Hátraléptem, mert az
őrület ragadós, s ez a lány egy újjnyira van hozzám. Ránéztem:
háborodott mosoly játszott gyönyörű, alabastrom arcán. Ofélia visszajár?
Hol vagyok én most? Az eszemben minden összezavarodik. Hamlet királyfi
lelke vergődik bennem? Ez itt a helsingőri királyi palota? Ki ez az
őrült lány? Mit akarnak itt énvelem? Hiszen én nem olyan beteg vagyok,
nekem a szívemet tépdeste véresre a halál. Az én elmém még világosan áll
agyam tornyában, mint ragyogó fárosz a tenger fölött. Erővel bele
akarnak kergetni az őrületbe? Segítség! Elevenen akarnak eltemetni! Az
őrűltek-házába hoztak, pedig én nem vagyok beteg! Menekülni, menekülni,
míg nem késő.

Ezek a zűrzavaros gondolatok sikoltoztak bennem, de ajkam zárva volt;
nem árultam el magamat. A doktorné fölállt és ijedt mozdulattal
nyújtotta felém karját, valamit akart mondani. Én nem vártam meg;
meghajoltam és kitántorogtam a borzalom cinterméből.

Odakinn valami szörnyű vihogás nyerített föl az ablak alatt. Figyeltek
bennünket.

Fölrémledeztem a lépcsőn az emeletre s bezuhantam a szobámba. Bezártam
az ajtót, az ablakomat kinyitottam: ha jönnek értem, kiugrom az ablakon
és levetem magamat a mélységbe.

Úgy vártam ott, a sötétség pagonyában meglapúlva, mint a halálrazavart
jávorszarvas, akit fölvont fegyverrel üldöz a vadász.

Órák vánszorogtak át a múlandóságba. Mintha megőszültem volna. De nem
jött értem senki.

Másnap a doktorné beszólt az ablakon:

– Jó reggelt tanár úr! Hogy aludt?

– Kitünően, – vágtam a szemébe.

– Nem haragszik a tegnapi tréfáért?

Ránéztem gyűlölettel, kezem ökölbe szorult. A szememmel akartam átszúrni
ezt a kiállhatatlan asszonyt.

– Maróthy Elza töredelmesen kéri bocsánatát, de igazán nem gondolta,
hogy maga ennyire érzékeny.

– Az a szegény lány csöndes őrült, – mormoltam szomorúan.

A doktorné jóízűen kacagott:

– Dehogy! Nincs annak semmi baja. Szerepet játszott; próbára tettük a
maga idegeit.

Azzal lerohant a lépcsőn.

Én csak álltam és bámúltam. Szédelegve forgott velem a világ.

Harmadnap már hiába lestem a fehér fátyolos leányt, eltűnt, mint egy
különös álom.

Ma sem vagyok tisztában az egésszel: átéltem-e azt a félelmetes estét,
vagy csak álmodtam?…

Azután jött a tavasz. A tavasz elhozta Lédát, a legromantikusabb leányt,
akit életemben ismertem. A súgár Léda elhozta a felelőtlen szerelmet; a
szerelem a boldogtalan boldogságot, a boldogság a küzdelemre
fölajzódást, a küzdelemvágy az akaratot, az akarat pedig a drága életet.
Lelkem megtisztult, testem megerősült, elmultak bizarr és fantasztikus
álmaim. Meggyógyúltam.

Hanem a tengertől azóta félek: a tengeren szellemek járnak.



ÁLOM.

Mintha egy hatalmas hegytetőn állottam volna. Fekete volt a szikla, mint
a pokoli bazaltkő-oltár, melyen Beliál szokott áldozni az alvilági
hatalmaknak. Nap nem ragyogott a magaslatban, szürke derengés fátyola
borította a végtelen határt.

Alattam, szédületes mélységben, a világ morajlott. Úgy hallott föl
hozzám szakadatlan zúgása, mintha nagy messzeségben millió nehéz lovas
ügetett volna dobogó hídon át. A hamuszín levegő néha villózott, apró
gyémántcsillagokat szikrázott ki magából; néha vörös bengáli fény
festette fantasztikus képekké a mélység erdős és dombos tájait.

Nem láttam, de sejtettem, hogy odalenn valami szörnyű szép színjáték
folyik.

Ennek a láthatatlan tragédiának csak a zenéje szürődött el hozzám. Olyan
elálmosító, zsongó morajlás volt ez, mint a vízesés távoli robaja. És
mégis csalt, ingerelt, vonzott.

Rebbenéstelen szemmel bámúltam az ingerlő sötét mélybe, nem ismert erők
forrongó fekete katlanába. Sokszor úgy éreztem, hogy a sziklatető
megrendűl alattam; néha mintha fölfelé emelkedném, néha mintha lefelé
sülyednék.

Valami hideg lehellet suhintotta meg hátúlról arcomat. Nem mozdúltam.
Kis idő múlva karomon éreztem hideg szorítást. Úgy rémlett, valaki áll
mögöttem. Megfordúltam s egy különös emberalakkal álltam szemközt.

Nem tudom, hogy szemközt állottam-e vele, mert arca nem látszott; egész
alakja sötét, mély árnyékhoz volt hasonló, amely úgy sötétlett mögöttem,
mintha csak magam vetettem volna.

Karomat önkéntelenűl fölemeltem. Ekkor az árnyékember jobb karja is
föllendűlt vízszintesre és a végtelen távolba mutatott. Messziről jövő
különös hang ütődött a fülembe:

– Látod?

Akaratlan is abba az irányba néztem, amerre mutatott; de nem láttam
semmit, csak gomolygó szürkeséget, amelyben sötétebb foltok tűntek föl
és múltak el.

– Nem látok semmit, – feleltem – csak alaktalan ködöket.

Az árnyék most egészen mellém suhant; idegen hidegség fagyasztott át,
amint vállamra tette sötét kezét.

– Csak szegezd oda szemedet erősen, meglátod, milyen szép panoráma
kápráztat odalenn.

Karja rám nehezült. Mintha szemem az ő hatalma folytán új erőt kapott
volna: a láthatatlan lassanként láthatóvá lett. Úgy rémlett, mély vízbe
tekintek alá, melynek méhében különös, megdöbbentő jelenetek zűrzavara
gomolygott.

– A természetes kiválás! – nyerített hátam mögött valami távoli
Mefisztói hang.

Odalenn hangyabolyok rendkívűl érdekes háborúja forrt. Hangyáknak
kellett lenniök, mert végtelen láncolatban nyüzsögtek, mozogtak;
kibocsátó fészkük egyre új rajokat ontott s egy ellenkező irányból
megindúlt másik raj vont élő gátat elébök; sokszor egymásba gabalyodtak,
előremozogtak, hátravisszakoztak, különös geometriai vonalakban
hullámoztak és cikcakoztak, mintha lálthatatlan rajzoló eleven figurái
lettek volna.

– Mik ezek? Kik ezek? – kérdeztem kiváncsian. És gyermeki öröm futott át
szívemen: ilyen királyi játékszerről álmodoztam én valaha! Eleven pici
figurákról, amelyek emberi módra sorakoznak, indúlnak, futnak,
versengenek; parányi városokat építenek, pirinkó házakban laknak és
fájdalomtalan bajjal játsszák előttem le az élet színjátékát. Hiszen ez
isteni játékszer! – kiáltottam fel elragadtatással.

– Úgy van, – mondotta az árnyék, – ezt én vettem neked, ünnepi
játékszerűl, mert jól viselted magadat. Újesztendei ajándék. Úgy-e,
milyen pompás? A törpék és az óriások csatája.

Törpék és óriások? Gyermekkorom gyönyörű tündérmeséi, hát valóra
váltatok? Beteljesültetek?

Egész valóm kiváncsi, mohó szemmé vált, úgy néztem, ittam magamba a
miniatür alakok szívremegtető játékcsatáját.

Csakugyan, ezek parányi emberfigurák. De mind egyformák: mind törpe. Hol
vannak az óriások?

– Nem az alakjuk óriás és törpe, hanem a belső gépezetük. Lásd, ezek a
tömegben mozgók mind elevenebbek és harciasabbak; ezekben a szerkezet
erős robajjal forog, gyorsan lejárnak s ha egyszer lejártak, nem lehet
őket többé felhúzni. De azok ott, a félrevonúlók, a magánosak, azok
finomabb gépezettel vannak ellátva; ezeknek minden hamarabb megárt, de
ezerszerte tovább jár a rugójuk. Ezek a törpe szerkezetek.

– És mi a cél? – kérdeztem. – Mi a játék tartalma?

– A játék tartalma az, hogy a durvább gépezetek összetörjék egymást, a
finomabb szerkezetek pedig kiváljanak, megmaradjanak és újra
csoportosúljanak.

– Érdekes, – mondtam én. – S most már olyan izgalommal kezdtem figyelni
a nagyszerű játékszer produkcióját, mint a szenvedélyes turfista a
dopingolt lovak előretörését.

Kis folyó-vonalak, parányi kővárosok, füstölgő pirinkó vaskocsik, apró
négylábú bogaracskák zűrzavarában tolongtak össze-vissza a durvább
gépezetre járó figurák. Úgy tetszett, vezetőjük is van s egy mozdulatlan
alak pedig hátúlról dirigálja őket. A tömegek összeomlanak, a hosszú
vonalak felgöngyölődnek, a mozgó figurák gépezete hirtelen lejár,
felfordúlnak s ott maradnak a miniatür hegyecskék alján, parányi
erdőcskék belsejében, cérnaszál-folyócskák habjaiban vagy gyüszűnyi
tengerecskék fenekén.

– Aha! már fogynak a durvább szerkezetek, – mondja diadallal az árnyék.

És a fürgébb figurák csakhamar kidőlnek a sorból. Míg lehet, pótolják
őket a főrendezők, de egyszer vége szakad a láncolatnak. Most
mozdulatlanúl állanak a kis tömegek.

– Mi lesz most? – kérdem izgatottan.

– Mindjárt meglátjuk, – dongotta messziről az árnyék-hang.

A finomabb szerkezetű figurák, az úgynevezett törpék, lassan
megmozdúlnak. Búvóhelyekről előlopakodnak, kis csoportokba verődnek s
messzelátókkal figyelik a durvább alakok egymástpusztító játékát. Mikor
már alig van egy-két gyorsan mozgó: a finomabb törpék láncba fogóznak és
álomszerű lassúsággal körré formálódnak. Ez a halk eleven kör-lánc
bekeríti azt az egész tájat, ahol a játékcsata lezajlott.

– Az erősek kihaltak, most a gyöngéknek áll a világ, – magyarázta az
árnyék.

– Hát ez a természetes kiválás? – kérdeztem én.

– Igen. A gyöngék egymásra szorúlnak és nem bántják egymást. Csak az
erősek szeretik az ilyen játékcsatákat.

Érdekes, gondoltam. De már nem láttam tisztán, mi történik odalenn.

– Menjünk lejebb, menjünk közelebb, – szóltam a kisérőmhöz.

– Közelebb? – nevetett föl hideg, metsző nyerítéssel az árnyék. Jó,
annál érdekesebb.

És megindúltunk a hegyről lefelé.

Nagyon sokáig kellett mennünk; de az út olyan volt, mintha szárnyakon
szállanánk lefelé. Hanem egyre különösebb lett a változás bennem és
körülöttem. Ahogy közeledtem a miniatűr emberkék világához: egyre nőtt
az alakjuk, vagy talán én törpültem egyre jobban. Igen, én törpültem,
mert kísérő árnyékom egyre nőtt, óriásodott, úgy, hogy aggodalom fogott
el s megálltam.

– Most már nem lehet megállni, – zúgott északi szélzúgással a fejem
fölött s valami forgatag megkapott és sodort tovább.

A pici ezüstszalagok hatalmas folyókká nőttek, a játékvárosocskák
megóriásodtak és zúgtak, a gyűszűnyi tengerecskék a végtelenségbe
hullámoztak el; pirinkó vaskocsikból dübörgő ágyúszörnyetegek és vágtató
gőzmozdonyok lettek; s a hangyaboly emberi milliók sötét tömegévé
rettenetesedett. Az a távoli andalító morajlás részekre tagolódott és
borzasztó tisztán kezdettem kihallani belőle a fegyverek dörejét, leomló
házak robaját, rohanó tömegek földrengető dobogását; a levegőt szakgató
jajkiáltásokat, fetrengő haldoklók nyögését, sebesültek ordítozását, az
árvák szakadatlan siralmát, a megháborodottak idegtépő kacagását és
sikoltásait. Félelem fogott el, halálraváltan szállottam lefelé. Valami
vonzott, ragadott magával, parányi voltom olyan testvérien hasonlónak
tetszett a miniatür, vérző vagy lihegő játékfigurák testéhez.

Fölöttem a fél eget beborító, kolosszusi vad árnyékfelhő lebegett: az én
szörnyű kísérőm. Mint közeli mennydörgés dörömbölt hangja fölöttem:

– Tovább! Tovább!

Belekavarodtam a véres-tüzes forgatagba. A hegytetőről olyan csöndes
játéknak tünt föl az egész, idelenn pedig a végítélet iszonyatával
zuhant a lelkemre. Éreztem a halál sötét szárnya csapását. Akármerre
léptem: sírokba ütődtem és temetetlen halottakba botlottam. Láttam
szegény anyámat, amint sírva támolygott az utcák szegletén, egyik fiának
a nevét kiáltva. Láttam öcsémet, fegyveresen, ahogy körülfogják idegen
vadalakok s eltűnik a füstfelhőben nyomtalanúl. Láttam apámat, amint
összerogyik a gyötrelmek terhe alatt és belezuhan egy nem neki ásott
sírba. Egy hatalmas folyam hömpölygött előttem és ultramodern
leleményességgel pirosak voltak a hullámai. Ezrek és százezrek
vánszorogtak nehéz megterheléssel, sok acélgolyóval, késsel és ásóval
előre. Valami földöntuli üvöltözéssel, hörgéssel rázták az égre
véres-sáros öklüket; arcukról verejték szakadt, bluzok elején kis piros
foltok lángoltak: talán vitézségi szalag, talán meleg vér. Nem tudtam:
kik a fínom szerkezetűek és kik a durvábbak. Csak azt láttam, hogy az
elhagyott tereken pompás autók száguldanak keresztűl s azokban kövér,
cilinderes urak ülnek, akiknek mellén egész karvastagságú aranylánc
csörög és ragyog. Az autók után éhes kutyák, rongyos gyermekek és
züllött asszonyok loholtak, ugattak, nyöszörögtek irtózatos kórusban.

– Kik ezek? – kiáltottam föl réműlten és haragvón.

– Ezek a finom szerkezetűek, akik megmaradnak, – dörgött valahonnan a
magasságból.

Megréműltem.

A föld iszamos volt a lábam alatt valami nehéz nedvességtől. Távolról
ragyogott le hozzám az a tető, ahonnan leszállottam a borzalmak
völgyébe.

– Vissza akarok menni! – sírtam keservesen.

És megindultam, fel a hegynek. Nem voltak már szárnyaim, a magam
nyomorúlt erején kellett fölfelé vergődnöm. Óriási kísérőm, a kolosszusi
árnyék, ott imbolygott előttem a roppant hegy meredekén. Vágtam az útat,
lihegve, elfulladva, tikkadtan, de szakadatlanúl. Milyen nehéz, istenem,
milyen nehéz a fölfelé menetel! Távoli mély zengésű hang csapott meg:

– Ez a fölemelkedés. Azért olyan nehéz.

Mentem, mentem napokon, hónapokon, talán éveken keresztűl. A pokoli zaj
lassan messze morajló zugássá tompult s mikor egyszer visszanéztem: már
olyan törpe, olyan játékszerforma volt az egész zűrzavar.

A hegynek körülbelűl a közepetáján aranyos bibor páholyok ragyogtak;
márványlépcsők csusztak föl a drága ülőhelyekig s a trónforma székek
fölé remek baldachin borúlt. Minden páholyban egy sápadt, ideges,
izgatott úr ült, messzelátón figyelték a nagy cirkusz lenn folyó
repertoárját. Egy-egy szolga állt a hátuk mögött s fekete lapokra
valamit jegyzett.

– Kik ezek? – kérdeztem az árnyéktól.

– Ezek a főbérlők, akik az egész játékot intézik. Óriási tétekben
fogadnak, egyik elnyeri a másik figuráit és mezőcskéit. Aki leromlik, az
ott hagyja a páholyt és beáll játékrendezőnek.

Kevesen voltak ezek a nagy bérlők, össze-vissza huszan, huszonketten.
Elbámúltam, hogy ilyen pompás játékszert találtak ki maguknak, amelyen
nyernek is az isteni gyönyörűség mellett. Mert ilyen magasságból igazán
lelketemelő volt a lenn folyó játék. De nekem fájt, hogy azok odalenn
áruba vetik testüket, lelküket, húsz sápadt nagy bérlőnek.

– Miért nem cserélik meg a helyüket? – kérdeztem naivul a hozzám egyre
közeledőbb és kisebbedő árnyékot.

Gúnyos kacagás nyerített a levegőben:

– Azok ott lenn sohasem néznek fölfelé! Nem tudják, hogy egy kis
fáradsággal ők lehetnének a páholyból nézők. Hiszen milliárdan vannak!
Ha föl tudnának ide emelkedni: övék volna az egész játékmező s ha
akarnák: ők játszanák a finom szerkezetűeket és a nagy bérlő huszakat
odalenn. De nem néznek soha felfelé!

Szegények, gondoltam szomorúan.

És örültem, hogy én kiszakítottam közülök magamat. Én fölfelé néztem. A
csúcs még messze volt, a víz ömlött rólam, de nagyszerű vágy sarkalt
fölfelé. Mindig csak fölfelé.

És hosszú évek múltán újra elértem a tetőt. Az árnyék már épp olyan
magas volt, mint én. Mintha csak magam vetettem volna az üvegtiszta
levegőbe. A színjáték folyt tovább odalenn, csöndesen, alig hallható
morajjal. Az árnyék most átölelt, éreztem idegen hidegségét a derekamon;
lemutatott a messze, végtelenbe vesző világra:

– Mindezt neked adom, ha leborúlva tisztelsz engemet.

Ezekre a szavakra már emlékeztem valahonnan. Valaki mondta ezt már
valaha. Nekem? Álmomban? Nem tudom.

– De hát ki vagy te tulajdonképpen?

Az árnyék halkan kacagott:

– Én vagyok a nagy Sugalmazó. Én szerkesztettem ezt a pompás játékszert,
én láttam el gépezettel a kis figurákat, én emeltem páholyba a nagy
bérlőket. Én űzöm el a lenn valók unalmát, mert leleményem
kifogyhatatlan. Ha már feltörted magadat a csúcsig, köss szerződést
velem; te fogod kidolgozni jövendő eszméimet.

Megdöbbentem. Hiszen ez a fekete árnyék, maga a Rossz! Hát én a kárhozat
útját futottam volna meg? – Irtóztató. Nem testem, hanem a lelkem
veszett hát el! Hol vannak a szüleim? Testvéreim? Barátaim? A fajtám? A
nemzetem? Mindtől elszakadtam, itt állok rideg egyedülvalóságomban, egy
árnyék hatalmában.

Előttem szakadék, alattam határtalan mélység. Egy ugrás – és lenn vagyok
a kis figurák között.

De amint ugrani akartam: az árnyék fejemre tette hideg kezét és én úgy
maradtam, mozdulatlan.



A. B. F. R. A.

Megyek a havas úton a temetőbe. Ez valamikor a Csokonai
halhatatlanságának volt tornáca; ma halott katonák szellemei bukdosnak
keresztűl-kasúl a dombokon. Mindennap temetnek. Tegnap egy magyart, ma
egy orosz fogolyt, holnap egy német népfelkelőt. A halálban való örök
egyenlőség gondolata száll rám, ez a nagy sötét madár, amelynek a
szárnyarebbenése hideg fúvalom.

Az út havas fejfák néma ezredében visz tovább. Olyan csodálatos ez a
vidék; amerre nézek, ameddig látok: mindenütt sírok, mindenütt temető.
Régebben sokkalta szűkebb volt ez az ország; most végejárhatatlan. De
nekem haladnom kell előre, mert szegény öcsém eltűnt az északi
harcmezőkön és nekem meg kell keresnem.

Már oly régóta megyek és semmi fáradtságot nem érzek. Keresztek és
fejfák, kis dombok ezre, százezre jön elébem, halad el mellettem és
bámul utánam. Bizonyosan összenéznek, összesugnak: hova megyen ez a
szomorú ember?

Néha úgy rémlik: ismerős arcok ködlenek a kis katonasírok fölött. Mert
minden dombon szürke árnyék virraszt: az arcukat jól kivehetem, csak a
testük foszlik szét a fehérségben. Az imént egy hatalmas, bronz fejet
láttam távoli halmon; vídám szép szemével felém intett, kacagott, mintha
jégcsengők csilingeltek volna; megismertem: az én kedves ügyvéd barátom.
A homloka közepén kis biborfekete pont. Tovább, tovább. Valaki megfogja
hátul a kabátom szárnyát; visszanézek: egy daliás férfias alak néz rám,
orrán-száján ömlik a vér, de energikusan köszönt: megismertem, tanár
volt szegény. Valami láthatatlan áram sodor tovább. Egy magasabb
sírdombról már messziről int felém valaki; közelebb megyek: tudom már,
három aranycsillagja van, az én kedves, okos, jó kapitányom. Jobb
kezével a távolba mutat – hazafelé és úgy kérdez a szemével: hogy van Ő?
Fiatal szép özvegyét köszönti: tiszteleg s akkor veszem észre, hogy a
hóna alól folyik a vér. Tovább, tovább. Az út emelkedik, mintha hegyek
oldalába futna föl. Milyen óriás, havas csúcsok rémlenek ott a távolban!
Mik azok? Szörnyű határőrök, fehér kucsmás népfelkelők, zuzmarás fürtű
Kárpátok. Itt még iszonyatosabb a katonasírok zűrzavara. Minden lépten
egy sír, be az erdők mélységéig, föl a hegyek hátáig. Megint ismerős:
egy leányarcú, kedves kis fiu lengeti sapkáját; olyan halovány, mint az
álom, nem is golyó érte, csak elhervadt ebben a rémletes tikkasztó
tűzben. A bátyját kérdezi, én az öcsémmel felelek rá. Nem értjük
egymást; haladok tovább. Új ismerősre bukkanok: kivont karddal űl a sír
tetején és rohamot vezényel; gyönyörű vad magyar feje előreszegűl, csak
a szemével hunyorít, mintha azt mondaná; úgy-e jól csináltuk? A bluza
csupa vér elől, mintha a szíve nőtt volna rajta ki. Ez nem ábrándozik,
pedig háromhónapos özvegyet hagyott hátra. Óh mégsem jön, akit én olyan
reszketve keresek! Jönnek új sírok; jön egy hármas sír, ismerem a
lakóit: egytestvérek voltak, egymás után hullottak el; a legkisebbik
mellén egy aranyérem ragyog. Úgy néznek rám, hogy szinte Lóthtá
dermedek; ősz édes apjukat kérdik…

Tovább, tovább!

Most már látom, hogy temető az egész világ. Ez a szomorú földgolyó tele
van lyukgatva apró kis vermekkel: mindenikben egy katona fekszik. Hol
van az, akit én keresek? Merre vagy szegény kis öcsém? Hozzád kiáltok,
halld meg az én szómat, hiszen jól ismered.

Kérdezem az ezernyi ezer halott ezredeket: nem tud róla senki. Lefestem
nekik az én kis katonámat: szőke haja, szőke bajusza volt, az arca
sovány és fehér, a szeme világoskék. Rendesen szomorú volt, mert előre
megmondta, hogy a halálba megy. A menése ám fürge volt, mint a fiatal
szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Két fehér
csillag a chargeja; káplár volt az én öcsém. Hiába beszélek: nem tud
róla senki.

Szaladok tovább.

Félek, hogy elmúlik az idő s én elkésem. Soha rá nem találok kis
katonámra; akkor hogy menjek vissza édes anyámhoz, mit mondjak neki?

Ezek itt orosz sírok. A dombokon szürke kucsmás kozákok és lapos sapkás
gyalogosok ülnek. Hátha ezek látták az én öcsémet? Oroszok, ruszok,
moszkoviták, muszkák: nem láttatok rohamkor veletek szemben egy kis
magyar katonát? Honvédet? Tudjátok, honvédet? Szőke haja, szőke bajusza
volt, az arca sovány és fehér, a szeme világoskék. Futása fürge, mint a
fiatal szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett.
Rohamkor is előre nézett. Két fehér csillag reszketett a bluzán, káplár
volt az én kis öcsém. Szóljatok hát: nem láttátok valahol?

Az orosz szellemek szomorúan bámúlnak rám, hiszen nem értik magyar
szavamat. Óh, hogy a halottak sem értik a fájdalom beszédét!

De még nincs vége mindennek. Hahó! Ott új sír-ezredek! Germán csúcsos
sisakokat látok. Kik vagytok, vitézek? Nem a Hindenburg táborából
maradtatok itt? Megálljatok csak: nem ti vagytok a huszadik hadosztály
elesettjei? Az öcsém is oda volt beosztva; bizonyosan ismertétek! Szőke
haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, szeme világoskék.
Futása fürge, mint a fiatal szarvasé, a fejét soha nem hajtotta le,
mindig előre nézett. Két fehér csillag ragyogott a bluzán, káplár volt
az én öcsém. Óh, szóljatok hát, mi történt vele? Hova lett?

A germán szellemek nem-et intenek. És távolba mutatnak jobb kezükkel.
Arra nézek: mi van ott? Sík pusztaság, határtalan havas mezők; kis
Szibériák, a nagy borzasztó Oroszország küszöbe.

Mit mutattok arra, ti szőke Lohengrin-fejek? Csak nem azt akarjátok
mondani, hogy…?

Óh Istenem, magyar nép istene! Fogj kézen és vezess. Nekem meg kell
találnom szegény öcsémet.

Most már elmaradnak a sűrű sírok, csak a havas pusztaság nő
határtalanná. Idegen ország földjén járok. Nyomorult falvak húzódnak el
mellettem s néha nagy városok úsznak elébem. Mintha a levegőben
lábolnék: a fekete-fehér föld visszafelé fut alattam. Nem tudom, mennyi
ideje bolyongok; nincs nappalom és nincs éjszakám, csak kétségbeesésem
percei hullanak szakadatlanúl.

Különös, vörös város vadonába tévelyedek. Mindenkit megszólítok,
senkisem ért. Jaj, igaz, hiszen ez itt Oroszország, a rémséges, jégverem
Oroszország! Megálljatok, ti néma, sebesült katonák, nem láttátok az én
szegény öcsémet? A haja szőke, az arca fehér, a szeme kék…

Milliom és milliom ember él, de az én öcsémet egyikben sem ismerem föl.
Százezer és százezer halott aluszik kis sírokban, de az én öcsém
szelleme nem vírraszt a keresztes, fejfás dombokon.

Tovább, tovább!

Megbotlom valamiben. Rohanásomban megállok. Mi ez itt a lábom alatt? Ah,
kidőlt fejfa; fekete sírhalomőr. Gazdája nevét már lemosta az idő; csak
öt különös betű gyászol rajta: A. B. F. R. A. Istenem, hiszen ez magyar
sír, kálvinista halott fejfája. Itt egy ember aluszik: „_A boldog
feltámadás reménye alatt._“ Ki vagy, te bízó szellem, aki hiszed az új
életet? Felelj! Miért nem kiáltod lelkembe kilobbant nevedet? Ki fejti
meg rejtelmedet, sötét öt betű? Ki nyugoszik itt a boldog feltámadás
reménye alatt?

Hűs szél csapja meg arcomat. Széttekintek a világ temetőjében és
megdöbbenek. Hiszen ez itt a mi városi temetőnk, a mi szegény katonáink
havas országa. Hol jártam, hova tévelyedtem?

Most haza kellene mennem és megvídítanom édes anyánkat, hogy az öcsém
él, él, boldogan él! Két fehér csillag ragyog a bluzán, a piros szalagon
arany kereszt. A haja szőke most is, az arca fehér, a szeme kék…

Hol vagy, kis katonám? Hát egy sír sem jutott neked az óriás temetőben,
mely a Visztulától a Száváig, a Szávától a Kolubaráig ér?

Mikor találkozunk, a boldog feltámadás reménye alatt? Mikor?



TARTALOM.

  Balgatag szerelem 3
  A kém 30
  Vass Mihály jó napja 47
  Julis néni elkésett 56
  A lengyel herceg 64
  Köd ült a lelkemen 78
  Álom 86
  A. B. F. R. A. 95

Oláh Gábor könyvei:

Költemények 1904–1906. Singer és Wolfner.

Keletiek nyugaton. 1908. Hegedüs és Sándor, Debreczen.

Az élet lobogója alatt. Versek. 1908. Franklin-Társulat.

Sámson. Költői elbeszélés. 1908. Franklin-Társulat.

Gondolatok felhőfutása. Versek. 1909. Singer és Wolfner.

Petőfi képzelete. 1909. Franklin-Társulat.

Korunk hőse. Verses regény. 1909. Franklin-Társulat.

Istenek alkonyata. Versek. 1909. Singer és Wolfner.

Irói arcképek. 1910. Singer és Wolfner.

Viola elbukott. Versek. 1911. Franklin-Társulat.

Az embernek fia. Dráma. 1912. Hegedüs és Sándor. Debreczen.

Szegény magyarok. Regény, I–II. kötet. 1914. Csáthy Ferencz, Debreczen.

Laura fátyola. Új versek. 1918. Csáthy Ferencz, Debreczen.

CSÁTHY FERENCZ

m. kir. tudományegyetemi könyvkereskedésének könyvkiadóosztályában

megjelent és minden hazai könyvkereskedésben kapható:

OLÁH GÁBOR

SZEGÉNY MAGYAROK

KÉT KÖTETES REGÉNYE

657 oldalnyi terjedelemben, a legfinomabb famentes papiron, izléses
kiállitásban, díszes címlappal.

Ez a regény az újabbkori Magyarország belső, lelki életét festi, néhány
tipikus alakjában a magyarságnak. A multaktól elszakadni nem tudó apák
és a jövőre esküvő fiak harca; a Nyugatért sóvárgás; parányiságunk
lélekvesztőjének istenkisértő útja a nagy fajok oceánján; művészetimádás
és kenyértelenség, socialis hajnalok és esztelen mámorba fulladó
éjszakák; lobogó szerelmek és fáradt kétségbeesések; Budapest fiatalos
nagyotakarása; a vidék tespesztő unalma, fakó mozdíthatatlansága;
szabadgondolkodó diákok, nyomorgó művészek, zártlelkű arisztokraták és
humoros plebejusok: mint egy eleven mozgókép alakjai, jelenetei, színes
forgatagban suhannak el előttünk. A magyarság Don Quijote-i
szélmalomharcának gyásza és furcsasága egymástváltó árnyék- és
fényfoltokban reszket át a lirai nyugtalansággal haladó történeten. A
huszadik század magyar ifjúságának regénye ez a regény.

A két vaskos kötet bolti ára csak 12 korona,

mely nemcsak olcsóságánál és díszes kiállításánál fogva, de lebilincselő
és érdekfeszítő tartalmánál fogva a legkellemesebb olvasmánya úgy az
ifjaknak, mint felnőtteknek egyaránt.

CSÁTHY FERENCZ

m. kir. tudományegyetemi könyvkereskedésének könyvkiadóosztályában

megjelent és minden hazai könyvkereskedésben kapható:

OLÁH GÁBOR

Laura Fátyola

ÚJ VERSEK.

Szerző új költeményében is a gondolatok mélysége, eredetisége, gazdag
változatossága, csodás nyelvkészsége, magyaros muzsikája ragad el
bennünket. A tüzes szerelmet mélységes vágyakat éneklő költeményeken
kívül sok oly vers van a gyűjteményben, mely a mostani világháború
hatalmas viharait, végtelen szenvedéseit az új szárnyakra kapott magyar
derékséget klasszikus szépségű sorokban örökíti meg az utódok számára

A díszesen kiállitott verskötet ára 5 – korona.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


23 |És féltem za |És féltem az

25 |a szegényt doktort |a szegény doktort

27 |lehetetlen: lehetetlen: |lehetetlen: lehetetlen.

28 |te üdvösséges te… |te üdvösséges, te…

28 |mellőlem Halálos |mellőlem. Halálos

29 |Lenéztem a háhorgó |Lenéztem a háborgó

32 |ügyvéd, ak |ügyvéd, aki

39 |oj ális érzelmekkel |lojális érzelmekkel

41 |felsőségesen. Megállj csak |felsőségesen. – Megállj csak

43 |főkapifány és gárdája |főkapitány és gárdája

51 |kérleli a Villamot |kérleli a Villámot

57 |átyolozta be |fátyolozta be

57 |vá-vádolóan, siratóan |vádolóan, siratóan

59 |Egy korona Igen |Egy korona? Igen

65 |jövőtöket, assszonytestvéreim; |jövőtöket, asszonytestvéreim;

71 |kezdet lehűlni |kezdett lehűlni

74 |hátra van Nem |hátra van. Nem

88 |kérdeztem. Mi |kérdeztem. – Mi

90 |nőttek, a a játékvárosocskák |nőttek, a játékvárosocskák

101 |A B. F. R. A. |A. B. F. R. A.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Balgatag szerelem - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.