Title: Az igazi humoristák - Cikkek a magyar nép humoráról
Author: Mikszáth, Kálmán, 1847-1910
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az igazi humoristák - Cikkek a magyar nép humoráról" ***


images generously made available by the Google Books Library Project
(http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=SHxHAAAAYAAJ



Mikszáth Kálmántól.

AZ

IGAZI HUMORISTÁK.

CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL



1879.

Nyom. Endrényi Lajos és társánál Szegeden.

EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM

AZ ÉN

SZELID CSENDES FALUMNAK.

A SZERZŐ.



ELŐSZÓ.

Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülőfalumnak, hogy ott
valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius ur sorba
venné ujjain azokat, akik a betühöz értenek, bizvást zsebre tehetné az
egyik kezét.

Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is
százesztendőst, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni
fogja az időjárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa őket az égi
hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik
fele.

Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne
van.

Ha van benne valami érdemes az az övék.

* * *

S van benne.

Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának
mondja mindenik.

Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sirva, festi
türve; látjuk daczolva, ránczba vont szemölddel. Férfias mindig.

Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv akár egy gyermek.

S ez a mosoly a tükör, melyből igazi szépségben tündöklik vonzó arcza.

* * *

Jó kedve morzsáit szedegettem össze, – kevés fáradtsággal.

Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a busongó nóta, mely az ország egyik
szélétől a másik széleig szolgálja a sziveket, elhal az ajkakon… szelid
humorban csöppen el a fájdalomból, az ami még megmaradt.

Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság.

Játszi naivsággal szólja el magát az együgyüség.

S még az is szeretetreméltó.

* * *

Mivelhogy azonban még sem voltam mindenütt s könnyen megeshetik, hogy
amit némely nemes helységről elmondtam, az annak zokon eshetnék vagy
hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor, – egyszer mindenkorra
kijelentem – a szomszéd faluban történt.



HUMOR AZ UTCÁN.


_God_ made the country, and _man_ made the town.

_Cooper_.


Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az isten jó kedvében teremté és
talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az isten alkotásánál jó
kedvének felét neki kölcsönözte s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és
országgyülési termekbe, a temetőkbe sőt még az utcára is.

A fölvett cimhez ragaszkodva csak keveset szólhatunk az egyszerü
falukról, hol minden duzzad az üde költészettől, hol az utcákat
keresztül-kasul egyforma cégtábla- s fölirat-nélküli alacsony házak
szegélyezik. A humor ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond
önmagáról.

Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen
elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitüzött boróka-csutak is.
Kényesebb falukban „Becsali“, „Gondüző“, „Betekints“, a furfangos neve a
csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már
a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy:
„ma pénzért, holnap ingyen.“

Ezenkivül nyomatott betüt már csak a biró házán látunk a fekete táblán,
melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy
nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti szinüvé előmozditott
oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község
becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.

A faluk architecturája mind különböző, de jelentéktelen módositásokkal.
Néhol a tüzfal-homlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép
számára, (legalkalmasabb ember erre szent Flórián); másutt ezek helyére
cifrázott deszkázat jő, mig ismét másutt leér a zsupfedél karimája egész
a ház szeméig, a két ablakig, mely közt legfeljebb a tulajdonos nevének
szines kezdőbetüi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszoruban, módosabb
kőépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:

„Ezt a házat épitette Fazekas András Itt helyben A saját erdejéből
hozott fából.“

A magyarokénál sokkal szebb és jellemzőbb a székely házak fölirata:

  „Öröm és békesség a bejövőknek, áldás a kimenőknek!“

mely aztán nagyobb világosság okáért következő vendégszerető verssel
egészittetik ki a tulipántos, szélesfejü szegekkel kivert kapun:

  „Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe,
  Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be.“


Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be,
azóta nincs értelme e soroknak s kezdenek az uj kapukról lemaradozni.

E helyen kivánom megjegyezni, hogy nemcsak az épitészeti izlés változó
falvainkban, hanem, ugyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más
közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer
meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál,
mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem
meg az ebeckiekről, hol közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az
oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci
embernek, a legszegényebbnek is gyönyörü lovának kell lennie, az
istálóját épiti előlre cserépfedél alá, faragott kövekből, mig a
formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes
nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott
amiért „nem lett ló.“ A jámbor zsélyi lakos I. Napoleon észjárása után
indul s abban találja ambitióját, ha minél több gyermeke van; a világért
sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár irásban oda bigyeszteni a neve
után, ha teheti: „Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja.“ Már az
óvári palócban nincs ily tökéletlen hiuság, mint igazi bocskoros
nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épit,
hogy télben legyen hova tenni a melegitő kemencét, mert a hideg a nemes
embert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a
keresztény időszámitás, elég ha oda jegyezi az utódoknak:

  Épité Kéry Pál de eadem,
  A restoráció utáni tavaszon.


Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen irtam e cikkemet, mert
akkor módomban lett volna a kis-ujfalusiak hires föliratát
gyüjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amiből világosan
bebizonyitható, hogy a nemes előljáróság nem járt el teljes
bölcsességgel, midőn az emlitett, emberemlékezet, óta elő nem fordult
kemény tél (négy ember fagyott meg Kis-Ujfaluban) megörökitését akként
eszközlé, hogy az e célra begyült összegen kihozatván a városi vésnököt,
miután kőtáblára már nem futotta, egyhangu megállapodás folytán, a falu
közepén lévő nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes
versekben örök emlékezet okáért.

De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisujfaluban H.
hires malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe
került s még ki is gunyolták. Erre szól hát büszke válaszul:

  „Ezt a malmot csinálta
  Ezékiel de Harcsa.
  Ahogy csinálta, ugy megcsinálta.“


Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen
eszmetársitásból eredt felirat:

  Ennek a falunak „Innám“ a neve.


Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a
keresztfára szegezve, kinek az illető piktor, kopjával átvert vérző
szivét a jobboldalára festette. Akadtak olyan müértők Inámon, kik idők
jártával rájöttek e hiányosságra s hogy a hibás müvet kiigazitsák,
vasvillával átszurták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.

A szent képek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katholikus
helyeken, ugy hogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta
ugy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épitett diszes
kápolna egy később elvesztett határigazitási per miatt a szomszédos
karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segiteni máskép, csak az
alábbi fölirattal:

„Adatik tudtára mindeneknek akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel
ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi
határunkat őrzi innen.“


Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyü, boldog falukból, a
lármás, fényes, fővárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát
keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reclam
vegyül. Itt selyemben jár a poezis, a humor pedig tricotban, csörgő
sipkában, vagy – meztelenül.

Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár „Humor az utcán“ a cime,
még sem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel
biró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintányéroktól kezdve a
borbély-mühelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt
kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a
gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert
senki sem mentt tőlük, szeretetreméltóan tünvén föl, kárhoztatás helyett
mosolyt fakasztanak.

Köteteket lehetne irni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak,
de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szoritkozunk, maga a tárgy
gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyitására irányul,
mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elő az utcán nálunk (az
ugy történik mindenhol), de összegyüjtvén nehány jellemző vonást, nem
egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbbé jelentékeny oldalról is
– sajátságainkhoz.

Mint föntebb megjegyzem, semmi közünk a meztelenségekhez épp ugy nem,
mint az együgyü vagy a helyes irással farkasszemet néző föliratokhoz;
még kevésbbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni,
mik monumentális épületeken és müveken lehetnének, mint azt
Spanyolországban találhatni, nem csak az épületeken, de még az egyes
iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradtságért, mert alkalmasint
megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettőt ne
emlitsek. Egy dom fölirata a következő:

  Az ég kapujánál cipőt árulnak,
  Mert az angyalok mezitláb járnak.


Költői és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell
végződnie a hiuságnak, mely a templom kapujánál ismét utját fogja állni
a kijövőnek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:

  „Ok nélkül ki ne huzz, becsülettel tégy a hüvelybe!“


Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem
ered közvetlen a néptől, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem
kis föladat az most már a fővárosban, mióta a müizlés, divat, ildom és a
terjeszkedő müveltség kiszoritotta az őszinteséget, az ős eredetiséget,
a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.

A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erősebb fajait képviselték
(Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyu, Kecske,
Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedő elemhez tartozván
(füszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a
jeges medvéhez stb.), ma már aristocratikus nevü hotelek uralkodnak, a
cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak; mind ugy jelennek meg az
utcán, mint egy jól nevelt gentleman a salonban, begombolkozva csinosan,
kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy
kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek
figyelmét vannak hivatva fölkölteni.

Különösen igy van ez a világvárosias arcu belvárosban; hol legföljebb
egy-egy Teleky-dijra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedő mosoly,
ha szeme a következő tartalmu hirdetésbe botlik a füszerkereskedés
ajtaján:

  „Száz arany egy poloskáért!“


Ezt bizony könyebb találni, mint drámai cselekményt.

Távozva azonban a czivilizátió központjától a külvárosok tömkelegébe,
ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerősünket,
Aeskulap apót kigyós botjával. Feje fölé a soroksári utcában a következő
tréfás annonce-ot tette ki az agyafurt gyógyszerész:

  Szép falusi paraszt menyecskék számára kapható legjobb
  minőségben:
  Egy lat „valami“ két garas.
  Egy lat „tudják mi“ három garas.


S nincs olyan gyönyörü paraszt menyecske széles e környéken, aki rá nem
jönne, hogy ez a „pirositó“ meg „fehéritő“, s nehéz megállnia, hogy be
ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen „finuman“ beszélnek.

Ha az igazmondáshoz szokott vidéki ember idevetődve – keresztül izzadja
valamely kanikulai napon a király-utcát hol egy ilyen fölirat biztatja:
„nincs többé melegség“[1] s ha aztán befordul véletlenül az István-térre
s azt látja, hogy ott „Pénz becsületszóra“ kináltatik, majd egy
kanyarulatot csinálván kijut az országutra, hol a hirdetés szerint:
„Ócska-ruhákért ujak adatnak“, bizony eltelhetik hálával a szive, a
derék iparosok iránt, kik igy gondoskodnak arról, hogy az emberiség
hiányt ne szenvedjen semmiben.

A bennszülött már ismeri e hangzatos humbugot s szivesebben olvassa
ennél még az együgyüségeket is. Van az is.

Egy nagy zöld táblán beteg ló és ökör ábrázoltatik, a ló alatt ez
aláirással: Duska Mihály, az ökör alatt: Duska Pál, legalul: baromorvos
testvérek.

Jobb ennél a hirhedt szerecsen-utcai fölirat a vendéglő ajtaján:

  „Jutányos ételek és petyegtetett kiszolgálat.“


Hát ez ugy eshetett, hogy e sorok alkotója a német „pünktlich“ szó után
indulván, a szótárban ugy találta, hogy az magyarra forditva annyit tesz
„pontos… petyegtetett.“ Nos, neki jobban tetszett a „petyegtetett.“

Különben a korcsmákba a fővárosban is nagy előszeretettel veszi be magát
a humor. Rokonfedél alatt van itt a kedélyesség hajlékában.

Az „Utolsó Fillérhez“ cimzett bormérés ajtaján a Szondy-utcában:

  „Aki hatvan évig borommal él,
  Az ilyen vendégem sok esztendőt megél!“


Az alábbi vörös betüs fölirat az „Arany veréb“-nél a legujabb költészet
terméke; igazi korrajz:

  Bejött a liter
  Elment a hitel.


Elrettentő például szolgál a bornemiszszák számára a „Vörös alsóhoz“
cimzett korcsmán Budán a következő versbe foglalt figyelmeztetés:

  Ó-Budán a ludak nem ittak csak ettek
  És mi történt? Egytől-egyig kidöglöttek.


Hasznos orvosi tanács ez is egy pálinkamérésen a stáció-utcában (közel a
Jókai házához, melynek mélyedésében évek óta egy katholikus szent
morphondirozik, nem átalva, hogy a gazdája kálvinista):

  Jó a pálinka reggel,
  Igyunk hát egy üveggel.


Az sem utolsó dolog, hogy van a kerepesi-uton egy lebuj-csapszék, hol
előre kell fizetni az étel-ital árát, nehogy megszökjék vele a vendég, s
hol a kés és villa maradandósága iránt táplált óhajtása a korcsmárosnak
akként nyer kifejezést, hogy az asztalhoz láncoltatik, hanem azért ott
künn zöld borostyán koszoruban a következő cimet viseli e látogatott
mulatóhely:

  „Az bizodalomhoz.“


No de elég a korcsma-költészetből ennyi, s hogy unalmassá ne váljunk,
tán e cikkből is.

Még csak azt a budai lakost kivánom fölemliteni, ki azt iratta föl a
kerti házának falán levő napóra fölé:

  Óra pró nóbis.


Biz ez plágium Aszalayból; hanem az meg már éppen kriminális itt
Magyarországon, ahol már a kétférjűség is tiltva van, amit a Terézváros
egyik boltfirmáján olvashatunk:

Singer Ferenc és Társai nejének Wolf Marinak kereskedése.

Érdekes pendantja ennek a király- és Petőfi-utca sarkán e fölirat:
Katharina Engl divatnőkereskedés.

Mind e föliratok, melyekből izelitőül e nehányat kikaptam, ma-holnap a
haladó izlés és civilizátió lomtárába kerülnek, hogy ujaknak adjanak
helyet. Meglehet, hogy ezekben is lesz humor, de az nem ilyen lesz.
Meglehet, mondom, mert a civilisátiónak, célszerüségnek és izlésnek is
vannak kedélyes hajtásai. Nekem legalább nagyon mulatságos az a koldus,
ki a nemzeti szinház palotája mellett tartja állomását s hogy magát a
sok hiába való beszédtől megkimélje, egy pléhtáblára, melyet kényelmesen
a falnak dőlve, magasra emelten tart a járó-kelők szeme elé, ezt iratta
izléses aranyozott betükkel:

  „Kérek egy krajczárt!“


S most végzem cikkemet azzal, amit innen kihagyni lehetetlen; egy
fölirattal, mely nagy, fekete emlék-oszlopon pompázik ott, hol Kont és
Hunyady vére folyt s szentelt meg minden porszemet, a Szentgyörgy-téren:

  G Hentzy . . . . . hir starb den
  Opfer-todt für . . . . . Vaterland.


Valamennyi között ebben van a legkeserübb humor.



HUMOR AZ AKTÁKBAN.


A tekintetes szolgabiró ur meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem
tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza
őket, hogy majd máskor igazit a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne
feledje, addig is egy görcsöt kötött a zsebkendőjén.

Ez a „görcs“ volt valószinüleg az első pörakta a magyar törvénykezésben.

Később azután bejött az „instancia.“ Tanultabb emberek irásba foglalták
a felek sérelmeit s a biró nem volt kénytelen a nagyfenekü beszédből
saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve
kifogástalanul, itélhetett belőle kénye-kedve szerint. Még később
megszületett az „indorsata“ is, ami azért történt, hogy az
itéletkihirdetésre összegyült felek be ne piszkolják a „kancellária“
padlóját, melyet a szolgabiróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott
meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a biró odajegyzi
az itéletet az istancia hátára, (ami még mellesleg azért is jó, mert el
nem felejtődik), aztán haza küldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.

Ebből a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb
valamennyi közt egy komárommegyei főszolgabiróé, ki egy különben tiszta
adóssági keresetre a következő itéletet hozta:

  „Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum.“


Mely itéletet a fölsőbb biróság is jóváhagyott a „ebadta“ szó
kivételével.

Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat,
hogy, ugymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg müködik hazánkban, az
ugynevezett „herumreisenderek“ és a „megyeházban könyöklők.“ S ez igaz
is volt, amennyiben a szolgabirák beutazván járásaikat, utközben csak
ugy a kocsiülésről diktálták az itéleteket, miket senki sem foglalt
jegyzőkönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak
mint ma.

Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a
Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már előbb is rendesen és
irásban vitettek; tág tere nyilik tehát a velünk született eredetiségnek
és humornak ezidőkben – ha ugynevezett „stylus curialis“ pókháló gyanánt
át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az ős
gondolkozást.

Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedanteria a komikum
határáig megy: a „végzés“ egyetlen periodusból áll és kezdődik a „minek
utána“ szón; a „kötelezvény“ a „melyszerint“-tel; az „idéző végzés“ a
„minek folytán“-nal szalad ki a biró tekintetes pennájából; a „kurrens“
(körlevél) első szava „meghagyatik“, a „bizonyitványé“ a „hítelesen
valljuk“ mig az „adás-vevési szerződés“ a „mi alólirottak“-ból
folytatódik s (hogy az akkori idők hivatalos irályával éljünk mi is)
utjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes
terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára.

Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetből, mint a szerb tövis
szántóföldeinkről. Még maga a parlament sem mentt tőle; mert hát mi
lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdődnék minden
interpellátió „tekintettel arra?“

Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai,
Angliában csak ugy mint a legmiveltebb Franciaországban elütő az
okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok
leginkább a terminus technikusokra szoritkozván, sehol sem culminálnak
annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek
ugy az élő nyelvvel mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség
van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból
meriti nemcsak erejét, de szinét, üdeségét is.

Kötetnyi gyüjtemény áll rendelkezésünkre a bureau-irályából, hangosan
kiáltva reform után – s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk
neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bureau-k nyelve, mint
maga a gondviselés, örök és változhatlan s ha cikkünk szük kerete
különben is nem akadályozna bőven időzni minden vele összefüggésben álló
tárgynál.

Legfölebb nehányra szoritkozunk; minő pl. az abauji sérelmi fölirat, hol
a „kormány önkénye egyensulyának vasbotja“ ellen panaszkodik a
türelméből kifogyott municipium; vagy azon itélet, hol az arculütés
(tekintettel az előkelő állásu egyéniségre, akin megesett)
„szemkáprázati képen-kapománynak“ iratik udvariasan körül.

Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a
feledhetlen Nyári Pálunk holttestéről fölvett látlelet, melyben a bal
lábszáron „csont folytonossági hiány mutatkozása“ van constatálva.

Ember legyen, aki ebből kiérti, hogy a lábcsont összezuzódva egy helyen
kivált.

Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes
kifejezésekre sok esetben kényszeritve volt azok alkotója, mint pl. a
kékkői szolgabiró, ki a következő rendeletet intézte a kürtösi biróhoz:

Minek utána a Mrokár János tulajdonát képező kertben levő kertben
találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját
kikutatván hozzám bekisérni szoros kötelességének ismerje.


Ez pedig ugy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal
körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos
kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy
azonban hozzáférhető legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak,
még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készitett a finyás
káposzta palántának… Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való,
gazdátlan malacok.

A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is adomaszerü. György
angol király itélete, ki az élethossziglani fogságra itélt rab
kegyelem-kérvényére ezt irta: „tiz évet elengedünk büntetéséből“ inkább
egy ügyesen kigondolt rebus a büntetésnek a királyi szó értelmébeni
kiszabását illetőleg. Nem sokkal áll erősebben hitelesség dolgában a
Zürich-cantoni törvényszék ama ismeretes itélete sem, mely a háztetőről
leesett Stab Ulrik elleni kártéritési követelésében következőleg
intézkedik:

„Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán menő Blir Jakabra zuhant, ki,
mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán
szörnyet halt, az általuk inditott pör akként oldatik meg, hogy az
örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetőre fölmenni s a
csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni.“


Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendőri
kihágást elkövetett fiatal müvésznő ellen kiadott következő szövegü
rendőrminiszteri rendelet:

„Lola Montez csintalan, rosz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el
Párist.“


De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás s akár a
végtelenségig nyujthatnók az aktákban előforduló humor fölsorolását, ha
az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktől lefelé
egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derüje önt el mindent, s
hol nem az a mesterség, hogy mit irjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok
közül mit ne irjak bele.

Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit ő nagysága
az ország dolgában ebéd után végez, – az ne numeráljon semmit.

A kálvinista pap igy állitja ki (maliciából-e vagy meggyőződésből nem
tudni?) az evangélikus benszülött keresztlevelét az anyakönyvből:

  „Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus.“


A szolgaias bureaukrata félszemü főnöke utlevelében, nehogy azt
megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illető
rovatban:

  „Az egyik szeme távol van!“


Hát még a táblabirói igazságszolgáltatás a maga sajátságos
világnézletével, nagyuri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem
fogyó kedélyességével!

De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelőtt
(még ipamnál is) nem volt sem index sem napló; a tárgyalási napok
legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma
sorozatban:

  Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja.
  „ „ Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen.
  NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom.
  Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.


Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek időközben elhányta a
naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a
vármegye egyik részében, a vesztegető Pap Kata nem lett becsukva s az
igényper elintézve.

De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabiró,
hogy az igazságot a törvény betüiből kutassa; józan esze szerint
szeretett itélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az itéletet
indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a
tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetüeknek, mert az
igazi telivér táblabiró ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen
elvetette a gondját, mint azt az itélő táblánál most is folyamatban levő
19,247. sz. percsomó első birósági itélete mutatja, melyben alperes
köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni:

Indokok:

„Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erősebb igazsága vagyon.“


Sokkal jellemzőbb a következő:

Brüll Jakab kanizsai lakos órgazdaságon kapatván, kárvallott alperes
panaszára a megyei esküdt igy itélt:

„Brüll Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum. Bortos Ferenc r. sz.
esküdt.“


Brüll nem elégedvén meg az itélettel, magához a főszolgabiróhoz vitte
azt; aki meg is változtatta menten:

„Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helyben hagyom, a „duplán és
punktum“ szavak közé azonban beszurandó a következő helyreigazitás „és
huszonöt botot kap.“

Fenyéry Tamás főszolgabiró.“


Legkülönösebbnek tünik föl B. Ferenc szolgabiró sententiája:

„Fazekas János ámbátor lopott, nem büntethető meg, mert dühös ember és
egy faluban lakik velem.“


A fölsőbb forum ezen itélet alá a következőket jegyezte:

  „Indokaiból helyben hagyatik.“[2]


Ugyancsak e biró az alábbi itéletet hozta két kéri menyecske ügyében:

  Egyik eb, másik kutya. Probátum est.


De ki győzné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros itélet van, mely
hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka
nélkül – közölhetlenné válik. De nem csak itéletek, hanem az okmányok
egyéb válfajai is bő anyagot nyujtanak.

A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság, (mely
magát röviden „Marha-bizottságnak“ nevezte) furfangos tanácskozmányainak
aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadia-céh hatóságilag
jóváhagyott alapszabályai, miknek, 35-ik §-a szerint áldomások
alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket
hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegető irata, hol tizenegy ok
adatik elő, melyeknél fogva a méltóságos főispán ur átutazása
alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi
jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: „minek utána a
nemes városkának egyetlen harangja sincsen.“

Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az uj perrendtartás, a
teljesen képzett birák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és
közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltünésére még
e neki nem való helyről is.

Pedig fölösleges busulni.

Egy e napokban a vallásügyi miniszteriumhoz érkezett folyamodványra,
mely e szavakkal kezdődik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ ezt irta oda
egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt:

  „Mindörökké, ámen! Ad akta.“


… No ahol még a száraz bureaukrata is igy humorizál, – ott nem fogy ki a
humor sohasem, ha tüzzel, vassal irtják is.



A MAGYAR NÉP BOGARAI.


Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szived költészetben,
szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut
belőle.

Amennyit az isten megvont tőlük, annyit pótol vissza a nép hitté
izmosodott költészete. Hivatal-osztogató kedvében, ha már vicispánnak
vagy szolgabirónak nem választhatja meg az impozáns külsejü
„szarvasbogarat“, megteszi a „bogarak királyának“, ki Gergely napjának
éjjelén éppen éjféltájban gyülést hirdet az apróbb bogaraknak és
férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztitanak az
idén, melyiket hagyják meg…

A rovarvilág tehát, mint eféle nagy és félelmetes hatalom, nem is
részesül amugy összeségben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes
tisztességesebb personái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben
érdemesit rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét,
hanem egyébként valóságos Rontó-Pál, s csak az apró kacsa, libajószág
állhatja, mikor már lenyeli. A „zsizsik“ is csak olyan, hogy fojtanák el
a magvát a „szú“-éval egyetemben. – mert még a „fülbemászóban“ is több
az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyülölni sem tudjuk: nem
üldözzük, nem pusztitjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd
éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a
becsületből, szeretetből és kitüntetésből ne illesse őket semmi.

Összes gyülölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az
isten, hanem csak ugy származtak be, mint a civilizátió. Ezek az
indigénák a nép hite szerint a „sváb-bogár“, a „muszka-bogár“, a légy és
a „cseh-bogár“ a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a
nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a
rettenetes irtóháboru ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is
öldökölni való.

Franciaország falvaiban a határok egyes dülőiben mutató táblák vannak
fölállitva a kormány intézkedéséből, melyeken föl van jegyezve a
kártékony és pusztitandó, valamint a megkimélendő állatok és rovarok
neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kiséretében. Nálunk
mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes
testvére a tudománynak s kerülő utakon siet annak ölelésére.

Az „aranka-bogár“ az a mesopotániai elátkozott király által orzott
gyürüből egy kipattant darabka, – mely mint az eleven ezüst elkezdett
futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s a merre átvonult,
elpusztult a vetés, a fü. Ezer esztendő óta átjött Mesopotániából ide s
itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az
elszaporodott fajból, annyi negyedórával röviditi meg az egykori király
millió esztendőre szabott kővé – átkozását.

A „hangya“ is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu,
nemcsak hogy a felhőt huzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba
verődik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában,
mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyuktojás kivánatos
a rektor uram gégéjének, az ő éneklő kis szájának is jussa legyen
ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az „aranyos-diszélynek“, a cincérek fajtájának, a „kőris-bogárnak“, mely
az emberi testen fehér hólyagot huz, a merre magába szivja annak a
„gonosz vérét“, mindnyájának meg van a hivatása, hogy szintén nehéz
elbillenteni a mérleget, vajjon halálra méltó-e inkább, vagy pedig
szelid elnézésre.

De bezzeg nem igy van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mythosz veszi körül
és a népkegyelet őrzi.

Ott van pl. az „isten tehenkéje.“ Lapos, piros-falú, feketepöttyes
rovar. A tavasz első mosolyára mászik elő a falusi házak foszlott
vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát
mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel
bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelő jószágában hiba esnék.
Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehenkéi
legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet
is.

De ha egészen az égé az emlitett hosszukás, piros bogár, a „földi
mennyország“ szolgálatába is jutott egy ilyen szinü teremtmény, a „hét
pöttyes böde.“ Formás, gömbölyü mint a piros bogyó, hét pety van a hátán
s nagy hivatalt visel: ő a szerelmesek üzenet vivője. Szófogadó,
hüséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár, (mert csak igy nevezik) még
eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi
és elmondja neki nyájas, kérő hangon:

  „Jó Katinka-bogár
  Ereszd szét a szárnyad
  Vidd el az én szeretlek szóm,
  Vidd el sebbel, vidd el nyomban
  Dél, keletre vagy nyugotra
  Oda, hol a galambom van.“


A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyujtogatni a csápjait,
egyet-kettőt lepked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott
aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a
rubintos szárnyak fölfelé emelkedőben szépen ketté válnak, mint a
széthuzott függöny s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat
bélésüket… egy halk rebbenés s a kis rovar röpül… megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szerető szivnek, – ha
meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd…

Az anyatermészet azonban nem csak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat,
hanem becsülettudón gondoskodik az öregekről is. Az ő számukra ott a sok
„keresztes pók“ mind megannyi Orlice professor.

A keresztes pók született mathematikus és „a nép lutristája.“ Egy
befőtteshez hasonló alaku üvegbe betesznek apró papirszeletekre irt
kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a
szerencséseket, melyek a legközelebbi huzáson kijönnek. De van is hozzá
ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges
lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán
– mit is tehetne szegény egyebet? – megadja magát sorsának, s csakhamar
hálót eresztvén, lassankint fölhuzogatja bele a szükséges mennyiségü
számot t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, – a
számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehuzó fehérruhás
leány még igazán ártatlan, ugy hogy a keze más numerusokra nem siklik,
bizonyára „pirosan“ jönnek ki.

Ámde micsoda még a pók tudománya a „diszély“-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendőt
előre tudja. Amely esztendőben szórványosan jő, kolera lesz akkor, ha
nagyon zöldbe játszó a szine, jól fog a gabona fizetni, s mikor
elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háboru lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó
„szentjános-bogár“, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott
neki: ő nép doktora. Aki valamely évben először páratlan számu napon
látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a
tizparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe
páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendőben csak
fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszu sorozatnak? A
„pézsmabogár“ szárnyainak büvös erejéről beszéljek? Titokzatos, homályos
csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivó poharába kerülnek, az
a leány megtanul viszontszeretni: viaszszá lesz a szive, játszani lehet
vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán ugy van meg az ereje,
ha halva találtatik, még pedig nagy boldogasszony éjszakáján, első
kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetőben lakó félelmes külsejü „sirbogár“-ról szóljak? A külső
nem határoz; jó derék bogár az, hirt visz a halottnak, a rögös hant
repedésein át kedves, itt hagyott övéiről. Mindent, de mindent elmond
neki igazán, ugy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony
ugy tudja, hogy későn este előmászik a temetőből a faluba, hol a
rovarország dalnoka a „tücsök“ énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe
össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebből, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy
a megtisztult halottakat megpiritaná odalenn, ott ugyan elteszik láb
alól a fecsegő tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangu
dalait, melyek dudolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A
családhoz tartozó házibarát ő, szerény, igénytelen, a szoba valamely
szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya
megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s
mint egy tündérrege, ugy ringatja el a benne mélázót.

De hát mind ezt csak s nép érti meg, érzi át. Az uri familiáknak másféle
a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostüre szurkálva, üveges
fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni
élve. De háládatosak is értte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát
elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melylyel egymással élnek, lélekemelő és költői. A
föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat,
foglalkozást nyujtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak
egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bőkezü
magyar nép az előkelő világnak, „az uri asszonyok bogarát“ – a bolhát:
hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az uri asszonyoknak a bolhán kivül is nem lenne elég
bogaruk.



NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.


Mondhatnám humornak és bizvást oda tehetném cikkem cimeül megforditva
is: „tudomány a népies észjárásban“, mert a magyar ember eredeti,
zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran épp ugy
magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva
jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében,
majd a laikus észjárás a tudomány kothurnusában.

Látszólag kisszerü e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkivül, hogy
élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hirhedt
természetes, józan eszére, egyszersmind kiegészitő része e néhány
cikknek, melyet humoráról irtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér,
szinte kedvem jő meghódolni az elavult táblabirói hencegésnek: „a magyar
ember minden tudományába beleszületik.“

Igy gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban
kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott „kendertilló“-nak,
mely – ugymond – egyszerűségénél fogva bámulatos s már régen az ő, e
célra szolgáló mesterséges és költséges gépük előtt divatban volt. Két
ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekről,
melyeket egy, az ajtón keresztülfurt lyukon kiszolgáló madzaggal
kormányozhatni s a végén igy kiált föl: „e nép találékonysága és eredeti
fölfogása rendkivüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik
Nagy-Brittaniának köszönik lételüket, azok bizonyára egyszerübbek és
tegyük hozzá célszerübbek lesznek.“

Az „elmélet“ és „gyakorlat“ közti különbség éles megjelölésére,
legképzettebb államférfiaink egyike a néptől kérte kölcsön „hires
érv“-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

„Ha hét veréb ül egy fán és abból kettőt lelövünk, a kérlelhetlen
elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlen egy sem marad,
mert a többi elröpül.“


Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni
nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a
tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes
anyaföldtől a cserje, a fü és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés
is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem
mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és
logika.

„Ha egy szekér találkozik tiz szemben jövő szekérrel, látszólag az lenne
az igazságos és célszerü, hogy az egy szekér térjen ki a tiznek, – de
tulajdonképen a tiz térjen ki az egynek, mert a tiz közül egyik-egyik
csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezőleg az
egyes szekérre háramolnék.“


De nem mindenben dob ily erőteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal
a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze
szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági
tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa
számra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s
gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A „Mindszentek“
bevetve találják az őszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól
a gyümölcsöst, „ha fénylik a Vince, teli lesz a pince“,
gyertyaszentelőkor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva,
hogy hosszu, hideg tél lesz, – többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A
hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő
termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az első lába
bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a
lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak,
sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony,
megfogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is
csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár
különböző uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér,
bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez
itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál
is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva
megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és
szinezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga
a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe
menekül:

„Balassa Jánosnak, a „doktorok doktorának“, előkelő betege volt, egy
sugár termetü, gyermeteg, üde arcu, fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedő
fekete szemekkel, mikben a szüzies szemérem és ábránd bübája égett
együtt. Csupa tüz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint
hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön
nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja
majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely ujra keringni
fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy
csalódva térjen vissza a világhirű orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta
az éltető csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétől, – ő tudja miért…

Balassa ezentul is keresett gyógyitó eszközt tudományában, könyveiben,
tapasztalataiban, rendre meghiusult minden kisérlet. A holt kezek nem
akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az ő eredeti észjárásával s egy
utolsó kisérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette
anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó térmébe, hol tanitványai
voltak összegyülve: csinos, szemenszedett gyerekek, saloniasan kicsipve,
amint nekik előre meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig
pirulva tartott a másik szobának.

– Nem kisasszony, mondá a tanár eléje állva, itt fogunk maradni;
tanitványaim előtt értékesiteni kivánom e kórt azzal, hogy helyenkint
magyarázatokba terjeszkedem.

– De uram…

– Semmi de… Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog – mondá
szigoruan s a remegő gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven
mondá a fiukhoz fordulva:

– Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket,
mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyem szoknyácska
szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb…

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici
lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden
actiót, s a szoknya óvatos, kimért lassusággal egyre följebb vándorolt,
kibukkanni engedve az igézetesen szép idomu bokákat.

Oh hogy nézett oda az a sok éhes szivü fiu!

A szüzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörü
leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikitott,
fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében,
dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bóditó, kinos mütét egyre tartott
és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihiva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.

Egy irtóztató erőfeszités – s az orvos érezte, hogy a karcsu teremtés
villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt
kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s
megragadván az ifju grófnő kezeit, elkezdte kifeszitve emberfölötti
sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélekzetelfogyásig,
mig nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midőn kimerülve abban hagyá, igy szólt:

– Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománynyal. Ennyi az
egész.“


Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen
sikerrel végződött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem
szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát
fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a
kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé
diariumjába, hogy a „töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen“; mert
alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus
tapasztalatot ekként kellett módositania: „a kolozsvári embernek
orvosság, de a pozsonyinak halál.“

Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és
eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért
helyezi az istent a generális fölé, „mivel annak van a legtöbb
csillagja“, vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében
kisüti, hogy a zsidók alkamasint „azért nem tisztelik a fiu-istent, mert
az atya-isten örökéletü lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.“

Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat
alkalmával azon népies kombináció, hogy: „legjobb volna biz az, ha most
ő felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére.“

(A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a
burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki
kolera idejéből.[3] A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes
akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek,
hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség
jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal
megszüntetvén a vég-és felsőtagok közti vérkeringést, utját állták a
szivhez közeledő halálnak.

Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a
különböző széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat
(gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat,
melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel
asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, –
látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepő
ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra.
Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek
mutató-táblák a mezőkön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak
jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani
vagy kimélni kell; – népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet
védő pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot.

Gyönyörü vonás ez tőle! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a
bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos
tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen előtte, mert az a
„Mária madara“, a dalos fülemile fészkét, a kelepelő gólyát, mely
boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind őrzi a népköltészet, mig
ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözőbe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemző sajátságát
is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midőn a fölötte
gyakorlandó ellenőrzésről gondolkoztam, a következőleg biztatott meg:

„Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná
megtudni, még sem csalnám meg, – de ha megcsalhatnám százezer forintig,
ha meg volnék győződve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert ugy
sem történnék semmi bajom.“


Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló
gazdaember védekezése:

Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt
semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem
veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök
naponkint, azt fogják mondani: „ni mint szórja pénzét a tékozló“; – és
vegyük föl most az ellenkezőt, szigoru takarékossággal, egy garassal
érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: „ni a tékozlónak
már csak egyetlen garasa maradt.“


Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom őrét: a
közvéleményt, senki.

A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és
a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz
valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva
azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek
fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi
tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron
hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el
a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.

Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg
prédikált a káromkodás ellen:

„Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki
szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak
bizony se haszna, se gyönyörüsége.“


Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.



A SIRIRATOK HUMORA.


Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állitani, hogy a
nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések.
Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van
irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az
adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban,
az egyetemi tanár száraz előadásában épp ugy, mint a parlamenti
beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan
adomával erősiteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket,
sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit
némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle
gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél,
melynek ugyszólván legrégibb őse, már Atilla humorral felel Róma
könyörgő püspökének: „Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor
az isten ostora vagyok.“

A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a
bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem
állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak
kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a
szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az
átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját
eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.

Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a
magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán
mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem
is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az
embert figyelmeztetőleg: „itt nevess!“

De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről irni; sokan tették ezt már
előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly
közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó
humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely
gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki
rájőjjön, honnan keze, honnan lába.

Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép
szellemét és humorát, – sirirataiban.

Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet
itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készitettek;
nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit
„huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg.“ Az emlékkő szavai
szerint, sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth
Józsefé, ki az „álmot játsza“ a kerepesi köztemetőben. Még kevésbbé
kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz
kadencziákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb
azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki
ért.

De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik
adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége
azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt
pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram
sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban.“ Vagy a hires
miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett
rimekben van a nevetni való.

Ha az előbbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a „temetők
költészete“ cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak
azonban alig adhatnék találóbb gyüjtőnevet, mint „a halál
papirkosarából.“

De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü
elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban
kiván lenni.

A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész
világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vizszintesen
van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az
abban összegyült viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon;
továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a
boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi
felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási
villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem
tűri.[5]

Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és
illusztrátiókat. A falusi temetők egyszerü fakeresztjei tele vannak
ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekről sem
maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört
rózsa, mit az illető müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság
okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a
lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől
leesőben,… utközben örökittetik meg.

Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az
emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju
hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami
seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi
exaltalt fogalmaink Halál ő kigyelméről. Egyszerüen sovány öreg embernek
tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom
markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt
hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tünik ki,
hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg
fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még
egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára
áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája
ugat belőle.“

Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő
legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama
népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólitás:
„halál koma!“ A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is
komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság
velünk!

Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen
utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a
falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minőségben eddig is „eszünk
köszörüse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük
magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes
ismerősünktől szivreható versekben elbucsuztatni.

Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik
az emlékkőre – összes titulusainkkal egyetemben.

A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze
szerint készültek s e korból csak a „Cras mihi hodie tibi“ maradt reánk
és a városligeti sirkő cinikus föliratával „Fuit.“

Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk,
melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.

Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu
vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetőben adták át az
anya-földnek. Fejfájára következő fölirat került:

Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre
jönni!

A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen
mellette fekvő márványkő irata:

  Itt pihen nőm H. Terézia
  Meghalt 24 éves korában
  Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!


(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja
sürgősnek a – találkozást.)

Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse:

  Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem
  Honnan foglak várni ezentul mindennap?


A házastársi bubánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg
gyüjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az
ebeckei temetőben…

Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt
s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult
a bajmóci tüznél. Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék
neki az örök világosság!


A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét
megszólaltatá:

  Mondjátok föltámad,
  De bizony nem támad,
  Neki az árkangyal
  Bizvást trombitálhat.


(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)

Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló
frivolitásokra, minő a németeknél a „trombitás sirirata“ s a Hans
Frankfurteré, E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség:

  „Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely
  Meghalt az idén.“


A debreceni Klió is elszólta magát:

  „Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“


A következő is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenői erdőben
rablók által agyonvert három utas fejfáján:

  „E sirban két ember szendereg, meg egy tót.“


(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)

De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben
látjuk:

  Itt nyugszik Halina Márton
  Ki azért hólt el itt minálunk
  Mivelhogy Lestén született.
  Akkor ragadta el a nyavolya,
  Mikor az otthonvalókat.


(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg
Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott
dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert
julius 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a
szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül
pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e
fönti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a
nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja
magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt
van falujában, – s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton
fejfáján.)

Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen
gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi
jámborsággal beösmeri:

  Itt fekszik Telekes Imre mészáros
  ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor,
  de a halál erősebb vala nálánál.


Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő:

  Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban
  Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán
  Mindétig biróval volt tusakodásban
  Mostan szépen megfér az koporsójában.
   Emeltetett ezen kövecske az restanciában
   levő párbérből, mert adassék meg a
   rektornak ami a rektoré.


A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk
a marcali temetőben:

  Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt
  Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
  Ezt a követ is még ő maga faragta
  Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.


Sok humor van az alábbiban:

  Itt porlad Pál Vincze
  Császári királyi
  Őrmester és mégsem
  Tudott reterálni
  A halál előtt.
  Vala ő később a
  Falu kis birója
  Ha meg nem hal, holtig
  Az lehetett vóna
   Béke poraira!


Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A
kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e
meginditó sorok olvashatók:

  „Mamácska sietni fog utánad.“


Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a
mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen
egyetlen szóból álló fölirata:

  „Ácsi!“


Csinos ez is a várkonyi sirkertben:

  Vándor állj meg itt!
  Akárhova indultál – ide érsz.


Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta
után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint
előkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges
parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:

Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlő alsó-idai Kagylósy
István.

Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni,
hol hitványabb emberek is vagynak nálánál.

Élt egy hiján ötven esztendőket.


S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal:

  Itt nyugszom én, olvasod te,
  Olvasnám én, nyugodnál te.


Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket
a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz
volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt
összekomponálni.



A MEGCSUFOLT FALVAK.


De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a
maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen
elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban
beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már
jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a
falu végén.

Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést,
s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla
a kapuajtóhoz.

Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám
bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor
nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.

Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.

A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami
veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán
csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos
tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen
fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok
élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar
nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az
oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők
fogtak reánk imitt-amott.

Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó,
különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene
a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:

„Használjunk cselt.“

A német igy szólt:

„Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“

Az orosz ekkép vélekedett:

„Lopjuk el, atyafiak!“

A magyar közbevágott:

„Vegyük el tőlük karddal.“

„Lassan, cimborák, – szólott az angol, – én azt mondom, vegyük meg a
hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“

Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban,
mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik,
de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb
gondolatát is bearanyozza.

Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek
ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják
az anyagot a guny gyuró deszkájára.

Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!

Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök
és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke
nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a
kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.

Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község
bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek
rendelték meg – kimeritőbb utasitás hiányában – a városi vésnöknél
elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán
nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék
könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le,
biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.

E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban
borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti
vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben
itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom
tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a
kelériek a maguk tornyatlan templomára.

S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán
megesett.

Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt
rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem
igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza
a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő
rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a
háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü
emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.

Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem
inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a
bölcsességet.

Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a
másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett
tanuságot a hangjáról.

Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a
buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva
valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.

Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a
templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már
nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte
a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé
terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a
templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.

Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább
természeti fekvését gunyolják.

… Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon
meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó
természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást
árulhatja jégdarabokra törve is.)

… Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is
nagyban ha a szemükre lobbantják.

Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet
találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez
a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel
verték agyon.

De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken
utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s
neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint
összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből
nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.

Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.

Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon
indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“

Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a
bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“

Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a
gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak
keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.

Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja;
a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó,
mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az
ilyenekből.

Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték
át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat.
Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték
becsületesen.



EPILOG.

Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben
is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.

Ugy érzem magam mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos
illatu mezőn jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a
buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki… s a harmadik
határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya
szele.

Majd csendes lesz minden… a falu népe hazatart, „dicsértessék“-kel
mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon.
Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s
mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.

Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat
utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a
vidéket.

A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülről az
alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik
jókedve.

Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park
közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.

A kovácsmühelyből hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések…

Nem állom ki tovább…

Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az
ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk
talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.



A MI FALUNK.



I. A Rékiék Borcsája.

Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a
Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok
bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s
igéző szemecskéiben.

A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett
szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé
varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a butorokat, amik olyan
nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv…

Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó…

Mintha a teremtés s ennek szolgái az idő és természet is gyönyörködött
volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.

Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt
falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi
uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár
kormozva.

A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és
oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.

Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé
nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.

A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a
pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen – csak nagysokára
törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának
és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva
a menyboltról – szebb tájékra.

Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?

Hét határ tájáról szállt a „Kata bogár“ arra falunk felé… Szófogadó
féreg… szerelmes legények üzenetvivője.

Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet
az, akit le nem huz a nyomor a porba.

Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen
lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.

Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.

A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé…

Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel…

Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszija az idő a
régi benyomásokat mint a napsugár a szövetből a régi szint. Réki
Boriskára alig emlékszik valaki…

S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig
megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy
betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.

Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?…

Csak elvétve vasárnaponkint délután, midőn a falubeliek kiülnek a házak
előtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végről apróra
beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára
a szó.

„Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége?
Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?“

Az elbeszélő végig néz ilyenkor a kérdezőn, guny-e a kérdése vagy tán
érdeklődés, szánó sziv hajtása – aztán a padokat vizsgálja sorba,
nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a
szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is.

„Bizony különös sora van… Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova
szolgálni ment, másüvé szegődött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig
cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most…“

„Mi történt vele?“

„Talpig selyembe jár.“

… A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelőtt az
oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.


II. Ő kigyelme a pernye-biró.

De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig
selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölső végen lakik,
hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak
akkor, amidőn nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait
szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy
valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén,
ahhoz már rang kell és auktoritás.

A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót,
főbenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg előzetesen a
közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert
leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat
patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységből is egyik
jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a
hallani való.

A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró
tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a
hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is
elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sőt gombolyitás idején
biróné asszonyomnak is ő tartja a fonalat.

Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék
holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestől hullott az isten áldása
okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró
lehet.

Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis
kicsinyek jutottak neki, csinált már ő ezekből is nagyokat.

Mert tudnivaló, hogy ő sem volt öröktől fogva pernye-biró; éppen csak
olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl
hivatalra.

Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás
környékünkön. Századok óta először esett meg, hogy egy üveghuta
tulajdonosa lépett föl képviselő-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu
palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent
kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta
ismerősen e kéklő bércek között, melyekről kevélyen tekintenek alá a
középkor lovagvárai romokban.

Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók ő
kigyelme lett volna a kortese.

Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és
demokratiáról, Istók egy szót sem szólt.

A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául
kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte,
akik osztogatták.

Istókot hagyták legutoljára.

„No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár:
előrelátó kendtek helyett is.“

„Nem kell a hutás!“ kiálták a palócok ingerülten. „Vannak nekünk uraink,
kik megvédik a jussunkat.“

Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be.

„Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak
bennünket az unokáink unokái is.“

„Miért?“

Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan
fektette keresztbe mellén.

„Miért? Azért, mert az fog történni… igenis, az fog történni…“

Mély zokogásban tört ki:

„Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merő boszuállásból…
igenis, boszuállásból…“

Két nagy rézvörös tenyeréből hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá
a tömeg feje fölött:

„Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket.“

Csend következett. Szivig hatott a szó… s mélységes csend után
vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczről-bérczre szállott
komoran, sötéten, mint a sebes felhő, a fekete felhő.

… S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás
zászlója lengett valamennyin.


III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.

(A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerző)

Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy
orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.

A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a
fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes
ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a
Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e
jelmondattal körül: „az ősök nyomán.“

Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán;
nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbirák koporsói mellett
az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A
legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke
cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a
virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem
lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a
sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem
csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a
halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi
nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és
nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya
körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a
méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges
emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása
többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is
parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az
alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján
az apró-cseprő paraszt emberek sorsába.

Kisérteties némaság honol.

A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott
mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése
megállt, ez még továbbra is méri az időt.

S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos,
patronus volt őméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy
egyetlen zokogó szó sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a
harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot
hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon
ott királyok minden pompájánál.

Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! – Az el tud
menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki köny és
sóhajtás utravalóul.

A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a
küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe
öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje
leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.

Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány
lesz, egy grófot halva látni.

A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer
megnézik szinről szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a
halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt,
megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy
régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy
meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürhető e be a koporsóba?
Megvizsgálnak szegről-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a
temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot
szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették
a fejfát a sirjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit
kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta
folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!

Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s
ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg
márvány-kövezeten.

Az alabárdosok végig tekintenek a csőcseléken megvetőleg, hidegen… néha
meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt,
azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért
csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal
veti oda a bebocsáttatást kérőknek:

– Őméltóságához nem lehet bemenni.

S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett
csapkodja meg a nyiláson át a csőcselék arcát, valami fojtó szuró
szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehellete keveredett
volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy
érdes, megvető hangba rezdülnének össze, mely visszaverődik a gyászba
vont cimeres falakról:

„Takarodjatok innen!“

S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest
fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be,
hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a
cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak,
fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi
viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt
vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család
szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha,
nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen functió vár őméltóságára. Mielőtt
odafektetnék az ősökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, – a
törvénynyel.

Mint törvényhozó erre is ő varatta mig élt a libériát, ennek is ő
parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e,
vagy megölték?

Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak
mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog
nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért
összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos
tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki
kellemetlen.

S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik,
abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.


IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.

(Elbeszéli ő maga.)

Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót
beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem ’iszen több sem kellett az én uram
Guyonnak, fuvatja a marsot… nyergelnek a huszárok.

Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre – delet
harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s
köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol
végződnék, felhők ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merő
vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig
kikalapálta!…

Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk.

– Van-e keszkenőd Miska?

– Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról
eljöttem.

– Fehér-e?

– Akár a fehér galamb tekintetes uram.

– No hát akkor tüzd föl egy póznára… s eredj át parlamentair-nek
Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, – mert különben
beveszszük.

Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen
szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Én bizony Suska Mihály káplár volnék – mondám megsodorintva a
bajuszomat, a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az
üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk
odalent.

Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik
tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.

– Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták
Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek
előtt.

Megvittem a választ betüről betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot
vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett
el a fehér havon.

Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi
vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet
anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.

– Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult
le szeméből végig a dolmányon.

Furcsa két csöpp volt az; az ő dolmányán futott s mégis az én szivemet
égette. Nekikeseredtem s mielőtt otthagytuk volna az áldástalan munkát,
még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott
az agyvelőmben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden
dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az
egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erős,
izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti.

Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén
visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s
keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a
szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a
sulyos csapástól.

S ime szemkáprázat… amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas
alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve.

Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a
német alvópárnája bélelve.

El is kiáltottam torkom szakadtából:

– Bevettem a várat!

Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a
kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán
voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelől. S mire a lépcsőkön kivont
kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem
is egy, ha tiz is.

Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket.

– Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a
kalapot.

De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni.
Elmenekült valami alaguton.

Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak minha csak az orra vére folyt volna,
semmibe sem vette a tengernyi dicsőséget, mert hát Branyickó bevétele
csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket
agyonütni, ez volt a parancsolat.

Szomoruan járt kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit
bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttől, különb
hangulatért.

Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s
lementem a várkertbe. – Maig sem birom megmondani mi vitt le… Nem egyéb
ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön… katonai tálentum.

A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre… huszasokat
lehetett volna belőle veretni. – A kert kellő közepén egy kerekes kut
állott.

A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör
félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom,
hogy a vödörben egy német gugol.

– Ki vagy?

– Jaj, huzz ki jó vitéz – kiáltja nyöszörgő hangon a boldogtalan – én
Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb
lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.

Szép volt az igéret, megis csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé
csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe
nyilallik az önvád… „Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a
kolonczot huzza ki kend – nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend
Suska Mihály?“

Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet.
Lefelé igazitottam a kereket.

Robogva foszlott le a lánc, nagyott loccsant a vödör, mikor a vizbe ért.
Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból
semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig
gyürüzött utána.

Nagyot fohászkodtam.

Most már egészen teljes lett a diadal.

Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eső se moshatja
le rólam a generálisságot.

S megis lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a
tengerit morzsolom, – hanem hát mi nem történt?

Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét,
ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint
maga Schlick.

S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem.


V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, a
mikor még rosszabb világ volt.

Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a
só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még
emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor
itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós
bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb
tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak,
aki legszebben fütyülte el a „Rákóczy-nótát.“

Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy
a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt
mondta: „köszönöm barátom uram, legyünk per tu;“ – mig a kalvonista
egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: „aztán hallja az ur,
ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon“ Finánc nem
szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem
garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor
hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.

Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni
nyolc garason a „kassai kalendáriom“-ból, már t. i. aki olyan bolond
volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.

A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a
megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára,
mintha azon tünődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V.
betütől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek
födeléről varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana
észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön;
annak van legtöbb lakója.

A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a
társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a
mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében
legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva
külön büntető-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában
rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki
nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de
másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg
harmadszor… statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába
merné magát ártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt
már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos
ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a „Corpus Juris“-ban
és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor
ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról
van szó – ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik
az mindnyájunk helyett.

A „Haladás“ szót kiküszöbölte a „vis inertiae“ a nemzet szótárából.
Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az
ellenkezőnek. Még a „Hármas Kis Tükör“ bölcs összecsinálója is ilyeket
irt ékes karmenekben.

„Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.“

Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak
a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi
aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az
istennyilának? – Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a
szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik;
idegen vármegyéből való ember meg hadd busuljon rajta, mint jőjjön ide,
ha – nem lehet.

Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.

És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált
egy a németnél is nagyobb hatalom, a „Liberalismus.“

Az is ugy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.

… Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült
a haza levegőjével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a
mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról,
egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy el kezdett
tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.

Uj tüdő kellett az uj levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi
köréből, nem várva be, mig erővel lehámozza róla az idő.

A megye háza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinoros hajdu most
is oly begyesen lépkedett előtte mint hajdan, a szolgabiró
dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes
lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a
deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a
főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a
gyülésekről, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; – de a
bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a
földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment ős anyagból,
az emberek kezdtek meg nem férni egymással.

Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalismus!

Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! A ki tudta az is
elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már mikor a „Libertas“ feliratu
zászlókat csókolta a hazai levegő! A torony is csak düledék már,
amelyiken lobogtak!

Csak ugy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt
a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, a mi annak a
bűbájos tündér-asszonynak homlokára volt irva, kit „Egyenlőségnek“
hivtak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a
megszokottság oda láncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak
győződve, hogy arany.

… Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből, könyelmüségből,
királyné szép szemének felszáritott könycseppjeért, királynak kimondott
kevély szaváért, annak van értelme: de az egyenlőségért, testvériségért
harcolni, perorálni, az őrült eszeveszettség…

Igy gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szurt
ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik
gyülölték fényes homlokát?…

„A világ vége közelit: a százados logikát halomra készülnek dönteni az
uj emberek!“

„Avagy logika az, ha midőn az ember meglátja maga mellett a meztelen
koldust, ő is meztelenre vetközzék, hogy legyen egyenlőség, – vagy
öleljen szivére minden földönfutót, oda varrva azt saját gallérjához
osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.“

„Meg kell a felfordulni akaró világot állitani. Hogy mert megmozdulni a
semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges
palatinustól, akár a tekintetes karok és rendektől.“

Sokan voltak a kik igy gondolkoztak, először morogni, később küzdeni
kezdve az uj emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek
semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos
szomjuhozik utána.

Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés
hősies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesitette, megdördült ágyu nem üsztökélte, kibontott
zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszité az ütközetbe ama jó
táblabirákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak „toasztirozni“
tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak
csirájában hordtak szivök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg
előbb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett,
nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ős rengetek
virágserege.

Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az ős erdőnek, hogy egy időben
soha nem látott szinü, soha nem szagolt illatu virágokat hozzon?…

Honan jött be a „szabadság“ a mi kicsiny falunkba?

Az elpusztult uri házak hajdani lakói hozták azt be ide.

S mikor végig megy a paraszt a labodával fölvert kertek-alján, hova most
a zsidó árendás kukuriczát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan különös
levelü cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok
parkjait, meglassitja léptét s néma kegyelettel veszi le fejéről a
kalapot.

„Istenem!… a só is sósabb volt valaha.“


A falu leghóbortosabb embere.

Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk,
kinek szalmafödeles viskója a temetőre néz, meg a kenderáztatókra.

Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a
másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a
kenderáztató mélységes feneke is: nem minden szegény embernek jut a
Tisza vagy a Berettyó… messze van az innen!

Szomoru élet a szegény Mátéé, bizony csuda, hogy el nem hajitja magától.

Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeczkedett ökrökkel, tinóval,
elhajtotta egész Moldvania országáig, ott aztán aranyat adtak neki érte.
Mikor hébe-hóba egy-egy szállitmány után, melyen jó áron adott tul,
megpihent idehaza zöld zsalus, tornáczos kőházában (mely most a Silber
árendásé), ha végigment fekete prémes buzavirágkék mentéjében a fölső
soron, alig győzött „ament“ mondogatni a töméntelen „dicsértessékre“,
melyek a kapukaljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha
csak maga a tekintetes viczispán ur sétálna arra a hajdujával.

De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet
egyenkint megolvasni reggeltől estefeléig eltartott, nem volt elég a
tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.

Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy
tiz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros
csizma, rövid selyem szoknya, hosszu dinom-dánom elvitte lassankint a
kőházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és – a gazda
becsületét.

Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált
kupeczkodás, mely rosz fordulatot vett a háborus világ után.

Végre is odaszorult az egyszerü nádviskóba, melyet valaha a csősz
számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó
emberek kegyelméből.

Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka
legények jöttét vigyázta, kiknek a csőszházban találkozót mondott, egy
nagy szakajtó van előtte, teliden tele vas szögekkel.

Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégitik ki szenvedélyét.

Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat… ezer ránczu
homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog,
éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.

Néha eltéveszti s elkezdi előlrül. – Ha végig olvasta ujra megolvassa.
Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz… Nagysokára aztán
megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemenczébe dugja, hol rajt
ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s
sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági
kastélyokat.

Ott aztán megszólitják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen idő jár
a kupeczkodásra?

Ilyenkor böcsülettudóan először panaszkodik kissé, hanem aztán mégis
csak kilyukad belőle a kupecz-gőg:

„Ha nem csurran, csöppen: csak meg vagyunk biz ott valahogy bajjal. –
Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. – No, és
elmondhatom, hogy még soha sem álltam ugy, hogy sehogy se álljak. Hát
csak van, a mim van…“

Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját s a kenyér meg az avas
szalonna mellé, amit a jószivü anyámaszony kiküld, rendesen egypár rosz
szöget is adnak az öregnek, mit im az apjuk küld interes fejében
Nemzetes Madzag Máté uramnak.

Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére
hozzá olvassa a többihez, előrül kezdve olvasni a többit is.

Utközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény
mellett gondolkozni. Zsiros suta kalapját leemeli fejéről, forgatja a
balkezében, száraz, barna nagy ujjaival megsimogatva gyér ősz haját,
mely hátulról egy fogahagyott fésüvel van fölfelé igazitva, – és
elmélyedve motyogja:

„Nyolczvan meg hetven… százötven.“

Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor
ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a
zsiros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s
folytatja zavartan

„Százhetven… meg negyven…“

Nézése tétova, két hosszu keze sebesen kalimpál a levegőben s lebegteti
foszlányos szűre két szárnyát.

Ovatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra ha nincs-e
feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses
szakajtót megkeresni.

Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van
itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No ebben az egyetlen
faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt
lehetetlen.

Ölébe veszi a szakajtót és ujra olvas lélekzetét elfojtva, orrlyukai
kitágulnak, keze reszket…

Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már,
a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a
másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsu toronyban, elfelejti
leemelni a kalapját mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy
valódi kupecz még akkor is azt hajtja:

„Sok… sok. Hátha még több lesz reggelre.“

Igy él az öreg Madzag Máté napról-napra, elméjében megsokszorozva
vagyonát: mert a sok szög ezelőtt négy évvel még csak krajczárokat
képviselt, ma már csupa öt forintost.

És minden nap több-több lesz számra nézve: kivévén azt az utolsó napot,
amely már nem messze lehet; s amikor egyszerre megfogynak vagy
harminczczal.

… Mert harmincz darab is elég lesz belőlük leszegezni a koporsója
tetejét az aljához.


Ft. Kubcsik plébános ur.

Utique… nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az ur
isten szolgálatába jut, plane olyan jó parochiába, mint a miénk.

Nem is parochia az, ha kastély. Oszlopos tornácza beillenék a
vármegyeházba is ambitusnak. Kettősbe szakadó vörös cserépfödele a
temploméval vetekszik, hát még a széles bekeritett udvar, melyet tele
hordott a község ölfával, hát még a tüzmentes granárium gabonával
megrakva.

Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten
nyugosztalja a haló porában… jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt
volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.

Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhitattal, olyan
echós hangon a „circum dederum“-ot, mint a néhai, sem nem olyan bőkezü
ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban
jár, mint a zolyomi furmányos, s egy szál esernyővel gyalog sétál be a
városba, ha szüksége van valamire.

Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, uri természetü, aki nem
verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában
sem türte; a paplak két szobájában polituros volt minden, még a
csizmahuzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa almáriumok,
asztalok csak ugy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony
mindjárt kigombolkozott belőle a tisztelet és a becsülettudás.

Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölő pejt, melyeknek minden
pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos
bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda
ringó abaposztós kocsi-ülésre.

Ft. Kubcsik János plébános ur ellenben kacsát, tyukot, malaczot tartott
az egyik szobában, a másikba pedig zsidóliczitáczión összevett limlommot
állitott be, ugy hogy már-már világcsufjává lett a nemes község a papja
miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy izben arra utazott, keményen
megdorgálta a plébános urat.

– Miért él ön domine reverende ilyen különös módra? A papnak tekintélyre
van szüksége. S a tekintélynek a külsőség a növesztő harmatja.
Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön
tisztességes csizmát? – Mondják hogy ön gyalog jár a városba, mint
valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia
jövedelme nagyon kibirja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát
vacsorál és száritott tökmagot ebédel.

Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megigérte a szigoru főpapnak,
hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent máskép fog találni a
parochián. Tisztelendő Kubcsik János ur elhatározta, hogy ha már meg
kell lenni, isten neki, ő is ur lesz.

És elkezdődött a nagy változás a parochián.

Az ócska butorokat fölrakták a padlásra s fényes selymesek jöttek
helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beboritó olajosképek,
óriási velenczei tükrök, a mikbe midőn belenézett volna Körmös István
kurator uram, nagy zavarba jött s az az ijesztő gondolata támadt, hogy
ha Körmös kurator uram testestől-lelkestől amott áll ni… ugy ő semmi
esetre sem lehet Körmös kurator uram, pedig ő szentül abban a bolond
képzelődésben volt, hogy ő Körmös kurátor uram.

A selyembutorokhoz „morgó“ hintót hozatott Váczról, a hintóhoz parádés
lovakat a győri vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a
régi vedlett reverendában, ujat kellett csináltatnia, s a saru helyébe
egy pár ránczos kordován csizmát varatott a Filcsik uramnál.

Az egész falu elbámult.

„Ime, a tisztelendő ur milyen urrá válik.“

Hanem biz az csak nem vált urrá azután sem.

Mert amióta fényesen be lettek butorozva a szobái, hogy ott benn a butor
ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában
fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját s ott fogadja a hiveket.

Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a
szakácsnéjával (őt ülteti jobbfelül) minden zökkenős helyen elsápad
félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhők
megremegtetik minden izében, mert a drappszin kocsibélés megázhat.

A furfangós mindenes (itt csizmatisztitói minőségben idézem) pedig azt
is észrevette, hogy az a ránczos kordován csizma, mely a hintórul a
szakácsné jobb lábán látszik jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik
tisztelendő ur ballábán kevélykedik balról. Ő tudja, ő tisztitja; az ő
lelke rajta, ha nem igazat mond. –

Annyi azonban ő nélküle is bizonyos, hogy aki nem született urnak,
bizony nem ur az, ha könyökig aranyban vájkál is.


A többiek

is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki
sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral igy köszönt fel:
„Az isten éltesse feleségem urát.“

Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemü „kuncsaftja“ nincsen, „az
isten csizmadiájának“ nevezték el, s a kibe valóságos anglius vér van,
mert mindenre fogad és minden fogadáskor igy kiált föl: „Felteszem a
bundámat egy véka kukuricza ellen.“

Nem utolsó gyerek Muki bácsi a nyugalmazott ispán sem, ki a fehér nép
nagy tisztelője lévén, váltig azt hajtja, hogy „genge teremtés az
asszony“ s a kit minden gyengesége daczára is mindennap megver otthon a
felesége.

De ki győzné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok
szeretetreméltó apró vonást, mely vidám kedélyükből bugyog föl gazdagon…

Képzeletem hirtelen fut át rajtok… egytől egyig ellépegetnek ellőttem,
mindenik kedves emlékek szálaival… szivem sebesebben dobog, ellágyul.
Nem birom őket leirni, hanem csak nézem, nézem… hosszan némán,
elábrándozva… és nem tudom mit látok rajtok.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Cukrász-boltajtón. Fagylalt értendő alatta.]

[Footnote 2: A megyei statutum szerint ugyanis a szolgabirák nem voltak
kénytelenek a falujokbeli ember ügyében itéletet hozni, nehogy
ellenségeikké tegyék szomszédjukat s boszuállásra ingereljék. Találóan
jellemzi ez a táblabirói „hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is
megmaradjon“-féle igazságszolgáltatást.]

[Footnote 3: Lásd Nógrádmegye tiszti orvosának jelentését a „Nógrádi
Lapok“-ban, 1873. évi folyam.]

[Footnote 4: Már maga az eléggé illusztrálja izlésünket, hogy az adoma
eppigrammai élét „bunkónak“ nevezzük.]

[Footnote 5: Jelen sorok irójának egy nővére van eltemetve a sz..i
katholikus temetőben, kinek 1867-ben emlékkövet állitottak, de az
odavaló plébános ezt a lutheranus halottnak csak azon esetre vélte
megengedhetőnek, ha kereszt lesz rajta. De már ezt meg a család nem
engedhette semmi áron s a dolog pörre került. A biró az eklézsia javára
döntött azon indokból, hogy a felekezeti temetőben joga van a
plébánosnak a felekezeti jelleg kitüntetését követelni. Nem volt egyéb
tehát hátra, mint akarva nem akarva: föltenni a keresztet. Hanem hát nem
volt benne köszönet. A pervesztett család egy lyukat furatott a másfél
öl magas gránitkő tetejébe s minthogy a simbolum nagysága nem volt az
itéletben meghatározva, akkora keresztet tétetett a lyukba, mint két
egymásra fektetett varrótü. Nagyitó üveggel is bajosan láthatta emberi
szem.]

[Footnote 6: Somogymegye bort nem termelő vidéke.]



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


18 |Erdekes pendantja |Érdekes pendantja

46 |Erdekes bepillantást |Érdekes bepillantást

81 |szegény s most… |szegény s most…“

84 |az fog történni… |az fog történni…“

84 |boszuállásból… |boszuállásból…“

86 |semmihez, De egy |semmihez. De egy

86 |földön. hetven |földön, hetven

104 |a mim van… |a mim van…“

105 |meg negyven… |meg negyven…“

105 |leereszkedik A Máté |leereszkedik. A Máté

105 |lesz reggelre. |lesz reggelre.“





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az igazi humoristák - Cikkek a magyar nép humoráról" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.