Title: Öreg szekér fakó hám - Újabb elbeszélések
Author: Mikszáth, Kálmán, 1847-1910
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Öreg szekér fakó hám - Újabb elbeszélések" ***


ÖREG SZEKÉR

FAKÓ HÁM

ÚJABB ELBESZÉLÉSEK

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

BUDAPEST LÉGRÁDY TESTVÉREK

1901.

BUDAPEST, LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMDÁJA.



TARTALOM:

  _A kompossessor fák_ 1
  _A fiaim._
    „A én pohárom“ 37
    Aussi brebis 55
    A Berci fogai vagy a képek roppant értéke 67
    Az első bánat 73
    Az öregek 88
  _A fehér kutya_ 111
  _A szamár sine curában_ 127
  _Ott alszik a Marcsa is_ 145
  _Szegény ember tőkéje_ 169
  _A kemény koponyák_ 189
  _A kis szeplős_ 201
  _Mme Gvuáp és porontyai_ 223
  _Grisics hitelbe vett bort_ 237
  _A Ponci bűnhődése_ 263



A kompossessor fák.


Mikor 1736-ban Mária Terézia, a szép termetü főherceg-kisasszony elvette
Lotharingi Ferencet, Magyarországon is sok „Te deumot“ mondtak el a
papok és még több áldomást ittanak a menyegző megünneplésére a nemesi
renden levők.

Gróf Brunswick Károly, az akkori nógrádi főispán, váltig törte fejét,
mikép tünhetne fel az udvar előtt. Mert stréberek már akkor is voltak.
Sőt azelőtt is. Erősen gyanakszunk, hogy már a bibliai Ábrahám is
stréberségből akarta feláldozni a kis Izsákot.

De maradjunk a nógrádi főispánnál, aki szerette volna erre az alkalomra
derekasan kivágni a rezet. Valami nagy loyalitást akart, de ami mégis
olcsó legyen. Sokáig gondolkozolt, mig végre kiadta a parancsot, hogy a
lakosság emlékfákat ültessen. Ez a loyalitás maradandó is és nem kerül
pénzbe.

Minthogy roppant száraz esztendő következett, az emlékfák ritka helyen
fogamzottak meg. De semmi közünk a többihez, a mi történetünk két
hatalmasan fölpendült hársfáról szól, a melyeket nagyságos Lányi Pál ur
ültetett el a Porovka nevü rétje végébe a csikavai határban. Negyven
esztendő alatt hatalmas derekú terebélyes fákká növekedtek, dacára
annak, hogy a hársfa lusta, vagy gyöngédebben kifejezve, hogy sokáig
szeret fiatalnak látszani. Szóval Lányi Pál megélte, hogy a fák
lombkoronája alatt tizenkét személyre teritett asztal lehetett teljes
árnyékban.

Mint filozófus ember élete végén elgondolkozván hosszu pályafutásáról,
hogy bár több rendbeli hivatalokat és tisztségeket viselt vala, azt
hánytorgatá elméjében, valjon ha nem sokára isten szine elé kerül és a
teremtő azt kérdezi, miféle nyomot hagyott a világon, nem volna-e
legcélirányosabb azt felelni: „Ültettem, uram, két gyönyörü fát a
Porovka réten és azok ott nőnek, virágozván és illatozván, árnyékot
nyujtanak az eltikkadt utonjároknak.“

Annyira beleélte magát e gondolatba, hogy valóságos kultuszt üzött a
fáival. Mindennap elsétált a Porovkára, nyesegette, tisztogatta és
elbeszélgetett velök, mint valami értelmes lényekkel. Ha valamely gally
megsérült, bekente puha gyógyitó földdel a sebet, hogy ne terjedjen
tovább. Gondozta nemcsak azt a részüket, a melyik kijött a napvilágra,
hanem azt is, a mely befelé nőtt, mert a gyökerek is csak olyan édes
gyermekei a fának, mint a gallyak, csak hogy ők nem hivalkodnak, nekik
nem kell a napfény, a szereplés, befúrják magukat szivesen a talajba,
sokszor kemény kövek közé, hogy onnan táplálják láttatlanul az anyjukat,
meg a szép kis gally testvéreiket odafönn, akik leveleznek, susognak,
virágoznak és ringatják a rajtuk ülő madarat.

De a fák is hálásak voltak iránta. Árnyékot, gyógyitó theát és pihenőt
nyujtottak neki. Sehol se tudott olyan édesdeden elszundikálni, mint
alattuk a fehér márványpadon, melyre ez a mondás volt kivésve:

„Pihenj meg itt vándor, ha erre jársz. E fáknak egy királyné szerelme
adott életet, de illatuk, árnyékuk a tied is.“

Sőt az öreg ur megélte azt is, hogy egy napon Mária Terézia maga is
megjelent a fák alatt és meguzsonnált.

A felséges asszony uralkodása vége felé Vácott, Migazzi püspöknél
töltött vagy két napot s hallván az érdekes vonatkozásu csikavai
hársfákról, asszonyi szive megkivánta azok látását, elrendelé tehát,
hogy másnap délután oda kocsizik, miről a hopmester azonnal értesitse a
birtokost, Lányi Pál kir. consiliariust.

Hajadon fővel várta őt az ősz gazda a csikavai hársak alatt, gazdagon
teritett asztallal, királynéhoz méltó uzsonnával.

Az uralkodónő hosszan, némán nézte az érdekes fákat, sok sok emléket
kelthettek azok fel. Borongós hangon jegyzé meg, de mégis nyájasan:

– Igen örülök, kedves Lányi, hogy láthattam a fáit. Erősek, szépek. De
egyszersmind udvariatlanok, mert megmondják nekem, milyen öreg vagyok.

Aztán mosolyogva ült le, megizlelte a frissitőket, miközben odaszólt
Kaunitzhoz:

– Ön ügyes az olyanokban, herceg, vésse bele a fákba a névbetüimet.

Igy lett az egyik fa az „M“ után Mária, a másik pedig a „T“ betűből
Terézia.

A királyné még vagy félórát töltött ott, vidáman enyelegve a püspökkel
és palotahölgyeivel. Távozáskor sajátkezüleg tört le egy illatos
galylyat, melylyel a felséges arca körül hadonázott, hogy a szunyogokat
távol tartsa.

Hanem hiszen ha nem lett volna is becse eddig a Lányi fáinak, lenne majd
ezután. Száz és száz történetke röpködött szerte szét messze vidéken a
hires uzsonnáról s nem is volt igazi gavallér, aki nem szerzett egy
gallyacskát a hársfákról, amit imádottjának küldjön, hogy tegye az
imádságos könyvébe vagy a poharába a vizitszobában.

Megijedt Lányi Pál. No ha ez a bolond divat igy harapózik, akkor a két
fát hamar elhordják, szilánkja se marad. Szörnyüség az, hogy még mindig
mennyi ember szerelmes egymásba! Elhatározta, hogy addig is, mig rendes
csőszházat épittethet, hadd üljön éjjel-nappal egy puskás őr alattuk és
ne engedje tördelni.

Beteges szeretetébe belevegyült most a komoly aggodalom érzése is a fák
jövője miatt. Mi történik velük, ha ő nem lesz? Ki gyámolitja őket, ki
őrzi? Szétszedik, eltördelik. Rüpők gyerekek bevagdossák a nevöket,
pásztorok tüzet raknak alattok, felgyujtják, boldogtalan fráterek
felakasztják rajtuk magukat, amivel megfertőztetik.

Lassan-lassan megérlelődött benne az a gondolat, amit a halálos ágyán
tollba mondott, mindennemü ingó és ingatlan vagyonát, minthogy ivadékai
nincsenek, fivérének Lányi Mihálynak Sárosmegyében élő fiára hagyván,
kivévén a Porovka nevü hatvan holdas rétet és négyezer Mária Terézia
tallérokat.

„Hagyom pedig – diktálta a haldokló – a rétet és négyezer tallérokat a
két hársfának olyan módon, hogy időrül-időre a szolgabiró és a csikavai
plébános neveznek ki kölcsönös egyetértésben gondnokot, aki a rét és a
pénz jövedelmét a hársfák gondozására forditja. Kivánom, hogy diszes
sorompó emeltessék a fák körül s amennyiben szükségesnek mutatkoznék,
külön csősz ügyeljen rájok.“

„Minthogy azonban minden mulandó e földi világon, következéskép a fák
is, azon esetben tehát, ha a fák kiszáradva, háboru, villám, elemi
csapások által vagy bármely módon elpusztulnának idővel, ugy a rét, mint
a nevezett summa pénz, mely a váci káptalannál őrzendő, nevezett Lányi
Mihály ágán élő egyenes leszármazottakat illesse.“

„Rendelem továbbá, hogy lelkem az Istenhez szállva, porlandó testem a
fent emlitett fák alá temettessék, Atyának, Fiunak, Szentlélek Istennek
nevében Amen.“

*

Ugy negyven év vonult el csöndesen az öreg sárgolyóbis fölött, hol annyi
fü, annyi fa, annyi ember és annyi bogár van.

A két hárs még mindig élt, sőt még nagyobb lett. Az alattuk levő sir
behorpadt azóta, alig is látszott, hogy ott valaha sir volt. Csak a
vadméhek tudnák megmondani, a kik ott döngnek fölötte és hallhattak róla
az apáiktól.

A világ megszokik mindent. Megszokta, hogy Lányi Pál nincs. A vadméhek
megszokták, hogy ott sir nincs. A fákat is megszokták a vidéken. Eleinte
furcsa volt, hogy egy szép rétnek és egy kapitálisnak az urai. De hát az
örökös nem tett annak idején kifogást – hiszen olyan kicsiség az a rét
az örökölt három ezer hold mellett, száját se lett volna érdemes
kinyitni. A hatóság sem bánta, sőt tetszett neki. Kiszivárgott, hogy
midőn a királynő értesült az öreg Lányi különös hagyományáról, Kaunitzot
kérdezte, lehetséges-e meghagyni, a herceg mosolyogva felelte:

– Ha egy virágszálnak lehet hét országa, miért ne lehetne két hársfának
egy rétje?

Hát bizony már akkor nagyon elhervadt virágszál volt a királyné, de a
bók friss volt és a hatóság respektálta a Kaunitz mondását; a két hárs
nyugodtan élvezte a maga jövedelmét, – már a mennyit a tutor juttatott
nekik belőle.

Irigyük nem volt, legfeljebb egy-egy szegény vándorló legény sóhajtott
fel néha alattuk:

– De jó volna feleségül venni valamelyiket!

Maga az örökös már nem is élt negyven év mulva. Ameddig élt, nagy ur
volt és rá se gondolt a csikavai hársakra.

Egy másik fa volt az ő rögeszméje, mely különösen szereti a sárosmegyei
talajt: a _családfa_. Fényes történelmi ősök és nexusok kereséséből áll
e betegség. Az ember elképzeli például, hogy giliszta vagy kigyó van
benne, vagy elképzeli, hogy Gara vér folyik ereiben. Igy vagy ugy
boldogtalan az illető. Mert keresi, keresi, de soha se találja meg sem a
Gara vért, sem a kigyót.

A következmény azonban elmaradhatlan. Ha az ember a kriptákban turkál,
ahelyett hogy a földet turná, napról-napra lefelé megy; úgy történt
aztán, hogy Lányi György megfogyva, eladósodva hagyta a birtokát két
fiára, Ubulra és Józsefre.

Ubult szerencsésen lelőtték a francia háboruban, mielőtt megházasodott,
de már miután a maga birtokrészét elköltötte, családot tehát csak József
alapitott, de József is „terhelt“ ember volt, ahogy az orvosok szokták
mondani. Az ő szenvedélyét a pörlekedés képezte. Pörlekedett mindenért,
mindenkivel és örökké csak pörlekedett. Pedig ez nagy baj volt még
akkor, a régi prókátorok világában, nem olyan tréfa dolog, mint most. A
régi fiskálisok még derék, tekintélyes urak voltak, akiknek gyanutlanul
adta át magát az ember s ugy ott maradt a bőre lassan-lassan a kezeik
közt, hogy észre se lehetett venni. A mai fiskális már nem veszedelmes,
mert a mai fiskális teljesen gyanus firma, lelketlen, istentelen hirben
álló individuum. A diplomája olyan, mint a velencei macskák nyakán a
csöngetyü. Vigyázz, mert itt a macska! A csöngetyüs macska évekig nem
eszik galambhust a Szent-Márk téren. A galamboknak egy-egy tollát ha
kitépte is, többnyire idejekorán röppennek el. A mai fiskális tehát már
nem árt nagyon, hanem mikor még a diplomája nem volt figyelmeztető
vészcsöngetyü, az ügyvéd kényelmesen végezhetett kliensével…

József ur szemlátomást szegényedett. S amilyen arányban fogyott a
vagyon, oly arányban bukkant fel a családi emlékek közül a csikavai
hársak története.

– A csikavai hársak! Bolond egy dolog. Egy gyönyörü rétünket tartják
vissza, meg egy kapitálist. Hát hallott már valaki olyat?

Fünek, fának beszélték. Egész Sáros tudott róluk. Némelyik hitte is,
némelyik nevette. Mert hát uj dolog az még Sárosmegyében is, hogy valaki
a fáktól várjon örökséget.

Eleinte csak mint családi kuriozum jött szóba a két nógrádi hárs.
Orrhangon beszélte el a hóbortos Lányi Pál végrendeletét az öreg József
vagy a fia Károly, aki akkor jogász volt Eperjesen s akire már az ősi
fényből csak a raccsolás maradt. No meg a fák.

Később azonban mindinkább kiérzett az előadási hangjukból a dicsekedés
és a reménység. A csikavai fák igy, a csikavai fák ugy. Az ördög vigye
el ezeket a csikavai fákat!

Az ifju Lányi egy vakációban nem sajnálta az utat Nógrádba s mivelhogy
tudott egy kicsit festeni, vászonra teremtette a két hársat, hazahozta,
felakasztották a nagy ebédlőben, a többi családi képek közé.

A látogatóknak volt ujra mit hallani; most már őszintébben adták:

– Ezek azok a bizonyos hársak, öcsém uram, vagy bátyám uram. Egyszer még
kisegitenek bennünket a sárból.

A kellemetlen vendég aztán rendesen arról beszélt, hogy a hársak milyen
hosszu életüek e földön.

– Hát ugyan meddig élhetnek?

– Öt-hatszáz esztendeig.

– Hm! – sóhajtott magában József ur – nehéz lesz kivárni.

A hársak élete ezalatt semmi változáson nem ment körösztül. Csuklani nem
tudtak, hát a sok emlegetés nem bántotta őket. Csendesen álmodoztak
messze onnan a Porovka-réten, meg se gondolva, hogy a Lányi családnak
immár ők az utolsó oszlopai. Olyan oszlopok, amelyek utban állanak.

De meglehet, hogy a „Terézia“ (a melyikbe Kaunitz a T betüt véste be)
valami bolondot gondolt a következő télen. Mert mikor megjött az uj
tavasz és Mária már rendes szokása szerint kieresztette a rügyeket, szép
lilaszin pattanásokat, azalatt a Terézia meg sem moccant. Ámbár ’iszen a
Terézia mindig lustább volt, mindig több napfény kellett neki, hát
eleinte föl se tünt a késedelem. Hanem mikor aztán Mária a leveleit is
kibontotta és Terézia még mindig aludt, az akkori gondnok, Poroszkay
Mihály uram (tekintetes Somogyi István szolgabiró urnak a sógora)
hallván a hirt, nem kis ijedelemmel kocsizott ki a Porovkára, a valódi
tényállást megszemlélni.

Hát csakugyan igazat mondanak; a Terézia hárs kopaszon meredezik az ég
felé.

Nagyon elbusult Poroszkay uram s még a kocsi-ülésről kezdte korholni a
vén fát:

– Hát mi az ördög az Terka? Megbolondultál, te Terka? Ne okoskodj Terka!
Igyekezz már Terka!

Csak midőn közelebb ért és a penecilusával ugy a galyakon, mint a
törzsön lenyesve a kérget, háncsot, a husába tett bevágásokat, tudta
meg, hogy bizony a Terka halott már, egy teljesen kiszáradt fatuskó már,
aki még csak egyszer fog fényeskedni e földi pályán, – mikor
alágyujtanak vele.

Baj, persze baj és a ravasz Poroszkay szerette volna titkolni a halálát,
de már akkor a Lányiék szeme olyan érdeklődéssel csüngött a fákon, egy
hét se telt bele, megtudták.

Egy napot se késtek. A prókátoruk legott meginditotta a kérvényt nemes
Nógrád vármegyéhez, fölszerelve azt keresztlevelekkel és a Lányi
Pál-féle végrendelet másolatával, hogy miután az egyik csikavai hársfa
kiszáradt, a Porovka-rét felét és a váci káptalannál elhelyezett tőke
felét Lányi Mihály egyenesen leszármazottjának Lányi Józsefnek kiadni
méltóztassék.

A vármegye kiadta a kérvényt elintézés végett tekintetes Somogyi István
szolgabiró urnak.

Tekintetes Somogyi István szolgabiró úr pedig az ügy lelkiismeretes
tanulmányozása után meghozta az itéletet eképen:

„Az elhalt fa után az életben maradt fa örököl.“

Hát ’iszen lehetett ez salamoni itélet (annak is mondta Poroszkay uram
és a plébános), de mégis törvénytelen volt. Már annyiban, hogy halálos
itéletet szolgabiró nem mondhatott, ez pedig egyenesen halálát okozta
Lányi Józsefnek. Amint elolvasta a végzést, kihullt a papir a kezéből és
ő maga is elesett élettelenül: szivszelhüdés érte.

Az öreg halálával kiütöttek a zavarok. A hitelezők egyszerre rohantak ki
mindenünnen.

Pedig olyan szép tervük volt! Csak egy kis lélekzetvétel, egy kis idő s
ez az örökség kellett volna, hogy talpra álljanak.

Élt akkor ugyanis a szomszédos Kassa városban egy nyugalomba vonult,
igen gazdag bécsi gyertyamártó, bizonyos Schrammel, a Malvina nevü
szeplős, satnya leányával.

A megszorult Lányiak, apa és a fiu, erre a csúf gyermekre vetették ki a
plánumaikat. A dolog úgy állott, hogy Károly egyike volt messze földön a
legszebb ifjaknak; apja gyönyörködve biztatgatta:

– Ebből a pofából pénzt kell csinálni, amice.

Sápadt, világfájdalmas arca volt; nincs az a fiatal lány, aki annak
ellentállhatna. Ahhoz járult a sugár törékeny termet. Általában igen
érdekes ifju volt, ideges, szomoru, ábrándozó, „egy félbemaradt piktor“,
ahogy nevezték. Két nagy szeme valami sajátságos, földöntúli fényben
világolt.

A terv alapját az képezte, hogy egy pár kassai bálon táncolt a leánynyal
és az valósággal odatapadt hozzá.

Biztos volt a dolog. Olyan ez már, mintha itt lenne. T. i. hogy a leány
olyan. Vagyis hogy a pénze olyan, mintha már itt lenne. Csak egy kis
_befektetés_ kellene hozzá sürgősen. Egy szép kocsi, két szép ló,
libériás kocsis, meg egy pár száz költeni való tallér. Akkor rögtön
beállithatna kérőnek.

S mindezt most a fától várták. S a helyett jött a kedvezőtlen itélet, az
öreg úr halála, a hitelezők fészkelődése.

A temetés után összeült az anya a fiuval tanácskozni.

– Nem sokára kitüzik az árveréseket. Mindenünket ellicitálják, hajlék és
föld nélkül maradunk, mint az ujjam.

– Hát mit tegyünk, anyám?

– El kell azt a leányt venned. Meg kell menteni a Lányi nevet és a Lányi
kuriát.

– Hiszen én elvenném, de hol vegyem a költségket, ami ahhoz kell? Talán
azt gondolja édes anyám, hogy feljebbezzük meg az itéletet az elpusztult
fa hagyatékára nézve?

– Az hosszadalmas és bizonytalan – felelte az asszony. Mit ér már a fű,
ha a ló megdöglik? A pénz a káptalannál van, a szolgabiró és a pap, akik
a fák tutorát kinevezik, nem könnyen engednek a dologban. Aztán ők
otthon vannak elég befolyással, hogy keresztül vigyék, amit akarnak.
Nem, fiam, a feljebbezés nem ér semmit.

– De hát akkor mit tegyek? – sopánkodott Károly.

Az asszony a csipőjére tette kezét.

– Hát mit szoktak csinálni türelmetlen örökösök, ha nagyon kell nekik az
örökség? kérdé élesen.

– Ugyan mit? – tünődék Károly, mereven nézve maga elé.

– Megölik az örökhagyót, – felelte az anya mérgesen.

– Megölik? – szólt Károly összerezzenve. De hiszen az borzasztó!

– Ne légy legalább együgyü, Károly! Mit bámulsz rám olyan mereven?
Hiszen persze borzasztó, ha emberről van szó. De egy fa! Mi egy fa? Hát
okvetetlen szükséges, hogy az természetes halállal muljon ki?

– Igen, de…

– Ejh mafla vagy, ne beszélj, mert ha nem az volnál, már régen nem állna
ott az a fa. Két ember meg egy fürész jól megtenné egy szép
holdvilágtalan éjszakán.

– De hátha megtudnák?

– Hát mért kellene azt megtudni?

Lányi Károlyban megfogant a szándék. Sötét álmatlan éjszakák
megérlelték, kiszélesitették. Igen, megölöm a fát. Hadd veszszen. Ha ez
a fa egyszer nincs, mindjárt úr vagyok. A hatvan holdas rét igazi
Kánaán, és a négyezer forint krözusi vagyon most nekem. A dolog annyira
tiszta, hogy nem is kell a formalitásokkal időt vesztegetni. A legelső
zsidó ad rá pénzt és nyitva áll az ut Kassára a Schrammel-házhoz.

Nem a lányra vágyott, hiszen nem szerette. Odáig már el sem ment
terveivel. Csak addig rajzolta ki képzelete a jövőt, mikor a négy
kapálózó lovon, amit vesz, megáll a Schrammel portán és odadobja a
gyeplőt a liberiás kocsisnak. Az átkozott gentry vér dolgozott benne. Az
üzte, kergette és mutogatta neki a szines képet. Őt magát mint kérőt,
mint gavallért. Megint egy Lányi, aki négy lovat hajt. Meg lehet ebbe
bolondulni. Ah, hogy nyargal a négy paripa, villámlik a kassai utcák
köve a patkóik alatt! Nyitják ki az ablakot az emberek, a merre megy.
Hej, ki lehet az a gyönyörü ur? Hát az bizony a Lányi Károly.

Napokig beszélgetett, tárgyalt csukott ajtóknál hű szolgájukkal,
bizonyos Toportyán Mihálylyal. Azalatt a szokottnál is sápadtabb volt,
kerülte az embereket, lehorgasztott fejjel járt s ha valaki
megszólitotta, összerázkódott.

Idegenek figyelmeztették Lányinét:

– Vigyázzon a fiára, tekintetes asszony, mert valami rossz jár a
fejében.

Egyszer aztán elhiresztelte Toportyán, hogy elmegy a rokonait
meglátogatni és el is ment, utána pedig Lányi utazott el Gömörbe
vadászatokra, állitólag valami iskolapajtásaihoz, de mind a ketten
találkoztak Losoncon. Ott tüstént baltákat vásárolt Károly ur, s
külön-külön fogadott szekéren indultak Csikavára, ugy intézvén dolgukat,
hogy épen öreg este legyen, mikor a csikavai erdőbe érnek.

Szép májusi este volt, balzsamot lehelt az erdő, ezer meg ezer élő lény
rezsgett benne. Egy tisztáson hűs forrás mellett megállittatta Károly a
szekeret és visszaküldte; itt várta be a másik kocsit, a melyen
Toportyán jött.

Izgatottan, türelmetlenül járt fel s alá a puha, harmatos gyepen.
Hallgatódzott, jön-e már a másik szekér, hanem csak a távolodó kerekei
zörögtek. Aztán azok se. Beállt a csend, az erdő ünnepélyes csendje. Hűs
áram futott néha a fák közt, a milliárd gally összezörgött különösen,
rejtélyesen.

Borzalmas hidegség futott végig hátgerincén. Ugy rémlett neki, mintha a
fák összebujnának és róla beszélnének. Mintha mondanák egymásnak: „ölni
megy.“

Egy óriási szem meredt reá, egy irtózatos fekete szem, akkora, mint egy
tányér. Eh ostobaság! Hiszen csak egy fának az odva, egy nagy fekete
üreg az oldalán.

Szidta magát, hogy olyan nagy fantaszta és elkezdett fütyürészni. Hiszen
nem félek. Mitől félnék?

És mégis a halálos verejték csurgott homlokáról s tagjait lassu
reszketegség fogta el. Mintha összeszaladtak volna a fák és őt néznék,
mintha eleibe akarnának állni.

Valóban furcsa volt, azelőtt egy perccel még ritkábban álltak a fák. Ugy
kell lenni – összefutottak.

– Nem lehet, nem lehet – csillapitá magát – őrültség, amit képzelek. És
mégis meg mert volna esküdni, hogy a fák ideszaladtak a környékről és
megálltak vele szemben zordonan, kihivóan.

Megtapogatta izzó agyát és igyekezett magát megcsalni a gondolataival.

Oh milyen bolond vagyok! Mikre gondolok? Hogy tán azért haragudnának rám
ezek a fák, mert a testvérüket akarom kivágni. Bánják is ők. Tudják is
ők. Hiszen nem élő lények.

Dehogy akarnak ők valamit. Nem bántanak ők engem. De hát akkor mért
félek tőlük, mért reszketek? Ejh, hiszen nem ő tőlük félek én, hanem
csakugy szokásból. Végre is senki se érezheti magát valami nagyon
kedélyesen éjjel egyedül egy erdőben, ahol rablók jöhetnek minden
percben.

Most egy könnyed szélroham suhant át az erdő fölött, nyomában felzúgott
a lombtömeg s mozogni kezdett, mint egy tábor. E tompa zúgásból mintha
egy csodálatos értelmes hang csapna ki:

– Nem a rablóktól félsz te Lányi, Lányi, Lányi!

S ezer fa bólongatott rá a koronájával.

Oh jaj. Csakugyan érezte, hogy nem a rablóktól fél, szinte óhajtotta,
hogy bár jönne egy, bár kiáltana rá, hogy emberi hang törje meg az erdő
titokzatos ijesztő susogását.

Semmi se szörnyübb ennél.

Emberi hang nem jött, de lovak dobogása, szekér zaja hallatszott.

Lihegve futott eleibe:

– Toportyán! orditotta. – Toportyán!

– Hop, hop! – kiáltá vissza Toportyán. – Jövünk, jövünk, ifju uram.

Csakugyan a Toportyán szekere volt.

– No lám – mondá Toportyán tótul a szekeresnek – itt vár már engem az én
jáger öcsém, álljon meg atyámfia.

A kocsi megállott és Toportyán leugrott róla.

– Csakhogy már itt van kend – jegyzé meg tompán Lányi – mert már nem
álltam volna ki sokáig.

– Mi baja volt ifju uram?

– Féltem, Mihály. Még most is félek. Nem hallja, mint vacog a fogam?

– Látott talán valamit? – susogta Toportyán megrezzenve.

– Nem, nem, csak ezek a fák… ezek fenyegettek.

– Ejh no – nevetett fel Toportyán. – A fa meg nem eszi az embert. Azt
hittem, valami vadkant vagy medvét látott az ifju ur.

A Toportyán nevetése egy kicsit lecsillapitá idegeit.

– Menjünk, Toportyán, lássunk a munkához. A szekér hadd várjon itt. A
fürész és a balták odább vannak. Tud a fuvaros magyarul?

– Egy szót se.

– Annál jobb. Mit mondott neki, hogy miért jön ide?

– Hogy egy jáger öcsém van itt a csikavai erdőben, akit elviszek innen,
mert leánynézőbe megyünk.

– Igen, jól van, de most már gyerünk.

Toportyán utasitá a szekerest, hogy etessen meg, mire aztán megindultak
ketten ama tisztás felé, hol előbb a Lányi szekere állt volt meg. Az
egyik fa alatt ott volt egy szalmával kitömött zsákban a fürész és két
balta. Azért intézte ezt Lányi olyan furfangosan, hogy a kocsis, aki őt
hozta, ne is gyanitsa, mit visznek.

– Szedje ki kend a szerszámokat, aztán siessünk, mielőtt a hold
feljönne.

Egy kis gyaloglás után kiértek az erdőből, aztán átcsaptak az ugaron
hagyott szántóföldeknek, kerülve a dülő-utakat, az ösvényeket, nehogy
emberrel találkozzanak.

Egy helyütt valami fekete oszlopszerü meredezett.

– Nem ember az? – susogta Lányi.

– Nem, hiszen nem mozdul. Embernek vékony volna.

– Ugyan mi lehet?

– Egy Jézus, – mondá Toportyán, amint közelebb értek hozzá.

A pásztorkodásban megélesedett öreg szeme jobban vette ki a tárgyakat,
mint a Lányié.

– Nem merek előtte elmenni – hebegte Lányi borzadálylyal.

– Ugyan, ugyan urfi – fortyant fel Toportyán, – egészen úgy adja, mintha
valami égbe kiáltó bünt készülnénk elkövetni. Már szinte magam is
elhiszem, hogy gyilkolni megyünk.

Lányi nem felelt, csak a fejét horgasztotta le, – aztán rézsunt indult,
egy nagy vargabetüt csinálva, hogy a szent keresztet elkerülje.

Sokáig mentek szótalanul egymás mellett a hepe-hupás, koca-turásos,
rögös szántón, mig végre kiértek a buja, térdig érő fübe, mely lágyan
suhogott lábuk alatt, mint a selyem.

– Ez a Porovka. Itt vagyunk a Porovkán! Ott, arra vannak a fák, de még
nem látni.

– Ez hát már a mi rétünk. Lányi-rét – jegyzé meg a hű szolga némi
önérzettel.

– Még nem, még nem. De az lesz, ha megsegit az… izé… az…

Torkán akadt, nem merte kimondani az istent.

– Balra megyünk, utánam Mihály! Érzi kend a hársfa szagát?

Végre ott voltak, ott állt a két fa, mint két óriási rém. Az élő fa
hatalmas széles koronájával, sürü, rejtelmes üde lombozatával és
testvére száraz, merev gallyaival, melyek kopognak a szélben, mint a
csontok.

A Lányi szive hangosan dobogott. Körösztül nyargalt elméjén minden, ami
ezzel a fával összefüggött. Ama bizonyos Lányi, aki ültette a fákat mint
apró csemetéket s most alattuk álmodozik felőlük… Ugyan tud-e az most
arról, ami itt fenn történik? Megérzi-e a veszedelmet ott alant? Aztán
megjelent képzeletében a nagy királyné, a roccoco haju udvaroncok, akik
itt hajlongtak, mosolyogtak előtte. Ez a fa látta azt. Az utolsó, az
egyetlen tanu. De holnap már ő se lesz.

– Lássunk hozzá, – hörögte tompa siri hangon.

A fürészt neki igazitották s elkezdődött a hosszas, fárasztó nyiszálás.
Köröskörül néma csend volt, csak a fürész sziszegett, hurutyolt és a
millió prücsök, bogár, szöcske cirpelt, ugrosott a füvekben.

Borzalmasan egyhangu munka volt. Fel s le szaladgált a csipkés, villogó
acél-penge, mindég mélyebben-mélyebben, a fa pedig ott fönt a koronánál
csak susogott, csak egyre susogott. Nem tudott az arról semmit, hogy
gyilkolják. Ingatta, dajkálta a lombjait szeliden.

– Ne pihenjünk egy kicsit? – kérdé lihegve Toportyán, – átkozott vastag
dereka van. Valóságos kanonok ez a fák között.

– Nem, nem. Végezzünk vele egyszerre – hajszolta Károly urfi, – mert
érzem, ha abba hagyjuk, hogy összeroskadok az izgatottságtól.

– Eh, hiszen nem lát minket senki.

– A csillagok ránk néznek. Jaj, a csillagok, Toportyán!

Behunyta a szemét és vadul rángatta a fürészt a végkimerülésig, egész
gödröt vájva a csizmája sarkával, neki feszitvén lábát a megrepedezett
száraz talajnak.

Egyszerre eleresztette a fürészt, kétségbeesett sikoltással rogyott
térdre, Toportyán pedig a fürész gyors eleresztése folytán hanyatt
vágódott, kiszakitván a fürészt is mély vágányából, de csakhamar
felugrott és a fa tulsó oldalán termett a nyöszörgő Lányi mellett.

– Az istenért, mi baja történt, ifju uram?

Annak a foga vacogott és reszketett, vonaglott a teste, alig birt
szólni:

– Jaj, segitség! A halott fogja a lábamat. Be akar huzni. Segitség,
Toportyán, a halott…

– Miféle halott? Miket beszél az ifju ur? Térjen magához!

De amint közelebb vizsgálta a dolgot, rájött, hogy a fa alatt levő régi
sir behorpadt! (tulságosan megfeszitette benne a lábát), a föld
engedett, besüppedt, s a lába belecsuszott a sirgödörbe.

– Ejnye no! Ez bizony kellemetlen dolog. De hát nem boszorkányság. A hol
sir van, ott lyuk is van. Ahol pedig lyuk van, ott a föld felülete
könnyen enged.

Károly ur csakugyan hajmeresztő keserves helyzetben volt. Amint egyet
mozdult, a sir mind tovább omlott s az üreg egyre nagyobb lett. Attól
lehetett tartani, hogy a felső testével is beleesik.

– Fogózkodjék a karomba – biztatta Toportyán. – Igy ni!

Lányi görcsösen kapaszkodott a vállába, mire az erős Toportyán egyetlen
rántással kiemelte.

– Hopsza! No lássa, nincsen semmi baj. Csak nem kell mindjárt megijedni.

De szegény Lányi nem volt se holt, se eleven; szerencse, hogy a sötétben
nem láthatta Toportyán az arcát, mert bizonyára nem volt annak most
emberi formája.

– A lábamat fogta, ha mondom – dadogta összezsugorodva, remegő hangon. –
Éreztem a hideg siri kezet, amint fogott vele.

– Ej, bolondság, bolondság! Képzelődés az egész. Tessék elhinni, hogy
képzelődés.

De azért maga is fázott és szepegett egy kicsit, mert ez még sem egészen
tréfa dolog. És bármennyire bátoritotta is az urfit, hogy aki egyszer
meghalt, nem ébreszti azt fel semmiféle fürészelés, azért mégis
szükségesnek tartotta mentegetőzéskép _amoda_ is szólni egyet-kettőt.

– Hiszen nem bántanánk mi a fát, kérem alásan, dehogy bántanánk, ha nem
volnánk kénytelenek vele. Hiszen tudjuk mi jól, hogy kedves volt az a jó
tekintetes urnak, aki ültette valamikor, de a rokona is kedves volt,
mert kettőjük közt osztotta meg a vagyonát. Az egyik az idők folyamán
elköltötte, a mije volt, a másik el nem költötte. No, már most aztán
okvetlenül veszni kell valamelyiknek, hát azt a tekintetes ur is
beláthatja, hogy az a valamelyik a fa legyen.

Meglehet, belátta az alant porladozó tekintetes ur, mert többé nem tett
semmi kisérletet a megakadályozásra.

De hát ebben nem lehet föltétlenül bizni. Nem árt egy kis elővigyázat.
Károly ur tehát, amint ismét összeszedte magát annyira, hogy
folytathatta a fürészelést, helyet cserélvén, átment a fa tulsó
oldalára, ahol az imént Toportyán állt.

Alig egy félóra mulva végre inogni, recsegni kezdett a fa.

Károly ur rémülten ugrott el onnan, mert nem tudta, merre fog dőlni.
Futott-futott vagy ötven ölet. Ott aztán behunyta szemét, bedugta füleit
az ujjaival, hogy ne lásson, ne halljon semmit.

Toportyán fogta a fejszéjét s néhány csapással megadta az esés irányát s
a hires kompossesor fa a földet megdobogtató robajjal terül el a nedves
füben.

Mély siri csönd támad a tompa zuhanás után, csak a csikavai erdő zúgott
messziről borzalmasan, haragosan.

A hold kibukkant fényes sápadt arcával, mintha mondaná:

– Látlak.

*

– Most már szedjük az irhánkat, ifju uram, én is azt mondom, mert a fa
nagyot szólt mikor esett; pásztorok, csőszök, legeltető sihederek
meghallják a mezőben s még elénk kerülnek, baj támadhat belőle.

Futottak az erdő felé.

De hajh, az erdő fái ugy néztek ki messziről, mint feléjük rohanó
kisértetek. Azaz igy látta Lányi Károly. Fantasztikus alakok voltak
ezek, ismerős emberek és ismeretlen, soha nem látott szörnyek, az egyik
fa szakasztott olyan volt, mint az egyik elhalt eperjesi tanárja,
Szamatóczky Márton, szeme, arca, bajusza, torzonborz üstöke, mind, mind
tökéletesen kirajzolódott gallyaiból, ágaiból, még a kezét is ugy
tartotta ütésre, ahogy ő szokta, ugyanaz a mozdulat… egy nagy
virgácscsal szaladt eléje ütésre készen. Aztán jött egy boszorkány, két
seprőt lógatva a két kiterjesztett kezében. Ezt a vén banyát is ösmerte.
Kofa volt valamikor Eperjesen. Aztán egy huszár alakja bontakozott ki,
disznón ülve, kivont karddal látszott nyargalni eleibe, hogy legázolja,
hogy nyakát elvágja. Hejh, szörnyü volt ez! Amonnan egy medve
csörtetett, kiöltött nyelvvel. (Ez egy bokornak volt a figurája.) És a
hány fa, annyi szörnyeteg. Faunok, sárkányok, Meduza-fők, egy óriási
kecske szárnyakkal egy lábon futott, s ami mindennél vérfagyasztóbb,
irtózatosabb volt, az alakzatok mögött a hajdani kassai hóhér, Skrobanek
János, (akit gyermekkorában látott Lányi egy akasztásnál) lépegetett
kimérten, messziről fenyegetőzve az ökleivel.

– Mihály, Mihály, én nem megyek az erdőbe. Nem megyek, nem megyek.

S állva maradt az ugaron.

– Hát mit akar tenni? – förmedt rá Toportyán boszusan.

– Inkább itt maradok, megvárom, amit a sors hoz, inkább megfordulok és
megyek a faluba házak közé, emberek közé, de én az erdőbe nem megyek.

– No csak az kellene. Hiszen ha a faluba megy, minden kisül. Aztán ott
vár a kocsink, hát oda kell menni.

– Nem mehetek, Mihály. A fák boszut állnak rajtam. Fenyegetnek. Nincs
erőm oda menni.

Toportyán visszatért hozzá, megfogta a kezét, hideg volt, mint a jég és
reszketett az övében. Halotti sápadtság terült el arcán, a szemei
kidülletek, s az irtózat, a téboly fénye szaladgált karikáikon.

– Jőjjön, jőjjön! Szent isten, csak nem vesztette el eszét…

S vonszolta magával erőszakkal, árkon, barázdán, tüskén keresztül.

Az örökkévalóságig tartott, mig a kocsihoz jutottak. A tót paraszt
nyugodtan aludt a kocsi ülésén, ugy hortyogott, hogy a madarak, mókusok
meg se moccantak. Nyilván találgatták maguk közt, milyen uj vadállat
lehet az.

– Hej, Zvarina! Talpra Zvarina! – kiáltott rá Toportyán. Egy, kettő,
három, indulunk. Üljön fel, ifju uram!

Az ugyan nem birt volna magától fölülni, ugy kellett fölemelni, mint a
gyereket: a kiállott izgalmak beteggé tették.

Zvarina felriadt, hamar elkészült s közibe vágott a két fakó
lovacskának.

– Csak sebesebben, sebesebben! – sürgette idegesen Károly, aki behunyt
szemmel ült ott fehéren, mint egy kisértet.

Kivette zsebéből minden aprópénzét s oda adta a szekeresnek.

– Ez mind a tied, de vágtass ugy, vágtass, amint birsz.

Zvarina most már megereszttette az ostort s a két ló elkezdett rohanni
eszeveszettül, mint a mesékben azok a kócos, girhes táltosok, akik
parazsat esznek, felhőt isznak.

Amint igy villámgyorsan gurult a kis ekhós szekér a keskeny erdei uton,
melyre cserfák, nyirfák borultak, egyszerre csak odavágodott egy gally a
Lányi Károly szeme közé.

Fájdalmasan szisszent föl. Toportyán odapillantott. Hát vér folyt a
gazdája arcán és a szem, a jobb szem, nem volt többé sehol, csak a
puszta üreg meredezett a pilla alatt, melyből véres nedv szivárgott.

– Huh, a teremburáját – kiáltott fel Toportyán kétségbeesve. – A gally
kiütötte az urfi szemét. Állj meg Zvarina, állj meg!

Leugrott és vizet hozott kalapjában, az ut alatt csörgedező patakból,
kimosta a szem helyét és bekötötte egy kendővel.

– Jaj nekem, jaj nekem – siránkozott. Hogy megyünk most már haza? Mit
mond a szegény tekintetes asszony? (A kezeit tördelte, haját tépte.) A
legszebb legény volt a megyében, de még azon tul is. Minek is engedtem
az erdőn menni szegény kis gazdámat, mikor érezte, mikor tudta, hogy a
fák boszut forralnak ellene.

– Még most is fenyegetnek, Toportyán – nyöszörögte. – Látom a másik
szememmel.

A tót kocsis is megrendült, sopánkodott, átkozódott, fejét vakarta és
elmagyarázta, hogy a gally először a lőcsben akadt meg és megfeszülvén,
onnan csapott roppant erővel a fiatal ember arcába. Ejnye, ejnye! No az
bizony baj. Kivált ha az ember leánynézőbe megyen.

– De talán már nem is megyünk? – kérdé együgyü kiváncsisággal.

– Hallgass és hajts tovább!…

De a Zvarina jó szive nem türhette, hogy hátra hajolva, mindenféle
füveket és zsirokat ne tanácsoljon a szemre, s egyébként is ne
vigasztalja utasait.

– Hiszen persze, nem jól esik az embernek, ha az egyik ablakát beverik,
mivelhogy csak két ablaka van. De ha meggondoljuk, hogy az egyik ablakon
épen annyit lát, mint a mennyit kettőn látott, hát akkor már mingyárt
nem olyan baj, hogy beverik.

– Hallgass, hallgass Zvarina. Ne beszélj nekünk bolondokat.

*

Lányit haza az anyjához hozta Toportyán, ama Zvarina nevü losonci
fuvaros szekerén. Otthon hetekig tartó ideglázba esett s élet-halál közt
lebegett sokáig. Az eperjesi orvos, aki gyógyitotta, nem sok reményt
kötött hozzá. „Ha megél is – mondá – nehezen lesz épeszü ember.“
Lázálmai, borzalmas visiói, phantasmagoriái baljóslatu sejtelmeket
ébresztettek.

De nem lett semmi baja, mert kis diák koromban Rima-Szombatban magam is
ösmertem őt. „Diákverő Lányinak“ nevezték közönségesen. Sápadt, magas,
meghajlott dereku öreg ur volt, foglalkozására irnok a megyeházán
(mondták, hogy gyönyörü irása van). Arca szép lett volna, de az nagyon
elcsufitotta, hogy csak egy szeme volt. Kopott ruhában, meglapulva,
félénken járt a házfalak mellett télen-nyáron egy vastag pamutból kötött
piros és zöld kendőbe becsavart nyakkal, egy vasbotra támaszkodva és két
sárga kutyát, két kedvencét vezetve ketté elágazó zsinóron.

Minket diákokat érdekelt mind a vasbot, (mert akkor nagy háboruink
voltak a csizmadia legényekkel), mind a két kutya, kiket Párisnak és
Londonnak nevezett. S minthogy az öreg irnok szemben lakott a
gymnasiummal, volt sok incselkedés, imposztorság a kutyákkal. Az irnok
szenvedélyesen szerette kutyáit és miattuk meggyülölte lassan-lassan a
diákokat, akik a kutyákat hajigálták.

Szóval egy soha el nem múló ellenségeskedés támadt a diákok és Diákverő
Lányi közt. Sok diákgeneráció az öreg irnokon tanult meg verselni,
gunyolódó pentametereket és hexametereket kanyaritván, melyeket
skandálva kiáltoztak utána.

Dühbe jött ilyenkor s vasbotjával kergette meg a diákokat, egyet-kettőt
meg is dögönyözött néha napján.

De az okosabbak tudták a módját s elfutottak előle a Perecz József
uramék nagy diófája alá. Oda nem mert elmenni a félszemü irnok. A diófa
salva gvardia volt, mint a szentelt vizzel elkeritett kör, a hová az
ördög be nem juthat.

Az öreg diákok kitanitották a „golyhókat“ erre a különös arkánumra.

– Csak szaladjatok a legközelebbi fa alá. Oda ő nem mehet. Onnan bizvást
szavalhatjátok a verseket, ha megpukkad, se tehet semmit.

– De hát miért?

– Mert idiosincrasisban szenved. Fél a fáktól. Ellenszenvezik velök,
irtózik tőlük. Azt mondja, hogy üldözik. Nem menne az végig egy erdőn az
Andrássy-dominiumért se. Az utcán is messziről kikerüli a fát és
elforditja a szemét, hogy ne lássa.

– És van ennek valami különös oka?

– Az, hogy bolond.



„A én pohárom.“

Nehogy kiigazitsa a korrektor, mert igy kell lennie: „_A én pohárom_“.
Igy mondta a kis Bercike. A Bercike a „németke“, legkisebbik fiam, akit
én németnek neveltem. Egyszer meg is irtam, milyen hermetice volt
elzárva szegény a magyar szótul. Hanem mégis beszivárgott az hozzá a
levegőben, a patakok locsogásában, az erdőnek zugásában. Örök rejtély
az, miképen. És egyszer csak megrázkódott, mint a mesékben a kővévált
emberek, lerázta magáról a rátukmált nyelvet, az idomtalan gunyát, amit
erőszakkal szabtak a lelkére s elkezdett magyarul beszélgetni.

Persze rosszul. Nevettük. Halljátok a németkét! Mondd csak még egyszer!
Ő csak bámult ránk a fényes diószin szemeivel, nagy komolyan és
illesztgette, csucsoritotta a szájacskáját a gömbölyü szittya szavakhoz,
melyek olyan furcsán változtak el az ő ajkán az ott szaladgáló amorettek
között. És olyan édesek voltak mégis, mint a csurgatott méz. Mikor azt
mondta: „A én macska“ bizonyára nevetett az iromba kandur is a bajusza
alatt és a poharak mind ugy csillogtak, fénylettek és szikráztak, amint
feléjük mutatott: „Melyik a én pohárom?“

El is mentem mindjárt az üvegeshez, megvettem a legszebb kristálypoharat
és rávésettem: „_A én pohárom_“, hadd legyen megörökitve a családban az
ő első magyarsága.

Két álló évig ivott belőle gyanutlanul, mikor egyszer csak megbicsaklott
az ebédnél, eltolta durcásan:

– Adjatok más poharat! Nem iszom ebből többet.

Ösmerni kezdte már a betüket, a lefelé-fölfelé kunkorodó egérfarkak
jelentőségét, erejét, hogy azok ide lefogták az ő rossz magyarságát.
Tudta már, hogy „a én pohárom“ nevetségesen hangzik. Hiszen azóta
megtanult magyarul, nálamnál is jobban, zamatosabban, szinesebben. Olyan
lehetett ez neki, mint a debreczeni diáknak a „signum“ mely mindig
emlékezteti, hogy valamit nem tudott. És azt tartom, a bátyja „a magyar
fiunk“ is csúfolta néha-néha.

– Igaza van a fiucskának, – szólt az anya. – Nem tudom melyik képviselő
volt az, aki egyszer elhibázta a latin citátumot. Hát képzelje, hogy
most rávésnék az ivó poharára „Videant consuli“ és abból kellene innia
minden nap.

Hát jól van, nem bánom, ne igyék többet a pohárból. Végre is már hét
éves innen-onnan, ha sérelmes neki a dolog, válaszszon más ivóedényt, de
énnekem kedves a pohár, elveszem magamnak.

Ezentul én ittam „a én poháromból“ s ugy megszoktam egy idő mulva, hogy
nem is izlett se a bor, se a viz, csak ebből az egy pohárból: még ha
utra mentem is, velem jött a pohár, soha sem tapasztaltam volt még
magamban olyan ostoba ragaszkodást élettelen tárgy iránt.

De vigyáztak is rá a háznál, mint valami klenodiumra. Minden uj
szobalány megkapta a nyilt parancsot: „Ez pedig az ur pohara, isten
ments, hogy baja essék.“ A teritésnél nem volt szabad az asztal szélére
tenni, mert onnan könnyen leeshet, se az asztal közepére: „mert ha a
függőlámpa le találna zuhanni, mindjárt összetörné a pohárkát.“ Egy
tisztás volt hagyva számára az asztalon a teritékem előtt, ott állott
mosolygós föliratával egyedül, bizonyos fönhéjázással, fölhivta a
vendégek figyelmét, kik rendesen kikérdezgették, mit jelent a fölirata.

Hanem hiszen egyéb sem kellett. Mintha beszabaditanák a kecskét a
káposzta közé. Soha se vagyok olyan bőbeszédü, mint mikor a fiaimról
mesélhetek.

Bánom is én ilyenkor, unják-e, nem únják-e? Tudom, hogy ez szamárság
tőlem – de nem birok megszabadulni a szamárságomtól.

S még kevésbbé ügyelhetek arra, hogy a Bercinek is inyére van-e ez? A
kis fickó megszegi a fejét s ugy néz le a padlóra, mint egy bakonyi
zsivány. De látom is én azt? Hiszen nem tarthatok én detektivet minden
embernek a lelkében. Egy kis pszichologiám nekem is van, de csak akkor
mozdul, mint a sün, ha megpiszkálják. Honnan jőjjek arra rá, hogy a kis
gyereket vérig boszantja a pohár, hogy olyan az neki, amint ott áll
örökön-örökké az asztalon, mint a Hentzi-szobor? Szégyen és pirulás jár
vele. Bizony, soha nem jutott volna eszembe, hogy abba a csöpp fejben is
megvan már minden, ami az emberiséget mozgatja.

Hanem amint most karácsony előnapjának reggelén megfogom a Bercit, hogy
kivallassam, mit szeretne kapni estére: „Légy bizalmas, kicsikém, mondd
meg nekem, az anyádnak nem szólok, mert az fösvény.“ Hát a fiu nem
felel, elszalad pirulva, szégyenlősen, ám kevés vártatva visszajő és egy
kis cédulát csusztat a zsebembe:

– Majd csak akkor nézd meg, mikor már én kiszaladok.

S ezzel hanyatt homlok rohan ki a legutolsó szobába. Megnézem a cédulát,
hát az van ráirva az ő bizonytalan gyerekes betüivel: „Törd össze a én
poháromat!“

Fölkerestem, összeszidtam:

– No te Rontó Pál! Ki látott már valaha ilyen gyereket? Majd én bolond
vagyok, ugy-e, hogy legkedvesebb poharamat összetörjem? Hát van neked jó
eszed, hogy ilyeneket kivánsz karácsonyi ajándéknak? Ebugatta kölyke,
még szép tőled, hiszen azt is kivánhatnád, hogy gyujtsam föl a házat.

Az anyja is faggatta titokban:

– Kimegyek a városba, mondd meg, mit szeretnél karácsonyra, azokon
felül, amik már megvannak; apádnak nem is szólok róla, mert az fösvény,
megveszem a magam pénzén.

– Nem kell nekem egyéb, – felelte a fiu makacsul – csak az, hogy
törjétek össze a poharat.

– Jaj, olyat ne kivánj! Ó, te bohó… te bohó! Hiszen édes apád agyon is
ütne engem a pohárért. Tudod, milyen nagy becsben tartja, épen azért,
szivecském, mert te ittál belőle, mikor kicsi voltál. Tudod, apa hogy
szeret téged. Aranyért, ezüstért oda nem adná az ivó poharadat…

Elbusulta magát a mi kis németünk, leült egy kuckóba morcos képpel,
földuzzasztott ajkakkal, csak a fehér fogai villogtak, csillogtak, mint
a rizskása szemek, de a szeme sötéten meredt a padlóra, se nem játszott,
se nem beszélt senkivel, se a képes könyveket nem nézegette és az egész
lakás olyan szomoru üres lett; siri hangon ketyegett az óra, a mókus
kijött az odujából, megállt a szoba közepén, a nagy lompos farkát
föltette a hátára paplannak s ugy pislogott a serét szemecskéivel a
gazdájára; a macskát is elfogta valami méla hangulat, valami
fázékonyság, odaült ő is a fiu mellé, fölborzolta szőrét és nézte, nézte
merengőn, fitymálón a falra akasztott majolika tálat. Egy tál, amin soha
nincsen semmi! Ott voltak cinkatonák az asztalon, ki ledülve, ki fejjel
beleakadva az asztalrepedésbe. A falovak befogva, fölszerszámozva
vesztegeltek a könyvszekrény mellett, de nem volt, aki meginditsa. Gyi
hó! A kanári is busan gubbaszkodott a legfelső fácskáján, mintha a feje
fájna… Mindenki olyan szomoru minálunk, mikor a németke haragszik.

Jó szerencse, délfelé eléjöttek a pajtásai az elemi iskolából s ezek
_szétbeszélték_ egy kicsit. A Veleczky Pista ahányszor jön, mindig
elvisz valamit, arra vigyázni kell, a Bolnyaki Pali pedig mindig hoz
valamit, ahányszor eljön, vagy vörhenyt, vagy legalább szamárhurutot,
arra is vigyázni kell. De hát az egész kicsiből áll. Mindössze
megforditva kell őket vesztegzár és vizsgálat alá venni: a Pistát mikor
megy, a Palit mikor jön. Nehéz dolog a pajtáskodás.

A szobalány beszéli, (persze csak most utólag, mióta a következmények
figyelmessé tették), hogy a Berci váltig kérdezgette a fiuktól:

– Szeret-e az apátok benneteket?

– Természetesen.

– Megtesz-e mindent, amit kértek?

– Hol igen, hol nem.

– És ha nem teszi meg, kihez fordultok akkor?

– Hogy kihez? – gyulladt ki Bolnyaki Pali. – Csak a nagyapámnak szólok
olyankor és az mingyárt ráncba szedi a mamámat is, apámat is és megvan
minden.

– Hát te Pista?

– Én is a nagyapa arcát cirógatom meg, pedig ugy szúr, de úgy szúr, mint
a _maszlag tehénkéje_.[1]

Csakugyan ilyenféle tárgyalásnak kellett lefolynia a tacskók közt, mert
a Berci később, alighogy elmentek az iskolatársai, benyitott nagy
garral, félrecsapott kalappal a szobámba. Épen sietős irni valóm volt a
karácsonyi lapokba, rászóltam idegesen:

– No, mit akarsz, koma?

Megállt az iróasztal előtt nagy bátran és csipőre tette az egyik kezét,
ahogy a szakácsnétól látta, ha nagy indulatban jár el.

– Van nekem nagyapám? – kérdé.

– Nincs, fiacskám, – feleltem nyájasan.

– Hát hová tetted? – szólt, afféle gyanusitó tekintettel, mintha én
loptam volna el a nagyapját.

– A nagyapád meghalt, Bercikém és most az égből néz rád.

– De nem lehet hozzá beszélni?

– Lehet, de csak imádságban.

– De nem lehet lehivni?

– No azt már nem – feleltem szórakozottan, ujra az irásba merülve.

Nem is gondoltam a csacsogására. Eltelt elaprózódott sok egyébbel a nap,
melynek estéjét olyan nehezen várták a gyerekek. Kigyultak a kis
gyertyák a fenyőfán. Kiosztottuk az ajándékokat, de Berci csak mégis el
volt szontyolodva, komoly és elgondolkodó maradt egész este, immel-ámmal
nézegette a játékait. A fotografus masinára megjegyezte: „Napfény
kellene hozzá, mit ér, ha nincsen napfény?“ – Egyetlen egyszer fölhuzta
a Flobert puskája ravaszát és elcsettentette: „Erdő kellene hozzá, mit
ér, ha nincsen erdő?“ Hamar bekivánkozott az ágyba és a puskáját is oda
vitte maga mellé. Mire átnéztem a korrekturákat és bementem a
hálószobájukba, az én cselédkéim már mind aludtak, mint a tej, Berci
mellett a puska keresztbe téve a paplanon, a kezei pedig összefonódva;
imádkozás közben aludt el. A nagyobbik fiu ezüst órát kapott és arany
pecsétgyürüt: a gyürü az ujján volt, az óra pedig oda volt kötve a
hálóinge madzagjához és ott ketyegett a mellén. Megnéztem, épen tizenegy
óra. Gondoltam magamban: egy óra mulva lesz az éjféli mise. Istenem,
milyen szép egy éjféli mise falun; dermedt szárnyú verebeket eresztenek
ki a templomban. Lucaszéket hoznak az emberek… És kivált a mi falunkban,
milyen kisérteties mindez! Öt perccel éjfél előtt minden karácsony
estéjén nagy dübörgés hallik a temetőtül végig a nagyuton a templomig.
Egy láthatatlan hintó robog el; halandó szem nem látja se a lovakat, se
a hintót, csak két égő hintólámpást, mely párhuzamosan fut a levegőben,
de a kerekek robaja, az ostorpattogtatás világosan kivehető és a vak is
láthatja a szikrákat, amit a kövek hánynak a bevágodó patkóktól… Száz
eztendeje lesz innen-onnan, minden karácsonykor ezen a hintón járnak
éjféli misére a Luzsénszky báró kisasszonyok és ott ülnek valahol
láthatatlanul, hófehér selyemlepedőkben az élő hivek között. Aki mellé
ül, az meghal abban az évben. Egyszer gyermekkoromban aranyos topánkát
találtak a templomban az éjféli mise végeztével. Valamelyik Luzsénszky
kisasszonynak kellett elejteni. A kifelé cammogó Tepelyi Jánosné
meglátta, fölemelte a kövezetről, de amint kivitte az istenházából,
elmállott a levegőben, hamu lett. Azóta csak az egyik kisasszony jár
misékre. (Mezitláb van a másik, nem jöhet.) Kettővel eszerint kevesebb a
halálozás a faluban, minthogy két szomszédja volna, ha eljönne.

Derék Luzsénszky kisasszonyok; én ugyan nem ösmertelek, de a bedült
kriptátokon (ott van a szegény szüleimé mellett) eleget játszottam
gyermekkoromban, köszönöm nektek, hogy hazavittetek a falumba – ugyis
még valami beszélytárgyat kell onnan keriteni.

Átsiettem a szobámba levetkőzni, eligazitván dolgaimat, „a én poháromat“
megtöltöttem luhi vizzel, amit sohasem szoktam elmulasztani éjszakára,
mert ha a görcsös köhögés előfog (pedig bizonyosan előfog) félálomban is
kapkodok az enyhitő viz után; odakészitettem a csöngettyüt, az
olvasmányt, ha nem tudnék éjjel aludni, aztán lefeküdtem, rágyujtván egy
havanna szivarra, csakhamar lecsavartam a villanykörtét, hogy a nagy
fény ne sértse a szememet.

Nem volt nagyon sötét, mert sötétben nem jó szivarozni, a hold egy
csöppet se világitott, a csillagok pislogtak és egy kis tejszint
eresztettek be a szoba feketeségébe. – Emlékszem, hogy jól kivehettem a
tárgyaimat, a bronzbárányom ott feküdt szeliden a bőr vánkoson s a Berci
kitömött hollója feketén vált ki a kékes-barna homályából.

Igy szivarfüst mellett görgettem magam elé, meghizlalt fantáziával, a
gyermekkori benyomásokat. Mit is kellene megirni? Milyen epizód volna
alkalmas? Az apám élményei közt kezdtem turkálni. Sokat megirtam már
azokból, amit ő gondolt, amit átélt vagy amit tőle hallottam. Ha az
elődnél nem leltem semmit, a gyerekeimhez fordultam. És azok is
segitettek, adtak impulzust, motivumot… Eh, könnyü ugy irónak lenni,
hogy az ember két generációt kizsarol.

Valami hüs áram támadt a szobában, mintha egy szürke füstkéve
ereszkednék le a boltozatról, tompitó nesz támadt a falakból, amit
hallani nem lehet, csak érezni. Ugy tetszett egy percre, az ajtó nyilik.
Talán a cseléd jön. (Gyakran megcselekszi éjjel, hogy a gázkályhát
lecsavarja.)

Ah, nini! Az édes apám lépett be. Ugyanabban a fekete kabátban van,
amelyben eltemettük. Szent Isten, megvan mellényén a pecsét is, amely a
viaszgyertyáról rácsöppent. Ahogy megáll, ahogy a fejét tartja,
mindenben a régi, nem változott meg semmit, még a Kossuthszakálla sem
deresebb.

Bár jól tudtam, hogy régen meghalt, még sem éreztem félelmet, se
különösebb meglepetést. Pedig észnél voltam, nem aludtam. Becsületemre
mondom, nem aludtam.

… Hiszen tudnám, ha aludtam volna. Hiszen ha én alszom, többnyire a
szüleimnél vagyok. A fele időmet most is köztük töltöm. Óh, az más.
Szeretnek, korholnak, járnak, kelnek, ebédelnek, dolgoznak, szóval
élnek, nem haltak még meg és én magam is fiatal gyerek vagyok. Oh, az
más, ha alszom, ha álmodom. De én most még nem alszom… Majd később, majd
talán egy óra mulva (mihelyt a fal felé fordulok) otthon reggelizünk
együtt, az édes anyám is, a Mari hugom is…

De ez most nem az, óh, nem. A _megholt_ apám van itt (később jövök össze
majd az élővel). Olyan különös, hogy nem csodálkozom a megjelenésén, de
nem tehetek róla, minden idegem rendben van, éppen csak ugy szólitom,
ahogy szokás az érkező szülét.

– Isten hozott, apám, hol veszed itt magadat?

Az öreg ur kedvtelenül huzogatta a szemöldjeit.

– A Krányik Zsuzsit kisértem ide. Ki van rendelve az itteni éjféli
misére.

– Ki az a Krányik Zsuzsi?

– Hát nem emlékszel? A tót leányka, a Zsuzsika, akivel annyit játszottál
gyermekkorodban. A ki aztán később pesztonka lett az öcséd mellett. Ej
no, tudnod kell. Tüdőbetegségben halt meg. Különben mindjárt itt lesz.

– Emlékszem homályosan. Igen-igen, a kis Zsuzsika. De mért kellett vele
jönnöd, ha kellemetlen?

– A rend, fiam, a rend… A másvilágon mi szolgáljuk azokat, akik az
ittenin minket szolgáltak.

– Ugyan ne beszélj!

– Egyébiránt nem is ez a fődolog, amiért jöttem. Nálad van egy kis
eligazitani valóm. Igen, te nálad. Mintha egyébként is nem lennék tele
gonddal, bajjal. (S ahogy mindig szokta, most is belekapott boszusan az
üstökébe.)

– Bajjal, gonddal, mondod? De hiszen azt tanitják, hogy a halállal
minden baj megszünik.

– Ostobaság! – vágott közbe hevesen – képzeld csak, azzal nyomoritottak
meg, hogy minden éjjel Krizsnócra kell járnom imádkozni a lutheránus
lelkek közé. Most adtam egy instanciát az istenhez, engedje meg, hadd
énekeljek én csak otthon a templomban, a katholikus lelkek között, de
még eddig nincs indorsata. Oly lassan megy ott is, oly lassan megy sok
dolog és olyan furcsán…

Csóválta a fejét; ezerszer láttam igy, mikor a vármegyére panaszkodott.

– De hát ti hogy vagytok? – ugrott át egyszerre más tárgyra (ilyen volt
a szokása) s meleg és jóságos lett a hangja, mintha balzsam volna benne.
– Anyád egyébiránt azt üzeni, ne szídd ezeket az erős szivarokat. Hát a
gyerekeid hogy vannak?

– Köszönöm a kérdésedet, apám, mind megvagyunk, hála istennek. Hanem jó,
hogy a gyerekekről szóltál, hadd kérdezzek valamit.

– No, no. (És leült nyugodtan az ágyam szélére.) Hallgatlak, fiacskám.

Kinos volt a kérdés, a legszomorubb eseményt kellett szellőztetnem,
amely ért; szivem szorult, hangom fulladozni kezdett. A vizes pohár után
nyultam és fölhajtottam fenékig. (Nem biztos-e, hogy ébren voltam?)

– Innen-onnan nyolc éve lesz, apám, keresztül utaztam a falunkon,
leszálltam a kocsiról a temetőnél és elvittem a két gyermekemet a
sirotokra… Tudsz te arról?

– Persze – vetette oda nyugodtan.

– De nem ezt a mostani két gyereket… Csak az egyik volt ezekből.

Az öregem bólintott a fejével, hogy tudja.

– És a két gyerek kinyitotta a sorompót, bement a sirra, virágot tépni
emlékül; violák voltak, májszinü violák és fehérek és amint a kisebbik
lehajolt tépni, behorpadt a sir egy helyen és a lábacskája egész
bokájáig becsuszott. Mondd meg nekem, apám, ki fogta meg közületek a
lábát? Melyitek tette azt?

Fölkacagott az üde, vidám nevetésével, mely után most, mint annakelőtte,
elfogta a köhögés, de olyan erővel, hogy mozogni látszottak tőle az
ablak tüll-függönyei.

– Hát az anyád, te bolond. Ki tette volna más, mint az anyád? Neki
kellett a kis unoka… neki kellett.

És olyan édesdeden nevetett ujra, mintha egy jó tréfa lenne, pedig majd
a szivem hasadt meg tőle.

– Volt lelke megtenni! – nyöszörögtem szemrehányón, keserüen.

Hatalmas, bozontos szemöldjei összevonódtak szigoruakra.

– Ugyan, ugyan, – támadt rám dorgáló hangon – hát irigyled szegény
anyádtól azt a kis örömet? Ő is megkapta az unokát és te is visszakaptad
a fiut. Hát mit akarsz még?

– Milyen fiut?

– Hát _ugyanezt_. Csak a neve Berci, János helyett.

A fejemet ráztam, ugy kell lenni, hogy ráztam.

– Ugyanazt a fiut, ha mondom – szólott ellentmondást nem türő modorában
rácsapva kezével a paplanra (de semmi neszt nem okozott a kézcsapása,
éppen semmi neszt), azok az arcvonások, az a mosoly, az a nézés, az a
lélek. Ki volt az csinálva odafönn. Én csak tudom, én jártam közbe. Hát
ne locsogj szamárságokat!

Felelni akartam és annyi kérdezni valóm volt, anyámról, hugomról, mikor
egyszerre besuhant egy árnyék, mintha a falon jött volna körösztül és
amint jött közelebb, közelebb, kibontakozott, testté lett a Krányik
Zsuzska. Milyen boszuság, hogy megzavar! Szakasztott az, – csakugyan a
Krányik Zsuzsi, az ő kenderszöszke hajával, melynek varkocsába egy
csikós sáfrányszinü selyem darab van befonva s a végén máslira kötve.
Ejnye, de ismerős kelme! No persze. Az anyám ruhájából van kihasitva
szalagnak. Csakugyan, csakugyan. Emlékszem e ruhára, ebben vitt a mama
először Rimaszombatba. De mindenben a Zsuzsi ez, az a csinos, eres
halántéku fehér arc, a fitos orrocskával; most is olyan fürgén lépked, a
kurta fehér pettyes karton szoknyája tetszetősen rázódik hajlékony
csipőin. Ki is van szakitva, ha jól nézem felül a ráncaiban. Utcu
Zsuzska, ezt aligha nem én szakitottam még ki birkózás közben, ezelőtt
harminc esztendővel. Ej, ej, Zsuzska, az ördög hozott most téged ide,
Zsuzska!

Zsuzska rám se nézett, oda állt nagy begyesen az apám elé.

– Menjünk, tekintetes ur, mert elkésünk.

Apám fölemelkedett az ágy széléről, hogy induljon.

– Ugyan ne hallgass rá. Csak nem mégy már el? Hiszen mondtad, hogy még
valami igazitni valód van itt.

Zsuzska megrántotta a kabátját, türelmetlenül, idegesen.

– Menjünk, menjünk!

– Hallgass, Zsuzsi, mert megverlek – förmedtem rá mérgesen.

Mire rám szegezte a fényes kék szemét, nevetve s negédesen huzogatta
ide-oda válllapockáit.

– Elhiszem, hogy megver, mert maga kávét iszik. Bezzeg, ha én is kávét
innám, nem tudom, ki volna akkor erősebb.

(Ugy rémlik előttem, hogy ezt szokta volt mondani harminc év előtt is,
ha fenyegettem.)

– Ne bántsd a Zsuzsit, édes fiam, neki igaza van, mennünk kell.

– De hát az eligazitás…

– Mindgyárt rendben lesz, mindgyárt, mingyárt.

Zsuzsa most megragadta apám kezét, huzni kezdte nagy kétségbeeséssel és
csodálatos erővel kifelé.

– Mindjárt kukorékolnak a kakasok – lihegte lázasan, ijedten – mindjárt
kezdődik a mise.

– Ejnye, te kis ringyó! – pattantam föl szörnyü dühvel, mikor láttam,
hogy sikerül apámat elhuznia – nem ereszted el most tüstént.

Kihajoltam az ágyból és teljes erőmből ugy vágtam pofon – a kis éji
asztalkát, hogy meglódult és félrebillent: csöngetyü, gyufatartó, pohár
legurult róla, tompa zörejjel emezek, recsegő csörömpöléssel a pohár,
mert ezer darabra zuzódott szét a padozaton.

Mi volt ez? Hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Szétnéztem. Üres
volt minden. Árnyak se lebbentek, párák se foszladoztak, a butorok se
pattogtak, nem volt itt semmi, semmi. Csak a bronzbárány pihent
nyugodtan, csöndesen a bőrvánkoson és a kitömött holló bámult rám
egykedvüen a szekrény tetejéről.

Messze dobtam el a szivart, mely még mindig füstölgött. Odacsapódott a
kályhához és a szürke hamurétegen át még kipislogott sokáig az élő tüz,
mint egy nyulszem…

Aztán fázékonyan, kábultan huztam magamra a paplant és nem emlékszem
semmire többé, csak reggel keltem föl a rettentő ujjongásra, amit Berci
müvelt, látván „a én pohárom“ üvegcserepeit a padozaton.

Kurjantott örömében, aztán odajött hozzám, a diószin szemek hálásan
pislogtak, megcsókolta lelógó kezemet.

– Köszönöm – selypité – hogy összetörted.

Megfogtam a fülét. Minden eszembe szökött egy szempillantás alatt, ami
tegnap történt és ami az éjjel történt.

– Ohó, imposztor! Nem én törtem el a poharat, de a nagyapád. Hittad,
eljött és összetörette velem.


Aussi brebis.

Egyik olvasóm azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy a „Németke“ és az „A
én pohárom“ után még valamit szeretne olvasni a gyermekeimről, – mert
azt mondja: „omne trinum perfectum“ – és minthogy azt irtam volt,
bőbeszédüvé tesznek a gyerekeim, hát legyek bőbeszédü.

Nem szivesen teszek önnek eleget, tisztelt olvasóm, mert még azt hiszik
majd ezek a kölykök, hogy ők adják nekem a thémát, de miután tényleg
bőbeszédüvé válok, ha ő róluk van szó, hát nem tudok ellentállani, hogy
ne fecsegjek egy kicsit.

Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia forditóm, egy
hajdani magyar képviselőnek az öcscse és meglátogatott engem is.

Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni,
tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam
volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem
csodálkoztam, mert ez még barbárabb szinben tüntetett volna föl. Pedig
mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra
forditani semmit, mig ellenben ő magyarból forditja franciára a
munkáimat. De hát a logika is csak a hatalmasabb szájában logika. A
kisebb nemzetekében ilyen esetben a tudatlansággal való hivalkodás
lenne.

Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos
szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mingyárt
holnap franciára kezdem tanittatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az
eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is leforditja.

Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam,
legalább ők legyenek okosak.

Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a
grammatikát, neki vágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban
szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb
is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer igy van.

Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami
francia fiu vagy leányka után, akitől játszva sajátitsák el a gallok
nyelvét.

Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Épen abban a korban
vannak,(az idősebbik gyerek Rákóczynál tart a históriában) amikor ez a
mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és
németekből. És hogy a németek pusztán csak azért vannak, hogy a
magyaroknak legyen kit megverni. Sőt az a nézet is beléjük van már
csöpögtetve (mert ellenzéki képviselők is megfordulnak nálam), hogy már
talán ez idő szerint se lenne eleven német a földgolyóbison, ha nem azon
mulna, hogy Bánffy nem enged hozzájuk nyulni.

Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen
lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.

– Minek az?

– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.

– De mire való? – kérdezte Bercike.

– Beszélgetni fogtok a francia gouvernanttal.

– De mi nem akarunk vele beszélgetni.

– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.

– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.

– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.

– Hol vannak? (t. i. a franciák.)

– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer
Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.

– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? –
kérdé Bercike bámész szemekkel.

– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.

– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta
hinni a kis zsivány.)

– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnázista
souverain fölényével.

– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.

– Én se megyek – csökönyösködött Laci.

Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az
akaratomat.

– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor
valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a
pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné
ezeket a méreg, de még mi se értenők, hogy mit beszéltek, t. i. a mama
és én. Az volna a nagy parádé.

Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a
megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.

– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.

– És te Berci?

Vállat vont, hogy ő se bánja.

Ezzel átestünk az első nehézségen. Harmadnapra megvolt az élő grammatika
is, egy francia nyelvmesternének a leánykája, egy gyönyörü kis leány
azon a mesgyén, mikor a bimbó már fesleni kezd, de még nagyobb a zöldje.
A rózsából, vagyis a leányból csak a szélek kezdenek kihasadozni, de még
tulnyomó a gyerek. Bizonyosan beszélget még otthon a bábuival is, de már
a tükrével is szóba áll.

Szóval, egy kedves kis backfisch a Karolin, aki játszani és hancurozni
is fog még a fiukkal. S az ilyen az igazi ternó.

Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten
született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul,
kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük. Ezeket az
argumentumokat hoztam föl a magyar volta mellett magamban, de voltaképen
a nemzeti chauvinismus rosszalkodott bennem; – örültem, hogy a kis leány
nem francia földön termett. Irigylem a szépet az idegenektől.

A fiuknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány:
előttük ez teljesen aláásná a suprematiáját. Abban semmi gyanusat nem
találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek
látszik, hogy magyarul még a rézbőrü indián is tud. Mert akárhogy
dicsérjük mi apák a gyerekeinket, az ő logikájuk, érvelésük és
okoskodásuk, amelyiké jól indul is, nagyon primitiv fokon áll. Két éve
sincs, amint figyelmeztettem egyszer a Bercit, ki az ágy szélén fölállt:
„Leesel pajtás“, mire főlénynyel felelt föl: „Hát nem látod, hogy fogom
az ingemet?!!“ Valóságosan bele fogódzott az ingébe és azt hitte, hogy
most már le nem eshet.

De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen
ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a
három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve
egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a
harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzitva
vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke,
mint a tanitványai, szive bizonynyal hangosan dobogott a hótiszta fehér
blouse alatt, mert először ült ma a kathedrán. Az én kölykeim csak a
francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú uton,
félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor
először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.

Szegény kis mamzell, bizonyosan mindent tudsz és mindent elé fogsz
tárni, amit mamád a harmincéves házitanitás griffjeinek raktárából
belégyömöszölt fejecskédbe, talán el is próbáltad otthon és kezded is
egymásután kibontogatni az első óra alapvető tudnivalóit, de te ezeknek
a tanitványoknak a fickándozásaira nem számithattál, kik ugrálnak
tárgyról-tárgyra, mint a verebek, kérdezősködnek kiváncsiságból, dévaj
kötekedésből és tréfának vesznek mindent, még a te rettenetes, kacagni
való komolyságodat is.

A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a
lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan
nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek
kérdezni ujakat.

– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hivják a juhot?

– Brebis, – mondja Karolin.

– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?

– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanitónő tettetett szigorral.

– És hogy van a bárány?

Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú
habozást.

– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.

De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az
asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.

– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem
tud!

– Hujjujú! – orditozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!

– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne
tudna?

Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.

– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha
se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Azt kérdeztük,
hogy hivják a juhot, azt mondta „_brebis_“, erre aztán kérdeztük, hogyan
hivják a bárányt és azt mondta: _aussi brebis_ – hogy azt is juhnak
hivják. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol
egyformán hivják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a Stempliné (a
szakácsnénk neve) egy kiló bárányhust és egy félkiló juhhust a
mészárszékben.

A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis
Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se
eleven juhot, legfölebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s
nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a
juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a
tudatlanságát prédának, inkább Franciaországot fosztottam meg az egész
juhállományától.

– Szamarak vagytok! – rivalkodtam rájok. – Tudnotok kellene, hogy
Franciaországban nincsenek juhok. Még szép a kisasszonytól, hogy ennyit
is tudott. Olyan állatoknak, amik nincsenek, ugy-e ti se tudjátok a
nevüket.

Kételkedő arcokat vágtak.

– De hát miért nincsenek ott juhok?

– Hja, mert nincsen mit legelniök. Ott minden földet szántanak és
vetnek.

Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem
emlitették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Egész nap
hallani lehetett: „Aussi brebis“ ezt mondta, Aussi brebis úgy tartja a
száját, Aussi brebis hajában ilyen fésü van, Aussi brebisnek le volt
szakitva a mellényéről az egyik gombja. Sőt annyira ragadós az afféle,
hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hivjuk attól a naptól kezdve.

Este az ágyban levetkőzve (különben is mindennap nagy tanácskozás
szokott közöttük folyni) hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:

– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.

– Én is azt mondom.

– Ne tanuljunk tőle.

– Ne tanuljunk.

Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta
a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény
kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hivják a
lovat.

– Cheval.

– De hát a csikót?

– Petit cheval.

Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen
diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyü
csilingelne, az a rohanás ki a szobából:

– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!

(Majd hogy el nem sülyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.)

Szerencsére nem voltam otthon. Vártak, nagyban vártak az uj
leleplezéssel és előadták szörnyü prozopopeával, mint olyan emberek,
akiknek az igazságára végre rásütött a napfény. No, ugy-e hát hogy még
se tud az Aussi brebis franciául?

Végig hallgattam a kinos affairet. Az ördög győzze őket uj ötletekkel.
Most már a lovakat konfiskáltam el a franciáktól.

– Oh, ti kis incifincik! Hiszen persze hogy más a ló meg a kis-ló és más
a csikó; de Franciaországban nincs ló semmilyen. Még szép az Aussi
brebistől, hogy tud felőle, okos leányka.

– Hát hova lettek a lovaik?

– Ott már olyan magától járó szekere van mindenkinek, aminőt egyszer
láttatok az Erzsébet-téren, amit ti úgy híttok, hogy „a polgármester
ördögszekere.“

Összenéztek nagy komolyan. No, ez bizony igaz lehet. Hanem azért azt
követelték, hogy vegyek nekik most mingyárt egy magyar-francia szótárt.

– Mit akartok a szótárral?

– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud
franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert
ha szótárunk nincs, mindent mondhat.

Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier
János szótáráért.

– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!

Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte
reggeltől estig a kezükből, buvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták
a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki
most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.

Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.

– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?

– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig
biztos, hogy nem sokat tud.

– Hát csak süssétek ki rá.

– És mi lesz a jutalmunk?

– Megverem.

– És még?

– És nem fog kelleni tanulnotok.

– Jól van.

Még csak nagyobb szenvedélylyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy
napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike
megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“

Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket
bizgatni.

– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg az Aussi brebist. Hanem most már
én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a
ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyitek megfogja, kap egy
biciklit.

Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a
nyelvtant, hogy előre készülhessenek.

Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most
is itt hever az asztalon, ahol e sorokat irom, de csupa rongy már, csupa
foszlány… Ki kell a szemétre hajitani.

Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, mig mind a fejükbe
szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint
már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül,
hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél
jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.

Az Aussi brebis maga is sokat tanult egy év óta, valóságos nevelőnővé
képződött a nagy ellenőrzésben és hajszában, azonfelül szebb lett,
nyulánkabb, nagylányosabb. A fickók is nőttek valamit, de keveset és még
nem annyit, hogy… Pedig, – de ezer bocsánat, semmit se szóltam.


A Berci fogai vagy a képek roppant értéke.

Gyakran van szó a társaságokban a képek tulságos áráról. Azt mondják
abnormis, hogy egy nagy piktor többet kapjon egy képért, mint a mennyit
egy nagy államférfi, egy lángeszü biró (vagy akármiféle) egy egész
életen át szerezhet a müködésével.

No én ezt nem irigylem a festőművészektől, de bizonyos kifogásaim és
kételyeim nekem is vannak. Az például az én fejembe se fér, hogy egy
szép major egy erdővel, a háta mögött egy kis réttel, néhány gyönyörü
fával többe kerüljön és többet érjen egy képre festve, mintha örökáron
veszem meg természetben. Ez kétségkivül bolondság. De miért volna a
bolondság egy kisebb bázis, mint az okosság? Mivelhogy ez is, az is
megvan az emberekben. Épen olyan jól lehet épiteni az egyikre, mint a
másikra, sőt kell is, hogy tekintetbe vétessék mind a két faktor.

Ennek a megvilágitására elmondok egy történetkét. Ezelőtt vagy két
évvel, éppen ebédelünk otthon és a levesnél tartunk, amikor egyszerre
nagyot koppan valami a kis Berci tányérján.

Berci elsápadt és elállt a szava. Odanézek, hát a levesében egy nagy
fehér rizskását látok (pedig nem volt rizskásaleves).

– Szent Isten, a fogacskája! sikoltott fel az anyja.

Az volt, a foga volt; a gyermek bámészan nézte a nagyra nyitott
szemeivel és letette a kanalat.

De annál sebesebben rohant az anyja a maga kanalával, hogy a fogat
kihalászsza.

– Ohó! a fog az enyém – kiáltám és az én kanalam is ott kotorászott és
összeütődött a feleségemével.

– A fog az enyém – mondá az asszony.

– Nem engedem, nem. Befoglaltatom aranyba az óraláncomra.

– Jou-jout csináltatok belőle a karperechez.

Valóságos villongás keletkezett köztünk az enyim-tied kérdésében. A két
hadonászó kanál egymást akadályozta meg a fog kihozatalában.

Végre is nekem volt egy propozicióm, biztam benne, hogy a gyerek engem
jobban szeret.

– Hadd döntsön a Bercike! A fog végre is az övé volt, az ő joga
határozni, hogy kié legyen.

A fickó habozott egy percig, de mivelhogy közel járt a karácsony s a kis
Jézuskával én szoktam találkozni ezekben a napokban, hát nekem
utalványozta a fogát (a haszonlesés előbb kezdődik, mint az értelem és
később végződik).

Az anyja elszomorodott ezen, vagy legalább tetette, hogy nagyon busul,
mire Bercike hirtelen lecsusszant az asztal alá, s átbujván az
asztallábak alatt, felkuszott az anyja ölébe és elkezdte az állát
simogatni (biztos szer a bubánat ellen), miközben megbiztatta:

– Ne félj, mamám! Van még egy mozgó fogam.

Én aztán be is csináltattam a Berci fogát, egy parányi aranykehelyből
kukucskál ki, mint valami fehér virágbogyó. Az óraláncomon hordom s
többen kérdezték már tőlem:

– Miféle furcsa drágakő az?

Én azt szoktam felelni, hogy a többi drágakő a furcsa; hanem ez az egy –
ez igazi.

Nemsokára az anyja is megkapta a maga fogát és ő is becsináltatta! jött
aztán látogatóba a Berci nagynénje s minthogy megint volt egy mozgó foga
és mert nem tudott enni miatta, de kihuzatni nem engedte, a nagynéni egy
százast igért neki érte, ha kihuzatja – mert azt mondja, ő is szeretne
magával vinni egy ilyen fogat.

Hát egy százasért ki engedte huzatni a Berci, a nagynéni be is váltotta
a szavát. Vett neki a százas fejében egy járadék-papirt. De annak nem
igen örült. Minek az a papir? Kép se volt a papiron és különben is annyi
papir van otthon, hogy ezer sárkányt lehetne belőle csinálni.

Föl is tette magában, kitervelte a kis fejében, hogy ezentul okosabban
használja a hátralevő fogait.

Az embernek végre is csak egyszer hullanak ki a fogai. Hiszen ha minden
héten kihullanának!

Nem, többé nem lesz olyan könnyelmü s nem árulja el, hogy megint mozog
egy.

S lőn, hogy mikor a negyedik tejfoga kiesett, nem szólt róla senkinek,
hanem begöngyölgette óvatosan egy darabka selyempapirosba és lement vele
nagytitokban a Marozil Antal játékkereskedésébe az átellenes utca
sarkán.

Az öreg Marozil ösmerte a fiut, gyakori vendég a boltban, nyájasan
mosolygott feléje tömérdek csörgőbabái, fatehenei és lovai mögül.

– Mi tetszik, Bercikém?

A fickó tétován lépegetett a pulpitushoz, mint a vak ember, mert a szeme
rajtaveszett a tömérdek látnivalón, a kis szekereken, a fejüket lóbázó
csacsikon, a katonákon és várakon, – de ki győzné azt elszámlálni.

A pulpitushoz érve, kivette mellénykéje zsebéből a csomagot, letette a
kereskedő elé és igy szólt:

– Adjon ezért játékokat!

Az öreg Marozil nagyóvatosan felbontotta a papirost és elámulva látta,
hogy egy gyermekfog van benne.

Berci azt hitte, hogy habozik és pazar könnyedséggel selypité:

– Az egészért. És minthogy Marozil egy kicsit süket, még egyszer kiáltá:
– Érti, az egészért!

Marozil pedig bámult a gyerek naivságán és felvilágositotta nevetve:

– Bercike szivem, ezért nem ad a Marozil bácsi semmit.

Most meg már a Berci bámult a Marozil ostobaságán. Hogy ő semmit se ad a
fogért. Megfoghatatlan! Megszégyenülten futott haza s már az ajtóban
kiáltá:

– Képzeld csak, apa, milyen nagy szamár a Marozil, nem adott játékokat a
fogamért. És még ki is nevetett.

Megnyugtattam, hogy sem ő nem nevetséges, mert ő joggal hihette, hogy a
fogai sokat érnek; hisz a néni is száz forinton vett egyet; sem Marozil
nem szamár, mert a Marozil boltjában sohasem volt senki, aki a Berci
foga után tudakozódott, hogy megveszi.

Ebben a fogtörténetben van a képkérdés megoldása. Ha a Bercinek száz
könnyelmü nagynénje volna és azok mesés árakat igérnének Marozilnak a
Berci fogaiért, hát akkor Marozil is jó áron venné a fogakat Bercitől. A
képkereskedők ezen az alapon állnak – s mig annyi bolond amateur lesz, a
képek is bolondos értéket fognak reprezentálni.


Az első bánat.

Hát már megint mi történt Bercivel. Nagy dolog történt. Egy bácsi jött,
akinek a neve Bánat. Azaz, hogy nem bácsi, dehogy bácsi. Pedig ő csak
bácsikat és néniket ösmert és azok mind szivesek voltak hozzá. Még a
Mikulás bácsi is, aki pedig vesszővel keresi a rossz gyermekeket. Még a
betegség is csak egy furfangos nénike, aki ágyba fekteti, meggyujtogatja
a vérét, megszorongatja a torkát a Bercinek, de csak azért, hogy jogcíme
legyen uj játékokat követelni az orvosságok hősies bevételéért. Bizony a
betegség is csak nénike.

És most egyszerre csak előtoppan valaki, egy idegen, egy ismeretlen, egy
ijesztő valaki, aki megfagyasztja benne a vért, megrenditi egész kis
lényét, marcangolja, tépi a szivecskéjét, patakokat nyit a szép fekete
szemeiből. És ez a bánat. Hogy rátalált a csuf szörnyeteg az ő kis
falovai és szekerei közt!…

És milyen különös okokból talált rá. A kis kutyuka miatt. Mondtam is
mindig a Bercinek: „Minek az a nagy szeretet közted és a Tinti közt –
mert Tinti a kutya neve – meglásd, hogy nem visz jóra.“ Az anyja is
váltig intette. „Ne fogdosd, ne nyalogasd örökre azt a kutyát, még
egyszer beléd harap.“ Mind a ketten ellenségei voltunk titokban a
Tintinek, mert irigyeltük tőle Berci szeretetét. Azért mondom titokban,
mert ugyan szeretném látni, ki legyen az a potentát, aki nyiltan merjen
a Tinti ellen valamit kezdeni? A kis Tinti családtag. Oly kicsike, oly
kedves, azokból a fajokból való, melyek nem nőnek nagyobbra, mint az
öklöm. Szép hosszukás feje van, mint egy kis festett lóé. Hát még azok
az okos szemei, meg a zsemlyeszin szőre!…

De hát a Tintinek különben is nagy poziciója van nálunk, egész sora az
emlékeknek ő körülötte forog. Bercike a kávéja felét neki adja. Reggel
felugrik a Berci ágyába és egy félóráig játszanak. Az első levelét
életében is a Tintihez irta Velencéből az ő dülöngős ákombákomjaival.

Mert hogy a Tintit nem vihettük magunkkal olyan hosszu utra, oda adtuk
kosztba a házmesterékhez – jól gondját viseljék, mig a kis gazdája
hazajön a messze országból s átveszi.

Hát ennek irta a levelet, amint következik:

„Kedves kis kutyám, Tinti!

Én, hála istennek, egészséges vagyok. Hát te hogy vagy? Viseld magad
jól, édes Tintikém és vigyázz, hogy a lábadra ne hágjanak. Ki ne menj az
utcára, Tinti, jaj, csak ki ne menj, mert eltévednél és soha se tudnál
haza találni és valami rossz ember ellopna és én nem láthatnálak többet.
Mindennap gondolok rád, ne félj semmit. Ma is eltettem egy kis szalámit
és tegnap láttam az öregapádat egy talyigába befogva. Apa azt mondta,
hogy ez az egyetlen fogat Velencében. Mindnyájan tiszteltetnek.

Hű gazdád: _Albert_.“


A házmesterné, Homolkáné, beszéli, hogy mikor megjött a levél,
felolvasta a Tinti előtt és élő ember olyat nem látott, a kis kutya
hallgatta, hallgatta és nézte a levelet az ő apró, okos szemeivel, mig
egyszer csak átnedvesedtek. És az is oly igaz, mint hogy élek,
(tudniillik, hogy Homolkáné él) elkezdett nyafogni, kunkogni, mintha
sirna.

Mikor aztán hazajött a fiu, volt nagy öröm a találkozásban, nem lehet
azt leirni. Bercike magához ölelte a Tintikét, a Tintike pedig a farkát
rázogatta roppant vigságában és nyalta finom kis nyelvével a Berci kezét
– mely tele volt ajándékokkal.

Egy szij, egy lánc, egy kis szájkosár és hozzá a zöld bársony takaró,
mely a has alatt gombolódik be.

– Nézd csak, Tinti! Ez is a tied. Ez is, az is. Uccucu! Most már uri
kutya vagy! Mindennap kijösz velem sétálni az uj ruhádban. Tudod-e,
Tintikém, hogy nagyon szépek a dolgaid!

Fölpróbálta rá egyenkint a nyakszijat, ezüst gombokkal kivertet. (Apa,
nézd csak, milyen szép benne!) Aztán a zöld ruhát. (Jaj de különös
leszesz, szivecském.) Aztán föltette neki a szájkosarat. A Tinti csak
egyre hunyorgatott az ajándékoknak, hanem ez az utolsó nem tetszett
neki, prüsszentett benne, a fejét rázogatta, aztán odasurolta száját a
padlóhoz – szerette volna, ha valahogy lemarad róla ez a toilett-darab.

Másnap szép őszi idő volt, ki akartak menni sétálni Berci és a Tinti. De
a Homolkáné utjokat állta a lépcsőkön:

– Jaj, ki ne tessék vinni, Bercike, a Tintit, mert elfogja a sintér.

Berci rémülten nézett Homolkánéra.

– A sintér? Hát mért fogná meg, hiszen a Tinti semmit se lopott. Ezt
mind én vettem neki.

Homolkáné röhögött.

– Igen ám, de nem fizette meg az adót.

– Mi az az adó, Homolka néni?

– Hát azt az állam vagy a város szedi, aranyoskám, hogy az isten
büntesse meg.

– Ki az az állam? Valami bácsi?

– Nem aranyoskám, az nem ember, hanem valam izé… valami zseb.

– Nem értem, Homolka néni. A zseb nem foghatja meg a Tintit.

– Hiszen persze, kis okosom, de ha mégis megfogja.

Nem értette meg, de azért mégse merte elvinni a kutyáját és az anyját
tudakolta meg. Az aztán igazat adott a Homolkánénak. Szinszakasztott
valóság, hogy a kutyának előbb érmet kell váltani öt forintért a
hatóságnál. Érmet? Öt forintért? Hol vegyen ő öt forintot? Nem volt
akkoriban se égen, se padláson több pénze negyvenhárom krajcárnál.

Szegény kis fiam! Az ő hófehér, érintetlen lelkét, mely szűzen
ringatózott a gyerekjátékok örömei közt, először illette meg egy hideg
kéz: a hatóságé. Ez rajzolta rá homlokára, melyen amorettek játszanak,
az első felhőjét a gondnak.

Honnan teremtse ki az öt forintot? Hát gazdálkodással, krajcárt krajcár
mellé téve, a „tizórai“ pénzből és minden más jövedelemből, egész addig,
mig ötszázra gyülnek.

Ezek az „egyéb jövedelmei“ a cukorkákra adott hatosok és a doktor bácsi
krajcárjai, ki, valahányszor behagyja tenni a torkába a kanalat és
nyulékony „_A_-t“ mond, egy fényes uj krajcárt csusztat a markába.

Minden ilyen szerzett krajcár után odacsettentette Berci a kutyát és
ravasz szemhunyorgatással mondogatta neki:

– Ne félj semmit, Tinti. Megint közelebb vagy a szabadságodhoz – egy
krajcárral.

– (Igy kellett nekem is öreg napjaimra megtudnom a Bercitől, hogy a
szabadság is pénzkérdés.)

Végre is apránkint szaporodott a pénz és közeledett a Tinti szabadsága.
Mennyi szó volt erről a gyerekszobában, mikor a fiuk eltünődtek rajta,
hogy is lesz az. Igaz-e, hogy a Tintit beirják egy hivatalos könyvbe?
Bizonyosan ugy lesz. Vajjon beirják-e a nevét is, vagy csak a gazdáját
irják be. Mégis csak illőbb volna, hogy a Tinti nevet is oda irnák:
akkor mindjárt valaki lenne a Tinti: igaz-e Tinti? Aztán ide adják az
érmet és a Tinti büszkén, szabadon fog sétálni a járó-kelők között az
éremmel és senki se fogja egy ujjal se merni illetni, mert akkor a Tinti
már gentleman lesz… Ugy-e, papa, azért szabad a nyulakat lelőni a mezőn,
mert nincsenek érmeik a hatóságoktól? Ezer ilyen apró bohóságokat
fecsegtek, csacsogtak.

A Tinti a kandalló előtt feküdt, a két első lábát előre kinyujtva a
szőnyegen, a két hátulsót maga alá szedve és csendesen pislogott, ugy
tett, mintha élvezettel hallgatná. A gázkandalló fénye aranypántokat
vetett rá, szép sárgás szőre világitani látszott. Nagyon szerette a
gazdáját.

Mikor aztán együtt volt mind az ötszáz krajcár és egy zacskóban husz- és
kétfilléresekben csörgött, nagy nap volt az. Az egész ház visszhangzott
a vidám zajtól, a hancurától.

Délután kapta meg az utolsó hatost Berci, tüstént menni akart a
hatósághoz, de a hatóság csak két óráig van együtt, várni kellett másnap
reggelig.

– Holnap már szabad leszesz Tinti, holnap, holnap!

Az egész ház tudta a nagy eseményt. A Homolkánénak is megüzenték. Haza,
a nagyanyjuknak is megirták, hogy mi lett a Tintiből. Nagy szerencse
érte a Tintit. Holnap a Tinti is azt mondhatja, amit a nagybácsi szokott
mondani: „Hogyne beszélnék, miért ne beszélnék; kifizettem az adómat,
hát beszélek.“ Holnap talán még meg is szólal a Tinti.

Majd fölvetették a házat a roppant örömtől. Berci csörgette az ötszáz
krajcáros zacskót, magasan fentartva azt a kezében; körültáncolta az
asztalt, a Tinti pedig ágaskodott a zacskó felé, mely egy nagy darab
röpködő tüdőnek látszott előtte. A fiu csak egyre incselkedett, a kutya
csak egyre kapkodott, nosza a Berci is arra ugrott, erre ugrott, lejebb
eresztette, még följebb emelte a zacskót: „Hop, hop, Tinti, kapd meg,
Tinti.“ Nekimelegedtek, nekiszilajodtak, széket, himző-rámát, szatyrot,
poklot feldöntöttek a szobában és csak ugráltak, táncoltak mint a
bolondok. Kopogott, dübörgött a padló a lábaik alatt, hogy rengett,
mozgott minden butor.

Hát egyszer csak nagyot ugrott a Berci, de szörnyü nagyot és top, egy
szivszaggató vonitás hangzott fel a nyomában: a cipője sarkával, teste
egész sulyában rároppantott a Tinti lábára.

Rémülten tekintett oda. A Tinti apró vékony lába össze volt zuzva alul
szilánkokra. Fent a csuklóban is kitört a helyéből. Vége van. A Tinti
nem birt mozdulni, csak üvöltött, kunkogott fájdalmasan. Rettenetes volt
nézni és hallani. Kis vézna teste reszketett, mint az ászpik.

Berci megmeredve nézte, némán, sápadtan, megüvegesedett szemekkel,
melyekben a rémület ült. Rendkivüli érzések nyügözték le. Benyitott
hozzá az első bánat…

A kutya hanyatfekve meredt a pokrócon, három ép lába égnek meredt, a
negyedik lelógott holtra zuzottan, mint egy letört galy, mintha nem is
az övé volna. Idétlen kölyök-hangja borzalmas volt amint nyöszörgött,
miközben szomoru, megtört tekintetét le nem vette a megijedt fiuról,
mintha mondaná:

– Jaj, mit tettél velem, kis gazdám!

Ezt már nem állhatta a kis bünös, ösztönszerüleg fölemelte lecsüngő
kezeit és eltakarta velök a két szemét, aztán odatántorgott egy székhez,
ráborult és elkezdett keservesen sirni.

A gyermek sirása messze kihangzott az éjszakába át az ajtókon és
falakon. A szomszédok átjöttek tudakozódni: mi baja a Bercinek.

– Nagy szerencsétlenség történt – suttogta nekik a nagyobbik fiu. –
Eltörte a Tinti lábát. Izzé-porrá zuzta az egyik lábát.

És a nagyobbik fiu is könyezett.

Az anyjuk tanácstalanul volt. Látván a nagy drámát, a Bercire támadt:

– Látod, látod, hogy megint mit tettél a nagy szelességeddel. Hát illik
az? Hát nem fáj a szived a szegény állatért?

Dehogy nem fájt, dehogy; hiszen meg se lehetett állitani a sirásban. Az
ő bánatához nem szabad hozzátoldani, olyan nagy bánat az.

Észre is vette ezt az anyja, aki előtt az istenke egy kis ablakot tart
nyitva, melyen át belát a Berci szivébe, más senki se tud arról az
ablakról. Hát látta ő legott, hogy ott mi morajlik, hogy tengernyi
keserüség az s forditott a beszédjén sietve:

– No semmi az. Ne busulj, édeském. Hiszen nem akartad. Meg nem is lesz
semmi baja a Tintinek. Tudod, hogy az ebcsontok beforrnak.

Fejét az ölébe vette, a könyeket, melyek átbarázdálták maszatos, rózsás
arcocskáját, valóságos barázdákat, tiszta sikokat hagyva azon,
lecsókolta. De a fiu sirt és egyre sirt, lassankint átnedvesedett az
anya keblén a ruha, még a füződerék is. Ennek már a fele se tréfa. Jaj,
még a szive szakad meg szegénykének!

– Nosza, Nelli, Róza, szaladjatok hamar valahova egy állatorvosért.

De hol lehet most későn este orvost találni. Meg kell a Homolkánét
kérdezni. A Homolkáné mindent tud.

Fel is jött nyomban a Homolkáné. Mondta, hogy ösmer egy állatorvost itt
a szomszéd utcában, ő szokott rá mosni: de az csak délelőtt állatorvos,
igy este már csak állat.

Vette a nagy kendőjét, átszaladt hozzá és otthon találta, de
holtrészegen. Róza, Nelli tehát szétszéledtek a városba, rendőröktől,
éjjeli bakterektől kérdezősködve állatorvos után.

Ezalatt a telefon is egyre berregett és vitte a szót gyorsan az
állatgyógyintézetbe, a redakcióba, az ismerős ujságirókhoz, nem tudnak-e
valahol egy sürgősen kapható állatorvost.

Berci pedig sirt, sirt, a vacsorához hozzá se nyult, az orrocskája
megdagadt, a szemeit már véresre marták a sós könyek, de nem lehetett a
keserves, egyre jobban előtörő zokogását megállitani, csak néha
tekintett át lopva a nyöszörgő és reszkető kutyára.

Ah, rettenetes! A kutya mindig csak őt nézte a fekete borókaszemeivel.

– Engem néz! Engem vádol! – tördelte Berci fuldokló hangon és
jajveszéklésbe tört ki.

Mikor éjféltájban haza kerültem, valóságos felfordulást találtam a
házban, a cselédek jöttek-mentek, csapkodták azt ajtókat, ott bent pedig
a nappaliban az egész család sirt. Berci a kutyát siratta és a kezeit
tördelte. A nagyobbik fiu meg az anyja pedig a Berci bánatát siratták.

De szerencsére éppen jött már az állatorvos. A Róza felhajkurászott
egyet valahol az Erzsébetvárosban.

Mogorva öreg ur volt, boglyas cilinder-kalappal, nagy bajuszszal, a
nyaka össze volt kötözve különféle tarka kendőkkel.

– Hüm, hüm – kezdé – mi az a sürgős baj? Hol az a kutya? Hm? Mi az a
kutya? Hm?

Megmutattuk neki a kutyát.

– Ostobaság! – szólt ingerülten egy megvető kézlegyintéssel. – Hiszen ez
nem is rattler, ez csak félrattler. Hát ezért költöttek fel engemet? Ez
a kutya nem ér öt garast se.

– De nagyon szenved, orvos ur – csillapitá a feleségem.

– Szenved? Hát hadd szenvedjen. Azért kutya. És csak félrattler. Mit
akar egy félrattler? Az orvos nem arra szerzi a diplomáját, hogy
félrattlereket gyógyitson. Nem érdemes ezt gyógyitani. Hm.

– Igaz, orvos ur, de mikor a fiué. Ezé a kis fiué…

Az anyja ezzel akarta a Tinti rangját emelni, de az állatorvos rá se
nézett a fiura, hanem a cipője orrával megpiszkálta a Tintit, amire az
még fájdalmasabban kezdett remegni és üvölteni.

– No, hát hozzanak közelebb valami világosságot. Ha már itt vagyok,
megnézem, hogy mi történjék vele. Agyonütendő lészen, vagy gyógyitandó?

Berci most felugrott és a doktor elé állt merészen:

– Ezer forintot adok, ha meggyógyitja! – – kiáltá hevesen.

Az öreg doktor elmosolyodott. Oda vitték neki a zsinóros villanylámpát,
de az abban a percben kialudott, épen kiégett a körtéje.

– Ostobaság – mormogta a doktor. – Az utolsó komoly találmány a koppantó
volt. Hm. Ami azóta jött, az mind nem ér semmit. Hm.

Gyertyákat gyujtottak, megnézte a kutya lábát és igy szólt, Berci mohón
leste minden szavát:

– Egy hét mulva szaladni fog a kis bestia.

Nagy teher esett le a gyermek lelkéről. Az orvos gipszbe tette a kutya
lábát, aztán bekötötte.

– Láza van, – mondá – de holnap az is megszünik. Csak szépen hagyják igy
és adjanak neki enni.

Berci most előhozta a zacskót, amelyben a Tinti szabadsága volt és
odanyomta a doktor markába.

Nem volt egészen ezer forint, csak öt forint, de a jó doktor
megelégedett ennyivel is. Egy félrattlerért ez is sok. Hm.

Most egy kicsit lesimult a Berci bánata és le hagyta magát vetkőztetni,
az ágyba ment, de nem tudott elaludni. S mikor már azt hittük, amint
egyre csöndesebb lett a pihegése, hogy elaludt, egyszerre csak megint
fölsirt keservesen.

– Mi bajod, Bercike? Mi lelt, kis bogaram? Fáj valamid?

– Eszembe jutott, hogy a Tinti nem fog szeretni többé.

– Ugyan, ne beszélj. Dehogy nem fog. Elfelejti. Hidd meg, hogy
elfelejti. Megint csak olyan jó pajtások lesztek.

De a Berci sehogysem bizott ebben. Csóválta a fejét és ujra sirt,
fuldokolva, görcsösen, hogy Tinti most már gyülölni fogja őt.

– Oh, mama, mama! Mit ér nekem a világ, ha a Tinti nem fog szeretni?

Az anyja az ágya szélére ült és simogatta a haját, a homlokát,
törülgette a könyes szemecskéit, csuromviz lett a zsebkendője, beszélt
neki történeteket hű kutyákról, kik a gazdájuk sirján haltak meg, kik a
csatákba is együtt mentek urukkal és nyalták annak a kezét, habár
megrugta őket. A történetek láthatólag lecsendesitették vagy
kifárasztották, nem sirt többé.

– Mama, gyujts gyertyát, kérlek.

– Minek, fiam? Hiszen most alvás ideje van.

– Látom a Tinti rám szegzett szemeit a sötétben, – szólt borzadálylyal –
gyujts gyertyát, hogy ne lássam.

– De hiszen a Tinti a cselédszobában van. Oda vitte a Róza.

– Mindegy, mégis látom. Rám néz a Tinti szemrehányón.

– Hunyd be a szemedet, próbálj elaludni, gyermekem és mingyárt nem látsz
semmit.

– Ha behunyom a szememet, ugy is látom. Csak te gyujts gyertyát, mama.
Félek, félek a Tinti szemeitől.

Magára huzta a paplant, vacogott a foga:

– Hamar gyujts gyertyát, mama!

Meg kellett gyujtani a gyertyát, igy aztán el tudott beszélgetni, mig
végre hajnal felé elnyomta az álom, miután a bánat kifárasztotta,
meggyötörte. De ez az álom is szakgatott volt, hánykolódott ide-oda,
néha nehéz sóhaj szállt föl a melléből, fölriadt, egyszer-egyszer valami
idegenszerü szavakat mormogott – nem ért ez az álom semmit.

Mikor a reggelit behozták, ő még aludt. De a Tinti, mint máskor mindig,
most is beosont a cseléddel az ajtón és a három lábával nagykinosan
fölmászott a kis pajtása ágyába, mellé feküdt, ugyszólván alája bujt és
az egyik egészséges első lábát hanyagul áttette a gyermek hófehér
meztelen karján.

Berci a vézna kutyatest érintésére fölriadt és egy örömsikoltással
kiáltá ki nekünk a nyitott ajtón át a nagy hirt:

– Képzeljétek… szeret.


Az öregek.

Soha se szerettem az első eminenseket. Elő se fordultak a családomban.
Én se voltam az. Nem is akartam. Emlékszem, hogy mindenféle történeteket
tudtam olyan egyénekről, akik rosszul tanultak, aztán később nevezetes
nagy férfiak lettek.

De hát az ember rendesen nem karakter. Az idén a Laci fiam csupa
egyessel tette le a vizsgát s azóta már olyan történeteket kezdek
elbeszélni, amelyekben az első eminensekből érsekek, püspökök,
miniszterek és országzászlósok lettek. Az emberi hiuság denique mindig a
magasban jár és sohasem bukhatik le egészen, mert minden attitude-ben
megtalálja a köteleket, amikbe fogózhassék.

Szóval, a fiu első eminens lett.

– Nagy dolog ez, – szólt az anyja – erre most már nekünk is vissza kell
felelni.

– Hogy-hogy?

– Örömet, örömért. Ki kell gondolnunk valamit, aminek a gyerek nagyon
megörülne.

Hát ki is gondoltam, hogy varrassunk neki _hosszu nadrágot_.

A feleségem először összeszidott, hogy talán megbolondultam; mikor pedig
megmagyaráztam, hogy a fiu már az ötödikbe megy s termetre és rangra is
megilleti a hosszu nadrág, sirva fakadt, majd a szive szakadt meg arra a
gondolatra, hogy az ő kicsikéje nagy fiu legyen ezentul.

– Nem, nem; a kályhába dobom azt a hosszu nadrágot… Meg nem engedhetem,
hogy egy gaz szabó elszakitsa tőlem a gyermekemet.

Nevettem ezeket a beszédeket. Ugyan, ugyan! Hiszen azzal nem szakad el a
gyerek. Hamarább szakad el a nadrág. Aztán az időket nem lehet
feltartóztatni. A fű kidugja a fejét, ha követ hengeritenek is rá s a
fiu szakálla is kiserkedzik az állán annak idején, még ha a szülei
bártlit hordatnak is vele az álla alatt.

Diktum faktum, néhány nap mulva Marienbadban (mert a vizsga után oda
utaztunk) a Ferdinandsbrunn-strassén járkálgatván a fiuval, érdekes
szövetet pillantottam meg egy ablakban. Az a szép, jó, becsületes szürke
posztó volt, melyet gyerekkoromban viseltek a falusi emberek; a gácsi
gyár készitette akkoriban, de vagy harminc év óta eltünt a
kereskedelemből, legalább én soha se láttam azóta s most valóságosan
előugrott a gyerekkorom e sajátságos igénytelen szürke kelmével, melynek
a szine a veréb tollazatából és a homok szinéből keletkezhetett.

– Hopsza Lackó-mackó, megtaláltam már a posztódat. Ilyen volt az én első
ruhám is. Gyerünk be ide, megvágatom a hosszú nadrágodat.

A fiucska szemei megcsillantak az örömtől, de azért még huzódozott.

– A mama megharagszik – szólt félénken.

De csak feltuszkoltam a lépcsőkön, mert vagy négy garádicsot kellett
lépni a boltajtóig. Az egész ház ódon és idomtalan volt. A kapu fölött
egy tülekedő bika volt kifaragva, a kapun kalapács lógott, mint a
renaissance-kori német házakon, a magasan kinyuló kéményre pedig napórát
festettek, melyet egyébiránt meglehetősen lemosott már az eső.

A boltajtó küszöbén egy lópatkót láttunk fölverve, de százesztendős
rozsda boritotta. Rég elporladhattak már a paripa csontjai, mely egykor
viselhette.

– No, Lackó-mackó (mert igy nevezem a fiut, ha nem haragszom rá), ebbe a
boltba ugyan kevesen járhatnak.

Kinyitottuk az ajtót, de az is nehezen és csikorogva nyilt s amint fent
meglökte a csengetyütartó vasat, pokoli csilingelés támadt, s ezt
kutyaugatás követte.

Bent voltunk, szétnéztünk, de semmi se mutatta a helyiségben a
szabómesterség nyomait. Egy óriás tölgyfa-szekrény huzódott el a fal
mentén és egy keskeny, hosszu asztal, továbbá egy szekrény kitömött
bagolylyal és öreges könyvekkel, irásokkal. Csak a zöld cserépkályha
tetején állt egy nagy vasaló, az egyetlen jel.

A másik oldalon nagy fekete bőrszékben hófehérhaju, piros arcu aggastyán
ült, épen vajas kenyeret majszolt. Nagyon öreg, nagyon erőtlen ember
lehetett, ugy a nyolcvan éven tul, a lábai egy kockás plaidbe voltak
burkolva, és harapni nem igen birt, inkább csak szopogatta a kenyeret. A
lábainál egy hegyesfülü kutya feküdt, egyet-egyet vakkantott felénk, de
a szemeit a világért se vette le a kenyérről.

Általában kedves kis helyiség volt, derült és napos. Az udvar felől
széles kettős ablak nyilt a boltba s egy akácfa ingatta befelé a galyait
s ha széláram támadt, be-behullatott néhányat az illatos fehér
virágaiból.

Az aggastyán ijedten rezzent fel, kelletlenül az ajtó felé forditván a
fejét, mely alig látszott, mert a nyaka egész a füléig fekete
selyemkendőbe volt begöngyölgetve, a napoleoni idők divatja szerint.

– Oh, oh! – mondá csendesen, fáradtan, bizonyos csodálkozással, hogy
idegen arcokat lát. Oh, oh! mi tetszik, édes uraim? Csiba Spitz,
hallgass, Spitz! Kit keresnek, édes uraim?

A szeme fölött egy zöld ernyő volt, azt följebb tolta a homlokára, hogy
jobban megnézhessen.

– Egy ruhát akarnék csináltatni a fiunak – mondám közelebb lépegetve.

– Ah, egy ruhát! kiáltott fel élénken s tenyerét a füléhez emelte
tölcsérnek. Egy ruhát tetszett mondani?

Hirtelen letette a vajas kenyeret egy zsámolyszékre s aztán
föltápászkodott, fölegyenesedett. Nini, milyen magas szál ember! Hátha
még nem volna meggörbülve. Térdei megrogyni látszottak elsőbben s
automata-szerüen lépegetett eleinte, mintha erőszakosan rángatnák,
mintha csak lassan hatolna be az ereibe, a köszvényes lábaiba a
varázs-szó. Tip-top, tip-top! mindszaporábban kopogtak széles vastag
cipőtalpai a padlón. Tip-top, tip-top… egy ruhát a fiucskának.

A napfény is besütött az ákác-leveleken át és aranyos rezgő foltokban
szaladgált az öregnek a fehér haján, a kávészinü hosszu kabátján és az
öreg moly-ette szekrény fatábláin, mintha ő is azt mondaná: egy ruhát a
fiucskának.

A csöngetyü zaja bizonyára behatolt az egész lakásba, mint valami
szokatlan, rendkivüli dolog s a mellékszobából nyiló üvegajtón bedugta a
fejét egy töpörödött anyóka szép tiszta fehérfodros főkötőben, mely az
álla alatt volt megkötve két csipkeszegélyes fityegővel. Az anyóka arca
is piros volt, mint egy szép alma, de ráncon ránc és a kékes apró szemei
olyan jóságosan pislákoltak, mint egy szelid házinyulé. Amint a feje
mozdult, a kikeményitett fehér főkötő ugy ropogott, ugy suhogott, hogy
szinte a szelét érezhette az ember.

Az öreg megfordult a főkötőropogásra.

– Semmi, semmi, Johanna, szólt csendesen, szivélyesen. – Ne
nyugtalankodj, Johanna. Egy ur van itt és ruhát csináltat a fiucskának.

Volt a hangjában valami dicsekedő, valami diadalmas és ami gyakori az
öregeknél, kiütött rajta a bőbeszédüség.

– Igen, igen Johanna. Készits mértéket, Johanna. Teringettét Johanna. Te
csodálkozol, Johanna.

Az anyóka valóban csodálkozott is, mikor látta, hogy az ő örege munkában
van és jár-kel, mint a karika az üzlet körül: az üzlet életet kergetett
a lábaiba. Minden úgy van, mint régen, sok-sok esztendő előtt…
Csodálkozott hát az anyóka és nevetett, az egész arca, melyet két fehér
vukli keresztezett be kétoldalt, az apró szemei is nevettek és aztán
egyre ismétlé ő maga is:

– Ruhát a fiucskának, igenis, a fiucskának. Nagyon jól van, kedves
öregem. Légy fürge Fridrik, ne hagyd magad Fridrik (és a husos kezeivel
tapsolt, mikor az öreg könnyedén lehajolt a szekrény legalsó fiókjába).
Igenis a fiucskának.

Aztán negédesen tipegett-topogott felénk, jobbra-balra dülöngve
terebélyes termetével, mint egy meghizott kacsa, megállt a Laci fiu
előtt, ki félénken huzódott hozzám, megsimogatta fejecskéjét.

– Ez volna az? Ejnye mákom-rákom! Szép fiucska, jó fiucska, okos szemei
vannak és jó termete. Mennyi idős lehet?

– Tizenhárom mult és most kapja az első hosszu nadrágot.

Az anyóka összecsapta a kezeit és megcsóválta a fejét. A fülében nagy
roccoco arany fülbevalók voltak és ide-oda himbálóztak, mint a
cseresznyefa bogyói. Különben az anyóka egész teste lóbálózott a feje
szerint, mint egy vizre eresztett hajó.

– Oh, istenem, az első hosszu nadrágot! És milyen nagy, milyen nagy. Azt
gondoltam, házasodni viszik a fiucskát. Hallod ezt, Fridrik, az első
hosszu nadrágot.

A Lackó-mackó édesen elmosolyodott az asszonyka beszédjein.

– Kedvesen tud nevetni a fiucska, Fridrik! – kiáltott fel igazi
lelkesedéssel. Épen ugy nevet, szakasztott ugy nevet. Nézd meg Fridrik,
mert ugy nevet.

Mire egyszerre elkomorodott az arca és a fekete orlean-vizitkéje ujjával
könyeket törült ki a szemeiből.

– Szép ruhát varrj neki, Fridrik, gyönyörü ruhát varrj neki, mert ugy
nevet.

Az öreg lehajolva, a nagy szekrény aljában kotorászott, még a feje is
bent volt a szekrényben, onnan felelgetett az anyókának, miközben
szuszogott és köhécselt.

– Meghiszem, hogy szép lesz. Nem szükséges mondanod Johanna. Engem
akarsz tanitani asszonyka? Ej, ej ördöngős asszonyka! Sehol se találom a
kelmét. Az ördög nyelte el a kelméket.

– Vigyázz, Fridrik, vigyázz! Oh, szivem, szivem, kétfelé törsz el abban
a hajlongásban.

– A posztó, öreg ur – szóltam most közbe – amelyet kivánok, az ablakban
van.

– Itt vagy, kutya! – kiáltott most fel az öreg ur s nagyvidáman kiemelt
két csomagot, lecsapta a keskeny asztalra, hogy az évtizedes por
valóságos felhőnek verődött fel.

S azzal kezdte kibontogatni a spárgakötelékből, de most meg ollót nem
talált. Nosza az ollót keresni. Hamar, hamar anyóka! Sürögtek forogtak
apró lépteikkel egymás körül, mintha csak valami menuette-félét
lejtenének. A kutya, a Spitz is ott settenkedett mellettük, hol az
egyiket, hol a másikat veregetve farkával. Majd az egyik, majd a másik
botlott meg benne. Eredj, Spitz! Csunya Spitz! De a Spitz azért is csak
ott poroszkált velük, nyilván arra játszotta magát a selyma, hogy ő is
az ollót keresi. Nem volt neki elég, hogy a vajas kenyeret már
megtalálta és be is kebelezte.

– Ej, ej, nem emlékszel, hová tetted?

Az öreg szabó a homlokát ütögette.

– Terringettét, kopnak a kerekek.

– Nekem ugy rémlik, lába támadt, elvitte valaki.

– Oh nem, nem – ellenkezett az öreg. – Nem járt itt a madár se. És a
mult héten láttam, Johanna. Ott volt a kályhán… a kályhán.

– Az a mult hónapban volt, Fridrik.

Az öreg apóka fölnevetett nagy főlénynyel nagy, férfias fenhéjázással,
ahogy az erősek szoktak nevetni a gyengéken, ahogy illett ehhez az
alkalomhoz, mikor ő megint üzletet visz.

– Milyen bohó vagy, Johanna, milyen kis bohó! Mit beszélsz te a mult
hónapról? Hiszen két hete sincs, hogy varrtam.

– Igen, de csak egy gombot varrtál fel a kabátodra, Fridrik s ahhoz nem
is kellett az olló.

És most már az anyóka nevetett diadalmasan és csörgette a kulcsokat,
amelyek a szépen vasalt pörköltkávészin szoknyához voltak kapcsolva egy
ezüstlanton.

– Papperlapap – feleselt az apóka – hát akkor a cérnát mivel vágtam
volna el? Hehehe, a cérnát…

És most már egyszerre kacagtak mind a ketten, tapogatván az asztalokat,
a fiókok tartalmát és mindent, amit előtaláltak. Az apókának a nagy
nevetéstől, ugy fityegett, ugy lötyögött állán a bőre, amelyikből a hus
már elaszott, mint egy üres zacskó.

– Hát nem téphetted el a fogaddal? vágott vissza az anyóka, mire még
jobban ragyogott a ráncos arca, ráncos homloka, hogy megint
felülkerekedett.

– A fogammal Johanna? Oh, te bohó kicsi teremtés – és a könyei is
folytak most már a jóizü hahotától – hiszen karácsonykor hullt ki az
utolsó fogam, Johanna.

Oly kedvesek voltak ezek a vidám incselkedő öregek, hogy elnéztem volna
őket órákig, de az öreg asszonyka megtalálta végre az ollót, oda volt
szurva a leanderes vederbe, egy fonnyadt ágat nyirtak el vele tavaszkor
és azóta ott maradt fennakadva az ágak között. Most már föl lehetett
bontani a két csomagot. Az egyikből az ismert közönséges szürke posztó
hullt ki, a másikból finom sötétbarna kelme, alig észrevehető kék
sávokkal.

– A posztók királya – magasztalta az öreg a szövetet, ujjaival
morzsolgatva. – Ilyet ma már nem is készitenek. Milyen ontok és milyen
nyirés! Hogy van ez megványolva! Tessék ezt megtapintani. Még épen egy
ruhára való a fiucskának. Mert ez csak maradék, uram. (Nagyot, mélyet
sóhajtott.) Abból, ami hiányzik, Albert ő királyi fenségének, a mostani
angol királyné férjének varrtam egy öltönyt ezelőtt sok-sok évvel. Isten
nyugosztalja meg ő királyi fenségét, de soha se volt többé ilyen ruhája.
Johanna lelkem, te láttad ama ruhadarabokat akkoriban…

Albert ő királyi fensége régen bekövetkezett halála most először kezdett
nyugtalanitani életemben, közbeszóltam:

– Nem nagyon állott a posztó?

– Oh, dehogy. Ötven éve áll, uram, de századokra van alkotva. Ajánlom a
fiucskának.

– Nos, melyik posztó tetszik? kérdeztem most a fiutól.

Lackó elpirult, lesütötte a szemeit és a barnára mutatott.

– Ez a szebb, apa… ez.

– A szürke is elég szép. Mibe kerül egy rendbeli ruha a szürkéből?

Az öreg nézte a fiut, azután a posztót, végre igy szólt habozva:

– Negyvenöt forint, nem lesz sok… Nem lesz sok.

Mintegy magát biztatta, hogy nem lesz sok, de ránézett az anyókára is,
hogy nem lesz-e sok. Az anyóka csak pislogott csendesen és
gyönyörködött, hogy az öreg megint ott áll, mint egykor régen a nagy
korhadozó asztalnál és árakat szab az emberiségnek. Az anyóka szive csak
ugy ugrált, csak ugy repesett a nagy örömtől és a lelke hizott az ő öreg
ura tevékenységén.

– Ezer ördög, hová gondol ön! – pattantam föl. – Ennyiért Londonban is
megvarrják.

Csendesen mosolygott és csak annyit mondott röviden:

– Scheinmünze.

Ah ugy? Az öreg váltóforintban beszél még. No, igy csakugyan olcsó.
Negyvenöt váltó forint, tizennyolc pengő.

– Nagyon helyes, hát vegyen mértéket a fiuról.

Elháritó mozdulatot tett a nagy, száraz kezével, melynek egyik ujján
lilaköves ezüstgyürü csuszkált ide-oda.

– De mikor a fiunak a másik szövet tetszik.

– És az hogy?

– Husz forinttal drágább.

– Husz váltó forinttal?

– Természetesen. De nagyon finom és a fiunak nagyon tetszik. Gondolja
meg, uram.

– Eh, csak varrjon a szürkéből!

– Ahogy tetszik, de lássa, a szegény kicsike…

A Lackó-mackó alkalmasint elkomorodott, ugyis olyan beszédes arca van
szegénykének és azok a diószin szemei olyan bánatosan tudnak elbujni a
nagy pillák alatt, ha valami a kedve ellen történik. Bár én épenséggel
nem vettem észre, mégis igy kellett lennie, mert az öregek valóságosan
megrohantak.

Az anyóka odajött elém, illegette-billegette magát, mint egy tyuk,
amelyik fölborzolja tollazatát és csakugyan ugy nézett ki a főkötője
fodra, mint egy bóbita.

– Oh, oh, uram, olyan volna a fiu a sötét urias kelmében, mint egy
princ.

– Ne sajnálja tőle azt a néhány forintot – motyogott a szabó rábeszélő
hangon, miközben tele tömte orrát egy burnótszelencéből, melyre Mária
Terézia volt ráfestve meglehetősen kivágott ruhaderékban.

Kezdtem már kifogyni a türelemből.

– Csak maradjunk a szürkénél – jelentém ki határozottan – hálás szin,
nem piszkolódik, aztán nem szabad a gyereket korán rákapatni a finom
szövetekre, majd ha maga keresi a pénzt, akkor varrasson. Vegyen ön
mértéket, punktum.

S ezzel kivettem a tárcámat és kiolvastam az asztalra a tizennyolc
forintot.

Az öreg ember ránézett a pénzre meg a Lackóra, aki durcásan állt ott
leszegzett fejjel és egyszerre csak ő is elszontyolodott.

– Szegény kicsike, haragszik – s valóságosan nyöszörgő lett a szabó
hangja és gyengéd a tekintete, melyet le nem vett a fiuról. Pedig ugy
szeretném, ha nevetne… De látod, Johanna, nem fog nevetni…

– Pedig szakasztott ugy nevet, a kis lelkem.

Feltünt az öregek érdeklődése a gyerek iránt s megkérdeztem:

– Talán maguknak is volt ilyen fiuk?

Az anyóka és az apóka egyszerre bólintott a fejével s mind a kettőnek
nedves lett a szeme.

– No, és mi történt vele? – folytatám részvéttel.

Az apóka felelt végtelenül bánatosan:

– Hát megnőtt és most már nem olyan kedves és nem szeret ugy bennünket.

– És nem ül többé az ölünkbe – bizonygatott a másik.

– Ugy? És hol van most?

Az anyóka felelt nyöszörgő hangon, szégyenlősen:

– Nyugalmazott őrnagy most Grácban.

Egy árnyék surrant be észrevétlen a boltba. És mintha csákója is lenne,
kardja is lenne az árnyéknak, ott himbálózott a levegőben, erre hajlott,
arra hajlott és amint hajlott, mindig letörölt az öregek szemeiben,
arcán a derüből valamit; a visszaemlékezés bánattal vetette be azt a sok
ráncot, azt a sok barázdát.

Az anyóka eközben elkészitett husos kövér ujjaival egy hosszu, keskeny
papir-szalagot, odagurult mint egy gombolyag az urához, átnyujtotta neki
a szalagot, miközben ráhajlott a vállára, mint ahogy összeborul két
kiszáradt boróka-ág és azt sugta a fülébe:

– Hátha engednél a barna posztó árából?

Az apóka a fejét rázta, majd hamisan, rejtélyesen rákacsintott az
anyókára.

– Ne félj, Johanna. Ismersz, Johanna.

Az megértette, visszakacsintott rá hasonlóképen hamisan és rejtélyesen.

– No no, Fridrik.

S azzal pukkedlit vágott előttem piruettel, mint a roccoco-kor dámái,
egy csókot intett a fiucskának és mint a füst, ellebegett a belső ajtó
felé, hüs szelet támasztva a szépen kivasalt tiszta szoknyáival.

Az öreg most már hozzálátott a méréshez, a régi világ módja szerint,
behasogatva a papirpántlikát némely helyeken. Minden hasiték mást
jelent, ez a csipőt, az a vállakat, ez a derékvastagságot, amaz a
mellkast, pedig mind egyforma hasiték, de hát azon a szabó mégis el tud
igazodni, szuszogott, izzadott, mert egypárszor le kellett hajolnia.
Végre aztán igy szólt a nagy munka után, megcsipkedve a gyermek arcát
csattanós pirosra:

– Mához egy hétre lesz a próba, kis lelkem.

A fiu számontartotta az egy hetet és a kitüzött napon pontosan
beállitottunk a szabóhoz. Azon a helyen ült, ahol a multkor. Csodálkozni
látszott, hogy már itt vagyunk.

– A ruhát jöttünk megpróbálni.

Az öreg fel se kelt, egész nyakig be volt burkolva a plaidjébe.

– Még nincs annyira – felelte. Hallgass Spitz, ne ugass, Spitz. Nem
tudod, hogy a fiucska van itt?

– Mára mondta.

– Nem lehet mindent felfujni – jegyezte meg mogorván és a hangján
kiérzett, hogy didereg. A világ is hat nap alatt lett készen – tette
hozzá.

Ugy mondta ezt, a saját igazolására, mintha az valamivel kisebb,
jelentéktelenebb munka lett volna és mégis hat napig tartott volna.

A csengetyüszóra most is bekukkantott az anyóka, de csak a főkötős fejét
dugta be s meglátván minket, legott eltünt.

– Hát mikor jöhetünk?

– Négy nap mulva, ha a legény nem lesz beteg.

Távoztunk a boltból, de még alig mentünk tiz lépést, mögöttünk apró
léptek topogását hallottuk és lihegő hangot.

– Hollá kicsike! Hej, kicsike!

Hátrafordultunk, hát az anyóka futott utánunk, tiszta fehér kötényét
összehajtva tartván a két kezében.

– Egy kis szentjánoskenyérke, fiacskám.

A fiu eleinte bámészan nézte a szentjánoskenyeret (még soh’se látta ezt
a csemegét), azután intettem neki, kiszedte szépen a kötényéből,
megköszönte és mindjárt ketté tört egyet az apró fehér fogacskáival, ami
az anyókát ugy mulattatta, de ugy mulattatta, hogy még vissza is fordult
egyszer és a Lackó-mackó után kiáltotta:

– Fán terem ám az a jó kenyérke, édeském.

Egy odavaló ismerősünktől azt hallottuk másnap, az öreg szabóról, hogy
nagy üzletet vitt valaha, kilenc legénynyel dolgozott az aranyos
Prágában, ahol két háza is van, de most már csak azért ül a boltban,
mert egész életében boltban ült és nem tudna ülni máshol.

Néhány nap mulva, amint arra mentünk a kuthoz, ránk kopogott az ajtó
üvegjén s nyomban rá az ajtót is kinyitotta:

– Megvan a ruha. A ruha a fiucskának. Meg lehet próbálni.

Mire bementünk a boltba. Az öreg igen nyájas volt, a kezeit
dörzsölgette, leültetett bennünket, irgett-forgott, keringett a boltban,
mintha keresne valamit.

– Mit is akarok csak? morogta magában. Igen, hogy megvan a ruha. De már
mondtam. Igen, a legényt kell behivni.

Kihajlott az udvari ablakon, ahol az akácfa ágai néztek be és kikiáltott
az udvarra:

– Hé fickó! Hé, Hans! Gyere elő, Hans.

A Hans künn az udvar hátulsó részében a répát kapálta, nagynehezen
előcammogott verejtéktől csurgó homlokkal. Rettentő vén legény volt,
teljesen hajzat és szemöld nélkül, az egyik lábára sánta, az egyik
szemén hályog, nagyon-nagyon el volt már nyüve a szegény Hans, lehetett
talán kilencven esztendős is.

– Hozd elé a ruhácskát, fickó, csak a kabátot, a kabátot (hunyoritott
neki), ne bántsd a többit Hans.

A fickó szaporán megindult, vagyis tolta magát a sánta lába miatt, a
belső szobába, vissza tért vártatvást, hozván az embrióban levő kis
szürke kabátot, szépen, óvatosan messze eltartva azt a maga piszkos
zubbonyától, mint valami oltári szentséget, utána jött az anyóka is. Az
egész ház megéledt a nagy eseményre… Az anyóka egy darab krétát hozott a
kezében és gombostüket. Még egy vén pisze szolgáló is bekukkantott az
ajtón. A Spitz vidáman vinnyogott, lelógatta a füleit nagy
megelégedetten és ott volt, ott alkalmatlankodott mindenütt, ahol valami
történt, végre a fiuhoz tolakodott és annak a lábait nyalogatta.

A Lackó-mackó aztán levetette az eddigi kék zubbonykáját (amit a Nelli
szobaleány varrt). Az öreg szabó egy sebes fürge mozdulattal kiragadta
Hans kezéből a szürke kabátot, melynek csak az egyik ujja volt
hozzáfércelve fehér cérnákkal, ráhuzta nagyóvatosan a fiu testére,
megigazgatta, letüzte, azután elugrott vagy két lépésnyit, mint a
szöcske és köröskörül megnézegette azzal a rettenetes fontoskodással,
amit a dolog megérdemelt.

Az anyóka tapsolt, elragadtatásában elhalványodva, szinte megdöbbenve a
tökéletességtől.

– Mintha csak rá volna öntve! – kiáltá.

– Én szabtam, Johanna – mondá az öreg kevélyen.

– Az ur szabta – bizonyitotta Hans.

Mindnyájuk arca ragyogott a boldogságtól, a szemeik csillogtak-villogtak
és a napfény megint betoppant az ablakon, hogy megcirógassa vén
arcaikat.

Az öreg megfogta a krétát, a gombostüket és mint a müvész, mikor a
remekén pepecsel, még egy-egy krétavonást tett a nyaknál, a hónak alatt
és elől is, hol idébb, hol odébb leszurt egy gombostüt.

– Ez aztán kabát! – szólt végre.

– Igen, – vágtam közbe, – de hosszu, tulságosan hosszu, a fiucska olyan
lesz benne, mint egy kántor; le kell az aljából vágni vagy egy arasztot.

A napfényes égből villám nem csaphat le olyan váratlanul és
kellemetlenül. Egyszerre fölszisszentek mind a hárman.

– Mit? Hogy levágni a ruhából? Egy arasztot? Oh, hiszen az lehetetlen.

Még Spitz is megmordult és rám vicsoritotta a fogait.

– Hallod, Johanna, oh, Johanna, a fiu apja el akar vágatni a kabátból!

Arca elsápadt, szinte szederjes lett a felháborodástól.

– De ha hosszu – jegyzem meg, félig nevetve, félig boszankodva.

– De a fiucska nőni fog, uram. Két év alatt belenő.

– Ejh, két év mulva már a negyedik kabát lesz rajta. A kabátok nem
halhatatlanok, öreg ur.

Szomoruan horgasztotta le a fejét és sóhajtott.

– De a posztó, uram. Nem vétek a posztóért? Legyen lelke, uram.

Az anyóka ravaszul a hátam mögé került valahogy s onnan integetett nagy
vállvonogatással és szemöldökrángatással az urának, amire az összenézett
a Hanssal. A beavatott Hans ajkain egy röhej-féle mutatkozott, de csak
egy percre, mint mikor a róka egy kicsit kidugja a fejét a lyukból,
aztán megint behuzza.

Az öreg szabó láthatólag megcsillapodott és a kezeit bágyadtan
leeresztve, kenetteljesen adta meg magát:

– Az uraságok rendelnek, a szabók engedelmeskednek.

Aztán lassan, óvatosan kiszedte a tűket és lehámozta az öltönyt a
gyerekről.

– Jó volt a szentjánoskenyérke? – kérdé ezek után az anyóka a gyerektől.

– Jó – felelte a fiu.

– Hallod, Fridrik, a szentjánoskenyérke, hogy jó volt.

Ezzel aztán el volt intézve az uj ruha kérdése; vártuk napról-napra,
hogy haza hozzák, de csak nem jött. A fiu szerette volna fölvenni, mert
a villában volt egy orosz fiu és az már hosszu nadrágban járt. Hej, csak
elhoznák az övét is. De nem hozták. Elküldtük egy párszor a háziszolgát,
mindig üzentek valami mentséget; hogy reuma volt a legény kezében, nem
tudott varrni, hogy két ünnep esett össze, nem volt szabad varrni és
mindig biztattak valami rövid terminussal, de csak se hire, se hamva a
ruhának. Végre elérkezett az utolsó nap is, amit a fürdőhelyen
töltöttünk. Magam mentem el veszekedni a szabóhoz.

– Holnap meglesz.

– De holnap már elutazunk.

– Hány órakor?

– Reggel tizkor indul a vonat.

– Hát hazavihetik – mondá kurtán.

Reggel csakugyan elutaztunk, kimentünk az indóházba, de a ruha nélkül. A
Lackó-mackó le volt verve; egyre furkálta az a hosszu nadrág.

– Ugy látszik, nem tudták megvarrni, fiacskám.

– Ugy-e apa. Mert nem is látnak jól az öregek és talán a tü is reszket a
kezükben.

– De minek vállalkoznak rá a vén salabakterek!

Épen már elsőt csengettek és kifelé tódultunk a tömeggel, mikor
egyszerre csak megrántja valaki hátulról a kabátomat.

Hátra nézek, hát a vén Hans lohol utánam szörnyü szuszogással és
lihegéssel, és nyujtja felém a nagy paksamétát, és ugy nevet az egyik
szeme, a jobbik szeme, hogy majd kiugrik az örömtől.

– Hip-hop, itt vagyok a ruhával.

A Lackó is hátra néz, elkapja nagy vigan a csomagot, én pedig keresek
hirtelen egy koronát a zsebemben borravalónak.

– Várjon csak, várjon csak, kiáltok utána.

De a vén legény csak a kezével int nagy röhejjel, hogy nem vár biz ő a
világért sem és uccu a sánta lábával rohan, gázol keresztül embert,
asszonyt, gyereket, mintha millió ördög kergetné.

Nekem bizony fel se tünt a bolondos öreg Hans futása, csak akkor
világlott ki egész mivoltában, mikor végre Bécsben felbontottuk a
csomagot. A fiu ijedten kiáltott fel:

– Megcsaltak, apa!

De a hangjába inkább vegyült öröm, mint csalódás.

Hát kihullott ugyan a csomagból a Lackó ruhája, de nem ám a szürke,
hanem a sötétbarna kék sávos drága kelméből, – amiből ő királyi fensége
Albert herceg öltönye készült annak idején; amit az anyóka is látott
akkoriban.

A ruhát rögtön felpróbálta a fiucska, – oh, hogy örült neki, szegény kis
lelkem, – a nadrág pompás, a mellényke is, de a kabátot hosszunak
hagyták a saját akaratuk szerint. Cudarság a mesteremberektől. Mintha az
ő kedvükért öltözködnék az ember. Ám a fiut nem igen bántotta a kabátnak
ez a hibája – mert volt egy előnye is, hogy mind a két zsebe tele volt
tömve szentjános-kenyérkével.



A fehér kutya.


Minden embernek van legalább egy kisérteties története, – még nekem is.
Csakhogy a falusi embernek szükséges ez; bolond volna, ha leirná és
kinyomatná. A hosszú téli estéken falun hasznát veszi, sőt nem is
tartanák érdekes embernek, ha soha sem történt volna vele olyas, ami a
csömörre hajló hátakat megborzongatja.

Nekem a fővárosban nincs szükségem rá; én belevethetem könnyü lélekkel a
nagy betütengerbe. A fővárosban nincsen a kisérteteknek semmi keletük,
sőt kisértetek sincsenek, amit pedig nehéz megmagyarázni, minthogy
temető itt is van. Talán az a nyitja, hogy a halottak fekvőhelyét oly
drágán kell megváltani a városi tanácstól, hogy aztán a halott is jobban
megbecsüli és nem mászkál ide s tova éj évadján sem, veszteg marad,
kifekszi az árát nyugodtan, mozdulatlanul.

Hogy hiszek-e a kisértetekben? Hát isten tudja. De inkább hiszek, mint
nem. Mert én úgy gondolkozom, hogy ha az emberiség elhiszi a
tudománynak, hogy a föld mozog és a nap áll, holott látja a napot
fölkelni, emelkedni és leszállni, hát ez azt mutatja, hogy az emberiség
még olyat is elhisz a tudománynak, aminek az ellenkezőjét véli látni. No
ha már most a tudománynak még se hiszi el az emberiség, hogy kisértetek
nincsenek, pedig nem is látja, hogy volnának, erre igen erős okának kell
lenni, mely ösztöneiben, érzékében gyökerezik s mely szinte hatalmasabb
magánál a tudásnál.

Ha pedig valaki kinevetne ezért az okoskodásért, annak csak azt mondom:
„Tessék egyszer egyedül végig menni éjfélkor a temetőn.“

Nagy dolog az. A dajkamesékkel beszítt babonás fluidum és a tudás
beletétetik egy-egy mérő serpenyőbe s úgy felbillen a tudás serpenyője,
mintha egy mákszem volna benne egy mázsával szemben.

Én csak meglehetősen megszoktam a temetőt, egész gyermekkorom benne
folyt le. A szüleim házának ablakai Szklabonyán a temetőre nyiltak,
keskeny országut választotta el a temetőt a háztól. Éjjel is, ha
kinéztem az ablakon, a kereszteket láttam odakünn, nappal pedig ott
játszadoztam; mint siheder gyerek még a pipámat is egy beomlott sir
nyilásában tartottam elrejtve s hasmánt lelapúlva két sirdomb közé,
élveztem titokban a nevezetes növényt. De hát ez mind nappal volt, mikor
a sirrögöket is mosolyra kényszeriti az aranyos napfény. Könnyü nappal
tudományos alapon állni. Hanem éjjel, mikor az ezüst sarló világit,
akkor tessék a temetővel tréfálkozni…

A szomszéd faluban, Ebecken is olyan közel van a temető a házakhoz. S
máskép sem szakad meg az érintkezés az élők és holtak között. Bárányok,
üszők legelésznek a sirhalmokon. A bárányok megeszik a kövér füvet, mely
a holtakból nő s az élők megeszik a bárányokat.

Mindkét helyen feküsznek rokonaim, jó ismerőseim. Szklabonyán van
eltemetve Mari hugom, Ebecken az idősebb nővérem, a kis Máli. Aztán az
öregapáim, szépapáim is, egyik itt, másik ott. Nem voltak nagy urak,
akik egy kriptába gyülnének a közös cimer alá; elvegyültek csöndesen a
földbe azok közé, akikkel együtt müvelték s bizonyára elég az nekik, ha
néha-néha elevenen futkároz cimerük[2] a hantjaikon.

És kétszerte kedves előttem e két temető. Mert nemcsak azok feküsznek
itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is,
akiktől megnyújtását reménylem a bevégződése után… Ott a szomorúfűz
alatt pihen az egyik Péri-lány, a szőke, szines szentképecske van a
fejfájára ragasztva, tőle jobbra a pogány Filtsik sirja van, vad székfű
nyilik rajta, mintha a hires virágos bundája volna föléje teritve. Méhek
zümmögnek a Vér Klára fejénél elültetett mályva rózsán. Mézet szinak.
Hej, mikor még nyalka legények rajzottak ugy körüle a bágyi malomban.
Vagy négy lépés oda a Galandáné behorpadt, elhagyatott fekvőhelye. Hát
mégis megszentelt földbe jutott a csúf boszorkány. Egy gyík jár ki s be
hozzá a tátongó repedéseken.

Ugy ösmertem ezt a temetőt is, mint a tenyeremet. Százszor megjártam,
mert kurtitja az útat a rajta vezető gyalogösvény. Különben is csak egy
jó séta Szklabonyához Ebeck, valami három kilométer. Legénykoromban egy
gondolat és átsétáltam akármikor. Persze az az egy gondolat rendesen a
Pribeli Erzsébet körül motoszkált.

De ez most nem tartozik ide. Elég az, hogy Ebecken Pribeliéknél
szerettem az estéimet tölteni, néha mélyen be az éjszakába.

Egyszer különösen későn indultam haza a temetőnél elterülő káposztásokon
keresztül; maga az öreg úr kisért el a kertje végéig. Olyan formán
festett akkor a dolog, hogy a leánya kezét kérem meg útközben, de én
csak gyufát kértem tőle.

Minden zsebét kikutatta, mig végre talált egyet valahol a bélés alatt.

– Vigyázz rá, mert nincs több, se égen, se padláson!

Biz az most kincs volt. Óvatosan huzogattam a kabátom ujján nagy
fohászkodással.

– Oh segits, szent Antal! (Tudtommal a szentek közül csak ő neki van
tüze.)

No megeheted a segitségedet! Meggyúlt ugyan a gyufa, de a foszforos vége
lepattant és a lóhere közé esett. Ott csillant meg égve, mint egy rubin
morzsácska.

– Inkább az ördögöt hittad volna segitségül – nevetett az öreg. – A
Szent Antal tüze nem pipatüz, de amannak elég van a katlanok alatt.

– Meglehet – feleltem, boszusan eldobva a gyufa pálcikáját.

S im csodák csodája, egyenesen oda esett az égő vége mellé, meggyúlt és
égni kezdett tiszta, fehér lánggal, mint egy kis fáklya. Egy millióért
sem vállalkoznám még egyszer megcsinálni.

Lehajoltam, fölvettem és rágyujtottam.

– No látod, az ördög megsegitett.

Megszúrt a Pribeli megjegyzése. Nem is tudom miért. Máskor föl sem
veszszük az ördög emlitését. Népszerü perszona az nálunk, aki sokat
csuklik miattunk. De amint elváltunk s ott mentem a Périék lucernásán a
barázdán, nyugtalanul fészkelődő lélekkel gondoltam rá: hátha csakugyan
az ördög fogta a kezemet, mikor azt a gyufaszárat eldobtam. Tudom, hogy
bohóság volt, de nem birtam magammal, s amellett különös balsejtelem
nehezedett rám, de csakhamar elnyomta azt egy sokkal erősebb érzés: a
félelem. Amint ugyanis elsuhant tekintetem a temető fölött, a holdvilág
fényében valami fehér mozgott egy síron, körülbelül a Galandáné vidékén,
vagy hogy épen az ő sírján. Úgy rémlett, mintha megnyílnék a sír és egy
fehér lepedős alak kezdene belőle kiemelkedni…

Babonaság, bolondság! Az egyik láncszem fonódik a másikba. Az az
átkozott gyufaeset készitette igy ki az idegeimet. Eh, nem kell félni –
és fütyülni kezdtem, hogy ime, hát nem félek. Csakhogy hiábavaló minden
önámitás (magát az ember ritkán tudja megcsalni) nem birtam a szememet
levenni a borzalmas látványról, mely nem lehet képzelődés. A kisértet
teljesen kibontakozott a fehéres ködpárákból, melyek a temető fölött
gömörögtek, megrázkódék és egy nagy fehér kutya lett belőle, aki
megindult futva a temetőn s átugorván az árkot, a Tihanyiék rétjén át
nekivágott a Dévényiék káposztásának s ott elveszett a szürkeségben.

A rémület szorongó érzéseivel vackolódtam ki az országútra, melyre
reszkető árnyakat vetettek útmenti topolyok és csenevész almafák.
Fantáziám föl volt izgatva s benépesité szörnyekkel a mindenséget, a
palojtai hegy úgy feketedett a távolban, mint egy irdatlan koporsó, a
vöröses úszó felhők az ég peremén szeszélyes alakzatokká formálódtak:
egy kétfejü óriás puttonyt visz a hátán, ama másik fehéres lebernyeg
pedig szemlátomást változik át kaszává… Az idegek a legjobb piktorok a
világon. Az útszéli kórókat, a petrencéket a réteken, a szántóföldön ott
felejtett boronát, az országúton elhullajtott maroknyi szénát mind, mind
átfestik megdöbbentő formáju rémekké.

Ha valaha, most ugyan fölösleges volt, mert alig mentem néhány száz
lépésnyire, ott állott nem messze maga a vérfagyasztó valóság: a fehér
kutya. Egyik lábával a garádba lépve hátát odadörzsölte egy, az útszélen
bólintgató füzfa törzséhez. Egy üveges tót akasztotta föl magát tavaly
épen erre a fára, ott is van eltemetve alatta a garádban… Huh, ez
csakugyan a Galandáné, aki vizitbe jár éjjelenkint az üvegestóthoz.

No most meglátott. Megmozdult, kijebb jött az út közepére, megállott a
két hátulsó lábán, mintha ember lenne s a két első lábával
megfenyegetett. Legalább én úgy láttam, hogy fenyeget.

Talán a szivverésem is elállt, reszketve fordultam meg, hogy befutok
Ebeckre és ahol legközelebb érek emberi lakot, ott kopogtatok be és ott
töltöm az éjszakát. Hiszen annyi rokonom, ismerősöm van a faluban.

Futottam, ahogy birtam. A békák nagy cupogással hagyigálták be magokat
az utszéli garád rekettyés kákás vizébe. Hát ti meg én tőlem féltek? Oh
szegény békák! Futottam, futottam, mig egyszere csak meghökkenve látom,
hogy jaj megint szemben áll velem a fehér kutya. Hogyan került elémbe, a
földből bujt-e ki vagy a levegőből ereszkedett le, megfoghatatlan. Csak
az az egy bizonyos, hogy ott áll és engem vár. Istenem uram, ne hagyj
el!

Éreztem, hogy nincs már menekülés, semmi kétség, a gonosz lélek
egyenesen rám utazik s igy is, úgy is utólér. Ugyszólván csak az
időnyerés örök ösztönének engedelmeskedtem, mikor megint megfordultam
Szklabonya felé. A halálos verejték gyöngyözött homlokomon, amint mentem
és egyre mentem a kikerülhetetlen végzet elé. Hiszen hasztalan, minden
hasztalan, láttam is a kutyát, hogyan fut a réteken, hogy megint elémbe
vágjon, de csak mégis mentem, mert hát mit érne, ha nem mennék?

Ugy is volt, nemsokára megint utamat állta egy hidnál, kényelmesen
hempergőzve az út porában. Elszántan közeledtem felé. Megmozdult,
fölkelt, megrázta a fejét. Minden hajam szála égnek meredt. No most
mindjárt végem van.

De csodálatos, nem bántott, hanem előre szaladt néhány lépéssel s megint
a hátulsó lábára állva az egyik első lábával integetni látszott, mintha
hina.

A következő pillanatban eltakarta egy szekér. Igen, igen, milyen öröm,
egy szekér jött az uton, két fehér ökröcske vonta. Látni lehetett
messziről, még a kajla szarvaikat is. Szabadon lélekzettem föl; meg
vagyok mentve. A szekér erre jön, felülök rá. Borravalót adok a
gazdának, hogy vigyen el Ebeckre, vagy talán jó pénzért megfordul és a
házunkhoz visz. Ha ketten leszünk, nem félek úgy.

Dehogy mentem volna tovább, leültem a hid szögletkövére, ahol a
Galandáné állomásozott az imént és vártam a szekeret. Jött, jött, de
milyen lassan, egy örökkévalóságig tartott. Oh mily különösen lépegettek
azok az ökröcskék! Mintha nem is keresztbe emelgetnék a lábaikat, hanem
a két balt és a jobb lábat egyszerre, – vagy csak a káprázó szemem előtt
folyt ez igy össze. Az egyiknek a nyakában csengő is volt, de nem
csengett. A szekérnek sem hallatszott semmi zörgése, mintha csak ugy
csúszott volna a levegőben.

Még egész közel sem ért, mikor már elkezdtem kiáltozni:

– Hej ember! Gazda! Vagy ki vagy? Állj meg csak egy kicsit, atyámfia!

Semmi nesz, semmi hang. A szekér csak mászott, mászott, de senki nem
felelt. Mikor hozzámig ért, belenéztem, hát nem volt rajta emberi lény.
Frissen kaszált lóherével volt megrakva félig és a lóhere tetején egy
fehér házi nyúl ült, madzaggal a lőcshöz kötve. A fehér nyúl vörös
szemei rám meredtek kisértetiesen, vészjóslon… Azt hittem, mindjárt
szörnyet halok. A szekér pedig csak ment, ment, az ökröcskék csöndesen,
lassan lépegettek, a buta fejüket lehorgasztva és a szemeikből könyek
folytak; de sem port nem vertek föl, se a lábuk nem ütött dobajt a
földön.

Hát ott vagyok megint ahol voltam. Folytattam a végzetes utat; csodálom
máig is, hogy a fejem bele nem őszült (sokat megbir az emberi
szervezet). A kisértet csak egyre tovább űzte gonosz játékait, mintha
bizonyos meghatározott tervvel csalogatna odább-odább. Mikor közel
jöttem, megint eliramodott s megint megállt száz lépésnyire. Istenem,
istenem mit akarhat? Igy ment ez vagy kétszer-háromszor, mig végre
előbukkantak a homályból a falu fehérlő házacskái. No, az éppen a
juhászunk, a Veszelka Mihály lakása. Nincs tovább egy negyed
kilométernél. Hej, ha már ott lehetnék.

De most az út legvégén a kutya is fösvénykedni kezdett az előfutamaival,
mint mikor a kivégzendőnek már csak percekben engednek halasztást; csak
mintegy harminc lépésnyit ment előre. Egy pléh-Jézus állt az utnál, ott,
ahol a falu kezdődött. Mindjárt gondolhattam, hogy a szent jelvény előtt
nem mer elmenni. Azon innen várt a kutya, a Szlaby Pál gyümölcsösénél s
gödröt kapart az első lábaival.

… Ah, most egyszerre minden eszembe nyilalt. Ott, azon a helyen,
dobáltam meg gyermekkoromban a Galandánét rothadt almával. Ott
káromkodott, fenyegetőzött akkor a kiterjesztett sovány kezeivel. Ott
vár meg. Azért csalogatott idáig. Ott akar velem végezni, hogy tudjam
miért lakolok.

Fejem zugott, inaim roskadoztak, szivem hangosan vert, mint a kalapács,
már csak tiz lépés, istennek ajánlottam lelkemet, már csak öt lépés…

De ebben a percben, oh, mégis van gondviselés, hirtelen megszólaltak a
kakasok a faluban: Kukuriku, kukuriku! Ez a kisértetek órája. A
kisérteteknek menni kell.

A fehér kutya fölugrott mintegy felsőbb parancsra s a Szlaby Pál
gyümölcsöse mellett rézsunt a Kéry József-féle répaföldön elszáguldott a
szklabonyai temetőbe, ahol eltünt a halmok között.

Nem voltam már akkor se holt se eleven, nem is tudom mikép jutottam el a
juhászlakig, ahol két ember beszélgetett a ház előtt: egy bocskoros tót
és a juhászunk, Veszelka.

Veszelka! – kiáltám eléje, mihelyt felösmertem a hangját – gyere, gyere!

Veszelka azonkép felösmerte a hangomat és hozzám szaladt.

– Hop hop! Itt vagyok. Mi a baj ifju uram?

– Jaj, ne is kérdezd, Veszelka, csak kisérj haza, beteg vagyok.

Veszelka bucsut intett kezével a tótnak, aki az Ebeckre vivő úton
eszeveszetten kezdett futni.

– Ki az az ember, Veszelka?

– Az a palojtai komán – felelte a juhász. – De hiszen reszket az ifju
úr, a hideg rázza. Talán látott valamit?

– Nem, nem. Ne is kérdezd, Veszelka, csak menjünk, menjünk. És miért fut
úgy az a palojtai komád, Veszelka?

– Ejh istenem, hát elbeszélgettünk egy kicsit és a szekere már nagyon
előre ment, utol akarja érni a nyavalyás.

– Egy fehér házi-nyúl van a szekérben – dadogtam.

– Én küldöm a kis keresztfiamnak – dicsekedett Veszelka.

Még egy perc és valahára otthon voltam. Veszelka megzörgette a
kapuajtót, mikor én valami lelki kényszer alatt még egy pillantást
vetettem az átellenes temetőre s ime hűs áram támad onnan, a fák gallyai
összekopognak, megzörren a temető liceum-keritése, egy iramodással
átdobja magát rajta a fehér kutya, egy szempillantás, egy villanat az
egész, rohan, rohan felém… összerázkódom, torkom elfullad, egy szót, egy
kiáltást nem birok kiejteni, a világ elsötétül előttem és csak azt
érzem, hogy a rém, hogy a Galandáné rám ugrott – aztán csak úgy
átszürődve, mintegy fátyolon keresztül hallom a Veszelka enyelgéseit:

– Uccu Sajó! Hopsza Sajó! Hol a pokolba csavarogsz te itt, öreg Sajó?

Hát amint kinyitom a szememet – no hol volt az eszem eddig – hiszen ez
csakugyan testestől-lelkestől az öreg Sajó, a mi tulajdon kutyánk;
nyihog, ugrándozik, örül, csóválja a farkát és nyalja a kezemet, mintha
mondaná: Ej, de jól kijártuk magunkat, édes gazdám.



A szamár sine curában.


Az emberek közül sok ostobát láttam már sine curában, de a szamarak
között nagy ritkaság. A miből kiviláglik, hogy a szamarak mégis nagyobb
szamarak.

Pedig a szamárnak a nagy fejében voltaképen lakozik értelem. Nemcsak
azért, hogy az ábécé két betüjét tudja, hogy az esőt megérzi, a mi végre
is elég improduktiv tudomány, hanem megvan az a maga felé hajló esze,
hogy ügyesen, sőt néha ravaszul vonja ki magát a teherviselés alól –
azaz legalább próbálja. Mig ellenben az okos fejü ló nem is próbálja,
képes a bosztohó megszakadni a sebes futásban, a gazdája kedvéért.

Bezzeg gyülölte a futást, sőt még a mozgást is a Timpi, a lusta Timpi, a
kedves kis szürke Timpi. És annyira nem akart semmi földi munkát, hogy
végre is sine curába jutott. Mondják, az erős akarat előbb-utóbb sikerre
visz – ugy látszik, a nem akarás is hasonrangu erő.

Szóval a Timpi pályája hasonlatos egy jól kiformált emberi karrierhez.
Pedig nem lehet mondani a Timpiről, hogy szerencséje volt (azonban a
többi szamarak bizonyosan azt orditják felőle egymás közt). Ellenkezőleg
a gondviselés egészen a Timpi ellen volt fordulva, mert olyan kezekbe
juttatta, a hol rettentő munka várt reá. Juttatta pedig Otrokocsy Mihály
uramhoz, a ki nekem kosztadó gazdám volt diákkoromban Selmecen.

Fent az Ó-hegyen lakott, átellenben a hires szép Röser Borbála várával,
a kinek száz és egy szeretője volt a krónika szerint egyszerre. Csinos
háza volt és jól mivelt kertje, melyben nagy mennyiségü zöldséget
termesztett: ez képezte a fő jövedelmi forrását a fizetésen kivül,
melyet az esztergomi érsektől huzott, mint annak Körmöcön müködő
hivatalnoka.

Noha két óránál nem igen időzött többet évenkint Körmöcön, mégis
tökéletesen betöltötte a hivatalát. (No mit mosolyognak? Mért ne volna
az Magyarországon lehetséges?)

Otrokocsy Mihály ugyanis a primás pisetariusa volt Körmöcön; a pisetum
mesterség pedig abból állott (a primásoknak csupa jó mesterségeik
voltak), hogy a körmöci pénzverdében minden kivert arany és ezüst pénz
után bizonyos nehezék járt (unum pendus).

Az az járt volna a régi királyok szerint, de az akkori felső körök –
hiába erősködött Scitovszky – azt válaszolgatták sürgetéseire:

– Magyar bolondság volt az egész. A bolondságok pedig bevégződtek. Ebben
az országban minden a császáré – a mennyországban minden a primásé.

Hanem a primás sehogy se akart belenyugodni ebbe a felosztásba,
minélfogva Otrokocsy Mihály uram minden uj esztendő napján átszekerezett
Körmöc-Bányára, a hova megérkezvén, mindenek előtt megüzente sógorának,
Kolovác József pénzverde-igazgatónak, hogy egy félóra mulva
kötelességéhez hiven, meg fog jelenni a pénzverdében, mire Kolovác
József uram, egy veres haju drabalis ember, szinte kötelességéhez hiven,
becsukatta a verde ajtaját.

Egy félóra mulva azután megérkezett Otrokocsy két tanuval s botjával
háromszor megkopogtatta a tölgyfa ajtót.

– Bocsássatok be, a primás ő eminentiája nevében!

Egy hang belülről azt felelte:

– Nincs itt a primás ő eminentiájának semmi keresete.

Ezzel re bene gesta fölvettek egy jegyzőkönyvet, melyek után Otrokocsy
uram most már mint magánegyén, a mellékajtón bement a verdébe a sógorát
meglátogatni és ott parolázott, quaterkázott vele késő estig.

Ennyiből állt az Otrokocsy Mihály sine curája; hogy a szamaráé miből
állt, arra ezután térek rá.

Mint minden ember, a ki sine curában van, Otrokocsy is szenvedélyesen
szeretett másokat dolgoztatni. Mindenki dolgozzon, mindenki az arca
verejtékével érdemelje meg a kenyerét. A felesége egész nap csipkéket
vert, a lánya mosott és főzött, a kutyája egy taliga elé fogva a
zöldséget hordta ki a kofáknak a piacra, mivelünk diákokkal a kertet
gyomláltatta vagy a hernyókat szedette le a fákról, ha huzódoztunk, hogy
a leckénket kell tanulni, éktelen dühbe jött.

– Hogy is ne, haszontalan paniperdák! Ejnye hol van egy vessző! Tanulni
akartok? Mit? Minek az a sok tanult ember. Ha mindenki tekintetes ur
lesz, ki fogja a csizmákat tisztitani. Azt szeretném én tudni, hé.

A macskái egész nap egereket fogdostak – és mikor már mind kifogdosták,
Otrokocsy uram nagy pipaszóval járta be a szomszédait, hogy nincsenek-e
egereik? inkább odakölcsönözné a kiéhezett macskáit, hadd dolgozzanak.
Irigyelte a macskáitól, hogy tétlenül futkároznak a konyhában.

Egyszer kiszólt a diákok szobájába:

– Ugyan fogjanak, amici, egy-két legyet. Az enyémek már mind
kiszökdöstek.

Másutt légycsapókkal kergették és öldösték a legyeket. Az ő szobájából
maguktól szökdöstek el. A légynek is van esze.

Fogtunk neki néhányat; én vittem be a markomban.

– Minek az magának, Otrokocsy bácsi?

Kegyetlen, zsarnoki mosolygás ült ki a nagy bajusza fölé, miközben
nyakán, mely oly vékony volt, mint a hegedűé, akár csak egy vetelő
csajka, ugy futkározott ide-oda a bőr alatt az ádámcsutkája.

– Minek, he he he? Hát dolgoztatom őket, az ingyenélőket.

Néhány szutykos pipaszárt rakott ki az asztalról s lecsavarván róluk
alant a debreceni cseréppipát (mert Selmecen debreceniből színak), fent
pedig a csutorát, egyenkint eresztgette be a legyeket a pipaszárlyukon
át, mint egy nagy csatornán keresztül – ha kivergődnek ügygyel-bajjal a
tulsó partra, a szárnyaikon apránkint kiviszik a piszkot.

Ámultan néztem ezt a csodálatos müveletet:

– Ejnye nem hittem volna. És jól kitisztitják?

– Jól – felelte kurtán.

– És mennyi légy kell egyhez-egyhez?

– Az ötvenedik légy már olyan szépen átmehet, mintha a budai alaguton
sétálna selyem topánkában.

– De ötven légy! Ahhoz nagy türelem és vesződség kell. Nem könnyebb
volna, ha dróttal tisztitaná ki a bácsi?

Homlokráncai összevonódtak szigorura, arca megbotránykozást fejezett ki
s kezét tiltakozón emelte fel…

– Nem, nem. Csak hadd dolgozzanak. Az a fő, hogy dolgozzanak.

Minden élő lényt munkába fogott, a mi körülötte volt. Dolgoztatta őket
mint Pharao a rabszolgáit. Egy nagy papirdobozban a selyembogarak
szőtték magukon a selymet, az almáriomon egy bedugaszolt üvegben, egy
keresztes pók huzogatta fel neki a felülhevenyészett hálójába, a palack
alján elszórt papirkockákból a lutriba teendő számokat.

Szóval mindenki dolgozott neki. Csak a Timpi, a kedves kis szürke Timpi
tette fel magában, mikor a korponai vásáron – egy pisetumos napon –
megvette egy ottani harang-öntőtől nyolc forintért, hogy az uj gazdánál
nem fog dolgozni.

Otrokocsy pedig ellenkezőleg, műértőn nézegette a Timpi lábait,
erőteljes lapockáit, ép fogait és azzal biztatgatta:

– Erős vagy, barátocskám. Sokat fogsz dolgozni, barátocskám.

Timpi egykedvüen csapkodta bojtos farkával a saját világosabb szinü
hasaalját. Szilárd volt ő a maga programmjában.

De a pisetarius is. Vett egy félholdas üres telket a kertje mögött,
orvosi növényeket akart benne termeszteni s azért szerzett szamarat,
hogy megszántassa vele. Már előre csináltatott neki egy kis filigrán
ekét.

A szomszédjai nevettek:

– Ne bolondozzék, Otrokocsy ur. Hol látott látott már szamarakat
szántani?

Neki azonban épen ez tetszett. Persze, még nem látott, de ha
meghonositja, hát látni fogja. Meglátják az urak is, milyen tudós
növények dugják ki majd a fejüket a szamárszántásból. Nevetséges! Mért
ne szánthatna a szamár? A földnek mindegy, akárki szántja, a Timpinek is
mindegy, hogy mit dolgozik, mert dolgoznia kell, az világos – hát
legalább olyat csináljon, a mi dicsőségére válik.

Épen volt egy peregrinus vendége, Petrás nevü végzett theológus, együtt
jártak valaha iskolába. Elhatározta, hogy Petrást fogadja meg az
eketartásra. Reszketett az örömtől arra a gondolatra, hogy egy
peregrinust megdolgoztasson. A legyek, az semmi. De a peregrinus!

A rongyos torzonborz alak meghökkent, elsápadt. Dolgozni! Szomoruan
hajtotta le a fejét.

– Nem, nem, még szűz vagyok – dohogta nyöszörögve. Tudod-e Mihály, hogy
az én kezemet még nem fertőztette meg munka.

Otrokocsy a fogait csikorgatta dühében:

– Dolgozni fogsz, punktum, vagy agyonütlek mint egy kutyát.

A peregrinus különben is panaszkodott, hogy rosszul megy a mesterség,
nagyon rosszul megy.

– Ejh ostobaság! – pattant fel a pisetarius. – Nem dolgozol, adót nem
fizetsz, nagyobb ur vagy a besztercei püspöknél.

Petrás önérzetesen emelte fel a fejét.

– Csak voltam… azelőtt… valamikor, de most… – Zavartan vakarta nagy
torzonborz szakálát.

Otrokocsy ráförmedt.

– Eredj a pokolba, odakünn vakard a szakáladat… és ne panaszkodj.

– Okom van, – folytatá – igazán rosszul megy. Egy az, hogy szegényednek
az emberek, nem főznek fölöslegeset, de a mi fő, az ujságok… ezek a
nyomorult ujságok…

– Mi, az ujságok?

– Végkép agyonütötték a peregrinus mesterséget.

– Ne beszélj, Petrás, bolondokat. Azért beszélsz, hogy én tartsalak a
nyakamon. Majd bolond vagyok. De, mig fölszántod a földet, itt
maradhatsz. Nos, mivel ütöttek volna agyon az ujságok?

A peregrinus sóhajtott.

– Azelőtt mindenütt szivesen láttak, a papnál, a tanitónál vártak rám,
hidd meg, Mihály, hogy vártak, mert én vittem meg a felföldről az
alföldre s az alföldről ismét a felföldre, ki halt meg, ki él még az
ismerősökből, mi lett ez vagy az, s ha valami nagy dolog történt
valahol, botrány vagy gyilkosság, annak a hirét is én hordoztam szét. De
most mindent tudnak az emberek az ujságokból, és senki se várja a
Petrást, senki se kérdezősködik tőle. Az Isten verje meg a sok
ujságiróját! Kiveszik a falatot a szájamból. Az enyémből. Nem hogy az
Eszterházyéból vennék ki.

A peregrinus ráállt, hogy belefog másnap a szántásba a Timpivel, de esze
ágában se volt, éjjel megkisérlette a szökést. Otrokocsy idején
észrevette és bezárta a fáskamrába.

Igy aztán csakugyan meg kellett kezdeni reggel a szántást. A kis Timpit
befogták és kivezették a szántóföldre. Otrokocsy nagy élvezettel nézte a
kisérletet, megmutogatta Petrásnak, hogyan tartsa az eke szarvát s
miképen mélyitse be a lemest. Hiszen kicsiből áll az egész.

– No most gyű, Timpi!

S mély kolbászt csattantott ki ostorával a Timpi keresztes hátán.

A szegény állat nagyot rántott a hámköteleken, azt hitte, valami könnyed
tréfáról van szó, de a mikor látta, hogy huznia kell és a földet
hasitani, hanyat vágta magát, lábait az égfelé forditva és meg nem
mozdult. Gondolta magában, történjék akármi – impavidum feriunt ruinae.
Irtózatosan makacs volt a kis Timpi.

Otrokocsyt elfutotta a méreg, elkezdte a botjával piszkálni, ütni, de a
Timpi állhatatos maradt.

– Hamar kerits te is egy husángot, Petrás, üsd!

Petrás is ütötte, de a Timpi nem volt rábirható aznap semmilyen aktiv
mozdulatra, csak a füleit mozgatta és pislogott csendesen, türelmesen.

– Bolond órája van, – vigasztalta magát Otrokocsy – majd holnap ujra
próbáljuk.

Egész összetörve vezették vissza istállójába, a háta piszkos volt a
földtől, melyen hentergett, s mikor a nyakát megrázta, kurta sörényéből
csak ugy hullottak a bogáncsok. Senki sem vakarta, fésülgette a szegény
Timpit.

A következő éjjel megint meg akart szökni a peregrinus, de most még
jobban vigyázott rá Otrokocsy és megint megfogta. Nagy szemrehányásokat
tett neki a lelketlenségeért.

A peregrinus görcsös fuldoklással mentegetőzött:

– Engedd meg, amice Mihály, de nem tudok megbarátkozni a gondolattal, a
rettenetes gondolattal, hogy én szántsak.

– Bolond vagy, ha mondom, rosszabb vagy a Timpinél, de kell, mind a
kettőtöknek kell… akarom. És a te dolgod kevésből áll. Kicsiség. Csak az
ekét kell fogni és ballagni a szamár után.

– Tudom, tudom, de az elv…

Másnap megint munkába állitották a Timpit. Most már nem feküdt le a
földre, hanem csak ugrándozott egy helyben, ágaskodott feleletül az
ütésekre, de minthogy az Otrokocsy földje vizszintesen következett előre
és nem harántékosan fölfelé az égnek, a szamár fürge mozgásaiból
sehogysem keletkezhetett barázda.

Nagy szégyen volt ez. Sokan nézték a szomszédok és nevettek, vihogtak a
komédián.

– Tudod mit, Petrás – hörögte a pisetarius szenvedélyesen – befoglak a
szamár mellé. Ha te egyenest mégysz, ő is menni fog melletted. Hidd meg,
Petrás, menni fog. Ketten boldogulni fogtok, majd meglátod. És neked nem
kell huznod, ő huzzon csak.

– Nem vagyok én Szapáry Péter – ellenkezett Petrás.

– Nem, mert csak Petrás vagy. No ne okoskodj, Petrás, kedves Petráskám,
tedd meg nekem.

Addig-addig könyörgött Petrásnak, hogy megtette neki, be hagyta magát
fogni a Timpi mellé.

A Timpi hamar végzett vele, nagyot rugván rajta, mire rettentő
orditással és jajveszékléssel rogyott össze.

– Meghalok, Mihály. A te lelkedre halok meg. Pedig de szép az élet…

Lepedőben vitték haza, egész éjjel haldokolt, de reggel mikor holttestét
keresték, hült helye volt: megszökött a vén imposztor és csak szinlelte
a rugás fájdalmas voltát.

Otrokocsy le volt sujtva, hogy nem bir a Timpivel.

– Ugy látszik, valami uri munkára lesz alkalmas.

S kihirdette legott a kapuján, hogy kirándulók számára (mert sok
turista-társaság fordul meg a városban, a kik fölmennek a Szitnyára és a
távoli tárnákhoz) egy hegyi szamár kapható.

Akadtak is utasok, egy professzorné, ki az urával ment ki botanizálni a
hegyekbe, kibérelte a Timpit. A Timpi vitte egy darabig nagy kényesen.
Szép volt az asszony, – hát mért ne vinné, – de egy negyedóra mulva
érezte, hogy egy kicsit nehéz az asszony, – hát minek vinné.

A Szitnya alján kanyargó uton fölért egy kis fensikra, tele volt az
csipkerózsa-bokrokkal, vadvirággal, melyek körül zöldaranyba játszó
legyek és bogarak udvaroltak. Ott kikereste a legszebb helyet, legbujább
vadszegfü gruppot és akkor hirtelen összecsukta a hátulsó két lábát,
mire a szép asszony egy nagy sikoltással lefordult és leesett a puha
gyepre – maga a Timpi pedig őrült futásnak iramodott hazafelé, nem
törődve, hogy a nyereg is lecsuszott a hasa alá.

Ezt még vagy kétszer-háromszor cselekedte meg, csakhogy nem ilyen
udvariasan, (mert jól tudta ő mit mikor kell tenni) és olyan rossz hire
lett a városban, hogy soha többé senki se ajánlotta a kirándulóknak.
Közmondás támadt a vidéken, ha valami léha tökéletlen teremtményről
fordult szó, hogy „hasznavehetetlen, mint az Otrokocsyék szamara“.

A pisetárius ujólag törhette a fejét, mit tegyen a Timpivel. Hát el kell
adni – tanácsolta a felesége és elvitték a vásárra.

De a vásáron se vette meg senki. „Ingyen se kell“ – mondták a vevők.
Ekkor a diákokhoz fordult Otrokocsy, hogy jó volna a Timpit kijátszani
az iskolában – egy hatos lenne egy szám – mekkora úr lenne a ki
megnyerné! Én magam köröztem az ivet a kis diákok közt és mutatkozott is
némi hangulat, az eszme tetszett, hanem a diákok gomb értékben akartak
volna fizetni, (tiz gomb képezett a gombozás szabályai szerint egy
krajcár értéket) Otrokocsy bácsi azonban nem akarta ezt a valutát
elfogadni – s igy Timpi a nyakán maradt.

Már-már elhagyta őt minden emberi lelemény a Timpi jövedelmezőségének
kérdésében, midőn egy napon uj fotográfus költözött be a
szomszédságunkba, valami Palásthy nevü.

Otrokocsy hamar megösmerkedett vele, sokat kvaterkázgattak együtt a
„zöld szarvas“-nál és egy ilyen alkalommal eldőlt a Timpi sorsa.
Megbeszélték egymás közt.

Volt a fotográfus atelierje mellett egy lombos eperfa, másnap odavitték
a Timpit és hozzákötötték. Ott állt egész nap tétlenül, nyugalmasan az
árnyékban (nagyon szerette az árnyékot), ha elunta az álldogálást,
lefeküdt, ha meg viszketett a teste, hozzádörzsölte az eperfához, ha
megéhezett, harapott a gyepből, ha megszomjazott, ott volt előtte egy
dézsa viz. Igazi sine cura volt ez rá nézve. Kellemetes és szórakoztató.
Gyakran jöttek kis fiuk, kis leányok a mamájukkal (napjában egyszer vagy
kétszer), a kik le akarták magokat vétetni.

Palásthy megsimogatta ilyenkor a fejüket és igy szólt egyikhez,
másikhoz:

– Hátha a csacsin vennők le magát kis pubika…

Minden kis pubika örült ennek, tapsolt kezeivel és kérte a mamáját:

– Mama a csacsin! Jaj a csacsin!

Hát persze, hogy a mama megengedte, hiszen csak egy forinttal lesz
drágább a kép. (A forint kétharmada Otrokocsyt illette.)

Néha valamennyi gyerek a szamáron akart ülni – s egy-egy fölvétel
helyett, ha a gyerekek egy képre voltak is eredetileg tervezve, minthogy
szamár csak egy volt, annyi fölvételt kellett csinálni, a hány gyerek
van.

Timpinek az volt a hivatala, hogy ezeket a csepp jószágokat türje meg
egy-két percig a hátán és meglehetősen mozdulatlanul álljon a masina
előtt és minthogy a Timpi ugyis esküdt ellensége volt minden mozgásnak,
fényesen töltötte be a hivatalát.

Ott lehetett látni évekig az eperfa alatt, örökös pihenésben, csöndes
komtemplálásba sokszor jóizü szendergésbe merülve. Kedves diákkori
emlékeim közt ott van az ő jámbor szürke alakja, szelid, türelmes
nézésével.

Elérte a legmagasabbat, a mit egy szamár elérhet. A tökéletes
boldogságot. Csak még egy dolog molesztálta: a legyek. Ezek az átkozott
legyek. Csapkodnia kellett a farkával ide-oda. De később még jobban
ellustult és megunta a farkát is mozditani. Inkább a legyek sétáljanak.
S minthogy ez egészen magánügye volt, jogosan dönthette el a kérdést
ugy, a mint akarta.

Viszontagságos történetét érdemes volt leirni, mert hasonlit az emberek
által csinált nagy és szerencsés karriérekhez – még azzal is, hogy a
szerencsés állással, a melyre a mihaszna tulajdonságaival vergődött, a
halhatatlanság is vele jár – mert a Timpi arcképe ezer és ezer
példányban forgott szerteszét.



Ott alszik a Marcsa is.


Éppen akkor laktam Szegeden a mikor a Tisza olyan nagyon megharagudott,
hogy elhagyta medrét, nagy zugással, háborgással rohant a városnak.

Világra szóló katasztrófa volt, csövestől termettek a szomoru
történetek. A viz fölhasitotta a föld gyomrát a felsővárosi temetőben,
kimosta a halottakat sirjaikbol és a koporsók beusztak a városba, régen
elhalt gazdák a régi portáikra. Jól megjósolá azt a mult század végén a
hires Menyhardus gvardián atya: „Akkor lesz nagygyá a város, ha az
ősapák hazajönnek.“

De én a szomoru történetek e nagy garmadájában is a vig anyaghoz nyulok
s csak ugy találomra leveszem a tetejéről egyik élményemet a jó öreg
Fritzmayer Pál uram házában – aki engem még a viz ellenes harcok
idejében meghitt vendégének, mondván:

– A viz be fog jönni. A királynak sincsen már annyi zsákja, amennyi
fölfogná. (Uj ember voltam Szegeden, nem tudtam, hogy zsákkal fogják a
vizet, nevettem.) Ha majd egyszer nem lesz födele _Ovidius öcsém_,
szivesen látom a házamnál, mert az terméskőből van és emelkedett helyen
fekszik, nem esik semmi baja.

Az öreg minden firkáló embert Ovidiusnak nevezett, vagy Virgiliusnak,
amelyik hamarabb eszébe jutott, több poétáról nem volt tudomása –
különben is esküdt ellensége lévén a könyveken hizott elméknek,
valószinüleg ő befolyásolta hires nászát, a hódmező-vásárhelyi arany
parasztot, Nagy András János uramat is, ki ezen időkben szurta le az
egész környék bámészkodására huszezer forintos adományát, nem amiként a
város óhajtotta volna: idők végeiglen egy jelesen szorgalmaskodó szegény
tanuló kiképzésére (hogy mindig legyen egy okos ember
Hódmezővásárhelyen), hanem adta inkább egy artézi kutra azzal az
indokolással, _hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a tiszta viz
még egyet sem._

Nemzetes Fritzmayer Pál uram éppen olyan tekintélyes férfiu volt a maga
nemében Szögeden, mint Nagy András János uram Vásárhelyen; nem csoda,
hogy komák voltak, egymásnak a gyermekeit tartván keresztvizre – persze
nem egyenlő mértékben, mert Nagy András Jánosnak csak egy fia volt, aki
később a Fritzmayer Pál Juci leányát vette nőül és hamar elhalt,
ellenben Fritzmayer uramnak annyi gyermeke volt, lány, fiu,
össze-vissza, hogy kétszer is szüksége volt, legalább az egyik kezére,
ha az ujjain elszámlálta. Beszélik, hogy néhány csinos fehérnép akad
köztük, egypár már férjhez ment és azok kikapósak, egy-kettő anyányi és
eladó, egy csomó növekedő. Általában gyakran lehetett hallani: „Minden
elfogy a világon, csak a Fritzmayer-lányok nem fogynak ki sohasem.“ (Ugy
tetszik, Fritzmayerné asszonyom született Tóth Veronika még mindig nem
kergette el a gólyát a ház környékéről.)

Fritzmayer bácsinak még az apja vándorolt be Poroszországból Szegedre
vándorlólegény korában s olyan magyarrá lett itt mint a patyolat. Palkó
fiát elküldte ugyan Temesvárra német szóra egy évig, de biz’ azon nem
sokat fogott. Mikor haza került s németül szólitotta meg édesapja,
habozó tekintettel meredt reá:

– Hast du mich verstanden?

– _Fer_ – felelte a fiu azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a
szittya idioma: a „megértettél“-re a kérdés első szótagját böki oda az
ember feleletnek: „Meg.“

Németségről szó sem volt aztán többé – valószinüleg maga az öreg
Fritzmayer (Konrád bátyó) is elfelejtette idők jártával anyanyelvét; – a
szegedi levegő kihuzza a fejekből a német szavakat, mint a vizikátor a
rossz anyagot a vérből.

Szóval, már Konrád bátyó alatt teljesen elszegediesedett a Fritzmayer
familia, Pál pedig idősebb korában, mikor jól megszedte magát mint
cserző varga, számtalan földet, rétet vásárolván, homoki szőlőket
Szatymazon, kibujt a bőrkötényből és beállott egyszerü szántó-vető
pógárnak. Ez ugyan nem jövedelmezett ugy és jobban is kellett dolgoznia,
de mindegy, a föld csak mégis föld – megkurtitá tehát kabátját mándli
formára s ezüst gombokat rakott véges-végig sürün a mellényére, ami azt
jelezte, hogy nem mesterember, se nem „fisér“, se nem „super“, se nem
„gányó“, hanem a maga gazdája.

Sok mágnás tempóval jár az efféle. A varga ott térül-fordul reggeltől
estelig a komisz bőrök közt és a legényeit mustrálja. A föld ellenben
megnemesiti a pógárt, ebéd után elballag feketére az „Oroszlányhoz“,
ahol azon jár az esze, hogy mi történik a „torony alatt“, (tudniillik a
tornyos városház hivatal-szobáiban), mit csinálnak a város követei a
budapesti országgyülésen? A vargának azt mondják a bőrök: „Vagy minket
nyakgatsz, vagy meg nem élsz“; a pógárnak azt mondják a földjei: „Egy
kis jó essőre volna szükségünk“, amit az meg nem adhat neki,
következésképp rábizza az égiekre. A polgár ráér közügyekkel bibelődni.

Igy vitte bele lassankint Fritzmayert a föld a városi ügyekbe, ahol
komolyságával és józanságával bizonyos tekintélyre tett szert, nagy
akciót fejtvén ki a közgyüléseken, kivált az ugynevezett _ló-párt_
ellen, amely furcsa nevét a régi időkben nyerte amaz emlékezetes
szavazásból kifolyólag, hogy Dugonics András lóháton legyen-e vagy
gyalogosan? A lovat ugyan sikerült kiszavazni a szobor alól, és most
gyalog áll ott Dugonics András a reáliskola épülete előtt, de a lópárt
megmaradt, eleven, harcias és fickándozó most is, sőt ugy tetszik,
elszaporodott az ország többi városaiba is.

Éppen a lópárt elleni közgyülési csatározások hoztak bennünket közel
egymáshoz (Fritzmayeréket támogattam az ujságban). Fritzmayer kimondta
egyszer: „A penna rosszabb a vasvillánál“. De ugy értette, hogy jobb a
vasvillánál. Megismert, megszeretett apránkint, azért mondá aztán a
veszedelem napjaiban:

– Ha ürge lesz magából, Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál.

Tényleg ugy készült a veszedelemre, mint hajdan Noe (akinek az Ur
megsugta), élelmi szereket vásárolt, meggyónt testamentumot csinált,
szóval mindent ugy rendezett el, hogy ha élnie adatik, megélhessen, ha
pedig halnia kell, ne szoruljon ebben se külső segitségre. Még a házőrző
kutyájáról, a Marosról is gondoskodott; megszoktatta, hogy egy nagy
hordóban háljon, a nagy hordót pedig odakötötte egy hatalmas, égig
meredő topolyfához kötéllel – ugy hogy ha éjjel tör be a viz, kutyabaja
se lesz a Marosnak, csak a lakóházát emelhetik föl a hullámok.

Csakugyan éjjel tört be a viz, egy tavaszi éjjel; cudar szél süvitett,
dühitve, ingerelve a lázadozó Tiszát. Jött és elnyelte a várost. A ház,
ahol laktam, egész fedélig viz alá jutott. Minden élő lény elhagyta,
csak a macska maradt, vándorolt följebb emeletről emeletre, végre a
fedélre szorult és ott sétálgatott nyávukolva. Én magam elmenekültem a
vasuti töltésre, ott vártam be a virradatot. Mondjam-e, ne mondjam-e,
milyen virradat volt? Bizony inkább nem mondom.

Hiszen a történetemhez csak annyi tartozik, hogy nappal elég idegfeszitő
volt azon a körülbelül egy holdnyi területen tartózkodni, amely az
„Iskola-utcában“ szárazon maradt a városból, s hallani a menekülőktől a
szörnyübbnél szörnyübb hireket és a távoli pukkanásokat a beláthatatlan
tenger különböző tájékairól (minden pukkanás egy épület összeomlását
jelezte), de amint leszállott az alkony, noha még fiatal legény voltam,
erőt vett rajtam a bágyadtság, éji szállás után kellett nézni. Itt a
szárazföldön ugy is tarthatatlan volt az élet, ami kevés friss
élelmiszer volt a vendéglőben, méreg drágán licitálták fel a
szárazföldön nyüzsgő sokaságok: a leves egy forint volt, egy
borjuszeletet (csak egy volt) öt forintért váltott magához Glück ur, a
gazdag gabonakereskedő, aki miután elfogyasztotta jóizüen, sirva borult
az asztalra, hogy honnan fizeti ő majd ezentul a tizenötezer forint
földadóját?

Ily viszonyok közt jutott eszembe a Fritzmayer meghivása; különben is
hallottuk a szárazon, hogy a házának semmi baja, az ár a földszinti
ablakokig se hatolt.

Nosza, hamar keresünk egy csolnakot. Állt elég a sekélyes vizben, csak
meg kellett szólitani egynek a gazdáját.

– Mit kiván ön, ha elvisz Fritzmayerhez a Felső-városba?

Az „ön“ szó idegenszerüen érintette a füleit.

– Öt forintot, mondá foghegyről. (Olcsó volt akkor a pénz).

– Az ángyom térdét! pattantam föl mérgesen.

– No no, szólt ő megjuhászodva és a lapátját a vizbe mártotta, – látom,
hogy jó magyar ember, hát elviszem egy forintért.

– _Dangubálással?_ (Hajósnyelven veszteglést jelent a dangubálás, hogy
tudniillik meg is vár ha vissza kellene fordulnom).

A „dangubálás“ szóra elöntötte a derü az öreg hajós arcát és elkezdte a
fejét csóválni neheztelően:

– Ej, ej, hát mért nem mondja mingyárt, hogy szögedi embör? Üljön föl,
elviszem ingyen.

Egy jó negyedóra mulva odaértünk a Fritzmayerék háza elé, emberi és
állati holttestek usztak a vizben, valamint házi szerszámok, a
holttesteket kikerülte a csónakos, a szerszámokat ellenben egy
vasmacskával elfogdosta utközben. Ahogy odaértünk, legott láttam a
hordót a ház előtt, amely idestova himbálódzott a vizen, de elszabadulni
nem tudott. A Maros nem látta, de megérezte a vendéget és ugatni kezdett
a hordóban. Az öreg Fritzmayer kinyitotta erre az emeleti ablakot:

– Ide ide Ovidius öcsémuram! – kiálta rám – Isten hozta nálunk! No ugy-e
mondtam, amit mondtam? Aztán befelé fordult, valamelyik cselédleányhoz
szólt, de a templomi csöndben, amely a kihalt városban honolt, hallani
lehetett: „Még egy teritéket az asztalhoz!“

Tele volt az egész ház menekülőkkel, rokonokkal, jó ismerősökkel meg a
leányaival.

– Sok jó ember elfér, mondogatta az ősz hajszálait rásimogatva a
koponyája kopasz vidékeire – minden lesz, nem halunk meg éhen.

S valahányszor jött egy-egy ujabb menekülő, egyre vidámabb lett, hogy
valamit tehet érte. Ugy járt ott a siránkozók és jajveszéklők közt, mint
egy őskori patriarka, viditva őket bölcs szavakkal:

– Isten egy legyet sem fullaszt meg ok nélkül. Majd meglássa lelkem,
hugom asszony, hogy helyes lészen az ő cselekedete.

Egy másik csoportnak, amely a sárga bőrkanapén ült, ezeket mondá:

– Az özönviz bizonyára még rosszabb vala, de valamelyes jó még abból is
támadt, például a kőszén.

Ez bizony Kovács György sógornak szólt, aki lehorgasztott fejjel bámult
a padlóra, de akinek csinos kőszénbányája van Nógrádban.

A vacsoránál vidám történeteket mesélt, hogy vendégeit eltéritse sötét
gondjaiktól. Lassankint meg is olvadt a bú, egy-két pohárka bor
elszedegette. Csinos menyecskék, leányok egész sora ült a rengeteg
hosszu asztalnál s Nagy András Gáborné, egy pajkos özvegy asszony
(Fritzmayer Juci) elkezdte a kenyérgalacsinokkal való dobálózást. Ez az
első stádium – azután jön az első kacaj, azután kezdődik a haragszom
rád, a viháncolás. Ahol sok fiatal nép van együtt, ott nem nagy ur a
szerencsétlenség sem.

Vacsora végeztével fölkerekedtek a Fritzmayer fiuk, János, a lakatos,
akit ösmertem az Oroszlány kávéházból és Gyuri, a mézeskalácsos, akinek
gyönyörü felesége éppen az imént esett _kutba_ (nekem kellett őt
kihuzni), fölkerekedtek, hogy csónakjaikon menteni indulnak. A Makkos
erdőben ugyanis már hajnal óta ott ülnek a fákon, mint a varjak, a
felmenekült emberek, azokat le kell reggelig szedegetni és beszállitani
száraz helyekre.

– Izmos fickók vagytok, hát menjetek – mondá az öreg Fritzmayer,
mindenik fiát megcsókolva – magam is elmennék, de már öregek a
csontjaim.

Aztán egy alig észrevehető oldaltekintetet lövelt felém.

– Én borzasztóan el vagyok fáradva – siettem felelni.

– Ugy, ugy – szólt mosolyogva az öreg – azért, hogy a pennát jól elbirja
valaki, még le nem tud hozni az ölében egy másfélmázsás embert, pedig a
penna nehezebb, isten ugy segélyjen, nehezebb.

– Én éji szállásra jöttem ide, a Fritzmayer bácsi régi meghivása
alapján, ha emlékszik…

– Éji szállásra? (Látható zavar ült ki becsületes ráncos arcára és
idegesen törülgette a tömött, fehér bajuszát.) Oh, hogy ne? Persze, hogy
emlékszem! (A homlokát vakarta és a kialudt pipáját szeliden
leeresztette a karosszéke mellé.) Persze, persze, (nyugtalanul váltott
egy pillantást az anyjukkal, aki a sülő birsalmákat forditotta tulsó
oldalukra a vigan duruzsoló tüzes vaskályha tetején). Mindenesetre
Ovidius öcsém uram.

Azzal felkelt, odatipegett az anyjukhoz, félrevonta egy ablakmélyedésbe
és ott tanakodtak, gesztikuláltak jó sokáig, mig végre elém járult
nyájas képpel, mint egy olyan ember, aki nagy feladaton esett át.

– Elrendeztük, – mondá barátságosan megveregetve a vállapockámat, – uj
plánumot csináltunk… és, és rendben van. Hanem persze (s hangja
alázatos, bocsánatkérő lett) csak ahogy lehet. A helyzet olyan
rendkivüli. Az ördögbe is nagyon rendkivüli. A szükség törvényt bont,
hiába.

– Természetesen.

– S annyi jó ember keresett fel. Uram isten, annyi jó ember. De semmi
az. Ösmerem kedves öcsém uramat, tudom, milyen derék ember… talpig derék
ember.

Ugy elérzékenyedett, hogy könyük serkedtek ki a szemeiből, másrészt én
is hajtogattam magamat.

– Különben elő se merném hozni ilyen uri embernek, jaj, dehogy merném,
hogy külön szobát nem adhatok.

– Oh, kérem, az nem baj.

– Próbáltuk mindenképpen beosztani, de nem megy, sehogy se megy… A
Marcsának már nem jutott hely. Hát már most a Marcsa is ott fog hálni.
Engedelmet kérek…

– Nem tesz semmit, dadogtam, – nem tesz semmit.

Azt hiszem, el is pirultam egy kicsit (mert nagyon szégyenlős ember
vagyok), körüljártattam szemeimet nagy félénken, de nem vettem észre
semmi nevetgélést, semmi meglepetést az asszonyokon, hogy a Marcsa az én
szobámban fog aludni, vagyis én fogok aludni a Marcsa szobájában.

Az öreg ur most még vidámabban tipegett el, mint azelőtt, még az ujjait
is pattogtatta, hogy ezen a feladaton tul esett. Beereszkedett ismét a
zsölléjébe, onnan pislogott szeliden, szeretetteljesen az anyjukra, aki
a csontokat és maradékokat szedegette össze a pecsenyés tálakról, aztán
átadta a szolgálónak:

– Add oda, fiam, a kocsisnak, hogy a csónakon vigye el a hordóba a
szegény Marosunknak.

A jó öreg anyóka mindenkire gondolt, a házőrző kutyára is.

Én pedig ezalatt eltünődtem magamban, lopva vizsgálgatván félszemmel a
deli, szép leányokat, a piros arcu, kivánatos menyecskéket, hogy melyik
lehet a Marcsa. Egyiknek-másiknak tudtam a keresztnevét (kihalásztam a
beszélgetésükből), de a Marcsa név váltig ki nem hámozódott. Istenem,
melyik lehet? Bárcsak az a szőke lenne, aki ott ringatja magát a nád
hintaszéken almazöld szoknyájában, amely alól kilátszanak a finom pici
lábak, s néha kicsillannak a formás bokák…

Ezer gondolat rajzott fejemben. Csintalan, gonosz tervek. Ejh,
csillapodj átkozott vér! Nem megmondta-e az öreg ur, hogy talpig derék
embernek tart? És mégis… Nem voltam már egy csöppet sem álmos, csak
kiváncsi és türelmetlen.

Ugy izgatott, ugy taszitott egy sor gonosz ördög, hogy kérdezzem meg
valakitől, melyik a Marcsa. A hálótársam. Az ördögbe is, ki volt valaha
közületek ilyen helyzetben? Az vessen rám követ, ha nem akart belőle
hasznot huzni!

Folyt még a trics-tracs egy darabig, az asszonyok, leányok sugdostak,
nevetgéltek, egyik-másikkal én is beszélgettem, de nem mertem előhozni
különös esetemet, mely örökké ott motoszkált a fejemben. Csodálkoztam,
hogy ők sem tettek rá célzást. Hogy lehet az? Hiszen hallották, előttük
mondta Fritzmayer. S nem mondhatni, hogy nagyon szemérmetesek lettek
volna. Kivált özvegy Nagy András Gáborné meg a Lahonyi szenátorné hogyan
tudták elhallgatni! Olyan csipős nyelvecskéjük volt mindakettőjüknek,
mint a csalán. A hamis, szabad száju Bulykainéről nem is beszélek.

Nyugtalanul ődöngtem egyik szobából a másikba, ide-oda csatlakozván. Az
öreg Fritzmayer leült preferancot játszani a kőszénbánya tulajdonossal,
Lahonyi szenátorral és egy harmadik rőtszakállu emberrel, akit
egyszerüen „Muszkának“ neveztek azon a réven, mert egy testvérnénje
egyszer Szent-Pétervárra utazott. Illendő számu gibicek vették őket
körül, részint menekülők, részint a gazda rokonai és fiai. Az ördög
tudná melyik kicsoda. Még sokkal élénkebb volt a másik szögletben a
másik kis asztalka, ahol Varga Mihályné asszonynéném kártyát rakott ki,
s egy nagy csomó fiatal asszony nézte, némelyik lábujjhegyre állva.
Hangos nevetés csattant fel egyszer-egyszer, mintha csöngetyük
csillingelnének. Valami furcsát mondhatott ilyenkor a fölvetett kártya.

Ez az ebédlő melletti szobában folyt, bent az ebédlőben a nap
szerencsétlen eseményeit tárgyalták. Kinek a háza dőlt össze, ki hogy
menekült, ki mit vesztett – mig végre az öreg asszony Fritzmayerné
fölkelt a kályha mellől, betette a kötést a kis kosárkájába, miután
előbb a kötőtüvel megvakarta a tarkóját és ásitott.

– Gyerekek, lefeküdni!

– Még maradni szeretnénk, mamuska – mondá a szép András Gáborné.

– Ti öregek maradhattok miattam, de a fiatalságnak még nőni kell.

A parancs csak a leányoknak szólt, akik nyugodalmas jó éjt kivántak (a
nevelőbeliek pukedlivel) aztán kivonultak, ki jobbra, ki balra a
szobákból.

De hála istennek, nekünk se lehetett sokáig maradásunk. Két drabális
parasztszolgáló jelent meg nemsokára óriás csomó dunyhát cipelve, amit
az ebédlő közepére hajitottak, azután eltüntek és uj szallitmánynyal
tértek vissza, egy egész boglya vánkos és derékalj meredezett szinte a
padlásig.

Megint eltüntek és két-két zsup szalmát hozott mindenik.

– Hát itt mi lesz? kérdém.

– Hát ágyat vetnek a padlóra, a divánokra vagy az összerakott székekre,
ahogy lehet.

Erre természetesen oszladozni kezdett a társaság, a preferáncot is
abbahagyták, szükség volt a székekre. Az öreg ur meggyujtott egy
gyertyát és megfogta a kezemet.

– No jőjjön Ovidius öcsém, megmutatom a szobáját, de igyék még egy
kvaterkát velem.

– Köszönöm, nem iszom már.

Maga indult elől a gyertyával, én utána kullogtam az ambituson. Csipős
hideg volt, az öreg ur fázósan gombolgatta a kabátját.

– Az ott a szoba, az az utolsó, el nem lehet téveszteni.

S kezembe nyomta a gyertyatartót.

– Visszamegyek, mert nem hoztam kalapot…

– És az izé… dadogtam – az izé… Ki van nyitva?

– Oh hogyne? Hiszen a Marcsa…

– Már bent van? kérdém önkéntelenül és a szivem dobogni kezdett.

Az öreg ur meghallotta, hátra fordult.

– A Marcsa már régen alszik. Ne költse föl, öcsém, mert korán kell
fölkelnie.

Tehát a Marcsa már alszik. Milyen kár! Hiszen az lett volna az egészben
az igazi poézis, amikor a Marcsa levetkőzik. Az az incselkedés! Oh
Istenem. De kár, de vétek azért a jelenetért! Hogy irult-pirult volna!
Milyen vita támad abból! Bizonyosan azt követeli, hogy oltsam el a
gyertyát. Nem, nem! Nem oltom el, hanem inkább behunyom a szememet.
(Persze, hogy nem hunytam volna be.) Vagy pedig megindul az alkudozás:
hát jól van, eloltom a gyertyát, hanem ennek fejében engedje meg a
Marcsa, hogy én füzzem ki a miderjét, vagy én huzzam le a topánkáit… S
igy következett volna szó a szóból, mosolygás a sok szóból, dévajkodás a
mosolygásból, és a többi, meg a többi. Oh Marcsa, Marcsa, mit tettél,
hogy lefeküdtél!

Huh, kutya fogantotta! Egy pajkos szélroham jött és eloltotta a
gyertyámat.

No már most mit csináljak? Minden zsebemet kikutattam. Nincs benne
gyufa. Egy országot egy gyufáért!

Visszatérjek az ebédlőbe? Nem, nem, ott már talán vetkeződnek az
asszonyok. Legjobb lesz, ha egyszerüen benyitok (ugyis ott állottam már
közvetlen az ajtónál), Marcsa talán fölébred s az jogcim lesz a
beszélgetésre. Egy théma. Lehet belőle valamit csinálni. Mindenekelőtt
egy kérdést: „Merre van kérem kisasszony a gyufa?“ De hát kisasszony-e
Marcsa? Ejh, hát miért kellene éppen kisasszonynak lennie az én
Marcsámnak? Hiszen egy kisasszonyt még se tehetnek józan észszel egy
fiatalemberrel egy szobába. Hogy is gondolhattam ostoba eszemmel, hogy
kisasszony? Az ördögbe is egy leányban több a szemérem, hogysem
ilyesmibe belemenne. Asszony a Marcsa, punktum. S az se kap ezért a
pápától soha _aranyrózsát_. Mert még asszonynak is furcsa vállalkozás
ez. Bizonyosan özvegyasszony, mert ha férje volna, hát nem tudom, hogyan
igazolná az eljárását. Igaz, hogy végveszély idején történik s ilyenkor
megszünik az etikett, csak ember és ember van, akár szoknyában jár, akár
pantallóban és menekül, ahova lehet és amiképp lehet, nem az erényét
menti ilyenkor, de az életét.

Saját okoskodásomtól mintegy felbátorodva, nyitottam ki az ajtót és
beléptem. Koromsötétség volt bent, mint a kos szarvában. Hogy találom
itt meg az ágyamat, vagy a gyufát? Hátha nincs is gyufa? Szivem hangosan
dobogott s lábaim a földbe gyökereztek. Csodálatosan különös volt a
helyzetem. Egyszerre eszembe villant, hogy három ut áll előttem: vagy
nevetségessé kell válnom, vagy gyávává, vagy szemtelenné. Tessék ebből a
háromból választani. Megvallom (mi türés-tagadás), még a szemtelenség
legjobban felelt volna meg ambiciómnak, de azt még is meg kell kezdeni
valamivel, mig ellenben a gyávaság a legkényelmesebb kezdetnek és
ideiglenes folytatásnak, az ember megkeresi az ágyát, vagy a gyufatartót
és levetkőzik – és rábizza magát a véletlenre, az álomra, vagy nem tudom
én mire. Csak kitalál az a kis huncut Ámor valamit, vagy én belém bujva
vagy a Marcsába bujva, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit fecsegjünk
együtt, a pikáns helyzetből kifolyólag.

Hanem már most merre tapogatózzam az ágyam után? Balról szabályos
lélekzetvételek hallatszottak. Ott alszik ő. Vérem bizseregni kezdett.
Szemem káprázott, szinte látni véltem alakját a habvánkosok között s
keblének emelkedését. Volt egy momentum, csak az isten őrzött, oda
akartam lépni… de nem, nem, ez brutális lenne. Mit mondana az öreg
Fritzmayer? Ovidius öcsém, maga egy komisz fráter!

Nem, én nem vagyok komisz fráter, van bennem jellem és erő; jobbra
kanyarodtam, jobbra kell az ágynak lennie. Valami almárium-félébe
ütődék, ki is tört az üvegje, nagy csörömpöléssel esett szét.

– Bocsánat, mondám hangosan, azon hitben, hogy Marcsának föl kellett
ébrednie a zörejre – nincs gyufám és az ágyamat keresem. Nem mondaná meg
nagysád?

Nem jött felelet s a szabályos lélekzetvételek meg nem szakadtak.

Tovább tapogatóztam s valóban ott volt az ágy, mellette egy üres szék és
éji szekrény. A szekrényen azonban nem volt gyufa. Elfogott a méreg, a
boszankodás. Az ördög vigye az egész dolgot, nem igy képzeltem.
Megvetlek, Marcsa, te álomszuszék! Hirtelen lerángattam magamról ruhámat
és a paplan alá bujtam.

Egy darabig hallgattam meglapulva, mint a nyul, az alvó hölgy
lélekzetét, összerezenve, ha mozdult és ágynemüje suhogott. Ah, milyen
ingerlő suhogás! Szemem valóságosan átszegezte a szuroksötétséget s nem
tudtam levenni arról a környékről, ahol őt véltem. Fantáziám segitségére
rohant a szememnek s kéz kezet mos, egyik a másikat bolonditotta. Agyam
forró volt. A női test illatát éreztem az egész szobában. – Oh
Fritzmayer, öreg Fritzmayer, de elrontottad az éjszakámat!

És mégis, ami nem illik, nem illik. Hiszen csak fel nem költhetem.
Reggel panaszkodnék és Fritzmayer szemrehányásokat tenne. Legokosabb
lesz barátom, – mondám magamhoz – ha elalszol és játszod a hideg
ángliust.

Próbáltam behunyni szemeimet és a fal felé fordulni, de hasztalan.
Gonosz manók, a saját gondolataim csak egyre szurkáltak, piszkáltak:
Ejh, mit törődöl te Fritzmayerrel? Hátha az öreg kópé maga is egy kis
mulatságot akart neked szerezni? Hiszen csak van esze, hogy nem akart
erőnek erejével Szent Antalt csinálni egy fiatal ujságiróból? De ha azt
akart is, mit tehetek én róla, ha a Szent Antal tüzét érzem magamban
kigyuladni? S ki tudja végre, hogy maga a szép Marcsa is nem-e vágyik
egy kis kalandra? De akkor mért aludt el a mamlasz?

Nem tudom, meddig hánykolódtam igy az ébrenlét és az álom mesgyéjén.
Talán aludtam is egy kicsit, de milyen nyugtalan, fárasztó volt ez az
alvás! Csak azt tudom, hogy amikor feleszméltem és kinyitottam a
szemeimet, még mindig sötét volt a szobában, de az alvó szuszogása nem
hallatszott többé.

Kissé fölemelkedtem félkönyökre, a Marcsa ágya felé pillantva. Hát
néhány tüzszikra fénylett ott és sziporkázott.

Hohó! Ott ég valami. Látszott is a feketeségbe beleolvadni valami szürke
sáv – mintha füst volna.

– Marcsa nagysám! kiáltám önkéntelenül.

– Tessék? felelt erre egy hang, egy sajátságos rezgésü hang, mely nekem
rögtön feltünt.

– Kegyed az, Marcsa nagysám.

– Én, volt a kurta felelet.

– Meggyult valami kegyednél, szikrákat látok…

– Ej, dehogy, felelt az előbbi furcsa hang. – Csak a pipámból szállt ki
egy-két szikra a kupakon keresztül. Semmi az.

– Szent isten! kiáltottam fel csodálkozva. – Kegyed pipázik?

– Most gyujtottam rá, hangzott elfogulatlanul. Mintha egészen
természetes lenne, hogy ő pipázik.

Soha ilyet! És milyen utálatos vastag a hangja. Hát már most mit mondjak
neki erre? Egészen megzavart ez a bolondos dolog.

– És mióta pipázik kegyed?

– Már inas koromban kezdtem.

– Inas korában? Mit beszél? Hát kicsoda ön?

– Ej, hát Fritzmayernek a timár fia.

– A fia? hebegtem és a fogaim vacogtak, egész fülem hegyéig magamra
huztam a paplant. – Hát miért hivják akkor magát Marcsának?

A hálótárs felkacagott durván és szárazon, – beillett röhejnek is.

– Mert Máriának kereszteltek a felsővárosi templomban.

– Mily ostobaság! Nem értem.

– Pedig sokan vagyunk ugy a felsővároson – magyarázta Marcsa odaütögetve
a hamu kirázásának céljából pipáját a tenyeréhez, ami sajátszerüen
csattogott – akik a Bach-világ alatt születtünk. _Apáink nem akartak
katonát_ _adni a császárnak,_ hát leányoknak diktálták be fiugyerekeiket
– mert a bába is velük érzett s a pap Marcsának, Veronikának irta be az
anyakönyvbe, mert rászedték és engedte, hogy rászedjék, mert a pap is
velük érzett…

– Hja, hja! feleltem a falnak fordulva. Mintha nem is igen érdekelne a
dolog. Egy katonát loptak el a császártól, ez az egész. Bagatell az
egész…

Ott künn valahol a kakasok kukorékolnak. Mingyárt virrad. Szépen
vagyunk; én még semmit sem aludtam.



Szegény ember tőkéje.


Mindnyájan emlékeztek t. képviselőtársaim azokra a pillanatokra, mikor
bent, a tanácsteremben édesdeden elandalogtok valami ellenzéki beszéden
(ha mamelukok vagytok), vagy a saját gondolataitokon (ha ábrándozó
kurucok vagytok) s merengéseiteknek közepette egyszerre csak felétek
nyulik egy nagy prózai kéz és mintha egy olló volna benne, ridegen,
kiméletlenül egyszerre elmetszi a fonalat.

Pedig nem olló van benne, hanem csak egy papirszelet litografirozott
betükkel: „a képviselő urat kéri X – Y, hogy őt az elfogadó teremben
fogadni méltóztassék“.

Megnézed a nevet s ha nem valami főbenjáró ember a kerületből (a mi
sürgős inditó ok) szórakozottan zsebregyüröd a papirlapot, morogván a
teremőrnek: „Mingyárt, mingyárt“ s azzal ugy lehet megint visszazökkensz
a hallgatásba s elfelejted a várakozót, aki egyre vár ott a „sóhajok
szobájában“, hol csapatostól várják az ország minden részéből
összegyülekezett ügyes bajosok az apró zsarnokokat, kikre fantáziájuk
ráfencseli a tekintély és hatalom patináját, kikhez igy szólanak a
tényállás terjedelmes elmondása után: „Csak egy szavába kerül
nagyságodnak.“

No persze, csak egy szavába! Oh, hogy nevetnének a miniszterek, ha
hallanák! Hiszen hallották ők azt elégszer, mikor csak képviselők voltak
és már akkor is nevettek, de keserüen, most pedig gunyosan nevetnének,
mert már elfelejtették, hogy valaha keserüen is nevettek.

Csoda, hogy mennyi lehetetlen kivánság, kalandos terv jön össze az
elfogadó szobában egy délelőtt. Szerencse, hogy nem egy emberhez
szólnak, mert egy koponya megzavarodnék ezekben, de sok koponya birja.
Vannak ezek közt ismerős alakok: pumpoló öreg asszonyságok, szinehagyott
selyemszoknyákban, sorsüldözött emberek, csökönyös hivatalkeresők,
megátalkodott pörlekedők, csak ritkán akad valami uj, valami különös.
Egy fiatal leányra mindnyájan emlékezhettek, a ki állitólag komorna volt
valami grófi háznál s leesett a lépcsőn, eltörte a jobb karját,
amputálni kellett. Most sorban jár a képviselőkhöz, csinos, fitos,
eleven, mint egy cica, mindig arról a vidékről való, melyet az illető
képvisel s haza akar utazni, de nincsen pénze. Könnyek öntik el szép
szelid szemeit s a mint fellebenti pellerine-jét és a szép sugár
derékből nem következik a kar helyén kar, megilletődve nyultok
utiköltségért a zsebetekbe. A két karja azelőtt sovány kenyeret szerzett
neki, most kalácsot hoz az egyik, a hiányzó.

Kétségtelen, sok boszuságot okoznak e látogatók még akkor is, ha nem a
zsebére utaznak a képviselőnek, összelocsognak hetet-havat, kigondolnak
lehetetlen jogcimeket, naiv álmokat jönnek valóságokra felváltani, de
néha a kedélyességnek egy-egy sugára is besuhan velök a mindennapi élet
egyhangu szürkeségébe.

Itt van például az én óriásom, Gerencsy Mihály. Mindig kérdeztétek tőlem
a folyosón: Kicsoda az a nagy, Góliáth formáju ember? Hát az a Gerencsy
Mihály volt, a ki nekem sok mulatságot szerzett – a folytonos
zaklatásaival.

Azon speciális alakok közzé tartozik ez a Gerencsy, a kik a ház külső
levegőjében élnek. Ez egy külön osztály és pedig nagy, terjedelmes.
Isten tudja, miért, de innen várják jövőjüket. Gerencsy is valami
hivatalra lesett (igy mondta nekem egy párszor), de addig is itt élt,
itt mozgott, mint a muslinca a fényes lámpák körül. A muzeumkeritésnél
várt, a mikor gyülekeznek a képviselők és ott várta, a mikor oszlanak.
Mig csak egyet látott közülök, utána nézett. Addig nem tudott hazamenni.
Vonzotta valami hozzájuk.

Engem igen gyakran keresett fel, de hogy miért épen engem, sohase tudtam
rájönni. Meglehet, hogy a többi képviselőtársaimat is ugy zaklatta.
Minduntalan volt valami kérni vagy mondani valója – többnyire valami
zöldség. Inkább visszataszitó volt, mint rokonszenves, durva, óriás
testén roppant fej gömbölyödött, mint a bölényé. Az egész fejet szőr
nőtte be, vöröses, deresedő szőr, csak a képén látszott két felül akkora
csupasz hely, mint egy kétgarasos.

Eleinte mindíg másokat protegált, ámbár emlitette, hogy maga is sok
gyerek apja és rossz viszonyok között él. Virágzó kocsmája volt a
belvárosban, de megbukott. Ha jól emlékszem, egy sovány asszonyt hozott
egyszer magával, hogy ajánljam be a vasutakhoz, a menetjegyek
szortirozásához, azt feleltem neki, hogy könnyebb egy tevét a tű fokán
körösztül hajtani, mint egy asszonyt bevinni a jegyszortirozáshoz.
Máskor egy fiatal emberrel jött, a ki előléptetést akart – mert,
ugymond, csak akkor veheti el a jegyesét (a gonosz szülék nem adják oda
másképen). Összeszidtam Gerencsyt, hogy bolondnak néz-e engem? Majd én
azért járom a minisztereket, hogy egy ismeretlen urat egy nagy szerelmi
élvezethez segitsek.

Dühös lett Gerencsey, mert nagy szenvedélyek látszottak lakozni e
roppant testben, bár alapjában nem birtam tisztába jönni az
alapjellemével: rossz ember-e, vagy csak durva? Néha elképzeltem róla,
hogy kész volna gyilkolni is s a nevetségességig féltem tőle. Máskor ugy
tünt fel nekem bárgyu tekintetével, mint egy magával tehetetlen nagy
gyerek. Furcsán voltak benne elvegyülve a különböző tulajdonok. Heves,
goromba, erőszakos, vakmerő volt, sőt szemtelen, a mellett
meghunyászkodó, ügyefogyott és naiv. Gyülölettől szikrázó szemekkel kelt
ki, ha a lapokban olvasta, hogy X vagy Z főur, miniszter, püspök nagy
ebédet adott. „Disznóság, – rikácsolta – mennyit falnak föl! Hát nem
lett volna jobb, ha azt a pénzt nekem adták volna, a mibe került?“

Minden elszórt garashoz ő formált igényt, toporzékolt, dühöngött, ha
valaki a lóversenyen ezreket nyert vagy vesztett, vagy ha más valaki
nagy összeget hagyott az akadémiának.

– Hát nem tudta a kutya nekem hagyni?

Ha nem is az egészet, ha csak a felét vagy legalább ötszáz forintot.
Csak ötszáz forinttal is mit tudna ő csinálni? Magának varratna télire
egy rókatorkos kabátot, a minő a házban lakó járásbirónak van, a kis
Jancsika csizmát kapna és iskolába való bélelt öltözetet, a Gyuszinak
megvenné a himzett kis szürt, a mit az a kigyó-utcai kirakatban látott,
ugy, hogy nyitva maradt a szeme, szája, Marika hozzájutna a nagy
babához, az igazi hajuhoz, meg a többi rajkó is mind-mind örömre
virradna, sőt az anyjuktól (egy vézna, vérszegény teremtéstől) sem
sajnálná, a mit váltig hangoztat a házban lakó doktor ismerősük: „Vasat
az asszonynak, vasat és csak vasat“, egy pár palack chinai vasbort, hadd
szörpölgetné, hadd erősödnék. Mert a fát is meg kell támasztani, ha sok
gyümölcsöt hoz. Gerencsyné pedig csak ugy szórja a gyümölcsöt.

S minél több gyerek, annál kevesebb szerencse. Alszik-e az Isten, vagy
mit csinál? Az exkocsmárosnak váltig rosszabbra fordult a sorja. Egy
likőr-gyárosnak volt az ügynöke ez időben, de a likőr is rossz volt, a
Gerencsy svádája is rossz volt, igen keveset tudott a közönségre
rásózni, nagyon vékonyan csepegett a jővedelem. Mind gyakrabban
mutatkozott most a házban, ott láttam majd mindennap a korridoron
ácsorogni, várakozóban valakire. Kiket várt, kikre leselkedett, mit
akart ettől vagy attól, nem tudom, nem kérdeztem, ha csak lehetett,
igyekeztem ugy elmenekülni előle, hogy meg ne lásson.

Egy nap azonban, nyár elején, épen a legutolsó ülések egyikén a fogadó
szobába hivatott.

– No mi baj, Gerencsy uram?

Hanyagul huzogatta le s fel a vállait.

– Egy kis pénzmagra szeretnék szert tenni, – mondta rekedten. Engem is
szoritanak mások, hát én is szoritok másokat.

– No no…

– Mért tömjem én az állam bendőjét? – szólt sötéten maga elébe nézve. –
Igaz-e vagy nem?

– Persze, hogy ne hizlalja. De hát miről van szó?

– A honvéd nyugdijamat akarom! még ugyan erős vagyok (megrázta ökleit),
de mindegy. Száz kilót nyomok, nagyságos uram, de ebben egy lat sincs, a
mi az állam zsirja lenne. Becsületemre mondom, egy lat sincs. No mit néz
ugy rám?

– Azt bámulom, hogy maga már honvéd volt negyvennyolcban.

– A mi azt illeti, – motyogta kelletlenül a vörhenyes sertével benőtt
állát vakargatva, – lehettem volna honvéd, de…

– Nem értem. Nem volt honvéd és mégis…

– Az az hogy… Ebben az esetben egyre megy ki.

– Hogy egyre?

– Mivelhogy a megboldogult édes apám, mást fogadott helyemre… (S ezzel
kihuzott a zsebéből egy nyaláb iratot.) Itt vannak az okmányok, minden
rendben van. (Idegesen kezdett köztük babrálni.) Ez itt a szerződés
Szüts Péterrel, melyet édes apám kötött. Ez a hadnagygyá való
kinevezése, aláirva, Mészáros Lázár.

– Tehát a Szüts Péter nyugdijáról van szó, – vágtam közbe.

Bólintott a fejével:

– A végett jöttem kérni s képviselő urat, hogy eszközölje ki. Nem sok
pénz, nagyon kevés pénz, de a mi jár, hát jár.

– Ha az iratok rendben vannak, azt hiszem könnyü lesz.

– Nagyon helyes, igen helyes – jegyzé meg fönséges nyugalommal. – E
szerint elvállalja a képviselő ur?

– Szivesen.

– No látom, hogy jó hazafi – szólt olyan benső megelégedéssel, mint a ki
az ellenkezőjére bukkan annak, a mitől tart. – Most már csak azt tessék
megmondani, itt hagyjam-e az iratokat, vagy pedig elküldjem valamerre?

– Legjobb volna, ha maga Szüts ur vinné el az illető helyre a
kártyámmal.

Rám meresztette az uhubagolyéhoz hasonlatos sárgás szemeit és a szája is
nyitva maradt.

– Miféle Szüts ur?

– Hát melyik más, az illető honvédhadnagy, a kiéi az irományok.

– De édes istenem, hiszen az ott hagyta a fogát Segesvárnál, a hol
Petőfi.

Most meg már én kezdtem csodálkozni.

– Az ördögbe is, hisz akkor a maga Szütse nem kaphat nyugdijat, de nincs
is rá szüksége.

– Persze – felelte ő kedélyesen – a nyugdijat nekem kell kapnom, mert
helyettem szolgált, a mi annyi, mintha én szolgáltam volna.

– Ugyan legyen esze, édes Gerencsy. Ő maga helyett szolgált, az igaz, de
elesett.

– No és mi következik ebből? – kérdé mérgesen.

– Az következik, hogyha ön szolgált volna is és meghal a csatamezőn,
most ugy-e nem kérne nyugdijat?

– Az más – pattant fel Gerencsy. – Fiskális észszel kell a dolgot venni,
érteni kell a fundamentumát. Szüts Péter helyettem szolgált, ez egyszer
áll, a szerződés is mutatja; de elesni önmaga helyett esett el, ahhoz
nekem semmi közöm, az nem volt a szerződésbe kikötve, punktum, ha mégis
megtette, a saját szakálára tette, punktum. Ez csak világos, mint a
napfény. Igy van-e, vagy nem ugy van?

Boszankodtam is, nevettem is.

– Már ez bizony nem ugy van, és mondhatom, nagy bolondságot motoszkáltat
a fejében, ki kell azt onnan ereszteni.

Piros lett, mint a pulykataraj s görcsös köhögés fogta el, azt hittem,
rögtön megful a dühtől, a szemei vérbe borultak, vastag ajkai
reszkettek.

– Mit? – kiáltott fel. – Ön nem ismeri el jogomat! No szépen vagyunk.
Hát érdemes küzdeni a hazáért? (Mind a két kezével homlokára csapott.)
Oh, hogy bele nem üt az istennyila az urakba!

– Ha csak ezért hivatott, Gerencsy ur – fakadtam ki sértődve – ugy én
itt hagyom, isten áldja meg.

Megragadta a kabátomat.

– Hát nem vállalja el az ügyemet? Mi?

– Lehetetlenség! Nem tehetem magam nevetségessé!

– Ugy? – riadt rám végtelen megvetéssel, gunyosan. – No jól van! Majd
megmutatom én. Vagy megkapom a nyugdijamat szép szerivel, vagy ha
megtagadják, átadom az urakat X-nek. (Egy fogas fiskális-képviselőt
nevezett meg.) Majd befüt az magoknak!

Menekültem előle. Azt hittem, mingyárt megesz. Valóságosan szaladtam,
fellökve a folyosón népképviselőt, excellentiás urat, miniszterekre
várakozó főispánt, de még az élénk folyosói zsongáson keresztül is
hallani véltem a Gerencsy fenyegető szavait: „No jól van, hiszen jól
van!“

Nem tudom, mit tett aztán, de ugy félfüllel hallottam, hogy volt az
országos honvédsegélyző bizottságnál, hogy ott elutasitották és valami
scénát csinált. Azt hittem, most már komolyan megharagudott én rám is,
de tévedtem (hiszen nem volt ő neki rossz szive), néhány hét mulva,
nyáron, a Ház szünetelése alatt, mikor éppen fürdőre készültem már s
nagyban naphtalinoztak a lakásomon, egyszerre csak benyitott hozzám. De
mennyire meg volt viselve. A haja fehérebb lett, a bajusza lelógott, a
potroha lelohadt. Alázatos volt és kimerült.

– Egy földönfutót lát maga előtt nagyságod.

– Mi a baja? Üljön le nálunk!

– Nem ülök, dehogy ülök – nyöszörögte – nem addig én, mig meg nem
találom, a mit keresek.

Hanem azért mégis leült s lankadtan eresztette le a két kezét a
térdeire, melyeken nagyon ki volt fényesedve a fekete pantalló – hajdani
ünneplő ruhadarab. Rossz jel, mikor az ilyen ember fekete nadrágot huz
hétköznap. A lingua paupertatis szerint annyit jelent, hogy nincs a
ruhaszekrényben másik. A fekete nadrág rendesen az utolsó mohikán.

– És mit akar találni? – vettem fel a fonalat.

– Hivatalt, nagyságos uram. A likőrgyár, a hol voltam, megbukott, fut a
félhavi fizetésemmel. Itt állok a sok gyerekkel csupaszon, mint az
ujjam. (Hej, ezen is gyürü volt valamikor.) Lótok-futok tiz napja valami
állás után, de képzelje, nem alkalmaznak az emberek.

– És mért nem?

– Mert marhák – tört ki egyszerre, kizökkenve alázatos szerepéből. –
Azért jöttem most a képviselő urhoz, mert tudom, hogy megszán és
pártfogásába vesz. Vagy ön is olyan… izé. De nem, nem. Elpusztulok,
uram, ha nem vesz atyai szárnya alá, a feleségem is elpusztul, a
gyerekeim is elpusztulnak.

– Hiszen venném én a szárnyaim alá, de először is nincsenek szárnyaim,
másodszor pedig, miféle hivatalt tudna maga betölteni?

Felfortyant sértődött önérzettel.

– Minden hivatalt, uram. Olyan irásom van, hogy a minisztereké se
különb. Az eszemet pedig el nem cserélem egyikükkel sem. Én minden
lehetek, ezt én mondom (a mellére ütött kevélyen), hadd szóljon most az
állam, hogy ő mit adhat.

– Nem ugy megy az, Gerencsy uram, önnek kell előbb valami alkalmasat,
valami lehetségest kinézni.

Ravaszul mosolygott.

– Hiszen éppen az van most. Három esztendeje vigyázom már, hogy a
képviselőház irodájából kimozduljon valaki, de ezek az irnokok nem
mennek el onnan, mert a hely kényelmes és jó, lestem, hogy talán meghal
valamelyik, de nem teszik a szemtelenek.

– Persze.

– Tegnap végre megkönyörült rajtam a Tóth Károly és meghalt tifuszban.
No mondok, ez már valami. Ép azon a ponton állottam volt, hogy ha se az
ördögnek, se az Istennek nem kellettünk, előhivom a szegény emberek
legutolsó barátját: a szenet. Az biztos, az segit. S ehol ni, meghal
Tóth Károly, a becsületes derék fiu, mintha csak megrántaná a kezemet és
igy szólna: „Ne bolondozzék, Gerencsy bácsi, átengedem magának a
helyemet“. Mindig is olyan nyájas, jó akaratu volt én hozzám. És most
már csak a képviselő uron fordul meg a dolog, ha mingyárt velem jön és
beajánl helyére a képviselőház elnökénél.

– Most mingyárt?

– Addig kell ütni, kérem alássan, a vasat, a mig meleg.

– De ha lehetetlen…

– Mi az a lehetetlen? – kérdé zordonan és a szemei vérbe borultak és a
haja felborzolódott, az orrcimpái pedig reszkettek.

– Ugy értem, – feleltem megszeppenve, – hogy én szivesen teszek önért
lépéseket, de most országgyülési szünet van, az elnök nincs itthon.

Kezével indulatosan csapott asztalomra:

– De mikor mondom, hogy sürgős.

– No, no, csak lassan, – csititgatám szeliden, csendesen, – akármilyen
sürgős, azért az elnök még sincs otthon.

– És mikor jön haza?

Fürkésző tekintetét rám szögezte egy vizsgáló biró zordonságával, mintha
én tőlem követelné az elnököt.

– Szeptember huszonnyolcadikán kezdődik az uj ülésszak; akkorra megjön
minden bizonynyal.

Megrázta a fejét, miközben ugy fujt, mint egy bika.

– Niksz. Nem várom.

Felugrott és nagy furiával indult az ajtó felé. Én egykedvüen vontam
vállat.

– Ha nem várja, arról nem tehetek.

– Nem tehet? Semmiről se tehet, – felelé vad keserüséggel az ajtóból. –
Arról se, hogy most a Dunának megyek; előbb azonban behányom a
kölykeimet, hadd száradjanak az ur lelkén.

– Az én lelkemen? Hát van magának jó esze?

Erre mintegy megengesztelődve visszafordult, felém jött és otthonosan
vágta magát a sárga bőrdivánomra, fölszedve a lábszárait egymásra.

– Bizony nem lenne csoda, ha nem volna. Végig nézett a cipőin és
elkáromkodta magát: Huh, már ezek is kását kérnek. – Aztán behunyta a
szemeit, hogy ne lássa a nyiladozó lábtyüket s amabilis hangon folytatá:
Hát jól van, isten neki, megteszem a nagyságos ur kedveért, egy kis
számot vetek magammal, de aztán biztos-e az a hivatal októberre?

– Azt én nem mondhatom, én csak ajánlom, a többi a szerencse dolga.

– Mit, még nem is biztos? – kiáltott fel s nagy izzadtságcseppek
gyöngyöztek homlokán. Hát hiéna az az ember, vagy mi? (T. i. az elnököt
értette.) Lehetetlen, hogy meg ne tegye, kivált ha megtetszik neki
mondani, hogy kálvinista pap fia vagyok. Mert az vagyok. És azt is
tessék megmondani, hogy hat gyerekem van. Istenem, hat gyerek!…

Önmaga elé bámult hallgatagon egy darabig, roppant fejét himbálva
jobbra-balra.

– Csak az a kérdés, – folytatá összeráncolt homlokkal, – megbirom-e
várni a terminust, lássuk csak? Most junius van és még előttünk áll
egész julius. Ez ellenében van künn levő követelésem mintegy hatvan
forint; ha be tudnám hajtani az elég lenne juliusra. Nincsen kérem egy
ceruzája?

Átadtam neki a plajbászomat, mire néhány számot jegyezett fel, halkan
morogva:

– A juliust kihuzom, Isten ugy segéljen, kihuzom; de itt van még az
augusztus. Lássuk csak, mi lesz az augusztussal? Van még a feleségemnek
egy arany fülbevalója, eltart tiz napig. Azután van tiz ezüst kanalunk,
az kitesz legalább tizenöt napot. De ez mind még csak augusztus 25-ike.
S ön szeptember 28-ikára mondja az országgyülést. Nincs semmi többé.

Hirtelen felém fordult könyörgő tekintettel, a kezeit is összetette.

– Nagyságos uram, ha Istent ösmer, találjon ki valami módot, hogy
hamarabb történhessék meg a dolog.

– Egy mód van, – feleltem minden türelemből kiesőben.

– S az? – kérdé mohón, szeme megcsillant az örömtől.

– Ha rá lehetne venni ő felségét, hogy hamarabbra hivja össze az
országgyülést.

Nem volt annyira ostoba, hogy észre ne vegye a tréfálózást.

Fölkelt szertartásos arccal, mint a ki megszakit egy alkudozást s
fenyegető hagon rikácsolá:

– Akkor hát nem lesz a dologból semmi. Aláz’ szolgája!

Az ajtó felé iramodott, de tétova léptekkel, mint általában az
alkudozók, kissé rajta tartotta kezét a kilincsen, hogy nem hivom-e
vissza, csak aztán tünt el végkép s csukódék be az ajtó mögötte. Durva,
elhangzó lépései alatt ropogni látszottak a ház falai.

*

Gazember-e vagy bolond, vagy csak nagy szamár? Sőt lehet egyszerre mind
a három. Ezeken tünődtem, midőn alig egy perc mulva kopogtatás rezzent
fel és ujra belép Gerencsy. Hát még sem tudta az ördög elvinni?
Föltettem magamban, hogy igen kurtán bánok el vele:

– Nos? – kérdém élesen.

– Megvan, – felelte ő is kurtán, de megelégedetten.

– Mi?

– A fundamentum, a tőke.

– Mit mond?

– Hogy megvárjuk az októbert, nagyságos uram, mert egy kis tőkét
fedeztem fel azóta.

– Azóta? Hol?

– Künn az ambituson.

– Az én ambitusomon?

– Igen is.

– Miféle tőkét?

– Van ugyanis egy megkereszteletlen gyerekem.

– Mi?

– Egy megkereszteletlen kis leányom, a ki nem jutott volna eszembe, csak
most, mikor megláttam az anyja karján.

Föl nem foghattam, miről beszél. Az ördög értsen ilyet. Hátha
megzavarodott az elméje?

– Mind szép ez, Gerencsy ur, de magyarázza meg nekem is, mikép veszi ön
a megkereszteletlen gyereket a _bevételek_ rovatba?

Gerencsy bámész arcot vágott a fölött, hogy ezt nem értem.

– Hát ugy, kérem, hogy egy miniszternét és egy megyés püspököt hivok
keresztszülőknek, a mi ötven forintjával számitva száz forint.

– Hm, persze. Biz’ Isten, holtig nem jutott volna eszembe.

– Hja, a szegény ember buzája furcsa helyeken nő, – mentegetőzött
nevetve.

Ez a spekulációja a keresztszülőkre kibékitett vele, megbiztattam, hogy
csak várjon hát októberig és kikisértem végig az előszobán, ki az
ambitusra. Ott várt az urára Gerencsyné, halovány arcu, vézna
asszony-személy, a negyven és harminc közt, inkább csinos, mint rút.
Szegényes perkál ruhája ki volt gombolva a mellén s fonnyadt emlője
környékéről eltolva ing és ruhaderék, hogy jobban hozzáférhessen, a kit
illet, a Gerencsy tőkéje, egy kék szemü, piros arcu csecsemő, kék
szalagos fehér főkötőben.

– Ez az! – mondá Gerencsy a gyermekre mutatva, kinek csak a pirinyó
kezei voltak kivül hagyva a vánkosokból s a nyakában lógott zsinóron egy
viola gyökér.

A baba épen szopott. Gerencsy kihuzott valahonnan egy kis zsebtükröt s
mulattatására elkezdte villogtatni. A tükör felfogta a napsugarakat s a
mint az öregnek a keze mozgatta erre-arra, a szerint szaladgált a
napfény a gyermeken és talán csiklandozta is puha, finom testét. A baba
abba hagyta a szopást és nézte a táncoló fénykarikát. Az pedig felkapta
a karjára az anyjától és megindultak lefelé a lépcsőkön, boldogan,
vidáman, mind a hárman.

Látni kellett volna, hogyan vitte, hogy ugrált vele, himbálva a
levegőben, gügyögött neki:

– Tip-top, hajsó, megvárjuk az országgyülést. Tip-top, hajsó, az
országgyülést… ne félj semmit, édes tőkém, arany tőkém…

És a kis tőke nem is félt, rágta a viola gyökerét és a kék szemecskéi
nevettek a vén szamárra.



A kemény koponyák.


Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az
összes gyökereket, melyek oda füzték, hiába feneklik meg a városban, a
falu utána jön, mint a kisértet és hivja haza maga után. Az eloltott
gyertyával esténkint eltünik a város sok ezer házával és ide jön a
kicsiny falu akácfáival, liceumkeritéseivel, eredeti vidám népével.
Bizony én még most is annyit lakom falun, mint a városban.

Sőt többet; mert majd minden három-négy évben egyszer meglátogatom a
falumat és akkor nappal is ott vagyok. Megnézem a házat, ahol születtem,
idegen ember tulajdona, de szivesen lát. A család kis lánya (szép
férjhez menő hajadon már) rózsákat köt abból a tőbül a kertszögletben,
amit még az anyám ültetett. Azok aztán beszélnek nekem olyan
gondolatokat, hogy szinültig telik meg a lelkem velök, néha ki is
csordul.

Megnézem a réteket, hát ugyanazok a margarethák nyilnak most is s
betarkitják a nagy térséget, zöld pázsiton fehér csillagok, mint ahogy
fenn a magasban, kék posztón fehér margarethák. A gyalogutak épen ugy
mennek, ugy jönnek, mint azelőtt. Ez vezet a kenderáztatókhoz, amaz a
szőlőbe, a harmadik a hidhoz. Leányok, menyecskék piciny lábnyomai
mintázzák végig e kedves utakat.

Bejárom az erdőt, itt is egy ismerős fa, ott is egy. Boldog Isten,
megint ott vannak a fészkek, amiket már egyszer kiszedtem,
összeromboltam. Ugyanott azon a fán a hármas gally kezdődésénél, a régi
madárfunduson. Az anyamadár ott ül a tojásokon. Ah, minden csodák közt a
földön a legcsodásabb. Hogy annak a madárnak a teste melegétől egy szép
nyári hajnalon széthasadnak a tojáshéjak és apró eleven lények bujnak ki
a tojásokból. A nap gazdagon löveli alá sugarait a fák levelein
keresztül. Fönséges tüz ez is, de az anyai test melege mégis több, mégis
szentebb, csodásabb, termékenyebb és édesebb.

Minden fa egy történet nekem. Ebből az odvasból méhrajt szedtünk
egyszer. Amott fogtuk a mókust. Erről esett le a Molnár Pali. Innen husz
lépésnyire van az erdei forrás. Odajártak az őzek inni. Most is
odajárnak.

Minden a régi még, itt is, bent a faluban is. Mindent megnézegetek
apróra s egy-két óra mulva, amint előtörnek az elhalványodott emlékek,
egyszerre csak legyürik az egész harminc esztendőmet. Reggel még csak
álom volt, hogy én valaha itt jártam, itt éltem, most már a többi az
álom, az az idő az álom, amit a világba hányódva töltöttem.

Meglátogattam az iskolát. Még most is elfog valami sajátszerü félelem a
küszöbön, mikor belépek. Pedig már nincs itt a szigoru Tusnay András,
aki megfogta nagy bütykös ujjaival a kis sovány kezemet s ugy vezette
közvetve a tollat, mely bizonytalanul bolyongott a papiron, mig a nagy
B-t vagy a nagy F-et leirta, s akkor se volt annak becsületes
betüábrázatja. Mondta is az öreg nagyszomoruan:

– Sohase fogsz irni tudni, fiacskám!

Uj tanitó van már, talán a negyedik is azóta, de a padok és gyerekek
ugyanazok. Én ismerem őket, de ők engem nem.

A tanitó ur kérdéseket ad fel nekik a tiszteletemre.

– Miféle országban lakunk?

– Magyarországban.

– Milyen nemzetből való vagy te, Szlimicsek Mihály?

– Magyar vagyok.

– Melyik megyéből?

– Nógrádból.

– Mondd el, fiam, Nógrád vármegyét ahogy a versben van.

A fiucska elfujja. (Itt még mindig él a jó öreg Kis-Tükör):

  Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron
  Hol Losonc Nógráddal, Buják is e tájon stb.

– Nagyon jól van, Szlimicsek, nagyon jól van. Hát eszerint melyik
megyében van Losonc városa?

Szlimicsek Mihály habozik, aztán febátorodva feleli:

– Azt még nem tanultuk.

– Szakasztott igy volt az én időmben, szakasztott igy… Ugyanezek a
talentumok, ugyanezek a methodusok. – Ismertem az apádat, Szlimicsek
Mihály, épen ilyen nagy szamár volt ő is, de _tótul_ volt ilyen nagy
szamár.

Ott hagyom az iskolát, hogy kiélvezzek mindent, ami még kinálkozik. Hire
fut, hogy ott vagyok s legott előkullognak portáikról a régi ismerősök,
a játszópajtások s mig végigmegyek a nagy uton, már felgyülnek egész
csapatra. Nem a régi fürge, vig fickók többé, nehézkes parasztok,
tekintélyes gazdák, deresbe játszó hajjal. Némelyik vitte is már
valamire. Ott ül a falusi tanácsban s mogyorófabottal jár,
méltóságteljes lassu lépésekben. Sőt a biró is iskolatársam volt, okos
ember, akinek szava sokat nyom a falu apraja-nagyja előtt.

– Hát mi ujság, Pál úr?

– Meg vagyunk, tekintetes uram, csak egy kicsit a termés nem jó. Bor nem
igen lesz az idén.

– Mért nem öntözik gáliccal a szőlőt?

– Ostobaság – mondja egy öreg paraszt. – Tavaly gáliccal öntöztük, aztán
az egész falu megbetegedett a mérgezett szőlőtül. Inkább egye meg a
féreg magát a szőlőt, tekintetes uram, minthogy aztán az embert is
megegye a szőlővel együtt.

– Hát a politikában hogy vannak kendtek?

Biró uram, Kazi Pál, megtörli előbb a száját az inge ujjával, mikor
ilyen nagy dologról nyilatkozik.

– Mi, szegény parasztok, fizetjük az adót és nem panaszkodunk. Adónak
lenni kell.

– Hát a nemesek?

– Azok baloldaliak igy időközben, de mikor a követválasztás van, akkor a
kormányra szavaznak.

– Van-e a faluban szocializmus?

Kazi Pál értelmes ember, ujságot is szokott olvasni, erre a kérdésre a
fejet rázza:

– Nem hisz abba itt senki. Ha betéved is egy-egy hóbortos vándorlegény a
faluba, hát csak nevetik, ha ilyeneket beszél. Okos emberek a mieink.
Tudjuk mi jól, hogyha ma felosztanák is az országot egyenlően az emberek
közt, egy hét mulva megint nem volna egyenlőség, mert a könnyelmü
korhely elköltené a maga részét, a szorgalmas igyekvő pedig
megnagyobitaná a magáét. Kemény, egészséges koponyák ezek a mieink,
tekintetes uram.

Valóban kemény koponyák az én földieim és igen sokszor elfog a
büszkeség, hogy a megelégedés itt terem a sovány kavicsban és nem a
sulyoskalászu rónaságokon.

Ha el-elrándulok a vármegyémbe nagy időközökben, mindig bizonyos
idegességgel észlelődöm, megvan-e minden a régiben, nem inficiálta-e még
meg a modern kor a népet? De még mindig tisztán maradtak. S ez igazán
édes tudat.

Amint befordul a piszmogó vicinális a szülővármegyém felé, szinte jól
esik, hogy olyan lassu. Az uj kor száguldó sárkánya is megbénul e
komótus, lusta tekintetes urak közt. Itt még ő se tud az lenni, aminek
alkotva lett. Átidomul a tekintetes vármegye képére. Megadja magát.

Aztán még beljebb megyek, még beljebb, a kevély székvároson tul, ahol
még szüziesebb a levegő, az országutakon tul, – ahol már csak megyei
utak vannak, a falunkba és ujra végigjárom az erdőt, a rétet, az iskolát
és ujra kikérdezem a parasztokat. Milyen a termés? Mi a panaszuk a
politikában? Van-e a községben szociálizmus?

A biró azonban elkezdte az idén fejét vakarni és a botjával zavartan
ütögette csizmája hegyét:

– Bizony már van, kérem alásan.

– Szociálizmus?

– Valami olyasféle. Egy uj bogár, kérem alásan.

– Bogár?

– Az ausztráliai méhek.

– Mi az Isten csudája az? És miben pusztit?

– Az emberi elmében, kérem alásan.

– Az ördög érti kendet biró uram.

– Hát ugy van az tekintetes uram, hogy a takácsunk a Blózik Mátyás,
hiszen tetszik tudni, milyen nagyszáju kolompos ember, fent járt a
fiánál Pesten, aki ott kovács legény és lakodalmat tartott most; onnan
hozott egy történetet az ausztráliai méhekről.

– És ez a történet?

– Megzavarta az egész falut.

– A kemény koponyákat?

– A kemény koponyákat, – felelte szomoruan.

– De egy történet!

– Hja, tekintetetes uram, egy gombostü is halálos lehet, ha megvan a
hegye mérgezve.

– Lánchordtát, miről szól hát a történet?

– Hát biz az arra vonatkozik, hogy mégis csak az az igazság, föl kell
osztani mindent egyenlően az emberek közt.

– De hisz a multkor mondták kendtek, hogy egy hétig se volna egyenlőség,
mert egyik költene, a másik gyüjtene.

– Hogy aszongya nem gyüjtene, – felelte a biró, megsuhogtatva botját a
levegőben – azt mutatják az ausztráliai méhek.

– Mutatnak azok istennyilát.

De biró uram nem hagyta magát kivenni a konceptusból, folytatá
ilyenképen:

– Hogy aszongya egy hajó indult a tengeren Ausztráliába, ezt Blozik
beszéli kérem alásan és mielőtt megindult volna, rászállott egy méhraj,
királynéstól, mindenestől az árboc rudjára. Nosza, a kapitány nem tud
mit csinálni a rajjal, meginditja a hajót s a raj csak nem mozdul.
Elviszik hát Ausztráliába s etetik utközben mézzel, mert volt a hajón
méz. Ausztráliában aztán köpüt csináltak a méheknek s a méhek ép ugy
mint elődeik odahaza, hozzáfogtak munkájukhoz, gyüjtötték a mézet és
várták a telet, de csak nem jött a tél, várták, hogy a virágok
elhervadnak, de azok csak egyre nyiltak és nyiltak. Ejnye de bolond
ország ez, gondolták a méhek. De szamarak voltunk, hogy törtük magunkat,
hiszen a gyüjtésnek nincs többé semmi célja. S fogták magukat a
bosztohók és a következő évben már nem gyüjtöttek, hanem csak
szálltak-szálltak virágról-virágra és a virágok mindig nyiltak nekik,
egyik bimbóját hányta, mikor a szirmait hullatta a másik. És most már,
azt mondja Blózik, elszaporodtak a méhek Ausztráliában, száz kaptár
familia van már az egyből, de egyik se gyüjt semmit.

– És az ilyen ostobaság hat az emberekre? – jegyzém meg sajnálkozva.

– Blózik vasárnaponkint beszél nekik, felolvas és ők beszedik, de
különösen a méhek zavarták meg őket, rendes összejöveteleket tartanak,
pénztáruk van és tele vannak a maszlaggal… Különösen ezek a méhek, az
ausztráliai méhek.

– Az istenért, ki kellene verni a fejükből.

Kazi Pál összefonta kezeit, aztán szomoruan nézte egy darabig a földet,
a fölosztandó anyaföldet.

– Nem lehet, – szólt elgondolkozva s aztán bizonyos kevélységgel
hozzátette – mert kemény koponyák, rettenetesen kemény koponyák a
mieink.

Kezet fogtam vele, mire eldöcögött a faluháza felé, még magában is
mindig morogva:

– Kemény koponyák, hm.

Én pedig nekiindultam a pajták aljának, hogy kegyeletesen bejárjam azt a
bozóttal, labodával felvert darab földet, mely valaha a mi kertünk volt.
Még megvannak a roncsai. Itt egy vén szilvafa, de már nem terem, ott egy
darab sorompó bedőlve, félig megrothadva, ribiszkebokor a kukorica közt,
egy picinyke cipősark a beléndek és farkastej közt, talán a hugocskám
cipellőiből, derékig érő vadfüvek társaságában egy teljes violabokor.
Muslincák, darazsak aranyos-zöld legyecskék röpködtek, dongtak
köröskörül, akik még mindig emlékezni látszottak arra, hogy itt valaha
kert volt. Hess, cudarok! Idegesen kapkodtam előlük a fejemet
jobbra-balra. Mind azt képzeltem, hogy az ausztráliai méhek, akiket a
Blózik szállitott ide – erre a szüz és tiszta földre, hol csak a
szunyogra és a hernyóra kellett eddig haragudni.



A kis szeplős.


Akit az istenek gyülölnek, szép feleséget adnak neki. Azzal jár az örök
nyugtalanság. Ellenben a csunya feleség az a legnagyobb béke a világon,
valóságos treuga dei. Nem minden ember fogja fel igy a dolgot,
megengedem, vagy ha igy fogja föl, sok igen szivesen viseli az istenek
gyülöletét ebben a formában. Hiszen minden a formától függ.

Sokkal nehezebb a már milliószor hallott forma az istenek gyülöletében
az, ha tanitóvá teszik az embert, kivált falusi tanitóvá és kivált a tót
hegyek közé, Blobócon, a hol nincs más kaputos ember, csak a molnár, meg
az Amerikából hazatért Szlanka György, aki ott vette fel a pantallont és
az urias kabátot, majd egy pár száz dollárral visszatérvén
szülőfalujába, most tükörből fésülködik, mint a nagyurak.

De nem ő róla szólok, hanem a tanitóról, Kuprinyi Pálról. Csak abban
nincs igazam, hogy az istenek tették őt tanitóvá, mert ugy nyerte az
állását, hogy még a régi tanitó életében elvette annak a leányát,
Koleszkay Máriát s az elaggott após átjátszotta neki egy ügyesen
rendezett alkalommal a tanitóságot.

Igy megy ez itt Magyarországon kicsibe-nagyba – a nepotizmus, mindig
csak a nepotizmus. Véget sehol se ér. Egy csöpp viz a falusi pocsolyából
csak olyan viz, mint a nagy tengeré. Tanitó-dinasztiák képződnek, melyek
elárasztanak egész vármegyéket s századokon át tartják megszállva a
szerény szalmafedeles tanitó-lakokat fi-ágon, leányágon.

Ez a Koleszkay Mária nem volt szép, sőt inkább rút volt, szeplős,
sovány, kicsiny, olyan, mint egy csutak. De hát a familia alkalmatos
volt, punktum s a segédtanitónak meg a királynak politikából kell
nősülnie, punktum. Aztán mindegy is, mert Blohóc különös hely, nagyon
különös. Talán nem is illik elmondani. Nyáron szétmegy az egész falu
férfinépe le az Alföldre aratásba s egyéb mezei munkára s az asszonyok
mind otthon maradnak… Hozzá se jut az ember a saját feleségéhez.

De Kuprinyi voltakép nem is volt Don Juan, pedig szép izmos mahomet
ember volt, akár egy gránátos, inkább volt Nimród, aki üres idejében a
nyulak után mászkált a határban s ha hazajött este… Oh, istenem, este a
sötétben minden asszony egyforma.

Szóval, békességes, csöndes házasság volt. Az asszonyka szelid volt és
becsületes. Már az is mutatja, hogy egyszer a csintalan Zahora Mátyásné
megnyelvelte: „Könnyü a tányérnak el nem törni, ha nem nyul hozzá
senki.“ (Zahoráné asszonyom voltaképen már csak cserép volt.) Más valaki
is mondta, de nem tudnám az urát adni:

– Higyjétek meg, hogy a tanitóné alattomos. Nézzétek csak a szemét, hogy
világol, valami zöldes fény hogy bogárzik benne.

Csakhogy ki nézegetné a Kuprinyiné szemét? Különben is mindig le volt
sütve, ha végig ment a falun, vagy ha vasárnap megjelent a templomban és
leült az első padban az öreg molnárné és a mészárosné mellé (mert az
arisztokrácia mindenütt összetart). Eh, bizonyos asszonyokról azt se
tudja az ember, hogy van-e szemük.

Nem voltak nagyon szegények, mert takarékoskodtak, tehenük volt,
malacaik voltak és szolgálót is tartottak. Szóval, rendes emberek voltak
és az asszony még violákat is termesztett a kis kertben és
georginarózsákat. Az pedig nem jó. Az az egy nem jó. Nem is való, ahol
hajadon leány nincs, aki a mellére tüzze. Az asszony keressen a férje
fejében, ha nincsen dolga és a konyha szagaiban gyönyörködjék, de nem a
virágokéban, mert a virágok rossz tanácsadói a fehérszemélyeknek.

Volt valami kanonok nagybátyjuk az asszony után Kassán, az is segitette
őket némileg, de a tejfölt a közvetlen mellette élő rokonság nyalta fel.
Nekik csak vetettek valamit. Ez a kanonok meghalt egy nyáron s néhány
ezer forint örökség jutott nekik. Blobócon ugyan azt mesélték, hogy a
kanonok még a tél elején halt volna meg, de a mellette levő rokonok
eltitkolták s jégen tartották a holttestét a pincében még egy félévig,
hogy a kanonoki jövedelmeket tovább szedhessék. Hogy volt, mint volt,
nem firtatom. Papok dolgába avatkozni nem jó.

Kuprinyi egy szőlőt szerzett az örökségből, odalent Gömörben, a maga
szülőfalujában, a jövő évben már termése volt. No, azt meg is kellett
itatni valakivel s a hosszu téli estéken elhivogatta magához a molnárt
meg az amerikánust, aki ámbár mint sült paraszt ment ki, mint
intelligencia jött vissza s sehogy se akart többé elkeverődni a
közönséges osztály közzé. Sok mindent tudott mesélni, sokkal többet,
mint a mennyit látott, pedig sokkal többet látott, mint a mennyit
Blobócon elhihettek volna. A brandyt, whiskyt emlegette, de a vinkó is
jól izlett neki. Azonfelül mulatságos és csinos fickó volt, olyan
homlokkal, mint a bikáé és olyan arccal, mint a megpörkölt káposzta.
Durákot játsztak, néha pénzre, néha dióra, amint járt a malom vagy nem
járt, disputáltak és énekeltek. Szlanka pompásan tudta elfujni a yankee
oodle-t. Roppant lehetett azon röhögni. Egyszer-másszor tréfáltak is,
ahogy jó pajtásokhoz illik; ha például a kinyiló vagy becsapódó ajtó
szélárama eloltotta a gyertyát, a beállott sötétségben valamelyik pofon
cserditette a másikat, amiből aztán gyertyagyujtás után nagy találgatás
fejlődött ki, hogy ki volt. Ezalatt a tanitóné egy szögletben ült a
kályha mellett a guzsalyán és csöndesen font, nézvén a falon az
árnyékokat, melyekben a három mozgó ember volt ábrázolva. Maguk az élők
iránt nem látszott érdeklődni, csak az árnyékjaikat nézte és font, egyre
font. Csak néha kelt fel, amint illik a háziasszonyhoz, elkoppantani a
faggyugyertyát, ha a kanóca tulnagyra nőtt. Amely férfiunak közelebb
esett a periferiájába, (ez különben tőle függött, hogy melyik felé
ment), az csipte meg a sovány combját, természetesen a szoknyán
keresztül. Mert ezekben a körökben is van egy kinyomkodott etiquette, ha
nem is hasonlit egészen a spanyolhoz. De ami egyszer illik, az illik és
egy ilyen incselkedő megcsipés elmulasztása nagy udvariatlanság számba
jönne. Magában véve ártatlan dolog és jelentőségre csak akkor emelkedik,
ha az illető menyecske nem szisszen fel, hanem türi. Kuprinyiné azonban
nagyot sikoltott mindannyiszor szemérmetességében s kigyult, mint a
fáklya.

– Menjen, cudar! Hogy nem szégyenli magát!?

Szóval, igy mulatoztak egész télen s mulatoznának talán még most is
(mert tél van most is), ha egy szép napon a Szurina Ancsurka, a
nagyobbik leánytanitványok közül való, tudta volna az összeadást. De hát
nem tudta. A tanitó ur azt kérdezte tőle: mennyi hét és nyolc és ő ott
állt a táblánál megzavarodva, szégyenlősen, kicsi reszkető kezében a
krétával, melyet ugy szoritott, hogy majd szétmállt, nagy kék szemeit
bizonytalanul jártatta, mint egy megriadt őzike, a leánytársain, akik
balról ültek és a vigyorgó fiukon, a jobbon. A nagyobbak ezekből éhesen
nézték, mert szép volt az Ancsurka, kenderszinü haja leért a kurta
szoknya legszéléig és igazi pántlikával volt befonva, mint a nagy
leányoké, a keblén pedig az ingvállon át két kis alma alakja kezdett
kiütődni.

– Hát nem tudod?

– Nem tudom – rebegte halkan, tompán, pedig egyébként csacska volt, mint
a szarka.

– Hát mit tudsz, ha ezt se tudod?

S a tanitó mérgesen kapott a lénia után.

A gyermek elhalványodott és behunyta a szemeit.

– Jaj, ne, ne!

– Hát megmondod-e, hogy mit tudsz?

– Megtiltotta ez édes anyám.

– Az anyád? Miket beszélsz itt nekem, te üszőtehén?

– Megparancsolta, hogy meg ne mondjam, mert titok.

– Hogy hét és nyolc mennyi? Az csak a te ostoba fejedben titok, fiam.

– Nem azt, hanem amit az amerikánus mondott.

Kuprinyi Pál elmosolyodott ezen a szertelen hülyeségen.

– Hát mit mondott az amerikánus? – kérdé kacagva s az ő kacaja nyomán
vigyorogni kezdett az egész iskola. A kis pufók arcocskák fénylettek a
derültségtől és még a falitáblákon is gunyosan nevettek a tömérdek
emlősállatok, a bogarak, a halak és a hüllők. Mind a Szurina Ancsurkát
nevették.

De már ez mégis sok volt. Ancsurkának a halovány arca egyszerre
aláfutott vérrel. Hiszen ő nem beszél bolondokat. Háborgott a kis szive
a szégyentől.

– Hát azt mondta – fortyant fel nagy elszánással – hogy a tanitóné
asszonynak ő a szeretője.

– Ohó, hohó! Ejnye, te béka! Hogy mondtad, te nyomorult kis béka? Az én
feleségemről? Az amerikánus? Ilyen hazugságot! Ilyen szemtelenséget!

Szemeit elboritotta a vér, a lénia kiesett a kezéből és nagyot csattant
a padlón, a másik kezével pedig megmarkolta az Ancsurka szöszke haját és
varkocsánál fogva elkezdte rázni, lóbázni, hogy annak az arca
belekékült.

– Ilyet a szádon kiereszteni, te kis lotyó; térdepelj le! Aztán majd
beszélek a szüleid fejével is, hogy miképen nevelnek.

Eh, ostoba pletyka! gondolta aztán a tanitó és hozzálátott a tanitáshoz.
Valaki valami nagy képtelenséget akart mondani, hát ezt gondolta ki s ez
a csacska gyermek fölszedte. Mert az ilyesmi ragad a leányfejekbe, mint
a csiriz. A számokra nincs esze, azokat nem tudja, mert azokat én
tanitom, de a szerelmeskedéshez már konyit, mert azt az Isten tanitja.
Ergo, az Isten a jobb mester. Bolondság volna ezért boszankodni. Talán
nem is mondta ezt Szlanka? Ámbár Szlankától sok kitelik. Lehet, hogy
mondta, de tréfából. Ejh, a pokolba vele, az én feleségemmel ne
tréfáljon, ezt nem türöm.

Kuprinyi ur mégis csak boszankodott és hiába próbálta kicsibe venni a
dolgot és lecsendesiteni a lelkét, a betük is az ábécéskönyvekben, a
számok is a táblán ingerelni kezdték. A nagy O ugy mutatkozott, mintha a
pohos tisztelendő Matusek plébános ur lenne, aki igy szólt a minap:
„Minden asszony asszony és a katholikus vallás fönsége, hatalma épen
abban nyilatkozik, hogy elég ereje volt egy asszonyt kivenni és liliommá
tenni a többi közül. Kettőt már neki se sikerülne.“ A nagy I a szikár
krizsnóci ispánt juttatta eszébe, aki az asszonyi test szineiről szólott
tavaly a molnárék keresztelőjén, hogy azt mondja, a szeplős arcok alatt
nem vér foly, hanem folyadékká vált tüz nyargal.

Oh, oh! Ki tudja? Nem, még se lehet. Gondolata ide billent, oda billent,
de annyi tény, hogy igen bántotta a dolog. Hiu ember is volt és meglehet
szerette is a kis szeplőst.

Nem birt tovább tanitani.

– Menjetek ki gyomlálni! – parancsolta a gyerekeknek.

Azok nagyviháncolva, egymás hátán csörtettek ki az ajtón, mint egy
malaccsorda. Az összes tantárgyakból ezt a gyomlálást szerették a
legjobban, mert eközben kitépdeshetik a tanitóné hagymáit és
sárgarépáit, hogy jóizüen felfalatozzák.

A tanitó bement a lakására, ahol épen vasalt a tanitóné, valami dalfélét
dudorászva.

– Mária – szólt a tanitó szomoruan és a hangja nagyon el volt fátyolozva
– egy gyermeklányka rossz hirt hozott.

A tanitóné végighuzta a füstölgő vasat a nedves vásznan; valami
szisszent. Talán ő, talán a vászon. De inkább a vászon szokott ugy
szisszenni.

– Rossz hirt? – kérdé szeliden és figyelmesen nézte a vasaló mozgását.

– A Szlanka azt hireszteli rólad…

– Rólam? szólt az asszony és a csodálkozó szemeit, melyekben a mennyei
tisztaság fénylett, urára emelte.

– Igen, folytatta e szüzies tekintet erejétől meggyőzetve, majdnem
félénken, – hogy olyasformát mondott volna, mintha a szeretője lennél.

Az asszonyka ajkain egy fájó mosoly jelent meg és megcsóválta a fejét:

– Ugyan Pál, ugyan Pál!

Aztán egyszerre megteltek a szemei könynyel.

– Ne sirj, Mária. Hiszen nem igaz. Ne sirj fiam, hiszen tudom, hogy nem
igaz. És hercegnőket, grófnőket is érnek efféle kellemetlen pletykák;
ezért még nem kell a világnak felfordulnia, érted-e? Hanem a becsület…
erről van csak szó. A faluban már is beszélik. Bizonyára beszélik és én
a föld alá sülyedek, ha gondolom, hogy rólad rosszat hisznek. Meglehet,
hibás a Szlanka, meglehet, nem hibás és csak valami vénasszonyi nyelv
jött mozgásba; de ha ő a hibás…

– Mit szándékozol tenni, ha ő a hibás? – kérdé az asszony egy felvillanó
tekintettel.

– Kitiltom a házamból.

– Az nem elég, – felelte a tanitóné – be fogom őt perelni
becsületsértésért.

S olyan nyugodtan mondta ezt, olyan szeliden és mégis fönségesen, hogy
csak egy fehér galamb lehet ilyen epe nélkül való.

– Tudd meg a részleteket estig, Pál, és ha ugy áll a dolog – tette hozzá
szilárdan – holnap reggel bemegyek a városba a fiskálishoz.

Kuprinyi hazabocsátotta a gyerekeket és aztán nyakába vette a falut
azzal a szándékkal, hogy mint egy detektiv kerülő uton furfanggal
kiszimatolja az igazat. Elment a malomba és a kovácsmühelybe: ezek a tót
falvak kaszinói. Az őröltető asszonyok és a lovat patkoltató gazdák
mindent tudnak és mindent összehordanak, mert sok üres idejük van. Az
amerikánus épen nem volt otthon, már napok óta. Egy csomó pénzt hozott
az uj világból, s egy telek földet vévén, eltérőleg az itteni
parasztoktól, gyógyfüveket termesztett a földjein, amiért az első évben
ugyancsak nevették, ősz felé aztán elszállitotta a termését külső
országokba és nagy rakás pénzt hozott vissza érte s akkor már ő nevette
a parasztokat. Ez idő szerint épen oda járt az idei termésével, ugy,
hogy szabadabban nyilatkozhattak meg az emberek. A mester beszélt a kis
Szurina Ancsurka anyjával, benézett a szép özvegy Mokry Borbálához, az
amerikánus bevallott kedveséhez, hogy szépszerével megszólaltassa; ha
van valami a fenforgó dologban, az ugyan kitálalja; kifaggatta komáját a
molnárt, aki igy szólt:

– Ugyan ne bolondozz, Pál. Hát mit akarsz? Az asszony becsületét
keresed? Hát meglehet valamit találni, amit nem lehet megfogni, ami csak
üres levegő, vagy a levegőnél is semmibb. Keresd meg hát a lehelletedet,
ami elröppent, ha olyan ügyes vagy. Egy elveszett borjut érdemes
keresni, mert azt megtalálhatod, azt meg tudják mondani, hogy merre
ment, hol lehet és vissza lehet vinni a jászolhoz. De mit akarsz egy
asszony becsületével? Ne légy hát szamár.

Kuprinyi a kocsmában is megfordult, nyomozott, fürkészett és későn éjjel
ment haza. Az asszony már aludt.

Kis, nyomott, pulykatojás-szin arca ott feketedett a hófehér párnák
közt, keble csöndesen pihegett és a hol a dunyha félrecsuszott,
kikandikált a lába egész térdig. A lába kicsiny volt és formás, mint egy
lánykáé.

A tanitó lecsapta izzadt fejéről a kalapot és az ágyhoz lépett:

– Alszol, Mária?

Nem kapott feleletet.

Gyöngéden megsimogatta az alvó fejét, mire az fölébredt és rátekintett
álmosan, de mégis mosolyogva.

– Tudod-e, mi az ujság? – kérdé a férj.

– Nem tudom – felelte az asszonyka.

– Holnap a városba mégysz.

– Igen? – szólt halkan, egy kicsit tünődve, mintha az emlékezetét
próbálná összeszedni. – Hát mégis? motyogta lassan, szomoruan.

– Már a kocsit is megfogadtam.

– Jó, – felelte nyugodtan, a másik oldalára fordulva.

S nehány perc mulva már hallani lehetett csendes, szabályos szuszogását.
Igy csak a pólyás csecsemők alusznak, akiknek a lába még nem érintette a
földi sarat.

Másnap a városba ment Kuprinyiné, s amint kiszivárgott utjának célja, a
gyerekek is széthordták a tegnapi iskola-jelenet hirét, lőn nagy
hullámzás, mozgás. Régen volt ilyen szenzáció Blobócon. Az asszonyok
átbeszélgettek egymással a keritéseken, a házak előtti kis kertekből,
hol egy-egy mályvarózsa nyilik a hórihorgas napraforgó mellett, melynek
a magját olajkészitésre használják. A kutaknál, a mészárszékben (mert a
lóherésben felfujódott a Malinákék tehene s annak a földi maradványait
árulják ki leszállitott áron) mindenütt sok szó esett a rendkivüli
eseményről. Egyik a másiknak adta át a nagy ujságot:

– A mesterné beperelte Szlanka Gyurit.

– Nem szép tőle, hogy ilyenekkel dicsekszik.

– Melyik? A mesterné?

– Dehogy. A Gyuri.

A hol csak összetalálkozott két ember, azaz két asszony, a pataknál,
ahol mostak, a krumpli- és a kukorica-földeken, ahol most szüreteltek,
mindenütt ez a kérdés uralkodott; nem lehet ezt eleget megbeszélni.

– Szegény kis szeplős, még ő neki se hagynak békét.

– Pedig olyan mint egy szent.

– Ki kellene kergetni a faluból azt az amerikai kutyát.

A közvélemény a tanitóné mellett foglalt állást. Hiszen olyan szegényke,
mint egy árnyék; asszonynak csak azért asszony, mert szoknya van rajta.

Számos részletről beszéltek. Vannak-e Kuprinyinénak tanui? És kik azok?
És mit hallottak? Ejh, bolondság, az amerikánus ittas volt, akkor
lottyantott ki valamit. De nem szabad azt készpénznek venni. A Majzik
Miklós hallotta, meg a Szurináék. Valami előhozódott igy-ugy az
asszonyokról (hogy ugyan mit tudnak mindig az asszonyokról locsogni). A
Szurina Gábor mondott valamit, a Majzik is mondott egyet-mást, mire
megszólalt a Szlanka Gyuri, hogy az arcokra ő semmit sem ád. Itt van,
teszem azt, a tanitóné, micsoda arca van annak s mégis milyen szép fehér
a teste, mint a patyolat. S nagyot csettentett a nyelvével a Szlanka
Gyuri.

– Talán már látta is? – szólt közbe a másik Szurina, nem a Gábor, hanem
a sánta.

– Ha láttam-e? – vágta ki hetykén a mellét. – Akkor látom, amikor
akarom.

Szóból szó lett s az amerikánus egy kicsit többet is talált mondani
nemcsak az igaznál, de az illőnél is és most már amit főzött, egye meg,
talán még be is csukják érte. Pedig nyilvánvaló, hogy a bor beszélt ki
belőle.

Hetekig ebből az esetből csemegézett Blobóc: meg lett az világitva
különböző szempontokból. Voltak mindenféle pikáns részletei és
mellékkiágazásai. Közbe haza jött Szlanka Gyuri is és igen
elálmélkodott, mikor a történtekről értesült. Esküdött mennyre-földre,
hogy ő nem emlékszik semmire. Képtelenség, hogy ilyesmit mondott volna,
de ha mondta is, ittas volt, térden állva kész érte bocsánatot kérni a
tanitóné-asszonytól. Igy mondta ezt el Kuprinyinek.

A tanitó meglágyult e kijelentésre (jó ember volt és puha szivü); kezet
nyujtott Szlankának.

– No-no öreg. Hiszen én nem haragszom. Csak látod, az asszony. Majd
beszélek az asszonynyal.

Az asszony azonban hajthatatlan maradt:

– Nem, nem. Látni se akarom azt a gazembert. A becsületemet akarom és a
megbüntetését.

– Ne légy kegyetlen, Mária. Ne okoskodj.

Hanem az asszony még se engedett. Ha csendes is, mondották, de van benne
karakter. Nagy karakter. Az a zöld láng a szemeiben. Két ördögnek a
körmehegye.

A törvény lustán jár a tót hegyek göröngyei és kövei közt, de harmadik
hétre mégis odaért a birói megidézés, s a felek a Szent-Mihály-nap utáni
szerdára megjelentek a városban a járásbiró szobájában. Épen sok más
peres fél is volt a biró szobájában Blobócról, akik egy adóssági ügyben
tárgyaltak. De az unalmas dolog volt, hamar átesett rajta a biró s
legott áttért a mi ügyünkre.

Igen szigoru, goromba ember volt a biró, aki sok madzaggal átkötött irás
közt ült a király képe alatt, belenézett a percsomóba, aztán föltette a
cvikkerjét és egy pillantást vetett a tanitónéra, aki ünnepiesen volt
öltözve fekete ternószoknyában, csontgombos vizitkében és kalappal a
fején, a kalap körül apró kolibrimadarak himbálóztak. S ott a madaraknál
kezdődött valahol egy fehér fátyol, amely lecsüngött az asszony arcára,
szóval, nagy pompában volt, aztán a vádlotton siklott el a szeme, a ki
szintén talpig fekete posztóruhát viselt, egy igazi ur se különbet.

– Tudnak magyarul? – kérdé a biró.

A tanuk (kilenc tanu volt beidézve) a fejüket rázták, Szlanka György
tótosan felelte:

– Nagyon kicsinyt.

Mire Kuprinyi ur, aki csak mint a neje kisérete jelent meg, igy szólott:

– Az uj nemzedék már mind magyar lesz, kéremalásan, de ezek még a régi
tanitó alatt nevelkedtek, hát méltóztassék csak tótul kérdezni őket.

– Tehát Szlanka! Melyik a Szlanka György?

– Én… felelte Szlanka György.

– Jőjjön közelebb!

Szlanka György közelebb lépett az iróasztalhoz, jól termett, megnyerő
alak volt, erősen napbarnitott arc és széles vállak, pörge bajusz és e
mellett kellő önérzet a magatartásban.

– Ön azzal van bepanaszolva, hogy Kuprinyi Pálnéról bizonyos
nyilatkozatokat tett.

– Nyi pravda! (Nem igaz) – vágott közbe Szlanka György, haragosan
megrázva hatalmas fejét.

– Hogy-hogy?

– Ja szom gentleman. (Én gentleman vagyok.)

A biró elmosolyodott.

– Ön angolul is tud?

– Yes, mister. Én amerikai polgár vagyok. S kevélyen ütött széles
mellére.

– Az nekem mindegy. Kuprinyi Pálné azt állitja, hogy ön a következőket
mondta:

A biró felolvassa az aktából és tótra forditja le az inkriminált
kifejezést.

– Az lehetetlen. – Én ezt nem mondtam soha, nem is mondhattam.

– Mit szól ehhez Kuprinyi Pálné? kérdé a biró.

Az asszony előlépett csendesen, közömbösen, mintha nem is az ő ügye
volna az.

– Tanuk vannak rá, tekintetes biró ur – mondá fáradtan, vontatottan.

Szlanka György felfortyant erre.

– Ugyan kéremalásan, biró ur, méltóztassék jól megnézni a különben igen
tisztelt asszonyságot, ezt a szeplős macskaarcot, ezt az orrt, ezt a
csuf termetet, ezt az egész teremtést és azután tessék megitélni,
hihető-e.

Az asszony arca piros lett, sütött, mint a tüzes vasaló, az ajkai
reszketni kezdtek s kihivó daccal, sziszegve, mint a kigyó, szinte
észrevétlenül csuszott közelebb a szólóhoz.

– Hallgass, hallgass! – hörgé fojtott hangon.

– Elhihető-e – folytatá fékevesztetten az önérzetes Szlanka – hogy én a
szerelmével dicsekedtem volna a faluban? Szokás-e ilyennel dicsekedni?

Az asszony most hátravetette a fátyolát s eléje ugrott Szlankának, mint
egy hörcsög. Mintha nem is az az asszony volna, aki azelőtt.

– Hazudsz, cudar, hazudsz! – rikácsolá és a kezeit felkapta a csipőjére
s szemei vadul lövelték a rettenetes zöld lángokat.

Az amerikánus önkénytelenül visszalépett.

– Hazudsz, alávaló és hiába tagadsz mindent! Éjjelenkint jártál be
hozzám! Nem nálam voltál-e husvét másodnapján éjjel, amikor a Julcsa
szolgáló beeresztett s amikor az ablakon ugrottál ki, amint a férjem
megjött? Nem tagadhatsz semmit, mert meglátott a bakter, a Rogó János.

A jelenlevők meglepetve néztek egymásra és az asszonyból kivetkőzött
nőstényre, kinek minden porcikája reszketett és vonaglott a dühtől,
olyan volt, mint egy furia.

– Nem voltam-e a lakásodon a nyáron, minden vasárnap estefelé, mikor a
férjem vadászni járt? Nem csókoltad-e a hajamat? Nem haraptad-e a
fülemet? Mered-e mondani, hogy nem igaz? Huh, hadd kaparjam ki a
szemedet, te alávaló!

A biró mérgesen csapta az aktákat az asztalra.

– Csitt, ördöngős asszony! Egy szót se többet. Ön, Szlanka György, kissé
tulélénken költötte fel a legnagyobb szörnyeteget, a női hiuságot – s
ezzel nagy bajt csinált, de megnyerte a pörét. Elmehetnek.



Mme Gvuáp és porontyai.


Ennek a történetnek a központja egy fa. S az se valami előkelő, a füzfa.
De mit bánom én, hiszen csak a lakójával törődtem, az pedig nem volt
arisztokrata, aki különbséget tegyen diszfák és közönséges fák közt.

Ámbár ki állhat ma jót az érzelmekért? Valami urhatnámság okvetlenül
lakott benne. Hiszen a vadkacsák nemzetsége odalent a földön költ, ha én
eltagadnám, a nóta mondaná. Kergő ruca, sipos réce, makk ruca, sarlós
ruca, majd mind alcsonyra rakja fészkét, csalitos helyekre, sekély
vizeknél, erek, locsogók mellett, bujalevelü növénybokor alá.

A magasban született vadréce nagy ritkaság s nem is szolgál az semminemü
előnyére röptében, usztában a vadkacsa-társadalom előtt. És mégis a
magasba rakja fészkét némelyik, akiben van egy kis stréberség.

Ilyen volt madame Gvuáp is, az egyetlen vadréce, akit alaposan ismertem.
Azaz, dehogy ismertem, dehogy. Inkább az ellenkező. Mindennap láttam
vagy huszszor, de még se tudtam megkülönböztetni a többiektől. Nincs
hozzá elég éles eszem. Ugyanaz a fej, azok az okos, barna szemek
mindeniknél, narancsvörös láb, zöldessárga csőr és az egyforma toilette:
ibolyaszinnel zománcozott szárny, rozsdavörös begy, stb. Szakasztott
olyan az egyik, mint a másik.

Jó helyen volt a fészek, igazán jó helyen. Madame Gvuáp (igy neveztem
el, mert igy mutogatta be magát, ha társaival röptében találkozott)
okossága mindenben nyilvánult, tehát a fészek helyének megválasztásában
is. A vén füzfát, melynek tetején volt a fészek, nagyon alkalmasnak
lehetett mondani. Igaz, hogy közel volt a házunkhoz, tehát az
emberekhez, de védte az, hogy a környékén, a kertünk alján vizek
fakadtak a talajból. Minélfogva a vásott parasztgyerekek, akik szeretik
a kácsa tojásait kiszedni, a kicsinyeit elrabolni, nem könnyen férhettek
a füzfához, a vizben kellett volna gázolniok. Ellenben maga a füzfa
szereti a vizet s a kacsaasszonyságnak is nagy mulatság, mikor a
tojásokon ül, ha kikukkantván a fészkéből, megláthatja magát alant a
vizben. Ki látott már asszonyi lakást tükör nélkül?

Azonfelül ott volt a közelben keletnek a náddal benőtt tó, ahova
elmehetett néha uszkálni, fürdeni, társalogni a többi récékkel, délről a
kenderáztatók békái muzsikáltak, alig husz lépésnyire, mocsaras rét
alján, hol bőven termett a békalencse, harmatkása. Fölséges hely volt
ez. Koszt, kvártély, mosás ugyszólván egy helyen.

Gvuáp asszonyság igen tisztességes anya volt. Ezzel tünt föl előttem,
aki megfigyeltem, ezzel nyerte meg nagyrabecsülésemet; szerény volt
egész lénye s folytonos munkásságban telt el napja. Amellett egyedül
vitte a háztartást, egyedül nevelte kicsinyeit és soha se láttam őt
henyélkedve, léháskodva, mint más récéket gavallérok társaságában.

Pedig de csinosak, de helyesek ezek a gácsérek! Kivált mikor _gálában_
vannak. A fekete-zöld érc-szinű nyakukkal, a kunkorodó hetyke
tollaikkal. Két rendbeli ruhát egy állatnak se adott a természet, csak
épen a gácsérnek. No, ugyan volt kiért ennyire megerőltetnie magát?
Hitvány népség a gácsér. Apa nem tud lenni, csak legény, mindig csak
legény. Lakodalom völgyön-hegyen, ma itten, holnap ottan, most ezzel,
máskor azzal, – uj szerető, uj nádas. Bizony isten, rosszabb a töröknél!

Igaz, hogy junius közepén le kell vetnie a nászöltönyt. Vedlik a gácsér.
S ilyenkor aztán igazán le van törve a disztelen mondurban, ami rajta
maradt. Szégyenli magát, mint a leforrázott kutya, bujdosik a nádak
közt, a lápokon, meghuzódva a sürü sásokban, hinárok és gümők között,
hogy a kacsamenyecskék és az ujonnan bemutatóra került kácsakisasszonyok
meg ne lássák, – mert nagy szégyennek tartják azt.

Persze, azért mégis meglátják (majd azok nem látnak meg valamit).

– Sáp, sáp, sáp! – sziszegik utána gúnyosan.

S ő menekül, S-re hajlitva a nyakát, meglapulva a növények levelei alá.

Pedig hát mit szégyenkezik? Nem érti azt az ember. Hiszen nem küldte
ünneplőbelijét zálogházba, a természet veszi el tőle erőszakkal,
láthatatlan hatalom parancsolja:

– Vetkőzz, vén imposztor! Elég volt a szeretkezésből.

Sokkal inkább restelhetné gácsér uram, hogy nincs benne semmi férfias
kötelességtudás, semmi karakter, hogy mindig csak vig legény és nem
egyéb. Hiszen a kacsa-asszonyok közt is akad könnyelmü dáma, aki nem
törődik az anyasággal, az erkölcscsel és semmivel, rossz is akad, jó is
akad, de a gácsérek közt nem akad jó, az mind egy bordában van szőve, az
mind parázna és bohéme.

Ime, a szegény mme Gvuáp, hát nem vérlázitó az ő sorsa! Az a rettenetes
sivár elhagyatottság! Pedig hát férje van vagy volt. Hiszen nem lehet
azt tagadni, mert a tojások végre is nem teremnek maguktól. Hát illik
az, hogy ő most nincs itt, most, mikor a legnagyobb gondok közé jutott
az asszony, épen a házasság következményei miatt? Utálatos az ilyen
élet! Ott kujtorog a zsivány valahol a harmadik, negyedik határban, ha
ugyan nem a „Soór“-on[3] összeverődve vig cimborákkal, szabad
nőszemélyekkel.

Egy darabig magam is láttam az ipsét. Értem Gvuáp urat, vagy hogy
nevezzem? A fészek-rakás idején még együtt jártak madame és monsieur,
mert a fészek-épités a természet rendje szerint is még a gácsér
kötelessége félig meddig. Itt volt, itt kényeskedett. Mondhatom léha
fráter. Körülnézték együtt a füzfát és környékét néhányszor és ugy
látszott jónak találták. De most utólag átgondolva viseletüket, arra a
meggyőződésre jutok, hogy valamelyes differenciák voltak köztük. Hiszen
van az minden lakáskeresésnél. Ki lehetett érezni valami habozást, sőt
meg mernék rá esküdni, hogy disputáltak is.

Ha összeállitom az apró körülményeket, a madame barna szemeinek
villogását, a monsieur léha, unott gubbaszkodását, hát szinte tudom,
miről lehetett szó.

A füzfán volt egy réges-régi varju-fészek, szomoru rozoga állapotban.
Gácsér ur nyilván igy szólt:

– Minek volna uj fészket épiteni? Ugy nézem, elég jó lesz ez a
varju-tanya is. A fészeképités fáradságos munka, szivem; minek
erőltetnők meg magunkat?

– De mit szólnak hozzá a többi récék? – ellenveté Gvuápné. – Engem
itélnek meg, nem téged.

– No persze. Hogyne! Ilyenek vagytok ti asszonyok. Ujat, ujat, mindig
valamit ujat. Ennél maradunk, punktum.

Ez hát az oka, hogy napokig haboztak s aztán feltünő hamarosan
megigazgatták a régi varju-vackot. Monsieur Gvuáp azt is kelletlenül
csinálta. Jött ugyan egypárszor, ő is piszkálta, egyengette a régi,
megfeketedett gallyacskákat a csőrével, de csak épen hogy tessék-lássék.
Nem tört bele a dereka.

Madame nem találta elég jónak a fészket. A saját szorgalmából kezdte
kibélelni puha náddal, illatos füvekkel, a gácsér most már ritkábban
jött, a tojás idején pedig elmaradt végképen. Ott vigye az ördög, ahol
van.

Minden baj, minden gond a szegény madame nyakába szakadt. Ott ül
szorgalmasan, szeretettel a fészkén, ábrándozva leendő kicsinyeiről. Nem
unalmas ez neki. De a gyomra, az az átkozott gyomor fölzavarja. Ennie
kell napközben és elhagyni a fészket.

Hiszen az éléstár közel van, de a leszállás mégis veszedelemmel jár.
Ravasz, szemes, óvatos, de a vadászok is értik a mesterségüket. Bizony
minden útja utolsó út lehet.

Aztán a közelben csak harmatkása van, hinármag, vizidió, már pedig
egyszer-másszor egy kis kompaktabb ételt is megkiván, halpecsenyét és
gilisztát. S azt már messze fáradtságosan kell keresni, lesbe állva
vadászatszerüen elfogdosni. Elszáll tehát az öreg a nagy vadászó,
halászó helyekre.

Mig a gyomra telik, zsákmány jön, zsákmány kisiklik, addig is gondban fő
a feje, elgondolja, hogy aki a hasát szereti, minden egyebet elmulaszt.
Jaj Istenem, hogy vannak azalatt otthon a tojások? Nem érte-e őket
valami veszedelem?

Még jól sem lakott, már ösztökéli a vágy, űzi, hajtja az anyai ösztön.
Jaj, haza kell mennem! Ég alatta a viz, amin úszkál, sötét
eshetőségekről homályos sejtelmeket keltve suhog a nádas. Fölemelkedik
hát nagy sietve a magasba, előre nyujtva s ide-oda forgatva a fejét
száll, száll néhány _gvuáp_ kiáltást hallatva, sajátságos sziszegő
szárnysuhogással a fészke irányában. Ahogy aztán a fűzfa fölé ér,
egyszerre kitárja szárnyait, hol jobbra, hol balra dőlve, kalimpálva
vágódik le.

A maga körültekintő okosságával átgondol minden részletet, még a jövő
esélyei ellen is védi a kicsinyeit.

Ha vadászni megy a lápra, a locsogókra, néhány előre kiszemelt réce
barátnőjét is fölkeresi, egyszerűen azért, hogy meglássák s hogy ujra
megmondja nekik:

– Itt vagyok, semmi bajom, eljövök, fölkereslek holnap is. De ha nem
jönnék el, az annyit jelent, hogy bajom történt, vagy már nem élek.
Menjetek el akkor a füzfához a falu mellett, az én fészkem van rajta,
helyettesitsen valamelyitek.

Réce szomszédasszony, réce sógorasszony megigéri jó szivvel[4] s Gvuáp
anyó megint visszaigyekszik fészkére. Egy nap, mint más nap egyformán
zaklatott életviszonyok közt érkezik meg végre a nagy nap, bekövetkezvén
a legnagyobb csoda a világon; kibujnak a tojásból a Gvuáp anyó
kisasszonykái és fiacskái.

Elevenség, nyüzsgés támad a fészekben. A kicsinyek mingyárt tökéletesek
és kikivánkoznak a nagy világba. Nem kell előbb járni, beszélni
tanulniok, iskolát járniok. Mingyárt mindent tudnak s türelmetlenül
csipogják:

– Menjünk anyám világot próbálni.

Gvuáp anyó igyekszik őket marasztalni, csak legalább egy éjszakára.

– Majd holnap, holnap kiviszlek a vizekre.

Ah, milyen ez az éjszaka a fészekben. Képzelhetni, mennyi vidámság,
mennyi kérdezősködés… Beszélj nekünk, anyánk, a nagyvilágról! Mi mindent
láttál, tapasztaltál jártadban-szálltadban a nádasok erdejében, a
patakok ezüst pántlikájában? Beszélj nekünk a csodákról, harmatkása
hegyről, a pondró-pecsenyével kibélelt barlangokról és mindenről, amik
ott vannak!

– Aludjatok inkább, hogy erőtök legyen az utra.

Alighogy pirkad az ég keleten, hüs hajnali szellő a vén füzfát hogy
megrázza, már unszolják türelmetlenül:

– Menjünk már, anyánk!

– Várjátok meg előbb a reggelt!

A reggel is megérkezik; minden lény, minden tárgy, akit feketére festett
az éjszaka, visszakapja a maga igazi alakját és igazi szinét.

– Reggel van már anyánk!

– Várjátok meg előbb a napot. Hidegek a vizek, édeskéim, mig a napocska
meg nem süti.

Kél a nap is immár, kibuvik és csuszik egyre följebb-följebb, megsüti a
fákat, a füveket, aranysárgán fénylik a tó odaát, épen szemben velük
szunyogok táncolnak a napsugarakban, mint valami keringő dervisek.

– No, menjünk már mamóka!

– Hát jól van, menjünk isten nevében.

És most aztán elkezdődik az érdekes jelenet, a nagy indulás.

Az öreg leszáll egyedül, alant, közel a földhöz kóvályog, megvizsgálja,
hol talál egy kis száraz, pázsitos helyet, majd egy nagy félkarajt röpül
be magasan, hogy megcsinálja a programmot a terepviszonyokhoz képest.

Hamar megy ez, hamar kiismeri magát, melyik a legjobb ut az erekhez!

Nyugodtan vágódik le a magasból a fészekbe és a csőrében lehoz egy kis
fiókot. Az elsőt. A kedvencet.

Nem sápog, nem hánykolódik az anyja szájában, pedig kényelmetlen
helyzete van, csak két kis szemecskéje csillog, mint két fekete
gombostüfej, mig lefelé ereszkednek.

– Hop, lent vagyunk, boszorkányos. – Nem fáradtál el?

Leteszi a kicsikét gyöngéden a puha pázsitra.

– No próbálj hát szaladni!

Ucu, megpróbálja, megered, mozgatja fürgén a csámpás lábacskáit és gurul
a füben odább-odább, mint az eldobott gombolyag.

Az anya meg van vele elégedve.

– Elég, elég, látom, hogy tudsz, elég jól tudsz. De ne bomolj hát, ne
szaladj tovább. Nini, kifutna a világból…!

Utána iramodik, megfogja és egy ügyes rántással fölforditja a _hátával
lefelé_, ugy, hogy a szegény kis jószág tehetetlenül fetreng most a
pázsiton, föl nem foghatva, mi történt vele.

Az öreg kácsa hápog neki valamit.

– Igy, maradj a hátadon, igy, igy, kis szivem. Látom, hogy haragszol,
mert kényelmetlen neked. No hát, légy egy kis türelemmel. Hisz csak
tréfa az egész fogság, érted-e? A mama akarja, hogy igy legyen és igy is
kell lennie, mordizom adta. Mig én ujra fölszállok a kis testvérkéidért,
amig megfordulok, addig elszöknél és eltévelyeghetnél valahová. Azért
fektettelek a hátadra, hogy meg ne moccanhass. Hát ne is haragudj ezért,
kis fiacskám!

De iszen van az öregben logika és lelemény. Ha valaki, akkor Gvuáp anyó
kitalálta a módját. Világos, hogy nem adhatja őket a kisdedóvóba, se nem
állithat hozzájok gouvernante-ot; ugy segit a dolgon, ahogy lehet, ahogy
az ész diktálja. Jól van anyó, ördöngős Gvuáp anyó, én tapsolok magának!

Igy hozza le a kicsinyeket, igy forditja föl valamennyit, olyanok egymás
mellett ott a pázsiton, mint valami odarakott liliputi petrencék. Egy
kicsinyt kényelmetlen a helyzet, de hát végre is a kicsinyek érdekében
van. Ha már egyszer az isten olyan idomtalan testecskét adott nekik,
hogy nem birnak vele megfordulni, hát ki kell azt is használni valamire.
Egyébiránt maga az öreg kacsa is, tudom, megkonfundálódnék, ha ebbe a
helyzetbe fektetnék.

No de most ennek is vége, lehozta az utolsót, a legsatnyábbat. Azt már
föl se forditja (Te jártál a legjobban, kis mafla!) csak a többieket
forditgatja ismét egyenkint vissza. Együtt nyüzsög, rezseg az egész
sereg és most már kiadja a vezényszót:

– Upre pupos, utánam gyerekek!

– Bib, bib, bib – csacsogják vidáman s tityegve-totyogva követik az
öreget egy darabig gyalogosan a földön, hogy aztán átgázolva a lucskos,
szotyogó rétecskén, neki induljanak a vizeknek, zizegő sások és
bólingató liliomok között.

Csop, csop, csop, ott mennek, szeliden ringatják őket a habocskák,
ijedten cuppan be a vizbe előlük egy-egy kis béka, valami csuf hinár
pajkosan állja az utjukat… egyet fordul az ér, aztán megint fordul – de
ők még se tekintenek vissza többé, a füzfára, a fészekre, ahol soha se
fognak többé együtt ülni.



Grisics hitelbe vett bort.


Olyan kedves kis bohóságok ezek a Balkán államocskák, nem való őket
kigunyolni vagy lenézni, mint ahogy nem volna szép csufságot tenni a kis
gyerekeken.

Ott van például a régi konak Cettinjében, amelybe a Nikita fejedelem
apja egy billiárdot szerzett valahonnan s minthogy csak ez az egy
billiárd találtaték az államocskában, az uralkodóház felette büszke volt
erre a butordarabjára, sőt maga a nemzet is és a vén palotát ad captam
Hradsin vagy Vatikán „_Billiardnak_“ nevezte el – ma is ugy hivják.

A belgrádi udvar se volt rangosabb; Milos, az Obrenovics dinasztia
alapitója, az öreg konakban, egy közönséges szinte lompos kőházban
székelt az ő kedves oldalbordájával, Milica fejedelemasszonynyal és
bizony hirét se hallották a spanyol etiquettenek. A fejedelemasszony
maga főzött neki, néha még a mosásban is segédkezett a szolgálóknak,
vasárnap a fejében keresett a fejedelemnek vagyis a haja közt babrált az
ujjaival, ahogy a többi szerb asszonyok a férjeiknek, mert igy kivánja
ezt az ősi szláv szokás és mert Szerbiában nemcsak a sertések
szaporodnak el tulságosan.

Az én anyai nagybátyám, Szebeni Pál, egész életében kupeckedett és
vásárokra járt s minthogy Ujvidéken lakott, mindenféle adás-vevési
viszonyban állt a szerbekkel és a fekete hegyek lakóival, gyakran
megfordult a liliputi udvaroknál és sok mulatságosat tudott azokról
nekünk, gyerekeknek elmesélni. Egyébiránt megáporodott, savanyu kedélyü
ember volt, rideg kereskedői temperamentummal. Neki magának a humor
iránt nem volt semmi érzéke.

Történt egyszer, hogy Grisics nevü belgrádi kereskedő adósa maradt ezer
aranyával és ámbár több terminust szabott a kifizetésre, minduntalan
tudott valami ürügyet találni a halasztásra. Egy alkalommal
virágvásárnapra igérte a pénzt, máskor Péter Pál napjára, majd megint
karácsonyra (az Ó-hitü naptár szerint), végre pedig azt üzente a
nagybátyám sürgető küldöttjétől:

„Vigyen el engem az ördög, ha fizethetek előbb, mintsem én is beszedem a
künlevőségemet“.

Ez pedig már egyenesen a „görög kalendárium“, a „soha“.

Nagybátyám dühbe jött és igy szólt:

– No hát vigye el az ördög. Átadom neki.

S azzal szalasztott a fiskálisért, Topercer Györgyért, aki az ördögnél
is rosszabb hirben állott. Átadta az egész ügyet ennek a Topercernek,
aki aztán irkált-firkált Belgrádba, sőt személyesen is odajárt, de nem
birt eredményhez jutni, végre is belefáradva, visszadta nagybátyámnak az
iratokat, elpanaszolván összes viszontagságait.

– Sülyedjen el az egész ország, hiszen nincs ott se isten, se ördög, se
hatóság, se corpus juris. Nem lehet ott megvenni senkin egy árva grislit
sem.

Felette elkámficsorodott mindezeken a nagybácsi s elhatározta férfiasan,
hogy lesz, ami lesz, elmegy magához a fejedelemhez, a hires nevezetes
vitéz Obrenovics Miloshoz és bepanaszolja Grisicset.

De, hogy üres kézzel ne menjen, a temesvári ötvösnél, a bibircsókos,
korhely Gubalszki Ferdinándnál megvett négy talléron egy ezüst
koppantót, hogy azt majd elviszi ajándékba a fejedelemasszonynak.

Ezzel felkészült, felült a fakó nyihóc kocsijára, melynek mind a négy
kereke sirt utközben, az etetéseket leszámolva, meg sem állapodott, csak
Belgrádban a fejedelem háza előtt, ahol két alabárdos szerb vitéz
ácsorgott vártán, övükbe szurt gyöngyháznyelü jatagánokkal.

– Mit akarsz? – kérdezték az őrök Szebeni nagybácsitól.

– Be akarok jutni a fejedelemhez.

– Mi végből?

– Hm, azt majd csak a fejedelemnek mondom meg.

– No az pedig bajos lesz.

– Mért? Talán nagyot hall a fejedelem?

– Nem, ő jól hall. Hanem mi látunk rosszul.

– Hogy kell azt érteni?

– Ugy, hogy nem látjuk mi lakik benned.

Erre aztán benyult a zsebébe a nagybácsi és mindenik őrnek adott egy
ezüst huszast. Azok megnézték, megköpködték és azt mondták:

– Látjuk, hogy jó járatban levő ember vagy. Hát eredj be. Zbogom!

A fejedelmi udvaron nagy sürgést-forgást, elevenséget talált, mert épen
disznót öltek. Egy öreg szerb guggolt a sertés párolgó teste fölött s
vagdalta ki belőle az egyes részeket s rakták külön edényekbe a
cselédek. Mert hiába, a sertés a király az állatok közt, ha ritka volna,
jobban tisztelnék az oroszlánnál s kisasszonyok etetnék a
patyolat-tenyereikből. Minden egyes tagja, nyulja, bordája, lapockája
egy-egy külön delicia – ódát érdemes hozzá irni. Füle, körme kocsonyára
való, orra, dagadója káposztába, a fehérpecsenyéje első étele a
világnak, a combjából sódar lesz, a beleiből hurka, kolbász, a fejéből
disznósajt – hát még szalonnája, hája, nyelve, zsirja! istenem, istenem,
mi lett volna a szerb nemzetből, ha Noe véletlenül kifelejti ezt az
állatot a bárkából?

– Adjon isten jó munkát! – köszönté őket Szebeni uram.

– Fogadjon neked szót az isten! Mi jót hoztál?

– Hát biz én csak a fejedelemasszony ő fényességét keresem.

– No éppen itt van.

A sertés jonhója egy külön teknőben volt elhelyezve. A fejedelemasszony
a hájat szedegette le a belekről a tulajdon kezeivel s kiváncsian
fordult meg az idegen hangra.

– Én vagyok. Mit akarsz?

Szebeni nagybátyánk ámult, bámult. A fejedelemnő nem volt hermelines
biborpalástban, ahogy a fejedelemasszonyokat képzeli a szegény ember,
közönséges gyolcsszoknyát viselt katrincával. Csak a skófiummal kivarrt
kék bársony ujjasa különböztette meg a szolgálóktól. Máskülönben
javabeli asszony volt, nagy magas termetü, katonás tekintetü, hatalmas
csipőkkel és olyan arccal, amelyen még rajta van az elhullatott rózsák
visszfénye.

– Egy kis ajándékot hoztam – mondta Szebeni uram, átnyujtván a
koppantót.

Milica asszony beletörülte piszkos kezét a katrincájába s látható
kiváncsisággal bontogatta ki a tömérdek selyempapirosokból a különös
tárgyat.

– Olyanforma, mint egy bábunak való ostyasütő, szólt figyelmesen
megnézegetve, aztán Szebeni uram felé fordult. – Hej no, miféle
bolondságot hoztál te nekem?

– Ezzel csipik el minálunk az égő gyertya kanócát a nagyuri asszonyok.

Az ám. Persze. Az ördög bujjék az ujjaikba! Én is láttam egyet-kettőt az
asszonyaitokból. Majmok, valóságos majmok. Vagy nem igaz? Az arcszinüket
a patikából veszik, a meleget egy vászonkarikával kergetik el magukról,
a hajukat tüzes vassal kényszeritik, hogy igy álljon, vagy ugy álljon,
most meg már a kanóchoz se nyulnak a saját kezükkel. Mondd meg nekem,
hova fog mindez vezetni? Aztán mondd meg egyuttal azt is, mit akarsz,
mert tudom, nem hiába hoztad ezt a masinát.

S ezzel a szolgálóknak is megmutogatta a koppantót, sőt hogy legott
kipróbálja, az egyiknek a fülét belecsipte. A leány sikitott, a többiek
vigyorogtak, a fejedelemasszony is nevetett.

– Nos, nem mondanád meg a kivánságodat, jó ember?

– A fejedelem ő fényességével szeretnék beszélni.

– Hát eredj be hozzá, ott azon a fekete ajtón.

– És nem állja az utamat valaki? – kérdé aggódva, mert azt hitte, hogy
az ajtóknál janitorok, testőrök s efajta fegyveres alakok őrködnek.

– Ha csak az a macska nem – felelte mosolyogva a goszpodárnő.

Egy nagy fekete macska szaladt éppen az ajtó mellett egy madárral a
szájában, amelyik kétségbeesetten csiripelt és verdeste a macska bajszát
a szárnyával.

Valóban könnyü volt bejutni a fejedelemhez, a fekete ajtóbul egy
előszoba-féle nyilt, teleaggatva kardokkal, handzsárokkal és
pisztolyokkal, éppen ezeket tisztogatta egy momk (egy udvari szolga).

A momk intett Szebeninek, hogy merre menjen – minthogy kétfelé nyilt
ajtó.

Szebeni kopogott s a „szabad“ után kinyitván az ajtót, egy tágas
szobában találta magát, melyet „pipatóriumnak“ neveztek a konakban. A
szoba közepén egy roppant asztal állt zöld posztóval bevonva s rajta
csibukok és ezüstkupakos tajtpipák egész sokasága volt szétrakva. Ebbe a
terembe szoktak gyülni a knézek (kerületi főnökök), kiknek privilégiumai
közé tartozott, hogy egy-egy csibukot nyomtak az agyaraik közé.
Köröskörül lócák huzódtak a fal mentén, szőnyegekkel és medvebőrökkel
külömböző fekhelyekre alakitva.

Maga a fejedelem, egy ingre vetkőzve, dohányt vágott az asztalon, csak
ugy csurgott le nagy, széles homlokáról a verejték és szuszogott, mint a
fujtató, egy csöppet se törődve, hogy ott ül nála vendégképp Vutsetevits
Péter, a szmederavói knéz.

A goszpodár megfordult az ajtónyílásra. Hatalmas alak volt, nagy,
domboru mellkassal, kerek fejjel és bozontos fekete bajuszszal. Azt a
benyomást keltette az arca, amit egy jól táplált paraszté, csak a fekete
szemeiből sugárzott rendkivüli értelem és erő.

– No, ki vagy és mit akarsz? – kérdezte nyájasan.

Mert nagyon kellemes tudott lenni, mikor jó kedélyénél volt – de ritkán
volt jó kedélyénél.

– Ujvidéki kereskedő vagyok, nagy goszpodár és egy kis panaszt jöttem
tenni nagyságodhoz.

– No várj fiam egy kicsit, mig ezt a dohánykát felvágom, majd aztán
nyugodtan meghallgatlak.

Egy pár perc mulva felvágta a dohányt, akkor aztán felhuzta a dolmányát,
nem viselt ugyanis nemzeti ruhát, hanem afféle erősen zsinórzott
posztó-öltözetet, mint a magyar urasági hajduké, még a kardját is
felkötötte, megtöltött egy öblös pipát, rágyujtott, aztán ledőlt a
medvebőrre, fejét a félkönyökére támasztva.

– Mi a neved? – kérdé.

– Szebeni Pál.

– Ejno! Ösmertem az apádat, birkóztam vele egyszer Versecen és nem
birtam földhöz vágni. Hát mi a bajod Szebenits?

– Szebeni vagyok, kérem alásan.

– Ha az apád fia vagy, akkor Szebenits vagy, Máriád ne legyen. Nekem ne
feleselgess. Vagy nem tudod hogy kivel beszélsz? Locsogj már, de
röviden.

– Egy kis pöröm van, nagy és vitéz goszpodár. Grisics Mihály, belgrádi
kereskedő ezer aranyommal tartozik és bár már többször adtam neki
halasztást, nem akarja megfizetni.

– És mivel tudod bizonyitani, hogy tartozik?

– Itt van az irása, amit magáról adott.

Ezzel kivette zsebéből a kontraktust és odanyujtotta Milosnak. Az egy
elháritó mozdulatot tett a kezével.

– Hiszen ha én olvasni tudnék, atyámfia!

– Felolvasom én magam.

És olvasni kezdte a német szöveget.

A fejedelem boszusan rágcsálta a bajuszát.

– Hiszen ha én németül tudnék, atyámfia!

– Hát akkor miképpen bizonyitsak?

– Eredj csak, knéz, – szólt most a goszpodár vendégéhez. – Keresd meg
valahol a tolmácsot. Azt hiszem kukoricát morzsol valahol a cselédek
lakosztályában.

Jó sokáig tartott, amig Vutsetevits fölkereste a tolmácsot, aki
csakugyan kukoricát morzsolt, mert ez divatos foglalkozás volt a
konakban. Alacsony munka ugyan, de a cél megszépiti. A nagy európai
udvaroknál is szokás, hogy a hercegasszonyok tépést csinálnak vagy egyéb
közönséges munkát – ha az a hadsereg céljaira van. Ahány ház, annyi
szokás. Egyebütt a miliciát becézik, Belgrádban a sertéseket.

Mig Vutsetevits odajárt, a goszpodár ráért beszélgetni a panaszossal, –
mintegy elejtve a hivatalos kérdések komoly gombolyagját.

– Melyik Grisics tartozik, mert két Mihály is van?

– Az, aki a templom mellett lakik.

– Az, akinek az a szép felesége van?

– Éppen az – felelte a nagybácsi zavarral.

– No már szép asszony! De kutya szép asszony! De félti erősen, az
bizonyos. Aztán miért tartozik neked ez az ember?

– Borokat vett tőlem.

– Hitelbe?

– Hitelbe.

– Van jó eszed Szebenits, hogy annyit hiteleztél neki? Hiszen a
pofájából se néz ki semmi jó. Megállj csak Szebenits, te lurkó, te talán
az asszony pofájára hagytad nála azt a tömérdek pénzt?

– Meglehet, meglehet – hebegte Szebeni zavartan, azt se tudva; mit
beszél.

– Ugy-e rád mosolygott?

– Olyas valami volt, – vallotta be Szebeni – Grisics hitelbe kérte a
borokat, az asszony jó vacsorát adott fel, sürgött, forgott körülöttünk,
kedves is volt, nyájas is volt, hát lehetett-e elég lelkem megtagadni?

Vutsetevits ekkorára meghozta a tolmácsot, akit alig lehetett
lefeszegetni a fejtőszékről, melyen ugy ült, ahogy a lovon szokás. A
szék homlokába egy konyhakés volt verve s annak a tompa szélén huzgálva
a csöveket, nagy nyiszogással frecsegtek jobbra-balra a kukoricaszemek.
A piros csöveket félre kellett rakni, mert a piros kukorica a Szt. Antal
tüze ellen jó; az a fejedelemasszony privát patikájába tétetik.

Hórihorgas, bandzsal ember volt a tolmács, kopott európai öltözetben, a
szemein rézkeretes pápaszem. Az egész államban csak ő viselt occulárét,
jelképezve, hogy a tudományoknak betükbe rakott erdejében dolgozik.

Elolvasta a kontraktust, átforditotta szerb nyelvre és azt mondta, hogy
tökéletes, Grisics csakugyan tartozik Szebeni Pálnak ezer aranynyal –
ezt onnan a macska se kaparja ki.

– Eddig már volnánk – szólalt meg Obrenovics – de mért mondod Szebenits
fiam, hogy nem akarja megfizetni?

– Mert nem akarja. Három terminust szabott, egyiket sem tartotta meg;
legutoljára elküldtem hozzá a testvéröcsémet, attól azt üzente, hogy
majd csak akkor fizet, ha ő is beszedi a künnlevőségeit.

– No hallod, elég szemtelen.

– Erre aztán átadtam az egész dolgot a hires Topercer fiskálisnak, az
irkált, firkált, maga is itt járt Belgrádban, de nem mehetett semmire, a
végén is visszahozta az iratot, hogy azt mondja, nincs Szerbiában semmi
rend, semmi törvény, nem lehet az adósságot behajtani.

Obrenovics bosszusan mordult fel, mig ellenben Vutsetevits eleibe ugrott
Szebeninek, mint egy hörcsög.

– Azt merte mondani az imposztor! – kiáltott fel az ökleit megrázva,
majd Obrenovics felé fordult remegő orrcimpákkal. – Fogasd el goszpodár
ezt a Topercert, ha szerb területre lép, én magam nyuzom meg a
yatagánommal.

A goszpodár felkacagott szárazon, gunyosan.

– Hiszen akkor épen azt bizonyitanám be, – mondá – hogy Szerbiában
nincsenek törvények. De igenis, Szerbiában tiszteletben tartatnak a
törvények.

– Azért jöttem én egyenesen Nagyságodhoz.

– Jól tetted Szebenits, bizonyára jól tetted. Minthogy ismertem az
apádat, kiveszem az ügyedet a biróságoktól s magam járok el benne. És
most már csak azt mondd meg, milyen törvények szerint akarod az
eljárást: osztrák, vagy szerb törvények szerint?

– Osztrák törvények szerint! – mondá mohón és örvendezve a nagybácsi.

A goszpodár nagy bajusza körül gunyoros mosoly szaladgált.

– Hát jól van, az osztrák törvények szerint lesz csinálva, ahogy
akartad. Minélfogva add be irásban a panaszodat és várd meg nyugodtan
otthon az abból keletkező irásokat. Ezekután pedig elmehetsz Isten
hirével!

Szebeni nagybácsinál készen volt a szerb nyelven megkomponált panasz,
letette a goszpodár asztalára s azzal mélyen meghajtva magát,
eltávozott.

Az udvaron köszönt Milica asszonynak, aki nyájasan elébe jött, behivta a
szobájába és a sertéshusból, mely épen most főtt a katlanban, a tulajdon
kezeivel tálalt fel neki egy darabot tormával, persze egy palack bort is
tett a teriték mellé.

– No csak no, kóstold meg barátocskám, ne szemérmeteskedj.

– Nem érdemlem én azt – szabadkozott Szebeni.

– Hát én megérdemlem a te ajándékodat? Csak te egyél! És mit mondasz?
Jól végeztél az urammal?

– Kegyes volt hozzám.

– Okos ember, mi?

– Nagyon okos.

– De hidd meg, hogy amellett nagy kutya.

Szebeni nagybácsi rázogatta a fejét, amint illett és csodálkozó arcokat
vágott, pedig ugyancsak eleget hallott a legközelebbi „udvari
eseményekről“, hogy a nagy goszpodar szép szobaleányt hozott a házhoz,
Milica asszony észrevett valamit, fogott egy pisztolyt s egyszerüen
lelőtte a szerb Pompadourt. Hogy dühbe jött emiatt Obrenovics, s
szobáról szobára kergette gyilkos nejét egy éles handzsárral: „Megöllek,
Milica, megöllek.“ De elejté handzsárját, mikor a bátor asszony nagy
vakmerőn elébe állt: „Ám ölj meg hát Milos, de megölöd bennem az
utódodat is.“

Szebeni nagybácsi arról is hallott a vendéglőben, ahol szállva volt,
hogy a fejedelem és neje azóta nem is beszélnek egymással, de már mégis
csak odaadta a koppantót ha elhozta és most is azt felelte az asszony
kicsuszott megjegyzésére:

– De ’iszen nagy ember ő, hatalmas ember, a Balkán kardja, és boldog az
az asszony, akinek az isteni Gondviseléstől ilyen férfi jutott.

A fejedelemasszonykacagott a kenetes szavakra.

– Hiszen persze, persze; de látod, mi asszonyok jobban tudjuk azt
megitélni. Neked is van asszonyod, mi?

– Nem vagyok nős, csak egy nagyon, nagyon öreg anyám van otthon.

– Ugyan! És milyen koru lehet?

– Vagy hetven éves.

– Öreg asszony varangyos béka, nagy teher.

– Nekem nagy boldogság.

– Hát szereted? Ugyan ne beszélj!

– Hogy ne szeretném?

– No hát vigy el neki egy szép körtét!

Fürgén kinyitotta a jégvirágos ablakot, ahol a rostély-vasakról cérnára
kötött körték és szőlőfürtök lógtak alá, kiválasztotta a legszebb körtét
és a nagybácsi zsebébe dugta.

– Mondd meg, hogy én küldöm.

Oly egyszerü, nyers, természetes és patriarchális volt, mint egy
parasztasszony, de amellett mégis volt benne valami hóditó, valami
különös méltóság. Az ember érezte, hogy csak a ruhája rontja a teljes
illuziót. De ha akármeddig gondolkozott volna, hogy mikép öltöztetné hát
fel, utoljára is meghagyta volna őt ebben a mezben, mert mégis ez illett
hozzá a legjobban, ez tette egyéniségét rokonszenvessé, sőt
majesztetikussá. Bolondság, bolondság, egy párisi ruhában, minőt a
hercegnők viselnek, olyan volna mint a farsangi maskarák, mintha egy
gránátos öltözött volna selyemszoknyákba.

Szebeni nagybácsi megköszönte a körtét, haza hozta öreg mamájának s
várta most már nyugodtan otthon a pör folyását, vagyis az ezer aranyat.

Elmult a tél, meg a nyár, meg az ősz, meg a másik tél, de még csak a
kisujja körmét sem mutatta a szerb igazságszolgáltatás. Ami sok, sok,
ujra türelmetlen kezdett lenni. Tanácskozott füvel-fával, hogy mit
cselekedjék.

– Menjen el a belgrádi pasához – javasolták némelyek.

Ugyanis még akkor a szultán pasája is ott székelt Belgrádban, és a
padisah kétfelé küldé irádéit és parancsait. „Juszuf Muchlesz pasa
veziremnek ‚_hirnevessé váljék_‘ és Obrenovics Milos szerb fejedelemnek
‚_kinek jó véget kivánok_‘.“

A nagy ur ő felsége állandóan e két jókivánatával különbözteti meg két
főemberét, amiből az ördög sem igazodhatott ki, hogy melyiket tartja
többre. Szokás volt a pasát a fejedelemnél árulni be, a fejedelmet pedig
a pasánál. De mivelhogy sem a fejedelemnek, sem a pasának nem történt
soha ezen a réven semmi baja, amit azonban a panaszosokról nem lehetett
volna elmondani, Szebeni Pál nagybácsi kombinált ebből, és mikor husvét
táján Belgrádba vetődék, okosabbnak tartá megint a goszpodar udvarában
settenkedni.

A vakszerencse ugy akarta, hogy a fejedelem otthon volt és épen az
ablakon nézegetett ki.

– Ohó Szebenits, te vagy itt? Csak talán nem engem keresel? No gyere hát
be! – kiáltott rá vidáman.

Szebeni uram áldotta a szerencsés pillanatot és a goszpodar nagy
emlékező-tehetségét, ruganyos léptekkel nyitott be szine elé.

– Már megint valami bajod van, barátocskám?

– Csak az a régi, nagy goszpodar, kegyelmes uram; még mindig nem kaptam
meg Grisicstől a pénzemet.

A fejedelem felfortyant:

– Máriád ne legyen, hát mit képzelsz te? Azt gondolod te, hogy a te
pöröd disznóhólyag, amit föl lehet egy perc alatt fujni? Hiszen mentek
már benne irások…

– Nem kaptam egy betüt sem.

– Persze, mert csak egy irást adtál be, az egy irásod pedig csak két
irást szült. Az anya sem szül többet kettőnél, barátocskám. Az is sok.
Az egyik irást elküldtük Ujvidékre a polgármesterhez, hogy valóban ott
lakol-e és élsz-e, a másik irást ide intéztük, a belgrádi elöljáróhoz,
ha van-e itt Grisics Mihály nevü kereskedő? Nos visszajött mind a két
helyről, hogy csakugyan vagytok. Hát mit akarsz még? Hiszen szépen megy,
öt irás van idáig az egyből, most már az öt jobban fog fiadzani.

– Jaj, mi hasznom nekem az irásokból?

A goszpodar vállat vont.

– Azt én nem tudom lelkem, de azt tudom, hogy az osztrák törvény szerint
kivántad kezeltetni az ügyedet. Hát én tartom magam az osztrák
törvényhez és hagyom az iratokat szülni, ameddig csak birnak szülni. Hát
te se járj ide a nyakamra, Máriád ne legyen, ülj veszteg otthon, mert a
dolognak vége csak akkor lehet, ha az iratok beadják a kulcsot, hogy már
semmi szin alatt sem szaporodhatnak tovább.

Szebeni nagybácsi fejében hirtelen megvillant, hogy miben hibázta el, s
kezeit összetéve esedezett a goszpodarnak, hogy, ha igy van a dolog,
akkor mégis inkább itélkezzék a szerb törvény szerint.

– Nem bánom, Szebenits, – mondta a goszpodar némi habozás után –
megteszem a kedvedért, mert ismertem az apádat, verekedtem vele Versecen
és nem birtam földhöz vágni. Megteszem neked, hogy átforditom szerb
törvényre a pörödet, hanem aztán ugy megy, ahogy megy, mindenbe bele
kell egyezned.

– Mindenbe beleegyezem.

– No hát akkor ne alkalmatlankodj itt tovább, eredj ki az udvarra, várj
odakünn a padon, mig hivatlak.

Vagy egy óráig sütkérezett künn a napfényen Szebeni nagybácsi,
nézegetvén a fejedelemasszony tyukjait, pulykáit és páváit, meg a két
kis farkaskölyköt, melyek láncon voltak egy kis faházikóban és tejet
iszogattak az ajtócska előtti cseréptálból. Ezek már a tavaly született
herceg állatkái. A dajka mindennap kihozta egy félórára a farkasokhoz s
amig azok a tejet itták a cseréptálból, addig a harmadik testvérke is
szopott s apró szemecskéivel nézte őket.

Szebeni nagybácsi már épen a kertbe is bekukkantott, mikor lihegve
futott utána egy szerezsán.

– Eredj be a goszpodarhoz!

Ment is mint a kilőtt nyil és reménység ébredt szivében, mikor a
fejedelem szobájában ott találta Grisicset a feleségével. Az apró,
kopasz emberke ravasz, mélyen bennülő szemei szurósan szegződtek rá,
mintha hipnotizálni akarná, az asszony pedig, oh az asszony, most is
csak mosolygott, azokkal a lelketbontó, fekete szemeivel.

De hogy volt öltözve ez a szép Marica asszony! Nehéz selyemszoknyát
viselt, épen az a szin, ami a mennybolt, cseresznyeszin bársonydolmányt
aranyra himezve, habfehér nyakán tömérdek aranypénz egy láncon
köröskörül, éjfekete hajkoronáján egy kis vörös fez, mely szintén kifurt
aranypénzekkel van beszegve. A szerb toilette a legpraktikusabb a
világon. Valóságos takarékpénztári könyvecske.

– Hát ez az a becsületes ember – mutatott a goszpodar az érkező
Szebenire. – Miatta hivattalak benneteket. De ülj le Marica asszony,
csak ülj le lelkecském. Te pedig felelj, Grisics, igaz-e, hogy ezer
aranyával tartozol?

A kis mihaszna emberke ugy tett, mintha meg volna lepetve, hol a
goszpodárra nézett, hol Szebenire és elkezdte a fejét csóválni.

– Felelj hát!

– Ugy volt az, nagy goszpodar, hogy szent Vazul napja előtt való héten…

– Ne mesélj nekem – vágott közbe a goszpodar haragosan. – Tartozol vagy
nem tartozol?

– Hát ami azt illeti…

– Ugy látszik, nem jó az emlékező tehetséged, – kiáltá a fejedelem
dühösen – felrázom egy kicsit, megállj csak.

S ezzel hozzáugrott és pofon cserditette, hogy hátra tántorodott és
látta a csillagok hullását.

Marica asszony ijedten sikoltott fel, aztán eltakarta szemeit
kendőjével, hogy a sirását ne lássák, Szebeni nagybácsi pedig kezdte már
megérteni, mi a külömbség az osztrák és a szerb törvényes eljárás közt.

– Hát igenis tartozom – rebegte Grisics, amint egy kicsit magához tért.

– No látod! – szólt a fejedelem nagy megelégedéssel. – Tartozol ugy-e?
Hát mért nem fizeted meg neki?

– Mert nincs pénzem.

– Pedig a feleségedet nagyon szépen ruházod, Grisics.

– Azzal is adós vagyok, kegyelmes uram!

– Pedig a Marica asszony egyszerü ruhában is gyönyörü lenne.

A szép Grisicsné hálásan mosolygott a goszpodarra. A férjének adott
pofon nem fájt neki annyira, mint a milyen jól esett ez a bók.

– Hát mikor akarsz fizetni?

– Mihelyt annyi pénzt összehozok.

– Mikor lesz az?

– Talán őszkor.

– Nem tudnád előbb? – kérdé nyájasan a fejedelem. – Mert látod, ez a
szegény ember már eleget várt.

– Lehetetlen, kegyelmes uram.

– Hát tudod mit, ahol semmi sincs, ott a goszpodar keze sem tud találni,
Isten neki, fizess, amikor akarsz, de adjál a hitelezőnek valami
zálogot, ahogy azt mi szerbek szoktuk, ha már a szavunk elvesztette a
hitelét. Adjál valami zálogot Szebenitsnek.

– De mit uram, mit? – nyöszörgött Grisics, folytonosan hátrálva az ajtó
felé, ha a goszpodar feléje lépett. – Ha csak meg nem elégszik ezzel a
hagymával?

S ezzel kihuzta zsebéből ezüst klepszidra-óráját.

A fejedelem elmosolyodott.

– Hohó, barátocskám, Grisics Mihály! Könnyen akarnál velünk végezni.
Valami mást gondolj ki, valami drágaságot, ami megéri az ezer aranyat.

– Nincs nekem olyan tárgyam, kegyelmes uram, ha csak a házamat nem veszi
a hátára és el nem viszi.

– No hát én tudom már mi lesz – kezdte most azon a nyájas, gunyoros
hangon a fejedelem, mely előre kieszelt kegyetlenkedéseinek volt
előjele. – A Marica asszonyt adod neki kézi zálogul, Grisics Mihály. No
mit bámulsz ugy? Meg kell lenni. Bucsuzz el tőle, édes fiam. Te pedig
vedd át Szebenits és irjál róla egy quietanciát Grisicsnek, hogy mihelyt
megfizette az ezer aranyodat és a tartási költségeket, tartozol őt neki
visszaadni.

Fölszisszent erre Grisics, mint akit mérges kigyó mart meg, Szebeni
nagybácsi is elképedt e fordulatra s gyönge pir fösté meg az arcát, mert
alig volt még akkor negyven éves és szó ide, szó oda, tetszett neki a
menyecske, csak az asszony gondolta még, hogy tréfál a goszpodar s
mintha valami hizelgő selymaság volna az itélete, kecsesen, negédesen
csóválta a szép fejét, amire csörögni kezdtek nyakán, haján az
aranypénzek.

De a goszpodar nem tréfált, méltóságteljesen intett a kezével:

– Amit mondtam, mondtam. Elmehettek!

Grisics jajveszékelt, a haját tépte odakünn a konak előtt, szidta a
fejedelmet hangosan mint zsarnokot, aki ugy bánik a polgárokkal, mintha
rabszolgák volnának, – de Szebeni nagybácsi épen ebből a nagy
felindulásból látta, hogy nem egészen bolond itélet ez, hogy jó lesz az
asszonyt elvinni, bizonyosan utána jön az ezer arany is. Marica asszony
elpityeredett egy kicsit, de a könyein keresztül is fürkésző tekintetet
vetegetett a nagybácsira, aki csinos, helyes termetü férfi volt, s midőn
a Grisics kétségbeesett orditására gyülni kezdtek körülöttük a
járó-kelők, röstelkedve förmedt rá a férjére:

– Ugyan ne bőgj már, mint a vadállat. Hiszen előbb-utóbb kiváltasz.
Addig pedig csak meg nem esz ez a becsületes ember.

De Grisics nem vette a dolgot olyan könnyen, s mig a szép Marica asszony
a goszpodar parancsához képest Szebeni nagybácsit követte az „Arany
malac“ korcsmába, ahol a kocsija várta az állás alatt, Grisics
összefutotta a szomszédokat s itt is, ott is felkölcsönözvén egy csomó
pénzt, alig egy óra mulva őrült izgatottságban szaladt az „Arany
malachoz“.

Szebeni és Marica asszony kedélyes beszélgetés közt ebédeltek együtt,
mikor betoppant s letett az asztalra kilenc zacskót.

– Itt van kilencszáz arany, Szebeni – lihegte. – Többet nem birtam hamar
összehozni. De szerencsére a Marica nyakláncán éppen száz arany van.
Csapd oda neki a láncodat, Marica!

Marica hidegen, majdnem megbotránkozva nézett le rá, mialatt felrakta
kezeit a csipőire:

– Hogy adjam oda a láncomat? – szólt gunyosan. – Nem Grisics. Ez a lánc
a nagyanyámtól való. Ha adósságot csinálsz, fizesd is ki! Én a láncomat
nem adom!

Grisics elvörösödött, mérgében hozzáugrott, letépte a láncot a nyakáról
és odadobta Szebeninek: „Ne, lakj jól kutya“, s azzal megragadta roppant
erővel, a hangos zokogásra fakadt Marica kezét s erőszakosan vonszolta
ki az ebédlőből.

Szebeni nagybácsi némán nézett utánuk és talán gondolta is magában (mert
még akkor nem volt meg a hófehér haja), hogy ez a per érdekesebben is
végződhetett volna és hosszan, mélán kontemplált még az uton is a
kocsiban, azon az eshetőségen – hogy hátha soha se adta volna meg
Grisics az ezer aranyát? Nono, nono. Talán mégis jobb igy. Az asszony
szép volt, de drága volt. Hm, hm. Otthon olcsóbbak. Hanem azért ha
Grisics még egyszer hitelbe kérné a borait, hát isten tudja…

A lovacskák csendesen ügettek a poros országuton, csak a kenetlen
szekérkerekek nyikorogtak bele a tarkán szállingó gondolataiba.



A Ponci bűnhődése.


A tüdőbetegek egyik ismeretes fürdőjében, a „villa Veroná“-ban, a hol
évtizedek óta töltöm a nyarakat, soha sem volt olyan kiállhatatlan
saison, mint 1895-ben, egyrészt az elszaporodott darazsak miatt,
másrészt a csintalan, rakoncátlan Ponci fiú miatt.

A darazsak ellen még lehetett védekezni. A fürdővendégek, urak és
hölgyek apró üvegcséket hordtak a zsebeikben, valami vizszinű patikai
szerrel. A darázscsipést menten bekenték vele és nem fájt, sem meg nem
dagadt.

Hanem a Ponci ellen nem volt segitség. Mert a Ponci Kürtössy Pál cs.
kir. kamarásnak volt a fia, a ki stammgast volt a fürdőben is, de
különösen a villa Veronában, már a tizedik esztendeje lakván ott;
Brunner úr, a villatulajdonos, nagyra nézte, bámulta előkelő modorát s
mesélgette a többi vendégeinek nagyszerű származását.

Hogy azt mondja, Lehel vezértől eredne s az egyik őse tartotta
keresztvizre Habsburgi Rudolf grófot, s állitólag negyven aranyat tett
be a kis Habsburg vánkoskája alá. A komám uram, illetőleg a keresztfiú
utódai azóta trónra kerültek, jó házasságok s több effélék folytán. (Az
„effélékben“ persze benne van a negyven arany is, mely azóta szépen
felszaporodhatott.) Mig ellenben Kürtössy János, az ősapa, kit a a
családban egyszerüen „keresztelő“ Jánosnak neveznek azóta, valamely
izmaelitától kölcsönözvén ama végzetes negyven aranyakat, ezzel az első
adóssággal a hanyatlás utjára taszitá a nemes Kürtössy-familliát,
melynek földjei, rétjei, malmai azóta folyton fogytak. Sőt nem csak ez,
hanem a jelenlegi Kürtössynél, Pálnál, még a hajdani hatalmas tüdő is,
melylyel Lehel ős a kürtöt fújta, nagyon elgyengült. Épen azért jött
ide, kúrára most nejével és a kis Pongráccal, kit becézgetőn Poncinak
híttak a szülei. Úgyszintén velök volt Kürtössynek első nejétől
származott fia, Kürtössy József huszárhadnagy, a ki valami jó parthie
után nézett szét a villában.

Tüzről pattant, vásott kis kölyök volt ez a Ponci, végzetes ellensége
amaz elkényeztetett kedvenceknek, kik urnőikkel messze világból ide
jönnek, a szép selyempántlikás uszkároknak, pincsiknek, a hatalmas
szent-bernhardiaknak, melyeket parittyájából pompásan tudott eltalálni.
De nemcsak a kutyáknak volt ő alkalmatlan; pusztitó kedve kiterjedt
minden elevenekre és holtakra. Belövöldözte az ablakokat s ez még csak
szép vonás, hiszen a törött ablakok mesterséges szaporitása bizonyos
indirekt uton juttatott földesuri kegyadomány volna a szegény
földieknek, ha Magyarországban lennénk, de itt már átléptük a határt és
az ablakcsinálást nem a tótocskák végzik. A mi csinyt egy kilenc éves
kis ördög kigondolhat, azt mind véghez vitte. A kis zöldre festett
házikókba, melyeket a gyöngéd lelkü németek a fákra aggatnak a madarak
védelmére és etetésére, (mert ott a madarak is oly szegények, hogy
népkonyhára szorulnak), lépvesszőket rakott s foglyul ejté őket. Egy
mókust is fogott s penicilussal szurkálta elevenen. (Egy amiensi
guvernant, a ki Zolát olvasta egy padon, elájult, a mint ezt látta.) A
macskáknak dióhéj-papucsokat ragasztott szurokkal a talpaikra, úgy, hogy
azoknak kísérteties kopogása éjjel halálra rémité a betegeket.

Szóval ezer meg ezer helytelenséget követett el, de igazi tragédiája
onnan kezdődik, a mint egy nap véres fejjel, sirva jött be az
unokahugocskám, Horváthy Esztike a szobába.

– Mi bajod? sikoltott fel az anyja elrémülve.

– A Ponci kővel ütött meg!

Minden mama tigris, ha a gyermeke vérét látja. Horváthyné szörnyű
felindulásba jött s mialatt kimosta a sebet s százszor is megfujta, hogy
ne fájjon olyan nagyon, megeresztette a fenyegetéseket is a Ponci ellen.

– No, megállj zsivány, ezt még megkeserülöd. Hiszen csak volna mellettem
férfi.

Mire az apóka, egy nyolcvan éves aggastyán, az Esztike nagyapja, kezébe
vette a dolgot.

– Hát itt vagyok én, menyemasszony, és rendet fogok csinálni.

Mindjárt letette a pipáját és kitipegett fölkeresni künn, valamelyik
lugasban, a kamarást.

– Méltóságos uram, az ön fia betörte az unokám fejét, a ki semmit sem
vétett neki, csak a labdáját nem akarta odaadni. Mit szól ehhez?

Kürtössy Pál előkelően mosolygott.

– Hogy mit szólok? Hát tegyenek rá egy kis jodoformos gázt!

– És?

– És meggyógyul.

– De én a fiú megbüntetését kivánom. Főleg azért fordultam önhöz. Magam
nem akartam megfenyiteni.

– Azt nem is tanácsoltam volna, öreg úr, – jegyezte meg Kürtössy
dölyfösen.

– E szerint mit szándékozik ön tenni? Hiszen agyon is üthette volna a
leánykát.

– Persze, de minthogy ez az eset nem forog fenn, semmit se tehetek ez
ügyben.

– Ez esetben más uton keresek elégtételt, – mondá az aggastyán szilárd
hangon.

– Tessék.

Az öreg Horváthy a házi úrhoz folyamodott. Brunner úr, egy kiszolgált
őrmester, sokáig feküdt valamikor Nagy-Váradon s a szittya nyelvből
elsajátitott egy-két zamatos kifejezést, különösen sokszor vegyitette
szavaiba a kutya forgós teremtettét, s e miatt ő hozzá szálltak a
magyarok és ezért a forgós teremtettéért szivesen fizettek többet a
szobákért. Hiszen tudjuk milyen bolondok a magyarok. Különben is a
_Verona villa_ volt a legelegánsabb a fürdőhelyen. Brunner úr a felesége
révén örökölte s csinos polgári hasznot tudott belőle kihúzni
ügyességével és szolgálatkészségével. Meg kell adni, hogy senki sem
gondozta vendégeit olyan odaadással mint ő, minélfogva a _Verona_ hire
egyre nőtt, s messze túlszárnyalta a többi villáét.

Ha az ember a boltban megvett valamit s megadta az utasitást, hogy
küldjék a Veronába, a kereskedő segédek a földig hajoltak, mert a
_Verona_ azt jelentette, hogy az illető nem néz a garasra. Leányos mamák
a Veronába szálltak, hogy leányaikat elsüssék. Ha a Veronában nem volt
szoba, inkább el sem jöttek a fürdőre. Extra Veronam non est vita. Mert
szeretni való, csinos leányok akadtak mindenütt, az erdőkben, a
kutaknál, a kis elszórt svájci házikókban, de házasodni csak a Veronából
lehetett. A ki legény onnan hozzon menyecskét.

És Brunner úr tagadhatatlan, megbecsülte a nymbust, mely villáját
környezte, s igyekezett azt mind kényelmesebbé tenni; különösen a kertre
forditott nagy gondot, magát bizalmas körben „a természet szépitőjének“
szerette nevezgetni, vendégeivel szemben pedig egyre mondogatta:

– Én nem vagyok pusztán háziúr. Háziúr lehet minden mamlasz, akinek háza
van. Én egyszersmind kényelmi tanácsadója vagyok az uraságoknak.

A „kényelmi tanácsos“ úr mindig takarosan járt, fekete ruhában, hótiszta
fehérneműben, katonásan kipödört bajuszszal, mint egy major domus s a
mellett finoman, nesztelenül tudott lépegetni s mindütt jelenvaló volt,
mint a gondviselés; tett, igazitott, javasolt, intézkedett.

A Horváthy panaszára azonban meglehetősen hüvös maradt. Horváthy nem
tudott aplombbal föllépni. Horváthyék nógrádiak voltak. S ez nem elég a
sárosiakkal szemben. A sárosi csak idegen helyen úr, a nógrádi csak
otthon úr. Horváthy puha volt és szerény, Brunner úr csak mosolygott az
ő dolgán.

– Óh, Istenem, mit tehetnék én ebben? A lányka feje magától is beforr,
de ha én megszakitom a barátságot Kürtössyékkel, azt aztán senki se
tudja többé összevarrni.

Horváthy tehát nem kapott elégtételt, hanem ellenkezőleg, értesülvén
panaszairól Kürtössyék, üldözni kezdték a szegény családot. Ezer apró
módja van ennek, kivált fürdőn, a hol az embereknek nincsen dolguk.

Egy-egy szúró megjegyzés, egy fumigativ mosoly, egy maliciózus tekintet,
egy becsmérlő kézmozdulat a maga helyén, – ez mind vérig hat, ez mind
ölhet.

– Ah, mily nevetségesek! – jegyzi meg a kamarás úr.

– Miféle népek lehetnek? – tünődik más alkalommal a kamarásné. –
Bizonyosan fölvett név ez a Horváthy…

– Hm! – böffenti ki a kamarás úr, – a mi az asszony Horváthyját illeti,
talán nem is existált.

– És hogy öltözik ez az asszony, mint egy cocotte.

– A szegény lánykának ferdén van nőve az egyik válla, szegény kis
maskara!

– S ez a vén trottli úgy fest mellettük, mint egy nyugalomba vonult
uzsorás. Talán az is.

Igy disgustálták a villabelieket. S mondhatni, az egész villa
Kürtössyékkel tartott, mert hiába, az emberek az előkelőbbekhez húzódnak
szivesebben. Hisz ez által magok is előkelőbbeknek látszanak.

A Horváthyak érezték ezeket a rosz szeleket. A legjobb emberek is
visszahúzódtak tőlük. Miért? Hát miért? Ejh, Istenem, a kamarásné azt
mondta egy izben, felbigyesztett ajkkal, mikor a Peregi kisasszonyokat
Horváthynéval látta beszélgetni:

– Ah, szegény Peregi kisasszonyok, de meg lehetnek szorúlva barátnék
dolgában!

Ebből aztán meg lehet érteni, hogy Horváthyékkal beszélgetni nem chic.
Ennek hire ment és mindenki kerülte Horváthyékat, mert nem chic velök
ismerősnek lenni. A Peregi kisasszonyok pedig még a többinél is jobban
kerülték, mert a nagyobbiknak, Idának, Kürtössy József hadnagy udvarolt.

Én épen ezekben a napokban érkeztem a fürdőbe, mikor a legélesebbek
voltak az ellentétek és szegény rokonaimat valóságosan boykottálták a
Veronában. A hadnagy javában flirtelt Peregi Idával, a kamarásné pedig
arra izgatta Brunner urat, hogy jó volna a villát megtisztitani a
Horváthy-familiától, „tudja, ügyesen, szép szerével, kedves Brunner.“

Mire Brunner úr a bajuszát pödörgette:

– No, majd meglátjuk, no majd meglátjuk, forgós teremtette!

Volt hát panasz, mikor megjöttem – mert Horváthyné okos asszony lévén,
érezte a mérgezett hegyű nyilakat, átlátott a szitán, éles szemmel
észrevette az intrikák apró szálait, de asszony volt, dacos, a ki nem
hagyja el a csatateret. Sirva panaszolta el a helyzetét, hogy el van
rontva egész nyara s hogy mindennek a kis zsivány Ponci az oka.

Az Esztike feje még akkor is be volt kötve. Kivált őt sajnáltam meg
nagyon, látván, hogy reszketve búvik a fenyőbokrok közé, mikor a Ponci
félelmes alakja megjelenik a láthatáron.

– Legjobb lesz, édes húgom, – mondám Horváthyénak, ha kihurcolkodunk
innen.

Horváthyné a fejét rázta.

– Inkább meghalok, hogysem egy tapodtat mozduljak.

– Akkor hát nekik kell pusztolniok.

Szemeiben lázas öröm csillant meg.

– Oh Istenem – fohászkodott fel ájtatosan s valóban szépek voltak
ilyenkor a szemei, – ha ezt megérhetném, szivesen halnék meg.

Mosolyogtam. Ilyenek az asszonyok.

– De – tette hozzá rögtön csüggedten, elszomorodva, – az lehetetlen!

– Majd megpróbálom, – feleltem s megsimogatva az Esztike orcácskáit, őt
is megbiztattam. – Ne félj semmit, kicsikém, megbüntetjük azt a rosz
Poncit, a ki téged megütött.

– Soh’se törődj velük, jó öcsém, – csititott az öreg Horváthy, – az
okosabb enged.

– De a türelmesebb, ravaszabb győz.

– Ha kikezdesz vele, csak magadnak csinálsz kellemetlenséget. Nagy
svihák az, nem lehet azzal itt megbirkózni. Mindenki mellette van.

– Nem is akarok én ő vele összetűzni.

– Akkor aztán épen nem tudom elképzelni, mit csinálhatnál.

– Hát a diplomatia mire való? Csak hagyja azt ram, bátyámuram.

Az öreg morgott valamit s hitetlenül rázta fejét.

Pedig nekem már a tervem is megvolt hozzá. Szilárdul épitettem fel
Pantalovics Györgyre, egy bácskai földesúrra, a kivel együtt jöttem a
vasúton és a ki szintén a Veronába szállt. A bácskai úr megint új genre.
A sárosi nemes csak otthon nem úr, a nógrádi nemes csak otthon úr, a
bácskai nemes pedig mindenütt úr. A zsiros földje megneveli önérzetének
szarvait olyan keményekre, hogy azok sehol le nem törnek s a hány ezer
hold, annyi agancs.

Pantalovics György idegességben és asztmában szenvedett. Azt mondta
nekem utközben: „Ha ülök, én vagyok Magyarország legegészségesebb
embere; ha tiz lépést teszek, elfogy a lélekzetem, én vagyok a
legbetegebb ember a világon.“

Igénytelen, jámbor külseje volt, mint egy marhakupecnek, de a mellett a
legdölyfösebb despota lakozott benne: szeszélyes, erőszakos,
ellenmondást nem türő.

Én ajánlottam neki még a vasuton a Verona-villát, minélfogva velem jött,
de az első benyomás, a mit Brunner urra tett, nem igen lehetett kedvező,
mert a szegényesebb szobák közül, a földszinten nyitott ki neki egyet.

– Nézd meg Zsuzsa!

Zsuzsa egy tenyeres-talpas paraszt asszony volt, a kit mint ápolónét
hozott magával. Csattanó piros képű, vaskos, olyan terebélyes
alsótesttel, mintha egy szénaboglya indulna, igaz is, hogy lehetett
rajta vagy tizenöt szoknya.

– Ez nem nekünk való, – mondta Zsuzsa – nincs jobb szobájuk?

– Jobb szoba kell, – magyarázta németül Brunner úrnak.

– Jobb szoba, forgós teremtette, – kiáltá nevetve Brunner úr. – Ott van
az emeleten a Milán király egykori szalonja az erkélylyel, he-he-he.

– Mutassa meg! – szólt közbe hidegen Pantalovics.

Brunner ajkain gúnyos mosoly játszadozott.

– Hát tessék felfáradni. Én nem bánom, megmutathatom, de tizenöt forint
naponta.

– Csinos lehet! – jegyzé meg Pantalovics egyszerüen.

– Hát kivánják megnézni?

– Persze.

Brunner úr nem minden csodálkozás nélkül vezetett fel minket az emeletre
s bizonyos ünnepélyes mozdulattal nyitá ki a történelmi nevezetsségü
szentélyt.

Pantalovics intett a parasztasszonynak:

– Nézd meg, Zsuzsa!

Ő maga unalmasnak találta volna csak egy pillantást is vetni rá.

Zsuzsa kijelentette, hogy a szoba jó s ha két ágyat tesznek is bele, még
mindig igen kényelmesen lehet benne mozogni.

– Alzo bleibt, – mondá ki a végzést Pantalovics György.

– Tizenöt forint naponta, – hangsulyozta Brunner úr még egyszer, nehogy
félreértés forogjon fönn.

– Annyi, annyi, – intett türelmetlenül Pantalovics, – hozassa fel a
málhákat.

Két roppant faláda képezte a málhákat. Brunner úr nem minden aggodalom
nélkül nézegette. Előkelő urak szép bőröndökkel állitanak be s négy
forintos szobákra is alkusznak. Miféle Isten teremtése lehet ez a
Pantalovics?

Elhatározta, hogy szemmel fogja tartani s midőn Pantalovics félóra mulva
orvost hivatott, Brunner úr megvárta az orvost a lépcsőkön.

– Nos mit mond ön az új vendéghez?

A doktor arcán hideg verejték gyöngyözött.

– Ördöngős fickó; megjártam vele. Azt mondja, a mint megvizsgáltam: „Ha
kigyógyit ön, kap két darab ezrest; ha ki nem gyógyit és hiába molesztál
a patikaszerekkel, lelövöm önt, mint egy kutyát. Válaszszon!“

– És ön mit választott?

– Hogy kigyógyitom.

– Tehát belement a veszedelembe.

– Eh, ostobaság; ha kigyógyitom, megkapom a két ezrest; ha ki nem
gyógyitom, meghal s következéskép le nem lőhet.

– No, ebben igaza lehet.

Az új lakó nem is jött le aznap vacsorálni a hôtelbe; fenn a szobában
falatoztak a Zsuzsával egy tarisznyából.

Hm, ez különös! Brunner urat nagyon felizgatta a szobalány ujságolása.
Ez a disztelen étkezés. Egy tarisznyából a szolgálóval! Pfuj! Nem lehet
ez úri ember.

E különös dolgokon töprengett Brunner úr még este az ágyában is. Ha
olyan gazdag, hogy két ezer forintot igér a doktornak s tizenötöt fizet
naponta a szobáért, hisz akkor a legjobb ételeket hozathatná magának.
Vagy öltözne-e oly hanyagul, ha valósággal tömve lenne a tárcája?
Brunner úr egész éjjel Pantalovics felől álmodott, a ki szelindek kutya
alakjában ugrándozik előtte és valahányszor megrázza magát, vagy egyet
mozdit a farkán, mindig egy körmöci arany esik ki belőle.

E csodálatos kutya birtokában jóleső érzésben élt és gazdagodott Brunner
úr, midőn a felesége kegyetlen kézzel felébreszté.

– Hans, kelj föl, öltözz fel. A Nr. 16 megbolondult, irtóztató
patáliákat tesz és rögtön veled kiván beszélni.

Brunner úr összerezzent. Épen Pantalovics volt a Nro. 16.

– Megbolondult? Hogy érted azt, Friderika?

– Hát hogy tombol mérgében, pofozza a cselédeket s követeli, hogy
állitsanak téged eléje.

Brunner úr kedvetlenül kászmálódott fel s sietett a Pantalovics
szobájába.

– Micsoda szobát adott ön nekem? – mennydörgött rá Pantalovics. – Egész
éjjel nem tudtam itt aludni. A szomszéd szobában szakadatlanul köhögött
valaki.

– Igen, igen, a Nro 15-ben egy betegünk van, – dadogta Brunner úr, – egy
járásbiró.

– No, hát ez egyszerüen türhetetlen.

– De mit csináljak, Istenem? – sóhajtott Brunner úr, szemeit, mint
Kádár, égre fölemelve. Ide végre is tüdőbetegek járnak és…

– Hát tegye másüvé. Cserélje el, vagy mit tudom én, mit csináljon.
Legjobb lesz, lökje ki onnan… lökje ki azt az embert.

– De hisz akkor üresen marad a szoba.

– Természetesen és minden esetre ez a legjobb.

– Legjobb? – kérdé Brunner úr bizonyos szemtelen mosolygással. – Kire a
legjobb? Hogy méltóztatik azt érteni?

– Ugy értem, hogy a szoba árát én fizetem.

Brunner majd hanyatt esett a csodálkozástól; de mégsem esett hanyatt,
hanem csak a kezeit dörzsölte.

– Rendben vagyunk, nagyságos uram. – Ez aztán beszéd, forgós teremtette.
Igy beszél egy úr, – dünnyögte magában, mikor a szobából távozott
intézkedni.

Másnap reggel azonban még nagyobb zenebonát csinált Pantalovics.
Csengetett s az első pincért, a ki megjelent meghajitotta a csizmájával
és követelte Brunner urat, hogy azonnal ide jőjjön, mert le akarja lőni,
mint egy átkozott verebet.

Brunner bejött nagy szepegve, Pantalovics fölemelt öklökkel rohant
feléje.

– Megint nem tudtam aludni, – bőgött fel mint egy vadállat, – megint
köhögött valaki a szomszédban.

– Az lehetetlen, – szólt Brunner úr flegmával – a szoba az uraságodé és
üres.

– Itt balról köhögött egész éjjel.

– Ah, balról? A Nr. 17-ben. Ugy már lehetséges.

– Ki cselekedte azt? – orditá Pantalovics.

– Ugyanaz a járásbiró, a kit tegnap volt szerencsém emliteni.

– Megint? Hiszen azt kilökte tegnap?

– Természetesen, eltávolitottam a Nr. 15-ből, mert azt nagyságod vette
ki, de beszállásolta magát a Nr. 17-be, mert az még üresen állt.

Pantalovics a fogait csikorgatta.

– Ön egy infámis ember, hallja! Ha rögtön ki nem hurcolkokik onnan is az
az úr, én megyek el egy más villába. Megértette?

– Igenis, igenis, – makogta a kényelmi tanácsos zavartan. – A mi a
szobából való kihurcolkodást illeti, azt értem, de a mi a szobát illeti…

– Azt a szobát is én fizetem, – jelentette ki Pantalovics.

Ez megdöbbentette Brunner urat, mert ez már minden fogalmat felülmult, a
mit magának a gavallérságról alkotott. A mi sok, az már gyanus. Mik ehez
képest a legnagyobb gavallérok, a kiket ő ismert, az osztrák főurak?
Azoknak a nagyúri volta legfeljebb abban nyilvánul, hogy
fotográf-masinájuk van s ingyen veszik le a népet; Pantalovics azonban
parancsol és fizet, megfizeti a levegőt, a virágillatot, a kilátást és
még a csendet is. Pantalovics úr valóságos üstökös a vendégek közt.

Bár még mindig piszkálta Brunner urat némi gyanakodás, mégis teljes
mértékben lenyomta minden egyéni akaratát a szertelen tisztelet, melyet
Pantalovics iránt érzett. Vakon engedelmeskedett neki, legott
elszállásolta a járásbirót és pedig ezuttal önzetlenül, sőt nagylelküen,
mert fent a második emeleten és lent a földszinten is volt még a
Pantalovicsé fölött egy-egy üres szoba, ahonnan esetleg lehangzott vagy
felhangzott volna éjjelenkint az idegbántó köhécselés, de ő mindezek
dacára, az épület másik szárnyába helyezé el a vérköpős járásbirót.
Közvetlen a Horváthyék szobája mellé. Brunner úr finom lélek volt s úgy
tudta a házat vezetni, mint a hogy egy államférfi vezeti az országot,
hogy minden egyes ténye beszélni látszik a közönséghez. A járásbiró
szomszédsága csak kellemetlen lehetett mindenkire. A Horváthyékhoz való
elhelyezés ténye célzatokat rejt magában. S közelfekvőnek látszott az a
föltevés is, hogy az áthelyezés ebben az alakban a Kürtössy-család
intrikáira vezethető vissza.

Ilyen viszonyok közt fogamzott meg bennem az a terv, hogy közbelépjek és
a gonosz Ponci megbünhődjék, a derék Horváthy-család pedig elégtételhez
jusson. Ehhez pedig egy nálamnál hatalmasabb munkatárs kellett.
Kiszemeltem a sorsot. Mert a sors néha a maga bolond fejétől is
cselekszik, de a leggyakrabban okos emberek mesterségesen fogják az
ekéjük elé, ellátják a szükségesekkel, és ráhagyják: no most már
magadtól csináld tovább!

Közben a Pantalovics alakja egyre nőtt a villa lakói előtt, mígnem
valóságosan legendáriussá vált, mint az utolsó Cobor grófé, ki mahagoni
fa tüzénél főzte meg angol vendégének a paprikás gulyáshust, vagy az
Eszterházyé, a ki lepuffantotta a tizezer forintos lovat, mert olyan
gebét nem használhat semmire. Mikor ugyanis Pantalovics kifizette
Brunnernek a heti számláját, visszajárt volna az egyik százasból ötven
forint, mire hanyagul intett a kezével: „Oszsza ki a többit a cselédek
közt.“

Forgós teremtette, ez már valami. Ez már tény. És milyen tény. Brunner
úr pedig a tények embere volt s kimondhatlan rajongást kezdett érezni
Pantalovics iránt, – a mi épen jól belevágott terveimbe.

Egy napon a kis Ponci a darazsakkal foglalkozott. Egyik fészküket kiásta
olyan érdeklődéssel, mint azok, a kik Pompejit és Herkulanumot hozták
fölszinre. Épen a délutáni álmaikat aludták a villabeli betegek, a
kertben nem volt más, csak a Ponci.

No, ez a legkedvezőbb idő.

Leszaladtam egy közeli boltba és megvettem ott a legszebb bádog
trombitát, aztán visszasiettem vele a kerten keresztül, már messziről
rákiáltván a fiucskára:

– Poncikám lelkem, hoztam magának valamit!

Ponci élénken pillantott fel, hogy ki szól hozzá, de láthatólag
megcsappant a kedve, mikor engem ösmert fel a megszólitóban; nem szaladt
felém, mint a gyermekek szoktak ilyenkor, hanem csak úgy félvállról
kérdé:

– Mit?

– Egy szép trombitát.

S ezzel felmutattam a napfényben csillogó bádog játékszert.

Ponci nézte messziről, de meg se mozdult, mintha oda volna gyökerezve.

– Hát nem jön ide?

Nem felelt és nem jött. A gyermekek ösztöne többet ér, mint az öregek
tapasztalása.

– Ej, ej Ponci! Hát nem kell a trombita? Pedig milyen hangja van! No,
akkor odaviszem én magam.

S mellőzve a kacskaringós utat, egyenest a gyepen siettem az ajándékkal.
Ponci azonban ezalatt egyre hátrált. A jó Isten tudja, miféle érzés
ösztökélte rá.

– Lássa Poncika ez már nem szép; a helyett, hogy megköszönné az
ajándékot, a mit viszek, a helyett, hogy pacsit adna, szökik előlem,
mintha valami harapós farkas volnék.

De beszélhettem én annak. A mennyire közeledtem én hozzá, annyira
távolodott ő tőlem. Egyszer csak ott voltam a darázsfészeknél, de ő meg
elszaladt a halas medencéhez. Úgy néztünk egymással farkasszemet.

Közben gyönyörködtem a kibontott darázsfészekben, mely csodálatra
ragadhat mindenkit, a ki megnézi. Milyen remekmű! S mi még oktalanoknak
merjük nevezni az állatokat! Milyen nyegleség! Majdnem az összes
művészeteket, az egész ipart az állatoktól tanultuk – de milyen nehezen.
Az állatok ellenben semmit se tanultak tőlünk, épen annyit tudnak, a
mennyit a teremtés utáni első nap.

A kis darázs már bizonyosan Ádám és Éva idejében tudta a papirkészitést,
az emberi müvészet ellenben még ma sem képes megadni a kartonnak azt a
könnyüséget és erősségét együtt. Ezredévekig irtunk ónra, kőre, vasra,
pedig a papir már készen lógott a fák gallyain. Csak oda kellett volna
nézni. A kis darázs tarisznyaformában kiakasztotta csodás szövöttjét a
fák ágaira. És milyen tökéletes, milyen finom! Az eső lefut a mázos
felületéről s a madár át nem birja vágni a csőrével. Az ember
tapogatódzott, küzdött a vegytan és technika akadályaival, pedig ott
volt az orra előtt a nagy titok a darázs tarisznyájában. Még a lefolyt
utolsó században is azt hitték egy ideig, hogy papirt csak rongyból
lehet csinálni. A darázs pedig járt, röpködött kevélyen a maga
sárga-fekete dolmánykájában s ujjongva döngte: „No, én növényi anyagból
dolgozom.“

Aztán micsoda családból való! Csupa művészek, csupa gyárosok, csupa
épitészek. És mennyit dolgoznak!

Minden évben egy házat építeni… De mit, egy házat! Egy egész földalatti
várost. Komplikáltat, művészit, mint a Westminster, s ezt egyetlen
darázs építi önerejéből, tótok nélkül. Mérnök, munkás, pallér, minden ő
maga.

Mihelyt a levegő melegedni kezd, üreget keres a földben; ha talál, annyi
mintha ingyen fundushoz jutna; ha nem talál, váj magának. De hát van-e
hozzá csákánya, ásója? Az ugyan nincs, de adott neki az Isten erős
állkapcát, azzal szurkálja ki a szükséges lyukat. Egy körülfolyó karzat
vezet egy-két láb átmérőjű üregbe, hol az új városnak épülnie kell.

Mindenek előtt fejszére volna szüksége, melylyel a faszálakat
elhasogassa, hogy házának külső falait finom tépésszerű anyagból
megépítse. Fejszéje nincs, de pótolja a tapogató szarva. (Magad uram, ha
fejszéd nincs) s nincs az az ács, a ki ügyesebben dolgoznék a
szekercével, mint ő kelme azzal a szarvval.

De malter is kellenék a falak összeragasztásához. Majszter uram, vagyis
majszterné asszonyom a miatt se jön zavarba, mert a legjobb malter a
nyála. Hozzálát serényen s épiti a falakat, a padlatot, a boltozatot,
azután az erkélyt, ezt a pompás filigrán, félkerek müvet, melyet
tizenkét, csinos, könnyü oszlop tart s mely tele van hatszegletes apró
kamrácskákkal, alól minden kamra kis nyilással. Egy egész
darázs-kaszárnya. Mindenik erkélyen másfél ezer kamara. Minden erkély
után egy sor oszlop következik, aztán megint uj erkély és megint
oszlopok és megint erkélyek hatvanezer lakosra épitett celákkal.

Mennyi művészet, mennyi pompa, – de mi haszna? Jön a kis Ponci és
kiássa, szétrombolja az egész várost. Hát legyen aztán ilyen körülmények
közt valakinek kedve darázsnak lenni és nem csipni, nem dongni. Az ördög
tartsa meg az egykedvüséget. Csak azért is dongó, diri-diri-dongó.

– De szép ez a nagy darázsváros, Poncika. Tudok én még annál egy
nagyobbat. Jőjjön csak, megmutatom.

De Ponci makacsul állt meg a szökőkutnál és hogy az alatt se teljék az
idő hiába, az arany-ezüst halakat dobálgatta kövekkel, csak néha
pillantott felém lopva, hogy ott vagyok-e még?

– Hát nem kell a trombita? Szóljon már Ponci. Mert akkor másnak adom.

Ponci nem felelt, konok dac ült a homlokán és az ajkai körül, melyeket
összeszoritott, a szemeit pedig leszegezte a földre, mint egy bakonyi
zsivány.

– Jól van, nem bánom hát, ha nem jön is; ide teszem a trombitát az aloé
levelére, innen vegye el, ha akarja. Pá, pá, Poncika!

Ezzel ott hagytam a trombitát s a villa felé indultam, hogy a szobámba
menjek. Utközben azonban eszembe jutott, hogy jó lenne kilesni a fiut,
mit fog csinálni, elbujtam tehát egy fenyves gruppban.

Lassan közeledett a darázsfészek helyére s ott megállt kezeit hátratéve,
minden oldalról jól megnézegette a trombitát, mely az aloé pléh-szinü
husos leveléből látszott kezdődni, mintha virágja lenne. Szép volt,
nagyon szép volt, nem birt megválni tőle a tekintete, de azért még sem
mert hozzá nyulni. Nem bizott bennem, nem hihette, hogy az örömét
keresem. Érezte, hogy valami veszedelem van a trombitában, de nem birt
ellentállni.

Két fapálcikát tört a jávorfa galyról s azokat összetéve, mint
csiptetőt, lenyult, fölemelte velök nagy óvatosan a játékszert és igen
csodálkozott, hogy semmi baja sem lett. A játékszer nem lőtt, nem ugrott
ki belőle valami kis ördög, nem frecscsentett semmi mérges nedvet a
szeme közé, egy tökéletesen ártatlan trombita volt, egy cseppet se
rosszabb annál, melylyel Gábriel főangyalt festik, pedig, ki tudja
miért, de ugy gondolta, hogy pokoli meglepetés jön ki belőle, mint a
hogy az némely játékszereknél előfordul; a kettétört zsemlyéből kiugrik
egy egérke, a zöld-selyem káposztafejből kipattan egy nyul és muzsikálni
kezd. Csakhogy ezek mind kedves, bohókás dolgok. Hanem a trombitából
valami vérfagyasztó szörnyeteg bujik ki és talán föl is falja.

Valóságos örömkiáltásban tört ki, hogy a trombita használható,
mindamellett messze tartotta el magától, mint valami dinamittöltényt,
miközben aláhajolt és ugy nézett be a csövébe. No az bizony épen csak
olyan volt, mint a többi trombitáké. Semmi gyanús, semmi rendellenes
nincsen benne.

Merész elhatározással kezébe vette és bele fujt.

– Trom prom, tru ru, rú rú.

Élesen, hatalmasan bugott és harsogott a mélységes csöndben. Mert
kihalt, hangtalan volt az egész kert. Csak a méhek és a darazsak
zümmögtek a virágokon. No, ezeknek a zöngését ugyancsak elnyomta a
trombita. Mert a kis Ponci mindinkább beleszeretett a hangjába, fujta
lélekszakadtig. Cseresznyétől maszatos pofácskái kidagadtak, mint két
pampuska.

Most már jó kerékvágásban van minden, siettem fel megelégedetten a
szobámba, várni az eredményeket. De már is mutatkoztak. Pantalovics
rohant le velem szemben a lépcsőkön hálóköntösben, hajadonfővel, majd
feltaszitott.

– Brunner! Hej Brunner! Hollá! Brunner!

Hátra fordultam. Brunner úr megszeppenve jelent meg a lépcsők alján.

– Hallja ezt? – rivall rá Pantalovics. – Hallja azt a trombitát? Meg
kell ettől őrülni. Ki cselekszi ezt?

Brunner úr mindenek előtt lekapta házi sapkáját a nagy Pantalovics
előtt, aztán a ház homlokzata felé szaladt, honnan betekintett a kertbe.

– Hagyja el, hagyja el, – kiálta könyörgő hangon Poncinak. – Oh, Szüz
Mária, Szüz Mária, ne hagyj el minket!

Ponci azonban most egy hängematteban hanyattfekve és himbálózva, csak
tovább is fújta roppant nagy kedvteléssel, mint Pan az ő sípját, hogy se
nem hallott, se nem látott azon kivül egyebet.

– Ki az az istentelen? – ordítá mind jobban feldühödve Pantalovics.

– Egy fiúcska, nagyságos uram, egy kis fiúcska, – dadogta Brunner úr
alázatosan.

– No hát, menjen oda és verje meg jól azt a gaz kölyköt.

A kényelmi tanácsos elsápadt.

– Az lehetetlen, lehetetlen. Kürtössy császári és királyi kamarásnak a
fia… egy kamarásnak a fia, egy kamarásé.

Pantalovics elkékült a dühtől. Levegő után kapkodott, mint a fuldokló.

– Lehetetlen? Mit locsog maga össze-vissza? Hát nincs keze, a mivel
elverje?

– De egy kamarás, egy kamarás fia, a ki maga is valamikor kamarás lesz.

Pantalovics kiugrott volna talán a bőréből is, ha a nagy zajra oda nem
siet az ápolóné.

– Eredj Zsuzsa és verd meg azt a trombitáló gyereket, de csak a fejét
üsd, hogy meg ne sántuljon.

A Zsuzsa nem volt rest, nem kérette magát, ha egyszer az úr mondja, –
rohant, mint a szél. Félpercre rá aztán megszünt a trombitahang, mintha
ollóval vágták volna el, mély csönd lett utána, felváltván azt hamar a
Ponci jajkiáltásai.

Én már akkor fent voltam a szobában és az ablakból néztem, hogyan
páholja Zsuzsa a kapálódzó, rúgó, harapó Poncit, csihi-puhi üti jobbról,
pif-paf üti balról, a hol éri, a Ponci bőg, apját, anyját hivja
rettenetes üvöltő hangján.

A villa betegei megriadva futnak ki szobáikból. Jaj, kit nyúznak?
Hihettek-e szemeiknek, hogy a kis despotát, a Kürtössy Poncit deklinálja
a parasztasszony, az új lakó gazdasszonya? No, ez már mégis sok. Szent
Isten, mi történik, ha a méltóságos kamarás úr észreveszi?

Szörnyülködtek, de beavatkozni nem mertek. Az egyik Peregi kisasszony
oda akart menni, de az anyja visszatartotta.

– Maradj veszteg Mici, még téged is meg talál ütni és úgy se tartozol
még a családhoz.

– Istenem, istenem – sopánkodott egy öreg asszony (egy árvaszéki birónak
a neje Egerből), – ha ez ötven év előtt történik és például, ha Bártfán
történik, hogy rohanna most elő egy huszár és hogy vágná le a fejét
annak a parasztasszonynak.

– Hja a hely és az idő! – sóhajtott fel egy köszvényes aggastyán a
mankójával hadonászva, – két nagy faktor. De hol lehetnek a szegény
Ponci hozzátartozói?

Valóban attól lehetett félni, hogy a parasztasszony magától is megelégli
a Ponci büntetését s a néző kompánia elesik a legnagyobb élvezettől,
hogy t. i. a kamarás vagy a hadnagy talál előtoppanni s megtámadván a
gazdasszonyt, arra Pantalovics is kicsörtet a gyöpre; az lenne csak
igazi hadd el hadd.

És csakugyan jött Kürtössyné, teljes negligében futott ki szobájából,
nem nézvén se jobbra, se balra, fellökve virágcserepet, öntöző kannát,
furiában rohant, mint a nőstény tigris, ha hallja kölykének szivettépő
orditását. Nem úri asszony többé, vége a fölszedett társadalmi máznak,
most csak anya, s ráveti magát egész elszántan Zsuzsa asszonyra.

– Huh, te bestia, ereszted el mindjárt a gyermekemet!

S a vézna, törékeny teremtés, a kit a szél is majdnem elfújt, olyan
erővel rázta meg a hatalmas Zsuzsát, hogy az meglepetésében eleresztette
Poncit, a ki szörnyű visitással, a ház felé száguldva mentette az
irháját.

Zsuzsa asszony idegen körmöket érezvén fúródni nyakába, csak egy percig
volt meglepetve; amint megpillantá ellenfelét, fitymálón mosolyodott el.

– Oh no, kis csutak! Mit akar? Hiszen mindjárt összeroppantom, mint egy
bolhát, ha magához nyúlok. Ugy? Maga az anyja a gyereknek? No, szült
volna inkább egy kopókölyköt. Össze-vissza harapott a pokolra való.
Hanem ereszsze el a torkomat, mert megtalálom taszitani.

Főlénynyel bánt vele, mint egy nagy medve a menyéttel, de Kürtössyné nem
látott, nem hallott, csak ütötte a kis csontos kezeivel, a hol érte. Nem
igen fájhatott az annak, de azért mégis megsokalta, megrestelte.

– Ej, menjen a pokolba! Nem szégyenli magát úri asszony létére
verekedni, – s olyat taszitott rajta, hogy az neki tándorodék egy fának
s részint a lökéstől, részint az ijedelemtől vagy a dühtől ájultan esett
össze a gyepen.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ily szörnyű következményeket hozott a kis trombita. Ez már sok volt.
Ennyit magam sem akartam. És ha ezzel legalább bevégződött volna a kinos
affaire, de a hogy az igazi verekedéseket egy diplomáciai háború előzi
meg, ezt megforditva, egy diplomáciai háború követte.

Kürtössyék, kivált a férfiak, hallván a történteket, haragra gyúlva
követelték, hogy Zsuzsa asszony rögtön hagyja el ezek után a villát.

Zsuzsa asszony hallani sem akart erről, kihivóan felrakta kezeit a
csipőire.

– Én innen egy tapodtat se mozdulok, hanem ha már annyiban van,
megmutatom nekik, hogy ők pusztulnak el innét.

Brunner úr próbálta kiegyengetni a dolgokat, de nem lehetett. Az
elkeseredés nőttön-nőtt, különböző üzengetések és apró boszantások
révén, ugy, hogy végre ultimátum gyanánt állitották Brunner úr elé a
kérdést: „Vagy én megyek vagy a másik.“ Kinos órák voltak ezek a szegény
Brunner úr életében. Nemcsak a villát, hanem az egész fürdőközönséget
lázas izgatottságban tartotta a Kürtössy-Pantalovics-ügy, mint
érdekfeszitő sakkjátszma. Vajjon merre dől? A világ szeme Brunneren
csüggött, a kinek három napot adtak gondolkozásra. Brunner úr nagynak,
fönségesnek, hatalmasnak érezte magát e három napon, de éjjeleit
álmatlanságban tölté a kérdés latolgatásában. A kávéházakban, a
kurszalonban, a sétányokon és az inhaláló termekben nyilvános fogadások
történtek: ki lesz a győztes.

Az előkelő osztálybeliek lehetetlennek tartották, hogy mikor egy
rangbeli dámán olyan violentia esik, ne neki szolgáltassák elégtétel.

– Ha Pantalovics gentleman, – mondák, – ő sem forcirozhatja a szolgálója
diadalát.

De ez nem volt egyhangú nézet.

– Eh bolondság, – vélték mások; – Pantalovics nem ejtheti el az
ápolónőjét (vagy tudja Isten mije). Hiszen azért hozta, hogy kell neki.
Pantalovics tehát solidaris vele, s ha kilökik, őt is kilökik.

Leginkább egyes kiszivárgó hirek hoztak csiklandós hullámzást a
kedélyekbe. Emberek, a kik Brunnerrel beszéltek, (pedig mindenki
igyekezett szóba állni a nevezetes férfiuval) egyes elejtett
megjegyzéseit kolportálták, mint egykor a Bismarckéit, s azokra épitve
kombinálták ki a történendőket.

Valaki azt mondta volna állitólag a kovácsműhelyben, a hol Brunner úr a
lovait patkoltatta: „No, végre is nem nehéz választani a kamélia rózsa
és a laboda közt.“

Mire igy felelt Brunner úr.

– Hm, hm. A gondozott kertekben karóstul állanak a növények és ha
karóstul számitanának is, föltéve, hogy egy kamélia mellett egy ezüst
karó volna beszúrva, a laboda mellett ellenben egy arany karó, minden
okos ember a labodát választaná.

Ez az ártatlan kijelentés valóságos pánikot idézett elő a
Kürtössy-párton, mig ellenben a Pantalovicsék vitorláit kedvező szél
lengette vigan. De még két nap volt hátra, ez alatt sokat lehet
csinálni. Kürtössy az ősi familia becsületét látván kockán, mindent
megmozgatott, hogy a nagy szégyent elháritsa. Jó lábon volt a környék
összes főuraival, köztük a szomszéd kastélyban nyaraló stájer
kormányzóval is. A második nap sorba látogatta őket, elmondván nekik a
dolgok mibenlétét, mire azok harmadnap visszalátogatták s fényes
négylovas hintókkal telt meg a Verona udvara, Brunner úr szive táncolt
örömében, kevélységében. Hát még mikor a kormányzó ő excellenciája ő
vele is kezet fogott s megveregetvén vállát, mondá:

– Reménylem, hogy tisztelt barátom Kürtössy, jól fogja magát önnél
érezni, kedves Brunner. Járjon ön kedvében e derék úrnak.

Brunner arca sugárzott, s szemeit ájtatosan emelte föl ő
excellenciájára:

– A véremet is szivesen ontanám Kürtössy urért.

– Ön derék ember, – szólt a kormányzó meggyőződéssel, – adieu!

Brunner úr fülében égi zene gyanánt csengtek-bongtak e szavak egész nap,
egész éjjel – de elterjedtek azok a Kurortban is és a Pantalovicsék
akciái rohamosan szálltak lefelé.

Kürtössy a harmadik nap délutánján már annyira a nyeregben érezte magát,
hogy komót-sapkában sétált a kertben s az egyik lugasra kitétette a
nyomtatott táblácskát: „Reservirter Platz“, a mit csak a főhercegek és a
legnagyobb potentátok cselekesznek meg. Kürtössy tüntetett. Kürtössy azt
látszott ezzel kikiáltani a közönségnek: „Itt én vagyok az úr.“

Pantalovicsnak én hordtam a külömböző hireket, első napon a jókat,
azután a roszakat. Ő csak mosolygott akkor is, most is, és nem jött ki a
flegmájából.

A döntő reggelen azután komoly ünnepélyességgel, vésztjósló arccal
jelent meg Brunner úr a szobájában; – lelke ez alkalommal oly kemény
volt, mint az inggallérja. Magában ismételgette: a macska fél, de én nem
félek, a macska enged; de én nem engedek.

Azt hitte, nagy atakot fog kelleni kiállania Pantalovicstól, a ki majd
Kürtössy ellen igyekszik őt megforditani – de hát ez már lehetetlen, a
kormányzó miatt is.

Pantalovics azonban egykedvűen pöfékelt garasos cseréppipájából, mikor
belépett.

– Üljön le, kedves Brunner úr.

– Köszönöm, de csak röviden kivánom elmondani álláspontomat abban a
kinos ügyben, hisz tetszik tudni…

Pantalovics ásitott.

– Tudom, tudom, de hagyjuk azt még… néhány percig. Valami egyebet
hallottam. Azt tudniillik, hogy ön tavaly árúba bocsátotta a Veronát.

– Igen, alkuban voltunk egy gráci patikáriussal, de nem jött létre az
egyezség.

– Miért?

– Mert nagy differencia volt köztünk. Ő hatvanezer forintot igért, én
nyolcvanat kértem.

– Nyolcvanért tehát eladó?

– Oh igen, – szólt Brunner úr türelmetlenül.

– Top – csapta a markát Pantalovics a Brunner úr kezébe, aztán oda
kiáltott a Zsuzsának, a ki az erkélyajtó üvegtábláit törölgette:

– Keresd meg a bugyellárisomat Zsuzsa, ott van valahol a tegnapi kabátom
belső zsebében és fizess ki belőle ennek az úrnak nyolcvan ezrest!

Brunner úr nagy szemeket meresztett s olyan lélekzetet vett, mint a
harcsa, ha vizet öntenek rá. Csóválta a fejét, szikráztak a szemei s a
mig Zsuzsa asszony egyenként olvasta markába megnyálazott ujjakkal az
ezreseket, csodálkozva motyogta: „Forgós teremtette, forgós teremtette!“

– Most pedig áttérhetünk egyébre, – mondá Pantalovics, kiverve a pipája
hamvát, – akart ön valamit mondani?

– Oh semmit, semmit.

– Akkor hát rendben vagyunk. Csak tessék leülni és megirni az
adás-vételi szerződést, majd mindjárt behivok két tanút is. A villát
Szabó Zsuzsánna vette meg öntől – minthogy én neki ajándékozom a vételi
összeget. Ön ha tetszik, tovább is megmaradhat itt házfelügyelőnek, de
viszont követeli az új tulajdonos, hogy azok a népek, tudja azok a
Kürtössyék, még ma takarodjanak ki a házából.

Ki is mentek még aznap. A méltóságos kamarás úr most már a tulajdon
kezeivel is jól elnáspángolta a Poncit, a ki miatt a familia tekintélye
ekkora csorbát szenvedett. Csend és béke költözött ezentúl a Veronába és
a kert darazsai, ha az emberekhez hasonlóan krónikát vezetnek az őket
érő nagy eseményekről, bizonyosan ilyes valamit iktattak be az
annálékba: „És ma vonult el területünkről, illetve a kontinensről ama
rettenetes óriás, a ki megtizedelte fajunkat s romba dönté házainkat,
városainkat.“



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Falun a maszlag szúrós bogyóját nevezik a gyerekek
tehénkének, persze olyan joggal, mint a fazekak füleit lovaknak. Ahol
nincs játékos bolt, ott is megvannak azért a játékok.

_M. K._]

[Footnote 2: A család cimere egy kecske.

_M. K._]

[Footnote 3: Tó Pozsonymegyében, a magyarországi vadkacsák kedvenc
mulatóhelye – Rivierája.]

[Footnote 4: Gyakori eset, hogy az elpusztult anya helyett idegen réce
jelenik meg a fészekben és segit a költést befejezni.

_M. K._]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


7 |ügyeljen rájok. |ügyeljen rájok.“

8 |leszármazottakat illesse. |leszármazottakat illesse.“

23 |Porovka, Itt |Porovka. Itt

24 |vele egyszere |vele egyszerre

33 |Ellenszevezik velök |Ellenszenvezik velök

42 |Nehez dolog |Nehéz dolog

62 |a juhot. a bárányt |a juhot, a bárányt

77 |„_A_–t“ mond |„_A_-t“ mond

157 |az nem baj, |az nem baj.

179 |mint a napfény, |mint a napfény.

181 |izé De nem |izé. De nem

295 |elháritsa, Jó |elháritsa. Jó]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Öreg szekér fakó hám - Újabb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.