Title: Vidéki hirek és más elbeszélések
Author: Móricz, Zsigmond, 1879-1942
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Vidéki hirek és más elbeszélések" ***


page images generously made available by Internet
Archive/Canadian Libraries



A szerző a forditás jogát fentartja.

MÓRICZ ZSIGMOND:

VIDÉKI HIREK

ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK

A TÁLTOS KIADÁSA. BUDAPEST 1917

A címlapot és a képeket Haranghy Jenő rajzolta.

Ebből a könyvből 200 számozott példány készült pehelykönnyű nemesebb
papiron a szerző s a rajzolóművész sajátkezű aláirásával.



VIDÉKI HIREK

Elbeszélés a Nagykúnság életéből a tüzözön előtti időkből.


I.

Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.

A Veres Rákot azért nevezték így, mert valamikor itt volt Széles Pongrác
néhai polgármesternek a kedves sörözőtanyája, s az ő becéző neve volt
ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a
vendég volt a veres rák, s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek,
csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény
Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak
az öreg fizikaprofesszor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem
azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett
volna, vagy hátrafelé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék
fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát:
főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem megvolt az a szokása,
hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot
keritett. Pongrác májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is
szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt
azonban, hogy egyszer hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ,
mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s nélküle
kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind
elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most
örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

– Guta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok: itt vagyok én veres rák!

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő
gúnnyal nézett az öreg úrra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár úr, mikor efféle anekdótás eset az egész
várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizikaprofesszor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért
úgy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok
teljessége adja, hanem a lelki harmónia…

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott
savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem
bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy
reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a „Kotkodács“ címü, maga
alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint
kiadta a Karácsonyi dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a
nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy
senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében
egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy
dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha
ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett
fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a
munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki
_beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor
felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett
s ujabb két-három napig egyebet sem csinált, csak ontotta az ujabb
pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan
őszintén találta kimondani a jelszavát:

  Uram, lángész lobog önben!
  Uram, önben nemkülönben.

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az
ujságiró, aki megrekedt csodálatosképen, egy teljesen kulturától immunis
talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit
csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több
életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan
helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az úri kaszinó könyvtárában
az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy
beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal,
csendesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége
lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki
belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb
anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Kilenc óra után bejött a Veres Rákba dr. Koncz, fiatal ügyvéd.

– Szervusz.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után
felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál
egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli,
ismeretlen, izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a
városba került, szépen otthon ült és lefeküdt. A gyerekeivel tanult,
vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is
emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban
társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kulturacsirát
befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi
problémákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene
lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

– Grosz úr, tudja, mi ujság?

– Mi kérem, doktor úr?

– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis
tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét,
a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki
az mind arabusul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat
bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is
sejtette, mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak
minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg
idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a
lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának,
egy riporternek. Tudta, melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab
mit ér és hogy ütött be, tudta, kik, milyen klikkbe tartoznak, tudta,
Budapesten mi, hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen
ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit
sem várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt
Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár
biztató szót is kapott s ettől úgy fellelkesült, hogy többet sohasem
érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki
elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép,
úgyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mandzsettám ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért
izzadva nyögnek ki – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát,
minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze,
ha neki egyszer háromnapi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon…
Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abban olyan ötletek
voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek
által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Egyszer csak nyilt az ajtó s bejött rajta két fiatalember. Egyik
Surányi, a polgármester titkára, másik a tanitó.

Az ujságiró unottan nézett a két alakra. Ezek az ő mindennapi hizelgői.
Két hülye, ahogy ő szemtől szembe szokta őket tisztelni. Azok közül a
sajátságos vidéki irodalmárok közül valók, akik a nyomtatott betü
ópiumszivói.

Letelepedtek az ujságiró mellett s a tanitó titokzatosan szólott:

– Lehet még a lapba valamit beleszoritani, kérlek alássan.

– Nem lehet.

– De kár.

Az ujságiró elnézett messze, egész a cserépkályháig.

Koncz dr. érdeklődve kérdezte:

– Mi az tanitó ur?

– Művészi hir.

Koncz dr. elnevette magát.

– Helybeli?

– Igen, ügyvéd ur.

Szőke szempillái olyanok voltak éppen, mint az ököré s a szeme is olyan
álmosan és egyszerüen nézett. De bent, a széles és fehér homloka mögött,
mozgott valami s valóságos grafomániában szenvedett. Éjjel-nappal tudott
irni s mérhetetlen sok papirt fogyasztott ez a derék tanügyi ember.

– Van itt is művész azért, terem az itt is. Itt van a holnapi lap
számára egy cikk, csak ki kell adni. Megirtam.

És önérzetesen fel is olvasta.

– _A kis művész_. Mátyás Bálintnak hivják azt a kiskunterebesi fiut, ki
még csak négyéves, de hangszerét, a húzómuzsikát oly meglepő ügyességgel
kezeli, hogy e tekintetben a hallgatóját valósággal bámulatba ejti. Neki
népdal, valcer, induló mind csak bliktri, úgy kiszivattyuzza kis
hangszeréből a legsikamlósabb futamokat, mintha már legalább is
zeneakadémiát járt volna, pedig az egész gyerek majd csak akkora, mint a
muzsikája. Igazán ritka nemzeti tehetség és nagyon megérdemli az
érdeklődők figyelmét.

Várta a hatást; Koncz dr. nevetett, a polgármester titkára, aki még
Kunterebes és Vidékénél is csak a titkos irók közé tartozott, faarccal
hallgatott s még az ujságirónál is jobban lenézte a tanitó cikkét.

– Még van egy másik, ezt különösen szeretném, ha be lehetne nyomni, –
szólt a tanitó s mindjárt felolvasta.

– _A világlátott ember, aki még nem volt – Madarason_. Hallatlan dolog
az, hogy Krausz Márton, Kunhegyes egyik gabonakereskedője, egy elegáns,
jóravaló, kedvestársalgásu, javakorbeli férfiu, aki összejárta Európa
minden országait, beutazta Amerikát, Ausztráliát, Afrikát, – még eddig
nem volt a szomszéd Madarason. Midőn ezt egy társaságban elbeszélte,
nagyon és méltán csodálkoztak rajta hallgatói; kérdezték is okát, de ő
azt felelte rá, hogy ez az ő titka. Aki tehát kiváncsi e titkot
megtudni, csak kérdezze meg K. M. urat, hogy miért nem volt még eddig
Madarason?

Igen furcsa és gyanus kacagás támadt a cikk után.

– Humor, – mondta őszintén a tanitó. Ez nagyon kell a lapba. Az ilyet
nagyon szeretik az olvasók.

– Dehát már késő, – folytatta kis csend után. – Én is hazamegyek, ha
úgyse lehet betenni a lapba. No majd a jövő számba, ez egyik sem olyan
sürgős.

Azzal felállott és kezetnyujtott; az ujságirónak először s csak azután
Koncz dr.-nak.

A polgármester titkára, aki egész idő alatt egy szót sem szólt, csak
valami unott és megvető közönyösséggel szivta vastag szivarja csutkáját,
vele ment.

– Az öreg, – szólt Koncz dr. s utánanézett a tanitónak. – Hányszor volt
ez már felelős szerkesztője a lapnak. Ha elcsapják, akkor úgy is jó.
Éppen annyit ir, csak legfeljebb nem jelenik meg annyi belőle. Azt
hiszem, annyi papir nincs is, amit ő tele ne tudna irni.

Az ujságiró nem szólt. Ez mind olyan tulajdona volt neki: az iródühben
szenvedő tanitó, a nyomdász, a leánya, a fia, akit elárvereztet az apa,
a ferbliadósság nem adósság, meg az egész élet, ez így, ahogy van, ez
olyan hüséges és készvagyona volt neki, hogy akár adósságot is
táblázhattak volna be rá… s 12 krajcár volt a zsebében.

Ült hát tovább s várta a derék Koncz dr. társaságában az éjfélt, a
holnapi napot, hátha az meghozza a virradást, a sikert.

– Olyan nagyra vannak vele – szólt Koncz dr. –, hogy Bródy Sándor maga
ir havonta egy Fehérkönyvet. Pungur bácsi naponta megirna egyet…

Féltizenegykor bejött egy fiatalember a vendéglőbe, Szekeres Palya.

– Szervusz Palya – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott
idejárni soha.

– Szervusz – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült
le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes
gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

– Grósz!

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszturat, akiről lesirt a csizma, mintha
sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most
csinálja a műbetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme
elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan
nincs a zsebében öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye azt a keserves
keserüsígit, siket-e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a
disznókereskedőkkel diskurál.

– Ne veszkődj Palya – mondta dr. Koncz nevetve.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra.
Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett
körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, úgy kisomfordált. Egy
pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett
beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit
magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam, Szekeres ur kérem – jött elő vastagon és
mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s
makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

– Krem…

Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.

– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – szólott dr. Koncz.

Palya összerántotta a szemöldökét.

– Azt a keserves keserüsígit neki, velem nem fog senki kibabrálni!

Most már tudták, mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan
kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál.
Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de
állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban
kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

Hogy micsoda népek vannak itt – mondta magában az ujságiró. – Szerelem,
érzés, eszme, vágy, – ami nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt
nincs. Itt nincsen fa, se virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak,
magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet…
Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grosz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte.
Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó ez mégis valami kulturember,
hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel
jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálalóasztalkára is teszi és
felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy
ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-e, hogy magában igyék… A
szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből.

Grosz, mikor a kezében a bontás után kicsit, nagyon szerényet pukkant a
pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében úgy kezdte tölteni,
mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta
visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr. Koncz
tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson
invitálni.

– No – mondta Palya mogorván – még agyik csak két pohárt.

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s
gunyos lett.

– Nem, nem, hagyj csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron – szólt oda
dr. Koncz.

– No szerkesztő ur, gyűjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a
világnak.

– Nem, fiam, nem iszom – ismételte dr. Koncz.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz,
skribler.

Úgy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak
vele mind a hárman.

A másik helyiségben nagy köszöngetés volt. Két-három civisember jött be
és sorra kezetfogtak a vendéglőssel. Leültek s erős hangon kértek egy
liter bort.

– Hát szerelmes vagy, Palya? – kérdezte Koncz dr. – Szerelmes vagy,
legkedvesebb komám?

Palya röstelkedve nézett el. Ezek a vastagvérü alföldi fiuk semmit se
szégyelnek jobban, mintha érzelmi állapotot fognak rájuk. Nyerseséggel
és drasztikus keménységgel takarják, ha a szivük megmozdul és nem fér a
helyén; Palya is egyszerüen azt morogta, minden összefüggés nélkül:

– Az ég szakaggyon meg.

Koncz dr. nevetgélt.

– No csak ne tagadd. Mér vónál itt máskíp?

– Hát gyüttem a tanyárul, osztán begyüttem. Odamengyek én be, ahova
akarok.

– Micsináltál a tanyán?

– Most a csikókkal vaót baj – morgott Palya.

Ahogy a fejét kicsit előre ejtette, az ujságiró szinte megütődve nézett
rá, egyszerre csak felvillant a fekete kun fiu mögött a puszta. A tágas
sík s a nagy magyar ég… S ahogy ott áll benne az ur: a gazda és nézi
azt, ami az övé, mert minden az övé, a ménes, a puszta, a fellegek…

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakkolt, ami csak történt
vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a
Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a
feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta
sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

– Mit?!

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának főötletére gondolt, a Vidéki
Hirekre. Azt most pompásan lehetne kamatoztatni.

Gazság, gazemberség, de erről megvolt a maga saját külön véleménye.
Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona, de ha a föld ára
százhusz forintról felmegy ötszázra, mint az ország más vidékén, akkor
lesz háromszázezer korona, félmillió…

Nézegette a Szekeres Palya lesült fekete képét. Hogy jut ez a fickó
félmillió koronához az ő révén? Ostoba fráter, akinek külső segitségre
van szüksége, hogy elvehesse a lányt, akit szeret… A kis barna Dóczi
Irénre gondolt, finom kis teremtés, csak nagyon is egészséges. Szép kis
alak… Neki sohasem lesz ilyen nőkkel ügye.

Eh, ha ő most ügyes ember volna, ügyes gazember. Hogy meg lehetne vágni
ezt a barmot.

Szekeres Palya felemelte hosszu egyenes karját. Az egész fiu olyan volt,
mint egy szálfa. Karjai, lábai, dereka nyilegyenes, még a nyaka, feje is
hosszas volt, az egész teste hosszanti irányban terjedt.

– Gyémántba fürdetlek, cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te!

Az ujságiró eltürte az ölelést, mint az imént a féltréfás, félkomoly
meglegyintést. Nagy nyugalommal szivta a szivarját és gondolkozva nézett
a másik terembe, a kasszán öt-hat félliteres likőrösüveg állott, dupla
nikkeldugóval és csillogott a villanylámpák fényén.

– Mondod, Ablonitzky meg van hijva.

– Igen. Dócziék.

– Holnap délre.

– Igen. Ebédre.

– Én meg azt mondom, hogy tőlem függ…

– No.

– Hogy… Hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.

– Hiszen cimbora, hiszem.

– Hát holnap reggel…

Még egyszer elhallgatott. Mint a betörő, mikor már kilincsen a keze.

– Nono, – sürgette a legény.

Az ujságiró rápillantott. Egyszerre olyan csodálatosnak találta, hogy az
emberek élnek, hogy komolyan veszik az élet ilyen apró ügyeit… Hogy
egyáltalán ügyei is vannak az életnek… Hogy élni, ijedni, lelkesedni,
megrémülni, elcsüggedni, elfásulni lehet az élet dolgai által. Ételért,
italért, ruháért, hatalomért, napi dolgokért, pénzért, lányért,
házasságért, gyerekekért… Hogy egyáltalán azokért a relációkért, amikben
lehet az ember az emberekkel s a dolgokkal szemben. Hogy mindezért a
pozitivumokért és valóságokért az emberek az egész életet kockára tudják
tenni: ez neki szokatlanabb s érthetetlenebb volt, mint minden
tündérmese és elmejáték.

S most, mikor ő maga abba a véletlen helyzetbe került, hogy valaki
másnak ilyen nyersen életszagu esetébe beleavatkozzék, megijedt még egy
pillanatra, kimondja-e a szót. A szót, amelynek varázsoló ereje van. Az
igéző, a teremtő, a csináló szót. A Kalevalában versek mondásával
visznek végbe minden csodálatos varázsolást: s csakugyan a szó, a
kimondott szó a tevő, a teremtő, a végrehajtó. Ennek a felelősségét
érezte meg még egyszer.

– De hát beszijj mán, aki jóistened van!

A nyers hang észretéritette. S most már voltaképen kedve ellenére mondta
is.

– Reggel olvasd el a lapot. Olvasd végig jól.

– Elolvasom, cimbora, az első betütől az utolsóig – mondta Palya s úgy
fogadkozott a szóval, mintha valami őszinte és becsületes és nagy
áldozatot hozott volna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt
az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét,
amit most eltékozol, úgy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna
egy darab gyémántot az ablakon.

De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…


II.

Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon éppoly szigoruan, ridegen
állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.

Kis mezitlábas fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be
sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely így bejutott
mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fűmagvakat
a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is
hamarább a dudva.

Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az
urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti
lapot olvasta átólcettig.

Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács címü
kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.

– Ez kell most! csak ilyenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás.
Pezsgő kell most, pezsgőzés.

Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya
az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a
zománcgyáros és nem Palya a méltó.

Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben
elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá,
hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az
elitélése.

– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi
az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett,
akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban;
legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba
kell menni.

– Én nem megyek – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.

– Azér felöltözhet kedves; no ugye felöltözik kedves. Tegye meg azt az
örömet, angyalom.

Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak
ellentállni lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való,
egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében úgy is
viseli magát, mint aki egyrészt kötelezve van az idegenből jött finom
alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok
kunnak beváljék.

Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete
testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:

– Jajhhh.

– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a
néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?

– Nna, készen leszek mán egy-kettőre.

– Mán úgy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szerettem
magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd
olvasgasson vasárnap reggel.

János bácsi kedves kedvvel motyogott!

– Lehetne adni egy kis izét…

– Mit, drága fiam?

– Vizet. Mosdani.

– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor
maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.

János bácsi felpillantott a faliórára.

– Hű, az ebadta, nyóc az óra.

– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk, ugye
kedves. Osztán mi az a sok hir?

– Hát semmi.

– Nahát azis a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hozzanak
vizet az apának.

Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott.

– Igen.

– Ó istenem, – folytatta a néni, – pedig be szeretik ezek az ujságirók
az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a
kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s
részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is
kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az éppen, mint
mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül,
ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud
még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de
jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt
kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát
így vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy
ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az
ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…

János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s
úgy ment ki. Vastag itt minden és fekete piros, csak a néni finom és
törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.

Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról
szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt
nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből… A falon az óra
ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen
sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely
minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… A néni kiszólt a másik
szobába, miközben egyet forditott:

– Irénke fiam.

– Tessék.

– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?

– Igen.

A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi
gyülés programmját látta meg.

– Ide magának is el kell menni édes fiam.

– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a kezeszárán kezdte
fenni.

– A gyülésbe, édes fiam, a Pollák-ügyről el ne feledkezzék.

János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette
a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a
zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy
a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most
elkezdeni a vőmuram ápolását. Teringette.

– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek
azért a csunya pénzért… Képes feljelenteni valakit a pénzért, még tán
fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nemcsak ő
csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó! Attul fél a!
Attul.

Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő
ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan
megdermedt. Beléjeszaladt a gyilok…

Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.

– Nono, mija?

A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a
lapot, vagy úgy tett, mintha olvasná.

– Hát a Tátrában jól mulattak az Anna-bálon a közjegyzőék, – nyögte,
mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos
betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig úgy
igyekszik.

– Aggya csak azt a lapot – szólt János bácsi.

– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa,
kedves, úgy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…

A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.

– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört
szivvel nézett maga elé.

A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:

„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát
küldött szerkesztőségünkbe, azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót
arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban.
Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozású fiatal gyárost, hogy
életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik.
Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns
művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási
izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk,
hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“


János bácsi is megcsóválta a fejét.

– Nézd csak, nézd – mondta. – Nem is rossz.

– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! –
fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…

Nem szólt tovább semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt
el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a
kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az
erkölcsöket féltette, az idealizmust, mint ahogy ezt sokszor kifejtette
már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsylvania
nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit
a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi
összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt
körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészekkel
szemben. Most őróla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő
veje ezt a vakmerő lépést…

Ott ült a széken s maga elé nézett.

Az a nagy csend volt a szobában, amely a falusi szobákban olyan jól
otthon van. Amelyet megzavar, ha a szabad ég alatt élő ember bejön a
nedves és borus magányba, a zárt falak közé. Ez a csend lakik a
lelkekben is itt. Ritka eseményes pillanatok között mélyen és
megülepedve áll a csend.

A bácsi tunya arccal nézett maga elé. A néni így szólott:

– A szinielőadás a szivnek gyönyöre s az elmének művelése. Én magam nem
tartom elitélendőnek a műpártolást. Különösen az iskolai életben hasznos
a szinijáték, mert ami a tanulmányokban való előmenetelt illeti, kell
hogy a gyermekek szellemi kincsei később a művelt emberek társaságában
helyet foglalhasson az ifju… Nagyon is kell minden olyan alkalom, hogy a
növendék bebizonyithassa, hogy a társadalmi érintkezés mezején a modorra
és műveltségre, mert legalább is annyit kell adni tudvalevőleg, mint a
geometriára és a gramatikára, vagy a tudományos műveltség ágaira. Ezen
jelzett cél szolgálatában állanak az önképzőkörök és nyilvános
ünnepélyeken való résztvételek… azon jelenségek, amelyek az iskolai
életben nevezetes jelentőséggel birnak… Csakhogy ma már felfordult
világot élünk, mindenki nagyobb virtusokat képzel magáról, mint
amilyenek valósággal tulajdonai, fennhordja sok ember a fejét, mint az
üres buzakalász… Harmóniára van szükség, összhangra, hogy az összhang
nyomába a jólét, haladás és megelégedés járjon és annak melegétől a mi
nyomoruságos sárutcáink és utaink megjavulnának… inkább erre gondolna,
aki a közérdeket… mert nem vagyunk egyforma okosak, sem egyforma
tanultak, épp azért hallgassunk azok szavára, akik nálunk okosabbak,
tanultabbak és tapasztalataiknál, tudományuknál fogva jobban meg tudnak
itélni valamely jó dolgot következményeiben…

Úgy beszélt bánatában, mint egy szajkó, amely minden összefüggés nélkül
ismételi azokat a szavakat, amelyeket betanult s a monoton gagyogás
éppen úgy megnyugtatja s lecsillapitja felzaklatott kedélyét, mintha
teljesen logikusan fejtené ki gondolatait és pedig olyan gondolatsort,
amely teljesen megnyugtatólag hathat. Az ura hátradőlt a diványon és
szórakozottan hallgatta a felesége szavait, mint a szélmalom egyenletes,
egyforma zugását.

Irén jött be.

– Mama.

– Na.

– A tejfelt melyik bögrébe szedjük.

– Hát a csorbába.

– De abba van valami, mama.

– Jaj, persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni,
nem csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a
pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi
szentem.

Irénke nem is álmodta, mért becézi úgy az anyja, mért csókolja úgy
homlokon.

– Csak téged sajnállak, kis ártatlanom, meg a szegény apádat.

– Miért, mama?

– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők
kellenek a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…

Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem
akart. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem
merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában
is teljesen az anyja keze alatt volt. Igaz, hogy ebben az ő házasságában
volt valami fölényesség; mint nagy gyerekeket nézte az öregeit s hagyta,
hogy azok játszák a lányukat-kiházasitó-szülőket s eszükbe sem jut, hogy
hát ő mit is gondol akár a Szekeres Palya modortalan, konok szemeiről,
amelyek izzásba jönnek az ő közelében, anélkül, hogy szükségük volna
arra, hogy valami élessze a tüzüket; akár a szőke, finom zománcgyáros
affektált udvarlásáról, amely olyan tétova és keresgélő, amilyen csak
lehet egy házassági üzletben buzgólkodó uré. Hagyta a dolgot ellenmondás
nélkül és a jó időre bizta a jövőt. Kis kézilánynak mutatta magát, aki
gyengéd és engedelmes a szülői előtt s nem szerelmes teremtés, aki akar
valamit.

– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a
kis tejfelt, majd meglátod, kis angyalom, hogy belemegy az abba.

Ahogy Irént kituszkolta, az urához fordult:

– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember,
hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára,
hogy nem főztünk a számára.

Az ajtó felé ment, sóhajtva, fejét ingatva.

– Ne gondolja, hogy olyan életkedv csergedezik bennünk is, mint a régi
öregekben, amely a szinészetet is csepürágásnak gondolta; ó most más
viszonyokat látunk. Félrevetettük már az ósdi eszméket s haladunk a
többi városok nyomán, sőt a kultura magasztos, mert csak a kultura
idvezit és nemes tudás öli ki a beteges tradiciókat, magunk is a kultura
munkásai akarunk ugyebár lenni, bár előbb csak megvetett létezés volt,
aki ebben a körben óhajtott volna részes lenni, bizonyára legalább is
szülei átok és rokoni megvetés kisérte volna sirig az uton ténykedésében
s nem kevesebb, mint a lenézés lett volna fáradozásának jutalma babérja.
Ez volt azelőtt a szinészkedés dija; ma? felmagasztaltatás, vonzalom,
műpártolás, bezzeg máskép hangzik. Romlott erkölcsök dédelgetése,
hazugság pártolása, posvány, fertő… Sajnos, hogy az istentől lelkezett
ember ilyen szélsőségekre hajlandó, mert elvitázhatatlan tény, hogy
morális tekintetben nem tartunk lépést a felvilágosodással. Tudja isten,
mikor nagyobb a fény, nagyobb az árny… A módern nevelés hivei azt
hiszik, a testi és szellemi nevelésnél előbbvaló a száraz tudomány
elsajátitása. Előbb tanulja meg a gyermek a deklinációt, mint az
imádságot. Ez a szellem öli ki az emberiségből az emberi méltóságok
érzetét, hogy annak piedesztálján meg is tudja becsülni a tiszta erkölcs
valódi érzelmeit. Hát akinek ez kell, csak pártolja a szinművészet
muzsáját… De hozzám ne jöjjön. De az én küszöbömön többet be ne tegye a
lábát… De én nem főzök neki, bizony nem. Nem hizlalom az én keserves
kézimunkámmal nevelt pulykapecsenyével s fiatal libával… Menjen ebédelni
a Veres Rákba, nagyon jól főznek ott…

Aztán egy picit idegesen szólt vissza:

– No csak borotválkozzon, kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.

János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijon a borotvával, aztán
szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.


III.

A városháza régi épület volt.

A forradalomkor itt volt a Damjanics főhadiszállása huszonnégy óráig s
valahányszor valaki azzal az inditvánnyal állott elő, hogy uj városházát
kellene épiteni, rögtön Damjaniccsal torkolták le. A nagy hős, a nemes
vértanu életében sem nyert meg kockázatosabb csatákat, mint puszta
nevével e nevezetes ügyben. Hű honfiak képviselőválasztáskor kinyitották
a régi levelesalmáriumot s megmutatták a Damjanics butykosát, amelyet
annak idején, mikor a szolnoki csata szintere felé indult, itt
felejtett. A butykos cserépből volt s ma is érzett rajta az erős ital
illata.

Így érzett az egész épületen a régi idők erős illata.

A polgármester asztala a tágas tanácsterem utcai sarkában állott. Kicsi
asztal volt, három fiók volt a felső részén s kétoldalt fekete mahagoni
korlátja volt, barna polituros asztalka. A polgármester a padláson
találta, az öreg Kusch bácsival, a városi asztalossal rendbeszedette s
egy szál virágot állitott a sarkába.

Az volt a jelszava, hogy ez a szál virág az ő kormánypálcája.

Mig legényember volt, mindenki értette a dolgot, de mióta megházasodott,
máskép nem tudták megmagyarázni, csak úgy, hogy a polgármester hecces
gyerek s a feleségével szemben így akarja fenntartani a házi tekintélyt.
Eleget is intrikáltak az asszonykánál a rózsa ellen, de a polgármester
sziklaszilárdan állotta az ostromot s télen-nyáron ott volt az asztalán
a virág.

– Hazajött a főügyész? – kérdezte a polgármester, ahogy belépett s a
postára nézett, amely fel volt halmozva az asztalán.

– Igen, polgármester úr, az esti vonattal – szólt a titkár, a kövér és
asztmás fiatalember, aki egy pillanatra se feledte el, hogy a zsidó
vallásra hallgatott és akinek folyton az volt az ambiciója, hogy a
városnál fizetéses hivatalnok legyen. Nagy szemei figyelmesen néztek;
tudta, hogy a főügyész ellen óriási hecc készül, amely ha sikerül, az
egész város mulatni fog rajta.

– Nincs semmi?

– Semmi fontos.

A polgármester szórakozottan forgatta a leveleket. Belenézett az ujságba
s megszólalt:

– Mi van ezzel a gyárossal? Megőrült?

– Nem kérem, polgármester úr – mondta a titkár s a világért el nem
mosolyodott volna, a szemöldökét felhuzta magasra és nagy fekete
szemeivel tőle telhetően együgyüen nézett. Valami ösztönszerü mimikri
volt ez tőle, alkalmazkodott a környezethez; tudta, hogy ha csak egyszer
elárulja magát, akkor rögtön nagyon gyanus lesz, zsidó anyanyelve miatt
–, az éjszaka Szekeres Palya megivott három üveg pezsgőt s az ujságirónk
hálából ezt az orvtámadást helyezte el a lapjában.

– Ja – mondta a polgármester s ő mosolyodott el a titkárja helyett.

Egyebet nem szólt. Okos ember volt, aki sohse mondott többet egy szóval
sem, mint amit kellett.

A titkár várt egy pillanatig. Látva, hogy főnöke játssza a nagyurat, aki
szolgalelkekkel nem fraternizál, tüntető szerénységgel visszahuzódott
figyelmes tartásából a megkövült rendelkezési állományba.

– Surányi – szólt oda néhány perc mulva a polgármester.

– Kérem.

– A… kéményseprők… dijainak felemelése fel van véve a tárgysorozatba?

– Hogyne.

– És a csatornázás?

– Igen. 23-ik pont…

A polgármester titkosan mosolygott. A csatornázás a mai nap nagy hecce.

Aztán ujra hallgatott.

Surányi a csendet arra használta fel, hogy magát komisz gazembernek
nevezte el.

– Miért szolgáltattam én ki most szegény Komjáthyt – mondta magában s
megcsóválta nagy fejét.

Kinosan jutott eszébe az ujságiró szőke, zárkózott, vékony arca. Ahogy
kagylószerüen belső életébe rejtőzve anélkül is az egész város gúnyjának
céltáblája volt. S ő most olyat rugott rajta, amilyet csak egy slemil
tud rugni a slemilen. Fájdalom öntötte el a szivét s az arcán valami
szomoruság felhőzött.

Egyszerre nagy elevenség volt az ajtóban, amely nyitva volt.
Nyolcan-tizen özönlöttek be. Vidám és kövér magyar urak, akiknek az
arcáról csak úgy sütött az egészség tüze. Gondtalanok és jóllakott
emberek, akik nem ismerik a lelki komplikációkat, tele vannak
eredetiséggel, jóizzel és élnek-halnak az egészséges tréfákért.

– Aggyisten.

– Jaónap.

– Isten jaónap pógármester úr – lármáztak előre, hatalmas köszönéssel.
Sorra kezet nyujtottak s becsületes tenyérrel, emberi mód rázták meg a
polgármester kezét. Surányi úgy hátraszorult, mint egy statiszta, ha
megjelennek a szinpadon az örökös tagok.

– Szervusz, Berti bátyám, szervusz Andris bátyám – nevetett a szemük
közé nyilt és tele arccal a polgármester. Fiatal ember volt, más ebben a
korban még ott szokott szerénykedni a József nádor arcképe alatt és
nagyokat hallgat, de ő otthon volt és olyan talpraesetten állott a deres
városatyák előtt, hogy öröm látni.

– Ej, a menyecske, a menyecske! – mondta borizü, dörmögő hangon a Berti
bátyám s a polgármester telt mellényére veregetett.

Általános kacagás tört ki az öreg szavára s mindenki a polgármester
gömbölyödő formáját nézte.

– Félesztendős házas!… osztán mán is meglátszik az eredmény.

Maga a polgármester is kacagott, mert ez voltakép annak szólt, hogy a
kis felesége tegnap jelent meg először nyilvánosan pongyolaszerüen
öltözve.

– Úgy jó a, úgy egésség! Az asszony jó kosztot ad az embernek, az ember
meg jó tartást az asszonynak.

A polgármester kinevette magát az urakkal s akkor idejét látta, hogy
magáról másra téritse a szót.

– Hanem a zománcgyárosunk, az nem nagyon erőltette meg magát.

– Hogyhogy?

– Husz koronával! Husz koronával inditja meg a művészetpártoló alapot.

– Mi a fenét? – szólt bele az öreg Basa bácsi.

Akik ismerték a dolgot, hárman is hangosan kacagtak s egyszerre kezdték
mesélni a zománcgyáros esetét, ami benne van a mai lapban.

– Ejnye a bogár furkálja meg – kiáltott fel Basa bácsi nagy szemet
meresztve. – Hát e mit akar?

– Nem is rossz a, Basa bácsi! – fogta meg a termetes öreg úr vállát egy
ifjabb atya – nizze csak, szinésznék jönnek! Kell a magának.

Nagy kacagás. Az öreg úr visszavágott.

– Tán neked! – mordult fel az öreg.

Ujabb kacagás s mindenki a támadóra néz.

– A kutyának!… – tagadta meg hirtelen ez is a szinésznéket, mire olyan
kacagás lett, hogy szinte hemperegtek tőle.

– Bion pedig, nem vóna rossz – szólt egy éktelen magas ember a magasból.

– Nini, a hosszu kutya! – kacagott fel a tanácsnokra egy ügyvéd.

Erre megint uj kacagási roham tört ki.

– Csakhogy eltőtt az idő – mondta huncut mosollyal váratlanul Basa
bácsi. – Fiatal korunkban kellett vón az ilyet kezdeni.

Nem lehetett itt kijózanodni a nevetésből. Még Surányi is nevetett ott
hátul, a zöld asztalhoz támaszkodva, az öregek jóizü dévajkodásán.

Ebben a percben lépett be Dóczi János.

Ahogy visszanéztek rá, mindenki elfojtotta a nevetést. De csak egy
percig birták.

Dóczi bácsi megértette, hogy róla van szó, nagy sötétség borult az
arcára. Nem tudta hányadán van az emberekkel. Nem tudta, nem kell-é
dühbe borulnia.

Mindenki érezte, hogy itt ennek a kinos feszültségnek ki kell
egyenlitődnie.

Basa bácsi, az egész társaság örege s a város legtekintélyesebb embere,
vállalta persze a feladatot s őszintén mondta:

– Aj, ha nekem ilyen vőm volna.

Erre a szóra aztán senki se birt tovább uralkodni az arcizmain. Fojtott
és pukkadozó közröhej tört ki, amely, mint egy vidám tengerár, öntötte
körül a János bácsi fekete sziklaalakját, mig őt is el nem boritotta a
vidámság tajtékja s mindenbe beletörődve el nem nevette magát.

– Irigyled ugye, vén szamár! – mondta némi durvasággal.

Megenyhült az egész eset. Megérezték, hogy Dóczi bátyánk nem veszi
tragikusan a dolgot, de viszont azt is kiérezték, hogy nem ismeri a
tréfát. Volt a hangban valami élesség.

– Irigylem hát – szólt Basa bácsi. – Hogyne irigyelném, mikor irigylem.
Osztán azt irigylem, a patvar vigye el, hogy lehetne nekem mán tizenkét
vőm… mégse segitene rajtam, fenegyeki a tövit.

– Megnyitjuk a gyülést – szólt a polgármester, mert félt, hogy némi
izetlenség lesz a sok nevetésből.

– Nohát ez okos szó volt – mondta magában mindenki. – Kitünő ember ez a
polgármester.

Mozgás lett, kiki a helyére igyekezett a hosszu zöld asztal mellett.

– Elkéstem? – toppant be a főügyész s idegesen rángatta a vállát.

A polgármester összenézett az aljegyzővel, aki hirtelen lesunyta a fejét
s elkacagta magát.

De a főügyész ezt nem vette észre és gyanutlanul vette át a
polgármestertől a közgyülés tárgysorozatát. Fogalma sem volt róla,
micsoda csapda van abban ma az ő számára.

A polgármester odaintette a szemével az aljegyzőt s mig a
képviselőtestületi tagok zsibongva, kényelmesen ültek le sorra a
helyükre, ő felváltva az aljegyzővel elmagyarázta azokat a pontokat,
amelyeket a főügyésznek kellett referálni.

– 23. pont. A Türr István-utca csatornázása – olvasta az aljegyző és
belesápadt; a lélegzete is elállott.

– Türr István? – szólt a főügyész.

– Türr István – mondta a polgármester, mintha a világ legártatlanabb
nevét mondaná.

A hangja oly természetes és egyszerü volt, hogy a főügyész, aki minden
csatornázásnak elvi ellensége volt, restellt rá még megjegyzést is tenni
s oly példátlan egyszerü, hogy az aljegyző, aki egymaga volt beavatva a
polgármester heccébe, felemelte rá a szemét s őszinte csodálattal
adózott polgármestere rendkivüli lelkierejének.

– Ej, ej, mindig csak csatornázás – mondta a főügyész s mégsem birt
elnyomni legalább egy sóhajt, azzal tovább ment; ő maga olvasta…

– 24. A polgári iskola ujból beterjesztett költségvetése… Mi van azzal a
komisz könyvtári tétellel?

– Törölték – szólt az aljegyző.

Most általános mozgás volt. Ők hárman is felnéztek, kénytelenek voltak
odapillantani.

A kéményseprő-ügy.

Ablonitzky jött be, a zománcgyáros.

Ugyanolyan csend lett, mint mikor Dóczi bácsi jött be.

A zománcgyáros sápadt volt. Kövérkés arca nagy feszültséget árult el. A
mostani csendet a közgyülés tiszteletteljes belső hangulatára magyarázta
és némi tartózkodás után leendő apósa felé indult.

De akkor annak a hangja hallatszott, szemmelláthatóan folytatta a
félpillanatra félbeszakitott beleszólást.

– Régi ember a városba… Persze, hogy nem köteles eltürni, hogy az orra
alá füstöljenek… Pollák bádogos! az mindig tisztességes ember volt…
Mindig befódozta a lyukas edényeket…

Kis mosoly, de nagyon kicsi.

A zománcgyáros még sápadtabb lett s megremegő dühtől megfeszülő ajakkal
tétovázott, hová üljön le a gyülésben.

Ő volt a legfiatalabb képviselőtestületi tag. Úgy érezte, legokosabb
volna, ha most rögtön megfordulna és elmenne… És a hóna alá venné a
gyárát és elmenne…

De egyelőre leült s maga elé nézett a kékkel kopirozott tárgysorozatra.

Mikor vége volt a tárgysorozatnak, az ülés bezárása után, a polgármester
így szólt:

– Ja igaz, még van valami.

– No, gyerünk mán ebédelni.

– Ezt még meg kell hallgatni – mondta a polgármester. – Olvasd csak fel.

S odatett egy árkust nagy ákombákommal teleirva a főügyész elé.

Ez rögtön felismerte a dolgot s szinészkedő modorában ájtatos arcot
vágott, hogy az ellentét annál nagyobb legyen.

– Amint látom, ez valami felségfolyamodvány – mondta és olvasni kezdte:

_Tekéns cs. kir. járásbirósági miniszter ur!_

Azon alázattal meglopott lúra való nézvést, kinek érdekében az Gábor
fiam befogódott az setét tömlöcbe, kit pedig ő nem cselekedett. Mert
kérdéses éccakán, amidőn fen tisztelt lúnak az elhozása történt vóna, az
Gábor fiam az annyuk jóváhagyása mellett az padláson alutt, má pedig a
tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium ur, teljes lehetetlenség,
hogy valaki a palláson lovat lophasson, kire Isten tanubizonyságom. Igaz
ugyan, hogy az Gábor fiam a mult őszön egy kis juhcselekedetben
találódott és egy kis apró marha sorja is volt, de hogy a lúhoz semmi
köze, élő ember az csire szomszéd, kit az napon házamnál meg is verék,
akire ő bölcsen emlékszik, mer más véleményben leledzett a feleségem
becsületírül. Azon alázatos kirelemmel járulok a tekéns cs. kir.
járásbirósági miniszteriumhoz, hogy a ٪ alatt idecsatolt Gábor fiamat a
lúnak gyanujából annál is inkább felmenteni méltóztassék, mert mégis
Isten ellen való vétek, hogy valaki egy 6 pengős lúnak az érdekében
tömlöcben nyugodjon és a kivánatos trágyahordástul elmaradjék.

Hát arra jár-i esső?

tisztelem a patai naccságát, az ám az ember, uram!

Mányi Ferenc az Gábor fiam törvényes és hiteles ura apja.


Mig ezt a levelet olvasta, mindenki a közelébe gyült és minden szó után
harsogó kacagás tört ki.

– Nahát ez nagyszerü volt. Ferenc kitett magáért – mondta a vendéglős.

– De még a külzete is figyelemreméltó – szólt a felolvasó s felmutatta
az ivet:

_Külzet._

A tekéns cs. kir. járásbirósági miniszterium urhoz, tiszteletes
apellátum. Mányi Ferenc fuvaros embernek az 6 pengős kökény-lúnak az
érdekében sorba jutott törvényes és hiteles Gábor fiára nizvist.

K. m. f. tessik benn szemlilődni.


Nagyon ügyesen, kissé szinészkedve olvasta fel a mondatokat s az
embereknek a könny csorgott a szemükből a kacagástól.

– Nohát erre egy pohár sert le kell dönteni – mondta Basa bácsi. – Fene
a Ferkó körmit, ezt megirta!

Csak Ablonitzky nézte komoly arccal ezt a társaságot; ugyanígy mulattak
ülés előtt a neki tulajdonitott famozus ujsághiren, mint most a paraszt
kocsis zagyva irásművén. Úgy gondolta, meg fogja mondani, hogy hazugság
az egész, de most, látva, hogy kiközösitették maguk közül az urak,
összeszoritotta a fogait s leverten, dacosan hátat forditott, elment.

Az ő érzékeny, szláv karaktere nem illett ide.

De amint kilépett az ajtón s felhangzott a kacagás ujonnan és erősen,
eszébe villant, hogy most bizonyosan őrajta mulatnak. Ő ugyanannyi ennek
a társaságnak, mint az a pityókás paraszt a furcsa, tudálékos
folyamodványával. Ő, a neki tulajdonitott eszmével, a műpártolással épp
olyan nevetséges figura, mint Ferenc, a Gábor fiunak hiteles és
törvényes apja-ura. Ferenc gazda ezeknek éppúgy a világ fenekéről jött,
mint ő. Ez a népből kapaszkodott ide egy percre: ő a felvidékről jött
le… Mindegy az… Ezeknek az uraknak csak ők maguk az emberek. Senki
idegen. Csak akit születésük óta megszoktak maguk közül valónak s maguk
közé valónak tekinteni. Ez az egy. És itt ősidők óta meg van állapitva
mindenkinek a helye a többi között, a módja, a rangja; szinte ki van
mérve a szó, amennyit mondhat, a levegő, amennyit beszivhat… Mi az
ördögnek jött ő ebbe a városba… Mi a patvarnak ir egy Mányi Ferenc
folyamodványt a tömlöcben levő fiáért… Mi a csodának zománcárugyár a
kunsági fészekben…

Amint a városház sötét kapuján kilépett a fényes, napvilágos utcára,
egyszerre megint uj szél ütötte.

Jól van. Az öreg Dóczi, a maga burkusfejével, komisz módon bánt el vele…
De hát nem őt akarja elvenni, hanem a lányát…

Ebédre Dócziékhoz volt meghiva. Oda most már nem mehet mégsem.

Elhatározta, hogy levélben kimenti magát, de délután az orvosékhoz
elmegy, ahova meg volt hiva, persze Dócziékkal együtt. Ott vig emberek
vannak, biztosan társaság lesz, ott Irénkét meg fogja látni, ő is az
apjával tart-e?

De amint megállott a piacon, az utca sarkán, mégis oly nagy idegenséget
érzett. Tudta, hogy megbámulják fehér kalapja és világos drapp, nyári
ruhája miatt a sárga selyemnyakkendőjével és szőke, felsütött
bajuszával.

Az utca tele volt néppel; a piac. Csupa feketeruhás férfiak, fekete
kalap, fekete csizma. S ez a viselet az uraknál is; csak az idegenből
jött honoráciorok mernek egy kis szürke vagy barna szint viselni.

Az igazat megvallva, mig jobblábujját rezegtetve nézte szórakozottan az
izzó napsütésben a furcsa fekete embernépet, arra gondolt, hogy mi köze
neki Dóczi Irénhez valójában… De hát szégyelte volna, hogy megszökjön a
kis civislány szeme elől…

Ezzel elhatározottan megállott s bevárta az urakat, akik csendesen
ereszkedtek elő a városháza felől.


IV.

Mikor Palya éjjel hazament, a cseléd mérgesen nyitott neki ajtót.

Akármilyen ittas volt is, mégis észrevette, hogy a cseléd mély
megvetéssel nézte végig a holdvilágon. Nem is szólt egy árva szót sem,
de sietett, hogy lábujjhegyen minél előbb besomfordálhasson a kis
szobába, ahol a legkisebb, második gimnázista öccsével együtt hál.

– Ki az? – hallotta az apja hangját. Megállott, nem szólt.

– Ki az ott? – rivallt megint az apja.

– Én.

– Ki az az én?

– Én vagyok no – morogta dühösen.

– Mán hazajött! – szólt az anyja is nem igen szivesen.

Palya felfedezte, hogy az ajtajuk nyitva van. A ravasz öregek, hogy el
ne szalasszák a hazajötte percit.

– Hol jártál te! – kiáltott az apja.

Palya összehuzta a sötétben a szemöldökét. Nem felelt.

– Hol?!

– Kocsmába – szólt rá az anyja.

Csönd lett.

Palya ezzel elintézettnek vette a dolgot s gyorsan behuzódott a szobába.

Ahogy belépett, nagy zuhanás volt.

Ijedten állott meg, aztán rájött, hogy az ajtónyitással fellökött egy
széket.

– Te cudar! – morogta az öccsére, aki feltápászkodott az ágyban s a
besütő holdvilágon rábámult a bátyjára.

Fogta a kalapját s levágta az asztalra. Valami csörrenést, gurulást
hallott s a pohár egy pillanat mulva széttörött a földön.

– Asstenedet – morogta a foga közt Palya –, hányszor mondtam, hogy ne
tedd a pohárt az asztalra.

– Nem én tettem – mondta Laci pörölve.

Palya hozzáfogott vetkőzni. Mikor az ágyba akart feküdni, úgy felrugta a
földön a csizmahuzót, hogy felkapta a lábaujját s percekig sziszegve
táncolt féllábon.

– Ezt se te hagytad itt, te bitang!

– Nem.

– Hát!!

– Hát ides.

– Úgy. Az anyja…

Belevága magát az ágyba, a fülére rántotta a takarót s befordult a
falhoz. Utolsó gondolata az volt:

– Az ördög vigye el azt a vakarcsot, hogy miatta ennyi bosszuságom van.

És Dóczi Irénre gondolt, aki ebben a pillanatban azt álmodta, hogy
Ablonitzky megdagadt akkorára, mint egy léghajó gömbje s a magasból
lenyujtotta a hosszu kezét, ő pedig futni akart s az Ablonitzky
piff-paff-puff lövöldözött belé… Csodálatos, hogy bár tisztán tudta,
hogy minden golyó talált, mégsem érzett fájdalmat, inkább valami kéjes
elzsibbadást.

Mikor Palya reggel felébredt, arra ébredt fel, hogy az ajtókat iszonyuan
vagdalják, az ablak nyitva van, cug van és a cseléd söpör.

Először azt hitte, menten megüti a guta, aztán ráripakodott a lányra.

– Nem takarodsz innen ki, mindjárt kidoblak!

– Kit dob itt ki valaki? – hasitotta a fülébe az előszobából az
édesanyja hangja.

Palya megszelidült s ujra falnak fordult.

De tovább nem lehetett aludni.

– De fel tetszett ébredni! úrfi! – folytatta epésen az anyja. – Hogy még
mit nem kell nekem megérni… Még ő dob ki valakit.

Az apja sulyos csizmája hallatszott a tornácról.

– Mi van itt?

– Az én cselédemet kidobja. Dobd ki a gonoszságot magadból. A
korhelységet. Azt a gonosz lump szokásodat.

– No, valahára kialudta magát – szólt méreggel dörmögve az apja.

Palya forrt. Kezdett dühös lenni. Utóvégre mit gondolnak ezek; így lehet
beszélni egy felnőtt emberrel! Egy szerelmes emberrel; egy nősülő
ifjuval; aki regényhős volna, vagy mi az istencsudája.

– Ehhh – hördült fel veszekedetten és meglehetős egyszerüen adva
kifejezést érzelmeinek, de úgy, hogy az ágy majd leszakadt alatta.

De nem is szólt többet egyet sem, se apja, se anyja. Legalább nem
értette mit mondanak, mert bementek az utcai szobába, az ebédlőbe.

Megvárta, mig a cseléd sötét arccal befejezte a söprést és egy lesujtó
pillantással kicsámpáskodott a szobából, akkor felkelt.

Gyönyörü reggel volt odakinn. Ahogy kinézett, a trágyadombot látta meg,
a tyukok már kaparásztak rajta, egy sárgavörös kakas éppen nagyot
kukoritott a tetején s utána, mint aki nagyon jól érzi magát, odább
billegett, egyet táncolt s hegyes sarkantyus lábával belekapart a
szemétbe.

Ilyen kakasnak érezte magát. Ő is szeretett volna egyet kurjantani, de
gyáva kutya volt, nem mert. Csak nyújtózott egy nagyot.

Azután megvakarta a fejét s elsomolyodott.

De jó volt az az éjszakai kis muri! A pezsgő. Még sose ivott a maga
pezsgőjéből. Most érezte meg először, mi a szabadság, mi az önálló,
független, szabad ember.

Eszébe jutott az ujságiró.

S homályosan ott kalamolt a fejében valami elintézetlen ügy: az ujság…
olvasni való… Hirtelen ott hagyta az ablakot s rendkivül gyorsan öltözni
kezdett.

Nekik nem járt a Kunterebes és Vidéke. Majd az ő anyja ad ki ilyenre
két-három forintot. Őrülten sietett, hogy valahol megszerezze.

De hol szerzi azt meg?… azt a keserves keserüségit…

Meglátta az öccsét.

– Laci.

– No.

– Gyere csak.

– Mi a.

– Nem mi a! hanem gyer ide… Te, Laci, kapsz öt pízt, ha hozol egy
ujságot…

– Mi?

– Öt pízt kapsz te bolond, figyelj ide.

– No.

– Erigy ki a piacra, osztán vegyél egy ujságot… Neszi, itt egy hatos.

– Ujságot?

– Lódulj már, mer úgy ruglak… fel…

– Kunterebes és Vidékét.

– Meg Kotkodácst.

– De akkor nekem csak három píz marad.

– Elig a, két hölgy-cigáróra. Tudom, ugyis azt veszel rajta.

A fiu lesütötte a fejét s titkosan mosolygott, aztán elment.

Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja,
anyja minden szavát.

A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon
sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt
összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy
nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a
helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével…
ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a
levegőt a lehelletével…

– De mondd meg már, az isten áldjon meg, mi vitt rá, te szerencsétlen.

Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást
már nem birta el s azt morogta:

– A bánat.

– Miféle bánat.

Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon
satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt
arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó
miatt ennyi baj szakadt a nyakába.

Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon,
felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a
szobájába.

Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve
elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen.

Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt,
mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket.
Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a
papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna.

– Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de
hazudni: az is jó vót neki…

Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát
az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi.

Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát
adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább
furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a
földre.

– Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt
érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra.

– Templomba – dünnyögte Palya.

– Oda bizony, oda – szólt az édesanyja sokatjelentő, biztató sóhajjal.

Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a
gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott
állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel
eltelve diskuráltak.

Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént
akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy
bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen
őrültségre vetemedni.

Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon,
szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját,
mint a csirke, ha eszik.

Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és
ócsárló szót találni rá.

De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte
nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát.

A kis szőke lány az első pad szélén ült, pont Dóczi Irén előtt.

Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a
hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve.
A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A
hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki)
igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró
fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér
kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a
hajában volt.

Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén
legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki
két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró
hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene
most már boronálódni…

S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis
szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a
gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi
pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az.

A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett hosszu haját és
maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy
megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul
szerelmes lett.

Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember
nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan
ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte
magát.

Ahogy az isteni tiszteletnek vége volt, neki is vége volt.

Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a
padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén
kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját,
amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete…

– No, elég lesz már, elég lesz – sugta neki a szomszédja.

Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a
padbelieket.

A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a
karjába kapaszkodott.

– Ezt megcsináltátok.

– Mit?

– Olvastam az ujságot…

Palya szájtátva nézett rá.

– Koncz doktor mindent elmondott.

– Mit?

A professzor kuncogva nevetett.

– Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj…
Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját.

S a szemébe nézett Palyának.

– No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára
egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént…

Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy
sóbálvány.


V.

Az ujságiró későn ébredt.

– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a
képviselőtestületi közgyülésre.

Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált
a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen
mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal
megdermesztette.

Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen
egy pók szőtte a hálóját.

Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta
szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz
a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész
város…

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete,
mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele.
Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az
valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint
valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta
fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces
elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt
alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt
is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő
képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan
őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.

A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de
elaludt a dolog.

Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből
néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt
tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött.

A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires
helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…

Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene
ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha
a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról,
mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő
rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a
valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az
életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit
elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.

Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott
kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább
lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis
fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már
az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az
agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már
látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog,
látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta
Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás,
hanem úri módon hazaér…

Órák teltek el az ábrándozással.

A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.

– Még nem kél fel, kejjen fel már.

– Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már
azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a
respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! –
néni kérem, adjon nekem husz koronát.

– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné – mire az?

Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett,
elsavanyodott.

– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán
mély lehangoltság és bánat támadt.

A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a
szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt,
kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva
ökölbeszoritott markában.

– Tessék – mondta –, tessék csak eltenni.

Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen
természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való
modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna
különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről
való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne
illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna.
Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan
terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a
legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is
egyenletesen tudná betölteni.

Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell
takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi
történt; hogy husz korona gazdája lett.

Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a
ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta
a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány
felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.

Hogy ez neki három év óta nem jutott eszébe.

Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg
fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember
lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…

Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.

Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt:
élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal
fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s
még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta
udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt
felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és
istállók. Itt nyomdahelyiség.

Sose fogja többet látni. Itt is voltam – mondta magában.

Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így
kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe
átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben
elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj,
gazdag televénybe.

Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és
nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint
ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem
zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a
másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen
gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta
magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te
szállj tovább és virulj…

Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére
az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek
döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a
képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy
volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…

A két fiatalember nagy gaudiummal rontott rá.

– Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni.
Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.

Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő
hiréről van szó.

– Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még
nem hallott a világ…

S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a
sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta:

– Meg fog őrülni az öreg főügyész!

Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca
átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás
szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr
István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag
megszavazták.

Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt
hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült,
hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten
bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke
volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…

Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden
nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen
komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni
itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…

– Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a
pártijának Dócziéknál.

Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. Az aljegyző komolyan mondta:

– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy
butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy
olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk…

Dr. Koncz az ujságiró szemébe pillantott s elkacagta magát.

– Szabad megmondani?

Az ujságiró fanyarul vállat vont.

– Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos
szolgája, polgármester ur.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai
heccel megalapitja a népszerüségét örökre.

A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet
lépett tovább, visszapillantott.

– Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt
az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis
a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a
szinészetnek begyökereztetésére.

– Kérem – szólt az ujságiró s lángvörös arccal nyult a zsebébe.

Kivette a huszkoronást s átadta a polgármesternek.

– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a
pénzt.

Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek
csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két
legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között.

Dr. Koncz rábámult az ujságiróra.

– Hát ez mi?… Hát Ablonitzky tényleg adott husz koronát?

Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is
feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca
hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az
ujságiróval.

Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky
érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete
sétapálcáját, úgy látszott, megüti.

De visszatartotta az ütést s úgy mondta:

– Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam
volna.

Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát,
hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is
Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg
fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és
a szeme a körülállókon futott végig.

Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén
fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös embereknek az arca.
Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki
felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek
legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a
jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a
hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt,
csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.

– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy
most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…

Közömbös részvéttel jött hozzá néhány fiatalabb ember.

– Mi az?… Mi vót a kérem?… No nézd csak a kutyafilü tótot…

A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül
és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy
ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.

– Mi történt itt, szerkesztő ur?

Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke
fenekéig látott:

– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három
felvonásban.

S befelé mosolygott. Most már fog irni, most aztán muszály lesz irni…

Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem
volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az
utcán, ki a szélmalmok felé.

– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi
Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A
végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját
holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a
végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata…

Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna:
sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer
vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál
nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő
akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a
Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…

Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést
keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte
sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon,
mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy
tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De
már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a
gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli
önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell…
S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy
Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.

Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s
tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.

Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy
barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész
irónak találta magát.

– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni:
hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok.


VI.

Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes
lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.

Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a
házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.

– Háboru – mondta az egyik.

Megállott s rájuk figyelt.

– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az
ángolok, meg a búrok. Háborúznak.

A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és
szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.

– Te mékkel vagy.

– Én?

– Az ángollal, vagy a búrral?

A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most
elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a
kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja
pártját.

– No, mékkel tartasz?

S a kis, konok kun felvillanó képpel mondta s fejével ütött a szóhoz:

– Én a magyarokkal tartok!…

Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban
valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a
terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés
nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és
rendithetetlen érzése.

Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan
továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán
haladt volna e pillanatban át.

A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a földgolyóbison,
mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált
ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.

A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az
utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett
ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól.
Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok
virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott
uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél
villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a
boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott
városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei
voltak.

Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem
nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett;
tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott
kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő
tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház
üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy
határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli
szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám
és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség
javára.

Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem
ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő
lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet
nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély
anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez,
amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi
módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak
róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép
nem hagyja magát kihasználni más önzése által, hogy ez tisztában van a
maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél
elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején
századok óta.

Mióta csak felszabadult a török járom alól.

Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is
nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén
szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább
morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak
bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel,
emberségesen.

Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt.
Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők
tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az
őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s
legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s
mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy
képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó
magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol
nemzeti léte fölött döntenek.

Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó,
megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára
maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene
minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy
úgyis csak az ő rovására jő.

De ezen a határon belől aztán angyali helyességgel éltek.

Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a
napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak
a percnek az örömét.

Dócziéknál az ebéd kicsit csendes volt.

Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke
úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott volt s nem sirdogált
annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit
Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani…
Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.

– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –,
mint az a kéthetes volt.

– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony
kisebb! – és sóhajtott is hozzá.

– De mekkora mája lett.

– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez
óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.

– Óriási máj, több mint félkiló lett. 55 deka az a máj. Óriási.

– A másiké 35 deka volt.

Az apa is megszólalt.

– Mégeccer annyi.

– No, nem egészen, kedves – szólt a néni édesen.

Az apa gondolkozva mondta:

– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s
megesszük a ludaskásán.

– Az kár. Tisztára vétek.

– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a
tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.

– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a
külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga
zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.

– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett
salátát szurt a villára jó bőven.

– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól
fog esni a lelkemnek!

– Olyan szép zuzácskája volt neki – szólt Irénke.

– Ó, fiatal liba volt még ez.

– Ennek is szépen volt zsirja – mondta Irénke.

– Igazán? – kérdezte János bácsi.

– Megmutassam? Meg is mutatom – mondta Irénke és kiszaladt.

Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már
beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a
néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben
beléphetett.

Mégsem bir megállani annyit:

– No hát a bádogos…

A bácsi picit elmosolyodott.

– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas
edényeit.

A néni szentes arccal nézett.

– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember
rosszabb nála bizony.

Irénke betoppant. Két fülénél fogva cipelt egy kisebb kék zsirosbödönt.

– Tessék csak nézni, milyen gyönyörü.

– Szép – pillantott bele az apa.

– Tessék csak megszagolni.

János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös
zsirszagot.

– Jaó.

– Ugye milyen sok és csak egy liba és egy kacsa.

– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és
csak ennyi?

Irénke paffá lett.

– Mit gondolt apa?

– Én azt hittem, két libából tele van egy ilyen fazék.

De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi
beszéd volt róla.

– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb
két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.

Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik
szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. Az apja látja a
mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…

– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek
a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét
alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis
libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)

– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő
lányka piros arcára. – Te magad tömted?

Irén nem szólt, csak elpirulva, büszkén nevette el magát.

– Apa meg se érzi az ízén.

Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett,
ahogy kést, villát vett bele.

– Majd megérzi az urad.

– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett
a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az
ilyen frivol tréfa.

– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe
vette.

– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult,
hogy így mondta: Sámuelék.

– Ajjó lesz. Ott lesznek a polgármesterék is.

– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz?
Honnan tudod?

– Szó vót rólla, Samu elhijta üket.

Irénke felállott és kiment a tésztáért.

– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol
magába?

– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz
elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol
a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát
ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.

– Vajjon mék tetszik neki jobban?

– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak
neki.

– No én bizony nem törődöm ilyesmivel.

– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A
maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk…
De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja
nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.

János bácsi hallgatott, a villával csöndesen dobolt a tányérán.

– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon
beválik.

– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri
asszony lesz! akárki veszi el.

– Nono.

– Igen.

– Az én feleségem is úriasszony, pedig én is gazda vagyok.

– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony
lenni, az ura felől az is lehetett volna.

– Nonono… ahogy neked jó…

– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem…
Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.

János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete
fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány,
elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély
szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány,
aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn…
Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre
az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…

Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Szekeresék is ott lesznek délután.

De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; az még
legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása
lesz.

Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott,
olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen.
A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a
konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.

Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt
ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri
ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.

Vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy délután ott lesz Szekeres Palya?

Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni
azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek.


VII.

Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy
uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.

Némi tünődés után meg is igérték.

– De a fiatal ur is!

– Én? – mondta Palya bámulva.

– Hanem bizonyosan!

Palya is megigérte.

Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az
orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a
napon.

– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.

– Miből gondolod?

– Hisz itt a szürke kalap.

Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke
szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt!
Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más
kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!

Nagy hálálkodással ömlöttek egymás nyakába.

– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy
kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak,
úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára
nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.

– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér
fogait csillogtatva.

Palya igen határozottan zavarba jött.

– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig
iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott
pezsgő…

És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál
kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik felesége a nagybajuszu és
szótlan orvosnak.)

Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné
úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy
ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen
jót nevetett.

– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá,
mintha ő volna szerelmes belé.

De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon
mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan
mosolygott.

Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy
természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.

– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és
szives hangon.

– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres,
aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.

– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a
lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron
szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy,
kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt
gabona árát.

– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért,
kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli
asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem
érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó
termés van.

De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála
okosabb legyen s pláne az ura.

– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s
külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A
mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés
miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből
kell kiszipolyozni.

Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan
helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második
elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt
sugta:

– Álmos?… De… de!… Jó volna egy kicsit aludni…

S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s
fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.

A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról,
ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek
jöttek. A polgármesterék.

A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp
olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott
róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott
nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt,
nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu
nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s
az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.

– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint
érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még
mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp
asszony? Ki az a szép asszony?

– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal
a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.

– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé
agressziven.

– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s
átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.

– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le
van leplezve az öcsém.

A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal
szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces
megjegyzés után így szólt:

– Jövő vasárnap lesz a Petőfi eltünésének ötvenéves fordulója.

Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket
meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót
kellene találni, ő már ki is bökte.

– Szegény, és még most se került elő.

Mindjárt belátta a megjegyzése furcsaságát s kuncogva nevetett.

– Jesszus, ötven éve!… Már egész öreg bácsika lehet…

– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a
szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb
költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni,
véribe van mindenestül a magyarnak.

– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s
elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is
szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?

Ezen ujra nevettek.

– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár
perc óta az ajtó mellett ácsorgott.

– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is
úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye
Sanyi!

– Hát!

– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: _hát!_… Második Petőfi
Sándor! – csattant ki uj kacagással.

Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött,
hogy komoly dolgok is vannak a világon:

– A polgármester úr őfensége akart valamit mindani – mondta.

– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos
ünneplésben.

– Éljen – kiáltotta a házigazda.

A többiek tiszteletteljesen vették tudtul.

– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi
le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a
vonatot s felveszik-e a koszorunkat?

– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a
példáját.

– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki
most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja
korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig
szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a
lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.

– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz
kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág
örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.

Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való
profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most
felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.

– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve
fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és
honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.

Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony
áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban
várni lehetett egy kitörő kacajt.

– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait
folytatva.

– Megszünt! Hogyan? – kiáltottak fel többen.

– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg
Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.

– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van
talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.

– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. A
mostohája rögtön nevetni is kezdett.

– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok,
hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte.
Azóta élethalál bosszut követel.

– Legalább Pungur visszakapja a lapot – mondta a házigazda.

– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a
polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától
burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a
lappal.

Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az
öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony
hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek.
Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült
Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és
tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a
szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és
sietve felállott takarni a zavarát.

Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy
perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony
volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya
rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága
puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első
napsugáron kifeslik.

Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is
észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor
ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó
szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami
könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem
tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s
akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen
ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől.

Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap
s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.

– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a
háziasszony a polgármesterné fülébe.

Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak
kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt
lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg,
kényszerüségből szót is válthasson.

De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe
suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a
házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak…
elsietett.

– De hát kedves, hát… lehet azt idehijni?

A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy
tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett
el, hanem az ijedtség miatt:

Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag
szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul.


VIII.

– Nahát most aztán csakugyan teljes és hiánytalan lesz a menazséria, –
kuncogott a háziasszony a polgármesterné fülébe s elébedöcögött a
vendégének: – Jónapot, isten hozta! No nézd csak, hogy nem feledkezett
meg rólunk, hát ez igazán nagyon szép magától.

Kicsit azt várta, hogy most beüt az istennyila. Ezt ugyan sikerült
megcsinálni. Hát persze, az eredeti terv tegnap még az volt, hogy
Dócziékat a vőlegény-jelölttel együtt kell meghivni, de a történtek után
persze a másik vőlegényjelöltet kellett meginvitálni… Ki gondolta azt,
hogy ez a majom nem vonja le a konzekvenciákat a mai heccből s eljön. Óh
a buta, a buta!

De azért ő volt az egyetlen, aki külsőleg legalább nem jött zavarba.

Ablonitzky maga legszivesebben, ha lehetett volna, kámforrá válik.
Lángvörös lett, könnyen szintváltó, vékonybőrü arca s amint sorra kezet
fogott a társasággal, felváltva halálsápadt vagy feketevörös
vértolulásos lett.

Dóczi Irénnel úgy fogott kezet, mint a halálos ellenségével, akitől
olyan megbántást kapott, hogy azt egy életen át sem lehet elfelejteni…
Szégyelte t. i. magát előtte a kimagyarázhatatlan rágalom miatt.

– Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte elfogultan.

Irén felpillantott rá, kicsit elmosolyodott.

– Jól.

Erre Ablonitzky nem tudott mit mondani.

Ezer szerencse, hogy Juliska, a házikisasszony közéjük tolakodott.

– Tudja már, hogy jövő vasárnap Petőfi-ünnepélyünk lesz?

Ablonitzky a közvetlen hangtól úgy felüdült s olyan hálás lett, mint a
hőségtől lehervadt fű a könnyü nyári esőben.

– Igázán? Hogy? Miért? – mondta mulatságos felvidéki hangján.

Ezen Juliska kacagta el magát.

– Hát most halt meg.

– Kicsoda?

– Petőfi. Már muszály megmagyarázni, mert látom, maga nem fogja fel
ésszel!

Hangosan nevetett s apró fehér fogai, amelyek mint a rizskása,
csillogtak piros inye között, életvidoran szikráztak.

– Irénke, fiam? – szólt Dócziné s Irén az anyjához sietett.

A hirtelen elszelesedett kis Juliska, akiből ugyanaz a túlömlő vidámság
bugyogott, ami az alföldi magyar lányoknak olyan pompás tulajdonsága,
nekiállott, hogy Ablonitzkyt felvilágositsa afelől, hogy ki a Petőfi, ki
a polgármester, mi az a vonat „keleti experess“ ami megáll Kunterebesen
és mindezt annyi zürzavarral és hühóval, hogy Ablonitzky soha életében
ilyen kellemesen elragadtatva nem volt lánycsacsogástól, mint most. A
Juliska beszéde pláne tele volt olyan eredeti és nyersen zamatos
szókkal, amik neki most külön gyönyört okoztak, mert végkép levették
róla mindenféle kényelmetlen feszességnek az érzését.

– Hát ne nézzen olyan komoly pofával – kacagott a végin a szemébe a
lányka –, mert mindenki előtt elárulja, hogy olyan hülyeségeket mondok,
hogy lesajnál érte.

– Én?

– Vigyázat!

– Hát még nem vigyáztam, most kezdem a vigyázást – s a szemébe
kacsintott a kislánynak.

– Nekem zenélhet – szólt Juliska hangos kacajjal. A férfi szemében
megérezte azt a zavart, amit ő okozott a szivében, vagy a fejében s ez
egyszerre borzasztóan jól esett neki. Még elevenebb és izzóbb lett, de
valami titokzatosság volt a szavai és nevetése mögött. Néha
körülpillantott, nem vette észre, hogy a mostohája elzavarta a diákját s
nem tudta, hol van oly soká. Kicsit drukkolt, hogy az jelenetet provokál
(tiz perc előtt csókolóztak a kertben), de nem mintha lelkiismereti
furdalást érzett volna, csak még nem volt hozzászokva az ilyen
klasszikus csaláshoz.

– Majd a méreg megevett – mondta vidám lármával –, a lovamat nem lehet
kinevelni, ha meglát, kirúg és rögtön a nyakamba borul.

Ablonitzky úgy hallgatta ezt a csacsogást, mintha cukrot szopogatna.
Borzasztóan imponált neki minden szó, amit a kislány mondott; az ő
felvidéki, másszinü, véknyabb műveltségü lelkének, valóságos illatorkán
volt a kislány minden eredeti, zamatos szava és minden pozitivum, ami
benne csillogott. Az egész lénye, az egész élete, az egész alföldi
perspektiva, amely rajta keresztül megnyilt, mind valami elementáris
erővel hatott rá. Valahogy ugyanez hatott rá Dóczi Irénben is, de az
mégis sokkal komolyabb, ahogy szerette volna látni most: sokkal
szürkébb, vagy ahogy lelkében röstelkedve érezte: sokkal értékesebb
tipus.

– Tudja mi a monumentális Kunterebesen?

– Nos.

– Ha egy szintársulat „derült kedvben“ hagyja el Kunterebest.

– Jáj de jó.

– S tudja mi könnyü Kunterebesen?

– És pedig.

– Magas hivatalnokot látni.

– Mit?

Juliska elektrikusan kacagott fel:

– A toronyőrt, mikor trombitál… Az csak elég magas hivatalba van?

Fulladozva kacagott s legyezni kezdte magát.

– Milyen buta meleg van.

– Melege van?

– Dehogy: fázom.

Dócziné apró sötét szemeit rájukmeresztette. Ebben a pillanatban valami
váratlan és kellemetlen fonákságra jött rá. A lányának két hirhedt
udvarlója ész nélkül ugrott be két idegen lány hálójába s ő itt áll a
maga Irénjével a szárazon… A petrezselyemárulólány mamájának érezte
egyszerre magát… Palya sült-főtt szerelmesen ül a kis szőke vakarcs
mellett… Mi az ördög. Ezek úgy ülnek, mintha egymásba volnának őrülve…
Hát mi ez, hogy történt ez?… És a másik: nohát az meg agyonbeszélteti
magát ezzel a taknyossal… De hogy jár ennek a papulája… És az ő Irénkéje
itt ül és hallgatja az öregasszonyok beszédjét.

Olyan dühös lett, hogy nem birt ülni, figyelni; egyfelől Szekeresné ült
szótalan, mint egy kotlós, ölbetett kézzel, mint egy igazi civisasszony,
másik oldalán meg Bardóczné karatyolt; rettentő szapora beszédét úgy
hallgatta, olyan türelmetlenül, mint a zakatolást.

– Vettem, kérlek, egy bluzra valót Steinernénál, nagyon csinos
fulárselyem, 65 krajcár métere, mondhatom, jobban meg vagyok vele
elégedve, mint a Búcsiné, blúzával, amit Pestről hozatott. Á, ezek már
fel se akarják venni, ha a ruhát nem Pestről hozzák, legalább a
hozzávalót, én az uramnak is a legfinomabb angol szövetet megvettem,
három méter 10 centiméter (no, hadd lopjon le a szabó egy mellényre
valót), két forint 83 krajcár volt métere, de valódi gyapju, az öreg
Sztanek megvarrja tizenkét forintért, tizenkilenc forint hetven
krajcárért van neki egy egész öltönye. És senki se mondja rá, hogy az
nem huszonöt-, harmincforintos ruha. Mit csináljunk, bizony nem dobom ki
a pénzt, az én uram fizetése az nagyon ki van mérve és a kenyér drága.

A néni méregbe jött.

– Inkább nagyon olcsó, édes fiam. Ti fogyasztók csak úgy számitjátok, a
magatok szempontjából. De tudomásul kell venni, kedves, a mult évek szük
termését! Hány kisgazda van most, aki a piacra zsákol, nem várja, mert
nem várhatja meg, mig ára lesz valaminek. Sok gazda csak azért gazda,
mert földje van.

– Na, igen, de a gazdának legalább van miből élnie s nincsenek olyan
igényei.

– Ó, kedves, okszerüen kell munkálni a földet a mai világban s ahhoz sok
befektetés is kell. Aki ocsut vet, gazt arat. Olyan a főd, mint a
gyerek, folyton gondozni kell és költeni rá s a végin hogy örüljön a
derék gazda, aki egész életét a föld mívelésére szentelte, ha más tartja
a zsákot. Hej, hogy lesik az uzsorások, mint az éhes pióca, hogy a gazda
lemunkálja a termését, hogy ők aztán az utolsó szemig elrabolhassák,
amit a gondviselés adott. Nem lehet örvendetes így a gazdára, hogy most
nyolc forint 30-ával eladja a buzát! A fogyasztó persze ezt szeretné s
nem gondolja meg, hogy még azért, ha kigyót-békát kiált a gazdálkodókra,
azzal nincs segitve semmin.

– No, azért mégis, ha jó termés van, a gazda nagyon is fennhordja az
orrát!

– Bizony örvendetes körülmény, ha a gazdálkodók fáradozásait bő termés
jutalmazza! Mert jó aratás után nemcsak a gondoktól és sok zaklatástól
szabadul a gazda, ha van miből fizetésbeli kötelezettségeinek eleget
tenni, de bizony jut olyankor az iparosnak, kereskedőnek is, mert az
ipar, kereskedelem csak akkor szabadul a pangás nyüge alól, ha a
termésének árából költekező gazdálkodó bevásárlásokat, megrendeléseket
tehet.

– Hát ez igaz!

– Nem lehet azt leirni – folytatta a néni egyre panaszosabb és
nyöszörgőbb hangon, amiben mintha panasz és zokogás volna a sors
mostohasága ellen s közben a másik szobába átvonuló és vidáman kacagó
fiatalokra nézett –, mennyi előnye van, ha a gazdának módjában áll
sorsához képest költekezni… Kenyér, levegő, viz nélkül ember nem élhet…
Ha a gazda jól arat?… úgy a koronás főtől az utolsó gunyhóig mindenki
örülhet, mert van kenyere, amire szüksége van – s emeltebb hangon,
szigoruan folytatta. – Gondoljunk csak ama szük időkre, midőn a tehetős
ember tiz forintot adott egy mázsa gabonáért! Hány család szükölködött
akkor! Egy forint ára kenyér egy hétre sem volt elég egy családnak!… Ha
jó a termés, boldogul a gazda, jobban szerezhet a másfoglalkozásu és van
bő adófizetés és az állami tisztviselőnek sem kell félni, hogy egyszer
csak bankrót lesz az állampénztár s mehetnek a szép családjukkal.

Ez az utolsó megjegyzés Bardócznét végkép megsértette. A szive mélyén
igen boldog volt s igen megelégedett s különösen büszke a férje állami
hivatalára (a református gimnáziumnál, amely államsegélyt kap, az ő
férje, Bardócz Viktor, állami tanár volt, államilag kinevezett
fizika-tanár s amellett katolikus ember, akit az állam éppen félig
jogtalanul helyezett ide a református fészekbe) s amellett most a szive
erősen kezdett dagadozni, hogy anyai szemmel észrevette a kis lánya
furcsa hóditását… Azért is hallgatta annyi ideig a gazdálkodók
dicséretét, mert az esélyeket mérlegelte. Szekeres Palya bár elég
műveletlen ember volt, csak hat gimnáziumot végzett, de mégis
jelentékeny földbirtokos itt helyben… Hanem állami hivatalnok lenni… Hát
az aztán mégis csak valami más.

Csak végigvizslatta az öregasszonyt a szeme sarkából s azt mondta
magában: pukkadsz, rongyos!

– Magával fogom táncolni a szupécsárdást, János bácsi – mondta a
háziasszony Szekeresnek.

A gazda kicsit zavarba jött. Deres bajusza ezüstösen csillogott, ahogy
vállát felrántva szólt.

– Jaj, nekem nem lehet most mulatni.

– De Petőfi! János bácsi!

– Még ha az is.

– A hazafiság! Majd meglássa, hogy az ujság meg fogja támadni, ha a
függetlenségi matadorok távollétükkel tündökölnek.

– Eh, micsoda beszéd. Juliusba, augusztusba a gazda azt se tuggya, mibe
fogjon, micsinájjon…

Szekeresné éles szemmel figyelt oda s az urának segitségére jött.

– És miből fedezze a busás kiadásokat! – mondta, mert már félt, hogy
gyüjteni fognak a koszorura, meg isten tudja, mire.

– De a hazafiság! – kacagott a háziasszonyka, egyre a kedves szavát
hajtogatva.

Szekeresné hirtelen méreggel felpattant.

– Hazafiság ide, hazafiság oda: ma az a hazafiság, ötvenezer
katasztrális hold termését betakaritani! Mán pedig a munkás ember
legalább is száz percenttel többet ér a hazának, mint azok a farizeus
ujságfirkálók.

A néni egész ki volt kelve magából, az arca vörös volt, napégette, csak
körül a haja alatt s a füle körül, ahol a kendő árnyékban tartotta, volt
fehér.

– Tanácsot pedig nem kérünk se hazafiságba, se nemzeti ünneplésben az
ujságcsináló-féléktől. Na.

Erre nevetés lett, mert a néni közvéleményt fejezett ki.

A másik szobában azonban Sanyi Ablonitzky előtt így élcelt:

– Lesz itt hazafias ünnepély! Még a pantallóra is gatyát huzunk!

Titkosan kacsintott, de Ablonitzkynak most nem váltott az esze, annyira
megzavarta Juliska.

Most egy uj ember állott meg a tornácon.

Egy kövér, sétapálcás, szórakozott arcu, zsidó fiatalember! Többen
megismerték, hogy a polgármester titkára. A háziasszony, aki a
polgármesternével összeölelkezve, nevetősen hallgatta a Szekeresné
kifakadását, megbökte a szivarozó polgármestert.

– Hallja… no, ne aludjon… fenségedet keresik.

– Kicsoda?

Odapillantott, meglátta Surányit s azt mondta:

– Pardon.

Kiment a tornácra. Mindenki kiváncsian nézett utána és csend lett.


IX.

– Megjött a távirat – jött vissza a polgármester, fölényes
fejbólintással bocsátva el a titkárát.

– Milyen távirat?

– Bartóktól.

– Kitől?

– A Petőfi Társaság elnökétől. Vagy titkára?… – Surányi után nézett.

– Ahá… Halljuk… halljuk.

Körülsereglették.

– „Megállitjuk, felvesszük, üdvözöljük. Bartók“ – olvasta a
polgármester.

– Éjjen, éjjen – bólogatott Szekeres bátya, Dóczi bácsi is, a néni is,
de sokkal csöndesebben, mint ahogy előbb tüzelt (mit ér az egész, ha
Irén nem menyasszony)… Csak a háziasszony ujjongott és Bardóczné. A
polgármesterné természettől fogva tartózkodó volt s méltóságán alól
volt, hogy ilyen apróságoknak feltünően örüljön.

– Nahát ez igazán nagyszerü – mondta Bardóczné, akitől egyszerre
mindenki rossz néven vette, hogy ennyire előtérbe mer állani. Valahogy
maguk sem tudták, mi bajuk vele, de bizony mindnyájuknak a kis Ilonka
hóditása fájt. – Most már meg kell aztán csinálni jól az esetet…

A polgármester leintette.

– Egy óriási koszorut rendelünk Debrecenből – nagy gyüjtés –, a szombat
esti vonathoz az egész város kivonul monstre-menet –, fáklyásmenet!… (az
a kérdés, hány órakor jön a vonat!) és Segesvárra küldöttséget
menesztünk velük…

– Nagyszerü, nagyszerü! – mondta kétszer is Szekeres, aki soha életében
nem olvasta Petőfinek egyetlen versét sem a tulajdon kedvéért.

– Egy óriási lant nefelejcsekből, két pálmaág, alul pedig rózsacsokor –
mondta Bardóczné.

– Majd megcsinálják azt Debrecenbe – szólt Dóczi néni –, kedves.

– És mi lesz a bállal! – kiáltott fel a háziasszony – én nem engedem el
a táncot! Samu – követelte az urától, akihez most szólott először egész
délután –, szóljon már a bálról!

– No természetesen – szólt a Sammunak nevezett férj a nagy bajusza alól.

– Hát egy kis virágtaposót – inditványozta Szekeres –, azt lehet, a
fiataloknak.

– Mit? – kérdezte Bardóczné csodálkozva, de senki se felelt neki.

– Azt, azt, virágtaposót – tapsolt a háziasszony gyerekes ujjongással.

– Hol vannak a gyerekek, szólni kell a gyerekeknek is – tette hozzá
lármásan s magával cipelte a polgármesternét is a kertbe.

Persze a fiatalok párokba oszolva voltak; Juliska Ablonitzkyvel édes
almát vert a görbe almafáról, amelyet a tavasszal a szél félig
lehasitott; kivágni sajnálták, mert korai és igen jó apró édes alma volt
rajta.

Palya a kis szőkének fogta a kezét és azt mondta, hogy ő nem szeretne
elutazni se Afrikába, se Kinába, de még Pestre sem, sőt Debrecenbe se. Ő
csak itthon szeret lenni, kijárni a mezőre, bevetni a földet; csikót
szeret nevelni, és most venni fog egy költetőgépet, mert a Tarattyuba
igen szép eredményeket értek el vele Csombordiék. A kis Ilonka kezét
pedig azért fogta meg, mert a leányka panaszkodott, hogy megszúrta az
ujját. Tövist keresett benne nagy buzgósággal, de nem talált s azóta
elfelejtette elereszteni.

Dóczi Irén Sanyival pajtáskodott és a keritésnél a málnabokrokon
keresgettek érett szemeket. Sanyi roppant őszinte volt Irén előtt, mint
mindenki s teljes gaudiummal mesélte, hogy jártak a szolnoki műkedvelők
Kunhegyesen.

– Tetszik tudni, Irén kisasszony, a mitológia tanusága szerint Jázon
elindult a cimboráival, Herkules komával, Odisszeusz sógorral, meg
Kásztor és Polluksszal, hogy elhozza Kolkiszból az aranykos gyapját,
osztán olyan disznó pekkje vót, hogy nemcsakhogy a gyapjut másnak hozta,
de még a Medea nevezetü kisasszony is a nyakába maradt.

Irénke nevetett.

– Mikor történt az, Sanyi?

– Az, kérem? Éppen ezelőtt 3662 esztendővel. Aki nem hiszi, kételkedjék
benne.

Irént egy csöppet sem zavarta a másik két pár. Örült, hogy megszabadult
a maga Jázonjaitól, hát vidáman szemelte a málnát…

– Hát kérem, elindult az uj Jázon Szolnokról az aranygyapju 3662-ik
évében. Még pediglen hat darab szolnoki fiákkeren és befiákkerozták
magukat Kunhegyesre. Másnap aztán nagy plakátok hirdették, hogy adatik
ma este a Polgári Kaszinó nagytermében a „Sárdi ház“ népszinmű. Azonban
ebben a teremben nem lehetett adni a sárdi házat, mert a terem nem
adódott oda. Szóval az előadás másodnapra halasztódott.

Irénke hangosat nevetett, amitől Sanyi még nagyobb tüzet fogott
szellemességének rakétáihoz.

– Nagyobb hatás kedvéért az uj Jázon úr és truppériájának szebik neme
befiákkerozták Kunhegyes nevezetesebb utcáit, ami még nagyobb
álmélkodásba ejté vala a népet, annál is inkább, mivelhogy a kocsikázó
hölgyemények valamelyike elragadó dalolását is hallatá az utcán… Sőt,
hogy még nagyobb legyen a reklám és az álmélkodás fokozása. Jázon és
gondolom Thezeusz hős társa felülének egy-egy fiákkereslóra és
elkezdének lovagi hóditó körutat tenni.

Irénke majd leült a kacagástól. Nekitámaszkodott egy fának. Sanyi még
huncutabbul folytatta:

– De a két telivér, sőt gyökeres fiakkerparipa sehogy sem akarta azt az
irányt követni, amerre lovagjaik nógatták; hanem élemes szemeikkel
felfedezvén egy arra menő szénásszekeret, nosza oda rohanának és
beléfalának a szénába és élvezék vala e nem mindennapi gyönyörüséget
mindaddig, mig a kocsis meg nem sejtette a dolgot, aki is aztán, t. i. a
szénásszekér gazdája, úgy a szára közé vert a két hivatlan táltosnak,
hogy ezek eszeveszetten elfutamodának abban az irányban, amerre a két
lovag akarta őket éppen kormányozni, ámde olyan sebességgel, aminőt meg
emezek nem akartak.

S hozzá olyan grimaszokat vágott a rosszcsont, hogy Irénke már az
oldalát fogdosta.

– Az ám, de meglátta ezt a ló gazdája, a szolnoki fiákkeros, aki eddig
hidegvérrel nézte a két ló és a két levente ténykedését és elkezdett
kiabálni: … Jaj, a lovaim! jaj, a lovaim! (ahelyett, hogy a lovasokat
sajnálta volna), azok most meg se állanak Szolnokig!…

– Akasztófáravaló – törülte a szemét Irénke, kikacagva magát.

– S hogy mi lett? – folytatta a gonosz diák – a hü állatok visszatértek,
ámde lovagjaik nélkül. Hogy ezekkel mi lett, azt kisütni a mithológia
dolga, megtanulni pedig a jövendő generáció diákságáé. Én hálistennek,
leérettségizvén, ezt már sohasem fogom megtudni… Elég az hozzá, hogy a
népek álmélkodása ezáltal annyira tetőpontját érte, hogy estére
elfeledtek az előadásra elmenni.

Itt tartának a közhangulatban a három párok – hogy a Sanyi ragadós
viccelődését folytassam, mikor az asszonyok betoppantak közéjük a
kertbe.

Abban a pillanatban mind a három pár taktikát változtatott.

Ablonitzky eldobta az éretlen almát, amiért Juliska illendően kinevette,
Palya eleresztette az Ilonka kezét, amit ez nem kevésbé sajnált és Sanyi
nem mondta meg, hogy az esti bevétel 22 forint volt is így aranygyapju
nélkül hogyan vonultak át a sáron Kunhegyesről Szolnokra a hat fiakkeren
az argonauták, bár ezt Irénke még bizonyára szivesen hallotta volna.

– Bál lesz gyerekek, bál lesz! – kiáltotta a háziasszony, aki csak azért
nem szeretett a szabadba kilépni, mert magas, hajdan karcsu és roppant
szilfid termete, melyhez születtek a mozdulatai, az utóbbi években nemes
terjedelmet vett fel. Csak ülni szeretett már és ülve hajlongani; aki
alakját nem látta, az ilyenkor, tudta, még erősen illuzióban marad: egy
friss és édes és rózsás szines arcocskát látva maga előtt.

– Virágtaposó lesz gyerekek, virágtaposó! – tapsolt nekik gyerekesen és
kecsesen.

A három fiatal pár nem tudott úgy örülni mint ő, amin szinte kétségbe is
esett.

Még Juliska szokott szelességével lármázott:

– Nem baj, ha káposztataposó lesz is, csak táncolni lehessen.

S ezzel Ablonitzkyt is felbátoritotta némi szabad nevetésre.

De Palya már szeretett volna messze lenni a maga párjával; csak nézett
komolyan, nedvesen zavaros szemmel. Rajta annyira erőt vett a szerelem,
hogy sirni tudott volna. Ez a sürüvérü fekete legény, aki soha még maga
életét nem élte, most egyszerre kifordult sarkaiból s visszafelé kezdett
lepörögni, mint az elpattant rugóju óra. Ahogy Dóczi Irénre nézett, aki
hüvösen és egyszerüen, tiszta pillantással állott a többiek közt, nem is
látta, vagy olyan messzeségben, hogy már nem is volt rá nézve élőlény.

Irén azonban megnézte őt.

Elkomolyodva nézte a fekete fiut, látta, hogy ügyetlen és zavart és
némán-vakon áll, feldulva és magából kizavarva. Már a templomban
megfigyelte, milyen komoran és felforrva néz maga elé, mintha nem látná,
mi történik s mi van előtte. Akkor még azt hitte, őneki szól ez a nézés,
csak az istentisztelet végén jött rá, hogy csak a saját gondolataival
kell eltelve lennie, mert őreá nem reflektált… Nem is zavarta meg őt.
Mintha csak biztos távolban látna nagy tüzet, némi kiváncsisággal és
némi borzongással figyelt rá.

Most és csodálatosképen éppen csak most, csak ebben a pillanatban jött
rá, hogy a legényt mi gyujtotta fel.

Kerekre nyilt nagy szemekkel nézett a kis Bardócz Ilonkára. S zavarba
jött és elszégyelte magát, szemérmében megsértve kapta el a szemét,
mikor annak a fiatal és ibolyakék szemében ugyanazt a nedves tüzet
találta.

Gyorsan elnézett a tágas zöld fűre, a kert hátulján álló nagy lombos
fákra, a természet nyugodt zavartalanságára, ahogy a hajón szédülő agy
fix pontot keres…

Az ő hideg és okos és rendes kis agyában még soha nem villant fel ez az
őrületes zavar, amely oly forróan süt ebből a párból.

El kellett mennie az emberek közül, vissza a málnabokrok közé, nekidülni
a simatörzsü fának, hogy magához térjen.

És akkor az iménti ijedtséget valami fájdalom váltotta fel, valami
irigység.

Irigyelte őket a boldogságukért és belátta, hogy ő erre nem volna képes.

– De hát hogy történik az ilyen? – kiáltott fel magában s hirtelen
odapillantott rájuk.

Azok még ugyanúgy állottak, mint az elébb, ügyetlenül és lázas zavarban,
mint akik vagy bűnt titkolnak, vagy titokban bűnöznek.

A másik kettőt kereste!… Azok is?

Mindenki? Azok is szerelemben vannak? Minden kettő tud, csak őneki
nincs?

De nem. Néhány pillanatnyi vizsgálás után látta, hogy ezeknek tiszta az
arca, a szeme, a mozdulata, vidámság csillog rajtuk, mint valami uj
ruha, de nyoma sincs annak a nehéz gyötrelemnek, ami a másik kettőt
gyötri. Ablonitzky valamin heccelődött Juliskával. Egyszerre dacosan
intett és sietve bement a házba.

Ahogy eltünt, mindjárt utána valami uj alak jelent meg. Igen kellemes
meglepetéssel ismerte meg, mert látásból már ismerte: az ujságirót, aki
most jött le a tornácról a kertbe.

– Nahát ilyet! – mondta tágranyilt szemmel. – Még ez is itt van!

S vidáman és barátságosan várta, hogy a fiatalember egyenesen hozzá
közeledjék.


X.

Milyen szép délután ez a mai.

Az ember néha észreveszi, hogy mégsem közönséges az élet.

A pillanatok sora oly gyorsan tolul egymásra s annyira száguldva veri
agyon egyik perc a másiknak a lelki hatását, hogy kell valami véletlen
megállás, mikor észrevesszük a képet, amely körülvesz.

Ezt most a kacsa és a kis cica harca adta meg.

– Nini megfogja a kacsa! – kiáltott fel a Juliska hangja s Irénke
abbahagyta azt az érdekes vitatkozást, amit az ujságiróval végzett s
odanézett.

A kis fehér macska borzadva néz farkasszemet egy fehér kacsával, amely
bőszen s előrelüktető fejjel megy neki. Bevárja az utolsó pillanatot,
mikor már egész közel van a ruca: akkor könnyen és gyorsan tovasiklik a
fűben, szinte elrepül a nehézkes állat elől.

Mindenki hangosan kacag, ő komolyan nézi.

– A multkor hogy megkergette – lármázik Sárika.

– Érdekes, már nem tud futni – kiáltott utána a háziasszonyka –,
érdekes!… csak egyszer tömték és már nem tud szaladni.

S mint egy baba nevetgélt, nagyrakerekedett szemmel nézve rájuk.

A cica kis idő mulva mint egy lopakodó tigris óvakodott ujra a kacsa
közelébe; hosszan elnyult teste a füszálak között igazán olyan
félelmessé s vadállattá tette. A kacsa habzsolva faldosott a fü között s
mikor a cica egész a közelébe ért, felkapta a csőrét s mint egy nehéz
ősvilági szörny megint neki, a mozdonyszerüen előrelüktető mozgásával.

Óriási kacagás harsogott szanaszét a kertben, amire még az öregek is
kigyülekeztek a tornácra.

– És hogy rázza a farkát utána!

– Diadalittasan lengeti!… Csücs le!…

– De jó is lehet házas lenni! – sóhajtott fel váratlanul Sanyi.

– No nézd a csirkét! – kiáltott rá a mostohája.

– Van, aki a lyukas harisnyát befoldja! – mondta Sanyi fontoskodva.

– Brr. Maga prózai – szólt a testvére rá.

– Van egy barátom, ha nála vagyok, az irigységtől megfulok – kiáltott
fel Sanyi ujra s szenzációsan.

– Maga is szert tehet még erre a boldogságra – mondta Irén.

– Soha.

– Mért?

– Mert én pecches vagyok.

– Hogy-hogy?

– Már egyszer kérem nyáron meg akartam ismerkedni egy hölggyel, s a
tyúkszemére léptem. Bizony isten jó szándék volt tőlem és ő félreértette
s marhának nevezett.

Óriási kacagásban törtek ki a lányok, olyan furcsa grimaszokkal kisérte
a szavait.

– Látod, neked ilyen a szerencséd – nevetett a háziasszony.

– Igen, én vagyok az a szerencsés szerecsen, aki Szerencsre érkezik és
nem kap enni, s mi lesz belőle: szerencsétlen szerecsen.

– Tud még ilyet? – kérdezte Irén.

– Ahány jól esik: ha egy amazon emezen az uton megy és nem amazon:
amazon-e azért vagy emezen?

– Hallatlan, micsoda vicc! Amezon, emezon…

És ezen még sokkal jobban nevettek.

Irénke felnézett az égre. Még egész világos van, de a hold sárgaréz
szinü kerekje fent van az égen. Baloldala még fogyatékos, de jó
háromnegyede már készen van.

– Milyen szép délután ez a mai – mondta hangosan.

– Szép – szólt az ujságiró furcsán és gondolkodó mosollyal.

Irénke elevenen fordult hozzá.

– Dehát mondja, ha maga otthagyja az ujságirópályát, miből él meg?

A fiatalember elmosolyodott.

Keresztbe tette a lábát; a piros kertiszékben úgy ült, mint egy idegen
világból való herceg. Nem volt sem köpcös, sem fekete, mint az itteniek,
nem volt napégette arcu, s a szőkesége nem volt pompázó, de mégis valami
választékos és ingerlően idegen valami volt rajta. Jól tudott hanyag
mozdulattal ülni s a cigaretta ott füstölgött az ujjai között. A
kezefeje eres volt és vékony kékköves ezüstgyürü volt rajta.

– Az irodalomból jobban lehet megélni, mint az ujságirásból – mondta
csendes és kissé rekedtes hangján. – Edmond Rostand a Cyranojával a
millió frankot már megkereste.

– De hány Rostand van?

Az ujságiró maga elé nézett és mosolygott.

– Én nem félek a jövőtől – szólt –, még nem tudok jól irni… de fogok
tudni… Tudja, már kezdem tudni, megkülönböztetni az embereket egymástól.

– Mit csinál?

– Ránézek az emberek arcára és lerajzolom őket.

Irén összeszoritotta az ajkát s kissé nevetett:

– Tudja, én ezen éppen úgy csodálkozom, mintha valaki kottából énekel.

Az ujságiró halkan felnevetett.

– Hisz úgy nem lehet rajzolni – folytatta Irén féltréfával –, ha arcra
nézek. Az csak zavarja az embert.

– Nagyon kedves – nevetett finoman az ujságiró, hátradőlt a székben,
hosszu füstöt szivott és messze kieresztette. Kis szél jött s elsodorta
a feje felől a kékes füstöt.

Irén vidám arccal nézte az erősen lefésült, lekefélt szőke fejet.

Akkor meglepetve nézett körül. Három pár – mondta magában –, s mind
egyszőke-egybarna.

Milyen kár, hogy ez a harmadik pár már nem is pár.

Valami szomoruság öntötte el: Hogy el fog menni ez a fiatalember. Aztán
dolgozni fog, vergődni fog, szenvedni fog, aztán sikerei lesznek, aztán
hires ember lesz, s ő itt marad és libát fog tömni és férjhez is fog
menni…

Szekeres Palyára nézett, hogy megvesse. De ahelyett ujra és még fájóbban
megirigyelte.

– Milyen szenvedélyes! – mondta – milyen jó nekik.

– Irén, Irén! – kiáltott az anyja.

Felállott és hozzászaladt.

– Na, jól vagyunk – szólt a néni –, én nem tudom, te alszol. Édes fiam.

Annyira fel volt izgatva, hogy egészen elvesztette szokott édes modorát.

– Mi az, anyám? – kérdezte csodálkozva Irén.

– Mi az, mi az! Megkérte a kezét.

– Ki?

Dócziné nem szólt, összeszoritotta a száját és mérges volt.

– No, pedig még egy ilyen művelt embert nem kapunk… A polgármester
elmesélte az egész heccet… Mit beszélsz te annyit evvel az
éhenkórásszal… Még csak itt se tudta megbecsülni magát: már az a zsidó
fogja csinálni a lapot.

Összevissza és gyorsan beszélt. Egy szóval akart mindent megmondani.

– Tessék besétálni!… Teritve van! – kiáltott a háziasszony a tornácról.

Irén szórakozottan virágot kezdett még tépni.

Megkérte a kezét… Az Ablonitzky. A zománcgyáros…

Sem jó, sem rossz érzése nem volt.

Annyiból jó lett volna, gondolta, hogy mellette úribb életet lehetett
volna élni. Pestre is többször felmenni… De ilyen hamar… Az ujságiróra
pillantott, mintha hirtelen tromfot akart volna kivágni: itt az enyém
is. De az még mindig a székben ült, szórakozottan, egyedül a vörös
kertiszékben a zöld füvön. Senkivel sem törődött, az arcán álom látszott
és magába merült… Bizonyosan a millióra gondolt, amit keresni fog…

Kesernyés iz futott össze a szép lány lelkében s ettől valahogy szebb és
finomabb lett. Ettől félt az anyám?… Hisz ez nem venne el engem…

Juliska futott felé, mintha valaki üzné.

– Gyere, jó helyet fogni az asztal végén, ahol lehet őrjöngeni – mondta
kuncogó nevetéssel.

Csodálkozva nézett a Juliska vörösre pirult arcára, ahogy ez hozzáfutott
és minden ok nélkül a nyakába ugrott.

– Gyere uzsonnázni, mert megpofoz a mámi – kiáltotta és hangosan
kacagott.

– Menjünk.

Juliska egész meg volt bomolva, kapta-fogta, megcsókolta Irént.

– Megkért? – kérdezte Irén.

Juliska tágra nyitotta a szemét. Egész meg volt rémülve.

– Kicsoda?

Irén megijedt… Most ő adta az ideát.

– Én csak azon mulatok – sugta Juliska –, hogy az a majom hogy pukkad.

Irén visszanézett. A diákot látta meg, a Sanyi tanulótársát, ahogy egy
fa mögött állott, sötéten és összefont karral s a szeméből látszott,
hogy öngyilkossági tervekkel foglalkozik.

Ez aztán szöget ütött a fejébe. Talán mégsem igaz, hisz egyszerre
kettővel nem lehet! még játékból sem.

Ablonitzky hozzájuk jött egy kis habozás után.

– Asztalhoz, kisasszonyok – szólt igen idegesen –, mert kikapunk a
mamitól.

Irén ránézett. Ez a házi bizalmas szó annyira természetesen és idevalóan
jött ki a száján, hogy többé nem volt semmi kétsége.

Hirtelen merészet gondolt, még soha ilyen kacér nem volt. Az ujságiró a
székben ült s még mindig füstkarikákat fujkált.

– Szerkesztő ur! – kiáltott rá.

– Tessék.

– Tessék bejönni.

Az ujságiró felugrott.

– Most min gondolkozott.

– Azon, hogy milyen kitünő lesz a darabom. A magyar vidéki életet még
így nem fogták meg soha.

Irén kissé fanyalogva mosolygott, de úgy beszélt az ujságiróval, mintha
isten tudja miről volna szó.

– Persze maga elmegy és minket egyszerüen ki fog figurázni.

Az ujságiró önkéntelenül elnevette magát.

– Még azt se? – mondta cinikusan és kissé öntelten.

Irén nem neheztelt meg. Ebben a percben a három ur egymás mellett
állott. Szekeres, Ablonitzky és az ujságiró; az ajtóban összetorlódtak s
neki kicsit mulatságos volt, hogy ezek így összekerültek.

Bementek az ebédlőbe, ahol már ott ültek az asztalnál az öregek. A
polgármester tiszta és határozott hangja hallatszott.

– Igenis, a magyarnál erkölcsösebb, józanabb, éplelkübb nép kevés lakik
a földkerekségen.

Az asztal rakva volt és a sok porcellán és pohár csillogott a nyitott
ajtón besütő nap sugarain.

Ebben a percben mindenki beszélt, de mindenki gyorsan, kurtán és
idegesen. Már várták az ételeket.

Mikor egy percnyi csend lett, még a Szekeres hangja hallatszott;
befejezett egy vitát a maga éplelkü s kissé megkéső, lassan tagolt
szavaival.

– Nem bizony, nem szorult egy nagykun város semmiféle mameluk képviselő
tőtött bugyillárisára! Inkább mink kifizettyük üket, csak mongyák meg,
mit akarnak keresni, osztán haggyanak bikin.

A cseléd nagy tálcán hozta a nagyszerü tejszines kávét a sok csészében,
csak úgy dagadt a pompás hab s a háziasszony ijedt buzgósággal állitotta
meg a leányt az asztal sarkán és ő maga szedte el egyenkint a csészéket.

– Tessék, tessék parancsolni.

Az egészséges arcok egyszerre megnyugodtak, egy pillanatra csönd lett s
minden szem gyönyörködve merült bele a pompásra fölvert hab csodálatába.



A KLIENS


A fiatal kis ügyvédné azzal fogadta az urát:

– Gyere csak, gyere, van egyszer egy jó kliens.

– Jó?

– Hogyne, nagyon jó. Jól tud beszélni.

Az ügyvéd ur savanyu arcot vágott. Éppen a nagyvendéglőből jön s azzal
az érzéssel hagyta ott a félig megivott rossz pohár sört, hogy
kellemetlenül sokat beszélnek ezek a vidékiek. De azért muszáj bemenni
közéjük; kezdő ügyvéd utánajár az embereknek. Bizony semmit se hoznak
helyébe. Ehhez a kis tyúkpörös járásbirósághoz az ügyvédek heten vannak,
mint a gonoszok. Alig jut valami egyre. Most is azt kiáltotta utána
Svibrik dr., a legnagyszájubb vidéki öreg tót fiskáis, hogy:

– Öcsém, kitekerem a nyákát, ha nekem bajt csinál aval a Pazaduha perel.

Fanyar arccal, mindenre elszánva lépett be az irodába.

Milyen jó volna egyszer okos és becsületes emberekkel dolgozni. Csakhogy
azok nem mennek ügyvédhez.

Egy amolyan urféle állott fel vadonatuj bőrfoteljéből s egyet köszörült
a torkán.

– A tekintetes ügyvéd urhoz van szerencsém?

– Én vagyok. Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?

Az idegen leült, nagyot köhögött, amitől lilavörös lett a nyaka is, mint
a pulykakakasé s olyan izgatottan remegett az arca, mintha máris a
törvény előtt állana valami főbenjáró dologban.

– Tekintetes ügyvéd ur, megkövetem, mindazonáltal mégis kénytelen vagyok
vele.

Megállott és kérdőleg nézett az ügyvédre, hogy mit szól hozzá. Ez
csodálkozva nézett rá s aztán szivart vett elő.

– Parancsol?

– Köszönetem.

Kivett egyet, végignézte, körülnyálazta az oldalát, leharapta a végét s
kiköpte az asztalra, aztán balkézzel utánanyult s onnan leseperte a
szőnyegre, onnan a cipő orrával rugta a padlóra. Rendes ember.

– Hát kérem tessék elmondani, mi hozta hozzám.

– Kérem alázattal, én már legalább kétszáz helyen laktam, azonban még
ilyen kellemetlenségem nem volt soha az életben; laktam már kérem
alázattal urakkal, parasztokkal, méltóságos népekkel is, meg szegény
emberekkel is, de még az én becsületembe nem gázolt senki. Ha én
megfizettem a házbért, akkor le is laktam tisztességesen az időt, mert
kérem az nem úgy van, hanem úgy, hogy rend az élet veleje.

– No és?

– Hát _és_ kérem _és!_ Amit velem ezek az _uri_ népek, ezek a _művelt_
népek tesznek, az sok, az már törvény elé tartozik!

Nagyot kiáltott s az öklével függőlegesen gesztált, mintha mákot törne.
Az ügyvéd tisztában volt vele, hogy ebből a perből kinéz tiz korona, hát
nagy figyelemmel hallgatta tovább.

– Követem alássan, a familiám uricsalád! Az én nagyapám négylovas hintón
ment ki a határra, azonban mindazáltal sajnos, hogy az unokájára nem
maradt vagyon, de az mindegy, az nem tartozik ide, csak éppen mondom.

– És mi a panasza?

– Nincsen nekem kérem semmi panaszom, amikor követelésem van!

– Na jó, hát mi a követelése?

– Százötven forintot fizetek lakásért egy évre. Pontosan megfizetem és
akkor én, ha én pontosan fizetek, akkor megkövetelem, hogy nekem is
megadják pontosan a jogaimat! Nem vagyok én olyan aljas, pimasz ember,
hogy nekem a másé kelljen, se olyan szemtelen, hogy a más vagyonában
turkáljak, de ha én nekem jogom van valamire, akkor én azt joggal
megkivánom, hogy nekem a jogaimat adják meg.

S nagyobb erősités kedvéért most már minden szóra, mint ütemre,
vizszintesen kilökte a bal karját, mintha tornagyakorlatot végezne.

– Természetes. De hát mi az a jog?

– Hát kérem az a jog, hogy nemde, ha én egy lakást kibérlek, akkor az a
lakás az enyém és kérem, ha az a lakás az enyém, akkor nekem abban
szabad lakni, mégpediglen úgy szabad lakni, mintha az enyém volna.

– Úgy van.

– Azért, hogy én szegény ember vagyok, engem senki ne kunérozzon, mert
én elégtételt veszek magamnak!

– Joga van rá.

– Igenis jogom van rá! Hát akkor azok a hires urinépek hogy merik az én
tyúkjaimat kergetni? és az én kacsáimat zaklatni és az én csirkéimet
agyonverni? És hogy merik az én istállómat felhasználni, mert noha ámbár
most tehenem nincs, de az mindazonáltal nem zárja ki, hogyha veszek, hát
akkor lesz! És a padlásomra másnak a szénáját rakják fel, mikor a padlás
az enyém. És én az enyémből nem vagyok köteles engedni! És az istálló,
meg az istállópadlás közös és ők fáskamrának használják az egészet, hová
teszem akkor én az én barmomat, ha teszem fel arra határozom magam, hogy
veszek?

– Hát kérem tessék várni. Úgy látom, kegyedet kizárták a padlás és az
istálló használatából és a csirkéit agyonverték…

– Ej kérem, nem az van abba, mit a csirke, meg az istálló, meg minden.
Bosszu az egész! Azért, hogy ők nagyuraknak tartják magukat és derogáll
nekik, hogy az én leánykáimmal már mint barátnékkal tisztességesen
társalkodjanak, azért én mindenkor vagyok olyan ur, mint ők, a
rongyosok, az elhittek, az én nagyapám még kardos nemes volt és annak az
apja, meg nagyapja mindegyik a történelemben van! És ha szegény ember
vagyok is, van annyim amennyim, sose kértem tőlük egy darab kenyeret és
nem engedem, hogy engem az én szegénységemért valaki lenézzen!

– De nézze kedves uram – szakitotta félbe türelmetlenül az ügyvéd a
klienst, aki a legelkeseredettebben szónokolt, úgy hogy az izzadság is
csurgott már az arcáról –, még mindig nem tudom, mi a kifogása. Nekem,
mint ügyvédjének, megmondhatja, sőt meg is kell mondania. Úgy beszéljen,
mintha a pap előtt gyónna, mert ha én nem tudok mindent, nem védhetem a
maga ügyét.

Az ember türelmetlenül intett erre a sok hiábavaló beszédre.

– Nem kell az én ügyemet védeni kérem alázattal, nem azért jöttem én az
ügyvéd urhoz, hogy engem a tömlöcből kimentsen, mert kérem engem még
egyszer se csuktak be, jó órában legyen mondva. Csak azért jöttem én a
tekintetes urhoz, mint már fiatal, kezdő ügyvédhez, mert azt tartja a
közmondás: „friss pióca jobban szop“, hát én a kezébe adom az urnak az
én házigazdámékat minden pereputtyostól. Az ügyvéd ur fiatal ember,
szüksége van pénzre, hát tessék kihasználni az alkalmat, tessék perelni
és behajtani rajtuk, amit csak jólesik. Mert van azoknak pénzük és olyan
nyavalyások azok, hogy csak velem tudnak komiszkodni, a törvény előtt,
ne féljen az ur, úgy behuzzák a farkukat…

– Jól van, jól van, mit beszél itt össze-vissza.

– Hát csak ezért jöttem a tekintetes urhoz.

A fiatal ügyvéd furcsán érezte magát. Ez az ember fölényesen néz le rá,
mint a jóltevő az alamizsnára. Nem is megrendelő, aki elvárja, hogy a
pénzéért megdolgozzanak neki, mert a legtöbb kliens így fogja fel a
dolgot, nem, ez egy nagylelkü ajándékozó, akit szeret az isten, és ez
ott van minden mozdulatában.

Sőt most már látszott, hogy egész becsületes lelki változáson ment át.
Mintha most már úgy képzelné a dolgot, hogy ő a magáét elintézte, az
ellenségét „ügyvédkézre adta“ s az ügyvédbe a saját dühét beoltotta.
Most már ugy diskurált tovább, mint aki egyik kutyát rá akarja uszitani
a másikra, mikor neki az maga is hecc lesz, akármelyik marja meg a
másikat.

– Kedves barátom, nagyon szép, amit beszél, de én még mindig nem látok
bele a dologba. Hát kit akar beperelni és mit? Mi kára, sérelme van?

– Mi károm – vágott közbe a kliens. – Mondom, hogy kiforgatnak
mindenből, szekiroznak, becsületemben gázolnak, a gyermekeimet üldözik,
a családi boldogságomat veszélyeztetik, tegnap is büntetlenül
agyonütötték egy csirkémet.

– Hát kártéritési pört akar? Vagy becsületsértési pört? Vagy
magánlaksértést? Hát mit akar?

– Mindegy nekem kérem, akármilyen pör, csak pör legyen. Tetszik tudni,
meg akarom nekik mutatni, hogy velem nem lehet packázni! Én nem félek a
pörtől, igaz embernek nem árt az! De én bosszut akarok, bosszut, olyat,
hogy az unokái is megemlegessék, hogy kár vót nekem meg nem emelni a
kalapot! Adok én az urnak annyi adatot, hogy lenyuzhatja róluk az utolsó
inget is; nem sajnálom őket, hogy ügyvédkézre kerülnek, ne tessék félni,
nem érdemelnek azok tőlem semmi szánalmat. Azonban – intett barátságosan
hunyoritva az ügyvéd szeme közé –, ha attól tetszik félni, hogy mi lesz
a bélyeggel, amit rá kell ragasztani, hát könyörgöm, azt bizony már csak
tessék elosztani tisztességesen a többi kliensek közt, mert én bizony
instállom nagyon szegény ember vagyok, hat gyermekem van és hatvan
forint fizetésből kell megélnem ebbe a drága világba! Nincs nekem uram
egyebem, csak a becsületem! De az osztán van. Ha én egyszer azt mondom
nemesi parolámra, hogy ez igy lesz: az ugy lesz! És ez ugy lesz: hogy az
úr kap egy olyan pert, amelyiket addig húzhat, amig akar!

Sokat igérően, biztatóan nézett az ügyvédre, hogy: no kapj már bele, no,
falj a lábikrájába, csipd meg, fogd meg, nem bánod meg!

De az ügyvéd nagyon fiatalka volt ehhez s a tarkóját vakarta.

– Kedves barátom – szólt –, nagyon különös fogalmai vannak magának a
törvényről, hiszen kinevet a biró, ha jogcim nélkül pörölök be valakit.

– Kineveti – pillantott rá lenézően a kliens. – Hát meg is érdemli, hogy
kinevesse az urat, ha még jogcimet se tud. Iszen tanultam vón csak ki én
az ügyvédi mesterséget, majd lehúznám én róla hamar a testi gunyát! De
kérem alázattal, azért, hogy én ilyen szamár ember vagyok, mindamellett
mégis több eszem van nekem, mint akárkinek!

Csökönyös, konok arcán nagy elbizakodottság tükröződött. Aztán az
ügyvédre nézett s meglátta azon a közönyösséget, sőt kellemetlen
bosszuságot. Látta, hogy nem izlik a konc a fiskálisnak. Erre hőség
kezdett kidühödni benne legbelülről, kezdte úgy érezni magát, mint a
ketrecbe zárt fenevad, akinek senki sem jön segitségére, hogy bosszut
állhasson ellenfelén. Szükült és lihegett s párás tekintettel forgott
körül s tudta, hogy akármerre akar kitörni, mindenütt magát sebzi meg a
törvények ketrecének vasrostélyain. Mint láthatatlan akadályok
fojtogatták a kemény szabályok és rideg törvények, amelyekben már
annyiszor megütötte magát, mikor vak szenvedélyének engedett, hogy ma
már lebirja magát s feláll, rezignáltan, de fojtott dühvel mordulva:

– Hát csak nem akar az ügyvéd úr semmit!

Valami tigrisszerü volt benne. Úgy nézett a fiskálisra, mintha mindjárt
rá akarna ugrani s szétmarcangolni a torkát.

– Dehogy nem akarok, akarok én mindent, az a kenyerem, hogy pöröljek, de
ha nem tudom mit kezdjek!

– Pört! – kiáltotta a kliens s a szeme vérbe borult. – Pört! – mintha
azt kiáltotta volna: Vért! – Mondom, hogy nekem mindegy milyen pör, csak
pör legyen! De olyan, hogy többet érjen a leégésnél! Hogy még az unokáik
is sirva járjanak házról-házra, amért a nagyapjuk nekem kalapot nem
emelt!

Egy percig csönd lett. Az ügyvéd látta, hogy ez egy mániákus, hagyta.
Elveszett egy félnapom! – gondolta magában s megnyugodott, több is
veszett Mohácsnál.

A kliens megbékülve leült s ujra rágyujtott a szivarjára.

– A régi időkben máskép volt minden – mondta magyarázóan –, a nagyapám
tudniillik négylovas fogaton behajtatott a megyeházára Esztergomba, mert
nem ebbe a tót világba valók vagyunk mink. Csak a sors nehéz csapásai
hoztak ide, elég baj. Hej, ha az öregapám is olyan okos lett volna, mint
én. De nemesek voltak. Már én csak paraszt vagyok hozzájuk képest, egy
asztalhoz se ülnének velem. Hát velem osztán packázhatnak, ugye, olyan
semmiháziak, akiknek itt van az urasága az orrunk előtt.

Nagy keserüség s nagy életfájdalom látszott az arcán. A szeme komoran,
vésztjóslóan villogott.

– Hanem a fiamból ügyvéd lesz, ha belepusztulok is – morogta –, perelje
vissza, amit a nagyapái elvesztettek a pörökön.

Az ügyvéd unni kezdte, szabadulni akart.

– Hát kérem, kiván pört inditani vagy nem?

– Kivánok.

– Mit?

– Azok az emberek felmondtak nekem! Nekem! Felmondtak! – s a mellét
verte nagy bunkós öklével. – Ezt nem türöm el. Erre nem volt joguk. Erre
csak nekem van jogom. Hogy én menjek október elsején, ahová akarok.
Igenis megyek, ha én akarok! Cédulát tettek a kapura, hogy egy lakás
kiadó, az én lakásom! Olyan nincs!

– Helyes, tehát be fogjuk pörölni őket szerződésszegésért s kivánjuk,
hogy a lakás továbbra is birtokunkban maradjon.

– Mit! Hogy én ott maradjak? Ahol nekem felmondtak! Ahol az én csibéimet
agyonverték! Az én kacsáimat zavarták! Az én gyermekeimet lenézték!
Olyan nincs!

– Hát mit akar!

– Mit? Azt, hogy én mondok fel! Hogy én megyek el október elsején!
Hogyha nekem ők felmondtak, akkor én el is mehessek, mikor az idő lejár!

Az ügyvéd tétovázva nézett rá, nem dühöngő őrült ez?

– Jól van kérem – szólt higgadtan –, tessék lefizetni bélyegre,
beadványra 12 korona 50 fillért s megpöröljük…

A kliens felállott, méltósággal huzta ki a derekát. Aztán megvetően
legyintett.

– Mit?… Van szeme egy hatgyerekes szegény apától pénzt kivánni el?… Eh.
Ilyen kölyök fiskálisra van nekem szükségem, akinek még a szemfoga se
jött ki! Hogy fizeti meg nekem az úr az én napszámomat?… Maradjon
kötélre! Isten áldja!

S dühösen elment, otthagyva az elképedt fiatal ügyvédet az uj
bőrbutoraival.



LOPJÁK A SZŐLŐT


A nagy diófáról egy-egy dió pottyant le és elgurult, mig a fű fel nem
fogta. A nap lefelé ment és Jani bácsi szembe nézett vele hunyorgó
szemeivel, ahogy házikabátjában ott pipázott a bizalmas kis présház
előtt.

– Pista! még sincs meg a bicskám?

– Nincs, apa.

– Mit mondasz?

– Azt, hogy nincsen, apa.

– Nem is keresed?

– De keresem.

– Látom, ebadta haszontalanja, csak olvas. Még azt mondja, hogy keresi.
Juliska! Juliska fiam!

A ház mögül frissen kiáltott ki a kis lány.

– Tessék, apa.

– Juliska fiam, megvan a bicskám?

– Még nincsen, apa.

– Hát keressétek.

– Hiszen keressük.

– Keressük, keressük! Csak bolondittok. Hát mi vagyok én. Az orromnál
fogva vezettek itt. Nézze meg az ember. Majd jobban ugrálnál, ha a
Marcikának kellene valami! Szedtevette, most is neki irsz, ugye.

Mili néni egy félig koppasztott csirkével lép ki az ajtón.

– Ne szidja már azokat a gyerekeket örökké.

– Hát ki szidja?… Nézze meg az ember… Margit, Margit; na már bemegy!…
Margit!

Mili néni, akit csak az ura hiv Margitnak, mert nincs megelégedve a Mili
névvel, amely mindig az anyósára emlékezteti, ujra kilép a csibével.

– Mi baja, na?

– Fiacskám, nem látta a bicskámat?

– Nem.

– Nem!… Hát azt a mennydörgette, hát mér nem! Egész nap kiabálok érte,
mégse látta…

– Jaj; magának nem kellene soha szabadságot kivenni. Inkább egy olyan
hivatalt, hogy még éjszaka is bent üljön.

A bácsi elhallgat és mérgesen fujja a füstöt.

Mili néni bemegy a házba és tovább tisztitja a csirkéjét vacsorára.

– Persze – mordult meg egyszer Jani bácsi –, az asszonyoknak egyéb sem
kell, csak hogy az ember a hivatalban őrölje az erejét. És hozza nekik
haza a pénzt. A sok pénzt. Mert flancolni, azt szeretnek. De a bicskámat
egyik se keresi. Egyik olvas, másik ir, a harmadikat az ördög hordja a
galambok után, de a bicskámat senki se adja elő.

– Hát maga is megkeresheti magának egyszer – szól ki bosszusan a néni.

A bácsi elhallgat. A szél suhog a lombok közt. Illatos őszi szél. A
távoli kilátás oly pompás, olyan csodaszép, a szelid őszi alkonyaton. A
Duna lent kanyarog a völgyben és a szigeten a kis falu békésen és
vidáman sütkérez, mint egy jó kis kövér nyáj a lombok alatt. A bácsi a
hivatalra gondol, ahol egész éven át ebből az őszi pár hétből tengeti az
életét és mindennap eszébe jut valami a diófáról, amelyen rigók üres
fészkei sötétlenek, a szilvafákról, amelyeken két szem volt az idén,
mind leették a beste hernyók, a krumpliról, amely olyan rosszul fizetett
az idén, két-három szem volt egy bokor alatt, de az aztán szép… Meg a
szőlőről, a drága, becses szőlőről, amelyre rájárnak a darazsak, a
madarak, meg a kétlábu jómadarak!…

– Hopp, Pista! Pista!

– Tessék, apa.

– Még most se vettétek észre?

– Mit, apa?

– Mit apa, mit apa! Csak olvas mindig, nem is hallja, mit beszél az
ember!… Mit olvasol?

– A Kalózkirályt.

– A kell neked; magad is egy nagy kalóz vagy! Hát a másik, a Béla hol
van, a galambkalóz? Mindig csavarog, mégse vesz észre, egyik se, semmit…
A szőlőbe.

– Ja, hogy nem-e lopták-e?!

– Ne kijabálj… Nem szabad azt ki se mondani! Hát nem?

– Nem, apa.

– Mert haszontalanok vagytok. Nem néztek meg semmit. Semminek ezek nem
néznek utána. Ezek felől az egészet elhordhatják. Csak olvasnak. Irnak…
Nem is tudod, hogy hová irj neki.

A kis lány ijedten felügyelt a neki szóló mordulásra.

– De igen, apa, a tábori postaszám 117 – szólt halkan és felnéz
megilletődve az irásból.

– 117… 117!… Hol van az!… Te persze azt hiszed, hogy ott várja a postát,
mint itt várjuk, hogy jön-e már? Haj, haj…

Elhallgatnak. Az öreg ur lassan szivárogva ereszti ki a füstöt, apró kék
szemei mintha megködösödtek volna; a nagy táskás szemgyürüből a messze
fehér felhőkre néznek…

– Margit!… Margit! Margit!

Mili néni kinéz az ajtón. Már darabolja a csibét.

– Mit akar?

– Maga se vett észre semmit?

– Mit?

– A szőlőbe!

– Nem.

– Nem?

– Nincs ott semmi baj.

– Mert nem nézte meg.

– Fönn voltam mámma! Jól megnéztem.

– Tudom, milyen jól… maga nem bánja… Maga azt sem bánná, ha mind
elhordanák a szelek az egész hegyet… Magának ez mindegy… Köröskényi főd…
Mit törődik maga vele!… Ha Puszty volna, akkor igen!… Azokat a
Puszty-kincseket őrzi! A szivarskatulyába. A gyöngyszemeket. A fél
fülbevalókat… Ördögöt sem érnek… De a Köröskényi főd, az utolsó
részbirtok, az magának semmi…

– Jaj, az isten áldja meg, ne legyen már ilyen nehéz természetü… Hát
maga gondozza ezt a fődet? Nem én járok ki tavasztól őszig kapáltatni,
kötöztetni, permetezni? Nem én?

– Maga… Maga. De ugy is van osztán az.

– Nahát többet nem jövök ki. Hogy düljön össze ez a hegy; hogy már nem
tudok jót mondani neki!… De már megöl vele.

– Én nem bántom. Én egy rossz szót se szólok. Felőlem bedülhet… Felőlem
ellophatják… De maguk felől is.

– Nohát megmagyarázom, hogy hogy van. Tavaly is, harmadéve is a Megyeri
lopta. Biztos, hogy az. Tőszomszéd is és én hallottam is,
figyelmeztettek, hogy az az ember többet árul ki a földjéből, mint ami
ott teremhet. Most elvitték a háboruba, most nem lopja senki a szőlőt.

– Haha.

– Na hiszen maga azt hiszi, hogy a szőlője az egész világnak kell. Ilyen
szőlő nincs több. Erre jár rá mindenki. Még a madarak is csak épp erre
az egy szőlőre spekulálnak!…

– Hát persze.

A néni bosszusan nevetett.

– Bár ugy vóna! Jaj csak egyszer már a követ is elhordanák belőle.

Befordult a házba. Egy perc után mellette volt a két gyereke.

– Ne haragudj, anyuskám.

– Ej, az ördög is megunná, örökké itten rágja az ember fülét a
szőlejével. Ezt az anyjától örökölte. Eleget hallottam már én életemben
a Köröskényi-szőlőről, nem akarok belepusztulni a Körskényiek utolsó
részbirtokába.

– De ne legyél ilyen ideges, anyuka! Hiszen ő csak beszél, ismerhetnéd
már, nem gondolja ő azt komolyan.

– Ej, fáj a fejem, hallani se akarom…

Ebben a percben a Béla hangját hallották, aki csatakiáltással rohant le
a hegyről. –

– Apa, apa!

– No, itt a galambász! No, te galambkereskedő. Csak a cigaretta, meg a
galamb.

– De apa, kérem.

– Hol van a bicskám!… Elébb azt mondd meg, hova tettétek a bicskámat?
Azt te csakliztad el.

– Én nem láttam, apa.

– Egy se látta, hát akkor a föld nyelte el, úgy-e?

Egy percre az egész családra mély és nyomott hangulat ül, s most gondolt
először mindenki komolyan az elveszett késre, amelyhez úgy látszik,
végkép hozzá van füzve az apa jókedve.

– Vajjon nincs a másik ruhájában? – mondta Juliska.

– Apa kérem – szólt ekkor Béla erélyesen –, odakint a diófa alatt
nyomokat vettem észre!

– Nyomokat?!!

– Igen!

– Valami parasztcsizma nyomát.

A sötét konyhában mintha nagy öröm és nagy fény gyulladt volna ki.

– Lopják a szőlőt! – mondta Pista és eltátotta vigan a száját.

– Lopják – suttogta Juliska boldogan.

– Na hál’ Istennek – szólt Mili néni is megkönnyebbülve –, csakhogy
lopják valahára. Nem fog már itt ülni apátok a nyakunkon. Megy a
puskával, osztán őrzi a szőlejét.

Rettegő örömmel hallgatták a Béla előadását, a fiu kész volt rögtön
megmutatni a nyomokat.

– Apa, apa – sikoltotta el magát Juliska –, megvan a bicskád is… Itt
volt a másik kabátod zsebében.

– Béla – szólt az anyjuk a nagy fiához halkan –, igazán lopják a szőlőt?

– Dehogy, anyuka – mondta suttogva a süldő diák –, én csináltam a
nyomokat.

Hangtalanul kacagtak össze mind a négyen az öreg úr háta mögött.



A NIHILISTA


Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján.
Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki és amikor őt
meglátja, gyorsan hátat fordit és belép az üvegajtón.

Megcsóválta a fejét.

– No nem baj, – mondta magában és felnevetett, mint szokott, aztán
rögtön elkomolyodott, – nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az
ember a kalap szélit.

Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe
jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most mint vágatási
biztos az ő felügyelete alá tartozik.

Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.

Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott.

– Gyere, tartsd meg a lovat.

A fiu nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen és a legnagyobb
buzgósággal ugrott oda, már amennyire hosszu lábaihoz és nagy
bocskoraihoz gyorsaság fért.

Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a
homlokára.

Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági
bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a hust.

Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult
és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.

– Jónapot kisasszony. Mit tetszik itt csinálni?

A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán
fellebbent a nevetés és ujra elmult róla, ő mindig előre nevetett a
viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el és akkor már
másnak kellett nevetni rajta.

– A jó leányka segit apja sorsán?

A kisasszonyka szőke volt és hirtelen fehér bőrén pirosság gyúlt ki, de
nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.

– Apa szabadságon van – mondta.

– Igen? – vibrált meg egy nevetést az orvos arca – és magácskát bizta
meg a vágatási biztosi helyettesitéssel.

A leányka nem szólt. Nem volt egészen tisztában a dolog fontosságával.

– Megengedi Etuska? – szólt az állatorvos és kivette a leányka kezéből a
bélyegzőt és rá sem nézve a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.

– Jónapot – mondta a doktorlány és el akart menni.

– Most már persze szalad ugye – villant meg a nevetés az állatorvoson –,
itt hagy engem ebbe a csúnya munkába… Magácska nem utálja?

A leány nevetett.

– Hát istenem, jól megfizetik.

– S mit kap?

– Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.

Az orvos nevetett.

– Nagy gavallér az apa. Felét átadja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.

A leány arca megnyúlt.

– Csak felét.

Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.

– És megmondta magának miről ismeri meg a lépfenés állatot.

– Neem. Azt nem.

– Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg felét – a
tudományért.

A leányka habozva nézett rá. Nem tudta mennyi a gonoszság a szavak
alatt.

– S azt megmutatta, hová kell ütni a bélyeget?

– Hisz azt talán mindegy, akárhova.

Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.

A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, ujra köszönt és
elszaladt.

– Máskor is a kisasszony van itt? – kérdezte az orvos.

A mészáros zavarba jött és elkezdett nyögni.

– A doktor ur csak tegnap ment szabadságra.

Az állatorvos megmosta a kezét és komoly arcán minduntalan mosolygás
futkosott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.

A jegyzőhöz ment. A jegyző az orvossal nagy barátságban volt, együtt
szokták szakadatlanul jelentgetni fel a közigazgatási mulasztásokat.

– Kérem alássan – mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott
beleatyafiskodni ebbe a társaságba, ahová csak most nem régen helyezték
át és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háboru miatt. Ezek az
urak idegennek tekintették, aki ugyis elmegy a háboruval, nem fogadták
megyebelinek. – Kérem, kedves jegyző ur, legyen szives felvenni egy kis
jegyzőkönyvet nekem.

– Mid? – szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemeit rámeresztette –
mid gondolja maga tirarc ur?

– Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos ur
szabadságra menvén, helyettesitésről nem gondoskodott: a bélyegzőket
rábizta tizenhatéves leánykájára, aki az én jelenlétemben is
foglalkozott a húsok lebélyegzésével…

Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett; az elképedt jegyző azonban
kiejtette a pipát a szájából és igy szólt:

– Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.

– Miért?

– Nem tártozzá hozám.

Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót
uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló
dialektusát beszélik és meglágyitják a kemény magyar nyelv uri
karakterét.

Megveregette az öreg jegyző vállát.

– No nem baj jegyző ur. Majd felveszi, akihez tartozik.

Átment a szolgabiróságra. A főbiró nem volt otthon, átment az
Unger-kávéházba.

Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbiró a modernül berendezett
kávéház nagy ablakánál és a fehér márványasztalon dobolt.

– Alázatos szolgája, főbiró ur, – mosolygott és bókolt az állatorvos.

A főbiró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.

– No mi jót hozott – kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a
vármegye legnagyobb birtokoscsaládjának fia nézheti ebben a világtól
eldugott fészekben az urakat.

– Kérem, főbiró ur, egy kis rendet instálnék.

– No.

– Ez egyszer a körorvos ur az, aki…

A főbiró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.

– Jó, majd intézkedem.

Az állatorvos felmosolyodott és komolyan mondta a nagy bajusza alatt.

– Meg vagyok győződve róla, főbiró ur.

– Mióta van szabadságon a körorvos? – kérdezte a főbiró még tünődve.

– Hát nem tudja főbiró ur?

– Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy elment.

Az állatorvos mosolygott.

– Majd utólag.

Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett beraknia a
hétórásiba.

A főbiró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor
el akart menni, hozzálépett a másik szobában billiárdozó algimnáziumi uj
tanár és mély tisztelettel mondta:

– Kérlek alássan, főszolgabiró ur, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni
Nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha
megméltóztattok engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.

A főbiró kicsit kegyesen mosolygott.

– Kérlek alássan.

Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny
volt, egyik ház a másik nyakán és két házban két uriasszony fölött érni
kezdett a levizitelés fontos esete.

A főbirót bosszantotta az állatorvos jelentése és amikor két hét múlva a
körorvossal találkozott, szigoruan szólt:

– Szabadságon voltál, kérlek?

– No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg – nevetett
kényelmetlenül a körorvos.

– És ki volt a helyettesed a vágatásnál?

A körorvos a cvikkerje mögött kissé elvörösödött. Azt hitte már nem lett
a dologból semmi. Hosszú sovány ember volt és ahogy most kiegyenesedett,
elnézett a főbiró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a
csiptetőjéhez nyúlt és találomra szólt:

– Én kérlek alássan a segédjegyzőt biztam meg vele.

– Ugy.

– Igen. Mint halottkémet – mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés
humorával.

– Szervusz.

A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne
hazudtolja őt.

Másnap a vármegyéről leirat jött a szolgabirósághoz az állatorvos külön
feljelentése tárgyában. A főbiró nagyon örült, hogy el van intézve a
dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláirása volt és tudta, hogy annak
pikkje van a doktorra a multkori rossz vicce miatt. A doktor azt
kérdezte a minapi banketten, hogy „ki a legbátrabb asszony a megyében?“
és ő maga felelt rá: „Farkasné, mert Farkassal hál.“ Ezt a főjegyző nem
bocsátja meg egyhamar; nagyon prüd, amikor az ő dolgáról van szó.

Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz és a segédjegyzőt odahivatta.

– Volt maga vágatási biztos? – kérdezte affektált hangon a telefonba.

– Igen – hallotta a segédjegyző ijedt szavát.

– Jó.

S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt
bizta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli
kötelességét nem teljesitette, megbüntetését hozza javaslatba.

Ujabb két hét mulva történt, hogy egy esős napon az állatorvos ahogy a
jegyzői irodába beállit, a segédjegyző ijedten ugrik elé.

– Állatorvos ur, mér tetszett engem megbüntetni. Én soha itt nem voltam,
a vágóhidon.

Az állatorvos felnevetett és komolyan kérdezte:

– Magát büntették meg?

– Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állitólagos
vétség napján.

– Jó, majd megfellebbezzük.

Egyszer csak egy erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után került a
kezébe, amikor a hónap 4-én az utiszámláján dolgozott. Csak ezért nem
bosszankodott eléggé rajta. Mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud
tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy,
nem is jön ki reggelig, mert az asszony ugyis haragszik az utóbbi napok
miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a
másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert
már a parasztok ugy várják, mint a szentlelket, kihuzzák a szobából is.
Ha pedig ötödikén el nem késziti az utiszámlát: azok az urak a megyénél
törölni fogják.

A harag tehát pénzbe kerül.

Ennélfogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette, az volt benne,
hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a
főszolgabiró közigazgatási ügyben valakit elitél, az ellen föllebbezés
nincs.

Amikor éjfélután két órakor a számlájával készen volt, annak a
végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt meritett belőle, hogy
megirja mégis a fellebbezését a miniszteriumhoz: hogy ő nem fellebbez,
neki a segédjegyzőhöz semmi köze: ő csak azt kéri, itéljék el azt, akit
ő feljelentett, vagy pedig szentesitsék azt az uzust, hogy a vágatási
biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt
ember meghal, esetleg hat! senki sem hibás.

Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis, pörlekedések teszik
elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált,
nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, hogy nem látja, hogy
ugrik a plafonig a főbiró, ha orrot kap. Finom, hogy egy bokszszal hasba
döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy
húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbiró
ur őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.

Néhány nap mulva már sürgős idézést kapott a főbirótól.

Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablakban.
Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a
bortól vörös orra viritott úgy ahogy. Itt meg az elhagyatottság, a
reménytelenség jelképeül hatott.

Amikor a főbiró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is
lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon,
amikor az orvos, ráripakodott:

– Maga gonosz ember. Igy belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga
hamisan beszél. Azt mondta a telefonon, hogy volt vágatási biztos!

A segédjegyző alázatosan intett.

– Igen. Mán voltam ezernyolcszázkilencvennégyben. Barsendréden,
Bars-megyében.

A főbiró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:

– Menjen haza, szegény ember.

Aztán az orvoshoz fordult:

– Nahát doktor ur – mondta csipősen –, maga nem ember… Amennyi
kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose
volt semmi baj…

A doktor arca felderült és elborult.

– Én csinálok, főbiró ur?

– Maga kérem egy nihilista – kiáltott a főbiró tele torokból, aztán
egész szeliden tette hozzá –, hanem meg fogjuk szelidíteni magát is, –
és kedélyesen csapott a vállára: – Téged is, egyen meg a fene. Te
nihilista!

S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik
megnyiltak a kapuk.



INTERIEUR


A nagyvendéglő étterme ma végtelenül szomoru. Kis borus téli napban
gurnyasztanak a kisváros csüggedt szárnyu házai s az utcán százával
álldogáló bundás parasztok a bennszülöttek szivós megszokottságával
türik a gyászos, ónszin napot. De akit sorsa idehozott, mint valami
angol kolóniát az indiai kormányzás számára, kétségbeesve néz ma körül,
mi keresni valója is van e világrészben.

A nagyvendéglő éttermében, mint valamely focusban torlódott egybe a
kisvárosi úri életének egész gyászos szegénysége, élettelensége,
bánatosan tengődő sorsa. A tágas, nagy terem, amelyben hajdan a
bennszülöttek hatalmasai akasztották kandallópárkányra hóbafagyott
gőzölgő bundáikat, mig ők vastag, vértől duzzadt testüket borral
fütötték s torzonborz kedvvel itták a hámból kirugás mámorát, – most
üres… Néhány asztal az ablak előtt, letakarva fehér abrosszal, rajtuk
gyufatartó, só- és olajtartók, egy-egy lábon álló gyümölcstányér… De a
hideg dermesztő; csontig hasitó cug huzódik az ablakok s az ajtók közt;
aki az enyhe boruból belép, összerázkódik, mintha jégbarlangba toppana.
A füsttől evitt sarkokból csak ugy süvölt a szegénység fagya.

A pincér árván ődöng, szalvéta lóg a hóna alatt s Isten tudja, mire
gondol; talán a nyárra, amikor ő vidám nyári pincér valamerre a zöld
kocsmák világában; talán a háborura, amely egyszerre takarékosságra
szoktatta az embereket s most még az a néhány kereskedő is elmaradt,
akik mégis el-elhánytak egy-egy éjszaka pár forintocskát; talán a
babájára, aki…

Nyilik az ajtó; jönnek az abonnens urak…

Ketten, adóhivataliak… Ma itt, holnap Fogarason, vagy Eperjesen, ahová
helyezik őket… A magyar klimának ez a rétege, a nagyvendéglő
abonnenseinek flórája mindig, mindenfelé ugyanaz.

Vidáman néznek körül a hidegben; mégis, bár ázott-fázott, megnyütt
fiatalság, de nőtlen ember fiatalsága ül arcukon s egyszere fölverik az
unatkozó terem levegőjét.

– Fene egye meg, Müller ur, itt mindig ilyen hideg van.

– Még vasárnap is, Orosz úr.

Fesztelenek, egy huron pendülnek, de nem tegezik egymást… Hja, az egyik,
Orosz úr, helybeli, bennszülött iparosfamiliából nőtte ki magát úrrá és
sovány testéből csak úgy villog a hencegés: hivatalnok úr!… A másik
püffedten kövér, puhán önállótlan; a Müller úr, a bevándorlott, az
idehelyezett, a sváb, a csöndes, élettapasztalatos úr, akinek csak a
szellemi fölény maradt.

Orosz úr kabátostól veti le magát a székre. Itt elég hátul, az ajtó
mellett, távol az ablakoktól… S üresek az előkelőbb helyek, az első
hosszu asztal… Müller úr kihámozza magát bársonygalléros, kissé világot
járt kabátjából s leül szemben Orosz úrral, háttal a teremnek, háttal a
világnak, az élet minden reménységének és kilátásának.

– Rizsleves kérem… – szól a pincér s elibük teszi az étlapot.

– Hozzon, rizzsel! – szól Orosz úr vidáman s elzsarolja az egyetlen
előnyt e pillanatban, az étlapot, társa elől. Aztán hadi kiáltással
csattan fel:

– Hü, kolléga úr, husétlap van!

– Á, kiváncsi vagyok. Nincs sült csirke?

– De van.

– Töltve? Kiváncsi vagyok, van-e töltve.

– Sülve.

– Kár.

Nyilik az ajtó s átcsap valami éles léghuzat. Jön az albiró úr a
kutyájával, a kurta prémes bekecsével, lábszárvédővel, leszitt
cigarettával, igazi elsőrangu unalommal és spleenes kopaszsággal.
Lőtávolból, egy hang nélkül fogadja az urak diszkrét köszönését s megy a
helyére, mint a nemesvérü paripa s leül a hosszu asztal ablakfelőli első
székére, belől a falhoz, a „Pici piros alma!“ füsttől itatott képe alá.
A kutyája kövéren és lustán heveredik be a sarokba.

Orosz úr, tekintettel az albiróra, okos dolgot akar mondani.

– Azt mondják, a Bácskában angolok vannak.

– Angolok, – ámul el Müller úr.

– A Sanyinak a nagynénje jött és mondja, tele vannak angolokkal.

– Á, kérem, mi szükségünk van nekünk angolokra! Azt is mondták, hogy
Ugront felkoncolták Belgrádban.

– No az fontos, ha igaz, hogy angolok! Mert ha Anglia is mellénk áll,
akkor a szerbek megehetik a meszet.[1]

Az albiró, aki éppen úgy odafigyelt egy percig, mint a pincér, hogy
bosszuságát leplezze az ostoba beszéd felett, ridegen adja ki a
határozott rendeletet:

– Adjon sült csirkét ecetes uborkával, forgácsfánkot s a friss hirlapot.

Orosz úr egy pillanatig hallgatott.

– Józsit csak behijják.

– Majd magát is behijják – nevet fel Müller úr –, direkt adóhivatali
századokat csinálnak, divisionskommandant lesz még maga abba, meglássa.
Egyenesen kivetik az adót az elfogott szerbekre.

A pincér három csésze levest hoz s rang szerint önti ki a tányérokra,
előbb kap az albiró, aztán Müller úr, aztán a legfiatalabb, Orosz úr.

Orosz úr mérgesen nézi a fehér rizslevest, fölibe hajlik s kutató
szemmel ás bele.

– Ez leves?… Ez nem leves.

Müller úr jóizzel eszi.

– No nem rossz.

– Á, fenét. Nem jó… én tudom, mi a jó leves. Ha olyan helyre kerülök,
ahol jó leves van, azt szeretem megenni, de mi a fenének egyek én ilyet,
vizet.

Az albiró úr még két kanállal bevett, aztán a pincérnek szól
klubnyugalommal.

– Adja a kutyámnak.

Aztán beletemetkezik a lapba, mig a pincér leteszi a tányért a sarokba.
Orosz úr kiváncsian lesi a kutyát.

– Lássa! Annak az állatnak se kell! Hehe, albiró úr kérem, a kutyának se
kell.

Az albiró kegyesen megnézi a kutyáját, amely lomhán lefetyeli a levest.
De nem szól.

Müller úr szörnyüködik:

– Így eszi! Alávaló egy állat!

– Úri kutya!

– Immel-ámmal. Szemtelen egy állat!

– Több izlése van, mit magának, kolléga úr!

– Hát én bizony meg is eszem a levest, mert én nekem szükségem van rá,
hogy egy kis jó meleg lé legyen a hasamban.

Orosz úr azonban mérges, a pincérre förmed.

– Adja már azt a csirkét!

– Elébb káposztát; káposztát kis föltéttel, – szól Müller úr.

Öreg úr állit be. Darócvastag, kissé avult télikabátban, nagy, megtört
ember, busmagyar… Mert ő az, nyilván ő az, aki hajdan négy lovon járt be
mulatni ide s ma dijnok a járásbiróságon…

Csöndesen, illedelmesen, de közönnyel emeli meg a kalapját; felteszi a
fogasra s alá akasztja a bundáját.

Hosszu ideig csend van; az öreg úr végig-végigsimitja fehér bajuszát,
ritka, rövid körszakállát s belebámul a semmibe. Ülnek négyen, mintha
külön karámban volnának s úgy néznének egymásra a társadalmi keretek
korlátján át. Úgy is találkozik az öreg úr szeme az Orosz úréval, mire
megmozdul, meglendül, mint a tó, ha kavics esik belé s végre szóra bir:

– Nősül, öcsém, nősül?…

Orosz úr hányivetien nevet fel:

– Inkább házasodni szeretnék!

Az öreg úr figyelmesen mosolyog s már megint ott réved a tekintete saját
könnyes multja homályában, félkönyökét az asztalon nyugtatva bámul a
kutya felé s már nem tudja, hol van, kik vannak körötte, hova lettek a
lovai, birtokai, a gyerekei, a szeretői, a barátai, a hitelezői… s csak
ül, ül, a mult egy ittmaradt sasrugta útköve.

– Jaj, úgy össze vagyok törve – nyög fel Orosz úr, mintha csak az öreg
úrról eszmélt volna magára –, mindenem fáj. Hallja a hangomon kollega
úr, milyen influenziás vagyok?

– Megfázott.

A pincér jön és sorra jár. Az öreg úr kanált ereszt a tányér levesbe, az
albiró a csirkét metéli. Müller úr káposztát villáz. Orosz úr étvágy
nélkül piszkálja a combot, a szép sárga zsirban.

Hosszu, csöndes percek telnek, evés illata, melege füti a termet, a
pincér unalmasan áll s fesztelen ásit.

– Mondja, maga nem fél a háborutól? – veti neki Orosz úr, belülről, az
úri lét cellájából.

– Én? Ki vagyok én szuperálva kérem! Én nem félek!… Majd ha idejönnek és
lőnek!… Különben pincér mindig kell.

Orosz úr sokalja az élcet: leinti.

– Igaza van barátom.

A bus magyar megszólal. Egy villanásnyi kedvvel átpattant egy kis
ártatlan gunyt.

– Adóhivatal is kell mindig.

Müller úr frissen hátranéz s mosolyog, mint aki teljesen érti, keresztül
is, hosszában is a szót.

– Tésztát és egy feketét! – mondja aztán a pincérnek.

– Forgácsfánk, mi az? Csöröge annak az igazi neve! – dünnyög Orosz úr s
nyujtózik. – Ajjaj, az este olyan marha voltam, amilyen még soha, mióta
itthon vagyok. Csak a cigánynak tiz pengőt adtam! A fene egye meg a
fejemet!

– Lássa, nem kell mulatni, kollega úr.

– Ajjaj, – sóhajt Orosz úr önmagára kevélyen s cigarettára gyujt.

Átjön a kávéház ajtaján a kaszirnő. Pohárért jön a magas, zöld
ebédlőszekrényhez s közben barátságosan mosolyog sorra, de
legismerősebben Orosz úrra.

De Orosz ur előre szegzi fejét s összehuzott szemmel csak úgy a torka
fenekéről köpi neki:

– No mit bámulsz!… Mikor mégy mán innen!

– Tessék? – szól negédesen a lány, akinek igy nappal lilakék a bőre a
kendőzéstől.

– Eredj már innen… Gyergyószentmiklósra… Már nagyon utálunk.

– Kedves – szól megsérthetetlenül a hölgy s elriszálja magát.

– Maga érti, kollega úr! – adja meg az elismerést Müller úr.

Szótlan ülnek negyedóráig. Az albiró már végzett mindennel; készül. Az
öreg úr paradicsomos káposztát eszik s az arca, fehér szakálla fölött
épp oly piros, mint az étel a tányérán.

– Jaj, úgy össze vagyok nyuzva – ásit a cigaretta mögött Orosz úr –, …
alásszolgája albiró úr.

Az albiró eltávozik, kutyája lomhán lötyög utána…

Müller úr utánuk néz, aztán szórakozottan mondja kollegájának:

– Mondom, megfázott.

Orosz úr elcsapja a cigarettát.

– Kérem, az Atyauristen tudja azt, hun fázok én meg.

– Otthon. Nagyon fütenek.

– Hát én vagy cudarul össze is veszek velek, vagy elmegyek hazulról!

– Fütsenek kevesebbet – szól Müller úr egyszerüen s feláll a lapok után.

– Olyan marha fütés; én azért nem szeretek hazamenni. Tizenegyre,
éjfélre, akkorra már csak kihül egy kicsit a ház… Van Figaró? Hozza el,
kollega úr.

– Figaró nincs; csak Mátyás Diák.

– Még a sincs!

Az öreg úr megszólal:

– Mit irnak a lapok? Igaz, hogy a bolgár fejedelem megvénült?

– Aha, azt irják.

– Egyszer vadásztam vele Murányban… Akkor még siheder volt.

Ujra visszasüpped magába, hámozza a kenyér piros héját s apró kockákban
rakja a szájába.

– No menjünk Orosz úr – szólal meg Müller úr csámcsogva még.

– Várjon, hadd ejtődzek. Most nő a hájam.

– Haha. Arra kiváncsi vagyok, hogy maga meghizzon. Itt a Mátyás Diák.

– Nincs abba semmi. A Figaróba vannak jók.

Müller úr a feje fölött belenéz és kövér ujjával odabök.

– Nézze csak, e kell magának.

– Kell nekem más is.

– Sthymmelné?

– Á, utálom azt az asszonyt.

– Persze, inkább a Katka.

– Asse. Egyse. Egye fene az egész világot.

– Nono, maga szerelmes!

– Fenét szerelmes. Tudja kollega úr, mán én nem tudok szerelmes lenni.
Mikor má az ember ennyi pluszt lead, akkor má csak arra gondol, hogy
biztositsa a jövőjét.

– Reális felfogás.

– Mit ér nekem a Katka. Se nem szép, se nem kedves, pénze meg ennyi
sincs! Mér vegyem el?

– Tud zongorázni.

– Zongorázni tud, klimpirozni. De abból nem lehet még egy spriccert se
kifizetni. Azér házasodjak meg, hogy otthon üljek? Akkor ülhetnék az
anyáméknál is.

– Délután mi a programm?

– Majd csak eltelik. Ezek a vasárnapok a legutálatosabbak, ilyenkor
hivatal sincs… Nézze, vegyen nekem egy lóherelevelet a sógoránál.
Olcsón.

– Milyet? Négylevelüt?

– Nem bánom én, ha három is. Aranybul.

– Katkának?

– Karácsonra… Muszáj neki valamit adni a klimpirozásér…

– Nono, házasság lesz még a vége, meglássa.

– Á, fenét. Ha még vón valamije. De se bögye, se bugyellárisa!…

– Főzni tud.

Orosz úr feláll s leveri a morzsákat ruhájáról.

– Főzni tud!… Azt igen… Főzni tud…

S szinte drukkolva néz Müller úrra.

– Az igen. Hát akkor mégis van valamije! Nem igaz?

Müller úr komolyan felel, miközben kinnal veszi fel a kabátját. A pincér
ilyenkor sosincs jelen, az abonnens uraktól nem kap borravalót…

– Hát persze…

– Nézze csak Müller úr, alul-felül tányérnyi lyuk van az ajtón, kár is
itt füteni.

– Ide nem is kell nagy fütés, az evésbe kimelegszik az ember.
Alászolgája!

Tisztességesen emeli meg kalapját az öreg úr felé.

Az öreg úr kézzel legyint bucsut. Aztán egyedül marad. Felhajtja pohár
borát s behunyja a szemét; és egy pillanatra nagy-nagy boldogságban
szünik meg neki az egész világ, az egész élet, csak ez az egy jó érzés
van: a szájat betöltő ínyizgató, becses, olcsó, savanyu kocsisbor…



FÁJVIRÁG


Volt egyszer egy kisvárosi kis udvar, amelynek az egyetlen disze egy
hosszu sor balsamina volt, az idegen szomszéd nagy duplatetős házának
eresze alá ültetve. Igen gyengéd, igen érzékeny virágfácskák voltak ezek
és tavasztól őszig tele voltak boldogan kövér, nagy és szines
virágokkal, amelyekhez nem lehetett nyulni, mert azonnal elhullottak,
ezért nenyuljhozzámnak, meg fájvirágnak hivták szegénykéket.

Fájvirágnak hivták róluk a kis istennőjüket is, aki minden évben
megteremtette őket s nagyon hasonlitott hozzájuk, csak nem volt olyan
üdén kövér száron, csak éppen virág volt, érzékeny, remegően sápadtszinü
kis Fájvirág.

Az udvar szerfelett szük volt és keskeny, nagy lapos kövekkel volt
kirakva, a kövek között fű nőtt s lejtősen mélyültek az udvar közepe
felé, hogy az esőviz lefuthasson róluk. Sehol egy ásónyomnyi föld nem
volt a nagy kőudvaron, csupán a szomszéd széles eresze alatt egy rőfnyi
csik… Itt éltek a kis fájvirágok s itt virágzott fölöttük a kis
Fájvirág.

A kis Fájvirág minden reggel odasietett a virágaihoz és meglocsolta
őket; vékony és keskeny kis kezeivel rázta rájuk a vizcseppeket, mert
nem volt permetező kannája. De a kis virágok meg voltak elégedve az
öntözéssel, melegen és hálásan csillogtak, szépen nőttek s magasra
emelték, a nap felé kövérkés, vizszinü száraikat, egész kis fákká,
miniatür allévá gyarapodva a rengeteg nagy ház, a kegyetlen hirü
emberevő fiskális nagy házának eresze alatt és sok-sok furcsa, fehér,
piros, lila s más mindenféle szinü virággal kedveskedve
istennőcskéjüknek, már ki milyenre érzett belső hivatást.

A kis Fájvirág így virágzott csendben és egészen észrevétlenül a
kisvárosi udvarban, amely szük volt szerfölött és keskeny s azonfelül a
végébe még bele is szögellett a szomszédnak a nagy deszkapalánkja, a
nagy fekete-szürke deszkapalánk, a titokzatos nagy palánk, amelyen túl
nagy-nagy és diszes virágos kert volt, a mesék tündérkertje. A tündéri
mesekert, ahonnan a kis Fájvirág sohasem szünt meg tündérkirályfit várni
s vasorru bábától félni…

De a kövek között sietve verődött fel néhány szál zöld fű, mig a kis
udvar nagy gazdája, a vastagnyaku öreg irnok fel nem vette a kapáját,
hogy kiirtsa őket, kiseperje, hogy a sima kemény kövek előkelően,
tisztán szürkélkedhessenek a napon. A kis Fájvirág még ezeket a
fűszálakat is sajnálta, de az öreg irnok azt mondta, hogy ő a házat a
hivatali fizetéséből kövenként rakta félre s azt akarja, hogy minden kő
úgy álljon ezen az udvaron, mint egy-egy akta; egy-egy aktája az ő
becsületességének és takarékos szorgalmának, hogy olyan legyen ez az
udvar, mint az ő iróasztala volt negyvenévi adóhivatali működése alatt.
Az öreg irnok a nagy kutyával, a Plutóval lakott az első lakásban, az
övé voltak a kis utcára nyiló apró uri ablakok, ellenben egészen hátul,
ahol már valóban illetlenül szük volt az udvar, egy öreg reszelővágó
lakott a rossz szemeivel, meg a rekedttorku még öregebb feleségével és
mindig, mindig a gyermekeiken busultak, akik a világ minden tája felé
voltak szétszórva s néha pár forintocskát küldtek haza az öregeiknek,
amivel aztán úgy el tudtak dicsekedgetni…

A kis Fájvirágék a középső lakásban laktak. Két szobájuk közül a
kisebbikben lakott a kis Fájvirág az édesanyjával, aki már hét éve nem
kelt fel az ágyból. A nagyobbikban, a vizitszobában, a régi alacsony
bőrdiványon hált katonásan az édesapja, a nyugalmazott vén katona, aki
ma is olyan peckesen lépdel, mintha aktiv volna s mintha nem lenne
lefoglalva a fizetése az utolsó, legutolsó kis morzsákig.

Így éltek, éldegéltek sok esztendeig, mig a kis Fájvirág a temérdek házi
dolog között nagy Fájvirággá nem serdült a virágai locsolgatása közben…

* * *

Különben a kis udvarban örökös csend volt. Az apa megszokta a hajnali
rukkolásokat s öt óránál tovább nem tudott aludni sem télen, sem nyáron.
Hét órakor reggelinek kellett lenni, akkorára ő maga meghozta már a
piacról azt, ami egész napra az asztalra kell, hogy a kis Fájvirágnak ki
se kelljen lépnie az udvarból, csak ha vasárnap misére megy. Délelőtt
bokros dolgait igazitotta el s ebédre itthon volt a vén katona, akkorra
meg kellett teritve lenni az asztalnak, szép, fehér abrosszal és finom,
itt-ott már megpattant mázu zöldleveles porcellánokkal. Ha ennivaló nem
igen volt, ami bizony, szedtevette, olykor meg-megesett, olyankor a vén
katona nagyokat, harsonásat nevetett s felkiáltott:

– Sebaj, no!… Terringette, a kkatonának a llevegőn is meg kell élni, mig
fel nem váltják a pposzton… Ohó, azért nem vesztjük el a bbátorságot!…

S vigasztalásul megveregette a kis Fájvirág vékony, leesett kis vállát.

A kis Fájvirág ilyenkor csendes örömmel huzta össze kicsire a keskeny,
közepén azonban bájosan duzzadtvonalu kis száját: kisded madárfeje,
amely mégis olyan furán nagy volt a melletlen, vékonyka, filigrán kis
testén, előrebókolt s a szive is remegett a meghatottságtól, hogy az apa
nem veszti el a bátorságot. Csak a beteg anya forditotta el a fejét s
messze nézett a gerendás mennyezetre. De a vén katona egy-kettőre
leszerelte az ő renitenciáját is egy katonásan jóizü udvariassággal:

– Ejha babám, már igazán jobb szinben vagy!

A beteg alig hallható hangján szeliden válaszolt:

– Igazán?… Magam is úgy érzem.

S egy parányi mosoly jelent meg vékony és csodálatosan halvány, de
finoman fonnyadt arcán.

Egyszer, ebéd után tovább talált elüldögélni egy-két perccel a vén
katona az asztalnál s valahogy hosszan maradt ott a szeme a kis
Fájvirágon.

– Terringette – mondta csodálkozva –, terringette, te lány… Egész eladó
vagy nékem… Nézze meg az ember…

A kis Fájvirág irult-pirult zavarában s nem tudott hova lenni. Keskeny,
sötét, mongol szemei ijedten röpködtek, mint a szobába került kis madár,
a vére felrohant vékonybőrü arcába s ártatlanul remegett az ajkán az ő
csodálatos, szemérmes, összevont kis mosolya. Neki senki se mondott még
ilyet, istenem, éveken át nem beszélt férfival, a templomban is az
egyetlen férfi, akivel találkozik, a jó isten az ő szép hosszu hófehér
szakállával…

– Gondoskodnom kell rólad, no de gondoskodnom kell rólad… – dörmögte az
apa és a kis Fájvirág keskeny, finom kis homlokához dörzsölte a szurós
csókját.

S egy év mulva talán, csak a zsebébe nyult és ékszert vett ki belőle.

Két hosszu gyöngyszem csüngött parányi láncocskán, kis ezüst karikán. A
kis Fájvirág egész testében remegett, szinte belehalt.

Az az apa, az pedig két vastag tenyerébe vette, kövér, puha két
tenyerébe a kislánya arcocskáját, a két gyengéd tenyerébe, amely olyan
finom érintésü tudott lenni s egész vaskosságában csupa idegekkel volt
párnázva és bekapcsolta a kis fülbevaló karikáit a leányka rózsásan
lángoló, lecsippenő fülcimpácskáiba. Több percig tetszéssel elnézte
jobbról-balról a nagy leányát s hangosan kacagott:

– Ej, ej, te kinai hercegnőcske…

Puhán megcsipte még a leányka arcát, aztán megdörzsölte keményen az ujja
bötykével a saját lilavastag orrát s nagyot köhintett, mert ez a legjobb
szer az elérzékenyülés ellen. Különben meg volt elégedve magával, most
már gondoskodott a leányról…

A kis Fájvirág ezentul sohasem tette le a füléből a kis ékszert. Mindig
ott csilingelt az az arcán s mikor takaritott vagy a porrongyot kirázta,
mikor mosogatott, vagy a virágait permetezte, szüntelenül ott érezte a
finom bőrén a kis gyöngyszemek édesen hüvös, izgató kis reszketését. S
ki volt fizetve az Életért…

* * *

Akkor az történt, hogy a szomszédban megnőtt a fiu.

S mivel mankón kellett járnia, nem mehetett el messze a háztól, nem
csélcsapkodhatott a leányok körül s nem játszhatta a cinikus ruét a
bálokban a terem közepén. Otthon üldögélte el az élete legnagyobb
részét, odahátul a virágos nagy kertben, amelynek a deszkakeritése
beszögellett a szomszéd kis udvarba s évek hosszu során az volt a
legfőbb gyönyörüsége, hogy átleskelődött a deszkák résén a fájvirágos
kis udvarba, a kis Fájvirág kis titkaiba. Órák hosszáig el tudott
üldögélni a deszkapalánkhoz szögezett kis padon s míg úgy tett, mintha
komoly könyvekből komolyan tanulna, leselkedve leste, hogy kis Fájvirág
kilépjen a házból s a virágait cserépcsuporból locsolgassa.

Sok nyár és sok tavasz jött és a kis Fájvirág erről mit sem tudott.
Fesztelenül és bátran végezte házi dolgait s nem is álmodta, hogy
figyelő szem lesi. Ugyan kire is gondolt volna. Az ő kis házuk büszke
gazdája, a kövér dijnok néha kiült az udvarra a zöldre festett lócájára,
amelyre rajta kivül senkinek sem volt szabad leülni s amelyet minden
második tavaszon ujra festett, de vagy ujságot olvasott, vagy szurós
megjegyzéseket tett a lakókra, akik miatt neki az egész életét azzal
kell töltenie, hogy a gazt irtsa… S az öreg reszelővágóéknak is egyre
kevesebb volt a zaja, a vén ember szeme lassan egészen elromlott, mindig
nedv szivárgott belőle s az arca csontjai közül egészen kiapadt a hus. A
felesége is egyre rekedtebb lett s már lassan még a panaszkodásról is
letett… Ki törődnék itt egy kisleány életével… Még a háziur kutyája volt
az egyetlen, a Plutó, aki sok indiszkrécióval szemlélődött körülötte.
Legalább a kis Fájvirág mindig zavarba jött, ha a Plutó elébe állt s
okos, néző szemeivel arcátlanul fürkészte a mozdulatait. Ilyenkor
kénytelen volt pironkodva igazitani a haján, ruháján és röstelkedve
végezte az uriatlanabb munkákat…

De hogy kivülről, az idegen világból, mintegy más planétáról egy szempár
lesi, arról sok-sok tavasz és sok-sok ősz elmult, de semmit sem tudott.

Azonban megtörtént. A szomszédban felnőtt a fiu. A szegény, béna fiu,
akit ő egyszer-kétszer látott s mélyen sajnált a fényes acélba kinozott
szegény lábáért s a szenvedő nagy égő szemeiért. Felnőtt a fiu, bajusza
sarjadt a tüzesen, fájóan vörös ajkai felett, vastagon pelyhedző szőke
bajusza s két oldalt a fülei előtt kis sárga szakálla, keskeny sorban,
mint a fájvirág a házuk tövén… Felnőtt és ráébredt, hogy már férfiu s
hogy már éppen eléggé átment az élet első iskoláján, hogy volt kellő
sulyos lelkiválsága, volt bánata és kiábrándulása, volt meghasonlottsága
s életutálata s a béna lába mellett is volt nagy csömörlése a nőktől és
végre is belátta, hogy ebben az életben csak egyetlen tiszta és igaz
pont van ezen a világon: a szomszéd udvar kis Fájvirágjának a szive
kertje…

Leszedte hát a nagy kertjüknek az összes virágait s egy nagy bokrot
kötött belőle. Akkor a béna lábával felkapaszkodott a keritésre, a
deszkapalánkra s átnézett a keskeny kis udvarba.

– Kisasszony – szólalt meg.

A kis Fájvirág halálosan megijedt.

– Kisasszony kérem – mondta a fiatalember s esedezve és maga is ijedten
nézett a kis leányra –, kérem kisasszony, legyen olyan jó, jöjjön ide
egy kicsit… kisasszony kérem…

A kis Fájvirág ijedt és zavarodott arccal ment oda s megállott a barna
nagy kerités alatt, amelyen tul a tündérmesekert élt neki s keskeny
szemeivel felleselkedett a kerités tetejéről néző nagy, puhahusu kövér
fiura, akinek szines volt az arca, mert piros foltok voltak a párnás
képén és a napfényen a sárga bajusz mint az arany csillogott a
biborszinü ajkain és a szőke kis szakáll a fehér fülei előtt…

– Kisasszony kérem, mikor én kis fiu voltam, kis béna, kis beteg fiu, én
mindig néztem innen, hogy magácska hogy locsolja, hogy permetezi a
virágait…

A kis Fájvirág elsápadt és megijedt és szégyenkezett, mert még most sem
volt öntözőkannája, de a nagy kövér fiu, akinek a válla olyan széles és
gömbölyü volt, mint egy puha, nagy, tollal tömött zsák, a kedves és
gyöngédhangu fiu konokul folytatta.

– És én kisasszony, milliószor elképzeltem, hogy ha nagy leszek, ha
egyszer majd ember leszek, ha ember lennék és bátor lennék, akkor én
egyszer elővennék egy nagy ollót és leszednék, lenyirkálnék minden
virágot a mi kertünkön s egy nagy bokrétába kötném és innen a kerités
tetejéről átadnám egyszer magának, kisasszony kérem…

A kis Fájvirág csak kinyitotta s ráemelte a keskeny, barna,
ferdemetszésü kis szemeit s a vékony arcbőrön két erős tüzrózsa
nyiladozott.

– Kisasszony kérem… kisasszony kérem… én már nagy fiu vagyok, ember
vagyok, bátor vagyok… és én nem tudtam volna elképzelni máskép a mi
megismerkedésünket, az én bemutatkozásomat, csak ahogy kisfiukoromban
olyan szépen kiálmodtam magamnak… Csak így, kisasszony…

Azzal fogta a hátratartott balkezét s felemelt vele egy óriási, egy
csodálatosan nagy csokrot, amelybe bele volt kötve az egész nagy
kertjüknek minden virága. És fogta azt a nagy csokrot s a
háncskötelékénél fogva áteresztette a kis Fájvirág lábai elé.

A kis Fájvirág pedig csak remegett és sápadt és nem tudott a világon
semmit mondani.

A nagy, puffadt testü, hüséges szemü fiu pedig csak állott, ott állott a
keritésen a rossz lábával s a kis Fájvirág látta, hogy megmozdult, mert
bizonyára fájt már a lába s azt mondta neki:

– Nagyon rossz ott állani, ugy-e?

Erre a nagy lágyszivü fiunak könny jött a szemébe és sokáig mit sem
tudott felelni, de akkor azt felelte:

– Nem nagyon rossz, kisasszony kérem, nagyon jó… Hanem azért leszállok
innen. Leszállok innen, kisasszony és átküldöm magukhoz az édesapámat,
hogy kérje meg a maga kezét nekem… Megengedi, kisasszony?… Kérem…
kisasszony…

A kis Fájvirág, az édes kis Fájvirág lesütötte az arcát, a finom kis
batisztkötényét fogta s a parányi hegyes kis cipőjét nézte és nem tudta,
nem lehetett neki egy szót sem szólani, mint ahogy nem tud szólani,
akire reápereg az almavirág…

* * *

S már hallotta is, hogy jön, hogy a kertben van a szegény, jó, béna fiu
apja, már hallotta a hangját is a félelmesen sötét fiskálisnak, akiről
az egész világ mesélte, hogy mikor egy szegény asszony szemtől-szembe
megátkozta, mert elperelte a házát s azt mondta, hogy megveri az Isten;
azzal felelt: nincsen Isten, néni, Isten nincsen, az csak az emberek
hipotézise… A komor, félelmes ember hangját hallotta:

– Micsoda barbárság!

Letarolni a virágos kertet… Micsoda barbárság… S ezt még ott hallotta a
kis Fájvirág, azon a helyen, ahol ott maradt, mint a porbaejtett s
ottfeledett virág. És ettől a szótól rögtön hervadni kezdett és apró
könnyekkel sirt, azokkal permetezte a letarolt rengeteg virágcsokrot és
valóban fájt értük a szive, hogy olló érte őket…

Egyebet nem hallott.

Este azonban, mikor már szürke volt a levegő s violaszinek uszkáltak,
mint ősszel az angyalfátyol a levegőben s az eresz alatt a fecskék már
mind itthon csicseregtek a finom kisded fészkekben, csak nyilt az
utcaajtó, a nagy félkörös tetejü deszkakapu s belépett rajta a szomszéd,
a fiskális, a nagy, puha fiu apja…

A kövér dijnok felugrott a zöld lócájáról, a reszelővágóné sóbálvánnyá
lett a bámulattól s a kis Fájvirág csak elalélt. A szivverése elállt, a
vére mind leszállt a kis szive alá. Rémület fogta el, boldog rémület,
hogy mégis… ah, mégis…

De az ügyvéd megállott az udvar elején, a nagy barna kapu előtt.
Egyenesen állott, mereven állott, mint a fekete vasszobrok a temetőben a
régi sírok felett, mereven állott s nem fogta meg a kövér, megilletődött
dijnok kezét. Odanézett merően és szigoruan és félelmesen nézett az apró
virágokra, hogy azoknak a levele el kezdett lassan remegni s az apró
virágaik borzongtak a félelemtől.

– Mi dolog ez, tisztelt szomszéd? Az én házam tövére hogyan mer ön
gazokat ültetni?… A gaz gyökerei felsziják a vizet, a viz a
hajszálcsövesség törvényeinél fogva felszivódik az én házam falába. Az
én lakásom penészes és dohos, az én falam meg van támadva s ha
idejekorán észre nem veszem a bajt, bizonyára kidől… Követelem, hogy
azonnal tépjék ki a gazt… Követelem törvényes jogomnál fogva, mert az a
föld egész a csorgóig az enyém, s még azontul is harminc centiméternyire
törvényes jogomban áll megakadályozni, hogy oda bármi növényt
ültessenek… Ön hivatalnokember, aki ismeri a törvényt, ön korrekt ember,
aki nem szegül ellent a törvényes dolgoknak: kérem, sziveskedjék azonnal
eltávolitani a gyomot…

S a törődött öreg dijnok nem merte elárulni a félelmes hirü, a kegyetlen
hangu fiskális előtt, hogy ő bizony nem ismeri a törvényt s hogy ő
bizony egyáltalában nem is tiszteli az ilyen törvényt. Hivatalnok volt,
egy fogatlan, öreg hivatalnok s udvarias tisztelettel ment és
kigyomlálta, eltávolitotta a gazt a szomszéd háza tövéről…

Éjjel dörrenésre ébredtek fel az ébren virrasztók, mert az egész
környék, az egész kisváros tele lett egyszerre a balsaminák hirével…
Mennydörgő dörrenés rázta meg az apró ablakokat, amelyeken belől virágos
muskátlik és vékonykedvü szegénységecskék virrasztottak… Senki sem aludt
tovább. A nagy, bezárt kapuk mindenfelé megnyiltak egy vonalnyira, az
apró hunyorgó ablakok mögött félrelobbantak a kis fehér függönyök s
mindenfelé halk suttogással lesték a nagy doktorjárást…

Mikor itt volt a violaszinü hajnal egész isteni pompájában, akkor a
kegyetlen fiskális megtörve és holtsápadtan jött a kis Fájvirágocskáért.

A katona-apa teljes egyenruhában virrasztott a kis leánya fölött s csak
néha szunyókált el egy-egy vizes borogatást. A beteg anya lassu
könnycseppeket szivárogatott vékony arcának mély árkain…

A kis Fájvirág pár pillanat mulva, mint egy szél szárnyára bocsátott
virágszirom, libegett a komor, megroskadt fiskális után, a peckes,
dobbanó léptü nagyapa karján…

S ujra látta a fehérarcu fiut, akinek az enyhe lámpafényen most is
tiszta szinarannyal csillogott vastag kurta kis bajusza s a fehér, szép
nagy fülei előtt a szőke szakálla, de az ajka lilaszin szederjes volt, s
a szeme nagy fájó seb, csak ebben a pillanatban gyult ki, mint egy
titkos reflektor…

Egymásra néztek. Elébb ijedten, mint az elébb, a kert barna palánkja
felett, aztán mosolyogva, mint két lélek, ha találkozik a mennyei
mezőkön.

S ekkor a fiu, a nagy fiu, a bátor ember, összeszedte felnőtt emberi
gyermekded bátorságát, kitárta a két karját. A kis Fájvirág megértette s
odahajtotta tiszta kis homlokát.

Akkor a nagy fiu úgy érezte, mintha a deszkapalánk megingott volna lábai
alatt, mintha hanyatt-homlok zuhanna a mélységbe a rettentő magas
deszkákról a rossz lábával a félelmes mélységbe s minden erejével
levegőbe kapott s szólani akart, hogy semmi baj! Semmi baj, mert eszébe
jutott a kis Fájvirág iménti féltése… Semmi, már semmi baj… Meghalt.

Aztán sokáig álltak ott.

Akkor a peckes katona összetette a két sarkantyutalan bokáját,
szalutált, a komor nagy fiskális megtörve és széthullott tagokkal
meghajlott.

S a kis Fájvirág kis pillanatok mulva otthon volt a kis udvarban, ahol a
reggeli fényben már csak egyetlen zöld volt: a kövek között kisarjadzó
zöld fű…



MUKI


A kávéházban egyszerre felgyujtották a csillárokat és kint a levegő
ettől azonnal sajátságosan kékké vált.

Muki szórakozottan nézte a túlsó oldalon a szép, kövér vaskereskedőnét,
aki ott állott a nemzetiszinre festett kapák, ekevasak és csoroszlyák
előtt, mintha ő maga is a kirakott tárgyakhoz tartoznék a szép, fiatal
fejével és hirtelen elhizott nagy testével és hihetetlen mellével. A
szép zsidóasszonyt, akit mindenki kikapósnak tartott, mert az urát
elcsapta és a hozománya fejében megtartotta a gyengén felszerelt
üzletet; pedig szegény olyan becsületes volt, mint a zsák burgonya,
amely csak azokkal a szegényekkel kacérkodik, akiknek maguknak van
étvágyuk rá, de ő ugyan semmit sem tesz, hogy felizgassa a világot.

Muki felhuzta a szemöldökét és egyéb gondolata ugy sem levén, azon
tünődött, ki lehet az, aki a krumplit szereti és akivel ez a furcsa,
bálványforma asszony megcsalja a világot.

Két jó lóval hajtott el az utcán az öreg Bajusz, ez a nagyszerü
lócsiszár, aki a mértékhitelesitésért járó kis fizetését holmi
kupeckedésekkel gyarapitja. Meg is állott a kávéház előtt és egy perc
mulva bent volt magasszáru csizmában, széles bricseszben, kurta-furcsa
bekecsében, amely kétszinü volt, mint a gazdája, kivül olyan, mint egy
bőrkabát, posztóból, belülről meg mint egy igazi gigerlifelöltő nagy
csontgombokkal és olyan szépen ki és be lehetett forditani, mint az
elvet, ahhoz képest, hogy milyen csizma volt a gazdája lábán.

Muki!

Muki lustán felnézett rá vörös, gyulladt szemeivel, örök álmos
pillantásával. A feje fehérlett a villanyfényen; kopaszodott, nem ugy,
mint az okos emberek, akiknek úgy elmegy a hajuk, hogy egy pihe sem
marad a vörös tarkoponyán, hanem mint az uriemberek, akiknek egyszer
csak elkezd minden második szál hajuk eltünni és a laza bozótban olyan
fehér a fejbőrük, mintha külön fehérittetnék.

– Mi kéne Gyuszi bácsi? – kérdezte olyan parasztos teleszájjal, olyan
kövér magyarsággal, ahogy csak vérbeli földbirtokosok tudnak beszélni.

– A két lovad… Gyere csak, gyere.

S Muki nem áll fel, kissé gúnyosan mustrálja az öreget, aki nyirott,
szürke bajusza mögül gyorsan és hevesen beszélni kezd. Muki elnézi
hosszukás, piros, izmos füleit és egyre várja, hogy egyszer csak le
fogja ereszteni vagy egyiket, vagy másikat, vagy legalább meglegyezi
vele magát, de a fülek állanak erősen, laposan és Muki azt kezdi nézni,
hogy amint beszél, a Gyuszi bácsi álla mindig beleütődik a magas gallér
előreszegzett hegyébe, amitől a bordóvörös nyakkendője csendesen
félrecsúszik. A Gyuszi bácsi szivarját is szemügyre veszi, úgy félre van
tolva a szája sarkába, hogy az egész fogsorát kibicsaklitja bele; aztán
már nem tud mit csinálni, nem tud mit szemlélni, hát hozzáfog
gondolkozni, odaadja-é a lovakat, vagy se. Nagy betyár az öreg, mondja
magában, csunya portéka, rúg, vág, harap, nem lehet tőle szabadulni és
elmosolyodva legyint a puha, fehér kezeivel.

– Jól van no, Isten neki.

Gyuszi bácsi a jobb szája sarkából a balra tolja a szivart és már fel is
ugrott, már szalad is, már a kocsiján ül és megy.

S Muki tovább ottmarad a kis márványasztalánál. Nagyon szeretne egyet
játszani, mert egész élete a játékok közti szünetek kimerült nyugalmából
áll, amikor is idegesen, visszafojtott türelmetlenséggel végzi dolgait
és a játékok szenvedélyes óráiból, amikor belső remegéssel és gerjedt
érzéssel, de kivülről erősen betanult higgadtsággal ül és lesütött
arccal, csinált szenvtelenséggel gusztál.

– Szervusz Muki.

– Szervusz.

Dobay Feri adja oda a kezét.

– Tudod mi az ujság?

– Mi?

– Novemberben soroznak 24-től 36-ig, decemberben 37-től 60-ig, januárban
Hatvantól–Miskolcig.

S jót nevet a viccéhez, amit az elébb hallott egy zsidó kereskedőtől.
Muki nem nevet, csak nézi, nézi, milyen jól érzi magát ez a fiu a
lehajló gallérjában, amely nem vágja a nyakát; a kihajtott, selyembélésü
felöltőjében és bizonyosan tudja, hogy a zöld szeméhez, amelyben vörös
fények vannak, milyen jól áll a zöld nyakkendője a sárga pettyekkel és
arra gondolt, hogy mi tetszik ezen jobban az ő feleségének, mint őrajta.
Utóvégre ő is tudna sánzsánharisnyát viselni, de nem tartja elég
izlésesnek.

S ez a probléma még akkor is izgatta, mikor a vacsorához hazament s az
előszobában leadta magáról a csinos szobalánynak a bolyhos, könnyü,
hátul összefogott télikabátját.

Megnézte magát a tükörben, olyan izléses és disztingvált volt a kék
ruhájában, domboru, alacsony homloka fehér, mint a márvány s az ajka
körül az ő kedves mosolya. Pedig, hogy lenyütt s milyen fakó már a bőre,
a homlokán keresztül mély ráncok, no nem a gondoktól, nem is a
gondolatoktól, csak attól, hogy a nyakát mindig leeresztve hordja,
könnyedén s mikor felnéz, a szemöldökét emeli fel, nem a homlokát.

Oly puhán lép, mintha papucsban járna és könnyedén, maznán, minden
lépésnél lendül térdben, mintha úgy dobálná előre magát, kényesen.
Derékban erősen svájfolt, rövid fodrot vető kabátjában, mint egy karcsu
madár, bő nadrágja s a sárga cipőjének szalagja minden lépésnél libben.

Bent az ebédlőben meg van teritve. Olyan hüvös van, olyan gyermektelen
ház szigoru rendje. A nagy tükörbe pillant s meglátja őszülő fejét,
amely egy kényes öreg diák puhaságát őrzi. A bajsza olyan ázott, olyan
magyar bajusz s látja magán a sok pezsgő és a sok finom likőrök adta
nemes alkoholmérgezés rothadását. A gomblyukban megcsillan a finom
aranygomb, amely a három zászló szinét fonja össze.

A háta mögött kissé fátyolosan cseng a felesége hangja.

– Jó estét fiacskám, no maga is megjött, csibém?

Az asszony hervadt szőkeségével úgy nézett rá, mint mindig, nem értve a
férfi komolyan nem vehető komolyságát. Sohase vette teljes értékünek,
ezért nem is csalódott benne. Léha, könnyelmü, haszontalan úrnak
tekintette kezdettől s némileg meg volt nyugodva, hogy alaposabb
megismerés után egészen helyesnek találta ezt a véleményét.

– Meg fog pofozni, Manya.

– Mért?

– Majd vacsora után; minek rontsam a maga gusztusát.

– Képzelem, hogy mi lehet már megint.

Az asszonynak éles lett a hangja, ő maga is észrevette. Hiába, nem tehet
róla. Nem, igazán nem várt semmit az ura karakterétől. De a megtörtént
tények fel tudták izgatni, úgy hogy alig birt magával.

– Hozhatják a vacsorát – rendelkezett s a tükörben futólag megigazitotta
hátul a nyakán pongyolagallérját.

A porcellánok áttetszően csillogtak, a parasztlány sötétpiros szoknyája
mély szinben lobogott és rikitós kék reklije puhán, ingerlően vetett
ráncot erős fiatal mellén. A haja le volt eresztve, az arca olyan
fényesre mosva, mintha szarvasbőrrel csiszolta volna ki, volt valami
bronzos csillogása.

– Mi van? – kérdezte Muki s lusta mozdulatával leült a jó, nehéz
bőrszékre. Két fehér kezét feltette az asztalra, a körmei frissen voltak
politurozva és hegyesre vágva.

Az asszony ezt mind látta és undorodott. Szerette volna, ha az urának
fekete volna az ökle és tenne már egyszer valamit; hogy eszik! Étvágy
nélkül piszkálva a falatokat, mint akinek egészen mellékes és felesleges
napi dolog az evés is, mint minden más.

– Nahát mi az, amivel nekem akar kedveskedni?

Muki elmosolyodott, azzal a furcsa mosolyával, amely lefelé terjedt az
arcán, végigsiklik a bajusza alatt, elcsuszik, mint a fény s eltünik,
csak a szeme sarkában, a ráncokban maradt egy kis tócsája.

– Eladtam a sárgákat!

– Eladta?

Az asszony felkapta a fejét; szőke, dus hajába nyult, tudta, hogy most
igen csunya volt, öreg és rossz.

– Talán elkártyázta?

– Eladtam.

Ránézett az urára. Milyen éles veréborr a Muki orra s a cimpái pirosak;
a szeme egészen gyulladthéju és apró.

– Mért adta el?

– Már nem szerettem őket.

– És kinek?

– Gyuszi bácsi közvetitette Blaunak.

Kis szünet után hidegen kérdezte:

– Mennyiért?

– 3800.

Az asszony feltolta az alsó ajkát. 3000-ért vették a tavaszon.

Az ura kezén, a kisujján, a jegygyürü fölé egy brilliánsokkal kirakott
gyürü volt huzva. Ezt is annyiért vette, 3000-ért. Ezt is eladhatta
volna…

– Úgy sajnálja?

Elvonta az ajkát. Az jutott eszébe ebben a percben, hogy Olga szemtől
szembe bevallotta, hogy mennyire irigyli tőle Mukit.

– Nem sajnálom.

– Hát?

– Nekem mindegy.

– Jól adtam el?

– Jól.

Muki ujra elmosolyodott, úgy felülről lefelé; meglebegett az arca, mint
a fátyolfüggöny, aztán visszalógott az enyhe nyugalmába.

– Fenét jól; nem adtam jól.

– Mér?

– Dobaynak nagyon tetszett.

Az asszony a lelke mélyéről induló pirossággal kezdett felpirulni… Aztán
felindult a Muki komiszságán. Dobayt emlitni, ez csak csúf!

– 4200-at megadott volna érte.

Az asszony arca merev lett, mint a márvány. Ez már sok.

Muki felállott. Kettőt lépett macskapuhaságu, de szinte zökkenő
lépteivel.

– Azért örülök, hogy nem neki adtam. Tudja fene. Hátha megbánta volna
egyszer és azt mondja, hogy kihasználtam a bolond szeszélyességét.

Az asszony tágra nyitotta a szemét. S visszapirult felülről befelé, mint
a szemérmében érintett lélek.

Nem, ez igazán úri dolog volt. Ez a Muki mégis egy ártatlan, kedves jó
fiu; ez nem lát, nem tud, ez csak él, mint egy bárány!

– Nincs igazam? – mondta Muki az őszinte szemeivel.

– Ó, hogy megcibálom a haját – mondta az asszony s kiszépülve nevetett.



GEÖJTHE BÁTYÁM


Iván szórakozottan ment át a Ferenciek-terén. A galambok után nézett;
csak egyet-kettőt látott. Nyár van, de ugyan hol találnak most ennivalót
a galambok a kővárosban? S mégis, úgy látszik, a madár szive utána
fájult a zöld világnak s elrepültek, ki a városból, talán a
Gellért-hegyre, talán kirándultak az Auguszta-hajókkal?

Ivánnak fájt az élete s tágra nyitotta a szemét, hogy valami furcsát,
kedveset vagy szomorut lásson, ami lekösse egy pillanatra; de az egész
világ olyan közönyös volt előtte, hogy legjobban szerette volna lehunyni
a szemét és megállitani a gépet, azt a furcsa kis motort, amely ott az
agyban van elhelyezve, s amelyet legjobban a bánat, a düh és az inség
tud hajtani. Őt a bánat üzte.

Hirtelen megállott.

Hosszu, sovány lábain, keskenyen, magasan és kopottan az öreg Geöjthe
bátyánk állott előtte. A rémhosszu emberek görnyedt tartásával hajlott
le egy császárszakállas öreg hordárhoz és halkan, szokott tudálékos
modorában tárgyalt vele.

– Jónapot, Gőte bátyám – szólt rá Iván.

– Jaj istenem – kapott az öreg ur a füléhez –, a zálogháznak az
igazgatóját, azaz hogy…

Nem is köszönt, mentegetődzött; Iván mosolyogva nézett fel a kirakat
nagy aranybetüire, észre sem vette eddig, hogy ezen a forgalmas sarkon
zálogház áll.

Megfogta a Geöjthe bácsi rengeteg nagy, puha tenyerét, amelyben úgy
elveszett a keze, mint egy lágy hüvös bársonykeztyüben. Geöjthe bácsi
furcsás, sziveskedő, okoskodó módján folytatta:

– A zálogház igazgatója adjutánsa adjutánsának az adjutánsát keresem – s
halkan, belőlről ihogva tette hozzá –, egyszóval a szolgát.

A kezében kék alányomásu lapok voltak, mint azok a finom bankpapirok.

– Azt hittem, a részvényeinek a kuponjait lobogtatja, kedves bátyám.

– Mert nem tudom, melyikre van betéve a téliruha, melyikre a nyári, hát
az majd megmutatja –, folytatta az öreg ur, zálogcéduláit nézegetve.

Iván ránézett a papirra, látta a nagy 3-as számot. Három koronát adtak
rá. Jó ruha lehet.

Mosolyogva néztek egymásra, meleg, közös titku, megértő nevetéssel. A
közös szülőföld atyafisága kötötte össze őket. A Tiszahát szines,
gazdag, boldog emléke, az Avas uri, furcsa, hunyori tréfáju kedvessége.

Iván kezet nyujtott az öreg urnak.

– Isten áldja, kedves bátyám.

– Óh, mély tiszteletemet és kézcsókomat kivánom jelenteni –, mondta az
öreg ur régies gráciával.

Iván felnézett rá, igazán felnézett, végig rajta, nagy és poros
cipőjétől végig, a hosszu, üres pepitanadrágon, a vedlett szürke
mellényen, a lógó kabáton végig fel az arcába, amely csodálatosan
sasrugta volt; lila nagy orra és még lilább vastag és széles ajkai
azonban annyi kedélyességgel mosolyogtak s szőke pillás, buzavirágkék
szemei oly ártatlanul néztek rá, hogy megkivánta, hogy beszélgessen
vele.

Körülnézett; első gondolata az volt, hogy behivja a kávéházba, ennek a
terraszán beszélgetni jó, közben a téren jövő-menőket nézdelve; de
mindjárt megérezte ennek a lehetetlenségét. Ez az öreg magyar ur hosszu
élete alatt sohasem fogadott el ajándékot, nem fogja elfogadni, hogy más
fizessen helyette; s talán nincs módjában, hogy rászánjon nyolcvan
fillért egy kis csevegésre; a legrosszabb persze az volna, ha uri
gavallérságában a tavaszi ruhára való három koronát félitené meg.

Ez mind egy pillanat alatt futott végig benne s még kézben tartva az
öreg ur kezét, így szólt:

– Nem volna kedve lesétálni a Dunapartig, kedves bátyám?… Mig előkerül
az az adjutáns?

– Sőt nagyon szivesen, édes uröcsém. Óh, nagy turista vagyok.

S mind a két kezét felemelte az arcáig.

– Mint Bencze doktor Szatmáron. Az is nagy turista volt, tetszik tudni
uröcsém, minden reggel kiment a piacra és ha kérdezték, hová megy, azt
mondta: „turistáskodom“… Persze, nem ment ő hiába a piacra, mert! Ha
meglátott egy szekeret, odament és megnézte, nem beteget hoztak-e be
rajta! És: állott egyszer Bencze doktor a patika előtt s ott állván,
felkiált: Nicsak, nicsak, mit hoztak azon a szekeren? történetesen arra
menvén egy kocsi s azon valami bebónyált izé. Mondják neki, hogy
krumpli. Krumpli! No fene teremtette, mondta Bencze doktor, mán megint
nem kapok a feleségemtől reggelit, hogyha páciens nincs!

Iván mosollyal hallgatta végig az adomát, amit az öreg ur mindig elmond,
ahányszor csak találkoznak. De az öreg ur olyan lelkesen, olyan boldogan
s olyan élvezettel meséli el, hogy lehetetlen félbeszakitani.

Aztán megindulnak a szük utcán lefelé, a Dunapartra.

– Schvartz Áron avasi bérlő – folytatta az öreg ur minden átmenet nélkül
másik adomáját – sok vagyonra tevén szert, 87 csalási, okirathamisitási
és sikkasztási pert akasztottak a nyakába és becsukták Szatmáron a kir.
törvényszék fogházába. De azonban őt felesége meglátogatván, így szólt
hozzá: „Kedves feleségem, tudod, hol van odahaza az a jó _trágya!_ Hordd
fel a magasabb helyekre és ott széthintvén, annak az a jó leve lefolyik
és az alsóbb földeket is megpuhitja“. Az asszony hazamenvén, sok pénzt
vett magához és felutazván Pestre, Schvartz Áron két hét mulva
szabadlábra helyeztetett.

Iván lehajtott fővel ment előre s hallgatta a feje fölött duruzsoló
adomázást. Bánata erősebb volt, mint valaha és lelke mélyén csodálkozott
rajta, hogy tud ilyen idegen emberhez kapcsolva lenni most csak egy
pillanatig is, mert a társalgás már egy afféle szinte testi szövetséget
hoz létre két ember közt, amilyen maga a házasság is. De ment, azzal a
türhetetlen s mégis megnyugtató érzéssel, hogy ez a viszony bármely
pillanatban megszakitható.

Az öreg ur, régi öreg urak szokása szerint, kötelességének érezte, hogy
ha két ember együtt van, az egyik folyton szórakoztassa a másikat. Iván
hallgatott, hát ő folytatta:

– Két zsidó utazott; az egyik bent a kupéban ült, a másik a perronon
állván, kiáltotta: Klein! A másik a fejét gyorsan kidugván a nyitott
ablakon, egy hatalmas pofont kapott. Mikor a biró elé vitte az ügyet,
azzal érvelt, hogy ő igazságtalanul kapta a pofont, mert ő nem Klein.
„Hát micsoda?“ – kérdezte a biró. „Grósz“. „Akkor miért dugta ki a
fejét? Elmehet!“

Iván felnézett az öreg urra, aki kurtára rágott, sörtekemény szőke
bajusza alatt jóizüen rágcsálta az adomáit és igen csodálkozott azon,
hogy egy ember, aki hetvenéves, élni és vidáman érezni tud; hogy adomák
álarca alá tudja leplezni életének nagy nyomoruságát. Geöjthe bácsi úgy
sétált előre, mint akinek vidám, boldog és gondtalan az élete.

– No itt leülhetünk bátyám – szólt Iván egy kopott barna padnál.

– Ó nagyon szivesen. Kérem, én igen szeretek üldögélni édes uramöcsém
ezeken a padokon: de mert nem kell érte fizetni.

S kuncogva nevetett, mert egész nyomoruságát úgy fogta fel, mint egy
tréfás helyzetet, amelybe ideiglenesen és véletlenül került Adorjáni és
sárközi Geöjthi Ambrus. Nem is ő, aki a saját személyét sose becsülte
semmire, hanem a név, a név! A hires családi név!

– Hej Gőte bátyám, drága szép neve van – mondta Iván, maga sem tudta
mért s tréfásan mosolyogva felnézett a gyönyörü és feledhetetlenül szép
Gellért-hegyre.

– Bizony nekem elég drága, mert husz forintomba került.

Odalesett hunyorgó kék és ártatlan szemével Ivánra s folytatta:

– Másnak egy koronába kerül a jó magyar név, nekem husz forintomba van…
Mert mikor ötödik gimnázista voltam, egy chriát kellett irni. Azt én meg
is irtam, de a professzorom azt irta rá kálkulusnak, hogy:

  Édes barátom Geőthe,
  Ezt a chriát nagyon megleőtthe…

Így került nekem husz forintomba a nevem, hogy a professzor ur rimet
csinált rá… Tudniillik a javitóvizsga került husz forintba. A
korrepetitor tiz-tiz forintot kapott a két hónapra…

– Hát az asszonyokkal, kedves bátyám? – szólt Iván.

– Megházasodtam, kedves urecsém.

– Ugyan.

– Még pediglen tegnap.

Iván ijedten nézett az öregurra.

– Meg bizony, meg, meg.

– És hol van… őnagysága?

– Hja, azt nem tudom.

Iván nevetni kezdett, mert az öreg ur arcán, valódi komolyság mellett,
valami példátlan derü volt. Már megint az a furcsa vidámság csillogott
rajta, amely minden pillanatban elfogta, amikor arra eszmélt, hogy egy
Geöjthével már megint mi történt ebben a világban.

– Hát… mégis… hogy ismerkedtek meg?… – kérdezte, mert tudta, hogy az
öreg úr mint egy erdei remete él a nagy városban.

– Apró hirdetés utján…

– Ah!

– Én ugyanis egy kis kafféhauzba járok, ahol a lapban olvastam, hogy:
„Idősebb, nyugdijas úrhoz feleségül menne csinos, gazdag, fiatal nő.“
Sose keveredett nekem ilyenbe semmiféle fejemfoka, de ennek válaszoltam.
Azt irtam neki, hogy: „abban nincs hiány, hogy _idősebb_, mert a hetven
felé ballagok; a _nyugdij_ is tény, mert van, ámbátor csekély, _úr_ is
volnék, vagy mi a macska… és ha kegyed valóban _csinos_, _gazdag_ és
_fiatal_…“

Torkából nevetett minden szóhoz, csufolódva, semmibevevően, a
szájpadlásából dobta ki a nevetés furcsa hangjait.

– Szóval kérem, levelezni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy
megállapodtunk. Aradon lakik az illető, tegnap reggel megérkezett,
délelőtt elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, délben megebédeltünk és
délután elutazott.

– ??

Az öreg úr nevetgélt s nagy, vajszinü kezeivel takarta el széles száját,
amelyet mintha mindennel takarni iparkodott volna, az orrával, a
bajuszával s a mozdulattal, ahogy lesütötte a fejét.

– Csinos?

– Csinos az ebatta.

– No és… fiatal?

– Elég fiatal. Huszonöt éves.

– Hm… Gazdag.

– Jó ebédet rendelt!

– S ki fizette?

– Persze, hogy _kifizettem_.

Persze, ez természetes. Egy Geöjthe hogy fizettetné az ebédjét mással?
Nővel? A feleségével?

– Kicsit drága volt, fene egye ki úrecsém… Mert 66 korona 33 fillér
levén a nyugdijam, a megtakaritás nem ment könnyen.

– Megtakaritás?

– Igen, tudniillik én az egész nyugdijat megtakaritottam egy hónap
leforgása alatt.

– Hogyan?

– Nagyon egyszerüen. Pénzkeresethez láttam…

– Ugyan.

– Elmentem a villanyos kalauzokhoz, akiknek sok az aprópénze,
felváltottam a hatvan koronámat rézre. Akkor mentem a főpincérekhez,
akiknek kell az aprópénz, azoknál meg a rezet, nikkelt, ezüstöt
beváltottam papirra. Mind a két üzleten kerestem. Mindennap.

Ivánnak még a hajaszála is az égnek állott.

– No és, és mi lesz a házassággal?

Az öreg úr mosolyogva nézett a Dunába. A viz fodrozott, csobogott, a
kőlépcsőket mosta. Ágak, füvek usztak el a szinén, falevelek… mint az
élet ahogy foly, foly s furcsa, kedves, érthetetlen karaktereket sodor
tova.

– A házassággal, kedves bátyám, mi lesz a házassággal?

– A házassággal?… Hát hisz megvan…

– No jójó… de hol az asszony.

– Nooo… kedves uramecsém… – nevetgélt kissé kesernyésen –, hát hisz én
meg lehetek elégedve!… Van, mert van! Szép feleségem, csinos, kedves,
fiatal, gazdag… és nincs, mert nincs!… semmi bajom sincs vele… mert
nocsak nézze, ahhoz elég fiatal vagyok, hogy megöleljem, megcirógassam
az asszonyt… de ahhoz öregecske vagyok, hogy betörjem, igába szoktassam…

– No de a név? A nemes Geöjthe név? Hát ezt csak úgy odaadja?…

Az öreg úr elnézett, azután könnyedén legyintett.

– Nézze csak, úrecsém, de ügyeljen ide. Ha egy fiatal csinos, gazdag
urinő azt mondja, hogy neki tetszik az én nevem?… Hát mit mondhat arra
egy sárközi és óvári Geöjthe?…

Mosolyogva nézett maga elé, csodálatos, ibolyakék szemei egészen
eltüntek a duzzadt, kissé ki nem aludt, kissé könnyesen fáradt szőke
pillák szemhéjai alatt.

Iván felnézett az égre, bárányfelhők usztak a Gellért-hegy fölött.



PAPNÉK A PIACON


A kis város nagypiacán állott a kocsi, amig a tiszteletes asszony be nem
vásárolt a füszeresboltban is.

Vett két kilogramm rizst, öt kilogramm cukrot, két fillérért borsot,
négyért fahéjat, vett lámpabelet, három konc papirt, tizenkét narancsot
s öt krajcárért erős cukrot a kocsis gyerekeinek.

Összesen fizetett 7 korona 46 fillért s azt mondta:

– Nahát, magukhoz sem érdemes jönni, az egész megyében nincs több ilyen
nyuzó, mint maguk.

A kereskedő megelégedve mosolygott a bókra s piros arccal és szivesen
hajlongott hozzá.

– Hja, kérem alássan, meg kell fizetni az elegánciát.

A tiszteletes asszony lányosat perdült a sarkán, mert tudta, hogy kék
fátyolán át nem látszanak a finom, szomoru ráncok, amelyek kikezdték
üde, nevető arcának meleg, puha bőrét, mint tavasszal az apró erek a
föld szinét.

A kereskedő kijött a kasszából és az ajtóig kikisérte a tiszteletes
asszonyt, aki ügyesen ült fel a kocsira s kecses bólintással fogadta a
kövér kereskedő finom köszönését.

Megelégedve helyezkedett el s a kocsisnak hangosan rendelkezett, hová
helyezze el a csomagot, mit egy szőke segéd hozott ki a kocsira.

A széles utca, amely a pápista templom felé igazán impozáns módon
kiszélesedik, tele volt fehérgubás parasztokkal és feketeszoknyás,
laposmellü asszonyokkal. Itt-ott egy-egy bámészképü, simára fésült s
fényesen kukucskáló fejü parasztlány állott meg, hátán kis szőttesvászon
batyuval, amelyet olyan illedelmesen viseltek, mint az emberek a hosszu
csáti botokat.

András, a kocsis, már éppen meg akarta inditani a lovakat, mikor a
tiszteletes asszony örömkiáltással ugrott fel.

– Terka néni, Terka néni! – kiabálta kézzel-lábbal és teljes
fesztelenséggel ujjongva, sokkal lármásabban és szabadabban, mintha
otthon a saját udvarán volna.

– Erzsikém, Erzsikém – emelte magasra az aszfalton egy öreg papné az
esernyőjét és mindjárt ki is tárta két karját magasra, hogy örömének
kellő kifejezést adjon.

– Hova tetszik menni, Terka néni?

– Még egy kis vásárolni valóm van, Erzsikém.

– Kocsival tetszik lenni, Terka néni?

– Nem bizony, fiam, ezzel a Máté fiuval jöttem be, de már leitta magát,
osztán Isten tudja, mikor indul haza.

– Tessék velem jönni.

– Hát én bizony éppen arra gondoltam, szivem, hogy nem is várok arra a
disznóra, hanem hazamegyek gyalog. Hiszen csak ez a nagy sár ne volna,
de multkor is majd leragadt a cipőm a Tisza-töltésen.

Hangosan nevetett s arca olyan piros volt és olajosan fényes, mintha
parázson piritották volna. A fogai szanaszét lógva, villogtak ki, ugy,
hogy szemérmesen eléjük tartotta az esernyős kezét, mert a másikban
nagyocska feketefedeles kosarat cipelt.

– Csak tessék sietni, tőlünk már könnyü lesz átmenni haza a rétre.

– Hogyne, fiam, csak egy percig várj, egy kis gyolcsot veszek még a
gyerekeknek alsószoknyára. Egy perc alatt készen vagyok.

– Tessék csak, tessék, megvárom.

Terka néni szaporán ment előre, nagy cipői slappantak az aszfalton és a
fiatal papné türelmesen ülve maradt és eleven szemekkel nézelődött a
szép piaci sokadalmon.

– Ninini – kiáltott fel nemsokára –, a cukros Pál.

– Kisztihand! – köszönt fel a szekérre a másik járdáról a szőke
gyógyszerészsegéd.

– Jé, bele ne lépjen abba a nagy sárba! – kiabált rá a tiszteletes
asszony. De akkorára már a kocsi mellett volt a fiatal ur, mélyen
leemelt kalappal köszönt ujra.

– Kisztihand! Ez igazán nem szép, hogy így el méltóztatik bennünket
mellőzni.

– No csak beszéljen!

– Mért kérem, kezit csókolom; a levegőben elfér.

– Hallottam, hogy ott járt a szomszéd faluban és be se nézett.

– Ó, könyörgöm, az nem számit, kényszerutlevéllel jártam.

– Tudom, leánynézőben. No tudja! Magában volt az utolsó bizodalmam, maga
is cserben hágy.

– Kezét csókolom, ne tessék rébuszokban beszélni egy szegény patikussal.

– Házasodik? Szégyelje magát.

– Én? Isten őrizz. Még csak nem is nősülök! Parancsoljon cukrot.

A papné kecsesen nyult a cukros pléhdobozba és kivett egy szemet.

– No hallja, ilyen közönséges cukorral kinál engem?

– Hát kezeit csókolom, mindenki olyan cukorral köszön, amilyen van neki.

A papné friss volt, eleven és a szeme csillogott. Itt, a sáros és népes
piacon egyszerre visszaizzott a régi leányosságnak egy boldog szinébe és
kecsesen szétfeslett ajakkal, kacéran, mindenről megfeledkezve nézett a
fiatalemberre.

– Kezét csókolom, miért is méltóztatott bennem csalódni, nagyságos
asszony!

– Hát azt hittem, sose fog megnősülni.

– Persze, azt hitte, haláláig gyászolom, hogy annakidején nem
kegyeskedett érdeklődni irántam.

A papné kacagott, egészen hátravetette a fejét, úgy kacagott. Lehunyta a
szempilláját s egy percre úgy kacagott, mint régen, tiz éve,
leánykorában… Csak a hangja volt merészebb, csak a formája volt teltebb,
s a szivében volt valahol némi üresség.

– Kezét csókolom, örülök, hogy megnevettettem –, mondta a
gyógyszerészsegéd s kissé irónikusan fölényes mosollyal nézte a kacagó
asszonyt.

A járdán egy mély bariton zendült meg. A helybeli pap köszönt.

– Jónapot, jónapot, kedves hugomasszony.

– Á, jónapot, Kicsky bácsi. Ne tessék a sárba lépni!

A pap már addig csizmaszárig benne volt a tavaszi latyakban s komoly
léptekkel gázolt a szekérhez.

Kezet fogtak, komoly, erélyes, idegen kézszoritással.

– Teringettét, be irigylem az urát, hugom, de jó dolga van ennek a
Sándornak! – szólt a pap.

– Ugyan miért? – szólt vidáman és ölbetett kézzel a papné.

– Ezeken a falukon tovább szépek maradnak az asszonyok! – mondta a pap.

– Ez tényvaló –, szólt az udvarias patikus.

– A mezei illat, a jó levegő, a korrekt családi élet! – okoskodott
prédikálósan az öreg pap. – Kérem, mondhatom, a pesti nők korántsem
tudják úgy megőrizni természetes üdeségüket, az ifjuság zamatát. Sőt a
mi kisvárosi asszonyaink is, már kérem ők is sokat veszitenek a
természetadta bájból.

– No természetes, a kultura a legnagyobb ellensége a női szépségnek, ez
el van ismerve – szólt a gyógyszerész.

– Ejnye na, mindjárt megverem magát – kiáltott rá a papné –, hát minket
nem bánt a kultura?

– Nem mondtam, nem mondtam, kezit csókolom!

– Bizony jobb is, ha letagadja! Többet olvasunk mi, mint maguk, tisztelt
úr, ha nem szorulunk is a szépitőszerekre. Mi nem pacsmagoljuk magunkat!

A járdán uj udvarló jelent meg, a rendőrkapitány.

– Mi van eladó? – kiáltoz a kocsi felé s már benne is volt a tavaszi
locspocsban.

– Az istenért, ne jöjjön a sárba! – kiáltoz a papné s boldogan nyujtotta
a kezét a kocsiról. – Közcsendháboritásért bekisérnek, ha igy halad –
mondta.

– Meg is érdemli.

– Igazán?

– Igazán hát. Mi nem vagyunk hozzászokva, hogy szép asszonyok
szolgáljanak forgalmi akadályul.

– No én se soká szolgálok. Úgy látom, jön már Terka néni.

Az urak odanéztek s megismerték az öreg papnét, amint nagy léptekkel
közeledett.

– No akkor én megyek is – szólt a kapitány és el sem eresztette a kis
papné kezét, mig bucsuzóra ujra meg nem rázta.

– Mit szól a városunkhoz?

– Ez is csak akkor szép, ha mi falusiak hozunk bele egy kis életet.

A kapitány nevetett, megszoritotta a kezét, erősen, s meg is rázta és
elment sárgaszáru lovaglócsizmájában.

– Nekem is el kell mennem – mondta a pap; egyházi közgyám lévén, az
özvegyi nyugdij miatt örök szekaturának van kitéve, hát ha özvegy papnét
lát, már menekül.

Kezet nyujtott s nagy, erős, barna tenyerébe vette a kis papnénak még
mindig kicsiny, lányos kezét. Meggyürögette, megveregette és azzal az
érzéssel adta vissza az asszonykának, mint valami szép tárgyat, amit
legjobb volna megtartani. De ha a másé. Mig hosszuszáru vikszelt
csizmájában tovaballagott a sáros uton, úgy ment, mintha valami szép és
jó életértékkel lett volna találkozása.

Csak a szőke, kövéredő kis gyógyszerész maradt még.

– No, tartsa a markát, nagyságos asszony.

– Miért?

– Csak.

Az asszonyka nevetve tartotta tenyerét s a gyógyszerész beletette a
doboz cukorkát, s még rá is hajtotta az ujjait.

– No hallja! Ne tegye pankróttá magát!

– Ó, kezit csókolom, rajtam már úgy sem lehet segiteni.

– Legalább előbb adhatta volna, akkor nem vettem volna
gyomorerősitőcukrot. Megspóroltam volna öt krajcárt.

– Így megspórol egy jó szót.

– Hogyhogy?

– Hát hiszen, ha nem takarékoskodik vele, szánja meg a szegényt!

Az asszony belenézett a gyógyszerész szomoru kék szemébe s tudta, hogy
kötődik, hogy tréfál, affektál, de mégis olyan igen-igen jól esett.
Mintha valami nagy megnyugvás szállott volna rá az árván és agglegényül
maradt puhahúsu fiatal férfi gyerekes gyámoltalanságát látva.

– Látja, ez jól esik – mondta és melegen mosolygott –, régi jó
emberünkkel találkozni!…

– No hát akkor még egy dobozt parancsoljon! – mondta a patikus és
valamely hátulsó zsebből kihalászott még egy szürke pléhdobozt!

A kis papné mosolygott.

– Maga mindig csak a régi marad, Pál!

A gyógyszerész fanyalogva vetette fel az ajkát.

– Igen, a cukros Pál!

A papné kezet nyujtott.

– Azért maga csalódik…

– Miben?

– Hát Istenem… ha azt hiszi, hogy a maiak közt olyant talál, amilyen a
régiek között volt…

A patikus belenézett a szemébe. Valami mély és izzó és kacér fény
lobbant fel abban. A fiatalember megcsókolta a kis fehér kezet, amely
egy pillanatra melegen szoritotta vissza a kezét; ártatlan, meddő
véletlen fellobbanással és vággyal valami új és szokatlan és izgató
inger után.

Már megemelte a kalapját a kis patikus és csattos, gombos, régi
szárvédőivel kissé csámpásan ballagott tovább.

A papné szeme egy pillanatra elmeredt s kifejezéstelenül bámult bele a
nagy piacba, amelyen tovább nyüzsögtek a fehérgubás, csukabajuszu
parasztok, a sovány, fekete, agyondolgozott parasztasszonyok és a maflán
ballagó, batyus lányok.

Sóhajtott s nagyot, mélyet lélegzett, mintha ebbe a képbe bele volna
sugározva valami finom és nemes és mélyen gazdag hangulat… Valami a
világvárosok légéből, valami a távoli országok és távoli örömök
mámorából.

Terka néni riasztott rá:

– Jaj fiam, nehéz itt alkudni, zsiványoknak születtek ezek!… Pedig
bizony, akinek hét eladó lánya van, meg kell annak rágni minden garast.

A fiatal papné egyszerre nagyon, nagyon öregnek érezte magát.
Összeomlott és nehezet lélegzett, megérezte a falu nehézsorsu
jövendőjét. A mindennapi keresztet, a mindennapi imát, a mindennapi
garast. Az özvegy papnéságot valahol a félelmes jövőben.

Felemelte a fátyolát, megtörülte a szemét. Az orrát. S hirtelen kis
tréfától megkapva némi iróniával s némi egészséges beletörődéssel
felelt:

– Hát bizony, Terka néni, azért jön be az ember a piacra, hogy jól és
olcsón vásároljon!



A TEREBESI AKTA


Az ügyvéd, mikor a mezőről hazafelé jött a kis bricskán, minduntalan a
terebesi aktára gondolt. Szép reggel volt, a véghetetlen pusztán szelid
szél fujt s a sárga napsugarak a zöld mezőkön mint valami áradat
terültek el. A szőke árpában, a haragoszöld zabban fürj futott, a
kukorica fiatal levelei, mint komikus törpék, a nagyokat utánozták. S az
ügyvéd minduntalan bosszusan csóválta a fejét; a terebesi aktára
gondolt.

Amint a szélmalmok alatt beért a városba, már biztos volt benne, hogy
semmi mód nincs rá. El van veszve az egész kis ügy. Nagyon bosszantotta
a dolog. Megnézte az óráját.

– Siess – szólt a kocsisnak –, még lekésem a tárgyalásról, mindjárt
kilenc óra.

A kocsis közésuhintott a lovaknak, amelyek a poros uton nekieredtek s a
könnyü szél a felvert port vigan sodorta be az ablakokon, amelyeket
naivul, szellőzés kedvéért, nyitottak ki a kisasszonykák.

Ahogy a hosszu, végire várhatatlan Berettyó-uton az egyforma házak
irgalmatlan hosszu sora közt a Fő-térig hajtatott, egyszer csak örömmel
vette észre, hogy az albiró most megy elég kényelmesen a járásbiróság
felé. Amint a zöldre festett papház előtt utolérte, ráköszönt:

– Szervusz Béla.

– Áh, alázszolgája, szervusz Endre bátyám.

– Még csak most mégy a hivatalba?

– Áh, még nincs későn.

– Nono, az öreg sokat morog. Az este is azt beszélte, hogy az urakat meg
kell rendszabályozni. Nem ismerik a hivatalos időt.

Nevetett hozzá kedélyesen.

– Látod, öcsém, én már a tanyáról jövök.

– Igazán? Mikor indultál Endre bátyám hazulról.

– Négykor fogattam, öcsém. Te még akkor jól aludtál; akkor fordultál a
szebbik oldaladra.

Ujra hangosat kacagott.

– No szervusz!

– Igaz ni – szólt le hirtelen –, van ma előtted egy kis ügyem, a
terebesi dolog. Kérlek alássan, én a féltizenegyessel felmegyek Pestre.
Majd a Janit küldöm be a tárgyalásra; nagyon megkérlek, öcsém, hogy tiz
órára végezz a dologgal, hogy az eredményt tudjam.

– Hány órára szól az idézés?

– Kilenc órára.

– Hiszen kilencre még itt sem lehet a másik fél; úgy rémlik, szolnoki
ügyvéd jön.

– Jójó, azért mondom tizre. Kilenc óra tiz perckor itt a pesti vonat
Szolnok felől; a fene a bokáját, tiz óráig csak be tud gyalogolni az
állomásról.

– Kérem szépen, kérlek alásson – szólt az albiró, aki minduntalan
elfeledkezett a tegezésről a nagytekintélyü ügyvéddel szemben.

Kalapot emeltek egymásnak, a biró bement a járásbiróság nagy barna
kapuján, az ügyvéd pedig hazahajtatott a Vasut-utcába.

Hallotta, mikor a vonat fütyölt; ugyancsak pontosan érkezik ma.

– Jani – szólt a bojtárjának –, rendben van a terebesi ügy?

– Igenis, Endre bácsi.

– Eredj a tárgyalásra.

– Nem tetszik bemenni személyesen?

– Nem, a féltizenegyessel megyek Pestre.

A fiatal doktorandus nagyon elbámult. Nem úgy ismerte a terebesi
aktákat, hogy csak ilyen könnyedén vegye a dolgot a principálisa.

Felvette az irattáskáját s belepakkolta az összes aktát.

– Csak szaporán, már elmult kilenc óra.

– Még most ért be a vonat…

– Nem kérdeztem semmit.

A fiatalember idegesen kapta a kalapját, vékony sétapálcáját, a szájába
dugta félig elégett cigarettáját és ment. Még egyszer gyáván
megkockáztatta:

– Nagyon jó lett volna, ha Endre bácsi személyesen tetszik…

Az ügyvéd csak ránézett s a fiu elnémult.

– Izé… – szólt utána hirtelen a segédjének. – Jól jár az órád?

– Vasut szerint.

– Ha féltizig nem lesz ott a szolnoki zsidó, konstatáld az albiró előtt.
Háromnegyedtizkor kivánd az elmakacsolást. Tiz órára feltétlenül
meglegyen az elmakacsolás. Féltizenegykor utazom és még dolgom van vele…

– Igenis.

A fiatalember elment. Az öreg lekeféltette magát, az ablak elé állott s
mikor látta, hogy jönnek a vasuttól a kocsik, feltette a fekete
kalapját, kézbe vette kopott nagy irattáskáját s kiment az utcára.

Egyetlen rozoga fiakkerben jött utas. Valami vigéc. A szolnoki
természetesen gyalog jött. Smucig.

Az ügyvéd kényelmesen állott, egy fiatal tanár jött elül nagy léptekkel,
azt elfogta.

– Pestről, Pestről?

– Igen, ügyvéd ur – szólt tisztelettel a tanár.

– No mit csinált Pesten?

– A doktorátus miatt voltam fenn, ügyvéd ur. Beszéltem a nagyfejüekkel.

A tanár a jobb kezéből a balba vette át a táskáját, hogy kezet foghasson
az ügyvéddel, akin látta ezt a hajlandóságot s a jobba vette a balból a
sétapálcát. Mivel nagyon elegáns akart lenni, a végin mind a kettőt a
földre pottyantotta s aztán rákvörösen és dadogva állott az
igazgatótanácsi elnök előtt. Asszonyok, parasztok jöttek utána, akiknek
ki kellett térni, mig ő felszedte a holmiját. Nem is fogott aztán vele
kezet az elnök ur.

Annak már akkor messzenézett a szeme. Jött a szolnoki ügyvéd. Nem is
egy, hanem kettő. Mosolygott rajtuk, annál jobb.

– Alázszolgája kolléga ur – köszöntek a szolnokiak.

– Aggyon isten – mondta az ügyvéd s odanyujtotta vastag, fekete kezét.

Egymás irattáskájára néztek, mosolyogtak. Keresztüllátott egyik a
másikán: ugyanabban a dologban fő a fejük s egy helyre indulnak.

A tanár sután és félszegen köszönt, végre rendbeszedvén magát.

– Alázatos szolgája!

– Szervusz – mondta az ügyvéd intve neki. Jól éreztette a fölényességét.
Még a szolnokiakra is rájött valamelyes tiszteletérzés erre a kis
jelenetre.

– Na hát, hogy utaztak az urak? – mondta az ügyvéd. – Jól, mi?

– Á, kitünően.

– Hát kérem: mikor én Münchenből átmentem Svájcba… Izé, hogy is hijják
azt a határállomást, ahol az ember leszáll a vonatról s átmegy az
állomás másik oldalára és ott már márkával kell fizetni.

– Az az. Persze, hogy az. Hát kérem, megyek a feleségemmel. A fene tudta
micsoda teketóriák vannak ott. Hát kérem…

S hozzákezdett bőbeszédüen, de valami páratlan izzel elmondani az egész
külföldi utjának a történetét.

A szolnokiak úgy nevettek rajta, kuncogva, ahogy a világlátott ember
nevet a hazai góbén, aki odakinn csetlik-botlik s páratlanul mulatságos
kalandokat él át. És az öreg úgy tudta elmondani, olyan izzel-zamattal,
hogy az igazán elsőrangu élvezet volt.

S jó kiadós élvezet. Az ügyvédnek megvolt az a szokása, hogy minden
lépés után megállott, megfogta a gomblyukát annak, akivel beszélt s
rákényszeritette, hogy a szeme közé nézzen, úgy hallgassa, amit ő mond.

Egyszer csak elütötte a felet a toronyban az óra.

A szolnokiak észre sem vették, úgy mulattak.

Akkor az öreg ur hozzáfogott, külföldi élményeivel végezve, a hazai
politikáról tárgyalni.

– Nem lesz ebből kérem semmi. Nem fognak minket megfőzni – mondta. – A
mult héten beszéltem Andrássy Gyulával, az ő saját szájából hallottam…

A szolnoki fiskálisok csupa füllé váltak és még félbeszakitani sem
akarták az öreg urat, hogy csak hadd beszéljen. Ez őket szerfölött
izgatta, hogy a benfentesek közvetlen véleményét meghallják. S az öreg
ur, aki az imént még megmosolyogni való vidéki Mokány Berci volt, aki
kacagtató humorral festette le saját magát buksinak, most egyszerre
hazai potentáttá lett, aki mély gonddal és suttogva mondta el a saját
véleményét a legnagyobb dolgokról. S olyan kemény leleplezéseket sugott
az urak fülébe, mintha még az utcán is vigyázni kellene, hogy messze ne
hallatszék a szó.

Alig haladtak egyik saroktól a másikig, mire háromnegyedet ütött az óra.

Akkor az egyik ur nyugtalankodni kezdett, mire ő így szólt:

– Hát a gázgyárral hogy vannak az urak?

Ez a szolnokiak legnagyobb ügye. Ezelőtt husz évvel bérbeadták a
gázgyárat, most aztán égethetik a morva társaság gázát még vagy harminc
esztendeig.

– Mért nem tesznek úgy, mint mi? – szólt az öreg ur. – Most csináltuk
meg a villanygyárral a szerződést.

– No, de hát monopóliuma van a gáznak a világitásra.

– Csakhogy ésszel kell élni. A dolog úgy áll, hogy nálunk a gázgyár a
városon kivül épült s a szerződésben benne van, hogy nem is szabad a
városi belterületen semminemü üzemének lennie. Erre kérem az uj telepet,
amit kertvárosnak csináltunk, minden szó nélkül, városi belterületté
neveztettük ki a belügyminiszterrel. Így a gázgyár beleesik a
belterületbe. Most pedig egyszerüen leirtunk nekik, tudniillik mivel a
gázgyár a szerződés 17. _a)_ pontjába ütköző helyen van, sziveskedjék
haladéktalanul megtenni az előkészületeket, hogy a közgyülés által
kimondandó záros határidőn belül a külterületre vigye ki az üzemeit.

A szolnokiak nagyot nevettek a példátlan huncutságra, amit az öreg ur
valami kegyetlenül őszinte parasztcinizmussal tárt fel előttük.

Mikor tizet ütött az óra, az öreg ur végre megkönnyebbült. Meglátta,
hogy a segédje kijön a járásbiróságról. A kölyöknek volt annyi esze,
hogy minden feltünés nélkül evezett el mellettük, csak a szeme sunyi
mosolygásából lehetett észrevenni, hogy rendben van a dolog.

– Lássák az urak – fejezte be a társalgást az öreg ur –, elő kell az
embernek venni azt a másik észt: a csizmadia-politikát. Sokszor
megrekedne ám az igazság, ha egy kicsit szorosabbra nem kötnénk a szemén
azt a fehérkendőt… No isten áldja meg!

– Hát nem a biróságra jön kolléga ur?

– Nem; énnekem a kollégiumnál van egy kis igazgatósági ülésem.

Kezet fogott, elment. Az urak pedig be a járásbiróságra. Képzelhetni a
két fogas fiskális elképedését, mikor rájöttek, hogy az öreg csizmadia
milyen szépen kiforgatta őket a terebesi ügyből. El voltak makacsolva s
a biróság egyszerüen megitélte az alperesnek a maga igazát, amit nem
tett vitássá a felperes.



KÖLCSÖNKENYÉR VISSZAJÁR


Egyik tb. megyeinél voltunk együtt; rendes, vidám társaság. Hangosan
kacagó vidéki rokonok, köztük Buckó bácsi és előkelően mosolygó helybeli
urak. A bor már erősen fütötte a férfiakat és közel volt a perc, mikor
az asszonyok lassan átszivárognak a szomszéd szalonba és az urakat
magukra hagyják a kártyával, a borral és a borsos adomákkal, amelyeket
feszült csend hallgat és kitörő hahota kisér. Már most is csak a férjes
asszonyok voltak bent, akik még szemet tudnak hunyni egy-egy borsosabb
történet és holmi kicsuszott paprika-piros szó fölött.

A szerelemről volt szó. Meg a házasságról, meg ami ezzel a kettővel
együtt jár: az intrikákról. Mindenkinek volt már egy jó esete, amikor
megszólalt Buckó bácsi:

A végire a legkülönbet; még ilyet nem hallottatok. Ha már benne vagyunk,
most elmondom, a Szegedyné históriáját: hogy „kőcsönkenyér hogy jár
vissza!“

Mozgás lett, mintha a szél csap le a rozsra. A vidámság szele járta
körül előre az ábrázatokat.

– Nekem szabad rosszat mondani róla – folytatta a bevezetést Buckó bácsi
–, mert mindenkor kedves komámasszony volt, de el ne mondjátok neki,
mert kiszedi a hajam.

Kacagtak és szinte látták a tultemperamentumos Szegedynét, aki
véletlenül és szerencsére nincs itt, amint nekiáll a Buckó bácsi
olajbarna képének. Az öreg ur ezüsttel szőtt fekete feje, mintha ettől a
rácsillogó vidám szemektől szikrázott volna meg.

– Hát azt akarom elmondani, hogy Szegedyné hogy vétette el a fiát az
alispán lányával és hogy házasitotta meg a lányát az alispán fiával… Ott
kezdődött a dolog, hogy nekik maguknak kellett volna összemenni, persze,
még a mult században, amikor az alispán urunk még Ratkofszky Laci volt,
ő meg Nemesbirta Kata.

– Milyen romantikus! – szólalt meg egy fiatal asszonyka.

A’ biza. Romantikus. Mert mind a ketten nagyon semmitlenek voltak. Laci
osztán elvette a Jakob lányt, mert szegény fiunak gazdag lány kell, Kata
meg hozzáment Szegedy Józsihoz, mert régi törvény, hogy szegény lányt
csak szegény ember mer elvenni.

Szippantott egyet-kettőt.

– Hanem azért megmaradt az alte Liebe. Mikor Szegedy Józsi kidült és az
özvegy két gyerekkel itt maradt, Ratkofszky sógor lett a gyám.
Szomszédba is laktak, a gyerekek igazán együtt nőttek fel.

– No, hol a medve? – szólt bele a házigazda, aki vendégei számára is
vigyázott, hogy el ne lassudjék a társalgás. – Ezt mind tudja itt
mindenki.

De Buckó bácsi nem az az ember, akit ki lehet hozni a sodrából. Ami a
históriához tartozik, azt el kell mondani!

– Hát a gyerekek együtt nőttek fel – ismételte csak azért is –, kivált
amikor árván maradtak odaát is, az alispánéknál. Akkor ugyan még csak
főjegyző volt Ratkofszky sógor. Biztattuk is őket, hogy házasodjanak
össze, de a sógor azt vetette, hogy amelyik barack neki nem kellett
zölden, azt nem eszi meg lottyadtan se.

Hát teltek, multak az esztendők, a komámasszony már csak azon sirt, hogy
süti el a gyerekeit, mert az uráról szegény fejiről bizony nem maradt
egyéb váltónál, legfeljebb még egy nadrágszij.

– Az is valami, biztatta Laci sógor. Meg azzal vigasztalta, hogy: majd
beleszól az Isten.

Hát egyszer csakugyan bele talált szólani, még pedig szinte hamarább is,
mint kellett volna.

Mert hogy a gyerekek, mondom, mindig együtt voltak, a komámasszony
egyszer csak megfogja a legnagyobb keresztlányát és ájulva mondja neki:

– Jézus Mária, mi történt veled, te csöppség?

De a csöppség… sehogy se akart szint vallani.

Elővette hát a fiát, – olyan jogászgyerek volt akkor az Anti, – azt
kezdte virgálni:

– Anti te! Mi van ezzel a kis lánnyal, a Valériával?

– Ű nem tudja?

– Nem tudod! No megállj, mindjárt megtudod!

Elővette az egyik örökséget, a nadrágszijat és Anti vitéz bizony
csendeskén bevallotta, hogy csakugyan _az_ a baja a kis Valériának.

Na a komámasszony is összecsapja a két kezét:

– Ó te szerencsétlen te, ilyet kellett tenni! Most hogy mersz a
keresztapád szine elébe kerülni?… Hisz ez borzasztó!… Ha már igy
voltatok, mért nem kérted meg a kezét a kis lánynak!…

– Hát – azt mondja a fiu – ugyse adta volna nekem!

– Hogy tudod?

– Megmondta kereken, hogy ne nagyon cicázzak Valival, mert az ugyse lesz
az enyém!

Ó istenem, ilyenekkel törődnek ezek a taknyosok… Mi gondod neked a
továbbira! _Te már megtetted a magadét!_… A többit bizd rám… Jaj
istenem, istenem, már mihez fogjak, mibe kezdjek, hogy jóvá tegyem?…
Eredj a szemem elől, mert rád se tudok nézni!

Azzal felöltözött szépen, selyembe, kalapba, feltette a strucctollait és
ment a megyeházra. Nem is a lakásra, hiába voltak szomszédok, hanem
mindjárt a megyeházra! Hogy impozánsabb legyen!

Bejelenteti magát a hajduval a főjegyző urnál. Laci sógor maga siet ki
elibe. Isten tudja miről van szó, gondolja magában, hogy Kata itt
tiszteli meg.

– Komámasszony, tán felfordult a világ?

– Hajjaj! Fel biz a!

No, betessékeli, mert a komámasszony olyan fennhangon kezd beszélni,
hogy megyebotránkozásra van kilátás.

– Jaj kedves komámuram, hogy ezt éppen nekem kell és hogy éppen neked
kell elmondanom! Hogy éppen az én fiam és éppen a te lányodat…

Laci sógor persze az egészről semmit se tudott, ugy hallgatta a dolgot,
mint a végitéletet.

– De ne félj komám – mondja _ilyen_ hangon Kata és ököllel veri az
asztalt, tenyérrel a sógor előtt, hogy csak ugy csattog –, ne félj, én
rögtön ráripakodtam a kölyökre, hogy: te akasztófavirág, ha megtetted,
most már elvedd a lányt!…

Még a sógornak kellett örülni az ő kedves komasszonya nagylelküségének.

Igy a fiát már csak elsütötte volna. Maradt még a lánya, Juliska; már
négy esztendeje árulta hiába, nem lehetett férjhez adni; senki se mert
beleharapni az Eros almájába.

Már azt hitték, otthon marad az édes, magnak; Laci sógor el-el is mondta
bizalmasan, hogy ez az Isten büntetése. Ingyen se kell az senkinek…
Persze ő most nagyon bátor volt, hiszen az ő legnagyobb fia, Gabi, vagy
öt évvel volt fiatalabb Juliskánál.

De hát a jóisten megint beleszólt és a mult karácsony előtt egyszer csak
az anyja nyakába borul a Juliska.

– Jaj, édes anyám, öljön meg!…

– Ne beszélj már!…

– De bizony!… Gábor…

– Hát osztán?

– Hát osztán az a baj, hogy a fiu buvik előlem, sőt azt mondták tegnap
róla, hogy más megyébe pályázik el a mostani tisztujitáson.

No, az én drága komámasszonyomnak se kellett egyéb. Csipőre tette a
kezét, mint egy falusi biróné:

– Micsoda?! Buvik előled! No hát majd én megkeresem! Ne félj, fiam, van
még neked egy édesanyád, szegény, ártatlanom! Majd az apjával számolok!…

Azzal felöltözik megint fekete selyembe, felrakja a strucctollait és
megy a megyeházára? Be se jelenteti magát, egyenesen be a sógorhoz.

– Hát koma! Mi dolog ez! Mi lesz?

– Mi legyen? – kérdi Ratkofszky sógor, aki persze mindjárt tudta, miről
van szó.

– Mii?… Emlékszel, hogy amikor az én fiam?… hogy akkor én
asszonylétemre?… hogy ráparancsoltam, hogy jóvá tegye a hibáját!…

– Az istenért – azt mondja Laci sógor –, ne ilyen hangon, hiszen mire az
utcára érsz, már ki is nyomtatják az ujságokban! Tudod, hogy kandidálva
vagyok. Nem elég, hogy csak ősz fejjel birtam kibőjtölni az
alispánságot, most még a kell, hogy valaki beleköpjön a levesembe!

– Na hát én nem vagyok az, aki botrányt csinál. Kivált, ha velem szemben
is ugy viselkednek, ahogy uri dolog!

– Hát mit akarsz?

– Azt, hogy szólj a fiadnak! Tegye jóvá, amit a Juliskám ellen vétett!…
Szólhatsz! Megteheted!… Kőcsönkenyér visszajár!…

A társaság harsogva kacagott és Buckó bácsi még megszólalt.

– Hát bizony, igaza volt. A mai világban senki se ad prezentbe egy-egy
ilyen karéj kenyeret!

A társaság csendesen, rosszmájuan nevetgélt, és megértően bólogattak:
hogy ilyen az élet.

A háziasszony elbiggyesztette a száját:

– No, Buckó bácsi, maga csak rosszszáju ember. Nem szeretnék a nyelvére
kerülni.

Buckó bácsi csendesen pislantott ki lapos szempillái mögül:

– Bizony hugom, magam se szeretném… De azért itt is megvan ám a morál! S
mi a morál? Az, hogy ha a mult században Ratkofszky Laci elvette volna
Nemesbirta Katát: akkor ma én volnék a legdiszkrétebb ember a világon,
mert egész este nem lett volna miről beszélnem.



A KAPPAN


A Városi szálloda fehér asztalait, a belső sarkot vidáman ülték körül az
urak. Az ebédelőtti egy pohár sörre néztek be és nagy örömmel találták
itt Buckó bácsit, aki mostanában már nagyon is ritkán néz be faluról, de
mindig hoz valamit a tarsolyban. Egy-egy röptiben lőtt adomát.

Buckó bácsi azonban hallgatag volt, lappadó kedvü, mogorva, mint az
utolsó bölény, aki már nem leli régi életének barátait a világban.
Mélyről felszakadt lélekzettel hordozta körül apró, sötét szemeit a régi
dohányfüsttől evült falakon. Szinte látszott rajta, arra gondol, micsoda
borcsaták estek, milyen tekintetes vigságok itt még csak tiz esztendővel
ezelőtt is.

Hogy egy-két fiatalember elment, az öreg ur megremegett, mozdult, mint a
hajó, ha a köd felszakadni indul előtte.

– Mifélék voltak ezek? – kérdezte, hogy végre kupaszerzette atyafiai
között maradt.

– Hát, ügyvédek… Doktor urak… Mióta itt van a járásbiróság, sok az uj
arc…

Vén sasok igenlettek össze és fanyar lett a szájukban a szivar.

– Mindig ujak, mindig csak ujak – morogta Buckó bácsi – uj nevek, olcsó
nevek… De hol vannak a régiek, a drága szép prédikátumos familiák nevei.
Akik annyit költöttek a nevükre… Annyit adtak rá, annyi becsületet
vallottak vele…

– Hát jobb a friss, harapós kutya, mint a régi fogatlan eb – vigasztalta
öngunnyal hajdani cimboráját az öreg Vasadi, a hajdan hires fogas
fiskális.

– Eh – szólt Buckó bácsi –, kutyából nem lesz szalonna, de az igazi ur,
aki annak született és egyébnek nem, az ur marad még a poklokon tul is.
Van egy kappanhistóriám. Malatinszky Gyuriról, emlékeztek még rá… Olyat
régen hallottatok…

A szemében, a mély karikás szemsarkában felvirradt egy kis mosolygás, de
az is csak lopva maradt ott, nem birt eluralkodni lankadt mélázó
tünődésén…

– Szegény Gyurka. Bizony lecsuszott. Milyen otthon volt valaha ennél az
asztalnál!… Jobban is bánhattak volna vele!… De a maiakban már nincs
nemesi generozitás. Aki ma földre pottyan, ott is marad. Senki se lök
neki szalmaszálat, még lejjebb nyomja inkább a fejét a sárba. Azelőtt,
ha egy közülünkvalót elővett a sors, kártyában, szerelemben, virtusban,
ugy, hogy a vagyona is ráment: mindig összeröffent a vármegye és
bedugták valahová, szolgabirónak, megyei iktatónak, ahol lyuk volt, hogy
legalább ne fakuljon ki a neve a napvilágon. Mégis két-három
prédikátummal csősz lenni, erdőkerülő, parasztok lábakapcája… Szegény
Malatinszky görbe bottal jár valamelyik ispán után, örül, ha
kurtakocsmásban spriccerez…

Buckó bácsi komoran, szórakozottan piszkálta a pipáját. Szurós, apró
szeme a pipa szádán bogarászott és arcán mély, fekete komorság borult
szét.

Egy percre mindnyájan elhallgattak és ahogy az urak egymás arcára tévedt
szemmel felügyeltek, mintha a halálraváltság fakó szinét látták volna
meg egymás arcán, a magyar facies hyppocraticát, a tönkremenés rémét
látták felvillózni itt is, ott is.

Aztán koccintottak és a poharak ismert megcsendülő hangjára eltüntek a
kisérteties árnyak, minha kigyul a gyertyafény.

– Mi az! Mi történt Malatinszkyval?

– Az ám… A kappan!

S Buckó bácsi egy magyaros kézlegyintéssel maga is elhessentette a bajok
percnyi, kedvrontó gondjait és kedélyes morgással mesélt.

– Hát aszongya, hogy aszongya, a minap mesélte egy béresem, hogy bemegy
vasárnap a kocsmába, vasárnap délután, hát a kocsma tele van,
mesteremberekkel, parasztokkal és ott volt Malatinszky is. De nagyon
csöndes volt, nagyon kedvetlen.

Azt kérdi tőle a nagyobbik Demeter, az ács, aki ott sörözött az
öccsével, aki kőmives… Jó két firma, ha összefognak, a kutágast is
megelletik… Hát azt kérdi tőle, hogy:

– Mi baj, Malatinszky ur!

Az öreg nem akarta megmondani.

– Tessék csak megmondani, hátha segithetünk!

– Nagy bajom van – mondja az öreg.

– Ugyan micsoda?

– Nagy kár.

– Ugyan csak nem!

– De bizony… Ellopták a kappanomat!

Hát a kötnivalók elkezdtek álnokul sajnálkozni.

– A kappant! Azt a vörös kappant!

– Azt, azt, de nem vörös volt, hanem fekete!

– Hm. Hát persze, hogy fekete. Oszt ellopták!

– El valami gazember, elvitte. Most akarta a feleségem pünkösdre
levágni. Szép egy kappan volt. Felért egy luddal. Magam etettem.
Tenyérből. Ugy szerettem, mint a gyermekemet… Emlékeztek, hogy tudott az
öreg mindig sápitozni.

Azt mondják a parasztok.

– Vissza kell szerezni.

– De hogy?

– Kurrentálni kell!

– Á, barátom, én menjek törvényre, amikor tudom, mi az. Kendtek csak
bundás parasztok, hát ugy néznek a szolgabiróra, rendőrre, csendőrre,
mint apró istenekre. De én tudom mi az!… Ami egyszer a kapun kikerült,
az többet vissza nem jön, ha csak emberségből vissza nem igazitják.

– Hát azt is meg kell próbálni.

Az öregben felbuggyant a régi nemesi vér. Az asztalra csapott tenyérrel
és azt mondta:

– Bizony, szivesen fizetnék egy hordó sört annak, aki megmondja hol van!

A parasztok, a mesterek hümgettek.

Azt mondja a nagyobbik Demeter:

– Egy hordó sört!

– Azt bizony én.

– Aki megmondja, hogy hol van!

– Annak, aki megmondja, hogy hol van?

– Hát akkor csak tessék csapra üttetni.

– Mit?

– A hordó sört.

Az öreg ránéz.

– Megmondja, hogy… hogy hol van?

– Meg… – mondta a nagy Demeter.

– Hát egy hordó sörért megmondhatjuk, – bökte csöndesen a bátyja felé a
kisebbik Demeter is.

Azt mondja a jó Malatinszky.

– Nézzék, mester urak: Maguk komoly emberek.

– Persze.

– Derék, komoly iparos emberek!… Hát maguk tudnák, hogy hol a kappan?

– Tudjuk.

– Hát ide figyeljenek urak. Én nem vagyok az az ember, aki azt mondja,
hogy aki lop, az tolvaj. Lehet lopni viccből is, virtuskodásból,
tréfából. Én is tettem ilyet valaha. A mostani feleségemtől lánykorában
elloptam egy takaros, himzett gyöngyerszényt. Ő maga csinálta, pénz is
volt benne, egypár száz forint, hát nem is álmodták volna, hogy rám
gyanakodjanak! Amikor az egész világot tüvé tették érte és az alispántól
kezdve végig mindenki megmozdult, hogy előkeritse és kisült, hogy nyoma
sincs az erszénynek, hát én szépen visszaloptam… De akkor ezer forinttal
több volt ám benne!

A nagy Demeter rátréfált:

– Hát a kappanban is több lesz vagy ezer szem buzával, mire visszakerül,
biztosan.

Malatinszky elfogadta a tréfát.

– Azért mondom, lássák. Azért, hogy maguk ilyen komoly, becsületes
emberek: nem von ám az le semmit a becsületből, hogyha tudják is, hol a
kappan! És én másnak talán kitekerném a nyakát: de maguknak szivesen
fizetek érte egy hordó sört! Nem mintha megérne nekem öt pengőt, tizet,
az a kappan, hanem mert becsülöm a tréfát! Ej, bizony jó magam is sokat
cselekedtem tréfát. Az egész életemet tréfákra pazaroltam! Bizony még
ilyen szegény emberré is csak ugy tréfából lettem!

Elővette a tárcáját.

– Azért van ám egy hordó sörre való. Kettőre is!… Ide nézzenek!… Nem
kell félni urak, az öreg Malatinszky ma is ur magáért!… Hát, mit is
mondok: ha olyan jól tudja, Demeter öcsém, hogy hol a kappan! Hát azt
megigéri-e, hogy… hogy egy óra mulva a helyén lesz?

Demeter egy kicsit gondolkozott, összenézett az öccsével, akkor azt
mondja:

– Hát megigérhetem! Mért ne.

– Akkor jó. Itt a kezem! Kocsmáros ur, egy hordó sört csapra! Ma még a
macskák is sörben fürödnek!

Aztán ittak. Mondják, hogy az öreg olyan volt, mintha husz esztendővel
megfiatalodott volna. Csak úgy ömlött belőle a szó és ugy leszólott
bennünket, mindnyájunkat a parasztok előtt, hogy nem maradt annyi
becsület rajtunk, ahova egy légy odaszállhatott volna; de ugy is kell
nekünk. Ha valakitől, tőle megérdemeljük.

Amikor aztán letőtt az óra, feláll Malatinszky, vállon fogja az ácsot.

– No, Demeter öcsém, hát az óra megvan!…

– Meg.

– No hát akkor halljuk, hol a kappan.

– Hol van?

– Hol?

– Hát hol volna. Azt hiszem… _a tollában van_…

Az öreg elképedt.

– Hol, Demeter ecsém? – kérdi rá, mint a süket.

– A tollában, ha meg nem koppasztották azóta…

– Micsoda! – pattant fel az öreg. – Disznó betyárok, hát ezt igértétek
tik nekem! Letőtt az óra, hát a helyén van a kappan?

– Ott… Hát ’sz _mindennek ott van a helye… ahol éppen ott van!_

Az öreg a homlokát fogta, kezdett rájönni a röhögő parasztok közt, hogy
rut tréfa áldozata lett. Lehunyta a szemét, már azt hitték, megüti a
guta.

Hanem aztán magához tért és levágta a kopott vén süveget az asztalra.

– No, bicskások, kifogtatok rajtam! Hetvenhét esztendőt értem, de még
igy nem bántak el velem! Hej, kocsmáros, még egy hordó sört ezeknek a
csorvaszoknak, hogy meg ne ártson nekik a kappan!

Buckó bácsi nem nevetett. Lehangoltan bólogatott.

– Ej, bizony, vakok lettünk, süketek!… ebbe a cudar uj világba, ami ránk
virradt… Azelőtt a király tartott vóna el egy ilyen embert; ma
mindnyájan elhullunk, mint a fán megrohadt gyümölcs… Néha azt hiszem,
álmodok… Hol van az a világ, amékkel indultam! osztán hol vagyunk most…
Azelőtt voltunk: urak; voltunk: valakik… nem is láttuk azt a vastag
tömeget, ami ott van, ni, alattunk, körültünk; csónakban ültünk a vizen,
vadásztarisznyával, kulaccsal és vadkacsára seréteztünk… Most, urak,
nyakunkra nőtt a viz, csak most vesszük észre, hogy mi is a’! mikor
elkorhadt a ladik deszkája, osztán kezd befelé szivárogni… kezdünk
sülyedni… a tömegbe keveredni… Vakok lettünk, süketek… nem látjuk, mi
van körülöttünk! nem halljuk, mi lesz holnap… Urak, cimborák, azt a
máriás huncut üdvösségit… valami kikezdte a nagy _extra Hungariam_-ot!
Hát micsoda világ ez? hát ebbe az országba má nemcsak nekem jó lenni?
hanem mindenkinek?… De ahun mindenkinek jó, az ebugattát!… ott énnekem
nem jó… Beteg test… lett a világ… kuruzsolás nem segit má rajta… Má itt
történni kell… vagy: vagy! Vagy marad minden a régiben… visszacsinálni
mindent, ahogy vót… Vagy pusztuljon el a régi: jöjjön az uj… Mutassa
meg, mit tud, mit ád, mit segit… Na, koccintsatok… Mindenki azt
csinálja, amit tud… Mi igyunk… azok meg dógozzanak…

Bajsza alatt egy kis magagyilkos-mosoly lappangott. Magyar daccal,
magyar kesernyés dölyffel még azt is letagadta, amivel dicsekedhetne… Az
öreg ur nem szokott inni, itt-ott kvaterkázni kicsit, de dolgozni, azt
igen…

Node mindegy, olcsó dicséretre nem szorult. Ur volt, nemes volt, a régi
magyar világ utolsó bölénye.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez az irás iródott 1912 december 15-én, Kiskőrösön.]



TARTALOM.

  Vidéki hirek 7
  A kliens 95
  Lopják a szőlőt 105
  A nihilista 115
  Interieur 125
  Fájvirág 135
  Muki 149
  Geöjthe bátyám 157
  Papnék a piacon 167
  A terebesi akta 177
  Kölcsönkenyér visszajár 187
  A kappan 195

Világosság könyvnyomda rt. Budapest

MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:

Az Isten háta mögött. Regény.

Árvalányok. Regény.

A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések.

Boldog világ. Állatmesék.

Csitt-csatt. Elbeszélések.

Falu. Szindarabok.

Galamb papné. Regény.

Harmatos rózsa. Regény.

Hét krajcár. Elbeszélések.

Kerek Ferkó. Regény.

Karak szultán. Elbeszélések.

Magyarok. Elbeszélések.

Mese a zöld füvön. Elbeszélések.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések.

Sárarany. Regény.

Sári biró. Vigjáték.

Szegény emberek. Elbeszélések.

Szerelem. Vigjátékok.

Tavaszi szél. Elbeszélések.

Tragédia. Elbeszélések.

Vidéki hirek. Elbeszélések.

A ”TÁLTOS” KÖNYVEI

A Táltos kiadóvállalat kiadásában korlátolt példányszámban megjelent
=TOROCZKAI-WIGAND EDÉNEK= öt albumszerü könyve:

  =Öreg csillagok=
  =Cserényes házak=
  =Hajdanában=
  =Régi kertek=
  =Himes udvar=

Főképp Erdély pusztuló művészi kincseit, hagyományait és népszokásait
gyüjtötte össze az első négy műben a kiváló iró- és rajzolóművész. Az
ötödik könyvből Wigand eddigi munkásságáról nyerünk többszáz tökéletes
képben fogalmat.

Magyarország egyetlen közérdekü könyvtárából sem szabad hiányozni ennek
a kulturtörténelmi jelentőségü műnek.

Mind az öt könyvből 100 számozott amatőrpéldány készült a művész
sajátkezü aláirásával.

A négy első könyv ára 30 K (füzve) 47 K (kötve)

A Himes udvaré 15 K 20 K

Az amatőrkiadás ára: a négy összetartozó könyv 40 K 56 K

A Himes udvar 25 K 32 K

A könyvek egyenkint is megrendelhetők.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=SCHMITT JENŐ= győnyörü filozófiai műve:

”MŰVÉSZET, ETIKAI ÉLET, SZERELEM”

_Migray József_ bevezetésével, a szerző mélynyomatu arcképével és
_Kürthy György_ könyvdiszeivel, fűzve 3·80 K

Számozott amatőrpéldány, füzve 6·– K

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

”KŐMIVES KELEMEN”

=KÁRPÁTI AURÉL= és =VAJDA LÁSZLÓ= szinműve, a Nemzeti szinházban nagy
sikert ért el! _Kós Károly_ művészi linoleummetszeteivel, amelyek hiven
tükrözik a régi székely népballada levegőjét. A könyv ára, füzve 3·50 K

Számozott amatőrpéldány finom meritett papiron, füzve 6·– K

100 számozott, a szerzők és az illusztráló művész eredeti aláirásával
ellátott példány, pergamenkötésben 20·– K

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=KRÚDY GYULA=

”SZINDBÁD”

A kitünő irónak ez a könyve a hires Szindbád-ciklus legértékesebb
gyöngyeit füzi egybe. _Kürthy György_ cimlapja és 6 szövegrajza disziti
a két kötetet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=MARIAY ÖDÖN=

”ARANYSZÁJU ZONGH”

novellák

Az ősi debreceni kollégium és a civisek életét festi megkapó szinekkel
az első novellában a szerző. A kötet változatos tartalmából különösen
kiemelkedik még egy megrázó állatregény: a ”Nyalka élete és halála”
hortobágyi csikó korától a harci paripa tragikus vesztéig. Ára 4·50 K

Számozott amatőrpéldány, finom papiron 7·50 K

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

=TÖMÖRKÉNY ISTVÁN=

”NÉPEK AZ ORSZÁG HASZNÁLATÁBAN”

A néplélek kiváló művészének szines, meleg rajzai a háborus
Magyarországból. _Haranghy Jenő_ cimlapjával. Ára 4·50 K

Számozott, a szerző által aláirt példány, finom meritett papiron 7·50 K


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


19 |Palya is eygszerüen |Palya is egyszerüen

37 |cselekedett, Mert |cselekedett. Mert

37 |a mult-őszön |a mult őszön

57 |felszabadult Magára |felszabadult. Magára

87 |valami fájdalon |valami fájdalom

128 |távol az ablakokól |távol az ablakoktól

163 |_fiatal_… |_fiatal_…“

171 |fog megnősülni |fog megnősülni.

191 |megyeházra Nem |megyeházra. Nem]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Vidéki hirek és más elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.