Title: A fészek regényei - Elbeszélések
Author: Mikszáth, Kálmán, 1847-1910
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A fészek regényei - Elbeszélések" ***


generously made available by the Google Books Library Project
(http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      http://www.google.com/books?id=bnxIAAAAYAAJ



A FÉSZEK REGÉNYEI

      *      *      *      *      *

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSÁBAN

MEGJELENT

MIKSZÁTH KÁLMÁNTÓL:

A t. Ház, füzve 2 frt 20 kr.
A t. Ház, diszkötésben 3 frt 50 kr.
A lohinai fü, diszkötésben 2 frt – kr.
A lohinai fü, olcsó kiadás kötve – frt 50 kr.

      *      *      *      *      *


MIKSZÁTH KÁLMÁN

A FÉSZEK REGÉNYEI

ELBESZÉLÉSEK



BUDAPEST, 1887
KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE
ANDRÁSSY-UT 10



TAVASZI RÜGYEK.


Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az
együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos
kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulóknak. Pedig testvéröcscse
volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen
kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is.

No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira
epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek
be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az
ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám“ nevü lovát egy
éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek
ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban
egy czukorbányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No
ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár
részvényei képezték a vagyonát.) Kossuth kétszázezer emberrel betört
Mehádiánál. (No ez jó dolog – rikkantott fel vidáman, mert nagy
forradalmár volt belsejében.) Pesten tegnap óriási földrengés volt, az
egész város elsülyedt mindenestől.

Halálsápadtan ugrott fel, mert a leánya, a kis Mariska ott járt
iskolába.

– Kocsis, fogjon – hörgé. – Rögtön indulunk Pestre.

– De hiszen Pest nincs már meg, – ellenveték pajkos tanácsadói.

– Igaz, – sziszegte, – nincs már meg!

Levetkőzött, lefeküdt az ágyba, kilelte a hidegláz és fel sem kelt
addig, mig jó emberek fel nem világosították, hogy Pest most is a maga
helyén van.

Ezt így egyszerüen el nem hitte volna, mert azok közé tartozott, a kik
semmi valószínüt el nem hisznek, hanem vakon esküsznek minden
lehetetlenségre. Megmagyarázták hát neki az ő esze szerint, hogy
csakugyan sülyedőben voltak Pesten a házak, hanem a távirda-drótok,
melyek házakat, oszlopokat összetartanak, nem eresztették őket. Hiába,
nagy dolog az, ha egy város meg van drótozva!

Ilyen együgyü ember volt Gábel János, a kinél a Pali bátyám lakott diák
korában. Én akkor láttam legelőször, midőn anyám látogatni ment a
fivéremet s engemet is magával vitt.

Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmecz felől. Micsoda házak
vannak ott, milyen ragyogó fedelü templomok! Hát még a hires
Kalvária-hegy rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hirhedett
„Klopacska!“ Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele; mert a másik
fele a föld alatt van. Felülről is majdnem olyan város, mint akár Pest,
alulról pedig még Párisnál is különb. Mondhatom, meglepett. Minden olyan
különös volt itt. Nem csak a házak, de az emberek is. A hevérek furcsa
öltözete, a két keresztbe tett kalapács a fövegeiken, az erdészek
tölgylevele a kabátjaik hajtókáin, mind a legnagyobb bámulással töltött
el.

Anyám a vendéglőbe szállt és onnan izent Palinak, hogy itt van. Míg a
staféta odajárt, ő azalatt végig heveredett a divánon, az uti fáradságát
kipihenni. Nekem nem volt nyugtom, kiosontam legott az utczára,
beszaladgáltam nagy mohón egy akkora darabot a hegy-völgyes, sikátoros
városból, a minőt csak lehetett az eltévedés veszedelme nélkül. Mert
sokat hallottam olyan szerencsétlen gyerekekről, a kik nagy városokban
ugy elvesztek, hogy soha sem találhattak rá többé a szüleikre. Éhes
figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a
nyakukon nő az egészségtelen ivóviztől, a bányászok szokatlan alaku
lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek,
megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport
közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is
voltak gombjaim, gondoltam magamban, „itt lehet valamit kezdeni“ s
megálltam köztük nehány perczig, de csakhamar riadva futottam vissza a
vendéglőbe.

– Anyám, anyám, – kiáltám lelkendezve, – képzeld csak, itt a kis
gyerekek is németül beszélnek.

Anyám mosolygott és szeretetteljesen hátba ütött:

– Eredj, te golyhó, hát hogy beszéljenek másképen? Hiszen ugy születtek
szegények.

(De előttem mégis megfoghatatlan maradt ez a dolog.)

Csakhamar megjött Pali is. Szegény kis bátyácskám egészen el volt
rongyosodva. Az ujjai kinéztek a csizmájából, a nadrágja ki volt repedve
a térdénél. A szép kékposztóju kabát, melynek olyan nagyon örültünk az
őszszel, mikor a csolánczi „kecske“ hazahozta, tele volt zsirfoltokkal
és szakadásokkal.

És nem csak a ruhája ment tönkre, a hasadások, feslések miatt, hanem a
teste is. A balhalántékán egy kék folt volt, a jobbik arczán egy
félkörbe hasitott vörös vonal. Amaz ököl, ez meg éles köröm nyoma.
Azonfelül a keze is szét volt marczangolva és az ujjai bekötözgetve.

Anyánk, a ki egész uton morgott, hogy roppant kegyetlen lesz a gyerekhez
(mert arról értesitett Gábel János, hogy ha nem jön fel valaki
rendbehozni az ügyeit, talán ki is csapják), egyszerre elfelejtette a
kemény szavakat, átölelte Palit és sirni kezdett.

– Jaj mi lett belőled? Mivé tettek? (Megcsókolta arczán a kék foltot.)
Ki ütött meg édeském? (Azután a karmolás helyét simogatta meg.) Az isten
verje meg a körmét a gazembernek! (Kioldozta egyenkint ujjain a
kötelékeket és megfujta sorba a sebeket, mintha a gyöngéd anyai lehellet
egyszeribe meggyógyitaná.) Óh kedves Lázárkám! Hát ezt a ruhát mivé
tetted te hegyi zsivány? Ni a nadrágod is el van szakadva a térdén.
Ugy-e megtérdepeltettek szegénykém? Mondd meg, beszéld el szivem, ki
vert meg, mindjárt kiásom a szemevilágát.

– Senki! – mondá Pali bűnbánóan lesütve a szemeit, édes anyja vallató
tekintete előtt…

– Senki? Hát magától lett ilyen ez a ruha, meg ez az arcz?

– A pajtások – dörmögte Pali.

– Ők csinálták?

– Igen mamám, a pajtások, a kiket én vertem meg.

– Ejnye akasztófára való, – pattant fel anyánk mérgesen, – hát te verted
meg őket, hát te hősködöl itten? No iszen szépen vagyunk. Gyönyörü
levelet irt a gazdád. Édes apád betegen fekszik otthon, ugy
elbusitottad, talán meg is hal, te leszel a gyilkosa. Én is inkább a
föld alá bujtam volna szégyenletemben, azért is jöttem el, hogy otthon
ne legyek, hogy ne szurkálhassanak az emberek a gúny-nyilaikkal, mert az
egész környék tudja, hogy ki akarnak csapni. Hát mit csináltál, valld
be? De ne is szólj, hallgass, a ki gonosz, az hazug is, egyetlen
szavadat sem hiszem el, hanem majd elbeszéli Gábel bácsi. Vegyétek a
kalapjaítokat, menjünk!

Gábel János éppen az ebédtől kelt fel és jóizüen pöfékelt a debreczeni
makrapipájából (mert Debreczenben a selmeczi pipa a becses, Selmeczen
pedig a debreczeni), mikor benyitottunk hozzá. Nagyfejü szőke ember
volt, a nyakát bizonyos dölyfös merevséggel tartotta, a kidüllesztett
melle is kevély érzelmeit árulta el, csak a bizonytalan szinü szemeiből
nézett ki a gyámoltalanság és a jó sziv.

Nagy tisztelettel ugrott fel és a hadonászó kezeivel gyorsan sietett
szétkergetni a füstöt, és a bajuszát megigazitani.

– No hála istennek – kiáltott fel – csakhogy már megjött a tekintetes
asszony. Mikor tetszett megérkezni? De hát kérem alásan, hozzánk kellett
volna ebédre fáradni. Ejnye, ejnye! Aha nini, ez a kisebbik! (És most
hozzám lépett Gábel bácsi, megsimogatván a fejemet.) No az isten
növeszsze nagyra. Izmos palántácska, tekintetes asszonyom, és meglehetős
nagy feje van, elég agyvelő lehet benne.

– Azt majd meglátjuk Gábel ur akkor, – vágott közbe anyám, – most csak a
másikról van szó, a Paliról… annak a dolgában jöttem.

– Igen, igen… mikor született ez a kisebbik?

– 1849-ben – mondá anyám.

– Tyűh, hisz akkor nagyon jó. Nyáron vagy télen?

– Télen.

– Bravó! Hisz akkor forradalmi gyerek.

– Nem ér az kedves Gábel ur semmit.

– Nem ér? Hát nem méltóztatik tudni, hogy én rebellis vagyok. Nagy
rebellis. Kevés hija, hogy nem voltam elcsukva a forradalom után.
Kerestek is, becsületemre mondom, kerestek, egy krumpliföldön voltam
elbujva. De aztán abba hagyták a keresést a gazemberek és így maradtam
szabadon. Egy uncia vér nem sok, de annyi sincs bennem, a mi ne volna
forradalmi. Valahányszor az ujjamat megvágom, mindig egy-egy csata
folyik el a véremben. Már én olyan vagyok, kérem alásan. És az a
szokásom, hogy csak forradalmi gyerekeket veszek fel egész kosztba, de
azokat azon az áron, a mit az alumneumban fizetnének. Most is van vagy
négy ilyen, a kiket úgyszólván ingyen tartok. Jutka fiam (ez a
szolgálóhoz volt intézve), küldd be csak a legkisebb diákokat, a
„gyüjteményt“.

Egy percz mulva belépett három bolyhos diák, kicsattanó pufók piros
arczczal, vidoran, barna szemeik kiváncsian szegződtek ránk és bizonyos
tisztelettel Palira. Ugy nézett ki a három gyerek, mintha testvérek
volnának.

– Énekeljétek el a szózatot! rendelé Gábel bácsi, mialatt a büszkeség
bizonyos vegyülékével jártatta végig rajtok a tekintetét.

A fiuk rágyujtottak a „Hazádnak rendületlenűl“ dallamára, mely akkor
olyan népszerü volt, mint most egy operette-valczer, arczuk még
kerekebbé lett, a szájuk a fülükig szaladt, a szemöldökeik a homlokukra
hurczolkodtak fel, olyan lelkesedéssel fujták.

– Nagyon jól van. Most már énekeljétek el az én nótámat.

– Ugyan ne kinozza őket, kedves Gábel ur – szólt anyám türelmetlenkedve.
– Ugy is látom, hogy kedves hangjuk van.

– Nem, nem, a nótámat követelem. Nálam rend van. Már én ilyen vagyok,
kérem alásan.

A gyerekek összemosolyogtak s aztán elkezdték szomoru monoton hangon
dalolni:

  Müller Gyula nagy naptára,
  Szerkesztette Friebajsz István,
  Ezer nyolczszáz ötven négyben.
  Emich Gusztáv betűivel.

Anyám meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

– Különös nótája van Gábel ur.

De Gábel ur nem felelt; könyei előtörtek az elérzékenyüléstől, nem birt
szavakat találni egy darabig.

– Különös nóta, – szólt aztán, – a keszkenőjével törülgetve szemeit, –
különös bizony, mert temetési dal ez tekintetes asszonyom: akkor
énekeltük mi ezt, mikor a szózatot nem volt szabad. A szózat helyett
énekeltük, mikor a haza a koporsóban feküdt. Sirtunk, lelkesedtünk
rajta, pedig csak egy naptárczím volt az egész. Most is összeszorul a
szivem…

– Jól van, kedves Gábel ur, de talán áttérhetnénk az én dolgomra.

– Óh nem, nem, még egy produkcziót akarok, még egy húrt akarok
megpenditeni a tekintetes asszonyban. Legyen elkészűlve, hogy a
legrendkivülibbet fogja hallani. (Kevélyen a mellére ütött.) Ilyet csak
Gábel János birt összehozni.

Anyám bámészkodó várakozással függeszté rá szelid kék szemeit.

– Gyertek idébb fiuk, – biztatta a gyerekeket Gábel ur – egyenkint
közelegjetek s mondjátok meg a neveteket és hogy hol születtetek.

Az egyik fiu bátran előlépett:

– Én Szabó László vagyok.

– Hol születtél? – kérdé Gábel ur.

– Londonban – válaszolta a gyerek.

– Nagyon jól van. No most te másik. Hogy hívnak?

– Daróczy Mihálynak.

– Hol születtél?

– Párisban.

Gábel ur fürkésző szemeket vetett anyámra, hogy az vajjon csodálkozik-e
már s azután előszólitá a harmadik csemetét:

– Mi a neved?

– Katányi György.

– És te hol születtél?

– San-Franciskóban.

– Elég! – kiáltá Gábel ur pathoszszal. – Elmehettek! Ha egy irott betü
se lenne, asszonyom, arról, a mi történt, ennek a három magyar gyereknek
a születési helyéről ki lehetne találni, hogy itt valami nagy dolognak
kellett történnie. A forradalom nem szünt meg asszonyom, hanem csak
folytatódik a matrikulákban és mindenütt. Csak meg kell tudni, látni
éber szemmel. Számüzöttek gyermekei ezek. Ilyen kollekczió nincs több,
arról jót állok!

– Mindenesetre érdekes, de most térjünk át végre a Pali dolgára, mert
azért jöttem az ön sürgős levele következtében.

– Óh igen, – válaszolta Gábel úr a kecskeszakállát simogatva. – Az egy
egészen közönséges eset. Palit kicsapják.

Mintha a mennykő ütött volna le ebben a szóban.

– Hát mit tett? – kérdé anyánk türelmetlenül.

– Inkább azt kellene kérdeznünk, kérem alásan, mit nem tett. Ront-bont a
mit ér, üt-vág, a hova ér. Az utczánkbeli lakosok ablakait összetörte.
Mindjárt itt lesz az üveges a kontókkal, vagy tán itt is van már valahol
az udvaron. A kereskedők firmatábláit éjjelente leszedi és kicseréli, a
csizmadia-czéget kiakasztja a szürszabónál és viceversa. Konfuziókat
csinál a mesteremberek közt. Bubla István lakatos komám egy reggel arra
ébred, hogy ő Mladenecz Márton, a cserepes. Este drótot huz végig az
utczán, a járókelők potyognak, mint a vadkörte. Az egész város trémában
van végette, könyörgöm alásan. Itt a szentháromság átellenében dohányt
árul egy vak öreg asszony a kapu alatt. Pali öreg pléheket vagdal ki
kerekre és azokon veszi a dohányt. A szegény anyóka azt hiszi, ezüst
hatosok. Egy egész szakajtóra való gyült már fel. Azt is be fog kelleni
most váltani a tekintetes asszonynak. És tetszik-e tudni, kérem, hogy ez
az utóbbi dolog már nem puszta vásottság, az már bűntény?

– Jól van, jól, kedves Gábel ur, – vágott vissza a mama, – a gyerek csak
azt teszi, a mit a császár.

– Igaz, igaz, ez még nem hozná bajba, hanem azt cselekedte a minap, hogy
a leczke-órától megszabaduljon, melyen felelnie kellett volna, névtelen
levelet irt a bátyámnak, a professzornak, melyben figyelmezteti, hogy a
lakására másnap délután három és négy óra közt rablók törnek. A szegény
professzor-bátyám bérelt emberekkel otthon strázsált és rettenetes
ijedelmeket állott ki. A leczke-órát természetesen nem tartotta meg.

– Ugy kell neki. Minek hagyta magát bolonddá tenni?

– Hiszen ha csak ez volna, könyörgöm. Ezért még nem ülne össze a sedes.
De az a főbenjáró, hogy a bátyámnak, a ki a természetrajz professzora, a
tudományos reputáczióját tette tönkre a pernahájder. Egy gombát gyurt
kérem kenyérbélből, – de hogy az ördögbe jut eszébe az ilyen! Föltette
az almáriom tetejére a míg megszárad és a penész belepi. Akkor aztán
odaadta bátyámnak, hogy találta a Szittnya hegyén. A bátyám kapott
rajta, mert teljes életében ős gombakövületekre les, egy tudományos
értekezést irt róla, mint valami csodaleletről, kinyomatta a saját
költségén és akkor sült ki, hogy az egészet ez a paniperda gyurta.
Beláthatja a tekintetes asszony, hogy a bátyámnak satiszfakczió kell.

Kedves anyánk jóságos arczán még mosoly is tündökölt ezekre a vádakra.
Pali daczosan fordította el fejét s szinlelt közömbösséggel jártatta
szemeit a szomszéd ház fedelén, a hol két tarka macska sétálgatott
begyesen és nyújtózkodott közbe unottan, én pedig irigykedve hallgattam
a kalandjait. Nem adtam volna sokért, ha ezt a sok turpisságot én
követtem volna el. Mert nagyon szépnek látszik az a gyermekszobák
ablakából.

– Nos ha igy van, hát csak adjanak satiszfakcziót a professzor urnak, a
miért gombának nézi a kenyér bélét.

– Meg is kapja kétségkivül.

– Legfölebb fölszedem a gyereket és hazaviszem. Megél az otthon is.

– Hüm – felelte Gábel ur mosolylyal, – még az is kérdés, hogy haza
lehet-e majd vinni?

– Mit akar ezzel mondani? – kérdé anyám szorongva.

– Tessék a gyerekeket kiküldeni, – szólt halkan, – négyszem közti dolog
az!

Anyám felénk fordult.

– Menjetek fiuk, nézzetek szét egy kicsit a fogadóban, hogy a kocsis
elrakta-e a lószerszámot és megetette-e a lovakat?

Ott künn ezer érdekes látnivaló kinálkozott. Éppen utolsó farsang volt s
ilyenkor Selmeczen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak
az utczákon komoly méltósággal. A bányász- és erdésztanulók is most
veszekesznek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az „arany lámpához“
czímzett kávéház csak ugy zeng eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn
át szolgája volt az első éves, a „fuchs“, a negyedévesnek, a
„veterán“-nak, tetszés szerint töltötte ezen a rossz kedvét. Ma egy
napra megfordítva van. A _fuchs_ az ur s a _veterán_ a szolga. De vissza
is fizeti ilyenkor széles jó kedvében, a mit egész esztendőn át
szenvedett. Csihi-puhi! ütik a fuchsok a veteránokat s a künn ácsorgó
csőcselék hahotája közt összeverve, összeszakgatott ruhában lökdösik ki
őket a kávéházból.

Egymást váltogatták a tarka képek. Egy Náczkó (minden benszülött
selmeczit Náczkónak hivnak) víg kurjongatással, dülöngve megy az utczán,
böfög közbe csuklik s rekedtes hangon fel-felkiált:

– Félre az utból, mert halálfia, a kit a botommal elérek!

– Ez ugyan sokat vett be a jóból – mondom Palinak.

– Eszeágában sem volt. Nem ivott az egy csöpp italt sem. Csak játsza a
részeget, mert az itt divat s a Náczkónak tekintélyt szerez társai és a
leányok előtt.

Szegény Náczkók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a
bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már ugy is születtek. –
A Náczkó három évig szopik, hat éves korában pipázik és hét éves korában
megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik és uj Náczkókat nemz,
huszonnyolcz éves korában meghal végelgyengülésben és a kalapácsát,
kötényét és lámpáját ráhagyja a Náczkóira. Az arany nyomorékokká teszi
az embereket. Selmeczen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy
ujonczot – a ki a katona-mértéket megüsse.

Különben egyike a legérdekesebb városoknak a világon, kivált ilyenkor
télen. A hó finom apró pelyhekben pilinkél, az utak és gyalog-átjárók
csúszósak a reggeli fagy miatt. A hegyeken és a hegyoldalokban fekvő
házakból lehetetlen lejönni máskép a völgykatlanban fekvő piaczra, mint
ha az elszánt lélek, legyen az hölgy vagy férfi, egy szalmazsupra ül,
keresztet vet magára s azon leereszkedik isten nevében. Biz ez egy
kicsit veszedelmes sikló. Fölfelé azonban teljes lehetetlen feljutni,
úgy hogy a csúszós, jégkérges napokon ős nomád szabadság uralkodik a
hegyi házakban. A törvény keze oda nem ér, ha valami megidézési terminus
van, az semmis, ha valaki meghal, azt el nem temetik.

Valaha népes, élénk város volt. Hej mikor még a szép feslett Rösel
Borbála ott tánczolt, dobzódott az uj vár fényes termeiben, akkor még
sok arany volt alul, sok ember volt felül. De az aranynyal az ember is
megfogyott, az ódon középkori házak, a melyeknek a homlokzata három
emeletes, a háta pedig nyomoruságosan odalapúl a fedelével a
hegyoldalhoz, néptelenek. (Némelyiknek a hosszu sor termeit átjárónak
használja a lakosság.) A lakosság is végkép elszegényedett. Szerencse,
hogy bigott katholikusok. Csakis ezzel a vallással élhetnek ők meg –
mert sok a bőjt benne.

Míg mi odakünn csavarogtunk, Pali a kamara-épület mellett összetűzött
egy csizmadia-inassal és elnáspángolta hatalmasan, az inas ordítozva
futott végig a „gólya-utczán“, a mivel föllármázta az asztalos- és
pékinasokat, a diákság hatalmas ellenségeit. Menten gyülekezni kezdének.
Az elpáholt inas megszünt bőgni és visszafordult. Üldözőbe vettek
bennünket nagy kiáltozásokkal.

– Hajrá, agyon kell őket ütni!

A „medve-utcza“ szögletén Czirbusz, az óriás lakatoslegény csatlakozott
az inasokhoz és élükre állt.

– Be kell őket keríteni, – mondá, – diákhúst eszünk ma gyerekek!

Aztán szétosztá a csapatot.

– Az egyik rész fusson utánuk a gólya-utczán, a másik rész rohanjon
végig a kalvária-sikátoron, hogy onnan eleibök kerüljön. Szorítsátok
fiuk! Én magam pedig ezzel a fustélylyal a „perecz-utczán“ futok le,
hogy arra felé zárjam el a menekülésüket.

Menthetlenül körül voltunk véve. Lihegve futottunk, a frissen esett hó
szinte porzott alattunk.

– Mi lesz most? – kérdém Palitól.

– Agyonütnek bennünket. Rajtunk már csak valami csoda segithet, vagy az,
ha egy csomó diákkal találkozunk. Mert akkor fölveszem a háborut az
inasokkal.

Már szinte hallani lehetett az üldözők lármáját.

Az elhagyott utczán kevesen jártak. Egy-két öreg asszony koczogott a
fapapucsaival az átkozott rossz kövezeten. Diáknak hire-nyoma se volt,
hanem a mint egy nagy sárga házhoz értünk, mely kidudorodott
homlokzatával elzárta a végtelen hosszu, de görbe gólya-utczából egy
nagy darabon a kilátást, bájos gyermek-leány jött velünk szembe,
kecsesen tartva feje fölött az esernyőt.

Én már ki voltam merülve, lélekzetem fogyott, lábaim roskadoztak, de
Pali, ki gyakran hátranézett és biztatott, még jól birta a két lábát s
olyan erővel rohant, hogy majd fellökte a leánykát.

– Pali, Pali, maga az? szólitá meg a leány.

Erre a hangra megállt Pali és csodálkozva hebegte:

– Nini Mariska! Hol veszi itt magát!

– A nénikéhez megyek. Magának megint valami baja van Pali. Miért szalad?
Egészen ki van vörösödve.

– Semmi, semmi – szólt szemlesütve Pali – talán csak elpirultam, mert
magát látom.

– Menjen, gonosz! Óh beh csúf, mikor igy beszél.

Ekkorra én is oda értem és elbámultam, hogy Palit beszélgetésben találom
egy leánynyal. Szép barnaszemü teremtés volt, hosszu gesztenyeszin
hajjal, melybe piros pántlika volt fonva. Karcsu termetéhez csodaszépen
illett egy kis prémes bunda.

– Fussunk, fussunk! – kiáltám – mindjárt itt lesznek.

– Kik? – kérdé a leányka ijedten.

– Üldöznek bennünket…

– Akkor fussanak, az istenért.

– Hasztalan! – szólt Pali csodálatos közömbösséggel. – Az utcza felső
végénél is üldözőkkel jövünk szembe. Jobb, ha itt csevegünk még egy-két
perczig.

– Szent isten, mit csináljunk? – tünődék a leány elhalványodva.

– Semmit. Bánom is én. Csak a kis öcsémet sajnálom. Szegény mama
kétségbe lesz esve.

– Micsoda, ez a fiucska a maga öcscse?

Végig nézett rajtam, aztán mintha egy anya lenne (pedig egyforma koru
volt velem) szépen pártfogólag megsimogatta a fejemet.

– No ne féljen, ne féljen. Magának nem lesz semmi baja. Jőjjön ide a
kapu alá.

Gépiesen követtem. Az ijedelem nem válogatós.

– Szerencsére egy tarka alsószoknya van rajtam – szólt kedves egyszerü
hangján. – Vegye föl hamar!

Benyult a bundácskája alá s a csipőjénél pepecselt valamit, majd
megrázta a ruhácskáját, mire egy kék takaros alsószoknya ereszkedett
alá.

– Huzza fel hamar! – biztata parancsoló arczczal. – Itt van a kendőm is.
Adja ide azt a buksi fejét, hadd kössem be. Igy ni! (Még egy baraczkot
is adott rá tetejébe kedves mosolylyal.) – Most már elmenekülhet, az
ördög sem ösmeri meg.

Hagytam magammal cselekedni mindent, volt valami ellenállhatatlan varázs
a leánykában, de meg a helyzet sem engedte, hogy ellenkezzem vele.

– Hahaha, – kaczagott fel édesdeden, mintha ezer csengetyü csilingelne,
– valóságos kis Ancsa. No most már upre pupos, mehet, a merre akar, nem
ösmerik meg az üldözőik. Hanem a Paliért aggódom. Mi lesz azzal
szegénykével? (S egész testében megremegett.)

Mindez egy percz műve volt, a mint kiléptünk az utczára, eszembe jutott
megkérdezni:

– Hová vigyem el aztán a kendőt és a szoknyát?

– Ejnye csacsi, hát maga azt se tudja, ki vagyok én? Én a Gábel Mariska
vagyok, a hol a Pali lakik.

Pali ott künn várt bennünket. Rám nézett, elmosolyodék: „Glück auf“, –
kiáltá vidáman, – „csakhogy a te bőröd már asszekurálva van, te most
akár sétálhatsz hazafelé, mint egy kanonok. Hanem én kotródom. Pá, pá
Mariska! Ha agyonütnek, magának testálom a növénygyüjteményemet.“

S ezzel megeresztette az apostolok lovait. Hop, hop! Még ugrott is néha
egyet, mint a kecskebak. Olyan vére volt, hogy mulattatta a veszedelem.

Pedig csakugyan veszedelem volt, mert az inasok rég fenik rá a fogaikat.
Aztán sem a hátuljövők, sem az előljövők nem lehetnek nagyon messze. Már
hallatszanak is messziről zürzavaros kiáltások. Jó szerencse, hogy e
pillanatban egy nagy izmos kofa lépett ki egy alacsony földszinti
házból, roppant kosarat emelve hátán.

Pali megpillantotta, hogy a kosár üres, egyszerre lerogyott a kövezetre
roppant jajveszékléssel és sirással.

– Mi bajod édes fiam? – kérdé a jószivü asszony.

– Jaj, jaj anyó, kitörtem a lábamat, végem van.

– Ne sirj no fiam, majd mindjárt bekötözöm.

– Nem, nem, ne nyuljon hozzá, jaj, jaj, nagyon fáj… hanem vegyen fel
anyókám a kosárba és vigyen haza; otthon, tudom, megfizeti édes anyám a
fáradságát.

– Merre lakol gyermekecském?

– A szentháromság mellett, nénike.

A becsületes anyóka lekapcsolta a kosarat, beletette Palit, aztán megint
fölemelte a hátára roppant erőlködéssel és szuszogással. (Ejnye, de
nehéz vagy, édes fiam!)

A nagy kosár egészen elnyelte terhét, ropogott, csikorgott alatta, a
kofaasszony kétszer-háromszor felfohászkodék: – „Gazdag az édes anyád
fiacskám? Mert bizony egy forint sem lesz sok. Olyan kolbászok támadnak
a vállamon, hogy két hétig sem hordhatok kosarat.“

Pali, ki szerényen kuporodott meg bent, gyöngéden hátba lökte a kosár
bordáin keresztűl a kofát.

– Ne beszélgessen, nénike, mert lépteket hallok; szégyelném magamat, ha
valami ismerősök rajta kapnának hogy én ülök itt.

Érezte a szagot, hallotta a lábdobogásokat a mint elcsörtettek mellette
a hátulról jövő üldözők s azt is megneszelte, hogy nem messze a veres
torony tájékán összejöttek az előlről rohanókkal. Képzelem, mekkora
szemeket meresztettek egymásra.

Hát a diákok hová lettek?

– Csak nem nyelte el őket a föld? – kiáltá az egyik.

– Soha ennél csodálatosabb esetet! – szólt egy másik.

– Bebujtak valahol a kapu alá.

– Az nem lehet, minden kapualjat megnéztünk.

Káromkodtak és tanakodtak. Pali nagy élvezettel hallgatta a kosárból
addig is, míg szemközt hangzott a sopánkodás, alig várta azonban, hogy a
háta mögött legyenek.

Az inasok gyanutlanul engedték átmenni a kofaasszonyt. A hátul czammogó
leányka – már mint én, sem tüntem fel nekik, mindössze az egyik szurtos
kölyök nyujtott rám nyelvet.

Hanem a mint aztán túl volt Pali egy pár lépésnyire az ellenségtől,
egyszerre hopp, – kiugrott a kofa kosarából.

– Hahó! hahó! – kiáltá. – Alázszolgája.

Fügét és szamárfüleket mutatott nekik, s ezzel rohant lefelé a dombon, a
hogy a két lába birta.

– Utána! – ordított a bőrkötős had.

A kofa, ki először nagyot bámult, hogy bir az a törött lábával
ficzkándozni, rettentő átkozódásokban tört ki.

Pedig még hátra volt a fekete leves.

Mert az inasok látván, hogy most már hiába kergetnék a gyors lábu Palit,
visszafordultak, és neki estek a kofának, a miért a diákot kicsempészte
a kelepczéből.

Elverték, meghajigálták, a kosarát lerántották és összetörték… Így jár a
jószívűség ezen a gonosz világon.

Mi aztán szerencsésen haza érkeztünk. Azalatt Gábel úr elbeszélte
anyánknak azt a négyszemközti dolgot.

– Féltem vele előhozakodni, – kezdé kedvetlen hangon – mert nagyon
elszomorítom magamat is, a tekintetes asszonyt is. De hiába, nem lehet a
véka alatt tartani. Az imént mutattam a gyüjteményemet. Tetszik-e tudni,
hogy ebből a gyüjteményből a legszebb darab hiányzik? Eltünt. Egy diák,
a ki Madridban született, Török Gyuri nevezetű (Gábel bácsi szemei
könynyel teltek meg), áldott jó fiucska volt és okos, olyan verseket írt
az kérem, hogy Horatius se különbeket abban a korban. Mintegy tiz nap
előtt vakácziójuk volt a fiúknak, nekem meg a születésem napja, ők egy
albummal ajándékoztak meg, melybe mindnyájan levétették magukat, én meg
egy kis bort adattam nekik, igyanak az egészségemre, pedig nem szokásom.
Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert az első
szőlőtőkét, mielőtt elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom,
egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná, vagy
majommá, vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember.
Én rendesen oroszlánná leszek.

– Térjünk talán a dologra, Gábel úr.

– Hát jól van, egy kis „beneficiumot“ csaptam a gyerekeknek: ittak,
mulattak. Gyuri azt mondta, kirándulást tesz ma a hegyekbe, hogy a szél
kifujja fejéből a gőzt; vette kampós botját, a tarisznyáját, elment – és
sohasem tért többé vissza. Minden jel odamutat, hogy megölte valaki.

– Szent Isten!

– Eleinte föl sem vettem. Természetesen a többi diákok is csavargással
töltötték a délutánt, este hazajöttek, természetesen sárosan,
czafatosan, mint rendesen, csak Gyuri nem jött. Kérdem a többiektől, ha
nem látták-e valahol? Nem. No semmi, bizonyosan valamelyik pajtásánál
hál. De Gyuri másnap se jött. Most már megijedtem s legott bejelentém a
tanároknak és a hatóságnál. Az eltünt diáknak híre ment a városban,
persze, mert ki is dobolták. Egy hevér-asszony jelentkezett, hogy ő
látta a Gyurit künn a hegyek közt a Korpona felé vezető úton egy
pajtásával, de ő bizony meg se nézte jól, nem tudja leirni a kinézését,
hanem azt mondja (különös történet ez, tekintetes asszonyom) hogy az én
lányom adhatna felvilágosítást a „másikról“, mert Mariska éppen azon az
úton jött haza egy szekéren Korponáról, a hol a nagyanyjánál töltött egy
hetet, tehát látnia kellett a diákokat.

– Tovább, tovább! – sürgeté a mama, gonosz sejtelmektől elborúlt
arczczal.

– A hatóság nyomban embereket küldött Gyurit nyomozni, de nem találták
meg, a mi nem is könnyü dolog, mert annyi ott a hófuvás, hegyszakadék,
hogy ha egy ilyenbe találta Pali belökni…

– Pali? Az én fiam? – kiálta anyánk szívszakgató hangon és zokogva
rogyott a divánra. Majd fölemelte fejét és felugrott. – Nem igaz, nem
igaz! Hazugság, rágalom! Az én fiam nem nem tett ilyet. Én ösmerem, én
hordtam a szivem alatt.

– No no no, – csillapítá Gábel úr, – elszóltam magamat. Bocsánatot
kérek, én csak a gyanút jeleztem. A gyanu még semmi, még az nem ugy van.
De hát az ember azért nyitja ki a száját, hogy őszintén elmondja a
dolgokat, úgy a mint vannak, vagy a minőknek látszanak.

– Mindent meg akarok tudni, – sohajtá anyám, egész testében remegve, –
mindent, mindent.

– Ott hagytam el, hogy a hatóság nem talált semmi nyomot, csak egy
cserép-pipát, melyet a nebulóim a Gyuriénak ösmertek fel. Tehát
csakugyan ott járt Gyuri és most már csak az a kérdés maradt fenn, ki
volt a másik diák? És ha eddig olyanról volt szó, a mi a tekintetes
asszonyt keserítette el, mint anyát, most már olyanról lesz szó, a mi
engemet keserít el, mint apát. De azért nem hallgatok el semmit, mert ez
nem tréfa dolog.

– Köszönöm, Gábel úr.

– A Mariska lányomat, a ki valóban Korponáról jött azon a délután,
kivallatám, de ő makacsúl tagadta, hogy látta volna a két diákot.
Szurina András, a főkapitány azonban, a ki – mellesleg legyen mondva –
keresztapja a Mariskának és igen furfangos, okos ember, meg nem
elégedett ezzel; eljött egy este s szép tapintatosan kérdőre vette
leányomat. Az a mellett maradt állhatatosan, hogy senkit sem látott. Hát
most már vége, ott vagyunk, a hol voltunk; de Szurina András, nem hiába
keresztkomám, az az ember, a ki az almafa virágjából is ki tudja
nyomkodni a cseresznyeszemet, ott vacsorált nálunk, szétnézett a butorok
és a csecsebecsék közt, mígnem keze ügyébe akadt az album a diákok
arczképeivel. Nosza nyomban jegyzékbe vette a benne levő képeket. Az
első lapon van Szabó Laczi, a másodikon Daróczy Misi, a harmadikon Török
Gyuri, és így tovább mind a huszonhárom diákomat. Hogy mire való lesz,
el sem képzelhettem, de feldiktáltam készséggel. Mit gondol a tekintetes
asszony, mi sül ki ebből?

– Nem is képzelem.

– Az sült ki, hogy másnap a Szurina komám leánykája, a kinek meg én
vagyok a keresztapja, meghítta a Mariskámat uzsonnára. Szurina uram is
otthon volt. Egyszer csak, a mint ott fecsegnek, beállít Szurinához a
hevér-asszony, a ki már akkor be volt tanítva, mit mondjon. Szurina ott
a lányok előtt kérdezi ki az esetet és hozzá teszi: „Megösmerné-e kend
azt a másik diákot, ha látná?“ – „Igen is, megösmerném“ – mondá a
hevérnő. – „De úgy gondolja meg kend szegény asszony, hogy ezzel a
vesztőhelyre juttatja azt, a kire az ujjával rámutat.“ – „Hadd lakoljon
a bűnös, tekintetes főkapitány úr.“ – A főkapitány gondolkozva járkált
egy darabig a szobában, azután így szólt a lányomhoz: „Ejnye, Mariska,
egy jó gondolatom támadt. Apád említette, hogy egy albumot kapott a
születésnapjára a diákjaitok arczképeivel, ugyan kérlek fiacskám, ne
restelj haza szaladni érte, hadd mutassa meg ez a derék asszony, ki a
bűnös.“ A lányka megrezzent (legalább a koma azt mondja), de aztán szó
nélkül haza ment az albumért s halotthalavány volt, a mikor elhozta. A
főkapitány hirtelen átfutotta a lapokat s legott észrevette, hogy egy
diák innen is _eltünt_. Hopp, megvan, a kit keresünk. Megnézte a
jegyzéket s kitünt, hogy az a Pali gyerek. Az a béka kicsempészte. Meg
akarta menteni s éppen ezzel vitte be a hinárba.

Édes anyánk szemei megüvegesedtek, ajkai szederjes színt vettek fel,
majd szakgatott jajkiáltásokban tört ki, „a szivgörcs!“ hörgé.

– Hamar a morphium-csöppeket, – futott ki lihegve Gábel úr a
szakácsnéhoz.

Összerohantak a cselédek, kifűzték és lefektették, mire mi odaértünk,
bágyadtan, halaványan feküdt a Pali ágyában. Én még künn az utczán
vettem le a kendőt fejemről, hámoztam ki magamat a szoknyából és a hónom
alatt vittem be. Jó szerencse, mert az új kaland rossz hatással lett
volna most. Igy is keserves fuldokló sirásra fakadt, a mint megpillantá
Palit. Gábel úr legott figyelmeztette, menjen ki. „Megölöd anyádat, ha
itt maradsz.“

Egy óra mulva azonban jobban lett és Palit kivánta.

– Félek, – vélte Gábel úr, – kártékony lészen a jelenléte.

– Nem, nem, ki akarom vallatni.

Ünnepélyes, idegbántó csend támadt, mikor Pali belépett. Gábel ur
félénken huzódott a kályha mögé. Én nem tudtam miről van szó, de
éreztem, hogy az valami rettenetes dolog lehet.

– Jer közelebb! – suttogá az az örökké szelid hang, melynek édes zenéje
még most, sok-sok év mulva is a fülemben cseng.

Pali megriadva, bizonytalan léptekkel támolygott az ágyhoz. Anyánk
félkönyökére emelkedett.

– Irtózatos gyanu alatt vagy, – kezdé, – nagy bűnnel vádolnak, melyet
nem akarok megnevezni.

– Mamám! Mamám!

– Egy szót se felelj, mert egy szót sem kérdek, hanem emeld fel a
fejedet és _nézz a szemembe!_

Pali fölemelte a szemeit. A szép fehérszegélyes kék karikák őszintén,
bizalommal tapadtak az anyai arczra. Az anya tudott azokban olvasni.

– Elég, – szólt láthatólag megkönnyebbülve. Fölkelek. Kitisztázlak.
Mikor lesz az a sedes?

– Holnap, – felelte Gábel ur.

Valóban másnap összeűlt a sedes. Szigoru arczczal gyülekeztek fel a
professzor urak a kis auditoriumba, a hol a zöld posztóval bevont nagy
asztal állott. Az asztalon ott volt a rettegett „fekete könyv“, melybe
az itéleteket irják be és a lélekharang, a kis csöngetyü, mely a
pedellusnak szól, a ki az itéleteket végrehajtja.

Az iskolának nincsenek valami különös kiváltságai, de az éber protestáns
szellem mégis kiszoritott hosszu időkön át bizonyos usust, a hatóság
külön statusnak tekinti a lyceumot és nem igen üti be az orrát mindenbe.
Szurina uram ezuttal is fölment a direktor urhoz és jelentést tett az
általa felállitott album-csapda sajátos eredményéről, mondván:

– Végezzenek előbb a gyerekkel a tekintetes urak. Az nekünk nem árt. Mi,
polgári hatóság, várhatunk. Van rá időnk. Elég fiatal a gonosztevő.

Délután egy órára volt kitüzve a sedes, a mikor a nagy iskola-épület
néptelen. Kisértetiesen kongnak a léptek a hosszu folyosókon. Vankovics
Mátyás, a pedellus, ott jár fel s alá, vészjóslón csörgetve a
karczer-kulcsokat. A szél gunyosan kaczagva süvitett be az ablakokon s
szilajan lógatta ott künn a tornászó köteleket és hintákat.

Mi anyámmal, miután Palit egy-egy csókkal beeresztettük az auditoriumba,
szivdobogva huzódtunk meg egy fülkében, onnan lestük a jámbor
Vankovicsot (ki ugy tünt fel nekem, mint a hóhér, csak éppen az a
skarlát-piros köpeny hiányzott róla) és az érkező tanárokat. Legelőbb
jött a direktor, Guzmiczky és Csacsatka professzor urakkal. Azután Koós
Gábor professzor ur érkezett meg nagy bozontos szőrű kutyájával, melyet
künn hagyott az ambituson, mig maga eltünt a nagy sárga ajtóban, mely
mögött a mi Palink fölött ülik a törvényt. Majd előcsoszogott nagy
köhögve Kapler, a mathezis professzora, a ki azt szokta mondogatni a
diákoknak: „Minden tudomány csak a sirig tart, fiuk… latin nyelv, magyar
nyelv csak a sirig való… mert ki tudja, milyen nyelven beszélnek oda át
az angyalok; de a kétszer kettő, édes gyermekeim, még a siron tul is
csak négy lehet.“ Kevés vártatva erős „kip-kop“ hangzott a lépcsőkön.
Két famankóján érkezett Suhajda, a Petőfi poesis-professzora. Kiaszott,
sovány madárképü emberke, sötétkék Goethe-kabátban. Minden harmadik
lépcsőn megáll és szippant egyet a burnót-szelenczéjéből. Nyomában
lépkedett, vattával bedugott fülekkel, aranyfoglalatu pápaszemmel
Kecskéssy tanár ur, a történelem magyarázója, a ki egy napon azzal
lépett be a klasszisba, a hol Ausztria térképe függött a falon: „No
fiuk, ez a mappa is összezsugorodott egy kicsit.“ Vette a vastag kék
czeruzát, keresztbe törülte vele Lombard-Velenczét és örvendezve mondá:
„Ez sem a miénk már“. (A napfény besütött az ablakon s nevetve tánczolt
a megkrikszkrákszozott országrészen.)

Mind együtt voltak már az itélőurak, csak még Gábel ur hiányzott, a mi
Gábelunk bátyja, a természettudományok professzora.

Lihegve jött, sebesen aprózva lépteit kurta, husos lábszáraival, mint
olyan ember, a ki siet. De a küszöbnél ijedten állott meg.

A Koós Gábor tanár ur fehér bundás kutyája keresztbe feküdt az
auditorium küszöbén. Egy fenevad, a ki rávicsoritja a fogait.

– No Tisza, mi ez? – fenyegeté meg Gábel ur fenhéjázó hangon. – Mars
innen! Takarodj kutya! S megpiszkálta a csontfogantyus botjával, a mire
a Tisza dühösen mordult fel, de eszeágában sem volt elmozdulni.

Gábel ur hátrált vagy két lépést s könyörgésre fogta a dolgot.

– Kedves Tisza, ne okoskodjon. (Már nem merte tegezni.) Ereszszen be
kérem, No no no, kedves Tisza, ne izéljen. Lássa, be kell mennem.

Az alázatos modor sem segitett, gyámoltalanul állt ott egy darabig mint
egy fél éves gyermek, aztán elindult Vankovicsot keresni, nagy
kiáltozással verve fel a folyosó csendjét.

– Hej, Vankovics! Vankovics! Hol van ön, gazkópé? Jőjjön, jöjjön! A
Tisza nem akar beereszteni a sedesre. Jőjjön, kergesse el innen.

(A pedellus épen akkor szaladt le egy perczre, egyet huzni a pálinkás
butykosából, mely a földszinten, a könyvtárszoba kályhájában volt
eldugva.)

Addig nyargalt föl s alá tombolva mérgében és félelmében Gábel ur, hogy
végre ránk akadt.

– No mi ez? ki ez? Illetőleg pluralisban szólva: kik önök?

– Én a fiamat várom itt, – szólt anyám.

– Ugy? Hm… És?

De szigoruan összevont szemölde egyszerre elsimult, a mint látta, hogy
odaszaladok a kutyához és egy rugással elkergetem onnan.

– Bravo, bravissimo, kis fiu… Belőled generális lesz. Hogy hivnak
vakmerő gyermek?

Mondtam, hogy Pali testvére vagyok.

– Abból a gyilkos vérből! Persze, persze. Értem már. Ti semmitől se
féltek, imposztorok.

Valami nevetésféle nyöszörgést hallatott és kinyitván az ajtót begurult
rajta.

Egyedül maradtunk ketten. Édes anyám roppant izgatottságban volt, egész
teste reszketett s tanácstalanul tördelte a kezeit. „Jaj istenem, mi
lesz ebből, mi lesz?“ A milyen bátor volt, mikor idejöttünk, épen oly
csüggedt lett egyszerre, és nőttön-nőtt a kétségbeesése. „Becsukják,
pandurok fogják vinni szuronyok közt, penészes tömlöczben fog rothadni,
az én fiam… Belehalok megőrülök.“ Kezét a fejemre tette s végtelen
szomorusággal mondá: „Ne légy pajkos soha!“ Majd előtörtek a könyei s
görcsösen a szivéhez szoritott: „Látod, látod, mi lett belőlünk“.

Azt hittem, a szivem hasad meg. Szinte megörültem, mikor Vankovics
megint eljött a kulcsokkal. „Ez a pedellus! – figyelmeztettem anyámat. –
Ez szokta becsukni a diákokat.“

– Beszéljünk vele, – szólt hirtelen elhatározással hozzá lépve. – Kedves
uram, bocsássa meg, hogy megszólitom, de én vagyok annak a fiunak az
édes anyja, a ki fölött most sedest tartanak.

Vankovics egyszerre tekintélytől duzzadó ábrázatot vágott.

– Hja, bizony sok a szomoruság a gyerekekből… Sulyos eset! Valóban
sulyos. Régen nem volt már ilyen sulyos eset. Valóban sajnálom az
asszonyságot.

– Olyan sulyosnak tartja ön az esetet? – kérdé anyám félénken.

– Természetesen. Hogyne. Az ördögbe is. Egy diák eltünéséről van szó.
Egy élet. S annyi terhelő körülmény.

– És mit gondol ön, mi lesz ebből?

– Hát az lesz kérem, hogy én becsukom a karczerbe, a mennyire a
professzor urak itélik, tőlem meg aztán átveszi a drabant és elcsukja a
nagy szürke tömlöczbe, a hogy az ő világi törvényeik rendelik. A
katonaságnál is ugy van: legelőször a kardbojtot tépik le az emberről, s
azután adják át az igazságszolgáltatásnak. Ez a rendes ut. Kicsapják a
lyceumból, s mikor már megszünik diák lenni, átadják az államnak,
csináljon vele a mit akar.

– Nagyon sötét a karczer?

– Olyanform biz az, például augusztusban délben, mintha deczemberben
lennénk estefelé.

– Fütenek ott?

– Füt az isten. De az is csak egy kicsit a kánikulában.

– De enni, inni adnak…

– Vizet és „bochnyát“ (Az alumneumbeli rossz czipó-kenyeret hivják
bochnyának.)

Anyám belenyult a zsebébe és egy kemény tallért csusztatott a Vankovics
ur markába. (Édes apám huszonöt darabot adott volt át neki otthon, hogy
ha valami nagy baj lenne, azok beszéljenek a fiu mellett.)

– Legyen elnéző a szegény szerencsétlen fiam iránt.

Vankovics arcza csupa mosoly lett egyszerre.

– Hiszen tréfa dolog, kérem, az egész. Legfölebb tizenkét órára csukják
be. Az iskolai szabályzat nem tür többet. Aztán be is gyujthatok neki
egy kicsit, mert olyan kályha van, hogy ökröt lehetne benne megsütni. De
meg arra való ez a két nagy zseb, hogy befér egy kis kalács, egy kis
pecsenye. Ne tessék félni, kutya-baja sem lesz.

– De hát a többi?

– A többi? Hát a többi is. Hiszen végre is tegyük föl, hogy megtörtént
az _eset_, nincs ellene komoly bizonyiték. És ha nem történt meg,
kisülhet az ártatlansága igen könnyen, mert a direktor roppant okos
ember s az elnököl bent.

Édes anyám némileg megvigasztalódott.

– Oh bárcsak bent lehetnék, bárcsak hallhatnán mit beszélnek.

– Hm! Az nem épen lehetetlenség, – szólt Vankovics ur ravasz
arczfintoritással, a kezeit dörzsölve.

Anyám még egy tallért vett ki a zsebéből s átadta az öregnek.

– Van az auditorium-teremben egy karzat, a mit nem használnak, tele van
rakva székekkel, mindenféle szerszámokkal. Innen a kis csigalépcsőről
van a feljárás. Ha meghuzódnak ott és megigérik, hogy nem köhögnek,
mindent láthatnak és hallhatnak.

Egy pillanat mulva már ott guggoltunk összekuporodva a földön a tömérdek
por és penész közt, pedig anyámon az ünneplő fekete selyem-ruha volt, de
bánta is ő most a selyem-ruhát!

A professzor urak körbe ültek a zöld asztalnál, Pali a középen állott,
mint a hogy a vádlottak szoktak. Bátran, nyugodtan viselte magát, mint
egy férfi.

Ugy látszik, egy csomó kérdésen már tul voltak.

– Igaz-e, – kérdék, – hogy Gábel tanár urnak te irtad a névtelen
levelet, mely szerint ebben és ebben az órában rablók szándékoznak törni
a lakására?

– Igaz!

– És miért irtad a levelet?

– Mert fogadtam Szeniczey Laczival, hogy másnap nem lesz növénytani óra
és meg akartam nyerni a fogadásomat.

Mibe fogadtatok?

– Egy ezüst huszasba.

– Szeniczey László állj elö. Igaz ez?

– Igaz, – hagyta rá Szeniczey, ki tanunak volt a sedes elé idézve.

– És megkaptad az ezüst huszast?

– Megkaptam, – felelé Pali.

– Mire költötted?

– Nem emlékszem.

– Én tudom, – vágott közbe Szeniczey Laczi, – egy koldus asszonynak adta
oda, a ki a beteg leánykájának orvosságra gyüjtegetett a lyceum
kapujában.

– Nagy könnyelmüség – jegyzé meg Gábel professzor ur. – A koldus
asszony, hihetőleg csaló volt.

A direktor kedvezőtlenül jegyzé meg:

– Ne tessék fölösleges észrevételekkel neheziteni a feladatunkat. Ez
inkább dicsérni való dolog. Hanem térjünk át a gombára. Te gyurtad azt a
gombát?

Gábel ur elvörösödött, mint a pipacs. A tanárok mind ő rá néztek
mosolyogva.

– Igen, én gyurtam, tréfából, – vallotta be Pali, – s mikor egy idő
mulva láttam, hogy ugy néz ki mint a kövület, kiváncsi voltam
kipróbálni, ha a tudomány igazán csalhatatlan-e, ugy adtam át a tanár
urnak, mintha a Szitnya-hegyen találtam volna.

– Átkozott kölyke! – szisszent föl Gábel professzor ur.

– Ezek mind apró csinyek édes fiam, – kezdé most az elnöklő direktor
ünnepélyesebben, – a mik feddést érdemelnek, de most szállj magadba s
arra, a mit kérdezni fogok, felelj töredelmesen. Ugy nézz bennünket,
mintha szülőid előtt állnál, a kik védeni fognak bajodban, a kik előtt
kiöntve szivedet, ha az indulatok gonosz szellemei roszra is ragadtak,
enyhülni fog lelkiismereted s majdan biráid szigora. Mondd meg, hova
lett Török György?

– Nem tudom.

– Te voltál vele azon a délután?

– Nem voltam.

– Hol voltál hát?

– Künn csuszkáltam egy jégtáblán az Ó-Várnál.

– Kivel bizonyíthatod ezt?

– Nem tudom bizonyítani, mert sok embert láttam arra elmenni, de egyre
sem emlékszem.

– Látod fiam, ez gyanús. Az is ellened bizonyít, hogy Török Györgygyel
gyakorta czivódtatok, ellenséges lábon álltatok.

– Hisz éppen azért nem jártam az ő társaságában, – vágott közbe Pali
zavartalanúl.

– Hiába tagadsz mindent, – folytatá az igazgató szigorral, – mert az az
ártatlan gyermekleány, a kinek akkor az uton látnia kellett benneteket,
a Gábel Mariska, reád vallott.

– A Mariska! – dadogta Pali elhalványulva, és megtántorodott, szemei
kidülledtek, keze remegett. – Mariska reám vallott…

– Igen, meg akart téged menteni és elárult. Most már veszve vagy. Vallj
be mindent.

– Az nem lehet… Az teljes lehetetlenség, – nyöszörgé.

A professzor urak egymáshoz hajoltak, tompa moraj hömpölygött végig a
termen: „Ő volt, a gyilkos.“

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó és berohant lihegve egy
gyermekleány.

– A hugom, – hüledezék Gábel professzor úr.

Arcza piros volt, mint a bíbor. Egy könnyű batisztkendő tarkállott a
nyakába vetve, az is kioldózott, a nyaka fehér volt mint az alabástrom.
Az egyik czipellőjén a zsinórok is kibomlottak, kurta szoknyácskája
lefelé csúszott az egyik oldalon, – de az mind jól illett neki.

A professzor urak elámulva néztek rá.

– Mit kiván, kis kisasszony? – kérdé a direktor, ki meglepetve ment
eléje. – Itt most tanácskozás van.

– Éppen azért jöttem, mert meg akarom mondani, – hadarta gyorsan.

– Mit akar megmondani?

– Hogy nem láttam azt a két diákot, a kikről a hevér-asszony szólt. Azt
akarom megmondani, hogy igazságtalanúl akarják elitélni Palit, és azt én
nem engedem.

– Hogy mersz így beszélni itt, te tacskó? – pattant fel Gábel úr
fölpaprikázva. – Takarodsz haza mindjárt? No nézze meg az ember.

A tacskó azonban nem ijedt meg erre, hanem daczosan toppantott a
lábával. „Igen is, nem engedem!“ – kiálta s ezalatt a hajából, a mint
szép fejét megrázta, kiesett egy fehér rózsabimbó. Pali lehajolt és
megdicsőült arczczal vette fel.

– Jól van, jól, hugocskám, – vette fel a fonalat a direktor úr, –
szeretem a bátor kis leányokat; de miként fogja azt nekünk
megmagyarázni, ha nem Pali a bűnös, hogy a fölismerhetés veszélye elől
kegyed az ő arczképét csempészte ki az albumból?

A leány megakadt, zavartan sütötte le a szemeit, és babrálta a piros
fogakra szegett kötényét egy darabig. Azután fölemelte a fejét, mint egy
hősnő, s bátor, csengő hangon kérdé:

– Hát megmondjam?

– Igen, ezt kell mindenekelőtt tudnunk.

– Jó. Megmondom.

De mintha egyszerre elvesztette volna bátorságát, habozva eresztette el
a két kezét, mint két letört virágágat.

– Hanem, hanem, – rebegte, piros ajkát harapdálva.

– No csak semmi habozás, – bátorítá a direktor, – az igazság fegyver!

– Küldjék ki… – mond Mariska egy sohajjal, – küldjék őt ki a szobából.

– Kit?

(A leány Palira mutatott az ujjával.)

Palit kiküldték az ámbitusra és síri csönd lett a teremben. A mama ott
fönn a karzaton hallotta a saját szive dobbanását, a professzor urak még
a lélekzetüket is elfojtották.

A gyermek kaczkiásan csipőjére tette kezét. Abban a hitben volt, hogy az
bátorságot ad az asszonyfélének, s egyet lépett előre.

– Hát megmondom. Azért vettem ki az albumból a Pali képét, mert…

Hirtelen behúnyta a szemeit.

– Mert szeretem a Palit. Szerelmes vagyok bele.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott. Gábel úr eltakarta szemeit a
tenyerével és közbekiáltott:

– Óh gonosz, gonosz! Ily fiatalon.

A leány arcza olyan lett, mint a láng. A szemei tündöklő fényben
csillogtak.

– Azt gondoltam magamban, mikor keresztapám az albumot kérte, ha a többi
diákjaink közül volt valamelyik a Török Gyurival, hadd ösmerjen rájuk a
hevér-asszony, de ha Pali lett volna ott, azt megmentem. Én csak Palit
féltettem, tehát csak az ő arczképét vettem ki.

(Édes, édes leányocskám! – suttogá anyám a karzaton, s a mint szorosan
mellé voltam lapulva, nehány meleg könycseppet éreztem a kezemre hullani
az ő drága szemeiből.)

Zűrzavaros zsongás keletkezett odalent, a tanár urak, úgy látszik,
halkan tanácskoztak egymással, csak egyes töredezett szavakat lehetett
hallani: „Bolondság az egész.“ „Ezért kár volt a sedest összehíni.“ „No
no! ki tudja?“ és a Gábel ur nyers hangját vehettük ki, a mint
Mariskának mondta:

– Most már elmehetsz, szép mákvirág. Gyönyörü koszorút kötöttél
magadnak.

A lányka elment, a professzor urak is kezdék lassankint fölszedegetni a
felső kabátjaikat.

– Az itélet szövegezését a fekete könyvbe, és a végrehajtását Gábel
kollegára bízzuk, – jegyzé meg az igazgató.

Ezzel egymásután elszállinkóztak, csak Gábel maradt ott, az ő tollának
perczegése hallatszott és a nagy fali óra ketyegett közbe. Olyan
csöndesség volt, hogy nem mertünk megmoczczanni. Kis vártatva azzal a
kezével, a melyikkel nem irt, megrázta a csengetyűt, „csiling, csiling“!

Vankovics úr belépett:

– Hát maga hol volt, mikor az előbb kerestem? Halálos veszedelemben
forog az ember és ön nincs itt!

– A fali táblákat mosogattam, kérem alásan.

– Valde bene. A diák odakünn van, ugy-e?

– Igen is odakünn járkál.

– Hát vigye be és csukja el a kisebbik karczerbe. Ott lesz reggelig. De
jól vigyázzon rá és szigorúan bánjon vele, mert értse meg, egy
gyilkossal van dolga.

– Igenis.

– Aztán jőjjön vissza, mert egy irást fog vinni a főkapitány úrhoz,
addig elkészitem. S ott kapja a további rendelkezést, hogy a diákot
kiereszti-e reggel, vagy pedig hatósági közeg jön érte? Úgy, úgy!

Kegyetlen mosoly játszadozott a gyámoltalan emberke ajka körül.

Vankovics eltávozott, ő pedig tovább irt; szerettük volna mi is elhagyni
a karzatot, de lehetetlen volt úgy, hogy észre ne vegye, vártuk tehát,
mig abba hagyja.

Ez alatt éktelen lárma, zaj keletkezett odakünn az utczán. Zürzavaros
kiáltások hangzottak: „Éljen!“ „Hurrah!“ Hihetőleg a diákok kezdenek már
gyülekezni a délutáni leczkére s azok zsibongnak olyan nagyon. A szegény
Palit most viszik a karczerbe. Arra kiáltozzák a „Hurrah“-t! Az utczai
zsivaj nőtt, mint az áradat s hömpölyögve egyre közelebb, közelebb
hangzott. Végre beömlött a kapun és az ámbitus csöndjét verte föl.
Tomboltak, ujjongtak, az orkánszerű bömböléstől kezdve a hahota, az
üvöltözés, visitás minden skáláján. De az egy cseppet sem konfundálta a
professzort. Hozzá volt már ő ehhez szokva.

Csak akkor ütötte fel nagy buksi fejét az irásból, mikor az ajtó
felnyilt és nagy sebbel-lobbal berohant Vankovics úr.

– No hát elcsukta amiczenko? – kérdé a professzor úr szokott tótos
szólásmódjával.

– Nem biz én. Szabadon eresztettem.

Gábel úr nagy szemeket meresztett, a miket hirtelen elfutott a vér.

– De hát megőrült maga, ember?

– Nem biz én, kérem alássan, hanem hát megjött a Török Gyuri.

– Az nem lehet! A professzor úr felugrott és az asztalt verte dühében. –
Az teljes lehetetlenség!

– Odakünn van az ambituson. Őt éljenezik a diákok.

– De hiszen az meg van ölve.

– Nincsen annak kutya-baja se.

Gábel úr kékült-zöldült mérgében, egyszer-kétszer fogcsikorogva nyargalt
végig a termen.

– Hát hogy merte maga elereszteni a diákot?

– Hiszen ártatlan, kérem alássan, most már a vak is látja.

– Az mindegy, – tombolt a kis kövér emberke. – Be kell azért mégis
csukni.

– De mondom, kérem, hogy a Török Gyuri megkerült.

– Azt is azonnal be kell csukni. Az előbbit azért, mert már el van
itélve, a másikat azért, mert a pajtását a veszedelemben hagyta. Önt
pedig azért kell becsukni, mert nem teljesítette a sedes parancsát. Most
én vagyok itt a diktátor, érti-e? Egy, kettő, három… takarodjék rögtön
és teljesítse a három parancsomat.

Vankovics bácsi alázatos képet vágott, de azért esze ágában sem volt
elkotródni.

– A mit kivánni tetszik, az lehetetlenség. Az első diákot azért nem
csukhatom el, mert már eleresztettem; ki tudja, hol szaladgál azóta; a
másikat azért nem csukhatom el, mert az megszökött Korponára a színészek
közé, úgy hogy most a truppal jött ide és estére ő lesz a Mátyás király;
magamat pedig azért nem csukhatom el, mert ha én leszek a rab, ki az
ördög lesz a porkoláb?

– Csodálatos konfliktus! – hörgé a professzor úr. – Adja fel hát,
amiczenko, legalább a kabátomat. Különös időket élünk. Mit szólnak majd
ehhez a kollegák? Én utoljára is nem bánom.

S ezzel nagy hümmögve, morogva ő is eltávozott, indulatosan becsapva az
ajtót maga után.

Most már mi is lejöhettünk a karzatról, édes anyám arcza sugárzott a
boldogságtól.

– Soha sem hittem volna, édes fiam, hogy ilyen jó az Isten.

Gábel úrhoz érve, már ott találtuk Palit, ki vigan ugrándozva sietett
elénk, maga Gábel úr azonban haragos volt s a kis Mariska zokogása
kihallatszott szobácskájából.

Anyám bement hozzá és össze-vissza csókolta.

– Ne sirjon, kedves szivem. Magácska a legnemesebb szivű gyermek a
világon.

– Hagyja a tekintetes asszony, ne kényeztesse… nagyon megszomorított
engemet. Nem is tűröm tovább a háznál.

– Tudja mit, Gábel úr, adja hozzám magyar szóra, cserébe. Hadd legyen ő
az én leányom.

– Cserébe? szólt Gábel úr. – Mond a tekintetes asszony valamit.

– Ezért a boglyas gyerekért. (Engemet értett a boglyas név alatt.) Hadd
maradjon ez itt és tanuljon meg németül. Ráállasz?

– Ráállok, mamám.

– No akkor én is ráállok, – fejezé be Gábel úr. – Mennyi ruhát
csomagoljak be neki?

– Valamennyit – mondá az anyám mosolyogva. – Mert az is meglehet, hogy
vissza sem adom többé.

Ugy is történt, én magam ott maradtam Gábel bácsinál német szóra,
Mariskát pedig anyám vitte haza magyar szóra. A minek aztán az az
eredménye lett, hogy én még mai napig sem tanultam meg németül, Mariska
pedig az igaz, hogy megtanúlt magyarúl, de a német szót meg
elfelejtette. Ha mostanában néha-néha ellátogat Palival (a férjével)
Selmeczre, csak töredezve tud a rokonokkal beszélgetni.



A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE.


Önök nyilván tudják, hogy a Majornoky Ferencz és Gál Katalin
házasságából két fiu született. Bizonyosan azt is hallották, miért vált
el az öreg a feleségétől. El volt kérem ez a házasság hibázva eleitől.
Egy ügyvéd utján kötötték, pedig ugy látszik, mégis csak az égben kell
azt kötni és nem az ügyvédi irodában.

Különben is az öreg Majornoky teljes életében szeles, makranczos bolond
volt, hiszen éppen azért házasitották is meg, ekképen okoskodván a
rokonai:

– Ferinek asszony kell. Az asszony rendesen elferditi a férje eszét.
Okos emberből bolondot csinál. Miért ne csinálhatna hát bolond emberből
okosat? Egy fáradsággal megy a kettő!

A mi Gál Katát illeti, csinos leány lett volna, ha termetben nem olyan
nagyon apró, s valószinüleg jó asszony válik belőle jó férj mellett, ha
apja, a gazdag szappanos, alaposan el nem rontja a nevelését.
Fölébreszté benne a rangkórságot, mely kivált a polgári osztályból bőven
szedi az áldozatokat.

Szerencsét csinálni! Erről álmodnak azok a szegény polgár-leányok…
Nemesi koronát a zsebkendőik csücskébe. Szerencsét csinálni? Hát ugyan
szerencse: átmenni idegen földbe, idegen levegőbe?

Ha a venyige mondaná: „Ültess át engem le a virágos völgybe“, azt
felelné a vinczellér: „Elment az eszed, kis venyige, hisz ott nem sütne
rád a nap, a kövér föld kiégetne…“ Vagy ha a füzfa vágyakoznék: „Ássátok
ki gyökereimet, ott fönt akarok élni a hegyormon“ – hogy dugnák össze
fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének,
kicsúfolnák: „Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak
elhervadni…“

Hja, Gál Katalinnak senki sem szólt semmit!

Ferencz úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi
kifogásokat az apró termete miatt, de arra állitólag azt felelte volna
vissza a leendő anyósa:

– Ne busuljon, Majornoky ur semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a
pénzes ládájára ültetjük. (Hát persze, hogy az elég magasság!)

El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias
volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen
számitanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem
is érdemes beszélni róla, a régi chablon: katonatiszt… párbaj… elválás.
(Ismeretes három állomás a házasság országában.)

Ferencz rosszul bánt a nejével, az asszony ennélfogva tulságosan jól
bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben csak az a
bizonyos „engesztelhetetlen gyülölség“ volt fölhozva. Két szó, olyan
széles és mély, mint két nagy zsák, a mibe két ember szennyese bele fér.

Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem ugy is csak a fiukkal van
dolgom, a kik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék
körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni.
(Nem is tudom, miért nevezik szalmának, a mi voltaképen tövis?) A
szappanosék még ugy is büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy
a nagyasszony ne ugy emlitse: „leányom Majornokyné.“ Hát még a két kis
kölyköt hogy kényeztették, beczézgették. Egész nevetség volt, mikor a
vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára és
rigmusokban köszönté föl „Majornok urait.“

A fiuk valóságos ellentétei voltak egymásnak. Gyuri barna, Pali szőke;
Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetü; Pali korán
elárulta, hogy urnak született, fintoritotta is az orrát a
szappanszagra, hanem a szelid lelkü Gyuri hévvel ragaszkodott a
nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne e miatt a nemzetes uramnak.

– Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág. Pali, meglássátok, reánk nem ismer,
ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbizom, az ide hajlik.

Mikor aztán a nyolczadik évben átvette a fiukat az apjuk, hogy a városi
iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeserité az
öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy busulásba belehalt. Utána
ment az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már?
Átkozott agyvelők kitalálták a milly-gyertyát. A szappanért pedig
tulajdonképen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a
jövedelmet.

Hiszen, ha a milly-gyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy
vagyont hagyott volna a leányára és én most meg sem irhatnám ezt a
történetet, de mivel a milly-gyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram
ennek ellensulyozásául mindenféle vállalatokba belekapott és mire
szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hirhedt vagyon, hogy maradt
is, nem is valami a szalmaözvegynek.

Pedig el kellett volna a sok is, kivált aztán, a hogy a két haragvó
szülő közt, a kik soha sem találkoztak, sohasem látták egymást azóta,
megindult az elkeseredett verseny – a két fiu szeretetéért.

Sajátságos harcz volt az! Olyat még nem jegyeztek fel annálék.

A fiukról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is.
Minden héten ment a sok fris kalács Selmeczre, a hol tanúltak. Erre
megharagudott Majornoky Ferencz és kontraktust csinált az ottani
czukrászszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, a mennyi a
bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba;
fogta magát az asszony és a husvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt
minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No ez már olyan
tromf volt, hogy a tekintetes ur nem tehetett mást, mint pony-fogatot
szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán tulliczitálni.

Bizony az anyai leleményesség nem pihent… S a mit az elméje kigondolt,
azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky
Ferencz váltig erősködött: „Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!“

Igy folyt ez hosszú tiz éven keresztül; ha az asszony instruktort
fogadott a fiukhoz, Majornoky mindjárt egy praefektust szerződtetett
hozzájok. Mikor képeskönyveket, ifjusági olvasmányokat kezdett
küldözgetni, ő megvett a liczitáczión egy egész bibliothékát s
béresszekéren vitette föl Selmeczre.

A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélykedés mellett.
Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük
meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem birták elhajigálni.

De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama
engedni kezdett. A mama már csak himzéseket, kézimunkákat küldözgetett.

Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a „hajlékonyabb ág“ szépen
elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte, a mikor
megkapta, meg is csókolgatta: „Szegény édes anyám, hány ezer öltést
tett, míg ezeket varrta!“

Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi
„fáradságot“. Hja, a mult őszszel állott ki egy követválasztást. Sok
vérvesztéssel jár az!

De mindegy, hisz már ugy is be van a fiuk neveltetése fejezve. Most
teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy
Majornokynak.

Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette
magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt föltünt neki, hogy a Gyuri igen
kopottasan néz ki az idén.

– Neked nincs különb ruhád?

– Nincs, édes apám.

– Hát hová teszed azt a sok pénzt, a mit küldözgetünk?

– Elköltöm – felelt könnyed vidámsággal.

Az apa kedvetlenül simogatta szakállát.

– Hogy változtál át ugy egyszerre? Tavaly még megtakaritott pénzed is
volt és a mellett ugy néztél ki, mint egy herczeg. Mi történt veled, te
fiu? Nini, hát az órád, ékszereid, gyürüid?

– Nincsenek meg.

– Szépen vagyunk. Neked van valakid, te gazember.

– Igen, van valakim.

– No ez bizony elég korán van, te tejfelszáju – dörmögte az öreg,
összeránczolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra
gördült titokban. – Ej, kópé, hát nem mondanád meg, ki?

– Nem mondom meg, apám.

– Jól van, jól; most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is
utánatok megyek későbben.

A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki.
Talán csak lesz a fiuknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis
mahagonifa-szekrényeket s kezébe akadt egy csomó postai vevény… ötven…
hatvan… negyven forintról szóltak.

– Aha! – dünnyögte – megvan a valaki!

Nosza hol a pápaszemem? Föltette hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt
ott a vevényeken: „Gál Katalinnak“.

Hát már ennyire jutott az asszony.

Ugy kell! Ugy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készté mint
diadalmast. A káröröm demonai körültánczolták s delejes ujjaikkal
csiklandozták, mig nem egyszerre jött egy fagyos kéz s rácsapott a
szivére, hogy megremegett és hátratántorodék.

– Hozzá szít, engem pusztit, őt szereti! – és fölemelte ökleit dühösen.
No megállj, kigyó-kölyök!

Erőt vett magán, elment és végig hallgatta a vizsgát látszólag
nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.

Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott,
Gyuri kitünő sikerrel ment át.

Az apa oda lépett ahhoz a fiához, a melyik megbukott s gyöngéden
csókolta meg homlokát:

– Ne félj semmit, azért te mégis ur leszel.

A másik lehajolt hozzá, hogy kezét csókolja meg; visszavonta s szemeiből
haragos villám lövelt feléje.

– Eredj a szemem elől… Megátkozlak!

– Atyám! – kiáltá Gyuri elhalványodva – hát mit cselekedtem?

– Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már hova lett órád,
hol vannak ékszereid. Meglopsz engem ő miatta…

– Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van – rebegte Gyuri és előtörtek
szemeiből a könyek.

– Semmi közöm hozzá – szólt a szivtelen Majornoky. – Hozzád se többé.
Mehetsz a hová akarsz.

– Bocsáss meg – esengett a fiu szivszakgató hangon – én csak a természet
törvényeit követtem.

Az öreg gunyosan kaczagott föl.

– A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal
egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő
törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.

Igy tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, a ki elhagyatva, gyalogszerrel
indult a városka felé, a hol az anyja lakott, mig Palit négy lovas hintó
vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky
bemutatta fiát az alispánnak.

– Ajánlom Palit a szivességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva
végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.

Az alispán nyájasan fogadta őket.

– És mire volna leginkább alkalmas a Pali öcsém?

– Arra, a mi legelőbb megüresedik – felelte természetes hangon idősb
Majornoky ur.

Az isteni gondviselés ugy akarta, hogy Lázár János ur, a megyei
számvevő, költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky
Pálból néhány hónap mulva számvevő a megyénél; mig a hajlékonyabb ág, a
becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be irnoknak, hogy anyja
nyomorát keresményével is enyhithesse.

Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; a mi kis pénze volt,
elfogyott, a nagy kőházából kiliczitálták, értékes ingóságai
elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha ugy megindulnak!)

Hónapos szobába huzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett
megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de hát a tű! Az még
tekintetes urnak szólithatja a tollat is…

Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt
még a férje, gyülölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt,
szerethette. Sőt szerethette a másikat is, habár az csak hébe-hóba irt
egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott,
adósságot csinált.

Sokszor is ülte meg e miatt a szegény anya homlokát a boru s megrezgette
hangját a keserüség.

– Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink
ezen a világon.

Igaz, ugy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegitse
őket. Egy nap néhai Gál Mátyás, budai csizmadia végrendeletét bontották
föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester
kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter,
Katalin nevü leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát
varrhatott az meg életében!)

Bezzeg fölviradt megint a Majornoky fiuknak! Gyuri ott hagyta a
princzipálist, Pál urfi is legott ráért édesanyját látogatni. De a mikor
itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát.
Majornoky Ferenczet tönkre tette a képviselőség. Hja a népbizalomnak
nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt
szolgabiróságot vállalni s mindig alább-alább merült az uzsora
hullámaiban. A Majornoky-kastély és birtok árverésre kerűlt.

Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta
legott a parancsot:

– Ülj kocsiba Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül
is.

Majornoky Ferencznek már nem volt semmije, de még ur volt, és pedig
mekkora ur! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre s a
hol éjszakára megszállt, egy falusi korcsmában, valami enni valót kért.

A korcsmáros gondolkozóba esett, hogy mit adhatna.

– Csináltasson egy kis rántottát – szólt a vendég.

– Rántottát? – kiáltott az föl csodálkozva. – Jó helyen beszél az ur. Az
egész környéken nincsen tojás.

– Hát hova lettek a tyukjaik, azaz mivel foglalkoznak?

– Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő
öldöklés van itt egy év óta, a hogy Majornoky ur a szolgabiró.

– Nem értem.

– A nagyságos ur ideges, nem tud aludni s a melyik faluban megszáll a
járásban, ott az előljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl
ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.

Ilyen volt a szolgabirói nymbus valamikor. Hanem a kétszer-kettő már
akkor is örökké négy volt. A ki nem tudott számolni, biz az arra jutott,
hogy aztán nem, tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni,
de a hitelezők éltek és ébren voltak.

– Hanem iszen – fecsegett tovább a korcsmáros – nem sokáig lesz már ő
szolgabiró. Nagyon a végét járja már.

– Hogy-hogy?

– Éppen holnap árverezik Majornokot.

– Tudom. De szolgabiró azért megmaradhat.

A korcsmáros szemeivel hunyorgatott.

– Hát tetszik tudni, a hogy veszszük. Sok mindenféle tarka macskája van
Majornokynak. Egy pár nem tiszta természetü adósság, hiszen tetszik
engem érteni… a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert
a fiam az irnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb
megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi ur volt.

A vendég szomoruan sohajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra;
majd élénken kérdé:

– Hogy hivják önt?

– Engem Balics Gábornak.

– Akar-e egy szivességet tenni s a mellett egy jó cselekedetet?

– A dolog minemüsége válogatja – felelte ékesen Balics Gábor.

– Én Majornoky György vagyok, a Majornoky Ferencz fia.

Az öreg korcsmáros agyaráról ijedten fordult le az ezüst kupakos pipa.

– Ejnye, ejnye! – dadogta kétségbeesve. – Inkább a nyelvemet vágtam
volna ki… Itt állok, kötözzenek meg.

– Semmi baja sem lesz, Balics bácsi, biztatta Gyuri nyájasan – sőt
inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem…

– Életemet! – kiáltá a csacsogó öreg éledezve.

– Nem kell az élete, Balics bácsi – hanem beszéljen fiával és
valahányszor olyan dolog talál fölmerülni, a mi árthatna atyámnak,
jöjjön hozzám, én rendbe hozom azt ugy, hogy ő észre se vegye, önnek is
megfizetem a fáradságát. Megigéri?

– Itt a kezem rá. És hol keressem az urfit?

– A Majornoky-kastélyban.

– A Majornoky-kastélyban? De hisz azt holnap eladják.

– Éppen azért – felelte mosolyogva Gyuri. – Csak keressen föl ott; vagy
ön, vagy a fia.

Másnap a Majornoky kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem
kellett megmozditani semmit. A czimer (a kard élére szurt török fő) ott
maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni
a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.

Nemsokára beköltözködött a szappanos leány azokba a termekbe, hova annyi
édes reménynyel lépett egykor fiatalon s hol annyit szenvedett azután.
Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény
galagonya innen kiveszett. Pedig abba hasitottad fel egyszer homlokodat,
Gyuri fiam. Óh, óh, a kis körtevessző, hogy megnőtt, hogy elaggott… Az
volna ez? Nézd csak Pali, abban az évben ültették, mikor te születtél.
Hát a patak a kert végében megvan-e még? csörög-e még?

Biz’ az ott csörgött, csacsogott és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte
az elszáradt faleveleket a tengerbe.

Mikor aztán kigyönyörködte magát az uri birtokban, fölosztotta a
szerepeket fiai közt.

– Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon
menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését
négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni és
élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is ur leszel, édes fiam,
neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast
tarthatsz, pezsgőt ihatol.

Gyuri otthon cseppent s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat
ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát,
csak néha komorodott el napokra.

Akkor aztán hiába simogatta forró fejét lágy ujjaival édes anyja.

– Neked valami rejtett bajod van. Mi bánt, kis „ágacskám“?

– Csak ugy elgondolkoztam egyről-másról.

No ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre
gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem
ismert senkit. Ő hozzá sem jártak. Csak egy öreg ember fordult meg nála
egy idő óta sürűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba és
tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla
levertség.

Az édes anyja kiérezte:

„Ez az ember szállitja valahonnan azt a sok bánatot, de megtudom,
rájövök, ha máskép nem, fortélylyal.“

A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő
volt, beállitott.

– Jöjjön be hozzám – hivta nyájasan az úrnő.

– A fiatal urhoz jöttem – huzódozott Balics uram.

– Tudom, – ravaszkodék ez – mondta a fiam és megbizott, intézkedjem
helyette. Hát mi baj van?

– Hja bizony, megint pénz kell.

– Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? kérdé a szalmaözvegy
találomra.

– Hja, hja, – vakarta fejét az öreg – a vármegye nagy kemencze…

– Hozott-e valami irást?

– Hogy ne! Itt a levél magától az öreg nagyságos urtól. Tegnap
függesztették föl szegényt. Hja, a vármegye nagy kemencze… Mennyi pénzt
hordtam el és mégis fölfüggesztették!

Mig az öreg fecsegett, csacsogott, addig az asszony reszkető kezekkel
tartotta azt a levelet és olvasta villámló szemekkel:

„Kedves Gyuri fiam! Küldj a becsületes Balicscsal száz forintot.

Majornoky.“


Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a
skarlát-posztó, apró szürke szemei kidülledtek és kékes lángokat
löveltek, mint a kigyóé.

– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva – mert mindjárt keresztül
megyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!

Egyszerre levált róla minden máz, a mit a nevelőben ráaggattak, a mit a
fényes kastély, a selyem kelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a
szappanos-leány.

Ökleit fölemelte s neki rohant sziszegve körmeivel Balics uramnak, ugy,
hogy az vad futásban keresett menedéket.

És e rettenetes furiában összeszakgatott magán minden ruhát, a földhöz
vagdalta a porczellánokat, a vaskályhához paskolta az üvegeket, végig
futott a folyosókon, fölrugott dézsát, virágcserepet, a mit előtalált,
beszaladgálta a cselédszobákat s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a
szolgálókat.

Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyörészve lépegetett a gyaloguton a
kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra
és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szürt tej. Balról az
erdő zugott rejtélyesen, elálmositón.

– Csukjátok be a kapukat! – rikácsolá a bőszült asszony.

A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely
már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök
elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.

– Ej no, hát mi ez? – boszankodott Gyuri s zörgetni kezdett. – Nyissátok
ki!

Semmi nesz. Hallgatódzott s ugy rémlett előtte, mintha belül halkan
beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:

– Hej emberek! Én vagyok itt!

Fojtott, visszatartott kaczaj volt a felelet.

– No megálljatok, gazemberek.

Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ és azzal kezdte
döngetni a vaspántokat.

Egy ablak nyilt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.

– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de még sem ismerős.

– Én vagyok, mama.

– Kicsoda?

– Hát rám nem ismersz? – kaczagott föl Gyuri. – Persze, a méreg
megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.

– Én parancsoltam.

– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted? Hogyan kell azt
magyaráznom?

(Most kezdte csak észre venni, hogy ez aligha puszta tréfa.)

– Ugy, hogy föl is ut, alá is ut. Itt nincsen többé kereseted.

– Anyám! – kiáltá remegő hangon. – Hát mi történt?

– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet,
kijátszottad jóhiszemüségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs
jellemed, kitagadlak.

Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor
becsapódott. Vége volt mindennek.

Gyuri odatámasztotta zugó fejét a kapuoszlophoz s hosszan,
megüvegesedett szemekkel nézte a felhőtelen eget, a hol éppen most
gyuladozott egy virgoncz csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem
szólitotta.

Azután kitörülte szemeiből a könyeket és elindult a gyaloguton. Most már
jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólitotta: „Neked nincs
jellemed“ – zugta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy
mogyorófabokor szólt hozzá: „Vágj le rólam vándorbotot!“ Sokáig
keresgélt a hajtások közt, mig végre letörte a leghajlékonyabb ágat.

Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a
rövidebbet huzta, mig a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert
mindig a jóléthez huzódott.

A mit én elmondtam, hajszálig igy történt, de azért, a mit Balics uram
fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte
a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy
például nem valószinü.



EGY FIUNAK A FELE.

(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele.)


I. A BEVEZETÉS.

Mikor e nagytekintélyü kör[1] részéről azt a megtisztelő felszólitást
kaptam, hogy felolvasást irjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:

– Én, megvallom, soha sem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát
nem is tudom elképzelni, hogy más valaki is mulathasson.

Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért
mégis megappellálom mondásomat a plenum elé.

Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas
téli estét mégis csak agyonütik.

Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria
nélkül. El is mondhatom, ha parancsolják – mióta Bismarck nyomán az
őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.

Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy
megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.

Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?

– Nem igen.

No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A
ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.

– Hát tarokkozni szoktak-e?

– Nagyon ritkán – felelték a forrásaim.

No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyülési
koulissatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka,
azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok
játéka.

– De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?

– A dominót!

Hohó a dominót? No már most tudom, mihez tartsam magamat. A domino
csendes családos emberek kultusza. Most már megvan az utbaigazitó, mit
kell ott elbeszélnem.

Mert, ne is nevessenek kérem, nagy taktika kell ahhoz.

Egy husvét napján az történt meg Deák Ferenczczel, hogy nagy beszédet
tartott a belvárosi választóknak, a mely roppant hatást tett. Deák
Ferenczczel sokszor megtörtént az ilyesmi.

Egy felvidéki képviselőnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszem közt
vagyunk, Urbanovszky Ernő volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy
betanulta szóról-szóra, váltott hozzá egy vasuti menetjegyet,
hazautazott a saját választóihoz és elmondta azon melegében eleitől
végig, magyarul is, tótul is.

A beszéd nem csinált semmi hatást.

Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon és
boszankodva dörmögte:

– No, én czudarul megjártam a Deák eszével.

Ha most itt átvehetném a meseiró szerepét és az igazság magvát bele
akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy ő
meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi
választók előtt, és a mint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:

– Soha sem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!

Mindebből csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky
beszéde is hatott.

És most már bevallottam kiszámitott ravaszságomat, miért nem olvasom én
magam ezt a kis történetet,[2] melyet a dominójáték alapján békés
családos emberek számára hoztam. Mert ugy vagyok én azzal, hogy ha
valamit irni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul
már a szegény pára, valami nagyon messzire soha sem visz, de azért haza
a szülőföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán előkeresem valamelyik
ismerősömet és elhozom.

Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostoha anyát. Annak a
történetét mondom el.

Egy jó mostoha anya, – fogják ellenvetni, – ugyan, ugyan, hisz az
lehetetlenség!

Már pedig én mégis tudok egy jó mostoha anyát.

Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.


II. MAGA A TÖRTÉNET.

Hát az történt kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszeszornak, névszerint
Gáthy Lőrincznek, meghalt a szép fiatal felesége gyermekágyban.

A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép
egészséges fiucska, megmaradt.

Gáthy Lőrincznek volt egy öregebb nő rokona, a ki a temetés után
fölvette karjára a kisdedet és a mi könyje megmaradt a temetésről, azt
sirta el a bölcső felett.

– Szegény kis árvácskám, mi lesz te belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai
kéz nélkül.

(Nyilván oda akart jönni a néni gazdasszonykodni – mert ma már senki sem
diskurál ok nélkül még egy három napos gyerekkel sem.)

– Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen – mondá az apa, s fölkapta
a csecsemőt és megcsókolta a gyenge piros képét – ne félj semmit fiam, a
mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.

– Csakhogy az nem édes anya lesz, Lőrincz öcsém.

– Én az édeset adom neki vissza.

– Eredj hát, kapard ki a földből, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az
már örökkön-örökké. Az, a kit te hozol, mostoha lesz, Lőrincz, ha arany
pántlikával fonja is a haját.

A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kis fiut és ott
hagyta. Hideg, zárkozott jellemü ember volt, se ő nem mondta, se nem
kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:

– Od’adta valakihez gondviselésbe.

Két hét mulva jött vissza és rá három hétre elvette az uradalmi
joszágigazgató hugát, Zehernyey Borbálát. Az volt akkoriban a
legcsinosabb özvegyasszony nálunk.

Az emberek erre is vállat vontak:

– Lám, eltette a porontyot az utból… Mégis csak rossz ember ez a Gáthy.

Nem nagyon sokára és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy
kalendárium?) az uj asszony szintén egy fiucskával ajándékozta meg
Lőrincz urat.

Még fel sem kelt Gáthyné a gyerekágyból, mikor az ura megint elutazott
Pestre és megint elvitte a gyereket, ugy hogy vissza se hozta többé. Az
emberek nagy szemeket meresztettek:

– Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.

Rejtélyes sugás-bugás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel?
Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis
ártatlanokat, hanem Buda-Keszire. (T. i. ott laknak a mennyország udvari
szállitói.)

És mig a Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is
nagy sirás-rivás verte fel a kis barátságos kastély ódon szobáit. A
fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte
a gyermekét; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kuszott
előtte és átkozta a feszület előtt:

– Add elő a gyermekemet, hova tetted?

De a különcz ember hajthatatlan maradt.

– A gyermek jó helyen van, – mondá – megkapod majd egyszer. Ne firtasd,
mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elő nem adom.
Fogadásom van rá, első feleségem holttesténél tettem. Nem fogom
megszegni.

Igy mult el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai sziv kínja.
Minden utat bejárt, minden módot megkisérelt, de egyik sem vezette
sikerhez, a „kegyetlen apa“ olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kő.
Gyakran járt fel Pestre „a gyerekeket megnézni“, de az asszonynak alig
mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.

Az ötödik évben aztán igy szólt Lőrincz egy héttel Borbála napja előtt:

– No asszony, süss, főzz az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek
Pestre és haza hozom a gyermekeket.

Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfujt
mindent. Öt esztendőnek keserű gyötrelmét.

Pedig az az öt év lett volna a legédesebb méz a gyermekkel.

Nekem magamnak is van egy kis fiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha
megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak az első gügyögéstől az
első veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekből. Ott lenni
az eszmélkedésnél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti
össze a fogalmakat s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; először
csak az egyik rugó mozdul, aztán az egyik kerék, ha végül valamennyi
jár, az már akkor csak zakatolás.

Az első ismerőse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Őt szólitotta meg
kedves selypitő hangján a legelőbb: „csicsa, csicsa“! Micsoda esemény
volt az a háznál! (A czicza is kávét kapott az nap.)

Mikor aztán mosdatták a teknőben a szivacscsal, mert az is olyan szőrmés
volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta „csicsa“. Az első kanál
levesben, melyet belekényszeritettek, egy laska uszott, mint a hogy a
szivacs uszott a teknőbeli vizben, a parányi laskát is megösmerte, hogy
az „csicsa“.

Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon s a finom
pelyhek ott szálldogáltak az ürben, éppen mint a laskák. „Csicsa!
Csicsa!“ – kiáltozta a hópelyhekre.

Minden csicsa volt előtte, de mégis bizonyos rendszer szerint.

Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, a
minőket mi öreg emberek nem birunk kigondolni.

– Hogy hivnak? Kérdeztem egy napon.

– Csicsa Pálmán – felelte váratlanul.

(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az ő neve közt, hát a
jobbik nevet vette magának a gazember.)

Egyszer a ruháját piszkolta be és igy szólt: „Mama más ruhát!“ Mikor
leesett és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: „Mama más
fület!“ (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban,
levelekben megirtuk, élőszóval eldicsekedtük – sőt ime még a
felolvasásomba is bejutott.)

Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verőfény süt be az ablakon.
Hátha még kaczag! Muzsika szól, cseng-bong a levegő, talán ezer czigány
is huzza. Apró bárányok ugrándoznak a mezőkön, madarak csicseregnek a
falombokon…

Ez az én kis fiam – de valamennyinek van ilyen édes története, szinekben
gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörüség,
ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörüség.

És éppen ezt az első öt évet vette el Gáthy a feleségétől és magától.

Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor
berobogott a cséza az udvarra s két piros, élettől pezsgő gyereket
hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.

Az asszony szivdobogva, örömrepesve rohant ki eléjök és kitárta a
karjait.

Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiuk alakján,
arczvonásain.

– Mamám! kiáltá az egyik és a nyakába ugrott.

– Mamám! – kiáltá a másik és megölelte.

Melyiknek a csókja volt édesebb? Gáthyné megdöbbent. Nem tudta
eltalálni.

A férj Laczinak szólitotta az egyik fiut, a másikat Palinak. Arczban is
hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen
csak hónapok voltak köztük.

Az asszony félrehitta Gáthyt s mohón kérdé:

– Melyik az én fiam, mondd meg.

Gáthy elnevette magát kedélyesen.

– Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a
gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy
egyformán szeresd mindakettőt, hogy meg ne tudd, melyik a te fiad
közülök.

– Ember, gondold meg, mit cselekszel!

– Meggondoltam. Légy türelemmel. Husz éves korukban, mikor anya nélkül
is megállnak, megmutatom a fiadat s átadom a bizonyitékokat.

Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a
fiukat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és
fegyverkezik.

Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a
szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, oda állitotta
hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is oda állt és
összehasonlitásokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy
tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utána kapott: „Ez az
enyém“… Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer a Lacziban találta meg,
máskor a Pali gyerekben.

Hát az anyai sziv, az a delejes érző hus, a melyről annyit zengtek a
poéták, nem sugta meg neki, melyik az ő fia?

Nem biz az! Csak a poéták csináltak abból vagy ezer esztendeig olyan
nagy bölcset. Lejárta az már magát!

A gyermekek ezalatt szépen nőttek és tanultak. Derék, kedves fiu volt
mind a kettő. Ők is tudták már, hogy egyiküknek mostoha anyja az édes
anyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.

Egészen jól megvoltak igy. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony
föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a
lélek is. Macska hizelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok
rimánkodást vele megunatta.

– Mutasd meg a fiamat… légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az
élő istenre, a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a
mostoha fiam soha sem. Egyformán fogom én azokat szeretni.

– Jól van, asszony. Hiszem, ha megesküdtél.

(Éppen ebben a perczben lépett be a szobába Pali.)

– Ez a fiad – sugta.

Az anya oda szaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette,
selyem szőke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.

Délben már a szebbik alma a Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt
a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.

Estefelé a kerti házban, a hol a fiuk labdával hajigálkoztak, egy
ablaktábla kitört, a fiuk azt mondták magától – de a mama rögtön
kitalálta, hogy az alkalmasint a Laczi dolga lesz, pedig a Palié volt.

És ez igy ment napról napra. Gáthy észrevette.

– Ej ej, asszony, asszony!

– Mit parancsolsz, Lőrincz?

– Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam
meg a szivedben s mindjárt kiszaladt belőle a mostoha anya. A próba nem
sikerült.

– Milyen próba?

– A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, a melyik
legelőbb lép be az ajtón.

– Te szörnyeteg! kiáltá a nő vadul. – Megcsaltál.

– Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod őket
szeretni. Laczit hanyagolod azóta, Palinak tulságosan kedvezel. Gonosz
vagy.

Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És
azóta soha sem merte többé előhozni a férjének: melyik az ő édes fia.
Hasztalan is lenne az már.

Hanem iszen ott volt a biztató jövő – a huszadik esztendő. Akkor aztán
megtudja a bizonyosat.

S az az esztendő egyre közeledett. A hársak lehányták a leveleiket az
udvaron, a fiukat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a
hársfák nemcsak ujra neki lombosodtak, hanem a bokrétáikat is
kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az igy.

Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyiltak a hársak az
udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, a
hol a rózsák nyiltak… piros vérrózsák zöld fűre festve.

A professzoruk egy nap belépett az iskolába ugy mint máskor, de
szokatlanul ünnepélyes arczczal, a pedellus azonban, a ki a könyveket
czipelte máskor a nagytiszteletü ur után, most egy nagy nyaláb puskát
hozott, roppant szuszogva a teher alatt.

– Fiuk, – szólt a nagytiszteletü ur a kathedrába lépve, – tegyétek le
azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk
csak, melyitek birná el a puskát.

Nehéz napokban könnyü a puska. Mindnyájan megbirták.

Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiuk is. A professzor vezette
őket.

A háboruban elesett az egyik. Csak László tért haza az ősi kuriába.

Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették.
Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restelte az illető
és mentegetőzött.

Megörültek otthon a hazatért hősnek. Csakhogy legalább ő megvan. Isten
adta, isten vette el a másikat. Az anya is megnyugodott lassan. Hátha
éppen ez az ő fia… De jaj, hátha nem az!

Gáthy most sem árult el semmit. Pedig a huszadik esztendő volt ez már.

Végre egy nap belépett a neje szobájába, ünnepélyes arczczal:

– Borbála – mondá – ma nevezetes nap van.

– Miféle nap? – kérdé az közömbösen. Éppen valami szőnyeget himzett.

– Ma van a második fiunk huszadik évfordulója.

Gáthyné szive megdobbant. Arcza lángba borult, majd elhalaványodék.

– Mit akarsz? – kérdé tompa, fojtott hangon, mintegy megmerevedve.

Gáthy egy csomag okmányt vett ki zsebéből.

– Igéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Ime, tudd meg végre,
melyik a fiad.

Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá s tenyerét ajkára
tapasztá.

– Csitt! kiáltá. Egy szót se! Nem akarom… soha sem akarom megtudni.

Kezével mélabusan simitá végig a homlokát…

– Igy legalább enyém a fiunak a fele.

Gáthy elgondolkozott.

– Igazad van… talán igazad van Borbála. De most már mit csináljak
ezekkel az okmányokkal?

– Dobd a tűzbe, kérlek!

Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta a papirokat, a lángok
összesziszszentek és fölfalták.

A fellobbanó tüz megaranyozta az anya arczát, mintha a glória ömlene el
rajta.

– Most már irás többé el nem árulja – szólt halkan, bágyadtan egy
sohajjal – most már csak te tudod a titkot.

… Azaz, hogy én is tudom – de ha az asszony nem akarja, hát isten neki,
én sem mondom el önöknek.



SZONTÁGH PÁLNÉ.


E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a „Magyar kisvárosi élet“
czímű könyvéből vettem.

Ő emliti ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, a ki egy
napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót
álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset és
milyen port verhetett fel! Hogy ne! Mikor még most, kétszázötven év
mulva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan persona-e ifjú Gothard János, a kivel paczkázni lehessen?
A gazdag idősb Gothard János főbiró uram fia nem akárki. Nagy mágnás
Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A
Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbirói
tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében
lenne ma a főbirói pálcza. De mindegy. Ha olyan ember volna is ifjú
Gothard János, a kivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, a
mivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a főpiaczon, a csetneki és a jólészi-utczán
valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből
vajjon? No ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öreg asszonyok e hírhez titokzatos arczczal hozzákapcsolták azt
a másikat, mely hasonlókép hirtelen terjedt el a városban, hogy a
toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és perczben, mikor
a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja
állitotta meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak
eleget nem tesznek a Grünblath-Gothard ügyben.

Pedig erre az órára épp oly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik
jó hirére. Most egyszerre oda van mindakettő. Lehettek is büszkék kivált
ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgy hogy a hires
Albertus Turibius egyenesen azért jött a mult esztendőben Helvétiából
Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozza.

A városi magistratus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre
senator uram fel nem szólal:

– Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgy sem fér az a fejébe.

A minthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a
hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó
kerekecskét, szombaton is annyit tudott, a mennyivel hétfőn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az
öreg Szontágh Márton, a ki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák
mesélik, hogy a városi magistratus vágatta volna ki nyelvét, nehogy
árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem ő
kegyelmeikről.)

Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt
világra szóló az óra, mert csak _egy_ volt. Az egykoru országos
okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, a hol bizonyos
kisebb idő-részletek is fontossággal birnak, a _rozsnyói óra szerint
vétessék az idő_.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek
terjedni a nagyobb nemes uraknál s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra
utazott, egy egész tarisznya órát biztak rá, hogy vigye el és igazitsa
hozzá a rozsnyóihoz.

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor,
kétfelé nyilt a külső lapja és egy kakas jött ki belőle, a mikoron is a
kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és
berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha
csak azt kiáltaná szerte a csöndes házfödelek fölött a Pozsáló hegy
alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: „Lutheránusok
vigyázzatok“!

Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná:
„Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam viradhat, esteledhet, én
itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem
eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.“

Hát érdemes ezt egy fehér személy végett elszenvedni? Mert bizonyos az,
rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz
leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna
tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Mért
kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos
hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék,
kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kisérletekre:
„Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább
az ördög!“

– Úgy? szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. Az ördögnek
ugyan át nem adhatlak, hanem e helyett mégis átadlak valakinek.

És átadta az ügyet egy prókátornak.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellet kiállniok a
tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; a ki valamely rendes
hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot
kapott, hogy képes a pörtvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált.
(S csodálatos, még sem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor
irtják őket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvéde, mire a szép Grünblath Erzsébet
is ügyvédet vallott, névszerint Miskolczi Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig
üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat
válaszokban és viszonválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma),
mikor aztán jól feldühösitették egymást, akkor adták be szokás szerint a
keresetet.

Hét környékbeli pap gyült össze biróságnak; a legöregebbet, tiszteletes
Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a
legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak.
Olyan volt a hét pap a Luther-rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér
vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a vőlegény a „tekintetes nemes becsületes szent
korona“ (így titulázta a biróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei
fenmaradtak) színe előtt; daczosan, kevélyen Grünblath Erzsébet.
Istenem, beh szép volt. Hófehér ruha simult délczeg termetéhez, – talán
éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három
rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői – haragos vérpiros mind a
három. S a mit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két sötét
szem lázas ragyogása hozzátoldta: „Nem békülök ki! Nem! Nem!“

A becsületes szent korona hiába szembesitette őket s hiába fogta külön
is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

– Elkárhozol, leányzó! – inté az elnök, Fabriczy György.

Erzsébet vállat vont fásultan.

– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémitgette tiszteletes
Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, a melyikben égetni
fogják a szép hajadont. Biz’ isten, sok érdekes dolgot biz rá a hit az
ördögökre is.

Hiába rémitgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a
két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ambitusra, csak a prókátoroknak volt
joguk bent maradni, míg az itéletet meghozzák.

Fabriczy György szólalt fel legelőbb:

– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány
férjhez ne mehessen hét évig, s ez alatt semminemű vigasságban,
lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

– Szavazzunk, dörmögte Vietorisz János.

– „Igen“-nel és „nem“-mel, – formulázta az elnök. – A „nem“ a fölmentést
jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket s jegyzé oda a papirra a „nemet“ vagy
„igent“.

– Salitius Péter?

– Igen.

– Urszinyi Sámuel?

– Nem.

– Vietorisz János?

– Nem.

E pillanatban nehány szót vetett egy papirszeletre Miskolczy Pál és
odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de az meg sem nézte, hanem zavartalanul
olvasta tovább a névsort.

– Bisztriczki Pál?

– Igen.

– Revucsan Károly?

– Nem.

Két „igen“, három „nem“ volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott
és az elnöké.

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett
Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a czédulát, a mit a kezében
szorongat, de az azt észre nem vette s beadta a maga voksát is. Egy
szerencsétlen „igent“.

S így lett meghozva ama kemény itélet, melyet mai napig is emlegetnek a
krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a czédulát. Ez volt ráírva
szórul-szóra:

„Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothárd Jánosnak, _mert
a tiszteletes urat szereti_.“

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A
legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön, őt szereti. Beh mindjárt más
lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene „igen“-nel?

– Nosza, konczipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a sententiát.

Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem
összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le
gépileg.

– Bejöhetnek a felek! – kiáltott ki Fabriczy György.

Belépett Erzsébet és Gothárd János s megálltak az ajtónál, elforditván a
szemeiket egymásról. A fiatal pap fuladozó hangon olvasta fel nekik, a
mint következik:

„_Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s az botránykozás
eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét
esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, tánczoktól ez
hét esztendő alatt eltiltatik_.“[3]

Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a
pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincz évesre válik s
egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen
kiszámitotta, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

– Megnyugszom az itéletben! – jelenté ki Gothárd János.

A leány meghajtotta fejét s némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.

Szontágh Pál utánok ment, hogy egy pár szóval megvigasztalja.

– Hiszen meg lehet még ezt felebbezni is.

– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbiróhoz! – erősködék
Miskolczy.

– Okosan teszi kegyelmed! – biztatá a káplán.

– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha „nem“-mel szavaz vala, –
vágott vissza ingerülten az advokatus – s ha most nem volna szükség az
én okos cselekedetemre.

– Hát ellenem szavazott? rebegte a leány elhalványodva.

Szontágh Pál fülig vörösödött.

– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent
elkövetek az itélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik
is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbiróhoz,
nagyságos Alaghy Lőrincz uramhoz: hátha meghajlithatnák a szivét.

– A papokkal és az ördögükkel nem kezdek ki! – mondá Alaghy.

Hanem azért egy irást mégis kieszközöltek tőle, melyben megbizza a
rozsnyói magisztratust, hogy az döntse el helyette az appellátát.

No hiszen megmozgattak fűt-fát senator uraiméknál az érdekelt felek, de
hasztalan, a magisztratus is helybenhagyta a papok itéletét.

És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék
instáncziákkal a palatinus küszöbét, meg a királyét, de annak sem lett
foganatja.

Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon az történt, hogy a
jólészi utczán az öreg Szontágh Mártonnak a köszönését nem fogadta idősb
Gothard János, hanem elforditotta a fejét.

Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt
a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az „iglói“
előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének
félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy czédulára:

– Nincs neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész
tényálladékot, mint itélték el a szép Grünblath Erzsébetet s mint
gerjedt aztán iránta égető, olthatatlan szerelemre.

Az öreg a fejét csóválta:

– Hát mért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy,
pók-alakú betűivel.

A káplán szomorúan mosolygott.

– A hol a mi ékesszólásunk sem használt, mit használhatna ott egy néma?

Az öreg csak csóválta, egyre csóválta az ősz fejét s haragosan
csapkodott a szerszámokkal, a mint roppant hévvel neki fogott a
munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában
serénykedék.

Husvét napja közelgett s akkorra igérte a magisztratusnak, hogy megint
járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban,
mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal előbb ott fent dolgozott a toronyban. Beillesztett,
eligazított mindent s husvét első napján délben, a nép nagy vivátjai
közt csakugyan megindult a világhirü rozsnyói óra.

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó
sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jőtt ki azelőtt, most
minden hatvanadik perczben megjelent s rettenetes hangon berregtette le:
„Lutheránusok vigyázzatok!“ Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan
percz alatt s a perczmutató őrülten szaladgált a numerusokon.

– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek,
megriadva.

A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton
uramhoz.

– Nagy baj van, mester, – mondák lihegve – az óra megbolondult!

Az öreg Szontágh Márton szerény fakó arczán gúnyos mosoly tűnt fel s
elővette a papirosát, a melyre írni szokta a válaszokat.

„Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra
szerint vétessék.“

– Úgy van – bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.

De az öreg tovább folytatta:

„Ti a fiam menyasszonyát elitéltétek hét évre.“

– Hüm! dünnyögé, furcsát sejtve, Késműves Imre uram.

„Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.“

– Hát nem csinálja meg kegyelmed?

„Nem, – írta fel Szontágh Márton uram nagy betükkel – szándékosan
csináltam meg úgy.“

A szenátorok megrőkönyödve ballagtak vissza a városházára és egy óra
alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be a hir az
egész várost, mért jár olyan sebesen az óra? Hogy a Grünblath Erzsi
büntetésideje sebesen elfogyjon.

A magisztrátus elkezdett tanácskozni.

– Nagy szégyen lesz ez az óra a városra! – vélte Pagonyi János uram.

– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen, –
mondá Késműves Imre uram.

– Engedjünk! – indítványozza Soltész Miklós uram.

Keresztül is ment az inditványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothárd
János.

Legott egy deputáczió indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki,
számittassék akkép a Grünblath Erzsébet büntetésideje, a hogy az óra
_most jár_, de járjon ezentúl úgy az óra, _a hogy azelőtt járt_.

És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh
Pálné.



MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET.


Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanus,
fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik
tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.

Nos uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam.

Egy nap, a mint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a
megye egyik legkülönösebb embere, a kit szigorúnak, erőszakosnak és
kegyetlennek tartanak. De azonfelűl még fösvény is. Majdnem rossz ember,
de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.

– Mit parancsol? kérdém, előzékenyen felugorva.

– Az egyik fiamat szeretném kitagadni – szólt közömbösen.

– A fiát? Melyiket?

– Az öregebbiket, a Károlyt.

– De hisz az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.

– Megházasodott a gazember.

– Megházasodott. Lehetetlen! Kit vett el?

Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta két felől mérgesen
a bajuszát és megcsikorgatta a fogait.

– Hát azt a személyt, a kivel az a viszonya volt… Nem rettenetes ez?

– Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt egyrészt szép vonás Károlytól,
mert gyermek is van… egy fiú és már úgy hallom, négy esztendős.

– Egy új Paróczy, ha ha ha – kaczagott föl keserűen – megfojtom azt a
porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.

– Legjobb volna pedig belenyugodni.

– Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgár leány legyen a családomban,
a ki előbbi évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez… S
még idehozta a városba, szégyen szemre.

– Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már s a világ mégis forog.

– Ilyen nem. Ilyen soha sem történt. Hiszen ha még volna valamije, de
staffirungot se hozott… Tudom egy jó szoknya sincs rajta. Ki hallott már
olyat valaha, hogy egy polgár leánynak ne legyen semmije s mégis nemes
emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez
mondani?

– Semmit. Higyje meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok
bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt
nem is tanácsolnám nekik.

Az öreg úr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borúlt
szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felűl,
hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.

– Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére),
majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a
konczeptust.

Kihuzott a zsebéből egy ív papirt, és olvasta, hogy alúlirott
elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű
jussából Paróczy Károlyt, a kit senki többé az ő fiának ne tartson, a
kinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.

– Mennyibe kerül ennek a beigtatása a „Hivatalos Hirlelőbe“?

Kiszámítottam neki a taksát.

– Tizenegy forint 50 krajczár.

– Sok, sok – jegyzé meg sopánkodva. – Nem lehetne olcsóbban?

– Ez a hivatalosan kiszabott ár…

– Ugy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól
fölveszszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek
tizenkettedfél forintot?

– Hja ez a szabályzat!

Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárczájába, megnyálazva előbb a
mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenkint; az első forintosnál
így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt.

– És mikor jelenik az meg?

– A legközelebbi számban.

Erre a biztositásra letette a forintost az asztalra.

A második forintnál a lelkemre kötötte:

– Nagy betükkel legyen, jó nagy kövér betükkel, hogy a pápaszemes
emberek is elolvashassák.

Majd idegesen csapott ki egy ötöst.

– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével…
Mennyi is már?… Hét. Ugy-e hét! Itt van még a többi. Istenem, istenem,
hát érdemes apának lenni?

Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a
kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordúlt és így szólt:

– Aztán ha valami akar lenni uramöcsém, itt vagy a miniszteriumban, csak
nekem szóljon.

Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg
ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél;
díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami
privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és
beszaladgálta a kanczelláriakat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy
virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle s éppen azért
teljesítette, a mit kivánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha
valami akar lenni itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon“.

Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a
tizenkettedfél forintjával.

Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás.
Hétközben is beküldte a béres asszonyt vagy a kasznárját s csak annyit
írt egy czédulára: „Mi lesz már?“ (Éppen az boszantott a legjobban.)

Hát az lesz – üzentem neki, – hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos
Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor
jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső
gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két
oldalt. A vicze ispán, a ki mindig attól félt, hogy egyszer majd
napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem
jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni a
fölebbvalóimnak.)

Hanem aztán egyszer csak megjelent a „Hivatalos Hirlelő“ és nem volt
benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.

Nosza ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész
megyeháza csattogott tőle.

– No szépen vagyunk! – kiabálta. Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan
jó az én pénzem, mint a másoké? Hát már a tulajdon fiát sem tagadhatja
ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat: Mindjárt szélsőbali
leszek, rögtön, ebben a a pillanatban.

Valahogy sikerűlt lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az
aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megigérve szentül,
hogy még ma beadom a nyomdába.

De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer
is találkoztam Károlylyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes
lakást.

Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy vagy nyolcz nap
mulva egy délután ismét begurult az öreg s elém állt, apró szúrós
szemeit rám meresztve:

– Nos?

– Leadtam már kérem alássan, – mondám ijedten (s egy kissé tán el is
pirultam e füllentésre) – azóta ki van nyomva.

– Helyes – szólt megelégedetten – nagyon helyes.

Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd erős léptei kevélyen
kopogtak a kövezeten.

(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az
átkozott pénzt, beadom az iktatóba és kiszedetem legott a közleményt.)

De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor
aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással és éppen
megyek már lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg, lihegve,
kipirosodva, mint a bazsarózsa és egy kis szőke ficzkót czipel a karján,
ki makranczosan kalimpál a lábaival.

– Éppen önhöz jövök – szólt izgatottan.

– Hozzám? – dadogtam – hisz már ki van nyomva, kérem.

– Hm, hm… de menjünk be kérem a szobába. Uczu kis ember, most már
leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.

A fiú kezében egy ostor volt s a mint ott tipegett az öreg mellett,
végig a hosszú ambituson, meg-megsuhintotta vele: „Gyü te Sármány, gyü!“

A „Sármány“ édesdeden morgott a nagy bozontos bajúsza alól: „Ejnye mákos
kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.“ A napfény aranyos sávokban ömlött
be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vigan csengett, a kis ostor
csattogott.

– Hova megyünk? kérdezgette váltig útközben, kiváncsian forgatva
szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?

– Nem fiam, ehhez a bácsikához megyünk.

Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.

– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent s hangja egyszerre
alázatos, szelid lett – hát csakugyan ki van már nyomatva az az izé?…

– Igen, már ki van nyomva.

Az öreg fejét vakarta kedvetlenűl.

– Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.

– Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.

– Pedig annak nem szabad megjelenni.

– De hát mi történt?

– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyereket. Én
találtam meg. Azaz hogy ő talált meg. Azaz hogy egymásra akadtunk.

– Hát ez a kis fiú talán…

– Igen, ez az. Apró ficzkók játsztak egy kapu előtt, öten-hatan, a mint
itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszer csak elémbe áll az egyik,
képzelje csak, szóról-szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják
ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.“ Ránézek, megösmerem
rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj
utadra.“ Erre szembe áll velem, adta kölyke, s visszafelesel: „Ne
lökdösödj bácsi, mert visszalöklek.“ Kiesett szememből a köny…
Meglágyúltam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?“ Bátran
a szemembe néz: „Czukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.“

A kis fiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat,
felágaskodva az íróasztalig és élénken közbeszólt: „Nini lekvár!“

– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett
neki a csiny.) No, no, nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi.
Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább,
kibugygyant a köny a szememből, fölkaptam a gyereket, össze-vissza
csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen
gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat
a szemeket. Fordulj erre felé fiacskám!

– Kedves jószág; valóban…

– Ugy-e, ugy-e? – vágott közbe elérzékenyülten – annak a közleménynek
most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte
félénken.

– Óh igen, van egy. Más lapot nyomatni.

Nyakamba ugrott örömében.

– És mibe fog kerülni? – kérdé izgatottan.

– Körülbelől negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.

– A mibe kerül, abba kerül – kiáltá, csak tessék azután megmondani és én
köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?

– Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.

– Isten önnel hát. Gyere no kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni…
Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni, itt vagy a
miniszteriumnál, csak nekem szóljon.

– Köszönöm.

Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.

S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utczán kikerűl; a
társaságban megszökik előlem.

Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig
voltaképen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajczárral.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez elbeszélés eredetileg felolvasás volt egy fővárosi
körben.]

[Footnote 2: Az illető körben ugyanis nem a szerző olvasta fel művét,
hanem egy kedves hangu művésznőnk, a kinek ugy szólván az egyéniségéhez
van szabva a történet.]

[Footnote 3: Hiteles másolat az eredeti itéletből.]



TARTALOM.

  Tavaszi rügyek 7
  A becsületes Gyuri története 77
  Egy fiúnak a fele 107
  Szontágh Pálné 129
  Még egy megyei történet 151

Hungaria könyvnyomda Budapesten V. tükör-utcza 5.



      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


2 |Ház. füzve |Ház, füzve

49 |rá időnk Elég |rá időnk. Elég

53 |Addig uyargalt |Addig nyargalt

53 |fiu… Belő-lőled |fiu… Belőled

79 |csak elhervadni..“ |csak elhervadni…“

85 |herczeg Mi történt |herczeg. Mi történt

118 |is bejutott) |is bejutott.)

146 |ezt a napot |ezt a napot.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A fészek regényei - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.