Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Elbeszélések
Author: Csiky, Gergely, 1842-1891
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



page images generously made available by the Google Books
Library Project



ELBESZÉLÉSEK.

ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

CSIKY GERGELY.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1880.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



GOMBOS UR VÁLÓPÖRE.


I.

A nagy útcza sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetüs
feliratokkal ajtaja mindkét szárnyán, s ablakában oly ízlésesen
rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat elandalogtak
előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a kirakat bájai hirdettek
a benn található gyönyörüségek felől. A ki oda belépett, bizonyára nem
jött ki üresen; mert nem volt a városban az a finnyás vén kisasszony,
sem az a kritikus gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős
bűbájnak, melyet a véghetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó
portéka gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, mindenkire.

Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereskedése, és a bejárás fölé
festett egyszarvú, – mely merész leleményességgel, de kissé hiányos
természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek homlokán diszlő
szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva, Gombos úr személyes
utasításai nyomán – mondom, eme mesebeli egyszarvú symboluma lett a
kalmári jólétnek még a hetedik útczában is. Sőt a szomszédos úri házak
szakácsnői is tudomást vettek a szerény vegyes kereskedésről, és sokszor
megesett, hogy sürgős szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt,
gyömbért és czitromot, az útczabeli büszke fűszerkereskedő nagy
megbotránkozására és méltatlankodására.

És mindeme nagy forgalom és előkelő protekczió daczára Gombos úr még sem
tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába folydogált,
bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz képest, melyen valódi
tavaszi áradásként kifelé zuhogott. A bevétel sehogy sem akart a kiadás
magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr oly áldott természetű volt,
hogy mindenkinek, de legkivált a feleségének elfogadta tanácsát, azt is
könnyű szerével elhitte, hogy e különbséget legjobb kölcsön-pénzzel
kiegyenlíteni, és a mint elhitte, úgy meg is tette. Az adósság
csodálatos módon gyarapodott, mely rossz szokásban különben minden
adósság osztozik; de a szép menyecske minden vágya ki volt elégítve, és
Gombos úr e fölött való örömében rendesen elfelejtette hitelezőit,
legfölebb azzal csitítva le meg-megmorduló lelkiismeretét, hogy a nagy
lutri minden huzására egy-egy promesset vásárolt, minden ízben ama szent
meggyőződéssel, hogy bizonyosan elüti a főnyereményt.

– Rossz vége lesz ennek, Bálint – szokta volt mondogatni Gombos Menyhért
úr, a jubiláris városi irnok, midőn néha napján, boltzárás után együtt
pipázott öcscsével a hátulsó szobában, míg a szép menyecske új ruháját
mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén, melyet a környékén
szomorkodó néhány köszvényes fa kedveért az újítók parknak, a
konzervativ-hajlamúak azonban promenádénak neveztek.

Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos foglalkozású
férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések tehát szeget
ütöttek fejébe; de a szeg csak addig maradt benne, míg a fiatal
asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szemmel el nem beszélte az
álmélkodó testvérpárnak, mennyien csodálták ma is szépségét, hányan
jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az ifjabb Gombos urat,
ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és parancsolóját.

– Az irigység beszél belőlük, – gondolá magában Gombos úr, ha ilyenkor
egybeveté a világ beszédét és jóakaratú tanácsait – mikben a világ igen
bőkezű – felesége ragyogó szemével és kipirult orczájával. – Szegény
bátyám sem ment ettől az emberi gyöngeségtől. De nem veszem tőle rossz
neven; nem én. Inkább sajnálom árva fejét. A ki szomorú legénységében
megszürkűl, megvénűl, akármilyen tudományos férfiú legyen, mégis csak
megsinli, ha fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem
helyett vén nagynénje ránczos ábrázatja köszönti. Szegény bátyám, nem
csoda, ha megirigyli az én boldogságomat.

Gombos úrnak tökéletes igaza volt ebben, mint minden öreg férjnek, kinek
fiatal és szép felesége van. Csakugyan irigyelték tőle a szép asszonyt
sokan, és ha épen Menyhért urat igazságtalanúl is gyanusította e fekete
érzelemről, akadtak elegen, finom öreg urak és kecses úrfiak, kik méltán
magukra vonták Gombos úr szánalmát. Csupán az volt a különbség Gombos úr
felfogása és a valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt
győződve a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó
asszonyhoz illik, tökéletesen osztozott férjével a szerencsétlenek
fölött való szánakozásban. A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti
a szenvedők fájdalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit; Gombos
úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény gyakorlatában, a
mennyiben hűségesen fizette a szabók és divatárusok véghetetlen számláit
s csinálta egyre-másra az adósságot.

Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre, minden
hosszas fejtörés nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama tudományos
tételét, hogy az erény, tulságosan gyakorolva, megszünik erény lenni.
Legalább azt még sem tarthatta erénynek, minden jóakarata mellett sem,
mikor felesége oly nagy mértékben átengedte magát a szánalom
gyakorlatának, hogy e nemes indulattól lelkesülve, az említett mosolygó
reggelen eltűnt egy középkorú vaskos úrral, kinek a város
szomszédságában nagy mezei birtoka, tengernyi pénze, arany ékszere és
négylovas hintaja volt, – csupán amaz igen méltányos okból – a mint ily
jószivű asszonyságról föl kell tenni, nehogy a középkorú vaskos úr szíve
meg találjon repedni; mert ez öngyilkos hajlamát szóval és irásban
ismételve kijelenté.

Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kellemesen lett volna meglepetve, a
mint a bevégzett tények teljes megmásíthatatlanságukban tudomására
jutottak. Pesszimisztikus hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált
nejének alakja oly verőfényes magaslaton állt szegény öreg szívében,
hogy még átsuhanó felhők sem vetettek oda árnyat soha. Hiszen maga
nevelte fel őt, s már amaz időtől fogva, midőn még első felesége
életében mint szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig,
melyen szívének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel
viruló hajadonná; saját szemével látta napról-napra fejledezni ritka
szépségét, saját fülével hallotta mindenfelől jóságának, szelídségének,
okosságának magasztalását. Még tisztán látta – s oh! hányszor idézte
maga elé örömkönyes szemmel rövid boldogsága minden napján – a szép
jelenetet, midőn a piruló lány sirva és nevetve borult keblére s halkan
rebegé fülébe, hogy hálás, szerető neje, gyermekének jó anyja lesz. Az a
jelenet sem mosódott még el emlékéből, midőn egyik karjával szép
menyasszonyát, a másikkal első házasságából maradt leányát ölelve,
mindkettőt keblére szorítá, s mindketten hol egymást, hol őt csókolva,
sirva esküdöztek, hogy őt örökre szeretni, tisztelni és boldogítni
fogják. Leánya meg is tartá esküjét, – – de a másik, a másik!

Nem – az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év alatt,
míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot panaszra,
mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s örömét találta
benne, akármit tett neje. Könnyelmüségét, kaczérságát, fényüzését nem
látta, a mit látott, az saját szerelmének visszaverődő fénye volt, és a
káprázat, mely elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot,
boldoggá tette őt. Mélyen aludott, szépet álmodott, rázták, költögették
néha, a kik megsokalták álmát; de nem ébredt föl; hanem most önmagától
enyészett el a szép álom – oh, miért enyészett el?

Miért ám? Nem volt talán önmaga az oka? Nem gondolhatta meg vén fejével,
hogy a kényeztetésnek egyformán rossz vége van kicsinyénél, nagyjánál?
Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira hajlott a jó, mint a rossz
felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos szeretettel mért ne lehetett
volna az ellenkező irányba terelni? De neki nem volt annyi esze, hogy a
gyönge virágot széltől, záportól megóvja; azt gondolta, elég ha
gyönyörködik színében, illatában s így is örökké csak számára fog
virulni.

Nehéz könyek csordultak ki Gombos úr szeméből, a mint e keserű
szemrehányásokat tette magának, és búsan a boltasztalra hajtá szegény
szerelmes szürke fejét. Hosszan lelógó szalámirudak ingerkedtek
fésületlen hajával, pirosra paprikázott oldalszalonna zsírozá be arczát,
a mint öntudatlanúl ráhajtá kábult fejét; egyik kihúzott s hirtelenében
félrefordúlt fiókból lassan, búskomolyan hulldogált hátára, karjára a
finom kalácsliszt, lassankint kisérteties fehérséggel vonva be egész
alakját. Nem látott, nem érzett ő semmit. Egy kis mezitlábos leányka
félóráig állt asztala előtt, vékony hangon kérve egy krajczár ára
medveczukrot, s lábujjhegyre ágaskodva nyujtogatá fel csábítólag a
fényes pénzdarabot, de utoljára ez is megsokalta a boltos hallgatását s
máshová tért nyalánk vágyait kielégíteni. Gombos úr nem tudott ez üzleti
kudarczról semmit. Csak ült asztala előtt, mereven bámulva kitárt
főkönyve lapjaira, s igyekezve a sűrű könyfátyolon keresztűl
megkülönböztetni az idomtalan betűket, majd meg újra lehajtva fejét, a
midőn az összetorlódó gondolatok nagyon nehézzé kezdték tenni.

Pedig bizony nem ártott volna, ha kitörli szeméből a könyeket, kiűzi
fejéből a nehéz gondolatokat s tiszta szemmel, könnyű fővel veszi elő
ama számokat, melyek most összevissza tánczoltak előtte a könyv lapjain.
Ama naptól fogva, melyen felesége elhagyta, egymásután zúdultak rá
mindenfelől a csapások, oly rohamos sorozatban, hogy egyiktől a másikig
lélekzetet is alig tudott venni. Hitelezői mind abban a meggyőződésben
látszottak élni, hogy eltűnvén a legtöbb beruházást igénylő czikk az
üzletből, Gombos úrnak egyátalában nincs többé pénzre szüksége,
egymásután álltak elő követeléseikkel, s Gombos úr megrendült hitele,
hanyagsága és szórakozottsága – az első csapás következménye – nem volt
képes sokáig ellenállni az áradatnak. A bolt előtt megütötték a dobot,
portékáit széthordták, ajtaját bezárták, és az a csodálatos szörnyeteg,
a délczeg egyszarvú, leszállt az ajtó fölötti fényes polczáról, hol
annyi éven át volt tárgya a kis gyermekek rettegésének és a
természetbúvárok töprenkedésének.


II.

Gombos úr bukása oly dicséretes gyorsasággal pergett le az emberi
igazságszolgáltatásnak különben meglehetős kényelmesen forgó orsóján,
hogy ő maga jóformán még magához sem tért a neje okozta meglepetéséből,
midőn leányával együtt már az útczán találta magát, semmi egyéb
vagyonnal, mint néhány száz forintnyi még ki nem fizetett adóssággal.
Ebben foglaltatott Menyhért bátyjának megtakargatott pénze, s
mindkettejük nagynénjének, Debora asszonyságnak, kétszáz forintnyi
összes vagyona, melyet temetési költségül tett félre húsz év előtt,
midőn szomorú özvegységre jutott, s azóta őrizett makacs szivóssággal,
minden újévkor kijelentvén gratuláló unokaöcscseinek, hogy az esztendő
folytán bizonyosan értékesítni fogják a kétszáz forintot.

Midőn tehát az élemedett kora daczára is hirtelen mérgű asszonyság
meghallá a szomorú igazságot s meggyőződék, hogy le kell mondania a
fényes temetés nagyravágyó ábrándjáról, rettenetes haragra lobbant, s
kereken kijelenté, hogy Bálint öcscse vagy kötöznivaló őrült, vagy
czégéres gonosztevő, és így egyik esetben sem alkalmas arra, hogy vele
egy házban lakjék. A kérlelhetetlen asszonyság e zord itélet kimondása
után komor hallgatásba merűlt, s két hétig egy árva szót sem szólt
senkihez. Két hét mulva ismét megszólalt s megengedé, hogy Márthát a
házba vegyék; de apjáról, a főbűnösről, hallani sem akart. Gombos úr
megnyugodott ez itéletben, leányát elhelyezte Menyhért bátyja házában,
maga pedig igyekezett élni, a mint ment.

Ez pedig csak ment valahogy, de hogy miképen? azt se Gombos úr, se senki
e világon, kivéve a mindentudó úristent, meg nem tudta volna mondani.
Elég az hozzá, hogy Gombos úr nem pusztúlt el, s egy évvel az egyszarvú
siralmas bukása után, ugyanabban a bőrben járt a világban, mint régi
nagysága idejében, csak egy kissé meggörnyedve és tetemesen
megszürkűlve. A lefolyt évet tökéletesen betöltötte folytonos
szaladgálása valami kenyérkereset után és házassági katasztrófájának
utóhatása. Nem volt az emberi megélésnek az a módja, melyet Gombos meg
ne kisérlett volna; nem volt a kis városban az a megüresűlt hivatal,
melyre nem aspirált és folyamodott, mindenkor ama biztos hittel, hogy
ezt az egyet okvetlenűl el kell ütnie. Állandóan réme lett a
hatalmasoknak és befolyásos egyéniségeknek, s csaknem közveszélyes hírbe
jött ama megátalkodott rögeszméje folytán, hogy minden embernek kell
tisztességes munkához jutni, melyből megélhessen. Házassági balesete,
bukása és ez állandó hivatalkeresése, a kis városban bizonyos
tekintetben nyilvános személyiséggé tették, kit mindenki ismer, bámul
vagy sajnál a körülmények szerint, de a ki, mint a kiváló szellemek
rendesen, csupán ez erkölcsi hódolatban részesül kortársai részéről,
azon kívül pedig éhen halhat, ha nem tud egyebet tenni.

De Gombos urat eme nyilvános szereplésén kívül még inkább elfoglalták
saját privát szívbeli ügyei, melyeket a középkorú vaskos úr föllépése a
lehető legtragikusabb bonyodalomba kevert. Az első csapás kábitó hatása
alatt s utána mindjárt a bukás és dobrajutás viharai közt nem volt ugyan
sok ideje felesége hogyléte felől tudakozódni, de mihelyt lecsendesűlt
kissé az első megrázkódás, azonnal kérdezősködni kezdett, és az első
szóra hallott aztán többet is, mint a mire kíváncsi volt. Úgy látszott,
mintha minden ember többet tudott volna felesége mult és jelen sorsáról,
mint ő maga; legalább akármerre fordult, bőséges adatokat hallott mind
elmult csínyeiről s kalandjairól, mind mostani viselt dolgairól,
úgyannyira, hogy ha Gombos úr az irás mesterségére akarta volna magát
adni, három nap alatt elég anyagot szedhetett volna össze tizenkét
kötetes regényre. Így azonban csak maga számára értékesíté tanulmányait,
s beérte ama tanulsággal, hogy a világ legnagyobb része őt magát, az ő
vakságát s kényeztetését okolja a megtörtént balesetért, s nevet vagy
legfölebb kétértelmüleg szánakozik rajta, és hogy feleségének sokkal
jobb dolga van most, mint nála bármikor lehetett volna.

Mert a középkorú vaskos úr, – a kinek különben volt tisztességes, sőt
előkelő úri neve is, nagyságos Bialréthy Péter úr, – annyira bele
bolondúlt a megszöktetett szép asszonyba, hogy nemcsak elhalmozta minden
világi jóval és dicsőséggel, hanem egész komolyan nőűl is készűlt venni.
A középkorú vaskos egyéniségek sem mentek efféle emberi gyarlóságoktól,
sőt talán nagyobb hajlandóságuk van ilyesmire, mint más halandóknak.
Hogy pedig a hír nem volt üres mendemonda, és hogy Gombos Bálintné
asszonyság a legjobb úton járt a nagyságos asszony fényes rangja felé,
Gombos úr maga is belátta, midőn nemsokára idézést kapott a törvényszék
elé, melynél neje válópert indított ellene, mint könnyelmű, pazarló és
kicsapongó férfiú ellen.

Gombos úr elképedve olvasá az idéző levélben e szörnyű bűneinek
lajstromát, s nehogy kellő védelem hiányában még börtönbe vagy vérpadra
jusson – a mint hogy az ilyen nagy gonosztevőt méltán megilleti, –
menten sietett az ügyvédhez, – kit bukása idejéből ismert, s ki
akkoriban oly ügyesen el tudta tüntetni egész vagyonát, hogy tökéletesen
meg lehetett győződve tudományáról. Az ügyvéd úr gyanús mosolylyal
fogadta az ismerős nevetséges alakot, s szóhoz sem engedte jutni.

– A válóper ügyében jő, úgy-e Gombos úr? – e szavakkal fogadá, mielőtt
még egészen a szobába lépett volna, s egyik kezével még a kilincset
tartá.

– Hjah! ebbe bele kell nyugodni, – folytatá az ügyvéd úr. – Az
asszonyságnak hatalmas érvei vannak, sok tanú áll rendelkezésére, és
Bialréthy úr minden áldozatra kész. Azt tanácslom, nyugodjék bele
mindenbe s makacs perlekedés által ne verje magát költségekbe; mert
veszteni fog, veszteni, azt én mondom.

Gombos úr még mindig a kilincset tartá egyik kezével, a másikkal meg
kopott kalapját forgatá, s oly megátalkodottan nézett ennek foszlányos
belsejébe, mintha onnan akarná kiolvasni mondókáját. De úgy látszott,
még nem találta meg benne az illő exordiumot, mert egyre hallgatott s
nézte a kalap fenekét.

– Ez eset nagy feltűnést okoz szakértő körökben, – folytatá az ügyvéd
vigasztaló hangon. – Ön érdekes ember, Gombos úr, fölötte érdekes ember.
Valódi tanulmány egy szenvedélyes jogász számára. Ha csupán passziómat
követném, azt mondanám, elvállalom ügyét; de nem teszem, mert a sok
költséget nem tudná kifizetni, s perét elveszti, bizonyosan elveszti. Az
asszonyság mindent be fog bizonyítani.

– Azt is, hogy én könnyelmű és pazarló vagyok? – olvasá Gombos úr a
kalap fenekéről.

– Tanú rá legujabb bukása.

– De mindent ráköltöttem.

– Annál menthetetlenebb a könnyelműség, – mondá az ügyvéd szigorúan.

Gombos ur erre nem talált feleletet kalapjában, azért ismét elhallgatott
s nagyot sohajtott, valószinűleg súlyos bűnei öntudatában.

– Kicsapongásokat is követtem el? – olvasá ismét a kalapból.

– Fájdalom ezt is be fogják bizonyítani, – viszonzá az ügyvéd. –
Kollégámtól hallottam, ki ez ügyet viszi, hogy tengernyi tanút állíthat.
Ön iszákos volt, Gombos úr, sőt többször meg is csalta nejét. Azt
mondják, még titkos viszonya is volt egy mosónővel, ki eltünt e
vidékről. Szégyelje magát, Gombos úr, hogy ily bűnök tudatával még
hozzám mert fordulni segélyért, – mondá az ügyvéd úr fölébredő erkölcsi
tisztaságának büszke méltóságával.

– Ezt is be fogják bizonyítani? – hebegé Gombos úr nagy álmélkodással. –
De hiszen ez nem igaz.

– A mit a törvényszék igaznak itél, az igaz, – felelt az ügyvéd szigorú
homlokránczolással. – Épen önhöz illik a törvény szentségét megtámadni.
Szégyelje magát, Gombos úr!

Gombos úr e másodszori felszólításra csakugyan nagyon megszégyelte
magát, s belátván, hogy ily bűnös embernek semmi keresnivalója sem lehet
az igazság tiszta templomában, kihátrált az ajtón, melynek kilincsét egy
pillanatra sem eresztette volt el a lefolyt jogi konzultáczió alatt,
azután pedig letámolygott a lépcsőn s az útczára lépett.

Épen akkor robogott el a kapu előtt egy elegáns phaëton. A tüzes
paripákat fényes amazonöltözetű hölgy hajtá biztos kézzel, a hátulsó
bakon libériás inas ült óriási magas-tetejű kalappal. A kocsi oly
villámgyorsan száguldott el a kapu előtt, hogy Gombos úr majd a kerekek
alá kerűlt, a mit különben cseppet sem bánt volna, midőn a lovakat
kormányzó előkelő hölgyben saját feleségére ismert. Az útczán néhány
járó-kelő ácsorgott. Gombos úr egyet sem ismert közülök; de ezek, úgy
látszott, mindnyájan ismerték őt is, nejét is. Elébb vele együtt
bámultak az elrobogó kocsi után, s midőn ez az útczasarkon befordult,
oly bizalmas és boszantóan részvevő arczczal néztek Gombos úrra, mely
világosan mutatta, hogy az ő siralmas sorsát mindnyájuk közkincsének
tekintik.

Egy alacsony, vörösképű öreg úr meg épen annyira vitte a részvétet, hogy
Gombos úrhoz csatlakozva, bőséges felvilágosításokat adott neki neje
felől. Hogy nehány hét óta visszatért Bialréthy úrral külföldi útjáról;
hogy most a város szomszédságában lakik a nevezett középkorú vaskos úr
jószágán; hogy mindennap be szokott kocsikázni a városba; hogy Bialréthy
úr azonnal nőűl fogja venni, mihelyt vége lesz a válópernek; hogy a
fiatal asszony már úgy beletalálja magát fényes sorsába, mintha
bölcsejétől fogva nagyságos asszonynak nevelték volna; hogy a városban
minden nő irigyli szerencséjét – s több efféle érdekes leleplezéseket,
melyeket Gombos úr kábultan hallgatott végig, s annyira megfeledkezett a
közönséges illendőségről, hogy a városház kapuja elé érve, szó nélkűl a
faképnél hagyta bőbeszédű útitársát, meg sem köszönve eddig tanusított
fáradságát, mit a vörösképű öreg úr keserű gúnynyal említe fel aznap a
kávéházban, hol Gombos úr válópere képezte az állandó beszédtárgyat, s
hol a vörösképű öreg úr, mint a ki e nevezetes személyiséggel három
útczán keresztűl meghitten társalgott, átalános figyelem és kíváncsiság
központja lett.

Gombos úr ezalatt a városház hátulsó folyosóján sötét, alacsony
barlangba nyitott, hol Gombos Menyhért úr hatodmagával másolt a közjó
érdekében. Tőle, mint elismert tudományos férfiútól, akart tanácsot
kérni válságos helyzetében. Menyhért úr meglátva öcscsét, letette
orráról pápaszemét; gondosan fiókjába zárta iratait s szó nélkűl lement
vele a hátulsó udvarra, hol nehány sütkérező hajdún kívül senki sem
szokott megfordulni a nap ez órájában. Gombos úr átadta neki az
idézőlevelet s röviden elmondá az ügyvéddel folytatott
jogtanácskozmányának eredményét.

Gombos Menyhért úr igen tudományos ember lehetett s öcscse bizonyára
őszinte hittel annak is tartotta; de ez esetben igen messzire vitte a
tudós férfiak legdíszesebb erényét, a szerénységet. Akármennyi tudomány
rejtezett agyában, azt ugyan soha sem fitogtatta, sőt a lehető
legkevesebb beszédű volt, és legfontosabb életkörűlményeiben is csak
egyes, orákulumszerű szavakban nyilvánítá véleményét. Most is komolyan
és ismételten átolvasta a kezébe nyomott iratot, éles bíráló szemmel
mérlegelte a szabályosan egymás mellé állított betűket s hamarjában
megbecsülte a törvényszéki irnok szakbeli értékét, majd mély figyelemmel
hallgatá öcscse elbeszélését, s végre hosszas megfontolás után kimondá a
kívánt jogvéleményt.

– Bajos dolog, – mondá Gombos Menyhért úr, fejét bólongatva s komolyan
nézve a kezében tartott írásra.

Eme két szóban roppant tudomány és éles jogbölcsészet rejtőzhetett
ugyan, de Gombos úr, mint kevésbbé iskolázott fő, nem volt képes mélyére
hatolni, azért csak hallgatva nézett bátyja komoly arczára, mintha várná
a bővebb magyarázatot.

Gombos Menyhért úr azonban, úgylátszik, nem szándékozott jogvéleményét
kommentárokkal kísérni, mert öcscse kérdő tekintetére még komolyabb
arczczal ismét csak ezt felelé:

– Bajos dolog.

– Mit tegyek? – kérdé Gombos úr eme másodszori orákulum után.

Gombos Menyhért úr azt vélé, legjobb lesz Debora nénitől kérni tanácsot,
ki okos és tapasztalt asszony s fiatal korában jó barátságban élt egy
nyelves asszonysággal, kinek hét és fél évig tartó válópöre volt
férjével. Igen; de még mindig nem bocsát színe elé, – veté ellen az
ifjabb Gombos. – Egy esztendő alatt még az öreg asszonyok haragja is
lecsillapúl, – viszonzá erre az idősebb Gombos, mely nagy mondás
tudományos színezete által annyira meglepte Gombos urat, hogy nyomban
útnak indúlt, bebocsátást kérni a félelmes asszonyság színe elé.

Debora néni Menyhért úr házában lakott, melynek egyedüli és absolut
hatalmú uralkodója volt, Menyhért úr, mint a nagytudományú férfiak
rendesen, nem kerülhetvén ki házi körében az asszonyi iga édes terhét.

Ugyanitt lakott az egyszarvú bukása óta Mártha, Gombos úr leánya is, ki
csakhamar Debora néni kedvenczévé lett, a mennyiben ily zordon
asszonyság udvaránál valaki egyátalában kegyencz lehet. Annyi bizonyos,
hogy a félelmes agg hölgy kegyelméhez a legbiztosabb kulcs a szép kis
Mártha félénk szószólása volt, és Gombos úr, ki leányával titokban
mindennap találkozott a szinben s jól ismerte a megközelíthetetlen
erősség belviszonyait, most egyenesen Mártha után kérdezősködött, midőn
Menyhért úr konyhájába félénken bepillantott.

– A kisasszony az öreg asszonyságnál van, – felelte a ház egyetlen
szolgálója.

Gombos úrnak tehát nem maradt egyéb tennivalója, mint minden salvus
conductus nélkűl egyenesen a rettenetes szoba ajtaján kopogtatni. Az
ajtó megnyilt. Gombos úr nagyot lélekzett és belépett. Az öreg
asszonyság az ablak mellett ült s midőn megismerte vendégét, harcziasan
megrázta fejét s fölemelkedett székéről.

– Miben lehetek uraságod szolgálatára? – kérdé félelmes udvariassággal,
mely Gombos urat jobban megijeszté, mintha féktelen haragjában ajtót
mutatott volna.

– Csókolom kezét kedves néném, – mondá Gombos úr alázatosan.

A rendületlen asszonyság azonban nem látszott hallani az udvarias és
hódoló köszöntést, hanem Mártha felé fordúlt s röviden kiparancsolta a
szobából, mert – a mint metsző gúnynyal megjegyzé, mihelyt a leány
betette maga után az ajtót, – ily fiatal leány bizonyosan nem
hallgathatja meg veszedelem nélkűl egy botrányos hírű ember beszédét.

– Kihez legyen szerencsém? – kérdé aztán Gombos úrtól nagy
udvariassággal, de nem csekélyebb következetlenséggel, a mennyiben
előbbi gúnyos megjegyzése eléggé sejteté, hogy jól ismeri a jelenlevő
bűnöst.

Az öreg hölgy azonban harczi kedvében nem sokat törődött a
következetességgel, s mivel Gombos úr e kérdésre hirtelen meglepetésében
semmit sem felelt, újra kérdezé engesztelhetetlen udvariassággal:

– Kihez legyen szerencsém?

– Nem ismer kedves néném? – kérdé Gombos úr ártatlanúl.

– Ismerlek, jó madár, – tört ki az öreg asszonyság, egyszerre kiesve
udvarias szerepéből, s ama meglepő gyorsasággal, mely öreg és ifjú
hölgyeknek közös sajátja, szökve át egyik végletről a másikra. Ismerlek,
jó madár; bár soha se ismertelek volna. Mit akarsz itt? Ki hívott?
Vigyen el az ördög.

– Kérem, édes néném, csak egy perczre hallgasson meg, – esengett Gombos
úr, Debora asszonyság felé nyujtogatva a kezében tartott hívatalos
iratot.

– Vigyen el az ördög, – ismétlé az erélyes asszonyság.

De mivel az ekképen utasított titkos fekete hatalmasság e másodszori
konjuráczióra sem jelent meg, hogy Gombos urat elvigye, az ingerlékeny
agg hölgy felhagyott ez irányban minden további kísérlettel, és székére
roskadva, heves könyekre fakadt.

– Megöl ez az ember, meggyilkol, – zokogá panaszos hangon. – Pedig még
el sem temethetnek; elverte a temetési költségeket is. A temető árkában
fognak elásni.

E borzasztó gondolat ismét visszaadni látszott előbbi harczi kedvét,
mert felugorva székéről, újra szembeszállt sírontúli nyugalmának bűnös
megrontójával.

– Mit akarsz? – kérdezé lángoló haraggal.

– Csak ezt az írást méltóztassék elolvasni s némi tanácsot adni, – mondá
Gombos úr, ismét feléje nyujtva idézőlevelét.

– Nem tudok olvasni, – mondá fagyos ironiával a kérlelhetetlen agg
hölgy.

Gombos úr nem merészelt nagynénje tudományos képességeinek
diskussziójába bocsátkozni, hanem minden további vitatás nélkűl,
kiindulási pontúl véve a fennebbi önmegalázó nyilatkozatot, kitárta a
többször említett okiratot, és mély, ámbár jelentékenyen reszkető hangon
elejétől végig fölolvasá, mialatt az engesztelhetetlen asszonyság
mindkét fülét erősen befogta kezével. Hogy azonban e hadi csel daczára
is jól megértett mindent, elárulá ama rövid, de lesujtó nyilatkozata,
melyet amen fejében a felolvasáshoz csatolt s mely állt e két szóból:

– Úgy kell!

Gombos úr alázatosan kérdé, – mit legjobb ily esetben tenni?

– Úgy kell, megérdemled, mondá Debora néni minden felelet helyett. – Te
voltál az oka, te hoztad magadra és mindnyájunk fejére ezt a szégyent.
Fiatal leányt kellett elvenned vén ember létedre, mikor volt saját
felnőtt leányod, ki elbírta volna háztartásodat? Most edd meg, a mit
főztél. Te cziczomáztad, te czifráztad azt a drágalátos menyecskét. Más
vén ember, ha már elköveti ezt a bolondságot, legalább kordában tartja
feleségét; de te vak voltál, vagy tán, uram bocsá’! magad tanítottad a
hiúság tudományára. Gyönyörködtél benne, gyönyörködjél most is. Hiszen
azért költötted rá mindenedet, azért juttattad tönkre egyetlen
gyermekedet és hoztál szégyent az ő nevére is, azért fosztottál meg
másokat még a tisztességes temetéstől is, hogy örömet csinálj neki. Most
meg van az öröme. Gazdag, előkelő asszonyság lesz. Érd be vele.

Gombos úr vígasztalanúl mellére hajtá fejét s megtört hangon mormogá,
hogy ő mindig jót akart.

– A mit akartál, az bekövetkezett, – mondá az öreg asszonyság szigorúan.
– És most elég a jóból; nekem ezzel ne alkalmatlankodjál többet. Te vagy
az oka mindennek, viseld békességes türéssel, és ha elválasztanak a
feleségedtől, adj hálát az istennek, mert ez a legkisebb baj, mit
esztelen fejed megérdemel. Hanem ebbe a házba többé ne tedd a lábadat.
Eleget vétkeztél eddig is leányod ellen, legalább ne öld meg egészen
szerencséjét. Egyik derék fiatal kereskedő tisztességes szándékkal jár a
házhoz, de ha itt gyakran találkoznék veled, attól félek, nem merné ily
rosszhírű ember leányát elvenni. A legjobb, a mit leányoddal tehetsz,
az, ha minél inkább elfelejteted a világgal, hogy apja vagy. Ha már rád
ujjal mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most
isten hírével!

S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és buzgón
hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve, hogy vége van
az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és kitántorgott az ajtón. A
kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében, mintha tenger fenekén járna
és a torlódó hullámok szakadatlan moraját hallaná. Lábait egymás után
rakta a földre, közönséges emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé,
mintha a szoba padozatja vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt
volna, hogy őt messzire feldobja a légbe. Kábúltságában fölfelé
tekintett, a mint a boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy
még mindig nem ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis
nagyon súlyosan nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre
nehezebb lett s attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén
mintha leánya alakját látta volna, mintha feléje sietne, mintha csókot
hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához lapúlt s
leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az ártatlan
gyermeket. A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak káprázatot
látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen elem van,
melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy elszédíti agyát, nem
létező dolgokat láttat szemével. Mire visszafordúlt, már elfeledte, mit
akart látni: de látott csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a
légben és a ház falán, és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást,
minőt gyermekkorában sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez.
Gombos úr visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e
gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre
eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve, lassan,
óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.


III.

És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta merre megy,
azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit sejtett homályosan,
hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek mellőle és hogy valami
titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább ismeretlen irányban. Agyát
egyetlen kínzó, nehéz gondolat tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra
meg újra elülről kezdődött és soha sem tudott befejezést érni. Homloka
tűzben égett, mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki;
többször hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a
nehéz verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó
bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal
megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán, hogy
valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen egy hangos
beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét is hallá a sok
szószaporítás közt. A mint megállt, az emberek is észrevették, egy-kettő
mosolygott, más elfordítá fejét, de mindnyájan elhallgattak és tovább
mentek; nehány percz mulva azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott
amaz irányban. Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne
más a világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya? Gombos úr
most már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily
vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont tovább,
tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással, szemében azzal a
félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek, midőn véletlenűl egy
buzgó brahmin város útczáin kell végig lopózniok.

De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a mint
reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével
letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy veszett vadállatként
kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte homlokára azt a csúfos
bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az emberek? Körűlnézett nehezülő
szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az útcza néptelen volt, a
ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez.
Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre
nézett; a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni,
hogy több óra óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt
annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja
házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű
ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és
szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ szerencsétlen
embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime, most hallja, hogy az
emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá
mutatnak ujjal, mint a város botránykövére. Feje elszédűlt e gyötrő
visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng –
és ismét megindúltak lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább,
tovább.

De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett ő?
Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el. Oly nagy
bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, –
hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét felbontani? Az ő
szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló
leányt, kinek nem tudta szívét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a
romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti
tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti, mint a gyermek a bábut, és
ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomorúságot
hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért
szeretett, oh miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség?

Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása
után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel magának, melyre a
világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily
szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan kereste volna rá az
illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal, hogy nehányszor keményen
mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan megtépte rendetlen szürke haját.
Miután így illendőképen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira
magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani.
Kinn volt az országúton; a város végső házait jó messzire elhagyta már.
Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett
látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott,
magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl a
kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa
érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan megolvasta
kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem világítják meg
valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem engedé szemét a házról
elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri – s aztán egy
hirtelen nyilalás szívében – megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.

És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a kertből
vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr
nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor gyönyörködött
valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn hajdanában szép
vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt tréfáltak, együtt nevettek a
köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyelmesen előre
nyujtá nyakát, ha vajjon nem kaphatna-e el megint egy pár hangot abból
az ezüstcsengésű nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani.
Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben
lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva
hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a mit most a
szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta
őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a
kincs csábította, mért pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a
teremtés épen úgy nem szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt,
kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta
őt, ha nagyobb árat kinálnának értte. Gombos úr csak hallgatta,
hallgatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni
kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább
még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy
gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.

Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt;
szeretted, akkor is őrülten szeretted.


IV.

Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a szellemekkel
és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig
bizonyára örökkön könyező forrássá változott volna; de mivel Gombos úr a
jelen józanirányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem
változnak kővé, forrássá vagy panaszos dalú fülemilévé, hanem törvényes
úton bíró által döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is
fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a hűlés
következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott nyomorúlt
pinczelakásába.

A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos úrnak, mint
minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a
törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd úr nevetve fogadta
el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon melegében számos
talpra esett élczet közölt a komikus kliens rovására. Gombos úr maga is
szerencsés volt e kitünő élczek néhányát szerző saját ajkáról
élvezhetni, midőn irodájában megjelent. Legjobb volt ezek között a
szerelmes vén bak regéje, melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr
torkaszakadtából nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr,
kinek kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem
mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s
miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni,
megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra húzza.
Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt s présbe
szorítják Bialréthy urat.

Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de nem is
kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt, mint nevette
mindenki, a ki nem fordúlt el tőle megvetéssel. Midőn a törvényszék elé
lépett, a bíró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal
sikerült torzképet is rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek
nagy gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a
torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket. Hozzászokott
már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen. A mint az indus
pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a
természet rendjének szükségszerű következménye, s távolról sem vonja
kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja:
azonképen Gombos úr is egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele
történik. Ha az útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott,
bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha
pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg
volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból
történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte
által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.

Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan
leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és
sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr ilyenkor bezárta
ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztűl sirva kérlelte és hizelgő
szavakkal esengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé,
Gombos úr megkeményíté szívét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne
viselje lelkén, hogy megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta
magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az
ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt
ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.

Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör mozgásban volt
egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lépett föl
Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak rá, de vagy a bűnök nem
voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá,
hogy Gombos úr ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször
mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr
nemsokára présbe kerűl.

Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A tudományos úr
ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse viselt dolgait,
hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé még senki előtt sem
nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani látogatása által fényesen
megmutatta, hogy a testvéri szeretet magasan felűl áll a világi
szerencsétlenségeken.

– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, miután komolyan kezet fogott
öcscsével s tudományos szórakozottságában egy fölfordított dézsára ült.

– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.

Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós
problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a földi
dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a szoba
szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a dézsáról,
megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a következő meglepő
szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének rezultátumát:

– Hogy vagy?

S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette kalapját
s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s minden
magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.

– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát megkérte egy
fiatal ember.

Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő
visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette boldogtalanná.

– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy megfontolással. – Szép
név és jól hangzik.

Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.

– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb megfontolással, – nem
akar a házasságba egyezni – mert – mert –

– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű sohajjal.

A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett volna föl
ennyi találékonyságot.

– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még elnézné, ha a
leánynak legalább pár ezer forintja volna.

– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett nyomorult
odujában.

Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett találni, hogy
e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár ezer forintot
összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e tétel fölött, s
végre hosszas számítás és szemlélődés után e következtetésre jutott:

– Nekem sincs.

S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással felelt, a
tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet fogott öcscsével s
most az egyszer valósággal eltávozott.

Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos úr
földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi, de
sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt.

Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen megveregette Gombos
úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az asztalról azt a penészes
kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét képezte.

– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam,
beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen szorítja.

Gombos úr nem látszott ezzel törődni.

– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már ki is
sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki. Hahaha! Mindenre
kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre készek.

E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus ügyvéd
tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört ki. Azután
lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:

– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama vádakat,
melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a hosszadalmas
válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot. Szép ajánlat.
Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte egyebet tenni, mint
irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló és kicsapongó. Csak a
nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha! ennyiért még
apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.

És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember szemébe,
mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még vissza is
utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki lehet bátran ily
ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán azt, hogy önérzetet,
becsületérzést tegyenek föl róla? Nevetség!

– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd
türelmetlenűl.

De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek tartják?
Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte őt s
becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az útczán s
előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit tett azóta,
hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha fölemelkednék régi nemes
önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e szemtelen embert, hogy megtanulná,
mi az, becsületes embernek ily ajánlatot tenni?

– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily nyájas
szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató ember. – Vagy tán
kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer teljes jó forint – minden
levonás nélkül, még én is lemondok az engem illető honoráriumról, – a mi
igen nagylelkű tett volt az ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy
úrtól ő sem kapott többet négyezer forintnál.

Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele tehetnek
már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz; épen elég
volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon jutott hozzá
apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár piszkos, és a mi szégyen
belőle származik, csak az ő fejét érheti, a kit már semmi sem
szégyeníthet meg.

– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor akarja
fölvenni pénzét?

– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.

– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az utczán három
lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.

El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem olvasva mit
ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette kalapját s alázatosan
ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított s kinézett az ablakon,
mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az öreg bűnös ezt is egészen
rendén valónak találta, szép csendesen kicsúszott az ajtón, halkan
betette maga után s leosont a lépcsőn.

És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva, mellékutczákon
sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már ellenmondás nélkűl érezte,
hogy nincs joga fejét fölemelni, a becsületes emberek szeme közé nézni.
Megtapogatta zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját,
be sem piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára
van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes emberek
méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a mennyire lába
bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket hallott maga
mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért úr kapuján belépett
s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után kérdezősködött.

– A kisasszony a szobájában van, – mondá a szurtos konyhahölgy, bámulva
meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr megriadva
fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát vetné szemére.
Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést erőltetett vonásaira és
gyorsan benyitott Mártha szobájába.

A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy itt vagy,
csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig magadtól? Hisz én
mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó vagy, hogy ismét
fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!

– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha leczkéjét
mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és tudtomra adta,
hogy egy derék fiatal ember megkérte kezedet. Nincs ellene kifogásom, és
fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást akart mondani, de akkor jutott
eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy épen átokká válhat az ő ajkán.

Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:

– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem;
elhoztam. – Itt van, négyezer forint.

Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott
pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel nélkül
beszélt tovább.

– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot tesz az
egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz. Isten áldjon
meg, gyermekem.

– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki akart
suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?

– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton
szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.

A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja szegény
gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a csomagot.

– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr réműlten. –
Ha mondom, hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el gyermekem, a tiéd.

Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.

– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy lopott
pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.

Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.

– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy aggódással. –
Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a nevemet írtam alá.
Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.

– Mi az? suttogá a leány.

– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső
agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod
elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az –
asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek. Meguntam
már; így lerázom a nyakamról.

A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De ismét
lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.

– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet nem
szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra hajtotta
fejét.

Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra. Többé
nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá leánya felé.

– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva kezével a
feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé. Oh, mint
gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet te tiszta jó
neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál engem, atyám? –
Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a világ minden
kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha. Vidd vissza, dobd
arczába ezt a gyalázatos pénzt!

Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé fejét, hogy
még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A szoba üres volt.
Gombos úr már az útczán futott.


V.

Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl. Egyetlen
egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett minden egyebet.
Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat. Hogyan jut elébe, mit
fog mondani, mit fog azután tenni – nem tudta, nem is gondolt rá. Csak
az az egy gondolat foglalta el agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja
dobni szégyene bérét.

Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak, lassankint
elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett, hol egykor egy egy
egész éjszakát virasztott át. Szemben vele büszkén emelkedett az úri
lak, a fák koronái előkelő megvetéssel néztek rá a kert falán keresztűl.
Még világos volt; Gombos úr nem tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét
nem ismerte, attól tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen
rongyos, kopott ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki
a kapun. Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be
lehet látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos
úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére máskor
lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami emberfölötti láz
adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai eltakarták; leült egy
vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni kezdett.

Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé közeledett s
a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a kertben két mozgó
alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s erős reszketése úgy
megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán ingatta volna meg a fát.
Figyelmesen kísérte szemével a mozgó alakokat, a mint közelebb jöttek a
kerítéshez, majd meg eltávoztak; el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd
ismét tisztás helyre léptek. Sokáig beszéltek, nagyon jól mulathattak,
de végre mégis elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház
felé indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása
csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.

Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába reszketett.
Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta erőt, melyet akkor
érzett, midőn először lépett eléje ama szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi
ez? Még most is szereti őt? Az a gondolat, hogy nehány percz mulva
szemtől szembe fog vele állni, még most is megakasztja szívdobogását?
Nem szerelem ez, hanem gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve
minden erejét, a falkerítéshez sietett.

Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a kertbe.
Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a kerítés tetejére,
onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr könnyen megtette ez útat;
ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok közé kúszott s néhány percz
mulva a gyeppamlag előtt állt.

A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros, megtépett,
dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan, de jól megismeré
hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott segítségért. Mozdulatot
tett, mintha el akarna futni.

– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá Gombos úr fuladozva. –
Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.

S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.

– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony reszketve,
és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.

– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl azt a
pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem teszek, nem
akarok elválni.

– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom ki, –
kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos támadástól
félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.

Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően arczába
nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt, mint nevelte,
ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét, és mivel fizetett
ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét, földi és mennyei
üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s gyalázta meg saját
gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek, melyeket miatta
szenvedett és az örömek, melyeket mellette élvezett… egy rövid pillanat
alatt a gondolatok, a visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában;
szerelem s gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe
borúlt, s mindig erősebben vonta maga felé az ismét remegni kezdő
asszonyt.

– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked
és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj vissza és én
mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.

– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl vergődve az
őrjöngő öreg ember karjaiban.

– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint
valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s ekkor már
egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.

– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar vasfogóként
szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig
keményebben, mindig őrültebben szorítá magához.

A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett,
léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel kísérte a hangok
közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell.

– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló alakot.
Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még
erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arcza szederjes
lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta
volna.

– Gyűlöllek, utállak…

A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta,
hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan alakot. Az
összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos
úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel fölmászott, s
épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az elszörnyedő kiáltást:

– Gyilkos! gyilkos!

Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás
folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek
közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes
nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s
legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért, de
észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik
rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanúl
kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki kiálthat? – Ki a
gyilkos? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre
eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem fogja többé üldözni. Nem
akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik… s hosszan
elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon… Szép halott lesz, oh!
hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal
szép életet kioltani… – Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy
csipőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné
a halottat még egyszer látni.

E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos úri lak
elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belűl erős
sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik
ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan
láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az
útszéli fa, melynek lombjai közt ma egyszer már jó őrhelyet talált.
Ismét fölkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a
mai napot csupa fáramászással tölté el. A lombok közt elhelyezkedve,
megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat.
Csakhamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a
mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg
mellette nyolcz viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a
gyertyákat s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább
tizenkettőt gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az
arczát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni
soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek fognak rajta lakmározni.

Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői voltak, kik
eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a kastélyba s
természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek.

– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.

– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.

– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.

– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a negyedik.

– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.

– De hová tünhetett? – kérdé az első.

– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a második.

– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, – röhögött a
harmadik.

Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló beszédre, s
halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott szavakat: «A ki
akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».

De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta a
halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a
régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot.
Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig
fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején,
élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most…

Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta; elég erős
volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből,
szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki akasztófára van szánva, nem
fúl az a vízbe».

Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró,
szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s
nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a mint az
útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak
felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s
gondolkozik, vajjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja
nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.

De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a szobába
lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy,
fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát, nehogy elszalaszsza a
kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s megcsókolja a halott
homlokát.

– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne nyulj hozzá, csak nekem van
hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág
megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel halott nézi a halott arczát.

*

A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül vége
lett.



A VÉGREHAJTÓ.

Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi gyarlóság alól
semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom után való törekvésben,
másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd hódításokban nyilatkozik, Barkó
úrtól sem vehette rossz néven senki, hogy nem tudott jobb lenni
embertársainál, és szabómester létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte
magát szívébe, hogy polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel
uralkodjék. Sőt még önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl
azon nemes szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai
javára érvényesítse. A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a
hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és csak
akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják szemük
előtt.

A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi veszteség
volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során keresztűl csupán a
szabó-műhely szűk határai közt vihette át elméletét a gyakorlatba. Nem
csoda, ha nem volt vele megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani
– tehetsége egészen más irányt jelölt ki számára. A polgári társadalom
élén állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat
fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez volt
a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté a bőkezű
természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő nagybátya
kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte természetes
ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya műhelyébe
kényszerítette. A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy eltengődik, de
soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn van a büszke bérczek
oldalán: Barkó úr is beletörődött a szabó-mesterségbe, de soha sem
feledte magasabb hivatását s jelenlegi állapotát nem szűnt meg
ideiglenesnek tartani.

Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni kezdő
fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó ábrándja még
mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A lefolyt hosszú évek
alatt Barkó úron nem történt semmi említésre való dolog, mi ily
rendkívüli szellemet bizonyára megilletett volna. Csak olyan
közönségesen haladt át a szabó-mesterség fejlődési fokain, mint
akármilyen köznapi ember. Hogy inasból legény lett, hogy egynéhány
országot bevándorolt, hogy remekelt és czéhbelivé lett, hogy
világgyűlölő nagybátyja egyetlen leányát feleségűl s általa a műhelyt
birtokba vette, hogy gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára
feleségét is eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind
oly jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s
bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni.
Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon
vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.

De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a világgyűlölö
nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és gondjait, a város
végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol kis megtakarított
pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A sötét philosophia, melynek
idősb Barkó úr hódolt, természetes következménye volt mesterségének,
melyhez épen oly szenvedélyes bálványozással ragaszkodott, a mily
megvetéssel viseltetett iránta az ifjabb Barkó. Ha pedig e sorok
olvasója megdöbbenve keresné az összefüggést a világgyűlölet és a
szabómesterség közt, idősb Barkó úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú
pályája tapasztalásából megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden,
s hogy az ember csak annyit ér, a mennyi értéket ruhája ad neki; és
annyi emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá
tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen
lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben
érintkezett velök. Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor
lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a nélkűl,
hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s ezeket is
sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.

Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó rokonát, kit a
vérség és házasság kettős köteléke fűzött családfájához, s azért mint
félig-meddig laikus embert őt is meglehetősen lenézte és megvetette.
Barkó úr tudta ezt jól s fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta,
bármint iparkodott is minden adott alkalommal meggyőzni mogorva
nagybátyját hivatásának magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a
közpályán áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt;
nála az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s
Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak»
nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek
magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen úr
elmebeli állapotára.

Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát már
harmincz év előtt; s mint minden nagy bölcsész, meglehetősen fukar lévén
a szavakban, most harmincz év után is csak ezen kabalistikus szóval
nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését az ötven éves suhancz felől,
ki ezen szempontból az örök ifjúság adományával látszék bírni.

– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már hetedszer,
mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak mellett ülve, azon
töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne van, vagy ott hagyja?

A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is még
mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé öcscsének
fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy ily bókok
által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó úr nagy
fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját, a mi abból is
látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első kopogásának
sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra kerűlt, s onnan addig
kérlelte a kályha mellett komoran és hallgatva bölcselkedő öreg
misantropot, hogy végre beeresztette ajtaján, miután előbb egy párszor
már onnan belülről megtisztelé rendes czímével.

Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már jó
ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon érdekes
foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként hősi elhatározással
zsebébe dugta kezét s félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr
pedig komor és feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait,
szokott jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra
készen várja az ellenségeskedések megindítását.

Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt kísérlet
után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb számát.

– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.

– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő hangon,
a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt hord
zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő magyarázattól.

– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.

Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre, annál
jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph kérlelhetetlen
ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot fohászkodott, s
kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött újságot, csengő hangon, de
lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik pályázati hirdetését. A hazának
adó-végrehajtókra van szüksége, s felszólítja polgárait ezen méltóság
elfoglalására.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő nyugalommal, midőn Barkó úr
befejezte olvasását, s ismét a büszkeség és rettegés vegyes érzetével
tekintett nagybátyja kifürkészhetetlen arczába.

– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de reszkető
hangon.

– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.

– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.

– Bolond, mondá az öreg úr.

Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami megtisztelő
vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi értelemben látszék
felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá meg:

– Már be is adtam a folyamodást.

– Bolond, mondá ismét az öreg úr.

E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe nyúlt,
valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte a légben s
azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság önérzetével s némi
titkos remegéssel egészen felhajtá a valót takaró leplet.

Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes érzelemmel.

A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak hallatára, az
ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta kezét kifelé, hogy
a legnehezebb felfogású ember is könnyen megérthette jelentését. Barkó
úr is megértette s szívesen követte volna a kijelölt irányt, de itt
kellett maradnia, mert jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is
érintette. A szabóűzlet forgott kérdésben, melyet új méltóságában
természetesen nem tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén,
mert még mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését
kellett tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott
most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.

Hajh! De érzéketlen kősziklára pazarolta el minden ékesszólását. Hiába
festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos rangja a Barkó
család társadalmi állására fog árasztani; hiába hangsúlyozá a hazafiúi
kötelességet, melynél fogva minden polgár köteles tehetségét a hon
boldogítására értékesíteni; hiába hivatkozott megindúlt hangon egyetlen
gyermeke jövőjére, mely bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint
királyi tisztviselő vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem
a hazafiasság, sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény
pánczélon, mely az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a
nyitott ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva
útmutató, melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen
mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.

– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám uram – fejezé be Barkó úr
hosszas megindító szónoklatát, s látható tetszelgéssel hangsúlyozva e
nagy méltóság minden egyes szótagját – királyi tisztviselő…

– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra mutatott, a
következő udvarias búcsuzzással:

– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.

– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog tudatlanságot
tettetve.

– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr, megátalkodott
ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán még sem illette
meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is szerényen tiltakozni,
ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. – Nem adhatja el a nagyságos
úr. Magam fogom átvenni, elég erős vagyok még hozzá. Az űzlet a
családban marad; nem azért alapította a nagyapám, hogy holmi nagyságos
urak elkótyavetyéljék. Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem
lesz szerencsém.

És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy bezárta utána
az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.

Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le, kitagadtatása
nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett, meggondolván, hogy
hivatalos állásának már meghozta az első áldozatot, midőn szakított
családja hagyományaival. Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig
együtt jár valami fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad
az elveszettért. Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva a
közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta családi
összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel tölté el
keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán nem vesz-e
valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb egyéniségek
önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik részéről. Az emberek
közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem látszott róla tudomást
venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek lábára hágott. Barkó úr
fájdalmas megdöbbenéssel vette észre polgártársai közömbösségét, nem is
ügyelve a haragos öreg úr dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon
gondolatra, hogy a hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s
az emberek nem tudhatják felmagasztaltatását.

Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott ragyogott
Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta el. A
kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a mint a
kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd a kávéház
nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló gyönyörrel a bűverejü
nyomtatott sorokra szegzé, elringatózva a hatalom megittasító érzetében.
Szemben vele egy sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a
hivatalos lapot, s öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó
pinczértől, hogy valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses
újságot? Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem
veszi magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily
egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre
kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga után
ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből. Letette a
hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást, melyet a
nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr fölvette a lapot,
rápillantott s néhány percz múlva megvető mozdulattal a tekéző asztalra
dobta. Bizonyosan bukott pályázó, gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé
magának a forradalmi hajlamú kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások,
fölvették a lapot, elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan
figyelemmel kísért minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte
a hatást. Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik
olvasni kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a
kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt elégedve,
midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a másik kezéből s
egy ideig nagy érdekkel olvas valamit. A kinevezés megtette hatását,
mondá magában Barkó úr, előjött szegletéből, s közönyös arczczal
négyszer végig sétált a beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét,
nehogy elárulja, mintha sejtené a társalgás tárgyát. Azután elégedetten
és méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes borravaló
igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos lap mai számát
gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.

Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja még a
múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a nagyságos
urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni. Barkó úr
szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen meghozhatta
hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza felé indúlt,
szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az emberek arról
gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni akarná magát. De
arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet gerjesztett, s közeledtére
több ablak nyílt ki, mely körülmény egyedűl megjelenésének volt
tulajdonítható, nem pedig annak, hogy épen most volt a takarítás ideje.
Barkó úr leereszkedőleg veregette meg egy borzas kis fiú fejét, ki
titokban nyelvét öltögetve haladt el mellette; s miután tévedésből
magára vette és udvariasan viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr
mély köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak
szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja
polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá
magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra lesz
irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s nem kell
más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim részéről.

Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó gondolatait, s
meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt illető fényes terveit.
A közjó lesz minden törekvésének végczélja, tisztelet és szeretet
legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés mindennapi kenyere. De a
rangnak megvannak a maga kötelességei is; hallott vagy olvasott is erről
valaha valami franczia közmondást, de nem jutott eszébe; mellesleg
mondva, ha eszébe is jutott volna, nem mondhatta volna el, nem lévén
beavatva az említett világnyelv titkaiba. A ranggal járó kötelességeket
azonban szigorúan teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem
a magánéletben is. A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a méltóságot
fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző alattvalói iránt, de
nem keveredik közéjök, nem teszi magát mindennapivá, ha tekintélyét, a
társadalom ezen alapját, sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon
a maga körében, – ez az ő véleménye. Hivatalában éljen embertársainak,
legyen a közönség szolgája, de a magán életben maradjon a maga körében.

Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének, s ez egy
hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez legalább mély
figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden nyilvános szónoklat
szokott részesülni. A hatás sem maradt el, csakhogy Barkó úr
kimondhatatlan bámulatára, a lehető legkeservesebb zokogásban
nyilatkozott.

– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen megállapodva
programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve a zokogó leányra.

Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz jutni.

– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr, apai
felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos méltóságát.

A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy pisszegések
közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm azon pontja volt
ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s mindenkit a maga körébe
útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl magasabb lesz a réginél, pedig
ebben a régiben sokan vannak, kiktől ha el kellene válnia, megszakadna a
szíve, például a Csordásék Marcsája, a Benkőék Lottija s számos más
barátnéja… és… akart még valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s
pisszegése és csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.

Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a titkot régen,
nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy régi kollégája,
Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával együtt, ki apja
mesterségét követte, mély örvény által választatott el egy királyi
tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik egymást, Barkó úr nem volt
az az ember, ki társadalmi formáknak feláldozza egyetlen gyermeke
boldogságát. Meg fogja ugyan kissé ijesztgetni a szerelmes fiatal
embert, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a gyerekek boldogsága.
A magasabb rangúak mindig emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb
rétegekből, s utoljára sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó
maradjon, és szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne
juthasson magasabbra.

Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető
czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy végre
teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette magát fontos
gazdasszonyi feladatának.

Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó
hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú
cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector úr
tegnapi köszönő és tisztelgő látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó
úr kellő díszszel szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére
nagy vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el
meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi rangját
összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét természetesen
rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még Hörcsök Dániel urat
fiával, s végre világgyülölő nagybátyját. Nem fog ugyan eljönni –
magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem neheztelek rá, s mostani
állásomban sem tagadom meg rokonaimat.

A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az inspector
maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos rövidséggel tudtokra
adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat, különben irgalom nélkül el
fognak csapatni. Barkó úr valamivel több formalitást s némi
ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de megnyugodott azon gondolatban,
hogy a hivatalos eljárás fő feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy
működésében ő is az inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg
is kisérlette még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal
ember azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken
kézbesítse. Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector úr
rövid parancsoló modorát, hogy az első nap folyamán már két öreg úr s
három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az adóhivatalnál.

Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének ez első
eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős fáradtan, porosan és
éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s közelgett a díszlakoma ideje.
Juliska nagy munkában volt, egész nap sütött, főzött, s oly díszesen
terítette föl a vacsorázó asztalt, mintha valakinek a vendégek közűl
nagyon ki akarná érdemelni tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal
szabóra, s nem mint illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott,
akkor bizony kárba veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő
nagy virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a
konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg
Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.

Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza ragyogott
a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi tisztviselőkből
álló fényes társaságon. Volt köztük egy tönkrejutott földesúr, két
bukott kereskedő, két kiszolgált őrmester, egy felfüggesztett tanító s
négy más úr, ki azelőtt semmi határozott állást nem foglalt el a
társadalomban, hanem azon nagy kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek
tagjait magánzóknak szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A
társaság tehát díszes volt, csak egy kissé zajos. Juliska főzte nagy
becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság
legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos házi
tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s utána ment a
konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza. A mulatság tehát
egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a lakoma végén az úri
vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a négy magánzó úr közűl
kettőt határozottan a földön kellett húzni; ezen körűlmény sem szolgált
a hivatalos tekintély csorbítására, mert éjfél után két órakor senki sem
jár az útczán, s így nem is vehet tudomást a felsőség emberi
gyarlóságáról.

Barkó úr későn feküdt le, következőleg kissé későn is kelt föl, úgy
annyira, hogy reggelizésre való ideje sem maradt, s mégis fél órával
később jelent meg hivatalos helyiségében, mint kellett volna.

– Maga már a negyedik végrehajtó, ki ma későn jön, mondá vigyorogva a
hivatalszolga. Menjen csak be az inspector úrhoz, régen várja.

Barkó úr megdöbbenve nézett végig a vigyorgó hivatalszolgán. Igaz, hogy
az is hivatalos személy, sőt egyenruhát is visel, de mégis vakmerőség
tőle így szólni egy királyi tisztviselőhez. Röviden kikérte az ily
bizalmaskodásokat, mire a vigyorgó hivatalszolga még impertinensebb
vigyorgással felelt, egyszersmind kitárva az inspector úr írószobájába
vezető ajtót.

– No ugyan szépen kezdi a dolgát! kiáltott rá az inspector úr, figyelmen
kívül hagyva illedelmes köszöntését. – Mindjárt első nap elkésik! Ez nem
megy, hallja, ez nem megy.

Barkó úr töredelmesen fogadá, hogy ezentúl pontos lesz.

– Akkor beszéljen, ha kérdezem, mondá az inspector úr. Nem elég, hogy
maga késik el, még másokat is hanyagságra csábít. Hallom az este is
valami dáridót csapott, az egész végrehajtó sereg ott dorbézolt
reggelig. Hogy merte ezt tenni, hallja?

Barkó úr megemlékezvén, hogy a kérdésre felelnie kell, nemes önérzettel
viszonzá, hogy nem dorbézolás volt nála, hanem csak új hivatalát akarta
szerény vacsorával megünnepelni.

– Micsoda! még ezt is hivatalnak nevezi, kiáltott az ideges inspector úr
epés kaczagással. Szép hivatal! Hogy meri ezt hivatalnak mondani,
hallja?

Erre a kérdésre már nem tudott Barkó úr felelni. Elszörnyedt és
elnémúlt. Az inspector úr, saját hivatalbeli főnöke mondja ezt szemébe.
Az ő állása nem hivatal, ő nem királyi tisztviselő! Hát micsoda? Talán
hajdú vagy szolga? Ha ezt világgyűlölő nagybátyja hallotta volna! De
nem, az inspector úrból csak a harag beszél, s az igazságtalanná teszi
az embereket.

Barkó úr kínos elmélkedését ismét félbeszakítá a haragos inspector úr
hangja.

– Más panaszok is jöttek az úr ellen. Első nap már öt panasz. Szépen
kezdi; gorombáskodik a publikummal. Hogy mer gorombáskodni, hallja?

Barkó úr alázatosan kérdé a panaszlók kilétét s az inspector mérgesen
felnyitva egy tintafoltos könyvet, megnevezé a két öreg urat és három
özvegy asszonyságot.

– Én nem gorombáskodtam velök, mondá Barkó úr nemes öntudattal.
Ellenkezőleg, mindent az ő javukra óhajtottam elintézni; azért
szólítottam föl erős szavakkal, hogy siessenek adójukat kifizetni.
Kifejezéseim hivatalos színezetüek voltak; bátorkodtam az inspector
urat, mint főnökömet utánozni.

– Micsoda! Hogy mer engem utánozni? Kicsoda az úr? kiáltott az inspector
úr nagy méltatlankodással. Ha nem tekinteném ősz haját, tüstént
elcsapnám. Engem utánozni, hallatlan!

Ezen vakmerő mímelési kísérlet annyira fölbosszantá az inspector urat,
hogy jó ideig szóhoz sem tudott jutni. Végre oda állt Barkó úr kifent
szürke bajusza alá, s ezen rövid és érthető szavakkal adta tudtára
ultimátumát:

– A maga dolga, elvégezni azt, a mit rá bíztak, hallja! Udvariasnak
lenni, de mentől több adót behajtani, hallja! Nem utánozni előljáróit,
hanem tisztelni, hallja! És ha még egy panaszt hallok ellene, elcsapom,
hallja! Mehet dolgára, hallja!

Barkó úr hallotta, de nem értette. Így lehordani őt iskolás gyerek
módjára, a ki becsületben megőszűlt, tisztességes családapa volt mindig
s becsülésben állt mindenki előtt. És miért? Mert hivatalos kötelességét
teljesítette úgy, a mint legjobbnak vélte. Keserüséggel telt el szíve,
de nem szólt egy szót sem, hanem megfogadva a mérges inspector úr végső
útasítását, megfordult és ment dolgára.

De a mint tovább haladt az útczán, hóna alatt hosszú vékony nyomtatott
jegyzőkönyvekkel, zsebében tintatartóval és mellényébe dugott irótollal,
lassankint ismét fölébredt hivatalos minőségének öntudata s
megvígasztalá előbbi keserűségét. Megesik ez másutt is, másokon is;
alsóbb rangú tisztviselők akárhányszor kapnak orrot fölebbvalóiktól, de
ez hivatalos titok marad s nem kerűl ki a közönség közé, tehát nem is
járhat a tekintély kárával. Rajta sem látja most senki, hogy az
inspector úr nem épen a legnagyobb tisztelet kifejezésével szólt hozzá.
Csak polgártársai tiszteljék és szeressék, a színfalak közt előforduló
kellemetlenségeket el fogja viselni; s ha polgártársai elismerik
hivatalos tekintélyét, nem bánja, ha négy szem közt még hivatalos
minőségét is kétségbe vonja szeszélyes főnöke.

Ezen vígasztaló gondolatok teljesen visszaadták megrendűlt önérzetét.
Kellő méltósággal és tekintélylyel járta be kijelölt házait, jól
figyelve mindenütt, nehogy ismét utánozni találja az inspector úr
hivatalos modorát. Komoly volt, de udvarias; méltóságos, de gyöngéd.
Udvariassága azonban nem talált mindenütt megfelelő viszonzásra. Egy
helyen azt kérdezték tőle, az ajtón akar-e kimenni vagy az ablakon?
Másutt lába elé dobták a nyájasan átnyujtolt adóintést, üléssel pedig
egyáltalában nem kinálták meg sehol. A külvárosban egy indulatos
csizmadia kutyáját uszította rá, a mint az udvarra lépett, s e
forradalmi hajlamú állat menten elhasította Barkó úr szép új kabátját.
Ugyanazon útcza másik házában, hova lefoglalni ment, a középkorú
háziasszony két kis mosdatlan visító gyereket helyezett Barkó úr karjai
közé, kijelentvén, hogy egyéb vagyona nincs, hanem ezt csak vigye el
bátran executio nélkül. Barkó úr jóakaró méltósággal jobb anyai
érzelmekre intette a középkorú asszonyságot, s jegyzőkönyvére azon
hátíratot vezette, hogy két serdűletlen magzaton kívül egyéb ingóság nem
találtatott; az inspector úr írnoka azonban széttépte a jegyzőkönyvet s
kikérte máskorra az ily ostoba tréfákat.

Mindezen és számos egyéb tapasztalatait nem egy napon tette Barkó úr.
Mintegy két hét mult már el hivatalos működése óta, alakja lassankint
ismerős lett az adónemfizető honpolgárok köreiben. Méltóságos komolysága
és udvariassága sok jó tréfára adott alkalmat, s egyik a másikat
igyekezett fölülmúlni a tekintélyes tartású öreg végrehajtó
kijátszásában. Barkó úr fájdalmasan kezdett meggyőződni polgártársainak
forradalmi irányáról, s esténként gyakran kijelenté leánya előtt, hogy
ez állapot nem tarthat sokáig, s a tekintélynek ezen általános megvetése
okvetlenűl borzasztó társadalmi fölfordulásra fog vezetni.

Csak leányával közölhette ezen vészjósló előérzetét, mert más emberi
lénynyel nem igen érintkezhetett bizalmasan. Azelőtt, míg az alsóbb
osztályokhoz tartozott, esténként eljárt a kávéházba, volt társasága,
hozzá hasonló mesteremberek, kikkel néha éjfélig elpolitizált, s kik
előtt meglehetős tekintélyben állott. Most azonban társadalmi állása nem
engedte, hogy régi körét fölkeresse, de ha meg is engedte volna, nem
volt arra való pénze, hogy kávéházra, korcsmára jusson. Mint
szabómester, hol többet, hol kevesebbet keresett, de meglehetős jó
móddal élt mindig, most azonban napi díján kívül semmi egyebe nem volt,
s ez bizony nagyon szűken fedezte a háztartás költségeit. A kis Juliska
keményen dolgozott és cselédet sem tartott, mert arra nehezen jutott
volna. Barkó úr néha-néha maga is érezte, hogy egyben-másban mintha
hiányt szenvedne, kis leányát pedig igazán sajnálta, de nem segíthetett
egyébbel, mint azon vígasztalással, hogy a rang áldozatokat kiván.

Juliska tehát nagyon sokat dolgozott és semmit sem mulatott. Lehet hogy
ez volt oka folytonos szomorúságának, mert a fiatal leány bizony
megkíván néha egy kis szórakozást is; de lehet, hogy talán egyéb okból
is szomorkodott. Barkó úrnak sokszor szívébe nyilallott leánykájának
bánatos tekintete, sokszor föl is tette magában, hogy alaposan ki fogja
vallatni; de sohasem jutott rá elég ideje, mert reggeltől estig
szakadatlanúl dolgában járt s este oly elcsigázottan vánszorgott haza,
hogy rendesen a vacsoránál ülő helyében elaludt, s Juliskának úgy
kellett őt levetkőztetni.

És daczára e szakadatlan munkának, fáradságnak, Barkó úrral még sem volt
megelégedve a haragos inspector úr. Legalább ilyen formát kellett
tapasztalnia a hónap vége felé, midőn egy reggel az inspector úr írnoka
kiosztá a rendes napi munkát, s a többi végrehajtó jelenlétében
szigorúan megfeddé Barkó urat.

– A hova az úr megy – mondá az inspector úr írnoka – onnan senki sem jő
adót fizetni. Nem tud az emberekkel beszélni? Úgy látszik, csak tréfára
veszik figyelmeztetését. Mért nem ijeszt rájuk?

– Az inspector úr udvariasságot parancsolt, mondá Barkó úr méltósággal.

– Tudja is maga, mi az az udvariasság, mondá az inspector úr írnoka
megvetőleg. Nem gavallérnak tartjuk az urat, hanem végrehajtónak, s a
hova küldjük, onnan pénzt kell behajtani jó vagy rossz szerével, érti?
Ne legyen gyáva, érti?

– Ez már mégis sok, mondá Barkó úr méltatlankodva, míg kollégái
hallhatólag vihogtak körülötte. Ha szigorú vagyok, gorombának mondanak;
ha udvarias vagyok, gyávaságról vádolnak. Mit tegyek hát?

– Fogja be a száját, mondá az inspector úr irnoka, ki igen díszes fiatal
ember volt, haját felsütve viselte és zsebkendőjét erős illatszerekkel
szokta meghinteni. Jeles ifjú volt, szép előmenetelre számíthatott s a
leányos polgári házaknál nagy becsben állott.

Barkó úr megfogadta a díszes ifjú úr hivatalos utasítását, befogta
száját s kollégáinak vihogásától kísérve dolgára ment. El volt keseredve
az emberiség iránt, melynél legjobb igyekezete mellett sem tud
méltánylást találni. Hivatali főnökei üldözik és igazságtalanok iránta,
alattvalói nem ismerik tekintélyét, sőt sokszor kézzelfoghatólag csúfot
űznek vele. Bármint palástolta ez utóbbi körülményt Barkó úr, kénytelen
volt titokban bevallani önmagának a rettentő igazságot. Polgártársai sem
tiszteletet, sem szeretetet nem mutatnak iránta, hanem vagy megvetést
vagy határozott gyűlöletet. Miért? Hiszen ő javokat akarja, egyedűl a
közjó érdekében működik fáradhatatlanul s bizony nem valami nagy anyagi
jutalomért, a mint foltos topánkája s feselni kezdő kabátja mutatja.
Barkó úr nagyot sóhajtott, midőn műértő szemmel végignézett említett
ruhadarabjain s elgondolá, hogy azelőtt nem kellett ily öltözetben
mutatnia magát. Igaz, nem a ruha teszi az embert, s a királyi
tisztviselő kopott külsőben sem veszti el benső méltóságát, de mikor ezt
sem akarják az emberek elismerni, sőt előljárói valódi szolgaként bánnak
vele! De jól van, legyen! – gondolá Barkó úr – ha jó akaratom nem
kellett az embereknek, érezzék hatalmam teljes súlyát. Azon keserűség
kezdett most Barkó úr keblében tanyát ütni, melylyel az alattvalók
hálátlansága tölti el az uralkodók szívét, s mely a zsarnokokat teremti.

Ezen keserű érzelmek és zsarnoki elhatározások közt végezte be Barkó úr
napi körútját. Fellázadt indulatai még akkor sem csillapúltak le, midőn
este nagy fáradtan haza érkezett, s leánykája rendes szokása szerint
kezébe adta töltött pipáját. Barkó úr szórakozottan tartá kezében a
füstölgő instrumentumot, a helyett, hogy közönségesen elfogadott szokás
szerint szájába dugná. Tekintete leányának halvány arczára, kisírt
szemeire tévedt. Egy ideig kábúltan küzdött saját keserűségével,
öntudatlan bámulattal meredve a leány szomorú arczára; de lassanként
belopózott lelkébe e bús tekintet, kezdett határozottabb alakot ölteni,
s végre megragadta szórakozott figyelmét a gondolat, hogy a gyermeknek
valami nagy bánata van.

– Mi bajod van kis leánykám? kérdé Barkó úr nagy részvéttel.

– Semmi, mondá Juliska elfordított arczczal.

– Hogy ne volna? Hiszen most is sírsz, kiáltott Barkó úr, most már
egészen megfeledkezve saját hivatalos bajairól. Megfogta két tenyerével
a síró leány fejét, maga felé fordítá arczát és fájdalmas aggódással
nézett mélyen szeme közé.

– Így, most már beszéljünk, mondá Barkó úr vigasztaló hangon. Ki
bántott? senki…? Igen, értem, mindig a régi baj. De hiszen mondtam már,
hogy semmi kifogásom ellene. Megmondhatod Károlynak, hogy ne féljen,
jőjjön el és kérjen meg bátran. Én nem akadályozom gyermekem
szerencséjét. Nem mondtad ezt neki?

– Hiszen megmondtam, viszonzá Juliska sóhajtva, de nem ez a baj. Az ő
apja nem akarja megengedni, hogy… hogy…

Micsoda? kiáltott Barkó úr kimondhatatlan meglepetéssel. Az ő apja?
Hörcsök Dániel? Hiszen hajdanában többször beszélgettünk erről a
dologról, s nagyon kedvére volt neki.

– Igen, de azóta… hebegé Juliska újra fenyegetőző sírással.

– Úgy? Most már értem, mondá Barkó úr homlokára ütve. Fél a szegény
ember, s azt hiszi, mostani állásomban nem lehet hozzám közelednie. De
ne félj gyermekem, fölvilágosítom, még ma este fölvilágosítom. Ilyenkor
a Három Tulipánnál szokott néhány régi – hm – ismerősömmel mulatni. Oda
megyek, beszélek még ma este.

Juliska csendesen rázta fejét s valamit akart mondani, de Barkó úr nagy
sietségében semmit sem vett észre. Gyorsan előkereste kalapját, fölhúzta
rongyos keztyűit, s miután félre fordúlva titokban meggyőződött, hogy
van még költség tárczájában a rendkívüli kocsmai költekezésre,
megcsókolta leányát s méltóságos tartással a Három Tulipán felé indult.

A három Tulipán, a szomszéd útczában, kedvencz estéli tanyája volt a
szabóművészet előbbkelő képviselőinek. Barkó úr hajdanában sokszor járt
ide, útját jól ismerte. Ajtaja elé jutva, óvatosan körültekintett, ha
vajjon nem veszi-e észre a közönség, hogy ily rangján alul álló
helyiségbe téved. Szerencsére senki sem járt az útczán, Barkó úr
hivatalos tekintélyének minden csorbítása nélkűl beléphetett a Három
Tulipánba.

Valóban ott ült a szögletasztal mellett Hörcsök Dániel úr, régi helyén,
több kollégájával, tisztes szabómesterekkel. Barkó úr, előre mosolyogva
a kellemes meglepetés fölött, melyet hirtelen megjelenése lesz okozandó,
az asztalhoz lépett, s barátságos csengő hangon jó estét kívánt a
társaságnak.

A mester urak csakugyan nagy meglepetéssel ütötték föl fejüket a
köszöntésre s némi bámulattal meredtek egy ideig Barkó úrnak jóakaró
leereszkedéstől ragyogó arczára. Egyikök immel-ámmal viszonozta a jó
estét, a többiek, miután eléggé kibámulták magukat, tovább kezdtek
beszélgetni, nem véve több tudomást Barkó úr jelenlétéről.

– El vannak fogúlva, gondolá Barkó úr, csendesen mosolyogva. Nem tudják,
hogyan szóljanak hozzám, vagy talán büszkeségemtől félnek. Bátorítsuk
föl őket.

E dícséretes határozattal Barkó úr az asztalhoz ült, épen Hörcsök úr
mellé, s az ekképen kitüntetett férfiút még azon újabb kitüntetéssel is
elhalmozá, hogy barátságosan kezet nyújtott neki. Mindnyájan
elhallgattak s széküket kezdték tova tolni az asztaltól. Hörcsök úr sem
vette észre a barátságos leereszkedéssel feléje nyújtott jobb kezet, s
nagy igyekezettel és minden látható ok nélkül kereste zsebében kendőjét.
Barkó úr már sokallni kezdte a félénk elfogúltságot, mely hajdani
társain erőt vesz; föltevé, hogy még nyájasabb lesz s egészen az ő
modoruk szerint viseli magát, hogy teljesen elfeledtesse velök a köztük
tátongó társadalmi mélységet. Hangosan megzörgette az asztalt s egy
félmeszely bort rendelt; ezalatt kedélyes beszélgetést kezdve az időről,
piaczi árakról, régi egyszerű módja szerint. Ez sem használt semmit. A
mester urak egymás után keltek föl az asztaltól, mindenkinek akadt
valami dolga, mi csodálatos módon eddig egyiknek sem jutott eszébe. Az
egyiknek még ma éjszakára sürgős munkája volt, a másiknak kis fia feküdt
betegen, a harmadik otthon felejtette a kapu kulcsát. Lassanként
megürűlt az asztal, még csak Hörcsök úr maradt ott s ez is épen készűlt
haza, azon hívságos ürügy alatt, hogy álmos. Barkó úr megfogta a távozni
akaró kabátját s ismét székére erőltette.

– Ne siessen Hörcsök úr, mondá nagy nyájassággal. Beszélgessünk egy
kissé; régi jó – hm – ismerősök vagyunk, akad elég mondani valónk annyi
idő után.

Hörcsök Dániel úr kevés beszédű ember volt, de a szavakban nem igen
válogatós. Ülve maradt tehát Barkó úr kényszerítő nyájasságára, de
válaszúl csak ennyit mondott.

– No hát mit akar?

– Legyen nyugodt Hörcsök úr, mondá Barkó úr biztató hangon. Ne féljen és
ne gondolja, hogy az új rang elfelejteti a régi érzelmeket. Csak ennyit
akartam mondani.

– Nem értem, mondá Hörcsök úr.

– Ha már egész tisztán kell szólnom, kimondom, hogy Károly és Juliska
szeretik egymást. No csak ne hökkenjen meg Hörcsök úr; ne féljen, nincs
kifogásom ellene.

– De van nekem, mondá Hörcsök úr mogorván.

– Micsoda? mondá Barkó úr álmélkodva. Még most is fél? De ha mondom,
hogy nincs oka rá. Én soha sem fogom Károlynak szemére vetni társadalmi
állásunk különbségét.

– Ejnye, még az úr mer így hetvenkedni? kiáltott Hörcsök úr. Értsen meg
hát világosan: én soha sem engedem meg fiamnak, hogy egy végrehajtó
leányához aljasítsa le magát. Értette?

– Mi az…? hebegett Barkó úr – lealjasítsa magát…

– Igen is, mondá a szenvedélyes Hörcsök úr, azt mondtam és azt
gondoltam.

– Tudja meg Hörcsök úr, mondá Barkó úr méltósággal, hogy egy királyi
tisztviselő leányát nőűl venni senkire sem lealjasítás, legkevésbbé egy
szabólegényre.

– Az ám, királyi tisztviselő! kiáltott Hörcsök úr maró gúnynyal.
Embernyúzó, házfölverő, bútorbehordó! Nem szégyenli magát az úr, hogy
még tisztességes emberek közé mer ülni, pedig látja, hogy az érintését
is kerülik? Volt becsületes mestersége, de azt ott hagyta és beállt azok
közé, kik a szegény ember tönkrejuttatásából élnek, s még az én fiam
nyakába akarná kötni a leányát! Csak azt várja!

Hörcsök úr nagy indulattal mondá végig e forradalmi hangzású
nyilatkozatot, azután fölkelt és távozni készűlt. Megfordultában még egy
pillantást vetett ellenfelére. Barkó úr meredten ült székén, arczán
megkövűlt a bámulat kifejezése, szeme kidűledt rettentő meglepetésében.
Ha a villám ütött volna le közvetlen közelében, nem nyújthatta volna
hivebb képét az ijedt megdermedésnek. Hörcsök úr némi lelkiismereti
furdalásokat érzett; fölvett egy lapot a szomszéd asztalról s Barkó úr
elé dobta.

– Ne gondolja, hogy csak én beszélek így, mondá mogorva mentegetőzés
hangján. Itt az újság, olvassa el, mit mondanak az országgyűlésen a
végrehajtókról. Jó éjszakát! S ezzel a szenvedélyes Hörcsök úr kiment az
ajtón s Barkó úr egyedűl maradt a Három Tulipánban.

Ott ült az asztalnál, dermedten az előbbi villámcsapástól. Előtte
érintetlenűl állt megrendelt félmeszely bora, pedig bizony jót tett
volna gyomrának a régóta nélkülözött ital. Szeme még mindig meredten az
átellenes falszegletre volt szegezve, mintha tanúlmányozni akarná a
hosszan lelógó pókháló művészi szövését. A pók undok állat, az emberek
ösztönszerűleg húzódnak tőle – ő is pókká változott? A pók lassankint
visszavezette kábúlt eszméletét a hallott szavakra, megrázkódott s
nehezen felsóhajtott, mint a ki hirtelen mély álomból ébred föl; keze
gépileg játszadozni kezdett az elébe dobott hírlappal, feltárta,
elsimította s mintegy félálomban olvasni kezdte tánczoló betűit. Az
olajlámpa lángja szeszélyesen lobogott jobbfelé, balfelé, a nyomtatott
sorok fölemelkedtek, majd leereszkedtek, mint a a tenger hullámai, de a
mozgó sorok között rendületlenűl álltak s tisztán olvashatók voltak e
szavak: az adóvégrehajtók a társadalom salakját képezik. Itt állt
nyomtatásban, az országgyűlésen mondta egy nagy tekintélyű férfiú, az
egész nemzet hallatára. Akármerre fordítá a lapot reszkető keze, az a
nehány betű izzó parázs módjára világított előtte, s babonás erővel
vonta magára szemét, csábította olvasásra. Barkó úr nem állhatott ellen
a bűvös erőnek, tovább olvasott, volt ott még több is. Hogy a
végrehajtókat mindenféle társadalmi osztályok söpredékéből szerzik
össze, bukott földesurakból – Barkó úr elgondolkozott… igen, ez van
kollégái közt… tönkrement kereskedőkből… ismét elgondolkozott… ilyenek
is szolgálnak vele… dologkerülő mesteremberekből… Barkó úr megállapodott
e szónál… gondolkozott… ez csak ő lehet, ezt rámondták. Tehát
dologkerülő mesterember… most már valódi gyönyörrel olvasott tovább,
mint a megátalkodott elitélt, ki legnagyobb kínjai közt újabb kínzásokra
biztatja hóhérát… Barkó úr figyelmesen elolvasta az egész beszédet,
megszámlálta, hány helyest kiáltottak, s kereste a további beszédek
közt, ha vajjon nem akadt más valaki, ki a megsértett hivatalos
tekintély védelmére kelt volna? Ilyesmit nem talált, hanem akadt újabb
helyekre, hol nagyobb urakkal, sőt még a miniszterekkel is hasonló
kemény módon bánnak el. Ez megvígasztalá Barkó urat s némi keserű
elégtétellel tölté el szívét. Mohón kikereste mindazon helyeket, hol a
minisztereket mosták irgalom nélkül s figyelmesen elolvasta valamennyit,
az erősebbet kétszer is. A hivatalos méltóság senki személyében sem
szent, gondolá keserű örömmel; mentől magasabban áll valaki, annál több
sarat dobnak rá. A sárról ismét a salak jutott eszébe; újra kikeresett
minden helyet, ha nem találná a lealázó elnevezést másokra is
alkalmazva? Nem, ezt csak róla mondták, minden mást tisztelnek, bár
megtámadják, őt megvetik, elrúgják… Büszke elégtétele, mely sorsát a
miniszterekkel hasonlítá össze, ismét elenyészett, feje újra kábulni
kezdett, szeme újra a parázstüzű betűket keresé…

– Éjfél már rég elmúlt, igya ki borát és menjen haza, mondá mogorván az
álmos pinczér, s menten oltani kezdé a lámpákat. Barkó úr bámúltan
nézett szét, azután föltápászkodott székéről, kifizette érintetlenűl
hagyott borát, s kitántorgott az ajtón. Kalapját is benn feledte, a
mogorva pinczér úgy dobta ki utána az útczára.

De a kalap ott maradt, a hová esett. Barkó úrnak eszébe sem jutott, hogy
fölvegye. Az idő egészen megváltozott, nehéz ólmos eső esett, metsző
hideg szél sikoltott végig az útczákon. Barkó úr égető homlokára üdítően
hatott a hideg szél és eső, odatámaszkodott az átelleni ház falához, s
igyekezett rendbehozni gondolatait. Hogy miért jött a kocsmába, már
elfeledte; hogy haza kellene mennie, nem jutott eszébe. Állásával akart
tisztába jönni, mint a lázas beteg, mindig ugyanazon egy szó vagy
gondolat körűl forogva. Gondolkozott, sokáig és mélyen, de gondolatainak
nem volt határozott alakjok; csak valami homályos sejtelem sugta
folytonosan fülébe, hogy ő az emberek legutolsója, a kit megvetni joga
van mindenkinek. A hideg eső keményen csapkodta arczát, a szél
összezilálta nedves ősz haját; Barkó úr nem érezte ezt, vagy inkább
olyan formát érzett, mintha arczúl vernék, haját tépnék haragos
polgártársai. Hát hiszen ezt is megtehetik… Valaki megragadja karját,
valami hang sírva könyörög, hívja haza… mintha leánya arcza volna,
mintha az ő hangját hallaná… Lába megmozdúl, megy valamerre, de nem
tudja, hová. Elég ha az tudja, a ki vezeti… Beszélni is kezd, ő jól
tudja mit; de a mellette haladó alak, úgy látszik, nem érti, mert sírva
kérleli, biztatja, hogy csak siessenek, mindjárt otthon lesznek a jó
meleg szobában… Barkó úr nem erről beszélt; boszankodik, mért nem
felelnek neki kérdéseire? Nem akar tovább menni, míg nem tudja ki
vezeti, hova viszi – hátha vesztőhelyre viszi…? Haragosan megáll… s egy
pillanat múlva aléltan összerogy épen lakása előtt.

Leánya, ki hosszas kimaradása fölötti aggodalmában utána ment s a kocsma
elől haza vezette, nagy nehezen a szobáig vonszolta most az alélt öreg
embert s levetkőztetve ágyba fekteté. Barkó úr keble nehéz hörgő
lélekzettel emelkedett, homlokára hideg verejték ült, s midőn leánya
sírva megfogta kezét, érzé, hogy az izzóan meleg és száraz. Ajkai
kicserepesedtek s félig nyitva álltak, közben-közben szakadozott s
érthetetlen kiáltásoknak engedve útat. Annyit tisztán látott a leány,
hogy atyja a nagy hűlés következtében erős lázt kapott és félrebeszél.
Gyorsan vette nagykendőjét, s atyjára zárva a szoba ajtaját, felfutott a
ház első emeletére, hol tudtára orvos lakott.

Már reggel volt és az orvos úr legédesebb álmában szendergett. Ajtaja
zörgetésére mérgesen kiáltott, hogy mi baj?

– Beteg van a házban, kiáltott Juliska dideregve, a kulcslyukon
keresztűl.

– Kicsoda? kiáltott vissza az orvos úr.

– Barkó Kelemen végrehajtó, mondá Juliska.

– Várjon! kiáltott az orvos úr boszankodva. Van ideje, a végrehajtók nem
pusztúlnak el olyan könnyen.

És ezzel másik oldalára fordult s boldog lelkiismerettel tovább aludta
az igazak álmát. Juliska lefutott a lépcsőn, hogy más orvost keressen,
de előbb meg akarta atyját nézni egy pillanatra. Benyitott a szobaajtón.
Barkó úr már fönn volt és öltözni kezdett.

A leány sikoltva rohant apjára, s kérte, erőltette, feküdjék ismét
ágyába. Barkó úr hallani sem akart róla. Félig öntudatosan, félig
lázban, reszkető kézzel kereste elő ruhadarabjait, s leányával
folytonosan viaskodva, nagy nehezen felöltözött.

– Hány óra? kérdezé.

– Hét lesz, mondá Juliska, kezét tördelve.

– Ideje a hivatalba menni, mondá Barkó úr reszkető ajakkal.

Első a hivatalos kötelesség.

Leánya ismét kérte, maradjon itthon, hiszen nagy beteg, alig tud lábán
állni. Barkó úr szigorúan megfeddé leányát s megtiltá, hogy elállja
útját. Vette kalapját s eltávozott.

– Itt maradj a szobában, mondá leányának. Ne félj, nincs semmi bajom;
nézd, mily egyenesen járok. Első a hivatalos kötelesség.

A láz némi erőt adott tagjainak egy időre. Minden nagyobb veszedelem
nélkűl elért a hivatalig, átvette az inspector úr írnokától napi
munkáját s még mindig megállt lábán. Igaz, hogy egy kissé ingadozott s
arcza feltünőleg sápadt volt, mire az inspector úr írnoka nem is
mulasztá el megjegyezni, hogy úgy látszik az éjjel megint korhelykedett
valahol; s megvígasztalá, hogy csak viselje így magát, majd elcsapják
nemsokára.

Barkó úr talán nem is hallotta a díszes ifjú úr megjegyzését; hóna alá
csapta iratait, s kitámolygott a szobából, halkan mormogva:

– Első a hivatalos kötelesség.

Az éjjeli rossz idő még folyvást tartott. Eső esett, szél sivított.
Barkó úr fázni kezdett, pedig feje és arcza lánggal égett és teste
erősen izzadott. De nem törődve semmivel, megindult hivatalos körútjára
s az első útczában ájultan összerogyott.

Midőn magához tért, már késő este volt. A napot szakadatlan lázálomban
tölté el lakásán, hova szánakozó emberek vitték az útczáról. A szoba
sötét volt, a kis faggyúgyertya csak az ágy tájékát világítá meg. Barkó
úr körűlhordá nehéz tekintetét a szobában. Leánya az ágy fejénél ült,
lábánál két alak állt, egy harmadik a szoba szögletében ült.

– Nagyon szomjas vagyok, mondá Barkó úr gyenge hangon. Leánya szájához
tartá a vizes poharat, a beteg hosszan ivott s tisztább öntudattal ismét
körűlnézett a szobában.

– Kik vannak itt? kérdé leányától.

– Hörcsök úr és Károly, felelt Juliska. A megnevezett két egyén kilépett
az árnyékból, Barkó úr feléjök nyujtá reszkető kezét.

– Köszönöm, hogy meglátogattak, mondá halkan. Hát még ki van itt?

– Én vagyok, mondá a világgyűlölő idősb Barkó úr, szintén előkerűlve
szegletéből. A mint a világosságba lépett, Barkó úr reá tekintett s
komor arczán a szánalom némi kifejezését vélte észrevenni.

– Úgy látszik, meg fogok halni, mondá gyenge mosolylyal s reszkető kezét
síró leánya fejére tevé. Apám uram, ha meghalok, ne feledkezzék meg
Juliskámról.

Az öreg úr semmit sem szólt, csak némán megfogta a beteg kezét. Barkó úr
köszönő pillantást vetett rá. Azután Hörcsök úr felé fordult.

– Hörcsök úr, mondá mindinkább elmaradozó lélekzettel, ha meghalok…

– Nem, ne szóljon így Barkó úr, mondá Hörcsök úr nagyon megindulva. Ki
nem mondhatom, mennyire sajnálom, a mi tegnap történt. Bocsásson meg,
lássa, most magam kérem meg Juliskát fiam számára.

– Így, jól van, mondá Barkó úr boldog mosolylyal. Jer gyermekem, hadd
áldjalak meg.

Juliska kitörő zokogással veté magát apja párnájára, Barkó úr keblére
vonta fejét s nehezülő szemével még egyszer utoljára igyekezett vonásait
kivenni. Ajka még mozgott, de szavát nem lehetett hallani; a leány
látta, hogy még valamit akar mondani, ajkához hajlott, s Barkó úr elhaló
hangon, mely a pelyhet alig ingatta volna meg, sugá fülébe:

– Rangomhoz méltóan temessetek el…

A zúgó szél megrázta az ablakot, a faggyúgyertya lángja riadtan
lobogott, a leány fájdalmas sikoltással esett térdre az ágy mellett. Az
ágyon hátrahanyatlott fővel, nyitott merev szemmel feküdt a szegény öreg
végrehajtó.

Nem, már nem végrehajtó többé… Az állomás megürűlt…



A FÉLELMES SZOMSZÉD.

Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az iroda-igazgató,
midőn régi hű bajtársát és husz év óta elválhatatlan szoba-társát,
Darnai urat más hivatalos helyiségbe tette át. Ha már egyáltalában is
nehéz elválni a megszokott foglalkozástól és környezettől, mennyivel
nehezebben eshetett Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak
a megszokás, hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is
nélkülözhetetlenné tett számára. Husz év óta ültek egymással szemben egy
füstös, szűk hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték
egyenlő nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú
műveleteit. Kevés szavú volt mindakettő; nem pazarolták a drága időt
haszontalan szószátyárkodással; megkívánták egymásnak a jó reggelt, jó
étvágyat és jó éjszakát; kevesebb munka idején nehány rövid megjegyzést
váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem és ipar forgalmáról;
egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden ajtónál makacs udvariassággal
viaskodtak a másik előre bocsátása felett; Jakab napján Csombók úr
meghívta ebédre Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre
Csombók urat; tökéletesen összeillettek, s a mennyiben husz éves városi
írnok kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg
barátsággal viseltettek egymás iránt.

És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a husz éves elévülés jogczímét,
egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte Darnai urat a
kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga szobájában, szemközt
az elárvult vén asztallal, honnan nem viszhangzott többé saját
tollperczegésére a jól ismert szuszogás és vakarás.

Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az irodai
magány-rendszerhez, és csak néha-néha zavarták buzgó munkáját a szomszéd
asztalon felhangzó kísértetes tollperczegések: midőn egy ködös borongós
őszi reggelen belépve az irodába és a fogasra akasztva párolgó felső
kabátját, nagy meglepetéssel vette észre, hogy a szomszéd asztal többé
nem árva. Csombók úr udvarias és leereszkedő ember létére nyájasan és
biztató hangon üdvözölte az új szobatársat, nem akarva mindjárt az első
napon felsőségét éreztetni az újonczczal. Emlékezett, mennyire rosszúl
esett neki húsz év előtt, midőn mint kezdő írnokot vénebb
tisztviselőtársai csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük
súlyával. Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e kínos érzéstől, és
nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt neki.

Megdöbbenve tapasztalá azonban, hogy leereszkedése nem talál megfelelő
hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta meg a nyájas
üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében maradt, könyökét az
asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és halkan valami
gyászindulót fütyörészve.

– Jó reggelt kívántam, mondá Csombók úr hangosabban és fagyos
méltósággal.

– Servus, mondá az új írnok.

Csombók úr megkövült tekintettel nézett körűl a szobában, azt vélve,
hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereczes gyerek is
belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedűl neki szólhatott.
Lelke még küzdött e rémes meggyőződés ellen, de érzékeinek épségét nem
vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak Darnai asztala mellett, haját
borzolta és fütyörészett; a szörnyű szó még egyre rezgett a levegőben,
visszaverődött a nedves falakról s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán.
Csombók úr egy szót sem szólt többé, leült asztalához, elővette tollát,
papirosát és munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami
hajszál akadt bele, hol keresztbe ugrott a hegye; a papiron görcsök,
göröngyök támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz év óta
először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb ágát
a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó beszédes
ajkat nyert, a toll perczegése emberi hangokat adott; még a szoba
szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét rejtekéből, és a
megelevenűlt bútorok kísértetes chorusába vegyülve, érthető hangon
czinczogá Csombók úr fülébe: Servus, servus!

Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítá maga elől a papirost. Érzé,
hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a lehetetlenség ellen.
Ő is az asztalra támasztá könyökét, tenyerébe hajtá fejét, és félszemmel
vizsgálat alá vette ellenségét. Mert hogy az első pillanattól fogva
ellenségek lettek, arról Csombók úr fájdalmas kényszerüséggel győződött
meg. Az ellenség ott ült még mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak
annyit változtatva, hogy most mindkét kezével borzolta haját. Vézna,
halvány, hegyes orrú, savó szemű, bozontos hajú fiatal ember volt, a
megátalkodott gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi typusa, mint
Csombók úr az első pillanatra észrevevé. Kifejezésében volt valami
démoni, mozdulataiban valami fenyegető, és a mint vékony ajkait halk
fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók úr
ösztönszerüleg megragadta a papirosnyíró ollót s védelmi állapotba
helyezte magát minden lehető orvtámadás ellen.

Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával, megváltoztatta
baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr asztalának. Csombók
úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala fölé hajolt s mohó
buzgósággal írni kezdett, nem véve észre siettében, hogy tollát
elfeledte a tintába mártani. Nemsokára viszhangot hallott a szomszéd
asztal felől, tollperczegés hangzott fel, de nem az írnoki rendes,
szabályos, higgadt, kimért, illedelmes tollperczegés, mely dallamos
zeneként hat a szakértő fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk
bűvös képét varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd
lázasan rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollperczegés, mintha
meghalt írnokok lelkei járnának kísértetes tánczot a göröngyös papiron.
Csombók úr lassan, óvatosan fölemelte fejét, s félszemmel ismét az
ellenséges tábor felé pillantott. A vézna fiatal ember minden írnoki
törvény és hagyomány megvetésével, egész testével nekifeküdt az
íróasztalnak, és fejét féloldalt, csaknem egészen a papirosra hajtva,
lázasan, rángatózó vonásokkal írt valamit, közben-közben haját borzolva,
szünetelve, és halk elfojtott hangon oly ördögi gonoszsággal kaczagva,
hogy Csombók úr közelebb vonta magához a papirosnyíró ollót.

A vézna fiatal ember azonban, a megátalkodott gonoszok vakságával, nem
vette észre, hogy minden mozdulatát őrködő szem kíséri a szomszéd
íróasztal felől. Tovább írt, azon megfoghatatlan módon, mely
határozottan ellenkezik mind a fogalmazás, mind a másolás örök
törvényeivel. Csombók úr el nem képzelhette, a hivatalos irományok
melyik fajával foglalkozik kísértetes szomszédja? Végig futott
gondolatával a beadványok, fölterjesztések, jelentések, határozatok,
kimutatások, idézvények, végzések, lajstromozások, jegyzőkönyvek egész
sorozatán, és mikor már az egyik vagy másik mellett elegendő jelet vélt
észrevenni, egy hirtelen zökkentés ismét összezavarta minden számítását
és csúffá tette kombináczióit! Az őrjöngő tollperczegés egészen
megbűvölte, szemét le nem tudta venni a vézna fiatal ember alakjáról, s
arczából csaknem kikelve, meredt tekintettel, elmaradó lélekzettel
tapadt a rejtelmes irományokra.

– Borzasztó állapot, gondolá magában Csombók úr; rettentő szomszédságba
jutottam. Ez bizonyosan valami kétségbeesett gonosztevő; arczából,
viseletéből látom, hogy képes a legszörnyűbb merényletre. Ellensége
minden tekintélynek, forradalmár, sőt talán az Internationale tagja. Nem
maradok vele egy szobában. Ki tudja, mit ír most is? Talán lázító
plakátokat vagy valami új ördögi gonosztett tervezetét. Még ma beszélek
az iroda-igazgatóval és megkérem, hogy vagy engem helyezzen át más
szobába, vagy ezt a szörnyeteget távolítsa el.

A vézna fiatal ember e pillanatban ellökte maga elől a beírt papirlapot,
s miután a kielégített gonoszság hideg kéjelgésével hosszasan
megszemlélte, hirtelen, mintegy benső gonosz sugallattól űzetve, földhöz
vágta tollát és fölemelte fejét.

Ugyanazon pillanatban mesés gyorsasággal eltünt Csombók úr feje a másik
íróasztal felől s a nevezett élemedett tisztviselő ismét írni kezdett
nagy buzgósággal, és ismét nem vette észre, hogy tollát nem mártotta a
tintába. De azért csak írt tovább, oly hévvel és mohósággal, mely az
iroda-igazgatót bizonyára Csombók úr fizetésének javítására bírta volna,
ha lelkes szorgalmát észre veszi. Így azonban nem volt más tanúja ez
önfeláldozó szorgalomnak, mint a vézna fiatal ember, ki egy pár pillanat
óta mereven és mozdulatlanúl szomszédjára szegzé tekintetét. Csombók úr
nem látta, de érezte, hogy a baljóslatú savó színü szemek a túlsó asztal
felől szakadatlanúl reá lövelik fenyegető villámaikat és feszűlt
figyelemmel kísérik minden mozdulatát. Fejét nem merte fölemelni, csak
írt tovább, s félszemmel a papirosvágó olló felé pillantott, és a
mennyire lehetett, összehúzta magát, de akármit tett, a savó színü
szemek merev tekintetét folytonosan érezte, ideges rángás vett erőt
egész testén és már közel volt hozzá, hogy megigézett madárként, mely
önkényt rohan a csörgő kígyó torkába, – fölkeljen és kitárja mellét a
vézna fiatal ember gyilkos tőrének.

Senki sem tudná megmondani, meddig írt volna még Csombók úr láthatatlan
betűket a savó színü szemek delejező hatása alatt, ha a vézna fiatal
ember viseletében egyszerre változás nem áll be, oly változás azonban,
melyhez képest előbbi viselete kardinális erénynek volt nevezhető.

– Uram, szólalt meg a vézna fiatal ember, vékony hangon, de fenyegető
hanglejtéssel. Uram, gyilkolt-e már ön valaha?

– Micsoda! kiáltott Csombók úr rémülten és felugrott székéről.

– Azt kérdeztem, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember hideg
kegyetlenséggel.

– Én? Mit? nyögé Csombók úr, és oly mozdulattal nyult a papirosnyíró
olló felé, mintha csakugyan el akarná követni ez égbekiáltó bűnt a vézna
fiatal emberen.

– Embert, mondá a vézna fiatal ember. Akárhogy, az mindegy. Tőrrel,
méreggel, pisztolylyal vagy ökleinek egy lázas szorításával. Ontott-e
vért, gyönyörködött-e az áldozat hörgésében? Szóval, gyilkolt-e már?
ismétlé a vézna fiatal ember, oly higgadt tetszelgéssel sorolva elő e
vérengző műveleteket, mintha csirke-ölésről beszélne.

– Nem, nem gyilkoltam, mondá Csombók úr, haragtól és félelemtől
reszketve.

– Kár, mondá a vézna fiatal ember, hegyes orrát vakarva és savó színü
szemével oly pillantást vetve Csombók úrra, mely világosan mutatta, hogy
csalódott várakozásában.

Csombók úr kimondhatatlan borzadálylyal és undorral tekintett a vézna
fiatal emberre, de hirtelen lekapta róla tekintetét és újra asztala
mellé ült, azon erős elhatározással, hogy az első gyanús mozdulatra
segítségért kiált, és a hivatalos órák eltelte után tüstént jelentést
tesz az iroda-igazgatónál.

– Uram, szólalt meg újra a vézna fiatal ember vékony hangja, miután egy
ideig hallgatva galvanizálta savó színü szemével a verejtékező
tisztviselőt. Uram – hogy is hívják önt…?

Csombók úrnak azt sugta egy pillanatra a hivatali felsőség és megsértett
büszkeség érzete, hogy felelet nélkül hagyja ez illetlen kérdést; de egy
pillantás a vézna fiatal ember vésztjósló arczára, elfojtá keblében az
önérzetes felbuzdulást, és fojtott haraggal s nem minden titkos rettegés
nélkül megvallá, hogy Csombók Jakabnak hívják.

A vézna fiatal ember komoran csóválta fejét, s Csombók úr ijedten vevé
észre, hogy neve nem nyerte meg a félelmes szomszéd tetszését.

– Rossz név, mondá a vézna fiatal ember. Hogy lehet valaki Csombók, s
hozzá még Jakab? Használhatatlan név.

– Én becsülettel használtam ötven év óta, mondá Csombók úr titkos
boszúsággal. A vézna fiatal ember nem reflektált az emberi hiúság ez
önkénytelen kitörésére, hanem ismét Csombók úrra szegezve
csörgőkígyó-szerű tekintetét, tovább folytatá a vallatást.

– Csombók Jakab uram – ha már ez a neve – tehát Csombók Jakab uram,
volt-e már ön szerelmes?

– Tizennyolcz éves házas vagyok, felelt Csombók úr, meglepetve a rémes
kezdetű párbeszédnek e lyrai fordulata által.

– Úgy? mondá a vézna fiatal ember, sötéten és vontatva. És érezte már a
féltékenység gyötrelmeit?

– Csombók Jakabné született Hankó Juliánna soha sem adott okot és
alkalmat ez érzésre, sem most, sem leánykorában, felelt Csombók úr
fölmelegedve.

– Nem-e? Azt hiszi? Hahaha! Kaczagott démoni gúnynyal a vézna fiatal
ember.

Csombók úr elképedve ugrott fel asztala mellől e lovagiatlan kaczagás
hallatára. Férji önérzetének és násza szentségének e vakmerő lábbal
tiprása csordultig tölté a mértéket. Reszketett a haragtól és
felindulástól, keze ismét a papirosvágó olló felé nyult, ajkán borzasztó
kihívás lebegett, midőn a vézna fiatal ember lassan, nyugodtan
fölemelkedett székéről s néhány lépést tett Csombók úr felé, kit az
ellenség támadó mozdulata egyszerre ismét figyelmessé tett veszélyes
helyzetére. Elfojtotta tehát lázongó indulatát, összeszorította ajkait,
s azon mértékben, a mint a vézna fiatal ember feléje közeledett, hátrált
Csombók úr a maga széke felé, míg végre csüggedten reá ereszkedett s
titkos remegéssel tekintett a vézna fiatal emberre, ki közvetlenűl
előtte állt összefont karokkal és vésztjósló tekintettel.

– Az én nevem Zalabéri Zoltán, – mondá a vézna fiatal ember.

– Örvendek, hebegett Csombók úr kénytelen udvariassággal. Szeretett
volna már menekülni a szobából, de a vézna fiatal ember fenyegető alakja
elállta útját. Szent isten, gondolá magában Csombók úr, mi lesz belőlem?
Ez az ember vagy őrült vagy valami kétségbeesett gonosztevő. Mindkét
esetben el vagyok veszve. – Csombók úr istennek ajánlotta lelkét, még
egy búcsugondolatot szentelt a tiszta hírében megsértett Csombók
Juliannának, s elhatározván, hogy lehető szelid és alázatos viselettel
igyekszik megengesztelni veszedelmes szomszédját, a kétségbeesés tompa
érzéketlenségével várta a bekövetkezendő eseményeket.

– Tehát nem érezte a féltékenység gyötrelmeit? mondá a vézna fiatal
ember maró gúnynyal. Szegény ember, hahaha! Soha sem lihegett száraz
ajka nehány enyhítő vércsepp után, soha sem vágyott körmeit szívébe
vágni, a hűtelennek, soha sem fordította halántékának a pisztoly tátongó
üregét, soha sem marczangolta véresre önnön kebelét? Feleljen!

– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr alázatos udvariassággal.

– Kár! mondá a vézna fiatal ember, s egy pillanatig komoran elmerengett,
mialatt Csombók úr nesztelenűl, de siker nélkül a papirosnyíró olló
közelébe iparkodott jutni.

– Elmondok egy történetet, mondá a vézna fiatal ember, ismét Csombók
úrra szegezve átható élű szemét, s oly közel lépve hozzá, hogy a
boldogtalan tisztviselő és családapa kénytelen volt lemondani a
menekülés legkisebb reményéről is. Elbeszélek egy történetet, jól
figyeljen rá, véleményt kell róla mondania.

– Saját történetét akarja elmondani. Szent isten, micsoda szörnyű
bűnlajstromot fogok hallani, gondolá magában a verejtékező Csombók úr, a
borzadály és kíváncsiság vegyes érzésével.

– Volt egyszer egy ifjú ember – kezdé komoran elbeszélését a vézna
fiatal ember – hogy hol? nem tartozik a dologra. Szegény volt és
lángszellemű, megvetette a közönséges munkát és éhezett, szívében vad
lánggal égett a szerelmi vágy és nem volt lény, a ki megértse. Az ifju –
nevezzük Zenőnek – tehát Zenő végre arra szánta magát, hogy éjjelenkint
a temetőbe járjon, s midőn a bagoly huhogása az éjfélt hirdeti a
kísérteteknek, felássa az új sírokat s a halottak gyűrűit és ruháit
leszedje…

– Nagy ég! nyögött rémülten Csombók úr.

– Tetszik önnek? kérdé a vézna fiatal ember kegyetlen örömmel.

– Borzong a hátam, rebegett Csombók úr.

– Annál jobb, mondá a vézna fiatal ember oly sötét megelégedéssel, hogy
Csombók úr haja szálai az ég felé meredtek.

– Zivataros éjszaka volt – folytatá a vézna fiatal ember kísértetes
elbeszélését, – harsogott az ég dörgő haragja, czikáztak a sustorgó
villámok, huhogott a bagoly, suhogtak a temető szellemlakói, midőn Zenő
a sírkertbe lépett ásójával. Nem messze a kalváriától állt egy frissen
hantolt sírdomb, tegnap temettek bele egy büszke, ragyogó fiatal leányt.
Zenő felásta a sírt, kiemelte és kinyitotta a koporsót, felhajtotta a
szűzi fátyolt, mely a halál arájának merev arczát fedé, és őrjöngő
sikoltással reá borult… Ő volt…

– Kicsoda? kérdé Csombók úr, elfeledve a pillanat izgalmában rémes
helyzetét.

– Ő – szívének imádottja, a büszke úrhölgy, az elérhetetlen csillag. Itt
feküdt, hidegen, megtörve, elhamvadva. Zenő ráborult és izzó csókokkal
borította fagyos ajkait. Az eső zuhogott, hideg szél süvöltött a
sírdombok közt, a koporsó tele lett esővízzel, s a forró csókok és a
hideg esővíz vegyes hatása alatt egyszerre megborzongott a holt leány
teste.

– Uram ne hagyj el! mondá Csombók úr.

– Igen, megborzongott, mondá a vézna fiatal ember, vad megelégedéssel
pillantva izgatott hallgatójára – és Zenő rémülettel s őrjöngő örömmel
felsikoltott. A leány élt, neki köszönte életét, övé lett, a sírtól
váltotta vissza, senkinek sem tartozott vele. Karjaiba ragadta az éledő
leányt, s miután lábával visszarugta a sírba az üres koporsót s
hamarjába behantolta, drága zsákmányával elrohant a temetőből. – Hogy
tetszik?

Csombók úr kimondhatatlan irtózattal tekintett a vézna fiatal emberre,
de félelmes helyzetében nem mervén nyiltan kifejezni érzelmeit, csupán
tompa nyögéssel felelt.

– Meg van rendülve, örülök rajta, mondá a vézna fiatal ember hideg
kegyetlenséggel. Hallja tovább. – Zenő haza vitte rablott kincsét, és
miután folytatólagos csókjaival és több kancsó hideg vízzel tökéletesen
életre hozta, lábai elé borult s felajánlotta neki életét. A leány –
nevezzük Csillának – tehát Csilla kezét nyujtá és mosolygott. Oh! így
mosolyog az ördög, ha angyalmezt ölt magára. Látott ön már ördögöt
mosolyogni?

– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr borzongva.

– Zenő látott, mondá a vézna fiatal ember sötéten. És az ördög mosolya
megejté szívét. Imádta Csillát, egész nap lába előtt feküdt, zsámolya
volt és szőnyege. Csilla nem emlékezett vissza elmult életére, a sír
álma sötéten állt multja és jelene közt. Szerette Zenőt, legalább tette
magát, hogy szereti és az együgyü ifju hitt a leány szerelmében. Hahaha!
Nevessen hát ön is! Itt nevetni kell.

Csombók úr kénytelen volt kínos erölködéssel kaczagni, mialatt fogai
összeverődtek a borzalomtól.

– Egy éjjel – folytatá a vézna fiatal ember ismét elkomorodva, – midőn
Zenő visszatért a temetőből, nehány gyűrűvel és két selyem szemfedővel –
mert régi keresetét ezután is folytatta – Csilla meglátta az egyik
gyűrűt, felsikoltott és elájult. Zenő a végzetes gyürűre pillantott és
megfagyott a vére. A gyűrű kövére Csilla arczképe volt festve, oly
élethíven, hogy azonnal rá lehetett ismerni. Mit jelenthet ez? Zenő
szívében felébredt a féltékenység szörnye. Leöntötte az ájult hölgyet
egy korsó hideg vízzel, megragadta kezét és fogcsikorgatva kérdezé
sikoltásának és ájulásának okát. Tudja, mi volt az?

– Nem, mondá Csombók úr, lihegve az izgatottságtól.

– Nem is gyanítja? kérdé a vézna fiatal ember szigorúan.

– Nem, felelt Csombók úr remegve.

– Annál jobb, annál meglepőbb, mondá a vézna fiatal ember. Tudja meg
tehát, hogy a gyűrű megrázó hatása egy pillanat alatt visszahozta Csilla
emlékébe a multat. Visszaemlékezett mindenre, mi halála előtt történt
vele. Halálnak nevezem a költői kifejezés kedveért, ámbár csak
úgynevezett tetszhalál volt. Ezt a gyűrűt Csilla adta hajdani
vőlegényének, most visszaemlékezett rá, megvallotta és azt is kimondta,
hogy még mindig szereti. Zenőről többé tudni sem akart. Büszkén
kiegyenesedett előtte, s tudni kívánta, honnan szerezte ezt a gyűrűt?
Ujra felébredt főúri gőgjében még azon sértő gyanúnak is kifejezést
adott, hogy talán lopta. Zenő kínos gyötrelemmel hallgatott, majd
őrülten felkaczagott. A féltékenység rémei mardosták szívét. A hálátlan
nő, kit ő váltott vissza a haláltól, mindent elfeledett s kapva
kalapját, nagy kendőjét, határozottan kijelenté, hogy azonnal visszatér
fényes úri palotájába, hajdani jegyese karjai közé. Zenő elállta útját,
esengett, fenyegetőzött, őrjöngött, mind hiában. «Visszatérek
jegyesemhez, visszamegyek kedvesemhez!» sikoltott görcsösen a hálátlan
Csilla. Zenő végre megunta a dolgot. «Vissza akarsz térni jegyesedhez?»
mondá ördögi kaczajjal. «Jól van, visszaviszlek!» És megragadta Csillát
és… tudja, mit tett vele?

– Meg tetszett ölni, hebegett Csombók úr fulladozva.

– Én? kérdé a vézna fiatal ember, végig tekintve remegő hallgatóján.
Úgy? Tehát engem tart Zenőnek? Eltalálta! Hahaha!

És a vézna fiatal ember sátáni megelégedéssel kaczagott. Azután
folytatá:

– Nem erről van most szó, hanem kitalálja-e, hol jutott Zenő a gyűrűhöz
s hová vitte Csillát?

– A halott vőlegény ujjáról tetszett lehúzni, találgatá Csombók úr.

– Eltalálta, mondá a vézna fiatal ember. Uram, ön mégsem oly ostoba,
mint gondoltam volna.

– Térjünk át most a harmadik képre, folytatá a vézna fiatal ember,
mielőtt Csombók úr megköszönhette volna a fönnebbi kétes értékű bókot.
Ismét temető, zivatar, mennydörgés, villám. Tátongó sír, nyitott
koporsóval. A sír szélén Zenő és Csilla. Hosszas viharos párbeszéd. Zenő
részéről szerelem, féltékenység, gyűlölet. Csilla részéről hálátlanság,
hidegség, megvetés. «Tehát régi kedvesedhez akarsz visszatérni?» sikolt
Zenő őrjöngve. «Igen!» felelt Csilla megátalkodottan. «Légy hát övé
örökre – a sírban!» ordít Zenő. Egy tőrszúrás, egy sikoltás, egy
zuhanás. A sír újra be van temetve, de egy helyett két halottat takar.

– Szörnyűség! sóhajtott Csombók úr a verejtéket törölve homlokáról.

– Várjon, még nincs vége, mondá a vézna fiatal ember, kegyetlen kéjjel
élvezve elbeszélése hatását. Zenő ott áll a sír szélén. Lelkében megölt
szerelmének emlékével s a gyilkosság mardosó öntudatával. Mit tegyen
most? Élete megsemmisűlt, számára nincs már semmi e világon. Megölje
magát? Hogyan? Tőrrel, pisztolylyal, méreggel? Vagy eltemesse magát
elevenen a sírba a másik két halott mellé? Vagy tegyen eleget a törvény
szentségének, s jelentse föl magát a biróságnál? Mit gondol?

– Nem tudom, mire tetszett magát határozni, mondá Csombók úr halálos
aggodalmak közt és nagy alázattal.

– Azt hiszem, legeredetibb, de legnehezebben kivihető lesz az elevenen
való eltemetés, mondá a vézna fiatal ember oly higgadtan, mintha csak
arról volna szó, hol töltse el a mai délutánt? Mit tenne ön hasonló
helyzetben?

– Nem gondolkoztam még ilyesmiről, mondá Csombók úr.

– Tehát gondolkozzék most és tudassa velem véleményét, mondá a vézna
fiatal ember, és visszatérve íróasztalához, leült és ismét írni kezdett,
oly pokoli nyugalommal, hogy Csombók urat véglegesen kivette sodrából.

Csombók úr egy ideig kábultan űlt székén. A szörnyű bűnvallomás egészen
lesujtotta, alig tudott gondolkozni. Mit tegyen szemben e borzasztó
gonosztevővel, e halottrablóval, e gyilkossal? Jelentse föl a
törvényszéknek s tegye ki őt a nyilvános kivégeztetés gyalázatának? Oly
ifjú s már is ily gonosztevő! De talán megjavulhat. Hallgassa hát el
bűnét, legyen bűntársává s tegye ki magát annak, hogy fölfedeztetés
esetében vele együtt bűnhödjék? Csombók úr lázas lelke már a börtön és
vérpad rémes képeit látta maga előtt, s egész teste megborzadt… De ha
nem fedezik föl? Ha együtt maradnak tovább is? Ha kénytelen lesz minden
nap érintkezni e kétségbeesett gonosztevővel, kiről tudja, hogy a
legvégsőre is képes? Mily iszonyú veszélynek lesz kitéve minden nap?
Nem, én családapa vagyok, kötelességeim vannak, nem dobhatom koczkára
életemet, gondolá magában Csombók úr; kileste a pillanatot, midőn a
vézna fiatal ember nem tekintett rá, fölemelkedett székéről, óvatosan az
ajtóhoz lopózott s villámgyorsasággal kirohant.

Futott egyenesen az iroda-igazgatóhoz. Érezte, hogy szörnyű titkát nem
tarthatja magában, mert szétfeszítené agyát. Főnökével kell tudatnia, s
ha a felelősség terhét reá hárította, nyugodtabban nézhet a jövő
eshetőségek elé.

Az iroda-igazgató bámulva hallgatta végig a lihegő Csombók úr szaggatott
elbeszélését.

– Halottrablás, gyilkosság! Kiről beszél ön? kérdé gyanús tekintetet
vetve izgatott alárendeltjére.

– Az új írnokról, Zalabéri Zoltánról, mondá Csombók úr félelmes
suttogással.

– Unokaöcsémről! kiáltott az iroda-igazgató úr. A legszelídebb,
legjámborabb fiú! Megőrült-e ön, vagy neki ment el az esze? Menjünk,
azonnal kérdőre vonom őt magát.

Az irodába siettek. A vézna fiatal ember asztalánál ült s oly nyugodtan
írt, mintha a legmagasztosabb erények dicsfénye övezné fejét. Meglátva
belépő nagybátyját, fölállt székéről s egyetértő pillantást váltott az
óvatosan hátul maradó Csombók úrral.

– Zoltán, mondá az iroda-igazgató szigorúan, mit beszéltél az előbb
Csombók úrnak?

– Legujabb drámám meséjét mondtam el neki s véleményét kértem a
befejezésre nézve, felelt a vézna fiatal ember s egy csomag összevissza
firkált kézíratra mutatott, mely költői rendetlenségben hevert az
íróasztalon.

– Máskor foglalkozzál okosabb dolgokkal, mondá az iroda-igazgató
haragosan. Nem azért neveztelek ki írnokká, hogy drámákat firkálj. Az
úrnak pedig – folytatá Csombók úrhoz fordulva – lehetett volna annyi
belátása, hogy ne vegyen komolyan minden éretlen fecsegést.

Csombók úr kimondhatatlan megvetéssel nézett végig a vézna, fiatal
emberen s még aznap folyamodott, hogy más szobába helyezzék át. Örökös
ellensége maradt a vézna fiatal embernek, kiben – mint többször mondá
keserű gúnynyal Darnai barátjának – tigrist sejtett és hitvány macskát
talált.



A 233-DIK SZÁM.

A régi ház fala, melyhez komoly nyugalommal támaszkodni szokott, úgy
magába fogadta alakját, mint a szerető szív jó barátja vonásait. Ha
távol is járt, a barnás foltok, a ledörzsölt mész, a plasztikai
körvonalok folytonosan róla beszéltek, és erős vállait, széles hátát,
ábrándosan hátratámasztott fejét nem engedték kiveszni a vén ház
emlékezetéből. Itt állt, ide dőlt hosszú évek során keresztűl
változatlan tartással, mozdulatlan nyugalommal, és az a foltszerű hátkép
sokkal erősebben bizonyította jogát ez ingatlanhoz, mint akármilyen
telekkönyvi kivonat. Nem is jutott senkinek eszébe, hogy birtokpert
indítson ellene; kollegái, kik a szomszéd útczák szögletein, vagy a
kapubálvány alatt, vagy a boltok lépcsőin tartották hivatalos óráikat,
teljes tisztelettel viseltettek a tulajdonjog szentsége iránt; és ámbár
maguk közt sokszor tréfáltak, sőt gúnyolódtak a 233-ik szám önérzetes
büszkesége, kimért udvariassága fölött; de azért nem volt az a hordár,
lett légyen akár hetyke újoncz, akár a szakmában megőszűlt tekintély,
kinek háta valaha a 233-ik szám freskójával mert volna érintkezni.

Mint valamennyi ház falát e szeszélyes ég alatt, ezt is megpörkölte a
napsugár, megkopogtatta a jégeső, körűlsivította a szélvész; de
napsugár, jégeső, szélvész egyaránt változatlan helyzetében találta a
233-ik számot, s szinte régi ismerős gyanánt üdvözölte. A 233-ik szám
épen úgy nem törődött ez ismeretséggel, mint azokéval, kiket dolguk
naponkint az utczán vezetett végig, s kiknek szeme öntudatlanúl úgy
hozzá szokott a vén ház falát támogató komoly alakhoz, hogy ha
egyszer-másszor hívatalos minőségében távol volt, mikor az utczán
áthaladtak, egész nap valami megfoghatatlan hiányt éreztek, melynek nem
tudták magyarázatát adni.

A 233-ik szám nem kapkod a közönség kegye után, nem tolja föl
szolgálatát, nem fürkész szemével föl s alá az utczán, nem emeli meg
távolról vörös sipkáját, ha valaki megáll s vizsgálódva néz körűl. Ez
apró fogásokat élelmesebb kollégáira hagyja; ő elfogadja a megbízásokat,
melyek hozzá jönnek, elvégzi lelkiismeretes komolysággal, a tiszteletdíj
fölött soha sem veszekszik, a borravalót meg épen el sem fogadja.
Meglehet ugyan, hogy arra született, de nem arra nevelték, és a nevelés
teszi igazán az embert. Vidám tanulócsoportok haladnak előtte az útczán;
a kisebbek szíjra fűzött könyveiket hetykén himbálják a légben, a
nagyobbak zsebeikbe rejtik a könyvet, s azzal a boldog önáltatással
néznek végig a a 233-ik számon, hogy ez nem tartja őket diákoknak. De a
233-ik számot nem lehet oly könnyen elámítani; ő is járt iskolába, ő is
himbálta szíjra fűzött könyveit az útczán, és soha sem dugta
szégyenkezve zsebébe, pedig már derekasan kihajtott a szakála, mikor még
mindig könyvvel járt az útczán. Meglehet, hogy most sem az elhaladó
alakokat látja, hanem egy másikat, egyetlen egyet, egy szürke ruhás kis
fiút, nagy csomó könyvvel hóna alatt, aggodalmas kifejezéssel arczán, a
mint menetközben is a leczkét mormolják csendesen mozgó ajkai, és minden
tizedik lépés után megáll, hogy egy kétségbeesett pillantást vessen
könyvébe. Nehéz dolog a görög nyelv rejtelmeibe hatolni, és a
mathematika igen fáradságos tudomány. Az a jó öreg asszony odahaza oly
büszke örömmel hallgatta, midőn tudós fia erős hangon kiabálta magába a
vonakodó tudományokat, és oly boldog megnyugvással ment rendes
munkájához, a mosó-teknő mellé, mikor fia izzadt homlokát törölve
kijelenté, hogy tudja már a leczkét. Tudta is, föl is mondta
dicsőséggel, és mikor az esztendő végén nyilvánosan fölolvasták az
érdemsorozatot, az ünneplő-ruhás öreg mosónő ott a fényes úri vendégek
mögött, kötényével törölte könyes szemeit s nem merte a körűlállóknak
elárulni, hogy az a jeles ifju, kinek most adják át jutalmúl az aranyos
kötésű könyvet, az ő fia.

– Vigye ezt a csomagot a nyúl-útczába, a 16-dik szám alá, Vörös úrnak.
Ott fogják kifizetni.

A fiatal ember kezébe adja a csomagot s visszamegy a házba, honnan jött.
A 233-ik szám szó nélkűl megindul a nyúl-útcza felé, hóna alá szorítva a
rábízott holmit. Vajjon mi lehet benne? Fogásáról úgy érzik, mintha ruha
volna, szép barna kabát, a milyent ő is viselt valaha. Meg is becsülte,
négy esztendeig viselte; sokba kerűlt, az öreg mosónő kezét sokszor
fölette a lúg, szemét sokszor megríkatta a forró gőz, míg árát
összedolgozta. De megillette derék fiát; jogot tanult, tudósok közt
forgolódott, urakkal érintkezett; nem járhatott abban a szürke
zubbonyban, melyet boldogult apja viselt, a ki csak ácslegény volt, és
ott a másvilágon bizonyosan nagyon boldog annak láttára, mily jeles
tudós urat nevel fiából a szegény özvegy. Meg is lesz érte jutalma. Fia
maholnap elvégez minden létező iskolát, megtanul minden tanulható
tudományt, diplomát kap, hívatalba jut, nagy úrrá lesz, és szegény öreg
anyját magához veszi; mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja
szégyelni a szegény mosónőt. Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések
hosszú éveit, kényelmes szép szobában fognak lakni, tisztelettel lesz
irántuk minden ember s megbecsüli őket; fiának kalapot emelnek az útczán
s dícsérve emlegetik nevét, hírét és anyjának nagy lesz az öröme, nagy
lesz a büszkesége.

– Ez már mégis szemtelenség! – kiált mérgesen Vörös úr, mikor a 233-ik
szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy összerongyolt,
bepiszkolt kabátot talál benne.

Vörös úrnak vörös arczán rémes lobot vet a harag lángja ez elnyomorított
kabát láttára, de mindez még csak szelid mécspislogás ahhoz képest,
mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e könnyelmű fiatal ember
gombostűvel a volt-kabát gallérjára tűzött volt.

– Semmirekellő léhűtő! – mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; – nem
elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat hónap múlva
ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer kérni apró adósságai
fedezésére.

És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok
sérthetetlenségéről, hogy fönhangon még egyszer végig olvasá unokaöcscse
levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az apró adósságok
fedezésének kérdése.

– Hát maga mit vár? – mordult az ajtóban álló 233-ik számra.

– Fáradságom díját, – mondá komolyan a 233-ik szám.

– Micsoda! Még ezt is én fizessem! – kiáltott a szenvedélyes Vörös úr
kimondhatatlan elkeseredéssel. – Nem elég a kár, meg rá is fizessek?
Semmit sem adok. Menjen, keresse föl azt a derék ifjú urat s vegye meg
rajta fáradsága díját; és ha nem fizet, csukassa be. Érti?

A 233-dik szám szó nélkűl megfordúl, és e kétes értékű utalványnyal
lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg rajta, hogy
csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató bizalommal
haladt fölfelé. Nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös úr, ki utoljára
sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok. Híres ügyvédek,
elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok, miniszterek ajtaján
fordúlt ki félénk alázattal és csalódott reménynyel, a nélkűl, hogy csak
egy vonása is mutatta volna a lelkében háborgó keserűséget. Hosszú ideig
nem állt élete egyébből, mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő
látogatásokból, bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből,
melyek biztos symptomái az eredménytelen hívatalkeresésnek. Folyamodott,
pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt meg az
élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég hajlékony és
kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég az hozzá, hogy
lassan-lassan félelmesen ismert alak lett a hívatalosztó körök
előszobáiban, a kiket az inas urak minden különös utasítás nélkűl azzal
az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy: nincsenek itthon. Most sem jön ő
Vörös úr szobájából, a mint lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad
a lépcsőn s kilép az útczára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot
látja, sötétkék ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban,
szőrehagyott kürtő-kalapban, a mint megint, talán századszor fordúl ki
egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében keserűséggel,
szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó ürességgel, és megy
haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei nagyon jól állanak,
nemsokára szép hívatala lesz. És az öreg mosónő a házbeli úrfi által
ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és ismerőseinek boldogan
dicsekszik a jeles tudós ifju nagy jövőjével. S az évek elmúlnak, az
éhség megaszalja az arczot, a töprengés dérrel hinti meg a főt, az
akarat ellankad az eredménytelen küzdésben, a mindennapi szükség oda
hajtja, a hol pártfogás nélkűl is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú
fárasztó látogatások után végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház
falához.

Szemére húzza piros sipkáját és szomorú tekintettel bámul az átelleni
ház egyik ablakára. Az ablak függönye le van eresztve, semmit sem lehet
látni, de azért le nem veszi róla szemét. Egyebütt úgy sincs
néznivalója, a közönség kegyét nem keresi, kollégáival szóba állni pedig
nem engedi önérzete. Ha a sors mostohasága ez állomásra kényszerítette,
azért soha sem felejti el, mivel tartozik nevelésének. Nem nézi ugyan le
társait, hanem szóba sem áll velök a hívatalos érintkezéseken kívül.
Csak egyiköket, a 154-ik számot méltatja némi bizalomra, a ki írástudó
ember s üres óráiban újságot olvas a boltajtók lépcsőjén. Ezt is csak
annyiban tiszteli meg bizalmával, hogy minden este, a hívatalos
foglalatosság végével, lakására megy, ott leveti kék ujjasát, piros
sipkáját s a régi időkből ismert fekete kabáttal és meztelen
kürtőkalappal cseréli ki. E polgári öltözetben megy haza, de hogy hol
lakik, azt sem megbízói, sem kollégái nem tudják, még a 154-ik szám sem.
Nem is szükséges senkinek tudnia; kora reggel ott van megint a 154-ik
szám lakásán, felölti hívatalos egyenruháját, s a rendes időben pontosan
oda támaszkodik a régi ház falához.

Szemét még mindig az átellenes ház ablakára függeszti, de a függöny nem
akar megmozdulni. Vagy talán lát is valamit a fehér függönyön, a mi az
avatatlan szemlélők elől sűrű felhőbe rejtezik. Talán a mult idők
ködképei jelennek meg ott s a régi emlékeket idézik vissza lelkébe.
Talán magát látja, fáradtan, elcsigázva, nyomorultan, tehetetlenűl, s
szemben egy másik alakot, egy összetöpörödött öreg asszonyt, a mint
kimondhatatlan büszkeségtől csillogó szemét rajta legelteti és áldva
simogatja fejét. A kép olyan élénk, hogy még a szavakat is hallja,
tisztán érthetőleg hallja.

– Tudtam én, hogy nem hagy el az isten, és akkor segít meg, mikor
legnagyobb szükségünk lesz rá, – mondja az öreg asszony. – Látod, édes
fiam, már nem dolgozhatom, gyengék a lábaim, a szemem sem állja már ki a
meleg gőzt. Mi lenne most belőlem, ha az isten meg nem segített volna
téged?

– Igen, megsegített az isten, – felel a fáradt alak, s igyekszik
elégedettnek, büszkének látszani.

– No, az isten segítsége mellett a magad érdemének is köszönhetünk
valamit, – mondja az öreg asszony, kimondhatatlan anyai büszkeséggel
szemlélve egy pár tintafoltot, mely valami levél írása után fia ujjain
maradt. – Olyan tudományra, mint a tied, el nem maradhatott a jó
hívatal.

– Nem is maradt el, – viszhangozza a fáradt alak, és valóban egészen
boldognak látszik.

– Hát aztán micsoda hívatalod is van, hogy nevezik azt tudományos
nyelven? – kérdi az öreg asszony lelkesülten.

– Miniszteri fogalmazó, – felel a fáradt alak merészen és minden habozás
nélkűl.

– Milyen szépen hangzik, – mondja az öreg asszony, mennyei kéjjel
ismételve e magas rangfokozat tudományos nevét. Hála istennek, nem
veszett kárba sok esztendei fáradságom, nagy ember lett belőled. De hát
milyen czímed van? Ha úgy valaki levelet küldene neked, hogy írná
kívülről a nevedet? – teszi hozzá titkos remény és aggódás közt
ingadozva.

– Tekintetes Zsombék Mihály miniszteri fogalmazó úrnak, – felel a fáradt
alak biztató mosolylyal.

– Tekintetes úr! – mondja az öreg asszony; reszketve örömében, és ajkai
ismételve halkan mormolják ez előkelő megszólítást. – Szegény apád, ha
élne, milyen büszke lenne rád. Áldjon meg az isten, édes fiam, hogy
ilyen boldogsággal jutalmaztad meg szegény anyádat. Most már
megmondhatom, hogy mennyit fájt eddig a szívem miattad. Mikor láttam,
hogy annyi fáradság után, annyi tudománynyal nem tudsz boldogulni.
Megrepedt volna a szívem, ha a sok rossz ember tönkre tette volna
előmeneteledet, nem magamért, édes fiam, hanem miattad. De most már
nincs okom búsulni; a világ látom, megbecsüli érdemedet; szép hívatalod
van, úgy-e fiam?

– Nagyon szép, – felel a fáradt alak, s megcsókolja anyja kezét, a kit
könyekre indít e nagy megtiszteltetés.

– Milyen jó fiú vagy te, – mondja az öreg asszony zokogva; mennyire
megbecsülöd szegény anyádat fényes rangodban is. És az a rosszlelkű,
irigy Csordásné – tudod, a kövér mosónő szomszédunkban – mégis azzal
keserített, hogy nagyúrrá lettél, szégyelni fogod anyádat és köszönjem
meg, ha majd egy pár forint alamizsnát fogsz nekem küldeni. De én
tudtam, hogy csak a rosszaság beszél belőle, úgy-e fiam?

– Fölmegyünk Pestre, anyám, nálam fogsz lakni, nyugalomban töltheted
öreg napjaidat, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.

– Igen, de nem leszek-e terhedre? Fizetésed is olyan nagy, a milyen
fényes a rangod? kérdi az öreg asszony aggódva.

– Olyan fizetésem van, hogy úri módon elélhetünk belőle mindketten s még
félre is tehetünk, – felel a fáradt alak vidáman.

*

– Hej! hordár! jőjjön föl! – kiált egy visító hang a szomszéd ház
harmadik emeleti ablakából.

A 233-ik szám kábultan föltekint, s a harmadik emeleti ablakban egy
hegyes orrú, hegyes állú, középkorú hölgyet vesz észre, míg egy vékony,
csontos kar merész hajlongásokat tesz a levegőben s kifejező
mozdulatokkal kiséri a sivító hangot.

– Hordár! jőjjön fel! Nem hallja?

A 233-ik szám körűlnéz az utczán; kollégái mind távol vannak, a visító
fölhívás csak neki szólhat. Felsiet a harmadik emeletre és sipkáját a
folyosó párkányán hagyva, belép a szobába.

– Itt van valahára? – kérdi epésen a középkorú vézna hölgy. – No jó,
vigyázzon arra, a mit mondok. Azort megnyírattam és most félek, hogy
ebben a csúf esőben megfázik. Jól vigyázzon hát, nehogy megbetegedjék,
mert magával fizettetem ki az orvost. Adja ide czéduláját. 233-ik szám?
Furcsa, már miért nem 333? No de mindegy, hanem azt mondom, Azort jól
betakarja ebbe a meleg nagy kendőbe és nehogy meg találja szorítani,
mert akkor vonít… Csókollak, édes Karolinám; holnap délután látogass
meg, mert én nem merek ilyen időben Azorral kijönni, arra meg nincs
pénzem, hogy hordárt fogadjak mellé dajkának… No, hordár, megtalálta már
Azort? Ott lesz az ágy alatt. Hívja ki, de szépen; nehogy a füléhez
nyuljon, mert harap.

A 233-ik szám négykézlábra ereszkedik s igyekszik kicsalni az ágy alól
az oda menekűlt kis fenevadat. Sok biztatás és czukorral való csábítás
után végre kisompolyog rejtekhelyéből, épen úgy szégyenkezve
meztelensége miatt, mint hajdan Ádám a paradicsomban. A sivító hangú,
középkorú vézna hölgy meleg nagy kendőbe takarja a természetes mezétől
megfosztott Azort, s a 233-ik szám karjaiba fekteti, lelkére kötve, hogy
gyöngéden tartsa és nehogy megszorítsa, mert akkor valamennyi útczán
végig fog vonítni. Azután összecsókolózik egy másik középkorú vézna
hölgygyel, ki az asztalon a kiürűlt kávés findzsákat rendezgeti, s végre
útjára indul, minden hatodik lépés után visszafordulva s megintve a
nyomában haladó 233-ik számot, hogy Azort meg ne találja szorítani.

A 233-ik szám talán nem is hallja a középkorú vézna hölgy visító
figyelmeztetéseit. Szeme az előbbi ködképek folytatását látja, s míg az
utczák tolongásában nyomról-nyomra követi a fürgén tipegő vézna hölgyet,
s óvatos gondossággal tartja karjában a finynyás kis vadat, mely meleg
nagy kendőjében elaludt és mélyen szuszog: azalatt a csendes kis házra
gondol, kinn a nagy város legeslegvégén, és a boldog öreg asszonyra, a
ki sürögve-forogva jár a konyhában, szobában, belepillant a sustorgó
lábasba, megteríti tiszta abroszszal az asztalt, hogy kész ebéddel várja
fiát, mikor a hívatalból haza tér. Hosszú ideig tartanak a miniszteri
hívatalos órák, a fogalmazó urak csak késő este juthatnak ebédhez; de az
öreg asszonyság nagy gyönyörűséggel szokott hozzá ez új életmódhoz, jól
tudván, hogy mentől nagyobb úr valaki, annál későbben ebédel. A
családnak nincs más ismerőse, mint egy reszketős fejű öreg asszony, ki a
tőszomszédos kis házban lakik, s minden este ellátogat a fogalmazó úr
édes anyjához, segít egyet-mást a konyhában és megeszi az ebéd
maradékát. A két öreg asszonyság sokáig elbeszélget a konyhában, mikor
az asztal már meg van terítve, és a fogalmazó úr még mindig késik. A
reszketős fejű öreg hölgy rendesen valami rejtélyes folyamodvány
homályos sorsáról beszél, melyet ősidők előtt nyujtott be valami igen
magas úrhoz, és ha valaha elintéztetnék, csaknem száz forintot kapna
egyszerre, valami bonyolódott jogczímnél fogva. Zsombékné asszonyság
biztatja, hogy forduljon fiához, a kinek nagy tekintélye bizonyosan
rövid idő alatt el fogja intézni ügyét. A reszketős fejű öreg asszony
nem meri ezzel terhelni a tekintetes fogalmazó urat; hanem azért egy
este mégis csak elbeszéli Zsombék úrnak az egész rejtelmes dolgot, s
pártfogását kéri, és a jó Zsombékné asszonyság szeme az öröm és
büszkeség könyétől csillog, mikor fia kegyesen végig hallgatja a
folyamodót, s megigéri, hogy utána fog járni dolgának. Áldva simogatja
fia fejét s hálát mond az égnek, hogy ily boldoggá tette őt fiában.

Nehéz sohaj tört ki a 233-ik szám kebléből, s kezét önkénytelenűl
szeméhez emeli, mintha valamit el akarna távolítani belőle. A szendergő
kis vadállat fölébred e mozdulatra és boszankodva elvakkantja magát; a
vézna hölgy visszafordul és éles hangon figyelmezteti a 233-ik számot,
hogy jobban vigyázzon Azorra.

Ott a kis házban, a város legeslegvégén, semmit sem tudnak a 233-ik
számról, ott csak Zsombék Mihály fogalmazó urat ismerik. Az öreg
asszonyság mióta fia a fővárosba hozta, ki nem mozdult a házból, s
gyenge lábai nem is igen vitték volna a kapun túl. Az az egynehány
cserépfedelű ház és toronymagasságú vörös kémény, melyet ablakából
látott, tökéletesen megfelelt a főváros nagyszerüségéről alkotott
fogalmának; mikor pedig egy ízben épen lakása előtt megjelent egy
csengős süvegű, hegyes szakállú furcsa ember, a ki piros ruhás majmot
tánczoltatott és tudós kutyákkal valóságos színdarabot játszatott, az
öreg asszonyság könyezésig nevetett az ablakban, és erősen meg volt
győződve, hogy a nagyvárosi élvezetek kelyhét fenékig kiürítette. Nem
volt más ismerőse, mint a reszketős fejü öreg asszonyság, s különben sem
vetődött e tájékról soha senki abba az útczába, hol a 233-ik szám a régi
ház falát támogatta. Piros sipka, kék ujjas soha sem került a kis
házikóba, ott maradt ez a 154-ik szám lakásán, és a fogalmazó úr mindig
fekete kabátban, magas kürtőkalapban jelent meg otthon, melyeket az öreg
asszonyság nem győzött eléggé kefélni és bámulni, mint az előkelő
férfidivat valódi mintaképeit.

Nem volt ugyan valami tenger pénzük, és az öreg asszony titokban néha
arra is gondolt, hogy a miniszteri fogalmazóknak annyi tudományért
nagyobb fizetésük is lehetne; de azért mégis elég volt arra, hogy az úri
kényelemről alkotott eszményét megvalósítsa s még valamit meg is
takarítson. A 233-ik szám minden este beadta napi keresményét
irodájában, s a meggyűlt összeget a hónap elsején átadta anyjának. Ez
volt a fogalmazói havi fizetés, melynek változó nagyságát igen szépen és
hívatalos módon megmagyarázta az a körülmény, hogy a fogalmazóknak
mellékjövedelmük is van, s ez egy hónapban több, a másikban kevesebb.

Bizony hazugság és csalás a 233-ik számnak egész élete, minden tette, és
nagy megbántást követne el valaki a kényelmes erények díszes serege
ellen, ha ezt a hazugságot és csalást szentnek nevezné.

– Tegye le Azort a pamlagra. Tessék, úgy oda vágta, hogy a kedves jószág
most egész estig vonítni fog. Itt van bére, harmincz krajczár, ennyit
sem érdemelne. No, ne haragudjál, drága kis Azorkám, kiment már az a
csúnya ember.

A vézna hölgy sivító hangon kérleli a vonító kis fenevadat, a 233-ik
szám zsebébe ereszti meg nem szolgált bérét, s a kettős sivalkodástól
kísértetve, eltávozik a szobából. Siet vissza rendes állomására, mert az
este közel van ugyan, de valami még hiányzik napjából, a mi nélkül
nagyon nehéz szívvel menne haza. Oda támaszkodik ismét a régi ház
falához, s szomorú szemét az átellenes ablakra függeszti. De az ablak
függönye csak nem akar meglebbenni, a 233-ik szám hiába lesi, hiába
olvassa meg redőit. Lassankint fölebb-fölebb emelkedik a ház falán az éj
lopódzó árnyéka, most a rejtelmes ablakhoz ér, a függönyön belül
lámpavilág, ingó árnyak látszanak egy pillanatra, azután bezárulnak a
nagy fatáblák, és a 233-ik szám csak a sötét ablakot látja szemével,
csak a sötét kétségbeesést viszi magával lelkében.

De hát mi baja van? Míg a 154-ik szám lakásán leveti nappali
egyenruháját s fogalmazói jelmezét ölti magára, lelkében folytonosan
azzal a gondolattal tépelődik, hogy jobb volna meghalni. Efféle fekete
gondolatok csak a boldogtalan szerelmesek lelkében szoktak kísérteni; de
a 233-ik szám csak nem szerelmes? Hogy is volna az? Soha távolról sem
jutott eszébe ez a nevetséges gondolat. Mikor hátát először támasztotta
a régi ház falához és életét a mindennapi csalás és hazugság
szövevényévé tette: már akkor tisztában volt magával, hogy szerelemről,
házasságról örökre le kell mondania. Föl is tette magában, hogy nem lesz
szerelmes, meg is tartotta föltételét emberűl. És mégis – mégis – csak
egy napja mult el a nélkül, hogy nem látta meglebbenni az átellenes
ablak függönyét, s már is az jut eszébe, hogy jobb volna meghalni.

Abban az átellenes házban gazdag vaskereskedő lakott; a földszinti
boltban sokszor akadt dolga a 233-ik számnak is, mikor nehéz vasrudakat
kellett szekérre rakni. A vasáros úr kövér volt és büszke, s mindkét
tulajdonsága egyesült arra, hogy nyakát keményen hátra szegezze s minden
embert lenézessen vele. Ennek azonban semmi köze sincs a 233-ik szám
halálvágyához; hanem a vasáros úrnak volt egy leánya is; mivel pedig az
nem természeti törvény, hogy a vasárosok lányai mindenben papáikhoz
hasonlítsanak; ez sem volt köpczös, nyakát sem szegezte hátra, hanem
olyan szőke fürtű, epedő szemű szép leányka volt, a milyenhez fogható
nem minden elsőemeleti ablakon néz ki. Abban az ablakban virágok is
voltak, és a szép szőke lány nagyon szerette a virágokat öntözni;
kalitka is függött kis madárral és a szép kisasszony maga étette
czukorral a tollas állatok legboldogabbikát.

A 233-ik szám a maga állomásáról napról-napra szemlélte e virágöntöző,
madáretető jeleneteket, és lassankint úgy tekintette magát, mint a
család régi ismerősét. Képzeletében látogatásokat tett a vasáros úri
termeiben, s azzal az érzéssel támasztotta hátát a régi ház falához,
mintha odabenn ülne a selyem pamlagon, szemben a szép szőke leánykával,
s enyelegve évődnék vele, s beszélgetne virágairól, madaráról. Nevet is
adott neki, elnevezte Mathildnak, a mi nagyon szép név, s így hívták
hősnőjét annak a regénynek is, melyet odahaza esténkint fel szokott
olvasni anyjának, az öreg asszonyság nem csekély elragadtatására.
Egyszer Mathild le akarta emelni a kalitkát, s a nyitott ablakon át az
útczára ejtette; de még el sem hangzott ijedt sikoltása, midőn a 233-ik
szám oda rohant, fölemelte, fölsietett vele az emeletre, s a megmentett
madarat kalitkástól a kisasszony saját kezébe adta át. Mathild még az
ijedtségtől pirosan, egy ezüst forintost nyomott a 233-ik szám
tenyerébe, s azt mondta: «Köszönöm». Ezt az ezüst forintost a 233-ik
szám nem csatolta fogalmazói fizetéséhez, és ezt a szót soha sem
felejtette el.

De hát miért? Szerelmes volt talán Mathildba? Ez az őrült gondolat soha
sem jutott eszébe; hanem azért naponkint megtette képzeleti
látogatásait, s ha Mathild ablakánál állott, akkor a régi ház fala
selyem pamlag támlája lett a 233-ik szám hátának. De ha nem gondolt
szerelemre, annál inkább érezte a féltékenység gyötrelmeit. Egy deli
fiatal úr, kit a 233-ik szám nem habozott Gontrannak nevezni el,
naponkint számtalanszor tett lassú sétákat a vasáros háza előtt, s
mindig olykor, mikor az ablak nyitva volt. Mathild ilyenkor elpirult,
mosolygott, s a féltékeny leskelődő még a titkos jeleket is látta,
melyeket egymással váltottak. Mint gyűlölte ezt a Gontrant, mint
szerette volna megfojtani, mily mogorván útasította vissza egyszer
kísérletét, mikor virágbokrétát akart általa a házba küldeni. Csak az a
vígasztalása volt, hogy Gontran sem járatos a házhoz, s még azokat a
képzeleti látogatásokat sem teheti, melyekben ő annyiszor enyeleg a szép
leánynyal.

De ma egyszer sem nyilt fel az ablak, még ettől a látogatástól is
elesett. Szomorúan öltötte magára kopott fekete kabátját, s mikor a
kürtő-kalapot fejébe nyomta, újra eszébe jutott, hogy jobb volna
meghalni. De hát miért akar meghalni? Egész teste megborzongott a
feleletre, melyet valami gonosz szellem gúnyos hangon fülébe sugott:
«Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! Szerelmes vagy 233-ik szám!» –
Kisietett az útczára, nem is viszonozva a 154-ik szám barátságos
üdvözlését. A gúnyolódó szellem vele rohant, sőt úgy látszott, többeket
is hívott magával; mert mindkét fülében hallatszott a csúfolódó suttogás
és kaczagás. Ilyen nehéz még soha sem volt ez az ősi kürtő-kalap;
levette fejéről, hogy megnézze, nem rejtettek-e valami mázsás követ
belé, mely összenyomja agyvelejét? A nedves szél belekapott szürkülő
hajába, s a csúfolódó szellemekkel versenyt sivított fülébe: «Szerelmes
vagy, Zsombék Mihály! szerelmes vagy 233-ik szám!» – No igen, szerelmes
vagyok, hát aztán? – felelt daczosan, a mint siető lépésekkel
belemélyedt a külváros tekervényes szűk útczáiba, s egyik pocsolyából a
másikba botlott, sárral csapkodva be fogalmazói fekete kabátját. Hát
aztán? – mondá ismét daczosan, s összeszorítá ökleit. – «Aztán őrűlt
vagy! aztán őrűlt vagy!» – feleseltek az üldöző szellemek, és kaczagtak,
ugráltak körűlötte és kergették tovább, tovább, a sötét, esős
éjszakában, a feneketlen pocsolyákban.

– Szent isten! mi lelt édes fiam? – kiáltott réműlten Zsombékné
asszonyság, mikor a fogalmazó lucskosan, sárosan, hajadon fővel, kezében
a kürtőkalappal, a konyhába támolygott.

– Semmi, anyám, csak eltévedtem és a pocsolyába estem, – felelt Zsombék
úr és bágyadtan a tűzhely mellé ereszkedett.

– Már azt gondoltam, hogy összevesztél a miniszterrel és elvesztetted
hívatalodat, – mondá aggodalmasan az öreg asszonyság, ki előtt ez volt a
földi veszedelmek legszörnyűbbike.

Azután sürgölődve száraz ruhát adott fiának, gyöngéden megtörölte nedves
haját, homlokát és feltálalta az ebédet.

A fogalmazó úr szórakozottan ült az asztal mellé, s csaknem erőszakkal
kellett kezébe nyomni a kanalat.

– Édes fiam, neked valami bajod van, – mondá aggódva az öreg asszonyság,
látva hogy konyhai művészetének dicsősége, a paprikás csirke,
érintetlenűl hidegűl meg a fogalmazó úr tányérán.

– Nem, nincs semmi bajom, – mondá Zsombék úr.

– Jobban látom én azt, – mondá az öreg asszonyság növekedő aggodalommal.
– Ha nem hívatalodban, akkor másutt ért valami veszedelem; de annyi
bizonyos, hogy gondtól nehéz a szíved. Add a felét nekem, édes fiam. Ki
vehetné el rólad bánatod terhét, ha nem anyád?

– Igazad van, – mondá Zsombék úr, megcsókolva anyja kezét. Kivel
oszthatnám meg lelkem bánatát, ha nem anyámmal?

– Tehát mégis van valami nagy bajod? – kérdé az öreg asszonyság
reszketve.

– Szerelmes vagyok, – mondá Zsombék úr sugva és mélyen elvörösödve.

– Ennyi az egész! – kiáltott az öreg asszonyság megkönnyűlt lélekzettel.
– Hiszen ezen nem nehéz segítni. Vedd el feleségűl.

– Feleségűl! – mondá Zsombék úr megborzadva.

– Miattam ne töprengj, – vágott közbe mohón az öreg asszonyság. – Régóta
kívánom én ezt titokban, és igazat mondva, az volt az egyetlen
szomorúságom, hogy nem gondoltál a házasságra. Miért ne vennéd hát el?
Szép fizetésed van, eltarthatsz egy asszonyt; ha ketten megéltünk
belőle, háromnak is elég lesz.

– Oh anyám, az a kit én szeretek, gazdag, előkelő kisasszony, – mondá
Zsombék úr sohajtva.

– Hát aztán? – mondá büszkén az öreg asszonyság. – Nincs-e neked szép
állásod? Nem kérhet meg akármilyen leányt egy miniszteri fogalmazó?

– Ezt nem, – mondá Zsombék úr szomorúan. – Magasan, sokkal magasabban
áll felettem, hogysem odáig merném emelni szememet.

– Magasabban, – mondá az öreg asszonyság megréműlve. – Csak – csak, az
istenért, csak nem a miniszter leánya?

– De igen, a miniszter leánya, – mondá Zsombék úr fájdalmas mosolylyal.

– Szegény fiam, – mondá könyezve az öreg asszonyság, s megcsókolta fia
redős homlokát.

És belátva, hogy ha valaki reménytelenűl szereti a miniszter leányát,
csakugyan nem lehet nagy kedve paprikás csirkét enni, sóhajtva az asztal
elszedéséhez fogott.

De munkája közben valami jó gondolata jöhetett, mert hirtelen ismét
leült az asztal mellé, s megfogta és megsimogatta fia kezét.

– Nagy különbség van a fogalmazó és miniszter közt? – kérdé
aggodalmasan.

– Véghetetlen, – mondá Zsombék úr.

– De hát mégis – folytatá az öreg asszonyság gondolkozva – hány állomás
esik közbe, azaz, hogy hányféle hívatal van még a kettő között?

– Nagyon sok, – felelt Zsombék úr szórakozottan.

– És ezek közűl melyik van olyan közel a miniszterhez, hogy elvehetné a
leányát? – folytatá vallatását az öreg asszonyság.

– Példáúl a tanácsos, – mondá Zsombék úr.

– Lehet-e a fogalmazóból tanácsos? – kérdé az öreg asszonyság feszűlten.

– Úgy gondolom, – felelt Zsombék úr.

– Imádkozni fogok az istenhez, hogy mentől elébb tanácsossá légy, –
mondá az öreg asszonyság, és tovább folytatta az asztal elszedését. – Ne
búsulj, fiam, akkor is meghallgatta imádságomat az isten, mikor
fogalmazóvá lettél, most is meg fogja hallgatni. Elég tudományod van,
hogy akárkinek tanácsot adhass.

Zsombék úr e vigasztalással aludni ment. Aludni? Nem épen a szó
legszorosabb értelmében. Ősi, elévűlhetetlen joga a szerelemnek, hogy
rabszolgáit megfoszthatja az álomtól. Zsombék úr sem állt oly magasan,
hogy e közös adófizetés alól kivonhatta volna magát. Nem aludott; hanem
azért álmodott, szép és őrült álmokat, a minő már minden álom szokott
lenni. A hazugság valóság lett az álom képeiben, és a nyugtalanul
hánykolódó ember gyönyörrel festette lelke elé a jövő boldogság mosolygó
színeit. Pontosan felosztotta idejét, a hívatal kötelességeinek, és a
jól teljesített munkának nyugodt érzésével sietett haza az édes, boldog
otthonba, hol a virágos ablakban rég lesik érkezését az epedő szemek. A
régi ágy fájdalmasan elcsikorogta magát, a mint nyugtalanul másik
oldalára fordult, és égő homlokát a hideg falhoz szorította. Az öreg
asszony halkan lecsúszott ágyáról s lábújjhegyen fia mellé lopózott, és
megállva az ágy lábánál, hosszú ideig szemlélte, leste aggodalmas
tekintettel minden mozdulatát. Zsombék úr behunyta szemét, s egyenlő
mély lélekzetvétellel igyekezett megcsalni az öreg asszony
nyugtalanságát. Sikerűlt is neki, hiszen egész élete nem volt egyéb,
mint gyakorlat a folytonos csalásban. Az öreg asszony visszalopódzott
ágyába, lefeküdt, de ő sem aludt. Összetette paplanja alatt kezeit s
csendesen imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb
tanácsossá; mialatt a tanácsosság jelöltje, párnájába temetve fejét és
erőszakosan mozdulatlanságra kényszerítve lázas nyugtalanságát, tovább
álmodott, álmodott, megvalósult hazugságról, lehetetlen boldogságról.

Ezeket a bohó álmakat folytatta, szőtte tovább a 233-ik szám, a mint
másnap korán reggel ismét oda dőlt a régi ház falához. Ha meséje,
melylyel öreg anyját boldoggá tette, valóság lett volna, hogy őt is
boldogíthassa. Ha úri rangja, tisztes hívatala jogot adott volna neki,
hogy belépjen abba a házba s szíves fogadtatásra találjon, hová most a
szolgák is csak füttyentve hívják be, mint a kutyát. Ha leülhetett volna
arra a pamlagra, melyet képzelete annyiszor helyettesített a régi ház
falával, ha megfoghatná a szép kisasszony fehér kezét, epedő szemébe
tekinthetne és megsughatná, hogy szereti…

– Vigye ezt a levelet a postára és adja föl azonnal. Itt van a bére is,
– szólal meg mellette egy harsányhangú öreg úr, – és levelet nyom
kezébe.

A 233-ik szám siet dolgára, még egy búcsúpillantást vetve a bűvös ablak
zárt táblái felé. A postán nagy a tolongás, mindenki először akarja
föladni levelét, a pápaszemes haragos úr ott az ablakban alig győzi
dologgal és gorombasággal. Ide-oda taszigálják a 233-ik számot, lábára
hágnak, rámordulnak, élelmes héber ifjak négyszer elkapják előle a jó
alkalmat, mikor már rákerűlt volna a sor s az ablak felé nyujtotta
levelét. Végre ezzel is elkészűl, és siet vissza állomására, útközben
fogadásokat ajánlva Zsombék Mihály úrnak, hogy az ablak még most sincs
nyitva.

Megnyerte volna fogadását. Sőt nemcsak az ablak volt zárva, hanem a
boltajtó is, a mely pedig ilyenkor már rendesen tárva szokott állni, s
alkalmat adni a hetyke vasáros-legényeknek, hogy az ajtó előtt elhaladó
szobalányokkal úriasan enyelegjenek. A 233-ik szám megdöbbent, s mint a
család barátja, azon kezdett aggódni, hogy a merevnyakú vasáros úr talán
csődöt mondott. De nem, még sem ez a katasztrófa tarthatja zárva a bolt
ajtaját; mert ime a ház ablakait egymás után nyitogatják, s odabenn oly
élénk sürgés-forgás mutatkozik, mely inkább vidám mulatságra való
készülődéshez, mint árveréshez hasonlít. A ház kapuján is egymás után
lépnek be különböző korú urak és hölgyek, de valamennyien díszes
öltözetben, fölkeztyűzve, fölbokrétázva, mely kellékek tudvalevőleg nem
okvetetlenűl szükségesek az árveréshez. A ház előtt lassankint úri
hintók, bérkocsik gyülekeznek; az ácsorgók tetemesen megszaporodnak és
kétfelől hullámzó sorfalat képeznek. A 233-ik szám közéjük elegyűl, és
nem hal szörnyet, csak az arcza sápad el mód fölött, a mint hallja, hogy
esküvőről, menyasszonyról beszélnek minden oldalról.

Menyasszony? Ki a menyasszony? Kinek a menyasszonya? Lelke riadva
felesel érzékeivel, hevesen szemökre hányva, hogy meg akarják csalni,
hogy hazugság az, a mit látás, hallás által el akarnak vele hitetni. De
a szem, a fül még hevesebben felesel vissza és bizonyolja igazmondását.
Újabb meg újabb vendégek mennek be a kapun, még jobban összetorlódnak a
kocsik, egyre többet beszélnek körülötte az emberek. Itt szépségét
emlegetik, amott ruhája valószinű szabását találgatják, emitt két öreg
hölgy azon tanácskozik, hogy a mátkák évszámait talán hálásabb volna
lutriba tenni, mint a holtakéit. Az úri hintók kocsisai leszállnak
bakjaikról s előkelő nyujtózkodások közt kiabálnak egymáshoz fínom
megjegyzéseket. Az egyik egyenruhás úrnak fontos beszélnivalója van
hátrább álló kollégájával; oda füttyenti hát a 233-ik számot, s kezébe
adja a gyeplőt, míg maga dolgát végzi.

– Jönnek már, jönnek már, – morajlik a 233-ik szám füle körűl a
tengerhullámok zúgása. Kíváncsi megtudni, igazuk van-e a haboknak, s
erősen tartva a gyeplőt kezében, a kapu felé fordítja tekintetét. Milyen
szép menyasszony! Igaz, halavány egy kissé, de így annál jobban illik rá
a fehér fátyol, fehér csipke, fehér koszorú. Reszketve halad hintója
felé egy sajtszínű fiatal úr karján, és a 233-ik szám a tüszkölő lovak
fején keresztül feszült figyelemmel lesi szemét, hogy egy utolsó sugárt
fogjon fel belőle. De a menyasszony hosszú szempillája csak egy
pillanatra lebben meg, s a selyemszálak mögűl kivillanó sugár a 233-ik
szám feje fölött elhaladva, az átellenes ház ablakában törik meg. A
233-ik szám tekintete mohón követi az átvillanó sugárt, s észre veszi az
ablakban, sápadtan, a függönyök közé rejtőzve, régi vetélytársát,
Gontrant.

Tehát nem ő a vőlegény! Ez a gondolat fájó örömmel tölti el lelkét, s
nyugodtabban tartja a kezére bízott gyeplőt. Nem Gontran a vőlegény. Nem
bizony, hanem az a szigorú tekintetű, nyírott bajszú úr, ki épen most ül
a második hintóba s igen rosszúl látszik magát érezni a fecsegő
nyoszolyólány mellett. A 233-ik szám nagyot sóhajt, és szomorú
elégtétellel vet egy félig szánakozó, félig diadalmas pillantást a
rejtező Gontran felé.

– Adja ide a gyeplőt, atyafi. – Itt van egy hatos fáradságáért; igya meg
a szép menyasszony egészségére.

Az egyenruhás kocsis úr előkelő könnyedséggel bakjára pattan, és a többi
hintóval együtt elrobog. Az ácsorgók is sietnek, hogy a templomban még
egyszer lássák a menyasszonyt, s hallják, mily fönhangon mondja az
esküt. A 233-ik szám nem megy velök. Minek is? Felébredt már álmából, és
az álmaknak nincs több folytatásuk. Visszatér helyére, és azon
gondolkozik, megtartsa-e ezt az állomást, vagy mással cserélje föl?
Igen, elhagyja, elhagyja azonnal, még ma, mert érzi, hogy a menyegzői
víg zenétől megőrülne.

Elég volt, a mit eddig látott; neki szüksége van két kezére, ép eszére,
mert a hónap elsejére össze kell szerezni a fogalmazói fizetést.

De hol keressen új állomást? Mindegy, akárhol, csak messze innen, olyan
messze, hová el nem kísérik az észvesztő szellemek. A vasárosbolt öreg
szolgájától, ki ünneplő kabátjában a kapu alatt állt és várta a
lakodalmas nép visszatértét, valami megbízás ürügye alatt megtudakolta a
nyírott bajszú, vastag vőlegény nevét és lakását. Poroszlai Szilárdnak
hívták és a Dunaparton lakott. Ezt meg kellett tudnia, nehogy tévedésből
Mathild új lakása előtt foglaljon állomást. Nem szabad többé látnia,
véget kell vetni a képzeleti látogatásoknak, enyelgéseknek; míg leány
volt, tehette; de most már másé, törvény szerint másé, és az ő vágyó
pillantásainak nincs többé semmi keresnivalójuk az új lakás ablakában.

Hosszú két esztendő múlt el e nevezetes menyegző óta, és a 233-ik szám
új állomásán már észrevehetőleg kezdtek kidomborodni alakjának
plasztikai vonásai, és az öreg asszonyság odakinn a város végén még
mindig buzgón imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb
tanácsossá. A miniszter lányáról többé nem esett szó köztük; hallgatag
megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy e kérdés tárgyalását
elhalasztják a tanácsosi kinevezésig. A 233-ik szám végezte rendesen
mindennapi dolgát, és ha szívében tövis maradt, azt ott hagyta és nem
mutogatta senkinek; és ha néha, mint hajdan azon a sötét esős estén,
eszébe is jutott, hogy jobb volna meghalni: odahaza a szegény öreg
asszony boldogsága minden este megtanította arra az igazságra, hogy még
az olyan elveszett életnek is, mint az övé, nagy haszna lehet ezen a
világon.

Rút esős, szeles, hideg este volt megint, mint akkor, midőn a 233-ik
szám hiába leste a virágos ablak nyilását. Most is volt előtte elég
ablak, ki világos, ki sötét; de az ő szeme nem törődött többé velök.
Mélyen homlokára húzta piros sipkáját, s elmélyedve kísérte szemével az
útczai gázlángok ingó viszfényét a meggyűlt esővíz tűkrében. Az útczán
csak nagyritkán futott végig egy-egy didergő alak, de a 233-ik szám nem
sokat törődött velük. Azt a női alakot sem vette észre, ki már kétszer
végig ment az útczán, s tétovázva nézett mindenfelé, mintha keresne
valakit. Hosszú, sötétszínű felöltőbe volt burkolva, fátyola arczára
volt eresztve; egész viseletéből látszott, hogy nem igen szokott ily
késő este egyedűl járni az útczán.

– Hordár úr, kérem hordár úr, – mondá félénken a rejtélyes nő, – és
megállt a 233-ik szám előtt.

A 233-ik szám felkapta fejét, mintha ágyút sütöttek volna el mellette,
pedig ez a félénk hang oly csendes, szelid volt, a minő csak egy van a
világon. Egyetlen egy szót hallott valaha e hangon, de zenéjét soha el
nem felejtette; sűrű fátyol borította a halvány arczot, de egy
pillanattal megismerte. Reszketve állott előtte, és vonagló kezével
leemelte a sipkát fejéről.

– Kérem, tegye fel sipkáját, – mondá félénken Mathild. – Egy levelet
szeretnék valahová küldeni; szíves lesz elvinni?

Egész tengere az érzelmeknek tódult csapongó hullámokban a 233-ik szám
ajakára, de kínosan összeszorult fogai közűl csak egy szó tudott
levegőre jutni.

– Igen.

– Itt van a levél, – folytatá suttogva Mathild s félénken körültekintve.
– A czím rá van írva. Tud olvasni?

– Tudok, – mondá rekedten a 233-ik szám.

– Vigye el, kérem, azonnal; én ez útczában fogok várni a válaszra, –
mondá Mathild, s izgatottan egy pénzdarabot nyomott a 233-ik szám
markába.

Újabb ár tódult a 233-ik szám ajkára; szólni, kiáltani, zokogni akart,
de nem volt képes egyébre, mint megemelni sipkáját és elsietni.

A legelső lámpa alatt megállt és elolvasta a levél czímét. Azután
megnézte a pénzdarabot, melyet még mindig ujjai közé szorítva tartott.
Arany volt; meg akarta csókolni, már ajka felé emelte, de előbb
visszanézett, s úgy vélte észrevenni, hogy Mathild még mindig előbbi
helyén áll s aggodalmasan tekint utána.

Szégyenkezve visszavette fele-útjáról az aranyat és zsebébe rejtette.
Majd máskor, majd ha egészen egyedűl lesz.

Most sietnie kell útjára. Vajjon kinek szólhat a levél. Mi lehet benne,
hogy egy aranyat adtak elviteléért? Vére megfagyott a gondolatra, hogy e
levél Gontrannak szólhat. Mentől inkább kergette magától a gondolatot,
annál makacsabb kegyetlenséggel tért vissza kínzására. Hátha eldobná a
levelet, s ma vissza sem térne állomására? Mathild úgy sem tudja számát.
Hátha úgy venné, hogy neki szól ez a levél, keblére tenné s belefeküdnék
vele a Duna hideg ágyába? És míg e gondolatok tépték, égették agyát,
sietett, rohant előre és belépett a kijelölt ajtón.

Csakugyan Gontran volt. Szeretett volna visszarohanni és felgyujtani a
házat, hanem azért átadta a levelet és levett sipkával állva maradt az
ajtóban.

Gontran felbontotta a levelet, s egy önkénytelen mozdulatot tett,
melyben annyi öröm és boldogság volt kifejezve, hogy a 233-ik szám
szeretett volna rárohanni és ízekre tépni. A fiatal úr különben nem
árult el többé semmi felindulást, s nyugodtan kérdé:

– Maga viszi a választ?

– Igen, – felelt a 233-ik szám.

Ha Gontran tudta volna, hogy míg asztalánál ülve sietős sorokat vet a
papirra, mily gondolatokkal kíséri mozdulatait az ajtó mellett álló
hordár, bizony felugrott volna az asztal mellől s mindenféle lövő és
vágó fegyverekkel torlaszolta volna el magát. De sietve írt, nem volt
ideje a hordár lelki állapotát vizsgálni. A 233-ik szám ezalatt azon
töprenkedett, megölje-e ezt az embert, vagy kikémlelje, mit ír
Mathildnak? Az utóbbit helyesebbnek és hívatalos minőségével
megegyezőbbnek tartván, lábújjhegyen az íróasztalig lopódzott, s a
leborított lámpa fölött egy rabló pillantást vetett a papirra.

– Mi az? Mit akar? – kiáltott Gontran felriadva.

– Azt gondoltam, hogy már készen van a levél, – mondá a 233-ik szám.

– Takarodjék az ajtó mellé, – s várjon, míg előhívom, – mondá Gontran
boszúsan és tovább írt.

A 233-ik szám visszament az ajtó mellé. Csak egy pár szót rabolt el a
levélből, de meg volt elégedve zsákmányával. Éjfél után ő is ott lesz,
ne féljenek, és meg fogja menteni a nőt, a kit…

– Itt a válasz, siessen vele, – mondá Gontran, s kezébe adta a
lepecsételt levelet.

Nem kellett a 233-ik számot sietésre nógatni, eléggé űzte őt előre az az
égő izgatottság, mely testét-lelkét tűzfolyamként száguldta át. Még
akkor sem volt elfogult, mikor a levelet átadta Mathildnak s másodszor
hallotta köszönő szavát. Utána sem ment, mikor gyorsan elsietett az
útczából s a túlsó szögleten álló bérkocsiba ült. Egészen más gondolat
tartotta most lefoglalva minden érzékét. Sietett egyenesen a 154-ik szám
lakására, s a rendes időnél korábban magára öltötte fogalmazói jelmezét,
s azután még rohamosabb sietséggel felkereste a házat, hová kevés idő
előtt levelet vitt, és a kapu mögé rejtőzött.

Messze volt még az éjfél, de soha az idő oly gyorsan nem haladott, mint
ma éjjel, mintha azzal a tüzes korbácscsal verték volna ezt is sietős
haladásra, a mely az ő agyát, vérét csapkodta. A toronyórák kongásai oly
gyorsan követték egymást, mintha ércznyelvű óriás asszonyok
feleselnének, s egyik sem akarná a másiknak engedni az utolsó szót. Nagy
perlekedéssel kongták el az éjféli tizenkettőt is, mikor a ház kapuja
csendesen kinyilt s a fiatal ember az útczára lépett.

– Mi ez? Mit akar? – kiáltott meglepetve, midőn egy kopott
fekete-kabátos, kürtőkalapos furcsa alak hirtelen elébe lépett és mellen
ragadta.

– Ne kiáltson, ha kedves élete, – hörgött a kopott alak. – Menjen vissza
lakására, s ma éjjel ne tegye többé lábát az útczára.

– Megőrült ön? – kérdé Gontran susogva, kinek szintén nem volt érdekében
zajt ütni.

– Nem őrültem meg, hanem meg akarom menteni a nőt, kit ön el akar
veszteni, – mondá a kopott alak s görcsösen megszorította a meglepett
ifju karját.

– Mi köze hozzá? – kiáltott Gontran egészen megfeledkezve helyzetéről.

– Mert azt a nőt én szeretem, – mondá a kopott alak fuldokolva. Testével
egészen a kapuhoz szorította a megréműlt ifjut, s forró leheletével
csaknem megperzselte arczát. – Azt a nőt én szeretem, és meg akarom
menteni becsületét.

Mindig erősebben, erősebben szorította a kapuhoz a megrémült Gontrant,
hogy a nehéz tölgyszárnyak megrecscsentek és a rozsdás sarkak csikorogni
kezdtek. Megöllek, megöllek, – lihegett őrült lázzal a 233-ik szám, s
míg mellével és egyik karjával a kapuhoz szorította ellenfelét, a másik
kezével torkát kereste. De a fiatal ember fürge volt és ügyes birkozó;
míg esetlenebb ellensége egész testével ránehezedett, hirtelen szökéssel
hóna alá csúszott, felütötte karját, s felhasználva pillanatnyi
meglepetését, derékon ragadta s erősen a kapu sarkához vágta.

Azután többé hátra sem tekintve, elrohant, és a 233-ik szám ott maradt a
kapu előtt elterülve. Betört fejéből vastagon szivárgott a fekete vér s
összekeverte rendetlen szürke haját. Ajkai félig nyitva voltak, mintha a
bősz kiáltás, melyet aléltsága mellébe fojtott, erővel útat akarna törni
magának. Nyugodtan feküdhetett ott, senki sem jött pihenését zavarni.
Különben nagy szerencse volt fogalmazói rangjára nézve, hogy a rendőrség
dícséretes szokása szerint, óvatosan elkerűlt minden helyet, a hol
kénytelen lett volna veszekedő honfiak polgári szabadságának gátot
vetni; így csak reggel felé akadt rá nehány szállingózó munkás.

A sok locsolásra, sopánkodásra magához tért s kinyitotta szemét egy
pillanatra. Önkénytelenűl megtapogatta ruháját, s látva, hogy fogalmazói
jelmezében van, gyönge hangon megnevezte lakását s kérte ápolóit, vigyék
haza. A hely ugyan csúfosan messze van, mint az egyik munkás költőileg
megjegyzé, hanem azért mégis akadtak négyen, kik vállalkoztak, hogy
elviszik odáig; útközben a 233-ik szám ismét elájult, s midőn újra
magához tért és bámész szemmel körűltekintett, saját ágyában feküdt,
körűlrakva orvosságos üvegekkel, mellette anyja ült, az ágy lábánál
pedig a reszketős fejű öreg asszonyság.

– Hála legyen az istennek, – kiáltott a jó Zsombékné asszonyság,
örömében nevetve és sirva, mikor fia gyöngéden megfogta kezét s anyjának
szólította. – Hála istennek, ez az első józan szó, melyet két hét óta
tőled hallok. Most már meg vagy mentve, édes fiam, azt mondta a doktor
úr.

– A doktor úr? – kérdé csodálkozva Zsombék úr.

– Doktor járt a házhoz, kétszer napjában, – szólt közbe a reszketős fejű
öreg asszony nagy büszkeséggel.

– Volt rá pénzünk, meg az orvosságra is, – sietett megjegyezni Zsombékné
asszonyság. – Eleget tettem félre egészséges korodban, még maradt is
belőle. Csakhogy meggyógyultál, édes fiam. Oh, mennyit sirtam, mikor ott
feküdtél hánykolódva, és félrebeszélve Mathildról, Gontranról.

– És a 233-ik számról, – tevé hozzá a reszketős fejű asszonyság. – Kár,
hogy nem lehet a lutriba tenni.

Még egynehány hétbe került, míg Zsombék úr annyira megerősödött, hogy
ismét 233-ik szám lehetett belőle. Hanem most már sietnie kellett a
munkára, mert a megtakarított pénz nagyon fogytán volt, s a
miniszteriumnál az a rossz szokás uralkodik, hogy a fogalmazók nem
kapnak fizetést betegsegök alatt.

De nem tért vissza előbbi állomására. Új helyet választott, a
Dunaparton, szemben azzal a házzal, hol a nyírott bajszú, szigorú
tekintetű Poroszlai úr lakott. Nem ugyan azért, mintha tovább akarná
folytatni a női becsület védelmének lovagias feladatát. Elmult már ez,
gyilkosságra sincs többé kedve; őrült láza, mely azon a borzasztó
éjszakán megfosztotta eszétől, elmult betegsége alatt, és a szegény öreg
asszony látása bűnbánatos szégyennel töltötte el keblét. De azért látni
akarta Mathildot; tudni akarta, fenn hordja-e még fejét, mosolyog-e még
ajka? Hiszen már nem félhetett attól, hogy vágyó tekintete, képzeleti
látogatásai meg fogják rontani a nő tisztaságát.

Várt napról napra a ház előtt, leste az ablakokat, várta a gyűlölt, az
imádott alak feltűnését, de hiába várta. Sok fő nézett ki az ablakokon,
de egyik sem hozta gyorsabb dobogásba a szívét; sokan jártak ki és be a
kapun, de egynek láttára sem állt el lélekzete. Az idő mult, hetek hetek
után futottak el, de a 233-ik szám nem látott más ismerőst, mint a
nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai urat, és egy gagyogó kis
leányt, kit pesztrája naponkint járni tanított a ház előtt, a verőfényes
útczán. Ezt a kis leányt megismerte a 233-ik szám, és valódi apai
gyöngédséggel kísérte ődöngő mozdulatait; s ha egy-egy vídám kiáltását
elkaphatta, csaknem boldogan ment a 154-ik szám lakására ruhát
változtatni.

Végre nem állhatta tovább a bizonytalanság kínjait, és annyira erőt vett
büszkeségén, hogy udvarolni kezdett a kis lány pesztrájának. Megemelte
sipkáját előtte, kisasszonynak szólította, beszélt vele az időről és
dícsérte a kis lány ügyes járását. A fitos-orrú, fonatos hajú ifjú
hölgy, ki nem rég kerűlt fel valahonnan Kecskemét tájékáról, nagyra volt
a piros sipkás fővárosi úr ismeretségével, és szívesen elbeszélgetett
vele egyről-másról, a rangjabeli hölgyek szokása szerint, legszívesebben
a ház beldolgairól. Hogy bánik vele a nagyságos asszony? Bizony jól bánt
vele az áldott lélek, hanem magával nem bántak ám legjobban. Hogyhogy?
Jaj, az a nagyságos úr kiállhatatlan egy ember, igazán jól tette a
nagyságos asszony… Mit tett? Hát elszökött a szeretőjével. Elszökött!
Külső országba akartak menni, hanem a nagyságos úr utolérte őket, és
agyonlőtte a fiatal urat. Úgy kell neki! De bizony a szegény asszonyság
rosszúl járt, mert a nagyságos úr bepanaszolta a törvénynél,
elválasztották, nem szabad többé férje nevét viselni, még gyermekét sem
szabad többé látnia. Hová lett? Isten tudja, erre a tájékra soha sem jő,
a házban pedig soha sem emlegetik a nevét. Hanem a nagyságos urat, a
mint hallja, be fogják csukni. Úgy kell neki.

Olyan nyugodt volt a 233-ik szám arcza, mintha valami idegen ember
közömbös történetét hallaná; pedig minden szó egy-egy tövist ütött
szívébe. De nem árulta el fájdalmát, jól értett a tettetéshez, hiszen
egész élete nem volt egyéb, mint csalás és tettetés. Csupán annyi
nyilatkozást engedett meg érzelmeinek, hogy gyöngéden megsímogatta a
gagyogó kis lány fejét; de azt a könycseppet, mely erőszakosan szemébe
tolakodott, nagy képmutatással visszafojtotta.

De a kis leány fejét ezután sokszor símogatta, s mikor lehetett, mindig
szóba állt pesztrájával; miáltal a fitos orrú, fonatos hajú ifjú hölgyet
meglehetősen kompromittálta ugyan a szomszédok előtt, de legalább
mindennap megsímogathatta Mathild gyermekét. Mathild gyermekét! Az ő
szőke haját, epedő szemét, gyöngéd arczát látta újra. Erre jobban fog
vigyázni, ezt jobban meg fogja őrizni; ő legalább boldog legyen, ha
szegény anyja nem lehetett.

Mult az idő, nap és éj egyhangúlag váltogatta egymást a természet rendje
szerint. Abban az esti homályban sem volt semmi rendkívüli, mely
nehézkesen ereszkedett le a Dunára; és a 233-ik szám, ki elgondolkozva
támaszkodott egy lámpaoszlophoz, mégis úgy megrázkódott egyszerre,
mintha a világ végét hirdető trombiták szólaltak volna meg füle mellett.

Pedig csak egy szelíd, gyönge hang félénk suttogását hallotta.

– Hordár úr, kérem az istenre, úgy-e ön beszélget mindennap Poroszlai úr
szolgálójával?

– Én, – felelt a 233-ik szám reszketve.

– Egy kis gyermek van vele, egy szép kis leány, – hallatszott újra a
félénk suttogás.

A 233-ik szám csak most mert megszólítója felé tekinteni. Egészen be
volt burkolva nagykendőjébe, és sűrű fátyol fedte arczát. Reszkető
kezében egy kis pénzes tárczát tartott, melyet félénken a 233-ik szám
felé nyujtott.

– Oh ha lehívhatná őt az útczára, s vele a kis leányt, csak egy
pillanatra – örök hálára kötelezne, – suttogott tovább s esdekelve
nyujtotta tárczáját a 233-ik szám felé.

– Köszönöm, – mondá rekedten a 233-ik szám, elhárítva kezével a tárczát.
– Mindjárt kihívom őket.

És ingadozó léptekkel a házba sietett. Jesszus! kiáltott a fitos orrú
ifjú hölgy, midőn plátói széptevőjét meglátta a tornáczon, hová eddig
soha sem tette lábát. Hátha meglátná a szakácsné, meg a szobalány? Nem
férnék a nyelvöktől. Menjünk hát a ház elé sétálni egy kissé, szép este
van, nem fog megártani a kis lánynak. Aztán nagy mondanivalóm van;
furcsa dolgokat hallottam a szobalányról. Ne mondja! nézze meg az ember!
és hogy fennhordja az orrát. Menjünk gyorsan, alig várhatom már a nagy
újságot.

A 233-ik szám valami furfangos történetet beszél a szörnyűködő fitos
orrú ifjú hölgynek, erősen a Gellérthegyre irányozván figyelmét, mint az
elbeszélt események szinhelyére. Egyik sem látja, mi történik hátuk
mögött; de a 233-ik szám tudja, hogy a reszkető női alak oda rohan a kis
lányhoz, átkarolja, és zokogva ezer meg ezer csókkal borítja. És mire a
szobalány történetének vége van s mindketten elfordulnak a
Gellérthegytől, a kis leányt már egyedűl találják, csak a távol
homályban látszik valami futó árnyék.

– Megállj! – ordít eszeveszetten a 233-ik szám, és utána fut, maga sem
tudja miért. De az éjszakában kísértő árnyakat nem lehet utólérni, nem
lehet megfogni. Ez is eltünik a 233-ik szám szeme elől, hiába keresi,
hiába kérdezősködik utána egész éjszaka.

És azóta a 233-ik szám minden este izgatottan várja állomásán, mikor
szólal meg újra mellette a félénk, suttogó hang; és valahányszor
megbízásait végzi, mindenütt figyelmesen néz és kutat, vajjon nem
látja-e meg újra a futó árnyékot?

És az nagy szerencse, hogy soha sem jut eszébe a Duna hullámaitól
kérdezősködni felőle; mert talán még utána menne, és akkor künn a város
végén a szegény öreg asszony kiért imádkoznék istenhez, hogy engedje
mennél elébb tanácsossá lenni?



A KIS VIOLA.

Vári Oszkár ingerülten rontott be lakására, és becsengette legényét.

– Hallod-e Bálint? kiáltott rá haragosan. Mennyit fizet neked havonként
Bereginé azért, hogy minden tettemről számot adj neki?

– Mi tetszik? kérdé meglepetve a kenetes arczú szolgálattevő szellem.

– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől kémkedésedért? mondá Oszkár, s a
szegletből egy igen tiszteletreméltó tekintetü nádpálczát vett elő.

– Oh uram! mit gondol? sóhajtott Bálint, kegyesen felforgatott szeméből
gyanakodó oldalpillantást vetve a tiszteletreméltó nádpálcza felé.

– Látod ezt a nádpálczát?

– Látom.

– Tudod, mire való?

– A nagyságos úrfi ruháját porolni.

– És a tiedet, mikor a hátadon van. Kezdjem meg?

– Oh kérem, nem vagyok én arra méltó, hogy a nagyságos úrfi szolgáljon
nekem. Nem érdemlem én ezt a tisztességet.

– Már pedig ebben a nyomban részesítlek a tisztességben, ha meg nem
vallod az igazat.

– De hát mit valljak, mikor semmi sincs?

– Tartsd a hátadat! mondá Oszkár, fölemelve a tiszteletreméltó
nádpálczát.

– Mit is tetszett kérdeni? mondá Bálint, óvatos taktikával az ajtónak
támasztva fenyegetett testrészét.

– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől?

– Tíz forint, mondá töredelmesen Bálint.

– Csak? – mondá magában keserű mosolylyal az úrfi. Azt hittem, többre
becsüli hűségemet havonkint.

– Kimehetek már? Parancsol még valamit az úrfi?

– Nesze itt van husz forint.

– Értem, mondá a gyakorlati szellemű Bálint, egyetértő kacsintással
zsebébe mélyesztve a két darab tízest. Legyen nyugodt az úrfi, néma
leszek, mint a sír.

– Csalódol gazember, nem azért adtam e pénzt.

– Hát miért?

– Ügyelj rám. Nem sokára látogatót várok, egy szép kis leányt. Mihelyt
csenget, bebocsátod, és –

– És elmegyek sétálni. Értem.

– Fogd be a szádat gazember, és ne kacsingass. Mihelyt bebocsátottad,
Bereginéhez sietsz, és tudtára adod, micsoda látogató van nálam.

– Hogyan úrfi? Azt parancsolja?

– Csak kötelességedet teszed, és kétszeresen fizetnek meg értte? Vagy
még ez sem elég?

– Oh ha az úrfi parancsolja!

– Hord el hát magad, és tégy mindent rendeletem szerint.

Bálint óvatosan kisompolygott a szobából, bölcs gondossággal úgy
fordúlva, nehogy hátát véletlenűl megmutassa úrfijának, mert
tapasztalatból tudta, hogy kissé hirtelen keze van. Különben felesleges
volt aggodalmas óvatossága; Oszkár visszatette szögletébe a
tiszteletreméltó nádpálczát, s nem törődve többé legénye hátával, nagy
lépésekkel járt föl s alá a szobában.

– Ah! hát szakítni akarunk! mondá ingerülten, miután Bálint szerencsésen
elérte visszavonulási vonalát s eltűnt az ajtóban. Ah! hát kimondtad,
hogy nem bocsátasz többé színed elé? Majd meglátjuk, drága Olgám, majd
meglátjuk! Megmutatom, hogy magad jösz hozzám, saját lakásomon fogsz
fölkeresni!

Az ingerűlt ifju hevesen pamlagára vetette magát, azután felugrott,
ismét nagy léptekkel kezdett föl s alá járni, azután leült, sorra
próbálta és rugta el maga alól a székeket, megint felugrott, az ablakhoz
ment, kitekintett rajta, kinézett az ajtón s boszúsan becsapta, midőn
nem látott egyebet, mint Bálint egyetértőleg mosolygó ábrázatát: és
miután keresztűl ment e különféle műveleteken, ujra kezdte valamennyit,
a nagy léptektől az ajtó-becsapásig.

– Nem akarsz többé látni, szakítani fogsz velem? mormogá ezalatt
ismételten. Majd meglátjuk! Magad fogsz hozzám jönni, magad fogod még e
lakást fölkeresni, hová eddig a világért sem tetted volna lábadat. Majd
meglátjuk! Elég féltékeny vagy hozzá, nem hiában fizettél havi díjat
hűségem őrizetéért! Most legalább nem vész kárba kiadásod!

Újra a pamlagra vetette magát, s erősen föltevé, hogy nem mozdul innen,
míg vendége meg nem érkezik. Természetesen a következő perczben már
felugrott, kinézett az ablakon, elrugdosta a székeket és becsapta az
ajtót.

– Ah hát féltékeny vagy! Irigyled mástól egy pillantásomat, egy
szavamat, és te ajtót zársz előttem? Bálványimádást kívánsz tőlem, és
becsukod előlem a templom ajtaját? És miért? Mert kívüled más istenséget
is megláttam? Ezt is hűtlenségnek nevezed? Jól van, legyen a te akaratod
szerint, de előbb megmutatom, hogy mégis szeretsz, hogy magad fogod
fölkeresni az elcsapott szeretőt.

Régi, únott viszony volt az, mely Oszkárt Olgához kötötte. Sokszor
föltette magában, hogy végét szakítja; arczát mindig sötét szégyen
lángja égette, ha kezet szorított kedvese férjével, barátjának nevezte
és hallgatta baráti szavait. Érezte e helyzet lealacsonyító voltát, s
nem volt annyira romlott, még annyira könnyelmű sem, hogy ne igyekezett
volna szabadulni a viszonytól, melybe egy szerencsétlen pillanat
ragadta, s melynek lánczait unatkozottan, szégyennel, szabadulás
vágyával hurczolták mindketten.

Bizony láncz volt az, sokkal súlyosabb láncz, mint a melyet a törvény
keze kovácsol, és sokkal nehezebben felbontható. Pedig mind a ketten
szét akarták törni, és egyiknek sem volt hozzá ereje. Az édes perczek,
melyeknek emlékét is megkeserítette a szégyen és a bűnbánat, rég
elfutottak; az az észvesztő láz, melyet első őrültségökben szerelemnek
tartottak, rég lecsillapult; nem maradt meg egyéb, mint a régi házasok
unatkozása, szeszélyei, boszantásai, féltékenykedései, a tiszta hitvesi
viszony nemes barátsága, jótevő gyöngédsége nélkül. Helyette jött a
megbánás, a fölfedezés félelme, a szégyen a megcsalt férj, az elárult
barát őszinte, gyanútlan tekintete előtt.

És mégis a nő féltette megunt kedvesét, s halálra gyötörte
féltékenységével, szemrehányásaival; és végre, midőn egy ingerűlt
pillanatában eltiltotta maga elől s kijelenté, hogy szakítni akar vele:
Oszkár, ki hosszú idő óta azon törte fejét, hogyan törhesse szét e
megúnt viszony lánczait, most felindult, elkeseredett, boszúra gondolt,
cselt koholt, melylyel kedvesét újra magához csalja s a régi viszonyt
megújítsa.

Pedig nem volt rosszlelkű, eszeveszettnek sem lehetett mondani; csak
gyenge és hiu volt. Hanem ez a két szeretetreméltó hiba talán több bajt
hozott már a világra, mint a legfeketébb bűnök és gonoszságok.

Arra meg épen nem gondolt, hogy az a leány, kit most lakására várt, s
kit eszközűl akart használni szerelmére, vagy boszújára, vagy maga sem
tudta mire – hogy az a leány e játékban elvesztheti nyugalmát, vagy jó
hírét, hogy boldogtalanná lehet csupa tréfából. Hogy is jutott volna
eszébe? hiszen csak egy szegény kis virágárusleány volt.

Violának hívták. Az egész városban ismerték, mindenütt megfordult,
mindenki szívesen vett tőle egy-egy kis csokort, és sok daliás öreg úr
sugott fülébe oly ajánlatokat, melyeket a kis leány alig értett meg.
Bizony szép kis leány is volt, és a kocsmák, kávéházak költői hangulatú
vendégei gyakran hasonlították össze ibolyáit, rózsáit, liliomjait
szemével, arczával, karjával. Különben nincs szükségünk a merész és
mindenek fölött új költői képek segítségére, hogy fogalmat nyerjünk a
kis Viola szépségéről, mert ime már csengetett az ajtón, melyet Bálint
készségesen megnyított előtte, s most itt áll a szobában, legszebb
ruhájába öltözve, kezében kis virágos kaskával, szemében az ártatlanság
elfogulatlanságával és egy kis bámulattal, melyre a szoba díszes és
kényelmes butorzata ragadta.

Oszkár eléje sietett, s aztán meglehetős buta és zavart kifejezéssel
állt meg előtte. Nem tudta hirtelenében, hogyan fogadja, mit mondjon
neki. Zavarából azonban hamar kisegítette a kis Viola üzleti szelleme.

– Itt vagyok, mondá bókolva és feltartva virágos kaskáját; elhoztam a
virágokat. A legszebbeket válogattam ki.

– Igazán? mondán Oszkár, még mindig nem tudva, minő hangot és tartást
vegyen föl ellenében.

– Hogy ne, mikor tegnap azt tetszett rendelni, hogy a legszebb
virágaimat hozzam el, mert maga akar egy szép bokrétát összeállítani?

– Igen, azt rendeltem. Nem akar leülni, kis Viola?

– Szívesen, felelt Viola s leült az egyik székre, ölébe helyezve a
virágos kaskát. Úgyis elfáradtam a lépcsőn, és most délelőtt nincs sok
dolgom, könnyen elvesztegethetek egy kis időt.

– Nagyon helyesen, kiáltott Oszkár, megörülve, hogy addig húzhatja a
látogatást, míg Bálint elvégzi megbízását.

– De hát nézze meg a virágokat, sürgeté Viola valódi üzleti hangon és
komolysággal.

– Gyönyörűek, mondá Oszkár s Viola mellé ült; szemeinek irányából
azonban úgy látszott, hogy felkiáltása nem annyira a virágoknak szól.

– Meg akarja mindjárt kötni a bokrétát? Ne segítsek?

– Van még arra időnk, inkább beszélgessünk.

– De hát nézze meg legalább a virágokat, s mondja meg, nem sokallja
érettök az öt forintot? mondá Viola aggodalmasan.

- Oh a vílágért sem!

– No ennek örülök, mert igazán féltem, hogy sokalni fogja. Pedig higyje
el, alig van rajta valami nyereségem. Nem is képzeli, milyen rátartósak
így télen át azok a kertészek. De hát ne babráljon a virágok közt, még
elnyomorítja valamennyit, aztán kárba vesz a pénze.

– Az már nem veszett kárba, mondá Oszkár elragadtatva.

– No várjon, majd kirakom szépen az asztalra a virágokat, mondá Viola;
fölkelt székéről s gondos figyelemmel szedte ki kosarából és helyezte el
az asztalon virágait.

Oszkár szeme egyre növekedő elragadtatással követte a szép gyermek
könnyű mozdulatait. Úgy látszott, mintha már elfeledte volna, miért
hívatta ide s micsoda látogatót vár.

– Tudja-e azt, kis Viola, mondá lassan, bámuló hangon, hogy virágai közt
maga a legszebb virág?

– Tudom, felelt Viola nyugodtan, s tovább rakosgatta virágait.

– Igazán? mondá Oszkár kissé meglepetve az önérzetnek e váratlan
nyilvánulása fölött. És honnan tudja?

– Az urak mindennap mondanak ilyesmit a kávéházban, és sok más efféle
bolondságot.

– És mit szokott maga efféle bolondságokra felelni?

– Semmit, azt hiszem, ez már a hívatallal jár, felelt Viola üzleti
komolysággal.

– De hát úgy néha-néha nem mozdul meg a szíve ezekre a szép szavakra?

– Oh nem! Mi köze a szívnek a kereskedéshez?

– Hát maga kereskedő?

– Igenis, szolgálatára, virágkereskedő; Oszkár úr is vevőim közé
tartozik. És ha a vevők szép dolgokat mondanak, és dícsérik a portékámat
s ráadásul engem is, ezt úgy veszem, mintha a kereskedéshez tartoznék, s
mindenesetre jobb, mintha alkudoznának; de nem tudom, micsoda köze
legyen hozzá a szívemnek?

– Hallja Violácska, maga valódi kis kalmárlélek.

– Hiszen mondtam, hogy kereskedő vagyok, nyereségre dolgozom, abból
élek.

– És igazán nincs a maga szívecskéjének más kívánsága, mint a nyereség?

– Dehogy nincs!

– Úgy-e hogy van? Nem is lehet az, hogy ilyen kedves szép kis lány szíve
az egyszer-egyre dobogjon. Vannak ugy-e vágyai, ábrándjai?

– Oh vannak!

– Lát ugy-e néha szeme előtt olyan képeket, melyekről azt hiszi, hogy
álomban látja, pedig ébren van? Szívecskéje dobog, mintha
megijesztették, megkergették volna; pedig senki sem bántja, legfölebb a
kezét fogják meg, úgy mint most én. Mondja, szokott-e ilyen álomképeket
látni ébren?

– Nagyon sokszor.

– És vannak ugy-e olyan vágyai, melyek túlmennek a mindennapi
nyereségen, még egy szép ruhán is? Olyan vágyak, melyekre mindig örömmel
gondol, s azt hiszi, boldog lenne, ha egyszer beteljesülnének.

– Oh igen!

– Nem mondaná meg nekem? Hát ha én megérteném? Mert lássa kis Viola, az
afféle ábrándokat nem minden ember érti meg; születni kell arra is, ezer
közül alig akad kettő, a ki így meg tudja egymást érteni. Ki tudja,
hátha mi is ez a kettő vagyunk az ezer közűl? Hát ha mi is megérthetnők
egymás titkos álmait?

– Oh van nekem egy nagy titkos vágyam, mondá Viola, izgatottan rendezve
a virágokat; de szégyenlem megmondani.

– Nekem! kiáltott Oszkár elragadtatva, s tökéletesen megfeledkezve a
várt látogatásról.

– Hát igazán mondjam meg?

– Boldoggá tesz vele.

– De nem fog kinevetni?

– Oh Viola!

– Hát – hát – de ne nevessen ki – hát szeretnék egyszer életemben
jóllakni.

– Micsoda! kiáltott Oszkár rendkívüli meglepetéssel.

– Oh ne gondolja, hogy én valami falánk leány vagyok, a kinek mindig
csak az evésen jár az esze, mondá Viola, és szégyenkezve babrált a
virágok közt.

– Hát maga éhezni szokott, szegény gyermek? kérdé Oszkár szánakozva.

– Oh nem! ne tessék gondolni, hogy koldus vagyok, felelt a kis lány, míg
arczát a megszégyenült büszkeség sötét pírja fedte el. Meg tudom én még
szerezni a mindennapi kenyeret magamnak is, másnak is. Nem is úgy
értettem azt a jóllakást, hogy szeretném a gyomromat megtömni akármivel,
csak ennivaló legyen, hiszen ennyire csak viszem a kereskedésemmel.

– Hát hogy értette, kis Viola?

– Úgy értettem, hogy szeretnék azokkal a fínom holmikkal jóllakni,
melyeket csak látásból ismerek.

– Honnan ismeri?

– Hát a vendéglőkből. Hiszen mindennap ott járok délben, este, mikor az
urak enni szoktak, ott járok virágaimmal az asztalok közt és hallom,
mikor az urak nagy hangon ezt vagy azt az ételt rendelik meg. Tudom már
könyv nélkűl az egész étlapot. Mondjam el?

– Elhiszem kis Viola, csak folytassa tovább.

– Aztán látom, mikor a pinczérek berohannak a magasra tartott
tányérokkal, leteszik a szép fehér abroszra, és az urak neki látnak a
czifránál-czifrább süteményeknek, a szép fehér húsu madaraknak, a fínom
halaknak. Némelyik olyan immel-ámmal eszik, hogy igazán megérdemelné,
hogy elkapják előle a tányért. Tudom, megkívánná azután.

– És maga mit szokott ilyenkor gondolni?

– Semmit. Járok az asztalok között és kínálom a virágaimat. Legfölebb,
mikor egyik-másik úr, a helyett, hogy megvegye a virágomat, mindenféle
bolondságokat suttog a fülembe és meg akarja szorítni a kezemet,
legfölebb akkor gondolom magamban: bizony okosabban tennéd, ha a szép
szavak helyett avval a fogoly-czombbal kínálnál meg.

– Szereti a fogoly-czombot?

– Oh az nagyon jó lehet, legalább nagyon drága, és akkor bizonyosan jó
is. Oh én tudom valamennyi ételnek az árát; hallom mikor fizetni
szoktak, s együtt számolok a fizető pinczérrel. Azután haza megyek és én
is úgy teszek. A burgonyát elnevezem fogasnak, a pirított kenyeret pedig
szalonkának vagy más drága ételnek, s ebéd végén olyan nagy számlát
csinálok magamnak, hogy néha tíz forintot is fizetek – gondolatban.

– Hiszen maga valódi kis ínyencz.

– Oh nagyon! Hát még az italban milyen válogatós vagyok. Minden délben
pezsgőt iszom, már a mennyiben pezsgőnek nevezem el azt az unalmas
Duna-vizet. De ha ráfogom, hogy pezsgő, igazán sokkal jobban esik.

– Szeretne egyszer igazi pezsgőt inni?

– Hogy is kérdhet ilyet, Oszkár úr? Oh az isteni ital lehet, igazi
király az italok közt. Azért durran olyan nagyot a dugója, mintha
ágyudörgés hirdetné, hogy most érkezett meg ő felsége, a pezsgő király.
Aztán koronája is van, valódi gyöngykorona, mikor a pohárba töltik. Nem
hiába, még a pohara is egészen más fajta, mint a többi boré.

– Magát egész kis költővé teszi a pezsgő szerelme, Violácska!

– Hát nincs igazam? Oszkár úr jobban tudhatja, mert ivott már pezsgőt.
Ugy-e ivott?

– Meglehetősen.

– Milyen boldog! kiáltott a kis Viola, bámulattal szemlélve a csodálatos
halandót, ki már részesült e mennyei élvezetben.

– És maga boldog lenne, ha pezsgőt innék?

– Hogy ne!

– S tudná azt szeretni, a ki ilyen boldoggá tenné?

– Oh nagyon!

– Teringettét! gondolá magában Oszkár, tökéletesen megfeledkezve várt
vendégéről, s elragadtatott tekintettel kísérve a kis Viola alakját, a
mint ismét az asztalra hajlott s babrálni kezdett a virágok közt. Ez az
inyencz kis lány valóban eredeti. Meg lehetne hódítani egy
fogoly-czombbal, meg egy pohár pezsgővel. Szerelmi vallomás helyett
tányér, eskü helyett tele pohár – igazán eredeti. Ily eszközökkel sem
hódítottam még életemben.

– Tudja mit, kis Viola, tevé hozzá fennhangon; valami ajánlatot teszek.

– Tessék.

– Szekrényemben találnék még egy kis hideg fogolyt, van egynehány üveg
pezsgőm is. Mit gondol, ha megkínálnám reggelivel?

– Fogoly és pezsgő! Oh istenem! nem tréfál? De hiszen az nagyon sokba
kerűl.

– Ne gondoljon vele. Tegyük fel, hogy ez a szoba itt vendéglő, maga a
vendég, én pedig a pinczér. Most belép a terembe, leül az asztalhoz, és
kopogtat a pinczér után. No hát rajta, hiszen tudja, hogyan megy?

– Oh mily dicső! kiáltott Viola kaczagva és tapsolva. Valódi színdarab!
De hát igazán kapok azokból a bizonyosakból, vagy az is csak játék lesz?

– Próbálja meg és üljön le.

– Így ni, mondá Viola, leülve egy kis kerek asztal mellé és
megkopogtatva. – Pinczér!

– Parancs! kiáltott Oszkár, valódi pinczér módon az asztalhoz rohanva.

– Hahaha! nevetett Viola és újra tapsolt.

– Ne nevessen Violácska, hanem viselje magát egészen komolyan, mint a
vendégekhez illik. Mit parancsol nagyságod?

– Pinczér, mondá Viola ünnepélyes komolysággal, hozzon fogolyt és
pezsgőt.

– Tüstént, kérem, azonnal, felelt a pinczér, és a szekrény felé rohant.

– Micsoda rendetlen pinczér maga, hogy még az asztalt se teríti meg?
Kiáltott Viola, és újra kaczagásban tört ki.

– Bocsánat, tüstént meglesz, elfeledtem, kiáltott Oszkár, és sebtében
előszedve asztalkendőt, tányért, poharakat, megterítette a kis kerek
asztalt.

– Máskor ez meg ne történjék, mondá Viola nagy komolysággal; mert nem
kap borravalót.

– Elragadó, angyali! kiáltott a pinczér s bámulatában leejtette az
asztalkendőt, melylyel épen a poharat akarta kitörülni.

– Pinczér! végezze dolgát, és ne beszéljen másról.

– Bocsánat!

– Lássuk már azt a fogolyt!

– Méltóztassék! mondá a pinczér, s újra a szekrényhez rohant, és Viola
elé helyezve a tele tányért, az asztalkendőt karjára vetette, s a szék
mögé állt.

A kis Viola egy ideig ünnepélyes komolysággal szemlélte az előtte álló
tányért, aztán egyszerre kiesett szerepéből, s visszafordult a háta
mögött álló Oszkár felé.

– Nem tréfál? Igazán egyem meg? kérdé félénken.

– Méltóztassék! felelt a pinczér szakjabeli hangon és tartással.

Viola tehát kivett egy darabkát, fölvágta s valódi szakértő lassúsággal
megette, azután kivette a másik darabot, a harmadikat, és hosszan
felsóhajtott:

– Oh milyen jó! kiáltott csillogó szemekkel. Soha sem hittem volna, hogy
ilyen jó legyen!

– Vigyázzon Violácska, hallatszott háta mögött a suttogó hang; el ne
árulja, hogy először eszik ilyesmit, máskép megcsalja a pinczér.

A kis Viola újra kaczagott, tapsolt, s apró fehér fogacskáival
hatalmasan nekiesett a fogoly-czombnak.

– Meg van elégedve, nagyságod? kérdé háta mögött a pinczér.

– Megjárja, felelt előkelő blazirtsággal Viola és zsíros ujjacskáit
módosan megtörülte az asztalkendőben. Pinczér, lássuk most azt a
pezsgőt!

– Tüstént szolgálok nagyságodnak, kiáltott a pinczér, s újra a
szekrényhez rohant.

– Jaj, megálljon Oszkár úr! kiáltott Viola, egyszerre kiesve előkelő
szerepéből. Ne nyissa még ki a palaczkot, hadd fogjam előbb be a
fülemet, nagyon félek a durranástól.

– Nos, nyithatom már?

– Mindjárt, mindjárt, csak megtörlöm az ujjamat; egészen bezsíroztam a
fülemet.

– Egy – kettő – mondhatok hármat?

– Rajta! kiáltott a kis Viola, befogva mindkét fülét és az abrosz alá
rejtve fejét. De ez óvatos elővigyázat daczára mégis nagyot sikoltott,
mikor a dugó hangos durranással kipattant, s visszaütődve a falról, épen
mellette esett a földre.

– Majd megijedtem, mondá aztán nagy lélekzettel, mialatt Oszkár
teleöntötte poharát a gyöngyöző itallal.

– Tessék felhajtani a poharat.

– Jaj, de nem árt meg?

– Hamar, mert kifut az abroszra.

– Oh az nagy kár lenne!

Hogy tehát ez a szörnyű kár be ne következzék, a kis Viola behunyta
szemét s bátran felhajtotta a poharat.

– Hogy ízlett? kérdé a pinczér.

– Oh!

A kis Viola csak ez egy felkiáltással tudott felelni, a mint lassan
kinyitotta a szemét, s a hála és boldogság csillogásával fordította
Oszkár felé.

– Töltsek újra?

– Oh nem! egy kissé pihenni akarok.

– Az alatt lásson újra a fogolyhoz, hogy meg ne únja magát.

– Oh milyen jó ön, Oszkár úr! kiáltott hálásan a kis Viola, újra maga
elé vonva a tányért.

– Boldog most Violácska? kérdé egy kis szünet mulva Oszkár.

– Oh nagyon!

– S mit mond a szívecskéje?

– A szívem? Semmit sem mond. Hanem a gyomrom, oh! az nagyon meg van
elégedve.

– Határozottan, ennek a kis lánynak gyomor van a szíve helyén is,
gondolá elfojtott boszúsággal Oszkár.

– De nem, mondá Viola rövid, komoly gondolkozás után. A szívem is mond
valamit.

– Igazán? Hála istennek! És mit mond?

– Azt mondja, hogy mégis boldogabb volnék, ha nem egyedűl ülnék és enném
itt.

– No valahára, gondolá Oszkár, elégedetten egyengetve magát. És kit
óhajtana maga mellett látni az asztalnál, Violácska? tevé hozzá
fenhangon.

– A nagymamát.

– Igen? mondá a meglepett fiatal úr, könnyedén elfintorítva arczát.

– Oh Oszkár úr, nem ismeri a nagymamát! Olyan derék jó asszony az, és
senkije sincs a világon kívülem. Nekem sincs senkim, és nagyon szeretjük
egymást. Én tartom el szegényt, mert már nagyon öreg; de, persze, nem
ilyen fínom ételekkel. Milyen kár, hogy nem hoztam őt magammal!

– Biz az nagy kár! mondá az úrfi, meglehetős savanyú ábrázattal. De se
baj, tevé hozzá gondolatban; majd meglátjuk, kis liba, hogy fogsz
beszélni a második pohár után? Szolgálhatok még egy pohár pezsgővel?
Kérdé fenhangon.

– Vajjon nem árt meg?

– Hogy ártana meg? hisz ezt a nők borának hívják.

– No akkor kérek még egy pohárral, Oszkár úr; de jó magasra tartsa az
üveget, hogy nagyon gyöngyözzön. Így ni! Oh be jó volt!

– Hogy érzi magát Violácska?

– Oh nagyon jól! Szeretném megcsókolni az egész világot.

– Én is a világból való vagyok.

– Oh nem! Oszkár úr valódi mennyei angyal, hogy ily jól tartott engem.

– Hát a szívecskéje még most sem szólalt meg?

– Várjon csak, mindjárt megkérdezem, mondá a kis Viola, kipirult
arczczal; csillogó szemekkel, és kezét hevesen lüktető szívére
szorította. Nagyon hangosan beszél, nem értem mit mond.

E pillanatban felpattant az ajtó, s Bálint minden bevezetés nélkűl a
szobába rohant.

– Nagyságos úrfi, nagyságos úrfi! kiáltott lihegve. Itt van!

– Ki van itt, te barom? kiáltott haragosan az úrfi.

– A kihez küldeni méltóztatott, tetszik tudni, felelt Bálint,
egyetértőleg kacsintva a kis Viola felé, a ki szédűlt fejét ezalatt az
asztalra hajtotta.

– Teringettét! erről egészen megfeledkeztem, kiáltott Oszkár, homlokára
ütve.

– Pedig már itt van, mondá Bálint; csodálkozom, hogy még nem csengetett.

E pillanatban erős, ideges, hosszas csengetyüzúgás hangzott föl, mintha
meg akarná kímélni Bálint urat a további csodálkozás fáradságától.

– Tessék! nem mondtam?

– Hova tegyem ezt a szegény leányt? kiáltott Oszkár, fejét veszítve. Nem
engedhetem, hogy itt találja. Ki tudja, mit tenne vele első
felindulásában? Szegény gyermek!

– Elmehetne a hátulsó lépcsőn, mondá Bálint.

– Igaz, ezen az oldal-szobán keresztül… Violácska! kiáltott Oszkár, a
kis leány karját megragadva, ki ez alatt nyugodtan pihenteté az asztalon
kábult fejét. Violácska! legyen olyan jó, menjen most el innen!

– Miért? kérdé a kis Viola, fölkelve az asztaltól, s mosolygó arczczal
körülnézve a szobában.

– Valaki jön ide, a kivel nem szabad találkoznia, mert az nagy bajt
hozna magára, nagy bajt hozna rám.

– Oh akkor sietek! kiáltott Viola, egyszerre visszatért eszmélettel. Én
nem akarok bajt hozni Oszkár úrra, a ki olyan jó volt hozzám. Merre
menjek?

– Csak erre, kedves Violám, ebbe a szobába; a túlsó oldalán ajtó van,
mely a hátulsó lépcsőre nyílik. Onnan egyenesen az udvarra jut. Így ni.
Szegény leányka! No Bálint, most kinyithatod az ajtót.

Ideje is volt már, mert a heves, ideges csengetés ezalatt egy pillanatra
sem szűnt meg. Oszkárnak arra sem volt ideje, hogy a lakoma maradványait
eltakarítsa az asztalról, midőn felpattant az ajtó, s Olga a szobába
lépett.

A felindulás, harag, sietség, vagy a meglepetés, a félénkség, midőn
először lépett egyedűl kedvese szobájába – ez vagy az tette-e? annyi
bizonyos, hogy mindez érzések felváltva tűkröződtek kipirult arczán,
csillogó szemében, reszkető ajkán, és oly szépnek tüntették föl, hogy a
könnyűvérű Oszkár el nem tudta képzelni, miként feledhette el csak egy
pillanatra is e királynői szépséget a mellett az éhes kis leány mellett?

Olga nagy felindulással rohant a szobába; látszott rajta, hogy a
féltékenység vagy a harag, vagy a sértett hiúság hajtotta lépteit, s nem
engedte gondolkozni a felől, a mit tesz. De mihelyt a szobába lépett,
mintha egyszerre visszatért volna a meggondolás fölhevűlt agyába,
megzavarodott, megszégyenült, s mintegy saját tettétől megrémülve,
tétován megállt a szoba közepén.

– Örülök, kedves Olgám, hogy elfeledte haragját, s megtette az első
lépést a kiengesztelődésre, mondá Oszkár udvariasan, s meg akarta fogni
a kezét.

– Hagyja el! kiáltott Olga, visszarántva kezét. Ki volt itt?

– Senki.

– Senki? Azt hiszi, máskép eljöttem volna?

– Csak azért jött, mert mást remélt itt találni?

– Mit tudom én, mért jöttem el? Őrült voltam, eszemet vesztettem.
Megesküdtem, hogy többé nem fogom önt látni –

– És maga keresett föl saját lakásomon. Tudtam.

– Mit tudott ön?

– Tudtam, hogy hiába tilt el magától, hiába beszél szakításról; azért
mégis szeret, mégis félt – és csak ezt akartam megmutatni.

– Mit beszél? Kiszámított csel lett volna ez? Hol van az a nő? Ki volt?

– Ne nézzen szét oly villogó szemekkel, kedves Olgám, nincs már itt.
Elfutott haragja elől; ámbár nem tudom, méltó lett volna-e haragjára?
Csak a kis Viola volt, a virágárus leány.

– Viola?

– De nincs oka rá féltékenykedni, biztosíthatom. Megreggeliztettem – ez
az egész; ott láthatja még most is a reggeli romjait. Megvallom bűnömet,
azért hívattam ide – s láthatja, sikerűlt is – hogy kegyednek
megmutassam –

– Ön nyomorult!

– Kedves Olgám…!

– Hagyjon el, ne nyúljon kezemhez! Ha már eddig is rég meg nem bántam
volna, hogy valaha meghallgattam önt; ha eddig meg nem esküdtem volna,
hogy többé nem fogjuk egymást látni: ez az egy lovagiatlan tette elég,
hogy kiöljön szívemből minden érzést ön iránt.

– Olga, hallgasson meg!

– Hagyjon el, egy perczig sem maradok többé itt! Megmondtam önnek, többé
nem akarom önt látni, s most újra ismétlem. Hogy esztelen
fölindulásomban megfeledkeztem egy pillanatra eskümről, hogy sikerűlt
önnek lovagiatlan fogása által meglepni gyöngeségemet s a tőrbe csalni:
ezt köszönöm önnek, ez által sokkal könnyebbé tette esküm beváltását. A
mit a szégyen, a bűnbánat talán nehezen tehetett volna, azt sokkal
könnyebbé fogja most tenni a megvetés. Bocsásson, több szavunk nincs
egymáshoz az életben.

A felindult nő az ajtó felé fordúlt, de nem volt szükséges kinyitnia;
előbb felpattant, mintsem odáig ért volna, s Bálint, most már valóban
rémült ábrázattal, a szobába rohant.

– Épen most csengetett. Bebocsássam? kérdé lihegve.

– Ki csengetett? kiáltott Oszkár.

– Beregi úr.

– Nagy ég! férjem! sikoltott Olga.

– Épen jókor, dörmögött kétségbeesetten Oszkár. Bocsásson meg asszonyom,
tevé hozzá fenhangon, erre nem mehet ki. Minden megvetése daczára,
melyet most irántam nyilvánított, kérnem kell, hogy legyen szíves e
mellék-szobát választani. Túlsó ajtaja a hátulsó lépcsőre vezet, honnan
észrevétlenül az udvarra juthat. Erre kérem.

– Megérdemlettem e büntetést! sóhajtá a megrémült Olga, s gyorsan az
oldalszobába rohant. Oszkár becsapta utána az ajtót, s úgy vélte, mintha
valami halk sikoltást hallana mögötte. De nem volt ideje fejét törni
fölötte; Bálint ezalatt kinyitotta az ajtót, s Beregi úr nagy zajjal e
szobába rontott.

– Reménylem, nem háborgattalak valami édes kalandban! kiáltott hangos
nevetéssel e jól táplált, piros arczú, kedélyes úr.

– Oh nem – épen nem –

– Hahaha! kaczagott Beregi úr, még nála is szokatlan kedélyességgel. Meg
van zavarodva – a hős Oszkár meg van zavarodva – ejnye! ha tudtam volna
–

– Nincs semmi tudni valód.

– Nincs-e? Ugyan ne képmutatóskodjál. Hát itt az asztalon a lakoma
maradványai – he? Egyedűl pezsgőztél, he?

– Egyedűl.

– Nem hiszem. Egyedűl csak a német iszik. Csak társaságban lehet jól
inni – tudom – magam is épen egy kedélyes pezsgős reggeliről jövök. Nem
látszik meg rajtam?

– Nagyon!

– Egy kissé keresztben áll a szemem – he? Se baj! azért nem vagyok
ittas. De ne gondold ám, hogy én is nőkkel pezsgőztem, mint te – te
írigylendő kópé!

– Hát bánom is én! Miért nem pezsgőztél te is nőkkel?

– Mit gondolsz? Nekem feleségem van otthon; jó, hű kis feleségem –

– Ne kiálts úgy! mondá ijedten Oszkár, mert az ajtó mögött mozgást és
elfojtott sikoltást vélt hallani.

De Beregi is meghallotta.

– Ahá! megriadt a kis madár! kiáltott ittas örömmel. No csak ne féljen
kis galamb, folytatá az ajtónak fordúlva; nem fogom sokáig zavarni
turbékolását. Mindjárt elhordom magamat, látom, alkalmatlan időben
jöttem.

– Te Oszkár, folytatá sugva, nagy szívességet tehetnél velem.

– Mi az?

– Mutass be Dulcineádnak. Szeretnék veletek mulatni.

– Mit gondolsz?

– Vagy talán tisztességes nő?

– Ugyan mit beszélsz – azaz hogy – senki sincs itt.

– Senki? Majd mindjárt meglátjuk. Benézhetek az oldalszobába?

– Megállj szerencsétlen!

– Hiszen senki sincs ott.

– Beregi!

– Most már azért is látni akarom, kiáltott Beregi, az ittasok
makacsságával. Ez a zavarod gyanússá tesz. Talán ismerős alak?

– Megállj, az égre!

– Egyre gyanúsabb! Bocsáss! Látnom kell a bezárt madarat.

E pillanatban megnyílt az oldalszoba ajtaja s küszöbén halványan,
nyugodtan ott állt a kis Viola.

– Viola! kiáltott Oszkár nagy meglepetéssel.

– Mit akar velem uram? kérdé a kis Viola, Beregihez fordúlva, s betéve
maga után az ajtót.

– Bocsánat, mondá ez hebegve és megszégyenülten. Mámoros izgatottsága
elrepült a fiatal leány megjelenésére. Bocsánat, mondá zavartan;
illetlenül viseltem magamat. – Oszkár barátom majd megmagyarázza – a
pezsgő – ne vegye rossz néven, kisasszony – meg ne mondja a feleségemnek
– ajánlom magamat.

– Hát maga itt volt Violácska? Kérdé bámulva Oszkár, miután a
megzavarodott Beregi sok keresés után megtalálta kalapját, s ismételt
bocsánat-kérések közt elhagyta a szobát.

– A túlsó ajtó be volt zárva, nem mehettem el, felelt a kis Viola. A
másik is itt van.

– Hol? kérdé zavartan Oszkár.

– Hát itt az oldalszobában. Mindent hallottunk, a mit beszéltek. Én is
hallottam. Bizony Oszkár úr, nem szépen viselte magát.

– Csak leczkézzen kis Viola, megérdemlem.

– Elment már az az úr?

– Igen, ott fordúl be a sarkon, mondá Oszkár, kinézve az ablakon.

A kis Viola az oldalszobához sietett és kinyitotta ajtaját, melyen Olga
sápadtan kilépett.

– Köszönöm! suttogá halkan, gyorsan, keblére szorítva a kis Violát;
aztán egy oly lesujtó pillantást vetve az ablak mellett gunyasztó fiatal
úr felé, melynek jelentését lehetetlen volt félreérteni, – gyorsan,
minden szó nélkűl elhagyta a szobát.

Oszkár egy ideig bamba tekintettel bámult utána; aztán lassankint
magához tért kábultságából, arczára visszatért rendes könnyelmű
kifejezése, s végre nevetve vállat vont.

– Annál jobb, úgyis régóta óhajtottuk e szakítást mind a ketten.

Szeme a kis Violára esett, a ki ezalatt vállára vetette szegényes
nagykendőjét, s üres kosárkájával készült elhagyni a szobát. És amint
nehány percz előtt el nem tudta képzelni, miként feledhette el Olga
királynői szépségét e mellett az éhes kis leány mellett, most viszont
csodálkozva kérdezte magától, hogyan tudott ez üde, kedves gyermek
mellett csak egy pillanatig is a megunt nő hervadt bájaira gondolni?

– E kalandnak sokkal édesebb vége lehet, mint előre terveltem, gondolá
elégedetten. Violácska, fordult aztán a távozni készülő leányhoz, nézze
csak, a fogoly és a pezsgő jó része még az asztalon van. Nem volna kedve
folytatni a reggelit?

– Köszönöm, már jóllaktam, felelt mosolyogva a kis Viola, és módos bók
után a faképnél hagyta az elámult fiatal urat.



HERVADT KOSZORÚK.


I.

Ha végig ment az útczán, viseltes ruhájában és télen-nyáron egyaránt
vállára vetett koczkás nagykendővel, melynek foszlányos széleit merész
önámítással csipkés szegélynek szerette tekinteni: senki sem mondta
volna róla, a ki nem ismeri különben, hogy évek előtt ez a szegény
kopott alak fényesen világított termekben ragadott lelkesűlésre ezreket
meg ezreket és villanyozott őrjöngő tapsra ezer meg ezer tenyeret. De
szerencsére a kis városban, melynek útczáin most e sokkal szerényebb
alakban és csipkés szegélyű nagykendőjében szokott feltűnni, minden
ember ismeri múltját s múltja kedveért becsűli jelenét. Ha emelt fővel,
kimért léptekkel elhalad a kávéház előtt, az ablakban ülő törzsvendég
leteszi újságát, félre tolja kávés findzsáját, s oldalba lökve a tekéző
asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással jelentősen
figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a kávéház ajtajába, s
asztalkendőjével porolva csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és
merész körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem
messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az öreg
mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó segédjeit s
megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva a világosságból,
hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól; a vendégek előre
nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból fejeiket, Aesculap czéhen
kívüli tanítványai feltartják borotváikat – – minden hallgat és
szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak árnya végig nem suhan a bolt
üvegajtaján – – aztán újra megered a fenés, kenés, vakarás, fecsegés – –
mindenki elmondja századszor és ugyanannak, kinek százszor elmondta, a
nagy művészt jellemző érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy
vidéki ember, ki vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély
neki esik, egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész
kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme
elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen elmerülő
borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen csiklandozza
szórakozott borotvájával.

Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s a nagy
embereket rendesen jellemző szerény öntudattal fogadja. – Nem teszi
magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és sértő a
közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden művész, nem
kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet, gyermekes
elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek ritkán jutnak egy
kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem tudnak hova lenni
örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak szeme nem káprázik el
sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel és kellő elismeréssel
fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját, a közfigyelem
nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s nem hozza zavarba,
mint az uralkodót alattvalói hódolata.

Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a viharos
tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és borbélyi
panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan hoznák zavarba
most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és ablakokon utána kandikáló
kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az útczán nem mehet végig a
nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét suttogva utána ne mondják, útjában
az ablakokat ki ne nyitogassák. Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is
ez állandóan kísérő moraj hullámzásához alkalmazza, mint katona a
dobpergéshez, s talán meg kellene állnia, ha egyszerre minden
elcsendesűlne körűlötte. Nem csak itt, e félreeső kis város egyhangú
útczáin tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is
népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza krónikájában;
hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a hömpölygő néptengerben, a
robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában varázsvesszőként hatott
megjelenése, melyre a tenger torlódó hullámai lecsillapodtak s kétfelé
válva útat nyitottak a mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép
idők voltak azok! Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az
időnek?

Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából
kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin járna
tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is diadalmenetben járná
be a haza és a külföld városait, jöttét előre jelentenék az újságok s
érdekes anekdotákat közölnének felőle, hangversenyeit óriási falragaszok
hirdetnék, tömegesen tódulna a közönség meghallgatására, tapsokkal
fogadnák, koszorúkkal üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt
hölgyek kendőiket lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a
padlatot, költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok
ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő urak
barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét, aranyozná
meg erszényét…

Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok elhangzottak, a
koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak. Az ifjú művész
hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek, ruganyos ujjai
meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó szeme fényét hagyta. A
dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű ködén keresztűl küldi már csak
sugárait… hajh! nem melegítenek már azok, halavány a dicskör, melyet
bágyadtan feje körűl vonnak, aranyozó erejüket pedig tökéletesen
elvesztették.

Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez egyhangú
kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött dicsősége
emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem volt. A
hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele, gondosan
eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még ékesebben hirdette
dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen. A rég elhangzott tapsok
még egyre csengtek fülében, de a csengő aranyokon régen túladott. Új
lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt hódításaiból, mint neve dicsőségét,
s ezt kellett most úgy tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.

A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye nagyratörő
lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra, hogy belőle
ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor kíméletlen követetéseit
kielégíteni. Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van
szüksége az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre.
Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy
valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak nem
gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést nyertek,
kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni valója. Annál
több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen megzavarta. Azt sem
tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt egy hiányt nagy nehezen
betakart, amott egy fordulóra tízet is talált, mely még hangosabban
kiáltott takaró után. S mindezen apró szükségnek az a megfoghatatlan
sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és
pénz kellett valamennyinek. Ha ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele
marokkal szórta pénzét a szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy
parányi részecskéjét!

Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel ugyan
vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó szélnek s
azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél szárnyain repűlő
pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új pénzt szerezni. Hiszen
oly könnyen ment az valaha.

Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy az ízlés változott, vagy a pénz
fogyott: elég az hozzá, az emberek sokkal rosszabbúl fizették a
művészetet, mint azelőtt, ezerszer rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a
zongora- és hegedűjáték művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a
mennyi a városkától kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy
magzatjaik ily nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene
múzsájának templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi
összegért most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még
karzati jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon
komolyan vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint
növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a nagyralátó
papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát tökéletes művészszé
akarta képezni, a miben ugyan találkozott a gyöngéd szülők kívánságával,
de rögtön el is tért tőle; a mennyiben ezek valósággal teljesülve is
látták a mester óhajtását s kedves csemetéikben bevégzett művészeket
szemléltek, míg Lombi Loránt kereken és zordonan kijelenté ellenkező
véleményét, sőt a szülők kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon
állat nevével jellemzé az apró művészek tehetségét, mely állat a
természetrajzban inkább türelménél, mint művészeti énekénél fogva
érdemel megemlítést.

– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az elkeseredett mama ilyenkor s
borzongva ejté ki az említett türelmes állat harmoniátlan nevét – ha
ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz tovább is rá pazarolni nagy
művészetét.

– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi Loránt. –
Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset fizetnek.

– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű gúnynyal, s
némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés által fínoman
Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat nevét.

És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal megfogytak, s
Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett valaha jó előadó
művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz mester, mert nem képes
kiismerni a növendékek képességét; pedig ez a fő.» A kevés
tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s valamire mégis tudott
menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt próbált rendezni, melyeken maga
is fellépett, gondolván, hogy így is könnyít valamit nehéz helyzetén. A
hangversenyek fényesen sikerűltek, minden számot ismételni kellett,
Lombi Loránt koszorút kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki,
a helybeli újság hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről –
és Lombi Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a
hangversenyző úrfiak és kisasszonyok összes rokonsága ingyen részesűlt a
műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly kevesen fértek be,
hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg asszonyok díját sem lehetett
kifizetni, mi ezen öreg hölgyek részéről több látogatást, nehány viharos
jelenetet s több nem igen megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.

Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon teljes
fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján kápráztatá
el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte mindenki, büszke volt
rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak idegen földről látogatója jött,
ki a város nevezetességeit látni óhajtotta, házi gazdája karon fogva a
térre vezette, hol Lombi Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében
sétálni, s megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét.
Lombi Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg
részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros ünnepen
egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor a helybeli
újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni, hogy Lombi Loránt,
a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája után kies városunkat
választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója által egy új fényes levelet
csatolt halhatatlan babérjaihoz.

A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor szomorúan
volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is halandó, és sok
mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar. Művészi büszkeségét
azonban csorba nélkűl fentartotta és soha, legnagyobb nyomorúságában sem
tett semmit, mi a művészi név tiszta tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat
is vonhatott volna. Hej pedig sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó
udvari szoba; és a szoba falán szép sorban függő szalagos koszorúk
sokszor adhattak hálát az istennek, hogy koszorúknak születtek és nem
embernek, ki koszorút kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A
csipkés szegélyű nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem
tudta, micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is
kérdezte senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre,
mely körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját keresni.

Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel meg
senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven. Büszke
volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség tiszteletét
megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel viszonozta. Sőt annyira
ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát is, a czigány banda primását,
kifogástalan udvariassággal fogadta szobájában s egyetlen székére
ültette, míg maga az ágyra telepedett.

– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal, jobbjának
könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon székén, mert ez a
vendéget illeti, akárki az a vendég.

Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha feszűlt meg
izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag arany láncz
himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát tartott ujjai
közt, de a szivart világért sem merte volna szájába fegni ez éhes
tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott ruháiban oly méltósággal
ült ágyán, mint a király trónusán.

– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag Lombi
Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek
szolgálatára?

Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után
meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden ok
nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen
kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be
mondandóját:

– Szép idő van.

E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen alkalmas
volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a hallgató
érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek beláthatatlan tengerére
csábítsa: Csicsa úr nagyot lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid
szünetet tartott.

– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal, világosan
mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek tekinti, melyet
egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.

– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.

– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan szónoki
fordulat által.

– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem tetszett
hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?

– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és tartózkodólag. Kissé
merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy czigány muzsikus haláláról
tudomása legyen. Tartózkodóbb lett nyájasságában, de nem haragudott;
hiszen ez egyszerű embertől, a szegény Csicsától nem vehette rossz
néven, ha saját bajáról azt hiszi, hogy a magasabb regiókban is
megérzik.

– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már első
hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk volt.
Baj, baj, nagy baj.

– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal. Nagyon
sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném.

– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl
székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan
ellenkezett egy temetési nap gyászával.

– Valóban segítnék, ha módomban állna, mondá Lombi Loránt vontatva, mert
barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen felugrása épen nem
volt ínyére.

– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr, heves
taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt titkos
méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el vagyunk
foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr hegedű-művész –

– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de magának
sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott fölkiáltásai
között.

– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr, örömében
annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy valósággal Lombi
Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.

– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.

– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr, fokozatosan
leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint az elszörnyedt
öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.

Hosszas szünet következett. Lombi Loránt némán állt az ágy előtt,
egyedűl rövid szaggatott lélekzete által tudatva, hogy a szörnyű
villámcsapás még hagyott benne valami életet. A barna úr ez alatt igen
kényelmetlenűl kezdte magát érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte
ujjain, s szórakozottságában vagy zavarában kivonta mellényzsebéből
vaskos arany óráját és úgy fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét
összetörte s örökre használhatatlanná tette.

– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr biztató
és mentegető hangon.

– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal és
keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta, melyik
lábára álljon?

– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést ígértem,
mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.

– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.

– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az alkudozás
megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.

Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel szörnyű
bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött szemébe, de
látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó ábrázatát, melyen az
ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és jóakarat oly kellemes
kifejezésben egyesűlt, hogy minden vonása ezt látszott kiáltani: Dupla
fizetés! – Nem, ez nem lehetett szándékos sértés, nem kiszámított
megalázás, gondolá Lombi Loránt. Keserűsége és haragja lassankint
elsímúlt, helyét a leereszkedő szánakozás foglalta el, a mint a czigány
furcsa vegyületben mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő
szegény, mit tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán
hegedűsök vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget
tenni Peták Dani és Lombi Loránt közt.

Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében a fájó
szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt ajkai körűl
gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még mindig riadtan
mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét, és a szoba túlsó
végére, a falhoz vezette.

A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú, széles
selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt megállt
előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első koszorúra
mutatott.

– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első
hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei
nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a nevem
írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a világot.

A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra; kezébe fogta
a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg morzsolá ujjai közt, a
rajta levő feliratot iparkodott elolvasni, elfeledve a jelenet
ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba csak igen tökéletlenűl
van beavatva.

– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt még
ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második koszorúra
mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi uralkodó herczeg
sajátkezűleg dobta nekem, midőn Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl
az udvari színházban.

Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá ujjai
közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s öntudatlanúl,
de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen most hallott
kimondhatatlan idegen nevet.

– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az
álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei
nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így
tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek képei
előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött vendégének
koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa kezébe adva a
szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei zörögtek, mintha a
feltámasztott emlékek szél gyanánt rezegtetnék a hosszas álom, pihenés
után; egy-két levél a földre hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte
onnan s gondosan az asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé.
Csicsa néma álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét,
megfogta szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni
felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett határozottabb
alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem ártana újra és
erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit halkan és félénken
azonnal meg is tett.

– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú száraz
leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa, megbocsátom
vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért merte ajánlatát
tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek ily koszorúi vannak,
nem állhat be egy czigány bandába hegedűsnek.

A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla fizetésről, de
Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel jelenté, hogy a
kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási erőfeszítések után felhúzta
keztyűit, kivette óráját, füléhez tartotta s fejcsóválva győződött meg,
hogy nem jár; de azért mégis figyelmesen megnézte, s miután háromszor
sikertelenűl belekezdett valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet
után lassan kihátrált az ajtón.

A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a
gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább akart
indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós szekér és
közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr végezte úti
előkészületeit.

– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy éles
nőnemű hang.

– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van szemem.

– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang. Kérdezze meg
azt az urat a kapu előtt.

– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás kocsis
mogorván, Csicsa úr felé fordulva.

Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s vitatás
nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e felszólításra a kapu
felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel kezdte tanulmányozni a ház
falára mázolt számokat.

– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott ismét
türelmetlenűl a nőnemű hang.

– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr, örvendve, hogy
ilyen könnyen átesett a nehéz számtani feladaton.

– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű hang. A kocsi megfordult s a
nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával együtt, az udvarra
döczögött.

Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi kíváncsiságát
nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu előtt s várta a
szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami vonó vagy fuvó
hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon csalódott várakozásában,
mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint egy igen öreg és igen vézna
asszonyság, félúrias ruhában és kőkorbeli főkötővel, azután két kis
láda, egynehány kosár, egy csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű
kis leány, kit Csicsa úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre
becsűlt.

Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot is, a
mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s vendégeihez sietett.
Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár szót váltott a kőkorbeli
főkötős vézna asszonysággal, mialatt jobbra-balra kapkodta kezeit,
melyeket a kis leány erővel meg akart csókolni. Erre mindnyájan
ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a szobába mentek, és Csicsa úrnak nem
maradt egyéb látnivalója, mint a subás kocsis, a mint mogorva arczczal
jártatta az udvaron lovait.

Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott szűk
szobájában elhelyezni a megérkezett holmit, míg a vézna asszonyság,
elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel nélkül igyekezett egy
drámai szerkezetű monologban minden lehető kérdésre megelőzőleg felelni.

– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok, a férjem
asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg vízibetegségben. Hogy
micsoda módon ismerkedtem meg az úr unokahugával? Hát csak úgy, hogy
anyja özvegysége óta a házamban lakott, ott betegeskedett, ott is halt
meg. Hogy hagyott-e valamit hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a
mi itt van ni; elhoztam mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig
adósom volt az utolsó hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a
kis árvát? Hát csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije
az úron kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától,
a ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű
rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt lakik, és
bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz többé édes anyja.
Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából ítélve, az úr nem látszik
valami gazdag embernek. A bizony meglehet, de azért ezt a szegény kis
lányt nem fogja az útczára tenni? Hogy miért nem tartom én el magam?
Mert nekem nincs miből, szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom,
hogy éljek el napról-napra? Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény kis
féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak, mert
különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak, és jól
viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.

A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta. Lombi
Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú ideje pedig
nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság, megelégedéssel
tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a kézcsók által teljesen
biztosítottnak látott, újra fölvette a drámai monolog fonalát.

– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza menni;
kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig nagyon goromba
ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is itt tartanám. Ne
tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok. Hogy tartozik-e
valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én tartom anyja halála óta,
az útiköltség is csak miatta van, mert bizony a nélkül soha sem jöttem
volna ebbe a városba. Hogy most nem tudja megadni? Nem is azért
kérdeztem, mintha meg akarnám venni az úron. Elvárok vele akár meddig,
sőt azt se bánom, ha örökre adósom marad. Hogy jó apja akar lenni a kis
Mariskának? Azt el is várom. Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát
biz azt nem tudom, majd megválik idővel; egyszer csak, meglehet,
betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy szívesen
fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék tartóztatni, mert csak
etetünk és mindjárt haza felé indulunk. Mariska, csókold meg a bácsi
kezét és köszönd meg a hozzád való jó akaratát.

A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen, és Lombi
Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd a gyönge
ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg kellett
történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány nevelőapjává
legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A kőkorbeli főkötős
asszonyság oly szépen megtett helyette minden kérdést és minden lehető
ellenvetést, és oly kimerítőleg és megczáfolhatlanúl megfelelt
valamennyire, hogy neki szólnia sem kellett, s az ellenmondás
legtávolabbi reménye nélkül fogadta az égnek e váratlan ajándokát. Nem
is azon gondolkozott, elfogadja-e vagy nem, ehhez többé szó sem fért,
hanem csupán az iránt kellett még tisztába jönnie magával, hogyan
oldhassa meg a nehéz számtani feladványt, hogy a mi eddig egynek sem
volt elég, ezután elég legyen kettőnek?

E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú beszédes
asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska holmiját, folytonosan
oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s istennek és embernek tetsző
viseletre, közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi
kezét. E fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye
elvégezve minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi
Loránt a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta
szokott drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska
anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a kis
leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a mogorva
kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő nem akar az
úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére kőkorbeli főkötőjét,
megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi Lorántot és a kocsiba ült,
onnan sivítva még egyszer a kis leányra, hogy csókoljon kezet a
bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér zörgése egészen elhangzott, és
a nevezetes látogatásból semmi egyéb nem maradt hátra Lombi Loránt
szobájában, mint a szegletben ülő és csendesen sirdogáló kis leány.

E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj
leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött
ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál
hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában a
vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után rakta alúl-felűl a
vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető jövedelmét, melyet a
legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni. Kevés, nagyon kevés, maga
is alig tud megélni belőle. A dallam rendkívül vidor fordulatba ment át.
Lombi Loránt halkan verte hozzá lábával a szökdelő kíséretet, szeme
lassankint elfordúlt a papirról s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint
hasonlít anyjára! Lombi Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú,
kék szemű, vídám piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit
játszott és veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig
szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében,
fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a
gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan elmerengett
a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család, melynek gyermekei
ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett, merre hullt szét azóta?
Mind meghaltak, senki sem maradt belőle, csak ez a szegény öreg ember,
rövid dicsősége romjaival s tört reményeivel, és ez az alvó gyermek,
kinek senkije sincs a világon kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson
kívül. Szegény fakadó bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni.
Mi lesz ott belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?

Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől a
papirost s felugrik székéről. A gondolat, mely agyába szökött,
megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de makacsul újra
meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál világosabban látja Csicsa
czigány mosolygó orczáját; befogja fülét, de annál érthetőbben hallja a
dupla fizetés biztató ajánlatát. Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen –
hiába! Mind jobban, jobban körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják.
Hasztalan igyekszik kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább
beléjök bonyolódik; hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból,
annál mélyebbre vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed,
ellenállása mindig gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már
vállát, ajkát, szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk
némán, fájó szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s
végső erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a
hullámok öléből.

De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza, mit
egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a
koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra
tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs ellenállás,
nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött – határozott.

Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden összehajtja
szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még egyszer, utoljára.
Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre most fog lépni, nincs
joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a szoba legvégső szegletében.
Lombi Loránt egyenkint bele rakja koszorúit, gyöngéden s figyelmesen,
nehogy kár essék a száraz levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával
már a láda födelét tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől
dicsősége emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle
ez áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt
becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.


II.

Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar,
folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre kellemesebb
lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes barlang valami szűk
udvar legbenső zugában, és az udvaron, tornáczon, szobákban sürgölődő,
szorgoskodó, mosolygó, csevegő, tizennyolcz éves szép leány valószínüleg
nincs hátrányára semmiféle lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt
titokban bevallani, midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón,
körűlnéz a virágos udvaron, keblére szorítja az eléje futó, sürgölődő,
mosolygó, piruló leánykát.

Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt
sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó
fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel,
bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt feláldozta
új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta művészi
büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat következményeit
viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott igényéről az emberek
bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott méltóságáról, a művészi
név varázsáról; szerényen meghúzódva járt az útczán s csupán akkor,
midőn dolga kívánta; visszavonult közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl
találkozott velök, szégyenkező alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt
meg azon vígasztalása, mint a leköszönt királyoknak, kiket a
magánéletben is átövez a régi fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi
dicsőségéről, hanem meg is tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt
bele temette oda a nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön
már csak a Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.

Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint megjött a
kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből szép leány lett,
szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi Lorántnak ő hozta meg a nap
melegét, a virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint
a gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában,
kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben, kedvben,
fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé közelednének, hogy
végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton egymásra leljenek… Mi
lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes hely…? Lombi Loránt nem
kérdezte, nem is gondolt rá, de ösztönszerűleg, öntudatlanul
folyton-folyton haladt feléje… A hervadt koszorúk pedig feledve pihentek
elzárt sírboltjukban.

Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi kenyérkereset
után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és kényelemre is,
melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat törődött. Most már
szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen elpihenni, nyáron a
virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött szobában. Mindezen prózai
kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta, eleinte hízelgő kérlelésekkel
biztatva, hogy tegye meg ezt vagy azt, az ő kedvéért, ha nem másért.
Lombi Loránt tehát megtette először Mariska kedvéért, aztán a maga
kedvéért – szóval lassankint oly prózai köznapi emberré vált, hogy
lehetőleg jól és kényelemben akart élni, és rendes munka által
megszerezni azt, a mi erre a jó és kényelmes életre szükséges.

– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a szobába
hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli készítésében
szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs lehet az, melylyel e
leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely úgy ragad feléje s mégis
oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle? Úgy szeretném az apa
gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta – és nem tudom. Elfogult
vagyok mellette, zavarba jövök, mint a gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?

Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska, kit
elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban erősen
elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét, hogy legyen
mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a pirulást, s ugyanazon
pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen Mariska lesütött szemének
irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a leány elpirul és közelében
fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a kettő közt okozatos összefüggés
van. Lombi Loránt erős nyilalást érzett szívében és e pillanat gyors
feleletet adott fennebi kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl
magának.

Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e felelet, oly
megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét elriasztani. Őrültség
még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni, ideje sincs rá, ez a
fiatal ember az ő vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még
valódi művészt fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a
szobába, beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt
folyton tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a
pirulásnak.

A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre beszél,
mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni. De ez
alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti, nem szabadúl
meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi eseményekről, növendékeiről,
Csicsa Miskáról – – s mikor már azt hiszi, tökéletesen megszabadult
üldöző kísértetétől, akkor kapja rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a
fiatalok szemét, ajkát, kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e
valamit egymásnak…?

Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz, szemébe
néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással, józan
okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a vendég
eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán hátra dűl
székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő a vendéget.
Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba ablakánál van s a
félig félre vont függöny megől leskelődik… Mire leskelődik, miért
leskelődik…?

Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te
szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem vagyok,
nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt… Félted? Kitől
félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé legyen?… Nem
engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt… Őrültség… Miért volna
ez oly nagy őrültség? Nem történik-e mindennap száz meg száz ilyen
házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt… És ő…? Tizennyolcz… Őrültség,
őrültség! Nem akarok többé rá gondolni.

Igen ám, ha az akarattól függne ez. Ha ez a kínzó vendég előbb
megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt
kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón, belopózik a
csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött, pusztít, rombol,
emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy. Nem bánja ő, akármilyen
a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy ronda, világos-e vagy sötét,
mindegy az neki, helyén van akárhol, talál pusztítni, gyötörni valót
mindenütt. És még ha egyedűl járna! De nem, másokat is hoz magával, hadd
segítsenek neki romboló munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg
sarkában van mindenütt, vele megy mindenhová, tanyát üt vele minden
hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába okoskodott,
hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek, kereshetett akárhol józan
érveket: a kínzó vendégek szállást vettek nála s nem hagyták el többé.

Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket adott
növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy verte
kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató hangját
hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja kiáltott
fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő – őrült gondolat;
egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a hála is – egy–kettő
forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon kire gondol most –
egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál szerelemről… Ott voltak
vele elmaradhatatlan vendégei esténként, midőn a város nyilvános
kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a keringőket, csárdásokat a
tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy összeillenek a tánczoló párok,
fiatal fiatallal, tánczos tánczosné közt alig van egy pár évnyi
különbség… a mint el-elsuhantak előtte a lihegő, kipirúlt, mosolygó
alakok, feszült figyelemmel leste valamennyinek arczát, tartását,
mozdulatait, s számította mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott
fülébe gyötrő vendége, nézd ezeket, kik oly édes mámorral simulnak
egymás keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág
virágra hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te
helyed… és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét,
hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt nagy
megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla fizetés se
sok.

Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt érezte, hogy
ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit egészen
kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános kertben pedig
minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a város tisztességes
fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is megsokalta első hegedűsének
ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta, Lombi Loránt valósággal roskadozni
kezdett alatta. Amaz est rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a
nyugalmat. Kínzó vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták,
ijesztgették, hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt,
türelmes modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most
eltünt; izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán,
mire, miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek
boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a
legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak szomorú, ki
benne van. Segítni kell e kínos helyzeten, véget kell vetni a
szakadatlan gyötrelmeknek – Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy
minél előbb meg fogja tenni.

A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka volt,
semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből. Legfölebb
annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak növendékeivel, vagy
elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán neki is voltak gondjai,
apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy tizennyolcz éves leányka még
nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az a fiatal ember, ki ama nevezetes
estén oly áruló és nagy következményű pírt idézett arczára, azután is
sokszor gyakorolta e festési tehetségét, s Mariska el nem tudta
gondolni, hogy gyámapja ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért
oly szeszélyes szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a
zongora-művészetben a legkedvesebb tanítványa volt s igen derék
tisztességes fiatal ember?

Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel a
sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami
lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy
valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten rohant az
udvarról a szobába.

– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.

– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét. Nem
megyek el a lakodalomba.

– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs nélkül?

– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a
lakodalmakat.

Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert szólni,
csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti gyűlöletben nem
osztozik vele. Különben ebbeli véleményének nemsokára kifejezést is
adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon, mintsem előre gondolta
volna.

– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva. Látszott
arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű kérdést.

– Igen, felelt Mariska félénken.

– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt perczenként
növekedő izgatottságtól reszketve.

– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja
rendkívüli zavara fölött.

– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt, tökéletesen
elvesztve józan eszét.

Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana minél
előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt valami
különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi, feltehetjük
róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle mulatság ellen. Szólni
azonban nem szólt semmit, csak fülig elvörösödve és kötényén keresve
valami igazítni valót, sütötte szemét a földre.

– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.

Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a világ
minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt kérdezte
tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is, míg gyámapja a
nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató ifjúságát. Tegnap is így
pironkodott és sütötte le szemét a földre, s akárhogy esengett szegény
Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval sem. Ki tudja, hátha most ezen az
úton akar választ nyerni kérdésére? Most már talán mégis felelhetne,
gyámapjától csak nem fogja szégyelni magát.

Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé előbbi
kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán hirtelen újra
lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent bólintott fejével.

– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva a piruló leány kezét –
emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél? Tudod-e, hogy azon az
éjjelen, melyen először aludtál födelem alatt, megfogadtam, hogy neked,
boldogságodnak szentelem életemet, és megtettem éretted a legnagyobb
áldozatot, melyet a világon senkiért és semmi másért meg nem tettem
volna? Mondd Mariska, adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről
vádoljanak? Megtettem-e mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy
téged boldoggá tehesselek?

Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta kezét. Az
öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen gyermeki
nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta magához a még
mindig piruló leánykát.

– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium legnagyobb
fokán.

– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.

– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett ember.

– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.

– Akarsz-e nőm lenni?

Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska jól
hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja nyelve botlott
meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten, csodálkozva nézett Lombi
Loránt arczára. Ez a színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a
remegő ajkak, ez a félő, reménylő tekintet – ezek mindent
megmagyaráztak, egy pillanat alatt mindent világossá tettek. Igen, ez
szerelem, őrjöngő szerelem volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.

– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.

Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő hálája és
szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az átalakulás, egy
pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt gyámapja jóságának,
áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat elég volt, hogy szenvedő
arczán keresztűl szívébe lásson s elolvassa benne a kínok könyvét, és
egy pillanat elég volt arra, hogy megfeleljen a kérdésre.

– Igen.

Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi keserűség
volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának reszketése, sem
halvány ajkának vonaglása.

De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére gyanútlan
bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott. Parancsolhatott
eszének, parancsolhatott szívének, szemének, arczának, hangjának; de nem
uralkodhatott az önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté
egész valóját.

Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta gyötörte,
tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót, egyedűl csak a
lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó boldogságot, tiszta kék eget,
verőfényes pázsitot mutattak lelki szemének. E hangulatban tölté el a
napot, e hangulatban búcsúzott el éjszakára menyasszonyától…
Menyasszonyától… szinte megrezzent, midőn kiejté e szót; vajjon a
boldogságtól vagy gonosz előérzettől rezzent meg? Ezen töprenkedett
egész este, mióta elvált Mariskától s boldog jó éjszakát kívánt neki… A
szerelmi vallomás első láza elmúlt már, higgadtan, nyugodt
megfontolással akart elmélkedni jövendő terveiről. Egyedűl volt,
gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem egyedűl, megfeledkezett régi
vendégéről, de ez nem feledkezett meg róla. Az éj csendjében ismét
beszélni kezdett, eleinte halkan suttogva, aztán mindig hangosabban,
hangosabban kiáltva és kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a
jövő szép terveibe, de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott
neki békét, szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette,
követelte, hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És
mentől feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy
őrültségen, melyet ma oly könnyelműen elkövetett. Hisz ez a leány nem
szereti, nem szeretheti őt; csak a hála kényszerítette arra, hogy
kérését meg ne tagadja. Szíve másé, mást szeret, azon ifjut, ki lángoló
pírt tudott varázsolni arczára, s talán most is, álmában ennek nevét
rebegik vágyó ajkai.

A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell győződnie, még
ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja lesni álmát, ki
fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a szoba felé lopózott,
hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt, közben volt a konyha. Ezen
kellett áthaladnia, a sötétben csak tapogatózva mehetett, itt is – ott
is megbotlott valamiben, utoljára valami széles kemény bútor állotta el
útját, nem tudta merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és
homlokát erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.

Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező szemével
zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már hajnalodott s a
konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé be sugarait. Lombi
Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből, sokáig kellett gondolkoznia,
míg tisztán megismerte, hol van, hogyan jutott ide. Megnézte a kemény
bútordarabot, melynek éles szögletétől még most is sajgott homloka.
Ráismert; rég el volt rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert.
Ebben a nagy faládában rakta el egykor, egy gonddal terhes éjszakán,
hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk, milyen hálátlan
volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?

A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a láda
födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére, sűrű
porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút; alig
maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt,
megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után, s míg
ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz küzdelmek után
megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől. Mennyi minden
történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden, megváltozott ő maga
is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt estére… s a kezében
tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány megmaradt levél zörögve
hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő levelek? Lombi Loránt jól
értette és pirulva sütötte földre szemét. Azon éjjelen, midőn e
koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a legnagyobb áldozatot hozza,
lemondva művészi önérzetéről, hogy a véletlenűl hozzá kerűlt gyermek
sorsáról gondoskodjék – – – most azt zörögték a száraz levelek: mondj le
nagyobbról is, mondj le őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első
áldozatod hiába való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál
meg tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek:
hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az ifjúságnak…

Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi koszorúját
kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás üdvözletét. –
Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket régi hű barátaitól
hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett, mily boldogtalanná tett
volna egy szegény gyermeket nevetséges szenvedélyével. Mióta ismét
koszorúi közt volt, tökéletesen visszanyerte régi méltóságát, mint azon
időkben, mikor még csipkés szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a
köztisztelet nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi
magaslatra, hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett
újra, régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most,
feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha
nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.

Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket ütött a
falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint valaha voltak.
Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni és nem fájt a szíve.
Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és félénken közeledő leánykának
tudtára adta, hogy tegnapi szavait tulajdonképen nem magáról, hanem
Beregi Lőrinczről értette, és a meglepetés, ijedtség és öröm közepette
sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba
vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy megszűnik
a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már tripla fizetést
igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal felelt, hogy
visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog szerepelni, nehogy
az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda működése. Nem fájt a szíve,
midőn megjött a boldog menyegző napja, vidám vendégsereg forgolódott a
sátorrá alakított udvaron s Harcsa Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli
főkötőjével; midőn megkezdték a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a
bandában s szemével kísérte a szép menyasszony boldogan lejtő alakját;
nem fájt a szíve, midőn az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer
letérdelt előtte, áldását kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt
haza tért, ő meg visszavonúlt most már megint magányos szobájába,
hervadt koszorúi közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg
azt senki… A ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi
Loránt volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében
és méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az
emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az
idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában
muzsikált.



MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.

Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az emberek
irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a legtisztább szándokot
is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában többször szokott nagy
keserűséggel és búskomoly sóhajtással ismételni. Van oka rá, önmagán
tapasztalja mindennap. Ha nem tartoznék nagyszámú erényeinek díszes
seregébe az emberiség nagy hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az
üldözött Maláta úr már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság
színpadáról, melyen évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó
piszszegés mellett. De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a
hősalkotó szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó
sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg ignorálta az
elégedetlen fizető közönség füttyeit.

Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira megszokta,
hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez tartozott az egész
világ – szándékainak kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett
azzal, ha öntudata nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai.
Egyébbel nem törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely
finnyás arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető
és melegítő sugarát.

Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon
égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal
nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott szorulni.
Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt Maláta úr napja
központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló csillagok, melyek körülötte
csoportosultak, tőle nyerték a fényt, vele egyetértve ragyogtak és
melegítettek a hálátlan földlakók számára. Nagy volt az áldás, melyet az
emberiségre árasztottak, gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony
befolyásuk életet adott. Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen
fejlett a kétségbeesés virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás,
nyomorúság, földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a
becstelenség, öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt
elég hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt
feszített ki feje fölé sugarai ellen.

Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a legelégedetlenebb és
leghálátlanabb volt valami Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira
vinni, hogy a határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s
«valaki» legyen belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen
osztályban, hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival
szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a
többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek, rágalmaznak,
üldöznek.

Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros nevű
ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával. Kizsákmányolta
jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt nagylelkűségével, szidta, üldözte,
uzsorásnak káromolta. Pedig mit tett vele Maláta úr? Semmit, épen
semmit, a mi a törvény legkisebb betűjét is kilódíthatná helyéből.
Sokszor mondta nyájas mosolylyal a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember
szemébe: tessék, vigye a törvényszék elé; bizonyítson rá
törvénytelenséget, ha tud, ha mer. A Bokros nevű ember csak
panaszkodott, átkozódott, de annyira nem vitte a vakmerőséget, hogy
hálátlanságára a törvény szentesítését merje arczátlanúl követelni. Nem
is lett volna tanácsos. Maláta úr tudta jól, hogy a jog az ő részén van,
nem hiába tanulta négy éven át a törvényt kitartó szorgalommal, nem
hiába állta ki belőle a vizsgálatot kitünő kalkulussal.

Mikor a végzet együvé hozta e két embert, bizonyára azon szeszélyes
ötlete volt, hogy a két legnagyobb ellentétet szembe állítsa egymással,
és így mutassa meg élő példával a nagy különbséget érdem és
érdemetlenség, tehetség és tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság
között.

Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt senkije, a ki
segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva és azért talpát
úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a leggöröngyösebb,
legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb helyeken sem botlott,
bukott, csúszott el soha.

A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt nevet,
vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül csak
egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek hiú
önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.

Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára használta,
viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte, pénzeiket
fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek elpazarolják vagy
rosszra használják. Eszével, ügyességével szép vagyont szerzett, de
pénzét nagylelküleg embertársai javára használta. Kileste, hol van
pénzben hiány, hol van szükség kölcsönre, és ott azonnal megjelent
jótékony geniusként, s önzetlen segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat,
mint egy meleg kézszorítást és százhusz perczentet. Sőt az emberiség
iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a maga
nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos jótékonyságra
buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget kötött velök; egyesült
erővel kutatták ki szükségben szenvedő embertársaikat, hogy a meleg
kézszorítás és százhusz perczent jutalma mellett segélyt vigyenek
számukra. Valódi jótékonyczélú titkos társaságot szervezett; minden
osztályban, minden társaságban állított föl kegyes szívű védangyalokat,
mindenfelé küldött jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült
erővel a jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság,
végrehajtás nemes erényeit.

A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és aratni;
botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap makacsságának, a
fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök, egér s egyéb mezei és
házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott eszével uralkodni sem az élő,
sem az élettelen természeten; azt hitte, elég a munka és szorgalom… és
egyre vesztett, pusztult, bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni,
annál mélyebben bele bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe
és a jótékony emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal
uzsorának káromolt.

Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett pénzét, a
társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott
önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött, hogy
elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a
tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a lóversenyeken,
hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek, árvízkárosultak,
rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat rendezett; minden
gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai és társadalmi
mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik adósa kétségbeesésből
öngyilkossá lett, árvái részére jótékony gyűjtést rendezett s az
aláírást megnyitotta öt forinttal.

A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú
nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy, jég,
zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb mezei és házi
állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket eltemette, a másikat
kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és bárgyú fejével azt hitte,
polgári kötelességet teljesít, ha családot alapít, gyermekeket nevel,
maga pedig koplal, izzad, fárad és semmiben sem vesz részt, a miről a
hírlapok tudósítói meg szoktak emlékezni.

Maláta úr nagylelkű szánakozással és nemes lemondással fogadta az
emberek irígységét, bántalmait, gúnyjait. Vérzett szíve, ha látnia
kellett, mint ferdítik el legmagasztosabb tetteit a gonosz nyelvek, mint
szidalmazzák uzsorának jótékony segélyeit: de a nagy lelkek legszebb
vonását, a megbocsátást, soha sem homályosíthatta el lelkében az
irígység fekete fellege. Kész volt bármely pillanatban segélyére sietni
leghalálosabb ellenségének is, százhusz perczent és két biztos jótálló
mellett. Sőt még azt sem várta be, hogy őt keresse föl; nemes lelke nem
akarta ellenségét maga előtt megalázva látni. Maga kinálta a segélyt,
hol szükséget és biztos jótállót látott, s ha adósainak bútorait
árvereltette, őszintén szíve mélyéből meleg könnyet hullatott a
könnyelmű ember szerencsétlensége fölött.

A Bokros nevű ember elégedetlen volt magával, az éggel, az emberekkel;
panaszkodott mindegyik ellen, de a mi legfőbb, valódi bősz dühvel kelt
ki legnagyobb jótevője, Maláta úr ellen. Pedig ennek köszönhette, hogy
obscurus ember létére igen díszes ismeretségi körre tett szert, mely
törvényszéki bírákat, képviselőket, tanárokat, fínom és tudományos
férfiakat foglalt magában. De a Bokros nevű ember hálátlan szíve csak
gyűlöletet, átkot és rágalmat szórt e tiszteletre méltó előkelő urak
ellen, s mégis megfoghatatlan módon egyre társaságukat kereste.

Ezt a két nagy ellentétet hozta egymással össze a végzet szeszélyes
ötlete. Egyrészről a tehetség, másrészről a gyámoltalanság, egyfelől a
jóakarat, másfelől a hálátlanság, egyfelől a lelki fenség, másfelől az
aljasság állt egymással szemben, nemcsak képletileg, hanem valósággal,
tettel és szóval, Maláta úr fényes, kényelmes lakában.

Kívül csikorgó hideg volt, a sivító szél megbolygatta a háztetők
hóparókáját, a fagyott útczán egyre-másra siklottak és buktak el emberek
és lovak. Benn a szobában pattogva sziporkázott a kandalló vidám tüze,
Maláta úr fenséges öntudattal melengette hátát és szerencsésen
meghiusította az előtte álló kopott, kétségbeesett alak rosszlelkű
törekvését, hogy a hideg borzongatás kellemetlen érzését ízleltesse meg
vele.

Pedig ez a kopott, kétségbeesett alak, a Bokros nevű ember minden lehető
módot megkísért, hogy Maláta úr tiszteletre méltó hátán hideg borzongást
szalaszszon végig. Beszél égről, pokolról, átokról, nyomorról, vérről,
gyilokról s több efféle kellemetlen dolgokról, de a kandalló tüze
vidáman pattog, biztos meleget ad.

Karácsony estéje van, az esztendő legszebb, legvidámabb ünnepe, melyen
mindenki örül, mindenki ajándékot ad, ajándékot kap. Ezen a napon
született a világ megváltója, az üdvözlő angyalok örömdala viszhangzik
ezredévek múlva az örvendező emberek, kicsinyek és nagyok ajkain. Maláta
úr fínom, nagylelkű gavallér ember. Kis asztalkán állnak mellette,
ízlésesen rendezve, a mai estére szánt ajándékok. Gyémánt függő ennek,
bonbonnière annak, selyem szövet ide, díszalbum oda – rang és
nemkülönbség szerint – fényes és gazdag mindegyik, a mint ily fényes,
kitünő úrtól telik. A Bokros nevű ember éhes szeme majd felfalja a
csillogó, suhogó, csalogató ingerlő kincseket; akár melyik elég volna
neki, megmentené a nyomortól, megmentené a kétségbeeséstől, a
becstelenségtől.

– Ön vitt rá, ön az oka mindennek, nyög és sóhajt a Bokros nevű ember, a
kétségbeesés daczával és a nyomorúság alázatával pillantva a fínom, jól
táplált mosolygó úrra.

– Ha nem fizeti ki az utolsó fillérig, holnapután a fenyítő törvényszék
elé kerűl, felel Maláta úr és gyöngéden megsimogatja a gyémánt függőket.

– Legyen irgalommal, nőm van, gyermekeim vannak, elég hogy éheznek, ne
hozzon rájuk gyalázatot is, könyörög a Bokros nevű ember.

– Kimondtam az utolsó szót, felel Maláta úr szendén.

– De miből vegyem? Mindenem az öné már, ezek a gyémántok is az én
vagyonomból vannak, kiált a Bokros nevű ember, és sápadt arczán átfut
egy pillanatra a kétségbeesett elszántság vad villáma.

– Mi ez? kiált Maláta úr kiegyenesedve a megbántott erény méltóságával.

A Bokros nevű ember meggörnyed, összeesik, szemét alázattal földre
szegzi, bocsánatkérést hebeg. Megtöri ez ember hangja, ki behálózta,
tönkre tette, hamisításra kényszerítette, bűne bizonyítékát kezében
tartja. Meggörnyed előtte, mint a bűnös bírája előtt. Tudja, hogy nem
várhat szánalmat, de érzi, hogy a szánalom egyetlen mentsége és
kétségbeesetten könyörög érte.

Maláta úr unja a dolgot. Látogatást vár, az ajándékokat is szét kell
küldeni, egyik mellé gyöngéd, másik mellé szellemes levélkét írni, sok a
dolga, nincs ideje ez elveszett emberrel vesződni. Csenget, és belépő
inasát ajtót nyitni küldi.

– Irgalom! akar kiáltani még egyszer a Bokros nevű ember. Az ajtó
kinyílt, az inas vigyorogva kituszkolja, az éles szél hajába markol,
ajkán megfagy a szó, az irgalom neve. A vágtató hópelyhek arczába
csapnak, elvakítják szemét; az útcza tolongó, kiabáló, kaczagó vidám
karácsonyesti árja magával ragadja.

Magával ragadja az ár, kergetik az ijesztő rémek. Emberek beszélnek az
útczán, megállnak, üdvözlik egymást, társaságokba sietnek: az ő fülében
más hangok zsibongnak. Vidám fény tör ki az ablakokból, csillog a hó a
lámpák visszaverő fényétől: az ő szemét más vakítja, vörös lobogó láng
kápráztatja. Nem tudja, hol jár, mit akar. Haza nem mehet; térde
megtörik, a jégcsapos házfalhoz támaszkodik. Gondolkozik. Hova? Haza? ki
van ott? Mi vár ott? Ablakán ül a gyalázat hollója, csapkodja üvegét
szárnyával, integet a sápadt, beteg alakoknak, melyek oda benn melegre,
ételre, karácsonyfára várnak. Ah! karácsonyfára! Szegény gyermekek, a ti
karácsonyfátokon apátok gyalázata, nevetek szégyene csügg…

Tovább fut, akármerre, csak minél messzebbre a háztól, melynek
pinczeszobájában rongyos gyermekek beszélnek kis testvéreiknek
csodálatos regéket hajdani szép idők csillogó aranyos karácsonyfáiról…
Tovább… tovább! Czéltalan útja ismét a ház elé viszi, melyben megrontója
lakik. Az ablakok fényesen meg vannak világítva, zongorahangok szöknek
ki vidáman a hideg, sötét éjszakába… Az útczán, a ház előtt, Maláta úr
ablaka alatt hársfa áll, olyan mint egy karácsonyfa. Vastagon fedi ágait
a fehér hó, mintha czukorral volnának behintve; hosszú jégcsapok
csüngnek rajta és csillognak a holdfényben, mintha égő gyertyák
világítanák meg a rajta függő csecsebecséket… Szép karácsonyfa… Hátha
még valami lógna rajta…?

A későn járó emberek összecsoportosulnak a fa alatt, lármát ütnek;
rendőrök jönnek, kórházba viszik a holttestet, konstatálják a halál
nemét s elrendelik a temetést… Maláta úr ajándokai illető helyeiken nagy
örömet okoznak, szép viszonzással biztatnak. A fínom, kedves, gazdag úr
igen jól mulat, vidáman tölti a karácsonyestét, szép hölgyek, jó barátok
társaságában; az is mosolyog rá, a ki megveti; az is köszönti, a ki
gyűlöli. Boldogan fekszik le puha meleg ágyába, s álmodik édes álmakat
kétszáz perczentről.

A tornyokban pedig megkondulnak az éjféli harangok, és hirdetik, hogy
ezelőtt ezernyolczszáz egynehány esztendővel született az emberek
megváltója.



VASÚTI TÖRTÉNETEK.


I. _Az alkalmatlan útitárs._

Tüszkölve, fújva, füstölögve, tüzes sziporkát hányva mozog fel s alá a
vontató gép, haragos lihegéssel jelentve, hogy megunta már a pályaudvar
szűk határai közt szedegetni össze egymásután a henye kocsikat, és
szeretne nekivágtatni a messze pusztaságnak. Egy-egy visító füttyöt
szalaszt néha a levegőbe, mintha az udvaron jártatott tüzes paripa
nyerítne türelmetlenségében, midőn látja, hogy a kaput még sem akarják
kinyitni és az útat szabaddá tenni. A sziporkázó, füstöt fuvó vasparipa
lovászai, zsinóros egyenruhájukban és paszomántos sipkájukban fel s alá
futkosnak az udvaron, kocsikat tolva, kiakasztva, beakasztva,
nyitogatva, ajtót csapva, kiabálva, káromkodva, türelmetlen útasokra
mordulva; termetes férfiak nagy málhákat emelnek, taszítnak, gurítnak a
rakodó kocsik felé; mások a bejáró ajtónál lesik a jó szerencsét, egymás
kezéből kapkodva a megérkező útasok holmiját, versenyt futva a megálló
kocsik ajtajához s gúnyos megvetéssel fordítva hátat a kiszálló útasnak,
ha kis kézi táskánál nem hoz egyebet s ezt is maga viszi a váróterembe.
A pénztárnál egymás hátán tolongnak az emberek, egymás vállán keresztűl
nyujtogatják az ablak felé bankóikat, harsányan kiabálva az állomások
neveit és misanthropiáig keserítve az ablaktábla mögött ülő ideges német
urat. A vendéglőben hajszolt vad gyanánt rohannak fel s alá a pinczérek,
s vad mohósággal falják fel az útasok az eléjük tálalt ételeket, a
jóllakottak meg kétségbeesetten zörgetik poharaikat s oly hévvel
kiabálnak a fizető pinczér után, mintha e tekintélyes férfiú tartaná
kezében földi és mennyei üdvösségüket. A távíró csengője megszólal,
hosszas ideges zörgésébe belemordul az öreg csengetyű harsány kongása, a
gép visít, fütyöl, a megmozdúlt kocsik kerekei élesen csikorognak, az
útasok tolongnak, kiabálnak, az ajtók becsapódnak, bucsuzó kiáltások
keresztezik egymást, az öreg csengetyű újra megkondul, a gép visít,
fütyöl és tüsszögve nekiszáguld a világnak, erős zökkentéssel maga után
rántva az összekapcsolt kocsikat és akaratlan érintkezésbe hozva az
ablakokon kidugott fejeket.

A középkorú kopasz úr, ki a legelsők között foglalta volt el egy második
osztályú kocsi kényelmes szegletülését a túlsó ablak mellett, és aggódó
szorgossággal rakatta el a hordár által számtalan nagyobb és apróbb
csomagját fenn a hálóban s lenn az üléseken és az ülések alatt – ez a
számtalan csomaggal útazó középkorú kopasz úr nem részesűlt az említett
kellemetlen fejbeli érintkezésben, nem dugván ki henye kíváncsisággal
fejét az ablakon, midőn a nekiszabadult tüsszögő szörnyeteg maga után
ragadta az összekapcsolt kocsikat.

Egyéb dolga volt, mint minden valamirevaló czél és haszon nélkül kidugni
fejét egy második osztályú vasúti kocsi ablakán. Hátradőlt kényelmes
szegletülésén, óvatosan felhúzta az ablakot, még óvatosabban maga mellé
helyezte újdonatúj kürtő-kalapját, hímzett házi sipkával takarva el tar
fejének fénylő hegyeit-völgyeit, mialatt tapogatódzó lábaival
meggyőződést szerzett, hogy az ülés alatt rendben vannak csomagjai,
ugyanezen megnyugtató meggyőződésre jutván kezeinek és szemeinek
közvetítése által a hálóban és üléseken elhelyezett csomagok sorsát
illetőleg.

E nagyfontosságú műveletek maguk is annyira igénybe vették a középkorú
kopasz úr összes szerveit, hogy nem igen jutott eszébe a külső világgal
foglalkozni; mindez azonban még nem akadályozta volna meg, hogy legalább
egy pillantást ne vessen az ablak mellett rohamosan tünedező és
érdekesen váltakozó távírdai czölöpökre és kavicshalmokra – mondom
jutott volna egy pár pillantása a magyar alföld nevezett tájképi
szépségeire is, ha minden szemlélő és gondolkozó képességét bűvös erővel
le nem bilincseli egyetlen útitársa, ki a kocsi másik szegletében ült s
oly módon viselte magát, mintha a csörgőkígyó szerepét akarná
eljátszani, a középkorú kopasz urat szemelvén ki a megbűvölendő
madárkának.

A csörgőkígyó szerepére vállalkozó útitárs különben épen nem hasonlított
a csörgőkígyóhoz, sőt valóságos emberi formája volt, még pedig a
legközönségesebb fajtából, a mennyiben vörös orr, apró szemek,
fésületlen haj, mosdatlan arcz, alacsony homlok és hosszú sárga fogak
nem tartoznak az emberi külső legritkább jelenségei közé. Öltözete sem
volt valami szokatlan szabású, sem dísze által feltünő; a mennyiben
kalapjától csizmájáig minden szürke és gyűrött volt rajta, annyiféle
változatban, a mennyit a szürke szín és a gyűröttség fogalma megenged.
Egészben véve tehát épen nem felelt meg azon képnek, melyet a középkorú
kopasz úr természetrajzi ismeretei a csörgőkígyóról alkottak maguknak;
és mégis a nevezett hajtalan úr tökéletesen azt az ideges izgatottságot
kezdé érezni, mely az ártatlan madárkát lepi meg szemben ama csúszómászó
fenevaddal.

Mert a szürke és gyűrött útitárs szakadatlanul reá szegezte apró szemeit
s oly megátalkodott figyelemmel leste minden mozdulatát, mintha a
legbehatóbb plasztikai tanulmányokat tenné rajta. Meglehet ugyan, hogy
figyelmét csakugyan a középkorú kopasz úr arányos idomai és kecses
mozdulatai bilincselték le; de az is meglehet, hogy gonosz szándéka,
veszedelmes czélja volt vele. Kétes esetekben mindig jobb óvatosnak
lenni, és a középkorú kopasz úr, mint igen óvatos ember, épen nem
találta hízelgőnek szürke útitársa állhatatos figyelmét, annál kevésbbé,
mert természetes óvatosságán kívül pozitív adatok is álltak
rendelkezésére, melyek igen gyanús színben tüntették fel a szürke urat.

Vagy nem volt-e az legfőbb mértékben gyanús, hogy e szürke gyűrött
egyéniség már a vasúti ebédlőben folytonosan körülötte ólálkodott, s az
első csengetésnél szorosan mellé furakodott és el nem maradt oldala
mellől, míg mindketten a kocsiba nem szálltak? És ha e feltünő
ragaszkodásban még egyensúlyt tartottak a megtisztelő és gyanús vonások:
a mérő serpenyőt határozottan a gyanús oldalra billentette az az
ötforintos bankó, melyet a szürke úr tőle épen nem várt bőkezűséggel a
vasúti konduktor markába nyomott, bizalmas suttogással kérve e komor
tisztviselőt, hogy több útast semmi esetre se bocsásson kocsijukba. E
hallatlan pazarlás fölötte gyanús volt, mert a középkorú kopasz úr
tapasztalásból tudta, hogy e szerény igényű vasúti tisztviselők sokkal
csekélyebb tiszteletdíjjal is megelégesznek. A szürke úrnak tehát
fölöttébb nagy érdekében állhat, hogy az egész útazás alatt senki se
háborgassa kettejüket. Minő érdek lehet az? A középkorú kopasz úr vére
fagyni kezdett a válaszra, s csak a természeti lehetetlenség
akadályozta, hogy hajszálai ég felé nem meredtek. Eszébe jutott
valamennyi rémtörténet, melynek színhelye vasúti kocsi volt, és erősen
elhatározta magában, hogy a legelső állomáson más kocsiba fog szállni.

De az állomások az áldott alföldön nagyon messzire vannak egymástól, és
a középkorú kopasz úr hiába leste a visító fütty vígasztaló hangját. E
helyett újabb emlékek jelentek meg aggódó lelke előtt és a bizonyosság
rémes fényével világították meg szörnyű helyzetét. Tisztán emlékezett,
hogy a vasúti ebédlőben, mialatt nyugodtan ült az asztalnál egy másik
középkorú kopasz úr mellett, szürke útitársát rendkívül gyanús
körülmények közt látta. A bejáró ajtóban állt és erős taglejtések közt
suttogott egy alattomos tekintetű egyéniséggel, ki két ízben mutatott
határozott mozdulattal az asztal felé, hol ő ült és czitromot facsart
borjúszeletére. A szürke úr baljóslatúan bólintott fejével, s úgy
látszott, még többet akart kérdezni felőle az alattomos tekintetű
egyéniségtől, midőn a középkorú kopasz úr mereven feléjük pillantott,
mire mindketten eltüntek az ajtóból. Akkor azt hitte, hogy illetlen
bámészkodásukért kellően megszégyenítette őket s nem lesz velük több
baja; nem is gondolt hát többé rájuk, s nyugodtan fölemésztette
borjúszeletét, miután udvarias kísérlete, társalgást kezdeni a mellette
ülő másik kopasz úrral, ennek mogorva egytagú válaszain hajótörést
szenvedett.

Most azonban, a mint szemben ült a szürke úrral s érezte apró szemeinek
szúró tekintetét, visszaemlékezett az ajtó melletti gyanús jelenetre,
melynek baljóslatú összefüggését az ötforintos vesztegetéssel és
csörgőkígyói vállalkozással lehetetlen volt be nem látnia. Hát még ha
azt a rövid, de rejtélyes párbeszédet hallotta volna, mely suttogó
hangon és lázas izgatottsággal folyt le a szürke és az alattomos úr
között, midőn merev tekintetére eltüntek az ajtóból és valódi banditai
óvatossággal a csarnok legsötétebb szögletébe huzódtak.

– Láttad? mondá az alattomos tekintetű egyéniség.

– Láttam, mondá a szürke és gyűrött úr.

– Gyomára váltott jegyet, mondá az alattomos tekintetű egyéniség.

– Hah! mondá a szürke úr.

– Ha ma oda érkezik, veszve vagyok, mondá sötéten az alattomos úr.

– Valóban! mondá a szürke úr.

– Nagybátyám rendelte magához; végrendeletet akar készíteni s neki
hagyja mindenét, mert az én korhelységem, mint írja, egészen
elkeserítette ellenem, mondá az alattomos úr bűnbánatos arczczal.

– Vén bolond, mondá a szürke úr.

– Épen bolondságában van még némi reményem; mert ha ma, a kitűzött
napon, meg nem érkezik sógora, képes lesz haragjában mindenéből
kitagadni, s engem újra kegyelmébe fogad, mondá az alattomos úr.

– A bolond is tesz néha okosat, veté közbe epigrammszerűleg a szürke úr.

– Minden módon meg kell tehát gátolnod, hogy ma Gyomán kiszállhasson,
mondá az alattomos úr.

– Bízd rám, mondá a szürke úr.

– Siess mellé, hogy el ne téveszd, mondá az alattomos úr.

– Most láttam először, de száz év mulva is rá ismernék kopasz fejére,
mondá a szürke úr.

– Úgy hát rajta! mondá az alattomos úr.

– Ne félj, mondá a szürke úr.

– Szerencsés útat, mondá az alattomos úr.

– Ötszáz forint, mondá a szürke úr.

– Itt van; a másik ötszázat akkor kapod meg, mikor az öreg végrendeletét
kihirdetik, mondá az alattomos úr.

– Átalános örökös, mondá a szürke úr.

– Rajtad áll, mondá az alattomos úr.

– Bízzál bennem, mondá a szürke úr.

Ennyi volt az egész rejtélyes dialog, mely után az alattomos tekintetű
egyéniség kocsira ült és visszahajtott a városba, míg a szürke gyűrött
úr kiszemelt áldozata mellé furakodott.

A középkorú kopasz úr nem hallotta a titkos beszédet, de látta a
kézzelfogható jelenségeket; s most, a mint szemközt ült kocsijában a
baljóslatú egyéniséggel, érezte, hogy valami rettenetes van ellene
készülőben.

És a sivító fütty még mindig nem akart felhangzani. A vonat haragos
zakatolással vágtatott tovább, erős rázkódásával a lebukás folytonos
veszedelmének téve ki a hálóba rakott kényes tartalmú csomagokat. A
szerencsétlen középkorú kopasz úr alig tudta zaklatott figyelmét kellően
megosztani csomagjai és gyanús útitársa közt. Nehéz sóhajjal dőlt hátra
ülésében, kézzel, lábbal, szemmel folytonosan résen állva a csomagok
veszedelme és a szürke útitárs orvtámadása ellen.

– Hová tetszik útazni? kérdé a szürke úr.

– Kezdődik már, gondolá magában rémülten a középkorú kopasz úr; s nem
tudván hirtelenében elhatározni, hogy igazat mondjon-e, vagy eltagadja
útazása czélját, azon furfangos fogáshoz folyamodott, hogy süketnek
tetesse magát.

– Úgy vagyok szokva, hogy kérdéseimre választ kapjak, mondá a szürke úr
fenyegető hangon. A kinek nem tetszik e szokásom, kérjen tőlem lovagias
elégtételt.

A középkorú kopasz úr reszkető kezével megtapogatta fülét s vígasztalan
arczczal rázta fejét.

– Süket az úr? ordított a szürke úr, és szorosan útitársa mellé ülve,
úgy ráhágott tyúkszemére, hogy a középkorú kopasz úr éles kiáltással
adott kifejezést fájdalmának.

– Ha megsértettem önt, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre, bömbölt
a szürke úr.

– Oh kérem, köszönöm, semmi baj, hebegett a középkorú kopasz úr.

– Azért mondom! felelt a szürke úr, két tenyerét szája elé tartva s úgy
beleordítva a középkorú kopasz úr fülébe, hogy a szeme tüzes karikát
hányt tőle.

– Még megsüketülök ez ember ordításától, aggódék magában a zaklatott
férfiú. Szerencsétlen gondolat volt süketnek tettetni magamat; de most
már e mellett kell maradnom, különben még képes volna párbajra hívni.

– Nagyon fú a szél, tegyük be mind a két ablakot, ordított a szürke úr.

– Tessék, felelt reszketve a középkorú kopasz úr. Pedig a falevél se
mozog, gondolá magában. Most már nem is kiálthatok segítségért, ha
torkon ragad.

A szürke úr ezalatt felhúzta az ablakot s minden függönyt lebocsátott.

– Nagyon süt a nap, bőgött útitársa fülébe.

– Pedig olyan felhős az ég, hogy színét sem látni a napnak, gondolá
kétségbeesetten a középkorú kopasz úr. Most már egészen hatalmában
vagyok. Tehet velem, a mit akar. Se nem látnak, se nem hallanak.

Rejtélyes félhomály terült el a kocsi bensejében; a zöld függönyökön
keresztűl bágyadtan hatott át a külső világosság, úgy hogy egy kis
szánt-szándékkal bátran össze lehetett téveszteni a kocsiban levő
személyeket és tárgyakat. Legalább a szürke úr rögtön áldozatúl esett a
félhomálynak, midőn rendes ülése helyett teljes súlyával a középkorú
kopasz úr ölébe telepedett.

– Jaj! mondá a középkorú kopasz úr.

– Mi baj? ordított a szürke úr meg nem mozdúlva helyéből.

– Rajtam méltóztatik ülni, nyögött elfuladó hangon a középkorú kopasz
úr.

– Hát mért nem szól? ordított a szürke úr, lassan fölemelkedve. Különben
ha megsértettem, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre.

– Oh kérem, semmit sem tesz, szerencsémnek tartom, mondá udvariasan a
középkorú kopasz úr. Talán többet is mondott volna szürke útitársa
teljes megnyugtatására, ha egy gyanús recscsenés újabb rémülettel nem
tölti el lelkét.

– Mi ez! harsogott a szürke úr, felugorva helyéről, melyet azután
választott, hogy utitársa öléből fölemelkedett. – Mi ez? Mire ültem?

És hátra nyulva fölemelte az újdonatúj fényes kürtőkalapot, melyet a
középkorú kopasz úr az útazás elején óvatos gondossággal maga mellé
helyezett vala. A félhomály daczára tisztán lehetett látni az iszonyú
rombolást, melyet a szürke úr súlya e divatos és drága fövegen művelt.

– Mi ez? Kinek a kalapja ez? bömbölt a szürke úr.

– Az enyém, mondá a középkorú kopasz úr elfojtott nyögéssel.

– Hogy meri ön ülésemre tenni kalapját? ordított a szürke úr, haragosan
rázva kezében a megnyomorított újdonatúj föveget.

– Nem az ön ülésére tettem; miért nem vigyáz jobban? mondá a középkorú
kopasz úr, megfeledkezve bosszúságában csiklandós helyzetéről.

– Oda ülök, a hova tetszik, harsogott vissza a szürke úr. Ha valami
kifogása van ellene, tessék lovagias elégtételt követelni.

E szavakkal két termetes pisztolyt vett ki zsebéből, és oda tartotta a
középkorú kopasz úr orra elé.

– Látja? ordított fülébe.

– Látom, mondá tompa hangon a középkorú kopasz úr.

– Tessék választani, kiáltott a szürke úr.

– Miért? mondá reszketve a középkorú kopasz úr.

– Ha kalapja miatt elégtételt kíván tőlem, rikoltott a szürke úr.

– Van még elég kalap a világon, ne tessék ez egy miatt aggódni, mondá
nagylelkűen a középkorú kopasz úr.

– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, kiáltott a szürke úr, s
haragosan egy másik ülésre vetette magát, épen szemben a középkorú
kopasz úrral.

– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, ismétlé még egyszer nagy
mogorvasággal, és maga mellé helyezte a termetes pisztolyokat.

– Szépen vagyunk, aggódék magában a középkorú kopasz úr, lehetőleg
összehúzva magát szögletében s ijedt szemét a félelmes tűzi fegyverekre
szegezve. Szépen vagyunk! Itt ülök tehetetlenűl, fegyver és védelem
nélkül, szemben ez emberrel, a ki vagy rablógyilkos vagy őrült; s minden
perczben készen lehetek arra, hogy egy lövéssel véget vet életemnek. Oh
hát soha sem érünk már állomást ezzel a czammogó vonattal?

Mintha válaszolni akart volna ez önérzetét provokáló kétségre, a gép e
pillanatban élesen sivított, s nyomban rá felhangzott az állomási harang
vígasztaló csengése és a vezető harsány hangja, az állomás nevét
hirdetve és egy egész percznyi idővel biztatva a kiszállni akarókat. A
középkorú úr az ajtónak ugrott, dörömbözve, kiabálva, mialatt mohó
sietéssel igyekezett a függönyt felhúzni és az ablakot leereszteni.

– Hova megy? kérdé halkan a szürke úr.

– Kiszállok, felelt mohón a középkorú kopasz úr, s a nyitott ablakon
keresztűl iparkodott az ajtót kinyitni, egyre kiabálva a konduktor után.

– Hát az úr nem süket? kiáltott dühösen háta mögött úti társa.
Meghallotta kérdésemet? Hogy mert engem bolonddá tenni?

– Hagyjon nekem békét, feleselt elkeseredve a középkorú kopasz úr.
Konduktor! konduktor!

– Mi tetszik? kérdé e hívatalos személyiség, lassú méltósággal a kiabáló
útas felé fordúlva.

– Nyissa ki az ajtót, kiszállok, üvöltött kétségbeesetten a középkorú
kopasz úr.

– Nem ide szól a jegye, felelt nyugodtan a hatalmas tisztviselő.

– Hogy mert engem bolonddá tenni! ordított belűl a kocsiban a szürke úr,
s megragadva útitársa karját, iparkodott elrántani az ablaktól.

– Ki akarok szállani! ki kell szállnom! kiáltott a meggyötrött férfiú.

– Tetszett volna előbb kinyitni a száját, most már késő, kiáltott vissza
a konduktor úr hívatalos gorombasággal.

A csengetyű megszólalt, mint a halálharang vészjósló kongása, a gép
sivított, a kerekek csikorogtak, a kocsik megzökkentek és a vonat ismét
tovább száguldott a végetlen rónán.

– Hahaha! kaczagott ördögi gúnynyal a szürke úr, a mint boldogtalan
útitársa kimerülten ülésére roskadott.

Azután fölkelt, hidegvérrel felvonta az ablakot, lebocsátotta a
függönyt, s a helyett, hogy tisztességes útazó módjára helyére ült
volna, tántorogva járni kezdett a rázkodó kocsiban.

– Most rajtunk a sor, mondá fenyegető hangon. Hogy mert az úr engem
bolonddá tenni? Hogy merte azt mondani, hogy süket?

– Hagyjon nekem békét, mondá elkeseredve a középkorú kopasz úr.

– De nem addig van az! kiáltott a szürke úr. Ön engem elámított, csúffá
tett, engedte, hogy gégeszakadásig ordítsak, s most azt mondja, hagyjak
önnek békét. Azt hiszi, eleget tett ezzel a megsértett becsületnek?

– Tessék beperelni, mondá a középkorú kopasz úr tompa önmegadással.

– A megsértett becsület vért kíván, nem pert, mondá vérszomjasan a
szürke úr, s újra útitársa orra elé tartotta a két termetes pisztolyt.
Tessék választani.

– Bocsánatot kérek, ha megsértettem, mondá a középkorú kopasz úr,
belátva, hogy ez embert, akár őrült, akár gonosztevő, csak alázatos
szelidség által lehet megkérlelnie.

– Máskor jobban vigyázzon magára, mondá a szürke úr. Nem szeretem, ha
játékot űznek velem.

Ez ismételt önérzetes nyilatkozat után újra leült, szemben a középkorú
kopasz úrral, s kis makrapipát vevén ki zsebéből, megtömte valami fekete
dohánynyal és erősen pöfékelni kezdett.

– Reménylem, nem vagyok alkalmatlan, mondá váratlan udvariassággal,
útitársa szeme közé fúva a gyilkos füstöt.

– Világért sem, mondá a középkorú kopasz úr köhögve.

– Nagyon jó dohány, mondá a szürke úr.

– Pompás, mondá a középkorú kopasz úr fuldokolva.

A zárt kocsi csakhamar egészen megtelt a vastag, fekete füsttel, és a
középkorú kopasz úr újra aggódni kezdett, hogy a tűztől megmenekülve ime
füst által kell meghalnia.

– Szolgálhatok? mondá a szürke úr, előkelő udvariassággal útitársa felé
nyújtva egy hosszú fekete szivart, melynek ismertető jele, hogy
szalmaszálat húznak rajta keresztűl s leginkább a hadsereg vitéz
harczosai szájában szokott füstölögni.

– Köszönöm, nem vagyok dohányos, mondá borzongva a középkorú kopasz úr.

– De az én kedvemért, mondá behízelgő rábeszéléssel a szürke úr.

A középkorú kopasz úr kénytelen volt a jó egyesség kedvéért szájába
fogni a füstölgő, fekete nedvet izzadó mérges növényt. Szeme
elhomályosult, füle zúgott, nyelvéről lement a bőr, s lassankint úgy
kezdé észrevenni, hogy a vonat már nem előre halad, hanem fölfelé a
levegőben.

– Hogy ízlik? kérdé a szürke úr.

– Kitünő, mondá a középkorú kopasz úr, letörölve homlokáról a hideg
verejtéket.

– Nincs nagyobb élvezet a dohányzásnál, mondá a szürke úr. Én akár soha
se vegyem ki a pipát számból. Mentől többet szívok, annál többet
kívánok. Ha egy pipával kiszívtam, kiverem, s azon melegében újra
megtömöm.

A szürke úr tettekkel kísérte és bizonyította szavainak igazságát, a
mennyiben makrapipájából minden habozás nélkül útitársa lába elé verte a
tüzes pernyét, s aztán újra rágyújtott fekete dohányából. Nehány
pillanatig hallgatva élvezte a frissen töltött pipa mennyei füstjét,
mialatt a középkorú kopasz úr szivarjával bejárta a csillagos égboltot
és a zúgó tenger fenekét. A sűrű fekete füst mindegyre vastagabban
terjengett s a darázsirtó dohányillat mindegyre maróbb támadásokat
intézett a szagló szervek ellen, de a szürke úr gyakorlott orra
csakhamar új füstöt, idegen illatot fedezett föl, mely sok tekintetben
különbözött a dohányétól.

– Mi füstöl itt az ülés alatt? kiáltott hirtelen felugorva, mialatt a
középkorú kopasz úr felhasználva az alkalmat, a hamutartóba dobta
gyilkoló szivarját. – Mi füstöl itt? Álljon csak félre, épen az ön lába
mellett. Úgy, meg ne mozdúljon, most már látom. Valami csomag gyúladt
meg a tüzes pernyétől. Ne féljen, mindjárt eloltom, csak meg ne
mukkanjon.

És kirántva az ülés alól a meggyúladt csomagot, addig taposta szeges
talpú csizmáival, míg a legutolsó szikrát ki nem taposta belőle. Azután
lehajolt, fölemelte, szétnyitotta füstös, kormos maradványait, és a
középkorú kopasz úr, alig menekűlve a megégés veszélyétől, közel volt
hozzá, hogy ijedtében haljon szörnyet, midőn a a megégett, kilyukadt,
megtépett, összetaposott, besározott holmiban legféltettebb csomagjára,
egy drága selyemruhára ismert.

– Jaj nekem! nyögött a középkorú kopasz úr.

– Se baj! mondá vígasztalólag a szürke úr. Még lehet belőle valamit
csinálni; bélésnek mindenesetre jó lesz.

– Tönkre vagyok téve, mondá a középkorú kopasz úr.

– Ha megsértettem, kész vagyok lovagias elégtételt adni, mondá a szürke
úr.

– Menyasszonyom ruhája, sóhajtott megtörve a középkorú úr.

– Menyasszonyáé? mondá gúnyosan a szürke úr.

– A menyegzői ajándék! nyögött a középkorú kopasz úr.

– Igazán? mondá még gúnyosabban a szürke úr. Nem a bácsi vén
gazdasszonyának volt szánva? Elégett a csalétek? Hahaha!

– Hogy jelenjek most meg előtte? jajveszékelt a középkorú kopasz úr.

– Még a vagyonból is kicsöppenhetünk ugy-e? gúnyolódék a szürke úr.

– Mit nekem a vagyon! De az ő fájdalma, az ő fájdalma! siránkozék a
középkorú kopasz úr.

– Persze a fájdalom! Szennyes önérdekről szó sincs a dologban!
csúfolódék a szürke úr.

– Nem önérdek vezet engem, egyedűl a tiszta szerelem, keserge a
középkorú kopasz úr.

– Igen, a pénz szerelme, ingerkedék a szürke úr.

– Ne sértegessen, nyomorúlt ember! fakadt ki elkeseredetten a középkorú
kopasz úr.

– Ez vért kíván! üvöltött a szürke úr.

És felugorva helyéről, harmadszor a középkorú kopasz úr orra alá
tartotta a termetes pisztolyokat.

– E sértést csak vér moshatja le! mondá fogcsikorgatva a szürke úr. Ön
el mer engem ámítani, s mivel nem hiszem el hazugságait, nyomorúlt
embernek nevez! Hogy mer velem így paczkázni? Őrültnek tart engem?

– Igen, mondá daczosan a középkorú kopasz úr.

– Újabb sértés! hörgött a szürke úr. És neki csak egy élete van, csak
egyszer ölhetem meg őt!

– Majd meglátjuk! mondá kihívóan a középkorú kopasz úr.

– Válaszszon pisztolyt, azonnal, e pillanatban, vagy irgalom nélkül
lelövöm, üvöltött a szürke úr.

Az emberi tűrelem nem tenger, hogy kimeríthetetlen legyen. A középkorú
kopasz úr kezében még soha sem fordúlt meg vágó vagy lövő fegyver, s bár
életében mindenféle szomjúság gyötörte már, de azt soha sem hitte, hogy
valaha embervérre szomjúhozzék; hanem most az ő szemét is elfutotta a
vér, az ő feje is megbódúlt a düh mámorától. Itt állt előtte ez a vörös
orrú, mosdatlan, fésületlen, szürke ruhás ember, kinek ő soha sem
vétett, és a ki tyúkszemére hágott, fülébe ordított, kalapjára ült,
megszivaroztatta, meglökdöste, kigúnyolta, drága selyemruháját tönkre
tette, s ráadásúl most lelövéssel fenyegeti, mint a kutyát; őt, kire
szép menyasszony és egy hosszú élet boldogsága vár, mert utoljára is még
közelebb van a negyvenhez, mint az ötvenhez. Az elkeseredés, a félelem,
a bosszúvágy, a rettegés erős láz gyanánt ragadta meg tagjait, szeme
elhomályosúlt, fogai összeverődtek, ujjai görcsösen megrándultak;
fölkapta az egyik pisztolyt, ellenségére szegezte és elsütötte.

A pisztoly hatalmasat dördűlt, de még hatalmasabbat kaczagott a szürke
úr, a mint a lövés daczára sértetlenűl megállta helyét, pedig a pisztoly
alig két lépésre sült el mellétől. Most ő fogta föl a pisztolyát, lassan
czélba vette ellenfelét és tanakodni látszék, vajjon agyába vagy szívébe
lőjjön-e? A középkorú kopasz úr istennek ajánlotta lelkét és behunyta
szemét, midőn újra felhangzott a gép sivító füttye és megkondúlt az
állomás csengetyűje.

A szürke urat e hang, úgy látszik, megzavarta gyilkos szándékában, mert
a levegőbe sütötte töltetlen pisztolyát, aztán kinyitva az ablakot,
mellen ragadta a középkorú kopasz urat, és torka szakadtából kiabálni
kezdett:

– Gyilkos! gyilkos!

A vonat megállt, mindenki a kocsi ajtajához tolongott, honnan a
baljóslatú kiáltás hangzott. A vezető kinyitotta az ajtót, többen oda
rohantak, kivonták és elválasztották egymástól a dulakodókat.

– Gyilkos! gyilkos! kiabált a szürke úr.

– Nem igaz, ő a gyilkos! kiabált a középkorú kopasz úr.

– Ő sütötte rám a pisztolyt! kiáltott a szürke úr.

– Ő is rám sütötte! kiáltott a középkorú kopasz úr.

– Majd a szolgabiró mondja meg, ki a gyilkos, mordult közbe egy pandur,
kellő gorombasággal nyakon ragadva a kiabáló ellenségeket. Kötelet ide,
emberek!

Akadt azonnal egy pár kötőfék, s a szürke és a kopasz úr csakhamar
hátrakötött kezekkel állt az udvaron, a szörnyűködő néptömeg közt.

– Előre gazemberek! mondá a pandur hívatalosan hátba lökve a középkorú
kopasz urat s megrugva a szűrke urat.

– A csomagjaim! kiáltott kétségbeesetten a középkorú kopasz úr, a mint
látta, hogy féltett csomagjait egymásután hányják ki a kocsiból s a
tolongó tömeg keresztűl-kasúl jár rajtuk.

– Azokat majd zár alá teszszük jó madár, mondá a pandur. Sok szép lopott
holmi lehet bennük. Előre!

A vonat ezalatt elkészűlt, az útasok beszálltak, az ajtókat
becsapdosták, a csengetyű hármat kongott, a gép sivított és tovább
száguldott.

– Nem érkezünk ma Gyomára! kiáltott gúnyosan a szűrke úr fogolytársára,
a mint hátrakötött kezekkel a falu felé haladtak.

A szolgabíró úr épen nekivetkőzve ebédelt, azért meglehetős mérgesen
fogadta a kellemes hírt, hogy két gazembert hoztak a vasútról. Be kell
csukni, majd holnap kihallgatja, csak nem fogja emésztését megzavarni
két jó madár miatt! Másnap reggel aztán maga elé vitette a vádlottakat s
megkezdte a kihallgatást.

– Mi a neve? kérdé a középkorú kopasz urat, kit külseje után ítélve
tekintélyesebb gonosztevőnek tartott.

– Gálicz Rezső, mondá a középkorú kopasz úr.

– Nem igaz, hazudik, még a nevét is eltagadja, kiáltott közbe a szürke
úr.

– Mit jelent ez? kérdé a szolgabíró.

– Azt, hogy ez az úr nem Gálicz Rezső, hanem Czompó Barnabás, mondá a
szürke úr.

– Tessék kikutatni zsebeimet, ott van a keresztlevelem, mert épen
esküvőmre útaztam, mondá reszketve a középkorú kopasz úr.

Csakugyan zsebében volt a keresztlevél és egyéb íratok, melyekből
czáfolhatatlanúl kitűnt teljes joga a Gálicz Rezső hangzatos nevéhez.
Czompó Barnabásról szó sem volt bennük.

– Eltévesztettem emberemet! kiáltott a szürke úr homlokára ütve. Hogy
mert ön engem bolonddá tenni? fordúlt haragosan Gálicz úr felé. Ötszáz
forintot lopott ki zsebemből.

– Hol a lopott pénz? kérdé a szolgabíró a középkorú kopasz urat.

A szürke úr rejtélyes felkiáltása még jobban összezavarta a kérdést,
melyet későbbi terjedelmes vallomása sem volt képes tisztába hozni. A
szolgabíró igen gyanúsnak találta a dolgot, s hosszú két hétbe kerűlt,
míg végre teljesen kiderűlt a középkorú kopasz úr ártatlansága, és
szürke útitársával együtt visszanyerte szabadságát.

Sietett a vasúthoz, aggodalmasan töprenkedve, hogyan engesztelje ki a
hosszas várakozásért menyasszonyát? Az állomáson leendő apósával
találkozott.

– Csakhogy megtaláltam! kiáltott rá a leendő após. Hogy mert elmaradni
az esküvőről és cserben hagyni leányomat?

– Be voltam zárva, mondá Gálicz úr. De most jóváteszem mulasztásomat.
Minél előbb megtartjuk az esküvőt.

– Meg ám! mondá keserűen a leendő após. Ha volna kivel.

– Az istenért, hova lett menyasszonyom? kérdé rémülten Gálicz úr.

– Miután önt hiában várta az esküvőre, másnap megszökött írnokommal;
most is őket keresem, mondá a leendő após. És mind ennek ön az oka. Ha
el nem késik, leányom most az ön felesége volna.

– Köszönöm, jobban szeretem így, mondá a középkorú kopasz úr.


II. _A pénzes tüsző._

A vonat csengetyűzúgás, fütyülés, kiabálás, sípszó mellett czammogott be
ünnepélyesen a fedett pályaudvarba. Az ajtókat kinyitották, az útasok
egymásután ugráltak ki, csak Csató úr nem szállt ki kocsijából, hiába
ajánlotta ablaka alatt csábító hangon egy hordár szolgálatát.
Kétségbeesve nézett ki ablakán, szemeit, melyekből még alig törűlte ki
jóformán az álmot, réműlt bámészkodással jártatva a nyüzsgő
embertömegen. Nyakkendője ki volt oldva, kabátja, mellénye föl volt
gombolva, szája tátva-nyitva állt, mintha az ijedt sikoltás után, mely
nehány percz előtt kitört rajta, többé nem tudta volna becsukni. Végre
eloszlott némileg a tolakodó embertömeg, a kocsik ajtaját kezdték újra
becsapkodni, midőn Csató úr annyira magához tért tompa ámulatából, hogy
az állomási főnököt magához kérette.

A kívánt tisztviselő nemsokára megérkezett s nem a legnyájasabb
tekintetet veté az ablakon kinéző köpczös, szürke hajú útazóra.

– Tessék kiszállni, – mondá mogorván. A vonat nem megy tovább.

– Addig nem szállok ki, – mondá kétségbeesetten Csató úr, – míg
hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a tényeket.

– Micsoda tényeket? – mondá haragos bámulattal az állomási főnök.

– Megraboltak, – mondá Csató úr.

– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.

– Fájdalom, nagyon is lehetséges, – mondá Csató úr, vígasztalan arczczal
tapogatva széles derekát. – Nincs itt!

– Mi nincs ott? – kérdé az állomási főnök.

– A pénzes tüsző, – mondá nyögve Csató úr. – Tízezer forint volt benne.
Eltűnt.

– Hová? – kérdé haragosan az állomási főnök.

- Ha én azt tudnám! – sóhajtott a kifosztott férfiú. – Főnök úr, ez a
pénz nem volt az enyém, földesuramnak hoztam föl, és azért szeplőtlen
becsületem érdekében addig ki nem szállok a kocsiból, míg hívatalosan és
tanúk előtt jegyzőkönyvet nem vesznek föl a megtörtént rablásról. Tessék
egy rendőrbiztost és két tanút hívatni.

– Jól van – mondá az állomási főnök, fölébredt kíváncsisággal. – Az
egyik tanú én leszek, a másik az ellenőr. Itt van a biztos úr is, tessék
elmondani esetét.

Csató úr kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Tessék besétálni, – mondá udvariasan.

– Hát a kocsiban vegyük föl a jegyzőkönyvet? – mondá mogorván a biztos
úr.

– Tessék kívül maradni, de én szeplőtlen becsületem érdekében addig
innen ki nem szállok, míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a
rablás tényét, – mondá izgatottan Csató úr.

– Rajta hát, – mondá haragosan a biztos úr, kit épen egy pohár sör és
pörkölt mellől hívtak el. Régi törvény, hogy a felsőség mindig a
publikum rabszolgája legyen. A pörkölt ugyan semmit sem ér fölmelegítve,
az állott sör sem kitünő ital, de a rendőrnek az is jó. Csak rajta!

E hívatalos fölhatalmazás után, Csató úr, kihajolva a kocsi ablakán,
megkezdte fontos vallomását, mialatt a törvényes bizottság az ajtón
kívül foglalt helyet a kocsi lépcsőjén.

– Mi a neve? – kérdé mogorván a biztos úr.

– Csató Bernát, – mondá reszketve Csató úr. – Tiszttartó vagyok
Saraglyai Dénes ő nagysága ligeti uradalmában és tegnap este –

– Hány éves? – kiáltott a biztos úr.

– Ötvenhat multam szent György napján, – felelt Csató úr, – és tegnap
este –

– Micsoda vallású? – folytatá a biztos úr, ki nem zökkenve a hívatalos
formalitásból.

– Római katholikus, – mondá Csató úr, – de Ligeten nincs templomunk,
azért néhanapján a kálvinista paphoz járok tarokkozni –

– Nős vagy nőtlen? – szakítá félbe a biztos Csató úr hitvallását.

– Tavaly ültem meg ezüstmenyegzőmet, – mondá Csató úr, – és tegnap este
–

– Vannak gyermekei?

– Az ég nem áldotta meg házasságunkat magzatokkal, – felelt sóhajtva
Csató úr.

– Gyanús, mondá komoran a biztos úr, a két törvényes bizonyságra
tekintve, kik helybenhagyólag köhögtek.

– Miért gyanús? – kérdé rémülten Csató úr.

– Jó, csak folytassa, – mondá szigorún a biztos úr. – Mi baja van? Miért
kell most itt ülnünk a kocsi garádicsán?

– Tegnap este, – mondá Csató úr reszketve, – sürgönyt kaptam a földesúr
ő nagyságától, hogy haladék nélkül tízezer forintra van szüksége az
uradalmi pénztárból. Épen vacsoránál ültem vendégeimmel, mert feleségem
névnapját tartottuk, a kit Juliannának hívnak. Van még több keresztneve
is, de ezt szoktuk megtartani, mert nyárra esik és a vendégek könnyebben
megjöhetnek vacsorára.

– Ugyan végezze be már vacsoráját és menjen tovább, – kiáltott
türelmetlenűl a biztos úr.

– Nem lehet, kérem alássan, mert a vacsora alatt történt, – mondá
izgatottan Csató úr. – A harmadik tál ételnél érkezett a sürgöny és még
három tál volt hátra. El lehet mondani, hogy épen a vacsora közepén
voltunk. A helybeli jegyző negyedszer emelt poharat feleségem
egészségére, koczintottunk, ittunk és nagyon jó kedvünk volt. Megjön a
sürgöny, elolvasom. A tízezer forintot magam viszem föl – mondom
feleségemnek – ugyis személyes dolgom van ő nagyságával. Jól van – mondá
feleségem – csak vigyázz egészségedre és el ne veszítsd a pénzt. Ne
féljen tensasszony – mondja az uradalmi pénztárnok – erős bőrtüszőbe
teszszük az ezres bankókat és Bernát barátom derekára fogja csatolni.
Csak ne csatolja szorosra – mondja feleségem – mert nagyon sokat evett,
s a milyen kövér ember, megüthetné a guta. Ezzel fölkerekedtünk, én a
pénztárnok és az ellenőr, s a kis irodába mentünk. Itt állt az erős
Wertheim-kassza; az iroda ajtaja vaspántokkal van ellátva, az ablakon
keresztvasak állnak. Az ajtó mindig dupla zár alatt van; a pénztárnok is
csak akkor lép be, ha nagy summa pénzt kell kiadni vagy bevenni,
különben a nagy irodában dolgozik.

– Jőjjön már ki az irodából és menjen tovább! kiáltott bosszúsan a
biztos úr.

– Nem lehet kérem alássan, mert itt történt, – mondá lázasan Csató úr.

– A nagy irodában vagy a kicsiben? – kérdé az állomási főnök.

– A kicsiben, – mondá izgatottan Csató úr. – A pénztárnok kiolvasott tíz
darab ezrest; mind a tízet összehajtva a tüsző négy zsebébe raktuk;
azután – követem alássan – levetkőztem, a tüszőt csupasz derekamra
csatoltam, felöltöztem, begombolkoztam, és mind a hárman visszamentünk
az ebédlőbe. Csak tessék tovább mulatni – mondom vendégeimnek – de nekem
mennem kell, mert a vonat félóra múlva indúl. Még egy pohár bort a
szerencsés megérkezésre, mondja a jegyző, ki soha sem mulasztja el az
alkalmat, ha toasztot lehet inni. Megtöltöttük tehát a poharakat.

– Igya már ki poharát és menjen tovább, kiáltott haragosan a biztos úr,
félbenhagyott pohár sörére gondolva.

– Kiittuk a bucsúpoharat – folytatá Csató Bernát úr részletes vallomását
– megcsókoltam feleségemet, kezet fogtam a vendégekkel, befogattam és
kihajtattam a vasúthoz. Velem jött a kasznár és két uradalmi írnok, kik
az egész úton énekeltek, hogy távol tartsák a rablókat. Az állomáson a
kasznár azt tanácsolta, hogy külön alvó kocsit vegyek, mert úgyis egész
éjszaka útban leszek, s legalább nem kell félnem, hogy tolvajokkal
kerülök össze. Az egyik uradalmi írnok tüstént a pénztárhoz ment jegyet
váltani, a másik a kocsiba vitte táskámat, aztán mindketten
fölsegítettek, szerencsés útat kívántak, a kasznár még egyszer utánam
kiáltott, hogy vigyázzak «ama bizonyosra» – nem mervén a tüszőt
fönhangon említni ennyi ember hallatára – a konduktor becsapta az ajtót,
harmadikat csengettek és elindúltunk –

– Hála istennek, csakhogy elindúltak már, – mondá türelmetlenűl a biztos
úr.

– Én is azt mondtam – folytatá búskomoran Csató úr – és ledőlve
szundikálni kezdtem. Hanem ma reggel, midőn ideérve fölébredtem, és első
gondolatra tüstént tüszőmhöz kapva észrevettem, hogy nincs többé
derekamon, akkor már nem mondtam azt, hogy hála istennek.

– Mikor aludt el? kérdé az állomási főnök.

– Azt hiszem, mindjárt útam kezdetén, – mondá Csató úr.

– Miért hiszi? mondá szigorúan a biztos úr.

– Mert egy állomás nevét sem hallottam, – mondá Csató úr.

– Egyszer sem ébredt föl útközben? – kérdé az állomási főnök.

– Nem emlékszem, – felelt Csató úr.

– Nem vette észre, hogy álmában háborgatta volna valami? – kérdé az
állomási főnök.

– Nem – semmi – mondá Csató úr elgondolkozva. De igen – mégis – egyszer
úgy éreztem, hogy erős léghúzam jő rám.

– Honnan jött a léghúzam? – kérdé szigorúan a biztos úr.

– Azt hiszem, a nyitott ablakokból, – mondá Csató úr.

– Mért nem csukta be az ablakokat, ha nem szereti a léghuzamot? – mondá
bosszúsan a biztos úr.

– Tisztán emlékszem, s a kasznár és a két uradalmi írnok is látta, hogy
Ligeten mind a két ablakot fölhúztam és a függönyöket lebocsátottam, –
mondá izgatottan Csató úr. – S midőn ide érkeztem, a két ablak még
mindig föl volt húzva s a függönyök le voltak bocsátva.

– Honnan jött hát a léghuzam? – kérdé gyanakodó fejrázással a biztos úr.

– Bizonyosan, mikor a rabló kinyitotta az ajtót, – mondá az állomási
főnök.

A rendőrbiztos igen tudományos bámészkodással nézett a levegőbe, mintha
onnan olvasná ki a rejtély megoldását. A betűk azonban nagyon
olvashatatlanok lehettek, mert a biztos úr bámészkodása egyre
tudományosabb alakot öltött ugyan, de semmi megnevezni való eredményre
nem vezetett. Csató úr ezalatt a két törvényes bizonyság segélyével
kiforgatta táskáját, zsebeit, levetkezett, felöltözött, megmozgatta a
párnákat és az ülések alá bújt. Sok szemetet talált, de mindez nem ért
tízezer forintot s nem is volt a tüszőben. Végre a biztos úr kibetűzte a
levegőbe írt hieroglypheket, mert újra Csató úrra függesztette szemét s
szigorúan e nagy fontosságú kérdést intézte hozzá:

– Kire gyanakszik?

– Uram istenem – mondá kezeit tördelve a szerencsétlen Csató úr – én
senkire sem gyanakszom. Az ablakok sértetlenek, a kocsiba senkit sem
eresztett be a vezető –

– Megvan! – mondá ünnepélyesen a biztos úr. – A konduktor a tolvaj.

– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.

– A hol lopott pénzről van szó, ott semmi sem lehetetlen, – mondá
szakértő tekintélylyel a rendőrbiztos. – Hozzák elő ez embert!

Nem kellett messzire menni, a gyanúba vett egyenruhás férfiú ott állt a
második kocsi mellett; és íjedten kimeredt szeme, halálos sápadtsága,
midőn nevét hallotta a törvény képviselőjének ajkáról, ékesszólóan
bizonyította bűnösségét, vagy legalább is rémületét.

– Hol a lopott tízezer forint? – mondá a biztos úr, mellen ragadva a
vádlottat.

– Nem tudok róla semmit, – mondá a rémült ember, vaczogó fogakkal és
összeverődő térdekkel. – Ártatlan vagyok.

– Ezt minden gazember mondhatja magáról, – jegyzé meg keserű
philosophiával a biztos úr. – Előre a börtönbe, a többit majd kideríti a
vizsgáló bíró.

– De kérem biztos úr, – szólt közbe az állomási főnök, – ez az ember
mindig kifogástalan becsületü volt –

– A hol pénzről van szó, ott nincs kifogástalan becsület, – mondá
hívatalos felsőséggel a biztos úr. – Előre!

– Előbb tessék a jegyzőkönyvet aláírni, mert addig nem szállok ki a
kocsiból, – szólalt meg Csató úr az ablakból.

A biztos úr ismét a légi hieroglyphek tudományos elemzésébe merűlt, s
úgy látszott, fontos fölfedezést tett a láthatatlan betűk közt, mert
egyik kezével a vezető gallérát tartva, a másikkal minden udvarias
bevezetés nélkül kirántotta Csató urat a kocsiból, úgy hogy e termetes
férfiú majdnem pórúl járt a nagy és váratlan ugrás következtében; s
aztán őt is galléron ragadta.

– Az úr is velem jön, – mondá a biztos úr.

– Jó, de azért nem kell a galléromat fognia, – mondá Csató úr bosszús
meglepetéssel.

– A tolvajt gallérnál tartják, – mondá szentencziaképen a biztos úr.

– Én nem vagyok tolvaj! – kiáltott elsápadva Csató úr.

– Azt majd a vizsgáló bíró úr deríti ki, – felelt a biztos úr.

– Hiszen engem loptak meg! – mondá kétségbeesetten Csató úr.

– Az úr pénze volt az, vagy másé? – kérdé hívatalos sarkazmussal a
biztos úr.

– Földesuramé volt, – mondá tompán Csató úr.

– A hol más ember pénzéről van szó, ott minden ember tolvaj, a ki hozzá
férhet, – mondá rendőri axioma gyanánt a biztos úr. – Előre, jó madarak,
a vizsgáló bíróhoz!

Heveder Máté vizsgáló bíró úr igen éleselméjű kriminalista volt s
egészen az új jogászi iskola híve. Európai színvonalon állt s mindenben
megállapított elvek szerint járt el. Mint nagy eklektikus, fölhasználta
az összes külföldi elméletek és gyakorlatok tudományos vívmányait,
mindegyikből a legjobbat és leghasználhatóbbat szedve ki, fürge méh
gyanánt, mely szorgalmas repülő állathoz még abban is hasonlított, hogy
hatalmas fulánkkal volt ellátva. A vallatott gonosztevők sokkal jobban
rettegtek maró sarkazmusától, mint a kilátásba helyezett büntetéstől, és
sokszor csak azért is vallottak, hogy gúnyja csipős ostorától minél
előbb megszabadúljanak.

Egyik legnagyobb dicsősége volt Heveder Máté úrnak, hogy a művelt
külföld színvonalán áll, és hogy legjelesebb jogászait, legfurfangosabb
rendőreit saját fegyvereikkel győzte le, mint elégülten szokta mondani
írnokának. A francziák csak annyira vitték – szokta mondani önérzetes
mosolylyal – hogy minden rejtélyes bűnesetnél ez elvből indúlnak ki:
Keresd a nőt. Én tovább megyek, s azt mondom: Találd meg a nőt…! és
megis találom, – fejezé be diadalmasan – megtalálom, uram, eddig még
mindig megtaláltam.

A Csató-ügy igen fölvillanyozta Heveder urat és mozgásba hozta összes
jogtudományi készletét. Az eltűnt tízezer forintos tüsző rejtélye
alkalmasnak látszék, hogy a hazai és külföldi sajtó és szakértő közönség
figyelmét teljes mértékben fölgerjeszsze s megoldása által dicsőséget
hozzon a magyar törvénykezési gyakorlatra. Meg fogjuk mutatni – mondá
egy hegyes szakállú és hajlott orrú héber ifjunak, ki a
legtekintélyesebb hazai német lapokkal összeköttetésben állt s bűnügyi
újdonságokkal látta el hasábjaikat – meg fogjuk mutatni a külföldnek,
hogy mi sem állunk hátrább, s Gaboriau uram rendőri regényeire sokkal
érdekesebb tárgyakat találhatna a mi praxisunkban, mint az ő híres
Jeruzsálem-útczájában.

A Csató-ügy épen ilyen alkalmas regénytárgynak látszék, azért Heveder úr
a legnagyobb óvatossággal és furfanggal látott hozzá, s ügyessége által
megszégyeníté a külföld leghíresebb kriminálistáit, mint a hegyes
szakállú, hajlott orrú héber ifju meg is jegyzé a legtekintélyesebb
hazai német lapok hasábjain.

Első dolga volt a két gyanús egyéniséget, Csató urat és a konduktort jól
elzáratni, hogy se egymással, se a külvilággal ne érintkezhessenek.
Csató úr ugyan összetett kezekkel kérte a bíró urat, hogy legalább
földesurát tudósítsák ez esetről, mert ő nagysága bizonyosan
türelmetlenűl várja a tízezer forintot s rosszat fog gondolni róla, ha
sem neki, sem a pénznek nem hallja hírét; Heveder úr azonban szokott
maró sarkazmusával megjegyzé, hogy Csató úr semmit sem veszít azzal, ha
földesura rosszat gondol róla, s hogy az efféle látszólag ártatlan
izeneteknek tolvajnyelven mély jelentésük lehet, azért Csató úr sokszor
lophat még tízezer forintot, míg őt rá fogja szedni.

A hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju torka szakadtáig kaczagott e
sarkasztikus élczeken s még azon nap ki is nyomatta a legolvasottabb
hazai német lapban.

– E rejtélyes bűnesetet csak úgy deríthetjük föl – mondá Heveder úr – ha
lehető legnagyobb óvatossággal járunk el, s igyekszünk minél előbb
megtalálni az asszonyt. A francziák keresik a nőt, én megtalálom. Igen,
uraim, megtalálom, mert kétségtelen, hogy asszony van a dologban. A két
gyanús egyén közül az az igazi bűnös, ki asszonynyal van
összeköttetésben. Intézkedtem már, hogy Ligettől idáig minden állomás
tisztviselőit és az egész vonal vasúti őreit kihallgassák a múlt éjszaka
eseményei felől. Sőt többet tettem. Az egyik vádlottnak, Csató
Bernátnak, mint vallomásából kitünik, felesége van; távirati úton
rendelést adtam tehát, hogy föltünés nélkül és a legnagyobb kímélettel
azonnal fogják el s biztos kíséret mellett hozzák ide. Holnap már itt
lesz. A vasúti vezetőnek nincs neje; arra kell hát rájönnünk, van-e
szeretője? És ha mind a két asszonyt megtaláltuk, akkor a rejtély
kulcsát is megtaláltuk; az asszonyt pedig megtalálom, igen uraim,
megtalálom.

Heveder úr nagy szellemi fensőséggel nézett végig írnokán s a hegyes
szakállú, hajlott orrú héber ifjun, kiket ekként beavatott vala
furfangos programmjába; s a legmélyebb titoktartást kötvén lelkökre,
teljes erejével hozzálátott a rejtélyes bűneset lebonyolításához.

Először tanúlmányozni kezdte a sürgönyöket, melyek a vonal összes
állomásairól érkeztek s a megtörtént kihallgatásokról tudósították.
Legtöbbjében semmit sem talált, de két sürgöny teljes figyelmét költé
fel. Az egyik szerint a 27-dik számú őr a múlt éjjel, épen midőn a vonat
elrobogott állomása előtt, egyik második osztályú kocsi ablakán egy női
kart látott kinyúlni, mely valamit a földre ejtett. A vonat távozása
után az őr kíváncsiságból meg akarta nézni a földre ejtett valamit, de
kutyája megelőzte, mert oda rohant, fölkapta az említett valamit s
elfutott vele az éj homályában, és csak másnap reggel kerűlt vissza,
igen megtörve és fáradtan, de természetesen semmit sem lehetett tőle
megtudni. A másik sürgöny a 76-dik számú őrtől volt s még gyanúsabban
hangzott. Ez a múlt éjjel tisztán látta, hogy midőn a vonat a legnagyobb
gyorsasággal robogott el előtte, a vezető a lépcsőn állt s egy harmadik
osztályú kocsi ablakán kihajló nővel beszélt; sőt kézmozgást is látott,
de nem vehette ki tisztán, vajjon a vezető adott-e be valamit, vagy a nő
adott ki valamit?

– Itt van az asszony, sőt mondhatnám, itt vannak az asszonyok, – mondá
Heveder úr fejét vakarva, mert e túlságos sok a jóból kissé megzavarta.
Legfölebb két asszonyra gondolt, s most a vasúti két nőalakhoz számítva
Csató úr feleségét, ime három asszonynyal lesz dolga. Több világosság,
mint kellene.

De a déli nap fénye is csak pillanatra vakítja el annak szemét, ki sötét
pinczéből lép a verőfényre, pár pillanat múlva azonban annál ragyogóbb
világításban tünteti eléje a tárgyakat; Heveder úr gyakorlott szemét is
csak egy pillanatra kápráztatá el a bizonyítékok túlságos fénye; a
következő perczben már tisztán látta maga előtt az egész rejtélyes
bűneset szövevényét.

A dolog világos. Vagy a vezető a bűnös, vagy Csató Bernát. Ha az első
lopta el a pénzt, úgy bűntársa az a rejtélyes nőszemély, kivel a
harmadik osztályú kocsi ablakánál beszélgetett. Titokzatos mozdulata,
melyet a 76-dik szám nem vehetett ki tisztán, bizonyosan abból állt,
hogy a lopott pénzt akkor adta át kedvesének. E nőnek kell tehát nyomára
jönnie s akkor megtalálta az asszonyt.

Vagy Csató Bernát a bűnös. És ebben Heveder úr a legmélyebb lélektani
ismeretnek adta fényes bizonyságát. Éles szeme azonnal belátta, hogy
Csató Bernát nem szökhetett el egyszerűen a tízezer forinttal, mert
tudhatta, hogy utolérik és becsukják. Úgy főzte ki tehát a dolgot, hogy
a pénzt kedvesének adja át, s magát megrablottnak mondván, még a gyanú
árnyékát is elhárítja fejéről, s biztosságban költi el kedvesével az
elsikkasztott összeget. Ez esetben a bűntárs az a nő, ki a 27-dik szám
szeme láttára kinyújtá karját a második osztályú kocsi ablakán s a
földre ejtett valamit. Ez a valami bizonyára a kiürített tüsző volt,
melyet meg is találtak volna, ha a törvénytipró kutya el nem rohan vele
az éj homályában. De ez oktalan állat beavatkozása daczára is, ha kézre
kerűl ama nő, úgy megtalálták az asszonyt s vele a rejtély kulcsát.

Végre a harmadik lehetőség szerint Csató Bernátné asszonyság a
főczinkos, és ez esetben a másik két nőnek vagy semmi, vagy valami
szerepe van a bűnesetben. Így is, úgy is azonban nemsokára mindhárom
asszony kezében lesz, egyik közülök bizonyosan az igazi asszony – és ha
az asszonyt megtalálta, mindent megtalált.

Heveder úr nagy lelki gyönyörűséggel dörzsölte kezét, a mint e mélyre
ható kombinácziók végére ért, s türelmetlenségében azonnal hozzá fogott
a további eljáráshoz.

Először a vezetőt vitette maga elé.

– Hol lakik a szeretője? – kérdé tőle minden előleges kérdés nélkül, jól
tudván hosszas gyakorlatából, hogy a makacs bűnösöket legkönnyebben ily
hirtelen oldaltámadással lehet zavarba hozni. Sikerült is e cselfogása,
mert a megzavarodott gonosztevő szégyenkezve azonnal megvallotta
imádottjának nemcsak lakását, hanem nevét és társadalmi állását is.
Selymes Lottinak hívták, és benső szobalány volt Rosenstock Adolf úrnál
a három dob-útczában.

– Eleget tudok, visszamehet börtönébe, – mondá diadalmas mosolylyal a
vizsgáló bíró, – s azonnal rendelést adott, hogy Selymes Lotti leányzót
haladék nélkűl kísérjék be s kutassák ki minden holmiját.

Nemsokára eléje vezette egy rendőr a megréműlt leányt, egyszersmind
jelentvén, hogy minden holmiját kikutatták s ládájában több rendbeli
ruházaton kívül hét forint huszonöt krajczárt találtak, melyeket a
törvényszéki épületbe szállítottak.

– Jól van, – mondá Heveder úr, – elmehet. – Aztán a reszkető leányhoz
fordúlt s szigorúan szemébe tekintve folytatá:

– Hol van a többi?

– Micsoda többi, csókolom kezét? – mondá sirva Lotti kisasszony.

– A kilenczezerkilenczszázkilenczvenkét forint hetvenöt krajczár, –
mondá szigorúan a vizsgáló bíró.

– Nem tudom, csókolom kezét, – mondá még nagyobb sirással Lotti
kisasszony.

– Nem? Majd mindjárt segítek emlékező tehetségén, – mondá szokott
sarkasztikus modorával Heveder úr. – Honnan érkezett meg ma reggel?

– Hazulról, Gyarmatról, otthon voltam édes apámnál, – felelt Lotti
kisasszony.

– És miről beszélt az éjjel a konduktorral? – kérdé a vizsgáló bíró.

– Jaj istenem! – mondá Lotti kisasszony, eltakarva ábrázatát.

– Mindent tudok! – mondá kérlelhetetlen arczczal Heveder úr.

– Én nem vagyok hibás, csókolom kezét, – mondá hangos zokogással Lotti
kisasszony. – Ő járt mindig utánam s azt igérte, hogy feleségül vesz.

– És hova tette a pénzt? – kérdé a vizsgáló bíró.

– Micsoda pénzt? – mondá bámulva Lotti kisasszony.

– A lopott pénzt! – dörgött a vizsgáló bíró.

– Hát lopott is! – sikoltott Lotti kisasszony. Nekem azt mondá, hogy
borravalókból gyűjtötte, s mihelyt fölmegy száz forintra, mindjárt
megtartjuk az esküvőt.

– Nem arról van most szó, engem el nem ámít, – mondá Heveder úr. – Hol a
tízezer forint?

– Tízezer forint! – álmélkodék Lotti kisasszony.

– Mennyi álnokság és tettetés ily fiatal személyben! mondá
méltatlankodva a vizsgáló bíró. – De bennem emberére talált. Egy éjszaka
a börtönben majd nagyobb őszinteségre tanítja! Vezessék most el és
zárják be, míg újra hívatom!

– Én ártatlan vagyok! – sikoltott kezeit tördelve Lotti kisasszony. –
Csak az ablakon keresztűl beszéltem a konduktorral.

– És mit adott kezébe? – kérdé Heveder úr.

– Meggyet, – mondá Lotti kisasszony.

– Majd meglátjuk, holnap is meggy lesz-e? – mondá sarkasztikus
mosolylyal Heveder úr. – Addig vezessék börtönbe!

– Határozottan gyanús, – mondá magában Heveder úr, miután a sikoltozó és
zokogó leányt elvezették. – De most lássuk a másik asszonyt. Hozzák elő
Csató Bernátot.

Csató úr tökéletesen meg volt törve, midőn a vizsgáló bíró elé vezették.
Heveder úr tisztán láthatta beesett szemében, reszkető ajkán és borzas
haján a tetten ért bűnös gyáva csüggedését. Nem is kerülgette tehát
sokáig a kérdést, hanem hirtelen megrohanta szokott oldalvágásával:

– Kivel van viszonya?

– Viszonyom? – mondá elbámulva Csató úr. – Micsoda viszonyom?

– Szerelmi viszonya, – mondá Heveder úr.

– Szerelmi viszonyom! – kiáltott elszörnyedve Csató úr. – Ha ezt
feleségem hallaná!

– Meg fogja hallani, – mondá gúnyosan Heveder úr.

– Még csak az kellene, – mondá ijedten Csató úr.

– De ha nekem megvallja nevét, igérem, hogy neje előtt örökre titok
marad, – mondá csábos biztatás hangján a vizsgáló bíró.

– Kinek a nevét? – mondá hüledezve Csató úr.

– Kedvese nevét, – mondá szigorúan Heveder úr.

– Kedvesemét? – kiáltott rémülten Csató úr.

– A ki az éjjeli vonattal jött föl, – mondá jelentősen a vizsgáló bíró.

– Az éjjeli vonattal, – mondá hüledezve Csató úr.

– És karját kinyújtotta az ablakon, – mondá nyomatékosan Heveder úr.

– Kinyújtotta az ablakon, – kiáltott álmélkodva Csató úr.

– És a földre ejtett valamit, – mondá rettentő hangon Heveder úr.

– A földre ejtett valamit, – kiáltott hüledezve Csató úr.

– Ez a valami kezem között van, – mondá rémes arczczal Heveder úr, bírói
buzgalmában eltérve némileg az igazságtól.

– Valóban? – mondá bámészan Csató úr.

– Hol lakik hát az a nő? kérdé új oldaltámadással a vizsgáló bíró.

– Micsoda nő! – kiáltott elképedve Csató úr, csaknem eszét vesztve e
gyorsan váltakozó kérdések rémítő kereszttüze alatt.

– Résen áll a megátalkodott gonosztevő, – gondolá magában Heveder úr. –
E kitanúlt tolvajjal nem oly könnyű elbánnom, mint a tapasztalatlan
konduktorral.

Heveder úr valami új, meglepő oldaltámadásra készült, midőn az ajtó
kinyílt s a hívatali szolga egy sürgönyt adott kezébe. A ligeti
szolgabírótól jött és így szólt: Csató Bernátnét csendben és feltünés
nélkül elfogattam s a vasútra tettem. Holnap megérkezik.

– Jól van, – mondá halk elégedett hangon a vizsgáló bíró. – Megvan a
második asszony; ennek segítségével majd rájövünk a harmadikra is. Addig
vezessék vissza börtönébe a vádlottat.

Csató Bernátné asszonyságnak hatalmas tenyere volt, csipője sem volt a
vékonyak közül, hangja gyöngesége ellen sem panaszkodott soha senki, a
kinek alkalma volt e tisztes asszonysággal valaha szóba állni. E
hatalmas öklöket szorította hatalmas csipőire, midőn másnap reggel két
rendőr Heveder úr irodájába vezette, és e hatalmas hang legmagasabb
létráján kérdezte meg e nagytekintélyü jogtudóst, hogy micsoda dolog az,
hogy minden ok nélkül, szabad országban, saját házában így megrohannak
egy tisztességes tiszttartónét a hajdúk, vasútra pakolják és idegen
városba viszik, törvény elé állítják, a nélkül, hogy megmondanák, miért?
Muszkaországban élünk-e vagy mi, hogy így mernek bánni egy tisztességes
nemes asszonysággal, azt szeretné tudni!

– A nemesség kiváltságai eltöröltettek, mindnyájan egyenlőek vagyunk a
törvény előtt, – mondá ünnepélyesen Heveder úr, és élesen szemügyre
vette a «második asszonyt».

Csató Bernátné asszonyság igen tekintélyes és tisztességes hölgy volt s
a legjobb konyhát tartotta három vármegyében, de arczán az ötven tavasz
rózsái némileg elhervadtak, s több volt rajta a gödröcske, hogysem
határozottan szépnek lehetett volna mondani. Heveder úr éles szeme és
merész kombináló szelleme egy pillantással látta, hogy ily asszonyért
senki sem fog tízezer forintot lopni, s benne csak áldozatot láthat, de
nem bűntársat. Ehhez képest tehát szánakozó tekintetet vetett a termetes
asszonyságra, s búskomoly hangon mondá: Tessék helyet foglalni.

– Azért hozatott-e pandurok közt idáig, hogy leültessen? – mondá Csatóné
asszonyság székre ülve s harcziasan körűlnézve az igazság templomában.

– Asszonyom, – mondá részvéttel Heveder úr, – legyen készen a
legrosszabbra. Meg van csalva.

– Micsoda? – kiáltott Csatóné asszonyság fölugorva székéről. – Meg
vagyok csalva?

– Gyalázatosan, – mondá Heveder úr gyászos fejrázással.

Heveder úr taktikája furfangos volt és nagy lélektani ismereten alapúlt.
Föl fogja használni e terjedelmes hölgy féltékenységét s ez által jő a
«harmadik asszony» nyomára. E tervéhez képest még gyászosabb arczczal
nézett Csatóné asszonyságra s búsan rázta fejét.

– Igen, meg van csalva gyalázatosan, – mondá Heveder úr, – és pedig
férje által, kinek titkos szerelmi viszonya van egy rosszhírű nővel.

– Csató Bernátnak? – kiáltott a termetes asszonyság.

– Igen, – mondá a vizsgáló bíró.

– A ligeti tiszttartónak? – kiáltott a meglepett hölgy.

– Igen, – mondá vészjósló hangon Heveder úr.

– Lehetetlen, – mondá megvető fejrázással az ötven éves asszonyság;
tavaly ültük ezüstmenyegzőnket. Lehetetlen!

– Fájdalom, annyira lehetséges, hogy férje tegnap külföldre szökött
kedvesével, magával vivén a tízezer forintot, melyet földesura számára
hozott föl, – mondá nyomatékosan Heveder úr.

– A tízezer forintot! – mondá nagy meglepetéssel Csatóné asszonyság. –
Hiszen azt nem is hozta magával.

– Micsoda? – kiáltott elbámulva Heveder úr.

– Ott felejtette a kis irodában, – mondá Csatóné asszonyság. – Kicsit
sokat ivott és siettében elfelejtette felcsatolni a tüszőt, azt hivén,
hogy már derekán van. A pénztárnok másnap reggel vette észre és azonnal
sürgönyzött a földesúrnak.

Lehetetlen! – kiáltott haragosan Heveder úr.

– Tessék megkérdezni Saraglyai Dénes ő nagyságát, – mondá Csatóné
asszonyság.

Heveder úr a nagy szellemek találékonyságánál fogva tüstént belátta,
hogy a két vádlottat asszonyaikkal együtt alaptalanúl vette gyanúba. De
nagyobb óvatosság kedvéért azonnal személyesen sietett Saraglyai úrhoz,
s meggyőződvén a termetes asszonyság szavainak igazságáról, egy
pillanatig sem habozott tényálladék hiányánál fogva szabad lábra
bocsátni a vádlottakat, névszerint Csató Bernát urat, a vasúti vezetőt
és Selymes Lotti kisasszonyt.

– Rendszerem fényesen igazolta önmagát, – mondá Heveder úr, szellemi
fensőséggel tekintve végig írnokán és a hegyes szakállú, hajlott orrú
héber ifjun. – Keresd az asszonyt, mondják a francziák; találd meg az
asszonyt, mondom én. Megtaláltuk az asszonyt, s ime azonnal megtaláltuk
az egész rejtélyes bűneset kulcsát is.



A BETEGÁPOLÓ.

Kerekesné özvegy asszonyság hatalmasan megtermett, tenyeres-talpas hölgy
volt, kinek idegrendszerét egy kis sirás-rívás meg nem bolygatta. Sőt
közelebbi ismerősei, kiknek többször volt alkalmuk a tenyeres-talpas
hölgyet emberbaráti foglalkozásában látni, esküvel bizonyozták azon
meggyőződésüket, hogy a nevezett asszonyságnak egyátalában nincsenek
idegei; vagy ha vannak, úgy bizonyára oly erős vitorla-kötelekből
készültek, hogy azokat nem egy kis pityergés szellője, de az emberi
szenvedések leghevesebb viharja sem képes rezgésbe hozni. E természeti
ritkaság mindenesetre érdemes volt a természetbúvárok mélyebb
tanulmányozására; s meglehet, hogy Kerekesné asszonyság épen ez érdekes
physiologiai tulajdonságánál fogva állt annyira az orvos urak
kegyelmében. Annyi bizonyos, hogy ha valami nagy beteghez ápoló kellett,
az első kérdő szóra az orvos úr ekként kiáltott fel: «Legjobb lesz
Kerekesné asszonyság. Kitünő gyakorlata van a betegápolásban és képes
egymás után három éjszakát átvírrasztani.»

Kerekesné asszonyság öntudatával bírt kiváló tehetségeinek, s mint
minden nagy talentum, megkövetelte a megfelelő szellemi és anyagi
elismerést. Nála is, mint egyáltalában a felkapott tehetségeknél,
nemcsak a szolgálatot kellett megfizetni, hanem a reputatiót is. Pedig ő
nem igért eget-földet, sőt épen nem igért semmit. Kevés beszédű volt és
mogorva; megmondta ridegen föltételeit, tudniillik, mit kíván pénzben,
élelemben, italban, kényelemben, tiszteletben, elismerésben; s viszont
egy szóval sem érintette, mit fog mind e földi jók fejében tenni, hogyan
fog a beteggel bánni? Ezekre nézve hagyta beszélni reputatióját. Azt sem
tette, mi csekélyebb jelentőségű kollégáinál a behízelgés első lépése
szokott lenni, hogy gyöngéden megsímogassa a beteg fejét, megigazgassa
párnáját, paplanját, s nehány kedveskedő szóval illesse, midőn a beteg
hozzátartozói először vezetik a kórágyhoz s úgyszólván installálják
hivatalában. Kerekesné asszonyság megvetette a tehetetlen középszerűség
kicsinyes cselfogásait. Zordon és komor volt az alkudozások alatt,
zordon és komor volt a szerződés megkötésénél, zordon és komor volt a
betegszoba birtokba vételénél. Nem szorúlt önmagának ajálgatására,
eléggé ajánlotta hírneve, s ha néha-néha egyik-másik aggódó anya vagy
feleség remegve merte őt erre is, arra is figyelmeztetni, mit a szegény
beteg körül akkor meg ekkor tenni kellene, Kerekesné asszonyság mogorván
mondá: «Kerekesné vagyok» – és ezzel úgy vége szakadt minden további
okoskodásnak, mintha a csipkebokor lángja közűl szólalt volna meg a
hang: «Én vagyok, a ki vagyok».

– Tessék az éj bármelyik órájában utánam nézni, s ha nem talál ébren és
helyemen, vonja le fizetésem felét.

Legfölebb ennyit toldott még Kerekesné asszonyság előbbi rövid
nyilatkozatához, s ezt is csak akkor, ha a hely olyan jónak látszott,
hogy érdemesnek tartá érte nehány felesleges szó fényűzésébe
bocsátkozni.

És a legfeketébb rágalom sem mondhatta volna Kerekesné asszonyság merész
kihívását üres dicsekvésnek. Pedig irigye és rágalmazója volt feles
számmal, a mit nem lehet csodálni; úgy lévén ez az életben mindenütt s
az emberi hívatások mindenikében, hogy a kiváló s magasabbra emelkedő
szellemek uszályát az alant maradó kartársak írigysége és rágalma
képezi. Sovány, gyönge mellű betegápolók, kik magukba szívták a kóros
szoba veszélyes levegőjét, álmos, beesett szemű betegápolók, kiknek
szeme körűl fekete karikát vont az éjjeli vírrasztás; nyájas, tipegő
betegápolók, kik kellemes kövérségre gyarapították testüket az édes
karszékbeli szunnyadás által: valamennyien keserű mosolylyal és
kétértelmű fejrázással beszéltek Kerekesné asszonyság tagbaszakadt
termetéről, egészséges rézszínű arczáról, soha sem hunyorító szürkés
zöld szeméről, és erős csontos kezeiről, melyekkel képes volt a
legnehezebb csúzos öreg urat könnyedén megfordítni ágyában. De minden
agyarkodásuknak sem sikerűlt Kerekesné asszonyságot rajta kapni, hogy a
betegágy mellett csak egyetlen egyszer is elszundított volna.

– Soha sem szokott aludni Kerekesné asszonyság? kérdé egyszer-másszor
egy-egy kíváncsiabb nő, ha reggel a betegszobába lépett, s a nevezett
tenyeres-talpas hölgyet gigási fürgeséggel kávét főzve vagy kiürített
findsáját öblögetve találta.

– Soha, felelt a tenyeres-talpas asszonyság mogorván, s nem hunyorító
szürkés-zöld szemével úgy nézett, mintha soha életében le nem hunyta
volna.

Meglehet, hogy Kerekesné asszonyság költői értelemben használta ez
időhatározó szócskát, meglehet, hogy kevés beszédű hölgy létére
válaszolt e kéttagú szóval, mely ha nem is illett egészen a valósághoz,
de tökéletesen megfelelt a tenyeres-talpas asszonyság lapidáris
stylusának: annyi bizonyos, hogy Kerekesné asszonyságnak volt elég módja
leszokni az alvásról, s azért ha fennebbi merész állítását nem is
fogadhatjuk el a szó nyelvtani értelmében, mint költői képletet épen nem
mondhatjuk vakmerő túlzásnak.

Voltak éjszakák, mikor sikoltó szél rázta az ablakot s besüvöltött a
kilyukadt papiros-ragasztékon; a patkán aléltan pislogott a hamvadó tűz
s a dideregve tapogató kéz nem talált a sötétben egy kis fát vagy
legalább forgácsot; sápadt, éhes tekintetű asszony guggolt a patka
mellett, és hiába iparkodott fagyos lehelletével új életre gyujtani a
hamvadó parazsat; hiába hajtotta fejét a nedves téglára, hogy álmában
találja meg legalább egy pillanatra, miről ébren álmodozni sem mert: a
meleget, a fényt, az örömet, a nyugalmat. A szemek nem akartak
lecsukódni, e szegény hajlékban még az álom is fényűzési czikk volt. – A
sápadt asszony vírrasztott, nem hunyorító szemével mereven nézve maga
elé, s elmerengve, ábrándozva – miről? Talán semmiről. A miről
ábrándozni, kellemes képeket alkotni lehet, azoknak fogalma sem volt meg
benne, sohasem hallott róluk, senki sem beszélt felőlük, nem ismert, nem
látott ő soha mást, mint a hideget, az éhséget, a szennyet és azt a
durva részeges férjet, ki most is a kocsmában dorbézol és bizonyosan meg
fogja verni, ha reggel felé haza tántorog.

A sápadt asszony vírraszt és mereven néz maga elé a semmibe, épen úgy
mint Kerekesné asszonyság ül abban a karszékben, üres tekintetét az
eltakart virrasztó ámpára szegezve, és elmerengve, gondolkozva – miről?
Talán régmúlt idők szenvedéseiről, talán semmiről… A beteg nyögve
megfordul kórágyán, ledobja magáról takaróját, lázas szavakat mormol,
körmével vakarja a falat, forró tűz égeti agyát, hideg borzongatja
testét, didereg, foga vaczog, takarója földre hullt… Csak fázzál, csak
dideregj, én is fáztam, én is dideregtem, még sem haltam belé… Kerekesné
asszonyság nyugodtan ül karszékében, szemét sem fordítja a kínosan
vergődő beteg felé, sokkal jobban el van foglalva a vírrasztó lámpával
vagy talán emlékeivel.

Emlékeivel? Vannak-e, lehetnek-e neki emlékei? A ki felnőtt, mint az
állat, dolgozott, mint az állat, szenvedett, mint az állat, van-e annak
múltja, van-e jövője, tud-e emlékezni, tud-e remélni?

Kerekesné asszonyság nem sokat törődik azzal, ha tud-e emlékezni, tud-e
remélni, elég büszkesége neki az, hogy tud vírrasztani. – Ezt jól
megtanulta, most szépen megélhet tudományából.

Megtanulhatott vírasztani az elmúlt hosszú éjszakákon, mikor estétől
reggelig ült a hideg földön, a szalmazsák mellett, melyen a szélütött
ember feküdt, és átkozódott, és bort kért, és épen maradt kezével a
vírrasztó nő hajába, szemébe kapott, ha feléje nyújtotta a vizes
csuprot. Megtanulhatott vírrasztani a hosszú éjszakán, midőn a beteg
gyermek ágya mellett ült, s tehetetlen kétségbeeséssel hallgatta
fájdalmas nyögését, és imádkozni akart s nem tudott, mert senki sem
tanította rá; segítni akart s nem tudott, mert nem volt pénze orvosra,
orvosságra, fára, levesre, takaróra, melegítőre, s minden egyébre, mi a
beteg fájdalmát enyhíti, egészségét visszaadja, és a mivel most
napról-napra foglalkozik úri betegeinél, és a minek akkor hírét sem
hallotta. Nem hallotta, nem tudta, mivel segítsen, csak nézte néma,
mozdulatlan kétségbeeséssel, gyermekének rángatózó ajkát, görcsösülő
kezét, megtörő szemét, és nem tudta, hogy ez a halál, csak ült mereven,
tompa tekintettel, épen úgy, mint most Kerekesné asszonyság ül
karszékében.

A beteg fölemelkedik ágyában, ledobja párnáit, falhoz nyomja izzó
homlokát, nyög és sóhajt, iszonyú forróságról panaszkodik. Kerekesné
asszonyság nem hallja, vagy ha tán hallja is, nem törődik vele. Hallotta
ezt a nyögést akkor is, azokon a hosszú éjszakákon, megszokta már. A
beteg vizet kér, reszkető kézzel tapogatózva nyúl ki ágyából s leüti az
orvosságos poharat. A pohár csörömpölve gurul az ágy alá, a beteg
bágyadtan visszahanyatlik ágyába, sóhajtása lázas érthetetlen suttogásba
megy át… Csak nyögj, csak sóhajts, az én gyermekem is így nyögött, így
sóhajtott, és nem volt számára orvosságom… Kerekesné asszonyság
nyugodtan ül székén, s nézi mereven a lámpa csendes lángját…

Megszokta a vírrasztást, megszokta a szenvedést, megszokta a mások
szenvedésének látását… Idegei megerősödtek, nyugodtan tudja hallgatni a
lázbeteg őrjöngését, a jajgatást, sirást, átkozódást egyformán. Nem
hatja meg a betegnek sem könyörgése, sem fenyegetése. Megszokta már
mindegyiket; épen e kitünő tulajdonságai tették oly ajánlatossá az orvos
urak előtt. Fényes bizonyítványai vannak minden kórháztól és a
legelőbbkelő családoktól. Pontos, lelkiismeretes szolgálatában; el nem
mozdul a beteg ágya mellől, nem reszket a keze a legkegyetlenebb
műtételeknél sem, s arról szó sincs, hogy elszédülne vagy elájulna, a mi
különben kedvencz foglalkozása az asszonyi nemnek. Kerekesné asszonyság
izmos, tenyeres-talpas hölgy, erős idegekkel, álmatlan szemekkel, s az
az iskola, melyen keresztűl ment, épen arra való volt, hogy kitünő
betegápolóvá tegye.

Az a sápadt, éhes, szenvedő asszony, ki hajdan nehéz éjszakákat
vírrasztott át részeges férjét várva a kocsmából, vagy hosszú
betegségében ápolva, vagy gyermeke halálos ágya mellett, buta
kétségbeeséssel lesve a halál lépteinek kopogását; az az erős idegzetű,
éber asszony, ki mesterség gyanánt űzi most a női erények legszebbikét,
s pénzért pótolja az anyát, hitvest vagy testvért: maga sem tudja, hogy
szívtelen közömbössége folytonos boszúállás az emberiség ellen a
társadalom igazságtalanságáért.



ZAVAROS TÖRTÉNET.

Bocsásson ki engem innen, orvos úr, nem vagyok én őrült. Hiába rázza
fejét, hiába erőlteti arczára ezt a semmit sem tudó kifejezést: engem el
nem ámít. Nem aludtam ám, mikor ide hoztak, szememet hunyva tartottam
ugyan és hosszú lélekzetet vettem, de csak azért, hogy nyugodtan
kilessem, mit akarnak velem tenni. Hogy kaczagtam magamban, hogy
dörzsöltem a kezemet, mikor szemem félig nyitott szegletéből láttam a
sürgő-forgó alakokat, és hallottam suttogó beszédöket, mikor vigyorogva
mondogatták egymásnak: hála istennek, hogy nem ébredt föl; csak még
addig maradjon így, míg a nagy folyosón végig viszszük, nehogy
észrevegye a pántos ajtókat, rácsozott ablakokat. Hahaha! észrevettem,
mindent láttam és kezemet dörzsöltem és kaczagtam teljes erőmből, és
szerettem volna fölugrani s megfojtani a nyomorultakat, ha nem tartozott
volna tervemhez, hogy nyugodtan maradjak s nyomára jőjjek az egész
ármánynak, melyet ellenem koholtak.

Látja, tudom, hogy az őrültek házában vagyok, tudom, hogy ön az orvos,
kinek föladata engem kigyógyítani. Nevetnem kell. Jogom volna ugyan
haragudni, törni, tépni, fojtani, de lássa, én csak nevetek. Orvos
létére így elámíttatni magát! Menjen, tépje szét a diplomáját, ha még
azok a tudatlan nyomorultak is annyira rá tudták szedni. Ugyan szedje
hát össze minden tudományát, s álljon vitába velem és mutassa ki
tudományos érvekkel, hogy őrült vagyok. Nem mer, ugy-e? Fél a
vitatkozástól, ugy-e? Nem is tanácsolnám, hogy velem kössön ki. Nagyobb
bölcsek tették le előttem fegyveröket s vallották be vereségöket. Ind
bölcsek, perzsa máguszok, egyiptomi hierofanták, filozófok és irástudók
viaskodtak már velem és suttogtak fülembe hosszú álmatlan éjszakákon, és
akarták erővel rám bizonyítni, hogy megőrülök – megőrülök – és
csúfolódtak, ingerkedtek, kaczagtak, s hosszúszakálas fejüket gúnyosan
rázva, mondogatták: úgy kell a vakmerőnek, a ki közénk akar tolakodni.
De én kihívtam valamennyit, szembe szálltam valamennyivel, és
megmutattam, hogy azért sem őrülök meg, azért sem, akárhogy szédítik
fejemet és sütögetik izzó vastollal homlokomat… azért sem őrülök meg,
hanem legyőzöm valamennyiöket, és ők meghunyászkodva húzódtak be redős
palástjaikba; enyésztek, enyésztek… és egyszerre nagy megszégyenüléssel
borjúbőr-kötésű, kirágott levelű nagy könyvekké változtak, és akkor én
kaczagtam, hogy a könnyem kicsordúlt, épen úgy, mint most…

Ugyan kérem, törülje ki szememet, a nagy nevetéstől egészen elöntötte a
köny, alig látok tőle… törülje már ki, látja, hogy én nem tehetem, ez a
különös hálókabát, melyet rám adtak, egészen leszorítja a kezemet.
Micsoda őrült szabónak jutott eszébe ilyen kabátot készíteni, melyben az
ember karját sem mozdíthatja? Elcsapom a gazembert, megfojtom,
megnyúzom, bőrébe köttetem könyveimet. Ez lesz ám a szép kötés… Törülje
meg, kérem, az arczomat is, valami nagyon áztatja, olyan, mintha veríték
volna, hagyja rá, hogy az; de önnek bizalmasan megsúgom, hogy vér… vér…
azért olyan nyúlós, olyan csípős; de ne mondja meg senkinek, a buta
emberek még megijednének; csak mi tudósok értjük, hogy az asszonyi vér
vasrészei biztos gyógyszert tartalmaznak az őrülés ellen… törülje már
le… úgy, köszönöm… No csak ne kapja el a kezét, nem akarom megharapni,
nem azért nyitottam ki a számat, nem azért csattogtattam meg a fogamat.
Csak meg akartam mutatni, hogy megharaphatnám, ha őrült volnék… de ne
féljen, nem vagyok az.

Nem vagyok őrült, ne nézze óráját, ne tapogassa üteremet, jobban értek
én hozzá. Megvallom, valaha féltem attól, hogy megőrülök, de az már rég
elmúlt, most már biztos vagyok, föltaláltam a csalhatatlan gyógyszert,
be is vettem. Sok fejtörésbe, sok kínba, sok fáradságba került, de mégis
föltaláltam végre, és most nyugodt vagyok. Megérdemlem ezt a
nyugodalmat, eleget szenvedtem. Tudja ön, mit tesz az, szakadatlanul a
világ legnagyobb bölcseinek társaságában lenni, velök vitatkozni,
veszekedni és valamennyit legyőzni? Az önhöz hasonló apró embereket,
ugy-e, a hideg rázza, mikor egy kis rigorózumra mennek? Gyerekjáték! Én
minden este Plato, Libánius, Zoroaster, Ammonius előtt tettem
rigorózumot. Mit is nevezzem a többit? Minek szégyenítsem meg őket?
Legyen nagylelkű a győztes, levert ellenségeivel szemben. Elég az hozzá,
hogy a büszke Philot megaláztam, a bőbeszédű aquinoi barátot
elnémítottam. Az ifjukor fecsegő filozófjairól nem is szólok. Az volt a
dicsekvésük, hogy senki sem érti őket, az volt az erejök is; én
megmutattam, hogy megértettem őket és összedöntöttem hipothéziseiket.
Hahaha! Hogy tépték a szakálukat, hogy csikorgatták a fogaikat! Oh,
nincs a világon gőgösebb, bosszúállóbb faj a tudósoknál! Hogy akartak
rajtam is bosszút állni! De nem sikerült, kijátszottam őket, mert
valamennyinél nagyobb bölcs, nagyobb tudós vagyok…

Ugyan kérem, kergesse el az ablaktól azt a leskelődő alakot. Nem látja?
Ott, a másik ablaknál, a vasrács közt dugja be fejét és olyan borzasztó
fájdalommal néz rám, hogy kivenne türelmemből, ha a tudós nyugalmát
egyáltalán meg lehetne zavarni. Mondja neki, menjen el, nem akarom
ismerni. Ott van, nem látja? Ősz haja rendetlenül hull le vállára,
itt-ott meg is van tépve, azt mondja, én téptem meg. Nem lehetetlen… de
küldje már el, látása bosszant. Ha még szemrehányásokat tenne, nem
bánnám; de az a fájó szeretet, melylyel könnyes szemét rám szegzi, az
végre is fölingerel. Azt mondja, hogy az anyám… hallja, mily szomorúan
szólít fiának, édes fiának? Ne higyjen neki, ámítás az egész, csak azért
néz rám, csak azért suttog, csak azért üldöz szeretetével, csak azért
üldöz fájdalmával, hogy őrültté tegyen, mert ő is a bosszúálló tudósok
bérében áll, ő is az összeesküvők közé tartozik, kik erővel őrülésbe
akarnak hajtani… Kergesse el, kergesse el!

Vagy legalább takarja el a szememet, látja, hogy én nem mozdíthatom
kezemet. Jól van, köszönöm, most már nyugodt vagyok… Ott van még az
ablaknál?… Ne csaljon meg, ne mondja, hogy nincs ott; csendes zokogást,
halk fuldoklást hallok… oh jól ismerem e szörnyű hangot, ez is az átkos
tervbe tartozik, melyet a bosszúálló tudósok főztek ki. Mondja neki,
hallgasson el… Nem hallgat?… Hadd nézzek szemébe, majd elnémítom én!
Vegye el kezét szememről vagy megharapom… Úgy, most látom… látlak… ne
integess, ne hívogass, ne csábíts, nem ismerlek, nem követlek, nem,
azért sem őrülök meg!… Ah!…

… Szeretném tudni, orvos úr, mikor lesz vége ennek az ízetlenkedésnek?
Magam sem tudom, mióta ülök itt; azt hiszem, aludtam is… ön is aludt?
Nem csodálnám, oly társaságban, mint az öné, bátran elalhatunk
mindaketten. Nem akarok személyeskedni, de sértés nélkül kimondhatom,
hogy az ön társasága mélyen alul áll színvonalomon. Bocsásson hát haza,
láthatja, nincs semmi bajom. Úgy néz rám, olyan kérdéseket tesz, hogy
valóban méltóságomon alul volna, ilyesmire felelni. Hogy mit álmodtam?
Mikor? Most? Hát valóban aludtam? Jól aludtam-e? Nem fáj-e fejem? Mit
kérdezi ezt tőlem? Mit szorgoskodik körülöttem e nevetséges
gondossággal? Nem vagyok én gyermek, sem őrült!

Őrült… őrült!… Mit hajtogatják szüntelen, mit súgják, sikoltják,
kiáltják, ordítják mindig fülembe ezt a kiállhatatlan szót? Hát az egész
világ összeesküdött már ellenem? Nem elég, hogy a holt tudósok szellemei
bosszantottak vele szüntelen, most már az élő bolondok is azzal állanak
elő? Nem akarok személyeskedni, orvos úr, de utoljára is, a mi sok, az
sok.

Nézzen csak az ablak felé, nincs-e még ott valami öreg asszony? Nincs?…
Kár, ha ott volna, megkérdezhetné tőle, s ő megmondaná, hogy teljes
életemben üldöztek, boszantottak, kínoztak ezzel a nevetséges szóval…
Őrült!… Tudna ő is valamit regélni róla; mert valaha, mikor már nagyon
elfáradtam magányos küzdéseim alatt, hozzá mentem panaszkodni, neki
mondtam el nehéz gyötrelmeimet. Igen, neki! Akkor még nem nyilt meg a
szemem, még azt hittem, anyám… Hiszen úgy tudta tettetni magát, és én
nem emelkedtem még a bölcseség színvonalára, melyen most állok… Azt
mondta, tudóst akar belőlem neveltetni, mert én vagyok az ő büszkesége,
szívének egyetlen öröme!… Hahaha! Nevessen hát, látja én majd megfulok a
kaczagástól… Hamar egy pohár vizet! De bele ne tegyen abból a fehér
porból, mert a szeme közé szórom.

Igyék előbb ön a pohárból, máskép nem iszom. Ne gondolja, hogy engem
rászedhet. Így már jó, most már én is innám, de már nem kell. Tegye csak
félre a poharat és hallgasson rám… Hol is maradtunk? Segítsen már!… Nem
akarok személyeskedni, de önnek igen lassú észjárása van… Hogy anyám
tudóst akar belőlem neveltetni? Hogy meri ezt az asszonyt anyámnak
nevezni? Ha akkor tudtam volna azt, a mit most tudok, kezébe haraptam
volna és letéptem volna ruháját, mikor kezemnél fogva első tanítómhoz
vezetett. Hogy sírt, midőn elbucsúztunk, hogy csókolt, hogy biztatott!
És én bolond, hogy csókoltam vissza, hogy fogadkoztam, hogy esküdöztem!
Azt mondta, hogy szegény özvegy létére éjjel-nappal fog dolgozni,
koplalni, csakhogy én tanuljak, tudós legyek, nagy ember legyek, és ez
lesz az ő boldogsága… És én nem sikoltottam fel: «Őrültté akarsz tenni,
meg akarsz ölni!» Nem! Nem kapaszkodtam hajába, nem kaczagtam szemébe,
nem ordítottam fülébe. Ezt kellett volna tennem. Később megtettem…

Mit kopognak az ajtón? Micsoda illetlenség ez, megháborítni az embert,
ha orvosával konzultál? Ha már rám fogták, hogy beteg vagyok, hallgasson
ki, tegye meg kötelességét, aztán bocsásson útamra. Rendelhet is
valamit, az illendőség kedveért be is vehetem, se nem árt, se nem
használ. Nem akarok személyeskedni, de az egész orvosi tudomány nem ér
egy hajító-fát. De ha már itt vagyok, szolgálja meg bérét, s hallgasson
ki. Hanem akkor ne kopogtassák az ajtót; az ember alig hallja saját
szavát is. Ugyan kergesse már el az alkalmatlant! Senki sincs az
ajtónál? Nyissa ki végig, hadd lássam; engem meg nem csal senki! De hát
akkor hol kopognak? Hallom, jól hallom, nem vagyok őrült, hogy nem szóló
hangokat halljak! Nézze csak a fejemet, nem ezt kopogtatja valaki nehéz
kalapácscsal? Senkit sem lát? Micsoda beszéd ez! Mintha nem érezném,
élesen, súlyosan, fájdalmasan! Kop – kop – kop – oh, mily nehéz ütések!

És nekem tűrnöm kell, tűrnöm… Emlékszem rá, ismerem izzó, metsző vasát…
ez a kalapács sokszor verte már össze agyvelőmet… Oh mint fáj! Mit tett
rá?… Kissé enyhűlt a fájdalom, de emlékét el nem mossa hidegvizes
rongyával. Ez a pőröly kopogott agyamon, mikor gyermekkoromban, álmatlan
éjszakáimon egymásután vettem sorra könyveimet és tanultam, jajgattam,
sóhajtottam, imádkoztam, hogy tudós legyek, nagy ember legyek, ne
veszszen kárba anyám véres verítéken szerzett pénze. Féltem, hogy
elalszom: a kályha mellé álltam, s ha elbódított a kerülgető álom, a
kályha éles vasába vertem bólongató fejemet, és a kalapács ütni kezdett
– kop – kop – és én tanultam, tanultam – a fagygyú-gyertya lángja körül
vörös karika képződött – egyre nagyobb lett, nagyobb, emberi formát
öltött, vigyorgott, hívogatott – és én tanultam; a kalapács ütött – és a
vigyorgó rém suttogni kezdett: meg ne őrülj! meg ne őrülj!

Először hallottam e szót… Föl sem vettem, tanultam tovább, oh! mert
nehezen ment, nagyon nehezen! Tanítóim azt mondták: gyönge fejem van,
nagyon megerőltetem magamat, tehetségem nem áll egyenlő fokon
nagyravágyásommal. – Bolondok – nem bolondok, gonoszak! Tudták ők, miért
beszélnek így… Féltek tőlem, féltették bálványozott bölcseiket, kiknek
eldobott csontjain rágódtak… A megrémült szellemek fölkeresték őket
éjjelenkint s ellenem uszították irígységöket. Ki akartak marni… azért
sem engedtem magamat… tanultam – tanultam – akárhogy ütött a kalapács –
kop – kop – tudtam jól, kinek karja vezeti, nem féltem tőle, megvetettem
– hiába tánczolta körben körűl szobámat tüzes karika alakjában –
tanultam és győztem, tudtam és kaczagtam a tehetetlen erőlködéseken.

Ismerte azt a tanáromat… hogy is hívják?… nem jut eszembe; pedig
hányszor emlegettem nevét küzdéseimben, átkaimban!… Segítsen már
kitalálnom; itt kóvályog most is tüzes lidércz alakjában – ott száll föl
s alá – nem látja? Sovány, mint az éhség, sápadt, mint az irígység,
szeme olyan, mint a pápaszemes kígyóé… Ott sziszeg az ön feje fölött;
vigyázzon, agyvelejébe ne ereszsze fulánkját… Velem megtette, tüzes volt
és mérges, csak úgy sustorogtam tőle, alig tudtam a kékes sárga lángot
eloltani… Vigyázzon, az ön gyenge feje ki nem állaná, és én is csak
nagynehezen hevertem ki… Kergesse, kergesse ki gyorsan a szobából, úgy,
nyissa ki az ablakot, hajtsa kendőjével… úgy, úgy, már kiosont, tegye be
hamar az ablakot, nehogy visszajőjjön. Kitelhetik tőle, mindig nagy
kedve telt benne, ha kínozhatott.

Beszélt önnel valamit? Ne tagadja, láttam, hogy suttogtak. Rólam
beszélt, rágalmazott. Ne higyjen neki. Azt mondta, ugy-e, hogy kaptafa,
rőf való nekem, nem a könyv? Mindig ezt mondta, és én megmutattam, hogy
hazudik a lelke, hazudik a szája. Azért is fényesen kiálltam minden
vizsgálatot, és magasan föléje emelkedtem. Ott ültem vele szemben,
gyönyörködtem sápadozó, pironkodó arczában, kaczagtam tettetett
szánakozásán. A kalapács egyre verte agyamat, a tüzes karikák egyre
lejtettek előttem… mit bánom én, elértem czélomat, álmatlan éjszakáim
enyhe hajnalát…

Álmatlan éjszakák? Oh, csak mi nagy bölcsek tudjuk, mi az álmatlan
éjszaka! Mikor minden élő állat pihen, csak a csillagok kaczérkodnak
képmásaikkal a tavak tűkrében, és a szél rázza kívülről az ablakot. De
milyen szél az? Sírból kelt, dohos szagú, halálos leheletű; éget is,
fagyaszt is: körmével kaparja az üvegtáblát s besikolt az
ablakrepedésen: meg ne őrülj! meg ne őrülj! Aztán az ajtónak kerül,
bemászik a kulcslyukon, körűllebegi a gyertya lángját, lecsap a nyitott
könyv lapjára, összekuszálja betűit; és a nehezülő szem riadtan olvassa:
meg ne őrülj! meg ne őrülj!

Mennyiszer hallottam, mennyiszer olvastam ezt. A világ, az emberek, az
elemek összeesküdtek ellenem, és ezt rikoltották fülembe szüntelen.
Félni kezdtem. Ha a kalapács ütései már nagyon erősek voltak, kezemre
hajtottam összezúzott, összeégetett szegény fejemet és elgondolkoztam.
Vajjon csakugyan meg kell nekem őrülnöm? Ha az egész világ úgy akarja,
engednem kell-e parancsának? Sikoltottam, hajamat téptem, körmömet
haraptam, fogamat csikorgattam. Nem akarok, nem fogok megőrülni. A tüzes
karikák nagyot ugrottak a légben, a szellemek gúnyosan kaczagták fülembe
azért is: jer velünk, mienk vagy! Felkaptam az asztalról papirvágó
késemet, hogy kivájjam szememet… de mit ér az? Ha többé nem látok, oda
van tudományom, diadalt ülnek az irígy szellemek. Látni akarok, és
szemébe nézek minden rémnek, akármit mutasson, akármivel ijeszszen.

Hiábavaló hetvenkedés! Most, hogy a veszélyen túl vagyok, megvallhatom,
hogy akkoriban nagyon féltem a megőrüléstől. Láttam, hogy az egész világ
ellenségem, irígyem; az emberek mohón megragadták volna a legkisebb
alkalmat, hogy elnémítsanak, befalazzanak, lánczra verjenek, mint a vad
állatot. Hah! még most is borzongat a hideg, ha eszembe jut, mily
jeleneteket láttam az őrültek házában. Igen, oda mentem, meglátogattam,
kíváncsi voltam rá. Valami különös vágy egyre oda csalogatott. Sokáig
küzdöttem ellene. Ha az útczán elmentem mellette, behunytam szememet, s
csak tapogatózva haladtam tovább, befogtam fülemet, nehogy valami
sikoltást halljak, melyben a magam hangjára ismerjek. Haszontalan
erőlködés! Engednem kellett a vágynak. Szépen feketébe öltöztem, rojtos
nyakkendőt kötöttem, úgy kopogtattam be az igazgatóhoz. Nagy
tisztelettel fogadott. Ismertek a városban, tudományomnak híre ment,
szép állásom is volt… ugyan micsoda is voltam?… Segítsen már kitalálnom,
oly szórakozott vagyok. Tanító? Igen, igen… de nem egészen helyesen
tetszett mondani… okleveles tanító voltam. Nem akarok személyeskedni, de
egy tudós tanító mindig felér tíz tudatlan doktorral…

Mit zavarja mindig össze eszméimet? Nem tudja, hogy a rendszeres
gondolkozás alapja minden tudománynak?… Hol is maradtam? Nézzen csak
rám, olyan ismerős arcza van, mintha épen önről beszéltem volna… Mit
mond? Ön is emlékszik rám, mikor meglátogattam?… Emlékszik?… Ugyan mire
emlékszik, mit látott? Látta a külsőt, egyebet semmit… Látta azt, mint
kaczagott lelkem, mikor ön – ha ugyan ön volt – tisztelettel kezet
fogott velem, s komolyan kérdezte, miben lehet szolgálatomra? Látta azt
a hosszú szakálú sovány rémet, a ki bal vállamon ült, s nyakamat
átkarolva, folyton suttogott jobb fülembe? Hallotta, mit sugdosott?
«Mondd, hogy zárjon a többi közé! Mondd, hogy te is őrült vagy!» Ezt
sugta vigyorogva, és vékony lábaival rugdalózott a levegőben, és hegyes
sarkával verdeste mellemet. Szerettem volna fölsikoltani, szerettem
volna földhöz vágni magamat, hogy agyon nyomjam az undok rémet, de
vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen ön valamit, mert tudtam, hogy
szintén ellenségeim közé tartozik. Ugy-e komolyan, illendően viseltem
magamat, míg végig vezetett a betegek szobáin, s megmutatta őrültjeit?
Hahaha! Szépen kijátszottam önt. Pedig ha tudta volna, mennyit
szenvedtem az alatt, mennyit viaskodtam láthatatlan kísérőimmel? Most
már megvallhatom, vége minden veszélynek, nincs már mit félnem az
őrültségtől.

De akkor féltem, nagyon féltem. Ha eszembe jutottak azok a sápadt,
meredt tekintetű alakok, kiket ön nekem oly naiv jóhiszeműséggel
mutogatott és elgondoltam, hogy ha csak egy pillanatra elvesztem
lélekjelenlétemet, én is közéjük kerűlhetek, elfutotta a vér fejemet, és
minden módon halni akartam. Oh, sokszor gondoltam erre! Ha fölmentem a
toronyba vagy magános sétáimon magas hegyoromra jutottam, lenéztem a
mélységbe, és valami ismerős hang úgy hívogatott, úgy biztatott: jer
ide, jó itt nálunk, elmúlik itt minden szenvedés. Ha fa alatt állottam
vagy szöget láttam a falon, ha nyakkendőmet megkötöttem vagy
föloldottam, mindig azt sugta valami nyájas biztató hang fülembe: egy
kevéssel szorosabban, egy kevéssel magasabban, egy kis vonaglás és
minden szenvedésnek örökre vége lesz. Ha kenyeret szeltem késemmel vagy
az iskolában tanítványaim tollait igazítottam, az éles kés csak általam
értett hangon egyre azt sivalkodta: egy kis szúrás, egy-két vércsepp, s
minden gyötrelemnek vége. Olyan jót kaczagtam néha magamban, ha eszembe
jutott, mily visítást mívelnének a kis pofók gyerkőczök, ha a lúdtollról
egyszerre szívembe szaladna késem… De erőt vettem jó kedvemen,
megtartottam komolyságomat s megóvtam tekintélyemet.

No, mit bámul rám oly hitetlen kifejezéssel? Ugy-e sajnálja, hogy nem
hallgattam a csábító suttogásokra, nem ugrottam le a toronyból, nem
akasztottam föl magamat, nem ütöttem oldalbordámba késemet? Tetszett
volna ugy-e önnek is, többi ellenségemnek is, az embereknek is, a
szellemeknek is? Oh, mert nekem vesztemre tör az egész látható és
láthatatlan világ, s szeretne megszabadúlni tőlem! Épen ezért nem
tettem. Nem akartam ezt az örömet megszerezni ellenségeimnek. Hadd
agyarkodjanak, hadd csikorgassák fogaikat, hadd üldözzenek,
hajszoljanak, azért is daczolok velök, nem veszek el, nem őrülök meg.
Tudományom utoljára is fog oly biztos gyógyszert fölfedezni, mely örökre
megment a megőrüléstől.

Föl is fedeztem. Nem hiába tanultam, éjszakáztam, szenvedtem én annyit.
Kíváncsi ugy-e? Szeretné megismerni e csalhatatlan gyógyszert, hogy
hírre kapjon, meggazdagodjék általa? Nem mondom meg. Szenvedjen ön is
annyit, mint én, ha meg akarja tudni. Oh, mert én nagyon sokat
szenvedtem, míg végre tökéletes biztosságba jutottam. Óvatosnak kellett
lennem, nehogy eláruljam benső kínjaimat, s ellenségeimnek alkalmat
adjak megbuktatásomra. Harczban, háborúban állottam éjjel nappal, ébren,
alva, emberekkel, szellemekkel, beszéltem, vitatkoztam, szabadkoztam,
gúnyolódtam, könyörögtem, sikoltottam, imádkoztam, kaczagtam,
átkozódtam… de ellenségeim, kik lesve lesték minden áruló mozdulatomat,
nem vettek észre semmit. Kijátszottam őket, és ez volt egyetlen örömem,
büszkeségem. Boruljon előttem a porba és bámulja bennem a
megtartóztatás, a tettetés valódi hősét. Látott engem az iskolában,
tanítás közben? Hogyne látott volna? Hiszen azok közt a vigyorgó
ábrázatok közt, melyek folytonosan rám bámészkodtak az iskola ablakán
keresztűl, s hunyorogtak, mutogattak felém, ott láttam gyakran az ön
tisztességes ábrázatát is. No, csak ne szabadkozzék, nem akarok
szemrehányásokat tenni. Csak azért kérdem, hogy látott-e már engem az
iskolában, magyarázat közben? Mit látott? Azt látta, hogy komolyan,
okosan beszélek, higgadtan kérdezek, oktatok, nagy tekintélyt tartok. De
azt nem látta, mily nagy erővel kapaszkodom az asztalba, mily görcsösen
fonom lábamat a szék lába körűl, nehogy a gyerekek közé rohanjak, s a
legvastagabbikat lábánál megragadva, úgy paskoljam vele össze a
többieket, azután a szellemeket, azután az ablakon bámészkodó
czudarokat. Dicső mulatság lett volna, csak úgy dagadt keblem a kéjes
élvezettől, ha rá gondoltam. De erősen az asztalba, széklábba
kapaszkodtam, mert tudtam magamon uralkodni, mert nem akartam megőrülni.
Hát azt látta, milyent rugtam néha-néha az asztal alatt? Hogy látta
volna? Hiszen az ott gunnyasztó rémet sem látta, kihez oda-oda rugtam,
ha suttogása már zavarni kezdte nyugodt előadásomat. Bizony hiába
leskelődtek, hiába bámészkodtak rám, nem kaptak rajta semmin. Félszemmel
mindig önökre vigyáztam, és uralkodtam magamon. Láttam, mily mohón lesik
mozdulatomat, midőn fölemeltem a nehéz vasléniát, hogy a táblán valamit
mutassak egyik-másik buta gyereknek. Tudom, azt várták, mikor ütök már
vele a gyerek fejére? De az én arczom nyugodt volt, kezem nem
reszketett, pedig azalatt egyre azt számítottam magamban, hány
vonalnyira kellene a léniának keresztűlhatni a koponya csontján, hogy a
velőből kiugraszszon minden idegen elemet? Örökre éleseszűvé tettem
volna ezzel a buta parasztfiút, de tartózkodnom kellett a szokatlan
experimentumtól, mert önök ott az ablakban félreértettek volna, s rám
fogják, hogy megőrültem.

Mit mosolyog ön? Azt hiszi, nem veszem észre? Engem el nem ámít,
keresztűllátok szívükön, agyvelejükön. Jól ismerem ezt a mosolygást,
sokszor láttam átsuhanni azok arczán, kikkel dolgom akadt. Azt
gondolták, nem veszem észre, és igyekeztek komoly, udvarias arczot
vágni, de én mindent láttam, s kaczagtam lelkemben gyáva képmutatásukon
és megvetettem a nyomorúltakat. Azt hitték, félénk, ügyetlen, tartózkodó
vagyok, és előzékenyen iparkodtak képzelt zavaromból kisegíteni, pedig
én csak óvatos voltam és akkor is kijátszottam őket. Szavaim lassan,
nehezen, botorkálva jöttek ki számon… a nyomorúltak mosolyogtak, épen
úgy, mint ön mosolyog most, s azt gondolták, nem tudok beszélni. Pedig
csak hallottak volna, mikor a szellemekkel vitatkoztam! De rájuk
hagytam, gondoljanak, a mit akarnak. Ez épen tervembe vágott, senki sem
gyanította, hogy ezalatt az őrültség kísértetével birkózom életre,
halálra.

Senki sem gyanította, még ön sem, akármilyen tudós orvosnak képzeli
magát. Úgy ám, hiába mosolyog, hiába ránczigálja ingerkedve karomat. Mit
ránczigálja a karomat? Kijelentem, hogy ily gyermekes tréfát komoly
férfiútól nem vártam volna! Hogy ön mozdulatlanúl ül székén s hozzám sem
nyult? De hát akkor ki ránczigál? Egyre erősebben… hevesebben… Nézzen
oda, én nem merem arra fordítni arczomat… Talán ő, megint ő! Most már a
szobába jött. Hogy merte bebocsátni? Mondtam már, nem akarom ismerni,
hiába sir, hiába símogat, hiába hízeleg. Kergesse el, nem látja, hogy
egyre erősebben rázza karomat, hogy már vállamra hajlik? Forró lehellete
kiégeti szememet, tüzes könnyei megperzselik arczomat. Szürke haja
hozzám súrolódik és lehorzsolja bőrömet. Vigye már el; hogy engedheti
orvos létére, hogy így kínozzon? Vagy legalább szabadítsa ki karjaimat
ez őrült-kabátból, hadd űzzem el magam őt!

Hallja, hallja, már beszél is! Ne higyjen neki, fogja be fülét, tömje be
az én fülemet is… Hallja, milyen ámítólag tud beszélni? Nem csoda, az ős
bölcsek szellemei tanították rá. Te voltál egyetlen boldogságom, édes
drága fiam! Benned volt minden reményem, szegény elhagyott özvegynek…
Körmeimmel ástam, vájtam össze a pénzt, hogy fölneveljelek… Nem igaz!
nem igaz! Fogja be a fülét… Hosszú éjjeleken vakká dolgoztam magamat…
éretted, fiam, éretted… Nem igaz! nem igaz! Tömje be a száját…! Ne űzd
el magadtól anyádat, tűrj meg házadban, tűrj meg a legutólsó zugban.
Szolgálója leszek nődnek, engedelmes rabotok leszek, csak tűrd el, hogy
láthassalak, csak engedd meg, hogy szolgáljalak, hogy szeresselek…
Hazudsz! hazudsz! Gyűlöltél, eszemet akartad venni… Fiam, ne higyj az
oly nő szerelmében, ki anyádat ki akarja szívedből üldözni… önző,
rágalmazó! Irígyled boldogságomat… Ne higyj a nőnek, ki szerelme
föltételéül azt köti ki, hogy anyádat elűzd magadtól… Nem vagy anyám! Ne
hallgasson rá!… Fiam, fiam, ne emeld anyádra kezedet… fiam, fiam, inkább
ölj meg! Hallgass, ne sikolts, ne csúszszál a földön, ne fogd át a
térdemet, nem hiszek neked, ne üldözz, nem vagy anyám, rossz szellem
vagy, ki őrültté akar tenni. El, el! Vigye már el innen, vagy igazán
megőrülök…

Oh! mily jól esett e hűs ital! Kérek még egy pohárral… Egészen
megkönnyebbűlt utána fejem, mellem. Nézze csak, itt van még az az öreg
asszony! Nincs? Hála istennek! Őrült szegény, rögeszméi vannak, ne
higyje egy szavát se. Azt mondta ugy-e, hogy az anyám? Boszankodnám, ha
nem kellene inkább nevetnem. Mintha nem tudná az egész világ, hogy az én
anyám a szép és bölcs Hypatia volt. Tisztán emlékszem még, mikor
Alexandriában megkövezte a csőcselék; ott álltam mellette, ruhájába
kapaszkodtam, s hirtelenében fölszürcsöltem kiömlő vérét, hogy minden
bölcseségét magamba szívjam. Egy kő engem is homlokon talált,
elszédűltem, ellenségeink akkor megragadtak és ennek a vén asszonynak
adtak át nevelésre. Meghagyták neki, hogy mindenképen őrültté tegyen,
mert féltek tőlem. Sikerűlt volna bizonynyal gonosz tervük, ha anyám
vére meg nem óv rendszeres gazságuk ellen. De ez még nem volt elég,
másra is szükségem volt, és ebben akart az öreg asszony álnoksága
meggátolni. Be ne ereszsze többé, mert nem állok jót magamról.

Olvasta Buddhas híres könyvét, a Thesaurust, melyet a ravasz Mani
álnokúl magának tulajdonított? Hogy olvasta volna? Nem akarok
személyeskedni, de az a felséges könyv nem való minden féltudósnak. Én
olvastam és megtaláltam benne a mit éveken át nehéz gyötrelmek közt
kutattam. De nem beszélek róla, úgy sem értene meg… Miről is volt szó?
Hogy lehet oly szórakozott, hogy minduntalan elszalasztja a beszéd
fonalát? Ez az öreg asszony egészen kivett sodrunkból… Hallja, megint
kopog az ajtón? Menjen, mondja neki, hogy már elmentem innen, máskép meg
nem szabadulunk tőle. Mit felelt? Megnyugodott és haza ment? Hahaha! Ezt
szerencsésen leráztuk nyakunkról. Higyje el, nagyon unalmas volt örökös
pityergésével. Bizonyosan megint szerelmemről akart beszélni.
Természetesen, ettől féltek legjobban ellenségeim, ezt kellett minden
áron megakadályozni.

De nem sikerült. Átláttam terveiken és kijátszottam. Szerettem, azért is
szerettem! Hah! az ön arcza is elborúl, önnek is ellenére van, mint az
egész világnak? Tudják is önök, mi a szerelem? Senki sem tudja azt, csak
én. Bölcseségem vitt rá. Lementem a Vezuv torkába, összehalmoztam mind
azt a lávát, mely századok óta egybetorlódott benne; aztán betömtem a
hegy tölcsérét és égő kanóczot dobtam a láva közé. Nagy pukkanással
szétrobbant a hegy, darabjait ezerfelé hajította az óriási lökés;
ömlött, zuhogott a lobogó láva, lángja felcsapott az égig és
megperzselte a csillagokat, végig rohant a földön és kiszárította a
tengereket, tavakat, tüzes nyelve végig nyalta a sziklákat és
megolvasztotta. A röpködő sziporkákból elkaptam egyet, lelkembe oltottam
és ott egyszerre nőni, dagadni kezdett, végig szaladgált ereimen,
szemembe szökött és onnan világított olthatatlan lánggal, ajkamig
csapott és parázsként izzóvá szította. Kezem tapintása égetett, szemem
villanása gyujtott, ajkam érintése perzselt… és a szőke leány
reszketett, megijedt a lángtól, megriadt a hévtől, szeme vakult,
lélekzete fuladt; sirva kérdezte: mi ez? Kigyuladt a pokol kéménye, vagy
olvadva hull le az égről a nap? És én azt sugtam neki: ez a szerelem!

Hallotta ezt a sikoltást? Nézze meg, valaki hallgatózik az ablaknál.
Olyan ismerős e sikoltás, de még sem merem ráfogni, hogy az övé, ő nem
lehet itt, azt én tudom. Nézzen ki az ablakon, ki van ott? Senki? Ne
ámítson, mert dühbe jövök és fejére döntöm ezt a házat. Volt valaki, de
már távozik? Ez már más, nézzen utána, milyen formája van? Nem tudja jól
kivenni a távolból? De azt csak kiveheti, férfi-e vagy nő? Mondja hamar,
ne tegyen türelmetlenné! Férfi…? Úgy már más. Mindjárt gondoltam, hogy
nem lehetett az ő sikoltása, pedig hasonlított hozzá…

Ismerem jól ezt a bizonyos sikoltást, egyszer hallottam, többször nem
fogom hallani. Tettem róla. Szeretné tudni, hogyan? Nem mondom meg. Ez
az én titkom, összefüggésben áll Buddhas könyvével és csalhatatlan
gyógyszeremmel az őrültség ellen. Hiába mesterkedik, nem csalja ki tőlem
titkomat. Egyátalában nem tudom, micsoda jogon avatkozik ön szívem benső
ügyeibe? Semmit sem szólt, azt mondja? De látom szeméből, mit gondol, és
én megtiltom e bántó gondolatokat. Nem elég, hogy az az öreg asszony is
szakadatlanúl ezzel boszantott, hogy a kínzó szellemek is folyton ezt
sugták, rikoltották fülembe: ön is azt meri már mondani, a mivel
úgynevezett jó barátaim üldöztek úton-útfélen? Nem szeret ez a lány,
hátam megett kicsúfolja esetlen mozdulataimat, hóbortos beszédeimet,
gúnyt űz belőlem, szerelmemből, csak azért jő utánam, mert azt hiszi,
nemcsak hiszi, mondja is, hogy férjnek épen elég bolond vagyok…? Vakok,
őrültek, nyomorúltak! Jobban olvasok én az ő szívében, mint ti ábéczés
könyveitekben.

A míg némán ülök vele szemben, s ti azt vélitek, a félénkségtől nem
tudok szólni, én azalatt tanulmányozom őt, egybevetem szemével,
színével, ajka reszketésével, keble hullámzásával Buddhas könyvének
adatait és mindent rendén találok. A kínzó szellemek vállamon, hátamon
ülnek, sarkantyúzzák oldalamat, székem alá bújnak és föl-fölemelgetik,
de engem nem hoznak zavarba. Fogaik csikorgatásából, dühös
rugdalódzásaikból látom kétségbeesésöket, mert ők is érzik már, kezdek
kisiklani körmeik közűl, ütött a szabadulás órája, nem kínoznak többé,
megtaláltam gyógyszeremet, nem őrülök meg, nem őrülök meg! Most már föl
sem vettem apró boszantásaikat, biztos voltam magamról, tanulmányoztam
és olvastam a lány szívében.

Nem csodálom, hogy üldözőim megijedtek és minden áron igyekeztek
visszariasztani a leánytól. Azért fogtak rá minden rosszat, azért
rágalmazták. Még az ő lelkét is megejtették, s rá birták, hogy egy időre
zsoldjukba álljon. Mintha én nem tudnám a csukott táblán keresztül is
elolvasni, mi van a könyvben. Mintha nem látnám, hogy mikor megvetőleg
elfordítja fejét, visszarántja tőlem kezét, arczát fintorgatja látásomra
és szemembe kaczag szerelmes szavaimra: akkor az az elfordított fej
kopaszhomlokú, nagyszakálú, az elrántott kéz csontos és szőrös, a
fintorgatott arcz ránczos és pergament-bőrű, az a kaczagás rekedt
torokból, fogatlan szájból kihangzó röhögés; mintha nem látnám, hogy az
üldöző rémek foglalják el helyét és saját csúf alakjukat mutatják
helyette elkápráztatott szememnek! De nem káprázott ám el! Bölcseségem
kifogott a rémek együgyű cselén. Hiába borítottak rá szürke felhőt, azon
is keresztűlláttam én, láttam mosolygó szemét, feslő ajkát, piruló
arczát, éreztem puha keze meleg szorítását, hallottam vágyó lihegését,
és boldog voltam, és kaczagtam üldözőim meghiúsult ármánya felett.

Mit mond ön? Hogy meri ezt mondani? Ki ne ejtse többé, mert megfojtom,
kiharapom gégéjét, mint kiharaptam az övét, a kit emlegetett! No csak ne
mentegetőzzék, látom, hogy nem bűnös, félrevezették a rémek, mint félre
akartak vezetni engem. Nekem is ezt suttogták fülembe untalan, nappal
utánam kiabálták az útczasarkokról, háztetőkről, éjjel kiránczigáltak
vele ágyamból. Hogy ez a mosoly nem nekem szól, ez ajak nem számomra
feslik, a puha kéz nem érettem melegszik! Hányszor röhögték ezt fülembe
és mutogattak gúnyos orrfintorgatással arra a tejfeles ifjonczra, a kire
ön is czélzott. Mit kérdi tőlem a nevét? Mintha nem tudná… Valóban nem
ismeri? No, nem sokat vesztett. Tudatlan, együgyű írnokocska volt,
iskolákat sem végzett, akárhogy sütögette a haját, akárhogy rugta
tánczával a levegőt… Szeretné látni…? Nem fogja látni! Nem fogja többé
senki sem látni…! Tettem róla…!

Látom, hogy örül neki. Ön jó ember, ha nincs is épen valami sok esze. De
jó ember, és azért jutalmúl adok önnek egy jó tanácsot. Soha se törődjék
a testi szépséggel. Higyje el, nem ér semmit a fényes szem, síma arcz,
bodros haj, fehér fog. Egy szorítás az én kezemtől, egy harapás az én
fogaimtól, és a fényes szem sötét üregébe pondró rakja petéit, göröngy
töri fel az arcz símaságát, gyíkok fonnak kötelet a bodros haj
szálaiból… Értem a férfiakat, mert a nőknek nem árt a szépség, úgyis ez
az ő egyetlen tőkéjük… De a férfiúnak van esze, bölcsesége, nem szorúlt
a szépségre… Mit használt neki az ő szépsége? Legyőztem őt, enyém lett
az arany alma, és mikor ő bele akart harapni, én haraptam az ő torkába…
Hahaha! Ne kérdje nevét, vagy ha épen tudni akarja, kérdezze meg a
gyíkoktól, pondróktól, százlábúaktól… azokkal van most, azokkal
ölelkezik, azokkal csókolózik…

Soha sem szenvedhettem, bántott hetyke viselete, boszantott haszontalan
ugrifüleskedése. S még engem mert ő lenézni, velem mert félvállról
beszélni! Tudták jól a gonosz rémek, hogy a világon legkevésbbé állhatom
ki, azért mindig vele boszantottak, az ő alakját mutogatták… Ha
menyasszonyom házába léptem, a túlsó ajtón bizonyára az ő alakja suhant
ki; ha a szőke lány hirtelen elugrott keblemről, és az ablakhoz futott,
az útczán bizonyára az ő árnyéka suhant át. Pedig csalódás volt az
egész, a rémek űztek velem játékot, szemeimet kápráztatták, csakhogy
mindenütt őt lássam. De nem szedtek rá. Felismertem terveiket s
kaczagtam rajtuk. Még arra is vetemedett egyikök, hogy a kert lugasában
alvó menyasszonyomnak félig nyilt ajkai közé rejtőzött, s mikor én a
lugasba léptem, annak a másiknak nevét sugta halk, epedő sóhajtással. De
hangjára ismertem a nyomorúltnak s kinevettem. Azt gondolta, elámít,
féltékenynyé tesz, az alvó leányra rohanok, megfojtom, és vége lesz
szerelmemnek, vége lesz házasságomnak. Átláttam ármányán s azért sem
tettem meg. Nem volt még itt az ideje.

Mit mondtam? Csitt! Ne mondja utánam e szót, véletlenűl szaladt ki
ajkamon. Nem értettem alatta semmit, ne ügyeljen rá. Hallgasson meg
helyette egy tanulságos mesét s okuljon belőle, ha van hozzá való esze.
Volt egyszer, hol nem volt, nem mondom meg, hol volt, egy nagy bölcs, a
ki tudott mindent a világon, csak egyet nem tudott. Ismerte a
csillagokat és összeköttetésben állt a hold lakóival, lejárt a föld
gyomrába és kileste a tűz születését, beszélt a szellemek nyelvén,
megértette az oroszlán ordítását, az egér czinczogását, a falevél
susogását, az egész természet örökös moraját tagolt hangokra szedte,
énekelt mint a madár, zúgott mint a tenger, sivított mint a vércse.
Elolvasta a hyeroglipheket, csak egy írást nem tudott elolvasni; ismert
minden titkot, csak egynek nem tudott nyomára jönni… Untatja mesém? Ha
untatja, nem mondom tovább. Nagyon érdekesnek találja? Az már más. Hol
is maradtunk? A nagy bölcsről volt szó? Micsoda bölcsről? Ah! igaz,
értem már, mire czéloz. Csakhogy nem bölcs volt az, hanem bolond.

Különben nincs nagy különbség e kettő között. Szomszédok; csak egy
vékony mesgye választja el őket egymástól. Tudja, mi ez a mesgye? Az
asszony. Ha a bölcs átugorja a sövényt, bolond lesz, ha a bolond
visszaugrik, bölcs lesz. Tudja, mi ugratja át a bölcset? Úgy hívják,
hogy szerelem. Tudja, mi ugratja vissza a bolondot? Nem mondom meg,
hiába kérdi, hiába kémkedik. Csak titkomat akarja kicsalni, hogy
eláruljon. De nem csal meg. Hallom a láncz csörgését, érzem a börtön
dohos szagát, látom a bárd villanását… ni, hogy csikorog a torony
kakasa… akasztott emberek lelkei tánczolnak rajta… Nem mondom meg, nem
mondom meg, nem árulom el magamat!

Oh! nagy bölcs volt az én bölcsem, és nagy bolond lett belőle. Mindent
ismert ezen a világon, csak az asszonyi szívet nem ismerte. Bántotta
büszkeségét ez a hiány, meg akarta tanulni ezt is, tanulta – tanulta –
és megbolondúlt. Szégyelte bolondságát, ellenségei egyre boszantották
vele, zsebébe bujtak, párnája alá rejtőztek, és nappal-éjjel szüntelen
kaczagták és csúfolták. Úgy kell neked – nem volt elég a tudomány, –
megvetetted a bölcseséget – asszonyt akartál ismerni, – szeresd hát –
légy bolond, mint a többi bolond, – mi elhagyunk, – tudományod elhagy, –
bölcseség és szerelem, tűz és víz… Egyre ezt morogták fülébe, és a
szegény bölcs megijedt… Megbánta, hogy az asszonyba kötött, belátta,
hogy nő és szerelem, szerelem és nyugtalanság, nyugtalanság és őrültség
elválhatatlan szemei egy erős vasláncznak… le akarta rázni magáról a
lánczot, szeges volt és megvérezte, tüzes volt és megégette… mennél
jobban rázta, annál inkább körűlfogta, karjaira, lábaira fonódott,
mellét nyomta, agyát szorította… érezte, hogy kiéget belőle minden
tudományt… esze tűnik, agyveleje fogy… nem akart tudatlanná lenni,
sikoltott és rázta, taposta a lánczot, addig ütötte, míg végre
összetörte… Hogyan törte össze? Szeretné tudni, ugy-e? De nem mondom
meg, olvassa el Buddhas könyvében, ott meg van írva, ő is onnan tanulta.

Ne gondolja, hogy velem történt ez. Hogy gondolhat ilyet? Bizonyosan
megint az a vén asszony hazudott. Elment már a házból? Nézze, most
fordúl ki a kapun, szemére szorítja kötőjét, kis ládában viszik utána
holmiját. Hová megy lakni? Bánom is én, akárhová. Minek állt meg az
útcza közepén, mért fordúl vissza? Talán meg akar átkozni? Tessék, nem
fog rajtam. Fölemel kezét, mintha áldást mondana rám; kell is nekem az ő
áldása! Ne áldj meg, ne sirj, ne imádkozzál, inkább átkozz meg, csak ne
mutasd, hogy szeretsz, hogy megbocsátsz… nem kell, nem kell… nem akarom…
Oh! vigyék már el, kergessék el. Tilos a koldulás…

Látott ön már menyegzőt? Hát tulkot látott, midőn nagy ünnepen koszorús
fővel vezetik a vágóhídra? Hát macskát látott egérrel játszani? Hát azt
látta, hogy sétál be a czinege a madárfogóba? Hát legyet látott mézes
lépveszszőn vergődni? Miért kérdem ezeket összevissza? Csak úgy jutottak
eszembe, minden czélzás nélkül.

Nézze csak azt a szűz virágkoszorút. Ugy-e szép? Hát az a fehér fátyol,
az a lesütött szem, az az apró lépés? Vigyázzon, csalánból van a
koszorú, az a fehérség rajta nem virág, hanem kígyó-tajték, azok a zöld
pontok pedig bazsiliskus szemek. Nézze, nézze, hogy villognak, hogy
hunyorognak, hogy szórják a sárga szikrát, hogy lesik a martalékot!
Félre ne hajtsa a fátyolt, rút csontváz bújt alája, azért lépdel oly
aprókat, nehogy elárulja zörgése, azért süti le szemét, nehogy koponyája
közepébe lássanak rajta. Szép dolog a menyegző, szól a muzsika, peng a
sarkantyú, huhog a bagoly, pirul a menyasszony, int és mosolyog, hívogat
a szeme, hullámzik a keble, csattog a csókja… a bolond bölcs ül a könyve
mellett, s töri fejét a nagy problemán: van-e hű asszony a világon?

Van bizony, hogyne volna, az enyém hű. Oh mint szeret, oh mily boldog
vagyok! Hiába beszéltek, irígy szellemek, hiába kaczagtok, hiába
húzogatjátok félre az ablak függönyeit. Tudom jól, mi van ott, a ti
gonoszságtok űz ott kápráztató játékot. Érzem én karja ölelését, ajka
mézes melegét, engem illet az, én vagyok az, a kit ölel, a kit csókol,
hiába toljátok közénk ezt a gyűlölt alakot, hiába változtattok engem át!
Én vagyok az, két alakom van, az egyiket öleli, a másik meglesi, az
egyiket csókolja, a másik hallgatja, az egyiket símogatja, a másik az
ajtót nyitja… Én vagyok ez is, amaz is…

Engem szeret, engem egyedűl; hiába kápráztatjátok szememet, gonosz
rémek, hiába mutattok karjai közt arra a másik alakra. Csak ujongjatok,
csak kaczagjatok, csak ugráljatok: most őrülsz meg! most őrülsz meg! Nem
igaz, épen most gyógyulok meg örökre…

Légy áldott, Buddhas aranykönyve. Te tanítottál meg a legnagyobb
bölcseségre. Megtaláltam a biztos gyógyszert, nem őrülök meg. Egyetlen
egy nő van a világon, a ki igazán hű… Járd be utána a mindenséget, és ha
ráakadtál, igyál szíve kelyhéből három vércseppet, és örökre bölcs
maradsz, és soha meg nem őrülsz… Soha, soha!… Drága, hű nőm, édes
gyógyítóm, isteni orvosságom! Oh, mint lüktet a szíved… Ne sikolts, ne
sikolts, ne vergődjél, csak három csepp, csak három csepp! Nyugodtan,
mindjárt megvan és akkor karjaimba szorítlak, és nyugodtak, boldogok
leszünk mindörökre… Ne lökd félre kezemet – nem fáj a szúrás – csak a
szíved közepébe – vékony, mint a tű – meg sem érzed… Ne kapaszkodjál
belém – lásd, a képmásom mily nyugodt, meg sem mozdúl, leereszti karját,
lehunyja szemét… Oh! mily édes, oh, mily forró!… Édes, drága, hű nőm.
Köszönöm, köszönöm, ide karjaimba – meggyógyultam örökre, – boldog
vagyok… Ah! segítség! meghalok a nagy boldogságtól!…

*

Isten hozta, tisztelt asszonyság, tessék helyet foglalni. Megint
kérdezősködni jött szegény betegünk felől? Jól van, nagyon jól van, négy
nap óta nyugodt. Keveset beszél, nem dühöng, csak aludni nem tud. Négy
nap előtt volt utolsó rohama, azóta csendes; de akkor sok bajunk volt
vele. Az egyik ápoló kezét meg is harapta. De négy nap óta egészen
elcsendesűlt; tapasztalásom azt mondja, hogy most valami nagy terven
töri fejét…

Nem, fájdalom, nem, e reménynyel nem biztathatom. Nem fog kigyógyúlni
soha. Minek áltassam hiú biztatásokkal? Az elmekór, mely ily alakban lép
föl, gyógyíthatatlan. Észleléseim után s azok szerint, miket kegyed
mondott felőle, az a meggyőződésem van, hogy betegsége már ifjú korában
kezdődött. Nagyon megerőltette agyát a túlságos tanulással – mert – hogy
is mondjam – kissé gyöngefejű volt. Akkor kezdődtek már hallucinatiói –
bocsánat e diák szóért – rájár a nyelvem – idegrendszere meggyöngült, a
folytonos izgatás lassankint egészen feldúlta. Betegsége sokáig
lappangott s csak némi különösségeiben nyilatkozott, míg végre neje
hűtlensége annyira megrázkódtatta agyát, hogy egy pillanat alatt teljes
erővel tört ki a rettenetes betegség…

Nem lehet, nem bocsáthatom hozzá. E találkozás újra fölizgatná. Tetszik
tudni, egyik rögeszméje az, hogy kegyed nem anyja neki, sőt legnagyobb
ellensége. Azt hiszem, lelkiismerete furdalásai, melyek ön iránti rossz
bánásmódját szakadatlanúl szemére vetik, nagyban hozzájárultak e szörnyű
kitöréshez. Kérem, szüntesse könnyeit, tisztelt asszonyság. Nem akartam
fájdalmas emléket költeni, hiszen tetszik tudni, ő szegény nem hibás,
nem volt már beszámítható állapotban, mikor azt tette…

Természetes, hogy e részről nem lesz semmi baja. A törvényszékhez már
benyujtottam szakértő véleményemet, s kimutattam, mit épen most volt
szerencsém említeni, hogy szegény fia régóta nem volt beszámítható
állapotban, legkevésbbé akkor, midőn hűtlen nejét s ennek kedvesét
megölte. Nem, nem, legyen nyugodt, e részben nem lesz semmi baja, még
akkor sem, ha meggyógyulna, a mivel, fájdalom! nem merem biztatni…

Ki kopogtat az ajtón? Bocsánat, annyi itt a dolog, hogy alig van egy
percznyi időnk, tisztelt látogatóink elfogadására. Bizonyosan ismét
valamelyik betegünkhöz hívnak… Szabad…! No mi baj? Beszéljen halkan…?
No, ez csakugyan váratlan… Jól van, elmehet…

Erősítse meg szívét, tisztelt asszonyság s nyugodjék meg isten
akaratában… Igen, úgy van, kérem, csak bátorság! Gondolja meg, hogy
szegény fiára ez valódi jótétemény, bármily fájdalmas reánk nézve s
megalázó intézetünkre. Szegény fia felhasználva a perczet, melyben
ápolója magára hagyta, kiugrott az ablakon és… Nagy ég, elájul!
Ovatosabban kellett volna tudtára adnom… Térjen magához, tisztelt
asszonyság… Rá nézve valódi szabadulás volt ez… Igaz, nem csodálom, hogy
az anya szíve mégis… Kérem, szüntesse zokogását… Legyen nyugodt, a
hanyag ápolót azonnal elcsapom szolgálatából…



AZ ÚJ LAKÓ TITKA.

A kapuról eltünt a czédula, mely ember-emlékezetet haladó idők óta
hirdeté, hogy «ezen házban két szobából álló lakás konyhával és
pinczével kiadandó». Évek előtt, mikor e czédula még nem képezte a ház
homlokzatának lényeges alkatrészét, újdonsága által egyszer-másszor
magára vonta az átmenők figyelmét, többen megállottak, elolvasták, s
nehányan be is mentek megnézni a kínálkozó lakást. De valamennyien
fejcsóválva jöttek ki, és a rejtélyes czédula helyén maradt, míg az
esztendők folytán végre egészen elmosta betüit az esővíz, s a
ráülepedett por komor egyiptomias színezettel ruházta fel. Nem volt az a
halandó szem, mely képes lett volna betűit elolvasni, de erre nem is
volt szükség. A ki megszámlálhatatlan évek óta keresztűl ment az útczán
s elhaladt e ház előtt (pedig középszámítással tíz év alatt a város
minden lakója végig ment rajta legalább egyszer), tehát a ki megfordult
e tájékon, az mind könyv nélkül tudta az ódon czédula szövegét, s
annyira hozzá szokott, hogy bizonyára rendkívül meg lett volna lepetve,
ha egyszer csak nélküle látja a rozzant kormos ház homlokzatát, melynek
egyedüli díszét képezte. Ebben a meglepetésben részesült mindenki, a ki
egy esős novemberi reggelen megfordult a szerecsen-útczában, és a keblét
egyszerre elfogó kínos szorongás okát kutatva, észrevevé, hogy valamije
hiányzik, s e valami nem egyéb, mint a 13-ik szám kapuján díszlett
czédula svéd runái.

De valamennyinél jobban meg volt lepetve Laska Fábián úr, midőn kilépve
a 13-ik szám kapuján, gyanútlan nyugalommal égre emelé szemét, hogy a
lucskos felhők állását komolyan megvizsgálja. Szeme azonban nem jutott a
felhőkig, útközben megállapodott s hosszú ideig mozdulatlan bámulattal
meredt egy négyszögletű foltra, melynek körvonalai az eltünt czédula jól
ismert alakjára emlékeztették. Laska úr lelkét nemcsak a meglepetés,
bámulat és hitetlenség érzelmei hozták hullámzásba. Aggodalom és
rettegés szállta meg keblét; a kiadott lakás épen az ő szomszédjában
volt, s ismerve annak sivár zordonságát, hihetetlennek tartá, hogy
tisztességes ember képes legyen bele költözni. Mily szomszédot
kaphatott? Laska Fábián úr békeszerető, nyugalmas polgár volt, egész
életében nagy óvatossággal ügyelt arra, nehogy érintkezésbe jőjjön a
törvény őreivel és a törvény megszegőivel és mostani lakását is épen
azért tartá meg kiváló előszeretettel, mert az egész második emeleten
még csak ez egy üres lakás állt kívüle, melyről emberileg lehetetlennek
látszott, hogy valaha lakót kapjon.

Laska úr visszarohant a házba és a házmester szobájába nyitott.

– Kicsoda vette ki mellettem az üres lakást? kérdé Laska úr dobogó
szívvel és izgatottságtól reszkető hangon.

– Nagy János úr, mondá a házmester.

Laska úrnak úgy rémlett, mintha már hallotta volna e nevet, de nem
emlékezett tisztán, hol és mily körűlmények közt. Az is meglehet, hogy
az újságban olvasta, összeköttetésben valami útonállással vagy
rablógyilkossággal; az is meglehet, hogy a hívatalos újságban olvasta, a
vaskorona-rend lovagjai közt. A név mindenesetre nem látszott
ismeretlennek, s ez csak növelte aggodalmát.

Szeretett volna tovább kérdezősködni a házmestertől, de ezen hivatalos
személyiséggel némi kapunyitási és borravalói differencziák miatt
feszűlt lábon állván, jobbnak tartá, ismét visszatérni emeletére és
személyesen rekognoszczirozni az ellenség haderejét.

A falépcső baljóslatúan csikorgott léptei alatt, a mint lélekzetvétel
nélkül, gyorsan, de óvatosan felosont lakásába. A tornáczra érve,
megállt egy pillanatra a rejtélyes lakás előtt s hallgatózott ajtaján.
Rémes csend és némaság uralkodott az ajtón belül, mely épen nem volt
arra való, hogy Laska úr gonosz sejtelmeit eloszlassa. Erősen föltevé
tehát magában, hogy azonnal megkezdi vizsgálódásait s addig nem
nyugszik, míg meg nem tudja egész bizonyossággal, minő ember az a gyanús
Nagy János, és lehet-e veszély nélkül egyedűl lakni mellette egy ócska
ház második emeletén?

Hosszú ideje múlt, hogy Laska úr ennyire kijött rendes kerékvágásából.
Nyugalom volt jelszava, nyugalom az egyedűli boldogsága. Azért nem
házasodott meg, mert sejté, hogy nincs az a nő a világon, ki mellett
nyugodtan lehetne élni. Ha tehát a házas élet gyönyöreiért sem
szándékozott oda adni negyven éves agglegénysége nyugalmát; nem lehet
csodálni, hogy egy betolakodó rejtélyes idegen kedvéért sem akarta
feláldozni. Sötét gyűlölettel tölt el keble ez ismeretlen ellenség
iránt, s szobájába érve újra föltevé magában, hogy addig nem nyugszik,
míg minden gazságának nyomára nem jött.

Azon hangok, melyeket a túlsó lakásból a vékony közfalon keresztűl
hallott, épen nem voltak arra valók, hogy megnyugtassák és jobb
véleményt gerjeszszenek benne Nagy János úr iránt. Csodálatos,
rejtelmes, ijesztő hangok voltak azok. Majd mintha sivító kis gyermeket
szorítanának a dunyha alá, majd mintha egy igen magas hangú macska
farkán végeznének chirurgiai műtéteket. Egyszer úgy vélte Laska úr,
mintha valami fojtogatott élőlény rekedt hörgését hallaná, máskor ismét,
mintha egy torokgyíkban szenvedő papagály gyakorolná hangját a
legmagasabb futamokban. Egy ízben megesküdött volna rá, hogy
jajveszéklést hall, de még ideje sem volt kellően megdöbbenni, midőn
vidám fütyölés hangzott a tornáczon, s nyomban rá csengetyűhang, miből
Laska úr meglepő logikai következtetési erővel azon meggyőződésre
jutott, hogy valami látogató csenget Nagy János úr ajtaján.

Laska úr gyorsabban, mint a czikázó villám, saját ajtajához futott, s
félrevonva a tolvaj-ablak tábláját, óvatosan kitekintett a tornáczra. A
másik ajtó előtt nyolcz éves fiú állt, még mindig éles hangon fütyölve
egy illetlen tartalmú népdalt s közben-közben felágaskodva és megrántva
a csengetyűhúzót. Laska úr rejtekéből éles vizsgálat alá vette a fütyülő
ifjú urat, s úgy vélte észre venni, hogy merész vonásain valami cynismus
ül, melyet az emberi fajnak ily zsenge sarjadékainál nem igen lehet
látni. Öltözete hanyag volt, tartása kihívó, fütyölése hamis. Zsebei
duzzadtak voltak s szürke köpönyege alatt valami terjedelmesebb tárgyat
látszott rejtegetni.

– Ez a kölyök bizonyosan valami tolvajbanda tagja, gondolá magában Laska
úr. Most hozza a lopott jószágot az órgazdához. Szépen vagyunk.

Nem folytathatta komor elmélkedését, mert a másik ajtó hirtelen kinyílt,
s egy vörösképű zömök öreg úr baljóslatú alakját mutatta Laska úr
megkövülő szemének. A vörösképű zömök öreg úr első üdvözletűl keményen
pofon vágta az ajtaja előtt álló ifjú urat, s miután üstökét nehányszor
megrázta, berántotta magához minden szó nélkül, ismét bezárta az ajtót
és Laska úr csak az ajtón keresztűl hallá a dulakodás tompa moraját,
melyet egy-egy hangosabb csattanás élénkebb zenei festéssel illusztrált.
Mindez szó nélkül s oly meglepő gyakorlottsággal történt, mintha a
vörösképű zömök öreg úr és a fütyülő ifjú úr jól kipróbált szerepeiket
játszották volna el Laska úr külön mulatságára.

Laska Fábián úr leshelyén maradt, erősen el lévén határozva, hogy most
már nyomára kell jönnie a titoknak. A dulakodás moraja lassanként
elnémúlt, de a közfalon keresztűl ismét felhangzottak a kísérteties
vastag és vékony hangok. – Laska úr képtelen volt magának megmagyarázni
e vadregényes hangok eredetét, de annyit érzett, hogy valami
vérfagyasztó van bennük, a minthogy az ő vére valósággal fagyni is
kezdett és haja szálai az ég felé meredtek. Hogy emberi hangok, arról
meg volt győződve; de hogy a gyötrelmek, s a testi és lelki kínok
micsoda irtózatos nemei által idéztetnek elő, arra csekély tapasztalása
a kínzó szerek alkalmazásának bakói tudományában, nem volt képes
feleletet adni.

– Nem tudok mást képzelni, gondolá magában Laska úr, mialatt szemével
folytonosan kifelé leskelődött, füle pedig borzongva fogta fel a nem
szűnő kísérteties hangokat, – nem tudok mást képzelni, mint hogy ez a
vén vörös órgazda, kis gyermekekből szervezett tolvajbandát, s azok
zsákmányait tartja itt. De mit jelent e jajgatás? Talán ártatlan
gyermekeket csal ide, s kínvallatás útján veszi ki belőlük az úri házak
benső titkait? Vagy tán a kis zsebmetszőket bünteti, hogy nem jártak el
ügyesen alávaló mesterségükben? szörnyűség!

Laska urat ép oly mértékben kínozta a kíváncsiság, mint a borzalom. E
kettős indulat ellentétes lökései oda lapíták az ajtóhoz s nem engedék
szemét elfordítni a tolvajablaktól. Határzata szilárdan állt: nyomára
jönni a rémes titoknak s aztán kiköltözni a házból. A rendőrséghez nem
akart fordulni, sem a titok fölfedezése előtt segélyért, sem a titok
fölfedezése után boszúért, mert mondtuk már, hogy a törvény őreitől nem
kevésbbé irtózott, mint megszegőitől. Azon téves rögeszmében szenvedett,
hogy a kettő közt nincs semmi különbség, s mindkettő csak arra való,
hogy a békés ember nyugalmát megzavarja.

A kísérteties hangok lassanként elenyésztek, s egy kimondhatatlanúl
hamis és éles nyikkantás után egészen megszűntek. Az ajtó ismét kinyílt,
s vihogva, ugrálva, fütyülve kiszökött rajta az előbbi nyolcz éves ifjú
úr, egy másik hasonló korú, hasonló viseletű fiatal gonosztevő
társaságában. A megnyilt ajtón keresztűl egy pillanatra felvillant a
haragos öreg úr vörös képe is, mint felhők közűl az alkonyodó nap; de a
felhők ismét összecsapódtak, az ajtó bezárult és a két ifjú úr merész
tartással a lépcső felé indult. Most már egyik sem vitt köpönyege alatt
valami terjedelmes tárgyat, egyiknek zsebei sem voltak duzzadtak, mi
véglegesen megerősíté Laska urat azon meggyőződésében, hogy a fiatal
tolvajok a vörösképű öreg órgazdánál hagyták zsákmányaikat. Laska úr
hirtelen kinyitá ajtaját s hősi elhatározással a fütyülő ifjak elé
lépett.

– Hová mentek? kérdé Laska úr fenyegető hangon.

A két fiatal gonosztevő megállt s oly higgadt elszántsággal nézett fel
Laska úr szemébe, hogy akármely világfinak becsületére vált volna.
Feleletük azonban egyszerű pantomimikából állt. Az egyik Laska úr felé
ölté nyelvét, a másik pedig orrához illeszté hüvelykét, mialatt többi
ujját kecsesen mozgatá a levegőben. Laska úr nem ismervén a
tolvajnyelvet, nem érté meg e gyanús jeleket, s azért újra, még nagyobb
szigorúsággal kérdé:

– Hová mentek?

– Kopasz, kopasz! kiáltott a két fiatal gonosztevő, s Laska úr jobb és
baloldala mellett lesurrant a lépcsőn. Az első emeleti tornáczra érve,
ismét visszakiálták a jelszót: Kopasz! kopasz! – s azzal rohantak le az
udvarra, és Laska úr onnan is hallani vélte, mint a szélben elenyésző
hangot: Kopasz! kopasz!

Lehet, hogy e szó valami tolvaj jelige volt, melylyel a fiatal
gonosztevők egymást közös akczióra figyelmeztették; lehet, hogy illetlen
czélzás akart lenni Laska úrnak tarkóig érő tisztes síma homlokára: elég
az hozzá, hogy az ifjú tolvajok eltüntek, és Laska úr kénytelen volt
egyenesen az öreg órgazda barlangjába hatolni, ha borzongó kíváncsiságát
ki akarta elégíteni.

Hősi lélekkel és vértanúi elszánással lépett tehát a rémes ajtóhoz és
meghúzta a csengetyűt. Az ajtó kinyílt s a vörösképű öreg úr fölemelt
ököllel rohant ki rajta, egyenesen Laska úrnak tartva. De meglátva a
nevezett férfiú alakját s elszánt arczát, hirtelen leereszté öklét,
alázatosan mormogva:

– Azt gondoltam, a gyerekek jöttek vissza.

– Beszélni szeretnék uraságoddal, mondá Laska úr szigorúan.

– Tessék besétálni, mondá a vörösképű öreg úr.

Laska úr nem minden titkos félelem nélkül lépett be a rémes bűnbarlang
ajtaján, bár arczán egyedűl szigorúság és hősi elszántság látszott.
Kíváncsi pillantást vetett szét a konyhában, melyen keresztűl mentek, de
itt semmi gyanúsat nem látott, mint a tűzhelyen két igen csorba lábast.
Az első szobába érve, a vörösképű öreg úr leülteté Laska urat egy
aszkóros székre s alázatosan várta nyilatkozatát.

– Két gyermeket láttam innen távozni, kezdé Laska úr a vallatást, miután
kíváncsi tekintettel körűlnézve az órgazda barlangjában, csupa oly
tárgyakat látott, melyeket a legkétségbeesettebb tolvaj sem tartana
érdemesnek ellopni.

– Igen, tanítványaim – nagy zsiványok – mondá a vörösképű öreg úr.

– Az arczátlan, még nyiltan be meri vallani, gondolá magában Laska úr, s
erősen megmarkolá zsebében a pisztoly agyát, melylyel óvatosságból
ellátta magát.

– Én Laska Fábián magánzó vagyok, folytatá szigorúan Laska úr.
Szomszédságában lakom.

– Örvendek, mondá a vörösképű öreg úr.

– A falak igen vékonyak e házban, minden hang áthallatszik rajtuk, mondá
Laska úr metsző gúnynyal.

– Valóban? Tetszett hallani? Talán… mondá a vörösképű öreg úr; szemében
a remény szikrája csillámlott fel, s megragadva Laska úr kezét, egymás
után kezdte ujjai hajlékonyságát próbálni.

– Mittesz az úr! kiáltott Laska úr megrettenve.

– Jó ujjak, hajlékonyak, nagyon hajlékonyak, megpróbálhatjuk, mondá
mohón a vörösképű öreg úr.

– Az én ujjaim hajlékonyak! mondá Laska úr nagy méltatlankodással.

– Nagyon hajlékonyak, használhatók, – mondá biztatólag a vörösképű öreg
úr.

– Használhatók! kiáltott Laska úr még nagyobb méltatlankodással.

– Kitünően, mondá a vörösképű öreg úr.

– Talán engem is tanítványának fogadna, mint azt a két kis zsiványt,
mondá Laska úr lesujtó iróniával.

– A legnagyobb örömmel, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igazán? mondá Laska úr.

– Azonnal megpróbálhatjuk, mondá a vörösképű öreg úr; a másik szobába
futott s csakhamar egy hegedűvel tért vissza, melyet az elszörnyedő
Laska úr kezébe nyomott.

– Mi ez? mondá Laska úr.

– Hegedű, mondá a vörösképű öreg úr.

– Mit akar vele? mondá Laska úr.

– Uraságod mondá, hogy tanítványom kíván lenni, mint az a két kis
zsivány, kiknek épen most adtam órát, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igaz, mondá Laska úr nagy lélekjelenléttel, s elereszté zsebében a
pisztoly agyát. Majd később megbeszéljük a dolgot.

Laska úr büszkesége nem engedvén, hogy elárulja csalódását, megtanult
hegedűlni.



AZ ARANYHAJ.

Senkinek sem volt több oka a sors igazságtalansága ellen panaszkodni,
mint Berkes Dániel úrnak. Ez a megfoghatatlan és kérdőre nem vonható
titkos hatalmasság születésétől fogva üldözte, és olyan csínyeket
követett el ellene, melyekre csakis efféle homályos jellemű, pogány
származású lény vetemedhetik, a kit már a régi bölcsek is vaknak
neveztek. Ez a vak végzet, mely hajdanában csupa szeszélyből sziklává és
ökörré változtatta a tisztességes embereket, legújabban Berkes urat
szemelte ki áldozatúl; s ámbár nem vitte rajta véghez a föntebbi
természetrajzi műveleteket, de talált ki ellene oly boszantásokat,
melyek sokkal jobban megfeleltek az előhaladott jelenkor jellegének, s
talán még gonoszabbak voltak, mint a hajdani klasszikus zamatú csínyek.
Már születése órájában azzal fogott ki rajta, hogy meg sem kérdezte
szándékát; és így történt, hogy Berkes úr egy szegény csizmadia udvari
lakásának hátulsó szobájában látta meg a napvilágot, s ezt is olyan
pislogó minőségben, a milyen az udvart körűlálló magas tűzfalaktól csak
kitelhetett; holott ha rajta állt volna, s ha megkérdik szándékát,
legalább is egy dúsgazdag herczegi törzset választott volna családfául.
Ez első megbántást azután egyre-másra követték az újabb csínyek,
melyeknek kitalálásában valóban bámulatos leleményességet mutatott a
fáradhatatlan szeszélyű végzet. Beoltotta szívébe a nagyratörő vágyakat,
és nem adott hozzájok elegendő tehetséget; megtömte fejét tudománynyal,
s aztán úgy összezavarta valamennyit, hogy egyiknek sem tudta jóravaló
hasznát venni; fölruházta nemes büszkeséggel, de a világot nem
görnyesztette alázatosan lábához, hogy meglegyen kettejök közt a helyes
arány; és így történt, hogy Berkes úr mindenbe belefogott és mindennel
fölsült, meg akarta hódítani a világot és nem tudta a jóllakásig vinni,
meghasonlott a világgal, és megátkozta a végzetet.

Legalább ez az elégtétele megvolt; mint minden élhetetlen embernek, a
kinek olyan jól esik, hogy van valaki, a kit vádolhat, szidhat,
átkozhat, ha nem tud boldogulni. Széles háta van a végzetnek, eltűrheti
az ütéseket, melyekkel a henyék, tehetetlenek, elégedetlenek, magok
vígasztalására bőségesen ellátják. Berkes úr is a végzetet szidta, mikor
egymásután kellett változtatnia a hivatalokat, mert mindenütt azt
akarták, hogy alul kezdje, és senki sem tudta megérteni, hogy egy olyan
embert, mint Berkes Dániel, azonnal a legmagasabb polczra kellene
ültetni. Akkor is a végzetet vádolta, mikor a helyett, hogy egy
milliomos bankár egyetlen örökösét vegye nőül, beleszeretett egy
kilenczedik osztályú számtiszt hét leánya közűl a hetedikbe, a kiből
igen derék, szorgalmas és hű feleség lett ugyan, de a számtiszti
tradicziókat átvitte Berkes úr családjába is, szintén hét gyermek apjává
tévén ez elkeseredett urat. Akkor is a végzetet átkozta, mikor sok
hányatás és csalódás után végre megfeneklett egy rongyos kis falu
jegyzői irodájában, és egy pár évi zúgolódás, álmadozás, elégedetlenség
és hanyagság után ezt a hivatalát is elvesztette, s hét gyermekével
együtt kenyér nélkül maradt.

– Elmegyek a fővárosba, mondá Berkes úr, miután szíve szerint lehordta
ősi ellenségét, a vak végzetet. Ott a nagy világban bőséges alkalom
nyílik tehetségeim érvényesítésére.

Nem nyílt azonban egyébre bőséges alkalma a nagy világban, mint hogy
újra és egyre hevesebben átkozza a végzetet, mely itt sem szűnt meg
üldözni. Kezdve attól, hogy csak a legutolsó külváros egyik
legpiszkosabb útczájában volt képes szállást venni, egész addig, hogy
álló két esztendei várakozás után sem tudott tehetségeinek más
elismerést szerezni, mint csak olyant, mely szégyennel tölté el büszke
szívét, s nem is lehetett egyéb, mint a gonosz végzet legármányosabb
szeszélye.

Mert hogy két esztendeig egyre-másra folyamodott minden állásra, mely
csak valamennyire előkelőnek volt nevezhető; hogy minden kikutatható
befolyásos úrnál tisztelgő látogatásokat tett és nagylelkűleg
fölajánlotta szolgálatát a köz- és magán-hívataloskodás minden
elképzelhető ágában, mely nagy tehetségeinek csak némileg is megfelelő
volt; hogy minden nap hosszú sétákat tett mindazon helyeken, hol az
előkelő világ megfordult, s látásból valamennyi nagy emberét ismerte a
fővárosnak; és hogy mind ennek daczára nem tudott egyébhez jutni, mint
néhány udvarias és sok goromba elutasításhoz: ez még nem keserítette
volna el annyira, mert, mint búskomor mosolylyal mondani szokta,
ilyesmiben már régi ismerősök az átkos végzettel; de azt még ettől a
sokszor megátkozott régi ismerősétől se várta volna, hogy Bobiczky
Jónást is ellene uszítsa s általa mérje büszkeségére a leghalálosabb
csapást.

Bobiczky Jónás úrnak nagy szállítóüzlete volt, s raktára épen abban az
útczában állt, hol Berkes úr volt kénytelen a hozzá méltatlan egyszobás
udvari lakással megelégedni. Mikor sétáiról hazatért, sokszor látta a
köpczös szállítót, a mint nagy társzekereket rakatott meg s parancsokat
osztogatott egy egész munkásseregnek. Sokszor tett keserű
összehasonlítást saját sorsa és e köpczös, meredt szemű, buta
arczkifejezésű úr jóléte közt; de azt sohasem merte volna lehetőnek
képzelni, hogy e tudatlan ember egyszer csak megállítsa az útczán,
vállára veregessen és felügyelői állással kínálja a rakodó munkások
mellett.

Pedig megtette, vastag arany lánczát morzsolva ujjaival, és a
legszemtelenebb pártfogói tekintettel; és nem sűlyedt el, sőt el sem
sápadt a lesujtó pillantásra, melylyel Berkes úr a megalázó ajánlatot
viszonozta.

– Szomszédjától tudom, mondá oly nyugodtan, mintha egy hozzá hasonló
emberrel beszélne, – szomszédjától tudom, a borbélytól, hogy nincs semmi
állása, s hogy írni és olvasni tud. Igaz-e? Tud jól írni és olvasni?

– Talán, felelt sötét gúnynyal Berkes úr.

– Akkor felfogadom. Tízenkét forint fizetés hetenként. Újévkor és
nevemnapján öt forint ajándék. Munka nyolcz óra naponként. Többi óráért
felűlfizetés.

Nem folytathatta azonban e csábító programmot, mert Berkes úr néma
megvetéssel elfordult és szó nélkül ott hagyta Bobiczky urat társzekerei
és nagy ládái közt. Előbb le akarta ütni vakmerőségeért; de meggondolva,
hogy átkos végzete ezért még a rendőrséget is nyakára zúdíthatná,
elégnek tartá a néma megvetést. Egy Bobiczkyval csak nem fog verekedni!

Hanem a borbélynak, ki hívatlan pártfogásával ily szégyent hozott rá,
kereken kijelenté, hogy kikéri magának kelletlen jóakaratát, és máskor
ne merjen vele ilyent tenni, mert megbánja. Egy házban laknak ugyan, a
borbély az útczai, ő az udvari lakásban, de ha már a sors azt a csapást
mérte rá, hogy egy borbélynak jobb lakása legyen, mint neki, azért semmi
esetre sem fogja eltűrni, hogy egy borbély pártfogói szerepet játszék
irányában.

– Nincs más baja? kérdé Cziróka úr, a hegyes orrú borbély, miután
szakmaszerű gúnyos nyugalommal végig hallgatta Berkes úr heves
szemrehányásait.

– Nincs, felelt komoran Berkes úr. Kimondtam akaratomat, s elvárom, hogy
tiszteletben fogja tartani. Nincs szükségem pártfogására.

– Inkább köszönje meg, hogy kenyeret akartam szerezni az úrnak és éhező
családjának, feleselt Cziróka úr. Bobiczky úr igen derék ember, és
pontosan fizet, az állomás pedig tisztességes. Tizenkét forint hetenként
nagy pénz, kivált mikor hét gyermek kér enni és csak egy tud szerezni.
Ne féljen, nem az urat értem. Hanem ha olyan büszke, ugyan mondja meg, a
büszkeségével fog ezen a kemény télen fűteni, a büszkeségét fogja
szegény gyermekeinek föltálalni?

Berkes úr nem felelt a nyelves borbély tolakodó kérdésére, talán nem is
hallotta. Ettől is néma megvetéssel fordúlt el, mint Bobiczky úrtól. Ily
emberek számára nem lehet más válasza, a mi pedig a fűtésre és a
tálalásra vonatkozó kérdést illeti, ehhez senkinek semmi köze. Még neki
sincs. Nem is jut eszébe rá gondolni, sokkal inkább elfoglalják
nagyratörő tervei, látogatásai a befolyásos nagy uraknál és mindennapi
sétái az előkelő világban, hogysem ily apró gondokra ráérhetne. Azt
látja, hogy gyermekei élnek és nőnek, és neki minden nap meg van a maga
ebédje és vacsorája. Igaz, hogy többnyire igen sovány és nem a
legválogatottabb ételekből áll, a mit nem is mulaszt el mogorván szemére
hányni legnagyobb leányának, a ki a háziasszonyi tisztet viseli.

Mert Berkes úr felesége, mihelyt megszülte a hetedik leányt, s ezáltal
eleget tett családi hagyományainak, sietett itt hagyni ezt a siralmas
világot, hol már nem volt semmi föladata. A háziasszonyi gondok a
legnagyobb leányra maradtak, a ki már szépen fölserdűlt hajadon volt,
mikor apja a fővárosba kerűlt. Tudott is egyet-mást; sütni, főzni még
odahaza megtanult boldogult anyjától, holmi kézimunkához is értett, és
szeme nemcsak a legszebb égszín volt, hanem elég erős is arra, hogy egy
rossz fagygyúgyertya mellett akár éjfélig se fáradjon el az öltésekben,
tűzögetésekben s más efféle szemrontó munkában. Szüksége is volt rá,
mert kis testvérei akármilyen vékony, szűk gyomrú, apró teremtések
voltak, egyszer napjában mégis csak megéheztek, Berkes úr előkelő
sétáiról pedig rendesen hatalmas étvágygyal tért haza, s nagyon
rosszkedvű volt, hogy mindig a legolcsóbb ételekkel kell táplálkoznia.

– Klára, mondá Berkes úr kedvetlenűl, a mint az ebéd végén leánya
gyöngéden vállára hajolt, s félénken kedves egészségére kívánta az
ebédet, – Klára, attól félek, hogy az ebéd nem válik egészségemre.
Minden nap főzelék, egyre-másra csak főzelék – hisz ez paraszt gyomornak
való. Rosszul gazdálkodol, nem tudsz a pénzzel bánni.

– Majd jobban vigyázok, atyám, felelt a leány szelíden.

– Hiszen nem kívánok sokat, folytatá az önző ember, de legalább olyan
gazdaasszony lehetnél, mint boldogult anyád volt. Az nem tömött agyon
csupa kolompérral, meg paszulylyal. Olyan ember, mint én, néha napján
pecsenyét is ehetnék.

– Majd jobban fogok gazdálkodni, atyám, felelt Klára félénken, és
elfordult, nehogy apja észrevegye a könyet, mely lassan végigpergett
arczán.

És a szép égszín szemek még tovább virasztottak a rossz faggyúgyertya
mellett, és még többet fáradtak az öltésekben, tűzögetésekben, és a kis
testvérek szűk gyomrocskái egyre szűkebbre szorultak, és az apró éhes
teremtések egyre mohóbb szemekkel nézték apjokat, ha napi sétája után jó
étvágygyal a párolgó tál elé ült.

– Mi már jól laktunk, szokta mondani Klára, ha Berkes úrnak nagy ritkán
eszébe jutott megkérdezni, hogy nem éhesek-e?

– Majd megjön az idő, mondá a derék férfiú és megvetőleg eltaszítá maga
elől a kiürült tálat; majd megjön az idő, mikor nem ilyen komisz
ételekkel fogjuk gyomrunkat rontani. Ne féljetek gyermekek, a világ
utoljára is belátja, mennyit érek, s hozzám méltó állásra fog emelni.
Akkor majd más ebédetek lesz, mint ez a silány borsó.

És Berkes úr ilyenkor fényes színekkel festé gyermekei elé a szép jövőt.
Milyen nagy házban fognak lakni, milyen szép szobáik lesznek, fényes
bársony butorokkal és földig érő tűkrökkel; az asztal egész nap terítve
lesz a legfínomabb holmikkal, sültekkel, tortákkal, édes borokkal. Az
apró éhes teremtések köréje gyűltek, s nyitott szájjal hallgatták az
elragadó festéseket, közben-közben fölszedegetve az asztalról, földről a
morzsákat, melyek apjok ebédjéből oda hulltak; és Klára hallgatva,
szomorúan kefélte az ajtónál apja kopott felső kabátját, mert ebéd után
ismét sétálni megy, s több látogatást is fog tenni befolyásos nagy
uraknál.

– Klára, mondá Berkes úr, a mint leánya rásegítette a felső kabátot, s
kalapját kezébe adta; a múlt éjjel majd megfagytam. Nem tudsz jobban
befűteni?

– Majd veszek ma egy mázsa fát, felelt a leány halkan.

– Mázsát, mázsát! mondá nagy lenézéssel Berkes úr. Látszik, hogy rossz
gazdasszony vagy. Mért nem veszed ölszámra a fát? akkor sokkal kevesebbe
kerűlne.

– Nincs annyi pénzünk, mondá Klára félénken.

– Mert rosszul gazdálkodol, felelt Berkes úr szigorúan.

– Majd igyekezni fogok, atyám.

– Jobb is lesz, ha több gondot fordítsz a háztartásra és nem sétálsz
annyit az udvaron. Már többször vettem észre, mikor haza jöttem, hogy
avval a haszontalan borbélylyal súgtál-búgtál. Mi dolgod van vele? Miről
beszéltetek?

– Semmiről, felelt a leány nagyon elpirulva.

Berkes úr atyai szeme nem vette észre gyermeke arczán az éhség
halványságát, de ezt az égő pírt meglátta.

– Reménylem, mondá komoran, nem fogsz szégyent hozni fejemre. Még csak
az kellene, ennyi sorscsapás közt, hogy leányom –

– Atyám, ne szóljon így! kiáltott Klára, és égő arczát az önző ember
vállára hajtá.

– Mi az? Mért ijedtél meg? mondá Berkes úr, magához vonva leánya arczát,
hogy szemébe nézzen. Mért pirulsz, mért sírsz?

– Oh atyám! még kérdheti? Az a gyanú –

– Gyanú, gyanú! mondá bosszúsan Berkes úr. Én nem gyanúsítlak, de mint
szerető, jó, gondos atyád köteles vagyok reád, jövődre gondot viselni.
És azért nem tűröm, hogy avval a borbélylyal, avval a Czirókával szóba
állj. Még rossz hírbe hozhat; arra pedig csak nem mer gondolni, hogy
téged, egy Berkes-leányt nőül vegyen?

– Oh atyám! erről sohasem volt szó.

– Reménylem is, mondá a gondos apa, és elvárom, sőt parancsolom, hogy
ezután még szóba se állj vele. Értetted?

És miután ily szeretően eleget tett apai kötelességének, Berkes úr
sétálni ment rendes útczáiba, az előkelő világ helyére, s néhány
látogatást tett befolyásos nagy uraknál. De senkit sem talált otthon,
sőt az egyik palotában az egyenruhás portás gorombán rárivalt, hogy a
cselédlépcsőn járjon, a mi Berkes urat újabb átkokra ragadta a végzet
ellen. Rossz kedvét épen nem enyhítette Cziróka úr látása, ki megint az
udvaron ténfergett, mikor Berkes úr estefelé fáradtan és átfázva haza
ért.

– Fogadni mernék, hogy ez a szőrpusztító megint Klárával mert beszélni,
gondolá magában nagy haraggal és elkeseredéssel. Reménylem, a leány nem
hágta át tilalmamat, s nem állt szóba ez emberrel. De a dolog gyanús,
nagyon gyanús. Majd résen leszek, és jaj neki, ha rajta kapom!

Ez apai szándékkal megállt az ajtó előtt s figyelmesen hallgatózni
kezdett a kihangzó gyermekzsivajra.

– Oh Klára! kiáltott a legkisebb leány; milyen jó ez a meleg szoba.
Azelőtt csak akkor fűtöttél be, mikor apa itthon volt, máskor majd
megfagytunk. Milyen vígan ég most ez a tűz!

– Igen ám, mert azelőtt garasszámra vettük a fát, hogy apának meleg
szobája legyen, szólt Mariska, Klára után a legnagyobb lány, a kinek már
elég esze volt, hogy be legyen avatva a Berkes-család háztartási
titkaiba.

– Miért? kérdék az apróbbak.

– Mert nem volt több pénzünk, felelt a bölcs Mariska.

– Hát most van? kérdé a kiváncsi Ilonka.

– Van bizony, felelt büszkén Mariska.

– Úgy hát mi is jól fogunk ma lakni? kérdé a naiv Margitka.

– Holnap estére olyan vacsorát kaptok, mint a király gyerekei, mondá
Mariska.

– Mért holnap? kérdé kedvetlenűl az ínyencz Juliska.

– Mert holnap lesz karácsony estéje, mikor a kis Jézus született, és
akkor minden jó gyermek mulat és jóllakik, mondá oktató hangon Mariska.

– Karácsony! karácsony! kiálták az apró teremtések, és körbe fogózva
körűltánczolták az asztalt. Jó kis Jézus! jól fogunk lakni! jól fogunk
lakni!

– Csendesen gyerekek! szólt közbe Klára, ki eddig hallgatva dolgozott a
gyertya mellett.

– Aztán igazán olyan sok pénzed van Klára? kérdi a kíváncsi Ilonka.

– Húsz forint, mondá büszkén Mariska. Két darab újdonatúj tízes.

– Oh mutasd meg, mutasd meg! kiáltozák az apróságok, körűlfogva Klára
székét. Sohasem láttunk tíz forintost, nagyon szép lehet.

Berkes úr az ajtó előtt állt és hallgatózott. Sötét volt, tűkör sem állt
előtte, nem láthatta, mily izzó szégyen ég arczán; csak azt érezte,
mintha valami nagyon forrón sütögetné. Minden szó az éhes, sovány,
szegény gyermekek ajkáról mintha egy-egy erős kézszorítás volna, mely
torkát fojtogatja. Miért? Tehet ő róla? Nem a végzet átkos műve ez is?
Nem tesz ő meg mindent, a mi a gondos apától várható? Nem fárad, jár
minden nap fényes hívatal után, hogy gyermekeinek mentől dicsőbb jövőt
biztosítson? Tehet ő róla, hogy a végzet oly kérlelhetetlenűl üldözi?
Mit fojtogatja torkát ez a láthatatlan kéz?

A gyermekek ujjongása oda benn tetőpontot ért. Klára megmutatta nekik a
két darab újdonatúj tízest.

– Milyen szép!

– Milyen síma!

– Milyen képek!

– Mennyiszer lehet ezért jól lakni!

A kalapácsütések, melyek eddig apránként hulltak Berkes úr fejére, most
egy nagy csapássá egyesűlnek, és olyant sújtanak rá, hogy csaknem
elszédűl belé; a fojtogató, láthatatlan kéz olyant szorít torkán, hogy
ijedten kap levegőért és szívdobogása eláll. Egy szörnyű gondolat rohan
rá, s hiába kergeti, a mint ott áll az ajtó előtt, és hallgatja a
gyermekek ujjongó fölkiáltásait, melyekkel a két darab tízest dicsőítik.
Honnan szerezte Klára ezeket? Tőle nem kapta – sohasem adott neki pénzt,
mióta a fővárosban laknak. Mástól kapta – kitől, mily áron? Mit áldozott
föl érte, az önző, hideg, szívtelen, eszeveszett apáért? Ifjúságát,
örömeit, éjeit, napjait – vagy még mást is?

– Csendesen gyermekek! hallatszott belűlről Klára szelíd, nyugodt
hangja. Adjátok vissza a pénzt; még szétszakítjátok, aztán vége a
holnapi jóllakásnak.

Meddig hajtotta önző ridegsége e szegény gyermek önfeláldozását? Az ő
gyenge válla viselte egyedűl a súlyos élet terhét, vajjon nem tört meg
alatta? Vajjon a munka, mely feltörte kezét, elhomályosította szemét,
elég volt-e? Nem kellett mást is oda adnia érette, az önző, élhetetlen,
álmadozó, dologtalan apáért?

Nem tudta, mennyi ideig állt az ajtó előtt. A gyermekek zsivaja
elcsillapult, mind szépen letelepedtek a tűz mellé, és halkan suttogva,
nevetgélve melengették kezeiket. Berkes úr jól látta a kulcslyukon
keresztűl. Látta Klárát is, a mint félreteszi munkáját s megteríti az
asztalt, számára, az élhetetlen vak ember számára. Belépjen-e, leüljön-e
asztalához? Egye meg azt az ételt, melyet leánya az ő számára szerzett,
ki tudja mily áron? Látta, mint mozog a szobában föl s alá kedves,
könnyű alakja, és úgy vélte észrevenni, mintha mozdulataiban valami
bágyadtság látszanék, mintha halvány arczából, fáradt szeméből valami
nem gyermekes fájdalom szólna… Az ő szégyene az, a rossz apáé – de
milyen szégyen? Hátha mindkettőjöké?…

Többé nem bírja; kinyitja az ajtót s belép a szobába. Nem veszi észre
gyermekeit, a mint eléje tódulnak, s szokás szerint kézcsókkal fogadják;
nem hallja leányát, a mint kéri, hogy űljön asztalhoz, nagyon jó
vacsorával várta. Csak azon a gyötrő kérdésen gondolkozik folytonosan,
arra keres választ leánya arczán, mozdulataiban, a szoba melegében, a
párolgó ételben.

– Nem vagyok éhes, vess ágyat, tüstént lefekszem, mondja szórakozottan.

– Az istenért! rosszúl van? kérdi ijedten Klára.

– Nem vagyok; vess ágyat, le akarok feküdni.

A gyermekek elcsendesűlnek, összehúzódnak, moczczanni sem mernek, nehogy
megzavarják apjokat. Berkes úr a párnára teszi fáradt fejét s behúnyja
szemét. Még mindig arról a szörnyű kérdésről gondolkodik. A gyermekek
azt hiszik, elaludt; szép csendesen lefekszenek, Klára elszedi az
asztalt, megigazítja a tüzet, aztán ő is vetkezni kezd. A gyertyát
szegényes papírrámás kis tűkre mellé állítja, aztán hirtelen leveti
ruháját, óvatosan körűlnéz, látja, hogy apja szeme húnyva van;
visszafordul a tűkör felé s leereszti haját. Gyönyörű szép aranyszőke
haja van, csaknem a földig ér; s a mint két vállán lehull és befödi
termetét, olyan, mintha arany palástot vett volna magára. Így áll a kis
tűkör előtt, hosszan, szomorúan nézve benne lehulló haját, kezével
símogatva, illesztgetve, befonva, kifonva. Berkes úr félig nyitott
szemmel nézi leányát, és azt hiszi, remegve hiszi, hogy kínzó
gondolatára most látja a választ. Hiszen ha csak kaczérságból
gyönyörködnék szép hajában, mért volna olyan szomorú, mért homályosítná
el szemeit az a két nehéz könycsepp, mikor sóhajtva ajkához viszi s
megcsókolja az arany fürtöket és elfordul a tűkörtől?

– Meg kell tudnom mindent, gondolja magában Berkes úr, a mint leánya
elfújja a gyertyát s halkan ágyába lopózik. Meg fogok tudni mindent,
ismétli századszor, nyugtalanúl hánykolódva ágyán s hallgatózva,
alszik-e a leány, nem árul el álmában valamit? Meg kell tudnom mindent,
ismétli reggel, midőn a hosszú álmatlan éjszaka után felöltözködik s
reggeli nélkül elhagyja lakását. Ma nem jön haza ebédre, meg van híva,
mondja leányának. Így majd kevésbbé lesz óvatos, bizonyosan elárulja
magát, nem is sejtve, hogy apja a szomszéd útcza kávéházából lesi minden
lépését.

Berkes úr nem csalódott. Alig néhány órai várakozás után, mialatt a
mogorva pinczér ismételt rohamokat intézett ellene a reggelik különféle
nemeivel, észrevette, hogy leánya szegényes kopott nagy kendőbe
burkolva, kilép a ház ajtaján s gyors léptekkel a belváros felé indúl.

Apja utána sietett, óvatosan, a házak mellé lapulva, szegleteknél
vigyázva, de nem volt szüksége a nagy óvatosságra, Klára egyszer sem
tekintett hátra. Biztosan, határozott lépésekkel sietett előre, mint a
ki egészen tisztában van útja czéljával. Nem látszott rajta semmi
habozás, félénkség, tétovázás, s Berkes úr elszoruló szívvel gondolá,
hogy nem először teszi meg ezt az útat, melynek végét nem merte sejteni.

Egészen bejutottak már a belváros nyüzsgő embertömegébe; ma különösen
sokan jártak az útczákon, boltokban; mindenkinek vidám volt az arcza,
mosolygott a szeme. Berkes úr a tolongásban közelebb férkőzhetett
leányához, s alig pár lépéssel volt mögötte, midőn egy üveges boltajtón
hirtelen belépett.

Berkes úr a mint meglepetésében gyorsan vissza akart ugrani, nehogy a
bolt felé forduló leány észrevegye, elsiklott a fagyos kövezeten. A
járókelőknek sokkal több dolguk volt, hogysem észrevegyék, csak egy pár
útczai gyerkőcz üdvözölte hangos ujjongással elbukását. De míg kínosan
föltápászkodott a földről, azalatt is epesztő gondolatával gyötrődött, s
mohón kereste szemével az ajtót, melyen leánya belépett. Könnyű volt
megismerni, réztányér lógott fölötte, táblájára pedig egy dupla orrú úri
ember volt ülő helyzetben festve, a mint egy görbe nyakú másik úr
csodálatos fürtökbe bodorítja haját. E művészi kép alá aranyos betűkkel
volt írva: Cziróka Márton, fodrász és borbély műterme. – Szomszédjának,
a hegyes orrú borbélynak hívatalos helyisége előtt állott.

– Még ez a szégyen is! gondolá elszorúlt szívvel, reszkető ajakkal a
szerencsétlen apa. Azért suttogtak annyiszor, azért pirúlt el leányom,
midőn tegnap a gaz csábítót említém előtte. Meghalok szégyenemben.

A szerető apára mindenesetre nagy szomorúság, ha leánya rossz útra
téved; de ha e rossz útra egy borbély vezeti, úgy a szégyen bizonyára
kétszer akkora. E kettős szégyen terhe alatt görnyedve és estében
megmarjult lábát vonszolva, Berkes úr a fodrászi és borbélyi műterem
ajtajához lopózott, és egy kis rést keresve a sűrű jégvirágok közt,
bepillantott az üvegtáblán.

Leányán kívül csak a terem művészi tulajdonosa volt a boltban. Klára
mellette állt, aranyhaja le volt eresztve, s palástként borúlt rá, épen
mint tegnap este. De most nem nézett a tűkörbe, pedig a nagy tűkörben
sokkal jobban megláthatta volna magát, mint abban a kis, repedéses,
papírrámás üvegdarabban. Cziróka úr mellette állt, s nagy bámulattal,
sőt mint Berkes úr az ablakon keresztűl észrevette, sovár tekintettel
szemlélte a gazdag aranyfürtöket.

– Nem nézi meg magát a tűkörben? kérdé a csábos kísértő.

– Nem, tegnap már elbúcsúztam tőle, felelt szomorú mosolylyal a leány.
Vágja!

Cziróka úr fölvette nagy ollóját, s másik kezével belenyúlt a hullámzó
aranyszálak közé.

– Nincs vesztegetni való időm, mondá türelmetlenűl Klára, még sokat kell
bevásárolnom a mai karácsonyfára. Vágja!

De a művész nem tehetett eleget a parancsnak, ollója a földre hullt, az
üvegtábla csörömpölve a műterembe zuhant és utána földúlt arczczal
berohant Berkes úr.

– Hogy meri levágni a leányom haját? ordított dühösen a nevezett úr.

– Hogy merte betörni az üvegtáblámat! ordított még dühösebben Cziróka
úr, és lehajolt a földre ollójáért, míg Klára sikoltva a szoba
szögletébe menekült, s mintegy védelműl leomló hajába takarózott.

– Hogy meri levágni leányom haját? ismétlé toporzékolva Berkes úr.

– Mert az enyém! kiáltott Cziróka úr, harcziasan csattogtatva nagy
ollóját. Megvettem húsz forintért, ki is fizettem az árát. Úgy bizony,
drágalátos Berkes uram, csak mereszsze a szemét; az úr kényszerítette
erre szegény leányát. Szereztem volna tisztességes keresetet, Bobiczky
Jónás tizenkét forintot fizetett volna hetenként, de nem tetszett a
nagyságos úrnak. Persze, úriasabb dolog volt egész nap sétálni és élni
ennek a szegény gyermeknek kínos keresményéből. Szégyelje magát! Én
tudom, mennyit szenvedett, dolgozott ez a szegény leány, mennyit
éhezett, didergett, járt rongyosan kis testvéreivel, csakhogy az úr
jóllakjék és sétáljon. Szégyelje magát! Más apa oda adja a lelkét
gyermekeiért, és az úr a szájoktól vette el a falatot, melyet véres
verejtékkel magoknak szolgáltak meg. Szégyelje magát! Hogy mer az úr
számon kérni valamit leányától, micsoda joga van hozzá? Hiszen azt a
rongyos életet, melyet az úr adott neki, már százszor megfizette
szenvedéssel, keserűséggel. És most, mikor az Úr szent ünnepén kis
testvéreinek örömet akar szerezni, hogy legalább egyszer egy évben meleg
szobájok legyen, jóllakjanak, mikor épen azon töri áldott fejét, hogy
egy új meleg sipkát vegyen hálátlan apjának, és kész elválni egyetlen
ékességétől, szép aranyhajától, a melyet én csak azért vettem meg, mert
más gazember kollégám bizonyosan felényit sem adott volna érte, – az úr
ide jön lármázni és betöri az üvegtáblámat? Szégyelje magát!

A harczias borbély újra vérszomjasan megcsattogtatta ollóját, s olyan
pillantást vetett a sokszorosan megszégyenített férfiúra, mintha minden
borbélyi törvény ellenére a fülét akarná levágni haj helyett. De csaknem
ismét kiejtette az ollót kezéből; Berkes úr meggörnyedve, lassú
léptekkel leányához ment, ki még mindig félénken állt a szögletben;
melléje ment, szólni akart és keserű zokogással térdre esett előtte.

– Atyám, édes atyám, az istenért keljen föl, ne térdeljen előttem!
kiáltott Klára, s igyekezett apját fölemelni a földről.

– Hagyj itt, hagyj itt! mondá fuldokolva a megtört ember. Nem lehet
azért szóval, sem könyhullatással bocsánatot kérni, a mit én ellened
vétettem. Engedd, hogy itt térdeljek előtted, ez a hely illet meg engem
egyedűl… Cziróka úr, mondá hirtelen az elámuló művész felé fordítva
könnyes arczát, mely alig látszott ki a föléje hajló Klára leomló
fürtjeiből, – Cziróka úr, meg tudná még számomra szerezni azt az állást
Bobiczky Jónás úrnál?

– Hogyne tudnám! kiáltott diadalmasan Cziróka úr. Az ünnepek után
azonnal elfoglalhatja.

– Köszönöm, mondá Berkes úr. Igyekezni fogok, hogy becsületére váljak
szíves pártfogásának.

– Éljen! kiáltott a lelkesűlt hajművész. Legalább nem kell levágni ezt a
szép aranyhajat. Pedig köztünk mondva, már volt rá egy grófné vevőm.
Fonja be a haját, kisasszony, kár vele ezt a havas pallót seperni.

– Igen – de – mondá Klára félénken nézve apjára; a pénzből már sokat
kiadtam, a gyermekek is várják estére a karácsonyfát.

– Azt meg is kell venni, a húsz forintot pedig –

– Köszönettel visszafizetem első hónapi béremből, mondá Berkes úr, és
csak ekkor mert fölemelkedni a földről.



A „BÁRÓ ÉS BANKÁR“ PALOTÁN.

(Egy színész elbeszélése után.)

Bájligeti Zalán, a duna-pentelei színház első hősszerelmese, a hatvanas
évek elején, elvált a nevezett műintézettől, és ekképen nyert
szabadság-idejét arra használta, hogy ismereteinek és tapasztalatainak
öregbítése végett meglátogatta a fővárost. Ugyanekkor vonúlt be Palotára
az öreg Keszege társasága, és a nagy kocsmában megnyitotta Thalia
templomát.

Pesttől Palota akkor sem volt oly messze, hogy kényelmesen be ne
lehetett volna rándulni egy pár órára. Keszege úr sem akarta
elmulasztani, hogy be ne tekintsen a nemzeti színházba, melynek hatalmas
konkurrencziát nyitott a palotai kocsmában. Nagylelkű vetélytárs létére
nyugodtan s a legkisebb tüntetés nélkül végig nézte egy pár előadását, s
csak úgy magában tanúlmányozta a fővárosi közönség ízlését és irányát,
hogy a palotai színház művezetésében tudja magát mihez tartani.

Egy ily alkalommal találkozott Bájligeti Zalánnal. Régi ismerősök
voltak, nagyon örültek a viszontlátásnak. Elmondták egymásnak nézeteiket
az előadott darab és a játék felől, s ámbár a jóakarat és elnézés nem
hiányzott nyilatkozataikból, szakértő pillantásuk több oly hiányt
fedezett föl, melyet csupa kollegiális érzelemből nem hallgathattak el.
Észrevételeik bámulatosan megegyeztek egymással, és Keszege úr abban a
nyomban meghívta Bájligeti Zalánt vendégszereplési cyklusra a palotai
színházhoz.

– Jőjjön ki öcsém uram, mondá Keszege úr; nem fogja megbánni. Nagyon
szép publikumunk van, a fővárosból is gyakran jönnek vendégeink. Ez lesz
a legegyenesebb út, hogy feltünjék a fővárosi közönség előtt, és jövője
meg lesz alapítva.

Bájligeti Zalán örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy régi vágyát
betöltse és feltünjék a fővárosi közönség előtt, mely Keszege úr
biztatása szerint, kirándulásai alkalmával tömegesen és nagy
megelégedéssel szokta végig nézni a palotai előadásokat. A föltételekben
azonnal megegyeztek és másnapra, első előadásúl a «Báró és bankár»-t
tűzték ki.

Bájligeti Zalán koczkáztatott ugyan nehány kérdést a társaság többi
tagjai s különösen a másnapi darabban föllépendő művész és művésznő
iránt, hanem Keszege úr csak azon sokat mondó, de kissé határozatlan
fölvilágosítást adta, hogy társasága a vidék legjobb erőit foglalja
magában. Meg kellett tehát elégednie ez önérzetes felelettel, és másnap
szép reményekkel, nagyra törő vágyakkal megjelent a palotai színház
foyerjében.

A színházi foyert palotai provinczialismussal a nagy kocsma tornáczának
nevezték. Ennek a végén állt boldog nyugalommal az igazgató úr, erősen
pöfékelve hatalmas gipsz pipájából s elmélyedve a távoli láthatár
vizsgálatába. Bájligeti Zalán jelentkezett az igazgató előtt, s mohó
türelmetlenséggel azonnal színpad, rendező, szereplő személyek, próba
után kezdett tudakozódni.

Keszege úr kiverte a tornácz párkányára gipsz pipáját és művészi
nyugalommal felelt a tapasztalatlan kezdő naiv kérdéseire.

– Öcsém uram adja Mirmont bárót. Tudja ezt a szerepet?

– Játszottam, – felelt Bájligeti Zalán kitérőleg.

– Annál jobb, mondá az igazgató úr. Én adom a bankárt, Adélt pedig a
társaság primadonnája.

– Hogy hívják? kérdé Bájligeti Zalán türelmetlenűl.

– A név nem sokat tesz, első a művészet, felelt Keszege úr. Majd
meglátja, hogy első rangú művésznő, ha nevét nem is kürtölik az újságok.
Épen most várom a vonattal.

– Hol van?

– Dunakeszibe ment tegnap bálozni, de ma visszajön, érte küldtem a
sugót. Hallotta hírét Ugocsai Taksonynak? Darabokat is írt, melyeket az
ármány visszaútasított. Nevezetes ember, kalendáriumot is adott ki. Ő a
társaság sugója, mondá Keszege úr ünnepélyesen.

– De hát a próba? sürgeté Bájligeti Zalán aggodalmasan.

– Minek a próba? Olyan sugó mellett, mint Ugocsai Taksony, nem szükséges
semmi próba, mondá Keszege úr nagy büszkeséggel.

Bájligeti Zalán, daczára a kitünő sugóra szóló édes biztatásnak, mégis
némi szívszorulással gondolt a nevezetes estére, melyen először lesz
alkalma fellépni a fővárosi közönség előtt: fogta tehát szerepét,
kiballagott vele a mezőre, a vasúti állomás irányában, s a fűbe
heveredve, kemény igyekezettel szavalt és tanúlt, hogy a falombok közt
csicsergő madarak ijedten elnémúltak és a vakandturás álmos lakója
bámulva nyitotta ki szemét a soha nem hallott hangok harsogására.

Szerencsésen és nagy dicsőséggel végére ért szerepének, és épen
fájdalmas hörgéssel készűlt a vakandturás fölött elterűlve meghalni,
midőn megtört «Isten veled»-jére éles fütty visított végig a levegőn
válaszúl. Bájligeti Zalán riadtan ugrott föl a fűből ez ominózus hang
hallatára; de körűlnézve, édes megnyugvással tapasztalá, hogy a
veszedelmes hang nem a közönség köréből, hanem az épen megérkező vasúti
mozdonytól származik.

– Gyerünk öcsém uram, mondá Keszege úr, ki ezalatt szintén előkerűlt a
faluból. Gyerünk a pályaudvarba és fogadjuk illendően a primadonnát.

A vonat szikrázva, tüszkölve, lihegve czammogott be az udvarra. Egymás
után nyíltak ki a kocsi-ajtók és ugrottak le az útasok. Csak egy
negyedik osztályú kocsi maradt bajlóslatúan zárva, mintha maga is félne
szörnyű titkát az emberek közé, a napvilágra bocsátani. Végre ez is
megnyílt, és lassan, vészterhesen kilépett belőle egy dúlt arczú férfiú,
reszkető ajakkal és villogó szemmel.

– Hol a primadonna? kiáltott rá messziről Keszege úr.

– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, felelt sötéten a dúlt
arczú férfiú.

– Egy svalizsér káplárral! mondá Keszege úr elképedve. Hát a mai
előadás?

– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, mondá a dult arczú
férfiú még sötétebben. Egyebet nem szólt. Kábult agyában nem volt hely
más fogalom számára az iváson és a svalizsér kápláron kívül. Minden
további felvilágosítás nélkül megfordúlt és sötét merengések közt a falu
felé indúlt.

Keszege úr az első meglepetés elpárolgása után nagy művészi nyugalommal
fogadta a gyászhírt. Megigazította orrán pápaszemét, mely a svalizsér
inváziónak első hatása alatt egész orra hegyéig lecsúszott vala;
megtömte gipsz pipáját, karon fogta Bájligeti Zalánt, és szintén a falu
felé irányozta lépteit, a dult arczú férfiú nyomában.

Útközben, rejtelmes suttogással, beavatta Bájligeti Zalánt a palotai
kulisszák titkaiba.

– Ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony – mondá rejtélyesen és hüvelykujja
bütykével az előttük haladó dúlt arczú férfiúra mutatott – ez a
szerencsétlen Ugocsay Taksony imádója a primadonnának. Hozzá féltékeny,
borzasztó féltékeny, valódi Othello. El is játszta egyszer Othellot és
annyira elragadta szerepe, hogy a nagy zsebkendő jelenetben pofon vágta
a primadonnát, mert észre vette, hogy nagyon néz a publikum felé. Nem
csodálom, ha ez a hitszegés annyira leverte. De minek is kellett annak a
primadonnának Dunakeszibe menni a bálba? Ha tudtam volna, hogy
svalizsérok fekszenek ott, bizony el nem engedtem volna. Szegény Ugocsay
Taksony! Mit érünk most egy megtört szívü sugóval?

– Sugóval? kérdé Bájligeti Zalán. Hát játszani fogunk?

– Minden esetre, felelt az igazgató. Már elvittek két zártszéket, nagy
bevételünk lesz, el nem engedhetjük.

– De mit adunk?

– Hát a «Báró és bankárt».

– Van még a társaságban más alkalmas egyén Adél szerepére? Kérdé
Bájligeti Zalán naivul.

– A társaságban nincs rá más alkalmas egyén, mert az egész társaság
belőlem, a primadonnából és Ugocsay Taksonyból áll, felelt Keszege úr
művészi nyugalommal.

– Hát akkor ki adja Adél szerepét? kérdé Bájligeti Zalán hüledezve.

– Öcsém uram, felelt Keszege úr higgadtan.

– Lehetetlen! kiáltott az elszörnyedt hősszerelmes.

– Művész előtt nincs lehetetlenség, mondá Keszege úr fenséggel. A
kocsmáros leánya olyan fél kisasszony, vasárnap úri ruhában szokott
járni. Ettől kérjük a kosztümöt, a többi aztán magától jön.

– De kérem… akart remonstrálni a szerencsétlen Bájligeti Zalán.

– Semmi kérem, felelt az igazgató szigorúan. Két zártszéket már
elvittek, a jegyzőné és sógornéja számára. Ezek a mi legfőbb
mæcenásaink. Mit mondanának, ha ma nem lenne előadás? Tönkre akar tenni,
öcsém uram? Mondja, hogy akar.

Mivel pedig Bájligeti Zalán semmi efféle kegyetlen indulatot nem táplált
Keszege úr ellen, nem volt egyéb tennivalója, mint elvállalni a neki
osztott szerepet. Ez alatt beérkeztek a faluba. Keszege úr azonnal
körűlfogta a kocsmáros kisasszonyt és megszerezte Adél kosztümjét,
melyet a kocsmában azonnal föl is próbált Bájligeti Zalánra. A ruha
kissé rövid volt ugyan és Keszege úr s a kocsmáros kisasszony egyesűlt
erőlködéseinek sem sikerűlt összefűzni, hanem ezen könnyen segítettek
egy nagy kendővel; Keszege úr pedig kitette a színlapra, hogy Adél
személyesítője a marseillei tengerésznők legújabb divata szerint lesz
öltözve.

A színlap összeállítása különben némi fejtörésbe kerűlt. Végre Keszege
úr számtalan pápaszemtörlés és tintaelcseppentés után összeállítá a
hazai színlapirás valódi remekét.

«A nagyhírü művészpár Bájligeti Zalán és neje Zelma első
vendégföllépte.»

– De hogy fogok én saját magammal beszélni? – kérdé Bájligeti Zalán
kétségbeesetten.

– Azokat a jeleneteket kihagyjuk, felelt Keszege úr, vagy pedig, a mit
Arthurnak kell mondani, elmondom én, a bankár. Ne féljen öcsémuram,
bátorság! A művész előtt semmi sem lehetetlen.

A színlapokat Keszege úr személyesen hordta ki, s egy óra múlva
diadaltól ragyogó arczczal jelenté a kamarában tanuló és ruháit próbáló
Zelmának, hogy nagyon szép közönségre számíthatnak, pesti vendégek is
lesznek.

De ekkor új felleg tornyosúlt a művészet egén s elborítással fenyegette
a mai előadás fényes csillagát. Ugocsai Taksony, a szerelmében csalódott
sugó, határozottan kijelenté, hogy az istennek se fog sugni.
Egyszersmind a kocsma asztalához csapta sugókönyvét, s az őrjöngő
féltékenység rémeitől üldöztetve, kirohant a mezőre. Ott is maradt egész
éjjel, a zúgó szélbe kiáltva bánatát és átkait a hűtlen primadonna
ellen, s merész kihívásokat intézve a csábitó svalizsér káplárhoz, ki
Dunakesziben ivott és mulatott a hitszegő Desdemonával.

Keszege urat a sugó rémes állapota sem vette ki művészi nyugalmából.
Miután kétszer utána ment a mezőre, s mindannyiszor meghiúsult
reményekkel tért vissza: lemondott minden további kísérletről, hogy a
svalizsér stratagema áldozatát kötelességének öntudatára ébreszsze.
Visszament a kamarába, hol Zelma épen a női toilette titkai fölött törte
fejét, s bejelenté a szomorú hírt, hogy nincs sugó.

– Hála istennek! kiáltott Zelma, s kezdte gyorsan levetni rokolyáját.

– Csak maradjon a kosztümben öcsém uram, mondá Keszege úr. Két
zártszéket elvittek, játszani fogunk, ha ég és pokol összeesküszik
ellenünk.

– De a sugó… veté ellen a szerencsétlen vendégművészpár.

– Itt van az öreg Hamvas. Régi czimborám, minden előadásra kilátogat
Pestről, hol tagja a szegények házának. Rendesen a bilét-kontrolt
szoktam rábízni, de ma elvállalja a sugást is, mondá az igazgató.

– Tehát nincs mentség, játszanom kell? sóhajtott Bájligeti Zalán és neje
Zelma.

– Menthetetlenűl, felelt Keszege úr.

Zelma megtapogatta ábrázatját s ijedten vette észre a négy napos szakál
erős tüskéit. Borotválkozni akart előbb, de Keszege úr nem engedte, mert
a közönség már gyülekezni kezd s a színpadot is föl kell állítani. És
midőn Zelma vígasztalan arczkifejezéssel húzta végig kezét tüskés
szakálán, megnyugtatá azon anthropologiai fölfedezéssel, hogy a
marseillei nőknek bizonyosan ilyen arczbőrük van…

– Bátorság, öcsém uram, nagyon jól fog menni.

Az első jelenetet kihagyjuk, csak a másodikkal kezdjük, mikor a bankár
belép. A többi aztán magától jön, mondá Keszege úr vígasztalólag.

– De a harmadik felvonást még el sem olvastam, szabadkozék Zelma.

– Odáig el sem jutunk, mondá az igazgató. Mihelyt a jegyzőné ásítni
kezd, azonnal megcsináljuk a katasztrófát, én megölöm öcsém uramat,
azután magamat; és a függönyt leeresztjük. Ennek hatása lesz, nagy
hatása.

Keszege úr nem hallgatott többé semmi ellenvetésre, karon ragadta a
vonakodó Zelmát és a nagy ivószobába vitte, hol épen a színpadot
állították föl.

A színpad, mint a lángész minden találmánya, igen egyszerű volt, de
annál czélszerűbb. A szoba felső végén egymás mellé állítottak három
kerek kocsmai asztalt, ez volt a színpad. Előtte a falba kétfelől szöget
vertek, ezt zsineggel összekötötték, a zsinegről lepedő lógott le s
eltakarta a három asztalt a szoba többi részétől, ez volt a függöny. A
gömbölyű asztalok természetesen úgy érintkeztek egymással, hogy közöttük
hézag maradt, egy ilyen hézagban széket tettek a földre, rá ültették az
öreg Hamvast a könyvvel, ez volt a sugólyuk és a sugó. Keszege úr
fölmászott az asztalra, leeresztette a függönyt, lelkére kötötte az öreg
Hamvasnak, hogy jól vigyázzon és el ne aludjék, meggyujtatott négy
faggyúgyertyát, kettőt a nézőtéren, egyet a színpadon, egyet a sugólyuk
mellett, és jelt adott, hogy nyissák ki az ajtót s kezdjék meg az
ouverturet.

Az ablak alatt megszólalt egy kintorna dallamos hangja s a helyzethez
illő búskomor nótát játszott. Az ajtó megnyílt s a közönség tódulni
kezdett a színházba. Keszege úr félrevonta a lepedőt, s megigazítva
orrán pápaszemét, figyelmesen és nagy érdeklődéssel kitekintett.

– Szép közönség lesz, mondá aztán Bájligeti Zelmához fordúlva, ki rövid
rokolyában és nagy kendővel az egyik asztal végén állt a falhoz lapulva.

A vendégművész előre lépett, óvatosan, nehogy a sugólyukba essék az öreg
Hamvas nyaka közé. Előre lépett s kíváncsi érdeklődéssel tudakozódott,
hol vannak a fővárosi vendégek?

– Ott ni, mondá Keszege úr, kinyújtva kezét a félrevont lepedő mellett.

Bájligeti Zelma szívdobogva követte a kinyújtott kéz irányát. Egészen
hátul, a szoba legtúlsó végén, hosszú falóczán állt egymás mellett hét
vagy nyolcz gyanús egyéniség. Egyik almát evett és héját a földre dobta,
nehányan szivaroztak, nehányan vakaróztak és ásitottak. Valamennyien
azon előkelő hanyagsággal viselték magukat, melyet a nagyvárosiak
szoktak magukra venni a vidéki közönséggel szemben.

– Ezek a fővárosi vendégek? mondá Zelma a csalódás keserűségével. Hisz
ezek csirkefogók.

Keszege úrnak nem volt ideje megtorolni közönségének e sértő
qualificatióját, mert a kintorna-nyitány elhallgatott, a közönség
türelmetlen lábdobogással jelenté, hogy már részesülni akar a
műélvezetben. A jegyzőné is megérkezett és sógornéjával az első rangú
két zárszékre telepedett.

Keszege úr ismét a falhoz állította a remegő vendégművészt, lemordúlt az
öreg Hamvashoz, hogy vigyázzon; aztán elővette pálczáját s egy üres
poharat háromszor megkongatott vele. A harmadik csengetés után belebökte
pálczáját a lepedőbe s földobta a zsinegre. A függöny fölemelkedett.

A közönség, meglátván a falhoz lapuló Adélt, tengerésznői kosztümjében
és marseillei arczbőrével, óriási kaczagásban és tapsviharban tört ki, s
a vendégművészt, mielőtt szerepéhez fogott volna, hétszer kitapsolta.
Zelma zavartan és szégyenlősen hajtogatta magát, egyik kezével
rokolyáját fogva, mert rémülten vette észre, hogy a kapocs lepattant
róla.

– Van hatás öcsém uram, dörmögött Keszege úr, megigazítva orrán
pápaszemét, a mint Zelma kezét fogva közösen hajtogatták magukat a
tomboló közönség előtt. – Jőjjön előbbre, hadd lássák jobban!

– Nem mehetek, leesik a rokolyám, felelt Zelma a kétségbeesés lázas
suttogásával és erősen a falhoz lapúlt.

– Sugj, mordúlt le Keszege úr a sugóbarlangba.

Hamvas bácsi tehát magasan föltartotta könyvét és ünnepélyes lassúsággal
súgni kezdett, s a nagyszerű előadás kezdetét vette.

Egy darabig csak ment valahogy, Keszege úr nem sokat törődött, minő
nyelvtani alakban adja vissza az alulról felhangzó szavakat; azt sem
bánta, ha az öreg Hamvas közben-közben tubákolt s nagy ünnepélyességgel
kifujta orrát. A bankár ezalatt oda fönn művészi pauzákat tartott,
beárnyalta szemét kezével, végig nézett a közönségen s barátságosan
integetett egyik-másik ismerősének.

Adél megható alakítás volt. Nem sokat hallott ugyan az öreg Hamvas
földalatti dörmögéséből, de a falhoz lapuló helyzete s aggodalmasan
rokolyáját fogó taglejtése, egyesülve ijedt hebegésével, oly művészi
egészet nyújtott, hogy a tapsvihar újra meg újra kitört, s még a
fővárosi vendégek, ott a lócza tetején is hangos rikoltásokkal jelenték
megelégedésüket a műélvezet fölött.

A faggyúgyertyák ezalatt tragikus hangulatban lobogtak és valódi görög
kalapot formáltak koppantatlan hamvaikkal.

Közeledett az első felvonás leghatásosabb jelenete. Keszege úr dúlt
arczczal, de egyszersmind örvendező lihegéssel rohan a színpadra azaz a
szélső asztalról a középső asztalra, és felkiált:

– Ő az! érzem, hogy ő! Mikép is lehete… (mi az? mordult le a sugóhoz)
kérkednem (mi az? nem hallom –) lehete kétkednem? Örülj Adél! De mi
bajod van? Olyan (mi az? nem hallom.)

– Ha nem látok, süsd meg! dörmög Hamvas bácsi a sugólyukban. – Koppantsd
meg a gyertyát.

Keszege úr koppantót keres, de nem talál; utoljára azzal segít a dolgon,
hogy megnyálazza két ujját s úgy veszi el a gyertya hamvát. A fővárosi
vendégek tapsolnak s «ujrát» kiáltanak. Keszege úr felbátorítva az első
siker által, megkoppantja a másik gyertyát is.

E művészi pauza alatt Zelma aggodalmasan iparkodik bekapcsolni
rokolyáját, de csak azt nyeri vele, hogy még jobban megbomlik az egész
kosztüm. A szerencsétlen vendégművész hideg verejtéket izzad s halálos
gyötrelmek közt lesi a jegyzőné ásitását.

– Na most látsz már, súgj tovább, mordul le Keszege úr a sugólyukba.
(Hamvas bácsi súg. Olyan halvány vagy és remegsz.) Olyan hablány vagy és
mekegsz. (Mi az? Hangosabban!) És mekegsz! (Nyisd ki már a szádat.)

– Tintafolt van a könyvben, süsd meg, dörmög bosszúsan az öreg Hamvas,
hasztalan nézve jobbról-balról a hyerogliph-szerű betűket.

– Fordítsd a végire, csak a végire, morog a bankár és új művészi pauzát
tart.

Hamvas bácsi jó vastagon ujja közé fogja a lapokat, és a könyv legvégére
fordít.

– Na súgj már, mordul rá a bankár… oh vaj… (Mi az? micsoda vaj?) (Hamvas
bácsi súg: vajha gyermekem maradtál volna.) Oh gyermekem vajt haraptál
volna! (Mi az? nem hallom.)

– Ásított a jegyzőné, sugja mohón Adél a tépelődő Granville bankár
fülébe. Keszege úr ez örömhírre felsikolt és a kétségbeesett őrjöngés
legmagasabb fokára jutva, mardosó szemrehányásokat tesz hűtlen nejének.

– Meghalunk mindketten, üvölt Keszege úr, és kirántva zsebéből drót
pipaszurkálóját, meggyilkolja nejét, azután pedig saját szívébe mártja
tőrét. Halálos vergődése közt észreveszi, hogy nincs szék a színpadon,
lenyúl tehát a nézőtérre, fölemel egy üres széket, s reá ülve fájdalmas
sóhajtással lehunyja szemét és meghal.

Zelma végjelenését hatásosabbá akarja tenni s nagyobb művészettel hal
meg, csakhogy leroskadásában eltéveszti a középső asztalt és keményen
főbe rugja az öreg Hamvast, ki a darab végét látva, épen ki akar
emelkedni barlangjából. A tompa nyögés és az elfojtott káromkodás, mely
a sugólyukból felhangzik, misztikus színt ad a tragédia befejezésének és
viharos tapsokra ragadja a közönséget.

Keszege úr fellelkesülve az előadás sikere által, fölemelkedik székéről,
az asztal szélére lép, meghajtja magát s a következő jelentéssel fejezi
be a mai estét:

– Nagyérdemű-közönség! Köszönjük a szíves látogatást és további becses
pártfogásába ajánljuk magunkat. Jövő vasárnap adatni fog egy híres
franczia vígjáték, czíme: «A dijoni őrültek háza Párisban», dráma négy
felvonásban!



KISVÁROSI PLETYKA.

Tornyai úr és neje haza érkeztek külföldi útjokból. Sokáig voltak oda,
csaknem félévig; bejártak minden országot, melynek járt útjai vannak,
megnéztek minden megnézhetőt, miről világot látott embernek beszélni
kell és illik. Sokat fáradtak, még többet költöttek. Tehetik, van miből.
Fiatalok még, elbírják a fáradságot; gazdagok, elbírják a költséget.

Rokonok, ismerősök alig győzik hazaérkezésüket várni. Két hét óta, mióta
tudniillik Tornyai úr házmestere levelet kapott valóságos párisi
póstabélyeggel és Tornyai úr lakásán megindúlt az ablaknyitogatás,
padlósurolás és szőnyegkopogtatás, nem múlt el egyetlen egy nap sem,
hogy egyik-másik tagja a nagyterjedelmű atyafiságnak és baráti körnek be
ne szólott volna a hirtelen nagy nevezetességre emelkedett házmester
füstös szobájába. «Megjöttek már?» volt a rendes reggeli és esti
köszöntés. «Még nem» volt a rövid, de napról-napra bővebb kommentárokkal
kísért válasz, és a házmester ünnepélyesen kinyította fényes
almáriomának legfelső rejtett fiókját, s kegyeletes büszkeséggel
hívatkozott Tornyai úr levelére a hiteles párisi póstabélyeggel, melynek
csudájára bejártak még azok is, kik semmi összeköttetésben sem álltak a
Tornyai családdal.

– Hétfőn reggel – volt a házmester állandó felelete az utolsó napokban
egyre gyarapodó kérdésekre. Megjött a hétfő reggel, vidáman mosolygott a
fölkelő nap széles piros ábrázata, de annál zordonabb volt a házmester
álmos arcza, midőn az éjjeli virasztás, kirakodás, rendezkedés után egy
kis órai édes szendergésre akart kényelmes karszékébe ereszkedni, de az
első bólintás után felriasztá onnan a házmesterek kérlelhetetlen
végzete, a csengetyű. «Még korán van kaput nyitni» dörmögött a
nyugalmában háborgatott férfiú, de a csengetyű nem látszott nézetében
osztozni, s mindegyre erősebben figyelmezteté, hogy a házmesteri
méltóságnak is meg vannak a maga rossz oldalai.

A kinyílt kapun öreg asszonyság suhan be. «Tudom, haza jöttek már, egész
éjjel lestem kocsijukat», mondja a házmesternek, és a lépcső felé siet.
«Még nem keltek föl», akar tiltakozni a ház álmos őre; de az öreg
asszonyság már a felső lépcső karfáján kihajolva kiált vissza, hogy «nem
tesz semmit, a házi úr nagynénjének szabad bejárása lehet akármikor.»

– A háziúr nagynénjének – valóban sok kiváltsága van, a mivel nem minden
halandó dicsekedhetik. Kiváltsága van arra, hogy fölverje az álmos
szobalányt, kinyittassa vele a terem ajtaját s ismét aludni küldje.
Kiváltsága van arra, hogy össze-vissza turkálja a terem székein,
pamlagain, asztalain festői rendetlenségben heverő érdekes külföldi
ritkaságokat, s míg azon töri fejét, melyiket kinek szánták –
kiválaszsza a legszebbiket, mely bizonyosan az övé lesz. Kiváltsága van
arra, hogy a mellékszoba ajtajához közeledjék s figyelemmel kísérje az
onnan kihangzó beszédet: nem mintha hallgatózni akarna, hanem csak
azért, nehogy a nem-használat által elévüljön kiváltsága – unokaöcscse
és unokahuga titkaival megismerkedni.

A nagynéni hegyes orrú, hegyes állú, hamis fogú, hamis fürtü, hatvan
éves ifjú hölgy. Füle nem hegyes, de jól tudja hegyezni, ha beszédet
hall az ajtón keresztül; nyelve sem hamis, de azért elég hamisan tudja
forgatni, ha füle hozzá juttatja valami forgatni valóhoz. Ez a két
legkitünőbb érzéke; valódi művészettel használja mindkettőt. Most a fül
foglalkozik; a nyelv sorát várja.

A másik szobában férfi és női hang váltakozik gyors menetű, szaggatott,
drámai dialógban.

– Bécstől egész hazáig, ez mégis sok, – mondja a férfihang.

– Tehetek én róla? – válaszol a női hang.

– Te csaltad magaddal, – vádol a férfihang.

– Nem igaz, – védekezik a női hang.

– De mégis szereted, – hörög a férfihang.

– Mért ne szeretném? – daczol a női hang.

– Én nem tűröm, – zsarnokoskodik a férfihang.

– Én meg el nem hagyom, – lázong a női hang.

– El kell tőle válnod, – parancsol a férfihang.

– Inkább életemtől, – engedetlenkedik a női hang.

– Nem vagyok már férjed? – gúnyolódik a férfihang.

– Nagyon is érezteted, – panaszkodik a női hang.

– Vagy ő, vagy én, – kegyetlenkedik a férfihang.

– Önző, – zokog a női hang.

– Szörnyűség! – sopánkodik magában a nagynéni. Kétségbe van esve a
hallottak felett, de a lelke örül, hogy valami titok nyomára jött,
melyet mindenki csak az ő kezéből kaphat hamisítatlan, hiteles
minőségben. Nyugtalankodni kezd, hangyák zsibongnak lábaiban, mozogni
kell. Lelkét megkapja a nagy föltalálók láza, nem maradhat magában, nem
tarthatja magának titkát, emberek közé hajtja a láz, közölnie kell azt,
mit nem magáért, hanem az emberiség üdvére fedezett föl, talált föl.

Halkan az ajtó felé vonúl, de a másik ajtó megnyílik, s belép az ifjú
házaspár. A néni nem mehet, rajta kapták, keresztűl kell esnie az első
találkozás csókjain, ölelésein, kérdezősködésein. Szeretne már menni, de
nem akarja rokonait megsérteni a hirtelen távozással; amazok sem bánnák,
ha már elmenne, de azért tartóztatják. Egymás kedvéért vannak egymásnak
s önmaguknak terhére. De a néni hangyái mindegyre tűrhetetlenebbűl
zsibongnak. Mennie kell, csak egy pillanatra akarta kedves rokonait
ölelni. – De miért oly gyorsan? Hisz alig beszéltek még valamit, pedig
annyi mondani valójuk van. No de semmi; ma estére ugyis meghívják az
egész rokonságot, akkor majd kibeszélhetik magukat.

A néni fényes példáját adja a hatvan éves üdeségnek, midőn az útczán
végig siet. Nem is siet, hanem lebeg; nem is lebeg, hanem csak úgy
elpárolog. Valami benső kényszerűség sarkalja, űzi, hogy mielőbb
fogékony lélekre találjon, melylyel eszméit közölje. Ez a benső
kényszerűség teremti az emberi szellem nagy műveit, ennek kérlelhetetlen
sarkantyúját érzi most oldalában az alkotó szellemű öreg hölgy. Mily
kár, hogy ily kora reggel még senkit sem talál az útczán. Már közel van
lakásához, s nagy fölfedezése még mindig holt tőke az emberiségre nézve.
Töprenkedik: kinél tehetne ily kora reggel látogatást legillendőbben;
midőn a szomszéd útczából terjedelmes asszonyság alakja merűl föl, háta
mögött kosarat vivő szolgálóval. A néni meg van mentve.

Kimondhatatlan nyájasan üdvözli a terjedelmes asszonyságot, mit ez elég
balgán saját érdemének tulajdonit. Az idő, álom és piaczi árak
másodrangú kérdésein hamar átesnek, a néni lázas sietséggel, de művészi
beosztással törtet czélja felé. «Megjöttek már, épen tőlük jövök.» A
terjedelmes asszonyság magánkívül van örömében. «Oh, az én kedves kis
Tornyainém! Csakhogy újra látom! Mily színben van? Javára volt az
útazás?» A néni baljóslatúan köhög. «Neki semmi baja, de a férje,
szegény öcsém! Ki hitte volna?» A terjedelmes asszonyság fülét hegyezi,
vadat szimatol. «Szent isten, mi baja van? Csak nem beteg?» A néni rémes
nyugalommal rázza fejét; a terjedelmes asszonyság ujjongó
kétségbeeséssel találgat tovább. «Nem beteg? Akkor tán neje, az én
kedves, egyetlen kis barátném…? Nem, ez gondolatnak is borzasztó!» «Úgy
van», felel a néni síri hangon. – «Ki hitte volna ezt az én kedves
barátnémról!» sóhajt a terjedelmes asszonyság örvendező bánatában. –
«Kegyednek elmondom, kedves Manduláné asszonyság, úgyis köztünk marad.
Az asszonyka Bécstől idáig udvaroltatott magának egy fiatal emberrel.»
«Szörnyűség!» «Férje szemeláttára!» «Mily elvetemült!» «És még szemébe
mondja férjének, hogy nem hagyja el kedvesét.» «Hallatlan!»

– Hallatlan! – ismétlé magában a terjedelmes Manduláné asszonyság, a
mint tovább gördűl a zöldséges piacz felé; míg a néni már a túlsó
útczasarkon beszélget egy furfangos tekintetű sovány öreg úrral.
«Hallatlan!» mondja századszor a terjedelmes asszonyság. «Összeadni
magát egy huszárhadnagygyal, s hozzá még egész nyiltan, férje tudtával.
Szegény kis barátném, mennyire sajnálom!»

Manduláné asszonyság a sajnálkozás legmagasabb fokát elég sajátságosan
elégedett mosolylyal, kézdörzsöléssel és vidor kacsintással fejezi ki. A
bánkódás ugyanezen symptomái jelentkeznek a kosarat vivő boglyas
szolgálón is, ki nem csekély megbotránkozással hallotta az előbbi
szóváltást. Nem is mulasztja el, a piaczon több, osztályához tartozó
kosaras hölgynek titok pecsétje alatt elmondani, hogy Tornyainé
asszonyság Bécsben megszökött férjétől egy katonatiszttel, de Tornyai úr
elfogta és erővel haza hozta; míg a nem csekély térfogatú Manduláné
asszonyság Gerezdiné és Csontosné asszonyságokkal közli titok pecsétje
alatt, hogy Tornyainét férje titkos találkozáson kapta egy
huszárkapitánynyal, és a dologból valószínűleg válóper lesz. Mindhárman
benső meghitt barátnői a kedves kis Tornyainénak, s nem tudnak hova
lenni örömükben és sajnálkozásukban.

A furfangos tekintetű sovány öreg úr, kit mély beszélgetésben láttunk
egy útczasarkon a nénivel, fejcsóválva és a helyzetnek megfelelő drámai
tartással vesz búcsút a hegyes tulajdonságokkal ellátott koros hölgytől.
Gyömbéri urnak különben a furfangos tekinteten és soványságon kívül még
más ismertető jelei is vannak. Charakter nélkül nyugalmazott főhadnagy
és hősi tradiczióinál fogva természetes lovagja minden üldözött és
rágalmazott női erénynek. Meghallgatta ugyan a néni fölfedezését, el is
hitte a mint illik; de erős szándéka, védelmére kelni az elnyomott nőnek
s oda dobni kesztyűjét bárkinek, ki ellene mer szólani. E dícséretes
határozattal bejárja ismerős házait a délelőtt folyamában, lesve valami
czélzást vagy elburkolt sértést, melyet lovagi módon megtorolhasson. Nem
lelvén sehol kellő provokáczióra, hősi lélekkel önmaga hívja fejére a
küzdelmet és veszélyt – elbeszélve mindenütt, hogy Tornyaiék el fognak
válni és boszújával fenyegetve mindenkit, ki a nőt mondaná e szomorú
katasztrófa okáúl.

A patika előtt nagy csoport úri ember áll. Beszélgetnek, szivaroznak,
megjegyzéseket tesznek az átmenőkre. Ez a rendes napi foglalkozásuk;
mely magában véve igen érdekes ugyan és magas szellemi élvekkel
kínálkozik; de gyakori ismétlődése folytán kissé vesztett eredeti
varázsából. Ma azonban élénk szavak kereszttüze váltakozik
szakadatlanúl; találgatások, tréfák, czélzások, fogadások váltják föl
egymást. Van a ki látásból ismeri Tornyainé kedvesét s esküt merne tenni
rá, hogy a viszony régibb keletü. Néhány ügyvéd, tagja e díszes
társaságnak, komoly elmélkedésbe merűl a kérdés fölött: ki nyeri el
közülök e zsíros válópert. Egy merész tartású, kissé álmos tekintetü
fiatal úr, pelyhedző állát símogatva sajnálkozik, hogy nem ismeri
személyesen Tornyaiékat; akkor nem kellett volna a menyecskének Bécsből
importálni oly czikket, mely nálunk is kapható. A fínoman elburkolt
tréfa hangos kaczajt támaszt; az álmos tekintetü úr egyszerre nagy kópé
hírére emelkedik, s több öreg úr komolyan fölteszi magában, hogy ezentúl
óvatosabb figyelemmel kíséri az álmos fiatal urat, ha meglátja háza
tájékán.

A borbélyműhelyben fürge hajművészek a legújabb botránynyal mulattatják
vendégeiket. Az egyik azt is tudja, hogy Tornyai úr első
kétségbeesésében borotvával akarta elmetszeni nyakát – oly élethíven
mutatva saját borotvájával ez öngyilkos merénylet megfelelő
taglejtéseit, hogy a beszappanyozott öreg úr, kinek épen orrát fogja és
torkát vakarja, egy pillanatig halottnak véli magát.

Családapák délben erkölcsi tanításokat adnak felnőtt leányaiknak,
összetett kezekkel kérve őket, őrizkedjenek minden rossz példától.
Felnőtt leányok összesugnak, nevetnek, szörnyűködnek s nagyon szeretnék
látni azt a veszedelmes hódítót. Öreg asszonyságok baljóslatúan
csóválják fejöket s emlékeznek rá, hogy ezt mind előre megmondták.
Féltékeny hajlamú férjek scénákat csinálnak otthon és sötét tekintettel
kísérik feleségeik mozdulatait; sőt egy különösen gyanakodó természetű
szatócs a pinczébe zárja nejét, mert rajta kapta, hogy az érdekes
huszártiszt után leskelődött a boltajtóban.

A rokonok, ismerősök, kik a nap folytán látogatást tesznek a hazatért
párnál, részvevő, szánakozó arczczal lépnek be, mint a halottas házba.
Beszédökben óvatosak, kíméletesek, nehogy valami fájdalmas húrt
érintsenek; hangjuk tompa, kimért, szomorú; tekintetök csak lopva keresi
az ifjú pár arczán a szörnyű viharok nyomait. A nők feltünően hidegek a
házi asszony iránt, a férfiak ellenben sokkal nagyobb figyelemben
részesítik, mint eddigelé; sőt több középkorú és ifjú úr azon titkos
reményben fog vele kezet, hogy a rejtélyes huszártisztet ki is lehetne
ütni a nyeregből.

Este az ifjú házaspár fényes lakomával ünnepli meg hazatérését. Jelen
vannak a rokonok, a jó barátok, teljes számmal és megfelelő gyászos
tartással. Nem is lakoma ez, hanem tor, még pedig valami igen gazdag
amerikai nagybácsi tora, ki után nagyon sokat örökölnek. Azért űl sötét
gyász az arczokon, s rugdalózik csapongó öröm a szívekben. A társaságnak
nincs központja, nincs vezéregyénisége, kire a többiek hallgatnának;
Tornyai úr tett ugyan több hiábavaló kísérletet, hogy érdekes úti
tapasztalásaival mulattassa a társaságot, de mindannyiszor siralmas
hajótörést szenvedett. – Tornyainé is próbált kedves barátnéinak a
legújabb párisi divatról eredeti tudósítással szolgálni; de nehány
elfojtott s inkább Bécsre, mint Párisra vonatkozó czélzáson kívül nem
mutathatott föl egyéb eredményt. A társalgás általában halk hangon s
apróbb csoportok közt történik, s nincs mód, mely kizökkentse szigorú
temetési hangulatából. Tornyainé mindent megtesz élénkítésére, és nem
képes felfogni: miért lábatlankodik folytonosan körülötte egy furfangos
tekintetű sovány öreg úr, s miért ajánlja fel már századszor lovagi
szolgálatait, bármi vészben, bárki ellen?

A furfangos arczú sovány öreg úr lovagias nyilatkozatait fájdalmas,
hosszú sikoltás szakítja félbe. A társaság baljóslatú tekintettel néz
össze, kölcsönösen tudatva, hogy ily helyen egy fájdalmas sikoltásban
nincs semmi váratlan. Gyömbéri úr udvariasan mentegetőzni akar, midőn
nagy meglepetésére a fájdalmas sikoltást oly hangok követik, melyek a
csalódásig hasonlítnak az ugatáshoz.

A háziasszony lehajlik és csitítólag símogatja a kis öleb hosszú fehér
sörényét. A sivalkodó kis vadállat elcsendesűl s két lábra állva
megcsókolja úrnője kezét; azután ismét visszaereszkedik természetes
négylábú állapotába s apró fehér fogait megmutatja a furfangos tekintetű
sovány öreg úrnak, ki lovagias buzgalmában kegyetlenűl rátaposott lompos
uszályára.

Tornyainé nevetve fordúl a társasághoz. «Szegény kis kutyám, már az első
nap megtámadják legérzékenyebb oldalán. Ha ezt sejti, bizonynyal nem jő
erővel utánam. Képzeljék, ez a kis oroszlánfejű állatka a bécsi
pályaudvarban erőnek erejével hozzánk csatlakozott s mivel gazdáját
hiába kerestük, kénytelen voltam magammal hozni. Sajnáltam volna
szegénykét a kocsikerekek közt hagyni. Olyan szép, hosszú sörényű, okos
szemű, bolondos állatka. Volt is miatta elég bajom férjemmel, még a
kocsi-ablakon is ki akarta dobni; azóta még mindig zsörtölődik. Pedig
ugy-e, kedves kis bohó?»

Senki sem tartja méltónak, e hiábavaló szavakról tudomást venni.
Legfölebb összemosolyognak, s magukban gondolják, hogy szegény Tornyai
más valami bécsi találkozás miatt is zsörtölődhetik. A költői hajlamúak
képletesen magyarázzák a hallott szavakat – jóllehet nem tartozik az
elfogadott költői képek közé, egy huszártisztet kis fehér hosszúsörényű
öleb alakjában festeni; sőt vannak, kik merészebb kombináló tehetséggel
a többször említett kis négylábú állatot a rejtélyes huszártiszt
tulajdonának tartják – köztudomású dolog lévén, hogy az ármádia legtöbb
tagja el van látva efféle házi állatokkal.

Tornyai úr nem volt tanúja a kis epizódnak, azért nem is czáfolhatja meg
neje állításait. A szomszéd szobában ül, mély beszélgetésbe merűlve
Csuka úrral, a város legfogasabb prókátorával. Figyelmesen hallgat rá,
mint udvarias házigazdához illik, de el nem képzelheti, miért kérte őt
Csuka úr fontos arczczal pár szóra a mellékszobába, s miért beszél neki
már egy óra óta különféle válópöreiről, melyeket mind a legfényesebb
sikerrel fejezett be? Végre megsokalja Csuka úr replikáit és duplikáit,
s épen midőn a harmadik fórumhoz akar fölebbezni, kisiet a szobából,
azon kénytelen mentséggel, hogy vendégei után kell néznie. Csuka úr
bosszús arczczal követi, s a terembe lép, hol mindenfelől feszűlt
arczok, kérdő szemek fogadják. Mindenki észrevette, hogy Tornyai úr
hosszú ideje van már titkos beszédben az ügyvéddel; bizonyosan a válóper
megindításáról értekeznek. Csuka úr komoly fejrázással s megvető
vállvonítással felel a kérdő szemeknek, s mindenki bámul az ügyvéd
diskréczióján, sóhajt a világ romlottságán, s magánkívül van örömében a
bekövetkezendő botrányok fölött.

A nevezetes lakomát követő reggelen nehéz útazó kocsi gördül be a
Tornyai-ház udvarára. A házban még mindenki alszik, az ablakfüggönyök le
vannak eresztve; az éltes asszonyság, ki a hintóból kiszáll,
aggodalmasan kérdezősködik az ásító házmestertől a történt események
felől. A házmester haragos, mert egész éjjel fönn volt, s csak most
kezdett kissé szundikálni; de nem meri haragját kimutatni úrnőjének
anyja előtt, azért házmestertől kitelhető illendőséggel felel, hogy
semmi egyéb baj nem történt, mint hogy a tegnapi lakoma nagyon sokáig
tartott, s az utolsó vendégnek éjfél után két órakor kellett kaput
nyitni. «Lakoma volt tegnap?» «Szolgálatjára». «Hála istennek!» sóhajt
az ijedt arczú öreg asszonyság, és fölviteti holmiját a házmesterrel, ki
el nem tudja gondolni, mit hálálkodik az éltes hölgy egy lakoma miatt,
melynek egyéb czélja sincs, mint a tisztességes embereket megfosztani az
álom jótéteményétől?

A megriadt öreg asszonyság alig győzi várni, hogy gyermekei
fölébredjenek. De fölkeltetni nem engedi őket, mert az olyan ember rossz
kedvű, ki nem aluszsza ki magát; pedig rá nézve most igen fontos, mily
hangulatban találja az ifjú párt. Engesztelni, javítani, bocsánatot
szerezni jött; azért útazott egész éjjel, s jóformán holmival sem látta
el magát, mert mihelyt megkapta a végzetes táviratot, azonnal fogatott
és kocsira ült. Nem is csoda, ha egy anyát megrémít, útra riaszt az
ilyen üzenet. A hegyes orrú nagynéninek hegyes a tolla is, írásmodora
pedig rövid, de sokatmondó; és mikor arra is kell ügyelni, hogy a húsz
szón túl ne terjeszkedjék, nem igen használhat enyhítő körülírásokat.

– Isten hozta kedves mama! Be jól tette, hogy meglátogatott! – kiált az
ajtóból a fiatal asszony, s örvendve rohan anyja karjai közé. – Gábor,
jer sietve, nézd, mily kedves vendég érkezett! –

Tornyai úr nyomban követi nejét, s oly örömmel üdvözli az éltes
asszonyságot, milyennel kevés anyóst szoktak üdvözölni.

– No ez csakugyan szép! Ugy-e hosszú időre jött, kedves mama?

Az öreg hölgy kisírt szemeket, dúlt arczokat várt; az, a mit lát,
egészen kiveszi sodrából. Alig tud felelni gyermekei ezernyi kérdésére,
csevegésére, hízelkedésére; csak nagy hosszú időre hebeg valamit a
fölötti öröméről, hogy már _kibékültek_.

– Kibékültünk! – kiáltanak mindketten bámulva.

– Igen, hála istennek! – felel mohó örömmel a jó asszonyság. – Hála
istennek, mert a válóper megölt volna. –

– Válóper! – kiáltott még nagyobb meglepetéssel a viszálkodás gyanújával
terhelt házaspár.

– Mindig is féltem én attól a Bécstől, – folytatja panaszos hálálkodását
az öreg asszonyság; – de azért egy perczig sem hittem én bűnösnek az én
Jankámat. Tudtam, hogy félreértés, rágalom volt az egész. Csakhogy te
sem vetted komolyan, édes fiam! –

– Bécs! – kiált nevetve Tornyai úr. – Most értem már. Hát ezt is
hallotta már mama? – De hogy tudott megijedni? Csak nem félt, hogy
elválunk egy kis öleb miatt?

A mama mindegyre jobban és jobban álmélkodik, és egyre-másra oly
kérdéseket tesz, oly feleleteket ad, hogy az ifjú pár is egyre mélyebben
belekeveredik a zavart bámulat polypkarjaiba. Utoljára a csupa
meglepetéstől és álmélkodástól mindhárman annyira összezavarodnak, hogy
a mama ismét reszketni kezd és mystifikácziótól tart; gyermekei pedig
komolyan összenéznek, s aggódó tekintettel tudatják félelmöket a mama
egészségi állapotát illetőleg. Végre előkerűl az öreg asszonyság
zsebéből egy összegyűrt és könnyek foltjait viselő távirat, s egyszerre
világosság lesz a konfuziók éjszakájában.

Világosság – már tudniillik olyan, a milyen. Tornyaiék most már értik,
miért emlegetett szegény anyjuk egyre-másra huszártisztet, Bécset,
elválást; mindezen titokszerű szavak bennfoglaltatnak a telegrammban, s
a nagynéni lapidáris stylusában a főmozzanatokat képezik; de hogy
micsoda rémes titok lappanghat e rejtélyes izenet fátyla alatt, azt
képtelenek megérteni; s a zűrzavar valószínüleg még nagyobb lenne, ha
szerencsére be nem lépne épen e pillanatban a megoldhatatlan rejtett szó
szerzője, saját hegyes és hamis mivoltában.

A merész szellemű agg hölgy kész első irodalmi kísérletének
következményeivel szembeszállni. Igenis, ő küldte a távíratot, mert azt
hitte, ily botrányban csak a nő anyjának lehet sikerrel közbelépni.
Reményli, senkisem vonja kétségbe ehhez való jogát; mert unokaöcscse jó
nevéért, boldogságáért, szerény meggyőződése szerint, ő is
érdeklődhetik. Azt is bátor föltenni mindenkiről, hogy jó szándékát nem
fogják gyanúsítani. Hogy honnan jöhetett ily gondolatra? Az egész város
beszéli; vannak, a kik ismerik is a huszártisztet. Ő egy perczig sem
hitte, a világért sem; de annyian emlegették előtte, hogy rokoni
kötelességének tartotta a gyanúsított nő anyját tudósítani. Reményli… és
a többi.

– De hiszen ez képtelenség! – kiált a fiatal Tornyainé, és bámulva néz
férjére, férjéről a nagynéni hegyes orrára, mely kérlelhetetlen vádló
gyanánt mered feléje mozdulatlanúl.

A férj egy pillanatra elgondolkozik. A képtelen vád keresztűl suhanó
felleget hajt homlokára. A nagynéni hegyes szeme látja a felhőt s vihart
jósol; de csalódik, mert Tornyai úr épen oly álmélkodó meggyőződéssel
ismétli neje fölkiáltását. «Képtelenség!»

A nagynéni köhög, homlokát ránczolja, s örömét fejezi ki, hogy ily hamar
földeríté a rágalom alaptalanságát. De az egész város beszéli. Ő nem
hitte, mindenkinek mondta, hogy ez lehetetlen; de az emberek oly
gonoszak, oly kárörvendők… és a többi.

– De ez így nem maradhat, – mondja a mama. – Föl kell világosítani az
embereket, el kell némítani a rágalmat. –

– Természetesen, – válaszol a nagynéni, s szánakozó pillantást vet a
szegény Tornyaira. Ugyan jól ránczba szedhette ez a vén asszony,
gondolja magában. Hogy teszik magukat, mintha valóban semmi sem történt
volna! Talán el is hamarkodtam a sürgönyözést. Akkor kellett volna csak,
mikor már megkezdte a válópert. Szegény öcsém, most már újra behálózták!

– De az lehetetlen, hogy e képtelenséget az egész város higyje és
beszélje.

– Az egész város, – mondja a nagynéni ünnepélyes hangsúlylyal. – Kívülem
mindenki a legtisztább igazságnak tartja s esküszik rá. –

– Borzasztó! Hogy némítsuk ezt most el? – Tornyaiék még nagyon fiatalok,
a mama pedig egész életét falun töltötte; elég naivak tehát azt hinni,
hogy legjobb lesz a pletykával egyenesen szembeszállni, torkon ragadni,
s úgy dobni szemébe hazugságát. Még ma látogatást tesznek ismerőseiknél,
a mama is sorra járja régi barátjait, előhozzák a képtelen rágalmat, s
megczáfolják diadalmasan. A néni erősen helyesli a tervet, s a maga
részéről szintén ajánlkozik segédcsapatnak ez igazoló pletyka-irtó
hadjáratban.

A vállalkozás fényesen sikerül. Mindenki hallott ugyan a képtelen
rágalomról, de nem akarta elhinni. Hívatkozik többekre, kiknek tisztán
mondta, hogy ez lehetetlen. Hogy is hitte volna? oh kérem, a legnagyobb
méltatlankodással utasította el a rágalmazót. De hogy is tehették volna
föl róla, hogy ily képtelen pletykát el tudjon hinni?

Tornyaiék tökéletesen meg vannak elégedve az eredménynyel. A rágalom
kígyójának diadalmasan fejére taposták képtelen voltát, senkisem hiszi,
nem is hitte, s a legnagyobb méltatlankodással kárhoztatja el az
ismeretlen gonosztevőt, ki először koholta ki e nevetséges rágalmat.
Tornyai odahaza elégedetten öleli keblére könnyező, mosolygó kis
feleségét, a mama boldogan haza útazik, gyermekének jó híre helyre van
állítva.

A városban pedig két kombináczió kereng. Az egyik szerint az öreg
asszony hírét vevén leánya botlásának, ide sietett, s addig beszélt
szívére, míg lemondott bűnös szerelméről, s kiadta huszárjának az útat;
Tornyai pedig elég gyönge volt anyósa befolyásának engedni, s kibékült
nejével. A másik sokkal regényesebb verzió szerint Tornyai párbajra
hívta a huszártisztet, s bal vállán veszélyesen megsebesítette; anyósa
pedig megigérte, hogy kifizeti minden adósságát, ha kibékül nejével.
Mindkét verziónak nagy pártja van, s a nagynéni rejtélyes fejcsóválásai
és baljóslatú köhögései nem döntik el, melyik igaz a kettő közűl.



TARTALOM.

  Gombos úr válópöre  1
  A végrehajtó  51
  A félelmes szomszéd  91
  A 233-dik szám  112
  A kis Viola  155
  Hervadt koszorúk  184
  Maláta úr karácsonyfája  227
  Vasúti történetek  239
  A betegápoló  288
  Zavaros történet  297
  Az új lakó titka  331
  Az aranyhaj  343
  A «báró és bankár» Palotán  365
  Kisvárosi pletyka  382


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


5 |öreg szívét ben |öreg szívében

10 |városhan bizonyos |városban bizonyos

25 |jók megbotránkozázának |jók megbotránkozásának

37 |lakása félé |lakása felé

55 |zsebéhől azt |zsebéből azt

61 |pogy még |hogy még

64 |megválogatásárói szólt |megválogatásáról szólt

75 |erős illlatszerekkel |erős illatszerekkel

76 |elhatározásek közt |elhatározások közt

133 |volt az egyetlet |volt az egyetlen

141 |minj hajdan |mint hajdan

148 |gyöngédén megfogta |gyöngéden megfogta

169 |viselja magát |viselje magát

171 |mellett esette |mellette esett

201 |tudomáuyos arczkifejezéssel |tudományos arczkifejezéssel

236 |unja a dclgot |unja a dolgot

249 |felhős az ép |felhős az ég

326 |int és mosojyog |int és mosolyog

346 |se várna volna |se várta volna

390 |kissé veszteti |kissé vesztett

393 |feher sörényét |fehér sörényét]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Elbeszélések" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home