Title: Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet)
Author: Mikes, Kelemen
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI (1. KÖTET)***


available by the Google Books Library Project (http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=iX9CAAAAcAAJ


ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.

A SZERZŐ SAJÁT KÉZIRATÁBÓL

ÉLETRAJZI ÉRTEKEZÉSSEL

KÖZLI

TOLDY FERENCZ.

ELSŐ KÖTET.



PESTEN, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1861. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.



MIKES KELEMEN LEVELEI.


I.

_Gallipoliból Anno 1717. 10. octobris._

Édes néném, hálá légyen az istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen,
Francziaországból pedig 15. septembris indúltunk meg. A fejdelmünknek,
istennek hálá, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle
venni: de reményljük, hogy itt a török aër elűzi.

Édes néném, mi jó a földön járni. Látja ked, még Sz. Péter is megijedett
volt, mikor a vízben sippadoztak a lábai: hát mi bűnösök hogy ne
félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordúlt egyik oldaláról
a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek – némelykor azoknak a tetején
mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak
azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan
emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett
volna. Elég a, hogy itt vagyunk egészségben; mert a tengeren is
megbetegszik az ember, nem csak a földön, – és ott, ha a hintó megrázza,
elfárad, és jobb egyepetyéje vagyon az ételre: de a hajóban az a
szűntelen való rengetés, hánykódás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri,
és úgy kell tenni, valamint a részeg embernek, a ki a bort meg nem
emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni
vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, valamint a farkasnak.

A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy egy tatár hám,
aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde, és a többi között egy
szép lovat nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebűl
vagyunk szállva, de mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban.

Édes néném, a ked kedves levelit, vagyon már két esztendeje, hogy
vettem. Igazat mondok, hogyha az esztendő egy hónapból állana. Reménlem,
édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áërrel élünk, gyakrabban
veszem kedves levelét. De, minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb
vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kednek engemet
szeretni: én pedig, ha igen szeretem is kedet, de többet nem írhatok;
mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban
volnék.


II.

_Gallipoli 21. octobris 1717._

Édes néném, még kednek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik
nekem, de az igen jól esett: látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a
fejdelmet elhagyá, a ki is ma a tatár hám látogatására mene ugyan a
tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben,
hogy majd elrabolnak bennünket, már csak azt néztem, hogy melyik kötöz
meg: de ezek igen emberséges emberek, jó szívvel beszéllgettek volna
velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem
elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel ő tatárságoknak
jóakaratjokat, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát
hagyának.

Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet,
mivel a császár veres hintója elérkezett, a melyet urunk után küldöttek.
Veresnek azért hívom, mert kivűl veres posztóval vagyon béborítva, de a
hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztat pedig négy fejér szokta
húzni, vagy vonni, azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik; mivel már
azt el is felejtették, annyira megöregedtek – nyolczvan esztendőt csak
adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt
gondolná ked, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat –
annak az ő tiszteletre méltó fejér szakálát nagy csendesen mozgatja a
nyerges ló, az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból,
mondom, régi szokásból; mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leczkét:
a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg
ne náthásodjanak.

E mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt. A nép itt már
szalad Ázsiába. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha
vagyon onnét másfélszáz mélyföldnyire. Eleget mondjuk, hogy mi azért
jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda.
Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni? Elég a, hogy holnap
megindúlunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas, és sok
feleségű császárt, és a fényes, tündöklő portát. De, édes néném, a
restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben
a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten
hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni
kell; mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én?


III.

_Drinápoly 29. octobris 1717._

Ideje már, édes néném, egy levelét venni kednek, amelyet itt adták meg.
Megérdemli már ked is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a
császári városban. Gallipoliból 22-dik. indúltunk vala meg. Az úton
semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel
jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri
nevű városban urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőlőtőt láttunk
vala, mint egy nagy szilvafa, – abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a
szőlőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a
csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőlők voltanak, másfelől még
csak tiszta egres volt, másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni.
A három része az esztendőnek hogy mint munkálódik a szőlőtőn, itt
egyszersmind meg lehetett volna látni.

28-dik. pedig másfél mélyföldnyire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán
tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk
eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb
volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket
az ura nevével. De, ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele
volna? A való, hogy mindenikünk ehezett, de az is való, édes néném, hogy
éhtlen keltem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolczvan tál étekből.
Ezt ked el nem hinné, ha a szokást nem tudná – eb szokás! kutya szokás!
– Jaj! édes néném, alig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték
előllünk, a másodikát, harmadikát, egy szóval hetven vagy nyolczvan tál
így repűlt el előllünk. Némelyikben még nem is mártottunk, már vitték, –
úgy tetszik, hogy csak az orrunkat akarták megvendégelni, és így
koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk valamint Tantalus a
tele vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor
haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De
az italról szó sem volt. A való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot
nem okozott.

Ennek a száraz ebédnek vége lévén azután igen könnyen lóra ülénk. Az
urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a
szállására, estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, a mely
jobb volt az ebédnél; mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a
mi cselédink, és akkor vitték ki a tálat, a mikor mondottuk. Ez a
kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak; hogy ne volna, mikor a
leányával hál? Minthogy a vezér táborban vagyon, most ő viszi végben
hívatalját. Ibrahimnak híjják. Az urunknak igen jóakarója. Ez is
jovallotta egyik a császárnak, hogy utánna küldjön Francziaországban.
Még nem láttam ő kajmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kedet.
Hát ked engem?


IV.

_Drinápoly 7. novembris 1717._

Így szeretem, édes néném, hogy elűzze ked azt a veszett restséget, és
énnekem írjon. Éppen akkor vettem a ked kedves levelét, amikor lóra
kellett ülnöm. Megmondjam kednek, hogy hová mentünk? Ahoz a világiképpen
való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál,
amikor lehet; de annyiban nem irígylem szerencséjét, mert azt mondják,
hogy nem szép. Azt elhiheti ked, hogy nem láttam, azt is elhiheti ked,
hogy nem kivánom úgy látni, valamint azok a kappanformában herélt
emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a
császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a
gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a
császári leányt? A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nem csak a
gazdag házaknál lakik a jó házasság.

Édes néném, tudom, hogy megcsúfol ked, és azt mondja ked nekem, hogy úgy
beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, a ki tudja,
hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság; de ha
szinte a ked kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém,
májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget, a kedvetlen,
de gazdag feleségért elhadni – hát nem jól mondom? – Nem beszéllek hát a
házasságról; úgy is itt attól két száz mélyföldnyire vagyok.

Azt kell hát kednek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott,
nagy pompával fogadott, majd két óráig beszéllgetett az urunkkal, egy
szép paripával meg is ajándékozta: mikor pedig el akart tőlle búcsúzni,
a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a
barátságok; mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez,
úgy a határjában volnék. Még semmit sem tudunk abban, amiért ide
jöttünk. De félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstbe ne menjen; mert a
török örömest megbékéllik, ha megverik.

Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az isten akaratjára kell
hadni magunkat. Ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkat. De azt
elhiszi-e ked, hogy nehezen szokhatom ehez az országhoz? Való, a törökök
bennünket szeretnek, semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi
bántódása nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt; mert semmi
ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem
útálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon
bennünket. – Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki
magához híjjon; mert ugyanis miért? ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa
kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás; – – mikor pedig a
füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól.
Azt ugyan talán meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy: mint vannak a ked
gyermekei? – de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a ked felesége? azt nem
jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. És a
gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a
világon. Micsoda nyájasságért kivánhatja hát valaki a török barátságot,
hanem csak épen valamely haszonért?

A való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való
idegenséget; mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahoz, a kivel nem
tudunk beszélni: mint, a kivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még
eddig, édes néném, igen igen keveset tudok törökűl, nem tudom ezután
mint lesz: de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három
szónál, a kit tudok, talán tudósabb nem leszek; mert nem lévén semmi
társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és
így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint
vagyok. Ítélje el már ked, hogy, ha kell-é ész, három szót megtanulni,
és megtartani. Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban
megüsmerem a dolgokat, és a várost, akkor többet írok. És arra kérem
kedet, hogy szeresse ked ezt az új vendéget. A restséget félre kell
tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.


V.

_Drinápoly 29. novembris 1717._

Édes néném, micsoda szerencsés asszony ked, hogy közel nem vagyunk
egymáshoz; mert mindjárt megölelném kedet, és, mentől szebben és jobban
lehetne tőllem, megköszönném kednek azt, hogy kedvesen vette levelemet,
és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kednek, és olyan hosszú
leveleket, hogy még összeteszi ked a két kezit, és úgy fog kérni, hogy
ne írjak annyit; mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint, mikor
kednek írok – jaj! hazudtam, édes néném; mert a ked leveleit olvasni még
nagyobb gyönyörűség nekem, nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak
úgy írni, csak kednek, úgy tetszik, hogy a meg vagyon tiltva másoknak.

Ugyan is, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szűntelen írjunk
egymásnak. Ha az idő annyira elhánt vetett egymástól; amennyiben tőllünk
lehet, álljunk bosszút rajta, és, ha másképpen nem lehet, az írással
beszéllgessünk egymással – talán végtére megúnja, és egymás mellé teszen
minket. De, minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kivánnám,
azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.

Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ide érkezett
a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány, és az itt
lévő nagy urak eleiben mentenek, kiki maga udvarával. Elmondhatni, édes
néném, hogy a vezérek a földi istenek; mert más országokban a királyokot
sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért
fogadták. De, jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és
fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két, három óráig tart
a komédia, a királyság sem megyen tovább: ez a vezér is nagy pompával
jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból.
Ezt pedig igen könnyen megérheti, talám maga is tudja ő azt; mert, a
kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban
szereti vezérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mint ha a
szájából hallottam volna.

Amíg pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kednek a
vezér felől, hogy, ha távúl láttam is, de szép ember. És azt nem kell
csudálni, ha erős, izmos; mert az apja házánál az ökrökkel kell néki
küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kellett lenni. Ebből
elitélheti ked, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a
volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól
dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben?

De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi
ember legyen, mivel úgy is minden nap vért ont, mintsem egy fafágóhoz, a
kin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut. A császár udvarában volt egy
fafágó, törökűl baldacsi. A császárnak megtetszett az ember, hogy jól
vágta a fát – az udvarában valamely tisztnek teszi, azután elébb-elébb
annyira, hogy vezérnek teszi. De szerencsétlenségére a császár olyankor
tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka czárral
való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka
czár ellen küldik, a kinek is úgy megszorították volt már a táborát
Pruth mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a
baldacsi okos lett volna. A czár látván, hogy rabságban kell esni, a
feleségének esziben jut, hogy talán, ha ajándékot küldenének a vezérnek,
megcsinálhatnák a vezért: másnap nagy ajándékot küldenek neki, a
békességet is megcsinálják véle, és így szabadúl meg a rabságtól a
muszka czár egész hadával.

Az alatt érkezik a svécziai király a vezérhez, és mondja néki: ihon
kezedben vagyon a czár, holnap rabbá teheted, ha akarod; arra feleli a
vezér: údde, ha rabbá teszem a czárt, ki viseli gondját az országának?
Itélje el ked, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a svécziai
király. De azt kérdem kedtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez?
De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál. Megválik, mint
folytatja dolgunkat. Én pedig azt kivánom, hogy a ked egészséginek dolga
jól folyjon. Édes néném, ha tudná ked, mint szeretem kedet, hosszabb
leveleket írna nekem.


VI.

_Drinápoly 10. decembris 1717._

Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt
is mit csinálunk. Még itt el nem úntuk magunkat, de igen közél vagyunk
hozzája; mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt
töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadászszunk, hanem azért
hogy bújdosásunknak végit szakaszszuk. De a reménység igen igen kezd
fogyni bennünk. A való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is
lakunk. De ugyancsak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a
reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk; de mi lehet e világon
hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog? A való, ád biztató
szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek. Abban a rettentő
halogatás – holnap – holnap – az a holnap hat holnapra halad, és addig
hat szót nem lehet belőlle kiránczigálni, csak reménséggel kell pihegni.

Ő császársága megtudván, hogy az urunk franczia köntöst visel, titkon
egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér
a köntösnél; de itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni,
hanem azt, aki küldötte. A való, édes néném, hogy sokan vannak, akik
ajándékot adnak, de kevesen vannak, akik tudnák az ajándékozásnak
módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni; mert ugyanis helyes
ajándék-é egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot, vagy éveg
korsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban, itt
ilyen szokás vagyon: de jó-é? illendő-é?

Ne szóljunk már többet az ajándékról. De édes néném, ha volna mit írnom
kednek, még el nem végezném levelemet; mert bizonyságúl veszem a ked
szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor keddel
beszéllgethetek, ma pedig épen nagy egyepetyém vagyon keddel
beszélgetni. De inkább, ha csak hejábanvalóságot is, írok, hogysem ilyen
hamar elvégezzem levelemet. De miről írjak? a botozásról? e nem igen
derék ajándék; de micsoda nagy becsület, mikor egy császár megbotoz
valakit. Elég a, hogy a császár megbotozta a vejét. Hihető, hogy nem
kereste kedvét a feleséginek. Mindazonáltal az okát nem tudjuk az ilyen
fájdalmas becsületnek; mert az ilyen dolog csak a háremben, azaz, az
asszonyok házában megyen végben, oda pedig egész férfinak nem szabad
menni.

De a botozást egy atyánkfiától tudtuk meg, amely atyánkfiának a felesége
a kalmakányné szolgálatjában vagyon mosóné hivatalban. Ennek az ura
magyar, és a kalmakánynak rabja, az udvarában pedig favágó tisztséget
visel. Csak jó a jóakaró mindenütt. E hazafiúságtól viseltetvén, gyakran
látogat minket, és olyan titkos helyeken történt hírekkel kedveskedik
nekünk. Mondja ked, édes néném, hogy talán nincsen egyéb dolgom, hogy
ilyen hejábanvalóságot írok: a való, hogy a heverés legnagyobb dolgunk,
de ha volna is, azt elhadnám a kednek való írásért; mert, édes néném, ki
szereti kedet úgy, mint én? De megszaporítanám még két font szeretettel
a többit, ha tudnám, hogy jó gondja vagyon az egészségire. Hát engem
szeret ked?


VII.

_Drinápoly 12. decembris 1717._

Ma, édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha
hozzája menne. De, minthogy mi mind hajdúk vagyunk, csak az urunknak
vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy
török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el ked, mint megijedtem
volt; mert, midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde
kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! – Csak azt néztem már, hogy
melyik ragad meg. De az ijedtség nem sokáig tarta; mert a vezér jó
szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy
mire való volt az a kiáltozás? mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a
vezér valamely idegen úrnak ád audientiát: Éljen Mahumet! Éljen a
győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja ked,
mikor az ember a szokást nem tudja – – másszor én sem ijedek meg. Elég
a, hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy
több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nem csak a bárdot tudja
forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagy
eszű ember mondja azt felőle, mint a mi urunk, a ki is a vezér paripáján
ment visszá, és azt ide ajándékozta – már e szokás. Tudom, hogy mikor a
császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.

Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz
illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a
pompájoknak egyik része abban áll, hogy mindenkor sok szolga álljon
előtte, mikor pedig országos dolgokról beszéllnek, a szolgák ott nem
lehetnek: azért néma szolgákat tartanak, és azok az intést úgy értik,
mintha szólnának, és ezek vannak ben a házban, amidőn a vezér titkos
dolgokról beszéll. E nem jó szokás-é? talám még nálunk is jó volna az
ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál.

Mi jutott eszembe? Ha nálunk az öreg asszonyok némák volnának, a
leányasszonyok nem bánnák: de én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen igen
némán foly, és semmi elébb való mozdúlását nem látom. De attól tartok,
hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a
fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a
fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? jobban szerettem volna
káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a
császárnak. Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az isten rakás
kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinekkinek el
kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart? Itt vagyon a
mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amíg abban tart,
zúgolódás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét
enni, mint itt búzakenyeret.

Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy, ha a jó isten
megtart ebben a bújdosó testben, talám egy kazalnyi rakás kenyeret kell
megennem ebben az országban; mert, ha egyszer megverik a törököt, ha
lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is,
de nem jó hadi ember; ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a
császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, a kinek igen nagy esze
vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prókátorságot, csak
annyit is tud hozzá – de, a vezérségen, tudnivaló dolog, hogy kap; a
császár veje lévén el is érheti; ha azt pedig eléri, a bizonyos, hogy a
békességet megcsinálja, ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás
kenyerünk mellé; mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem
eszszük. Én pedig mind addig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen
szeretem kedet. Hát ked engemet? Az egészségire jól vigyázzon ked; semmi
nincsen annál drágább.


VIII.

_Drinápoly 1718. 4. januárii._

Kívánom istentől, hogy ezen új esztendőt szerencsésen kezdje és végezze
ked. Legalább két fontni egészséggel többet kívánok kednek, és azon
kérem kedet, hogy legalább száz drámmal jobbítsa meg ked a hozzám való
szeretetit. Édes néném, noha az én szívemnek minden zsebje, ráncza,
fiókja tele a kedhez való szeretetemmel; de mégis olyan vagyok, mint egy
darab jég, hát azért ne írjak kednek?

A való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje ked, hogy ilyen
fagyoson is örömmel írok, és tudtára adom kednek, hogy ma a győzhetetlen
császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a
fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér, azután a fejdelem
elejében tétetvén egy kis kerek asztalt, és arra egy nagy ezüst
medenczét. Az étket elhozták, de csak egyenkét rakták azt bé. Se kés, se
villa, se abrosz, se asztalkendő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind
pedig a vezérnek, a kalmakánnak különkülön asztal volt előtte, és
mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége
lévén egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki
közűllünk a fejdelmet nem kísérte. És amidőn a császár előtt volt, egy
nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a
fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A
fejdelem kijővén a császártól, a császár paripájára ült, mi is
mindnyájan lóra ültünk, és legalább harmincz király kísérte vissza a
szállására. Édes néném, ne nevessen ked; mert, ha minket látott volna
ked a kaftánban: olyan, mintha annyi egyiptomi király kísérte volna a
fejdelmet – csak éppen, hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne
csudálja ked, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt; mivel ma igen
kemény idő volt; azt is tudja meg ked, hogy ő hatalmasságok éhen jöttek
visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a
császár ide ajándékozta egész szerszámmal; egy buzogány, és egy kard is
volt a nyergen. Engemet úgy szeret ked, ha az egészségire vigyáz; én
pedig úgy szeretem kedet, ha egészséges.


IX.

_Drinápoly 15. februárii 1718._

Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a ked panaszolkodását, hogy
gyakrabban nem írhat alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól
tudja ked menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik ked, hogy csak a
megér tíz levelet. Talám azt tudja ked, hogy innét nincsen posta
Konstancinápolyig? Tudja-é ked az okát annak? Az oka annak a, hogy
azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkissebb állapotért is
postán küldöttek Konstancinápolyba. A többi között egy pasa ide
érkezvén, egy kedves pipaszárát Konstancinápolyban felejtették, azért
postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy
többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja ked, micsoda kárt
tett nekem egy pipaszár! Itt mi semmit nem múlatunk el abban, hogy a
dolgaink jól folyjanak. A reis-effendi (cancellarius) gyakran jő
hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz. Adja isten jó
végit! De attól félek, hogy úgy járunk, mint a hegyek, a kik
esszegyűlvén egereket szültek; mert, amint egyszer megírtam, százszor is
csak azt írom, hogy a császár veje (akit ha sokszor megvernek is, a
fafágó mondása szerént, de a vezérségre czéloz) a hadakozásra pedig
olyan alkalmatos, mint én a prókátorságra. Talám még ahoz is többet
tudok; mert hisz nem az-é egy prókátornak a hívatalja, hogy tudja
keresni a maga hasznát? hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és
egyiknek se szolgáljon?

Oh! édes néném, mely közel vagyon már ő a vezérséghez: ha én olyan közel
volnék a házassághoz, talám már is elvonták volna a menyasszony tánczát.
Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. A törököt ha
megverik, csak sír és megbékéllik. Azon kívül is, isten tudja az okát,
de Francziaországban a németnek kedveznek, és a franczia itt azon
munkálkodik, hogy megbékélljenek a némettel, és ha a meglesz, ne oldalt,
hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok; mert olyan hidegek
járnak, hogy a hírek is megfagytak. Többet sem írhatok; mert egy vén
csifut várakozik a levelem után – a lelkemre fagy meg. Bár csak azt
tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való! Úgy tetszik a szakáláról, hogy a
Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék ked. Szeret-é ked?
Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kedet.


X.

_Drinápoly 15. mar. 1718._

Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja, hogy írtam
kednek. De szakálomra fogadom, amikor leszen, hogy, ha az idő meglágyúl,
gyakrabban írok; mert márványkő volna is a ked szíve, de megszánna, ha
látná ked, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam
négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire,
mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a
patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa
székből áll, az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamat egy cserép
tálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja ked, hogy mind ezek
után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tíznek sincsen egy fa széke,
se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó
lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak híni egy leterített
pokróczot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi! De a reménység igen
szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges, mint az eledel, a rossz
házakban lakván mostanában azt reményljük, hogy még jókban lakunk.
Megérjük-é még aztot valaha? – De azt megértük, hogy ide érkezett a
spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok igérettel,
hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is
fennállva fogadta, és beszéllt véle vagy fél óráig. Azt tudja ked, hogy
szeretem kedet, azt is tudja ked, hogy az egészségre kell vigyázni, azt
is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.


XI.

_Drinápoly 22. apr. 1718._

Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet, vagy Drinápolyból;
mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben
vagyon. Csak a jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy
esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították
meg az itt való folyóvizeket; mert, amely folyóvíz megyen el a házunk
előtt, úgy megáradott, hogy az utczákon csónakokon járnak. De itt olyan
dolog történt, amely csak az özönvízkor történt; mert itt lóháton
kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta ked azt, hogy még a
római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak épen
Habakuknak lehetett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás
étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja ked, hogy teljességgel
gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért, de a
szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A bizonyos, hogy nem volt
szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az
özönvízkor, ha felment a legnagyobbik hegyre, a víz csak övéig ért, és
mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már
ezután lehet híreket írni; mert mind a házam melegebb, mind pedig a
hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja; hát ked
szeret-é engemet? Vigyáz-é ked az egészségire?


XII.

_Drinápoly 27. apr. 1718._

Édes néném, ked még engemet nem üsmér jól; mert ha üsmérne, nem írná
azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é ked az
én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é ked azt, hogy nincsen nagyobb
gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek? Akire haragszom,
annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell
állanom – ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, a
kire haragszunk, a keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi
ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és
írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é ked tudni? a ked kivánságát bé nem
tölthetem. A franczia követ Bonac itt nem azon munkálkodik, hogy a
hadakozás tovább tartson, hanem, hogy csakhamar vége legyen. A német azt
kívánja, a török pedig már is megúnta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk
a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell tánczolnunk. Hadakozásra
hítak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt,
ami az istennek tetszik? és az ő rendelése után kell járnunk, és azon
nem sétálni kell, hanem futni; mert az isten azt szereti, hogy fussunk
az ő akaratján ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát
azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének – aki a
jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon
szomorkodnám, ha nem szeretne ked: ked pedig örűljön; mert rettenetesen
szeretem kedet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é ked reája? Jó étszakát
édes néném.


XIII.

_Drinápoly, 9. máj. 1718._

Némelyeket az isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek
hálákat kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént. És régen
mondom kednek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával
hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni! A
kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a
császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá,
és mindenit a sátorában hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenét
egyszersmind el kelleték hadni – csak a rajta való köntössel lóra
ültették – egynehány csauz kikésérte a városból. Lehetetlen vala a
szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy
tizenkét kísérővel. A való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot
adnak néki. De micsoda nagy magosságról esett le! – Ha megtekintjük,
hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett; de azt kell
néznünk, hogy micsoda felment volt, és fejdelmek rendin volt; úgy
meglátjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a
királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel
valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni, és
az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való
állapotnál; mert a világi dicsőséget megkóstolta.

Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon; de azt
kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet. Hanem már visszátérek
ahoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden
boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az
előttevalójának, de addig csak úsz, amég lehet.

Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették
minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a
hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a
letett vezérnek sátorában – ahol minden jószágát kezihez vette, és
magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt
egynehány százezer tallért érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta
ez a szerencsés vezér, hogy a dicsőséget eléri: egyik a, hogy a császár
a feleségét igen szereti; másik a, hogy magát is igen kedvelli; hogy ne
mászott volna fel a kerékre? Ez, a való, nem volt mészáros, de egy
szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb elébb vitte, a
leányát is neki adta, kalmakánynak tette – ihon már vezér, és Ibrahim
pasának híjják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi
változásokról? de ha gondolkodik is, ha nem is, már a póczon vagyon. Ott
ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert a csaknem bizonyos,
hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé
ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával; mert ő nem hadakozó
ember, elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.

Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyen, és a hazánk
felé való menetelünknek sok szép vígasztalása úgy eloszlik, mint a
felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reményljünk,
édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg
nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz
minden esztendőben 12 holnappal a vállamot terhelni, és a házasságtól
messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é
édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. – Ismét
elfelejtettem, hogy levelet írok, és nem könyvet, és hogy kednek semmi
szüksége nincsen az én prédikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi
prédikátor uram; mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a
mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön
maradtunk; mégis prédikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A pedig
csak azért, hogy az asszonynyal nem kell félben hagyatni a játékot, és
hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást,
de már megszánom kedet, és elvégezem a bosszúállást. Héj! ha tudná ked,
mint szeretem kedet! hát ked? Az egészségire vigyázzon ked. De a
gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.


XIV.

_Drinápoly, 6 jún. 1718._

Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire itéltetünk: hadakozásra-e, vagy
békeségre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt lánczra. A
Reis-effendit gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét,
kebelét, csalmáját tele hozza ide igérettel, de csak igérettel és nem
valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszéll a
török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békeségre. De ki
mérne gondolkodni a békeségről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen,
valamint egy Herkules, a hadakkal megindúlt innét Sophia felé? Tudja ő
azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el
véle. Elég a, hogy mind a vezér, mind a jancsáraga igen nagy pompával
indúltak meg. E csak komédia; mert ők már régen járnak a békeség után,
nem is egyébért megyen Sophia felé, hanem, hogy közelebb legyen a
helyhez, ahol a békeség tractájára gyülekeznek a követek.

Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk
Erdélynek – annak a kedves tündér országnak, és imádjuk az istennek
rajtunk való csudálatos rendelésit, nem csak a mostanit, de még a
jövendőt is; mert ugyan gondolja el ked: a császár nagy igéretekkel tele
való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után
Francziaországban – Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi
basával. A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy
hadakozás által menjünk bé hazánkban; de nem a volt az irántunk való
rendelés. Az el volt végezve, hogy mi ide békeségre jőjünk, és ebben az
országban töltsük el a bújdosást.

De ha az isten a hadakozásról való reménységünket meggátolta, imádjuk
másfelől az ő hozzánk való jóságát; mert amicsoda nagy szövetségben
vagyon most a franczia a császárral, az igaz, hogy Francziaországban
maradása nem lehetett volna, és ha ide nem híták volna is, csak kételen
lett volna Francziaországból kimenni az urunknak. Aminthogy, mihent ide
érkezett, Orleans herczeg, a franczia regens, az urunkkal semmi
correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott. A
császárral való colligátiójára való nézve mit csináltunk volna tehát,
hogyha az isten nem akarván idevaló jövetelünket, a török utánunk nem
küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hivatlan is ide kelletett
volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig
az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy
Francziaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre
adnak. Látja ked, mely jó az isten, ha egyik kezivel eltakarja előttünk
Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségben essünk-e? Nem,
hanem bízzunk, és mindaddig reményljük, hogy meglátjuk azt a tündér
országot, valamíg élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet.
De a lehet, hogy az egészségire vigyázzon ked, az is lehet, hogy szeret
ked, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kedet.


XV.

_Drinápoly, 12. júl. 1718._

Micsoda sokféle nyomorúságot okozott az embereknek az Ádám vétke! A
télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg
vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg
vagyon. Azt ne gondolja ked, hogy kényességből cselekszem; mert
valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben
jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam; most pedig sütő
kemencze. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék,
hacsak lajtorjára nem másznék, olyan közel vagyon a padláshoz. – Még
azokat sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva: ked pedig jól tudja az
okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokat. Én nem tudom,
csak gondolom azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni; mert
a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt,
hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma;
Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma.

Elég a, hogy nem lehet a házamban maradnom, még künt is alig szenvedheti
az ember a nagy héséget, – a falt, vagy az asztalt, ha megtapasztja az
ember, melegséget érez. Aminap pedig a mezőn olyan meleg szél jött
reánk, valamintha az égő kemencze mellett mentünk volna el, és ha sokáig
tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt
nem írhatok. Ez elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva
hideg híreket kell írnom; mert a békeség megcsinálását csaknem
bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kedet, ahol
nem kivántam volna. De azért nem kell kétségben esni – jól tudja az
isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kedet a
betegségtől – arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-e ked, hogy
lehetetlen már jobban szeretni kedet, mint én szeretem. Másszor többet.


XVI.

_Drinápoly, 15. aug. 1718._

Ihon, édes néném, e lesz az utolsó levelem ebből a császári városból.
Itt már megettük a nekünk rendeldetett rakás kenyeret. Már tovább
megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk,
amely Konstancinápoly mellett vár minket; mert amitől tartottunk, abban
torkig estünk – ki veszen ki abból? Csak az isten. Ennek előtte
egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. jul. a vezér megcsinálta a
huszonnégy esztendeig tartó békeséget a némettel. Ha addig itt kell
ülnöm, jó étszakát a menyasszony tánczának. Jaj! édes néném, ha addig az
édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a
rakásból.

A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják
holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég
szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene; mert elitélheti
ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére.
Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok,
hogy tizen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is
rendeltek alánk; mer ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt
lovunknál, amint már megmondottam. Holnap megindúlunk. Hol lészen
lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a, hogy innét elvisznek valahová.
Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kedet! De az egészség
jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra
kell készűlni, akkor nem lehet sokat írni. Isten keddel, édes néném,
ihon ebédre hínak.


XVII.

_Bujukdere, 25. aug. 1718._

Hála istennek, ide érkezénk tegnap. Drinápolyból 16-án indúlánk ki.
Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni:
hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő
francziákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek,
az olyanok miképen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni,
az egész mulatságom volt. A Penthesilea hadnak hallotta ked hírét? Itt
egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a, hogy tegnap ide érkezvén, azt
gondoltuk, hogy mind palotákba szállítnak bennünket; de itt a városban
egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kényszerítteték a város
mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni mind addig, valamíg más
rendelést tesznek, és jobb helyre szállítnak. Azt nem volna szükséges
megírni, hogy csak három órányira vagyok kedtől. Mivel azt
elgondolhatom, hogy azt a szép kanálist már ked feljárta, azt sem volna
szükséges megírni, hogy a kanálisparton vagyunk a Feketetengernek a
torkától egy ágyúlövésnyire. De mind ezeket örömömben azért írom, hogy
oly közel vagyunk egymáshoz. Egy kis három lapátos hajóra felülök, s
ebédre abba a nagy császári városba mehetek. Már itt mind addig sátorok
alatt leszünk, míg jobb helyre szállítanak. A való, szép kis réten
vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épűletek vannak, ahol annyi
a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az
ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni – hát hogy ölelném
meg, édes néném kedet? A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy
még a feleségét sem öleli meg; én pedig alig várom, hogy kedet
láthassam; de az még nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább
három vagy négy napig. Héj! micsoda szomorúság volna az nekem, ha jó
egészségben nem találnám kedet. Hétfőn pedig ebédre elvárjon ked,
káposzta is legyen.


XVIII.

_Bujukdere, 15. septembris. 1718._

Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láttam kedet: de úgy
tetszik, mintha még nem láttam kedet. De azt vettem észre, hogy mikor
kednél vagyok, a nap oly sebesen repűl, valamint a fecske; mikor pedig
itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném keddel; mert két
naptól fogvást levelét nem vettem kednek, hogyha pedig letennők a
restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni
kednek, hogy én telhetetlen vagyok a ked leveleinek olvasásában. Ha azt
akarja ked, hogy jó kedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a
ked leveleit olvasom, akkor nincsen szükségem a hegedűsre, hogy
tánczoljak; mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv
szerint írott levél jobb egy táncznál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást
rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraeliták.

A franczia követnek Bonacnak közel mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő
ide feleségestől, de még minálunk nem volt. Azt akarja, hogy mi menjünk
elsőben hozzája, abból pedig semmi sem lesz; mert a mi urunk tudja, mi
illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami
akadály, és az ilyen akadály megakadályoztatja, hogy az akadály
elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem
semmi akadályom nincsen, se a praecedentia, se a titulus iránt a
követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan mint egy darab
nádméz – azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint a
jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy soha sem
kell egy asszonyt dícsérni más asszony előtt; mert az nem esik jó ízűn.
Hát az nekem jó ízűn essék-e, hogy a levélben káposztás fazéknak
neveznek? De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot,
mikor az ember a nénjire meg nem haragszik! Az egészség mint vagyon?
Vigyáznak-e reája? Szeretnek-e, amióta nem láttak? Mert én úgy
szeretlek, édes néném, mint a káposztát.


XIX.

_Jenikő, 22. sept. 1718._

Tudja már ked, honnét datálom levelemet? Azt is észre veheti ked, hogy
már a bujdosó izraeliták a sátorok alól házakban szállottanak végtire.
Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja ked, hogy
éppen a tengerparton vagyunk, és olyan igen a tengerparton, hogy az én
házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja ked, ki házánál lakunk –
távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem
főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák
között; mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szűcse hogy ne volna gazdag.

Ma szállottunk be ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt
kiki berakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem
alkalmatlankodik. Az való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált
székecském – ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem;
mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el
lehet lenni annyi sok házi eszköz nélkül! Így kell lenni az ilyen
bújdosoknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgy is ha megeszszük itt a
rakás kegyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi
házi eszköz nélkül; hát mi mért nem lehetnénk el? Nám a zsidóknak nem
volt székök, a törököknek most sincsen szükségök arra. Egy régi franczia
királynak láttam a székét – most csak a zágoni bírónak is jobb széke van
annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házi eszközre, úgy is még az a
hajó, amely ide hozott bennünket, még az Archipelagusban várakozik, az
urunknak szándéka lévén Francziaországba való visszamenetelre, de abban
Tamás vagyok.

Bercsényi urat az asszonynyal várjuk ide. A ked szomszédságában lesznek
szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itten a
rakás kenyér mellé ültünk, csak az isten tudja meddig fog tartani, és
hol hintettek el meg másutt kenyeret számunkra; mert oda csak el kell
menni – akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni.
Azt akarnám, ha kednek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt
nálunk; mert azt reménylem, hogy eljő ked látogatásunkra. Ugyanis
micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni,
amelyet három erős török, úgy visz a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb
volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jönne ked egynehány órára.
Elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha ide jöszsz.
De az egészségre vigyázzunk.


XX.

_Jenikő, 22. oct. 1718._

Csak nem lehetek addig csendességben, amíg meg nem tudom, mint érkezett
ked haza; mivel alig indúlt meg ked innét, hogy nagy szél támada.
Gondolom, hogy a habok megrengették kedet. Elég az, hogy azóta nem
vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azóta egy levéllel
kitehetett volna ked a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az
ablakom alatt, mindenkitől kérdeztem, ha nem ették-e meg az én nénémet?
De az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mind
addig, míg bizonyost nem hallok ked felől. Reménylem, hogy nem járt ked
úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrába
küldjem kednek ezt a levelemet; mert úgy meg nem tudhatná ked, hogy mi
tegnap a konstantinápolyi kapu elejébe mentünk lóháton, és ott az út
mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt,
aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban.

Nem tudom, ha leírjam-e, kik mentenek előtte és utánna. Ha leírom, talán
azt mondja ked, hogy mért terhelem annyi írással: ha le nem írom, azt
mondhatja ked, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek,
inkább leírom. Legyen ked figyelmetes hallgatással: az utczákon kétfelől
jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokad magával az assas basa –
azután a csauzok, az emirek, az ulémák, (azaz a papok, az írástudók), a
kapicsi basák, a jancsár aga a mistaczi basával, a kalmakán a kapitán
basával, – azután a fővezér a muftival, a csauz basa – azután a Mahumet
atyjafiai a zászlósa mellett, a császár vezetékji – azután czifrán
felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték – azután egy festett és
aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere – ezután mene
a a császár igen kivántam paripán, mellette levén a fija – azután
menének az isaglánok ketten-ketten – mindenik tized különb-különbféle
színű köntösben: az első tized köntöse sárga; a másodiknak veres; a
harmadiknak zöld; a negyediknek kék tafota. Az isoglánok pedig inas
számban vannak az udvarnál.

Látja ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De az csak olyan mint a
füst, és azzal a nagy pompával a császár, nincsen olyan csendes elmével
mint mi. Úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson
valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De
az ő pompáját ne irígyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy
örökké való nyomorúságba esik – akkor mit fog használni neki a pompa?
Ami alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménységünk vagyon. – Oh!
mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompájit látom a
töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban
való létemért; mert őnékik nem lehet az a reménységök, amely minékünk
nem csak vagyon, de kell lenni. Ha Pérába megyek, akkor többet
prédikállok. Addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevéssé még a
káposztánál is jobban szeretlek.


XXI.

_Jenikő, 16. decemb. 1718._

Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon az, hogy már egy
holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-e, hogy ilyen közel lévén
egymáshoz, még sem írunk? Talán ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és
egymást gyakran látjuk. Jaj! mért mondám, hogy gyakran. Megbocsáss édes
nénécském, gyakorta-e négyszer látni kedet egy holnap alatt. Ha négyszer
látnám is kedet napjában, nem kellene megcsömörleni a szememnek. A ked
könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember,
annál hosszabb levelet kellene írni, ked ellenkezőt cselekszik. Az pedig
nekem halálom, mikor rövid a ked levele. Mikor tudom, hogy az egészség
jó, akkor nem kíméllem kedet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az
úr dolgát.

No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben
látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputtyostól.
Annak igen örűlök; mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmúlatja
ked magát, és nem lesz ked egyedűl magyar asszony Pérában. A Bercsényi
úr embereit mind jól ismérem, de az asszonyokat, leányokat nem ismérem;
de ahoz nem sok idő kívántatik. Tudom az urunkhoz eljő az Úr, azután
magam is látogatásokra bémegyek – a szállás pedig csak mindenkor kednél
leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de, ha rövid is,
el kell neki menni – egy pirongatás elfér a vállomra. Édes néném, az
egészség? De tudja ked, meddig szeretem kedet? Valamíg dohányozhatom.


XXII.

_Jenikő, 28. decemb. 1718._

Aztat még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kednek
tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony; mert sokan
viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet,
és az olyanokat csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy
asszonyállatnak. Ne szóljunk az asszonyok ellen. Elég az, hogy azzal az
úri asszonynyal inkább eltöltheti ked az időt, mintsem a görög
kéráczákkal. Az asszony maga múlatságot nem indít; mert tél felé meg
kezd sárgúlni a fának is a levele; de a vigasságról beszéllni igen
szeret – föképpen a tavaszi idejében való dolgokról.

Az írja ked, hogy az asszony orczáján olyan idős korában is megtetszik,
hogy ifjú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni.
De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné ked megtudni, hogy mért annak az
úri asszonynak az orra fekete, és orczája fejér? Ezt a mesét mindjárt
megfejtem kednek. Az attól vagyon, hogy már házas levén meghimlődzött.
Azt tudja ked, hogy az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a
közönségeseket – nyernek is rajta szokszor, mint Birtók a csikben.
Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokat gyűjtöttek össze – ki egyet,
ki mást javallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon.
Egyik a többi közt az javallotta, hogy meg kell aranyozni az orczáját.
Ennek a voksát bévették, és levél aranynyal bétapasztották, és eleven
képet csináltak belőle. Ez meglévén, egy ideig annak úgy kellett
maradni, de azután csak le kellett venni az aranyat; mert aranyos
orczával, elitélheti ked, hogy nem lehet járni, és a piros orcza csak
inkább tetszik, mintsem az aranyos. De már az volt a mesterség, hogy
vegyék le? A sokféle víz le nem mosta, hanem tőhegygyel kelletett
lassanként lefeszegetni az aranyat az orczájáról; mégis mind leásták, de
az orrára inkább oda száradott volt, azért nehezebb is volt a munka:
végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem javallom
senkinek, hogy megaranyoztassa az orczáját.

Immár tudja ked, hogy mért fekete annak az úri asszonynak az orra? De
azt nem tudja ked, hogy holnap a vezér szemben akar lenni a fejdelemmel
csak magánoson. Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a
bújdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene: megválik mint végzi;
mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat
fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt
még mi is tőlök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti
meg pénzzel a török urakat, ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint
olyanokat, akik mindenkor készen vannak a kérésre, de az adást – nec
nominetur in vobis.

Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal
ruhásabbak nem vagyunk, sem én, sem más. A mi urunknak pedig természete
az, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom,
soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi
nemesemberhez az nem illik, aki jobban szeret szükségben lenni, mintsem
kérni. Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az istenre a
többit. Egy erdélyi nemesemberről nem lehet nagyobb gyalázatot mondani,
mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-e ked, hogy most csakhamar egy
leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, hogy mikor leszen az a
szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakodalmam
olyan közel volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kedet, de úgy,
ha az egészségire vigyáz.


XXIII.

_Jenikő, 2. január. 1719._

Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új
esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult
kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se
drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent
kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas
köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott
több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy
emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se
gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután
a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal
mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé
volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való
áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a
fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig
mindeniknek addig kellene élni, mint Mathusalemnek. Édes néném, ezek
mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt; mert akkor
az áldást egy izraelita a földjének kövérségében tartotta, az isten is
nékik csak földi áldásokat igér; de a keresztényi áldás mind lelki
dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell sóhajtani;
hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve
teremtsen bő gyümölcsöt.

Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom. Akinek tetszik,
elhagyja; akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes
néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokat, hanem a keresztényi
szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a
köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt,
gyalog járt; ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy
gazdagot keres a köszvény; mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna.
Mi pedig ilyenformán attól soha se tartsunk, hanem csak attól tartsunk,
hogy ha valaha nem szeretnők egymást – annak eddig meg lehetne-e valaha
történni?

De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kedet,
már azt kednek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha
megújítjuk egymás között az igéretet, elég; mert minden levélben azt
írni: szeretem kedet – szeretem kedet – sok volna, és végtire úgy hozzá
szoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a kedvesebb – de
nem mindenben; mert ha gyakrabban írna ked, az kedvesebb volna.
Reménylem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet
kivánom, hogy az isten kegyelmiben töltse el ked velem együtt, másokkal
is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett
vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk.


XXIV.

_Jenikő, 24. január. 1719._

Édes néném, vevé-e ked észre tegnap, hogy mint örűlt Bercsényiné
asszonyom azon, hogy a fejdelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna –
örömiben nem tudta, mit csináljon. Már csak azt vártam, hogy egypár
tánczczal kínálja meg. De ne nevesse ked; mert az idő miatt még örömest
eljárná, vagy ellépdegelné, de amicsoda időben és állapotban vagyunk, a
táncz is savanyú. A való, hogy az asszony mellett az a két becsületes
személy elropnék az asszonyokért is.

Azt kívánja ked tőlem, hogy megmondjam, micsoda itélettel vagyok az
asszonyok és leányok iránt, kik az asszony mellett vannak. Az
asszonyokat vagy dícsérni kell, vagy semmit sem kell felőlök mondani,
annál is inkább rosszat mondani felőlök, a nemesi vérhez nem illik: mit
csináljak hát, hogy kednek is engedelmeskedjem? Azt cselekszem, hogy az
ítélőszékembe ülvén, onnét teszek itéletet – hallgassa ked
figyelmetességgel. Az óbesternén kezdem el. Ez egy szép asszony volt,
főképpen, amidőn legelőször láttam gyermekkoromban – akkor görgényi
commendáns volt az ura. Kajdacsinét pedig soha senki nem dícsérte a
szépségéért, hanem a jóságáért; azért is mondom neki mindenkor, hogy
micsoda irtóztató szép. De ez vagy egyről, vagy másról örökké
panaszolkodik. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget,
de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság; talán a mátkája
béillik egy szép leánynak. Már leszállok az ítélőszékemből, és ked
lássa, hogy micsoda ítéletet tettem. De az asszonyok felől ítéletet
tenni, azt ki nem veheti ketek a férfiak kezéből: az ilyen bíróság vélek
születik, és az asszonyoknak meg kell állani a végezéseken; meg
viszontag micsoda ítéletet tesznek a férfiak felől az asszonyok, az
ellen már nem szabad senkinek is szóllani, és azt a dolgot nem lehet más
ítélőszék eleiben vinni; hanem térdet fejet hajtván, azon meg kell
nyúgodni.

Ha a törvénycsinálók bévették volna őket a törvénytevésbe, az ő hathatós
szemökkel hathatóssabb törvényt tettek volna. A zsidóknak volt egy
asszony bírójok – volt-e jobb bírójok annál? Ugyan is, ha az asszonyok
az ítélőszékben ülhetnének, nekem úgy tetszik, hogy abban az időben nem
kívántatnék annyi prókátor; mert az ember maga menne gyönyörűséggel a
baját megmondani, és ott egy szép és kegyes bírónak a szájából
meghallván a törvények magyarázatját, nem lehetne az ellen szóllani. Ha
szinte perét elvesztené is, de könnyebben szenvedné. Énnekem pedig nehéz
azt szenvednem, hogy ked ritkán ír, és énnekem kell megitélni a ked
restségét. Olyan bíróval is vagyon dolga kednek, hogy egy kis levéllel
minden haragját elűzi ked. Többet is írhatnék ilyen nagy országos
dolgokról, de nem írok azért, hogy hamarább vehessem a ked válaszát.


XXV.

_Jenikő, 16. apr. 1719._

Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak
pedig mi az oka? nem más, hanem, hogy csaknem minden harmad napban
látjuk egymást. Kedet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor
olyan gyakran mehetnék kedhez, mint már egy darab időtől fogvást, az
igaz, nem volnék méltó a szánásra; de nem lesz mindenkor pap sajtja. Már
egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik
nekem, mint egy nyúl farka: de mit tehetsz annak, mondják a tótok. Egy
részről nem bánom; mert nem alkalmatlankodom kednek, noha kednél mind
jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De
hogy a vendéget meg ne únják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb
okát is mondom – az, hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem
egészséges; mert, ha az a kis hajó hirtelen eltalálna fordúlni, jó
étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a
tengeren, hogy ha egy kevéssé a hajó egy oldalára fordúl, már azt
gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt feleli ked, hogy
eleget jártam a tengeren; én pedig azt felelem a ked feleletire, hogy
azzal dícsérhetem magamat, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy
nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni.

Tegnap a császári múlatságon voltunk. Lehetetlen azt kednek le nem írni,
mint ment végbe. De mi is csak úgy múlattuk magunkat, mint a kocsis, aki
napestig ügetvén a lovon, este azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk.
Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is
kéreté, hogy lenne jelen a múlatságon, amelyet fog adni a császárnak. A
fejdelem lóra ülvén, a csauz a Konstantinápoly mellett lévő rétnek a
végin egy nagy dombon megállíta minket, ahonnét kelleték nézni a
múlatságot. A réten pedig sok számú nagy sátorok valának verve: mind a
császár számára, mind a több urak számára. A múlatság pedig abból
állott: hogy lovakat futtattak; flintából és apró ágyúcskákból czélt
lőttek; a császár előtt a birkózók birkoztanak. De még is mindezek nem
valának császári múlatságok, hanem a vége jobb volt a kezdeténél; mert a
vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell
ajándékozni: mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit
ád, de a császárnak három vagy négy, válogatott virágban lévő leányt
adott – azoknak igen szépeknek kelletett lenni, és mindeniket gazdagon
felékesíteni; azután köves portékákat; lóra való drága szerszámokat;
szép paripákat adott. Édes néném, mely derék állapot a császárság! Ennek
pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig
mindezeknek végét nem vártuk; mert reggeltől fogva estig egy helyben –
lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék
múlatság. Azért is a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi múlatságra
valót nem látván, ebédre haza mentünk. De még azt kelleték azután izenni
a vezérnek, hogy igen múlattuk magunkat, és hogy császári múlatság volt;
pedig alig vártuk, hogy eljőjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell
olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje ked,
hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kedet – még a leányokat is
oda teszem, de úgy, ha szeret ked, és ha vigyáz az egészségire.


XXVI.

_Jenikő, 26. maj. 1719._

Abban bizonyos vagyok, hogy tegnap igen megijedtünk volt. De még nekünk
is jutott benne. Ebéd felett egyszersmind a tálak is kezdenek tánczolni,
mi is dőlénkezünk. Akkor veszszük észre, hogy földindulás. Az emberek
azt mondják, hogy ennél nagyobbat nem értenek. Az én házam alá a tenger
bémegyen, és mindenkor vagyon ott térdig érő víz; de, mihent a
földindulás volt, szárazon maradott – estve felé jött haza a víz. A kik
a tengeren voltanak, jól megérzették. A földindulás előtt egy órával
láttuk, hogy a vezér ment magát múlatni a Feketetenger felé, de mihent
megérzette a földindulást, azonnal nagy sietséggel visszátért, és a
császárt ment látni. Konstancinápolyban sok boltok és házak estenek le.
Még ked felől semmi hírt nem hallottam, szűntelen is tartok attól, hogy
valamely kelletlen hírt ne halljak. Bercsényiné asszonyomat tudja ked,
hogy karon kell vezetni pompával, mikor egyik háztól a másikába megyen;
de tegnap nem várta, hogy felemeljék helyéből; mert futva ment a kertbe,
és az ijedtség volt a hopmestere.

Tegnap ebéd után a franczia követnéhez menvén, az ura Pérában volt, akin
igen búsúlt, nem tudván, hogy ha nem esett-é valamely szerencsétlenség
az urán, vagy a gyermekein. Azért is két vagy három aranyat ígért a
hajósoknak, csak vigyék el az emberét, kit az urához akart küldeni; de a
hajósok úgy féltenek menni a tengerre, hogy tíz aranyért sem mentek
volna el. Az okát kérdezték tőllök, azt felelték: hogy a földindulásban
a víz alatt a föld lesűlyedhet, a víz leesvén, a hajójok is lesűlyedne.
Lehetne-é ennél jobban okoskodni a hét bölcsek közűl akármelyiknek is?
Édes néném, tudósíts mentől hamarébb, mert addig nem lehet nevetni.


XXVII.

_Jenikő, 18. jún. 1719._

Édes néném, igen igen szükséges kednek egy hírt megtudni, azért, hogy
bolhák ne csípjék kedet. Tudniillik, hogy két gyorgyiánus fejdelmet az
atyjafiai az országból kiűzvén, segítséget jöttek ide kérni a
császártól. Aki is segítséget adván nekik, a méltóságos fejdelmek ide
jöttenek, hogy innét hajón a segítséggel a Feketetengeren
visszámenjenek. Ő méltóságok pedig egy nyomorúlt korcsomára szállottanak
– cselédjök elég vagyon, de az udvari nép nem ruhásabb a mi
czigányinknál. Azt pedig ne gondolja ked, hogy ő méltóságoknak pénzek ne
volna; mert valamég a cselédekben tart, addig pénzek is lészen, mert
amidőn a pénzek elfogy, kettőt vagy hármat az udvariak közűl eladnak, és
így a pénz elfogyván, az udvariak is fogynak. Ma tíz órakor a fejdelmünk
látogatására jöttenek sok udvarival, de azok olyan rongyosak voltanak,
valamint a szolgák. Nem is tudom, miért viselik a fejdelem nevet; mert a
bizonyos, hogy jobban szeretném a brassai bíróságot, mintsem az ő
fejdelemségeket. Való, hogy a gyorgyiánusok azelőtt hadakozók voltanak,
de mostanában nyomorúltak. Görög valláson vannak. Nekünk is vannak ott
missionáriusink. A fejér nép ott közönségesen igen szép.

Azt írta volt ked a minap, hogy már ért francziáúl. – Aztot igen jól
cselekszi ked, hogy idegen nyelvet tanul. Bár ami földink azon volnának,
hogy idegen nyelvre taníttatnák gyermekeket, de az olyan állapottal oly
keveset gendolnak, hogy még csak az írásra és az olvasásra sem
kénszerítenék a leányokat, hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek –
azt a két dolgot egy nemes leánynak nem csak illik, de szükséges is
tudni. Azon kivűl, hogy a valláshoz a szükséges, hogy holmi jó könyveket
olvashasson; de az micsoda szükséges egy nemes asszonynak, hogy az ura
távul létében az urát mindenekről tudósíthassa, és az ura levelét
elolvashassa. Nem lehet mindenkor olyan ember mellette, akivel
írattathasson; de, ha szinte volna is, a férjfi nem csak a hagymáról és
a dézma borról kívánna írni a feleségének, hanem más egyéb egyességből,
szeretetből származó gondolatait is leírná, ha a felesége tudna írni és
olvasni: de minthogy nem tud, úgy ír néki, valamint egy idegennek. Ha
megvizsgálnók, hogy micsoda levelet ír az ura egy olyan asszonynak, aki
nem tud olvasni, és hogy micsodást ír a tiszttartójának, meglátnók, hogy
mindenik egy húron pendűl, és nem sok külömbség vagyon közöttök. Arról
nem is szólok, hogy mennyi külső dolog történik olyan, amelyet az ember
örömest megírná a feleségének, némelykor szükséges is volna megírni; de
elhagyja, mert a felesége, nem tud olvasni, és azt nem akarja, hogy más
is megtúdja. Erre azt felelik némely csúfos és rövid eszű anyák, hogy
nem jó egy leánynak, hogy írni tudjon, azért, hogy a szeretőinek ne
írhasson. Oh! mely okos beszédek ezek! mintha az írás okozná a rosszat,
és nem a rossz az írást. Nem akkor történik meg a tilalmas dolog, mikor
egymásnak írnak, hanem akkor, mikor egymással vannak, és nincsen
szükségek az írásra. Akár tudjon a kéz írni, akár ne túdjon, de a szív
eljár a maga dolgában. Nekem úgy tetszik, hogy nem csak azért írok
kednek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá – ha
nem tudnék is írni, csakugyan csak legelső alkalmatosságkor mindazokat
megmondanám kednek.

Mind ezekből azt hozom ki, hogy az ilyen anyák nem okoson gondolkodnak;
a leányokat a vallásbeli dolgok iránt való tudatlanságban nevelik, és
akinek adják, az el nem kerülheti, hogy tudatlanságáért ne szenvedjen.
Akármely szép legyen a gyémánt, de, ha rútúl vagyon metszve, nem
becsűlik. Mind ezekre, tudom, azt fogja ked mondani, hogy még házas nem
vagyok, mégis az asszonyoknak akarok leczkét adni. – Nem akarok, édes
néném, nem akarok, tudom, hogy ked is velem egy gondolatban vagyon ez
iránt. Lássa kiki; szabad a magáéval. És az isten adjon olyan feleséget,
aki írni és olvasni tudjon, de, ha nem tudna is, azon lennék, hogy
megtanítanám, ha több esze nem volna is mint egy macskának.

Édes néném, szeret-é ked úgy, mint a macska az egeret? Vagyon-é kednek
jó egészsége? Mikor látjuk még egymást? Ma talám nem; mert már tizenegy
az óra, és le kell fekünni; de, ha lefekszem, úgy tetszik, mint ha
feredném; mert a tenger habja egészen bécsapván a házam alá, sokszor azt
gondolom, hogy az ágyamban locsog a víz.


XXVIII.

_Jenikő, 16. júl. 1719._

Aztot jól mondják, édes néném, hogy nincsen olyan jó társaság, aki
egymástól meg ne váljék. Bercsényi uram az asszonynyal és minden
pereputyjával ide érkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában
rendelt szállásokat elkészíttethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél
órára vagyon, vizen pedig egy fertály óra. Hogy így esett, aztot igen
bánom kedre való nézve. Tudom, hogy gyakorta meghántatja ked magát a
tengeren, és hozzánk kirugaszkodik a tengeri lovakon. Az asszony ott
közel lévén, gyakrabban múlathatta ked magát, és az idő inkább tölt, de
már ezután tengeren kell ide jönni, mikor az asszonyhoz akar ked menni.
Édes néném, patientia. A ki erősebb, a hatalmasabb.

Azt jól tudja talám ked, hogy ki követje cselekedte aztot, hogy
Bercsényi Pérából kiköltözködjék addig, amíg oda érkezik, nem akarván
véle egy városban lakni. Már most mind együvé szorúltunk, valamennyi
bújdosók vagyunk, kettőn kivűl, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket
vezetni a felleg, valamint az izraelítákat a pusztában. Nagy csuda lesz,
ha még bennünket is el nem ugratnak innét. Aztot csak éppen azért
bánnám, hogy kedtől messzebb lennék, de másként azt akarnók, hogy ma
vinnének el innét; mert igen szoros helytt vagyunk, és ha égés volna,
máshová nem szaladhatnánk, hanem a tengerbe kellene ugranunk. Én nyernék
rajta, mint Birtok a csíkban, úszni sem tudok.

Édes néném, minden embernek az isten rendelése alá kell magát vetni,
főképpen a bújdosóknak; de még főképpen azoknak, akik Törökországban
bújdosnak; mert sehol olyan hirtelenséggel a változás meg nem esik, mint
itt. Mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint
azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit
remélhetünk? Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap
változnak; ahol, ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az ujjakkal
ujjra kell kezdeni; aztot pediglen ha az ajándékon nem kezdik, jó
kezdetét sem lehet várni. Ez a mostani vezér a magyarokhoz magát jól
mutatja, de a boldogúlásoknak eszköze soha sem leszen; mert a hadakozást
nem tudván, attól irtózik, és kész inkább mindenre hajolni, csak a
hadakozásról ne halljon szóllani. Őnéki magának vagyon oka hozzá; mert
legkissebb szerencsétlenségért a hadakozásban leteszik a vezéreket;
békeséges időben pedig e jól tudja a dolgokat folytatni. De ki ígérheti
azt nékünk, hogy állandó legyen a hozzánk való jóakaratja? Hogyha pedig
az elméjét megváltoztatják, mit nem várhatunk tőlle? Csak már is az ő
kopár szakállú Tihája (udvari kapitánya) nagyobb idegenséggel vagyon
hozzánk, mint azelőtt. Mindenféle dolog pedig ez által megyen a vezér
eleiben. Mindennek ehez kell menni, és csak ő általa kell folytatni a
vezérrel való dolgot; és ha ezt megcsinálják azok, akik minálunk
hatalmasabbak, és rosszunkot kivánják: oda leszünk a tyúkoknak.

Az dícséretes ebben a vezérben, hogy az idegen országokról való
dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejdelmünktől, aztat béveszi, és
követi, akinek is nagy eszét megismérte. De mindenkor csak reá megyek
arra, hogy holnap, vagy holnapután találkozhatik olyan, ki
megváltoztathatja elméjét. Ember-é? Igen is ember, megváltozhatik hát,
és az ide való emberek abban inkább emberek, mintsem másutt. De, édes
néném, mit vizsgálom én a jövendőt? Hagyjuk azt a jövendő urára; énnekem
csak azon kell törődnöm, hogy mikor láthatom kedet, mikor nevethetek
keddel, és mikor ehetünk káposztát. Ah! nem merek már a káposztáról
szóllni; mert a minap káposztás fazéknak nevezének – csak azért is úgy
szeretem kedet, mint a káposztát; hát ked? Hát az egészség felől semmit
sem írunk?


XXIX.

_Jenikő, 9. aug. 1719._

Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári
városban történt dolgokat megírnom. Ha csak örökké otthon nem ülnénk,
több híreket is tudnánk. A való, hogy ritka dolog, de amikor ked híreket
ír, azokat ellehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén még
is tőllem tudakozza ked, hogy mikor leszen audencziája a császár
követének, aki nem régen érkezett? Végtire talán azt is tőllem fogja ked
megtudakozni, hogy mikor esik ott az esső. Ha szinte megnevetnek is
érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt. De talám
azt sem tudja ked, hogy mi formában volt? azt is megírom. Aztot úgy
tudja ked, mint a Miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár
audencziát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután
viszi bé a vezér a császárhoz, de a most nem lehetett; mert a törököknek
ramazánjok vagyon; eztet tudja ked, azt is tudja ked, hogy a ramazán
nállok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva
vagyon kednél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak
csak egy csepp vizet is; még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb
nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem
szabad kóstolni, ha a péterkéjit elvetné is – gondolja el ked, mi lehet
az az édesség? – De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a
törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén ott
megvendégelték, és öt órakor a császár audencziájára vitték. Mind
ezekből megláthatja ked, hogy az audenczia ma volt. Már tudja ked, nem
csak tőllem, de talán tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja
ked tőllem kérdeni, ha ked ehetnék-e, vagy alhatnék? Én pedig tudom,
hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok, de mégis egy kevéssé szeretem
kedet, jó étszakát is kívánok kednek.


XXX.

_Békós, 16. aug. 1719._

Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek. Ha Amerikában volnék,
Missisipiából is írnék kednek. Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai
magyarokat. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok
alatt vagyunk. A mellettünk való várost mind azelőtt, mind mostanában
Békósnak híják, amely város ama híres Bithyniában vagyon. Tudja ked,
micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithyniai királyok? – De
azon nem törődöm, hanem azon törődöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De
ott jobb volna-é az isten, mint itt? Nem – mindenütt egy arányú az ő
jósága. Itt akarja az isten hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép
réten.

Az igaz, édes néném, hogy szép helytt vagyunk, – a sátoraink a
tengerparton rendiben – ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a
Feketetenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk
mennek el a Feketetengeren. Ilyen kanális nincsen az egész világon talán
– ennek a széle vagyon egy jó ágyú lövés, a hossza vagyon öt mélyföld,
mindenik végin egy nagy tenger, – hol lehetne másutt ilyen kanálist
találni? A való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát
csinálna ebből a kanálisból – két felől városokat, szép kastélyokat,
házakat építenének. Való, hogy Európa szélén elég város vagyon, de
másutt csak falúknak hínák azokat. A többi között Jenikő, ahol mi
lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem
mindenütt puszta – a császár parton lévő házai éppen nem császári házak,
– micsoda nagy kár, olyan szép és kies helyeket pusztán hagyni! De én
ugyan meg nem építtetem, lássák ők.

Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban
vagyon. Egynehány, ezeret vonnak ki egyszer halászok. Hány ezer kél el
abban a császári városban, és hány százezeret szárasztanak meg csak
Jenikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne? Nem örömest
hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a
többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy
sereg sertést hajtottak volna le a vizen. Az igaz, édes néném, hogy mi
itt jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem által hozatván a
lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észre vettem, hogy itt
Ázsiában is úgy szeretem kedet, mint Európában, de gyakran kell nekem
írni, és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vígyázni,
főképpen mostanában; mert azt mondják, hogy ott keteknél nagy pestis
vagyon.


XXXI.

_Békós, 7. octób. 1719._

Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk
volna innét; mert tegnap nagy záporesső lévén, a víz csaknem egészen
elboríta. – Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy essők vannak, éppen ott
foly le a hegyekről a víz, ahol mink vagyunk táborban, de csakhamar
megtudók; mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkat – a
konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az essőkor a sátoromban
nem lévén, az esső után oda mentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é
az esső? de ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztűl térdig érő
patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis fellebb volt az ágyom, és
csak alatta folyt el a patak. Az való, hogy az özönvíz csak estig tarta,
mert a víznek más menedéket csináltanak; de az esső nem akar megállani,
és ha még két napig tart, gondolom, hogy ide hagyjuk Ázsiát. A való,
hogy ideje is már kvártélyba szállanunk; mert a Feketetenger igen fekete
szelet bocsát reánk.

Édes néném, gondolja el ked, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem
tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innét menni commúnióra.
Reggel a commúnióra készűlvén ájtatosan, parancsolja egyik szolgájának,
hogy menjen kaikért, aki által vigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a
tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó
gondolatokból is kifáradván elfelejti, hogy commúnióra akar menni, és
hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohányt gyújtat magának; és amidőn
aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikba akarván ülni, akkor
veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. – Nagy nevetéssel visszátér a
sátorába, de mí is eleget nevettünk egész nap rajta; tudom, ked is
megneveti az ő ájtatos dohányozását. – Mert ő néki mindenkor vannak
ilyen nevetséges dolgai. Aminap a fejdelem arról beszéllgetett, hogy
micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a commúniót, és hogy csak arról
kell akkoron gondolkodni; Forgács elfakad nevetve, mondván: hogy neki
lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszébe; mert aminap
communicálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat
jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő casu la czafragnak. Ilyen
nevetséges gondolatink nekünk is elég vagyon. A gondolat úgy leszen
roszszá, hogyha annak helyt adunk. Én kedet szeretem – ez jó gondolat;
az egészségre vigyázzon ked – ez is fínum gondolat.


XXXII.

_Jenikő, 10. octób. 1719._

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig
Európában – ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vizen.
Mindezekből megisméri ked, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást
elvégeztük. Az bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a
sok esső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon
velünk. A mindennapi múlatság már itt abból fog állani, hogy vagy
Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. – A vadászat sem
múlik el, hogy ellenünk ne vadászszanak a portán; mert a német követ
legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkissebben
sem ártunk néki. És nem tudom, mi végre kivánja üldözni ezeket a szegény
bújdosó magyarokat, akik itt a tengerparton csak dohányoznak
sóhajtozással. Édes néném, vallyon az olyan világi űldözők olvassák-é az
evangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket húnni
egynehány száz esztendőkig? Akkoron nem a kamaraszék eleiben
citáltatunk, sem nem annak törvénye szerént mondják ki a sententiát:
hanem a szerént a kegyes evangyélium szerént, amely azt parancsolja a
császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségeknek, és a rosszért jót
tegyenek. Az olyan itélőszék, ahol az allegátiót bé nem veszik, nem is
az ország törvényét, hanem az evangyéliumot teszik ott a fejdelmek
eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allegálni: a ministerim
javallották nékem, hogy a bújdosó magyarokat bújdosásokban is üldözzem,
és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotba vessem,
amelyben jövendőben se árthassanak – az ilyen mentségre csak azt
felelik: Nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a
kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutánna már
elvetted volna az örökségeket – a politica rátióért nem kellett volna
jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon.
Ha mások is így gondolkodnának, békeségben maradnánk – talán
gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmegyen rajtok, valamint a
purgatio.

Az talán tudva nincsen kednél, hogy mi most is abban a szándékban
vagyunk, hogy Francziaországban visszámenjünk, és hacsak a mi
akaratunkon állana, ma indúlnánk meg; de csak az akarat áll mirajtunk, a
tehetség pedig máson; mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a franczia
udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem
vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való
menetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való
menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott
is ugyanazok gátolták meg utunkat: Francziaországot Orleans herczeg
igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy
barátságot mutatott a mi urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból
való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig.
De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál;
ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fenn vagyon; ha
pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz, csak azt mondják: nescio vos.
E már rajtunk bételjesedett; mivel Orleans herczegnek az urunk még egy
levelét sem vette. Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait
ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága,
ilyen reménység nélkül lehet hozzájok folyamodni mind azoknak, akikre
szükségek nincsen. És csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citronnal,
amelyből a levét kifacsarván, azután elvetik. – Ha a forrásból jól
iszunk, azután annak hátat fordítunk. – Reánk pedig most nincsen
szükség, az elmúltat elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén,
jövendőre nem hajtanak. A ked mondása szerént derék állapot a szerencsén
fekünni – a való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart,
addig csak jó rajta fekünni.

Meg nem kell, édes néném, az igéretet másolni. A nemes vér amit fogad,
megtartja. Ha magyarországi volna ked, tartanék valamitől; de erdélyi
lévén, ott a nemes asszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a
brassai havas – tartsa meg hát ked igéretét, és három vagy négy hónapját
a télnek töltse el ked itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy ked lesz
egyedűl erdélyi; de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz
magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál – a nap fényesebb a holdnál.
Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi
asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E nem
dícséret, hanem igaz mondás. Ha az isten őket szebbeknek teremtette
másoknál, ki tehet arról? Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert
tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól alugyam – jobb
az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog ked ide érkezni, de
minden pereputyástól kell ide jönni.


XXXIII.

_Jenikő, 7. mart. 1720._

No már édes néném, vegyük elé a pennát és tisztítsuk meg a penészes
kalamárist; mert már ezután az íráshoz kell fogni, a póstákat kell
küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolczad napja, hogy itt a
telet kitelelvén elhagya ked bennünket, mint szent Pál az oláhokat, és a
császári városban lévő székébe visszahelyhezteté ked magát. De már ott a
restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt
küldök kednek tenger habjain, amelyen mindakét füle megcsendűl kednek –
jó, hogy több füle nincs kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú
hírt írok, azután írom meg a csendűlő hírt. Tegnap a jancsáraga
ceremóniával külde ajándékot az urunknak. Az ajándék sok szép virágokból
és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond ked –
erre azt fogja ked mondani: a bizony illetlen ajándék volt – asszonyhoz
illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsáraga azt az
ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dícsérném; de, hogy egy
generális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt soha sem tartom
illendőnek. Ha ezeket mondja ked, én azt mondom: mert más országban
nevetséges dolog volna, de azt tudja ked, hogy itt nem lehet ajándékot
küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy
asszony ajándékot küldene egy férfinak, hacsak egy szál rózsából állana
is.

Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz
illendő ajándéknak tartjuk, de azt kell megvizsgálnunk, hogy itt szokás,
ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha
az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem itéli meg őket; mert
szokás. Spanyolország szélyin az asszonyok egy kis malaczot hordoznak az
ölükben, valamint másutt hordozzák a kis kutyácskákat. Francziában, vagy
másutt egy úri asszony a hintójába ül, estig oda jár, ahova szereti; itt
pedig egy török úrnak felesége esztendeig sem megyen ki a házból.
Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szentelt vízben teszik az
égett bort, hogy meghűljön amíg a misét elvégezik; nálunk megengednék-é
aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony; itt pedig mind
dohányoznak. Khinában az olyan leány megyen hamarább férjhez, akinek
leghosszabb a füle, és ha a vállát éri; nálunk pedig az olyantól
elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel,
villával. Hát az jó szokás-é, hogy a tatár nemes asszonyok megfúrják az
orrokat, és egy nagy ezüst karikát vonnak belé, valamint a fülbevaló. Az
országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni.
Talán még ked azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt
elmúlat, azért a feleségének szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt?
Mondjuk hát, hogy a jancsáraga küldhetett virágot; mivel itt szokás.

De, édes néném, készítse ked a füleit a rossz hírre. A való, hogy aztot
előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember.
A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a
pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre
volnánk. Ma reggel hívatta a vezér Horváth Ferenczet, és azt izené a
fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar
rendelni a magyaroknak Jenikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény
fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás
változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: _Usque quo
exaltabitur inimicus meus super me?_ és: _pirúljanak meg mind azok, akik
az én nyomorúságimon örűlnek_. De a Krisztus tanítását követvén, áldást
kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította azt a változást, hanem
annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha isten mivelünk, kicsoda
ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni.
De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom
azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal
tudósítani fogom kedet. Jó egészséget is kívánok. Ámen.


XXXIV.

_Jenikő, 25. martii. 1720._

Ma reggel a fejdelmünk a Pompejus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a
Feketetengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla
egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván egy darabig felmentünk a
kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk; mert igen meredeken vagyon,
és egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni – a káposztás
fazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske. Nem
lehetett megtudnunk, hogy micsoda magasságú volt azelőtt az oszlop,
mivel el vagyon törve két, vagy három darabra. Amely darab még fenn áll,
nem lehet magasabb harmadfél singnél. Nincsen mit nézni rajta, hanem
csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompejus tétette oda;
mert aztat csak mondják, és minden a Pompejus oszlopának híjja, de arról
semmit nem találni írásban. A bizonyos, hogy az a híres római ember ezen
a földön eleget járt; de az nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az
oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a
császárok előtt tették oda. Ha Pompejus tette is, nekem ahoz mi közöm?
Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön ked
megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompejus meg nem fizeti nekem a
keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes,
nem messze vagyon ide, a neve Rodostó. De ennél többet nem tudok, hanem
azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokat foglaljanak az
egész bújdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé
innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne
töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne
féljen ked, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kedet, se attól ne
tartson ked, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék; mert annyi
portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép
dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és
egy asztal. Látja ked, mind ezek nem adnak nagy gondot; mikor pedig
sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem
nincsen? – Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a
készületre. Édes néném, akik bújdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne
azoknak valamijek? A való, hogy kivált minékünk ketten hárman, kik
mindenkor véle bújdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért
nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsűletért, ha
egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi
levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki ked ezeket a deák szókat:
Experto crede Roberto – a való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De
vessünk véget az ilyen gondolatoknak, és örűljünk még előre annak, hogy
holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést
annak, aki azt szereti – úgy-e, édes néném! Ezzel maradok ked köteles,
lánczos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája.


XXXV.

_Jenikő, 16. april. 1720._

Üssék meg a dobot, fújják meg a készűlőt, édes néném, már mi készen
vagyunk. A gálya, aki urunkat fogja vinni, itt vagyon. Amely hajók a
portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva
vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész
bagázsia elindúlt, csak mi maradtunk még hátra. Forgács ur velünk lesz,
és egynehány alávaló cseléden kivűl hárman vagy négyen leszünk a
fejdelemmel, és hét órakor reggel mi is abban a nagy vízi hintóban
ülünk.

Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle
elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is
ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságosan váltak meg
egymástól. De gondolja el ked, hogy a török micsodaféle beszédekkel él.
A fejdelem beszédközben mondotta a vezérnek, hogy talán messze vagyon
Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához; erre a vezér
mondá, hogy ha egy kevéssé messze van is, de a hely alkalmatos. – De ne
gondoljad, hogy messze legyen; mert csak annyira vagyon, hogy ha a
riskását megfőzik, oda vihetik melegen. Itélje el az ember az ő török
mondását! elég az, hogy mindjárt megindúlunk, és még ezt a levelet be
kell pecsételnem, azért most többet nem írhatok, hanem ha helybe
érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek istentől
jó egészséget kívánok, és láthassam meg kedet mentől hamarább. Hanem
csak arra kérem kedet, hogy írjon mentől gyakrabban; én pedig azt el nem
múlatom. Pola téti édes néném, és az egészségére igen kell vígyázni. Mi
ezennel megindúlunk, már hét az óra.


XXXVI.

_Rodostó, 24. april. 1720._

Édes néném, ha nem mondanám is hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri
ked, hogy honnét dátálom levelemet. Elég a, hogy az isten szerencsésen
ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt
anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod – ez
igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne
elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd
írjak meg mindeneket kednek.

Legelőször is ott kezdem el, hogy Jenikőből 16-án indúlánk meg. Már a
gálya készen várta a fejdelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a
fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a
nagyobbak közűl való volt; mivel 26 pár lapát vonta – mindenik lapáton
kin 4, kin 3 ember volt – mind egészen 220 rab vonta a gályát – azon
kivűl 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában
voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejdelem mellett
lévő császár kapicsi basája velünk volt, azon kivűl egy csorbasi. Hét
órakor a fejdelem a gályába szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval
lőttenek, a vasmacskákat felvonák, és vonni kezdék a gályát. – A császár
kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk, a szigetek felé
kételenítteténk venni útunkat, amely szigeteket nevezik Insula
Principum. Forgács úr azt észre vévén, hogy nem az volna a rodostoi út,
és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal
megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem
Rodostóba viszik, hanem Nikomédiában, ahol Tököli volt. A fejdelemnek
haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talán a szelet akarják
megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikomédiában
vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse
valahová – mind ez haszontalan vala; mert minden bizonynyal elhitette
vala magával, hogy Nikomédiában visznek, és mindaddig tarta attól,
valamíg a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után
Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig,
estve pedig hat órakor onnét elindúlánk jó széllel Rodostó felé – egész
étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákat felvonták, és nem kelleték
lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a herakleai portusba
bémentünk, és vasmacskákat vetének le. A kapicsi basa pedig előre
Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt
kelleték nekünk maradni. 21-én a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára
adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel
megindúlánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem
azonnal kiszálla a gályából, és a lovak parton lévén, pompával kísérék a
városban lévő fő tisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás
legkissebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember
megrándítja, csak elhiheti ked, hogy jól meg vagyon rándítva, aztat
pedig mind egyszermind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe – egy
lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép múlatság azt
nézni, de meg, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok
csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik;
megesik az ember szíve rajtok. Azon kivűl is a gályavonás igen nehéz
munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni – azt gondolná
az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a
lapát őket.

Az való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A
mieink mégis ingben dolgoztanak azért, hogy a fejdelem ott volt, és
ugyan ezért az okért is nem bántak rosszúl vélek, de másként ing nélkül
dolgoznak, és a verést legkissebbért szenvedniök kell, amint magok is
mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak
süvöltenek – már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a
munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint
a templomban szoktak lenni – közepette utcza vagyon, ahol szűntelen
járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól
a lapátot, ha beszéllnek-e egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell
maradni, oda vannak lánczolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell
ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha sem szabad
felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú
zörgést hall az ember; mert csak a sok láncz zörgésit lehet hallani.

Mind ezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak,
hogy szabadságokat ne sóhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok,
akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar
rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam,
hogy ha nem lehet-e olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak?
Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi Magyarországban? Feleségünk,
gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt
adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt
a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi
gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, franczia,
lengyel, muszka – Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem
az állatokat.

Elég az, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt
vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, amíg abban tart.
Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon – csak én egy
szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak
vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben
jövünk lakni (mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle
nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények
házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek
mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az
asszonyokon, leányokon még az utczán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár
éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopoeával a
kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól;
mert semmi bántások nem leszen – de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz
jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá
Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget
nevettünk, hát ked is nevessen.

Elég az, hogy mi már itt helyben vagyunk – a bújdosásban is bújdosnunk
kell – az isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy
leszünk ezután, azt hagyjuk az isten akaratjára: – ő hozott bennünket
ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak
rossz szándékjokat az isten javunkra fordította; mert noha még nem
ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy
háláadással tartozunk istennek ide való hozásáért; mert sokkal
tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorúlt Jenikőben. Az egész
szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok.
– De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy
tetszik, hegy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni;
mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is
úgy kell alunni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra
kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az
egészségire igen vígyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és
akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném.


XXXVII.

_Rodostó, 28. máji 1720._

Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már
Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném,
mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a
tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy
Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstantinápolyba két
nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy
sehol a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé
menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt
mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem
puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól
megmívelt kert – kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a
szántóföldeket és a szőllőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig
annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna –
azokat pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy
tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a
szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a
szőllőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez
pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár –
így a föld nedvesen marad, és a szőllő nem szárad el.

Itt, az való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént
jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapottat pedig sehol
annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapottból való kereskedés itt igen
nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány
földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő
által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék megszedjék, eladják,
vagy megfonják. Májusban vetik el, és octoberben szedik meg. Való, hogy
sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi
más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép
városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak
legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára
nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne
láthassanak – micsoda szép dolog az irígység! A piacza a városnak igen
bőv – a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó –
amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot
okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok
magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott
az utczákon nappal is félve jártanak az asszonyok, és leányok: estve
felé pedig akit kivűl találhattak, azt elragadták, és gondolja el ked,
mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a
jancsárok, görögök, és örmények követték, de már most legkissebbet sem
hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való,
hogy mink is sokan vagyunk, de legkissebb dolog ha történnék, a kapunkon
lévő 30 jancsár megtanítaná azokat, akik valamely garázdát akarnának
indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk – estve
idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is
kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a
városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi
úr tőllünk: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival
kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda
kell menni – hát hogy töltsük az időt? Még az asszonyok sem szeretik
aztat, de mit tehetnek velünk együtt rólla? A való, hogy a nem nékik
alkalmatlanabb, hanem nékünk; mert csak el kell hozzájok menni, valamint
az úr dolgára.

Már eleget beszélltem a városról, és a földjéről; hanem már a mi
házunknál lévő szokásról kell szólni, és az idő töltéséről. A való, hogy
egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.
Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik,
akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat
órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik – azután a kápolnába
megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen – ott kávét
iszunk, és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor
elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő múlva
harmadikat dobolnak – akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga
házába megyen, és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor
megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk, és
törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson
a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három
fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor
másodikat, és egy kevés idő múlva harmadikát – akkor a fejdelem a
kápolnába megyen, és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor
dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig nyolcz órakor a fejdelem
levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel
haszinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Azt
pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben.
Haszinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a
rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem múlatom
azért, hogy kedvét találjam, és mindenkor jelen vagyok mikor öltözik – a
hivatalom is azt hozza magával, hogy vígyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink. A mi pedig a múlatságot
és az időtöltést illeti, a sokféle, és kiki a maga hajlandóságát követi.
A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk; mert
itt igen sok fogoly és nyúl vagyon – veres fogoly több vagyon, mint
szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok
írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az
ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani:
az ide való emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki
házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem
a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomat. Napjában tízszer is
a kapuja előtt kell elmennem, és, ha a kapuban talál lenni, úgy szalad
tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta; mert
közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből
elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is
vesztünk semmit; mert itt ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő
emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de
unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökűl nem tudok;
másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülj le – azután
egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét – hatot, vagy hetet szól az
emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a
beszéllgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden múlatságunk tehát
abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára –
ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonynyal reá kell az
embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak. A már csak a
régi dolgokat szereti beszéllni, hogy leánykorában micsoda múlatsági
voltanak. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi nincsen. – Énnekem
amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is,
hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked tőllem, mit beszélltek
nekem? egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri
asszonynyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de
sokszor nem tudom mit – azt gondolja, hogy én azokat mind nagy
figyelmetességgel hallgatom. Ugyan is, ha én régi dolgokkal akarom az
időt tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mind ezekből megláthatja ked, hogy micsoda városban telepítettenek le
bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás
szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kednek, hogy én micsodás
szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a
szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom más nap
hatodfél óráig. Ezt a dícséretes szokást mind télben, mind nyárban
megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra, alugyunk
hát, édes néném. De az egészségre kell vígyázni, ha azt akarja ked, hogy
gyakran írjak. Másszor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd
elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött
alkalmatlankodni.


XXXVIII.

_Rodostó, 23. aug. 1720._

Hogy a ked kis ujja meggyógyúljon, azt igen szükséges kednek megtudni,
hogy mi négy napig elhagytuk volt Rodostót, és négy mélyföldnyire
voltunk savanyúvizet innia. De azt elsőben meg kell kednek írni, hogy mi
végre ittuk a savanyúvizet? Ide nem messze egy tócsás hely vagyon,
amelynek szélessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben,
akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek. Negyven,
ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől,
gyermekestől. Húsz vagy harmincz szekeret meg lehet látni a sár körűl,
és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem külömben,
valamint a sertések – mikor a sárból kimennek, itélje el ked,
micsodások? mert a nem egyéb, hanem kemény fekete sár, a melybe erővel
kell lemenni. A lakosok, nem tudom honnét vették, de azt tartják, hogy
igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam
is bémentem abba az ocsmány sárba a többivel, nem a szükségért, hanem
azért, hogy mondhassam, hogy sárban hevertem.

Nyárban pedig a bialoknak igen kedves múlatóhelye az a sár. De a görög
papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy
elsőben meg kell azt szentelni; mert másként nem használna. De a még nem
elég; mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a traditio szerént és a
Hippokrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmad
napig kell innia, amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki hogy úgy
megtisztúljon mint a kristály. Mi is tehát a föld népének régi bévett
szokását akarván követni oda mentünk, és ott találtunk legalább kétszáz
férfiat, asszonyt, és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi
alkalmatosságot sem múlatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek,
azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni; mert a nélkül nem volna
hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép
aztat felzavarván sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy oda érkeztünk,
elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tüzön; mert
melegen kell innia. És sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz,
édes néném! Épen a sárhoz illik; mert ha egyik utálatos, a másika
fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk
vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni;
mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként
egymásra való nézve mindenikünk megivott harmad napig tizenkét ejtelnyit
belőlle. Némelyik többet; mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is
purgálja. A vizet ebédig kell innia, és addig szűntelen kell járni, vagy
futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette
végbe, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és
mikor érzette, hogy a víz munkálódni akar, akkor leszállott a lóról.
Elhiheti ked, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mit fog
nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz. Ha nem használ, sem törődöm
rajta; mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem
használt: az egyike rosszabbúl vagyon utánna; a másika halálán vagyon.
Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De
olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk
pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint
vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek
maradok kednek legkissebbik szombati szolgája.


XXXIX.

_Rodostó, 18. novembris 1720._

A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért
kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik
kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg
házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor.
Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben
élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor
lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a
császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy
kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is
kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és
amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem
láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell
zárni.

  Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget,
  Ha tőllök elveszed még a reménséget?

De ezzel, édes néném, csak vígasztalhatjuk magunkat, hogy

  A nyomorúságban lévők nem félhetnek
  Semmitől, desőt még mindent remélhetnek.

A való, hogy az istenben reménség ellen is kell reménleni; mert ő
igazgatja a szíveket. A mi ellenkező dolgokat látunk Európában a mi
megszabadúlásunkkal, azokat is ő vezeti, és nem csak reánk kell
gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi
kívánságink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugorhatnók által
a feljebb említett kőfalakat: de nem oda Buda; mert se a portához, se a
francziához bíznunk nem lehet. A német megbékéllvén a törökkel, a
spanyolba kapa. Orleans herczeg, a franczia regens, akinek természet
szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közelről való
atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral allianciát csinál, és a
spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két
Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégeződik. Orleans
herczeg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a
franczia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet
Francziaországba fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel.
És hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleans leányi
közűl vegyenek feleséget – ezt a két lányt is Spanyolországba fogják
küldeni. A császár, a franczia, a spanyol és az anglus allianciát
csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől
lehetne remélleni valamely vígasztalást a szegény bújdosó magyaroknak?
Mástól nem látok, hanem a francziától, de az is, elmondhatni, hogy
háláadatlanúl bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy
bocsássák bé Francziaországban, Orleans herczeg pedig nem hogy azt
megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja,
hogy nevezzék előtte, okúl adván a császárral való allianciáját. Ilyen a
fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herczeg Francziában való
létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta, az atyafiság
is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy
familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és
atyámfia, ha szükségem vagyon reád; vagy, ha reám nincsen szükséged.
Erre azt mondhatná ked: hát a kereszténység hol vagyon? Hát az
evangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg
kellene tartani, de úgy tetszik, mintha a fejdelmeknek szégyen volna
ahoz szabni magokat. – Mind ezekből azt látjuk, hogy csak az istenben
kell biznunk, és békességes tűréssel vegyük és várjuk irántunk való
rendelésit. Aki a hideget adja, a mentét is ád melléje. Aki bennünket
ide hozott, a gondunkot is viseli. Bízzunk tehát, bízzunk, és úgy nem
hagyatunk el. A mi fejdelmünk, a bizonyos, hogy bízik, és a mellett
minden héten kétszer vadászni megyen – aztot, haszinte varrótő eső
volna, sem múlatnók el.

Nem elég azt megírni kednek, hogy Bercsényi úrfi ide érkezett még
septemberben; mert azt már régen tudja ked: hanem azt kell megírni, hogy
miért jött ide. A franczia király megengedvén, hogy egy magyar
regementet állítson fel, azért ide jött, hogy magyar katonákot
gyűjthessen Moldvában és Havasalföldiben. Az egészségre vígyázzunk, édes
néném, és úgy leszek mindenkor a ked (nem lófejű) hanem lófő székelye.


XL.

_Rodostó, 1. jan. 1721._

Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani
görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy
ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két
térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi
áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és
egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást
csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi
szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint
Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle
kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz
szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné
köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő
napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten
meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és
így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába
nem megyen; annak pedig nem látom módját.

Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert
Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt,
leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat
is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem
kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az
elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert
ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi
szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes
néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni
az egészségre.


XLI.

_Rodostó, 9. sept. 1721._

Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték
választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót
békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet
nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán –
kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is
elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte
újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség
nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked
panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene
kedet szeretni, ha lehetne.

Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt
hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak
fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok
sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek
pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára
lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek
is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom
feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink
azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a
Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat;
az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem
vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak
nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom
kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén
a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel
leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége
meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó
kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt
megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi
papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel
ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak
nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a,
hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő
szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen
kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már
egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle,
hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az
ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy
városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban
akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt
szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról
dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom,
hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert
még is telik az idő.

Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte
vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek
vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott,
addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha
sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén
abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen
felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok
halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török
halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak
ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de
ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek
a ked legkedvesebb és drágább atyjafia.


XLII.

_Rodostó, 20. nov. 1721._

Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben
írhatok kednek a lakosiról és a szokásiról. Úgy is nincsen egyebet mit
írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost:
görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt mind
földön, mind tengeren. Némelykor háromszáz szekér béjő a városba – e
pedig gyakorta történik, főképen őszszel és csaknem minden nap. Itt,
amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Konstancinápolyba viszik.
Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. – A lakosokról azt
mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben
élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől.

Mert itt mindenik nemzetség különkülön részében lakik a városnak; a
város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek össze. És
amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna –
némelykor csak a törökök között vagyon, és másutt nincsen; némelykor
csak a zsidók között, a görögök, vagy csak az örmények között. Mind a
négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török – e csak három
esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik
nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokot a kadia
előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépűl, noha ő
is sok pénzen veszi meg a bíróságot. És amint ő itél, annak úgy kell
lenni, ha igazságtalan is az itélete: példának okáért, ha városi tolvajt
fognak meg, arra olyan itéletet teszen, hogy fel nem akasztják, ha
fizethet neki; de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a
nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt
elibe, felakasztják egy szegre a piaczon, és a jancsár, akit megkaphat
az útczán, örményt, zsidót, görögöt, annak kell felakasztani. A kadiának
itt mindenért kell fizetni.

Ha valaki építeni akar; a szabadságért fizetni – a temetésért,
házasságért mind fizetni kell – hogy a gyapottat és a szőllőt
megszedhessék, fizess – hogy kiki a maga borát árúlhassa, azért fizetni
kell – hacsak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell – az új bort
nem szabad addig árulni, amíg nem fizetnek. – A kadia meggondolja magát,
egy órában a korcsomákat mind bézáratja; akkor fizetni kell, hogy
kinyithassák – egy szóval csak nem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná
ked, hogy az ezerekre megyen: való, hogy sokra megyen, de nem megyen
olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki
egy tallért ád, amint már bírja magát. Aki szabadságot kér a szedésért,
borárulásért, ahoz képest fizet, amint már sok, vagy kevés szőlleje vagy
bora leszen.

De mind ezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokat nyomorgatja a
török; mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és
csendesebben mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem
bánnának vélek, idegen nem lakhatnék közöttök. Mi itt meg nem
maradhatnánk, ha a töröktől nem félnének, de a botozástól félnek; mert
legkissebb panaszért is a kadia száz pálczát veret a talpán, ha
ezerekkel bír is – és még azon felűl fizetni kell azért, hogy két százat
nem csaptak rajta. A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi
örményink, akik között lakunk: de nem is olyan munkások, mint ezek,
senem olyan gazdagok, nem is csuda, mert az örmények igen rossz
ételekkel élnek. Már ebben a holnapban bialokat ölnek meg, és azoknak a
húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk
egész étszaka, hogy nem is lehet alunni – aztat megszárasztják, és egész
esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek,
mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy
rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se más
egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a
feleségével együtt nem eszik – ennek nem tudom az okát – de együtt
alusznak. A lakadalmaknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon –
leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott,
és a kolbász-csinálást elvégezték. Mind a városról, mind a lakadalmakról
verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é, vagy sem? Mindazonáltal kednek
elküldhetem, idegennek el nem küldeném; mert nem mondhatni szép
verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon. A zsidó népről mit
mondjak? itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. – Ezek tehát azok a
szép versek, olvassa ked figyelmetességgel.

  Lakunk partján a tengernek,
  Töltjük napját életünknek;
  Annak gyakran nagy zúgását
  Látjuk, s halljuk hánykódását.
  Abban nagy halak játszanak,
  Örömökben ugrándoznak:
  De a parton akik laknak
  Szomorúan sóhajtoznak.
  Régen Napot jönni látjuk
  A tengerből, s azt sóhajtjuk.

      Város kies helyen fekszik,
  Mely a szemnek szépnek tetszik.
  Konstancinápolyban ha mégy,
  Húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
  Szép oldalra van építve,
  Szőllőhegygyel körülvéve.
  Szépnek várost nem mondhatni,
  Se azt rútnak nem tarthatni;
  Ez országban akárhol jársz,
  De szép várost itt nem találsz.

      Az élethez mi szükséges,
  Az itt, mondhatom, bővséges.
  Sok százféle árrút hoznak,
  Melylyel boltokat itt raknak.
  Itt hajóra azt mind teszik,
  Császár városába viszik.

      Itt az aër oly változó,
  Amint a nép hazudozó:
  Télben délig tüzet gyújthatsz,
  Dél után ablakot nyithatsz.
  Nyárban délig nagy meleg van,
  Estve felvedd, ha mentéd van.

      Beszéllj földe jóvoltáról,
  Hallgass kedves lakásáról,
  A tél hideg, igen szellős,
  És a mellett igen essős.
  Lakni városban kedvesen
  Arra okod éppen nincsen;
  Mert a tavaszt másutt várják
  Nagy örömmel, s azt sóhajtják:
  Itt pediglen tőlle félünk,
  Ahoz tartva közelíttünk.
  Okát annak kitalálnád,
  Ha e várost sokat laknád;
  Mert gyakran a mirígyhalál
  Tavaszszal itt sokat sétál.

      Tavasz kezdete igen rút,
  És a vége a széptől fut.
  A nyár meleg, minden kiég,
  Alig marad egy kis zöldség.
  Az ősz tehát legkedvesebb,
  Azzal gyümölcs nem édesebb.
  Mit mondhatni tehát jónak,
  Ha az íze sem jó bornak?

      Itt asszonyokot ha látnál,
  Magadra keresztet hánnál;
  Mert mindenik egy ijesztő,
  Nem külömb, mint egy kísértő.
  Fekete vagy zöld mentéjek,
  Födözve van orrok, fejek.
  A fejek van bépólálva,
  Csak a szemek van kinyitva.
  Azt nem mondom hogy szaladnál
  Tőllök, ha vannak házoknál;
  Mert ott más köntösben vannak
  Mint mikor az utczán járnak.

      Örmény, görög lakadalmon
  Ne kapj ott a vígasságon.
  A hegedűt ott rángatják,
  A füledet csikorgatják.
  Annak nincs több csak két húrja,
  Melynek ízetlen a hangja.
  Soha többet egy nótánál
  Azon vonni nem hallanál.

      Örmény menyasszonyt pompával
  Viszik estve sok gyertyával,
  Ki templomban vőlegénynyel
  Megesküszik nagy örömmel.
  Más nap menyasszonyt útczákra
  Viszik házakról házakra.
  Annak fejét bétakarják,
  Hogy ne lásson azt akarják.
  Orrára könnyen leesne,
  Ha segítsége nem lenne.
  Őtet kétfelől vezetik
  Öreg asszonyok segítik.

      Menyasszony nagy büszkén megáll
  Minden háznak kapujánál,
  Ott kezkenőt a nyakára
  Tésznek, s elég ajándékra.
  Onnét elébb megindítják,
  Meg más háznál megállítják.
  A vőlegény pillangóson
  Megyen előtte kardoson.
  Az utczákat mind béjárván
  S elég ajándékot kapván
  Viszik vőlegény házához,
  Hol kezdenek vígassághoz.

      Egy hétig tart lakadalom,
  Három napig az únalom;
  Mert addig a vőlegénynek
  Lánczon kell lenni kedvének.
  Csak száraz kortyot kell nyelni,
  Mert nem szabad megkóstolni.
  Lakadalma vőlegénynek
  Hasznára van erszényének;
  Mert kiki ád néki annyit,
  Hogy elteszi annak felit.

      Lakja várost négy nemzetség:
  Görög, török, zsidó, örménység.
  Ez mindenik tart más vallást,
  Külön-különféle szokást.
  Hogy lehetne ott egyesség,
  Ahol hitben van külömbség?
  Ne kivánjad ott a lakást,
  Se sok ideig múlatást,
  Ahol három napján hétnek
  Három vasárnapot üllnek.

      Talám e föld azért tetszik
  Olyan rossznak, azért látszik
  Hogy itt töltünk esztendőket,
  Sok unadalmas időket:
  Minden tetszik bújdosónak
  Hazáján kivűl soványnak.
  De, ha istennek szolgálunk,
  Úgy szent városában lakunk.
  Ott nem fognak üldözhetni,
  Se bennünk onnét kitudni,
  Ott öröke a koldúsnak
  Olyan nagy, mint a királynak.
  Uram! legyünk mi bújdosók,
  Azon városban lakósok.

Édes néném, ezeket csak ked számára csináltam; mert tudom, hogy a ked
itélőszéke előtt meg nem itélik őket. De, ha más kezéhez akadnak is, nem
törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én soha sem voltam a
Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kedet
fris jó egészségben. Édes néném, szeret-é még ked? Pola téti.


XLIII.

_Rodostó, 16. apr. 1722._

Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem
vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell
úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz,
amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni
reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem
kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom
kedtől, inkább sírok ked helyett.

A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a
fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43
esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy
nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor
kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a
kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni:
noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és
szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására
vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy
házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az
isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben
szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a
fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy
talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? –
Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy
becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király:
„Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi
dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy
majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de
Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus:
Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték
hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és
országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron
eszébe jutott a Solon mondása.

Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát
hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az
egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és
rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja
vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn
vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a
szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne
mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely
része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a
felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal
felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga
országába visszábocsátá.

Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor
vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi
király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy
szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart
szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint
mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe
veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek
asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király
nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után
eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven
venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi
csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem
csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat
bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még
más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt
mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az
egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk
reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem
tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok
is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk
jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom,
mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy
gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk,
addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak
kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném,
arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne
vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük,
hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen.


XLIV.

_Bujuk álli, 24. junii 1722._

Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja
ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három
mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt.
Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu
mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt
udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis
egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is
eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl
kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább
nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész
háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút
nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is
ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé
megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.

Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a
pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek
felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a
keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni
kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához.
Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk.
Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével.
Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban
vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére
vígyázzon ked.

Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet;
mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi
úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már
nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis
dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem
szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot
sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya
mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el
nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az
úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az
ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy
keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.

Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz
való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a
fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos,
hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is.


XLV.

_Bujuk alli, 12. aug. 1722._

Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú
állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt
holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a
fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és
harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire
volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna
menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk
itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel
az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve
egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá
egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd,
a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem
magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az
elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az
ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni,
nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az
egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az
olyan gondolatokat.

Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen
állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén elitélheti ked, micsoda
vígassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni,
hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel
múlassam magamat. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így
leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni
fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hát ha még olyan városba mennénk,
ahol mindenkor nevettek, aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy
a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés
nélkül – ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanács
urak, de kiki nevetéssel mondotta ki a voksát, egy szóval soha sem
beszéllhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszéllhettek
volna – az apjok, anyjok, feleségek, és gyermekek halálát egymásnak
nevetéssel adták tudtára. A való, hogy nem szeretném az olyan városban
váló lakást, de legalább innét egy olyan városba kellene mennünk, hacsak
egy holnapig is – de azt gondolom, hogy talám még ott sem
nevettethetnének meg minket; mert a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt a minapiban, bizony nem lehet látni
könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta: Eszterházy
úr ide járván misére minden innepekben, s legutólszor úr színe változása
napján itt misét hallgatván, és ebédet evén, estve felé lóra ült, és
visszáment, ahol a feleségével volt szállva egy réten. Itt ebéd után
nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a veszedelmes
legyen, a pedig már a pestisnek jele volt, és harmad nap múlva csak
halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk,
aki is mihent halva látta az urát, nem tudván mitévő legyen abban az
elbódúlt állapotjában, kapja magát egy szolgával, és egy kis leánynyal,
oda hagyja az ura testét, és mindenütt gyalog két mélyföldnyire jő
hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem
könnyezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem
visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől.
Mindezek után hogy lehetne legkissebb jó kedvünk is? De, nem hogy jó
kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban
való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszembe
fog jutni, hogy micsoda napokat töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezzem levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam
kednek az égést, amely bennünket megijesztett volt, haszinte sátorok
alatt lakunk is; mert aminap a cselédek egy vászonból való palotát
gyújtottak itt meg, nem tudom miformában, a gyertyát melléje tették
volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt – Zsibrik lakott benne,
és alig szaladhatott ki alóla, a partékáját is kikaphatták – de nem
lehetett szebb égést látni, mint a volt; mert a sátor sokféle színű
materiákkal lévén felczifrázva, a láng is mindannyiféle színt mutatott.
Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég
drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább két ezer tallérba
kerűl. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászon palotára.
Kívánom, hogy az isten tartsa meg kedet.


XLVI.

_Rodostó, 11. octob. 1722._

A pestis, istennek hálá, tellyességgel megszűnvén a városon, tegnap
reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is
adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott
bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik
magokat nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti ked
magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az
ember valamely veszedelemből megszabadúl. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy
micsoda unadalmas napokat töltöttünk ott el; mert azt le nem lehet írni,
és mennél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb
háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és
megszabadított az elmei ínségből, amely se nem könnyebb, se nem kissebb,
de talán elmondhatni, hogy súlyosabb a testi ínségnél; mivel akármely
bőségben és jó állapotban legyen a test, de, ha az elme nem vídám és nem
csendes, a test is ahoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakat
látunk olyanokat, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis
kedvetlenek; mert az elméjeknek vagyon valami bajok: ellenben pedig
látunk olyanokat, akik, ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is
dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vídámok és jó kedvűek.
Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és
egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egy napi kapálásnál.

Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az isten
segítségét kell kérnünk. Akár az elménk legyen nyughatatlanságban; akár
a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk – egyedűl ő adhat
könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a
városiakat, nem emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis
lett volna, mint az idén: de, istennek hálá, megszűnt, és mi itt
vagyunk. Bár gyakrabban vehetném a ked levelét! Isten tartson meg, édes
néném. Mi még nem nevetünk.


XLVII.

_Rodostó, 15. apr. 1723._

Édes néném! micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy
elfelejtettem kednek megírni a szegény Horvát Ferencz halálát. Vagyon
már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen
tudja ked, de azt is tudja ked, hogy egy emberséges embert vesztettünk
el, aki még hatvankilencz esztendős korában is igen frissen bírta magát,
és mindenkor jó kedvű volt – nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. –
Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette
volna is a maga hazáját; mert, aki 43 esztendőt tölt idegen országban,
azt is elfelejti, hogy hová való.

De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és a szemét bé ne
húnyja egy úri asszony, aki ifjú lett volna Ábrahám idejében: de
mostanában hatvankilencz esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan
korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orczáját azért, hogy
valamely gondolatokat ne okozzon. Mindezekből észre veheti ked, hogy
Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomást fogy, és
mintegy olvad. Azt tudja ked, hogy ilyen idős korában is mindenkor piros
ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalaványodott, és maga is veszi
észre, hogy nem sokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb
beszéllgetése is a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy
hamarébb meglátja Mennyországot mint Magyarországot. Bizony jobb is az
első a másikánál: de mit ártana Magyarországból Mennyországba menni?
Elég a, hogy, amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt
gondolom, hogy az örökös hazájába megyen most minden órán. Kit adjunk
azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék ked addig felőlle, és írjon ked
valami híreket; mert itt semmit nem hallunk.


XLVIII.

_Rodostó 26. apr. 1723._

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akár micsoda kedvére töltse
napjait, de mindazoknak a halál a vége. Szegény Bercsényiné asszonyom is
azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást
betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakat, mint a
természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy aludt
el tegnap három óra felé dél után. Már észre vettük, hogy csakhamar
elaluszik, holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt; az urunk az
ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna
mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egykét szó után csak
csendesen kimúlék e világból – alig vettük észre halálát. Sokat
kívánkozott szegény a mulandó hazájába, de az isten az örökös hazájába
vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilencz esztendő múlva csak
gondolkozhatott arról a szent hazáról.

Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jó erkölcsű ájtatos
asszony volt, azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt,
és a szükségnek csak a hírét hallotta. Nem is lehetett másképpen,
leginkább amikor Draskovicsné, és Erdődiné volt, a harmadik urával is
mindenkor bővségben volt még mind ebben a bújdosásban is. Ma tettük
koporsóba szegényt, és gondolom, hogy a jesuitákhoz viszik bé innét
Konstancinápolyba – tudom, hogy ott lesz ked a temetésen.

Tudom, hogy már azt várja ked, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az
úr az ilyen szomorú órákban? Amidőn az asszony betegeskedett, igen igen
tudta kedvét keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy
aludt – nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredt,
és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor, a
való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy
zokogásokat fog tenni, de sokkal csendesebben volt, mintsem gondoltuk
volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ!
Vallyon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi, és
két özvegy asszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de, aki
gazdagabb, a hatalmasabb. Most ez elég; mert a szomorú dologról nem kell
hosszú levelet írni.


XLIX.

_Rodostó 22. aug. 1723._

Az én vétkem, az én vétkem, és az én nagy vétkem, hogy már egynehány
levelire nem feleltem kednek. Az utólsó leveliből látom kednek, hogy ked
jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben
lévőket mondván: hogy más kézre kerűl a madár. Ha énnekem is annyi volna
a ládámban, mint másnak, talán a madár is megmaradott volna, de rend
szerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a,
hogy a ked jövendőlése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a
bárányhúst csak szeretjük. Már a csaknem bizonyos mások előtt, de
énnálom a bizonyos; mivel a titkot meg kelleték tudnom, hogy Zsuzsi most
minden órán Bercsényiné leszen. Egy részént bizony nem bánom; mert jó
erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban
jobbat választani nálánál: de itélje el ked, micsodások a leányok? Aztot
tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, aztot
maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus
zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.

Azt kedre hagyom, hogy ked mondja ki a sententiát, hogyha mind ilyenek-é
a leányok? Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagy is inkább vőembert
most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik; mert
azt tudja ked, hogy a szegény asszony éltében egy hónapban sem
mosdottunk meg egyszer, de most egy keveset csinosabban tartjuk
magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet! mint megifjítja az embert! hát
ha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról?

Látta-é ked az olyan öreg embernek a kalendáriumját, akinek ifjú
felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségét, és hogy
micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségével, és mikor
kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival; mert én egy kalendáriumot
csináltam neki. Azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendáriumot.

Lehetetlen, hogy le ne írjam kednek az öreg emberek kalendáriumját. A
nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen
vígyázzanak életekre és egészségekre. Valamint más kalendáriumban fel
vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak
jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és
amelyekben különösön. Példának okáért: A nagy bőjtben, és az innepek
előtt való bőjti napokon különösön. Pénteken, szombaton különösön. A
négy kántori napokon különösön. A három sátoros innepeket mindeniket
oktávával meg kell tartani, azért különösön. Az apostolok innepeken
különösön. Az evangyelisták napjain különösön. A magak pátronusok
napjain nyolczad napig különösön. Ezen kívűl télben, amidőn havaz,
különösön: hanem mikor tiszta az idő, akkor meglehet együtt. Tavasz
felé, ha náthások, vagy hurutolnak, különösön a májusnak végiig. Nyárban
az izzadtsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért
különösön. Őszszel meglehet együtt mindaddig, még a ködös idők nem
kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön. Az esős időkben különösön.
Amidőn sok mennydörgések járnak, különösön. Ha a gyomor valamit jól meg
nem emésztett, nyolcz napig különösön. Ezen kívűl, mikor a napban
fogyatkozás vagyon, nyolczad napig különösön. Amikor a holdban vagyon
fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon, édes néném, az öreg
emberek kalendáriumja. Nem tudom, mint találja ked: de Zsuzsi azt
mondja, hogy el kell égetni; mert gyakorta mondja, hogy: különösön. Én
pedig ködös mint esős időben szeretvén kedet maradok ked szolgácskája.
Az egészségre vigyázunk-é?


L.

_Rodostó, 15. octob. 1723._

Hol vannak a muzsikások? Fújják el a tehénhús nótát, és vonják el a
menyasszony tánczát. Mindezekből elitélheti ked, hogy ma itt házasság
lesz. De azt is jó megtudni kednek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy
csak száraz kortyot nyelnek a mái lakadalomban, – talán a menyasszonynak
sem leszen jobban dolga. Elég a, hogy ma esküdt meg Bercsényi úr
Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elitélheti
ked, micsoda örömben vagyon Zsuzsi. Aki is bizonynyal megérdemli a
grófné titulust, és az istennek iránta való rendelését lehet csudálni,
aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő
árvákat!

Édes néném, azt is ehez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek
elég vagyon a ládájokban; mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért
házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én
olyat, ked is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint
Bercsényi úrnak, de _non habet pecuniam_. És nem csak a búcsút járják
pénzzel, hanem a menyasszony tánczát is.

Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol
próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánynyal? véle laktak esztendeig,
kettőig; ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, kiki
ismét más társát keresett magának. De ne keressük ezt a törvényt a
régieknél; itt is feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonynyal vagy
leánynyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy
ezt a személyt elveszem esztendőre, vagy kettőre; mikor az idő eltellik
ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy czédúlát ád nékik, és azután
együtt szabadon lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni; mert anélkül
végbe, nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a
mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: Placet. De talám még
a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna.
Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kednek írni, és titkosabb dologról
is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kedtől, micsoda külömbség vagyon a
penitencziatartásnak szentsége között, és a házasságnak szentsége
között? Erre feleletét elvárom kednek, és azonban fris jó egészséget
kívánva kednek maradok.


LI.

_Rodostó, 19. december. 1723._

Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kednek válaszát. Kednek
is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy már egy
holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszúl volt, és a lábaira nem
állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja ked, hogy az én ujjaim
nem voltak köszvényesek, és írhattam volna; én pedig azt felelem erre,
hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek. Még az új házas
asszonyt sem láttam, amióta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha
kénytelen nem lettem volna a fejdelemmel oda menni; mindazonáltal azt
meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek,
és mikor ott voltam, egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig
látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De, édes néném, az olyan
orvosság még nagyobb fájdalmat okoz; micsoda orvosság jobb tehát? Az
talán jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember;
de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani,
hogy mindeneket véghez vihetek abban, aki erőt adhat.

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha
mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól,
hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném,
hacsak a minapiban az édes anyám levelét nem vettem volna, aki is írja,
hogy grátiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén,
holta után mire juthatok idegen országban. Ez mind bételjesedhetik, és
mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak; de mind itt,
mind másutt csak az isten akaratjára kell magunkat hagyni. És ne úgy
gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az
isten a világot teremtvén, magára a világra hagyta, hogy menjen, amint
mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint az órás
megcsinálván az órát, aztat feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint
neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra
tanít az evangyelium, hogy az istennek olyan gondja vagyon egy
szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő
akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene
tartanunk, hogy nincsen más világ, és hogy csak a nagy urakért,
gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsony rendűek és a szegények
csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a
nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja isten,
hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való
keresztényeket kövessük; mert én azt hiszem, hogy az istennek olyan
gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra
úgy vígyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok
jobban vannak, de, minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell
mondanunk: legyen isten akaratja rajtunk.

Észre sem veszem, hogy új házas asszonyon kezdem el a levelemet, és
predikáczión végzem. De, édes néném, egy kis jó gondolat nem árt. És
látja ked, hogy az isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom
nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom,
valamint az Aesopus rókája, aki el nem érhetvén a szőllőt, azt mondotta:
nem ért még meg; én is, hogy még el nem jött az idő; de arra eljött,
hogy ked írjon, és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna
kedtől egy mesét kérdeni. Mondja meg ked, micsoda külömbség vagyon a
penitencziatartás szentsége és a házasság szentsége között? Ezt a mesét
talám másszor is megírtam kednek, de nem jut eszembe; de minthogy új
házasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány
vers is jutott eszembe, az is az új házasokról. De az bizonyos, hogy
Zsuzsira nem szabhatni; mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni
egyebet.

  A való jó Kata, hogy leánykorodban
  Ha részessé tettél volna jóságodban,
  Könnyen estem volna a barátságodban,
  Az igaz, nem volnék mostan rabságodban.

      „Oh én édes uram! azt én régen tudtam,
  A kása hogy meg ne égessen, megfúttam;
  Mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam:
  Veled úgy ne járjak, attól én tartottam.“

Jó étszakát, édes néném, többet nem írok. Talám ebben az esztendőben sem
veszi ked több levelemet.


LII.

_Rodostó, 18. februárii. 1724._

Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kednek válaszát. Tudom,
hogy ked is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a
hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennekelőtte húsz
esztendővel írta ked – de, hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal.
Nem tudom hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja ked, hogy már
ideje volna, ked látni elmennem.

Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren,
talám halva vinnének kedhez, és káposztát főzetne ked velem. Több
napokat is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon, az ittvalókon pedig
éppen nyomorúság. Azért tegye le ked egy kevés ideig azt a kívánságát,
szeressen ked, ha nem lát is, és elégedjék meg ked a levelemmel.

Azt írja ked, hogy nem emlékezik reá, hogy még másszor is megírtam volna
kednek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon,
amiképpen magyarázta ked; mert ked csak azt tartja, hogy jobb a házasság
a penitencziatartásnál. Az való, hogy most gyönyörűségesebb, de nem
minden férjfiú és asszony mondaná azt. De amíg aztat valaki jobban
megmagyarázza, én addig azt a külömbséget találom a penitenczia és a
házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással bánással
kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig
örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végzik. Akinek nem tetszik,
magyarázza másképpen.

Édes néném, ha nem ismerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja
ked, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért; mert a jó
szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jó szívű
leányokat, a többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy
asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem, hogy
éhel haljon meg, azért a tömlöczbe vetették, és semmi ételt se italt nem
adtanak nékie, senki véle nem is beszéllhetett, hanem csak éppen a
leányát bocsátották hozzája, aztat is mindenkor jól megvizsgálták, hogy
ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlöcztartó látván, hogy két hét
múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöczben, a tanács eleiben
megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó
egészségben él. A tanács arról beszéllgetvén, parancsolja a
tömlöcztartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony
leányát is jobban megvizsgálja. A tömlöcztartó ezeket végbe viszi, de az
asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlöcztartó azon
csudálkozván, gondolkodik magában, hogy miképpen lehet az? azt végezi el
magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál,
mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét
titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöczben. Másnap a rab
asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlöcztartó is a
rejtek helyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a
rab asszony; mert mindennap a leánya tejével élt. A tömlöcztartó
elébeszéllvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát,
és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját, a tanács azt csudálván, és
nagy dícséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jó
téteményiért a város jószágából megajándékozza. A jó szívű asszonyt két
ezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között
többet találunk. Megbocsásson ked, hogy ezt találám mondani. Azért most
nem is írok többet, hanem jó egészséget kivánván, maradok ked szolgája.


LIII.

_Rodostó, 28. junii 1724._

Annak igen örűlök, hogy oly hosszas betegség után az ágyat el kezdi ked
hagyni, és az egészség meg akar keddel békélleni. Édes néném, ha
békéllik keddel, meg nem kell többé haragítani, hanem kedvit kell
keresni és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harmincz
esztendeig a ked szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség
bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott ked. Mikor valami
nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon,
akkor könnyű és tartozunk is megbocsátani. Talán nem volna szükséges
megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a ked régtől várt levelét.
Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem
adott; mert alkalmatlanságára lett volna.

De annak pedig örűlök, hogy oly igen fogja ked pártját az asszonyoknak;
mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én
azt, hogy ne legyen jószívű asszony; de ritka, és a férfiak között több
jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házába menvén, a
királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a
zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet
megfojtsom véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa
valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne
tegyük a jószívű asszonyok közibe, talám inkább tegyük a vad állatok
társaságában.

Nem csak a közönséges renden lévők között találunk jószivűeket, de még a
fejedelmek között is, amely ritka. – Dom Antonio, egy portugalliai
király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és
szerencsétlen való hadakozását, kincsének és hadának fogyatékját,
eltökéllé magában Francziaországba való menetelét, hogy ott a királytól
segítséget nyerhessen. Lajos király udvarába érkezvén, királyi módon
fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené.
De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák,
újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se
megszomorítani, se valósággal megvígasztalni, azt felelé mindazokra,
hogy a burgundiai herczeggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira
halasztotta a segítség-adást. Dom Antonio csak az igérettel maradván,
ismét kezdi sürgetni a dolgát. Lajos akkoron világoson kiadván a
választ, megvallá, hogy tőle nem kell semmit várni, és hogy amely
segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz
kétségbeejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen
válaszszal országába visszátérni, készebb lett volna inkább akármely
veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Francziaországból, két
levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg
mást a franczia királynak, amely levelet egy úrnak adja kezébe, hogy a
királynak adja meg, amidőn az udvartól távúl leszen. És azután csak
titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén,
a nagy urakot összegyűjté, és a levelet elolvastatá előttök, amelyben
panaszolkodik Dom Antonio a dolgainak rosszúl való folyásán, mondván,
hogy minden segítségtől megfosztatván másnak nem tulajdonítja, hanem
bűneinek, amelyekért az isten reá bocsátotta haragját, és ha
visszámenne, az isten a népére is terjesztené büntetését; hogy pediglen
oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómába megyen, és
onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és
népére az isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszeríti az egész
országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek. Ez a
levél az ifjú fejdelmet, és az egész tanácsot megkeseríté, de
engedelmeskedni akarván a királynak, az ifjú fejdelmet azonnal
királyoknak koronázák. – Az alatt Lajos király is megolvasván levelét,
azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonio után külde, hogy térítenék
visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az
országába és királyi székébe. Dom Antonio szomorúsággal vévé ezt a hírt,
tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálczát, de már sokkal
nehezebb lészen aztot felvenni; mindazáltal Portugallia felé veszi útját
a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám
a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is oda engedte volt
koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen
gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városába érkezvén,
micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta
volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borúlván, néki visszá ajánlotta a
koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetétől őtet meg ne foszsza.
Ezt az ifjú királyt csak annakelőtte két héttel koronázták vala meg, aki
is, mihent meghallotta az atyjának visszá való térésit, azonnal eleiben
mene. Dom Antonio csudálkozván a fia cselekedetén, hogy egy olyan ifjú
fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát; hozzája való szeretetéből
gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mint ha egészen
néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát.
Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a
jelenvalókat könnyhullatásra ingerlé; mivel a fijú arra kénszeríté vala
az atyját, hogy ülne a királyi székiben: az atya pedig arra kéré a fiát,
hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekezék
vala egyik a másikat meggyőzni, amely viaskodás, mind a meggyőzőnek,
mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordúla. Végtire az atya a fia sok
kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székébe visszáüle,
és nagy pompával mene bé Lisbónában, a nép nagy örömmel áldván mind az
atyát, mind a fiat.

Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon ked szebbet – énnekem
tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor
alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet
itt hagytanak a ház gondviselésére. Erre, tudom, elmondja ked a verset:
„Bátyám itthon maradjon; mert ő nem udvaros.“ Ámbár úgy legyen, mert
jobban töltöm itt az időt. Még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket
írna ked; mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-e ked? Visel-e
ked gondot ez egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.


LIV.

_Rodostó, 19. julii 1724._

Édes néném, ha lakat volna is a számon, mégis nevetnem kellene a ked
levelén, amikor azt mondja ked, hogy ha ked lett volna a felesége a
portugalliai király fiának, nem engedte volna meg ked, hogy letegye a
koronát. Megbocsásson a királyné, azt nem mondhatni együgyűségnek, hanem
nagy jó erkölcsnek, amely példa mentől ritkább, annál dicséretesebb.

A mostani spanyol király nem tette volt-é a koronát a fia fejébe,
lemondván a királyságról? Azért ki dicséri, ki nem; de azért kevesen
dicsérik, hogy a fia csakhamar meghalván, ismét felvette a királyságot.

Aztot olvassuk egy római császárról, hogy különös életet akarván élni, a
császárságot a fiának engedte; de ott nyugodalomban nem maradhatván, a
fiához megyen, hogy elvegye tőle a császárságot. Arra a végre
összegyűjtvén a nagy urakot és a hadat, előttök felmegyen a fia mellé a
thrónusban, gondolván, hogy mindenek örűlni fognak annak. És ott hosszú
beszéddel kiteszi szándékát, és a fiának a császársághoz való érdemetlen
voltát, s elvégezvén beszédét, fiát letaszítja a thrónusról, akit is
mindenek szeretvén, mindnyájan felzendűlének mellette, főképpen a hadi
rend, annyira, hogy öléssel fenyegeték a vén császárt. Aki is látván,
hogy nem úgy ment a dolog végbe, amint gondolta, és az élete is
veszedelemben forogna, nagy okosan tréfára fordítá a dolgot, és mindenek
hallatára felkiáltá: „Csak azt akarám megtudni, hogy szeretitek-e a
fiamot, és minthogy szeretitek, ide hagyom nektek.“ Nagy szégyennel
leszállván a thrónusról, visszátére a barlangjában. A portugalliai
király sokkal dicséretesebben cselekedék ennél a császárnál: a való,
hogy egy keresztény királynak jobb erkölcsűnek kell lenni, mintsem egy
pogány császárnak.

Azt jól mondja ked, hogy soha sem kell hirtelenkedni, mikor az ember
valamit akar kezdeni, és annak a végit kell megtekinteni. Jaj! édes
néném, ha mi ezt követtük volna, nem volnánk most bújdosók, de vannak
olyan dolgok, amelyeknek a mi elménkben a kimenetelek jobbaknak
tetszenek, mintsem a kezdetek; de az okosság azt hozza magával, hogy
mindenkor mindent okosan kell kezdeni, annak kimenetelét a bölcseség
urára kell hadni. De mi olyan nyomorú férgek vagyunk, hogy semmit jól el
nem végezhetünk, hogy hacsak az égből segítséget nem veszünk, és amit
ott elrendeltek felőllünk, a bizonyos, hogy aszerént kell iromtatnunk,
és az a rendelés mindenkor az úr dicsőségét tekinti, és a mi hasznunkra
fordúl, ha jól élünk véle, – de ehez is segítség kell. Ezt okozta nekünk
az Ádám almája, aki is csak könnyen engedelmeskedék a feleségének; de
jaj! ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot?

Édes néném, azt tudja ked, hogy a mi urunk egy darab időtől fogvást
sátorok alatt lakott, ahol mégis az egészségre való nézve jobb, mintsem
a városban, noha a mulatság mind egy; hogy pediglen tegnap
visszaköltözött a városban, fogadjuk fel, hogy ked azt nem tudja. De azt
könyv nélkül tudja ked, hogy szeretem kedet, ha az egészségre vigyázunk.


LV.

_Rodostó, 18. augusti 1724._

Édes néném, ha tudná ked, micsoda nagy búba vagyok, megesnék a ked szíve
rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének
véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen
itt, kilencz mélyföldnyire ment vadászni, oda lészen vagy két hétig.
Engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre; –
csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném,
szánj: ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem,
foglyot nem lőhetek. Csak Zsuzsival kell beszéllgetnem, micsoda nagy
büntetés e nekem! Bárcsak egy holnapig tartana a büntetés! De akármeddig
tartson, de addig úgy búsúlok, hogy majd meghalok örömemben.

A minap Zsuzsival beszéllgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy
ennekelőtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen
belőlle, noha jó erkölcsiért megérdemlette. Elég a, hogy a beszéllgetés
közben elébeszélltem néki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága
lett egy asszonynak, kednek is elébeszéllem, hadd teljék az idő.

Francziaországban egy városi gazdag bírónak az íródeákja, megszeretvén
egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pedig
közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a
táncz estig tart, és estve mennek a templomba az esketésre, és onnét az
ágyban. Elég a, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után
tánczba viszi a mátkáját, aki is a táncz közben örömiben, vagy miképpen,
egy kis szelet talált bocsátani, – az íródeák azt meghallván elszégyenli
magát, és az a kis szél úgy meghidegíti benne a szeretetet, hogy a
tánczot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való
házasságnak, és férjhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti ked, hogy
micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget, mások pedig
neveték a deák egyűgyűségét. Elég a, hogy a bíró másnap megtudván, hogy
miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, és mindenképpen eleiben
adja oktalan cselekedetit, hogy olyan csekély dologért, amelyet csak
nevetni kelletett volna, a házasságot félben hadta. A bíró látván, hogy
nem akarna magában szállni, és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel
a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá; hanem menj el a
házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája
mégyen, – a leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró
csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén, csak keveset lakhaték
a feleségével, és sok pénzét, jószágát a feleségének hagyá, aki is
azután Párisban ment, és ott úri asszony módra kezde élni. Minthogy szép
volt, egy öreg gazdag generális megszereti, de ezt is csakhamar
kiszólítják a világból, és ez is mindenét a feleséginek hagyja. No már
nagy úri és gazdag asszony lett belőlle csakhamar, de még a szerencse
fellebb vitte; mert Casimirus király letévén a lengyelországi
királyságot, Párisba ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés
asszonyunkat, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak
titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak
nem hítták is; mert valóságoson az volt, ha titkon is.

Mindezekből azt látjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton
vezettetünk, haszinte az útat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a
szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal
történt, mert ugyan is ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig
való ártalmára ne legyen? De nem hogy ártalmára, de a tette
szerencséssé, és anélkül csak alacsony rendben maradott volna, és az a
kis szél vitte őtet a szerencsének partjára. De nem jovallom mindazáltal
a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjöket; mert az ilyen
példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt
mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a
fráter csak a szélnek csinált lakadalmat: ugyancsak azzal is maradott.
Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a
leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a
sódort – tudom, hogy ked is erre ítéli őket.

Édes néném! itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet,
hol jól, hol rosszúl, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is
ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint
kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom. A
bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak
azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a ked rossz szolgája.


LVI.

_Rodostó, 15. sept. 1724._

Édes néném, ha semmit nem írt volna is ked az utolsó levelében az
egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér; mert
a ked levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a ked okos és
nyájas leveleit, főképpen, mikor jó kedvünk van? De csak azért
haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem
írhatna ked nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért
írok levelet, hogy hamarébb vehessem a ked válaszát. – Csaknem minden
ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. – Vannak
olyanok, akik leírják amit akarnak mondani, de a csak száraz, sótalan és
ízetlen; némelyek pedig a legkissebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni,
olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a ked veres orczája,
hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket
írni, mint ked: amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jó
ízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem merém, nehogy azt
mondja ked, hogy káposztához hasonlítom a ked levelit. De meg ne
haragudjunk, haszinte ahoz hasonlítanám is: mit vétenék véle? Csak azért
is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint
a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távúlról
úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről, ha leveszik
azt a lágy ezüst fedelet, alatta drágafűet lehet találni.

Erre tudom azt mondjuk: csak a káposzta neki! Azt ne csudálja ked; mert
egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem
fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doctorokot
a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával
gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dícséretet nem mondanék is
felőlle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi czímer? Hogyha pedig
a könyvem elkészűl, azt akarom, hogy a több híres auctorok közé
számláltassam; mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb
metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a
káposztáról? holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éh gyomornak.

Minthogy már a gyomros materiába elegyedtem, talám követem még egy
darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, – némelykor a
cancellariákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban;
azért ma, amint észre veszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok.
Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város,
amelyet Sybaris városának neveztek. Ott a lakosok olyan torkosok
valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb
újabb étkeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek,
hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek
zörgéssel kelletett dolgozni; desőt még kakasokot sem tartottak azért,
hogy fel ne ébreszszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb
élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint
laktanak volna? A való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták
volna: de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De
hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony meg-ett egy milliumot,
még sem zsírosodott meg a foga.

A híres Kleopatra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat
közüllök drágább ebédet? Antonius mondotta, hogy ő adhat három, vagy
négyszáz ezer forintos ebédet; Kleopatra felelé, hogy a mind semmi, és
másnap egy millium-érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek
tartván, Kleopatra másnap ebédre híja Antoniust, az egyik fülben valóját
leveszi, és eczetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván az ételben
teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius látod-é, hogy én
megettem egy millium-érőt?

Édes néném, dícsérjük-é azért Kleopatra asszonyomot? csudálom, de nem
dícsérem. De ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kednek.
Édes néném, meg ne egye ked így a gyöngyeit; mert bújdosók vagyunk. Ha
az a királyné úgy bújdosott volna, mint ked, talám ő sem cselekedett
volna olyan drága bolondságot. A való, bolondság; de annak a
bolondságnak tizennyolcz száz esztendőtől megmaradott a híre. Csaknem
minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alább való a
többinél?

Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett; mert a világot akarta
bírni, egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő
is csak úgy halt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik
egyenlő volt. Hát a nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől,
akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike
különkülönféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari
cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap,
úgy, hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát
talált? Hát Vitellius római császár felől mit mond ked, aki egy
pástétomot csináltatott ebédjére, amely csak fáczánnyelvvel volt tele, –
ötven, vagy hatvanezer tallérában kerűlt, – e nem volt-é bolondság! Hát
Cajus császár, aki a lova istállóját úgy felékesíttette, valamint a maga
házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban
aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy
királyt hívott volna ebédre: az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen ked,
nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén
kedet maradok.


LVII.

_Rodostó, 19. nov. 1724._

Mindenkor pírongat ked levelében, hogy meg nem írom kednek, mint töltjük
itt az időt? A nagy vigasságban csak sóhajtunk, s olyan jó kedvünk van,
hogy majd meghalunk búnkban, – mit kíván ked egyebet? Ha jó volnék,
jobban tölthetném, mert arra elég jó példát ád a mi urunk; de rossz
vagyok, és attól tartok, hogy az is ne maradjak. De talám az idő
okosabbá tészen, vagy akarom, vagy sem; a kételen való okosságnak pedig
semmi érdeme nincsen. Akkor volna valami kis érdemünk, amikor ehetnénk a
megtiltott gyümölcsből, de nem eszünk, és nem akkor, amidőn arra nem
nagy egyepetyénk vagyon. De már most, hacsak egynehány napig is okosabb
leszek; mert tegnap ide érkezett a ketek érsekje, itt fog egynehány
napot tölteni, és addig rátartjuk magunkat, valamint a kompódi
nemesasszony.

Édes néném, ez után hintót mit kelletett küldeni: a régi püspökök pedig
azért megnehezteltek volna; mivel azelőtt, főképpen a napkeleti
országokban, a püspökök közönségesen gyalog jártak, – nem szólok az
öregekről, akik szamárra vagy öszvérre ültenek. A görög
anyaszentegyházban e mindenkor így volt szokásban; mert a püspökök,
minthogy csak közönséges rendből valának, azért nem vágytanak aféle
alkalmatosságokra. Konstancinápolyban annyi gazdag patriárkák között
talám csak egy volt, akiről mondják, hogy 200 paripát tartott. Azt nem
kellett csudálni; mert a császár öcscse lévén, inkább szerette az úri,
mintsem a püspöki szokást. Csak ebből is kitetszik, mert egy kedves
kanczája lévén, amidőn megvemhezett, akkor az officiumot mondotta a
clericusival, – azt megtudván a lovászmesterétől, azonnal levetkezik,
elhagyja az officiumot, és az istállóban megyen. Azt látjuk, hogy
Konstantinus császár megparancsolta a gubernátoroknak, hogy szekereket,
vagy más egyéb útra való alkalmatosságokat rendeljenek a püspököknek,
akik a nicaeai gyűlésre mentenek; mert messze földekről kelletett oda
menni, és az öregek oda el nem mehettenek volna. De ebből látjuk, hogy a
püspökök közönségesen nem tartottanak magoknak semmi alkalmatosságot az
útazásra. A bizonyos, hogy egy alexandriai patriárkától, akik gazdagok
valának, kitölt volna egy hintó és egy ló; de mégis azt látjuk, hogy a
híres szent Athanásius gyalog járta fel a thébai pusztát. A napnyúgoti
püspökök már inkább kezdék az alkalmatosságot keresni, és lovakat
tartának, a Krisztusnak és az apostoloknak hagyván a szamáron való
járást. A való, hogy szent Márton szamárra ült, és azon kerülte meg a
dioecesisét, de e még igen eleinte volt, és még akkor a nagy renden lévő
familiák nem igen vágytanak a püspökségre; de mihent a nagy urak
gyermekei a püspöki süveget fejekbe kezdék tenni, szégyennek tartották
volna szamáron vagy öszvéren járni, hanem paripákon, és nagy sereggel
kísértették magokat, amidőn a dioecesisöket mentek látogatni,
úgyannyira, hogy a szegény plébánusok kínszeríttetének panaszt tenni,
hogy a püspökök sok késérőkkel szállva reájok, azok őket mindenekből
kieszik. De mindenkor nevetnem kell a szent Gergely panaszán, mikor
eszemben jut; mert amely diákonus viselt a siciliai jószágokra gondot,
az ennek a pápának szép öszvéreket és szamárokot küldött; a pápa azt
írja néki: énnekem szép szamárokot küldöttél, de ha szépek is azok, csak
szamárok, hanem küldj egy lovat, amelyen járhassak. A bizonyos, hogy ez
a szent pápa inkább vigyázott a zsoltár szépen való éneklésire, mintsem
a szép lóra. – Aztot olvassuk egy más szent pápa felől, a neve nem jut
eszembe, hogy Konstancinápolyban akarván menni, a hajóból Thessalonika
tájékán kiszállott, és ott valami alkalmatosságot kerestenek számára,
amelyen elvégezhesse útját. Ott egy nemes ember feleségének igen kedves
lova volt, amelyen csak az asszony járt. Az asszony a pápának oda adja a
lovát, és a pápa azon Konstancinápolyba megyen, és onnét visszaküldi a
lovat, de a ló azután soha fel nem vette az asszonyát, – aki is látván,
hogy reá nem ülhet, a pápának küldi Rómában ajándékban.

Édes néném, a való, hogy mi azt igen szép dolognak tartjuk még
mostanában is, hogy a régi püspökök olyan akaratból való szegénységben
éltenek, amely élet inkább hasonlított az apostoli élethez. Azt se
gondoljuk felőllök, hogy szegények lettenek volna; mert valamint
mostanában, úgy régenten is elég gazdag és szegény püspök volt; hanem az
a külömbség vagyon, hogy régenten a gazdag püspök is úgy viselte magát,
valamint a szegény: mostanában pedig a szegény igen megkülömböztetik a
gazdagtól. Hanem azt mondjuk, hogy régenten úgy kelletett lenni; mert
úgy volt a szokás; mostanában pedig más szokás lévén egy gazdag püspök
megsértené a püspöki méltóságát, ha külsőképen is magát nem
tiszteltetné, és csak szakadozott ruhában járna. Mit mondanának
mostanában egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, akinek három
vagy négyszáz ezer arany jövedelme vagyon esztendőre, ha csak egy
szolgálót tartana, aki babot főzne ebédjire, és egy szamáron kerülné meg
a dioecesisét. E ha így volt is régenten, de mostanában ha úgy
cselekednék, csudálnák, de nem követnék, és annyira nem tisztelnék,
fösvénynek is tartanák. Miért rendelték a magyarországi gazdag
püspökségeket? Azért, hogy régenten tartoztanak a török ellen felülni,
és a királynak egyik fiát eltartani. Mit mondanánk, ha a mi erdélyi
püspökünket csak egy diákonus kísérvén, szamáron menne a gyűlésben? Azt
mi szégyenlenők. Csak a bévett szokást kell követni. Aki nem jó
szándékból kezd valami szokást, megfizet érette: de aki azt a szokást
mintegy kételenségből, és jó szándékkal követi, az ellen semmit nem
mondhatni. Aztot tudom, hogy a jó püspökök nem az uraság kedviért
tartanak udvart, hanem azért, hogy szokás, és hogy a püspöki méltóság
inkább tiszteltessék.

Édes néném, most veszem észre, hogy levelet írok, és nem bízták reám,
hogy az egyházi renden lévők szokásiról írjak. Én ezt csak kednek írom,
– mégis töltsük az időt; mert innét hírt nem írhatok, hanem csak azt
írom, ami eszemben jut; mert mikor kednek írok, úgy tetszik, mintha
előttem volna ked, és keddel beszéllgetnék. Elég a, hogy a mi érsekünk
mind hintóban, mind gyalog megérdemli a tiszteletet – itt is fog maradni
egynehány napig. Én pedig elvégzem levelemet, mert ha még hosszabb lesz,
felit sem olvassa el ked. Kérem kedet, büntessen meg ked egy hosszabb
levéllel, és az egészségre igen vígyázzunk.


LVIII.

_Rodostó, 13. decemb. 1724._

Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné
levelemet. A való s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom? De
ki ne haragudnék, mikor az írja ked, hogy már kedből lehetne pap, úgy
megtanulta ked a levelemből az egyházi szokásokot? Lesz még idő, hogy
bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot
felemelnék a papságra! Bezzeg akkor volna jó idő! Akkor látnánk új
rendtartásokat. Oh! már is örűlök annak az időnek, mintha abban volnék.
Már előre ellátom, hogy a nagy bőjtből igen kicsidet csinálnának; vagy
talám kitörülnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a
fársángot, úgy, hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom
lenne; Oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék;
oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy
dologra vígyáznának, nem úgy, mint most; oh kedves idő! Hát mit mondjak
a gyónásról? Mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy
sem. Mindazonáltal ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek
mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghagynák, és hogy a
penitenczia rövidebb volna, de oh! mely hosszú volna a gyóntatás; mert
oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz
kérdéseket tenne, aki még a gondolatokat is meg akarná tudni; de meg
ellenben könnyű penitencziát adna. Oh édes néném, mint várom azt az
időt, de talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, – azután az
asszonyomék ha soha papok nem lesznek, sem bánom.

Valljon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de
kivált meleg esők, és sok mennydörgések? Ked legalább higyje el; mert
nem hazudok. – Nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket,
mint most; de a derék állapot, hogy igen igen ritkán esik itt le a
mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta ked a
mennykőnek; de talám csudálatosabbat nem hallott ked, mint amelyet én
olvastam. Mikor eszembe jut, mindenkor nevetnem kell; nevesse ked is.
Rómában egy franczia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak,
asztalnál lévén a feleségével, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a
mennykő általmegyen – a házban kiki megijed, de semmi kárt nem tett, –
amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki
ked, hol? – – és minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá
tenni a kezit, de asztal után maga is elfakad nevetve rajta, amidőn
észre veszi hogy a mennykő megperzselte. – – – Gondold el, édes néném,
hol kereskedett? és ki ne nevetné eztet?

Most jut eszembe, hogy egy kérdésre meg kell kednek felelnem. És annak
egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a
napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az anglusok kezdették,
azért, hogy az evangyéliumban a vagyon írva: hogy az ige testté lett. És
idővel azt a szokát másutt is bévették. – Hát a francziák sok helyeken
karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig szombatokon a
húst megeszik, azért, hogy azon időkben a Boldogságos Szűz gyermekágyban
fekszik. – Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a
bújdosásban fekszünk. – Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen
itt eltöltöttük; de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is.
Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt; mert ha tudná, még
előre kétségbe esnék; de nem tudván, bízik, és reménli, hogy úgy fordúl
dolga, amint kívánja. Nincsen e világon rosszabb táncz a baráttáncznál,
és csak azt kell járnunk mindaddig, amíg vonják. Csak az isten
egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik; mert szép dolog az
egészség, azért arra vígyázzon ked, és írjunk gyakrabban.


LIX.

_Rodostó, 16. január. 1725._

Új esztendőben mi vigadjunk, és, ha lehet tőllünk, meg is házasodjunk.
De azt a lehetet elvették mitőllünk, és csak a gondolatot hadták
szabadságunkban. – De már az is unadalmas kezd lenni; mert ugyan is mi
haszna itt arról gondolkodni? A bújdosók házassága igen szomorú
házasság. De kivel? A ketek görög leányival? Távúl legyen. A bizonyos,
hogy azok nem érdemlik a feleség nevet. Csak arra valók, hogy reggeltől
fogva estig a kereveten üljenek, legkissebb gondjok a házra ne legyen,
de igen sok a köntösökre, annyira, hogy minden nagy innepre az új
köntösnek meg kell lenni, és ha egyszer elmúlnék, az urának szemében
megmondaná, hogy ha ő nem akar csináltatni, talál olyat, aki őnéki
csináltat. Ötven ezer tallér árú köves portékát adna is itt az ura a
feleségének; de abból az asszony meg nem segítené egy polturával is az
urát, ha szegénységben esnék, készebb volna száraz kenyeret enni,
mintsem egy gyöngyös nyakravalóját eladni. Ha kétszer vagy háromszor
napjában fel nem öltözhetik, akkor elúnja magát. Amicsoda selyem
materiákban és gyöngyösön látja az ember, azt gondolná, hogy mindenik
egy grófné. És az asztala is hasonlít a köntöséhez, holott egy kis
száraz halból, vagy egy kevés riskásából áll az ebédje és vacsorája.

Franczia asszony sem kell; mert annak csak a kártya és az ének az
eszében. A spanyolnék szintén úgy bujálkodnak a köntösben, valamint a
görögnék, és abban, hogy kis lábok legyen, – készebb is volna inkább
mindenét megmutatni, mintsem a lábát. Hátha még olyan kis lábok volna,
mint a khinai asszonyoknak! Ott amikor valamely leányt jovallanak
valakinek, hogy elvegye, legelőször azt kérdi, ha nagy-e a füle; mert a
legnagyobbat tartják legszebbnek, – és ha nagy-é a lába; mert ha nagyobb
volna a kis ujjomnál, már el nem vennék. Eztet pedig nem fogja ked
csudálni, mihent azt ked megtudja, hogy abban az országban a
leánygyermek, mihent másfél esztendős, mindakét lábát kitekerik, és
ezután úgy marad, és nem sokat ugrándozik azután. A való, kis lábai
lesznek, de holtig nyomorúlt lesz, és csak a házból sem mehet ki. – Azt
tartják, hogy a sánta asszonynak olyanforma mozgási vannak, amely
tetszik; de szeretem másoknak, nekem pedig, édes néném, erdélyi
feleséget adjon ked; mert nem tudok olyan országot, ahol az asszonyok
oly érdemesen viseljék a feleség nevet, mint a mi tündér országunkban. –
De, amicsoda állapotban vagyunk, aztot még csak reménleni sem lehet, –
mindenütt a nagy békesség és csendesség; nekünk pedig zavaros vízben
kellene halásznunk. Másutt nem tudunk hadakozást, csak a törököknek a
persával, ez is már egynehány esztendőtől tart. Minékünk azt kell
kívánnunk, hogy a török legyen győzedelmes, mert kenyerit eszszük. Nem
is segítik úgy a bújdosókat másutt, mint ebben az országban. Ez a nemzet
nem is olyan irtóztató, valamint a híre vagyon, – nem tudok olyan
nemzetet, aki olyan csendességben éljen, mint ez; és sohult olyan
békességes maradásunk nem lehetne, mint itt. Istennek légyen hálá!
legkissebb szerencsétlenség még közöttünk nem történt: akárhol találjunk
törökököt, mindenütt jó szívvel látnak minket; mert a török leginkább a
magyarokat szereti. Legjobbat nem kívánhatunk mindezekért nékik, mint
azt, hogy még valaha legyenek keresztények. Amen.

Hogyha pedig ezzel a kevély görögökkel volna dolgunk, itt eddig nem
lakhattunk volna. Ezek, noha keresztények, de bennünket gyűlölnek. A
pedig bizonyos, hogy legkissebb ártalmokra nem vagyunk; ők ártanának
nékünk, ha lehetne, de nem merik; mert legkissebb dologért a száz
pálczát megolvasnák rajtok, és így becsületben és tiszteletben tartat
minket a bot. Mert itt azt nem tekintik, hogy micsoda renden vagyon,
hogy ha gazdag-é, vagy régi familia? Mindezek meg nem mentik, hogy a
húsz körmiről le ne vonják, és a száz pálczát duplán meg ne kóstolja. Ki
is lakhatnék az ilyen kevély nemzetséggel, hogyha így a földig meg nem
aláznák őket.

Én leginkább azon búsúlok itt, hogy hol nyomtassam ki a ked leveleit? Ha
olyan könnyen meglehetne, amint aztot megérdemlenék, nem kellene
törődnöm; mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák. Senkit
nem kell szemébe dícsérni, de 25 mélyföldnire meg lehet. Azért ha
megszid is ked, azt nem hallom: de azt kívánom hallani, hogy ked
egészséges, – arra is kell vígyáznunk, mert az egészségnek étel, ital,
és más egyéb fentállva is jól esik. Adjon isten jó étszakát, igen kedves
álomlátást, és holnapra felvirradást.


LX.

_Rodostó, 22. april. 1725._

Hol vagyon? Hol vagyon az a puskás, ki meglőtte azt a farkast, ki
megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron? – – Hol vagyon az az
ember, ki megtalálta azt a levelet, kit innét írtam kednek? Mit tehetek
édes néném, rólla, hogy már régen nem vette ked levelemet? Ha nem írtam,
azt nem kell csudálni, ha ked nem vette; de ha írtam, hogy veszett volna
el? De mit törődünk rajta? A mi leveleinket Bécsben is elolvashatják.
Hogyha pedig a tengerben veszett, a bizonyos, hogy a halaknak nem
zsírozza meg a fogokot. Édes néném, ha egy hét levelünk elvész, írjunk
tizenkettőt helyekben, a nem nagy fáradság, és a restséget meg nem
háborgatja. De mit írjak? Mert itt semmi hír nincsen, hanemha azt írom
meg, hogy most itt az örmény asszonyok nagy munkában vannak; mert most
vetik a gyapottat – írjunk hát a gyapottról; mert az itt nem bolondság,
desőt még nagy haszon; mert sehol nem terem annyi, mint itt, és az itt
nagy kereskedés. A mi földünkön nem gondolom, hogy megteremne; mert
meleg földet szeret. De Magyarországban csudálom, hogy meg nem
próbálják; mert ott vagyon olyan hely, ahol megteremne, és a nagy
hasznot hozna az országnak, – legalább az a pénz, akit gyapottért adnak,
megmaradna az országban.

A gyapottmag olyan nagy, mint egy borsószem, de fekete, és most kezdik
vetni. Nem nő nagyobbat másfél arasznyinál, de egy szálból három vagy
négy ág is jő ki, és azon mindeniken egy-egy gömbölű gyümölcs függ,
amely olyan, mint egy kis zöld dió, és annak a virágja sárga. Amég meg
nem érik, ha felnyitják, enyv forma materia vagyon benne; de mikor érni
kezd, abból az enyvből lészen a gyapott, és magában kinyílik, hogy a
meleg jobban megérelhesse. Amidőn pedig septemberben egészen kinyílik,
megfejéredett, és a haja megszáradott, akkor kiszedik a gyapottot a
hajából magostól. De minthogy sok magja vagyon, és a gyapott úgy jött ki
szálanként abból a magból, hogy újjal is nehéz volna a magról letépni a
gyapottot, azért itt az asszonyoknak olyan kis kerekek vagyon, amelynek
két tengelye vagyon; egyik vas, a másik fa, egyik egyfelé fordúl, a más
másfelé, úgy, hogy amidőn a gyapottat magostól köziben bocsátják, csak a
gyapott megyen által, a magról lefoszlik, és tisztán esik le másfelé, és
így könnyen választják el a magjától. Az olyan kerék nélkül egy marokni
gyapottat egy nap meg nem lehetne talám tisztítani a magjától; de a
kerékkel egy zsák gyapott kevés. Ihon már készen vagyon a gyapott, csak
fonja ked.

De édes néném, minthogy a gyapott nálunk meg nem teremne, ked más
hasznot tehetne a mi országunknak, amelyért méltó volna a ked nevét
aranynyal leírni az erdélyi históriában. Ha az isten haza viszi kedet,
miért nem lehetne kednek annyi selyme, hogy a szükségre valót nem
kellene pénzen venni? Ha kedtől meglátnák, más úri asszonyok is
követnék, és lassanként a haszonért a közönséges renden valók is
felkapnák. Idővel nálunk is elbővűlne, valamint más országokban, aholott
is csak lassanként kezdették. Ebben az országban egy görög császár bőven
megajándékozott két missionárius papot azért, hogy ők hozták messze
országról legelsőben a selyemeresztő bogárnak a tojását, aztot itt
kiköltették, felnevelték, elszaporították, és megmutatták, miképpen kell
bánni velek, és a selyemmel. Ők azt, mint okos emberek, mind megtanulták
volt. Itt hogy elszaporodott, az oloszok is felkapták a görögöktől, az
oloszoktól a spanyolok, és a francziák idővel felvették, és így
terjedett el lassanként, és így jött bé a haszon a kereskedéssel az
országban.

Nevetném, ha ked lenne az első fundátora a selyemeresztő bogaraknak
Erdélyben. Az ilyen dolgot ha valaki elkezdené, a többi is követné, és
az olyat olyannak kell elkezdeni, aki ahoz tud; mert e csak éppen azért
tetszik nehéznek, hogy nem tudnak véle bánni. Hogy is lehetne egy úri
asszonynak kedvesebb múlatsága és hasznosabb, mint mikor látná, hogy
egynehány ezer hernyó micsoda nagy serénységgel dolgozik számára. De
minthogy azok az állatok nagy ehetők, és mihent lesznek, azonnal enni
kezdenek, az ő legkedvesebb ételek az eperfának a levele. A fejér és a
veres eperfa pedig csaknem mindenütt megteremne nálunk csak kevés
fáradsággal. Énnekem pedig úgy tetszik, hogy nem kellene sajnálni a
fáradságot az olyan munkásoktól, akik egy kevés falevélért selyemmel
fizetnek nekünk.

Még előre megmondom, hogy ked nem tudná, mint kell bánni ezekkel a
selyemcsináló munkásokkal; de minthogy egyéb dolgom nincsen, leírom
kednek, hogy mit olvastam aziránt, azután úgy dolgoztassa ked őket,
amint tetszik. Legelsőben is egy tiszta házat kell számokra elkészíteni,
akin jó ablakok legyenek, ahová a verőfény bészolgálhasson, és ahová az
egerek, se más egyéb kis állatok ne mehessenek, a szél se érje. A ház
közepin négy czövekre egy gyéként kell teríteni ágy formára, vagy ha
gyékén nincsen, apró vesszőkből kell fonni olyanformát, valamint a
szilvaaszalókon vannak. A ház már megvagyon, hanem hozzuk már a világra
a munkásokat. A selyemeresztő bogaraknak a tojása igen igen apró, hogy
elig látja az ember, és amikor tojik, egy papirosra teszik, a papiroson
hagyván egynehány száz tojását, az oda szárad, és azt jó helyre elteszik
tavaszig. Azért vegyük elé a papirossat, és adjuk oda valamely kövér
leánynak, aki aztot a kebeliben tévén, a melegtől egy kevés idő múlva
ott életre kapnak. Mihent azt észre veszik, hogy mozganak, a papirosra
gyenge levelecskéket tesznek, már megmondottam, micsoda fának a levelit.
Amidőn egykevéssé nagyobbak lesznek, a fellebb megmondott ágyra kell
őket elhelyheztetni, és csak gyengén kell őket bétakarni falevéllel, a
derekaljok is falevél legyen. De legelsőben is arra kell vigyázni, hogy
ezeknek olyan dajkát kell adni, aki munkás és értelmes legyen, aki a
fiait szeresse, aki azoknak mindennap bizonyos órában fris levelet
adjon, elsőben megtisztítván az ágyat mindennap a tisztátalanságtól és a
levéltől, – e meglévén, azután kell reájok hinteni szép lassan az új
levelet. Mivel semmi úgy nem árt ezeknek az állatoknak, mint a
tisztátalanság és a nedvesség, arra vigyázzon a dajka, hogy vizes
levelet ne adjon nékik, – az esős időben szedett levelet meg kell
szárasztani, és ha látja, hogy eső leszen, még előre kell levelet
gyűjteni, és nem kell, hogy bőjtöltesse a fiait; mert ezek a kis
állatok, minthogy kevés ideig élnek, azért az időt el nem akarják
veszteni, és szűntelen esznek. Hogyha olyan nagy szükségben találnának
esni, hogy falevelök nem volna, olyankor lehet saláta- vagy
káposztalevelet nékik adni, eztet ők megeszik; mert a szükség reá viszi,
de ilyen eledeltől a selymök sem lészen olyan jó. A dajka tisztán és jó
eledellel tartván fiait, arra igen vigyázzon, hogy amidőn szép idő
vagyon, az ablakokat estig nyitva tartsa, és a házat tisztán tartsa;
mivel a tisztaság és a jó áer ezeknek igen egészséges. De egy kevessé
nézzük meg, hogy micsoda változásokon mennek által.

Ez a féreg a tojásból kikelvén igen igen kicsid és fekete. Egynehány nap
múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik,
fejérebb és zöldes ruhát vészen magára, – egy kevés nap múlva az ételt
teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig, – azután bánkódni
és nyughatatlankodni kezd, úgy annyira, hogy a nagy erőltetésben
megveresedik, – akkoron a bőre megránczosodik, és azt leveti; no már
harmadik köntöst veszen magára! hát nem elég egy holnap alatt háromszor
változtatni a köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú
leszen, mint annakelőtte. – Egynehány nap jól évén, ismét mély álomban
esik, – abból felserkenvén új inget veszen magára, azaz: új bőrt. Azután
ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog. De végtére mindazt, mind az
életet, mind a társaságot megúnja, és mindezektől el akarván magát
vonni, olyan kis remete házacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem
lehet eleget csudálni, se a teremtőt eléggé imádni. Édes néném, elúntam
már az írást is, azért félben szakasztom a mi remeténk munkáját, –
másszor leírom. – Hanem most arra kérem kedet, hogy az egészségre
vigyázzunk; mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.


LXI.

_Rodostó, 23. maji 1725._

Édes néném, megbocsásson ked, hogy hazudtam, vagyis inkább, hogy a
pennám hazudott; mert Rodostóról datáltam, holott nem vagyunk a
városban, hanem mellette; mert tegnaptól fogvást sátorok alatt lakunk.
Ha tanácsot kérdettek volna tőllem, másszorra hagytuk volna a
táborozást; mert a vászonház csak akkor jó, amikor másképpen nem lehet:
de az úr akaratján kell ügetni.

Elég a, hogy itt a sok, kevés, semmi dolgaimtól ment lévén, szabadoson
elkísérhetem kedet a mi remeténk látogatására. Menjünk már most hozzája,
és nézzük meg, micsoda barlangot épít magának; mert az utólsó levelemtől
fogvást elég ideje volt, és ha egyszer bézárja magát, azután nem szól
hozzánk. Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemben ott hagyók félben, hogy
ez az állat végtére egy kis selyemházat épít magának. Amidőn ez az állat
ahoz akar fogni, az ételt elhagyja, és mindenütt keres magának olyan
helyt, ahol epíthessen; azért seprőágakot hintenek néki, és falra is
ágakot függesztenek számokra. Mihent az ágokra felmásznak, azonnal
elkezdik a selyemeresztést, és köröskörűl bepólálják magokat. Az első
selyem nem olyan jó, mint az utánna való. Amidőn magokat egészen és jól
bétakarták volna, azt a kis házat belől ismét megbéllik olyan gyenge és
tömött hártyával, ahová az áer nem férhet. Ezt az utólsó munkát
elvégezvén akkor elaluszik, és a változáshoz készűl, valamint látjuk,
hogy a hernyók pillangókká változnak. Ahoz a változáshoz pedig két vagy
három hét kívántatik. Amég ez eltelik, addig jó megtudni, hogy az a kis
házacska olyan formájú, és olyan nagy, mint egy galambtojás. A selymet,
amelynek hasznát veszik, úgy kell gondolni, mintha a tojást selyemmel
béborítanák. A hártya, amelyről szólottam ide feljebb, olyan, mint a
tojásnak a haja. A három hét eltelvén az alatt halottaiból feltámad, de
más formában; mert a házán egy kis ablakot fúrván onnét szép fejér
ábrázattal, és szárnyakkal repűl ki. Az előbbeni köntösét a házban
hagyván, a házzal együtt a dajkájának hagyja fáradságáért.

De minthogy a selyem egészen elromlik, amidőn a házát megfúrja, azért
csak egynehányat hadnak meg magnak, és a többit a melegre kiteszik, hogy
az állat bennek meghaljon, és fel ne támadhasson, úgy a selyem egy
szálban megmarad; mert az állat nem hagyván soha félben munkáját, a háza
is egy szál selyemből áll, a melynek hossza kilencz száz lábni, és
némelykor több, de még az a szál dupla, és egymáshoz vagyon enyvezve.
Már gondolja el ked, micsoda vékony szálnak kell annak lenni?

Már visszátérek azokhoz, akiket magnak meghadnak; A házokból kifúrván
magokat ők onnét el nem távoznak. A nősténye sokkal nagyobb a férjeknél.
Egynehány napot szabadságban töltvén egymással, azután egy papirosra
teszik a nőstényt, valamint a gyermekágyban, és a papirosra tészen
legalább öt száz tojást. Ebből elítélheti ked, hogy nem kell sokat
meghadni magnak, és hogy négy vagy öt pár elég maradékot hágy.

Immár a selyem megvagyon, de az erősen a házhoz vagyon tekerve és
enyvezve. Azt levenni még más mesterség, de azt is megcselekszem, csak
kedvit találjam kednek. Legelsőben is azokat a kis tojás formákat
lágymeleg vízbe vetik, hogy az enyv megolvadjon – azután egy kevés
seprűszállal habarni kezdik azért, hogy a selyemszál a seprűre
tekerődjék – de csak hat szálat tekernek együvé, és amíg egészen
letekerik, addig mind a meleg vízben maradnak a kis házacskák. Aztot
tudja ked, hogy a selyem természet szerént sárgás, és ha megmossák, szép
fejér.

Immár bízvást nevessen ked, hogy olyan dologra akarom kedet tanyítani,
amelyet ked jól tud. De minthogy ked úgy kívánta, engedelmeskedni kell.
De aztot talán nem tudja ked, hogy voltak olyanok, akik megpróbálták,
hogy a pókháló még erőssebb volna a selyemnél, hogy azt úgy meg lehetne
szaporítani, mint a selymet: de minthogy több költségben telnék, azért
abban hadták; mert egynehány ezer pókot hússal kellene tartani. Hát azt
írtam-é meg valaha kednek, hogy Egyiptomban egynehány ezer tojást
tesznek egy meleg kemenczébe, és húsz nap múlva annyi ezer pislent
húznak ki belőlle. De azt tartják, hogy azért a gyúkhús ott nem olyan
jó. Ma látom, hogy csak a gazdasszonyságról kell kednek írni: de félben
hagyom; mert elfelejtettem volt, hogy táborban vagyok. De a mi táborunk
olyan, mint az izraelíták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani: azért
jó étszakát is kívánok kednek; mert itt nem kell félni az ellenségtől,
csak a fülbemászótól.

P. S. Aztot tudja ked, micsoda rendet tartunk a városban: itt is hasonló
renden és szokáson járunk. Nincsen is szebb a jó rendtartásnál. Aztot
egy közönséges ember is véghez viheti házánál: de arra a mi földünkön
nem igen hajtanak még az urak is, de jól cselekszik-é?


LXII.

_Rodostó, 11. junii 1725._

Eleget nevettem, édes néném, a ked udvaros köszönetin, mintha én azt
megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna
kedet: de el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a ked köszönete csak
arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó
némelykor megbátorítani az embert; mert sokan vannak olyanok, akik
szégyenlik világosságra tenni gondolatjokat; noha jobban gondolkodnak
sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik.

Arról igen okosan gondolkodik ked, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát
és leányát, valamint ott Pérában nevelik a francziák. Édes néném, ott
pedig csak kereskedőket lát ked: de az országokban kellene látni, hogy a
nemesember gyermekeit mint nevelik. A való, hogy nekik magok királyok
vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is
való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakat való jó neveltetésekből
áll – a hadakozást, a tudományokat, és a mesterségeket akkor kezdik
tanulni. A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen
egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely
nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az
ifjakat, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közűlök sokan
tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De, ha magok is a
tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre taníthatnák; mert egy
jól neveltetett és oktatott ifjú a fiát is a szerént neveli. Mert
ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifjak közönségesen?
Legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen,
hanem addig a falusi iskolában jár – addig az ideig megtanul olvasni, de
az olvasással sok paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen,
otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen
látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és
keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való
társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt
látván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, és a nagy
parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember
gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis
uroknak nem neveznék.

Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collegiumba
béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában
szabadúl ki. Olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák,
jó historicus, a gyeometriát, gyeographiát, szükségéhez képest tudja, és
már jó hadi tiszt; nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak
reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a
collegiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha
használhat-é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben
is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen –
egynehány könyvit és philosophiáit valamely almáriomba eltemetvén,
azután faluról falura béjárja az atyjafiait – Aristotelesnek ott
egynehány terminusit kipöki, de deákúl már szégyenlene beszélleni azért,
hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál?
Leghasznosabb beszéllgetése a vadászatról, a lovakról vagyon – ha
asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még
deáknak tartanák ha magát mentegetné – ebéd után vagy az asszony vagy a
leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott.
De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse,
szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közűl kettőt, vagy hármat
szereteinek fogadjon. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök
egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai
portól, ismét haza iromtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit
tanult? azt a tudományt eléveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek;
mert legnagyobb gondja is a lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse,
és az apjától is azért dícséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két
vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus
udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt
csaknem mind elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? csak a
deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat
veszi – és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a physikájából
annyit nem tud, mint a molnárja, vagy a kovácsa, nem tudván csak annak
is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi
deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a
szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdjük már aztot, hogy mikor
fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak
semmi hasznát nem veszi? Az országgyűlésiben elmenvén, az ország
dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végzéseket,
mivel, ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is
felugranék székéről, és felkiáltaná: Nego majorem. De azokhoz nem
értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nem hogy
azt tudná, hogy miben áll az ország haszna; de azt sem tudja, micsoda
országok szomszédi Erdélynek? hogyha a Maros a Tiszába foly-é elsőben,
vagy a Dunába? de hol? a meg más kérdés volna. Mindezekből látjuk, hogy
a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország
hasznát nem veszi; mert a deák nyelvnek úgy vennék hasznát, ha a
hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való
könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egykét esztendő múlva
olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a
tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is
elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv
haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek
idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni; mivel a mellett
más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna: egy paraszt ember gyermekinek
még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely
mesterséget tanulni; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak
hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más
tudományt nem lehet tanulni; mert nincsenek arra való collegiumok mint
más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifjú négy vagy ötféle
tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De
lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől: nem is kívánok. De
az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel
nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem
még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a
fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák,
úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák; mivel sokan vannak
olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet
fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna,
és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának: de a sok
hejjehujja, a kopó, a virradtig való ital mindezekre időt nem ád, és nem
engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát. És ha
megvénűl, jó tanácsot sem tud adni; mert ifjúságát haszontalan töltötte
el – és egy tudatlan tanács úr olyan egy országban, mint egy üres hordó
a pinczében.

De, édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet.
Mindazonáltal, mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges
volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak
is kednek erről a dologról, azzal a mi ifjaink szokásokot meg nem
változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem
hagyják. Kednek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokat
adasson, amelyekkel használhasson országának. Én eleget predikáltam a
fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel ked is oda
predikállani a leányokról – a kedet illeti; mert a leányok neveltetésére
úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra; de még többet mondok, és azt
mondom, hogy jól oktatni a leányokat olyan szükséges, valamint a
férfiakat, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika.
Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól
oktatott eszes leány asszonynyá változván, a fiát is mind jól tudja
nevelni, oktatni, és tanítani és aztot az ország szolgálatjára
alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha a
leányokat jól nevelik és oktatják.

A régi romaiak megajándékozták az olyan anyákat, kik a haza
szolgálatjára jól nevelték fiakot. Erről többet nem írok, és többet nem
írhattam volna, haszinte fiam volna is: de nincsen, és azt bánom. De azt
is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni; mert a napokban
visszámentünk volt a városba. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy
süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél. Édes
néném, az egészségre vígyázzunk, és mondjon el ked egy olvasót érettem;
mert a sok fülbemászóval tele a sátorom.


LXIII.

_Rodostó, 7. sept. 1725._

Édes néném, csudálja ked azt, hogy lehet írni egy kocsonyának; mert mi
csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva
kezdek helyre jönni. Oka pedig annak a, hogy tegnaptól fogvást
visszájöttünk a mi megúnt kedves városunkban, és már itt töltjük az
időt, amint lehet szegény bújdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenűl.
De mireánk is az az isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti:
azokot ott meghadta, minket ide hozott: aztot mind egy kéz cselekedte.

Egy régi philosophus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál
az isten az égben? aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és
mást megaláz. Okoson is mondotta volt Solon Kroesus királynak, hogy:
Nemo ante mortem beatus; mert senki nem mondhatja magát boldognak halála
előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk,
kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal?

Hogy pediglen ked a Konstancinápoly megvétele históriáját olvassa, az
igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot
megvette, a tizenötödik saeculumnak a közepiben igen nagy hadakozó
fejdelem volt, azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott,
amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam,
hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely
mostanában teljes lehetetlen volna, és amelynek akkoron rettentő
munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi romaiakhoz illett, akik
csaknem lehetetlen munkákat vittek végbe, és amelyeket még mostanában is
csudálkozással látjuk. A mostani törökök nem hogy olyan nagy munkákat
vinnének végbe, de eszekbe sem jutna: Mahumetnek pedig szükséges volt
olyan nagy munkákhoz fogni; mert olyan görög császárral volt dolga, aki
keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a
mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok
ostromokban minden nap fogyott a népe, és végtire az utczákon kelletett
verekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a
maga népét nem kímélette, és az ostromokkor, aki csak visszáfordúlt is,
maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a
szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy
a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdúl, és
parancsolatot nem várván ostromnak megyen. A városbéliek is hogy
megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot,
ugyanazért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész
várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokat cselekedének
a törökök. Azt a várost Konstantinus építette vala, ugyan Konstantinus
nevű görög császár is veszté el életével együtt.

De haszinte a város megvétele históriáját olvassa is ked, de lehetetlen,
hogy le ne írjam kednek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét – talán
nem teszi fel mindenik historicus. A város megvétele után egy igen szép
leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak
adja. A császár megszeretvén harmad napig csak a leánynyal töltötte az
időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A
vezér és a többi basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a
császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni
cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy
hívassa eleiben a basákot – a basák eleiben gyűlnek – a császár nagy
czifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve Erini – a basák
csudálni kezdék a leány szépségét, és a császár kérdé tőllök, hogy ha
nem volt-é méltó olyan szép leánynyal három napot tölteni? Mindnyájan
felkiálták, hogy igen is. A császár mondá nékik: hát miért indúltatok
fel, és mért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hívatalomat? De
mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségét szeretem is,
de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy néktek parancsoljak. Erre
felindúlván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan
leánynak a fejét elüti, és mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt,
a megfizeti ezt nékem. Meg is fizeték; mert csakhamar a tanácsadóknak
elütteté a fejeket. De haszinte ilyen bosszút álla is a szegény
leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának.

Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a
leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta
Mahumet; mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annakelőtte
egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak
egyszersmind hóhérja lenni irtóztató kegyetlenség. Az ilyen
cselekedettől irtózik a természet; mivel az oktalan állatok között is
látunk háláadókat. Ha Mahumet meg nem vehette volna Konstancinápolyt,
nem lett volna a néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete.

De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a
szegény leányt. Hanem az egészségre vígyázzon ked, és engemet igen igen
kell szeretni; mert én azt megérdemlem, úgy-é? édes néném. Hogy pedig
azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk istennek
bújdosásunkat, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk; mert igen
sokan vannak olyanok, akik rosszabbúl vannak nálunknál. Erre azt mondja
ked, hogy a nem nagy vígasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy
éhelhalónak abban, hogy Kolosvárt jó kenyereket sütnek? A való, de az is
való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az istent megbántja: a
suhajtás enyhíti a szomorúságot; mert

  Suhajtás könnyíti a nyomorúltakot.
  Nagyon engeszteli szomorúságokot.
  Azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot,
  Kik panaszolkodni nem bánják rabokot.

De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az
istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségét suhajtjuk. Nincsen
könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki
mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer
azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem
követi; azt felelé reá: Én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám
én is azt mondhatom kednek szerencsés jó étszakával együtt.


LXIV.

_Rodostó, 23. sept. 1725._

Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jüttünk, aki is igen rosszúl
vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségét, de annyira nem viszi,
hogy abból kigyógyúljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a
borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett gangrénától,
aki is az árvíz után ha kvártélyba száll, onnét egy compánia borbély sem
verheti ki. Az isten oltalmazzon meg minket attól. De, ha az isten azt
reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az isten mennyi szenvedéseket,
betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették és szolgálták,
azért, hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan
szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek? Ők azért
szenvedtenek, hogy példáúl legyenek, és jobban megtisztíttassanak,
valamint az arany a tűzben: énnekem pedig azért kell szenvednem, hogy
akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.

Édes néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakortább mi magunk
rontjuk el; mert miért látunk a szerzetesek és a munkás emberek között
annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni; mert se a
szerzeteseknek, se a munkásoknak az elméjek annyi változást nem szenved
– a nagyravágyás, fösvénység, irígység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi
inkább nem rövidíti az életet. A nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét
megrontják, és az elme az egészséget. De ne szóljunk az elméről, hanem
nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek a szerzetesek és a munkások,
és nem kell csudálni, ha sokáig élnek; mert az ő ételek és italok
közönséges és mértékletes, csaknem mindenkoron egyaránsú étellel és
itallal élnek, gyomrokot meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innep
nap egy-más munkás ember többet talál enni vagy innia, aztot más nap a
dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, ha látunk az urak
között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket; mert mi lehet
nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértékletlenség, és
a tunya élet? És mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a
sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő micsoda
zenebonát nem csinál gyomrokban? És mindezekkel halmozva megtöltik
magokat, azután nem hogy valami járással segítenék az emésztést, de még
aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital
mit csinál? amidőn nem az árvízben, hanem az árborban kell úszkálni a
szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mind azt, amit belé
töltenek, és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz húmorokot vagy
nedvességeket, és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak.
Ezért mondja egy példabeszéd, hogy: Az ember a fogával ás magának
vermet.

Elég a, hogy a szegény úr, nem gondolom, hogy meggyógyúljon. A szegény
Zsuzsi azért igen szomorú. Eléggé vígasztalnám, de csak fél fogra nevet,
nem is lehet másként, amennyi sok nyughatatlanságot kell szenvedni; mert
akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg. Édes néném,
vígyázzon az egészségére ked; mert a derék állapot – és maradok ked
szolgája. Amen.


LXV.

_Rodostó, 4. octob. 1725._

Ma csak azért írok kednek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon. És eztet
ha elmúlatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának; mert
az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban. Hogy pedig a ked
rettenetes haragját elkerüljem, inkább írok, de mit? mert szakállomra
mondom, hogy nem tudom mit írjak. Mert itt oly csendességben vagyunk
Bercsényi úron kívűl, valamint az Elizéus mezején lévő lelkek, ahol még
Mahumet tanyítása szerént is a lelkek nagy kiességben vannak, és a
kimondhatatlan szép leányokkal való gyönyörűségben élnek. Akik is olyan
édesek, hogy ha valamelyike közűlök a tengerbe találna pökni, azonnal
édessé lenne, és elvesztené sósságát. Mert a törökök azt tartják, hogy
ott másféle asszonyok lesznek, és nem azok, akik itt a földön élnek.

Hát miről írjak, édes néném? Azt megírhatom, hogy ma nálunk nagy innep
vagyon; mert a mi urunkot Ferencznek keresztelték. Ha pap volnék, le
kellene tehát írnom a sz. Ferencz életét: de nem akarok úgy tenni, mint
egy olyan pap, akinek minden predikállása csak a gyónásról volt – annál
többet meg nem tanulhatott, és minden innepeken csak azt mondotta el.
Egyszer arra kérik, hogy predikáljon sz. József napján – a predikációját
így kezdé el: Atyámfiai! ma sz. József napja. Sz. József pedig ács volt,
és minthogy ács volt, gyóntató székeket csinált; azért beszélljünk a
gyónásról. Nem szükséges tehát, hogy leírjam a sz. Ferencz életét – arra
mindenik franciscánus barát megtaníthatja kedet. Aztot tudjuk, hogy
angyali életet élt; de aztot is tudjuk, hogy megharagudott volna arra az
együgyű fráterre, aki sok idővel halála után az írásiban a Krisztushoz
hasonlította mondván, hogy mind születésében, életében, szenvedésében,
és halálában hasonló volt a Megváltóhoz; hogy aki franciscánus köntösben
hal meg, annak nem lehet elkárhozni, és hogy sz. Ferencz minden
esztendőben egyszer lemegyen a purgatóriumban, és onnét felszabadítja a
franciscánusokat, akik akkor ott találnak lenni. Az ilyen írást mi sem
találjuk jónak, nem hogy egy olyan alázatos szent találta volna.

Itt most szűrnek, azért beszélljünk a szüretről. És mondja meg ked nekem
az okát, hogy mitől vagyon a, hogy a szüret csaknem mindenütt egy tájban
vagyon? Az aratásban nagy külömbözések vannak, hol elébb, hol későbben
aratnak. Voltam olyan tartományban, ahol a búzát májusban aratják: de a
szüretet csak akkor kezdik, mint nálunk. Erre sokan azt felelik, hogy a
régi római császárok megparancsolták volt, hogy az egész birodalmokban a
szüret egy időben légyen. Azt megengedem, hogy a parancsolat megvolt; de
a nap függött-é a parancsolattól? azt nem gondolom. Ebben az országban a
bizonyos, hogy nagyobb melegek vannak, mint Erdélyben; mégis a szüret
itt csaknem azon a napon kezdődik, mint ott. Lehet-é tehát azt mondani,
hogy a napnak meg volt parancsolva, hogy a szőllőt mindenütt egy időben
érelje meg? azt nem lehet mondani; hanem azt mondhatni, hogy a természet
parancsolatjából vagyon a szüret csaknem mindenütt egyaránt.
Mindazonáltal nekem úgy tetszik, hogy az olyan meleg tartományokban,
ahol majd tél sincsen, legalább egy holnappal elébb kellene szűrni, mint
nálunk: de elébb nem szűrnek, és a szüret Európában csaknem mindenütt
egy időben esik. Azt tudjuk, hogy Magyarországban a Hegyalján
novemberben szűrnek, de e nem közönséges még a Hegyalján is, annál
inkább a több tartományiban. Amég pedig erre a kérdésemre megfeleljen
ked, addig azt adom kednek tudtára, hogy Bercsényi úr igen igen készűl a
más világra; mindazonáltal akit az isten meg akar gyógyítani halálos
betegségiből, csak egy száraz figével is meggyógyíthatja. Most ez elég,
másszor többet. Csak az egészségre vígyázzunk. Édes néném, mely régen
nem kérdettem, ha szeret-é ked? mert azt el nem kell felejteni.


LXVI.

_Rodostó, 29. octob. 1725._

Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is éppen olyan
állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban külömbözik, hogy
az ágyban fekszik, és nem a ganédombon; mert nincsen olyan rész a
testében, amelyben valami kis épség volna. A lábaiból a víz kifolyván, a
rothadás szállott belé. Megesik az embernek szíve rajta, amidőn látjuk,
hogy metéllik le a rothadt húst a szárairól. És midőn halljuk jajgatni
és ordítani a nagy fájdalomban, úgy tetszik, mintha a régi mártiromokat
látnám a kínokban. A bizonyos, hogy ki sem mondhatom azt kednek, hogy
micsoda irtózással kell azt látni; hát még micsoda kínban vagyon az, aki
azt szenvedi? De a test fájdalmival a lélek gyógyúl, és az irgalmas
isten az ő lábaiba tette a purgatóriumot meg akarván menteni a más
világon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménység életéhez –
hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívűl rothadni kezd. A
testamentumát már megcsinálta. Es a szegény Zsuzsit ítélje el ked, hogy
micsoda szomorúságban vagyon. De azt el lehet hinni, hogy nem marad
nyomorúságra. Minthogy e szomorú levél, azért most nem is írok többet;
mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni. De, hogy teljességgel
a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely
valósággal megtörtént.

Egy úri embernek ifjú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha
semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De, hogy jól megtudhassa, egy
pohár vizet viszen a feleségének mondván, hogy azt meg kell innia. A
szegény asszony reszketve innia kezdi – amikor félig megitta volna, az
ura elveszi a szájától, és maga megiszsza a többit, mondván: énnekem is
utánnad kell mennem. Az asszony azt meghallván mindjárt megijed azon,
hogy étetőt ivott, és az ijedtség oly nagy volt, hogy mindjárt beteggé
kezd lenni, és hánni. Azonnal a papért küld, és az atyjafiait is
esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körűl volnának, az asszony
mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja,
hogy azért tette azt a gyónást, hogy halála után is az ura ne
gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz
megyen, és megöleli a feleségét, és felszóval mondja néki, hogy ne
féljen; mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanúságot
akarta megtudni, hogy igazán való-é, vagy sem? Akik a házban voltanak,
és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván, a szemeket megtörlik,
és örűlni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget
nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve,
és a félelem is lassanként kimenvén az elméjéből, az ágyból felkél, és
jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordúl,
vacsorához ülnek, és virradtig isznak. Mit mond ked erre? A gyanúság
való hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával nem
jovallom mindennek; mert hát ha az asszony is legelső alkalmatosságkor
az olyanért bosszút állana? Ked ítéletére hagyom, ha a férfiú jól
cselekedett-é, vagy sem? De én jó étszakát kívánok kednek.


LXVII.

_Rodostó, 6. november 1725._

Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény
Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemén
foly ki, amennyit a ma sírt. Méltán is, mert a szegény Bercsényi úr a
bújdosásának végit szakasztván, ma reggel hét órakor elhagya bennünket.
Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal
múlt ki e világból. E már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem
szükséges szánni; hanem azokat kell szánni, akiket árváúl hagyott itt
idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes
gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és
hozzája való barátságát holtáig megmutatta.

Micsoda ez a világ? és miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek
kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és
szomorúság. Ez az úr, éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi
jókban is volt része. Való, bújdosásban holt meg, de nem szükségben. Így
fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bújdosókat temettünk
el. Ezután még mint lesz? Hadjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem
érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkat; mert akármely
gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják
velünk.

  Elmúlt gyönyörűség csak suhajtást okoz,
  Jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz,
  A jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz:
  Ah! mért hasonlítod magadat boldoghoz?

Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak
lenni. Ez elég szomorú; mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is
kell végezni. Tudja ked micsoda nagy dohányos volt a szegény úr – mind
holtig is dohányozott; mert halála előtt két órával egy pipa dohányt
kiszívott – de megholt, kedet pedig az isten éltesse. Ámen.


LXVIII.

_Rodostó, 12. novemb. 1725._

Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr meg holt. A való,
mindennek meg kell halni; de ennek még inkább meg kelletett halni,
mintsem másoknak; mert holta után a testét felbontották, de annak
legkissebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem
tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Konstancinápolyban, hogy
sok költségbe kerűlt volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt
tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testamentumát
felnyitották, Zsuzsinak ezer aranyat hagyott, és holmi portékát. A
cselédinek is hagyott, még nekünk is, holmi portékát. – Nekem a megholt
felesége nádpálczáját hagyta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt
kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája,
köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, – amelyek mind
együtt egy asszonynak kedvére lehetnek.

Mindenikünk azt gondolta, hogy kész pénze felesen vagyon; de holta után
megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a generálisnak többje volt,
mintsem a régi római generálisoknak. A többi között egy Regulus nevü
főpolgármester száz negyvenezer emberrel ment Afrikába a Karthágóbéliek
ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki,
és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy
levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyébe más
polgármestert, aki a hadakozást folytassa; mivel őnéki visszá kell
menni, hogy a jószágában rendelést tegyen; mert a gondviselője
meghalván, az emberek, akik a földet szántották, minden ekéit, és a
földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem míveltetheti a földét,
a feleségét, gyermekeit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a
nagy jószág? Egy majorházból, és hét szántóföldből.

Édes néném, mint megnevetnők most az olyan generálist, aki száz
negyvenezer embernek parancsolván, azon panaszkodnék, hogy egynehány
ekéit ellopták, és ha ha hét darab földet meg sem szántat, a cselédje
meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan
nagy hadi ember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát
kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet
hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk még
más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vontak el, hogy százezer
embert adjanak kezébe, és akinek királyok mentenek udvarlására, – de a
hadakozást elvégezvén ismét a szántáshoz fogott, mert a régi rómaiaknak
egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit fő polgármesternek
tettek, az a majorkodását elhagyta, hadakozni ment, és akkor a királyok
és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a
tisztségének vége lévén, Rómába visszá kelletett menni, és letenni a
tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy
polturáig a város tárházában kelletett adni, és azután a nagy generális,
akitől annakelőtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a
nagy városok akinek egynehány száz arany koronákat küldöttenek, és aki
nagy pompával menvén bé Róma városába, előtte gyakorta a meggyőzetett
királyok lánczolva mentenek; ugyan az a generális közönséges köntösben
öltözvén a majorházába visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés
számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek
vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot.
Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak
mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát
keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek. Mert azt
elmondhatni boldognak mind lelki, mind testiképpen, aki keveset kíván,
és kevéssel bééri.

De most veszem észre magamat, hogy Rodostón kezdettem el levelemet, és
azután a régi rómaiakhoz repűltem. De visszá kell repűlni, mert én azt a
régi szokást visszá nem hozom, se a mostani generálisokat az eke mellé
nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kednek, hogy
üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná már is tetetni a feketét, de nem
akarja. – Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában
is szerették egymást. – Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja
letenni; vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az
arany? De elég a, hogy nincsen kedve hozzá; noha a szeretet megvagyon.
Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az isten valakinek
nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. – Mi hír vagyon ott keteknél?
mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?


LXIX.

_Rodostó, 7. decemb. 1725._

Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom, mit
kell írni, – és ha írok, csak azért írok, hogy kednek válaszát vehessem.
– Azt írjam-é? hogy itt „könyvem forrási s áradási indúljatok,“ és hogy
még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között? De idővel az
is megszűnik; mert az a kegyetlen idő mindent elront s eltöröl. Erről
írni kednek nem nagy vígasztalás; de csak kell valamit írni. Azt írom
hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen
elvégezték, hogy hacsak valaki a havat nem akarja szántani. Aminap
olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a
gazdasszonyságra visszátér ked, akkor meg kell próbálni. Példának okáért
egy véka búzát főzessen meg ked jól, de sok vizet kell reá tölteni, –
amíg a fő, addig tétessen ked egy kádba négy véka búzát. – Amidőn pedig
a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le ked rólla, és melegen hadd
töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól födni, – másnap vagy
harmadnap, ha látja ked, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól
béitta, akkor küldje a mezőre ked, és hadd vessék el valamely jó földbe;
de mentől ritkábban lehet; mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem,
és mindeniken egy búzafő, – és így négy annyival több búzája terem
kednek, mint rendszerént. – Ezt én olvastam, igaz-é, vagy sem? nem
tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg. Nem nehéz dolog, és ha igaz
leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.

De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem
lehetne elhinni, hogyha csak bizonyosan nem tudnók. Ked ott a francziák
között hamarébb meghallhatta. De tudja vagy nem tudja ked, megírom, hogy
a franczia király 5. septemberben megesküdt, és lefeküdt a Stanislaus
király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas
király egy szegény bújdosó, és csak névvel való királynak vegye el a
leányát? és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol
királynak, a leányát, akit annakelőtte akart elvenni. Ezek ám az olyan
dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az istennek csudálatos munkája és
hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viaszszal.
Bízvást elmondhatja a franczia királyné a boldogságos Szűz után, hogy
megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden
lévőket felemelte, és a fennvalókat levetette; mert lehetetlen volt csak
hízelkedni is magának azzal, hogy még franczia királyné lehessen. Ha az
atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám; de
bújdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem
lévén, hogy Augustus székibe ülhessen; csudálni és imádni kell az
istennek az ilyen rendelését, mert az ilyen munka feljülhaladja az
emberi elmét: Ludit in humanis. És hogy az isten előtt a királyok és
fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak
gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az istennek minden rendelésit, és
remélljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet,
mert hatalmas.

A sophiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok
hamis vádolásokat tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják
mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Konstancinápolyban. Az
érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közől hármat vagy négyet
lánczolva vittek Konstancinápolyban. Az érsek ide szaladott, és titkon
vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadítsa
azokat a szegény papokat, akik még a botozást is megkóstolták. Így
szenvednek a mi szegény papjaink a hitért. De nem csak itt, hanem az
egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná
megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és
Amerikában azok a vad emberek, akik igen szeretik az emberhúst? De a
barátokon nem kapnak; mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak
belőlle csinálni, de, hogy megsütötték a húsát, mind ösztövérnek, mind
igen keménynek találták, azóta nem kapnak a baráthúson. Hát egyszer egy
szegény jezsuita szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit
megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén egy falura talál. A vademberek
látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon
jár, mind elszaladnak tőlle; mert, hogy soha lovat nem láttak volt, azt
gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván,
leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek
hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik
valóságosan az apostolokat. Bár követhetném én is mindenben őket, de
csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát
édes néném.


LXX.

_Rodostó, 16. január. 1726._

A ked méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha
valamely idegen olvasná a ked levelét, nem hinné el, hogy atyafiak
vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk,
mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva. Hogy
pedig mi egymást szeretjük, arra mind az atyafiság, mind a hajlandóság
kötelez minket. De még többet mondok:

  Mert kevéssel kedet ha inkább szeretném,
  Nénémséget néha el is felejteném.

De azt valljuk meg, édes néném, hogy mi jók vagyunk azért, hogy úgy
szeretjük egymást. Annál is inkább, hogy a mi szeretetünk nekünk semmit
nem alkalmatlankodik. Mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi
nyugtalanságot nem okoz. A mi szívünk mindenkor frissen és hívesen
vagyon, és nem peshed úgy, mint a füstölt hús a nyárson. És ne legyünk
olyanok, mint akiknek a szíveket a nyárson vagy a rostélyon égetik,
amelynek is régen hamuvá kelletett volna lenni, ha az igaz volna, amit
mondanak.

Lehet-é tőllem olyat kívánni amelyet ott helyben jobban megtudhat ked?
Az örmény lakadalomról már írtam kednek, azt tudhatom: mert közöttök
lakunk; de azt kérdeni tőllem, hogy micsoda ceremoniával adja férjhez a
török császár, leányát? azt méltó nevetni. Mindazonáltal megírom, nem
azért, hogy kedet arra megtanítsam, hanem azért, hogy megmutassam mint
tudok kednek engedelmeskedni.

A török császár amidőn a leányát vagy atyjafiát egy vezérnek vagy egy
basának akarja adni, oda se pap nem kívántatik a megesketésre, se más
egyéb tiszt a contractuscsinálásra; mert oda csak a császár akaratja
kívánsatik. Hogyha egy fővezérnek, vagy más fő tisztnek akarja adni a
leányát a császár, azt neki megjelentetvén, annak, ha házas, minden
feleségeit el kell bocsátani magától, sok ajándékot és sok rableányokat
kell venni a császár leánya számára. Amidőn pedig a császárnak tetszik,
hogy a lakadalom meglegyen, a vőlegényt magához hivatja, és a jobb
kezében egy buzogányt ád és egy levelet, a levelet pedig a kebelében
teszi, és azonnal megyen a császár leányához, akit annakelőtte soha nem
látott volt. A leány egyedűl lévén a kereveten, a vőlegény bémenvén,
háromszor térdet hajt neki, és azután megjelenti neki hozzája való nagy
szeretetét, és hogy micsoda nagy örömmel vészi a császár kegyelmességét.
A leány nem várván, hogy elvégezze beszédét, mintha igen haragudnék,
felkél a kerevetről, és a hanzsárhoz nyúl, hogy azzal általverje.
Hanzsárt, vagy hosszú kést nem szabad más asszonynak viselni, csak a
császári nemből való asszonyoknak. A vőlegény pediglen nagy sietséggel
kiveszi a kebeléből a császár levelét, és a leánynak megadja, akinek is
mindjárt elmúlik az örömmel való haragja, a levelet elveszi,
megcsókolja, és elolvassa.

Amelyben látván a császár akaratját az feleli a vőlegénynek: légyen a
császár akaratja. Arra a vőlegény megcsókolja a köntösét, és kimégyen.
Másnap sok ajándékot kell küldeni a leánynak, és nagy pompával viszik a
férje házához. Sokszor történik úgy, hogy egy hónapig sem lakik véle,
hanem más basának adják, főképpen ha asszonyomnak valamely panasza
vagyon ellene, és ha nem úgy keresik kedvit, amint kivánná.

  Mert a virágszálat szükséges öntözni,
  Másként a melegben el kéne száradni.

Édes néném, idétlen házasságnak tartom a török házasságot. Egymást
annakelőtte nem látják, hanem csak éppen akkor, amikor már nem lehet
megmásolni. Sokszor azt gondolja a vőlegény, hogy valamely szép személy
mellé fekszik, – másnap ha meglátja, hát ijesztő. De az ő törvények
abban kedvezett a férfiaknak, és ha így megcsalatkoznak a feleségben,
megengedi nékik, hogy újra kezdjék, mert egynehány feleséget tarthatnak,
ha akarják, és ha módjok vagyon benne. De még ezenkivül annyi rableányt
tarthatnak, amennyi tetszik, és az ellen semmit nem mondhat a valóságos
feleségek, csak nekik is megjárjon az adó; mert ha a gazda azt elmúlatja
három pénteken, a gazdasszonynak lehet azért panaszt tenni a bíró előtt,
és ha ugyancsak továbbra is akarják halasztani az adómegfizetést, akkor
az asszony elválhat az urától. E ritka példa, de a törvény megengedi.
Hogyha pedig a férfiú elválik a feleségétől, és azután ismét visszá
akarja venni, a meglehet, a törvény azt megengedi, de olyan formában,
hogy az asszonynak szabad, ha akarja, minekelőtte visszámenjen, az ura
hírével egy étszakát eltölteni olyan férfival, amicsodás neki tetszik. E
csúfos törvény, és nem látom, mi végre rendelte a törvénycsináló? Ő
lássa, abban nem töröm a fejemet, hanem csak abban, hogy ked egészséges
legyen. De éppen most jő eszembe egy jó gondolat, hogy mért födözik és
takarják úgy bé magokat itt az asszonyok? Talám azért, hogy még inkább
kapjanak rajtok; mert:

  Mennél inkább légyen valami megtiltva,
  Légyen is előttünk erősen elzárva,
  Ámbár ahoz jutni kellessék fáradva,
  Annál inkább bírni azt várjuk suhajtva.

Kérem édes néném, kedet, hogy hadd ne írjak már többet; mert télben nem
lehet hosszú levelet írni, azért, hogy hideg vagyon, nyárban pediglen
igen meleg, – itt pediglen tizenegy az óra, a pennám is alhatnék.


LXXI.

_Rodostó, 13. martii 1726._

A ked nádmézes téntával írt levelét tegnap vettem. Aminap is vettem volt
kettőt egyszersmind. Úgy tetszik, hogy hacsak nem álmodtam, hogy választ
is adtam reájok, de nem vagyok bizonyos benne. De abban bizonyos lehet
ked, hogy ha nem írtam, ked sem vehette a választ. De oh mely könnyen
megbocsátjuk mi egymás vétkét! Mindazonáltal azzal el ne higyje ked
magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagy
is talán büntetésűl kíván ked tőllem olyan dolgot, amely húsz
esztendőben egyszer nem jut eszembe? Mert ugyan is hogy jutott kednek
eszébe, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és
miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni,
mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal ki ne engedelmeskednék kednek?
Haszinte írni nem tudnék is, megírnám. Én, édes néném, csak azt írom meg
felőllek, amit hallottam és olvastam, – úgy-é, hogy többet nem kíván
ked?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek
eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerárdus nevű franczia 1112.
esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és zarándokok számokra egy nagy
ispotályt építtete, amelyet neveze Keresztelő szent János ispotályának,
és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a
zarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind
hadi emberek lévén, Gerárdus úgy rendelé, hogy annak egy része az
ispotályban maradván; a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és
regulát szabván nékik az engedelmességre, és a házasságon kívül való
életre kötelezék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek
ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket
jeruzsálemi szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst
kelletett viselni, és a köntösökön nyolcz szegeletű fejér kereszt volt
varrva. A saracénusok elvévén a szent földet a keresztényektől, ezeknek
is ki kelleték menni, és Rhodus szigetében megtelepedének. De idővel egy
hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokat, a
szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé, és a vitézeknek, akik
megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből. – Akik
is elhagyván a szigetet Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak
nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolcz
vagy kilencz franczia nemesember egy társaságban lévén a jeruzsálemi
patriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül
való életre, és hogy minden jószágokat, életeket a szent földre menő
zarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind
hadi szerzetesek lének, azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi
király nekik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak
nevezék. Második Honórius pápa ezeknek regulát csináltata szent
Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselniek, és harmadik
Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá hogy
viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, – csak
háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, – több lovat háromnál nem
tarthattak, – a vadászat nékik meg volt tiltva, – még a madarászat is, a
köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben külömbözött. A
templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokat vittek végben, – a
jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok
jószágokat és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a szent
föld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a
mindenféle mértékletlenségbe elmerűlének, főképpen a részegségben. Azért
is mondják példabeszédben a francziák, hogy úgy iszik mint egy
templarista. Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista
okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a franczia király előtt hamisan,
vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson), bévádólák az egész
szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a
szerzetbe bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre
kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokat, de más
útálatos közösűlés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a
szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá; de látván, hogy a pápa csak
halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az
országban lévő templaristákat megfogják. A pápa azért igen megneheztele
a királyra, mindazonáltal maga eleiben hivatván vagy hetven
templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokat. A pápa
azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy
vizsgálnák meg jól a dolgot. – Akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő
vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván
Francziaországban Bécsben, az egész atyák azt itélék, hogy az egész
szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre
mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész
szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének, és így az a
gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték.
Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy
igazságoson bántak vélek; némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly
kegyetlenűl bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a
vétkesekkel összeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi
ellenségi. Elég a, hogy, jól vagy rosszúl, de a hírek csak a könyvekben
maradott meg. Még Magyarországban látni oly romlott templomokot, amelyek
övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres
barátoknak; mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem
voltanak; hanem hadi szerzet volt. De ők lássák: azon nem törődöm,
akárminek nevezzék. – Elég a, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam
rövideden az ő históriájokat a parancsolat szerént. Annál többet ne
kívánjon ked tőllem. De azt szeretném tudni, hogy volt-é lakások
Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert
megúntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindúlás volt.
Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném,
jó étszakát. És az ének szerént: Ha szeretsz, szeretlek én is.


LXXII.

_Rodostó, 12. april. 1726._

Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy
megmutassam kednek, hogy megírnám ha volna mit, és hogy vegye el ked a
rest nevet róllam. Tegnap vettem a ked levelét, amely tele köszönettel
és dicsérettel, – jó, hogy nem szememben dicsér ked, mert elájúlnék
szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a
veres barátokért. De a nem árt; mert máskor bátrabban írok, és egy kis
bátorság megélesíti az elmét.

A régi rómaiaknál nem hogy gyalázattal illették volna az olyan
generálist, aki a harczot elvesztette, hanem még dicséretekkel
vígasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az
ellenségen; mert a nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes
legyen, mindenkor okosan beszélljen. A fogyatkozásban részinek kell
lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokat nem látunk a
legnagyobb császárokban? A nagy Theodosius császár egy csekély dologért
két vagy háromezer embert ölete meg Thessalonikában. Való, hogy azt
megbánta azután; de a megholtak azzal fel nem támadtanak. A való, hogy
gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való
maga-megalázását látni; mert a templomban akárván menni az isteni
szolgálatra, szent Ambrus a mediolánumi érsek a templom ajtajában
megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: „Még az ártatlan vérrel a
kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni? Ha Dávid királyt
követted vétkében, kövessed penitenczia tartásában is.“ A császár
magában szállván, a templom garádicsára leborúla, és kéré az érseket,
hogy adna néki penitencziát. Aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E
szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.

A nagy Konstantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy
ártatlanúl azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti? És csak akkor
tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetét. És
ebben nem akará Seleukus királyt követni. Talám más atyák sem követnék.
Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen
szerette. Az előbbeni feleségétől volt egy fia, akit halálban szeretett.
A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván
szeretetének helytelenségét és nagy akadályait, aztot magában sokáig
mintegy eltemetve tartotta; de idővel a szeretet meggyőzvén, nagy
betegségbe esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhatták; hanem
egy a többi közűl sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná
betegségit; de nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék
vizsgálódni, és az ifjú fejdelemtől kérdezkedni, de e csak magában tartá
a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé
az ifjat, amidőn valami asszonyok és leányok mentenek látogatására, de
semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról
kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a
király látogatására megyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen
vagyon, és minden mesterségét arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson;
amint is hogy, mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben,
hol forróságban kezdett lenni; hol elsárgódott, hol elfejéredett. A
doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifjú a királynét
szereti; de, hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne,
elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására,
és mindenkor hasonló változásokat tapasztalván az ifjúban, akkor az
ifjúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja,
hogy a királynét szereti. Az ifjú megvallván a dolgot, a doktor magára
vállalja, hogy szolgálni fog amennyiben tőlle lehet. Az ifjú reá áll,
noha semmit nem reméllvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja,
hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút; mert a fiát a szerelem
csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem
orvosolhatja meg. A király azon elbúsúlván, mondja a doktornak: Eredj,
mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, oda adom néki, csak az életét
megtartsa. A doktor arra mondá: Hátha a királynét találná szeretni? A
király igen szeretvén a fiát, felelé: Ha a királynét szereti is, oda
adom, csak éljen. – A doktor futvást megyen az ifjúhoz, és megmondja
néki. Az ifjú azon betegen örömben felkél, és apja lábaihoz borúl. A
királynét hivatják, és megmondja néki a király, hogy mért beteg a fia,
és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és
hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén
magát, másnap a király fiának adja mind a feleségét, mind az országát.
Ez igen ritka példa. Most a keresztények, a való, nem követhetnék; de,
ha meglehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király második
Filep, aki megkéreti a leányt a fiának, és amikor oda viszik, maga veszi
el. Édes néném, jó egészséget kivánok. A vagyok, aki voltam, és a
leszek, aki vagyok.


LXXIII.

_Rodostó, 24. maji 1726._

Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a
szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy
sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy három száz mélyföld
közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a
szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a
ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy
levelet írni, a nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked
magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri
asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor
levelet kell fordítani, a szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne
okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked
tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az
atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk
fog suhajtani.

Édes néném, mi itt csak tengődünk lengődünk mint szegény bújdosók.
Töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a mégis múlatság, hogy a mezőn
lakunk; mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak
egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek –
Lengyelország felé készűl – ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy
urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani,
hogy aki idős leánynyal hál, az olyan jócselekedet, mint a szegényeknek
való alamisnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem
bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet – azt mondom, ha lehet; mert
akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem
tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik.

A nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az istenen áll, és, ha csak
reánk hagyja, a nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő
lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy, ha elmégyen,
úgy nem keresztelünk. Igaz, néném, micsoda csúfos házasságról olvastam
aminap! Csak leírom, haszinte tudja is ked; mert egyéb dolgom nincsen.
Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén
aztot igen szerette; az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifjú
megszeretvén sokáig kénszerítette az engedelemre – végtire a leány
megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdícséri, és
mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel
kérésének; hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifjúnak,
aki is azon megörűle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az
ágyamba fekügyél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő,
azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve,
az asszony a szolgáló ágyában feküvén addig várja a fiát, hogy el talál
alunni – az ifjú oda megyen, és azt nem vizsgálja, ha alusznak-é vagy
sem; hanem él az alkalmatossággal – az asszony azonban felébred, de,
hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségbe ne ejtse magát
megtartóztatja, és békeséges tűréssel elvárja a dolognak végét – a
meglévén az ifjú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen,
és semmit nem szól a szolgálónak. Más nap az asszony minden tehetségével
azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni
kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A csakhamar meglévén,
elindítja, és sokat szomorkodék a fia után: de még inkább szomorkodék
azon, amidőn észre vévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy
azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag
parasztembernek adá a kis leánykát, hogy felnevelje. A leány már
tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is felejtkezett
volt róla; az ifjú pediglen azon időben idegen országról visszátérvén
azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték, akit is meglátván,
halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A
parasztember látván, hogy egy úr kéri, oda adja, annál is inkább, hogy
már régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifjú haza viszi a
feleségét, az anyja haragszik, hogy híre nélkül egy közönséges leányt
vett el: de kevés nap múlva a békeség meglesz. Az asszony látván, hogy a
fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni: de micsoda
álmélkodásba esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el.
Az asszony másokkal közölvén ezt a dolgot, mindenik példa nélkül való
dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifjú, édes néném, egy
személyben hármat vett el: a leányát, a húgát, és a feleségét. E
valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni?
Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt: én hogy írjak, ked meg
hogy olvassa; mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A sophiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány holnaptól
fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában; mert noha eleget
munkálódtak azon, hogy visszámehessen, de végbe nem vihették. – És
ezeknek a szőlőmíveseknek csak hazájokba kell visszátérni, és el kell
hadniok az úr szőlejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell
tudnom, hogy, ha jó egészségben vagyon-é ked? engemet szeretnek-é?
énnekem írnak-é?


LXXIV.

_Rodostó, 16. junii 1726._

Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom mit. De
micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? soha semmi idegent itt nem
látunk, semmi hírt nem hallunk – egyik nap olyan mint a másik, ha nem,
hogy egyik melegebb, vagy szellősebb, mint a másik; mert itt az esőtől
nem igen kell félni a nyárban. Elég a, hogy végtire talán ellene mondunk
a házaknak, és csak sátorok alatt lakunk. Persia szélyin vagyon olyan
nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a
czigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik.
Egyiptom szélyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden
perepútyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép
lovakból áll, a pénzt a más ember erszényéből veszik ki, és mind magok,
feleségök, gyermekök mezítelenek volnának, hogyhacsak a más ember
köntösével nem födöznék magokat. Azért, ha valami útonjárót jó köntösben
látnak, szépen elkérik tőle mondván: „add ide azt a mentét; mert apádnak
szüksége vagyon reá“ – azon magát érti – vagy pediglen ha valami jó
portékát talál másnál, arra is azt mondja: „az anyádnak arra szüksége
vagyon, azért add ide“ – azon a feleségit érti – és így kételen meg kell
a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és a kelletlen anyját ruházni.
De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is,
hanem inkább a pátriarkákat, akik megmutatták vászon palotájokkal, hogy
az ember ezen a világon csak szarándok, idegen, és útonjáró. Való, hogy
azok a szent szarándokok gazdagon bújdostanak; mi pedig szegényen
maradunk egy helyben, és annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell
felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az
olyan pásztori életet; mert azok a szent juhászok csendes életet éltek.
A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokat,
ahol akarták, és ott addig maradtak, amíg marhájoknak eledelek volt. A
való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek; mert abban az
országban az eső ritka lévén a víz is szűk – azért is emlékezik az írás
annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek,
azokat gazdagon felékesítsék. Az únadalmas sok perlekedéstől mentek
voltak. A sok udvarbíró, számtartó, kulcsár nekik nem alkalmatlankodtak.
Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni –
nyárban, vagy őszszel ilyenbe kell menni. A sok hintó, társzekér nem
kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és minden nap újabb-újabb
helyre építhették vászon városokat – a helyhez úgy kötelesek nem voltak,
mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt.
Közönséges ruhával födözték magokat, kivált a férfiak; mert az asszonyok
akkor is csak asszonyok voltanak valamint mostanában: azaz, hogy a
czifraságot akkor is szerették – arany pereczet, fülbe valót küldöttenek
nékik jegybe. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékat, akik
arany fülbevalót viselnének – mostani időben aztot nem jovallanám. Egy
szóval mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és
amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzá szoktunk. A való, hogy
ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem
akarta, hogy városokban lakván a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De
énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyélő élet;
példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember
kenyerét eszik, és a más ruhájával födözik magokat. Az ilyen nemzet mi
hasznára vagyon a többi emberi nemzetnek? az olyan élet csak tunyaság és
tudatlanság. Való, gond nélkül való élet: de üres, és a lakóhelye
puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazda embernek a maga ültetett
gyümölcsfáit és szőlőjit gyümölcsösön látni, és fáradságit a
természettől megjutalmaztatni? Mind ezekből észre veheti ked, hogy a
sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk; mert a
városból ide halljuk a kakasszót, de ez is unadalmas lészen, ha sokáig
fog tartani; mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül nem
tarthatom gyönyörűségnek.

Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi
sátorok alatt. Hát ha valamely ország bennünket akarna követni, itélje
el ked, mint átkoznának bennünket a kőmívesek, és az ácsok. De attól nem
kell félni; mert nehezen válnék meg kiki a szőlő hegyétől. Kenyeret
szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna
fogyatkozás. Tudja-é ked, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? ott
kemenczét nem lehet a földben csinálni; mert mind föveny: se pogácsát
nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazokakat tartanak, abban
kóróból tüzet csinálnak, és kívűl tésztával vékonyon béborítják, így
sütnek magoknak pogácsát. Vallyon, amelyet nálunk koldúslábnak hínak,
nem lehetne-é így megsütni? De megbocsássa ked, ha többet nem írhatok;
mert a nap is meleget süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet
maradok, aki tegnap voltam.


LXXV.

_Rodostó, 28. julii 1726._

Semmi panaszom nem lehet; mert a ked levelei jőnek s mennek a kezemhez.
De némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok.
Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert
unadalmas: de a ked levelei jó izűek, csaknem megehetném a papirost is.
Tudja ked, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves
embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy ked jól tudja a
maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni,
hogy nagynak látszik, és tetszik: mások pedig a nagy, vagy hasznos
dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes
néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok
papirosat vennék a levélírásra; mert azt nem szenvedhetem, mikor látom
némely asszonyokat úgy írni az uroknak, vagy atyjafioknak, mintha
valamely ítélőmesternek, vagy püspöknek írnának. Ha egyébképen nyájasok
is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás
levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a
ked leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és
észszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok; mert már ked
azokhoz szokott, csak jóknak találja ked: én sem kívánok egyebet.

Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban; mert a rút
idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyuggatták. De tegnap ismét
más ellenség hajta ide bennünket, aki előtt a Dárius hada is elszaladott
volna. Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis! ma jól lenni,
holnap meghalni éppen nem vígasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta
közinkben azt a nyavalyát. De bár ott maradott volna, a honnét jött;
mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más
országokra: példának okáért azt tartják, hogy a himlőt a saracénusok
hozták Európában. Azt a nyavalyát Amerikában a vad emberek csak
azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak – a
pedig nem régi dolog. Hát, édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet
mi franczia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges
erdélyieinknek, nem üsmerünk? Aztot más messzevaló tartományokban nem
üsmérik: Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy
úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a
nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje.

De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszélljünk. De, amit
akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog; mert a kis özvegy Zsuzsi
csak készűl, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi,
mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy ked azon nem törődik a
ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevessé szánjon ked, ha
nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmaraszszam. Gondolom, hogy
talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg;
mert a szeme hozzá szokott a tele ládákot látni, az urának pedig az
erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet czirókál is,
de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő
előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahoz semmit sem tehetek – látja, hogy
minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől,
hanem az elmétől kér tanácsot: mit szóllhatok ez ellen? mert a bizonyos,
hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk; mert a szív
csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig az jövendőről is
gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell
gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik
jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így
semmit nem szóllhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert, amint a franczia
példabeszéd mondja, kinekkinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én
fazakamban pedig semmi haza-menetelre való reménségem nem fő. Miért
kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kivűl az enyimet
is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg: hogy „végy el
engem te szegény, ketten leszünk szegények.“ Akiknek tetszik, kövessék,
nem bánom: de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg,
hadd végezzem el ezt a levelet; mert olyan meleg vagyon, hogy attól
félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvesebb
lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes néném, vígyázzunk arra a
drága egészségre.


LXXVI.

_Rodostó, 17. sept. 1726._

Édes néném megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy
nem írhattam – vagy is csak azért, hogy nem írtam; mert írhattam volna.
Mondd meg édes néném, hogy mért nem írtam; mert én nem tudom –
alkalmatosságom elég volt – a dolog meg nem gátolhatott, ha nem a sok
heverés és dohányozás. De, hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más
múlattatta el velem; hanem a halogatás: a halogatást pedig a restség
okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a nem jó –
a holnap eljő, de a végbevitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az
ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban! Én is csak azt
mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak
folyt – mit nyertem benne? azt, hogy irtóztató pirongató levelet
kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy
megérdemlem, hallgatással is veszem; mert mikor megüsméri az ember
magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi.

A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ránczában csak a
restség nem engedte, hogy írjak. De, ha menteni lehetne a ked ítélőszéke
előtt magamat, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak – e nem elég
mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne
mondasson véle nyárban misét; mert sokat izzad, és elrontja a misemondó
ruhákat. De édes kemény ítélő biróném, erre a mostani holnapra jobb,
vagy is inkább hidegebb mentségem vagyon; mert az elején és kezdetén a
holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem: de csak háromszor
vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy
melegekben is minden ember reszket a hideg miatt; mert itt mindent a
hideg lel. Leginkább az urunkon búsúlunk, akin harmadnapi hideg vagyon.
Éntőlem ma búcsúzott el. Ugyanezekre való nézve is kelletett tegnaptól
fogvást a vászon házakat elhagyni, és a városba költözni. A sok cseléd
között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó
tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De, istennek hálá, nem
veszedelmes hideglelések, és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem
annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reményljük, hogy
isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik,
mint mi; mert készűletiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha isten
kiszóllítja a világból. Arravalónézve meg is csinálta a testamentumát:
de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamat?
Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképen a fejdelem,
mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves – ha e
használ, mért kell az indiai drága orvosságok után járni? De már most
nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet
egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg; mert három vagy négy nap
után Zsuzsi Lengyelország felé indúl. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten
tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal; mert
másként négy nap múlva elkellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem
akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután? Az ilyen
kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította
volt azt a híres muszka czárt 1711. a Pruth mellett, hogy egészen oda
lett volna táborostól; a svécziai király azt meghallván, a vezérhez
megyen, és mondja néki: ihol kezedben vagyon a czár feleségestől és
egész táborával; vagy mind levághatod, vagy rabúl viheted
Konstancinápolyba. A vezér erre feleli: ha a czárt rabúl fogatom, hát
oztán ki visel gondot az országára? A svécziai király erre a feleletire
esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az édes néném, hogy
szívesen bánom tőle való megválásomat. Ha akarná, itt maradhatna – vagy
is inkább az isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek rendelés szerént
kell végbe menni, és ahoz kell magunkat alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a franczia, aki nem régen
jött hozzánk; mert igen hazug. A colonellus volt a muszka czárnál, de
ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt
akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott. Ha huszat szól, a
tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy ő tud
aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talán megakad itt
közöttünk; mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen
kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát – bona sera!


LXXVII.

_Rodostó, 4. dec. 1726._

Pola téti! Nénékám, két esztendő múlva; mert már két hónapja, hogy innét
eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni – az egészségnek
használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is
csalod magadat, ha azt gondolod, hogy nagy múlatságom volt a faluban,
ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a volt, hogy itt addig
nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két hónapot – egy hónapig
néztem, mint szűrnek: egy hónapig pedig eleget jártam; mert itt az ősz
legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része a
múlatságnak, nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az
ember – az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják
magokat – a bort édesebbé teszik jelen-való-lételökkel, és szedésökkel.
Itt pedig a szőlősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és
puttonyokban a szőlőt haza hordják, és kiki a maga házánál szűr igen
nagy csendességgel.

Minthogy a szőlőről vagyon a szó, Konstancinápoly körűl láthatott ked
olyan vastag szőlőfát, mint egy szilvafa, a szőlőszemek is rajta vannak
olyanok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint
azt, hogy némely ágain érett szőlő vagyon; némelyeken a szőlőszem még
nem nagyobb az egresnél; más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog,
hogy egy szőlőfán háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon
tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut
eszembe. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan
nagy rozmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem
találtatnak Zágonban, de ellehetünk nálok nélkül – itt nincsen szilvafa,
se fenyőfa.

Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy
kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek
szíve helyén vagyon.

  Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
  Titkos barátjától való távozásnál:
  De csak az időhöz kell magunkat szabni,
  És suhajtásunkat a szívünkbe zárni.

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb
orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis
segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de
hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna – a
távúl való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az
állhatatos barátságnál. Francziaországban egy úri ifjú jegyben lévén egy
kisasszonynyal, nem tudom hogy, az ifjat a tengeri tolvajok elfogják, és
Afrikában eladják, és egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak
felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségét
meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről
megszabadúlván hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen ilyen nevű
török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy jó leány barátjával
esszebeszéll, férfiúköntösbe öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el
a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén Afrikába
érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon.
Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég,
amelyet a leány vitt volt. Tanácsot tartanak hárman, hogy mit
csináljanak. Vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni
több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem,
hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valami atyjafiai
kiszabadítják. A leány arra reá nem állott mondván: „ha én visszámegyek,
soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám
vígyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társommal itt
maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt,
amennyi kívántatik a többihez.“ A férfiú erre teljességgel nem akart
állani mondván: hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja, a
legnagyobb oka a, hogy, ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem
férfiak, hát annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány
erre feleli: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük; mert
haszinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne; az
apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifjú a végezés szerént a
gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá.
Francziaországba érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a
gazdájához visszátére, aki is amég ő oda járt, megtudta, hogy nem
férfiú, hanem leány rabokat hagyott helyében; mert a leány nem tehetvén
másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván
mátkájához való hűségét elbocsátá őket, és mind a hárman szerencsésen
visszáérkezének hazájokba, és házokhoz – és a lakodalom csakhamar
meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is
lakadalmaztak, és tánczoltak; mert tegnap előtt nagy földmozgást
érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az
egész várost, és úgy visznek valahová. Mindennyi földindulások között is
ked szolgája, édes néném.


LXXVIII.

_Rodostó, 8. jan. 1727._

Édes néném, azt igen bánom, hogy megelőzött ked az új esztendőbéli
atyafiságos és szíves köszöntésével, és üdvözlésivel: holott nekem
kelletett volna azt a kötelességet végbe vinni elsőben. És azzal ne
dicsekedjünk, hogy a megelőzés bizonyos jele a ked felőlem gyakortább
való gondolkodásának, és az én lágy szeretetemnek; mert azt holtig meg
nem engedem kednek, és, ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy
a mérték felőlem többet nyomna száz fonttal. Mindazonáltal ked is jó, én
is jó. Énnekem a tengeri halak bizonyságaim, hogy elébb nem írhattam;
mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a
tengeren járni, és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a
levelemet, de ked nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre
felmászni.

Ami pedig a ked köszönetét illeti, én azokat mind visszákívánom dupplán,
és még azokon kivűl új erőt a sok levélírásra. Épen tegnap előtt szedtem
rendbe a szokás szerént a ked leveleit, amelyeket rendbe veszem minden
esztendőnek a kezdetén: az enyimeket pedig, ha a tanácsomat béveszik,
meg kell égetni, vagy akármi szükségre fordítsa ked, nem bánom.

Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom, a
francziák honnét vették azt a szokást – gondolom, hogy a régi
romaiaktól; mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő
kezdetén, és az a martiusnak első napján volt. Pogány szokásban jó
szokás; főképpen annak, aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás
maradott meg: desőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot,
amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen: lámpásokot és
gyertyákot gyújtani a templomokban. A bizonyos, hogy azt szükségből
kezdették; mert pinczékben és rejtett helyeken kelletett tenni az
áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt czeremóniából megtartották;
mivel a régi királyok előtt gyertyákat gyújtottak, és mikor valahová
ment a régi romai polgármester, égő fáklyákat és tüzet vittek előtte. A
királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most
is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó
mellett. Hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás? annak
okát már most nem tudják: de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő
lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan
nagy ájtatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét
vettük a vízbevető hétfőt, mondja meg ked nekem? Hát bizonyos
vármegyében Francziában micsoda szokás volt? Mikor valamely úrnak egy
nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték akkor, ha az olyan
nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr feküdt a menyasszony
mellé: de köntösösön, és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad
feltenni az ágyra, és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a
szokást, hanem a földesúrnak egy sódort adnak. Hát még micsoda szokás
vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? amennyi
foglyot, vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni – aztot meg
kell készíttetni úgy, amint a kötésben vagyon feltéve, haszinte a gazda
otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan
nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig.

Jaj, édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut
eszemben: de azt, tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis
hideglelés volt az urunkon. Elúntam a sok szokásról írni: az én szokásom
pedig a, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki
nem nyitom – már tíz az óra; mert későn fogtam az íráshoz, és a jó
szokást el nem kell hadni, azért maradok az asszonynak köteles alázatos
szolgája.

Az új esztendőben írott első levelet pompával kell végezni.


LXXIX.

_Rodostó, 15. martii, 1727._

Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, – és csak ked tud
nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni
nénékámat; mert csak a kis ujjunkban több ész vagyon, mint másoknak
egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk,
vonjuk az időt. Minden múlatság előttünk fut. De ugyan is miért keresné
a múlatság a bújdosókat, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás,
– annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek
bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen.

Azt írod néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért
többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem! Ha Konstancinápoly
puszta volna, semmit sem szóllanék: de mindennap eszes, értelmes
emberekkel vagyunk; mégis nekem tenni olyan kérdéseket, az ilyenért ne
haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszúl is,
megfejtem kérdésidet. – Azok a mély kérdések pedig, ha eszembe jutnak,
ezek: Ha mindenkor elsőbb volt-é a római pápa a konstancinápolyi
patriarchánál? – Mikor kezdődött a nagy bőjt? – Három misét mondani a
karácson étszakán? – És hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a
templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a
kérdéseket; mert a csak arra való, hogy engemet bosszontsunk; de azt
csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket?

Elég a, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én
ítéletem szerént az alexandriai patriarcha régibb a konstancinápolyi
patriarchánál, és őnéki kelletett az több patriarcháknak tudtokra adni,
hogy mikor kezdődik a nagy bőjt, és mikor kell illeni a husvétot. Eztet
pediglen vízkereszt napja után meg kelletett nékik írni, hogy a
napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a bőjtöt, és
egyaránt tartsák a husvétot, – akkor nem volt annyi kalendárium, mint
most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Konstancinápolyban
lakván, a patriarchájokot nagyobb nagyobb méltóságra emelék, úgy
annyira, hogy azt tették alexandriai patriarchának, akit a
konstancinápolyi patriarcha akart. De mindazokban a felmagasztalásokban
is a konstancinápolyi patriarcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy
magokot hasonlóknak tartsák a római pápához, – amint ezt látjuk
egynehány conciliumokban, hogy a pápa követjei mindenkor az első helyen
ültenek. Hanem idővel a konstancinápolyi patriarchák nagy gazdagságok
miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasokká lének, hogy magokat
nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani. És
végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi
között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak
volt szabad. Ez ellen a császár nem mert szóllani; mert másnap kiugrott
volna a székiből, ha szóllott volna; hanem csak a római pápa méré arról
meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban
szereté a pápával összeveszni, és meghasonlani a napnyugoti
anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a
Caeruleus is kezdé az elszakadást, és az utánnavalói őtet követék.
Egynehányszor akarának visszátérni az únióra; de végbe nem vitték; mert
nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a
pápákra, akkor mindeneket fogadtak. Főképpen mikor a törökök kezdének
közelíteni Konstancinápolyhoz, akkor maga is a császár a pápához ment a
patriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván,
hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a
patriarchájával is meg nem tartatá igéretét. A bizonyos, édes néném,
hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti
anyaszentegyházban első volt mindenkor. E leginkább a conciliumokból
tetszik ki, amidőn a patriarchák együtt voltanak három vagy négyszáz
püspökökkel.

A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagy bőjt? Közönségesen mi
azt tartjuk, hogy a nagy bőjt apostoli szerzés. De, haszinte száz
harminczadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy
is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot.

A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás három misét mondani
karácson étszakáján? A bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem
volt egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról,
püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy
másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise
szokott lenni, az is innepnapokon. – Ha tíz püspök volna is együtt, de
mind a tíz egyszersmind mond egy misét, – egy celebrál, a többi mind
utánna mondja. – Némelyek, akik azon nem törődnek, hogy bizonyos
könyvekből keressék annak okát, miért mondanak három-három misét azon az
étszakán? azt tartják nagy ájtatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell
mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik
mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik
ki a számot. – E jó ok-é, vagy sem? Nem nekem kell elvégeznem. Hanem
csak azt felelem a ked kérdésére, hogy közönségesen azt tartják, hogy
azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé. Ez elég régi
szokás.

A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban? Erre
az a felelet: hogy egy görög császár küldött ajándékban egy franczia
királynak egy orgonát. A volt első Európában. Mely tájban volt az, arra
nem emlékezem. Hanem hatszáz ötvennyolczban kezdettek orgonaszót hallani
a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom;
mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen.

No! édes néném, vagyon-é még több? Már most, hogy belé ízeledtem, azt
akarnám, hogy volna vagy két fontnyi kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek
szakaszszuk végét, és újra ne kezdjük. Hanem az egészségedre vigyázz;
mert a sok kérdés annak megárthatna. – És azon légy, édes nénékám, hogy
„Kelemen“ ne „kelletlen“ hanem kellemetes légyen nálad. – Isten hozzád
mind holtig.


LXXX.

_Rodostó, 7. maji, 1727._

Nénékám! a mézes pogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli
zokogással. Éppen nem volt szükség megköszönni a kérdésekre való
feleletimet; mert amit ked jó szívvel veszen tőlem, az nekem köszönet
gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét
megfeleljek kérdésidre. Amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy,
amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon,
miért nem volna rongyos elme? Elég vagyon.

Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális
partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék; mert nem lehet annál szebb
lakóhely. Nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta, csak
gondoljon el egy széles és hosszú tót, – vagyon öt mélyföld a hossza.
Annak egyik vége a Feketetengerbe megyen, a másik a Fejértengerbe. De
annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni! Most is
vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint
szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el,
és a sok szép kis hajócskák! Itt pedig csak a fekete ijesztő örmény
asszonyokot látom.

Minékünk pedig mindegy a múlatságra való nézve, akár május, akár
december, – mi csak itthon ülünk, és télben nyárban egy szokást tartunk.
– Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint
nálunk. A való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene
esztendőt tölteni a noviciátusságban; mert itt mindent órára és minutára
cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet,
valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz; de mihent
ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá
vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vígyáz, mikor
kimegyek a házból, hogy merre megyek; ha a fejdelemhez, vagy a templomba
megyek, meg sem mozdúl, ha hínám is, – már tudja, hogy arra a két helyre
nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az
elefántot mondják, de még nem láttam ő nagyságát. De olyan kutyát
láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abcét úgy tudta, mint egy kis deák
gyermek.

Jaj, édes nénékam, elfelejtettem volt, hogy nekem úr dolgára kell
mennem, és a ked kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded
édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi
szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz,
és törököt sem látsz hintóban? És hogy miért nem esznek szentelt
kenyeret a templomban nálunk, mint Francziában, és ha a régi szokás-é?

Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A szent földet a
tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a
mamertusok. Ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak
Damascus városában lakott a fejek, és aztot Chalifnak nevezték. A
mamertusok Egyiptomot bírták. De akárki bírta a szent földet, de oda a
keresztények minden időben elmentenek, noha nagy félelemmel, a máltai
szerzet, és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra
állíttatván fel. A tizenegyedik saeculumban ez a két szerzet csak egy
ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha
ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget: de
az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada
Francziában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon,
falukon predikállani a szent földre való menetelt. Onnét Németországban
ment, és a predikácziója oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az
országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek.
Aminthogy a fejdelmek a főrendek közűl igen sokan vevék fel a keresztet;
mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de
posztóból keresztet kellett felvarratni. A köznép közűl pedig számtalan
keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni; mert ez új dolog lévén, az
ember mindenkor kap az újságon. Azon kivűl a sok lelki ígéret
felindította őket. Még a testi haszon is felvétethette vélek a
keresztet; mert egy keresztesnek nagy privilegiuma volt. Mert mihent
felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvénybe citálni mindaddig,
míg vissza nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig
meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségét, cselédit,
míg oda járt, senki semminémű okért nem merte háborgatni. Nem kell hát
csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had.

És ezek valának, kik legelőször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek
fejök micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszembe. Elég a, hogy
az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a szent földre
érkezvén, arra sok idő kívántatott még az ellenséggel megütközhetett; az
ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az
éhség felét is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt,
minden haszonvétel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen
kereszteshad-gyűjtés és a szent földre való menetel egynehány ízben
volt, és mindenkor szerencsétlenűl. De még végtire az asszonyok is
felkeresztezék magokat, – ki jó szándékból, ki pedig szeretőjökkel
akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, – úgy annyira, hogy
számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak,
nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajúltabb had nem lehetett
mindenben. És nem kell csudálni, ha az isten egyszer sem áldotta meg a
keresztes hadat, és ha másfél száz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb
hasznot nem vittenek végbe. Addig hány százezer ember hala meg a szent
földön! Legfelesebb keresztes had András királylyal ment a szent földre;
mivel ő volt fejök a franczia és a német keresztes hadaknak is.
Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni. A görög császárok
pedig annyi vendéget nem szeretvén, azok igyekeztek, hogy fele se lássa
meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arravalónézve
az sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból a
lisztet megelegyítették oltatlan mészszel, és amíg a táboron azt
észrevették, addig sok ezer megholt. Csak fele érkezvén az elindúlt
hadnak a szent földre, annak felét a betegség és az ellenség
elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá
kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját, és még kevesebb
házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak
elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég
találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy utólszor szent Lajos franczia
királylyal ment sok had a szent földre; mert utána meg kezdett hűlni
mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és
magát rabúl fogták. Alexandriánál két testvér öcscsét elvesztette. De a
király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta.
A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a
keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték.

Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja ked, hogy
kik és mikor voltak a keresztesek. – Rövidebben is leírhattam volna,
csak azt írtam volna: voltak és nincsenek; de így igen röviden lett
volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd
után a hajó megindúl a levéllel. Harangszót hallani a templomokban igen
régi dolog; mert még az ötödik saeculumnak az elején kezdették a
harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a ked városában, azt nem
kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban, ő azt nem szereti,
néki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kaliczka, eleget lát ked,
amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen
szaporodott el a hintó. Egy franczia király, Clovis, mikor elvette a
feleségét szent Batildot, négy ökrű szekéren vitette haza, és csak húsz
ezer forintot adtak véle. Henricus quartus más franczia király, e nem
régi dolog; mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet
hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem
esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Francziában? Azért,
hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt
szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi; mert még a
negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolczadikban
elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a ked egészségiért.
Amelyre vigyázz édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Pola téti!


LXXXI.

_Rodostó, 14. junii, 1727._

Nénékám! mí itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már
harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet,
hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténynyé akar lenni. Vagy két
nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap
megkeresztelték, – a fejdelem volt keresztapja, aki is könnyezett
örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az
egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már
keresztény lévén, a több atyjafiai között nem lakhatik, se nem
kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány
pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik
a zsidót, hát nincsen, – mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják,
hogy több zsidókkal hajóra ült, és Konstancinápolyban ment. Így csala
meg minket az asinus zsidója, – vagy is inkább magát. Itt pedig vannak
olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mind Smyrnán,
mind pedig másutt is követett el hasonló dolgot, és egynehányszor
megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni,
hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon. Mi azt
csudáltuk, hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak ezt
akarám kednek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást
elhiheted, édes néném, hogy szeretlek. Ámen.


LXXXII.

_Rodostó, 17. junii, 1727._

Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes
néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Francziában ment,
és onnét tegnapelőtt ide érkezett. Ellehet ítélni, hogy egy olyan atya,
mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennekelőtte nem
látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt
megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért
atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a
szívbéli indúlatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát.
Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az
atyák; vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint
másokban. A szép példa a Kroesus király fiában, aki is néma lévén, és
látván, hogy az ellenség hátúl le akarja vágni, olyan nagy erőszakot
tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy
vígyázzon magára. A mi herczegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú,
eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem
ékesítette, se a jó neveltetés fel nem czifrázta. Valamint egy szép
leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szájában, se
maga-viselésében kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira
becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely
szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és
tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint olyan kő,
amelyet békasónak hínak. A mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt,
és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, – és
azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszúl is. – Az atyja, aki általlát
mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet
rólla? Már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még
Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőlle, – meglássuk még valaha.
Erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetét, csendes és nem
haragos. De a fiat nem üsmérhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt
vagyon, hanem mikor onnét kirepűl. – Nem tudom, hogy fog szokni a mi
baráti életünkhez; mert itt a néki való múlatságtól kopik az álla. Azt
tudom, az apja, kedvét keresi, – vadászni elküldi, maga is kimegyen
véle: noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten
kétszer. Azért itt vadászhat amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen
el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a
vadászatnál. De itt csak a baráttánczot kell járni, más nótát nem fúnak.
Én pedig úgy tudom már azt a tánczot, hogy bízvást lehetnék tánczmester.
Egészséggel, édes néném. A vendég még igen új, hogy többet írjak
felőlle.


LXXXIII.

_Rodostó, 19. julii, 1727._

Nénékám, az evangyeliumi Simeonnak ma adott a fejdelem audientiát. De
haszinte maga nem volt is, legalább az öcscse; mivel ma egy tiszteletes
örmény patriarcha volt a fejdelemnél. Akivel a fejdelem elvégezvén a
beszéllgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy
hány esztendős lehetne? A patriarcha felelé, hogy csak száz hét, de
azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig
élni, főként egészségesen; mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek
közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a. A szüle
anya közönségesebb az asszonyok között; mert hamarébb lehetnek házasok.
Ha tizenhárom esztendős korában a leány férjhez megyen, amint a nem
ritka, tizennégyben egy leánya lehet, – tizenhárom esztendő múlva
férjnek adja, – annak tizennégyben egy leánya lesz, – mind így
számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüle anyának
nevezhetik. Nem gondolom, hogy ked helyben hagyja mindezeket; de nem
tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak
olyan állatok, akik tovább élnek, úgymint a sas, a holló, a szarvas, és
más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, a
burgundiai király, gyakorta felült száz esztendős lovára. De a csuda,
hogy főként a munkás emberek annyit élnek; mert a bizonyos, hogy az
állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember; mégis mennyi öreg
munkás embereket látunk!

Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok; mert
azt írod, hogy a herczeg nem olyan, mint, és hogy azt az egyebet öcsém
uram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsém
uramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy; de ha a herczeget üsmérnők,
másképen beszéllnénk. De édes néném, már is megúntuk mí az itt való
lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és bőjti
napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet
símogatni. – Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne
legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának
csak itt valamely bóbitás foglyok, vagy verdigályos nyulak, óh! úgy
derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az
asszonyokra nézni. Az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet soha sem viszik
az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monte
Athos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nem hogy szabad volna menni az
asszonyoknak; desőt még semminémű nőstény állatot nem szabad tartani,
még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi
nagyanyánkot. – Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem
sok héja. A való pedig, hogy senki Origenest nem fogja követni
közűllünk. – Kérdje meg ked másoktól, ki volt az az Origenes. Én meg nem
mondom, – azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném. De már én ahoz úgy
hozzá szoktam, valamint a muszka asszonyok a veréshez, akik azon
panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen
hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink
eztet bé nem veszik, és másféle jelét kívánják a szeretetnek. Én
pediglen tőled azt kívánom, hogy az egészségre vígyázz, és híreket írj.
Maradok édes nénémnek holtig, és nem tovább való szolgája.


LXXXIV.

_Rodostó, 20. aug. 1727._

Ma, nénékám, visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből. Mert azt jó
megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás. A mi
herczegünk pedig mindenkor beteges lévén az unadalom miatt (mert én
egyéb nyavalyáját nem látom) az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból
igyék, és meggyógyúljon, mint a szomjú szarvas a hideg forrásra. De,
amint észrevettem, inkább szomjúhozza a meleg forrást. De az apja
hírével nem fog olyan orvossággal élni. – Elég a, hogy minekelőtte abból
a vízből isznak, a sárban meg kell feredni. Talám írtam valaha kednek
arról. Ha hasznos, a való, hogy a természet igen közönséges orvosságot
adott. Gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt még akkor is,
mikor az angyal felzavarta; mert a nem egyéb valóságos sárnál. – Énnekem
is bé kelletett mennem a herczeggel. Nem tudom belől, de azt tudom, hogy
úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni
valami hasznának; mivel a föld népe három vagy négy napi járó földről
jön ide. Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magokat, és
akik olyanok, mint az ijesztők sárosan, de nem másként. Elég a, hogy ott
meg lehet látni húsz sárost, és annyi sárosinét egyszersmind. Abból a
fekete apotékából a vízre kell menni. Mi ott voltunk, – jól megittuk a
herczegünket. De azt nem poháronként kell innia, hanem fellegenként, úgy
annyira, hogy aki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a hasába tölthet,
annak már nincsen szüksége a Hippokrates orvosságira. A való, hogy a mi
herczegünk annyit nem ivott, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és
a nyavalyáját baráttánczczal kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság
annál; mert a mind a testnek, mind a léleknek használ; se szebb táncz
annál nincsen. – Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a
menyasszonytáncz vígabb – ked tudja jobban, mint én.

Azt írod hírűl nénékám, hogy a franczia királynénak még eddig nem volt
gyermeke; hanem most lett két leánya egyszersmind. A kezdet elég
bőséges. De inkább akarták volna, ha fiún kezdette volna. De az a jó
ájtatos királyné a fiúra is kiszerzi az engedelmet. Úgy is a királyok
leányinál nincsen boldogtalanabb, – ha hat közűl egyet eladnak, a
többinek valamely klastromban kell megkorodzani. De a rendes, hogy,
amely klastromban szokták a királyi leányokat tenni, ahoz a klastromhoz
nem messze két nagy klastroma vagyon a barátoknak, és mindenik
klastromban a fejdelemasszony parancsol, ő visel reájok gondot, őtőlle
függenek egészen. Aki ezeket a klastromokat fundálta, a kedvezett az
asszonyoknak. De mit mondjak? Mert azt tartják sokan, hogy amikor
asszony uralkodik az országban, az az ország abban az időben mindenkor
szerencsés. Micsoda okát adják ennek? Azt az okát, hogy rendszerént az
asszonyok a férfiak tanácsokat követik: a királyok, fejdelmek pedig az
asszonyokét. Azt látjuk, hogy az isten megrendelte azt, hogy a népit
asszony igazgassa. A hadakozásra ő adott parancsolatot, törvényt ő tett
a nép között. Egy fejdelemnek ez a két dolog a legnagyobb hívatalja.
Nézzük Angliában: mindenkor jól igazgattak a királynék. Erzsébet
királyné igen nagy királynéjok volt. Még nagyobb lett volna, ha két
dologgal meg nem homályosította volna uralkodását: Ha a nénjét, vagy
öcscse asszonyát olyan ártatlanúl meg nem ölette volna, akinek a
legnagyobb vétke a szépsége volt, – a királyné azért gyűlölte. Ez az
Erzsébet adott talám tíz fejdelemnek szót, hogy hozzájok megyen, soha
egyhez sem ment, – ugyan ó leányúl holt meg. – De, ami nevetésre való,
még a pápának is izent, hogy hozzája megyen, ha elveszi. – A második
dolog pedig a, hogy igen a vallás dolgába ártotta magát, és magát főnek
tette. És minthogy a pompát és a ceremóniát igen szerette, azért a papi
öltözeteket megtartatta, – azért is szokta volt mondani, hogy a
kálvinista vallás igen mezítelen vallás. Minden időbéli példákból
látjuk, hogy az asszonyok alkalmatosok az ország igazgatására; de a
füstölő éppen nem a kezekbe való.

Azt a kérdést teszi ked tőllem, hogy hol kezdették megvakarni a lovakot?
Azt édes néném Rómában kezdették. Én azt kérdem, hogy mikor akasztották
fel a legelső asszonyt Párisban? De, hogy akasztáson ne végezzem a
levelemet, azt írom hírűl, hogy mí ismét felszedjük a sátorfát egynehány
nap múlva, és innét három mélyföldnire táborban szállunk. – A pedig mind
arra való, hogy a herczegünk múlassa magát. De neki másféle múlatság
kellene, – bizony nekem is. Jó egészséget. Édes nénem, nem tudom mikor
írhatok, se azt nem tudom, mikor vehetem a ked levelét. E mind sok, nem
tudom: de azt tudom, hogy senki úgy nem szereti kedet, mint _ego_.


LXXXV.

_Rodostó, 8. nov. 1727._

Pola téti! Édes néném! azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked
kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen
kurta volt, de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahoz nem szokhatom;
de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a
vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen. – Mi
egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres
foglyoknak kellete meghalni, – a portázó nyulakat pedig mind rabúl
elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi
is bészállottunk a magunkéba. De, ha igazat kell mondani, nem egyéb volt
az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. Akinek is már egynehányszor
megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész
telet sátor alatt töltöttük volna.

Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden
keresztényeknek is az élete csak zarándokság. – De a mienk duplán; mert
ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint
szarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak; hát mí,
akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok
vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a
hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem
jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, amelyet
mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák, de még is
szerencsések volnánk, hogyha másoknak példáúl lehetnénk; de nem leszünk.
Mert hány ezer ember veszett, és vész mindennap a tengeren? A felől
elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt;
de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek, – megtanulják, de
el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a
nyughatatlanság és a nagyra-vágyódás. Felinek sincsen esziben az ország
jova; de mindenik teli torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész
csak az újság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a
jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsűlni; hanem a
jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni,
vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és
hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az
ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsűli a maga állapotját, se
azt amit bír; hanem aztot amit nem bírhat. A bizontalanért a bizonyost
semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor
arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a
jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az isten tette, meg nem elégszik,
hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem
visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zűrzavart csinálni, se
kívánni semmiféle szín alatt. Az isten adja a fejdelmeket, mind a jót,
mind a rosszat, – egyaránt kell az ő kezeiből venni; a jó áldás, a rossz
büntetés. Ő tudja egyedűl, meddig kell tartani a nyomorúságnak és mikor
kell annak végit szakasztani, hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor
legyen jó idő.

Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot
fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak
esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént
járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedék,
amikor esőt kért a búzára, eső lett; amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy
történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, –
azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték neki, hogy maga
a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért
kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind
a jó időnek idejét.

A vallás arra tanít minket, hogy az isten vezéreli az országokat, és ő
emeli fel egyiket, és a veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a
jó, mind a rossz fejdelmeket. Ilyen példával tele a szentírás. Nem
szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban, változást tenni. Édes
néném, gyakorta írok predikácziót, – nincsen egyéb dolgom. Le kell írnom
a már haszontalan gondolatimat; – mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízbe
esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még
ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni, hogy esett
oda? a bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben
szakadott; mert nem az isten segítségéhez kaptunk. De azt is elmondhatni
talám, hogy az isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen való
rendelését meg nem változtatja. Csak úszszunk hát, édes néném, amíg
lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és
a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben
bújdostam, és végtire 16 esztendős koromban hazámat elhadtam; a
bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha
eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem
okozta. – Így mondhatni természet szerént: de keresztényi módon szóllván
isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amelylyel ostoroz. –
Többet már nem tudok írni. Itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy
unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet,
vígyázzon ked az egeszségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam.

P. S. A legelső asszonyt Francziaországban 1449-ben akasztották fel. De,
ha ugyancsak akasztáson kell végeznem írásomat, egy kis históriát írok
le. Párisban egy embert akasztani vittek. Mikor fel akarták akasztani,
csak ott közel talált elmenni egy herczeg, aki is a királyhoz ment
volna. És az a herczeg igen igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember
kérdi: Micsoda úr megyen ott? Megmondják néki a nevét. Arra mondja, hogy
hadd híják, mert nagy dolgot mondana neki. A herczeget oda híják, és
nagy titkon mondja az úrnak: „Látod-é mind ezeket akik itt állnak? Úgy
megíjesztettek ezek engem, hogy a nadrágba kelletett bocsátanom
féltemben.“ A herczeg nevethetett volna, de eltitkolván, monda a
tiszteknek: „Ez az ember nekem nagy titkot mondott; hanem mindjárt
megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban.“ A
király már tudta, hogy vagyon neki mindenkor valami nevetségre való
históriája. Kérdi tőlle mihent meglátja: „No! mi újságod vagyon?“ A
herczeg elbeszélli egészen a királynak a dolgot, – a király azt igen
nevetvén, grátiát ád neki, és a herczeg azt megizeni a tiszteknek.


LXXXVI.

_Rodostó, 12. jan. 1728._

Édes nénékámnak kívánok szívesen egy csínos és takarékos új esztendőt,
és abban férfiúi állhatatos, hű és állandó egészséget. – E kettőnk
között elég kívánság; hagyjuk másokra a litánia-csinálást, amely mind
haszontalan, mind pedig a mértéken feljül való. Nem a leghosszabb
kívánság leghasznosabb, hanem a rövid és szíves kívánat.

Nénékám hát ne haragudjam? Mindennap papokkal, barátokkal vagyon ked,
akik megfelelhetnének a kérdésire: de nem, hanem jobb, ha éntőllem kérdi
meg. Felülök hát az itélőszékemben; és onnét felelek kednek. Azt kérded,
édes néném, hogy mért térdepelnek le az anglusok, mikor az Úr vacsoráját
osztogatják? Erre azt felelem, hogy ők ezt a szokást így vették volt az
atyjoktól, akik is pápisták voltanak; mivel őnálok tartott ezer
esztendeig virágjában a pápista vallás, és Henricus Octavus, aki
haragjában bévivé az országban a kálvénista vallást, eleget írt volt
ellenök; de a harag és szeretet megfordíttatá véle a palástot. 1552-ben
kiűzé a papokat és a püspököket az országból, a barátokat elszélyeszté,
a klastromokat felnyittatá és pusztán hagyatá, – és amely apáczák a
szűzeséget megúnták volt, azokat férjhez adá, – a papi jószágokot az
urak közt elosztá. A püspökségeket meghagyván, kálvénista püspökököt
tén. Hogy pedig a közönséges nép fel ne támadjon és észre ne vegye a
vallásnak teljességgel való megváltoztatását, a templombéli papi ruhákat
szokásban meghagyák, úgy a külső ceremóniákot is, – a templomban a
képeket és más egyéb állapotokot, úgymint az oltárokot, és a bérmálást
ugyanazon imádságokkal és ceremóniával, valamint szokás az
anyaszentegyházban, és valamint a nálok lévő sok szent püspökök szoktak
volt cselekedni. Mindezekre pedig a vak szeretet vivé a királyt, aki is
megszeretvén egy úrnak leányát, Bulena Annát, ezért örömest megvált
volna a királynétól; de csak oly könnyen nem lehete, mert még akkor az
anyaszentegyházzal tartott, hanem a pápától kellett arra szabadságot
nyerni. A pápa pedig arra helyes okot nem látván, halogatta az
elválasztást. – A királyt pedig mind a szeretet, mind Anna igen
sürgették az elválásra. A leánynak pedig az apja már titkon
megváltoztatta vala vallását, úgy a leány is. Ez így lévén, mind az
apja, mind a leánya foganatoson kezdének predikállani a királynak, és
jovallani, hogy álljon bosszút a pápán; mivel nem akar szabadságot adni.
Azért megváltoztatván a vallást, vigye bé a kálvénista vallást, és tegye
magát fejének a bévett vallásnak. A leány predikátornak ilyen gyakorta
való predikácziójára a király enged, és a leányt elveszi, a királynét
magától elküldi, és a kálvenista vallást béveszi. A pápa ezeket a
változásokat meghallván, hogy a nagy rosszat elkerülhesse, adott volna
szabadságot; de már késő volt; mert a régit kiűzvén, az új vallás
uralkodott az országban.

Édes néném, csak rövideden így lett Angliában a vallásnak
megváltoztatása, és így tartottak meg holmit a régi szokásban. – De az
isteni rendelés nem hadta büntetetlen, aki oka volt az ilyen
változásnak; mert idővel Annát bizonyos állapotért a király megölette.
És minthogy asszonyért kezdé az elszakadást, ugyan asszonyok által is
lett büntetése; mivel Anna után még két vagy három asszonyt vett el: de
egymásután mindeniket megöleté. Az ilyen nagy példa után lehetne,
nénékám, írni az asszonyokhoz való szeretetről, hogy amicsoda nagy
veszedelmeket okoz; de a héjával! egy auctornak tanácsát kevesen veszik
bé, aki is azt írja, hogy az asszonyokot csak a boldogságban lesz szabad
szeretni, mivel azokot a szép oldalcsontokot minden időben szerették,
szeretjük, és szeretni is fogják, és ebben a példa igen keveset használ.
Sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér atyafi között
asszonyért esett. Micsoda hadakozások nem voltanak? Micsoda birodalmak
nem fordúltak fel fenékkel egy asszonyért?

Egy franczia királynak, a való, hogy a példáját nem kellene követni, aki
is egy dániai királynak a leányát elvévén feleségűl, amikor elérkezett,
úgy megszerette a leányt, hogy enni sem akart addig, amég meg nem esküdt
véle. De mihent az esküvés megvolt, abban az órában úgy megutálta, hogy
soha véle nem lakhatott. Talám még egy más királynak sem sokan követik
példáját, aki szeretvén az asszonyokot, azon is igyekezett, hogy a tíz
parancsolatot megtartsa. A többi között egy asszonyt szeretvén, hogy
mind a parancsolatot megtarthassa, mind a szeretetnek kedvezhessen,
valamikor az asszonynyal akart fekünni, az urát is az ágyban hálatta. E
nevetséges példa, noha azt tartják, hogy a szeretetben egy harmadik
mindenkor alkalmatlan. Látod-é néném, ha a pásztor ott nem lett volna, a
farkas megette volna a bárányt. Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem
rossz, csak arra a végre igyekezzék, amelyre az isten rendelte. Azért,
hogy részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőket ki nem kell
ásni. Minden jó, édes néném, mind az asszony, a férfiú, bor, ezüst,
arany, csak arra a végre éljünk ezekkel, amelyre teremtettek; az isten
semmi rosszat nem teremtett, de mí visszáélvén az ő teremtésével,
rosszra fordítjuk, és rosszunkra válik. A bor betegeseknek árt; a bort
kell-é okozni, vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot.
Ihon, édes néném, vége vagyon a predikácziónak, feküdjünk le. És kívánok
jó étszakát, és amellé kevés bolhát, – édes, kedves álomlátást, és
holnapra felvirradást. Ámen.


LXXXVII.

_Rodostó, 19. febr. 1728._

Édes néném, egy keveset nevettünk a ked panaszolkodó levelén; mert
kednek a panaszsza is kedves. Azt írod édes néném, hogy a
konstancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A
bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg; de itt
mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta
volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt
meg. – A bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem
fejéríti, mint csak egy holnapi bú, vagy gond. Valamint történt egy
ifjúval, akit hogy halálra ítéltek, a haláltól való félelem és rettegés
egy étszaka olyan változást tett az ifjúban, hogy másnap, mikor a
halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember
lett belőlle, – úgy megfejéredett volt az egész haja, – ugyan azért
grátiát is adtanak néki.

A bújdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó; mert
azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tészszük. A
nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a
panaszolkodással való szenvedést az isten meghosszabbítja; mert olyankor
mintegy rúgódozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a
bújdosást az isten jovunkra adta, könnyen szenvednők. A pedig nincsen
másképen, mert az isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő
bölcs ítélete másképen tekinti a mi jovunkot, mint mí magunk; mert mí
csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkat bétölthetjük. A vallásunk
szerént azt kell tartanunk, hogy bújdosásunk mind hasznos, mind
szükséges. De azonkívül is, ha az isten valakit haza vinne közűlünk,
jobban meg tudná becsülni hazáját és örökét. Nám a tékozló fiú, amég a
háza rakva volt kalácscsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete
kenyér; de mihent a makkra szorúlt, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a
fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bújdosásról. Vegyünk
mindent jó szívvel az isten keziből, és úgy bújdosásunk igen könnyed
leszen. Vagyok és leszek ami voltam.


LXXXVIII.

_Rodostó, 24. martii, 1728._

Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könyveknek forrási voltanak itt
nálunk. A pedig azért volt, hogy György herczeg tegnap elmene innét egy
franczia hajón Francziaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom
benne, hogy magyarúl nem tud. De a nem az ő vétke. Németek nevelték,
akik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarúl megtanulja.
Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne; de idővel talám elhagyja. De
másként jó szívű. És ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet;
mert jó iskola. A szegény urunk, aki is igen szereti a gyermekeit,
nehezen válék meg tőlle. De ebben az országban mit lehet tanulni, azt
tudjuk: sohult pedig úgy el nem únja az ember magát, mint itt; mert
semmi üsmeretséget nem vethet, senkihez nem mehet, és, hacsak valamiben
nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog. Hogy
pedig minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az isten ajándéka
kívántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt; ebéd
után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember; vagy
fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla
sokszor tele forgácscsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad,
mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja; ő pedig
neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elúnja magát. Ritka, édes
néném, aki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy
mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia, azt úgy végben nem
vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés útat, és
hogy hazáját még láthassa meg. Hát mí? Mí is azért éljünk egészségben,
míg istennek tetszik.


LXXXIX.

_Rodostó, 3. octob. 1728._

Kedves néném, hogy e világon lévő szarándokságunkot el ne felejtsük, az
elmúlt holnapnak 9-dik napján táborozni mentünk volt csak három
mélyföldnire egy kis török falu mellé. Nincsen e világon semmi
szomorúabb, mint amely várost vagy falut csak török lakja; mert olyan
helytt sem embert, sem asszonyt nem láthatni az útczákon, még
gyermekeket sem. Azt tudná az ember, hogy mind kiholtak a faluból; mert
itt kiki csak a maga házánál ül, kivált az asszonyok, nem úgy mint
nálunk. Elég a, hogy ott úgy töltöttük az időt, amint lehetett. De az
urunknak a lábai hogy dagadozni kezdének, tegnap visszájövénk az
édeskeserű laktunk helyére. Azt tudom, nem fog ked panaszolkodni a
hosszú levélre. Édes néném az egészségedre vígyázz.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.


Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |ennekem írjon |énnekem írjon

13 |megszortíották volt |megszorították volt

21 |Edes néném |Édes néném

30 |érkezett Orleans |érkezett, Orleans

41 |és as zépség |és a szépség

42 |fahint ád |tahint ád

52 |látjuk meg egymást |látjuk még egymást

56 |építeek. Vnénaló |építenének. Való

63 |En pedig majd |Én pedig majd

64 |itt szokás, |itt szokás.

106 |lerázhatnánk magukról |lerázhatnánk magunkról

114 |tömlöztartó azon |tömlöcztartó azon

122 |hozsája mégyen |hozzája mégyen

125 |Azert is |Azért is

161 |közepe nyughatatlanség |közepe nyughatatlanság

170 |banem csak |hanem csak

181 |„A vezér erre |A vezér erre

185 |ennekem a sem |énnekem a sem

185 |En eleget |Én eleget

192 |kívántatik a többihez. |kívántatik a többihez.“

216 |„No! mi újságod vagyon? |„No! mi újságod vagyon?“

222 |válok meg tőlle |válék meg tőlle





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.