Title: Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)
Author: Mikes, Kelemen
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI (2. KÖTET)***


available by the Google Books Library Project (http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=jn9CAAAAcAAJ


ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.

A SZERZŐ SAJÁT KÉZIRATÁBÓL

ÉLETRAJZI ÉRTEKEZÉSSEL

KÖZLI

TOLDY FERENCZ.

MÁSODIK KÖTET.



PESTEN, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1861. Nyomatott Landerer és Heckenastnál



MIKES KELEMEN LEVELEI.


XC.

_Rodostó, 18. april 1729._

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a
ked levelét; hanem a volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon
a, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják,
hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors.
Mindazonáltal édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk
egyességben; mert én a csendes barátságot szeretem. A macskához illik a
morgolódó barátság.

Az égi jelekből nem tud-é ked valamit jövendőlni? mert hetedik napján a
holnapnak itt mí délután egy órakor egy csillagot láttunk. Három óráig
jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel
egyszer; mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kednek a
kis ujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög
érsek nagy pompával jött az úrnak látogatására négy alatta való
püspökökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja ked, hogy a
szegénységtől vagyon; mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, – a
püspökök is. De a török birodalma alatt hintón nem járhatnak, sőt még
úgy kell magokat viselni, mintha szegények volnának; mivel azon kivül is
gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög patriarcha. Mert ez
azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet, – az érsekek pedig olyan
püspököket választanak magoknak, akik legtöbbet adnak, – a püspökök
pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokat tesznek a
falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már ked, hogy a püspökök és
a papok micsoda sokféle úton módon húzzák ki a pénzt a szegény ember
erszényéből? Itt a sok innep, a sok bőjt, mind hasznos a plébánusnak.
Hát ezenkivűl esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások!

Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet
tőlle, de, hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni.
De miből tanúlna valamely kis predikácziót csinálni, és mikor? Mivel,
egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nállok;
hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll
minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit? Mikor egész héten mezei
munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány
gyermekeivel, és czifrán járathassa. Egyszóval itt a pásztorok nem csak
őrzik a juhokat, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de
jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam – nevesse meg
ked is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Áron ellen való
feltámadásának. Hogy egy szegény özvegy asszonynak, csak juha lévén,
aztot megnyírvén, Áron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet
illeti a törvény szerént: _Dabunt sacerdoti lanarum partem ex ovium
tonsione._ Deut. 18. 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy
szóllana Áronnak, adná visszá a gyapját; de semmit nem nyerhete. Koré
hogy megvigasztalja, 4 ezüst pénzt ada neki, hogy venne azon annyi
gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván,
Áron azt is vevé, mondván: hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell
szentelni minden első szülöttet: _Kiválaszd az Úrnak mind, ami az
anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban._ Exod. 19. 2.
12. A szegény özvegy asszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az
egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé
magában, hogy megöleti a juhot. De Áron azt megtudván, oda mene, és
kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, melylyel néki tartoznak törvény
szerént, aki is azt hadja: _Ez legyen a papok igazsága a néptől, akár
ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapoczkáját és a gyomrát._
Deut. 18. 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá:
hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. – Áron erre a szóra
az egész juhot elvévé, mondván: hogy minden anathéma az Izraelben a
papokat illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképen. Édes néném,
jó étszakát.


XCI.

_Rodostó, 5. octob. 1730._

Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok
történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy
merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek
pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha
ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér
általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák
ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment
maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és
Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik,
hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót
indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A
császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik
septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra,
mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik
résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és
kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér
letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a
boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos
volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a
városban negyven ezer jancsár – lovas had is vagyon, de senki a császár
mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek
álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek
állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni
őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe.
30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán
pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel).
Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a
rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a
cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl,
követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat.
Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel,
tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És
noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három
személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén,
a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy
mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá
okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a
kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár
meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon,
hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a
víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is
kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj
kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben
adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt
gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27
esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább
küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt
az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték
megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban
vannak és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem
öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig
meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a
keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben
nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az
még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett,
undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében
megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni
őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája
testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán
szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a
tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig
visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép
mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a
vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az
ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak
üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam
veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának
sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, –
jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék
meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén,
oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe
mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és
legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal
is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és
császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire
bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha
pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az
ítélet napján, melyről nekem is tartoztok felelni mind ezen, mind a más
világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada
neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész
hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben
ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom,
neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen.
El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“
Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán
Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy
változás!

Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel
munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő
mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt?
Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt,
és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt
árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt,
azaz: feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a
királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12
esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje
volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő
temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt
is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt
minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió.
Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet
tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan
is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot
felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a
tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott,
mint az előtt.

Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a
birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak
hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik
jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy
kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz
tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral
álmodjék ked.


XCII.

_Rodostó, 27. novembris 1730._

Édes néném, a komédiának még vége nincsen. Meg is kell fizetni a
komédiásokot. – Ma hozák hírét, hogy Konstancinápolyban 25-dik napján
ennek a holnapnak a császár a rebelliseket megölette. Amely ilyenformán
ment végben: hallgassa ked, rebellisné, félelemmel; mert semmit el nem
veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utólsó levelemnek utólsó résziben való utólsó végén megláthatta a
füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rebelliónak, és hogy mint akará
az új császár eloltani a tűzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és
amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind
ez mái napig Pátrona szűntelen gerjeszté; mivel az ő kívánsági mindennap
sokféleképen szaporodának, úgy annyira, hogy mind a császár, mind a
fővezér mintegy kéntelenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván
attól, hogy újabb rebelliót ne kezdjen; mivel sokan tartottanak hozzája.
A város főbírája (Stambol Effendi) Deli Ibrahim minden úton módon azon
igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát,
úgy annyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok
pénzt kelletett adni elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a
szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harczon elől szokott
menni, mind az ostromokon – ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a
halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát, a vezértől mindeneket
megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara
moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett
vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé neki, hogy nem volna
szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel
megmenté magát. De hogy teljességgel ez iránt való szándékát
megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát Muszli
agát vennék arra eszközűl, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez
értelmes lévén eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy
mészárost tenni vajdának; hanem vállalja magára, hogy végbe ne menjen ez
a dolog. Muszli tehát ekképen cselekedék. Pátronához menvén, úgy tetteté
magát, mintha neki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros
vajdává lenne. – Azért mondá Pátronának, hogy ebben a dologban nagy
vígyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz:
a mészárosok fejéhez) aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell neki
minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle: Mivel a
moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt igérnek, azt akarjuk tudni
tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a
pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki? A főmészáros felelé, hogy
ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. –
Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem
Moldovában, hanem a tömlöczben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg
nem elégedvén, mindennap nagyobb nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgy
annyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokat kére a
ministerektől. Amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni,
egyiket sem vevé el. A császár nem tűrhetvén tovább kevélységét,
Konstancinápolyban hívatá Csánum Kocsát, hogy kaptán pasának tennék (a
kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgenerálisa) és a nisszai pasát,
hogy ez kísérné a Mekkába menő szarándokokot. – Mindenik csaknem
egyszersmind Konstancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az
utólsót más végre hívatták volna (amint is úgy volt) tanácsot tarta
híveivel, hogy miképen lehetne megelőzni és meggátolni a császár
szándékát. Erre való nézve az egész fő tisztségeket magok között
eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája
tisztségét, a jancsár agát vezérré akarák tenni; Pátronát kaptán
pasának. A muftit le akarák tenni; hasonlóképen az európai Kadi Leszkert
(főbírót). – Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből
akará tenni. Ha pedig ezt véghez vihette volna, felfordította volna az
egész birodalmat.

A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a
babyloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek
nagy károkat tesznek; azért aki igaz muzulmánnak tartja magát, menjen
segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana
tanácsot az ulémákkal és hadi tisztekkel. A nem okos Pátrona is a
dívánban mene Muszlival és a szerdengeszti agákkal. Azután a dívánban
béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle
veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt
három boncsokos pasaságot igére Pátronának, és más főtisztségeket a
szerdengeszti agáknak, csak menjenek Babylonia segítségire; de egyik sem
esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy
semmit sem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene
más divánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy kiki jelen légyen jó
reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rebelliseket.

Másnap tehát, 25-dik napján a holnapnak, mindnyájan a császár
kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban
egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helytt tartatnék. A
legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár kámmal s
muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtisztjeivel a
rebelliseknek. – A második udvarban Csánum Kocsa tarta a szerdengesztiek
agáival, és mind azokkal, kik Pátronához tartottanak. – A harmadikban
vala a nisszai basa más sokféle renden lévő tisztekkel. A császár
szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett
helyekben valának. Találkozék pedig valamely Csór Basi, aki Pátronára
haragudott, mivel az ortáját (azaz: a régyimentét) elvette vala tőlle.
Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végben vinné szándékát. És sok
olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában
titkon bémene. – Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban
kiki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár kámot és a muftit
magához. Az alatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják.
Azonnal a Csór basi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér – a
köntösét letevé, és csak a pánczélingben maradván, Pátronát kezdé
vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával
együtt összekonczolák. – Hasonlóképen a más két udvarban is a Pátrona
híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala. – A
testeket szekerekre rakák és a tengerbe veték. Ez napon a rebelliseket
kiirták. És csakugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos
császárnak magát. Én is valóságos atyjafia, szolgája maradok
kegyelmednek, édes néném.


XCIII.

_Rodostó, 25. martii. 1731._

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen
nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én
csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most
is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem
lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban.
Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal
elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan
nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben
vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy
maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a
főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének,
és elszélyedének a többi.

Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim
vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette
volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy
igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a
tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy
másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit
tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném?


XCIV.

_Rodostó, 15. apr. 1731._

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna
hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami
mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de
semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig
való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes
néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint
aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt.
De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet
nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az
oloszok.

Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok
szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha
valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg
nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a
vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni
a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy
bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi,
azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy
hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni,
reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta.
Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír
mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt?
Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle rabbá
esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa
pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a
szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel
az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, –
egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a
legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény
menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka
megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak
oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják
magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a
gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög
asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál
inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát.
Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy
grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen,
jó, ha három polturás ebédhez ülhet.

Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy
vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem
akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A
császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a
vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az
udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két
asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni
egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt
látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják
az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen
itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az
az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek
találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért,
nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.

A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem
volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a
szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó
magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a
természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle;
azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván,
egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben
esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a
kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője
mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben
elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt
kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg
erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget
édes néném.


XCV.

_Rodostó, 20. sept. 1731._

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én
pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy
ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó
ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi
kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól
igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert
sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert
nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert
egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették.
Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a
letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó
tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a
vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és
mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind
belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban
tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert
olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot.
Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna
vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék;
mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az
alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az
egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak,
és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok
folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az
alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az
újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és
rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de
nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még
jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér,
ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig
igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne
éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak
mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni,
hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek,
mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres
Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában
kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus
pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt.
Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a
köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust,
mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A
császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam
ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek
előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus
annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát.
– A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen
a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár
annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja
minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja
Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más
újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki
is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy
felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé
Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok.


XCVI.

_Rodostó, 24. december, 1731._

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni
kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig,
főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk
pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az
írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a
legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt,
ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy
tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha
jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga
a bújdosónak?

Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem?
Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az
áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy
tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a
hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik,
mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy
vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint;
mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a
veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és
semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó
isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban
kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig
mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál
inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt –
szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá
Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor
igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem
vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha
rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit
keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el
jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az
éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem
csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a
másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet
sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az
irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De
amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy
a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást.
Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak,
magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is
elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb
említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való
kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja,
tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked,
hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz
után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már
szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a
szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott
attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy
azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és
olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek,
virágból kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép
koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem
itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát
mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó
kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is
látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene
részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá
néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is
hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben
csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a
virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra
egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá
mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet
végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel
meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz
hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni
magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De
látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal
egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a
pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit
a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De
hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.

Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az
udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében
mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől.
Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték,
hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az
előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák
nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, sokaknak a neveket
megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt
látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon
jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt
sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre
kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre
való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel,
megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az
országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való
elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra
méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt,
hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a
vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának
visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá
tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért
nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg
idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.

Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el
nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és
töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é
egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen
megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól:
szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy
segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt
nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már
elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben
megtartott. Maradok stb.


XCVII.

_Rodostó, 14. martii, 1732._

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép
leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és
hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk,
mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen
nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte
volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette,
és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert
gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt
is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem
lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török
is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is
előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják
hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor
fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a
porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis
históriát hozok elé.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az
adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár
udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének
láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is
kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra
mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már
Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy
annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a
császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála
után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű
volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté,
hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén,
kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra,
hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben
valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes
szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit
adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy
kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való
előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala
eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak
keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy
szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó
kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és
szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá
igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem,
meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a
kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene
árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok
nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el,
valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri,
hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen
való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az
alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén
úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván
ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó
természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná;
erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig,
valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy
igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal
kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki
benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind
Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben.
Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá
lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.

A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind
ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem
forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében
forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt
megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot
adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a
feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá
Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel
soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan
szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára
azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De
Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus
városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről
azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is
megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak,
akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust.
Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt
jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog
megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a
kötés, melyet tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene
hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen
lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának
negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje
ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér
árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és
feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a
vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel
tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz
vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az
időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus
Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett
volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl
kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből
főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De
megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és
papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását.
Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok
közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy
életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az
álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is
ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután
a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja
árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő
elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát
hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent
elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon.


XCVIII.

_Rodostó, 4. martii, 1733._

Édes néném, a királyok is csak úgy béhúnyják a szemeket, valamint mí.
Mert éppen most hozák hírül hogy első februarii a lengyelországi király
Augustus csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember. A lélek
kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az isten nyúgoszsza; mert jó
király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette; mert talám soha
király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek
olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle
múlatságot adott volna mint ő. Az asszonyokról nem is szólok; mert azok
száz esztendeig gyászolhatják – életében a paradicsomról sem
gondolkodtak, úgy tudta őket múlatni és kedveket keresni. Egyszóval
elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát
venni, mind e világi gyönyörűségekre fordítani. Eleinte, a való, hogy
igen tövises volt királysága mind addig, míg a svéciai királyt meg nem
verék; de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok
jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével? Luther Mártontól
fogva Saxoniában volt a gyökere és fészke a lutheránus vallásnak.
Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxoniai electorok palotájában nem
mondották a szent misét: de most mind ott, mind másutt az országban azt
mondják. Micsoda nagy dicsőségire az istennek, és nagy hasznára lett az
anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista – annak a gyermekei
pápisták – kevés idővel ezután az egész ország is a lesz. A mi urunknak
igen jóakarója volt.

Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában, annyi sok ideig
tartó békeség után; mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott
csendesen végben menni. Ahoz most kettő tart számot: a megholt király
fia és Stanislaus. – Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka
czárné; a másodiknak pedig a franczia király; mert minthogy a leányával
hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom,
hogy ezeknek réz prókátorok leszen – valamint mikor a franczia király a
feleségét illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt
kérdé Leopoldus a franczia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az
urának, hogy hadakozást akar indítani? Azt felelé a követ, hogy azt nem
tudja: hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszáz ezer
prókátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném,
micsoda szép dolog annyi prókátorral perelni. De az is szép dolog, ha
ked egészséges, főképpen a bőjtben.


XCIX.

_Rodostó, 15. sept. 1733._

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is
valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét
holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a
háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A
görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és
csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel.
A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket
olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen
egyebet mást írnom.

Silvia, Juliánna.

_Juliánna_. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz
kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz
sétálni?

_Silvia_. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad
magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel
kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is
küldöttem éretted.

_Juli_. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson
kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az
ilyen sétálásban?

_Silvia_. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted.
Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é
magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?

_Juli_. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért
szánni kell aztot, aki abban vagyon; de mégis nem lehet, hogy ne örűljek
annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő
irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én
pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez
kötelezzed magadat.

_Silvia_. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való,
hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek,
és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

_Juli_. Hogyhogy? a féltő irígységet érzed, és senkit nem szeretsz?

_Silv_. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen
kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám
nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem,
és soha nem is fogom szeretni.

_Juli_. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam,
hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki
másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

_Silvia_. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy
a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és
irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.

_Juli_. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az
irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén
őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.

_Silvia_. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem
lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a
magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet
nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok
alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint
vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért,
hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon,
hanem a magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől,
hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább
megérdemlem az egyenlőséget.

_Juli_. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem
terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen
becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől.
Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen
minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna,
hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind
nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért,
amelyhez semmi közt nem tartunk.

_Silvia_. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan
érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához
való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben
mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak
köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot
másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való
szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk,
útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy
megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben
csak mimagunkot tekinteti.

_Juli_. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád
kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?

_Silvia_. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem
való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha
szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem
jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan,
haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled.
Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk
vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, és azért a
gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben
még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt
kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük:
azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának
tetszeni.

_Juli_. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz
barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot,
mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb
cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való
szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség
csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak
nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

_Silvia_. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához
való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és
nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások,
akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a
magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást
megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk,
amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit
tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz
való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel
megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben,
állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.

_Juli_. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes
cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része
lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit
akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én
nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget
tegyek a magamhoz való szeretetnek?

_Silvia_. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve
a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted?
Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi
cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél –
tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való
szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel
pedig kihirdetteti?

_Juli_. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell
tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?

_Silvia_. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a
másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához
való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra?
nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha
kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A
magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen
háláadókká.

_Juli_. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és
hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és
azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy,
megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy
bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?

_Silvia_. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához
való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a
természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre
hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk
által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem
dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és
bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához
való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem csak arra kötelez, hogy
eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek
lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz
emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való
jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben
pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

_Juli_. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott
mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó
erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel
vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?

_Silvia_. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek
között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való
szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság
anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél
okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz
természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük
mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval,
kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből
lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való
szeretetből származnak.

_Juli_. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához
való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

_Silvia_. Legalább az ő oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

_Juli_. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való
szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha
Telámon Diánnához kapcsolja magát?

_Silvia_. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása,
ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem
érdemli jóságomot.

Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet?
Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és
asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást
elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik,
másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon
bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt
mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el
nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok.
Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint
az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.


C.

_Rodostó, 4. decemb. 1733._

Tudod már azt a hírt néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz?
De tudod-é annak az okát? Octóbernek a vége felé a franczia a német
császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki.
Ennek pedig az oka nem más, hanem, mihent Augustus a lengyel király a
szemét béhúnyá, a franczia udvar azon igyekvék, hogy Stanislaust
válaszszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem
mindnyájan reá állottak volna a palatinusok, Stanislaust Lengyelországba
küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben
királyának választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben
egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát
választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka czárné
segítségével mene végben. Eleinte mindjárt e nem tetszék állandónak
lenni: de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde
bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjöket, és erre a
részre állának. És mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál
többen hajolának Augustus mellé, és eztet mind a császár alattomban való
munkája cselekedé. A franczia udvar azért megharaguvék, és hadakozást
hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se
oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról
ki kelleték menni, és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást
nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, isten tudja. Mi csak reménlünk,
csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt
mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha
ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a, csak bé kell a
szemünket húnni egyszer. De addig csak jó az egészségre vígyázni édes
néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a
melancholia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy franczia úr
volt, aki eltemetvén a feleségét, ugyanazon este a vacsorát hogy
felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen
a felesége. A várakozást elúnván, mondja a konyhamesterének, hogy
jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. – A konyhamester
mondja néki, hogy nem jöhet, mert eltemették, – akkor tér eszére az úr.
Sokféle bú van e világon.


CI.

_Rodostó, 15. februárii, 1734._

Ideje már egy leveledet vennem édes néném. Én hármat is írtam ebben az
esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danczkán tölti a telet.
Meglássuk, mint lesz dolga a tavaszszal. A franczia és spanyol had
erősen takarodik Oloszország felé. A sardiniai király is készűl. Nem
tudom mit gondol a császár: de én azt gondolom helyette, hogy ha
Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat,
hogy maga is Oloszországból ki ne költöződjék. A spanyol király fia meg
nem elégszik az ő két herczegségével – az apja még királylyá is teheti –
most van ideje.

Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk
amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé; mert mi
olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harmincz esztendeig
volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal
felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon;
mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az isten elhozza még a mi
óránkot is – ha most nem, másszor.

Ki ne nevetné édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a
francziák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben. És hogy egy
franczia két három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind
szeretni, az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy
francziát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy
szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymáshoz, egymásnak titkokot
megvallák, és egymástól megtudták, hogy a franczia mint hitegetné őket.
Egybe beszéllvén a francziához mennek, és sok szép szín alatt, mintha
csak tréfálódnának vele, úgy békötözik és pólálják, valamint a kis
gyermeket, hogy csak a fejét mozgathatta, a meglévén, a falhoz
támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak
neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek, és
két legénynyel a bépólált szeretőjöket is oda vitetik – ott enni adnak
neki, valamint egy gyermeknek. Azután az asszonyok lefeküsznek és
közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni,
el nem múlatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem
hadják aludni. Reggel felé megigérik neki, hogy elbocsátják, csak
tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad. Az asszonyok
felkelnek, felöltöznek és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vén
asszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az
asszonyok? mondja a vén asszony, hogy vagyon már két órája, hogy
hintóban ültek, és kiki a maga jószágában ment. – Másszor többet,
jobbat: de most nincsen egyebet mit írnom – azért maradok az asszonynak
nem csak spárgás, de köteles szolgája.


CII.

_Rodostó, 18. februárii, 1834._

Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csínos és
takarékos levelet írni, mint ma. Se soha olyan nagy egyepetyém nem volt,
mint ma a hosszú levél-írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét
sem viszem úgy végben, hogy a ked szép szemeinek tessék, azért elvégezem
levelemet, és ebből megtudhatja ked, hogy még élek, és hogy vagyok, és
maradok az asszonynak jó nénémnek jó atyjafia.

P. S. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint
amelyet egy híres generális írt volt a feleségének a harcz után mondván:
„Az ellenséget megvertük, egykevéssé elfáradtam, jó étszakát édes
feleségem.“


CIII.

_Rodostó, 15. martii, 1734._

Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készűlnek a hadakozásra. A sok
német, franczia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az
ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek
oda. Eugenius pedig a Rhenus vize felé igyekezik. Azt mondják, hogy a
franczia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, mért
gyűlnek oda? talám halászni akarnak? Stanislaus király pedig Danczkán
vagyon. A muszkák és a saxók készűlnek, hogy Stanislaust oda szorítsák.
Ott még másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, isten tudja. Úgy
tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja
veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a megtörténhetik, amint
folynak már is dolgai. De ha elveszti is, franczia királyné az ő leánya.
Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki
mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és
oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám
csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttánczot kell
járni.

Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy
jóakarómnak levelét leírom kednek – a levelet küldöttem volna el, de
francziáúl vagyon.

„Aztot jól tudom kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam
Juliánnához, és hogy micsoda sokféle útakon és ösvényeken hordozott
engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára
állottam: harmincznál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedem
véle. Mindaddig szerettem, amíg úgy megőszűlt, mint egy ősz macska: de
mégis olyan, amicsodás. Igen nehezen juthaték hozzája: mindazonáltal az
én szemeimnek szép vénnek látszik. A való, hogy sok haszontalan
suhajtásokat bocsátunk együtt azért, hogy hamarébb meg nem házasodtunk:
de ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképen nem álla
házasságunkra, mindaddig még egy fog marada szájában. A jegygyűrűmre is
ezeket a szókot metszettem: Szeretetemnek harminczegyedik
esztendejében.“

Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az
ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném! az egészségre.

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Carolus
Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem
akarta adni azért, hogy el ne távoznának tőlle. Nyert is benne, mint
Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriussával jó
barátságban lévén – a többi között egy este a secretárius a
fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig múlata, hogy az alatt
nagy hó esett. A secretárius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván
hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni
az udvaron. A fejdelemasszony vévén észre, hogy mitől tartana a
secretárius, mondá néki: „Majd által viszlek az udvaron, hogy ne lássák,
hogy férfiú ment volna ott el.“ Azonnal nem csak mondá, hanem meg is
cselekedé, és a hátára vevé a secretáriust, és általvivé az udvaron.
Szerencsétlenségekre, vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem
alhatott, hanem az ablakhoz ment időtölteni. De itéld el néném, mint
elbámula azon, hogy meglátta a leányát mint vinné terhit. De semmit nem
szóla, hanem másnap a tanács uraknak megmondá, és elvégezék, hogy a
fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.


CIV.

_Rodostó, 12. april. 1734._

Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat. Amely duplán
érdemli a köszönetet: egyszer azért, hogy nénékám küldötte; másodszor
azért, mert bőjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka
a jó hal: azért-é hogy e tájékot a hal nem szereti, vagy pedig hogy a mi
halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet bőjtölni a hallal,
de a tojásban van részünk, mert csak azzal bőjtölünk. Úgy tetszik
némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok,
ha mondom, hogy több kell kétszáz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked
egész bőjtön, és a négy után tegyen ked három czifrát, meglátja ked
ezerre megyen – még pedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius
császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni; mert azt
írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve,
ki főzve – és még másszor hétezerféle madár. Mind e soknak tetszik,
főképen olyanoknak, mint mí, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel
tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki
minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta,
talám kitelhetett.

De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé
megfelelhetne. De addig mi csak eszszük a rántottát. Nem is volna jó
annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka bőjtön, mint a
mostani. Mert talám soha sem érte ked, hogy a nagybőjtben esett volna
szent György.

A bort is köszönöm néném, de nem annyira mint a halat; mert borunk elég
vagyon. De nem csak elég: de jó is – asztali bornak bévehetni; nem
kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani.
De elég jók a szükségre és a táplálásra – mi kell egyéb? A mértékletes
ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett
négyszer innya elég: az elsőt mimagunkért; a másodikát jóakaróinkért; a
harmadikát a vigasságért; és a negyedikét az ellenségünkért. Eztet nem
tartják a mi édes tündér hazánkban.

Azt mondod néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A
bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot
megigazítani. De talám nem főben járó dolog. Talám csak abban vétettem,
hogy elfelejtettem egy i feliben punctumot tenni? Éppen most jut
eszemben, hogy egynehány ifjú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a
nyerje el, amelyik közűlök legszebb képet ír. Az egyike legszebb képet
írt, annak is kellett volna az ajándékot elnyerni, aki is a Krisztus
utólsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire megtalálta igen szépen
spékelni a husvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt. A zsidók pedig
nem ették meg a szalonnát – és így másnak adták az ajándékot. Ha ked is
ilyen fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt ked,
bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem: de mit tehetünk rólla. –
Megbocsátom a ked kérését, bocsássa meg ked is, ha meg nem cselekszem.
De jó egészséget kívánván maradok.


CV.

_Rodostó, 16. junii, 1734._

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danczkát. Minden
ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repűlhessen. A
várost mind lőni, mind megvenni könnyű: de azt igen nehéz megoltalmazni,
hogy a király onnét el ne mehessen. Akinek is még arra kell szánni
magát; mivel a franczia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely
várat pedig meg nem segítenek, megveszik. Annál is inkább, hogy soha a
danczkai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hadjuk el
Danczkát, úgy is ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk
Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az oda gyűlt
sokféle hadak.

Azt mondják, hogy ott már két vagy három várot megvett a franczia. De,
ami legnagyobb, még Mediolánumban sem kiáltanak már berdót.
Ilyenformában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban.
Hogyha pedig a spanyol ház egyszer gyökeret kezd verni Oloszországban,
amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából.
A spanyol király fia, az anyjára maradott három herczegséget ment volt
bírni Oloszországban. De, ha szerencsés lehet, talám még felállítja a
siciliai királyságot. De akármit csinálnának ők, csak nekünk is valami
cseppenne hasznunkra. De se szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok
olyat, ami arra fordúlhatna. Az is meg lesz annak idejében.

Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő
tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát
még, ha élünk, mit nem érünk? Azt is megértem, hogy mikor valamit küld
ked nekem, megpanaszolja. De a panaszostól az ember hízik: noha azt
szokták mondani:

  Nincs keservesb kenyér, kit adnak panaszszal,
  Bőven elegyítve van mérges kovászszal.
  Áztatni kell gyakran sok könyhullatással,
  És annak élete van nagy suhajtással.

De, édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és
azt ne tartsad azonban:

  Te nagy ajándékot ne adj barátodnak;
  Mert őtet csinálod háláadatlannak.

De én is utánna teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

  Ki ajándékinak a számát felírja:
  Már azoknak többé érdemét ne várja.

Tudom azt fogod mondani, hogy jól aludtam az étszaka; mert a jó aluvás
után könnyebb verseket gyalúlni. Elrakván hát a verscsináló
szerszámimot, maradok édes néném mindenkor.


CVI.

_Rodostó, 27. julii 1734._

Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves
lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk: másutt meg erővel fektetik le arra
a hosszú álomra az embereket. Haszinte azok a nagy dolgok minket
kirekesztenek is magok közűl: de imádjuk az istennek munkáit másokon is,
és azután léptessünk Danczkára. Ahol is megszűntek már az álgyúlövések;
mert a város feladta magát a muszkának. Akiknek is kell fizetni
egynehány száz ezer forintot, hasonlóképen a saxóknak is, hogy a várost
fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető,
hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy
elrontották a városokot és annak hóstátjit, hogy húsz esztendeig sem
állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutánna onnét
Stanislaus király kirepűlt volna csak harmadmagával. Aki is nagy
veszedelemre adta magát, és akit minden rejtekben megkerestek a muszkák,
de már késő volt; mert a kaliczkából kiszaladott volt a madár, és a
prussiai király földére ment Kénispergában – ott már ne féltsük a
muszkáktól.

A való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De,
aki legelső indítója volt az akadálynak, hogy lengyel király lehessen,
drágán fizeti meg; mert ez a példabeszéd: „Aki másnak vermet ás, maga
esik belé“ nem csak az olyanoknak szól, mint mí, hanem a császároknak
is. Amint aztot meglátjuk, mihent Danczkáról Oloszországban érkezünk.
Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek; mert
sok császármadarát öltek ott meg. Mivel azt bizonyoson írják, hogy a
spanyol, franczia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harcz
Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végén. Mindezek örvendetes
dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is
igen közelít a korona elnyeréséhez. Mi jól lovagol az, kit az isten
kegyelme hordoz! Mi könnyen végbe megyen dolga az olyannak, akit az
isten segít. A Rhenus mellett pedig a franczia megvette Philipsburgot.
Eugenius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a
vár megvételéről. Amely franczia generális megszállotta volt, azt kevés
idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Itélje el ked, ki volt
erősebb. Magunk felől is írnék kednek, ha volna mit. De mi még
mindezeket távúl nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De
az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli,
minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében. Szeress néném, és
légy jó egészségben. Ámen.


CVII.

_Rodostó, 12. octob. 1734._

Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára. Tudom, már eleget nevetett
ketek együtt. Ha végbe mehetne, amiért ment, csakhamar Francziaországban
mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a franczia követ
megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván,
minden ceremónia nélkül Bécset elhadta, és Velenczében érkezett. Már egy
Rákóczy sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő
ide, hanem Rómában megyen – az apja pedig igen várja. Nekem úgy
tetszett, hogy ide kellett volna jönni elsőbben: de csak nehezebb és
hosszabb az atyai és anyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az
oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kissebb, annál
inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne.
Mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a
szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és
őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, míg magok is kereshessenek ételt, és
módjok szerént magokra vígyázhassanak. A fecske csak addig hord enni
fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hadja őket, hogy
hadd hadják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek
is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak.

Mindenikében a természet munkálódik. Ezt látjuk közönségesen az
emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem
várhat a szüléitől, olyan könnyen elhadja a házat, valamint egy
fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni mind
azért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt
parancsolják néki. Hogy ne kellene a spanyol király fiának szeretni
szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nékie? Mivel az
elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harcz
Guastalla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy
elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király
elvévé tőlle Spanyolországot; annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi
koronát. Aki is, ha jól jut eszemben, harmadfél száz esztendő múlva
felállítja ismét a franczia házból való neápolisi királyságot. Meg kell
vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett
koronát. De a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet
elvégezem; mert, ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánnom
várakozik. Jó egészséget.


CVIII.

_Rodostó, 14. dec. 1734._

Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt
mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények
vendégeskedhessenek. Ezt neveti ked talám, de ez úgy van; mert ők
elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval – de annak harmad vagy negyed
napi hónak kell lenni; mert úgy mind jobb ízű, mind pedig keményebb és
porczogósabb – Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De
tudja-é ked, mi legyen a? A szőllőt nagy üstökben megfőzik, mindaddig,
amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő; azután leszűrik, hordókba
töltik. Olyan színű, és olyan édes, mint a méhser. Így elkészítvén tehát
azt a levegő égből lehúllott étket, a ház közepére teszik. Akkor a gazda
az egész cselédivel körűlveszi, kinek-kinek egy kalán lévén keziben, és
csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a
szopó gyermekeknek is. Azt pedig ne gondolja ked, hogy a gazdasszony így
vendégelje mindennap a gyermekeit – a már sok volna. Ez nem mindennap
papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek,
és hogy kiki jó kedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy
hó nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is
elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most
kivannak; mert mind hó elég van, mind pedig e lakadalmas holnap lévén, a
két húrú hegedűt eleget rángatják nékik.

De a csúfos szokás nálok, hogy mihent egy gazdasszonynak a fia a
feleségét a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják,
valamint a pápa a kardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni,
valamíg az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a
háznál, mint a néma, csak az urával beszéllhet, de mással senkivel sem.
Mikor a gazdasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a
menyecskének csak inteni lehet. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor
hat, hét esztendeig. Ha a gazdasszony szereti a fia feleségét, hamarébb
felszabadítja a némaságból; de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán
kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka,
hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel
függjön az ura anyjától. Valljon nálunk nem volna-é jó az a szokás? Elég
már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttek
lakunk.

Mindenfelől csak azt hozzák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várot, várost
vettek meg Oloszországban – talám semmit sem hadnak a jövő esztendőre.
Erről jut eszemben, hogy Carolus V. nem tudom micsoda várot szállott meg
az imperiumban, de minthogy későre adták fel a várot, azért
megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az
asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap
valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból – hanem azt
megengedi nekik, hogy amit a hátokon elbírnak, azt elvihetik magokkal.
Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az
asszonyoknak, akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán – az
asszonyoknak a férjök, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így
megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelem szerént ők drágább
portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre
megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is
cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném. Engedje meg
az Úr, hogy megérhessük az új esztendőt, nem csak ebben a bőrünkben,
hanem még az egészségünkben is.


CIX.

_Rodostó, 16. január. 1735._

Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai
sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátra mász, nem elé. A porta
nem adta teljességgel válaszúl, hogy az urunkot el nem bocsátja
Francziaországban, hanem, hogy most nem jovallja, és hogy még annak
nincsen ideje. De a császárok nem jovallása parancsolat, és a mi
elmenetelünkből semmi sem telik. Ki volt annak meggátolója, isten tudja,
de azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekszik – ez is
jovunkra fordúl, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük,
de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni; mert ugyan is hát
ha a békeséget oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék
a hadakozást, akkor ott mit csinálnánk? Visszá fogadnának-é a
fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi
Atyánk nálunknál, hogy mi jó nekünk. Háláljuk meg néki, amidőn
kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkat meggátolja.
Ide az isten olyan nép közibe hozott, aki a másokkal való jótéteményt
követi, és az ő kezek által bőségesen táplál minket, akiért háláadással
kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény!
soha senki azért meg nem szegényedett; de sok gazdag ház pusztúlt el
azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak
megbecsűlhetetlen hasznát veszik: de haszinte nem vennék is, amely nem
lehet, micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel
jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet
magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vígad akkor a szívűnk, mint az
estig való tánczolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány
császár mi szép példát ád? akinek is este esziben jutván, hogy azon a
napon semmi kegyelmességét nem mutatta, mondá: „A mái napot
elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem.“

Aminap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókat írták a
koporsójára: „Amit elköltöttam, azt elvesztettem; amit bírtam, azt
másnak hadtam; és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem.“
De attól nem tartok néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért,
mint egy lengyel királylyal bántak. Hát az egészség mint van? mert régen
nem vettem leveledet – vagyon harmadnapja. Póla téti.


CX.

_Rodostó, 12. martii, 1735._

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak. És az
idő sokkal vídámabb az elmémnél, mert már egynehány naptól fogva nem
látom az urunkot olyan állapotban, mint az előtt. Mert ha igen titkolja
is, de észre lehet venni, hogy vagyon valami belső baja. Az ő természet
szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha
erőszakkal volna. Azt is hozzá teszem, hogy már egy kevés időtől fogvást
igen kezd apadni, az ő kövér teste és ábrázatja igen vékonyodik.
Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságba vetettek engemet; mert
ha ezek a belső szomorúságtól, vagy valamely belső nyavalyától, vagy
egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell
csudálni, ha fogy.

A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt
nem vesztik el véle. Az urunk véle tölti az időt, és a munkásival; mivel
kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vígasztalom magamot, hogy
az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilencz esztendőt könnyen
elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vígasztalás csak fövenyre van építve, és
boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel; mert akármely erősnek
is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami
vígasztalást keresnünk szomorúságunkban. Noha nem kellene, ha jó
keresztény volnék; mert mindent az isten akaratjára kell hani. De mikor
erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a
láthatatlant. – Hogy teljességgel predikáczión ne végezzem levelemet,
azt írom: hogy Abdullah, akit most tettek jancsár agának, és aki sok
esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben
is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát
küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt
írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném – mert most nem nevetek.


CXI.

_Rodostó, 25. martii, 1735._

Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet; ezt
szomorúsággal írom; mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is
nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént
nyolcz órakor este le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta. Én jelen
lévén, kérdé tőllem, ha én nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg,
és nem fázom – erre felelé: hogy igen fázik. Ezen mindjárt megíjedék; de
meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az
egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is szállásomra megyek.
Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hányt volna. Én arra
mondám, hogy talám valamit olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett.
Másnap hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házában megyek: de
micsoda íjedtségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját. Aki is
természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgúlt, valamintha
sáfránynyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget
érez – szűntelen való hideglelés van rajta – és, mintha az egész vére
sárrá változott volna, úgy elsárgúlt az egész teste. Ma innep lévén,
felöltözött, és a nagy misét meghallgatta. De nem kell csudálni, ha igen
keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot.
Édes néném, kérjük az istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az
ellenségi is nagynak tartanak.


CXII.

_Rodostó, 8. april. 1735._

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve
bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes urunkot és atyánkot három
óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi
atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát
urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével,
aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt,
hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban.“ – –
Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson
reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten
annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a
gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mimagunkot
sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda
nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón
is. Itéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel
tudom, hogy örömest kivánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind
téntával, mind könyhullatásimmal leírom, haszinte az által megszaporítom
is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján
írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen
keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a
gyengeségben is esztergájában dolgozott első aprilisig. Az nap pedig a
hideg erősen jött reá, és annálinkább meggyengítette. Másnap jobbacskán
volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a
közel való házból hallgatta a misét. – A mise után amely pap oda vitte
neki a szentelt ágat, térden állva vette el keziből, mondván, hogy talám
több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt – kedden hasonlóképen –
még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudálta mindenikünk
benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem
múlatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmúlassanak.
Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig
volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egésséges korában.
Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt.
Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól
vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.“ Csötörtökön, igen közel lévén utólsó
végéhez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Este a
lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a
hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé
étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é
felvenni az utólsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége
lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván néki, nem
felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk,
hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytanak. Végtire szegény
ma három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy
holt meg, mint egy gyermek. Szűntelen reá néztünk: de mégis csak azon
vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény
árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sívás
rívás vagyon közöttünk. Az isten vígasztaljon meg minket.


CXIII.

_Rodostó, 16. apr. 1735._

Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok
vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testamentumát
felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Énnekem
ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a
pénzt Francziaországban kellene felvennünk – mikor veszszük fel, isten
tudja. A vezérnek szóló levelét is elküldöttük, amelyben kéri szegény,
hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az
aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet
pedig a borbélyok fűvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor
vihetjük Konstancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni
halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testét
elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt,
mint két embernek szokott lenni – esze is volt annyi, mint
tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet
husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt
harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz
török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de
mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment,
és mí mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának!
Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis
házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy
Konstancinápolyban vihessük.


CXIV.

_Rodostó, 17. máji 1735._

Rend szerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember a keserűséget
okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az
idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távulabb legyen az
ember valamitől, annál kissebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy
tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való
keserűségünk. Mert hovátovább jobban észre veszszük, hogy micsoda
atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi
jó istenünknek ha egyik keziben a vessző, a másikában a vígasztalás. A
porta ide küldötte Ibrahim Effendit, hogy itt nézze meg, miben van
dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk,
ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezűlt urunk nagyobbik fiát ide hozassa?
Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszélljen Sibrik urammal az
urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin
iránt, amelyet rendelt nekünk a porta – tíz tallért minden napra, hogy
aztot feloszszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk: de erre se
Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk oszszák; mivel
sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott
volna. Hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni,
abból a pénzből éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifjú fejdelem
elérkezik.

Édes néném, eddig csak belsőképen voltam magyar, vagy székely: de már
külsőképen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a franczia
köntöst.


CXV.

_Rodostó, 18. julii, 1735._

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét
Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót
belé zárattam, hajóra tétettem, és egynehány magammal 4-dikben
megindúltam, 6-dikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a
koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle,
felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak,
ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak a koponyáját
találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették.

Mely csudálatos az isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlaték,
a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém a
szomorúságnak helyére. Ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová
fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt és
beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom, és
azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk
jó atyánktól, és könyhullatással vígasztaljuk árvaságban való
maradásunkot. Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még
attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon;
mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. És mikor
meggondolom, hogy ha meg talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig,
amég az ifjú fejdelem el nem érkezik: az énvelem szomorú órákat töltet.
Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A
szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.


CXVI.

_Rodostó, 15. sept. 1735._

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vígasztalást venni, a
leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is valóságos vígasztalás,
melyet az igaz szív ád; mert itt egynehányan vígasztalnak olyanok engem,
akik belsőképen örűlnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is
akarnák: de az isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti,
erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott.

Noha szabadságot adtak kinekkinek arra, hogy innét elmehet, ahová
tetszik: de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg
akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja, mikor lészen a!
Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utánna. Addig pedig itt
senkinek fizetése nem jár, hanem kinekkinek asztala megleszen, mint
azelőtt. A kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára; de senki nem
várhat többet. Harmincz vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz
tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény
urunknak hatvan tallérja volt napjára. Jól fizethetett, jól is fizetett;
mert kinek 6 száz, kinek 4 száz, sokaknak 2 száz tallérjok volt. Most
pedig a kevésből keveset sem adnak – először azért, mert a rendelt pénz
esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az
alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha
egynek adnának, a többi is kérne, és zúgolódnék: de hogy senkinek semmit
nem adnak, a zúgolódásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes
néném.


CXVII.

_Rodostó, 8. octob. 1735._

Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik,
hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben
tűrik, ha csak lassan lassan esnek abban, mert hozzá szoknak. Édes
néném, a jó isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre
általláttam volt, hogy reám fog szállani: de azzal könnyebbnek nem
találom. De reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozására.
Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik
apánkat el kelle tegnap temetnünk. Annyi nagy és hosszas betegsége után
az isten magához vévé. Egy részint halálán nem kellene szomorkodnunk;
mert az isten végét vetette sok szenvedésének: de más részint lehet
szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés
olyan állapotban, mint amelyben vagyok. Kétféle nemzettel van bajom,
akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt,
és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már
most felszabadúltak minden más-alatt-való lételtől, akik azt gondolják,
hogy az fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni
valakitől. Azt is tekéntik, hogy éntőllem, akitől kell függeniök igazság
szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek
elméjében; mivel az gyakorta történik, hogy akit az atyja szeretett, azt
a fia nem kedvelli. Azt is hozzá teszem; hogy akitől se adományt, se
büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész; mert az embereket
vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezérli – ritkán a szeretet, vagy a
becsület. Egy feljebbvalónak pedig nem lehet magának azzal igen
hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit
nem várhatnak: mint éntőllem hogy nem várhatnak. A való, hogy mindenkor
csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek,
mint féljenek. De azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell
egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinekkinek a maga rendihez
való becsületét megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve
kívánja jól végbe vinni, hanem az istenért, és igen szeresse az
igazságot. De ámbár mindeneket jól végbe vigyen is, hagyják-é szó
nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni:
de aki az igaz úton jár, van mivel vígasztalni magát. Vígasztalj édes
néném, mert van szükségem reá. De egyik vígasztalásom a, ha egészségedre
vígyázsz.

A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig
el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta
olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez. Az ő tanácsát mind
becsűlte, mind követte. Hidd el néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.

_A Fényes Porta fővezérjének Ali Pasának halála előtt írott búcsúzó
levelének párja._

Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcseséggel
felékesíttetett fővezér, kedves szívbéli barátom, kit isten mindenható
jókkal megáldjon.

Kétség kívűl csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom
hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek
halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az istenhez való
szeretet hívott, hogy hozzá készűljek, és a győzhetetlen császárhoz való
háláadóságom ösztönözött, hogy búcsúvétlen e világból ki ne menjek.
Melyre nézve még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az
udvarom főtisztjeinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a
vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék.
Hassanak azért szívére igaz barátjának utólsó szavai, és mutassa bé a
császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utólsó
beszédét. Mindenkor az isten megfoghatatlan bölcsesége rendelésének
tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet. De
kiváltképen azon indúlatomat, amelytől viseltetvén, oly időben jöttem,
amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások
között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az istenben
vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy
engemet el nem hágy. És íme életemnek utólsó órájában is mondhatom, hogy
meg nem csalattam; mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő
kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól
megoltalmazott. Én is mindezeket szemem előtt viselvén életemben, orczám
pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból; mert nem vádol lelkem
üsmerete, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a
fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem
kerestem volna. Vígasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen
egyenes szándékomat a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel
voltanak. És így csendes nyugodalomban élvén, ezen utólsó órámhoz
készűltem, amelytől egyedűl várhattam minden nyomorúságimtól való
felszabadúlásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az istent
mindenek felett, és felebarátomot őérette mint önnönmagamot szeressem,
mondhatom, hogy mindazokot, akiket isten ezen a világon gondviselésem
alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván
szerettem, és ezen indúlattól viseltetvén, írásban tett rendelésim
szerént, a mim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani
oly megszűkűlt állapotomot, hogy a császár mellém rendelt, és engemet jó
szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő
megjutalmaztatásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a
győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna
magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek
vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi
esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára,
egyedűl csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de
kiváltképen Ibrahim hív tolmácsomot. A mindenható isten jutalmaztassa
meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményit, és azon isten nevében
kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül
hagyatott juhok, írásban tett rendelésimet véghez vivén – testemet az
édesanyám mellé minden világi pompa nélkül nyugosztatván – minden
háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy,
akinek tetszeni fog, a birodalomban megmaradhassanak. Mindezek után
pedig az istentől mind testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az
egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és
hamuvá leendő R. F.


CXVIII.

_Rodostó, 15. nov. 1735._

Egynehány leveleidet vévén, néném, a sok vígasztalásid között annak
leginkább örűlök, hogy egészségben vagy. Az ifjú fejdelemtől is vettem
egy vígasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokat teszen. E mind jó,
csak füstbe ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítéletet tenni felőlle, és
tudnám mit várhatok tőlle. De, ki tudja micsoda természetű? Az atyja
ugyan nagy reménységgel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én
semmi ítéletet nem teszek felőlle – meglássuk, mikor eljő. Az isten
segítségével azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint
az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy
mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem
azért, hogy isten áldása legyen rajtam. Hogyha már is sok balítéleteket
tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak
irántam mondani magának is a fejdelemnek. De én azt csak nevetem; mert
nem igazat mondanak, és az isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton
járnak. Ha őtet káromlották, hát engemet miért nem? Talám ked még maga
is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan
megcsalják az iránt magokot. Ami legdrágább a portékái között, az
asztalhoz való ezüstmívek – a sem sok. Mostani állapotjához elegendő
volt, de másutt egy kalmárnak is több ezüstmíve vagyon. Ládabéli
portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos
gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám.
De házi eszköz elég; mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli, vagy köves
portékát ő soha sem vett; mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen
ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebben való órája maradott;
egyikét a szegény Sibriknek hagyta, a másikát nekem. Ezekből
észreveheted néném, hogy nem igen sok drága jószága maradott, mert ő
szegény egy asztalt, vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta
volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt; mert az olyanért a pénzt
nem kímélte. És az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy
venni, mint ő vette; mert neki semmi házi eszköze olyan formában nem
volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak
voltak. A székek, asztalok, úgy elbomlottak egymástól, hogy ládákban
lehetett elrakni. Elítélheti már ked, hogy az asztalos és a lakatos
többet nyertek rajta, mintsem az ötvösök. Egyszóval, néném, a franczia
példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja: hogy boldog fiú az,
akinek az atyja elkárhozott – értvén az olyan atyát, aki sok hamis
keresettel való jószágot hágy a fiára; mert ő szegény az igazán való
keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a
kalamárisládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból
állott. Azt kérdhetné ked, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven,
hol hatvan tallérja járt egy napra? Két szóval csak azt felelem kednek,
hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott: és megannyit
költött az építésre; a harmadik és a leghasznosabb költsége az isteni
szolgálatért, és a kápolnájáért volt. De ő annak hasznát is vette
szegény. Nem is lehetett volna néki azt mondani, amit mondottak egy
franczia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelkor meg
akarván ajándékozni, monda az urak előtt: ezt a követet meg akarnám
ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban
tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közűl, aki tréfás
volt, mondá a királynak: add oda a kápolnádot; mert arra sokat
költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A bizonyos, hogy tudta
szegény hasznát venni a kápolnájának – De sok más olyan költségeket
tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha
többet ilyeneket írnék. Azért elvégezvén maradok, kedves néném, bajban,
szomorúságban úszkáló szolgád.


CXIX.

_Rodostó, 18. január. 1736._

A mindeneknek teremtője megadta érnünk ezt az esztendőt – hálá legyen az
ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a
keresztet adja, a vígasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét
vettem. Gróf Bonnevalnak elküldötte a procurátióját, hogy amég ide
érkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezihez
vegye. A nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz
kire igazítanom. De a szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel
nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát
s jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogva szolgálták az
apját. De abban menthetem a fiát, hogy az atyja szolgáit nem üsméri;
Bonnevalt pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még
generálisságában üsmérte. Akinek is a portán, hálá istennek, igen kevés
hitele vagyon. Isten azt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet
akarnák követni, tanuljanak rajta.

Azt írod, néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek
vala, a Sziliktár agát tették helyébe. Ilyen a világ. Hihető, hogy
alkalmatosabb a hadakozásra; mivel nincsen több negyednapjánál, hogy itt
a városban kihirdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem
bánom – nekünk abban semmi kárunk, se hasznunk, csak az isten az
elménkben való békeséget adja meg. Ámen.


CXX.

_Rodostó, 15. máji 1736._

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna. Még élek; mert eszem és
írok: a halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem
cselekszik. A testünk mindennap jól lakik, de az elménk igen koplal a
vígasságtól. A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem – mind a
magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla.
Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször
legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet – a jó isten valóságoson
magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten
kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik
legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják
meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és
kedvetlenségem előttök kedves. – Mindennap újítják ellenem való
beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem
osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt
gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton
járjak.

Már másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király. Dom
Carlos neápolisi király. A lotharingus herczegnek Lotharingiáért a
Toscanumi herczegséget adták. És Lotharingiát a franczia Stanislaus
királynak adta, hogy bírja holtig, és így kiki megelégszik a részivel.
Itt pedig más hadakozás kezd gyuladni a töröknek a muszkával. Már a
boncsokokot kitették Konstancinápolyban, az a jele a hadakozásnak, és
hogy egy holnap múlva a vezér megindúl a hadakkal. Az isten, aki minden
dolgokot vezérel, adja vígasztalását nékünk.


CXXI.

_Rodostó 15. aug. 1736._

Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt
magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De
hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a
híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban. A muszkák pedig
Tatárországban igen vadászszák a tatárokot – ha mind megeszik sem bánom.
De azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott
szívünk és kedvünk – csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány
rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvígasztaltam
a több kenyeres társaimot. – De a vígasztalás csak harmadnapig tart,
azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vígasztalnom
és biztatnom; énnekem pedig még nagyobb szükségem volna a vígasztalásra,
mint másoknak; de engemet csak az egy isten vígasztal, és ő ád erőt a
kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot. Haszontalan
volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. Desőt még, ami
legnehezebb, meg kell magamot tűrtöztetnem, és úgy tétetnem magamot,
mintha legjobb kedvű volnék; holott belsőképen mind mást érez a szívem.

Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen.
Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és,
minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szűntelen látván reám fordítják
panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. – Amely állapotban
teszen isten, ahoz kell magunkot alkalmaztatni. Sokszor jut eszemben a
szegény urunk jövendőlése; mert egyszer a többi között a vásárlásról
való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami a
köntösihez és a házbéli eszközihez kívántatott – a fizetőmester, aki
vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást
megmutattam a fejdelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek
olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak
harmincz vagy negyven tallért: hanem, ha tíz vagy tizenkét poltura érő
portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor
gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán
megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán
fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen
felindúltam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna,
és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak aki
vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a
számadást, és elfordúl tőllem érdemem szerént – én is kimegyek. Másnap
semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap,
akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem
ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utánna
az íróházában, ott eleiben borúlok, és könyves szemmel csókoltam kezét,
és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja:
„Megbocsátok – sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok – sokszor
megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz.“ Ha akkor sírva hallottam
ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is
teljesedtek. – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve.
Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is
végezem.


CXXII.

_Rodostó, 6. decemb. 1736._

Hálá légyen istennek. Ha sokára is, de elérkezék Rákóczy József. Azt
gondoltuk, hogy mindakettő eljő: de csak a nagyobbik jött el. A hajó
Gallipolinál maradott – maga egynehányad magával ide jött szárazon.
Tegnap estve nem akarván közinkben jönni, csak a vendégfogadóban
szállott. Elérkezését tudtomra adatván, oda mentem hozzája. Ma is voltam
egynehány órát véle, mivel Konstancinápolyban ment. Még nem tudhatok
ítéletet tenni felőlle. – Isten tudja, micsodás lesz. Csak azt vettem
észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett. Nekem azon örűlni kell – a
sok bajtól megmenekedem. Nem volt több tíz tallérnál az egész ház
költségére. De aki a fogat adta, ennünk is ád.


RÁKÓCZY JÓZSEF FEJDELEMNEK EBBEN AZ ORSZÁGBAN ÉRKEZÉSÉRŐL VALÓ LEVELEK.


CXXIII.

_Rodostó, 2. jan. 1737._

Adja isten, hogy az ő áldásával és vígasztalásával kezdhessük és
végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot múlatván
Konstancinápolyban, a bújdosó felekezeti közé az elmúlt holnapnak 17-dik
napján ide visszátért. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka
az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Konstancinápolyban érkezett,
mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. – Nem is kelletett volna oda
menni: de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral
való békesége még tart: desőt még minthogy a császár, a porta és a
muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak
a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet; mert itt igen
tartanak attól, hogy a császárt valamiben megboszontsák – mert nem
akarnak két ellenséget csinálni – az egy is elég most nekik. Ezen okból
küldék oly hamar visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk
alkalmaztatni, nem tudhatom: de amint észre kezdem venni, igen messze
esett almafájától. Légyen isten akaratja – másszor többet.


CXXIV.

_Rodostó, 3. martii 1737._

Bezzeg, néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban.
Vígasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejdelmet: de szomorúságunkra jött.
A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet
oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni
velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak
elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő
alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy
kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy
rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elítélheti
akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet
szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és
kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk; mert a rendet
nagy rendetlenség követte; az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a
harag és az idegenség, ugyannyira, hogy harmincz esztendőtől fogva való
bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most
suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkot; mert szomorúan kell néznünk az
atyja és a fia között való vagy külömbséget. De már ebben benne vagyunk.

Mihent ide érkezett, az atyjának minden jószágát híven keziben adtam.
Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam; mert a hamis atyafiak sokkal
vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánnam
alattomban; de becsűletem megsértésére valót semmit nem talált. Ezt
nekem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni.
A volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné; mert a
bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utánna, hogy micsoda természetű? – Az
kérdhetnéd néném, hogy én mint vagyok az elméjében? Csak úgy, mint a
többi. Nekem csak istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára,
cselédire viseltem gondot. – Itt tegnap nagy földindúlás volt. A föld
sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.


CXXV.

_Rodostó, 20. julii, 1737._

Itt, néném, minden dolgaink rendetlenűl és zürzavar módjára folynak, és
minden felfordúlva – csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön
járunk. A bizonyos pedig, hogy az isten ebben a fejdelemben sok szép
talentumot adott. Eszet szépet adott, és ha azt úgy oktatták, nevelték
volna mint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a
természetét kellett volna megzabolázni, és rendben venni még igen ifjú
korában. De mindenben szabaddá hadták, és a természet rendetlenné,
változóvá és állhatatlanná lett – azért is oly haragos és változó. Arra
soha sem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább
igyekezzék hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bővségben
nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem
tudja, hogy mi a fösvénység – se a helyes megtartás – se azt, hogy mi
légyen a helyes adás – se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való
szeretet; mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott.

A már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passzaroviczai
békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát a muszka
mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békeséget felbontani, vagy sem,
azt a theologusok végezzék el; mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni
tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani. Mivel a töröknek az
isten szintén olyan igazságos, és örökös istene lévén, mint nékünk,
őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor
bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy
keresztyén császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan
példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy
az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy
igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell
hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utánna, ha
isten úgy rendelte. Talám már errevalónézve a portán is inkább néznek
reánk; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink. – Érdemlünk-é
egyebet?


CXXVI.

_Rodostó, 13. sept. 1737._

A békeség fel lévén bontva; azért a portának sem lévén szükséges, hogy
arra vígyázzon, amire eddig kelletett vigyázni; erre való nézve a
kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a
fejdelemnek, hogy a porta kívánja Konstancinápolyban való menetelét: a
porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a
német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem,
ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam
szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását;
mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt
halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben.
Elég a, hogy mi bémegyünk, isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új
vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készűlni kell. Amely
helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdúl ki.
Jó egészséget, néném!


CXXVII.

_Konstancinápoly, 21. sept. 1737._

Elhagyók, néném, Rodostót annyi esztendők múlva. Kibontakozánk onnét, de
hogy? csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesed magával indúla
meg: de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi
időt sem adott magának, se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E talám
csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: „Nem halok én
itt meg, mint az apám.“ Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még
Erdélyben sem. Elég a, hogy tegnap ebédtájban a város mellé érkezvén,
egy udvarházhoz vivének. Ott a császár tisztei a fejdelmet
megvendégelék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mi alánk paripákot
adának. Onnét megindúlván pompával kísérék a császár tisztei a
szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy
fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az ide való mód szerént
a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok
többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy olyan nagy állatot
láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam
látni. Már ebből észre veszi kegyelmed, hogy az egy elefánt. Ez a nagy
állat egérszőrű. A feje olyan, valamint írják. A fülei, valamint az
asszonyok legyezője. A szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a
karom. Azok pedig hosszak, és az ételre azok neki nem használhatnak: de
az is bizonyos, hogy a természet azokot neki hasznára adta – az is
bizonyos, hogy az esztergálosok sok szép drága munkára fordítják azokot.
De amit leginkább csudáltam abban az állatban, – az orrát – de orrnak
nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy fityelék, valamint a
pujkának. A pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom. Az úgy
hajlik, mint egy korbács – annak a vége olyan, mint egy disznónak az
orra, két lyuk megyen fel rajta mind végig, valamint két szivárványon.
Azon szívja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal
fecskendezi. Azzal ád magának enni – a neki olyan, mint nekünk a kezünk.
Ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és
magát mindenütt legyezi; mert a farkának azt a hasznát nem veheti. Akit
pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, aki
azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt
egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop – vannak olyan vastagok, mint egy
embernek a czombja. A magassága 13 arasz volt – de e még csak a kisdedek
közűl való. Csudálatos az isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy
állatról beszélleni.


CXXVIII.

_Konstancinápoly, 11. octob. 1737._

A fejdelem 7-dikben a kalmakánnál volt audientián, aki is egy paripát
küldött a fejdelem számára. Hasonlóképen mindenikünk alá is szépen
felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy
pompával vitte a kalmakánhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nyusztos
mentét adata a fejdelemre: mireánk pediglen mindenikünkre egy kaftánt,
és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakáni kezét, és visszátérénk
hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy
mentől nagyobb becsűletet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed.
Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theátrumról
hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a
czitromból a levit kifacsarják, elvetik – és mikor az ember a csorgóból
akar innia, meghajol előtte; de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ!

A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna; mert a moldovai
és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesed
magával. Mindenik reá tudta magát tartani. A fejdelmet megajándékozták –
bennünket is egyegy keszkenővel. Mindenik czifrán volt. Mindenikének
pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen
keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel – valamint egy
majorháznál a sok tyúk. A való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg
szemekkel nézte ezeket a görög fejdelemnéket, se a szép tyúkoknak
balfelől való gondolatot nem adott; mert még abban az órában is a hideg
volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon
rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel
megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját. Való,
hogy egy szempillantás alatt elmúlik: de minden szempillantásban
megújúl. Jó egészséget, néném.


CXXIX.

_Konstancinápoly, 3. decemb. 1737._

Már ezután, néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk
által, amelyet leírom, ha únadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audientiája lenne
a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész
udvarával, és a konstancinápolyi kapu előtt kiszálla. Ahol már várt
bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. – A fejdelem a
császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, nyolcz órakor a császár
második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevéssé a
kapu között leülteték. E pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a
császár kapujánál várakozni kell, akárki legyen a. Egy kevés idő múlva a
csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun
bémenvén csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban
pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok
– az udvaron pedig vala lerakva messze egyik a másikától ötszáz tál
étek. Amidőn az udvar közepén valánk, egy kiáltásra a jancsárok nagy
zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el
hamarébb egyet belőlle – egy szempillantás alatt egy tál sem marada a
földön. A pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot
azon a napon, amelyen fizet nékik. A pedig igen rossz jel a császárnak,
amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. – Balkéz felől pedig az
út mellett 12 paripa volt sorjában – mindenikét két ember tartotta
ezüstlánczokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve – kivált a négy
utólsó; mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll, és
gyöngygyel varrott csábrág rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se
czifrábbakot nem lehet másutt látni. – A fejdelem előtt két csauz pasa
menvén, a dívánházban bémene. A kalmakán és a több főrenden lévők
felkelének, és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház
pedig négy szögeletű nagy bolthajtásos palota. A kalmakán a vezér
helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér
feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat
és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént olyan
embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek
egyenként menvén a kalmakán eleiben, supplicátiót adának néki – a
supplicátiót felszóval elolvasák – egykét szóval, arra mit felelt a
kalmakán, a supplicátióra felírták, és a kérőnek a keziben adván a
házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal
is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és
perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot
teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról, akit halálra
ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja
adatni, a mindjárt végben megyen. – Ezek a rövideden való törvényes
dolgok véghez menvén, azt szép dolog vala nézni, azután a palota
közepiben három sorjával kilenczszáz erszény pénzt rakának mind
bőrzsacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár
parancsolatjával, a kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a
parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá.
Amelyben a volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy
kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt azt a sok pénzt mind kihordák nagy
renddel és csendességgel. A meglévén, valakik a dívánban ültenek,
mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú
étket vittek egyszersmind. Legalább mindenik asztalra vittek egymásután
húsz húsz tál étket. De azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert
a török gyakorta eszik, de keveset egyszer. Egy tálból két-három falatot
eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben – abból is annyit,
és így mind végig, ha száz tál étek volna is. – Ebéd után a dívánházban
olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a
házban: noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két
kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. – Egy fertály óra múlva
ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával a
császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda
vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben
érkezék, akit is köszöntvén a császár felelé néki: „Az apád énhozzám sok
ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni.“ A
fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a
második kapun kivűl a császár paripájára üle, akit is oda ajándékozák;
mi is lóra ülvén a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt
ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának, és ennek a
levélnek.


CXXX.

_Konstancinápoly, 16. decemb. 1737._

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Aesopus mondása
mindennap bételjesedik; mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat
mondott; mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az
istenek az égben? azt felelé reá: „Hogy minden dolgok csak a, hogy kit
felmagasztaljanak, kit megalázzanak – egyiktől elvegyék, a másiknak
adják.“ E ma megtörténék a vezéren. Aki is a táborról visszátérvén, nagy
pompával ment keresztűl a városon. Talám ugyan érzette, mert szomorú
ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a
házához alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből
kiiktatták. Mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy
ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig
hozzánk jól volt. De még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a
vezér fővámos volt – elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak
hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.


CXXXI.

_Konstancinápoly, 25. január. 1738._

A vezér tepnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kelle indúlnunk,
és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával;
mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő
múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket
felkaftányozának. E meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a
vezér a fejdelem kezében adá az ethnamét, amely levélben a császár
erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet; a fejdelem is a vezér
keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúzának
egymástól – és a nagy esőben mégáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a
császár harmincz lovat külde a fejdelemnek – a fele szép paripák voltak,
a fele közönséges lovak, és ezek mellé egy bécsi hintót hat lóval. Elég
a, hogy mi már készülünk a bévett szokás szerént, tudniillik igen szép
rendetlenséggel; mert holnapután el kell indúlnunk, vagy akarjuk vagy
sem. Azért nem írhatok többet.


CXXXII.

_Drinápoly, 5. febr. 1738._

Kedves néném, mi ide érkezénk úsztatva; mert azt elmondhatni, hogy
mindenütt úsztattunk a sárban. De már azt is meg kell mondani, hogy
mikor indúlánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a
komédiát az elmúlt holnapnak 27-dik napján, elkészűlvén nagy
hirtelenséggel, elindúlánk ebéd után ritka és fényes rendetlenséggel.
Mert hogy a portán és másutt nagyobb ítélettel legyenek irántunk, a
porta két kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból. Egy
pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton
mindenre, és egy defterdár, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap.
Előre ellátjuk, micsoda kedvetlen útazás lesz a mienk, mind az időre,
útra, és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsűlettel
fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért
elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.


CXXXIII.

_Csernavoda, 19. febr. 1738._

Mi, istennek hálá, ide érkezénk tegnap, igen nagy bajjal: de
egészségesen. Tegnap húshagyó kedd volt, de mi még tegnap kezdettük a
bőjtöt, és ha mind úgy bőjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a
vége; mert semmit sem találtunk. Talám jobb lesz ezután; mert itt fogunk
maradni egy darabig. Útunk pedig igen havas volt – főképen, hogy
általjöttünk a hegyeken. Csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol
ennivalót lehetett találni – bort eleget. Már azokban a falukban
szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben
a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát:
másképen nem adna. Oka ennek az, hogy ha egy töröknek adna szalonnát,
azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmán helytt
vagyon: de nagy falu, szép házak vannak benne. Fele oláhok, fele
bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt. Mind
inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformán vannak építve.
Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.


CXXXIV.

_Csernavoda, 5. martii, 1738._

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed. Én még el nem
felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestből. A
fejdelem Konstantinus vajdát küldött volt köszönteni. Aki is nagy
becsűlettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a
vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán
száraz lábbal mentem, és jöttem által. Attól igen féltem, hogy a lábam
belé ne sipadjon. Rosszabbúl jártam volna, mint szent Péter. A vezér
levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővelkednek. Abban a sok
biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje: de abban Tamás
vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire,
mivégre? isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és
vázt akarnak belőllünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent
Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk
jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk
jőjön valaki, isten ne adja: hanem kedet tartsa meg.


CXXXV.

_Vidin, 7. april. 1738._

Már azt is végbe vittük, hogy ide jöttünk, de postán; mert mi egyébképen
nem tudunk járni, haszinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a, hogy az
elmúlt holnapnak 27-ik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell
gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent
szaladva cselekeszünk. Postalovakot mindenütt adának alánk, és a
portékánk alá. Azt elmondhatni, hogy a portékánk több pénziben áll már a
császárnak, mint magunknak; mert a sok postalovat mind a császár fizeti.
Az útunk nem volt unadalmas; mert igen szép földön jártunk – csaknem
mindenütt a Duna mellett. A való, egy kevéssé pusztás, mert a faluk is
puszták most a hadakozásban. Azt a szép földet mind ráczok bírják, akik
nem igen dolgozók – a fejér nép igen csúfos süveget visel. Tegnap,
amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három vagy négy
százig való lovasokot külde előnkbe, akik mind czifrák, mind jó
paripások valának. A Dunaparton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a
pasa sátorai fel valának verve. A tihája előnkbe jövén a pasa nevével
köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a
fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén nagy pompával
érkezénk a városban ágyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső
városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.


CXXXVI.

_Vidin, 11. april, 1738._

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy
ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak – ha e nem elég,
gubernátornak nevezem, mert a három boncsokos vezér, és legalább hatvan
vagy hetven ezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága
pedig mind szélesebb, mind hosszabb, mint csaknem Erdélyországa. Hát az
ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? – Ő pediglen az
ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig valamég ki nem teszik
belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívűl, tegnap 8
órakor oda menénk nagy pompával. A pasa is egy óra múlva nagy
czeremóniával oda érkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó
vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet; mert a
török igen megtudja tartani a czeremóniát. Egy óra múlva a fejdelem
hozzája mene, és a beszéllgetés egy óráig tarta. – Ez a pasa szép ember,
vezéri módon termett. Ez örmény volt, azért is nevezték Halvács
Mehemetnek. Igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember;
mivel a fő harminczadóságból tették pasának. Ebben az országban
egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a
gomba. Elég a, hogy most minden órán meg fog innét indúlni legalább
ötvenezer emberrel Orsovát lőtetni. A beszéllgetés után a fejdelem a
maga sátorában mene, és a tisztjeivel ebédhez üle, amelyet a pasa
készíttetett volt – legalább ötven tál étek volt egymás után az
asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó
paripással dzsidáztatott a pasa, azután czélt lődöztetett flintákból,
azután nyilakkal, a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt
órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk és haza ballagánk.
Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség
ilyen szomorú vígasság. Ebédre hívott, de velünk nem ett. Azután nem is
láttuk. Mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török
urak így szoktak vendégelni fő keresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros. De a városon
kívűl szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot
látunk; mert mindennap látjuk, hogy útczáról útczára hordozzák a rabokot
– hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog
asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg; mert sokszor
történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét – egy
órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerűlnek. – De
a rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni,
útczáról utczára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér
az ára; de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nem
hogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is.
Haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott
eladja egy findzsa kávéért. Ilyen olcsó itt a császármadár!


CXXXVII.

_Vidin, 9. julii, 1738._

Mi repülő félben vagyunk; mert innét is a szokásunk szerént szaladva
kell készűlnünk és megindúlnunk. Kivel, és hová? hallgassad békeséges
tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissza felől ide érkezék
nagy sietséggel. Vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy
siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindúlunk Orsova
felé. Oka ennek a, hogy az ide való pasa már vagyon másfél holnapja,
hogy Orsovát megszállotta és lőttette. De már annak vagyon két hete,
hogy Königszeg generálís eligazította volt alólla, és a várat
megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre,
és azért is indúlunk ma meg, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot
viszen magával, és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz. Olyan álgyú is
vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál.

Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hagyná el Vidint, és
menne táborban véle. Elkészűlénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a
vezér táborára menénk. De hogy menénk? – mert példa nélkül való dolog a
mi dolgunk – senkinek közűlünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze.
Lovakot eleget adott a vezér alánk, de azok postalovak – el lehet
ítélni, ha postalovakon kell-é táborban menni? Elég a, hogy mi azokon
megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e mind meg lehet a
komédiában. Ugyanazért is hurczol oda a vezér, gondolván, hogy ha a
táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá istennek, egy
valamire való nem jött. Akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást
kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkat
venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna az olyanért, aki
postalovon táboroz.


CXXXVIII.

_Fetislán, 11 julii, 1738._

A bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb
szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amelylyel
megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek
kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindúla
Vidin mellől egész táborával igen jó reggel. Mi is postán utánna
lépteténk. A megindúlás pedig 9-dikben volt, ide pedig ma 11-kén
érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nem csak
minket, hanem az egész táborát. Azt pedig csak ma tudtuk meg. A pedig
eszerént mene végben. Tepnap este hat óra után a vezér megindúla egész
udvarával – sok fáklyákot vittek előtte és utánna. Az egész tábor, és mi
is azt gondoltuk, hogy azonhely fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a
vezér azért indúlt volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék
Fetislánhoz; mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem
indúl meg egyszersmind a vezérrel. A had már tudja a szálló helyeket,
vagy előre, vagy a vezér után indúl meg – az is ki egy úton, ki máson.
Mikor pedig a vezér megindúl, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más
nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik
már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg
szokott indúlni a vezér előtt egy nappal. – A vezér megindúlván tehát
tegnap este, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a
tábortól, taraczkokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan
ellenség ütött volna reája a Dunán; mivel mindenütt a Dunaparton
kelletett elmenni. Arra az egész tábor felzendűl, gondolván, hogy a
vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de kiki felszedi
sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk
egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy indúljunk meg mi
is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy
sietséggel, és megindúlánk a vezér után a nagy setétségben.

A török táborral nappal is bajos: de étszaka igen veszedelmes; mert
annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje, a csak megyen ki egy, ki
más úton igen szép rendetlenséggel, és, ha szűntelen az ember magára nem
vígyáz, a bizonyos, hogy felüttetik és eltapodtatják. Elég a, hogy ma
ebédtájban ide érkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér
azért lőttetett az estve, hogy a had hamarébb utánna menjen. Mi egyik
partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való
parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik. Az utólsó
levelemben megmondottam volt az okát. De már ismét kezdik lőni, mihent a
sánczok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dikén lőtetni fogják. Azt
tartják, hogy a két táboron vagyon másfél százezer ember. De ha
számlálnak mindazt, aki kenyeret eszik, kétszáz ezer embernél is több
volna; mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a
sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval egy
városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a
táborán – még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű,
és más egyéb portékát mind Konstancinápolyból kelletett a Duna mellé
hurczolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit
nem nyernek? Csak szekér több vagyon harmincz ezernél – ahoz mindjárt
harmincz ezer ember.

Amicsoda rendetlenség vagyon, amikor a tábor megyen;[1] a rend szintén
olyan nagy, amidőn helyben vagyon; mert itt nagy a csendesség:
gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy
renddel verjék a sátorokot. Útczákot ugyan hagynak, de kiki oda veri
sátorát, ahová tetszik – senkinek szabott helye nincsen. – Fetislán
pedig egy nyomorú rácz falu. A Trajánus császár híres kőhídja is itt
volt – most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar
fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval azt
akarom (mondani), hogy ilyen nagy török tábort láttam. – De úgy tetszik,
hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és
csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek
hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megveszszük Orsovát? Addig is maradok
– –


CXXXIX.

_Fetislán, 26. aug. 1738._

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem
berdót, hanem Allát kiáltanak benne. Ez a változás e szerént mene
végben: A commendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana
alólla, valamíg meg nem venné. Azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalakon
igen sok ajtókat csinálnának mindennap. De leginkább a vivé a feladásra,
hogy a hada igen betegeskedett; mert a sok nyughatatlanságon kívűl a
sziget igen egészségtelen. Tegyük ehez azt is, hogy a vezér kikiáltatta
volt, hogy aki ostromra megyen, annak 25 tallérja leszen. Erre való
nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a
várban, gondolkozhattak a feladásról. A commendáns megizené 12-kén a
vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár
feladásáról. A vezér Ibrahim Effendit küldé, aki is mindeneket
elvégezvén, 15-kén a commendáns a vezérhez jöve – nagy tisztelettel
fogadá – és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsátá visszá.
Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég
egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a
táboron.

A mi hadunk már is kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel.
Az idén nem is tart tovább a hadakozás. A mi dolgunknak is csakhamar
vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készűljön; mert
30 ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is
kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk.
Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a, hogy holnap
innen megindúlunk, és elhadjuk a fekete szalmával, földdel, fűvel,
fövénynyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megigérte, hogy az úton
szemben lesz a fejdelemmel – meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.


CXL.

_Vidin, 1. sept. 1738._

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a
theátrumról becsűletesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia
nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Israel.

Az elmúlt holnapnak 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után
menénk Vidin felé. Igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt,
hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel. A vezér, minthogy mindenkor
előttünk indúlt meg, kilencz óratájban megszállott ebédelni; nékünk
pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel.
Azért utánna siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De
minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen,
azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelítünk sátorához,
fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előllünk. E már nem volt
tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A
vezér Vidinhez érkezvén, sokkal előttünk már sátorok alatt volt az egész
udvarával. Amidőn mi is közelíténk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy
most nem lehet szemben velünk; mert rosszúl vagyon, hanem csak tartsuk a
ló száját a szálló helyünkre, amely a Dunaparton volt, a városon túl.
Erre csak lesütők a fülünket, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk.
Micsoda változás! Ennekelőtte egynehány holnappal nagy pompával vittek
be Vidinben: most pedig még a városon sem akartak keresztűlvinni
bennünket, hanem a városon kívűl a kertek között kelleték sokat kerűlni.
Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak
magunk, mint a számkivetettek. 29-kén érkezénk ide. Már ezután a
fejdelem sem fogja mondani szokása szerént: „Hogy nagyobb becsűlettel
vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.“

Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak
menjen hozzája. De egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet;
mert a feje fáj. Nem akarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig ismét jó
reggel megindúla az egész udvarával, és ide hagya bennünket. Már itt
meddig leszünk, télre hová visznek, isten tudja. De azt tudjuk, hogy a
fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon. Soha nem is volt
egészséges, amiolta ebben az országban jött. De kivált egy darab időtől
fogvást igen sárgódik. A harag pedig igen árt egészségének. Jó
egészséget kívánok kegyelmednek.


CXLI.

_Vidin, 4. octob. 1738._

E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem
írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha
csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen
keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő
nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen
való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő
a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el
akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való
járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok
tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor
visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben
érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában
vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a
sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí
sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában
visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint
vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra
magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg.
A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a
természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy
olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér
egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le
Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk.
Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni.


CXLII.

_Oroszcsík, 14. octob. 1738._

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek
között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazon
által ide érkezénk szerencsésen. Hol az ellenség hátán, hol egynehány
ezer között kelletett eljönnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk.
Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet. Nem nagy veszedelem-é,
midőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hátha
felfordították volna a hajónkot?

Elég a, hogy ezen holnapnak 6-dik napján mind hajóra ülének a bújdosó
urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápay, Dászti, ez olosz,
Pázmány uraimék, és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorúlt állapotban
tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában,
amelyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb múlatsággal vittük végben a
vízi utunkot. A bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint
mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép
szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk
el. A városok pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a
többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A
várossal átellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem
láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31
esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.

Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk
valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték
a hajót; mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha
megreszelik, sárga, és jó, ha mindjárt eszik: de ízetlen, ha egy keveset
áll reszelve. Vérontás is volt; mert kivált Havasalföldíe részén való
szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok, vagy szelídek,
nem tudom; mert azok örökké a szigetekben laknak csak maguk – talám
gazdájok is lehet. Elég a, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jól
laktunk, míg bennök tartott. De mennyi átokkal ettük? mert a főhajósunk
török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt
csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt.
Amicsoda jó muzulmán volt, talám el is adta azután a hajóját azért, hogy
tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-kán, ide
érkezénk szerencsésen, isten hálá. A fejdelem már ide érkezett volt igen
nyomorúlt állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel
maradok.


CXLIII.

_Csernavoda, 7. nov. 1738._

Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább
abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed
levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a
földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak
mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.

Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy
négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig
meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide
érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy
itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga
mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte
szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött
olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az
udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte
egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy
volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt
hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne
haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther:
„Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek
látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy
venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki
mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért
már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy
kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy
bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem
hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.


CXLIV.

_Csernavoda, 10. nov. 1738._

Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk,
hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén,
meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a
forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a
gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig,
noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról
üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy
forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két
órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az
imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr
irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül
megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz,
míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja
mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.

Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem
a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem
intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem
tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az
atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég,
másszor másról.


CXLV.

_Csernavoda, 15. decemb. 1738._

Ném kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam,
hogy ismét fő nélkül maradánk. De nem sokára szükségünk nem lészen főre;
mert minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyin már maradtunk, egy
szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak
legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész
nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az
országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják
nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy soha senki bennünket ne
kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról.

De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mí tanultunk-é
másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert
mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket
az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen
szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tész a maga jószágában. Mert
énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy
igen szerettem az öreg fejdelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból
kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését.

Aminap érkezék ide egy vezér aga, a császár és a vezér leveleivel,
amelyekben szép igéretek vannak. – Mindeddig a szegény fejdelemnek
rendelése szerént minden jószága kezemnél volt, de ennekelőtte egynehány
nappal a porta parancsolatjából a török tisztek ide gyűlvén, mindent
felírának, kezekhez vevék, és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást,
és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen?
Ezzel maradok.


CXLVI.

_Csernavoda, 1. junii, 1739._

Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta
parancsolatival a defterdár. És minthogy a porta arra szabadságot nem
adott, hogy a szegény fejdelem testét Konstancinápolyban vigyék, azért
tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az Úr Jézus állítsa
jobbkeze felől az utólsó napon.

Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen. A parancsolatok
elérkeztek. Csáky úr Vidin felé fog menni, Zay úrfi Kocsinban, én pedig
Jásziban: de mi ketten együtt fogunk járni egész Jászig. Innét
Bukurestre megyünk, és onnét, keresztűl és végig Havasalföldön,
Moldovában. Innét pedig megindúlunk négy nap múlva; mert a fermánunkban
a vagyon feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg. Mert itt nem
teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy
siessen, hanem egy órával előbb indúljon meg, mintsem kellene, és egy
órával előbb légyen ott, ahová küldik. Elég a, hogy ha Erdélyt meg nem
láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett
megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből –
köszöntöm ezeket a kegyelmed nevével is.

Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a
szegény fejdelemnek minden dolgait, és életének végét. Már itt két
Rákóczyt temeténk el – a harmadikát isten éltesse – a nem eszik török
kenyeret.

Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimat
elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak –
elég szomorúságra valót írtam. Elég a, hogy nálunk szökött német
muskatérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet
is megúnván, nem tudták, miképen ihassanak bort, mert pénzek nem volt.
Azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképen ihassanak bort pénz
nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt
cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet
ásóval és kapával. Ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek,
ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap
meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök,
hogy mit akarnak? azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap
inti, hogy másutt temessék el: de ők csak ásnak keményen. A pap
gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? ők
felelik: hogy abban. A pap azon megijed, és mondja: Barátim! csak ide ne
temessétek, inkább három veder bort adok néktek: de azok csak ásnak. A
pap négyet igér, azután ötöt. Mikor az alku megvolt, a pap hátra néz, és
látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és
a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végbe a temetés. A muskatérosok
kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább
viszik. A szegény pap megigéré, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt
bémennek, és az öt veder bort kihozzák. A pap is utánnok megyen, hogy
lássa, hogy elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy
a halott felkelvén, legelőször is ő kezde innia a borból. A szegény pap
nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném,
már ezután Moldovában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni,
mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, senem
varrott azért, hogy szégyenlette az oculárét feltenni. Én pedig maradok
kedves nénémnek.


CXLVII.

_Csernavoda, 4. junii, 1739._

Csak annak örűlök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden
órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki éjszakra. A
fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf
Csáky úr a nem okos, hazájokot elhagyó, magyarokkal Vidinben menjen – a
ked édes, jó, és szép szolgácskája pedig Moldovában iromtat – Zay úrfi
pedig Kocsinban: de együtt járunk Jászig. Kérdje ked, hogy bánom-é ezt a
rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt
parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A
postafermányunkban a van feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg,
mintsem kelletnék. Ez a cancellaria szokása; mert itt nem teszik, hogy
hamar indúljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit; hanem azt
írják a fermányban, hogy egy órával elébb indúljon meg, és egy órával
elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem
már ne írj néném, valamíg Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb
kell írni, hogy vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is
fogok írni. Mi jó vagyok én: de ked is jó.

A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de
azt meg nem engedték, azért ennekelőtte egynehány nappal eltemetőkestve
egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy
ember felől mondották volt: „Hogy ha született, bár soha meg ne holt
volna:“ a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna,
semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénynyel úgy bánt a vezér,
valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk. Csak a
sok szép szót és igéretet adták a külső dolgok iránt: mert, ami a
belsőket illeti, arra nem lehetett panaszunk; mert elegendőt adtanak – a
sok szép paripát, a sok szép szerszámot. És nyolczvan tallér egy napra
csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni, és megfelelni a
méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segíteni – a tanács pedig
nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz
neveltetése volt. És nem szeretett sem mit is tanulni; mert nem szokta
meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld
parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire: de
éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az
itt való nemzettel; mert sohult úgy nem vígyáznak az emberek
magaviselésére, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell
csudálni; mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket.
De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett.
Elég a, hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak
olyan volt, mint a szalmatűz.

Azért ne beszélljünk többet felőlle – az isten irgalmazzon szegénynek –
hanem arról beszélljünk, hogy nekem készűlnöm és rakodnom kell; mert
holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem
látom is, de a köpönyegét meglátom; mert az erdélyi havasokhoz nem
messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy
a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra iszom a Bozza viziből.
Minthogy minden írószerszámimat elrakom, azért a levelet is elvégezem.
De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vígyázni. De
írni is kell, és úgy ne tégy, mint egy olyan úri asszony, aki se nem
írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is – azt pedig csak azért,
mert szégyenlette az oculárét feltenni.


CXLVIII.

_Bukurest, 11. junii, 1739._

Meg kell tartani mindenkor az igéretet; mert az igérettel adóssá
teszszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból
álljon a – példánakokáért, ha egy csókból állana is, de meg kell
fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszéllnem, amidőn még innét
hetven órára kell ügetnem. Hátha még valamely keringő embertelen katonák
bépólálnak, és úgy visznek bé Erdélyben. A nekem rossz táncz volna. Itt
bennünket nagy becsülettel fogadtak a városon kívűl – egy klastromban az
ebéd készen várt bennünket – a vajda a secretáriusát küldötte előnkbe –
ugyan az is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a Mariászá
voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el,
ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyjafiát, és azután
kért szabadságot. 5-dikben índúlánk meg Csernavodáról jó társaságban,
Pápay János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zay úrfi, s magam,
mert magamat el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintóját küldötte
utánnunk, és szemben voltunk véle – csaknem egy óráig voltunk nála. A
szeme kancsal, de az esze nem a; mert elegendő van neki, haszinte görög
színű is. Mert a görögöknek másféle színű az eszek – nem mondhatni
teljességgel hogy fekete, de igen barna; mert mindenkor azon van, hogy
csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívűl kertje, háza vagyon –
ott voltunk szemben véle. Ugyan maga is ott vagyon táborban – hát nem
kell-é a káposztát őrízni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál;
mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell
szállani, haszinte káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni,
valamég a vezér táborban vagyon. – Már minekünk a vajda egy hintót is
adott, postalovakot és szekereket, azért isten segítségivel innét elébb
megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy
kísérjenek; mert, hogy megőrízzenek, azt nem gondolom. Mégis hírt
visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem
tegnap ment itt el egy muszka követ. A vezérhez megyen. Könnyü elítélni,
hogy a békeséget járják. Gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes
néném, nem kelletett úgy vígyázni az egészségre, mint most. Inkább több
fizetést kell neki igérni, csak el ne menjen; mert én az enyimnek
pitesdi bort kell adnom – mely nagy büntetés!


CXLIX.

_Jász, 21. junii, 1739._

Ide érkezénk mi, édes néném, szerencsésen. Foksánig úri módon jöttünk a
vajda hintójában. Talám még a legelső havasalföldi vajdáé volt.
Akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy
nyúgodalommal koczogva; mert mindenütt hatalmas rossz postalovak vannak.
De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólonk; mert
mindenkor esők voltak – kivált Moldovában olyanok voltunk, mint a
megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az
ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik!
Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak; mert két nap
alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb
földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi útazásunk, és egy menyasszony
gyönyörűséggel járhatott volna velünk; mert Bukuresttől fogva Jászig
csak a sok külömbkülömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők
bé voltak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipánra léptek
a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok?
mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hátha még az
az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félszszel? mert
attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne
üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy
ők arra nem hajtottak volna, és, ha csak erővel is, Lobkovicshoz vittek
volna ebédre. Mi pedig éppen nem óhajtottuk azt a becsületet. A mi
őrzőink pedig, ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették.

Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám
havasi mellett, mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr
béfödözte előttem az oda vivő útakot; mert az egész föld övé. Tegnap
másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki
is köszöntvén bennünket az úr nevével, azután a vajda hintójában
helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városban, és a szállásunkra.
Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szemben lehetünk véle, és a hintóját
küldvén érettünk, nagy czeremóniával fogada bennünket – sátorok alatt;
mert ez a vajda is táborban vagyon. – Majd másfél óráig voltunk véle.
Inkább is tudja e magát alkalmaztatni az idegenekhez – nem is kell
csudálni; mert a portán főtolmács volt. A beszéllgetés után
visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket; mert meg
vagyon parancsolva nekik: de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög,
főképen, ha csak egy arasznyira is felemelik a földtől. Ha a közönségese
meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogy ne volna, amidőn egy
országnak parancsol? – A muszkák közelítnek Moldovához. Most ezeknél
többet nem írhatok – másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha
egészségire vígyáz, jó szolgája.


CL.

_Jász, 22. julii, 1739._

Már egy holnapja, hogy únadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen
városban csak egyedűl: mert Zay is már régen elmene Kocsinban. A
vajdánál egynehányszor voltam. De amiért ide küldöttek, a, látom, hogy
csak hejában való lesz. Az únadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság
adatik; mert ezek a bóerok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem
tudom, hogy természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mernek az
idegenekkel társalkodni: de igen vadok. Voltam már egynehánynál, akiknek
kétfejű sas a czímerek – mert ezek mind a Cantacuzéna familiájából
mondják magokot – talám még a gazdám is abból való, megnézem a czímerét,
noha szabó. – Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint
szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is
feltettem, hogy egyikhez sem megyek. Mikor a vajdához megyek, reám
hintik a Mariászá nevet; mert látják, hogy a vajda mint van hozzám. De
azon kívűl úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedűl a városban.

Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az
idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy
megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnémű
ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen
vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám;
mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet
tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz
páter vagyon itt – azzal eszem, és beszéllek; mert ha a nem volna, soha
se tátanám fel a számot, hanem mikor eszem. Ha korcsomára volna kedvem
elmenni, ott eleget beszéllgethetnék az oláh papokkal; mert itt a
korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy
veszik körűl, valamint egy halottat. Mindezekből el lehet ítélni, hogy
nem kopik a nyelvem a beszédben. Hadd koptassam tehát a pennámat az
írásban; mert arra elég időm vagyon, és a beszéllgetés gyanánt legyen.

Beszéllgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy
keveset. A város dombon vagyon, de elég szép helytt. De a vizet
messzünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom
cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani; mert másként a
bennevaló házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és
az örmények tartják. Hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és
olyanok, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne
itt felállítani – sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová
lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt
mind több és jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol
lehet szebb marhákot látni, mint itt? hol lehet olyan jó ízű tehénhúst
enni? És a borát akármely asztalra felvihetik – a gotnári bort a konty
alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik. De a lakosok
olyanok, mint a vadállatok: a gyönyörű szép és jó földet pusztán
hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a bóeroknak számok igen kevés – ha
tizen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a
többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de
bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson
tisztségeket a görögök bírják. A fejdelem mindenkor görögből lévén,
kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a
boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a fő hekmány, aki
az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öcscse, és
előtte térdet fejet kell hajtani a több boéroknak.

De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy únadalommal kell enni a
kenyeremet, és innia a gotnári bort? Itt mindennap a sok rossz hír; a
muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készűlnek. Az isten viselje
gondomat – ő tudja, miokért hozott ide. Aminap egy muszka követ ment itt
által – a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam
tőlle; mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De
micsoda had? nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy
pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel. Mind egész hada volt talám,
bőven számlálván, másfél ezer ember. Legutóljára vitték a faltörő
ágyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind
kitakarodának, és ide hagyának. Már lássam, akármit csináljak. Azt
tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőllem, és a kalmakánokra
bízott; mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló
főurak – az egyike közűllök a cancellarius. Ezek meg nem oltalmaznak
minket. Úgy lehet, hogy Csíkból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban
találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek
szolgája.


CLI.

_Jász, 23. aug. 1739._

Itt, édes néném, ebűl vannak a dolgok. Amiolta a vajda elment, szűntelen
való zenebona a városon. Minden készűl, rakodik, szaladófélben vagyon. A
boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket. Kivált amiolta a
muszka tábor általjött a Neszteren, azolta nagy félelem van itt. A
vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódúlt állapotban magam
sem tudom, mit csináljak. Legkisebb zörgést halljak, azt gondolom, hogy
a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakánok gyakorta jőnek hozzám,
biztatnak: én meg azon kérem, küldjenek el innét; mert ők, ha valami
történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak: énnekem pedig három vagy
négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál.

Itéld el, néném, micsoda állapotban vagyok: csak amiolta ezt a levelet
írom, háromszor hagyatta el vélem a gazdasszonyom, mondván: hogy már a
városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy
ne volnék itt. Reggeltől estig itt csak a kozák hír. Itt most egyéb
litánia nincsen, hanem: A kozákoktól szabadíts meg Uram minket.
Szűntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét – ők szűntelen
biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szűntelen való
nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb,
senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy
olvasni, de nem lehet – szűntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem
indúlhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem
mondja. Itt lenni pedig e megréműlt nemzetség között, egész nyomorúság.
Nincsen jobb, mint isten kezeiben ajánlanom magamot. Ennek a holnapnak
az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit,
hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az
isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot
megvették. Ezek mind nagy hírek. Arra felé az isten győzedelmet ád a
töröknek. Erre felé szaladni kell a muszkától. Tudja isten, mindennek
mint kell lenni: ő aláz, ő magasztal. Elég a, hogy én szívesen kívánnék
innét elrepülni. De minekelőtte elindúljak, írok csak azért is, hogy
megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek.


CLII.

_Jász, 3. sept. 1739._

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról; mert soha
nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van. Kiváltképen amiolta a
törököket megverék, már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet
tartani a kozáktól. Szűntelen tele is vannak most a templomok, de nem
azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a
templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy
pompával, mint mikor elmene – Ilyen a világ! Mihent ide érkezék, én is
megizeném néki, hogy küldjön el innét. Ma pedig magam voltam nála.
Eleget beszéllgettünk a mostani dolgokról. De én leginkább azon
sürgettem, hogy megindúlhassak; mert tudom, hogy ő vajdasága sem várja
bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is
készűltem, és isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap ide hagyom őket,
mint szent Pál az oláhokot. Soha örömestebb meg nem indúltam, mint én
fogok megindúlni. Ha lehet, még egy órával indúlok meg előbb, mintsem
kellene – és maradok édes nénémnek.


CLIII.

_Bukurest, 18. sept. 1739._

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt
már talám nem kell tőllök félni. De, ha a kozákoktól nem kelletett
félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a, hogy Jászból 4-kén
indúltam ki. A vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két
kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak
harmadmagammal indúltam olyan veszedelmes útra; mert a többit nem
számlálom. Mikor a városon kívűl voltam, mintha egy nagy követ vettek
volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost
nagy zűrzavarban hagyám – de ők lássák pedig, hogy én megszabadúlhattam.
De ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem; mert minthogy
megindúlásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort,
azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Moldovában és Havasalföldiben a sok
kóborló, azon fog igyekezni, hogy, ha megverték, legalább vihessen
valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban
a török had igen húzóvonó – kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest
viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen
tarthattam a rossz társaságtól. Azonkívűl is mennyi sok erdőket kell
általmenni, kivált Foksánig. De az isten úgy adta, hogy egy törököt sem
találtam Foksánig: azon túl találtam, de azok idevaló törökök lévén, nem
kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, desőt még
moldvai embert sem láttam. Mintha csak én lettem volna egyedűl az egész
országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a
kis tartalékot kiveszem, de azonkívűl gyönyörűséges utazásom volt. A
mező mindenütt szállást adott, és a török szokása szerént, amely igen jó
szokás, idején indúltam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általlátod édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit
az isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap
volt. A szegény Pápay sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és
igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel
való békeséget, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből
látogatására ne jőjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem
Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és
meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, isten tudja. De, aki a
fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám –
ezután is hiszem a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg –
ezután is ő viselje gondomat. Viselj, édes néném, magad is gondot az
egészségre, és írj.


CLIV.

_Bukurest 23. octob. 1739._

Gondold el, néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert
haszinte a békeség meglegyen, de a muszka armádából sok század
elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha
csak engemet keresnének. És ha ide jöttek volna, az ágyban találtak
volna; mert ennekelőtte egynehány nappal estve, amidőn le akartam volna
fekünni, egy kis hideg jött reám. Egész étszaka aludtam, de másnap
mintha minden tagomat, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam –
semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimat sem. Egyszóval
valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam.
Se meg nem fordúlhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha
igen nagy belső forróság lévén rajtam, szűntelen szomjuhoztam, de
legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig. Azután
egykevéssé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús,
mintha egy holnapig feküdtem volna – a belső nagy forróság emésztette
volt meg. Azután eret vágattam – fele a véremnek olyan volt, mint a
hideg étek, fele mint a ténta – eztet a jászi mulatságos lakásom okozta
volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De
elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam, mert éppen azon a
napon, amelyen meg sem mozdúlhattam az ágyban, a szolgám mondja, hogy:
uram itt rossz hír vagyon; mert a vajda udvarában igen rakodnak
szekerekre – a vajda kiment a városból – és a városon minden ember
futófélben vagyon; mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak.
Ezt hallván csak gondoltam, hogy most „oda vagyunk a tyúkoknak.“ És csak
azt vártam, hogy mikor jönnek bé a házomban; mert tudtam, hogy olyan
embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot. Már mindenemet nekik
szántam volt, de az isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a
széleken kóborolnak. Azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi
is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedtünk a veszett
kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is
megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól beállott. De a vajda,
aki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott; mert nem állottam
akaratjára. Az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és
nemzetségemet. Vígyázz, néném, az egészségre; mert a drága portéka – és
írj.


CLV.

_Bukurest, 15. martii, 1740._

Nem kétlem néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted
volna. Én is vettem a februáriusi leveledet. Csakugyan annak is
tulajdonítom, hogy eddig meg nem fagytam; mert itt rettentő irtóztató
tél vagyon. 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a
hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket
Lapóniában vittek a Jegestenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen
kemény télről. E pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan
dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek
volna Dániából Svéciában. De nekem ahoz mi közöm? ahoz több vagyon, hogy
rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén
meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok
csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban. Van is okok hozzá, mert
nekik engedtem a meleg házat – és inkább tűrhetek, mint ők, és nem
zúgolódom.

De a nagy drágaság és szükség itt – az útczákon egymás keziből vonják ki
a kenyeret. Sokszor történt, hogy ebédhoz ültem volna, de kenyerem nem
volt. Mindezeket nem lehet csudálni; mert máshonnan semmit nem
hozhatnak: itt pedig víz, malom, molnár mind összefagyott. Megvallom,
hogy örömest megválnék Bukuresttől; mert itt igen únadalmas a lakás. Nem
tudom én, micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni.
Nem kell félni, hogy se Moldovában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még
gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot
hozzám nem mutat. Mikor hozzá megyek, a szót nem kimélli – mint az a
többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mernek a vajdától az idegenekkel
társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss, néném, ha
elvégezem levelemet; mert egész penitenczia írni. Valahány betűt írok,
mindannyiszor kell a tűzhöz tartani a pennámot, hogy a ténta
megolvadjon. De micsoda tűz ez is? mert még az is sokszor megfagy. Fát
igen ritkán, és drágán lehet kapni – ami keveset kaphatok, azt inkább
konyhára adom; mert inkább szeretem fázni és jól lakni – mert hidegben
jobban esik az étel. Könyörögj már néném, hogy meg ne fagyjak már
tavaszig. Noha már közel van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha
most kezdené a telet. Jó egészséget néném, nekünk meg egy kis lágy időt.


CLVI.

_Bukurest, 22. máji, 1740._

Hálá istennek, a tél elhagyott bennünköt. De mit mondok? majd a tavasz
is elhágy, még is az időről azt észre nem veszszük, hanem csak a
kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen;
mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részét Havasalföldinek,
amelyet bírt, azért Krajovára ment mintegy visszáfoglalni, és magát
vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békeség
felbontásának. És az isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország
másért büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török – kivált
Erdélyben, hálá istennek – amely emlékezetre való dolog.

Itt még most is minden ritka, és drága, kivált a pite. De nem igen
törődöm rajta; mert az Úr segítségével egynehány nap múlva megindúlunk
Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel
födött várost. De itt hagyjuk egy kedves bújdosó atyánkfiát, a szegény
Pápay sógort, aki elvégezé hosszas bújdosását. Így fogyunk lassanként,
és annyi sok közűl négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet
szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a
vígasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nem csak mi. A való, hogy igen
sovány vígasztalás, de csak kell valamivel vígasztalni magunkot.
Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak
egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy
jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki barát. Azt gondolta
szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát,
valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a szent
Ferencz köntösét, de nem akarta. Aminap hozzám jövén ebédre, egy
embertelen török a pipaszárral az orczáját megsímogatta. Ő azt szegény
békeséges tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkövetvén a
köntösét, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A
levelemet elvégzem, de azért, hogy hamarébb készűlhessek,
megindúlhassak, és megláthassalak.


CLVII.

_Rodostó, 22. junii, 1740._

Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az isten ismét visszáhoza ide. Még
volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török
mondja. Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal,
és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni. Az elmúlt
holnapnak 26-dik napján indúltunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt
kérdhetné ked, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem
tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk. Későn indúltunk meg
mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helytt egynehány
polturáért a bolgár leányokot megtánczoltattuk. De ők soha el nem
fáradnak a tánczban; mert csak egy helyben tánczolnak, a lábokot ritkán
mozgatják, egykét lépést tesznek előre, megannyit hátra, mind abból áll.
De a sok éneket nem kíméllik; mert magok fújják, magok járják. De
micsoda ének? hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint
mikor a vasat reszeli a lakatos: hanem csak az a különbség van benne,
hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé
símábbnak tetszett. Az ő czifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt
rakjanak magokra. Hajokot, nyakokot, egyszóval mindenöket megrakják a
sokféle rézpénzzel és polturával.

De még más ceremónia is vagyon; mert mikor bémegyen az ember valamely
bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen – abban
búza vagyon – és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan neki valamit
adni; mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját.

A Balkány nagy hegyeit harmad napig hágván, az isten szerencsésen ide
hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakhelyünkre tegnapi
napon.

Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni! de mégis kapnak. Mi
haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha
kitették? Mikor történt a meg, hogy a török megverte volna a németet? De
ő azt a csudát végben vitte – tudom, hogy nem magától – Belgrádot
visszávette, és a töröknek a némettel való dicsőséges hadakozását jó
békeséggel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való
vezérséget, vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja? Annyi nagy
emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget.
Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy
ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevét felírni. Már e mint
lesz hozzánk? isten tudja. De úgy leszen, amint ő parancsolja. Innét
csakhamar Konstancinápolyban megyünk azért, hogy meglássuk, miben vannak
dolgaink. A prussziai király májusnak a végén holt meg.


CLVIII.

_Rodostó, 20. aug. 1740._

Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről
hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni? De ha nagy baj és
fáradság is, de annak meg kell lenni – főképpen az olyanoknak, mint mi,
akiknek mástól kell várni. De az isten ebben az elhagyatott
állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót –
áldassék szent neve érette. Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment,
és a pápát nem látta; mert láttam a császárt – éppen a szállásom előtt
ment el. Egyébképen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az isten
hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki; mert ő ád
kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk; mert isten gyűlöli
a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot hajóra ültem, és ma
visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indúltam meg, ma reggel
itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható istennek
tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja: ha innét máshuvá küld,
abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Ámen.


CLIX.

_Rodostó, 19. nov. 1740._

Micsoda nagy hír e, néném! cseng-é a füled? A római császár megholt
20-dik octobris. E nagy dupla hír: mind a, hogy egy nagy császár holt
meg, mind a, hogy az austriai ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép
állapot élni; mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy
dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat
ez e világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik
levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után – hát várhatjuk-é
azt? Erre a hírre százféle gondolatok jőnek eszemben; de talám egyik sem
leszen úgy, amint gondolom. Azért hagyjuk arra a nagy cselédes Gazdára.
– És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném? az
egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném; mert látod-é, mi jó élni!
Majd elfelejtettem volna, hogy az isten jó pápát adott: augustusnak a
végén választották cardinális Lambertinit. Most Benedictus XIV-diknek
híják, 64 esztendős.


CLX.

_Rodostó, 27. dec. 1740._

A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és
úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk – hogy is
csinálnánk? micsoda melegek járnak! éjjel nappal nyitva az ablakaink. Az
elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem
értek; most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg
annak az okát? én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt
télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a
mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát
azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni, miért? mert nincsen
hideg. Látod-é néném, micsoda jó philosophus öcséd vagyon? Hátha még
tanultam volna? De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik
philosophusok, nem elég a?

Ne beszélljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy
rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nem csak a szalma
házakban kaszálhat, hanem még a palotákban is. Legelőbbször XII-ik
Kelemen pápát az isten magához vévé. – A prussziai király 31. máji
meghala. – Egy özvegy spanyol királyné utánna mene. – VI. Károly
császárt az isten kiszólítá 20-ik octobris. – Eztet a muszka czárné
csakhamar követé nyolcz nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak
Európában.

Vagyon több négyszáz esztendejénél, hogy a császári korona ki nem ment
az austriai házból, amely háznak most lett vége. De már azt a puszta
házat is hárman fel akarják osztani: a spanyol király, a bavarus, és a
prussziai király Sléziát akarja elfoglalni. Már el is kezdette ez az
utolsó a hadakozást. Ezen kivűl is még tart a spanyol és az anglus
között való hadakozás. A franczia is segítséget adott a spanyolnak.

Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem
történtenek. A fejdelmek mindenütt készűlnek, és nagy mozgásban vannak.
Csak mi vagyunk igen nagy bújdosó csendességben, mintha a mi dolgunk
volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény
mikor kaphatja. Már most mindenünnen gyűlnek össze a követek
Francofurtumban a császárválasztásra, de a nem lesz még olyan hamar meg.
Meglesz, nem lesz, az ő dolgok: mi csak imádjuk a Teremtőt, akinek
akaratjából vagy engedelméből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki,
hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt.


CLXI.

_Rodostó, 15. martii, 1741._

Édes néném, egynehány rendbéli leveleidet vettem, olvastam, és választ
is adtam reájok. De az elég szomorú hír, hogy a főtolmácstól elvették a
fejét. Annál nem vallhatott soha nagyobb kárt: tudom, hogy drágán
megváltotta volna: de nem lehetett. Azt írod, hogy úgy is elvették
mindenét, és a feleségét is megfogták. Micsoda szamár ez a világ, vagy
mi vagyunk szamárok, hogy úgy kapunk rajta. A moldvai vajda
testvéröcscse lévén, tudom, hogy most szepeg. Mennyi pénzt, portékát nem
találtak nála! Csak elhiszem, a fiának keresett, és a feleséginek; mert
maga semmijinek nem vette hasznát. Igenigen soványúl és ösztövéren élt,
valamint szoktak élni a görögök. Három esztendős mentét is láttam rajta,
noha tudom, hogy nyusztos mentéje is elég volt. Azt pedig láttam, hogy a
feleséginek meg volt a feje terhelve gyémánttal és smaragddal. Úgy
tetszik, hogy az az úr még gyermekségétől fogva megérzette ezt a
veszedelmét; mert én mindenkor szomorúan és olyan mord ábrázattal
láttam, talám soha sem nevetett. Érjük meg mi, néném, amink van, azzal,
noha igen kevés. De adjunk hálát istennek a mi mindennapi kenyerünkért.

Már úgy cselekszem, mint mikor hárman négyen összegyűlnek, és nem lévén
miről beszéllni, csak az időről beszéllünk. Én is arról írok; mert még
eddig csak ősz volt. Mindenkor száraz idők az egész télen. Háromszor
havazott, de az is micsoda havazás volt? Csak az örményeknek sem volt
elég. Mi is megehettük volna, ha bodzakása lett volna. – A világi hírek
azt mondják, (mert mi azon kívül vagyunk) hogy a prussziai király dolga
Siléziában igen jól foly, és hogy mindenütt mindenek hadat gyűjtenek. Ha
kiki megérné a magáéval, micsoda csendesség volna e világon. Írj, néném,
de igen ölelgetni kell az egészséget. Itt mi istennek hálá csendességben
töltjük bújdosó napjainkat. Gazdaságra is adtam magamot; mert a
kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogantak, két gerezd
szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örűlök, mintha a tokaji hegyet bírnám.
Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bújdosónak.


CLXII.

_Rodostó, 15. máji 1741._

Mint vagy édes néném? Az egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a
nagy városban tavaszszal? talám nem? mert már régen nem vettem
leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek, mint az én néném, a nem sok:
de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem régen küldöttem egy nagy
levelet; mert itt szeretnek írni tavaszszal is, még nagyobb
gyönyörűséggel, mint egyébkor. Mert úgy tetszik, hogy tavaszszal a
virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb
szók jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka, az asszonyok
jobban tudják. Elég a, hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk
vagyon. De minden bővséggel mutatja magát; mi pedig csak hervadunk mind
magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott isten
áldása. – Hárman-négyen vagyunk, mégis meg nem állhatunk; mert az a
veszett egyenetlenség csak közöttünk marad. Noha tahinja nincsen a
portától, de csak élődik; mert mi magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha
rajtam állana, régen eltemettem volna: de, amint látom, ő fog minket
eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek, amelyek minket illetnének:
hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készűlnek a hadakozáshoz. A
brandeburgus jóformán elkezdette. A követek mindenfelől mennek nagy
pompával Francofurtumban a császárválasztásra. Ők lássák, azzal nem
törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége fris legyen.


CLXIII.

_Rodostó, 15. julii, 1741._

Ne csudáljad, néném, ha gyakrabban nem írhatok; mert igen nagy
szárazságok járnak – a téntám is elszáradott. De a mind semmi volna;
csak a vizek el ne száradtak volna; mert csak szükségre valót is nehéz
kapni. Ne mondják nékem ezután, hogy a száraz esztendő szűk esztendő;
mivel öt holnaptól fogvást öt óráig tartó esőnk nem volt, mindazonáltal
az aratás bő volt – termettebb gyümölcsfákot pedig nem lehet látni, mint
az idén. De aki száz emberrel százezeret megverettethet, eső nélkül is
adhat bőséget, amint azt látjuk az idén.

Ez az istennek a mezei áldását illeti, nézzük már a városon való
irgalmasságát. Igen tartottunk attól, hogy a szárazságokban betegségek
ne uralkodjanak, főképpen a pestistől tartottunk: de, istennek hálá, egy
esztendő sem volt egészségesebb. Ami legnagyobb, a császári városban sem
hallatik. Miről panaszolkodhatunk tehát? egyébről nem, hanemha
háláadatlanok vagyunk, és leszünk az istennek annyi áldásáért.

Amég a borszüret elérkezik, addig tegyünk egy kis fordulást
Francofurtumban. Mindenféle királyoknak a követjek már régen ott vannak
a császárválasztásra, de még ahoz nem kezdettenek. A fejdelmek mindenütt
hadat készítnek. A prussziai király negyvenezer embert vitt Siléziában.
A bavarus Csehországra vágy a franczia segítségivel. Legyen isten
akaratja. – Néném, jó egészséget kívánok.


CLXIV.

_Rodostó, 21. aug. 1741._

Azt kérded, néném, hogy mit csinálunk, és mivel töltjük az időt? Az első
kérdésre azt felelem: hogy a legnagyobb dolgunk a, hogy eszünk, iszunk –
a másikára azt, hogy aluszunk, és a tengerparton sétálunk. Nem elég
dolog-é mindez egy bújdosónak? Azonban várjuk, hogy valaki haza vessen
minket, valamint Jeruzsálemben a betegek várták a Siloé tója mellett,
hogy az angyal felkeverje a vizét, és abban vessék őket. De azt az
angyal keverte fel, és nem ember. Hagyjuk a bölcseségnek angyalára
magunkot. Ő tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám javát,
és csendességit kell kívánnom, és nem csak különösön a magamét.

A bavarus a Csehországért való hadakozást elkezdette a franczia
segítségével. A magyar királynét is megkoronázták 25-dik junii. A lovon
való ceremóniát is végben vitte, a világnak három részire vágott a
karddal, megmutatván, hogy annyifelől való ellenségtől megoltalmazza az
országot. A ceremónia igen szép. Hagyjuk isten akaratja alá magunkot.
Ahol nincsen emberi reménység, ott vagyon az isteni segítség. Másszor
többet. Pola téti.


CLXV.

_Rodostó, 15. sept. 1741._

Ha csak az idő járásáról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni.
Ezután csak azt írom: ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy
szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom,
hogy mire ítélné ked az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy
csendességben töltjük napjainkot. A mi napjaink mind egyszínűek, semmi
külömbözés nincsen közöttök. Ma olyan mint holnap, holnap is csak olyan
lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsu dolgokban foglalatoskodunk, és
mindenkor vonjuk magunk után hosszas bújdosásunkot, amelynek talám csak
a halál veti végit.

Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket,
mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk
se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A
kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem
törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem
irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony
zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen.
Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot
hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk
nékik.

A bavarus a királyné ellen hadakozik a francziával Csehországért, a
prussus meg Sziléziáért. Micsoda nagy telhetetlenség, mikor az ember bé
nem éri a magáéval. A bavarus czimbora nélkül Csehországot se el nem
veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a
török azt békeséges szemekkel nézi. Én is békeséges egészséget kívánok
nénémnek.


CLXVI.

_Rodostó, 1742. 29. april._

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették a kerékről. Ali
pasát emelték fel helyében. E már másodszor vezér – példa nélkül való
dolog – de jó, emberséges ember. Mikor nem akar is valamit megadni,
legalább emberségesen bocsátja el magától a kérőt. E nem jó természet-é?
igen jó. Nem úgy, mint azok, akik nem is adnak, mégis dérrel durral
adják ki a választ. Ennek az apja a császár doctora volt. E mihozzánk
mindenkor jó volt.

Micsoda szép dolog, mikor az ember felől jót mondanak, néki jót
kívánnak. A mindannyi imádság isten előtt. Mennyi sok száz szegény férfi
és asszony monda jót a Krisztusról holta után, akikkel jót tett volt.
Mikor szent Péter feltámasztá Tábitot, a sok szegény asszony a vállokot,
szoknyákot mutogatják vala néki, amelyeket Tábit csináltata vala nékik.
Aki felől jót nem mond senki, igen szégyenűl megyen ki e világból, ha
gazdag is. Egy jó keresztyén azt szokta vala mondani: „Elvesztettem,
amit elköltöttem – Másokra hadtam, amit bírtam – A megmaradott, amit
másoknak adtam.“ A bizonyos, hogy megmarad nem csak az adomány, hanem
még csak a szép, kegyes, és felebaráti szeretettel való szók is
megmaradnak. Hát mit mondhatni az olyanokról, akik nem törődnek, akármit
mondjanak felőlök holtok után? Azt mondhatni minden balítélet nélkül,
hogy durva volt a szívek, és kevés felebaráti szeretetek. Való, hogy nem
kell csak magunkért keresni a jó és emberséges nevet, hanem csak az
istenért. De meg az írás azt mondja, hogy mások látván cselekedeteinket,
azért az istent dicsérjék. Való, szent Pál azt mondja, hogy nem törődik
azon, akármit mondjanak felőle az emberek, azaz a rossz nyelvek, a
háláadatlanok: de soha senki több okot nem adott az utánna való
jót-mondásra, mint ez a szent. Való, hogy az írás azt mondja, hogy,
hacsak azért akarunk emberséges emberek lenni, hogy az emberek
megdicsérjenek, elvettük a jutalmat, amely csak füst jutalom lészen.
Azért a jót nem magáért a jóért kell cselekedni, hanem az istenért, és
nem a testi, hanem a lelki haszonért. Mondjuk el mind ezek után, hogy a
keresztyéni emberséges ember felől midőn jót mondanak, az isten áldása
száll reája, holta után pedig az ő irgalmassága. Mint vagy, néném?


CLXVII.

_Rodostó, 1742. 15. junii._

A császár halálától fogvást igen nagy dolgok történtenek. A leányát ki
akarák fosztani minden jószágiból. A bavarus Csehországot akará elvenni,
hadakozék is érette, de rossz vége lett. A prussus pedig azt állította,
hogy nagyobb köze volna Sziléziához, mint az austriai háznak. A
hadakozást elkezdvén, másfél esztendeig hadakozék érette, végtire el is
nyeré, és a békeséget megcsinálá a magyar királyné a prussussal ebben a
holnapba. Abban bizonyos vagyok, hogy az austriai ház soha el nem
felejti Sziléziát. Valamikor akkor, de a békeség felbomlik. Megérjük-é
mi azt, vagy sem, az Úr tudja. Azt tudom, hogy a nénémnek egészséget
kívánok.


CLXVIII.

_Rodostó, 1743, 15. octob._

Csak a mennyekből nem lehet leesni, noha onnét leestek a rossz angyalok:
de ezen a földön akármely magasságra hágjon az ember, de csak le kell
onnét szállani, valamint történék mostanában Ali pasával, aki nem ülhete
másfél esztendeig a kereken, csak le kelleték fordúlni. Ő már kétszer
próbálá azt a kereket. De jó szerencséje a vezéreknek, hogy már egy vagy
két török császár megváltoztatá a régi szokást, hogy a letett vezéreket
megfojtsák. Micsoda nagy eset egy vezérnek a vezérségből kiesni, mert
azt elmondhatni, hogy királyi tisztség. Ura az egész imperiumnak. Őrajta
vannak mind a hadi, mind a törvényes dolgok, egyszóval minden igazgatás.
Mindenféle tisztségek őtőlle függnek. A vezérek fizetése igen kevés. De
ki mondhatná meg, mennyi ezer módjok vagyon a gyűjtésbe. De ebben az
országban ha a főtisztek húznak, vonnak, meggazdagúlnak, az a császár
hasznára vagyon; mert ha leteszik őket, sok erszény pénzzel kell
megváltani fejeket, hogyha pedig megölik, minden jószágok a császáré.

A vezérségnél nagyobb tisztség Európában nincsen, se hatalmasabb, se
nagyobb jövedelmű: de se mulandóbb sincsen; mert az óráját sem tudja,
mikor más letaszítja a kerékről. Már a sok, aki abban két esztendőt
eltölt. A vezérek bízvást elmondhatják szent Pál után: Nincsen maradandó
városunk. A letett vezérek soha többé meg nem látják Konstancinápolyt.
Ilyen fejdelmi tisztségre pedig nem választnak mindenkor az uraknak az
eleiből, hanem csak amint a császárnak tetszik. Azt elérheti egy
borbély, egy favágó, egy mészáros, egy hajós. Ezekből mind voltak
vezérek. Az új vezérünk pedig a fő jancsáraga. Meddig ül a póczon, azt
maga sem tudja. De azt tudom, hogy néném egészségét kívánom.


CLXIX.

_Rodostó, 1746. 15. aug._

Itt a legnagyobb hírünk a, hogy a vezért letették, és a tiháját Mehemet
pasát tették helyiben. E már 14-dik vezér, amiolta ebben az országban
uralkodunk. Mondám, hogy uralkodunk; mert isten ő szent felségének nagy
gondja lévén reánk, se bajt, se szükséget nem tudunk. Való, hogy azt nem
mondhatom, hogy úgy élünk mint a hal a vízben; mert ők szomjúan meg nem
halnak: itt pedig a vizünk is megszükűlt, és a csorgók elszáradtak. Azt
pedig nem kell csudálni, mivel hat holnaptól fogvást egy jó esőt nem
láttunk. Köpönyegre nincsen szükségünk. De azt lehet csudálni, hogy
mégis elég termett minden, még bor is elég lészen. Másutt ilyen
szárazságot az éhség követné: de itt csak terem minden bőven. Úgy
tetszik, mintha a föld is hozzá szokott volna a szárazsághoz, amint is
hogy itt rendszerént a nyár igen száraz, és csak tavaszszal legyen egy
kevés eső, minden elég lesz. Ha itt annyi esők járnának, mint másutt, a
bor igen szűk volna; mert itt a a szőllőket fel nem karózván mind
elrothadna, amelytől itt igen tartanak, hacsak két nap vagyon is eső.
Minden országban más szokás; mert a természet is más szokást tart. Ha
itt a szőllőket felkaróznák, mind elszáradna. Úgy tetszik, hogy eleget
beszéllt a gazdaságról egy olyan, akinek egy talpalatnyi földje nincsen
– maradok édes néném.


CLXX.

_Rodostó, 15. sept. 1747._

Miért kívánni hosszú életet, mivel Mathuzsálem megholt – és mért vágyni
a nagy tisztségekre, mivel Mehemet vezért letevék az elmúlt holnapban.
Ha mindenik letett vezér után egy prédikácziót akarnánk csinálni az
életnek, a szerencsének változásáról, állhatatlanságáról, soha sem volna
annak vége. Hanem ezután csak azt mondjuk a letett vezérekről: adjatok
számot sáfárságtokról. A vezér pedig Abdula pasa.

Ennek a holnapnak az elein érkezék Konstancinápolyban gróf d’ Esalleur,
hogy követ lenne a portán. A felesége lengyel, Lubumércky familiából. Ez
a franczia úr Párisból Saxoniában, onnét Lengyelországban kerűlt
Törökország felé.

A keresztyének között nagy hadakozás vagyon. A török békeségben vagyon.
Adja isten lelki békeségit nekünk.


CLXXI.

_Rodostó, 1748. 15. april._

Immár a keresztyének is megbékéltek. Ennek a holnapnak a kezdetin volt
meg a békeség a magyar királyné és a franczia király között. Ugyan ebben
a békeségben engede a magyar királyné Oloszországban két vagy három
tartományt Dom Filepnek. Legyen hosszas békeség, de a királyok között
csak támad valamely per, amelyet az álgyú prókátorokkal folytatják.

Itt mi békeségben vagyunk. A császárunk a békeséget szereti. A
szomszédival jól vagyon, a nép szereti. Aki pedig valamely igazságot
keres, és a bőriben meg nem fér, azt csakhamar a halak országában küldi,
de fő nélkül. A török urakot pedig nem a hazához való szeretet indítja
fel, hanem csak a veszett fösvénység. A jancsárok itt ha feltámadnak, a
pénzzel mindjárt lefektetik őket. Ez a császár olyan kezlár agájának
véteté fejét, akinek fejdelemhez illendő kincse volt; mégis a bőriben
meg nem fért, hanem a császár ellen kezdett holmit indítani. A kezlár
agáknál boldogabb nem lehet e világon – szűntelen a császár előtt
vannak. Az asszonyira ezek vigyáznak. – Annyi kincset gyűjthet, amennyit
akar. Noha minek? mivel gyermekek nem lehet. Feleségre szükségek
nincsen; mivel, ami azt a szükséget okozná, azt tőllök egy késsel
elmetszették.


CLXXII.

_Rodostó, 1748. 20. máji._

Kedves néném, látom, hogy már elfáradtál a leveleimben csak esőről,
hidegről, melegről olvasni, hanem azt kívánod, hogy írjak valamit is a
török udvarról, annak szokásáról, igazgatásáról, rendtartásáról. E mind
jó és hasznos: de ilyen formába nem levelet, hanem könyvet kellene
írnom. Látom én azt, hogy az asszonyok is megokosodnak idővel – tegyük
oda még a férfiakat is, azoknak is szükségek vagyon arra, hogy az idő
legyen mesterek. Azelőtt csak a múlatságról gondolkodtunk: most pedig
azt akarjuk tudni, hogy mi szokás vagyon a birodalomban – micsoda
változás ez? Kedves néném, ebben is kell engedelmeskednem, és véghez
vinnem kívánságát, amint tőllem lehet.

Legelsőben is azon kezdem el, hogy nem lehet eléggé nem csudálni ennek a
nagy birodalomnak annyi ideig való fenntartását, és ne tulajdonítani
annak a fegyver által való nevekedését inkább az isten rendelésinek,
mintsem a török rendszerént való igazgatása módjának, vagy azok
okosságának, akik azt igazgatják. Nem is gondolhatunk mást, ha
meggondoljuk a császárnak egészen való hatalmát, amely gyakorta mind
okosság, mind jó erkölcs nélkül vagyon, és akinek beszédje és
cselekedete ha kevés okossággal volna is, de törvény és példa. A portán
nem a nagy nemből valóság, se nem az érdem emel fel valakit a nagy
tisztségekre: hanem a császárnak hozzája való jó akaratja. Micsoda az
orvossága az ilyen rendetlenségnek? a kemény büntetés; mivel azt
hamarjában megölik, aki a birodalom ellen kezd valamit, és e zabolában
tartja a pasákot. A keménység és az erőszak természete a törököknek. Ők
az igazgatásnak módját a hadakozásban kezdették, azt meg sem
változtatták. Mindenben természetté vált, hogy úgy legyen, mint a rab.
Ebben a nagy birodalomban szükséges, hogy mindjárt még kezdetiben eleit
vegyék annak, aki az ellen akarna valamit indítani. De sőt még itt csak
a gyanóságot is a megöletés követi. Most ez elég: másszor többet, vagy
kevesebbet. Talám azt kívánod, néném, hogy a birodalom históriáját írjam
le? Csak azért is jó egészséget, jó étszakát. Ki látta májusban sokat
írni?


CLXXIII.

_Rodostó, 1748. 26. julii._

Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk? A vizi postáink igen sokáig maradnak
az úton. Azt írod néném, hogy kedvesen olvastad a porta iránt való
levelemet, és hogy csak kövessem; mert kedvesen veszed – én pedig
mindenkor azon igyekeztem, hogy kedvet találjak. Elkezdem tehát nem az
úr, hanem az asszony dolgát.

Azt tudod, néném, hogy a törökök fegyverekkel nyerték meg Európában,
Ázsiában és Afrikában a nagy és gazdag tartományokot, akiknek
teljességgel való örökös ura a császár. De ezekből ki kell venni a papi,
és a templomokhoz való jószágokot; mivel a papok nálok is szeretik a
jószágokot.

A földnek ős örököse lévén tehát a császár, a fegyverrel meghódoltatott
tartományokot a császár még eleinte mindjárt felosztá a vitézinek, hogy
megjutalmaztassa jó magokviseléseket. Ezeket a jutalmakot pedig
Timároknak nevezék, de nem a magyar timáraink. És azok, akik olyan
jószágokot bírnak, tartoznak bizonyos számú lovasokot tartani a császár
szolgálatjára. De azt jó megtudni, hogy azok a jószágok, noha örökösek
legyenek is, de azt úgy bírják, mintha bérben bírnák; mivel a császár
elveheti tőllök amikor akarja. A császárnak ilyen teljes hatalmára való
nézve nevezik őtet a törökök földi istennek, vagyis az isten árnyékának.
Ezért is tartják a törvény doktorai, hogy feljebb való a törvénynél.
Való, hogy bizonyos dolgokban a császár a mufti ítéletihez folyamodik;
de ha úgy nem ítél, amint néki tetszenék, minden irgalmasság nélkül
kiteszi a muftiságból, és olyant tészen, aki inkább tudja kedvét
keresni.

A törökök azt is tartják, hogy a császár megmásolhatja fogadásit és
igéretit, amidőn a valamiben megsérti, vagy kisebbíti az ő örökös
hatalmát. Való, hogy mikor császárrá teszik, megesküszik, és azt
fogadja, hogy oltalmazni fogja a török vallást, és a Mahumet törvényét.
De ugyanazon törvény a törvény szájának és magyarázójának nevezi. De az
is való, hogy a tudós törvényes doktorok a császár hatalmát
meghatározzák a vallás dolgaiban: de az országos dolgokban egész
hatalomban hadják. Immár eleget írtam. A krími tatár sem íratna ilyen
melegben a rabjával többet.


CLXXIV.

_Rodostó, 26. octob. 1748._

Itt, kedves néném, bő szüretünk vagyon. Ürmös bort is csinálok. A szőllő
olyan olcsó, hogy egy polturán három okkát adnak a gyönyörűséges szép
édes szőllőből – a kilencz fontot tészen. Ha a szőllő olcsó, a munkája
sem sokba telik, valamint a több mezei munkák. Példának okáért a pamutot
felszedi ebben a holnapban – ugyan azt a földit decemberben elsőben
elvetteti, azután egy nyomorú ekével s két ökörrel felszántják –
juniusban olyan búzát arat, mint a nád.

Elfelejtettem vala, hogy az asszony dolgára hínak. A törökök a több jó
erkölcsök között az engedelmességet legnagyobbra becsűlik. Leginkább
erre is tanítják azokot, akiket a császár udvarában nevelik, és akik a
nagy tisztségekre rendeltettek. Amint is hogy azokot, akik a császár
parancsolatjából való halált engedelmességgel veszik, mártiroknak
tartják, és hogy azok mindjárt egyenesen postán mennek paradicsomba.
Ugyanezen okból is adják mindazokra, akik tisztségekben vannak, a Kul
nevet, ugymint a szultán rabjai. Sőt még a fővezér is nagy nagy
tiszteletnek tartja ezt a nevet adni magának. Elmondhatni azt is, hogy
az egész birodalom csak rabokból áll. Az ifjakat, akiket az udvarban
nevelik, ott 20, 30, 40 esztendeig is zárva tartják, mint a tömlöczben.
Többnyire a pasáknak az anyjok rableány volt – a császárok mindenkor
rabasszonyoktól valók. Ettől vagyon, hogy a törökök oly hajlandók a
rabhoz illendő szolgálatra. Többet nem írok; mert tegnap nagy
fogyatkozás volt a napban – csillagokot is láttunk.


CLXXV.

_Rodostó, 19. dec. 1748._

Ez a levelem abból fog állani, hogy mi formában nevelik az ifjúságot a
császár udvarában; mivel a törökök azt tartják, hogy a császárt
olyanoknak kell szolgálni, akik tőlle vették a neveltetést és az
eledelt. – Azok az ifjak pedig többnyire keresztyén apáktól és anyáktól
valók. Ezek a nagy tisztségekre vannak hivatalosok. A törökök ezeket
isoglánoknak nevezik. Ezeknek az ifjaknak pedig igen szépeknek, és szép
termetűeknek kell lenni, minden testi fogyatkozás nélkül; mert a törökök
azt tartják, hogy egy szép testben mocskos és piszkos lélek nem
lakhatik. Minekelőtte bévegyék őket, a császárnak bémutatják, aki
elosztja őket az arra rendeltetett iskolákban. De elsőben a könyvben
felírják neveket, hány esztendősek, hová valók, és azután fizetések jár
– napjára négy vagy öt pénz. Ezek el vannak osztva a nagy, vagy a kis
iskolában. Rendszerént a nagyban megvagyon 400, a kicsidben 200. És igen
nagy vígyázással, és szorosan nevelik őket. – A mesterek a vallásra,
török, persiai, szerecsen nyelvekre tanítja őket. Ezekre pedig a fejér
herélt embereknek a fejek visel gondot. Mind köntös, mind étel dolgában
tisztességesen vannak. Az ágyok sorjában vagyon, és minden ötödik ágy
között egy herélt ember fekszik, hogy valami rendetlenség ne történjék
közöttök. Amidőn a gyermekségből kikelnek, olyan foglalatosságban
gyakoroltatják őket, amelyekhez erő kívántatik, dárdát, láncsát
hajíttatnak vélek, a nyilazásra tanítják. Ezeken kívül kézi munkára is
tanítják, a nyíl-, nyereg-csinálásra, muzsikára; kutyákat, madarakat
neveltetnek vélek. Ezekből az iskolákból feljebb való hivatalokra emelik
őket, úgymint a császár ingeit mosni, gondot viselni a drága italira, a
fizetéseket is megjobbítják, napjára 8 pénzek jár. Ebből a két házból
még feljebb való házban fognak menni, amelyet Cház-odának híják,
amelyben negyven inas lakik, akik szűntelen a császár mellett vannak.
Ezek közül tizenkettő az udvari főtisztségeket viselik, ezek azok: a
Seliktár aga, aki a fegyverhordozója; A Rikiabdár aga, aki a kengyelét
tartja; Az Ibriktár aga, aki a vizét hordja; A Tulbendár aga, aki a
császár csalmáját ékesíti; Kemhusár aga, aki a köntöseire visel gondot,
és fejér ruhákra; A Chernegir basi a feje azoknak, kik a császár ételét
megkóstolják; Zagárgi basi, aki a kutyákhoz láttat; Dirnakgi basi, aki a
császár körmeit metélli; Barber basi, az első borbély; Muhascsegi basi,
aki a költségre vigyáz; A Teskeregi basi, secretárius. Ma többet nem.


CLXXVI.

_Rodostó, 15. februárii. 1749._

Ma a fél emberekről írok, vagyis a heréltekről. Mivel vannak a
császárnak kétféle herélt emberi: vannak fejér és fekete. A császárnak a
belső udvarabeli főtisztei mindinkább heréltekből állanak. A császár
első papja, és a császári templomoknak plébánusi heréltek.

A fekete heréltek az asszonyok szolgálatjára rendeltettek. Ezek
teljességgel meg vannak herélve, és ezeknél rútabbakot se ocsmányobbakot
nem lehet látni. Ezeknek a legelső tisztje a Kislár agasi.

Úgy tetszik, hogy itt beszéllhetünk a császár udvarában való leányokról.
Ezek mind külömféle országból való rab leányok; kiválasztják a
legszebbeket. Ezek két házra vannak elosztva, valamint az inasok. A
foglalatosságok a varrás, mindenikének különös ágya vagyon, és minden
ötödik ágy között egy igen vígyázó öreg asszony fekszik. Ezeket a
muzsikára és a tánczra tanítják. A császár anyja ezekből veszen maga
mellé, akiket akarja. Az öreg asszonyt, aki ezeknek parancsol, nevezik
kaden kiája: a leányok anyja.

Amidőn a császár közűllök akar választani, sorba állítják. Amelyik
megtetszik, annak veti a keszkenőit, és azt pompával viszik a
császárhoz. Ha szerencséjire első fiat hoz, megkoronázzák, és a Hasáki
sultana nevet viseli; a többi, ha fiat hoznak is azután, nem viselik ezt
a nevet.

A császár halála után akiknek leányi voltanak, az udvartól kimehetnek;
de akiknek fiok volt, azok bé lesznek rekesztve holtig, hogyha csak a
fiok császárrá nem leszen. Mindezekből kitetszik, hogy a császár belső
udvara olyan, mint egy iskola, ahol nagy rendet tartanak. Már ezután a
császár külső udvaráról lesz a szó.


CLXXVII.

_Rodostó, 21. junii, 1749._

Fogjunk az asszony dolgához, és kezdjük el a fővezéren, akit a törökök
Vizir Azemnek nevezik, ugymint a tanács fejének. A császár csaknem az
egész hatalmát kezében adja, keziben adván a maga nagy pecsétit, amelyen
a maga neve vagyon metszve. Ezt a tisztséget az első Amurátes kezdé.

Vannak még más hat dívánvezérek, akik a dívánban csak akkor adhatnak
tanácsot, amidőn tanácsot kér a vezér tőllök.

A vezér udvara fejdelmi udvar a nagy ceremóniákba. A három szegletű
csalmáján két tollat visel, a császár hármat. A vezér előtt három
lófarkat visznek. – Ezt a nagy becsületet csak három pasának adják meg
az egész birodalomban, minthogy a császár képét viseli. Minden a maga
perét őeleibe viheti. Egy hétben négyszer tart dívánt a császár
udvarában, kétszer pedig a maga házánál. A vezér oly hatalmas légyen is,
de meg nem ölethet egy basát a császár kezeírása, parancsolata nélkül,
még csak egy jancsárt is a főtisztje híre nélkül. Ámbár minden kérésnek
a vezér keze által kell meglenni, ha történik, hogy valakinek nagy
igazságtalanságot cselekedtenek, amelyben a vezérnek is része volna,
olyankor szabad a császárra híni, tűzet tévén a fejére, és úgy menni a
császár udvarában igazságot kérni.

A vezér fizetése csak húsz ezer tallér esztendőre. De az ajándékok,
amelyeket a basák adnak az egész tartományokból, és a sok pénz, melyet
veszen fel mindazoktól, akiknek dolgok vagyon a portán, rettentő sokra
megyen; amelyet a császár látatlanná tészi; mivel az a kincs még az ő
ládájában fog menni.

Vannak még a vezér után nagy tisztségek, ugymint a beglerbégségek. Ezek
a tartományok gubernátori. Ezek mind három boncsokosok, és urai mind a
hadi, mind a törvényes dolgoknak. Az anatoliai beglerbégség legelső.
Ennek egy milliom készpénze jár esztendőre. Huszonkét beglerbégség
vagyon. Ezeknek a nagy gubernátoroknak mindenikének vagyon magának
muftija, reis effendije: cancelláriusa, defterdárja: kincstartója.

Hát a havasalföldi és a moldovai vajdákról ne szóljunk? A kettő között a
moldovai az első, és a szegényebb. A moldovai a császárnak hatvanezer
tallért ád, hát még a sok imide-amoda való ajándék még annyira megyen. A
havasalföldi vajda százharmincz ezer tallért. Régenten a törökök olyan
együgyűek voltak, hogy magok mentek az adópénzért. Volt olyan
havasalföldi vajda, aki utánna küldött a törököknek, és tolvaj képiben
elvették tőllök az adó pénzt. A török egyszer-kétszer csak elszenvedte,
de a szemit felnyitotta, és már most a vajda emberei szedik az adópénzt
Konstancinápolyban. Ha elvesztik, nem a császár kára.


CLXXVIII.

_Rodostó, 21. octob. 1749._

Itt attól nem igen tarthatni, hogy a távolvaló tartományokban a
gubernátorok az engedelmességet félben rúgják, és magokot szabados
urakká tegyék; mivel arra igen vígyáznak, hogy olyan gubernátorokot
tegyenek, akik a császár udvarában neveltettek, akik nem tudják se
apjokot, se anyjokot, se semmi pereputyokot, akiknek nem lévén semmi
támaszhoz reménységek, nem lehet valamit kezdeni a császár ellen.

A császár azt meg nem engedi, hogy az atyának gazdagsága a fiára
szálljon. Minden pasának az örökje a császáré, és abból annyit ád a
gyermekeknek, amennyi elegendő, hogy élhessenek.

A császár ha nem jó szemmel látja valamely pasának nagy hatalmát vagy
gazdagságát, akkoron vagy húgát, vagy más atyjafiát adja néki. Az
eljegyzéskor nagy summa pénzt kell adni, és drága ajándékokot kell adni
a házasság előtt: házasság után pedig tartani kell nagy fényességgel,
úgy annyira, hogy akármely nagy kincse legyen, de a felesége megüresíti
a ládáit, még pedig véle sem lakhatik; mert a császár atyjafiait ki nem
viszik soha Konstancinápolyból: magának pedig a pasaságban kell lakni.

A régi familiákra itt semmi tekintet nincsen. – Az olyan pasa pedig, aki
császári vérből valót veszen el, a feleségét, akit annakelőtte vett volt
el, el kell bocsátani, akármely nehéz dolog legyen a. Minthogy pedig az
új feleségivel sem lakhatik, azért a felesége ád neki csemegére egykét
halajkát, vagy rableányt. Nekünk is csemegére elég bő szüretünk volt.


CLXXIX.

_Rodostó, 1750 16. januárii._

Kedves néném, e jubileum esztendő szent esztendő, bár a szent Péter
templomában mehetnénk: de oda nem mehetünk. Imádjuk itt az istent: _nagy
az én nevem mindenütt, és mindenütt áldoznak az én nevemnek_.

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették. Tihája béget
tették helyében. Ezt Mehemet pasának híják.

Már mostanában a török vallásról kell írni, és azt mondani, hogy minden
hamis vallások között legveszedelmesebb a Mahumet vallása; mert
azonkívűl, hogy az érzékenységeknek leginkább kedvez: de másként
egynehány punktumokban megegyezik a keresztyénséggel. Mahumet a
valóságos, és mindeneket teremtő istennek ismeretségére fundálta a
vallást, azután a felebaráti szeretetre, a testi tisztaságra, és a
csendes életre. A török vallás keményen tiltja a bálványozást.

Mahumet pogányságban született a szerecsenek között 570-ben. Neki
természet szerént való értelme volt. Azt tartják, hogy egy Nestorianus
Sergius nevű barát, aki elszökött volt Konstancinápolyból, hogy a
hagyatta volna el véle a pogányságot. Kitetszik az alkoránból, hogy e
két ember a szent írásból vették ki, ami legjobb a vallásban. De mivel
az ő idejekbe Arábiában sokkal több zsidó vala, mintsem keresztyén,
azért nem is vevének ki annyi szokást az új testamentumból, mint az óból
– arra az okra való nézve, hogy a zsidókat a magok vallásokra
hódíthassák, és a keresztyénektől se távozzanak el teljességgel. Ha a
Mahumet bolondsága a nem lett volna, hogy őtet az istentől küldetett
embernek tartsák, az ő vallása nem igen külömbözött volna a sociniánusok
vallásától. De rendkívűl való nagy dolgot akara cselekedni, el akarván
hitetni másokkal, hogy néki szövetsége vagyon a magasságbéli lelkekkel.
– De minthogy se nem küldetett volt, se csudatételekre való ajándéka nem
volt, kénszerítteték a vallása felállitására, hogy az okossághoz, a
világi tudományhoz, és a csalárdsághoz tegye az ő elragadtatásit,
amelyeket okozák vala a nagy nyavalyatörések. Végtire mindezek csak
elhiteték a néppel, hogy ő sokkal feljebb való volna a több embereknél,
és hogy a mennyekből venne oktatásokot. A felesége Fatima, és a jóakarói
tele torokkal kiáltják vala, hogy ő volna hirdetője, magyarázója az Úr
akaratjának: e világra pedig csak azért jött, hogy az Úr parancsalatit
hirdesse. A galamb, akit arra szoktattak vala, hogy a feje felett
repdessen, nem kevesé emelé fel a nép előtt, aki azt tartotta, hogy ez a
madár Gábriel angyal lévén, a fülibe beszéll a követnek. Itt félben
szakasztom, másszor többet.


CLXXX.

_Rodostó, 1750. 15. máji._

Ki ne örűlne a májusi szép napoknak? De a bizonyos, hogy itt a május nem
oly kedves, mint másutt; mert leveles fákot csaknem egész télen látunk –
zöldséget szűntelen. Sőt még májusban a szárazságok elkezdődnek, a fű is
hervadni kezd, a fák pedig már aprilis kezdetén virágoznak, ződülnek.

De itt nem a gazdaságról kell beszéllni, hanem a Mahumetről, aki, hogy
magától el ne vadítsa a pogányokat, se zsidónak, se keresztyénnek nem
akará magát mutatni. De, hogy mind a zsidóknak, mind a keresztyéneknek
kedvezhessen, mindenikének holmi részecskéit kivevé a vallásából, és a
magáé közé toldá. És azt tanítá, hogy háromféle írott törvényt adott ki
az Úr az embereknek – mindenikében lehet üdvezűlni; mert mindenike azt
hagyja, hogy higyenek az egy istenben, minden emberek teremtőjében és
bírájában. – Az első törvény Mózses által adatott ki, de minthogy igen
nehéz volt, azért igen kevesen is vihették azt jól végben. A második
törvény a Krisztusé, amely noha teljes legyen is kegyelemmel, de ennek
sokkal nehezebb a megtartása, mivel igen ellenkezik a megromlott
természettel. Azokáért mondá: „Az Úr teljes lévén irgalmassággal,
énáltalam küld nektek egy olyan törvényt, amely könnyű, és a ti
gyengeségetekhez való – úgy, hogy azt követvén egészen mindnyájan,
boldogok lehessetek mind ezen, mind a más világon.“ Ez igen nagy ígéret.

Az alkorán könyve olyan könyv, amelyben a jók között sok gyermekség és
haszontalanság vagyon. De ez a könyv akár micsodás legyen, mindazonáltal
magában foglalja mind a papi, mind a városi törvényt, és elejekbe adja a
törököknek mind azt, amit hinni és követni kell. Ők azt meg nem mernék
nyitani, hanem először a fejekre teszik, amely nálok a tiszteletnek
legnagyobb jele. Azt nagy szorgalmatossággal olvassák a parancsolat
szerént, amely azt hagyja: _Foglalatoskodjatok gyakorta annak a könyvnek
olvasásában, amely néktek küldetett, és könyörögjetek szűntelen; mert az
imádság eltérít a vétektől_. Azt tartják, hogy aki azt elolvassa
annyiszor amennyiszer – már annak bizonyos száma vagyon – hogy a
megnyeri a paradicsomot. Ők azt főkönyvnek nevezik.

A török vallás három ágra szakad. A szerecsenek tartása legbabonásabb –
ezek Bubeker szerént tartják a vallást. A persáké, amely tisztább, ezek
Halit követik. A törökök pedig Omerrel tartanak – ezek a többit
eretnekeknek tartják és kárhoztatják. – Én pedig nem kárhoztatom azt,
aki hosszabb levelet nem akar írni: sőt még azt mondom, emberséges ember
érette.


CLXXXI.

_Rodostó, 16. sept. 1750._

Mely szép dolog ilyen mezei városba lakni, mint a miénk – akkor megyen a
mezőre az ember, mikor akarja. A nagy kerített városok, mint a
tömlöczök, olyanok. Most a kertekben enni gyönyörűség. Ott a sok
gyümölcs, noha nem sokféle; mert a kertészek rosszak, oltani nem tudnak.
Körtvély, alma, szilva nincsen, hanem a sok őszi baraczk – a sok két,
háromféle dinnye, kivált most az őszi dinnye, amely decemberben is tart.
Olyan őszi dinnye pedig, mint itt vagyon, nem adatik sehol. Az igen
hasonlít az ugorkához, aminthogy, amelyik nem jó, egész ugorka. De ennél
a dinnyénél nem lehet kedvesebb gyümölcsöt enni. Kívűl a szemnek nem
tetszik, ha megmetszik, még annál inkább, mert a belső része tiszta
zöld. De ha megkóstolják, gyönyörűséggel esznek belőle, mert olvad a
leányok szájában, és olyan édes, mintha nádmézbe főzték volna meg.
Menjünk már az asszony dolgára.

A törököknek egy hitágazatja vagyon, tudniillik: Hogy csak egy isten
vagyon, és hogy Mahumetet az isten küldötte. Ami pedig a törvénybéli
parancsolatot illeti, a törökök öt részre osztják. I. Hogy napjában
ötször imádkozzanak. II. Hogy a Ramazánt megbecsűljék. III. Hogy
alamizsnát adjanak, és az irgalmasságnak cselekedetit kövessék. IV.
Hogy, ha lehet, búcsúra elmenjenek Mekkában. V. Hogy semmi
tisztátalanságot el ne szenvedjenek a testeken.

Ezekhez még más négy parancsolatot adnak, de ezek nem szükségesek
teljességgel az üdvösségre. I. Hogy pénteket megülljék. II. Hogy
környűlmetéltessék magokot. III. Hogy bort ne igyanak. IV. Hogy
disznóhúst ne egyenek, se olyan állatot, akinek először a vérit ki nem
bocsátották.

A törökök tisztelik pénteket, és tartoznak azon a napon a templomba
menni délbe. Az asszonyoknak megengedik, hogy oda ne menjenek, azért,
hogy a férfiak figyelmetesebben imádkozhassanak. A török kereskedő délig
ki nem nyitja a boltját azon a napon, desőt még egy ájtatos török a
keresztyén házában se menne – amint e velem megtörtént.

A közönséges jó vivé a törvénycsinálót arra, hogy a tanítványinak
megtiltsa a boritalt. „_Óhjátok magatokot, mondá, a bortól, a koczka, a
sak játékoktól. Ezeket azért találta fel az ördög, hogy gyülölséget és
veszekedést szerezzen az emberek között, hogy őket eltávoztassa az
imádságtól, és meggátolja őket, hogy az isten nevét segítségül híják_.“
Minket pedig meg nem gátol, hogy ne adjunk hálákot az Úrnak, hogy a
pestisnek hírét sem hallottuk ebben az esztendőben – ne is halljuk.


CLXXXII.

_Rodostó, 1751. 14. febr._

Kedves néném, annak igen örűlök, hogy a ked tetszése szerént írtam még
eddig a török szokásról és vallásról. Kívánom, hogy ezután is úgy
legyen. De azt szükséges megírnom, hogy itt igen zűrzavar idők járnak,
de a nekünk hasznunkra vagyon; mert most fársángba csak hozzák nekünk a
sok túzokot halva és elevenen, akiket az ónos esőkbe fogták. A török nem
kap rajta: mi pedig már meg is úntuk. A túzok rettentő fejes, makacs
állat, jobban szereti éhel megölni magát, mint enni, hanem a fiatalt fel
lehet nevelni. – Ideje az asszony dolgára menni.

A muftit a törökök úgy tekéntik, mint vallásoknak, törvényeknek fejit és
oráculumját. Ennek választása teljességgel a császáron áll, aki erre a
hivatalra okos, értelmes, és igaz embert választ. – Ámbár az ő
decretumit és végezésit a bírák törvénynek tartsák is, de a császárt
semire nem kötelezhetik. Mindazonáltal olyan nagy az ő hatalma, hogy
semiben néki ellent nem mond, se ellent nem tart végezésinek. Amelyek
csak egynehány szókból állanak, és utóljára mindenkor hozá tészi: „Az
isten tudja, melyik jobb.“ Mindazonáltal amidőn a császár tanácsot kér a
muftitól az országos dolgokban, vagy valamely pasának haláláról, vagy a
békeségről, hadakozásról, és ha úgy talál lenni, hogy ez a főpap másként
gondolkodik, mint a császár mindezekről; minden halogatás nélkül
leteszik, és olyan főpapot tesznek, akinek olyan gondolati legyenek,
mint a császárnak.

A császár, mikor a muftinak ír, ilyen titulust ád neki: „Ésádnak, aki
minden bölcseknél legbölcsebb, minden tudományokban legfeljebb haladó
mindazoknál, akik fent haladnak. Te aki minden nem szabados dologtól
megtartóztatod magadat. Eredete a jó erkölcsnek, és a valóságos
tudománynak. A próféták és az apostoli tudománynak örököse, aki
megfejted a hitnek ágazatját, és kinyilatkoztatod annak valóságos
értelmét. Te vagy az igazság kincsének a kulcsa. Te világosítod meg a
homályos magyarázatot. Meg vagy erősítve a felső igazgatónak, és az
emberi nemzet törvénycsinálójának kegyelmével. – A nagy isten adja, hogy
szűntelen megmaradj a jó erkölcsbe.“

A muftit mihent választják, a császár egy nyusztos mentét küld néki, és
ezer tallért aranyúl egy kezkenőben. Azután 2000 pénzt rendel néki
napjára – egy poltura három pénz – e mintegy 16 tallérra és 30 polturára
megyen. Vannak olyan császári templomok, akiknek jószágiból felvehet
ötvenezer tallért.

A mufti után vannak a két kadileskerek: az egyik európai, a másik
ázsiai. Ezek eleiben mindenféle törvény elmehet, és mindenféle törvényt
megítélhetnek. Ebből a tisztségből a muftiságra mennek.

A kadileskerség után való a molla. Ezeknek 500 pénzök jár napjára. Ennek
az egész tartományban való kádiakra vagy bírákra hatalma vagyon. A
mollákból lehet mufti. A mollákot és kádiakot egyházi embereknek
tartják; mert a törökök között a vallásbéli törvényt a városi törvénytől
meg nem választják.

Az imánok vagy papok olyanok, mint a parochusok. Ezeknek
megfeddhetetleneknek kell lenni, de szükséges, hogy jól tudják olvasni
az alkoránt, és hogy elsőben abban a hivatalban (szolgáltak légyen),
mint azok, akik a toronyból a népet az imádságra szokták híni. De még az
is szükséges, hogy a nép a fővezérnek szólljon mellette: másképen abban
a hivatalban nem állhatna a vezér parancsolatja nélkül. Ahhoz nem
kívántatik más papi bélyeg, se a mufti nekik semmit nem parancsol. Kiki
szabad a maga parochiájában, hanem a városi bírák alatt vannak.

Az émireket az egyháziak közé számlálhatjuk, mivel ezek a Mahumet
familiájából valók. Hogy pedig a többitől magokot megkülömböztessék,
zöld csalmát viselnek, a Mahumet színét. Ezeknek sok szabadságok vagyon.
A törököknek meg vagyon tiltva, hogy gyalázatosan ne bánjanak vélek.[2]
De ha haragusznak reájok, és részegen látják, a csalmájokot leveszik, és
jól elverik minden tisztelet nélkül.

Az émireknek egy fejek vagyon, akit Nákib Essrefnek nevezik. Ennek oly
nagy hatalma vagyon rajtok, hogy megöletheti és megkegyelmezhet nékik.
De, hogy a botránkoztatást elkerüljék, a büntetés mindenkor titkosan
megyen végben. A főnek egy vicéje vagyon, akit Alemdárnak híják. E
hordozza a Mahumet zászlóját. Az émirek mindenféle nagy tisztségekre
felmehetnek: én pedig tovább nem megyek, hanem jó egészséget kívánok
nénémnek.


CLXXXIII.

_Rodostó, 15. aug. 1751._

Kedves néném, azt igen jól cselekszed, hogy bátorításra valót írsz a
leveledben, írván, hogy kedvesen olvasod a törökökről való leveleimet;
mert a bizonyos, hogy régen félbe hagytam volna, ha tudnám, hogy
únadalmasok.

Azt jó megtudni, hogy a törökök szeretik a szép és tiszta templomokot
építeni, és igen bőkezűek a templomoknak fundátiókot tenni, és
jövedelmet a szegények számokra, akik mindennap imádkozzanak a jótévőjök
lelkekért.

A császári templomoknak vagyon legtöbb jövedelmek. Ezekre pedig a Keslár
aga, aki a császár asszonyira vígyáz, visel gondot, és parancsol. A
templomokhoz való tisztségekből az imperiumban sok templomok vannak,
főképen olyan helyeken, ahol a császárok szoktak lakni, ugymint
Brúsában, Drinápolyban, Konstancinápolyban, ahol sok császároktól
építtetett drága templomok vannak. Császárnék is építtettek.

Ezek között legfővebb a szent Sophia temploma. Ezt Justiniánus császár
építtette volt; a törökök megtartották, és valamint annakelőtte az isten
szolgálatjára rendelték. De a jövedelmét megnagyobbították, amely
esztendőre száz ezer aranyra megyen. Ezt pedig a városban szedik fel. A
császár tartozik maga is ezer és egy pénzt fizetni a földért, amelyen a
kastélya vagyon építve; mert a keresztyén császárok idejében az a föld a
templomhoz tartozandó kert volt.

A török császárok pedig a templom körűl egynehány kápolnát építtettek,
ahová temetik őket. Azokban szűntelen való égő lámpások vannak, bizonyos
jövedelem pedig azoknak számokra, kik az ő lelkekért imádkoznak azokban
a kápolnákban. Ezenkívűl mindennap bizonyos órákban sok számú
koldusoknak alamizsnát adnak. – Mely boldogok volnának, ha a Krisztusért
adnák.

Sok templomok vannak, ahol iskolák lévén a törvényt tanítják. Vannak
ispotályok, szállások az útazók és az idegenek számára. Vannak konyhák,
ahol a szegényeknek ételt készítenek. Mindezeknek a jövedelmek bizonyos;
mert faluk, földek, tartományok vannak arra rendeltetve. Szerencsés falu
az, amely valami templomhoz tartozik; mert annak sok szabadsága vagyon.
Ha valamely különös ember valamely templomnak fundátiót akar tenni,
földet nem adhat, hanem készpénzt ád, amelyet interesre kiadják. De ez
csak a templomért szabad; mert a törvény tiltja az interesre való adást.
– Az egészségre vígyázzunk néném.


CLXXXIV.

_Rodostó, 26. octob. 1751._

E már rendkívűl való dolog, hogy ma havazzon. – Ezt még sohasem értük.
Még pedig sok szőllő és pamut a mezőn. Talám jovunkra esik; mert három
holnaptól fogva a pestis igen uralkodik. A változást tehet az áerben.
Hihető, hogy a pestisnek nincsen egészen való ereje; mivel sokan
meggyógyúlnak belőle. A törökök tanítások szerént ezeknek nem lehet
meghalni pestisben: akik pedig abban megholtanak, lehetetlen volt azt
nékik elkerülni. Mert az ő tanítások az isten előre való rendeléséről
mód nélkül szoros. Sőt még az istennek tulajdonítják a vétket; mert azt
nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinekkinek a homlokára
van írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti.

A törökök a persákot eretnekeknek tartják; mert ezek Halyt követik: a
törökök pedig Mahumetet. És nagy gyűlölséggel vannak egymáshoz, úgy
annyira, hogy a császár udvarában mindenféle nemzetből való
rabgyermekeket bévesznek, de persát nem; mert azt mondják, hogy
lehetetlen egy persának megtérni valóságoson. Egyszóval azt tartják,
hogy egy zsidó, egy keresztyén remélheti, hogy még idővel a hívek közé
állhat, de egy persa sohasem. A törökök között a vallás iránt
véghetetlen szakadások vannak, akik mindannyiféleképen magyarázzák az
alkoránt. – Vannak sokan olyanok, akik az istenséget nem hiszik.

A törököt között is vannak egynehányféle szerzetesek, akik
megkülömböztetnek magok között a ruhájokkal. Azok között
legnevezetesebbek, legközönségesebbek a dervisek. Ezeknek Ikoniumba
vagyon a főklastromok, amely klastromba 400-an vannak rendszerént. A
dervisek fogadást tesznek a szegénységről, tisztaságról és
engedelmességről. A superiorjok előtt igen nagy alázatossággal vannak.
Az ő ingek igen vastag vászon; azonfelyűl vastag szürke daróczból való
hosszú dolmány a vállokra terítve egy fejér pokrócz; a lábok szára
mezítelen; a melyek kinyitva; az övök vastag széles bőrből vagyon, elől
kötik meg; a süvegek teveszőr, és olyan formájú, mint a csákósüveg csákó
nélkül. Ezek a bort titkon megiszszák, és akit megcsalhatnak, azt el nem
múlatják. Ezeknek csötörtökön nem szabad enni estig.


CLXXXV.

_Rodostó, 20. máji, 1752._

Kedves néném, öt esztendeje, hogy leveledet nem vettem. Igazán mondván
öt holnapja, nem sok-é a? Az előtt gyakrabban írtunk egymásnak, mitől
van a? talám attól, hogy vénűlünk? de a héjával bétöltöm a ked
akaratját, és a törökök szokásit végig leírom. Az utolsó levelemet a
derviseken hagytam el, és ismét rólok írok.

A derviseknek legfővebb külső foglalatosságok a, hogy tánczoljanak
kedden és pénteken. De amíg ehez a komédia ájtatossághoz kezdjenek, a
superiorjok predikácziót csinál. Azt tartják, hogy ezt a predikácziót
akármely valláson lévő meghallgathatja. A szerzetesek pedig kerekdeden
ülnek a térdeken. A predikácziónak vége lévén, a chórusba az énekesek és
a flautások elkezdik az éneket, amely sokáig tart. Amidőn bizonyos
verset énekelnek, a superior összeveri a kezeit, és erre a jelre a
szerzetesek felkelnek, a karokot kiterjesztik, és keringeni kezdenek
kerekbe, azt pedig oly sebességgel, hogy aki nézi, a feje szédűlni kezd.
Szoknya forma van rajtok vastag posztóból. És noha oly sebességgel
forogjanak is, mint a szekérbe a kerék: de egyik a másikát meg nem éri.
A superiorjok jelt adván egyszersmind elhagyják a tánczot, és kiki a
maga helyére lekuczorodik. Minthogy pedig ehez igen ifjúságokba
szoktatják őket, azért legkisebb főszédűlést sem éreznek. Énnekem pedig
a fejem szédelgett, csak hogy néztem is őket. Négyszer vagy ötször
kezdik így el a keringést. – Ezek megházasodhatnak, de el kell hagyni a
dervisséget.

A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda
tisztelettel vannak a Krisztushoz. A nem igaz, hogy káromlással volnának
hozzája, mint sokan azt tartják; mert itt nem a közönséges népet kell
érteni, hanem az írástudókot. Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem
hiszik a Krisztus istenségét, legalább úgy tisztelik, mint az isten
fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek,
hogy az isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes
kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a
Krisztusban hiszünk: hanem azért, hogy nem hiszszük, hogy Mahumetet az
isten küldötte volna. Jól cselekeszszük.


CLXXXVI.

_Rodostó, 1752. 2. aug._

Ki ne írna, kedves néném, örömest, mikor annyi sok jó dinnyét eszünk;
mert itt most a dinnyeszüret. Azt tudom, hogy nem jóízűen eszi a dinnyét
a vezér, akit az elmúlt holnapban letevének, vagyon is oka. Helyében
pedig Imrehor Mustafát tették. E főlovászmester volt. Már most a
birodalomnak fejdelme. Emberséges ember. Hozzánk már is mutatja
jóakaratját.

Az elmúlt holnapnak a végén estve felé jól megijesztettek volt
bennünket; mert olyan nagy földindúlás volt, hogy annál nagyobbat soha
sem értem. A házak, a falak úgy hajladoztak, mint mikor a szél a fákot
hajtogatja, de semmi szerencsétlenség nem történt.

Már most írjunk a törökök házasságiról, akiknél a házasság szent és
tiszteletes dolog. A papoknak ott nincsen semmi részek; mert a kötés a
bíró előtt megyen végbe. Amidőn pedig valaki törvény szerént akar
megházasodni, a leány atyjával és anyjával végez arról. A házasságról
való levelet vagy kötést a bíró és két bizonságok előtt csinálják meg,
amely kötést elronthatja a két rész. Egy asszony kérheti az urától való
elválást, ha tehetetlen, ha háromszor egymásután péntekre virradó
étszakán elmúlatja az adót megfizetni, amely étszaka arra az adóra
rendeltetett. Egy olyan férfiú, aki annyira valót nem ád a feleséginek,
hogy kétszer egy hétben a feredőben mehessen, tarthat az elválástól. A
leánynyal pénzt nem adnak, hanem a legénynek kell adni. A lakadalomnak
napján a menyasszonyt nagy pompával, síppal, dobbal viszik a legény
házához. A legény a kapunál várja, és leveszi a szekérből, kezet adnak
egymásnak, de a leány ábrázatja bé vagyon födözve úgy, hogy őtet nem
láthatják, de ő láthatja a legényt. A szekérből leszállván, fogadást
tesznek egymásnak, azután a napot vendégségben töltik a férfiak külön,
az asszonyok is külön. Annak idejében a menyasszonynak valamely asszony
atyjafia viszi a vőlegény házában, és csak akkor látja meg, ha szép-é,
vagy rút. Nem magyar húmorhoz való az ilyen házasság.


CLXXXVII.

_Rodostó, 17. nov. 1752._

Itt, kedves néném, szép idők járnak, az ablakok nyitva vannak. Lehet
tehát most írni a török lakodalomról.

A császároknál a házasság nem szokás. Hihető, hogy ők abban az ország
csendességire vígyáznak, de az is hihető, hogy a lakodalmi irtóztató
költséget akarják elkerülni. A császár annyi rableányt tarthat, amennyi
néki tetszik. Akik férfiú gyermeket hoznak e világra, azokot úgy
tekéntik, mint császárnékot, és fijok császárok lehetnek idővel.

A törökök között kétféle házasság vagyon: a törvény szerént való
házasság, és a bérben való házasság, a harmadik a rableánynyal való
ágyasság. A törvény szerént egy török akármely gazdag legyen, de három
vagy négy valóságos feleségnél nem vehet többet. A bérben való házasság
minden ceremonia nélkül megyen véghez, hanem megalkusznak a leány
apjával és anyjával, akik bérben akarják adni leányokot, a bíró előtt.
Aki írásban teszi, hogy egy ilyen legény egy ilyen leányt magához akarja
venni, hogy feleség helyett legyen, kötelezi magát arra, hogy étellel,
ruházattal fogja tartani – úgy a tőlle leendő gyermeket is – de olyan
formában, hogy visszaküldheti az apja házához, amikor néki tetszik,
megfizetvén a bért az alku szerént. Ami pedig a rabasszonyokot illeti, a
törvény szerént a törökök arra fordíthatják őket, amire szeretik. A
törököknél a gyermekek egyaránt osztoznak, akármely asszonytól valók
legyenek. Hanem az a külömbség vagyon, hogy a rabasszony gyermeke rab
lesz, valamint az anyja, hogyha az atyja fel nem szabadítja.

Amidőn a férfiú hal meg előbb, az asszony kiveszi a néki kötött pénzt:
ez a valóságos feleséget illeti; mivel a többivel nem gondolnak annyit.
A török a valóságos feleségit elveszi; akinek fizet, bérben tartja; a
rabasszonyt pénzen veszi.

Egy ember, aki el akar válni a feleségitől, tartozik néki megadni, amit
néki kötött házasságakor. Az elválás a bíró előtt megyen végben, és
azután mindenik rész szabad.


CLXXXVIII.

_Rodostó, 1753. 22. martii._

Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba. Tegnap 33
esztendeje múlt el itt való uralkodó bújdosásunknak. A bizonyos, hogy
mint a negyed része, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt
megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A nem ártalmas,
még hasznos; mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom isten ő
felségéhez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól
felszámlálva 45 esztendeje vagyon. Áldassék istennek szent neve. De
térjünk az asszony dolgára.

A törökök, azaz: az írástudók, a környűlmetélést nem tartják
hitágazatnak, se az alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a
paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták
környűlmetélni. A környűlmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek
atyja házánál. A gyermeket pedig felöltöztetik, mentől czifrábban lehet,
azután lovon az utczákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben
egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal
mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet
megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba,
ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el
véle, azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt
tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván, és megszorítván
egy kis fogóval, a borotvával elvágja, és az elvágott bőrt megmutatja a
jelenvalóknak, mondván: „Az isten nagy!“ Azonba pedig a gyermek sír és
kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a
hivők köziben vetetett. Azután visszaviszik a gyermeket czeremoniával az
atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni,
hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a
kezében veszi, és felemelvén az istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a
szájában, mondván: „Tessék az istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet)
hogy az ő szent neve néked mindenkor oly jó ízű legyen, mint ez a só, és
meg ne engedje neked a a földi dolgokot megkóstolni.“

Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a
lelket is megszennyesíti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is
megtisztítja; errevalónézve a mosódással készűlnek az imádsághoz.
_Istenes ember_, mondja az alkorán, _amidőn az imádsághoz akarsz fogni,
mosd meg az orczádat, karodat és lábaidat. A házasok, kik együtt hálnak,
megferedjenek. Hogy a betegek és az útazók vizet nem találnak, tiszta
porral súrolják meg orczájokot; mivel az isten szereti a tisztaságot,
azt is akarja, hogy az őneki tett könyörgés tökélletes legyen, hogy
hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségűl híják az ő szent
nevét_. – E mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való
intés; mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében – anélkül a
kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném
egészségét. E most elég.


CLXXXIX.

_Rodostó, 1753. 11. junii._

Kedves néném, azt írod, hogy úgy tudod a törökök szokását, vallását,
mint a mufti. Úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolódni. Még a muftihoz
tenni magát! akinek térdig érő szakálla vagyon, és olyan csalmája, mint
egy méhkas. Meg ne boszonts, mert többet nem írok. Noha már félben nem
hagyom, és azt mondom, hogy a törökök a mosódásról való parancsolatot
két mosódásban tartják: nagy és kicsid mosódásban. Az első abban áll,
hogy az egész testet megmossák, ezzel leginkább a házasok tartoznak, és
ahol feredők nincsenek, a férfiú a folyóvízben vagy tengerben háromszor
lebukjék, akármely hideg legyen. A kis mosdás pedig abból áll, hogy
arczczal Mekka felé fordúljon, megmossa orczáját, orrát, kezeit, karját,
lábait.

A mosdás után szemeket a földre vetik, és úgy vannak egy kevés ideig,
hogy magokhoz térjenek, és az imádsághoz készűljenek, amely ötször
vagyon napjában. Az első hajnalba; a második délben; a harmadik dél és
napnyugot között mintegy négy óra felé; a negyedik napnyugotkor; az
ötödik mintegy másfél órakor napnyugot után. Hogy pediglen minden
megtudhassa az idejét ezeknek az imádságoknak, nem harangszóval adnak
jelt, mert nálok harang nincsen, hanem arra rendeltetett emberek vannak,
kik felmennek a mecsetbe, az ujjokkal bédugván fülököt egész teli
torokkal éneklik ezeket a szókot: „Az isten nagy, nincsen más isten az
istenen kívűl. Jöjjetek a könyörgésre, ihon világosan hirdetem néktek.“
– Ezek a bőr harangok ezeket a szókot először dél felé éneklik, azután
éjszak, napkelet, és napnyúgot felé.

Ezt mindenek meghallván megmosdanak, és a templomba mennek. Az ajtó
előtt kiki leteszi a papucsát, vagy a kezében béviszi. Nagy tisztelettel
meghajtja magát, és köszönti a rejtekben lévő alkoránt, amely rejtek
hely jelenti Mekkát. Azután kiki felemelvén szemeit a hüvelykét a
füleiben teszi, minekelőtte letérdepeljen. Azután a pap felkél, és
kinyitott kezeit a fejére teszi, a füleit a hüvelykével bédugja, és igen
felszóval, de halkkal énekli: _Nagy isten! dicsőség tenéked Úr, hogy a
te neved áldassék és dicsőíttessék; hogy a te nagy voltod
megüsmertessék; mert csak te vagy a nagy isten_. A nép csak lassan
mondja utánna.

Rendszerént pedig ezt az imádságot mondják, a szemeket a földre
függesztik. E nálok olyan imádság, mint nálunk a Miatyánk: _Az istennek
nevében, aki teljes jósággal és irgalmassággal. Dicsértessék a világ
Ura, aki teljes jóságú és irgalmasságú. Isten! minden embereknek itélő
Ura, mi tégedet imádunk, mi tebenned vetjük minden bizodalmunkat. Tarts
meg minket; mivel igazán való úton hívunk segítségűl. Ez az út az,
amelyet te választottad, és amelynek kedvezel kegyelmeddel. E nem a
hitetlenek útja, se nem azoké, akikre méltán haragszol_. Ennek az
imádságnak a kezdete jó, de a vége farizeusság.

A törökök az imádságot mindenkor azon végezik el, hogy köszöntik a két
angyalokot, akik tartások szerént kétfelől állanak. Ezt pedig így viszik
véghez: A szakállokot kezekben veszik, jobbra és balra fordúlnak. A
törökök pénteken olyan szándékkal imádkoznak, hogy az isten kegyelmét
nyerjék az egész törökökre. Szombaton, hogy a zsidók megtérjenek,
vasárnap a keresztyének megtérésekért, hétfőn a prófétákért, kedden a
papokért, szerdán a holtakért, a betegekért, a rabokért, kik a
hitetlenek között vannak, csötörtökön az egész világ megtérésiért.

Kedves néném, alkalmasint tudja már ked a török vallást. De nem tartok
semmitől is; mert még soha egy keresztyén asszonyt sem hallottam, hogy
törökké lett volna a rabokon kívűl. Ők azt tudják, hogy a franczia azt
mondja, hogy Törökország a lovak paradicsoma, és az asszonyok
purgatóriuma.


CXC.

_Rodostó, 15. octob. 1753._

Kedves néném, ha mind így lészen, most minden órán vége lesz az én
levélírásimnak; mert ennekelőtte egynehány holnappal magam csudálni
kezdettem, hogy nem kezdek jól olvasni, mintha a szememre valamely
vékony hártyikát tettek volna. A könyvet olvashatom, de nehezen – az
írást könnyebben olvashatom. Azoltától fogvást a szemeim mind
homályosabban látnak – áldassék istennek szent neve érette. De az
asszony dolgát még véghez vihetem.

A törökök bőjtje a holnapról neveztetik, amelyben esik, amely Ramazán
holnap. Az ő esztendejek 354 napból áll. Azt 12 holdra osztják. Az ő
holnapjok az újsággal kezdődik.

Az ő bőjtjök Ramazán holnapban rendeltetett; mert Mahumet azt hirdeté,
hogy az alkorán abban a holnapban küldetett mennyből. Abban az egész
holnapban reggeltől fogvást nap lementéig nem szabad se enni, se innia
csak egy csepp vizet is. Ami pedig nekik legnehezebb, még dohányozni sem
szabad. De mihent a nap lemegyen, a bőjtnek vége vagyon, és mindnyájon a
dohányon kezdik a vendégséget; mert akármely szegény török is, jól
vendégli magát, cselédit. Sok egy holnap alatt elkölti, amit esztendeig
keresett. A vendégség pedig estvétől jó hajnalig tart. Nappal alusznak,
főképpen akinek nem szükséges dolgozni.

A persák micsoda nevetségre való dolgot tartanak ezen bőjt iránt. Azt
tartják, hogy Mahumet az istennek akarván tetszeni, és, hogy az övéit
gondviselés alá vegye, az istenhez felment, és azt ígérte, hogy az ő
vallásán lévők ötven napig fognak bőjtölni: isten ő szent felsége
elfogadta az ígéretet. Mikor pedig Mahumet leszállott volna, a harmadik
égben találta a Krisztust, aki is kérdezte tőlle, hogy honnét jőne?
Mahumet felelé, hogy az istentől jőne, és hogy azt igérte az istennek,
hogy az övéi ötven napot fognak bőjtölni. A Krisztus mondá néki, hogy
sokat ígért volna ötven napot. Mahumet arra felmene az istenhez, és
megjelenté, hogy sokat ígért volna, hanem hadd lenne negyven napig.
Isten ő felsége arra is reá álla. Mahumet leszállván, a Krisztus kérdé
ismét tőlle, hogy mit végezett volna? felelé, hogy negyven napot igért
volna. A Krisztus mondá néki: Látod-é, hogy én az enyémeknek negyven
napot rendeltem, és hogy micsoda rosszúl viszik végben? Mahumet ismét
felmene a harmadik alkura, és kéré az istent, hogy a bőjt hadd lenne
csak harmincz napig. Az isten azt is jóvá hagyá. A Krisztus pedig azért
nem mehete feljebb a harmadik égnél; mert a köntösinek az ujjában egy
gombostő találkozék: a mennyekbe pedig semmi földi dolog nem mehet. Én
is elvégezem a levelemet ezen a nem okos tartáson.


CXCI.

_Rodostó, 8. dec. 1753._

Kedvés néném, csaknem egészen megvakúltam. Három lépésnyire mást meg nem
üsmérhetek. A nyomtatást épen nem olvashatom, az írást mégis inkább.
Magam pedig írok, mert tudok írni. De nem tudom mit írok. – Az oculárék
semit nem használnak. Ezt már elvégezem, de a más esztendőben a levelek
ritkák lesznek.

A ramazán eltelvén, a nagy bairám következik. Ez olyan, mint nálunk a
húsvét. A bairámot az újságon kezdik el. Azt pedig a sok álgyúlövésekkel
hirdetik ki, dobokkal, sípokkal, és kiki azon igyekezik, hogy mentöl
kedvesebben tölthesse a három napokot.

Ezt az innepet nagy czeremoniával üllik a császár kastélyában. A császár
a hajnalba megyen paripán a szent Sophia templomában. Amidőn visszátér,
a vezér, a pasák, mufti – egyszóval minden nagy tisztek köszöntik.
Legutóljára a jancsár aga köszönti. A császárnék, akik esztendő által
zárva vannak, azon a napon elmehetnek a császár, a császárné
látogatására. A dívánban a császár nagy ebédet ád ma a fő ministerinek.

A jó törökök azon a napon megbékélnek azokkal, akikkel rosszúl voltanak,
és az útczákon egymásnak kezet nyújtanak. A predikátorok pedig,
minekutánna holmi részt megmagyaráztak volna az alkoránból, a templomba
ezeket az énekeket éneklik: „Köszöntés és áldás legyen rajtad Mahumet,
istennek barátja. Köszöntés és áldás legyen terajtad Jézus Krisztus,
istennek fuvallása. – Köszöntés és áldás legyen terajtad Mojses, ki
kedves voltál az istennél. Köszöntés és áldás legyen terajtad Dávid, az
istentől rendeltetett monárka. Köszöntés és áldás legyen terajtad
Salamon, aki hű voltál az Úrhoz. Köszöntés és áldás legyen terajtad Noé,
akit megtartott isten kegyelmével. Köszöntés és áldás legyen terajtad
Ádám istennek tisztasága.“

A törökök szeretete elterjed az állatokra, a fákra, és a halottakra. Azt
tartják, hogy a kedves isten előtt. Vannak olyan testamentumba hagyott
fundátiók, ahol bizonyos számú kutyákot, macskákot tartanak eledellel.


CXCII.

_Rodostó, 1754. 16. aug._

Kedves néném, igen nevető állapotba nem vagyok, mert aki igen rosszúl
lát, nem igen nevethet. Mindazonáltal mindent jó szívvel kell venni az
istentől. Már tizenöt holnapja, hogy nem olvashatok. Mással kell
íratnom; mert a mostani írásomot még magam is nehezen olvashatom. De az
asszony dolgát el nem kell múlatnom.

A törökök nagy szorgalmatossággal mossák meg a holttesteket. A test
mellett temjént égetnek, hogy a gonosz lélek eltávozzék. Azután
eltemetik olyan lepedőben, amelyet bé nem varrják se fent, se alatt.
Nékik arra okok vagyon; mert azt tartják, hogy amidőn a test a sírban
vagyon, két angyal megyen hozája, akik térdre állítják, és számot kérnek
tőlle minden cselekedeteiről. Ugyanazért is viselnek a fejek tetején egy
kis üstököcskét sokan a törökök, hogy az angyal megfoghassa. A törökök
sírja olyan, mint egy kis pincze – a tetejét deszkával béfödik, és arra
földet.

Hogyha a halott istenes ember volt, a két angyal után, akik számot
kértenek, más két angyal megyen hozája, kik olyan fejérek, mint a hó.
Ezek csak arról a gyönyörűségről fognak néki beszélleni, amelyekben
leszen a más világon. De ha igen vétkes találna lenni, két olyan fekete
angyalok mennek hozája, mint a holló, akik kínozni fogják. Az egyik
mélyen a földbe leveri, a másika egy vashoroggal onnan kivonja, és akik
így fogják magokot véle múlatni mind a nagy ítélet napjáig.

Mahumet kedvezni akarván a szerecseneknek, bé is tölté kedveket; mert
minthogy az ő földjök puszta, száraz és terméketlen. Hogy pediglen őket
megvígasztalja, olyan paradicsomot igére nékik, amely tele volna
forrással, és kerteket olyanokat, amelyekbe olyan fák vannak, hogy a
verőfény meg nem hathatja, mindenkor tele virágokkal, és a fák rakva
mindenféle szép gyümölcsökkel. Ebben a kedves helyben foly bőségesen a
téj, a méz és a bor, de az a bor nem részegítő, se az okosságot meg nem
háborítja. Ott is sétálnak azok a tökélletes szépségek, akik senem
kegyetlenek, senem könnyek, akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike
közűllök a tengerbe találna pökni, mindjárt elvesztené keserűségét.
Azoknak a szemek olyan nagy, mint egy tojás, mindenkor a férjekre
néznek, akiket úgy szeretik, hogy csak meg nem bolondúlnak érettek; mert
azt vehetik el, amelyik nékik tetszik. Ott a leányok Mahumet szerént
mind tiszták, mert ott semmiféle nyavalya nincsen. Mahumet nem mondott
semit is jobbat a más világról, mint mikor azt mondotta, hogy nem kell a
holtak közé számlálni azokot, kik az isten útjában halnak meg; mert azok
az istenben élnek az ő jovaival és szeretetivel: de ellenben a
kárhozottak nagy égő tűzbe vettetnek, ahol az ő bőrök mindenkor megújúl,
hogy a kín is nagyobbodjék, szomjúságot irtóztatót szenvednek, más italt
nem isznak, hanem mérges italt, amely megfojtja őket, de meg nem öli. De
ami még legnagyobb a, hogy ott asszonyokot nem találnak. Micsoda
rettentő nagy kín a, hogy ott asszonyok nem lesznek! Ezen a világon
arról gondolkodni szükséges, de a másikán gorombaság. Én nem tudok már
mit írni többet a török vallásról – úgy tetszik, hogy elég.


CXCIII.

_Rodostó, 23. nov. 1754._

Minden bizonynyal tudom, hogy örűlni fogsz azon, hogy isten kegyelméből
a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Soha sem szabad senkinek is,
még az ellenségünknek is, rosszat kívánni. De a bizonyos, hogy másnak
vakságot kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden
orvosság nélkül csak az isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak
a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Enneke őtte pedig egynehány
nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a
kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudom pedig, hogy semmi
nem esett a szemeimben: másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A
jutott eszemben, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak,
talám azok akarnak leesni. Úgy is lett; mert harmadnap múlva nem
érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban
láttam. Egyszóval az isten kegyelméből ma az innepem napján az imádságos
könyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva.
Én is immár jobban szánom a vakokot. De ha a testi vakság nagy dolog: a
lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az isten
mindenikétől.


CXCIV.

_Rodostó, 14. dec. 1754._

Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak
halálát? Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mahumet császár elhagyá a
világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni;
olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvét
találja, nagy erőt vévén magán lóra ült, és a szent Sophia templomában
ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a
lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy
nagy császár volt; a hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni; azt
is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békeségben
akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indítani ellene, de ő
annak elejét vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket
elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette mind
keresztyén, mind török; maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A
birodalmat csendesen igazgatta; kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor
megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy
császár volt, noha kis termetű. Helyében Ozmánt tették, az atyjáról való
testvéröcscsét – a pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben.
Ozmánnak az anyja még él – az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut,
mind Ozmán a Mustafa császár fiai. – Immár harmadik császár vendégi
vagyunk. Az isten ő szent felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel.
Kedves néném, kalinicza.


CXCV.

_Rodostó, 6. apr. 1755._

Az új császár változtatja igen hamar a vezérit. – Februáriusban letevé a
vezért, és a jancsár agát tette kalmakánnak addig, amég az új vezér
elérkezik. A kalmakánság pedig vicevezérség. Az új, vagyis az ó vezér
Ali pasa az elmúlt holnapnak a végén érkezék Konstancinápolyban. Azt
mondám, hogy az ó vezér, mert e harmadikszor vezér, és köszönje a
császár anyjának, aki is a vezér apjának rableánya volt, és az apja adta
volt a mostani császár atyjának, és a császárné most hetven esztendős.


CXCVI.

_Rodostó, 26. aug. 1755._

A császár változó tánczot járat a vezérekkel. A bizonyos, hogy
elmondhatják, hogy nincsen maradandó városunk. Ali pasát martiusban tevé
vezérnek, májusban azt kiiktatá, és májusban Abdulát tevé helyében. Ez
az ország kincstartója volt. Ma hozák hírét, hogy ezt is letették, és
Siliktár Ali pasát tették helyében. E fegyverhordozó volt, és igen
kedves embere a császárnak, tehát sokáig kell maradni a póczon vagy a
kereken. Ennél többet most nem tudok írni. Ha nem sok is, de nagy
emberekről való hírek. Ebben a holnapban kezdé a prussiai király a
hadakozást a királyné ellen.


CXCVII.

_Rodostó, 25. octob. 1755._

Ki gondolta volna, kedves néném, hogy az a kedves Siliktár Ali pasa oly
hamar leessék? de még nem úgy, mint a többi; mert a többi a földre
estenek, de ez a föld alá esett. Elég a, hogy erre haragudt a császár
anyja; mert e mesterkedett azon, hogy az Ali pasát letegyék, akinek a
császárné pártfogója volt. A császárné is bosszút állott, és addig
beszéllt ellene a fiának, és mások által is tudtára adatta a császárnak,
hogy micsoda húzással vonással akar kincset gyűjteni magának. A császár
a vádolást igaznak találván, a vezért megfogatta, és parancsolta, hogy
fejét vegyék. De a császárnak tudtára adták, hogy nem szokás a
vezéreknek fejeket venni, hanem megfojtani; a császár azt felelé reá,
no! hát fojtsák meg először, és azután fejét vegyék. Úgy is lett, és a
fejét kitették mindenek láttára. Amiolta ebben az országban vagyunk, nem
tudok egyet is mást, akit a császár megöletett volna. E helyiben
következék Zaid Effendi. E francziáúl is tud, mert Francziában kétszer
is volt, követ is volt.


CXCVIII.

_Rodostó, 1756. 15. január._

Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk? hogy első novemberben
Lisbona városa a rettentő földindúlásban elsűlyedett, és elromlott
volna. Egy nagy darab részét a földi tűz megemésztette. A templomok tele
voltanak néppel, mivel innep volt; a templomok reájok estek. Az egész
város czinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az
útczákon hintók emberekkel, lovakkal elsülyedtek. Az istennek micsoda
rettentő ostora volt ezen a városon? mivel nem csak a földindúlás, hanem
még a föld alatt való tűz is kiütötte magát az útczákon. Hát még a
rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké oda lesz. – Ami földből
való, annak földdé kell lenni.


CXCIX.

_Rodostó, 30. apr. 1756._

Ennek a holnapnak a kezdetén a császár aprilist járata Zaid Effendivel;
mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Mustafa Móriában lévén ma
ide érkezék. Konstancinápolyban megyen. E már másodszor vezér.

A franczia és az anglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok
igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. Aminap olvastam egy
anglusról, aki ugyan érczherczegje volt a háláadatlanoknak. Lehetetlen,
kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utánna, hogy
szamár volt. Elég a, hogy egy rendes ifjú anglus – az atyja kereskedő
volt, és gazdag, de ő igen fösvény lévén még többet akara szerezni,
azért más több kereskedőkkel Amerikában indúla. Mikor Amerika szélyin
volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy inni
való vizet hordasson a hajóban. Amég a vizet hordották, az anglus
kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadászszanak. A z ifjú anglus is
kiment vélek. De, mint nem okosak, igen eltávozának a parttól. A
vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak épen az ifjú
anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét
megindúla. Az ifjú ott marada, aki is rettentő keserűségben és
rettegésben bújdosott imide amoda az erdőben, nem tudván hová lenni.
Szűntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki
mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni.
Megszabadúlásról semmi reménysége nem lehetett. Nem is mert a tenger
partjához közelgetni, hogy valamely hajót láthasson, akin
megszabadúlhasson; se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne
találjon.

Elfáradván az erdőben egy kis dombocskára jutott. De mint elhűle azon,
hogy hátra tekéntvén, egy leányt láta a bokor közűl kijönni, aki hozája
mene, és mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen
kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifjú megkedvellé a vadleánynak
termetét és személyét, aki is mezítelen volt: a leánynak is megtetszék
az ifjúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy
mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy
barlangban vivé, és minekutánna szép gyümölcsökkel megvendéglette volna,
egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden
való volt; mivel mindennap fölékesíté vala magát igen szép csiga
nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangban, hogy
a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté
barlangját. Hogy pediglen múlatságot szerezhessen néki, kiviszi vala
őtet estve, vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely
forrás, vagy patak mellé, ahol a legény nyúgodhatott: ő pedig addig
vígyázott; vagy pedig az ölében aludtatta, és felköltötte, mihent
valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak
új nyelvet nem találának. – Akkor a legény megérteté véle, hogy
szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol
néki szép köntösöket csináltatna.

Egynehány holnapokat töltöttek vala el nagy szerelemben, amidőn a leány
a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kellenék cselekedni,
jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mindaketten a
hajóban űlének. A hajó Barbád szigetében igyekezett – az ifjúnak is oda
kelletett volna menni. Nagy örömben valának, hogy megmenekedhetnének a
sok nyugtalanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá
el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne,
és akinek élete veszedelmével tartotta meg életét. De mennél inkább
közelgetnek vala ahoz a szigethez, a mi ifjunk annál kedvetlenebb és
gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt
töltött el héjában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki
nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig
visszaszerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az
útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót
tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol mihent a hajó oda
érkezik, a tengerparton vásárt tartanak – ahol a rabokot eladják, mint
nálunk a lovakot és az ökrököt adják el.

A szegény nyomorúlt vadleány sírni és reménykedni kezde, de csak
héjában. Azt is értésére adá, hogy terhes volna tőlle, de az ifjúnak a
szíve semin meg nem esék: hanem csak a maga hasznán. Desőt még, hogy
megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el a kereskedőknek.
Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom,
hogy az isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta
volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység! mennyi
lelket vesztetsz el.

A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a
hadakozást, és foglalá el igazságtalanúl Saxóniát.


CC.

_Rodostó, 17. januárii, 1757._

Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Mustafát letették, és az alepi pasát
tették helyében? E reis-effendi volt annakelőtte, és, ami még rosszabb,
keresztyén volt; mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb;
mert a bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a
keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új
vezér még Alepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezik. Azt írod,
néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok; mivel
nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többnyire öreg pasáknak adják őket. A
való, hogy a házasságot épen nem kívánhatják; mivel akár öregnek, akár
ifjúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után
Konstancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom azért
cselekszik, hogy valamely zenebonát ne indítson, hogyha pedig férfiú
gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni. Noha tudok
olyan vezért, akinek a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem
történik, mint a nagy Károly császár leányával történt.

A császárnak volt egy Eginhard nevű secretáriusa. Ez a maga hivatalját
oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a császárnak
egyik leánya még inkább szereté őtet: viszontag ő is nagy szeretettel
volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen
veszedelmes dologra és próbára adá magát; mivel egy étszaka az Imma
ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent
bébocsáták, Immának más dologról kezde beszéllni, aki is örömmel
hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt
maradának. Hajnalban pedig Eginhard visszá akarván térni, látá, hogy sok
hó esett volna, amég egymással múlatták volna magokot. Attól igen kezde
tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmérjék, és meg ne tudják, hogy
honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana,
és micsoda nyugtalanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképén
cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony
talála módot abban. A pedig a volt, hogy a szeretőjét a hátán kivigye a
hóból. A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és
igen jó reggel felkelvén az ablaknál volt, és látá leányát, hogy micsoda
nehezen vitte a terhét, és azt letévén nagy sietséggel visszátére. A
császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhard bizonyos
lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara
válni az udvartól, és a császár lábaihoz borúlván kére arra engedelmet,
mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé,
hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja
adni szándékát. Azon a napon pedig a császár összegyűjté a tanácsit,
elejekben tévé a secretáriusnak vétkét, és elbeszéllé, amit látott vala.
Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Kiki mást
tanácsola; maga pedig azt mondá: hogy Eginhard, ha megbünteti, avval nem
hogy megkisebbítené, de még nagyobbá teszi a familiája gyalázatját,
azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfödözni a házasságnak
palástjával. Eginhard béhivaték, és azt mondák néki, hogy a
szolgálatjáért jutalomúl a császár leányát adnák neki: Igen is, néked
adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A
fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhard kezire adák. Ők lássák,
én pedig jó étszakát kívánok.

Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a franczia királyt
megölni, de megfizetett érette.


CCI.

_Rodostó, 27. apr. 1757._

Az elmúlt holnapban érkezék az új vezér, Rebek pasa, Alepből. Csak jó
legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet. Ugyan a görögök prédálák
fel ebben a holnapban husvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt
tudod, néném, hogy a kápolna azon helyre vagyon építve, ahol Krisztus
koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel.
Sok drágaköves eszközök vannak benne. A görögök sokat elvittek azokból.
Minthogy pedig a vezér görög, a görögök elfordították az igazságtól a
pénzzel, és így az isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy
csendességben hagyják a mi papjainkat Jeruzsálemben véghez vinni az
isteni szolgálatot, de a görögök mindenkor irígylették az ott lévő szent
kápolnát nékünk. Ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt
kérdhetnéd, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh ebben
az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények
lakják: de ezek nagy békeségben vannak a mi papjainkkal. Husvétra pedig
mindenünnen oda gyülekeznek. Desőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a
régi templomoknak a helyét megláthassák.

Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép
dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni (látni) a templomba. Mennyi
véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen
Jeruzsálemben, és mikor megöletek egynehány nap múlva? El lehet ebből
ítélni, hogy az Üdvözítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni –
akik mind kívánák halálát – hogy rendszerént husvét napján két óráig
délután kétszáz ötvenöt ezer hatszáz bárányt öltenek meg. Azoknak
megételére két millium ötszáz ötven ezer személyt számláltak. Micsoda
rettentő gyülekezet volt a! Micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok,
mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak
azt kiálták: Feszítsd fel, nincs királyunk. – Ugyanazért az irtóztató
gyilkosságért szálla is reájok az istennek rettentő ítélete és
bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Títus
megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszáz ezer
embert temetének el. Hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilenczvenhét
ezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt: de a
véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki?


CCII.

_Rodostó, 28. máji, 1757._

Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak
a hatodik napján sok érvágások voltak Prága mellett; mivel a királyné
hadának nagy harcza volt a prussiai királylyal. Végtire a királyné hadát
Prága felé nyomák, és oda bészoríták, a várost is megszállották. Isten
tudja, mi lesz vége, hanem azt tudom, hogy, ha a levél kicsid, a hír
elég nagy.


CCIII.

_Rodostó, 30. junii, 1757._

Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok; mert a prussiai királyt
megverték. A pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága
segítségére ment. A király eleibe mene. Minthogy pedig mindakét résznek
volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harczot adának
egymásnak Colen nevű város vagy falu mellett. A harcz 18-kán volt. A
harcz sokáig tarta, a győzelem a királyt elhagyá, és Daun mellé álla.
Minthogy kedvesen fogadá, a harczot megis nyeré, Prágát felszabadítá, és
a kapúit megnyitá. De Prágában a harczról semit nem tudtak, hanem,
aznap-é vagy másnap, egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a
hírt a megnyert harczról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az
asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná
meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot romlásokot, égéseket szenvedtek
volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt.

Minthogy aminap olvastam az Amurates császár históriáját, ott is a
harczról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem
hosszabb legyen. Elég a, hogy az V. Lajos király békeséget csinált volt
Amuratessel; hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogúl egy
szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a
király minden ok nélkül felbontá a békeséget, és sok számú magyar haddal
a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt
az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborban kelletett menni a
magok seregekkel; azt is tartották abban az időben, de nem az
evangyélium szerént, hogy az hitetleneknek nem kell megtartani a hitet,
vagy a fogadást. A harcz Várnánál volt; a magyarok eleinte mindjárt
tüzesen viselék magokot úgyannyira, hogy a törökököt visszanyomák, és
szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna
a harczot, a felszentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé
emelvén, kéré az istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békeséget
felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával
erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közé nyargal, visszátéréti,
és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megréműlnek,
megszaladnak, a király is, amint szaladott volna, valamely tós vagy
mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy
a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak
hínak, hitetleneknek, mert nem hiszszük Mahumetet, mely jól teszszük!


CCIV.

_Rodostó, 2. nov. 1757._

Kedves néném, ismét nagy hír. Ozmán császár sok betegeskedése után a sok
mindenét másra hagyá. Mondám: másra hagyá; mert az a más is nem másnak,
hanem másra hagyja – valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy
dervis, bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyékényt
leteréte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király
meglátván, hozzá külde, megizenvén neki, hogy merte volna megpróbálni,
hogy szabadság nélkül bémenjen? A dervis azt izené, hogy a
vendégfogadóban mindennek szabad bémenni. A királynak szüle atyja,
nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyt, valamint a vendégfogadót. A
király megneveté a dervis bolondságát.

Ozmán jó császár volt, békeségszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte –
az elmúlt holnapnak 29-dik napján hala meg – két esztendeig, 10 holnapig
és egynehány napokig uralkodék. Másnap Mustafát tevék császárnak.
Mintegy ötven esztendős. Ez az Achmet császár fia. Isten tudja micsodás
lesz.

Azt írod, néném, hogy Francziaországba vadászatba egy herczegné leesvén
a lóról, kitörte mind a két karját. A bizonyos, hogy holtig fogja
viselni a bélyegét. Abból látjuk, hogy az ifjú asszonyoknak nem kellene
megengedni, hogy lóra üljenek. Az öregeknek mind inkább megengedhetni,
nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifjaknak. Azt
olvastam, hogy Tessalonika tájékán volt, egy úri asszony, akinek egy
kedves paripája volt, akin igen szerete járni – a ló is olyan kevély
volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történék egyszer, hogy Rómából
egy pápának Konstancinápolyban kelletett menni a császárhoz. Minthogy
földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn
oda érkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara
indúlni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az
útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa
elvégezvén dolgát visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat
nagy köszönettel visszáadá, és megindúla. Egynehány nap múlva az asszony
a lovára akara ülni, de nem lehete; mert azután soha magára nem vevé az
asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután
egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, Kalinicza.


CCV.

_Rodostó, 29. nov. 1757._

Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni. Mi itt
csendességben aluszunk, de Sléziába szűntelen talpon kell lenni, ugyan
talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a
holnapnak 22-dik napján Breszló mellett. A királyné hadát, úgy tetszik,
hogy gróf Nádasdy kommandírozta, a prussiai hadat Bevern herczeg. Ha
egészen leírnám is, hogy mint volt a harcz, a végén csak azt kellene
mondani, hogy a prussust megverték, és a herczeget elfogták, egynehány
nap múlva Breszlót is feladák Nádasdynak.

Hát már Siléziát visszanyerte a királyné. Breszlót nem sokáig ostromlák,
mivel a harcz után két nappal feladák.

Pedig hogy úgy nem történék Nádasdyval, mint egy görög királylyal
Philippussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla
meg. Azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt,
hogy fogadná bé szolgálatjára; mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat
reptében lelövi. A király talám akkor nem lévén jó kedvében, azt felelé
reá, hogy nem volna szüksége vadászra, hanem katonára. – A görög sokat
állítván maga felől, a válaszon felindúla, és ugyanazon estve a várban
bészökék, feltévén magában a boszúállást. Egynehány nap múlva a király
megkerülé a várat, de szerencsétlenségére közelebb mene a várhoz,
mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal
a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást
látának rajta – e vala reá írva: A Filep jobb szemére. Úgy is volt; mert
a jobb szemén volt a lövés. – A király és mindnyájan általlátták, hogy a
nyilas ember lőtte meg boszúállásból. A kevélység és a boszúállás mit
nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a
néném levelét.


CCVI.

_Rodostó, 29. dec. 1757._

Már mostanában új és hideg szokást vesznek; mert a hó között is
hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján, nagy harcz
volt Lisszánál Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és
Marschallus Daun kommandírozták. A prussiai király maga komandírozta a
maga hadát. A harcz nagy volt, mindakét rész vitézűl viselte magát: de
végtire a győzedelem a a király mellé hajola, és a harcznak azt a
hasznát vevé, hogy Breszlót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig
bírja.

Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik. a szava igen
elnehezedvén, hetedik. 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában.
Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se
doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt,
amazért holt meg, mert ilyen betegségbe volt, mert az orvosság nem jó
volt; mivel csak azért holt meg, mert az isten elvégezte, hogy minden
ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencznek. Már mi csak
ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutóljára
hagyott minket az Úristen – mire? meddig? ő tudja. Elég a, hogy adjunk
hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy
ne hagyja el ezután is a szegény bújdosókat, el nem fordítván szent
szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a
szájat hallgatják meg: de az isten a szívet tekénti, valamint történt
egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy
sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a szárazra
kimegyen. Amint alá, s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között.
Gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához
közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék.
De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bennt volna, eszerént imádkozék:
Átkozott legyen az isten. Ezeket a szókot pedig szűntelen mondja vala. A
püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyámfia ne azt
mondjad hogy átkozott az isten; hanem: Áldott az isten. Az remete úgy
kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a
hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit
tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A
hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vígyáza arra, ha a földön
vagy a vizen futott-é? néki csak az imádság volt az esziben. A püspök,
és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a
tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén kiálta a püspöknek, hogy
elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá
néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a
példából látjuk, hogy az isten a szív imádságát szereti, és nem a
szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új
esztendőt egészségben elérni. Ámen.


CCVII.

_Rodostó, 20. dec. 1758._

Kedves néném! nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a
halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A
mi sorsunk épen olyan. Mennyi urakot, nemes embereket temettünk már el,
kit egy, kit más esztendőben? Úgy annyira, hogy már csak ketten
maradtunk volt Zay úrral. Az isten azt is kivevé a bújdosásból 22-dik
octobris. Már most egyedűl maradtam a bújdosók közűl, és nem mondhatom,
mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl
maradván, nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay
urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban
vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett
mennem, hogy hírré adjam halálát. – A szokás szerént engemet tettek
básbúggá. Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg
Rákóczival jöttünk, azok közűl csak én maradtam. Hanem akik most velem
vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által,
de az istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon
mindnyájunkkal. Egész predikácziót csinálhatnék a siralomnak völgyében
lévő változó életünkről. Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az
örömnek hegyére nem megyünk.

Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr
ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak
porrá kell lenni. És boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg.
Annyi hosszas bújdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál?

Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam,
eztet pedig hatvankilenczedikben írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a
többit a haszontalan bújdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett
volna mondanom; mert az isten rendelésiben nincsen haszontalanság; mert
ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vígyáznunk, hogy mi
is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre
válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az isten akaratjánál. Kérjük az
üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a
kéréstől, mind a bűntől, mind a bújdosástól, mind a telhetetlen
kívánságtól Ámen.



MIKES KELEMEN ÉLETE.


MIKES KELEMEN.

I. Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a
magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny
vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését
bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak
legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy
felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem
felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá „arczképét“ a
szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit
költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a
kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt
rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk
magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy
Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem
találtatnék a fejdelem végintézetében.

II. Ép azon idétt, midőn baráti körben e Levelek valódisága figyelemre
méltó okokkal kétségbe vonatott, de általam, nem ugyan mint valóságos
missilis levelek gyűjteménye – bár a Kulcsár kiadásának címén álló e
szavak: „az eredetképpen való magyar kézirásokból“ e hitelt igényelte –
deigen mint Mikes Kelemen munkája szinte belső okokkal védetett,
jutottam birtokába a Kulcsár példányának. A kézirat egész külseje – a
kéz jelleme, az irásmód – a korral, a múlt század közepével szépen
egyezett, de autographoni tekintélye csak úgy vala megalapítható, ha a
gróf Mikes család levéltárában találtató valamely saját irománya
Kelemennek annak ezzel azonságát kivívja. Nagy volt tehát sajnálkozásom,
midőn gr. Mikes János úrtól, kit e végett megkerestem, azt kelle
hallanom, hogy Kelemen kezének a családi levéltárban semmi maradványa
nincsen: de viszont annál nagyobb örömemre szolgált Erdély nagynevű kir.
Kormányzójától, gr. Mikó Imre ő exjától, ki leányágon a Mikesektől
származik, Kelemennek egy leveléről értesűlnöm, mely évek előtt egy
erdélyi lapban megis jelent, s melynek eredetiét maga bírja, a reá adott
válasz fogalmazatával együtt.

Aggodalmasan vártam e levelek megküldetését, mert tartalmo, s különösen
a Mikes Kelemenének belső formája a mű valódisága, keze tán kéziratom
autograph rangja mellett volt szólandó. Az óhajtott ereklye 1859.
decemberben csakugyan kezemnél volt. A „Törökországi Levelek“
utolsójának kelete Rodostó, dec. 20. 1758., a megküldött eredeti levél
„Constancinápoly 5 jan. 1759“ íratott, s így amazzal egykorú; s velem
minden, ki a kézirásokat összevetette, kegyeletes örömmel győződött meg,
hogy =a két kéz egy=, hogy =kéziratom Mikes Kelemen autographja=.

III. Mielőtt Mikes Kelemennek, öcscséhez gróf Mikes Istvánhoz írt
levelét s ennek válaszát közölném, hogy azt az életrajzhoz
felhasználjam, álljon itt első helytt a két okmány hitelességének
megállapítására a mélyen tisztelt közlő úr hozzám szóló levelének illető
része:

„Ennek eredeti hitelességéhez, mint Ön látni fogja, szó nem férhet. A
borítékon látható kézirat gróf Mikes Istvántól van, ki nekem anyai ágról
szüle-atyám volt, akinek több eredeti kézirata levén birtokomban, emezt,
azok után, kétségtelenűl saját kéziratának ismerem. De egy másik
kétségbe nem vonható bizonyítéka a hitelességnek a mellékelt válasz
conceptusa, mely az akkori kormányzó gróf Kemény László „Lecta“-jával
van ellátva.

Meggyőződésem szerint e levél szétoszlat minden az iránt táplált
kételyt, mintha a _Törökországi Levelek_ nem Mikes Kelementől származtak
volna; mert aki ennek fogalmazását, tartalmát amazokkal, különösen az
utóbbiakkal, egybeveti, kétségen kivűl meg kell győződnie arról, hogy
ugyanazon egy elme szüleményei. Írmodor, kifejezések ugyanazok, s
ugyanazon megnyugtató vallásos érzet ömlik el ezen is, mint amazokon.
Megvan főkép ez által cáfolva azon legfőbb ellenvetés is, mit az
említett levelek hitelessége ellen felhozni hallottam: hogy t. i. azon
korban, ily latinismusoktól ment tiszta magyarsággal nem írtak volna.
Van-e ebben is, az egy _Trinitárius_ szón kivűl – mit akkor másként
kifejezni nem tudtak – csak egyetlen idegen szó is?“

IV. S most következzék a két Mikes levele. A II-ban a _dőlt_ betűkkel
szedett szó ki van törölve, a zárjelben állók gr. Kemény László akkori
gubernátor írása, valamint az utána következő, s a Mikes István
fogalmazatára ráírt, _engedelemadás_ is, hogy a levél így elküldethetik.


I.

A _borítékon_: A Monsieur Monsieur (le) Comte de Mikes, en Transilvanie.

A _boríték hátán_ ifj. gr. Mikes István, István fiának kezével: „Mikes
Kelemen úr Levele, melyet Constancinapolybol irt, arra válasza üdvözült
édes Attyámnak G. Mikes István Urnak A. 1759-b. 5-ta Jan.“

A _levél_ maga betűhíven:

Constancinápoly 5 jan. 1759.

Méltóságos Groff Uram, kedves ötsém uram.

Szivem örömivel élek a szabadságal a melyet vettem a Felséges
királynénak itt lévö követtyétöl, hogy az urnak ötsém uramnak irhasak
annál nagyob örömel is irok, mert régtől fogvást semi hirit nem
halhattam, az Istenhez valo nagy háláadásal halottam azt meg, hogy a
szegény üdvezült Aszony az Anyaszentegyházban holt volna meg, a mely
kegyelmet az Isten, asok jó erköltsiért tette véle, a szegény öreg urnak
halálát nem tudom mikor történt. Mikes Ferentznek házaságát meg tudtam,
de semi örvendetes hirit nem halottam, az alma sokszor el hengeredik a
fájátol, azt annál is inkáb elhittem, mert változó természetit üsmértem,
mivel ha sok pirongatást szenvedet is, de gyermek korunkba velem meg nem
alkudhatot, a Mikes familiábol többet kettönél nem üsmerhettem, mivel a
szegény aszony terhes volt az ural ötsém uramal, azon esztendöben a
melyben hazámbol ki jöttem, az Urnak ötsém uramnak pedig gyermekeiröl
semit nem halhattam, noha igen szivesen kivánnék hallani.

Magam felöl pedig azt irhatom hogy ha bujdosásban vagyok is, de az
Istennek áldása, és irgalmasága mindenkor velem volt és vagyon, és
másokal is jót tehetek, az urnak jósága, és segittsége nem lévén meg
határozva, mindenek veszik az ö bö kezének irgalmaságát, egyéb szükséget
tehát nem érzek, hanem hogy a hivek közi nem számláltatom, noha azt az
Isten ö szent Felsége tudgya, hogy oda számláltathatom, az én
bujdosásomnak vége akor lészen, a midőn az életemnek, az ö rendelésit
pedig mind imadnom kel, mind pedig háláadásal vennem és kérnem ötet, a
hazámnak békeségben valo létiért.

Hogy ha pedig az urnak ötsém uramnak tettzik énnékem valaszolni, a
károlyvárában lévö trinitáriusok által meg lehet; mivel ök az itt lévő
trinitariusoknak el küldik.

Én pediglen az urnak ötsém uramnak atyafiságos emlékezetében ajánlván
magamot Maradok.

Köteles attyafia szolgája _Mikes Kelemen_.


II.

A _válasz_ fogalmazata:

„Méltóságos úr,

Kedves bátyám uram.

Konstantinápolyból 5. jan. ezen folyó esztendőben költ levelét az úrnak
bátyám uramnak az méltóságos Generalátus méltóságos Gubernátor úrnak eő
excellentiájának általküldvén, méltóztatott ugyan méltóságos Gubernátor
urunk ő excellentiája kezembe küldeni, és az válaszolásra nekem is
engedelem adatván ugyanazon kanálison, kivánságára az úrnak bátyám
uramnak, válaszolok. Igaz az, hogy miolta életben vagyok, az úrról
bátyám uramról semit sem hallottam. Mivel üdvezűlt atyám is még 1720-ban
múlt ki az világból; és üdvezűlt atyámtól én, akkor tizenkét esztendős
levén, semit sem érthettem; üdvezűlt asszonyom anyám pedig 1724-ben múlt
ki ez világból, és Istennek ő felségének nagy kegyelméből még 1717-ben
az katholika relígiót amplectálván, igen ajtatos példás életet élt mind
haláláig, és az fenn megírt esztendőben az kolosvári Páter Jesuiták
templomában el is temettetett, sok szép (maga lelkinek holta után való
vigasztalására) rendeléseket hagyván maga után. G. Mikes Ferenc bátyám
uram kevesset élt házasságában, igen ifjantan sok betegségek eltöltvén
idejét, még 1727-ben sz. Mihály napján múlt ki ez világból, és maradott
egy fia és egy leánya: az leánya ment férjhez gróf Kornis Antal úrhoz,
és az is ifjúságának virágjában elholt. Az fia, kit is hínak Mikes
Antalnak, maig is él, mintegy harminczhárom esztendős ember, és néhai
gr. Haller János Gubernátor úr Ő Excellentiája leányát vette nyolc
esztendővel ennek előtte el; négy leányi vadnak, és nemes Háromszéknek
főkirálybírája.

Azmi pediglen engem illet, én hogy megházasodtam, 30 esztendeje az múlt
augustusnak 25. napján elmúlt, és vettem el Gr. Petki Dávid úr leányát
kivel is az Isten feles szép gyermekekkel, fiú és leánymagzatokkal
megáldott, kik közűl életben van egy 26 esztendős István nevű házas
fiam, akinek ugyan már Isten kegyelmességéből van is egy Mihály nevű
másfél esztendős fiacskája; és ezenkivűl 4 leányim vadnak életben, kettő
férnél; egyiket két esztendővel ennekelőtte adtam férjnek B. Bornemisza
Pál úrnak, azki is fia b. néhai bécsi Cancellárius Kászoni B. Bornemisza
Jánosnak volt. És ennek egy leánya is van, valami hat esztendős; második
leányomat tavaly májusban adtam férjhez g. Haller Antal úrnak. Két
leányom vagyon hajadon, egyik 15, az másik pedig 9 esztendős. Én pedig
noha még oly felette vén nem volnék, de beteges és sok változásokkal
teljes időmet töltöm. Még eddig az Isten ingyen való kegyelméből életben
megtartott és Felséges Asszonyunk ez mostani dicsőségesen regnáns
kegyelmes királynénk és Császárnénk kegyelmességéből ns. Fejér
vármegyének főispánja vagyok már majd tizenöt esztendőtől fogva. Volt
még egy fiam aki is Bécsben tanolván, az gr. Bottyáni úr ő Excja
regementjében zászlótartó volt, és az hadakon el is veszett.

Nagy háladással tartozik pedig kivált az jó Istennek, azki idegeny
országon és édes hazájától távul létében is nem csak szükséget nem
szenved, sőt oly kegyelmét tapasztalja Isten ő felségének, hogy másokkal
is, kivált atyjafiaival jól tehet, a kik holta után is mind Isten előtt
lelkéről, mind jótéteményiről dicsiretesen és háladatosan megemlékeznek
és jó hire neve ez világon is, holta után dicsiretes emlékezetben marad.
Mind lelki, mind testi ez világi bujdosásban pedig nagy boldogság az, ki
életét mind Istennel való lelki békességben, mind ez világon maga
felekezetinek és nemzetinek fejéhez az Istennek bölcs rendelése szerint
megalázván magát, Istentől s királyától kegyelmet kér és mind ez világon
mind az máson hívek közé számláltatik. Ez valóban mind az világon nagy
nyugodalmat és az jövendő életre készítő boldog halálhoz nagy segedelmet
nyér.

Énnekem pedig se nem szabad, se nem lehet, se úgy mint igaz hívinek
Felséges Asszonyunknak, annál inkább mint Ő Felsége kegyelméből ez
hazában főispánynak, más úton és alkalmatossággal az úrnak bátyám
uramnak írnom, hanem az méltóságos generalátus, és az _előljáróim_
(Gubernium vagy Gubernátor) hirivel, sem trinitárius, sem más kanálison
írnom, hanem azmely móddal mostanába az úr bátyám uram nekem írt, és én
is válaszolok. Lehetne írni, és valamit csekélységemhez képest
parancsol, mely Felséges Asszonyunkhoz és örökös fejedelmemhez való
homagiális hűségemet meg nem sérti, atyafiságos indulatimat
megbizonyítani kivánom. Maradván

Méltóságos bátyám uramnak

kész szolga atyjafia.“

Következik a _kormányzó censúrája_: „Ezen levelet lehet megírni, és sub
volanti kezemhez is küldeni. Jól van az dolog feltéve, nincsen semmi, a
mi ártalmas benne lehetne, és az hív subditus kötelessége ellen volna.
Lecta 1759 6-ta may.

_G. Kemény Gubernator_.“

V. Zágonyi[3] Mikes Kelemen, a szerencsétlen Mikes Pál, Tököli párthíve
és bújdosó társa[4], és Torma Éva fiok, 1690-ben született[5]. Úgy
látszik hogy atyjának, talán anyjának is elvesztése után, gróf Mikes
Mihály vette magához mint árva rokonát[6], kinek házánál s fiaival
együtt nevelkedett[7]. Nevelő atyja 1704-ben, Rabutin által a székelyek
összeszedésére Magyarországra küldetve, Rákóczy híre nélkül elfogatott,
s ez őt kicserélni akarván, Mikest sürgető kéréseire hívei sorába vette
fel[8]. Mikes a gyulafejérvári gyűlésen lelkesen működvén II. Rákóczy
Ferencnek Erdély fejdelmévé választásában, a katholikus rendek részéről
tagja volt azon küldöttségnek, mely, általa vezetve, az akkor épen
Ipolyságon levő Rákóczynak megvitte választási oklevelét[9]. A fejdelem
őt még azon évi oct. 15. Vihnyén költ levelében egyik teljhatalmú
biztosáúl nevezte Bercsényi Miklós fővezérével, Jánoki Zsigmond
tanácsosával és Rádai Pál belső titkárával együtt a selmeci
fegyverszüneti értekezletre[10], melyben a Sepsi, Kezdi és Orbai székek,
úgy egy _lovas ezred főkapitányának_ s Belső-Szolnok főispánjának
neveztetik, miből bizonyos, hogy a szövetséges hadsereg sok dilettáns
parancsnokai közől egyik ő is volt, aminthogy hadi működéseiről Cserei
Mihály Históriája több helyt tudósít is. 1707-ben martiusban, midőn
Rákóczy Erdélybe ment fejdelmi székét elfoglalni, gr. Mikes Mihály is
rész vett ez országgyűlésben, melyen Rákóczy a fejdelmi székbe
ültettetett[11]. Nevelő atyjának e viszonyai nyújthattak alkalmat az
ifjú Kelemennek a magas míveltségű fejdelemhez közelíthetni, ki iránt
oly buzgó szeretetet érzett, hogy ez időtől fogva – tizenhat éves korát
tekintve, a kor szokásaihoz képest hihetőleg mint apród – a fejdelem
mellett marada[12], s vele együtt Erdélyt többé nem is látva, őt mind
magyarországi hadjáratain, mind a háború bevégeztével kivonulásában
követé. Így vele franciaországi múlatását is megosztván (1711–1717-ig),
mellette és ott szerzé meg magának azon ismereteket s francia cultúrát,
mely legtöbb kor- és hontársaitól oly előnyösen megkülönbözteté. Maga
írja 1727-ben nov. 8.: „A bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben
akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy _az uramhoz
való vak szeretetem okozta_“[13]; s ismét, már ennek halála után, 1738.
dec. 15.: „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni,
hanem, hogy _igen szerettem az öreg fejdelmet_“[14].

VI. A személyes szeretet önfeláldozása volt tehát hogy – midőn Rákóczy
Ferenc, III. Achmet szultán által, az erre nézve III. Károly kir. ellen
szerencsétlenűl folytatott háború alatt, Törökországba hivatván, színleg
hogy őt egy török sereg élén Erdély elfoglalására küldje, s így a magyar
király erejét megoszsza; de hihetőbben hogy, Rákóczy birtokában, Károlyt
a békére hajlandóbbá tegye s kedvezőbb feltételeket nyerjen[15], 1717.
sept. 15. Párizst elhagyta – Mikes őt Törökországba is követte. Még ezen
évi január 25-kén következett be Mikesnek megnótáztatása[16], mely
hazáját előtte örökre elzárta. A tengeri útazók october 10-kén
Gallipolinál kiszállván a török földön, onnan oct. 22. Drinápolyba
mentek, hol Rákóczy a fővezér által fénynyel és tisztelettel, a köv. évi
január 4. pedig a császár által melegséggel fogadtatott, de várakozása
teljesedésbe nem ment. A szultán t. i., reménytelen állapotjában, a
békét óhajtotta, Bonac a francia követ is ezt javasolta, Károly is
hajlandó vala reá[17], s így megköttetett az Passzarovicon 1718. július
21., mialatt Rákóczyt a szultán még mind igéretekkel biztatta[18]. Mikes
nem áltatta magát. „E csak komédia!“ írja már jún. 6., és teljes
resignátióval folytatja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk,
de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves tündér országnak!
és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit!“[19]. Aug.
15. már így ír Drinápolyból: „Itt már megettük a nekünk rendeltetett
rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon
rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstantinápoly mellett vár minket;
mert, amitől tartottunk, abban torkig estünk… A békeség meglévén, itt
már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári
főváros felé…“[20]; aminthogy más nap a fejdelem, egész kíséretével,
mely magyar menekvő urakból és francia házicselédségből, öszvesen ötven
főből állott, meg is indúlt. Aug. 25. Bujukdere alá érkezvén, ott
sept. közepeig sátorozva várta rendeltetése helyének kitűzetését,
mialatt Mikes Bonac a francia követ hitvesénél keresett és talált
mívelt s nyájas társalkodást, közben kétszer Konstantinápolyba is
berándúlván. Végre Jenikő lőn a fejdelemnek lakóhelyűl kitűzve, hol
sept. 22. csakugyan letelepedve találjuk már az egész társaságot.
Rákóczy, csalatkozva várakozásában, legott visszaszándékozott
Franciaországba[21], s e végett a regensnek, Orleans hercegnek ismételve
írt, de egyenes választ nem vehetett. „Ha csak a mí akaratunkon állana –
írja Mikes, 1719. oct. 10. – ma indúlnánk meg, de csak az akarat áll
mirajtunk, a tehetség pedig máson… Az udvar se nem tiltja, se nem
javallja az oda való menetelét világoson, amelyekből kitetszik, hogy nem
kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt
miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat,
Franciaországot Orleans herceg igazgatván, mivel a király még nem arra
való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mí urunkhoz; az anyja
pediglen, aki is egy házból való a mí fejdelemasszonyunkkal, úgy
szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között levő atyafiság
és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az
atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és
reájok szorúlsz; csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk
bételjesedett… Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az
országban a portán nem segítette“ stb.[22] Másfelűl az ellenséges
udvarok kivitték a portánál, hogy a menekvők Konstantinápolytól messzébb
szállíttassanak. 1720. mart. 7. írja Mikes: „A mí jóakaróink addig
munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki
akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hivatta a
vezér Horváth Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta
jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél“[23].
A változás csakugyan közel volt. April 16. a császárnak egy nagyobb
díszes gályája várta a fejdelmet, száz „fegyveres leventi“ tette
tisztelgő kíséretét, s ágyuszó mellett vala a megindulás. Az útazás
célja a Marmara tenger partján fekvő Rodostó, hol tágas és kényelmes
lakok fogadták a jövevényeket.

VII. Az életet nem a lehetőség, hanem a valóság szerint felfogó Mikes
Jenikőn lelki csendben töltötte e több mint másfél évet. Különös
érdekeltségét bírta a koronként meglátogatott Pérában a gr. Bercsényiné
háza, melyhez egy szív-ügy is csatolta: a kis Kőszegi Zsuzsi, kinek, úgy
mond „igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes
személy, és tiszta jóság“: mely leírásból, a mai regényes
kifejezésmódhoz levén szokva, alig fogjuk kiolvasni azon lelkességet és
saját bájt, mely e leányban lakott, s utóbb még komoly fájdalmakat
okozott barátjának. Ezeken kivűl olvasás, írás, vadászat, séták a tenger
partján, néha távolabbi kirándulások is töltötték be idejét, milyen vala
a Pompejus oszlopának meglátogatása, s egy ízben (1719. aug.–oct.) az
egész társaságnak egy kéthavi tartózkodása a Bosporus tulsó partján,
Békós mellett, hol „sátoraink a tengerparton rendiben, ezt a gyönyörű
kanálist végig látjuk – a Fekete-tenger zúgását jól halljuk – azok a
nagy rettentő sajkák előttünk mennek el stb.“, s honnan így enyeleg
egyik levelében: „Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek… Minket már úgy
tekintsen ked, _mint ázsiai magyarokot_!“[24] Különben bizony elég híven
festi, egy vonással, a társaság hangulatát egy igen egyszerű helye az
1719. oct. 10. költ levélnek: „A német követ legtöbbet azon elmélkedik,
hogy nekünk árthasson; mí pedig legkissebben sem ártunk neki. És nem
tudom, mi végre kívánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokot,
akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással!“[25]

VIII. Rodostó, a régi Thrácia partmellékén, a Propontisra dőlve fekszik,
s egynapi tengeri út Konstantinápolyhoz. Mind helyzete, s a város maga,
mind mívelt környéke, melyet Mikes egy nagy kerthez hasonlít, s
jövevényeink alkalmatos elhelyeztetése kielégíték Mikest. Harminc főnyi
jancsár-őrizet díszre és biztosságra szolgált egyszersmind. S e hely
adott utolsó menedéket egy nagy ház utolsó s legnagyobb díszének, ki
szellemi adományok, tanultság és míveltségre, mindenek felett pedig
magas jellem és szeretetre-méltóságával kora elsői közé tartozott.
Szenvedésekben dús ifjuság után háborús és munkás férfikora legszebb
éveiben, a hatalom és gazdagság magasságaiból leesve, hitvesétől,
gyermekeitől megfosztva, de szerető hívei körében írói foglalatosságok
közt, philosophusi nyúgalomban itt volt leélendő hátralevő napjait. A
díszes házirendet, a fejdelem erkölcseit levélírónk több helyt festi.
Mikes maga mint első kamarása kormányozta közvetlenűl a házat,
el-elkísérte urát vadászataira, savanyúvízre, látogatásain. A tizenöt
évi hosszú nyúgalom egyformaságát kétszeri dögvészjárvány (1722. 1726.)
szakasztotta meg, Rákóczy György látogatása (1727. jun. – 1728. mart.),
s néhány haláleset, mint a fejdelemnéé, gr. Esterházy Antalé (1722) s a
Bercsényié. Mikes vallásos és elszánt kedélye is osztotta e lelki
nyugalmat, s ha néha élesben jelentkezék honvágyas fájdalma, azt
munkával s a bölcsnek resignátiójával győzte le. Leveleiben e küzdés s e
győzelem sokszor a leg-megindítóbb kifejezést nyeri. De a Zsuzsi
szerelme is, valamint neki a legszebb, legvidorabb órákat adta, úgy
gazdagon látogatta meg szelíd szomorúsággal is. Mióta köztök e
bizodalmas, meleg viszony keletkezett, egyek voltak az óhajtásban, de a
leány, eszét kérdezve, mely egy honvesztett vagyontalan férfi oldalán
kétes világításban látta jövőjét, sorsát hozzá kötni nem merészlette.
1723-ban Bercsényi, elvesztvén második feleségét, e leányt vezette az
oltárhoz, ki neki, nem szerető, de hű és gondos hitestársa és ápolója
lett. Ha mégis a fejdelmi vadásznak, Kőszeginek[26] árva leánya akkor
is, midőn két évvel utóbb özvegygyé s Bercsényi örökösévé lett,
megtagadta kezét attól, kit szeretett, s Lengyelországba költözött, akár
a fényes név megőrizhetése végett, akár a bújdosás megunásából:
csodálnunk kell Mikes jóságát, melylyel mentegeti[27], hűségét, melylyel
hozzá ragaszkodék[28], s a bánatot, melylyel utána tekinte. Mert még
csak az ész, nem a szív resignátiója szól belőle, midőn nénje (tán
környezete) bosszantván őt vígasztalásaival: „könnyű – mond – annak
tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon:

  Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
  Titkos barátjától való távozásnál:
  De csak az időhöz kell magunkat szabni,
  És suhajtásunkat a szívünkbe zárni“[29].

IX. Végre egy európai hatású esemény a csendes Rodostó vendégeit is
felriasztá. 1733. febr. 1. meghalálozott a lengyelek jeles királya, II.
Ágost, s Rodostó felismerte azonnal, hogy a varsai királyválasztás
múlhatatlanúl háborút idézend fel[30]. A természetes vetélytársak
Lescsinszky Szaniszló, XV. Lajos ipa, és Ágost szász választó-fejdelem,
a meghalt király fia, valának: amazt Franciaország, a rokonság s keleti
Európában megállapítandó befolyása végett fogta pártolni, ezt Austria s
a cár, épen e befolyás megtörése végett. A háború el nem maradt. „Mi
hasznunk lesz benne – kérdi Mikes – isten tudja. Mi csak reménlünk
mindaddig, míg meg nem halunk. Az olasz példabeszéd azt mondja, hogy aki
csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is,
talám Rodostón“[31]. A fejdelem mindazáltal úgy hitte, hogy nem szabad
tétlenűl maradnia. Élesztheté reményét hogy két vele barátságos hatalom,
a francia s a spanyol, Károlyt Olaszországban készűltek megtámadni. „A
szegény urunk – írja Mikes 1734. febr. 15. – amit a pennájával tehet, el
nem múlatja. Eleget ír mindenfelé. Mert mí olyanok vagyunk, mint az
evangyéliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván,
hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk,
hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal
jótehetetlenek vagyunk.“ De legott azt teszi hozzá: „Az isten elhozza
még a mí óránkot is“[32]; s kevéssel utóbb, midőn Olasz- és
Lengyelország egyformán forrt: „Mindezekből nekünk mi hasznunk lesz?
talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttáncot
kell járni“[33]; s újra, bár a császár Német- és Olaszországban egy
tartományt a másik után vesztett: „Mi még mindezeket távul nézzük; mert
a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vígasztalásunk vagyon,
hogy aki ezeket a nagy dolgokat míveli, minket is lát, és megemlékezik
rólunk annak idejében“[34]. Mégis a fejdelem, nem tudva még a Fleury
bíbornok és Austria közt rögtönzött békét, Pápayt követséggel a portára
küldötte, hogy Franciaországba mehessen, mire a válasz nem tiltó ugyan,
de jovalló sem volt: „De a császárok nem-jovallása parancsolat, és a mi
elmenetelünkből semmi nem telik“. írá Mikes[35]. E válasz 1735. elején
jött. Azalatt a fejdelem idősbik fia József is Bécsből Velencébe
szabadúlt. Rákóczy azonban sem fiát, sem Franciaországot nem vala többé
látandó. Martiusban gyengélkedni kezdett, virágzó szép tekintete,
teljessége, ereje, jó kedve feltünő hanyatlást mutattak. Majd lopó láz
érte utól, s apríl 8., nagypénteken, már így jajdúl fel a hű Mikes:
„Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve
bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes jó urunkot és atyánkot három
óra után reggel… Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek
ködje világoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert
őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte… hanem
mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani,
micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a
legalábbvalón is… Az isten vígasztaljon meg minket“[36]. Mikes a porta
engedelmével a fejdelem testét Konstantinápolyba vitte, hol anyja Zrínyi
Ilona maradványait is, a fia koporsójába rakva, ezeknek helyén együtt
temettette el.

X. Itt végződtek Mikes jó napjai, bár a porta kijelentette hogy meg nem
szűnik gondoskodni a magyar menekvőkről, s ezek bele-egyezésével József
herceget, a megholt fejdelem idősbik fiát meg is hívta. Azalatt a
betegeskedő öreg Zsibrik helyett ő, s ennek halálával (oct. 1735) a maga
személyében Mikes igazgatta a menekvő társaságot, melyben különösen a
franciákkal sok bajai voltak, úgy, hogy midőn az ifjú fejdelem (jan.
1736) a renegát gr. Bonnevalt bízta meg, hogy a dolgokat folytassa, s a
fejdelem jószágát kezéhez vegye, ő, a megholt fejdelem legmegbizottabb
híve, a bizodalomhiány e jelét nem tekinthette minden fájdalom nélkül,
de megnyugvással vette. Így is helyzete nehéz maradt. „A testünk
mindennap jól lakik – írja 1736. máj. 15. – de az elménk igen koplal a
vígasságtól. A többi is érzi a maga bibiját; de én duplán érzem: mind a
magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla.
Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször
legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet. A jó isten valóságoson
magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten
kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik
legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják
meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és
kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való
beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem
osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt
gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton
járjak“[37]. Csak dec. 6. érkezett meg Rákóczy József, s ment azonnal
Konstantinápolyba: de a porta az oroszszal folytatott véres háborút III.
Károly közbenjárásával kivánván berekeszteni, nehogy e fejdelmet
megsértse, Rákóczyt el sem fogadta, s rögtön visszaküldte Rodostóba.
Mikes mindjárt számolt a megholt fejdelem minden jószágáról – úgy
látszik Bonneval csak felsőbb felügyelést folytatott volt
Konstantinápolyból – s a titkos feladásokat titkos vizsgálatok
alaptalanoknak bizonyítván, Rákóczy József megnyúgodott ugyan; de –
„nekem, ú m. Mikes – csak isten fizessét sem mondott azért, hogy
jószágára, cselédire viseltem gondot.“ Különben az ifjú herceg
egyénisége s minden eljárása is szomorította Mikest. „A szép
rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly
igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk
mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán
kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban
a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis
fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy
rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elitélheti
akárki hogy mit reméllhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet
szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és
kegyességből állott! Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet
nagy rendetlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a
harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való
bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap
stb.“[38]. Különben is a herceg sötét, haragos természetű volt, magán
uralkodni nem tu ló, szép tehetségei kifejtetlenek, s nem tudó „azt,
hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem
társalkodhatott“[39].

XI. Közel volt a változás. A cárné háborút készűlvén izenni a portának,
III. Károlynak régibb kötések alapján igénybe vette segedelmét. Károly
nem szívesen hajolt a háborúra, s engedékenységre intette a portát, de
foganat nélkül; s így elhatározta Törökország megtámadtatását déli
Magyarországból, elibe tevén a régi kötéseket az újabb passzarovici béke
követeléseinek. „Azt nem tudom – írja Mikes jul. 20. 1737. – mikor
bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy
keresztény császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan
példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménylenék, hogy
az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy
igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell
hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utána: ha isten
is úgy rendelte. _Talán már erre való nézve a portán is inkább néznek
reánk_; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink“[40]. Nem is
csalódott Mikes. A porta elkeseredéssel vette fel a keztyűt, hatalmasan
készűlt, s hogy a bécsi udvar veszedelmét nevelje, Rákóczyt s a
menekűlteket is fel akarván használni, őt Konstantinápolyba hívta. Mikes
jól és hazafiúi fájdalommal fogta fel a helyzetet. „_Belőlünk ijesztőt
akartak csinálni_, írja sept. 13. Szegény fejdelem! ha most élne, mit
gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy
nem kivánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a
törökkel való hadakozástól, és _hogy inkább szereti itt halálát, mintsem
azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben_. Elég az, hogy mi
bemegyünk, isten tudja mire!“[41]. Rákóczy József nem így gondolkodott,
s sept. 20. a magyarság már elhagyta Rodostót, hol tizenhét nyugalmas év
alatt már teljesen behonosodott vala. A herceg Stambulban, tüntetésűl
inkább, mint komoly reménynyel, feltünőleg ünnepeltetett, mit a józan
Mikes „komédiának“ nézett[42], s 1738. jan. 24. megköttetett a porta s
az új „erdélyi fejdelem“ közt a szövetség. S ez, követőivel, febr. 5.
már Drinápolyban, 19-kén Csernavodán volt, honnan, míg az árnyék
fejdelem Mikest küldé Bukurestbe idvezlő követűl az oláh vajdához,
jöttek a fővezér sok igéretei. Keserűséggel jegyzi fel Mikes: „A vezér
levelében a sok biztatások, hogy 30 vagy 40,000 embert adnak melléje: de
abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni –
mire, mi végre? isten tudja. _Csak úgy bánnak velünk, mint a
gyermekekkel, és vázt akarnak belőlünk csinálni_; mert azt gondolja a
porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély
lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. _De
most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja!_“[43]. Meg is lett a
vidini út (april) s ott a pompás fogadtatás, Orsova felé is vitte a
fővezér (júl.), s ez meg levén véve, aug. 25. azt izené a fejdelemnek,
készűljön 30,000 emberrel Temesvár alá, másnap viszont „hogy nem is kell
Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. _Az
isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól!_“ teszi hozzá Mikes
megkönnyebbedett szíve; s sept. 1. már Vidinből: „Már most bízvást
elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról
becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada
rajtunk“[44]. T. i. azt hitte volt a vezér, „hogy ha a táborban leszünk,
sok magyarok jőnek hozzánk. De hála istennek, egy valamire való nem
jött“[45]. Hat heti tartózkodás után Vidinben a másfél száz főből álló
magyarságnak Csernavoda jeleltetett ki téli szállásúl, hová Oroszcsíkon
(Rusztcsukon) át oct. 19. meg is érkeztek. Rákóczy, kit levertség, harag
s folytonos betegeskedés végkép kimerítettek, nov. elején már vége felé
közelítvén, Mikest kivánta maga mellé, kinek ápolása mellett e hó
10-dikén, 38 esztendős korában el is húnyt, érdem és dicsőség nélkül.
„Ismét fő nélkül maradánk – írja Mikes dec. 15. –, de nem sokára
szükségünk nem lészen főre… és amennyin már maradtunk, egy szilvafának
is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett – folytatja
szomorúságában – annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl
tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak
rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból
el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy senki
bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas
bújdosásunkról“[46]. A fejdelem minden jószága ennek rendelése szerint
Mikes kezénél volt; most a török tisztek átvevék, s a hű sáfár a
fejdelmi szállásról elköltözött.

XII. Még egy kelletlen epizód várta Mikest, mielőtt nyugalma régi
helyére visszatérhete. 1739. májusban érkeztek a parancsolatok, melyek
szerint gr. Csáky Vidinbe, b. Zay Kocsinba, Mikes Jászvásárra
rendeltetett, nem tudva miért, s mennyi időre. „Elég a – így enyeleg
fájdalmasan június 1. – hogy, ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a
köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha
Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből!“[47]. Útjában e
fájdalom élénkűlt. „Elitélheted néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam,
mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna
Zágonban, _de az Úr béfödözte előttem az odavivő útakat!_“[48]. Június
21. rendeltetése helyén volt. Menet aggodalom töltötte el, nehogy
Csíkból császári katonák által elfogassék; mely aggodalom Moldva
fővárosában sem hagyta el; e kivül a boérok barátságtalansága mellett, s
a kozákok beütésétőli köz rémület nyomasztó hatása alatt csak az érsek s
a vajda szivességei, úgy egy olasz pap társalkodása derítették fel nehéz
óráit. Végre sept. elején visszatette a veszélyes útat Bukarestbe, hol a
kemény 1739–40-iki telet únalom és gondok közt töltvén el, végre
valahára ismét régi fészkébe térhetett, Rodostóba, hová június 21.
érkezett meg, már csak negyed magával azok közől, kik Rákóczy Ferenccel
jöttek ki.

XIII. „Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal –
írja jún. 22. 1740. – és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben
kell menni.“ Csalódott. Még húsz éve a számkivetésnek várt reá, hol
végre Csáky (1757), s majd Zay halálával (1758) a bújdosók főnöksége (a
básbúgi méltóság) reá, a közel hetvenes aggra szállt. Szükséget ugyan
nem látott. Bár bújdosása negyvenöt évi tartamában a török földön három
trón- és huszonkét kormány-változást ért, a porta, egy rövid zavaros idő
kivételével, mindig egyforma pártolással és bőkezűséggel volt a
szerencsétlenek iránt. Mégis ennyi vallásosság s ennyi munkaszeretet
kelle, hogy ily kiváló szellem s honát szerető szív, sírja felett mind
annak, amit szeretett, meg ne törjék, sőt magában találva fel a vigasz
balzsamát, némi jó kedvet mind végig kebelében maraszszon. E mély
vallásosság táplálta benne az egykori szabadúlás reményét is. Mert
remény vala az, mely Mária-Terézia koronáztatásakor hagyá vele mondani:
„Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. _Ahol nincsen emberi reménség, ott
vagyon isteni segítség_“[49]; mely húr még azontúl is gyakrabban
megpendűle lelkében, bár néha nyomban keserű irónia vegyűl
resignátiójába, mint a várt amnestia elmaradásakor (sept. 15. 1741):
„Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket,
mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk
se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A
kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem
törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem
irígyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony
zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen.
Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot
hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk
nékik“[50]. Mindazáltal még buzgóbban óhajtotta hazája békében
maradását: „Isten tud mindeneket, mint kell lenni. _Nékem pedig a hazám
javát és csendességit kell kivánnom, és nem csak különösön a
magamét._“[51] Kertészkedés, olvasás, írás közt fogyasztotta napjait, s
egy, éven túl tartó szembajon kivűl állandó egészségben volt. S kétségen
kivűl e második rodostói idejében keletkezett azon avúlhatatlan szépségű
munkája, melyről most már közelebbről kell értekeznem.

XIV. Előttem fekszik saját kezének e drága ereklyéje, mely betűhíven e
címet viseli: „_Constantinapolyban (-ba) Groff P.... E.....(hez) irot
leveli M... K....._ (Mikes Kelemennek). Az első levél a Gallipoliba
érkezés napjáról van keletezve (1717. 10. oct.), az utolsó Rodostóból
1758. dec. 20-dikáról; intézve egy, állítólag Konstantinápolyban lakó
nénjéhez, kinek neve, ha a fennírt betűkből s pontokból ki akarnók
betűzni: gróf Pekri Eszter lehete, mert azon időben más e betűn kezdődő
nevű grófi ház Erdélyben nem virágzott, s az _E_ után vetett öt pont más
akkor szokásos keresztnévre ily alkalmasan nem magyarázható. Híven van e
levelekben feljegyezve minden neki figyelemre méltónak tetszett esemény,
mely a bújdosó társaságot érte, még pedig többnyire a történet kelete
alatt; sőt azon birodalom eseteit és változásait, melyben lakott, s
amint látszik szemtanúktól nyert hű és részletes tudósítások után;
kifejezést ad minden érzésnek és hangulatnak, melynek papirosra vetése
keblének könnyebbedést vagy a felettei elmélés lelkének erősödést és
megnyugvást adhatott. Érdekeltséggel követi a világ forgását, a fontos
eseményeket megérinti, vagy elbeszélli, többnyire azok feletti
gondolatai hozzá-fűzésével, hol józan itéletét s előrelátó bölcseségét
kell méltánylanunk. Gyakran enyeleg, tréfáz; szeszélye, sőt gúnya mindig
jóságban és szeretetben, bár fájdalomban is gazdag szívből ömledez:
valóságos húmor. Széles olvasottság áll szolgálatára célzásai-,
példázásaiban. Eleven emlékezetéből saját bájjal idézi fel a történelem,
az anekdotonok gyöngyeit, a mikkel magát vagy az olvasót szórakoztatni
akarja. Ahol külső motivumok nem nyújtanak anyagot, különösen a
memoirszerű adatokban szegény második részben, levelezőjével tétet
magának kérdéseket; általa felszólítottan rajzolgatja az őt körűlvevő
népek szokásait, erkölcseit, intézvényeit; bőven értekezik a török
birodalom állami házviteléről, a muhammed vallásról stb stb., s
rendszerint ügyesen adja meg ez előadásainak a levélbeli eszmecsere
formáját. Minden az előadásra fordított mesterség dacára, igen is,
jogosúlt azon kétség, mely a levelek – _mint olyanok_ – ellen emeltetik.
Egy tervszerű egészet látunk magunk előtt, melyhez egy, negyven év
alatt, különböző alkalmak s lelki állapotok között, s nem egyforma
levélirói kedvvel írt levelek gyűjteménye nem hasonlít. Azon belső
fejlődés, mely a nézetek, érzések és kifejezésmódban találtatni
állíttatik, amennyiben megvan, más feltételtől függhet, mint a
levelezésétől: t. i. én oly egyöntetű alkotást ismerek fel abban, mely,
igen is, rég gyűlt anyagokból, de azonegy hangulat sugallata alatt,
valódi műszándékból, készűlt. De lássuk elébb a külső feltételeket.
Mikes, a török földre vetődvén, Pérában egy nénjét talál, kivel levelez.
A „gróf P.“ sigla, a már mondott okból más nevet nem rejthet, ha rejt,
mint Pekryt[52], s ezt javallni látszik első szemre gr. Pekry Lőrinc
részvétele a Rákóczy-mozgalomban, de genealogiáink nem adnak neki
leányt, _E_..... keresztnevű leányt, s egy politikailag megbélyegzett
férfi hitvesét[53]. Mert különben képzelhető-e, hogy egy erdélyi grófné
tiszta jószántából, önkénytesen Konstantinápolyba száműzze magát, vagy
hogy máskép, mintsem száműzött férjének hű követőjeként töltse ott el
egész életét, S ha így, miért férjéről ez öszves negyven év alatt
legkisebb említés nem fordúl elő? ha csak egészségi változásairól is,
melyek ennyi idő alatt nem könnyen maradnak el; vagy épen haláláról?
Mert nem Rákóczyval vonúlván ki, a szatmári béke után kelle egyenesen
Törökországba futnia, s így a levelek utolsóját véve határúl, negyvenkét
évig ott ülnie. S mint van, hogy nem tudunk menekűltet az előkelők
sorából, ki ez idétt Konstantinápolyban töltötte életét? S mi tartotta e
nőt Pérához kötve, midőn Rodostón egy kedves öcs és honfiai körében
sokkal honosabb életet élhete? S nem tűnik-e fel, hogy egészsége négy
évtized alatt, dacára Mikes gondos intéseinek, soha nem ingadozott,
amiről kétségkivűl fordúlna elő emlékezet? S miért Mikes, ha e, gyakran
a hajó elmenetele vég percében állítólag rögtönzött leveleket nénjétől
visszaszedte, hogy könyvalakba összeírja, miért, mondom, nénje leveleit,
melyeket pedig, ha léteztek, bizonyosan megtart, e nyájas, lelkes, édes
leveleket, melyeket dicsérni nem győz[54], szinte nem sorolta a magáéi
közzé? A francia irodalom oly ismerője, mint ő, felfoghatta az ily
„Correspondance“ vonzó becsét. Hogy neki, a Konstantinápolyban lakónak,
az 1730-ki konstantinápolyi lázadást megírhassa, félesztendőre
Paphlagóniába és Bithyniába küldi; de hányszor felejtkezik meg arról,
hogy oly fővárosi történeteket közöl vele Rodostóból, miket nénje,
férjétől, legalább is hamarébb tudhata[55]; hogy oly világhíreket,
melyeket maga is Konstantinápolyból vesz; sőt néha levélben tudósítja,
hogy Konstantinápolyban volt s ott mit végzett[56]: pedig gondolható-e,
hogy helyben levén, a szeretett rokont ne lássa, fontos végzett ügyeit
vele szóval ne közölje? S mint tudhatá meg az európai eseményeket
sokszor 8–10 nap alatt, holott legújabb időnkig, midőn a telegraph
használtatik, oly lassú vala a stambuli posta? Nem említem azon már
előttem tett észrevételt, hogy a török birodalomról és vallásról
1748-tól 1752-ig, évenként csak három, egyszer négy levélben értekezik,
s hogy így levelezni nem szokás.

XV. Nem. Mikesnek nem volt az a vígasztalása, hogy egy ily megbízott
lélek, egy ily drága rokon, közelében lakjék, kivel időnként szemben
lehete, s a távolban eszméket, érzéseket cserélhete. Naplózott ő,
kétségkivűl, s bőven, részletesen: mutatja ezt adatai pontossága; s e
napló nem is száraz feljegyzésekből állhata: néma megbizottja volt az
csendesen tűrő, váró és reménylő kebelének; ebbe rakta le tapasztalásait
úgy, mint gondolatait, örömeit s enyelgéseit, a perc benyomásait úgy,
mint mindazt, mi neki sokáig fájt, s mit jól esett kimondania, habár
csak az élettelen papirlapnak és hogy így: azon közvetlensége, azon
életfrisesége mutatja ömledezéseinek, melyeken szivének dobogása,
erejének lüktetése hallik. Néha verselgete; másszor egy-egy tetsző
darabkát fordított; olvasmányaiból kivonatokat tett, észleleteit
ki-kidolgozta – míg egyszer, kétségkivűl rodostói élete másod szakában,
midőn társai száma évenként fogyott vala, s szomorú magánya az élet
tünékenységére emlékezteté – talán épen vég éveiben – elhatározá magát
nyomot hagyni szenvedéseiről, s dicsőíteni ez élet után még Azt, kit
ífju kora óta ábrándosan szeretett, ki miatt mindent elvesztett:
hazáját, de kit csak egy szabadulási kisérlettel sem tagadott meg.
_Mémoirokat szerkesztett elveszendő papirosaiból, még pedig
levélalakban_, mire példákat az előtte jól ismert francia irodalom szám
nélkül nyújta. Nagy ügyességgel járt el e szerkesztésben. Nem törölve le
ífjusága virágai hímporát, belé lehellé mégis az egész képbe az élet és
szenvedés által tisztúlt s megnyúgodott lelke csendes szépségeit. Ha még
is azon rész, mely a statisticusra nézve legbecsesb, a török birodalom
ismertetése, valamint az élte utolsó éveiben történt kormányváltozások
előadása, forma tekintetében kevésbbé kielégítő, az a választott
levélalaknak tulajdonítandó, mely mindazt, miben mozgás és haladás van,
saját tárgyaúl fogadja be, legkevésbbé azonban a puszta leirást. A mű,
mint látjuk, 1758 végeig terjed, midőn Zay halála után azt mondhatá
magának: „_Már most egyedül maradtam a bújdosók közűl_[57], és nem
mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert
_egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra_.“ E momentum maga
fejezheté be kerekdeden a művet; s ez utolsó fejezetben – vagy mondjuk:
levélben, – rekeszti is azt be egy vég s imaszerű visszapillantással
vándor életére.

XVI. Annyi idő, egy hosszú fájdalmas pálya alatt, családjáról alig vett
vala némi kis hírt. 1740. máj. 22. ezt írta Bukarestből: „Erdélyből még
ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány
szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni“[58].
Hetvenedik évébe lépett, s közelítvén a búcsú, elevenebben
kivána családjáról értesűlni. Megfordúlván tehát 1759 elején
Konstantinápolyban, az austriai követtől engedelmet kért és nyert
írhatni a Mikes Mihály fiának, kinek keresztnevét sem tudá; s ekkor ment
tőle Erdélybe azon levél, mely a IV. fejezetben áll. Ismerjük a választ
is; de látjuk ebből azt is, hogy gróf Mikes Istvánnak nem jutott eszébe
a hatvanas aggastyán hontérhetéseért a nagyszívű Mária-Terézia előtt
rokoni kötelességét teljesíteni. – S ez utolsó tényleges nyoma Mikes
életben-létének. Mindazáltal úgy látszik, hogy még három évig élt.
Ugyanis, „Tót Ferenc generális bizonyítása szerint[59] – írja Kulcsár
István Mikes Levelei első kiadása előtt – már 1862-ben, az ő halála után
az egész bújdosó társaság eloszlott.“ Szabatosan ez előadásból a halál
évét nem tudjuk. De a magyar irodalom jó angyala úgy akarta, hogy
munkája fennmaradjon. Tán nem csalódom, ha hiszem, hogy a kézirat azon
úton jött Kulcsár kezeibe, amelyen e hír, t. i. maga báró Tót Ferenc
által, ki 1762-ben mint francia tüzértiszt Konstantinápolyban
megfordúlván, azt szerencsésen megmenthette. T. i hazájába visszatérvén,
Tarcsán, Vasvármegyében lakott, hol a szomszédos Szombathelyen tanárkodó
Kulcsár István vele megismerkedett, s Tót halála után[60] a kéziratot
azonnal sajtó alá adta[61].

XVII. Ugyanazon kéziratból nyújtám ime által Mikes munkáját a magyar
közönségnek; teljesben, mint Kulcsár, egy szakaszszal, s hívebben, mert
Kulcsár változtatásai nélkül, a szerzőnek bár néha ingadozó
kiejtésmódját hangoztatva vissza, s egyedűl helyesirását idomítva át. Mi
lett volna azt betűhíven adni, mutatja az imént idézett 1759-ki levél,
mely a legkisebb apróságig pontosan nyomatott. Hogy pedig azt a „Magyar
Nemzet Classicus Irói“ során adám, abban, úgy hiszem, mind a kritika,
mind az olvasó közönség helyeslésével találkozom. Nem csak korának
csúcsán áll Mikes munkája a tartalom becsével, s az előadás soknemű
szépségeivel egyaránt: hanem szól az minden koroknak; mert az elme és
érzület e ritka szövetsége-, vidor kedélyessége, gyakorlati bölcsesége
és erkölcsi súlyával, gyönyörködtető és nemesítő erejét nem vesztheti
el, míg a magyar kebel a valódi szép és jó iránti fogékonyságát híven
megőrzendi.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az eredeti kéziratban, kétségkívül hibásan, _vagyon_ áll.]

[Footnote 2: A kéziratban hibásan igy: hogy _ezeket_ gyalázatosan
bánjanak vélek.]

[Footnote 3: Ez előnéven nevezi őt Rákóczy, végintézetében.]

[Footnote 4: L. _Cserei Mihály_ Históriája, Kazinczy Gábor által. Pest,
1852. 473. szelet. és _Gr. Kemény József_, gr. Lázár Miklósnál: A gróf
Lázár Család, Kolosv. 1858. 82. l., mely hely szerint Kelemen atyja Pál,
nagyatyja György, nagyanyja Hídvégi Nemes Klára, egy gr. Lázár János
által 1799-ben egy pör mellett az erdélyi kir. tábla elébe terjesztett
nemzékrend alapján, de melynek képtelenségét a maga Kemény által közlött
adatok bizonyítják. Ezek szerint t i. Nemes Klára 1673-ban ment férjhez
Lázár Imréhez, s mint ilyen perelt 1674-ben a maga és _fivére Mikes Pál_
nevében Pongrácz Zsigmonddal. Ha Mikes György neki ama nemzékrend
szerint férje, és Pál, neki fia, emez minden esetre csak 1691-en innen
születhetett volna, mert Nemes Klára férje ez évben még élt (Kemény,
Lázárnál 83. l.), s így Kelement, ki 1690-ben született, akkor nemzette
volna, mikor még maga sem született! Helyesb, sőt egyedűl lehetséges
tehát a _Mike Sándor_ úr nemzékrende, melyet velem _Hodor Pál_ úr levele
után _Nagy Iván_ úr közlött, s ez így áll:

Kassay Anna

  1. férje:    |     2. férje:
 Hídvégi Nemes | György _Mikes György_
   leánya:     |        fia:
 Nemes Klára   |      _Mikes Pál_
 (Lázár Imre)  |     (Torma Éva).
                   _Mikes Kelemen_.

E szerint Mikes Kelemen nagyatyja György, nagyanyja Kassay Anna, s
mostoha nővére csakugyan Nemes Klára. S ehez képest igazítandó meg mind
_Lázár_ az id. h., mind _Kővári_: Erdély nevezetesebb Családai, Kolosv.
1854. 183. l. s az őt követő _Nagy Iván_ Magyarorsz. Családai, VII. köt.
473. l. – =Pál=, _Kővári_ szerint az id. h. 184. l. Tököli mellett
harcolt, ezzel kibújdosott, Bukurestben múlatván magára haragítá az oláh
vajdát, ki titkon beküldé Erdélybe a (császári) hadak parancsnokához; ez
Fogaras várába záratá, hol szörnyű kínok közt végezék ki. Ez igaz lehet,
de _Mikolánál_, kire Kővári hívatkozik (Hist. Geneal p. 22), erről egy
hang sincs!]

[Footnote 5: T. i maga azt írja: „Az első levelemet, amidőn a nénémnek
írtam, _huszonhét esztendős_ voltam, eztet pedig hatvankilencedikben
írom“ (l. e munka II. köt. 216. l.) Írta pedig amaz első levelét 1717.
oct. 10.; ez utolsót pedig 1758. dec. 20.]

[Footnote 6: A rokonság fokát a Kővári táblázatából tett köv. kivonat
állítja elénkbe, de Zsigmond helyébe a fent hitelesen bemutatott
Györgyöt iktatván be nagyapjáúl:

BENEDEK

 Gábor – Benedek – Mihály – Zsigmond – Kelemen – MIHÁLY gróf.
 Miklós – Mihály – Benedek – _György_ – _Pál_ – KELEMEN.

Mely táblázat, ha áll, Mihály gr. és a mí Kelemenünk közös ösüktől öt
ivadék által voltak elválasztva.]

[Footnote 7: L. a felebb IV. fejez. közlött saját levelét.]

[Footnote 8: L. Histoire des Révolutions de Hongrie, a la Haye, 1739.
Tome V. (Mémoires du Prince François Rákóczy) 129, 130. ll.]

[Footnote 9: Mémoires (Hist des Rév. V.) 176, 178. ll.]

[Footnote 10: L. Hist des Rév. II. k. 249. 251. l.]

[Footnote 11: L. u. ott V. k. 338. l.]

[Footnote 12: 1738. oct. Nikápoly alatt a Dunába szakadó Olt vize
látásán megindúlva: „csak azt sem láthattam – így ír Levelei II. köt.
108. l. – suhajtás nélkül; _mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31
esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve_“ (tehát 1707 óta).]

[Footnote 13: L. LXXXV. Lev. I. köt. 213. l.]

[Footnote 14: L CXLV. Lev. II. köt. 112. l.]

[Footnote 15: „_Hadakozásra hítak ide_, de békességre jöttünk.“ XII.
Lev. I. köt. 25. l. S ismét: „A bizonyos, hogy olyan reménység alatt
jöttünk ide, hogy _hadakozás által menjünk hazánkban_; de nem a volt az
irántunk való rendelés“ XIV. Lev. I. k. 29. l.]

[Footnote 16: _Nagy Iván_: Magyarország Családai, id. h. 475. l. (Kővári
után).]

[Footnote 17: L. XII. Lev. I. 25. l.]

[Footnote 18: L XIV. Lev. I. 29. l.]

[Footnote 19: Ugyanott.]

[Footnote 20: L. XVI. Lev. I. k. 32. l.]

[Footnote 21: L. XIX. Lev. I. 36.]

[Footnote 22: L. XXXII. Lev. I. 61 l.]

[Footnote 23: I. k. 64 l.]

[Footnote 24: XXX. Lev. I. 56. l.]

[Footnote 25: XXXII. Lev. I. köt. 60. l.]

[Footnote 26: Rákóczy testamentomában olvassuk: „Au Porte-arquebuse
Koezegi 1000 liv.“ Hist. des Rév. VI. 78. l.]

[Footnote 27: L. LXVIII. Lev. I. 164. l. és LXXV. Lev. I. 185. l.]

[Footnote 28: L. LXXIII. Lev. I. 178.]

[Footnote 29: L. LXXVII. Lev. I. 191. – A Zsuzsit illető helyek: I. köt.
76. 95. 105. 106. 108. 110. 121. 123. 159. 161. 162. 171. 188. s a
felebbiek.]

[Footnote 30: L. XCVIII. Lev. II. köt. 31. l.]

[Footnote 31: L. C. Lev. II. köt. 40. l.]

[Footnote 32: L. CI. Lev. II. k. 42. l.]

[Footnote 33: L. CIII. Lev. II. k. 45. l.]

[Footnote 34: L. CVI. Lev. II. k. 52. l.]

[Footnote 35: L. CIX. Lev. II. k. 57. l.]

[Footnote 36: L. CXII. Lev. II. k. 62, 63. l.]

[Footnote 37: L. CXX. Lev. II. k. 76. l]

[Footnote 38: L. CXXIV. Lev. II. köt. 81. l.]

[Footnote 39: L. CXXV. Lev. II. k. 83. l.]

[Footnote 40: L. CXXV. Lev. II. k. 84. l.]

[Footnote 41: L. CXXVI. Lev. II. k. 85. l.]

[Footnote 42: L. CXXIX. Lev. II. k. 91. l. és CXXXII. 94. l.]

[Footnote 43: L. CXXXIV. Lev. II. k. 96. l.]

[Footnote 44: L. CXL. Lev II. k. 105. l.]

[Footnote 45: L. CXXXVII. Lev. II. 100. l.]

[Footnote 46: L. CXLV. Lev. II. k. 112. l.]

[Footnote 47: L. CXLVI. Lev. II. k. 113. l.]

[Footnote 48: L. CXLIX. Lev. II. k. 120. l.]

[Footnote 49: L. CLXIV. Lev. II. k. 145. l.]

[Footnote 50: L. CLXV. Lev. II. k. 146. l.]

[Footnote 51: L. CLXIV. Lev. II. k. 145. l.]

[Footnote 52: A Petkyek később lettek grófokká; a Pálffyak pedig, vagy
Perényiek az erdélyi Mikesekkel semminemű összeköttetésben nem álltak.]

[Footnote 53: Férjezettnek kell pedig e nőt képzelnünk a szerint, mit
Mikes hozzá (I. 211.) ír: „Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a
menyasszonytánc vígabb (a baráttáncnál): _ked tudja jobban, mint én_“
(t. i. mert ked azt már eljárta).]

[Footnote 54: L. I. 12. 136. 198. 184. 196 stb.]

[Footnote 55: Péld. 137. 152. 155. 195. 196. 187. 210 stb.]

[Footnote 56: Péld. II. 137. 215. stb.]

[Footnote 57: Ily helyeken ő mindig azokat érti, kik 1717-ben a megholt
fejdelemmel együtt menekűltek.]

[Footnote 58: L. CLVI. Lev. II. köt. 133. l.]

[Footnote 59: Fia Tót Andrásnak, Bercsényi tisztjének, ki atyjáról e
fontos sorokat írja: „Feu mon Père avoit suivi (Rodostóba, helyesben
Törökországba) ce Prince, et en était parti l’année 1717. pour venir
servir en France. _Les differentes commissions, qu’ il eut, le mirent
souvent à portée de revoir ses anciens camarades_, au milieu desquels il
vint mourir en 1757. Le comte Tczaky ne lui survécut que huit jours, et
cessa de parler en apprenant sa mort.“ _Mémoires du Baron de Tott_ sur
les Turcs et les Tartares. Amsterdam, 1785. II. partie l. 1.]

[Footnote 60: ✝ sept. 22. 1793.]

[Footnote 61: Előszava költ febr. 18. 1794.]


IGAZÍTÁSOK.

I. köt. 30. l. 7. s. _érkezett_ után tégy vesszőt (,).

42. l. 18. s. _fahint_ helyett olv. tahint (segédpénzt).

56. l. al. 8 s. építenének. Való.

106. l. al. 3. s. lerázhat_nánk_.

222. l. 14. s. vál_ék_.

II. köt. 59. l. al. 1. s. ha_d_ni.

81. l. néhány szélső betűk széthányvák (idő, rend-, ködje, akárki).

96. l. al. 6. s. gyerme_k_ekkel.

118. l. al. 1. s. _k_ell.

136. l. al. 6. s. ha nem (két szóba).

150. l. 2. s. 1743.

Néhányszor sóhajt, magokat s eff. állanak _suhajt_, magokot stb helyett.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


13 |et nem veszek |el nem veszek

30 |hatszár ezer |hatszáz ezer

41 |talám Rodosztón |talám Rodostón

49 |franezia hajók |franczia hajók

57 |Viszgáljuk meg |Vizsgáljuk meg

78 |mndenkor gáncsot |mindenkor gáncsot

81 |kevés ide |kevés idő

81 |rendő tartásban |rendtartásban

81 |rendetlenségnek ködj, |rendetlenségnek ködje

81 |elítélheti akárkie |elítélheti akárki,

96 |mint a gyermeekkel |mint a gyermekekkel

115 |Csornavoda |Csernavoda

118 |bell adnom |kell adnom

136 |hanem azt |ha nem azt

143 |tél ntán |tél után

147 |Elvesztettem |„Elvesztettem

150 |1742, 15. octob. |1743, 15. octob.

169 |„Hogy csak |Hogy csak

170 |híják. |híják.“

190 |„Kös öntés |„Köszöntés

193 |verőf ny meg |verőfény meg

194 |az ellena égünknek |az ellenségünknek

194 |hogy-másnak |hogy másnak

200 |ho y valamely |hogy valamely

204 |„Igen is |Igen is

200 |tenger par jához |tenger partjához

220 |„Lecta“ jával |„Lecta“-jával

226 |hatvankilencedikben írom |hatvankilencedikben írom“

229 |anyja pedigl n |anyja pediglen

230 |Jenikőnél |Jenikőnél“





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.