Title: Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyébol (Népköltési gyüjtemény 9. kötet)
Author: Nagy, János Berze
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyébol (Népköltési gyüjtemény 9. kötet)" ***


generously made available by the Google Books Library
Project



MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

UJ FOLYAM

A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI

VARGHA GYULA

IX. KÖTET

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT TULAJDONA

1907.

NÉPMESÉK HEVES- ÉS JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK-MEGYÉBŐL

GYÜJTÖTTE

BERZE NAGY JÁNOS

JEGYZETEKKEL KISÉRTE

KATONA LAJOS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT TULAJDONA

1907.

Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



ELŐSZÓ.

E kötet némileg eltér a Magyar Népköltési Gyüjtemény szokott formájától.
Hiányzanak belőle a népdalok, balladák s a népi szellem egyéb verses
megnyilatkozásai, az egészet népmesék töltik meg. Ezt a változtatást a
rendelkezésre állott anyag mivolta tette szükségessé. Míg ugyanis a
gyüjtő fáradozását a följegyzett népmeséknek szinte példátlan bősége
jutalmazta, addig a népköltés kötött formájú termékeiből a felkutatott
területen oly csekély értékű anyag gyűlt össze, hogy azt a gyüjtemény
érdekében czélszerűbbnek látszott mellőzni.

Ily nagy sorozatos műnél, mint a Kisfaludy-Társaságnak ez a kiadványa, a
mely első sorban anyag-gyüjtemény, nem is lehet szigorúan megállapított
formákhoz ragaszkodni. Sebestyén Gyula Regős énekei már szintén eltértek
a hagyományos formától, a nélkül, hogy a gyüjtemény értékét vagy
színvonalát leszállították volna.

Berze Nagy János gyüjteményének becsét különösen az emeli, hogy meséi a
legjobban elbeszélt magyar mesék közé tartoznak. Nem kis mértékben
megvan bennük az a tulajdonság, a mi Arany László népmeséit oly
páratlanokká tette, hogy olyanok, mintha a legjobb mesemondót
hallgatnók. Az olvasók egy részét, kiknek füle nem szokott a népi
kiejtéshez, kivált a Mátra alján lakó palóczság tájkiejtéséhez, eleinte
talán zavarni fogja, hogy gyüjtőnk a mesék nagy részét a kiejtés szerint
írta le; de ez a kellemetlen érzés csak pár lapon tart, kissé megszokva
a tájkiejtés sajátosságát, az élvezet zavartalanná válik; míg ellenben a
néprajzi kutatók ép így vehetik igazi hasznát a gyüjteménynek.

A mesék többnyire az ismert mese-motivumokból épültek föl, de vannak új
motivumok is s nem egy mesében meglepő leleményre s a költői alakítás
igen értékes nyomaira találunk. Vannak azonban oly mesék is, melyekben
bizonyos száraz józanság, a mesevilágnak a való világgal való nem a
legszerencsésebb keveréke fordul elő, sőt olyan mesékre is akadunk,
melyekben a költői igazságszolgáltatás, a népmesék általános
jellemvonásától eltérőleg, nagyon fogyatékos. Az ily mesék költői becsét
– bár a részletek szépségét nem lehet elvitatni – nem tehetjük nagyra,
minthogy azonban a nép lelki világában végbemenő változást érdekesen
jellemzik, szintén figyelemre méltók.

Az egész gyüjtemény átnézését, rendezését, dr. Katona Lajos tanár úr, a
magyar tud. akadémia tagja, a népmesék legalaposabb ismerője volt szives
elvállalni. A becses támogatásért fogadja ezen a helyen is őszinte
hálámat.

Kelt Budapesten, 1907. augusztus havában.

_Vargha Gyula._



BEVEZETÉS.


I.

E gyüjteményt a többitől leginkább az különbözteti meg, hogy a benne
közölt 88 mese közül 65 egyetlenegy faluból, a hevesmegyei
Besenyőtelekről való. Palócz területről ugyan eddig sem voltunk
népköltési termékek, kivált mesék hijával;[1] de ennyit együtt és pedig
a nagyobb részét egy falunak szűkebb ethnikai területéről, még egyetlen
akár palócz, akár másvidéki gyüjtésünk sem hordott össze. E tekintetben
könyvünk bizvást a franczia _Cosquin Manó_ lotharingii meséi[2] mellé
állítható, melyek eddig párjukat ritkították az egész világ
meseirodalmában azzal, hogy szintén egy helységből, a Meuse-département
Montiers-sur-Saulx nevű járási székhelyéből kerültek elő.

_B. Nagy János_, e jelen kötetben közölt mesék feljegyzője, e sorok
írójának buzdítására és útmutatásai szerint fogott gyüjtéséhez, a melyet
a népköltés egyéb termékeire, kivált dalok- és balladákra is
kiterjesztett; de ezekből nem sikerült egy maroknyi, részben csekélyebb
értékű változatnál többet az átkutatott szűkebb területen
felszedegetnie. Annál dúsabb volt aratása a népmese mezején, még pedig
nem csupán a mennyiség, hanem a minőség tekintetében is, mert az itt
közölt változatok az eddigi gyüjteményekből ismert témákat is újabb
érdekes vonásokkal egészítik ki; ezek mellett pedig néhány, eddig még
egyáltalán feljegyzésre sem került témával is gyarapítják a magyar
mesekincset.

Meséinek előadásában szerencsés középúton jár a közlő a stenographiai
vagy épenséggel phonographiai hűségű pillanatfölvétel és a szabadon
stilizáló modor között. Amaz tűnő-múló, laza szerkezetével teljesen a
mesemondónak nem csak egyénről-egyénre, de még alkalomról-alkalomra is
változó hangulatától és szeszélyétől teszi függővé a feljegyzést; emez
meg, sokszor a legjobb szándéktól vezéreltetve is, olyan önkényes
változtatásokat tesz a mesének nem csupán az előadásán, hanem a
tartalmán is, hogy azt tudományos czélokra teljesen hasznavehetetlenné
simítja és csiszolja.

A kötet végén lévő hasonlító jegyzetekben főkép a magyar párhuzamokra
voltunk tekintettel, s a külföld gazdag mesekincséből csak a könnyebben
hozzáférhető s kivált olyan gyüjteményekre utaltuk itt-ott az olvasót, a
melyeknek jegyzetei révén az összehasonlítás anyaga könnyen
gyarapítható. Teljességről itt úgy sem lehet szó; annak az igazolására
pedig, hogy a mesék elemeiket illetőleg az egész föld kerekségén a
legrégibb ismert idők óta bámulatos egyezést mutatnak, a párhuzamok
rengetegéből vett jellemző szemelvények is elégségesek.

Megjegyezzük még, hogy a könyv imént említett 65 besenyőtelki meséjén
kívüli 23 darabban Eger 12, Tisza-Füred 6, Puszta-Hanyi 3 és
Mező-Tárkány 1 mesével osztoznak. Amint látható, csupa Besenyőtelekhez
elég közel eső palócz terület, ami e meséknek a gyüjtemény zömével
egyező előadásán és sajátos színezetén is eléggé meglátszik.

A többire nézve átadjuk a szót a feljegyzőnek.

_Katona Lajos_


II.

Heves vármegyének a rónaságba eső része és a Mátra alja még mindig a
leggazdagabb kincsesláda, melyből a népélet és népköltés kutatói még
keveset merítettek. Bátran mondhatni, hogy minden faluból össze lehetne
szedni egy ilyen könyvre való gyűjteményt.

Ezen könyv tartalmát nem azzal a szándékkal szedtem össze, hogy minden
falu lehetőleg képviselve legyen egy-egy mesével. Tervem inkább az volt,
hogy minden egyes helység termését oly pontosan szedjem össze, mint
Besenyőtelekét, más szóval: egy körülbelül egységes néplélektani
területről akartam kimerítő anyagot összehordani, de ez időm csekély
volta miatt teljességgel lehetetlen volt s így csak azt nyújthatom, ami
kezem ügyébe akadt.

Falumnak különösen nagy a mesemondó hajlama, úgyannyira, hogy
gyüjteményemet korántsem mondhatom teljesnek. Kellő utánjárással
legalább még egyszer annyit lehetne összeszedni a régi
pásztorfamiliákban, egyes szögekben, hol még magam sem jártam.

A mesét népünk is csak szép hazugságnak tartja. Kitetszik ez a véleménye
magából az előadásból is, mikor egyik képtelenséget tudatosan halmozza a
másikra s rakja egyik ellentétet a másik mellé. Mikor elmondja, pl.,
hogy »leódtam a derest, kipányváztam a nyerget, megráztam a gyiófát,
csak úgy hullott a vadkörte s úgy jóllaktam tökmaggal, hogy négyszögre
állt a hasam a szilvától«, aztán, mikor »sebeskudorogva hazament, csak
leült, de nem szót semmit, azt is lassan mondta« stb., csak dévaj
képzeletét s mulatni vágyó közönségét elégíti ki. Ha azonban érzelmesebb
történetbe kap a mesemondó, az asszonynépe elpityerdül, a férfia pedig
egy sóhajtással vág közbe. Magam is szemtanúja voltam egy érdekes
esetnek. A mesében ketten a harmadik életére törnek, mint rendesen. De
ez a harmadik legyőz minden akadályt s a mese végén diadalmaskodván, két
ellenségének fejét véteti. Egy ködmönös öreg ember csupa szem meg fül
volt, úgy hallgatta. Mikor megtudta, hogy az a bizonyos harmadik
győzedelmeskedett, s a két ellenség mily pórul járt, legörnyedt a két
térdére, s csak annyit mondott: »hej! úgy kell nekik! ördög bújjék a két
büdössibe!« Ez az ember a mesehős tettében jogos igazságszolgáltatást
látott s naiv lelkével ennek adott kifejezést.

A mesélő mindig központja a társaságnak s valóságos törzsfőnöki jogokat
élvez, akár bent a házban, akár az istállóban a tűz körül folyjék a szó.
Ő iszik előbb a kulacsból, őt kinálják meg a legjobb dohányból. Ha
öregasszony a mesemondó, ő rendelkezik a háznéppel, még ha nincs is a
saját otthonában. Ez már hivatalos joga. S a gyűjtő is vigyázzon, nehogy
a mesemondónál valamit jobban tudjon, mert úgy jár, mint az egyszeri
vadgalamb, amelynek azt mondta a szarka: »ha tudod, hát csináld!« De meg
a mese további menetére is káros a kotnyeles közbeszólás, mert akkor a
mesélő is ki akarja vágni a rezet, megmutatja, hogy ő mégis csak olyant
mond el, amit az illető nem tud. S aztán szerteszéjjel folyó előadásban
halmozódnak a képtelenségek, melyek még a mesénél is nagyobb hazugságok.
Akinek volt alkalma egy izig-vérig népfia mesemondó szavait hallani, az
tudhatja legjobban, micsoda hímport törölhet le a hagyományról a hozzá
nem értő, de érteni mindenáron akaró laikus. Népköltési gyüjtőink azzal
vetik el a sulykot legjobban, hogy a népnek is tudtára adják, mit
akarnak. Pedig ez öreg hiba, midőn a kedély önkéntelen, mesterkéletlen
megnyilatkozásának a megfigyeléséről van szó. Nem olvadnak az ő
érzelmeikbe, nem kedveltetik meg személyüket, pedig az annyira
szükséges, hogy sikeres gyüjtés máskép nem is lehetséges. Aki pedig ért
velük szívük s szájuk íze szerint bánni, annak a hagyomány kincsesládája
magától tárul föl, mint az Ezeregyéj meséiben a bűvös szikla.

Néprajzi szempontból nézve e hagyományokat, talán nem lesz érdektelen,
ha azt a helyet, azt a népet, ahol s akinek a lelkében élnek, legalább
vázlatban bemutatom.

Aki Füzes-Abonyban kocsira ül, s az országúton Poroszlóra akar jutni, az
mindjárt a második faluban megismeri Besenyőteleket messzelátszó,
csillogó veresrezes tornyáról, amire a besenyőiek igen büszkék. A falu a
nyilt síkság keblén fekszik, de tőle északra még nincs messze a Mátra és
a Bükk nyugattól keletig kéklő, ívben kanyarodó hegysora. A házak
magasak, náddal, ritkán cseréppel vagy zsindelylyel fedettek, a falak a
gyakori meszeléstől vakító fehérek. A szérűk tágasak, jó módra vallók, s
takarmánynyal ugyancsak be vannak rakva. A nép általában középtermetű,
szikár, csontos, vállas és egészséges. Öltözetük oly nemesen egyszerű,
mint az ő puritán lelkük, s el lehet róluk mondani, hogy valóságos
parasztelegáncziával öltözködnek. A férfiúnak, különösen a módosabbjának
kék posztó kabátján ökölnyi nagyságú ezüstgombok vannak, a kalap
szégyenli magát a darútoll, – ha az nincs – a virágbokréta nélkül; a
gatya oly ügyesen van ránczba szedve, hogy bármely szobrász
megirigyelhetné annak a fehérnépnek a kezét, aki azt kimosta. A csizma,
ha nem vágottorrú, vagy ránczosszárú, legalább is nyikorgós. A fehérnép
azonban már nagyon kezd a maga gunyájából kiöltözni. A rókatorkos bundát
alig látni, helyét a legújabb divat szerint készült kabát, télen boa, a
régi gyöngyös, csipkés fejkötőt a mindenféle czifrasággal feldíszített
kalap foglalta el, a piros, sárga csizmácskák helyett ma már magasszárú
kamásliban vagy pedig sárga czipőben kopognak végig a templomon. De
szerencsére még csak a kisebb részénél van ez így. Mert bár a csutka[3]
ki is ment már a divatból, de a gyugi, szállító, nyárika, vizitke,
szerviánka, ingváll, lajbi, a kerekre vágott selyemkötő, a bársony
hajfonó mind ott van még a ládában.

A piszkos háziasszony ma is a falu csúfja; hozzá se szólnak, még a
napszámos se szegődik be hozzá, mert fél enni a tányérjából. A »jó
gazdá«-nak mindig négy szép lova jár ki a kapun, de akinek kettő van, az
is megbecsüli a magáét; olykor jobban, mint a tulajdon feleségét, mert
az éjjelt az istállóban tölti, azt tartván, ha a feleségét ellopják, az
majd csak megkerül, de ha a Sárga elvész, elvitte az ördög. Szerszámja,
kocsija, istállója mindig rendben van, a házatájéka pedig tiszta
kívül-belül; meglátszik, hogy nem hiába serte-pertél egész nap a
háziasszony.

Becsületes, egészséges és okos észjárású nép. A nadrágos embert nem
nagyon szereti, s ha nem falujabeli, szóba sem áll vele. A felhő esőjén
s a szálló madáron kívül idegent a határába be nem fogad, kiűzi,
kibeszéli, kinézi onnan, ha szép szerrel nem lehet, csunyán…
Származására, familiájára roppant büszke, szinte öntelt. Az nála nem jön
számításba, hogy valaki lopott vagy gyilkolt, első kérdése: ki volt az
apja? Ha nemes ember volt, akkor jól van, akármit csinált. Érzelmeit nem
igen mutogatja, de annak helyén és idején hetyke, sőt kihívó. Életében
csak akkor sir, ha a felesége vagy az anyja meghal, némelyik még akkor
sem. Kemény földmívelő nép: belőlük telnek ki a Nádor huszárezred
legjobb katonái is. A dalt nagyon szeretik, olykor egész éjjel nótától
hangos a falu, kivált mikor a sorozásról jönnek haza, avagy búcsuznak
hazulról. A ki pedig a mezőn a gulya vagy a szántásban az eke után
ballagó legényt hallgatja, estig elhallgatná a fütyülését. Jószágára
nagyobb gondot fordít, mint magára. Magának nem, de jószágának mindig
hivat doktort. Nálunk a debrei doktor (parasztorvos) ma is 30 forint
konvencziót húz a falutól, a miért hébe-hóba eljön, vagy a gulyát vagy a
disznó-nyájat megfüstölni, s ha veszett ebek garázdálkodnak a faluban,
»szert« csinálni, melyet pálinkába vesz be az ember, állat egyaránt.

A kántort, papot, jegyzőt nem nagyon sokba veszi, de a kisbírót meg a
kerülőt megbecsüli, mert annak az elnézésére a korcsmában, ezére a
határban számíthat. De van neki mindennél drágább és becsesebb kincse: a
familia becsülete, az armális, meg a históriája. El is mondja a faluja
történetét, ha kivánják, töviről-hegyére, s annak keretén belül az ő
szorosabb családi históriáját is.

Lássuk röviden a falu e történetét. Valószínű, hogy Besenyőtelek már a
királyság első évtizedeiben fennállott. Széll Farkas műve[4] és Kandra
Kabos monografiája[5] legalább ezt engedik sejteni. Mind a két
történetíró megegyez abban, hogy Besenyőtelek a Tomaj-család egyik
fészke és birtoka volt. Az abádi révnél eltemetett Thonuzoba, besenyő
vezér vérrokonságban állott Aba Samuval, sőt a rokoni köteléken kívü egy
másik mozzanat is szorosan egymás mellé állítja a két vezért: Kandra
szerint maga Aba Samu is tulajdonképen nem a magyarsággal állt szemben,
hanem a már némileg a nyugati szellemhez símuló politikai nagyságokkal.
Majd kimondja, hogy Aba Samu volt az új hazában a szabadságnak első
igazi meggyőződésű vértanúja. De hogy falunk csakugyan besenyő település
lehetett, bizonyítja az a körülmény is, hagy a
jász-nagykun-szolnok-vármegyei Besenyszög nevű helységgel együtt a
Tomaj-Abák birtokához tartozott. (L. Kandra művét.) Ezen vezérek fajából
kellett származnia annak a népnek, mely e faluban örökös birtokosként
telepedett le s mely magának a falunak olyan kiváltságokat szerzett,
hogy arrafelé nagy vidéken nem volt helység egészen 1848-ig, mely
önállóságban, kiváltságokban Besenyőteleknek csak a nyomába is tudott
volna lépni…

A történetírás itt elhallgat s csak Mátyás király korában találjuk meg a
történet búvó patakját. Az igazságos uralkodó alatt már számottevő
helység a besenyővérű falu. Ott lakik a Bessenyey- és Ilosvay-család,
ezeknek már pallosjoguk is van, s a falut Nagy-Besenyő-nek nevezték.
Innen ered a Bessenyey-család predikátuma is. A Nagy-Besenyő elnevezés
már bizonyos multat feltételez, s nem valószinűtlen a feltevés, hogy a
falu népének jórésze a tatárjárás alatt elpusztult s egészen Mátyásig
tisztán egy pár dúsgazdag nemes birtoklásában maradt. Mátyás aztán, mint
a borsodvármegyei Mező-Kövesddel is tette, – Gömörben is járt, tudjuk, –
a hegyek közt sínylődő palóczokkal népesítette be. Ezért van aztán, hogy
az idők folyamán bevándorlottak ivadékai szégyenlik származásukat s mind
ősi származású nemesnek vallja magát. Igaz is, hogy nyelvén s
anthropologiai sajátságain kívül semmiben sem hasonlít a hozzá oly közel
lakó palóczhoz. Erre csinált is verses mondókát: »Palócz!… ne
vakaródzz!« Egyáltalában gunyolódó kedélye jellemző vonása. A szintén
régi multú, szomszédos, de már kevésbbé jómódú és kálvinista Poroszlóra
is csinált egyet, büszkélkedve a saját négyes fogataiban: »Poroszló –
rossz ló!« Hanem aztán a kicsúfoltak sem maradtak adósak és széltében
elterjedt ez a vers:

  Besenyő!
  El se kerű, be se győ![6]
  Ott lakik a nemesség,
  Kiben nincsen emberség.

A csufondáros kötekedő természetet meg-megcsipkedték azonban egy-egy
közmondással is. Ez is egyik: »Akit Besenyőn meg nem vernek, Dormándon
meg nem lopnak, az átmehet az egész világon, nem lesz semmi baja.«

Mikor Mátyás király napja leáldozott, az ország megpróbáltatásai,
szenvedései e falu kis tükrében is hűségesen visszaverődnek. Beáll a
reformáczió, visszavonásba kerül a nemzet s a híres Besenyőfalu békéje
is megbomlik. A tizenhatodik század derekán már berczeli kuriáján
találjuk a nagybesenyői Bessenyey családot, majd jön a török s Eger felé
vonultában falunkat is több érinti a villám szelénél. Ki elbujdosott, ki
tönkrement, ki meg a hadjáratokban pusztult el. Egy-két család, a
legjobb módú s a legpolitikusabb maradt meg. S míg az ország szíve csak
néha dobbant egyet, ebben a vékony erecskében is alig-alig folydogált a
vér. Jött aztán első Lipót. A gazdátlanul maradt, fiágra épített
kuriákba lehozta a tótokat, nemesi oklevelet adott nekik, s kövér fekete
földet. Meg is hálálták neki: a Rákóczy hadjáratokban falunk legnagyobb
része labancz volt, sőt az armálisok jórészét a labancz szolgálatokért
adták ki. De az egész garmada nem volt konkoly. Akadt köztük tiszta buza
is, tiszta szívű hazafi is, de a régi lakosból.

Itt aztán megszakad a fonál. Sötét szemfedő borul a falu történetére,
mely csak akkor lebben fel, mikor az egész országon végig fut ismét a
kurucz korszak újra feltámadott s elhatalmasodott tüze: 1848-ban,
mikorra már egygyé olvadt az idegen elem az ős lakóval, s egyforma
magyar és hazafi volt mindenki, a gazdától a kondásig…

Most békés, vidám nép lakja a falut, amely szereti multját, ápolja
hagyományait, s a »nobilis compossessoratus«-nak műveltségét bizonyítja
az az öt-tanítós felekezeti iskola, mely a templom előtt áll.

A mesékre vonatkozólag még az a megjegyezni valóm van, hogy a t. olvasó
úgy kapja, a mint én hallottam őket. Nem stilizáltam rajtuk semmit.
Legnagyobb részét mindjárt a hallomás után, ott a helyszínén papirra
vetettem, másrészét pedig emlékezetből írtam le.

_Berze Nagy János._



1. Este, Éjfél mëg Hajnal.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgén pár embër. Élhettek
vóna, mindënik vót, csak gyerëkik nem.

Az asszony, a kit csak elő-utó tanát, mindënkinek panaszolta a baját,
hogy minő elesëtt szërëncsétlen ő! hogy ő neki gyerëkët nem ad az Isten!
A hogy így panaszolkogyik, ëgy öreg asszony azt a tanácsot atta neki,
hogy mikor a szëmetët viszi ki a házbú, nézze mëg, a hán babszëmet taná
benne, nyellye lë, oszt annyi gyerëki lëssz.

Mëg is fogatta a szót az asszony.

Ëcczër viszi ki a szemetët, mint másnap rëggel, az utóssó kosárba tanát
három babszëmet. Lë is nyelte mingyá.

Igaza lëtt az öreg asszonnak, mer az asszony vastagodott, oszt az
idejire lëtt is neki három gyerëki.

Az ëgyik este születëtt, azt elnevezték Esté-nek, a másik éfékor lëtt
mëg, annak Éfé nevet attak, a harmagyik hajnalba, annak mëg Hajnal lëtt
a nevi.

A család hogyím mësszaporodott, mingyá mássánt fordút mindën. A
keresetyikbű épen hogy meg birtak ényi. Az apjok nem is várt má ëgyebre,
csak fëlnyőnének má, oszt kereshetnének magoknak.

De nem këllëtt rá soká várnyi.

Nevekëttek a gyerëkëk, ëcczër mëg is nyőttek. Az apjok is jó erősnek
tanáta őköt. Aszongya nekik: »no! gyerëkejim! hát mán nagyok vattok, mët
tuggyátok keresnyi a magatokét, ereggyetëk el szógányi!«

A legényëk fëlkészűtek mind, az annyok csinát nekik valamit, azt
betëtték a tarisznyába, oszt avval elszánták magokot az útra.

Mëntek, mëndëgéltek hetedhét ország ellen, ha elfárattak, ëgymást
bíztatták, süvűtöttek, danoltak. Nem vót sëmmi bajok së.

Ëcczër beértek ëgy királyi udvarba. Elmonták, hogy kiskik? hovavalósik?
mé gyöttek? hogy hát szógálatot gyöttek vóna keresnyi!

A kirá kapott rajtok. Vót neki ëgy kúttya, a kit més sënki së birt
kitisztítanyi. Aszonta nekik: »no! ha kitisztíttyátok a kutamot, nektëk
adom a három lyányomot!«

Fëlválalták. Harmannapra tiszta is lëtt a kút, olyan këgyes tiszta víz
forrott bele, hogy nem győztek belűlle elëget innya.

De a legényëk is követelték ám a bért: a három lyánt. Arra aszonta a
kirá: »jó van! én állom a szavamot! de a három lyánt három sárkány őrzi,
elsőbbet attú szabadíjjátok mëg!«

Törte ez az ódalát a három testvérnek. De má úgy gondolták, hogy
akarhogy lëssz, má csak mégis mëg këll szabadítanyi azokot a lyányokot,
akarkiné vannak!

Elindútak. Sokáig való járás után beértek ëgy erdőbe. »No! hát itt
mëthálun!« De hogy mán éhënn vótak, Estére rábízták a főzést, ők mëg
elmentek keresnyi a lyukat, a hun a főd alá lëhet lëjárnyi.

Még azok odajártak, Este a hogy főzött, ëgy fárú lëszót neki ëgy kis
embër, hogy »ëszëk én abbú!«

De Este: »ëszël ám a majmemmondom mibű!«

»Én-ë?«

»Të ám!«

»No! maj mëllássuk!« monta a kis embër.

Avval legyött a fárú, Estét csak hanyattlökte, a bográcsot lëvëtte a
tűzrű, oszt fordította ëgënyest az Este hasára. Onnat ëtte fël mind a
vocsorát.

Fájt a hasa Estének. Honnë! hogy összeégette az a forró étel! De a
testvérjeinek nem szót vóna sëmmit!

Másnap ő mënt el a lyukat keresnyi Hajnallal, Éfé maratt otthon főznyi.
De ő is új járt, mint a báttya: Este, a kis embër a hasárú ëtte mëg a
vocsorát.

Hazagyövet Hajnal mán haragudott nagyonn, hogy së tënnap, së máma nincs
étel, ő má majd elesik, olyan éhënn van! mé nincs étel? De Éfé së szót
sëmmit, csak nyögött mint pokolba a juh. Őt nem az éhas bántotta, ha az,
hogy a kis embër leforrózta.

Kíváncsi vót mán Hajnal, hogy mi lelte ezëkët? mé nem főztek ezek?
harmannapra ő rá kerűt a sor, ő maratt otthonn.

Estefele javába főzi a vocsorát, kavargattya a bográcsot, lëszól hozzá a
fárú a kis embër:

»Eszek én abbú!«

»Ëszël të a fenébű!« mongya neki Hajnal.

»Én-ë?«

»Hát bi’ të!«

»No! maj mëllássuk!«

Avval lëszát a kis embër a fárú, mënnyi akart ëgenyesenn Hajnalnak. De
Hajnal së vót nádbú, hogy ára lëhetëtt vóna hajlítanyi, a mére akarták!

Mëffogta a kis embërt, oszt a szakállánál fogva beékelte ëgy fába.

Avval visszamënt a bográcsho, kavargatta az ételt, hogy mën në
kozmásoggyék.

Nemsoká gyött Este is mëg Éfé is.

Csak nagyot néztek, mikor látták, hogy Hajnalnak sëmmi baja, fő az étel.
Hajnal së szót nekik sëmmit aggyig, még nem ëttek.

Akkor mongya nekik: »gyertëk csak, mutatok valamit!« Azok sosë tutták,
hogy mit mutat en nekik, mikor mëppillantyák a nagyszakállú kis embërt,
a hogy szakállánál fogva be van ékelve ëgy fába.

Rimánkodásra fogta a dógot a kis embër, hogy »ereszszék má el, ha Istent
ösmernek! në kínozzák tovább!«

Hajnal aszonta neki, hogy fëleresztyi, ha azt a lyukat mëgmutattya, a
mëlyikënn a főd alá lë lëhet jutnyi. A kis embër mëgígírte.

Akkor Hajnal csak a két markával tolta szét a fahasidékot, hogy a kis
embër szakálla kigyöhetëtt belűlle.

Mëntek osztann minnyájan, a kis embër vezette őköt a lyuk fele.

Mikor odaértek, a kis embër eltűnt.

Azon tanakottak most má, hogy hogy mënnyënek ők most lë? Hajnal
elválalta, hogy maj lëmëgy ő. Csavartak gúzst, hosszút, azonn
eresztëtték lë Hajnalt. De ő még elébb, hogy lëmënt vóna, mëmmonta, hogy
hét esztendeig várják, ha hét esztendő múva së gyönne, hagygyák ott. Ha
mëg szóll, akkor ereszszék lë a gúzskötelet, ő a három lyánt kűgyi fël
elëbb, azután a legvéginn gyön majd ő.

A testvérëk aszonták, hogy »jó van!«

Lëmënt Hajnal a főd alá.

Valahogy lëért, tanát ëgy gyönyörű szép palotát. Bemëgyën, ott láttya a
letöregebb királyánt.

Aszongya neki a lyány:

»Mit keresël të itt, a hun még a madár së jár? Nem fész, hogy mëgölnek?
Az én uram kilenczfejű sárkány!«

Aszongya Hajnal: »Hát mitű fénék? Én tégëd gyöttem megszabadítanyi!«

»Engëm? No! isz akkor maj kitanálok valamit, hogy bajod në lëgyék! Ne ez
a gyűrő ë! ha ezt az újjadonn mëfforgatod, hát hécczërës erőd lëssz!«

Hajnal fëlhúzta a gyűrőt, oszt leült.

Valami dibërgëtt messzirű. Kérdëzte Hajnal: »mi a? tán az ég zëng?«

»Dehogy a! az uram gyön haza, a kilenczfejű sárkány, annak a lépési tësz
úgy!«

A hogy ezt kimonta a lyány, nagyot zuhant kívël valami. A sárkán
hajította haza száz mérfődrű a buzogányát.

Nemsoká kellëtt várakoznyi, a sárkány maga is otthon vót.

Szítta az órát nagyonn, mintha szagolt vóna valamit. »Ki van itt?
asszony! idegëny bűzt érzëk!«

»Ki vóna! hát a sógorod!«

»A sógorom?… jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, oszt főzzé
ólomhaluskát!«

A királyány rögtönn gyútóst vágott, oszt tüzet rakott. Amazok mëg aggyig
ëttek, a mi előttök vót: kőkënyeret.

Mikor a haluska készen lëtt, körű Bangyi a boglyánn! bekapták
ëgy-kettőre.

Hajnal is allyig türűte mëg a száját, a sárkány birkoznyi hítta.

Hajnal nem állott ellent. Mënt.

Csapdosták ők ëgymást, kit hónallyig, kit térgyig, míg osztann Hajnal
mëhharagudott, a gyűrőt së këllëtt mëffordítanyi, úgy lëvágta a sárkánt,
hogy nyakig beleszorút a fődbe. Akkor kihúzta a kargyát, lëvágta mind a
kilencz fejit.

A királyány nagy kivërësedve mënt hozzá, adott neki egy páczát, hogy ha
avval az asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy ezüstalmáé vátozik.

Úgy is vót.

Hajnal a páczával ráütött az asztalra, a palota ezüstalmáé vátozott.
Fogta is mingyá, tëtte a zsebibe.

Avval mënt továdabb, a másogyik palotába. Ott mëg mëllátta a közepső
királyánt.

»Aggyon Isten jó napot!«

»Aggyon Isten! mit keresel të itt, hé! a hun még a madár së jár? nem
fész, hogy mëghalsz? az én uram tizënkétfejű sárkány!«

»Hát má hogy fénék!« monta Hajnal. »Isz’ azé gyöttem, hot tégëdët
mëszszabadíjjalak tűlle!«

»No! isz’ akkor jó van! Ne ë ëgy gyűrő! ha ezt mëfforgatod az újjadonn,
hécczërte erősebb lëszël!«

Hajnal fëlhúzta azt is az újjára.

Nemsokára hallacczott a sárkány lépési, csakúgy rëngëtt a főd tűlle.
Mikor száz mérfődre vót, mëg hazahajította a buzogányát az is. De Hajnal
nem fét, tutta má ő, mit tart a gyűrő?

Ëcczër a sárkány otthonn van.

»Hallod-ë, asszony! ki van itt? mer én idegenybűzt érzëk!«

»Ki van itt? hát ki más, mint a sógorod!«

»A sógor! jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, főzzé
ólomhaluskát!«

Ëttek, a haluskát is elfogyasztották. Azutánn birkoztak. Hanem Hajnalnak
csak annyi vót a tizënkétfejű sárkánt lëgyőznyi, mint a sëmmit. Úgy
elbánt vele, mint az annya szokott a csirkével. Lëszëtte az mind a
tizenkét fejit.

A királyány akkor odaszaladt hozzá, adott neki ëgy pácát, a kivel ha az
asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy aranyalmáé vátozik.

Hajnal mëgütte vele az asztalt, a palotábú abba a szentbe aranyalma
lëtt. Tarisznyába is tëtte mingyá.

Hanem most gyött má a szorúvilág! A harmagyik palotába is bemënt Hajnal,
ott mëg a letkisebb királyánt tanálta. Az is elmonta neki, hogy végire
jár a tizënnyóczfejű sárkány, a ki ő neki az ura!

De Hajnal megmonta neki is, hogy épenn attú akarja megmëntenyi. Akkor az
a királyány is gyűrőt adott neki, a ki olyan erejű vót, hogyha
mëfforgatta valaki az újjánn, hécczërte erősebbé tëtte.

Azalatt má gyött a sárkány, a buzogánya az elébb esëtt lë. Fëlvágott
olyan fődet, mint ëgy házhely.

Mikor hazaért, mérges lëhetëtt valamié, de nagyon csúnyáú szót az
asszonyra:

»Hê! asszony! ki van a házná? idegënybűzt érzëk!«

»Hát a sógorod!«

»Minő sógorom!? – no! hozzá kőkënyeret, fakést, főzzé ólomhaluskát!«

Hozott is a lyány olyan kőkënyeret, mint ëgy kerek boglya, mëg olyan
fakést, mint ëgy nasz szá dëszka.

Nemsoká gyött a párolgó ólomhaluska is. Úgy-úgy benyakaltak belűlle,
hogy négyszögre át tűlle a hasok.

Mikor evvel mëgvótak, a sárkány birkoznyi hítta Hajnalt, hogy így az
étel után ejtődzönek is ëgy kicsit.

Birkoztak ők, de eleintenn sëhossë mënt ëgyikëknek së. Hun Hajnal vót
térgyig a fődbe, hun a sárkány, hun Hajnal nyakig, hun a sárkány.

Má látta Hajnal, hogy így csak jádzonak, nekiveselkëdëtt, oszt csakúgy
szëtte lë a sárkán fejit. Má tizënhetet lëvágott belűlle, épenn csak ëgy
maratt. De azt má nem bírta lëvágnyi.

A sárkány ëgy nagyot ordított, a feleségitű ëgy puhár vizet kért. Hozta
is az asszony, de úgy nyútotta, hogy Hajnal kapta el, oszt ő is itta
mëg. Akkor Hajnal is mëffordította a gyűrőt az újjánn, ëccërre olyan
erős lëtt, hogy a sárkánnak még azt az ëgy fejit is lëvágta.

A páczával, a mit a kirákisasszony adott neki, mëgütte az asztalt, az
egész palota gyémántalmáé vátozott. Azt is odatëtte a többi közé.

No! mos má a lyányok! azokot këll mëgkeresnyi!

Nem këlletëtt neki soká szaladoznyi, má mind ëgy csapatba várta.

Mënt velëk ëgënyest a lyukho.

Ott fëlszót, a báttyaji még ott vótak, lë is eresztëtték a kötelet
mingyá.

Először fëlhúzták a letöregebbet, azutánn a közepsőt, de má mikor ezt
fëlhúzták, összevesztek odafël, mindakettő a szëbbet akarta magának.

Hát még mikor a letkisebbet fëlhúzták, akkor vót csak még felesëlés!

Lëgyött a kötel nëgyecczër is, de akkor Hajnal ëgyet gondolt, hogy »no!
most kitróbálom a bátyájajimot!« nem kötte a dërëkára a kötelet, ha ëgy
nagy követ akasztott bele.

Húzta is Este mëg Éfé jó darabonn, de má mikor félyig fëlhúzták,
visszaeresztëtték.

A kő otlë nagyot zuhant, még Hajnalt is majd agyonütte.

Hajnal ëgyet csóvát a fejinn, de nem szót sëmmit, csak gondolta magába,
hogy az embërëk – gazembërëk. Jó, hogy nem ő mënt fël, mer elvesztëtték
vóna!

Mos má micsinállyék? hova fordullyék? mënt, mëndëgét, tanát ëgy kis
házat. Abba lakott ëgy vak embër mëg a feleségi, az is vak vót. A
szëmikët ëgy huszonnégyfejű sárkány vëtte ki, ha még a juhokot
áthajtották a határonn.

Hajnal bemënt a házba. A két vak épen ëtt. Éhënn vót ő is, azok elő mind
elszëtte a húst, oszt mëgëtte.

A vak embër kérdëzi a feleségit, hogy »hát të ëszëd-ë mëg ezt a húst
mind? mer én mán nem tanálok a tányérba sëmmit!« Az asszony aszonta,
hogy biz ő nem ette mëg!

Akkor az embër aszongya:

»Jó vagy rossz lélek vagy-ë? mondd mëg, jelëntsd ki magad, a ki itt
vagy!«

»Jó lélek!« monta Hajnal. De elmonta a sorát végig-hosszig, ki ő? mé jár
êre? mëg a többit. Erre oszt azok is elmonták a bajokot.

Valahogy mégis összebarátkoztak.

Hajnal is micsinállyék? nem kúnhátaskodhatott,[7] beát hozzájok
juhásznak. De mëhhatták neki, hogy át në hajcson a határonn, mer a
huszonnégyfejű sárkány mëgölyi.

Hajnal mëg is fogatta, de mikor arra kerűt a sor, áthajtotta biz ő a
nyájat. Össze is akasztott a sárkánval.

Mi vót an neki? huszonhárom fejit úgy vagdalta lë, mintha vajbú lëtt
vóna. Má ép a huszonnëgyegyikët akarta lëvágnyi, mikor a sárkány
elkezdëtt rimánkonnyi.

»Jaj! në vëdd el ezt a fejemët! hadd mëg! visszaadom a vakok szëmit!«

»Hát hun van?«

»Ëgy fa tetejibe, ëgy cserepbe!«

»Hát hozd lë, kutya!« kiátott rá Hajnal.

Mënt a sárkány, hozta is a szëmekët eszi nékű.

Mikor azokot Hajnal zsebre tette, ëgy kanyarítással lëvágta a sárkánnak
azt az ëgy fejit is, a ki még vót.

Azutánn mëffordította a nyájat, mënt hazafele az öregëkhë.

»Aggyon Isten jó napot!«

»Aggyon Isten! mi újság?«

»Hazahoztam a szëmetëkët, a sárkánt mëg mëgöltem!«

Mëgörűt a két öreg. Hajnal mingyá be is tëtte mindëgyiknek a maga
szëmit, de mikor az asszonyét akarta betënnyi, a macska ëgyikkel
elszaladt, úgy këlletëtt utánna szalannyi, de má akkorra mëgëtte.

Hajnal is oszt úgy tanáta ki, hogy kitolta a macska ëgyik szëmit, azt
tëtte be az asszonnak. Am mëg oszt szegény! macskatermészetű lëtt, egész
écczaka mindég csak egerészëtt. De hálábú mégis attak neki örökös emlékű
ëgy gyémántruhát.

Igën ám! de Hajnalnak is eszibe jutott valami. Nagyon elszomorodott.
Eszibe jutott, hogy most az ő testvérjei ki tuggya? mit csinának, tán má
lagziznak is, eltökéllëtte, hogy ő nem marad itt. Fël is mondott a
szógálattal, oszt mënt, mënt világnak.

Úttyába tanát ëgy griffmadárfészket, abba vótak a griffmadár fiai. Épenn
nagy jégesső kerekëdëtt, mëssajnáta a kis madarakot, rájok terítëtte a
köpönyegit.

Mikor az ítíletnek végi lëtt, gyött haza a griffmadár, látta, hogy a
fiai mind életbe van. Kérdezte őköt, hogy ki mëntette mëg? azok
elmonták, hogy ëgy embör terítëtte rájok a köpönyegit, ott ül a fa
alatt.

A griffmadár mingyá lëszát Hajnalho.

»Të vagy-ë az, a ki a fiaimot mëgmëntëtte a jégtű?«

»Én.«

»Hát mivel háláljam én mëg azt nekëd? mer tudod-ë, hogy eggyig mindën
esztendőbe elverte őköt a jég, sosë birtam őköt fëlnevelnyi!«

»Hát nem kívánok ëgyebet, csak azt, hogy vigyé fël innet a szabad
lebëgőre!«

»Jó van, ha csak ez a kívánságod!«

Akkor aszonta a griffmadár Hajnalnak:

»Itt van ëgy sült ökör, mëg ëgy hordó bor. Tëdd a hátamra. Ha
hátrafordítom a fejem, aggyá ëgy darab húst mëg ëgy jó korty bort!«

Hajnal a hátára tëtte a sült ökröt is mëg a hordó bort is, fëlült a
hátára maga is, oszt mëntek, mëntek fëlfele.

Má majd otfël vótak, mikor az ökörhús is mëg a bor is elfogyott. Mit
aggyék má? mer a griffmadár tátogatta a száját az eleségé. Fogta magát,
lëvágta az ëgyik lábikráját, azt vette a szájába.

Mire a madár lënyelte, má otfël is vótak. Akkor Hajnal lëszállt a
hátárú, mëkköszönté a jó’karattyát, oszt mënnyi akart haza.

De a griff mëgállította.

Azt kérdëzte: »Mi vót a, te, a kit të letutóllyára attá nekëm?«

»Hát a lábam szára!«

»Ennye! ha tuttam vóna, hogy ilyen jó az embërhús, mëgëttelek vóna! De
má nem bántolak, ereggy Isten hírivel!«

Hajnal nemsoká hazaért. Otthon – má mint a kiráná – át a lagzi.

Fëlőtözött kódúsnak, rongyos ruhába, oszt bemënt a konyhába.

Nem ösmerte mëg sënki, hogyím kódúsruhába vót, mëg móta nem látták mán
őt?!

Ëcczër a hogy odbe mulatoznak, elkezgyi ő is: »Uraim! szabad-ë nekem ëgy
szót szónyi!?«

Azok mëgengették… »Mit tunna ëgy rongyos kódús szónyi!«

Ő oszt aszonta: »Mit érdemël az a testvér, a ki a testvérit elvesztyi?«

Rászól az Este, hogy »azt érdemlyi, hogy lófarkára kössék, úgy
hurczollyák végig a várasonn!«

»Hát az mit érdemël, a ki a királyányokot mëgmëntyi?«

Arra mëg aszonta Éfé: »Hát az egyik királyánt!«

Akkor Hajnal kért ëgy pohár bort, felit kiitta, beletëtte az egyik
gyűrőt, oszt odakűtte a letidősebb királyánnak. Ám mihent mëllátta a
gyürőt, ríva fakadt.

Másik pohár bort kért, abba is beletette a gyűrőt, odakűtte azt mëg a
közepsőnek. Az is ríva fakatt.

Harmagyik pohárral is kért, abba mëg elkűtte a gyűrőt a letfiatalabbnak.

Az nem fakatt ríva, ha fëlát, oszt aszonta:

»Të mëntëtté mëg bennünköt, gyere, csókolly mëg!«

Csak nagyot nézëtt mindënki.

Ekkor Hajnal lëvette a kódisruhát, alatta vót a gyémántruha, a kit a vak
embër adott neki, mëgösmerték, oszt nagyon mëgörűtek.

De Este mëg Éfé szëpëgëtt, hogy mi lëssz most velëk? De Hajnal nem
bántotta őköt, mëbbocsátott nekik.

Másnap kezte a letkisebb királyánynyal a lagziját, hét napig tartott a
mulaccság, a boldogságok mëg, ha mém mën nem haltak, tán még a mai szent
napig is tart.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János parasztembertől. Följegyzés
ideje: 1903. nov._



2. A feneketlen kút.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három fia.

Vót ennek a kirának a kertyibe ëgy gyönyörű szép körtefa, olyan körtékët
termëtt, hogy má olyan a világonn sé vót több.

Ëccër a kirá eszrevëszi, hogy mindën éccaka valaki jó-jó mëddézsmállya a
körtét, az ágakot mëg czudarú össze-visszatördösi. Aszongya a letöregebb
fiának: »ereggy ki, fiam, a fa alá hányi, oszt nézd mëg, ki vihetyi el
az én körtémet?«

Este kimëgyën a letöregebb fiú, de allyig hogy ott vót ëgy kicsit,
elalutt, másnap az apjának nem tudott sëmmivel së beszámolnyi.
Haragudott az hogy ezekre mán sëmmit së lehet bíznyi, ott vagyok velëk,
a hun a part szakad. »Ereggy ki të, középső fijam! të mán maj csak
okosabb lëszël, a bátyádná. De el në aluggy, a teremfáját az apádnak,
mer agyonütlek, tudod-ë?« A középső tartotta magát, hogy: »në féllyék,
écsapám! én má maj mëgőrzöm!«

Az is kimënt a kerbe még estefele, de valahogy besëtétëdëtt, azt is
elnyomta az álom. Rëggelyig úgy alutt, mint a tej.

Mëgy az apjáho, az kérdëzi, de ez së tudott okosabbat mondanyi a
báttyáná. A kirá mos má oszt haragudott igazánn. »No! még ilyen
gyerëkëkët! Má embërnyi embërëk, oszt nem várhaccz tűllök annyit, hogy
ëgy écczaka ëgy fára fëlvigyázzanak! Ördög bújjék a bőribe, ha má embër
az embër, akkor lëgyék embër, në álomszúszék! No,! még az is hunczut,
aki az ilyen gyërëkëkre ránéz! – Hallod-ë të, letkisebb fijam! ereggy ki
te a kerbe, ha mán a bátyájaid olyan gyámoltalanok vótak, őrözd mëg të
azt a fát! de el në aluggy ám!« A letkisebb nem szót sëmminőt së. Este
kimënt szó nékű, a fa alá lëterítëtte a bundáját, a puskáját mëg a fáho
támasztotta, úgy virasztott. Kerűgette az álom őtet is, de azé nem alutt
el.

Ëcczer a hogy ott viraszt, hall valami morczogást, ára néz, hát láttya,
hogy ëgy nagy bika behajlyik a kerítésënn, oszt csak veri lë a körtét a
szarvával. Ő së vót rëst, fëlkapta a puskát, oda a bikának vele.
Belelőtt. Mëgijett a bika, iszontatóan ordított, oszt szalatt, szalatt,
ki tuggya: mére? A kiskiráfi hijjába nézëtt utánna a kerítésënn, má nem
láthatta mëg, mére mëgy, csak a dömmögésit hallotta.

Mëgy be rëggel a letkisebb, má az apja várta. »No! mi ujság?« Hát
elmonta, hogy mit látott. Ëgy nagy bika hajlott be a kerítésënn, az
verte le a körtét, ő mëllőtte a bikát, de mëffognyi nem birta, mer
elszalatt. – Örűt az apja csudálatosann, hogy letkisebb léttyire ő a
letfájínabb embër. Akkor oszt aszongya a kirá a letkisebb fijának: »no!
kedves fiam! ha të nekëm mët tudod mondanyi, hogy az a bika hun lakik,
hát embër lëszël előttem! Ereggy, keresd fël, oszt hozzá rúlla hírt!«

A gyerëk várt még ëgy napot, azalatt a báttyaji is elígírkëztek, hogy
elmënnek vele, másnap fëlkészűltek, oszt mëntek a bikát keresnyi.

Mëntek, mëntek, mëndegéltek hetedhét ország ellen, ëcczër tanátak ëgy
nagy kutat. Szomjann vótak, ép innya akartak. De a letkisebb a hogy
körűnézett, mëllátta, hogy a kút körű vérnyomok vannak. Ëgyet gondolt.
Aszonta: »hallyátok-ë, në mënynyünk mink tovább! láttyátok-ë, itt a vér,
a kit a bika elcsëppentëtt, mëg itt van a lába helyi is, a hova lépëtt!
Ereszszetëk lë engëm ide, de ha a kötelet mërrántom, húzzatok fël!«

Elészëtték oszt a tarisznyábú a kötelekët, összekötözték, a letkisebb az
ëgyik végit a dërëkára hurkolta, oszt mënt a kútba, a báttyaji mëg
eresztëtték.

Mënt ő lëfele, mënt sokáig, de a fenekire csak nem tudott akannyi. Ëccër
nagysokára – de má olyan sëtét vót odabe, mint éfékor – látott ëgy kis
világosságot, ott fődet ért a lába, a kötelet lëótta a derëkárú, oszt
szétnézëtt.

Letelőbb is látott ëgy libalábonn forgó várat. Nem tutta, hogy mi lëhet
abba, kiváncsi vót, hogy ő mënnézi. Aszongya: »hollod-ë të, libalábonn
forgó vár, á mëg, ha mondom!« A vár mëgát, ő mëg bemënt.

A hogy belép mëllát ëgy szép kirákisasszont. »Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! hun jársz itt, të, te boldogtalan! nem tudod, hogy itt a
hatfejű sárkány lakik. Szétszëd, ha hazajön!« A kiráfi csak aszonta,
hogy »maj lëssz valahogy, csak aggyá ënnëm valamit, mer éhënn vagyok.«

A kirákisasszony adott neki ëgy nagy tál ételt.

De allyighogy elfogyasztotta az utóssó falattyát a kiráfi, gyött a
hatfejű sárkán. Má a kapubú dörmögte, hogy: »ki van itt? mert én
idegenbűzt érzëk!« De má mire bemënt, maga is mëllátta, hogy a kiráfi
van odabe. Ënnyi kért a feleségitű, mer a kirákisasszony a feleségi vót,
– oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag,
aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a
kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a
szëmit, oszt mëddöglött. A kirákisasszony rémtelen elcsudákozott a
kiráfi erejinn. Mëgkérdëzte oszt: kiféli? mérűvaló? mé jár itt?
miëgymás, a kiráfi elmonta oszt sorba az egész úttyát.

Akkor onnat elgyött, mënt tovább. Látott ëgy kacsalábonn forgó várat.
Aszongya annak is: »hallod-ë, te kacsalábonn forgó vár, á mëg, ha
mondom!« Az szó nékű mëgállott.

Bemënt, holott mëg mész szëbb kirákisasszont tanát. Köszönt annak is.
»Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hát te hun jársz êre, a hun a
madár së jár?« A kiráfi monta, hogy a libalábonn forgó várbú gyön, a
hatfejű sárkánt mëgölte. Arra aszongya a kirákisasszon: »isz’ akkor të
az én testvérëmët szabadítottad mëg, mer én annak a kirákisasszonnak a
testvérji vagyok. De engem má nem tudom, hogy szabadítasz më! mer az én
uram a kilencfejű sárkány, oszt nagy ereje van! De úgy-ë, éhënn vagy?
no! mingyá hozok ëgy kis harapnyivalót!«

A kiráfi jólakott, mint a duda.

Nemsokára má gyött a sárkány is. Olyanokat dobbantott a lábával, hogy a
vár fundamëntoma is rezgëtt tűlle. Belép a kapunn, fintorgatta az orrát,
oszt duruzsolta magába, hogy »idegëny embër lëssz itt, annak a szagát
érzëm!« Bemënet oszt mëg is láttya, hogy a kiráfi ül a nagy karszékbe.
Ënnyi kért a feleségitű, oszt birkoznyi hítta a vendégêt. De a kiráfi
csak ëgy kicsit erőtette mëg magát, a sárkányba többet nem vót szusz,
csak elhajította magát, mint a béka.

A kiráfi ezutánn mënt a harmagyik várho, a pulykalábonn forgó várho.
Aszongya neki: »hallod-ë të, pulykalábonn forgó vár! á mëg, ha mondom!«
A vár mëgát. A kiráfi beséfindát, itt mëg mén hécczërte szëbb
kirákisasszont látott, mint a másik két várba. »Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mi járatba vagy të êre? nem tudod, hogy a tizënkétfejű
sárkán várába vagy? jobb lëssz, ha még időnap előtt elmégy, mer
mëbbánod!« Aszongya a kiráfi: »sosë bánom én! má két sárkánt mëgöltem,
két lyánt mëszszabadítottam, hátha itt së lëssz sëmmi bajom!« »No! hát
csak vigyázz magadra«, – monta a lyány, oszt hozott be a kiráfinak
valami ënnyivalót.

A sárkány má messzirű mëttutta, hogy valaki jár a házába, a ki nem
odavaló, sihetëtt oszt haza. Má a kapu előtt úgy ordított, mint ëgy
oroszlyány, mikor bemënt mëg maj fëlfalta a feleségit mérgibe, hogy mé
ereszt ő be oda idegënyt! Azután harapott valamit, bevëtt vagy hét mázsa
szurkot, azutánn aszongya a kiráfinak: »nó hát ha olyan legén vagy, hogy
ide be merté gyönnyi, hát gyere, lássuk mëg, ki az erősebb?« A kiráfi
látta, hogy evvel nem lëhet ám olyan könnyen elbánnyi, mëgigazította a
fejibe a kalapját, oszt összeölelkëztek. A tizënkétfejű sárkány mingyá
térgyig vágta a kiráfit a fődbe, de az is kiugrott, a sárkánt
gatyakötésig vágta be, akkor oszt neki mënt, úgy mëffojtotta, mint ëgy
kutyát.

Akkor oszt bemënt a letfiatalabb kirákisasszonho, mer a három kisasszon,
mind ëgy testvér vót, annak vót ëgy ezüstládája, abba tartotta a
hómiját, a kiráfi magáho vëtte. Akkor aszongya a három lyánnak: »no! mos
má gyerünk fël, mer má tik is szabadok vattok!« De a lyányok aszonták
arra neki, hogy: »elébb keresd mëg az apósunkot, a sárkányok apját, azt
öld mëg, mer aggyig mink innet el nem mëhetünk! Amott lakik ëgy nagy
házba, most elé lëssz biztosan, mer máskor bika képibe szokott járkányi.
Ha bemégy, őt az ágyba tanálod alva, a fejiné is, a lábáná is van
ëgy-ëgy üveg pályinka, a fejitű való a jobb, cserédd ki vigyázva, mer ha
a lábátú valóbú iszol, akkor mëgöl, az elvëszi mindën erőd, így mëg të
ölöd mëg őt! De vígyázz, tudod-ë?«

A kiráfi nagyonn mëgörűt, hogy ez az a bika, a ki az ő körtéjikët
bántotta, mënt ëgënyest be a szobába. A sárkányok apja ott fekütt ëgy
ágyonn, hortyogott javába. Lassan a kiráfi kicseréte a fejitű mëg a
lábátú való üvegëkët, oszt elkezdëtt köhögnyi, hogy a vén sárkány
fëlérëzzék. A hortyogó sárkány mëg is hallotta a köhögést, fëlült, hát
ott látta maga előtt a kiráfit, a ki őtet mëllőtte. »No! elvesztëlek
most!« – gondolta magába. Kivëszi a lábátú való üvegët, mëkkínállya vele
a kiráfit, hogy igyék. A kiráfi tutta, hogy az üveg melyik másik?
bátrann fëlhajtotta. Mingyá héccërte erősebb lett. A sárkány is itt a
fejitű való üvegbű, őneki mëg mindën ereji elmënt.

A kiráfinak oszt a vén sárkánt mëgölnyi má csak annyi vót, mint a sëmmi.
Úgy szétdiribolta, mint a tüzelőfát.

Nagyot lélegzëtt most a kiráfi, no! csakhogy ezt is elvégezte má ëcczër
végre valahára!

Mënt a kirákisasszonyokho, vezette őköt ëgënyest a kút lyukáho, a kinn ő
lëereszkedëtt. Útközbe a letfiatalabb kisasszony azt a tanácsot atta
neki, hogy ha valamiképenn fël nem tunna ő velëk jutnyi a kiráfi, hát
gyön majd elejbe két kecske, ëgy fekete mëg ëgy fejír. A feketére në
üllyék, mert az a sárkány feleségi, ha üllyék a fejírre!

Mikor a lyukho értek, a kiráfi a letöregebb lyán dërëkára kötte a
kötelet, mëgrántotta, fëlűrű mëg húzták a lyánt fëlfele, azutánn a
másogyikot, mëg a harmagyikot, utóllyára ő maratt, de ő tutta, hogy minő
farígy testvérjei van, ëgy követ kötött a kötelre. Azok otfël húzták a
követ, mikor jó fënt vót, visszaeresztëtték. Hát a szëgény kiráfi ha ő
mënt vóna a kötelënn, bizonyosann mëthalt vóna.

A hogy onnat elfordút, mëllátott két kecskét, ëgy feketét, mëg ëgy
fejíret, ott ugránczoztak előtte, hogy üllyék fël a hátokra! Különösenn
a fekete! Mingyá eszibe jutott neki, a mit a letkisebb kirákisasszony
mondott, hogy: në üllyék a feketére! Nem is ült, rávette magát a
fejérre, am mëg vitte, vitte ëgy nagy hëgy tetejire. Ott vót három ló,
azok közű ëgyre fëlült, az fëlvitte a fődre.

A kiráfi ëgënyesenn mënt haza. Otthonn má lagziztak javába. Ő hogy mëg
në ösmerjék, kódisruhába őtözött, oszt bemënt a lesekëdők közé.

Látta, hogy a letkisebb kirákisasszony ëgy csëppet së mulat, mintha
beteg vóna. Odemëgy hozzá a kirá, kérdëzi, hogy mi lelte? mi baja? de a
kirákisasszony aszonta, hogy ő nem mëgy a két kiráfi közű ëgyikhë së,
csak ahho, a ki az ő ruháját, czipéjit, mëg gyűrőjit elhozza a
másvilágrú. Az öreg kirá ëgyebet nem tudott rá szónyi, csak aszonta,
hogy: »azt má mink nem tugyuk elékerítenyi!«

De hallotta a szót a kiráfi a kódúsruhába, bemënt a mulatók közé,
elévëszi az ezüstládát, odaggya a kirákisasszonnak. Az fëlnyittya, hát
az ő ruhája, czipéji, gyűreji mind benne van. Fëlőtözött mingyá. A kódús
mëg lëvette a ruháját, szép fiatal kiráfi át előttök. Bemutatta magát,
kiski ő? mëgösmerték, az öreg kirá szívi maj mëhhasatt örömibe, hogy
elevenen látta, mer a két báttya azt hazutta, hogy mëhhalt.

A letkisebb kirákisasszony mëg kiráfi ekkor ëgybekeltek, mëgesküttek,
boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. jan._



3. A kis rák.

Ëcczër vót, hun nem vót, vót ëgy szëgény özvegyasszony, annak vót három
fia. Az asszony annyira szëgén vót, hogy a betévő falattya is allyig vót
mëg.

Ëcczër elkűtte a letkisebb fiát az erdőre fáé.

A gyerëk el is mënt. De ő nem tudta, hogy abba a határba lakik a hétfejű
sárkány.

A hogy szëgyi a fát, má szëdët ëgy jó háttal, nagyon mëszszomjazott.
Hová mënnyék innya? bemënt az erdőbe a kastélyba. Ott látott egy öreg
asszont, attú kért vizet.

Aszongya neki az öreg asszony, má mint a sárkány annya – mer az vót! –:

– Mé gyötté ide, te szërëncsétlen! az én fiam a hétfejű sárkány! ha
hazagyön, mingyá véged lëssz. Minek gyötté ide?

– Në ríjjék, kend, öreganyám! majd elbújok! – monta a gyerëk, oszt be is
bújt az ágy alá.

Abba a szentbe gyött a hétfejű sárkány.

– Anyám! idëgen szag van itt! – ki van nálunk!?

– Sënki! – monta a sárkány annya.

– De én érzëm! add ide, mer véged lëssz.

A gyerëk akkor kibújt az ágy aló, hogy majd elszalad, de a sárkány
meffogta, agyonütte, oszt fëlakasztotta a kéménybe.

Otthon a szëgény özvegyasszony nem győzte má a fiát várnyi, elkűtte a
közepsőt: hozzék má fát, mer annyi sincs otthon, a mënnyivel ëgy kis
kemémmagos levest főzhetne!

A közepső is útnak indút, de mëgszomjazott az is, bemënt a sárkány
palotájába, oszt ott is maratt: fëlakasztották a kéménybe az öcscsi
mellé.

Azt së győzte má várnyi az annya, elkűtte a letöregebb fiát is. Csakhogy
az së járt jobban, mint a két öcscsi, ő is a kéménybe kerűt.

Rítt a szëgény asszony, mikor má ëgy fia së gyött mëg, mint a záporeső,
maj kirítta a lelkit, annyira mëg vót szomorodva.

Elmënt ëcczër mosnyi. A hogy mos, a hogy mos, ëgy kis rák odafarol a
lábáho.

– Mé szomorkodol, édës anyám!? – kérdëzi az asszont.

– Honnë szomorkodnék! az uram mëghalt, három szép fijam mëg a sárkány
palotájába van mëgölve! – panaszolkodott az asszony.

– Hátha én tunnék segítenyi!

– Hogy tudná të engëm mëgsegítenyi, mikor të csak ëgy kis bogárka vagy!

– Fogaggyon el édës anyám! fiának, oszt mëgszabadítom a gyerëkejit.
Hanem elsőbbet csinátassék nekëm ëgy buzogányt mëg ëgy páczát!

Az asszony elfogatta fiának a kis rákot, oszt mikor mënt hazafele, má a
kis rákkal ëgyütt mëntek.

Másnap az asszonynak fára vót szükségi, kit kűggyék érte? elkűtte a kis
rákot. Szëdëtt a kis rák annyit, hogy tán haza së birta vóna, de
mëgszomjazott ám ő is, mint a többi, kíntelen vót neki bemënnyi a
kastélyba.

Ő rá is ráripakodott a vén sárkánné, hogy hogy mer oda belépnyi, mikor
ott a hétfejű sárkány lakik, oszt mëgöl mindenkit, a kit taná.

– Eh! az ő haragja nem számos, mint Szent János! monta a kis rák, – majd
elbánnyunk vele!

De az öreg sárkánné azé elbújtatta.

Gyött hazafele a sárkány is nemsoká.

– Pfö! pfö! Anyám! idegën szagot érzëk, ki van itt? Add elé, mer jaj
nekëd is!

Akkor a kis rák elégyött az ágy aló. Mëlláttya a sárkány, aszongya neki:

– Mit akarsz të, te kis rákfiú!?

– Elgyöttem a testvérjeimët mëszszabadítanyi!

Erre má nevetëtt a sárkány.

– Hajaha! barátom! nem mëgy ám az olyan könnyen, hogy »kiszabadítom«!
Elsőbbet gyere, oszt ëgyünk.

Az öregasszony hozott be mingyá kőkenyeret, fakést, ëgy kis puharat, mëg
ëgy akós hordót.

– No! a ki ebbű a kőkënyérbű többet ëszik, evvel a fakéssel nagyobbakat
szeg mëg ebbű az akós hordóbú többet iszik, azé lëssz a három testvér!

Hozzá is fogtak oszt ennyi amúgy Magyar Miskásann. A sárkány úgy
gyúrta-gyömörte magába, mintha csak napszámba ëtt vóna. De a kis rák is
kitëtt magáé: a sárkány má régënn lëtëtte a fakést, mikor még ő
olyanokat nyelt, mint a gólya kívël a nagyfenekbe! Nemsoká jólakott ő
is, oszt hogy látta, hogy a sárkány má jómagatëhetetlen, elé a buzogánt,
olyat vágott a sárkányraa, hogy az mëntënn fëlfordút.

Mikor a fejejit is mind lëvágta, mënt a kéménybe, a három testvér ott
lógott akkor is, mindëgyikre ütött ëgyet-ëgyet a páczájával, azok
fëlébrettek mingyá. Lëgyöttek a kéménbű, mëgtisztákottak, oszt tartottak
haza mind a négyenn.

Allyig mút el otthon ënnëhány nap, kimëntek az erdőre fáé mind a
négyenn. Hogy a három ëgytestvér mëgharagudott a kis rákra, ha még[8] ő
is ott ëszik velëk, fëltëtték, hogy elvesztyik.

Úgyis vót. Mëffogták a kis rákfiút, odakötözték ëgy nagy vastag
gyiófáho, hogy haza në birjék mënnyi, ők mëg mërrakottak fával, oszt
mëntek haza.

Azt hitték, hogy majd ott vesz a kis rák a nagy gyiófáná, de nem lëtt ám
úgy. Aggyig erőködött, aggyig erőködött a kis rákfiú, még a gyiófát
tövestű ki nem csavarta! mikor kicsavarta, nagyot lélegzëtt, oszt olyat
ganajlott kínnyába, hogy ëgy négylovas hintó elakadt vóna benne. Azután
hazamënt, a gyiófát is húzta maga utánn, otthon elbúcsúzott a
nevelőannyátú, a gyiófát lëótta magárú, oszt elkeserëdve indút hetedhét
ország ellen.

Mënt, mëndëgét. Tanákozott ëgy kőtörővel. A buzogánynyal jót ütött a
hátára. Aszongya neki a kőtörő:

– Jaj! në báncs, inkább elmënëk én is oda, a hova të!

Mëntek ëgyütt. Úttyok ëgy fekete várasba vitt, a hun gyászba vót
mindënki.

– Mé gyászolnak itt? – kérdezte a kis rákfiú.

– Azé, mer a kirá letkedvesebb lyánya el van kárhozva. A templomba van
kiterítve, oszt akarki mëgy őrzenyi, mindënkit széjjelszaggat!

Itt a kis rák ëgyet gondolt magába. »Maj mëgőrzöm én!«

El is mënt a kiráho, oszt jelëntëtte neki, hogyha eggyig a lyányát sënki
mën nem birta őrzenyi, maj mëgőrzi ő, csak aggyonak sonkát, bort mëg
kenyeret, oszt ereszszék be a templomba.

Mindën úgy történt, a hogy ő kivánta. A kirá nagyonn mëgörűt, hogy akatt
valaki a lyányát mëgőrzenyi. Adatott neki mindënt, a mit kért,
kinyittatta neki a templomot, hogy »no! végezze Isten nevibe!«

A lyány ott feküdt a templom közepinn kiterítve.

A hogy elgyött az éfé, kikelt a lyány a koporsóbú. A kis rák úgy
mëgijett: ëgy krajcár së maratt a zsebibe, bebújt az oltár mellett ëgy
szentbe. A lyány mëg szaladozott le s fël a templomba, oszt mindég azt
kiabáta:

– Hun vagy! hun vagy!

A kis rák fét nagyonn, nem birt többet mondanyi anná, hogy: – Itt!

De a lyány arrú nem igën tanáta mëg! az ideji eljárt, oszt vissza
këllëtt neki fekünnyi.

Másik écczaka éfékor kikelt a lyány a koporsójábú mëgint. Elkezdëtt
szaladoznyi a templomba idestova, keresëtt vóna valakit, ha tanát vóna,
mikor az ideji elgyött, mënt, hogy fekszik vissza a helyire. Hát a kis
rák mëg ott vót má a koporsóba. Kérte őt a lyány Istenre, szentre,
Máriára, hogy csak győjjék ki onnat, de a kis rák mëg së mozdút, még
ëcczër a lyány ideji elgyött, a mikorra oszt mël lëtt szabadítva az
elkárhozástú.

Akkor fëlugrott a kis rák, karonfogta a királyánt, oszt mënt vele haza.
Otthonn, mikor az apja a lyánt mëllátta, örömibe-ë? mibe-ë? úgy
mëgijett, hogy mingyá mëhhalt.

A kis rákfiú mëg elvëtte a királyánt feleségű, övé lëtt a kiráság is,
csaptak olyan lagzit, hogy Inczidátú Bonczidáig folt a sárga lé.
Boldogok lëttek, mém most is élnek, ha mën nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenc kapástól. Lejegyzés ideje: 1904.
aug._



4. A tetejetlen fa.

Hun vót, hun nem vót, vót a világon, az üveghëgyekënn is túl, az
ópërënciás tengerënn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, de még
azonn is túnann vót ëgy magos fa, a kinek az allya olyan vékony vót,
mint ëgy pípaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag újjam, még azonn fëlű,
mint a kezem szára, a hun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së
lëhetëtt látynyi. Annak a fának a tetejibe vót ëgy rincziránczos nagy
vërësbarkét szoknya, annak vót hetvenhét ráncza, a hetvenhetegyikbe vót
ëgy kis könyv, annak a tizënnëgyegyik levelinn olvastam ezt a kis mesét,
a ki hiszi, hiszi, a ki nem hiszi, mëg üljék a hiszëm farkára.[9]

Vót a világonn ëcczër ëgy kirá, nagyon gazdag vót. De akarminő gazdag is
vót, més së tudott tanányi olyan embërt, a ki a kertyibe való nagy
arancsërësznyefát mët tutta vóna másznyi. Tele vót annak a fának az
ódala olyan töviskëkkel, hogy a ki mászott vóna rajta, a tövisk mind
agyonszurkáta. Sok halottya vót má annak a fának.

Egész nap ott szót alatta a siralmas, húszták a czigányok, a kiket az
öreg kirá odarendelt. Mëvvót nekik parancsolva, aggyig húzzák, míg aszt
a fát valaki mëg nem mássza.

Azonn a környíkënn, a hun a kirá lakott, vót ëgy kanászlegény, Jánosnak
hítták. Ez odaszól az annyának: »Ésnyám! süssék nekëm kënyeret,
készíjjék nekëm gúnyát vagy hat párt, mer elmënëk, nem tom,
visszagyövök-ë még, de maj mëssegít a jó Isten!«

Az annya mëgtőtötte a szőrtarisznyát kënyérrel, szalonnával, a sok
gúnyát batuba kötte, avval »Isten álgyon mëf fiam!« útnak eresztëtte a
legént.

Mëgy a legény, mëndëgél, beállít a kirá udvarába: »Fëlségës kirá!
gráczia fejemnek, én kanász vagyok, szeretnék fëlmënnyi a
csërësznyefára, mënnézném, hogy mit tart!«

»Jó van, fiam! jó! ereggy, ha má az a számításod, de félëk, hogy
beletörik a fogad! Ereggy Isten hírivel, ha fëlérsz a tetejire, hají lë
három szëm csërësznyét, abbú mëttudom, hogy të életbe vagy, – mëg hogy a
lyányom, a ki a fa tetejibe lakik, az is él!«

A kanász mëgígírte, hogy úgy tësz.

Avval mënt ki a kerbe, nekiőtözött, hozzáfogott a mászásho.

Mënt a kanász, szëtte a tövisk a ruháját, mintha kézzel szaggatták vóna
rúlla. Mikor ëgy hétyig mászott, a baltáját belevágta a fába, arra
ráült, ott pihent ëgy hétyig. Mëgint mászott, mëgint pihent ëgy hétyig,
még[10] elért a galyakho. Szép terepély fát látott, zöld ágakkal, közbe
mëg a tengër arancsërësznyét. Eszibe jutott, mit ígírt a kirának,
leszakajtott három szëmet belűlle, lëvette.

Újra mënt, mëndëgét, hallotta, hogy a cigányok odalë má abbahatták a
siralmast, a kirá is ugrándozott örömibe, hogy él a lánya.

A hogy fëllyebb mënt, hát látott ő ëgy gyönyörű kastét. Bekopogtat.
Tanál ëgy királyánt (vagy mit? csakhogy szép vót!), annak eléatta a
szíviszándékját, hogy ő szëgény embër, szógálatot keres, mi ëgymás![11]
A kirákisasszon fëlfogatta, mëgmutatta az ëstállóba három gyönyörű
lovát, szërszámot, mindënt.

»Al lësz a dógod, hogy ennek a három lónak ënnyi, innya adsz, nekëm
magamnak mëg ebédët készítesz!«

Evvel a kanász a kirákisasszonho beszegődött.

Épen vasárnap vót, a királány a templomba mënt.

János, a kanász is, bemëgy az ëstállóba, hogy maj hamar elvégez otki is,
mëg odbe is az ebédkészítésné, hát az első tátos (mer mind a három ló
avvót!) odaszól neki: »Kedves gazdám! itt a filembe van ëgy aranyruha,
vëdd fël magadra, ereggy el a misére, az első padná tovább në mënny!
oszt úrfëlmutatáskor hadd ott az egész czeremóniát, gyere vissza, mer
baj lëssz!«

Úgy is vót. János felőtözik, elmëgy a templomba, az első padná mëgáll. A
kirákisasszony is ott vót, ránézëtt Jánosra, de nem ösmerte mëg. Nézte,
nézte, beleszeretëtt. De nem tutta elgondolnyi, ki lëhet. Gyött az
úrfelmutatás, János is sürdűt ëgyet a sarkán, ki a templombú, mënt
ëgënyest haza.

Otthon má akkor mindën rendbe vót, a ház végig tiszta, az ebéd a konyhán
megfőve.

Végi a misének, gyön a kirákisasszony, megebédël, nem szól sënkihë së
sëmmit. Csak a szép aranyruhás legény járt az eszibe.

Elmúlyik ëgy hét, itt a vasárnap, a kirákisasszony misére kászalógyik.

A hogy elmëgy, bemëgy a kanász az óba, hogy majd a lovaknak ënnëk ad,
mëgszólal a másogyik ló. »Hallod-ë, kedves gazdám! itt a filembe a
gyémántruha, vëdd fël magadra, ereggy el a misére, az első padná árébb
në mënny, oszt úrfelmutatáskor hadd ott a templomot, de tovább në
maraggy, mer bajod lëssz!«

János fëlőtözött, a tanácsot mëhhallgatta, mëg is fogatta, mënt a
templomba.

Az első padná a hogy megáll, rátapadt a gyémántruhás legényre a
királyány szëmi, lë nem tutta vóna rúlla vënnyi száz forinté. De nem
soká tarhatott a gyönyörűségi, mer elgyött az úrfelmutatás ideji, a szép
legény eltűnt, mënt haza.

Az ebéd má akkor készenn vót, a ház kisöpörve, a királyány, mikor a
misérű hazagyön, rendbe tanát mindënt. De nem ért a neki sëmmit, nem vót
helyinn a szívi. Së az nap, së az egész hétënn nem ëtt semmit, nagyon
odavót a legény után.

Elgyön a harmagyik vasárnap is. János bemëgy az óba mëgint, a harmagyik
tátos is mëgszólíttya. Az mëg má ezüstruhát adott neki, de olyan
tanácscsal látta el, hogy mos së maraggyék ám úrfelmutatás után.

Mëgy János. A kirákisasszony má várta, fël is tëtte magába, hogy
akarhogy-akarmint, de ő neki mëg këll tunnyi, ki az a szép embër, mëg
hovavaló? kieszëlte, hogy a mikor az elmëgy a templombú, ő utánna mëgy.

Úrfëlmutatáskor kigyön a legény, mëgy haza.

A kirákisasszony mëg hogy-hogy nem? elfelejkëzëtt, má csak akkor vëtte
magát eszre, mikor az ezüstruhás legény nem vót sëhunsë.

Hazamëgy oszt, az ebéd készen várta má, de nem vót odbe nyugodalma.
Kiment az ëstállóba, hogy má mënnézi a lovakot, csutakollya-e?
jótartja-e a kocsis? Hát ki gondolná, mit tanát? a dikó alatt mëgtanáta
a három szép ruhát, az aranyat, a gyémántot, mëg az ezüstöt. Hivattya a
legént, kérdezi, hun vëtte ő ezëkët? A legény elmongya, hogy a három
tátos adta neki ajándékba, a templomba szokott bennëk járnyi. Ránéz a
kirákisasszony. »Én az tijéd, të az enyím! szívem szép szerelmi! ásó,
kapa választ el egymástú!« Megölelte, megcsókolta a legént, az is
ölelte, csókolta oszt! nemsokára egybekeltek, hetedhét országra szóló
lagzit csaptak.

Má úgy félesztendeig lakhattak együtt, a mikor feleségi aszongya neki:
»hallod-ë, hé! én most kimënëk ëgy kicsit sétányi, itt a kasté tizënkét
szobájának a kúccsa, vigyázz, két szëmed minden![12] mind a tizënëgy
szobát mënnézhetëd, de a tizënkettegyikbe valahogy be në mënj, tudod-ë?
mer akkor nekëm is, nekëd is, de végünk lëssz!«

Valahogy elmëgy a feleségi, szöget ütött a fejibe a tilalom. Mé nem
mëhet ő be a tizenkettegyik szobába? mi van ott? Nem bánnya ő, akarmi,
de má ő mënnézi, ha ördög is! Úgy is tett.

Odamënt a tizenkettegyik szoba ajtajáho, kinyittya. Mit látott? ëgy nagy
sárkánt. Má iszën utálatos csesznye vót. Három abroncscsal vót ëgy kerek
asztalho odakötözve, az asztalonn vót ëgy üveg bor, mëg ëgy puhár.

Mëgszólal a sárkány. »Kedves barátom! aggyá nekëm ëgy puhár bort, megáld
az Isten!« Olyan szépen könyörgött a sárkány, János öntött neki ëgy
puhárral. A sárkány a szájáho emelte, kiitta mind. Utánna csak lepattan
rúlla ëgy abroncs. »Barátom!« mongya a sárkány mëgint, »aggyá még
ëgygyel maj mëghalok szomjan!« János újfënt öntött neki. Lepattant a
másogyik abroncs. A sárkány harmagyikszor is kért, János akkor is adott,
mos má lëpattant rúlla a harmagyik abroncs is.

Akkor aszongya a sárkány Jánosnak: »Jótét helyibe jót várj, két életët
kapsz még të éntűllem ezé a három puhár boré!« Avval mënt be a házba, a
hun a kirákisasszony, de mos má a János feleségi vót, ölibe kapta az’
asszont, elvitte.

János olyon szomorú, olyan csëndës lëtt, hogy mákot lëhetëtt vóna
mellette vetynyi.[13]

Kitámolygott az óba. Ottan aszongya neki az első tátos. »Tudod-ë, mit?
kis gazdám! ülj fël az én hátamra, majd hazahozzuk mink a szép
asszonyt!«

János këgyetlenű mëgörűt. Vette magát a ló hátára, avval mëntek, mint a
szél. Hamarosann oda is értek.

Egy szép nagy kastély előtt átak meg. A szép asszony épen az ablakonn
nézëtt ki. Odaszól neki János. »Szívem szép szerelme! elgyöttem érted,
gyere, viszlek!« »Dehogy mënëk, dehogy mënëk, jó uram! a sárkány minkët
utóér, engëm visszahoz, tégëd mëg mëgöl!« »Ne törőggy vele, csak gyere!«
Az asszony lëmënt a kastébú, az ura mellé ült a lóra, avval mëntek
sebësenn.

A sárkány mëg épen alutt. Ëcczërcsak lódobogást hall. Az ëstállóba verte
a hídlást a lábával a kamutërderesló.[14] Kimënt a sárkány. »Hő te!
szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz. Mi a bajod?«
»Ëhetek is, ihatok is, de oda má a szép asszony!« »Czo fël, te! hát én
ëhetëk-ë még!?« »Ëheccz még tísis, még akkor is utóérjük!«

A sárkány bement, harapott valamit. Avval fël a kamutërderes hátára,
allyig mëntek, allyig szátak, má utóérték őköt. A sárkány elvette a szép
asszont, Jánosnak mëg aszonta: »no! az első puhár boré mëgkëgyelmezëk!«

A sárkány vitte haza a szép asszont, János mëg ballagott haza a maga
lován.

Otthon a másogyik ló biztattya fël az útra, János ráadta a fejit. A szép
asszont megint elhozták, de a kamutërderes eszrevëtte, a sárkány elfogta
őköt újra. »No má lëtelt mind a három puhár bor!« monta Jánosnak, de a
szép asszonyt vitte magával.

Má János azt hitte, hogy a feleségi odaveszëtt örökre. Mit csinállyék má
ő? Otthon a harmagyik tátos mondja neki megint: »Gyerünk el, édes
gazdám! maj mëlládd, hogy visszahozzuk a feleségëd!« Jánosnak mit vót
mit tënnyi, ëgyebbe nem vót reménségi, mëppróbákozott a harmagyik úttal
is. Pegyig tutta, hogy ha most el nem hozza az asszont, hát végi.

Jóvan. Elindúnak harmagyikszor is.

Elérnek a kastého, lóra csallya János a feleségit, mënnek is, mint a
szél.

De a kamutërderes së alutt ám az óba, kaparta a hídlást, fëlérzëtt a
sárkány.

Kimëgy az óba, aszongya a lónak: »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz
melletted, ëheccz, ihaccz! Mi bajod?« »Ehetek is, ihatok is, kedves
gazdám, de nincs szép asszon, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë még?« »Ëheccz
még tísis!«

Mikor mëgëtt a sárkány, fëlül a kamutërderesre, allyig mëntek
valamënnyit, utóérték Jánosékot. A sárkány ölibe kapta az asszont,
Jánost mëg së irgalom, së këgyelëm! összeaprította. Avval szát haza a
kastéllyába.

A hun mëg a János húsa össze vót aprítva, ott libapaskom vót. A
libapásztorok épen tüzet akartak raknyi, tüzrevalót keresgétek. Szëttek
össze mindënféli töviskët, gallyat, ëgy helyënn mëgtanáták a kondás
szívit is. Fëlvëtték azt is, tëtték a tűzbe. Sül a szív javába, csak úgy
sërsog, ëcczërcsak kipattan belűlle ëgy gyönyörű szép embër. János vót,
de mos még szëbb vót, mint annakelőtte. Összeszëtte magát, elindút,
mënt, mëndëgét hetedhétország ellen.

Tanát ëgy vénasszont, a kinek elmondott mindën ügyit-baját, azután meg
hogy szógálatot szeretne keresnyi.

Az tanácsot ad neki. »Eregygy el ide mëg ide, ott lakik ëgy öregasszon,
anná csak három nap ëgy esztendő. Három ló lësz a kezedre bízva. Ha
kitőtöd az esztendőt, sëmmi ëgyeb bért në kérjé, csak azt a csikót, a
mit a szëmétdombonn má hét esztendeji rág a pondré!«

Jó van. János elindút. Mëgy soká, árkon-berkënn, kërësztű-kassú, ëcczër
odaér, a hun az öregasszony lakik.

Bekopogtat, beköszön. Elmongya, hogy mi járatba van. Hát fëlfogatták.

Másnap rëggel mëgy János a három csikóval a mezőre. Mikor kiért, leült
kënyerezni. Ahogy kënyerez, odaszáll ëgy czélla. »Aggyá ëgy kis
ënnyivalót, maj mëghalok éhënn!«

János lëvágott ëgy kis pille kënyeret, odatta neki. Mikor a czélla
mëgëttë, ëgy sípot adott Jánosnak. »No, ha bajod lëssz, csak fújjá ebbe
a sípba, maj segítëk én rajtad, ha tudok!« János eltëtte a sípot,
kënyerezëtt tovább. Allyig hogy elvégezte a früstököt, oda akar mënnyi a
lovakhoz, azok ráfújták az álomszellőt, a mitű János úgy elalutt, mint a
tej.

Mikor fëlériz, láttya, hogy ëgy csëpp ló sincs. Odavan mind. Mëgijett.
Mit csinállyék mos má? Eszibe jutott a síp, a mit a czélla adott.
Belefújt. Rögtön mëjjelënt a czélla. »Mi bajod, édës gazdám?« »Elveszëtt
a ló ëgy szályig!« »No, ha csak az a baj, akkor në fé! Amott van ëgy
fertő, abba úszik három arankacsa. Az a három arankacsa nem ëgyeb, mint
a három lovad. Ne ë ëgy kötőfék, itt ëgy lesgüdör, ebbe ülly bele, én
majd a fertő fëlé szállok, oszt feléd hajtom a három arankacsát, de të
légyé eszëdënn, mihent közel érnek hozzád, a kötőfékët csak vágd annak a
fejihë, a kit előtanász!«

Úgy is vót. A czélla szát a tó fëlé, János mëg elhelyhezte magát a
güdörbe. Hajtya a czélla a három kacsát, János is tartya a gyeplőt.
Mikor odaérnek, csak vágja a fejikhë a kötőfékët. A három arankacsa
ëcczërre három lójé vátozott. Avval rávette magát az ëgyikre, este is
vót mán, vitte őköt hazafele.

Otthon nagyot nézëtt az öreg asszony, mikor látta, hogy János hozza a
lovakot. Akkor vocsorát adott neki, oszt lëfeküttek.

Másogyik rëggel is viszi János a csikókat. A hogy a mezőre ér, lëül
kënyerezni mëgint. Odamegy hozzá ëgy róka. »Aggy ënnëm ëgy falat
kenyeret, majd elveszëk éhënn!« János adott ennek is. Hála fejibe sípot
adott ez is.

Mikor a róka lëmënt, János is mëgkënyerezëtt, a három ló ráfújta az
álomszellőt, János elalutt mélyenn.

Mikor fëlériz, hát láttya, hogy a ló mind odavan.

Belefújt a sípba, gyött a róka. »No, mi baj van, édës gazdám?«
»Elveszëtt a három ló, hogy kék azt mëgkerítenyi?« »Ha csak az a baj,
akkor nincs baj! Látod-ë azt a tábla búzát? Abba van három nyúl, az a te
három lovad! Ne, itt van ëgy kötőfék, majd én feléd hajtom őköt, të mëg
bújjá el, ha odaérnek hozzád, csak vágd a fejikhë, në fé, akkor mëgvan a
të három lovad!«

Úgyis vót. A róka hajtotta, János vigyázott, a három nyúl, a hogy a
kötőféket hozzájok vágta, mingyá lójé vátozott.

Akkor fëlült az ëgyikre, vitte őköt. Az öregasszony má mérges vót, hogy
nem tud kifognyi a fiatal embërënn. De azé adott neki vacsorát.

Harmagyik rëggel újfënt ez vót a kötelességi Jánosnak. Kiviszi a
lovakot, mint másszor, most is kënyerez. Mos mëg odamënt ëgy mókus.
»Aggy ennëm valamit, mer majd elveszëk!« János ennek is adott. »No,
jótét helyibe jót várj, ne ez a síp, ha bajod lëssz, csak fújj bele, itt
termëk ëcczërre!«

A három ló mëgint ráfújta Jánosra az álomszellőt, el is alutt estyig.

Akkor mëgint csak nem tanát a három lóbú ëgyet së. Elévëszi a régi
segíccségët, a sípot, belefúj. Ott van a mókus. »Na mi baj, édes
gazdám?« »Oda a három ló, oda, hogy keríjjük azt mëg?« »No, ha csak az a
baj, az még nem baj! Ne ez a kötőfék. Ereggy haza. Otthon a fészerbë
látsz ëgy tyúkot, az az öregasszony, az alatt van három tojás, az a
három ló. Ingëszteld fël a tyúkot valamivel, hogy fëlüllyék, oszt mikor
a tojás gurúnyi kezd alóla, csak vágd szét a tojást a kötőfékkel, në fé,
mëllësz a három lovad!«

János úgy tëtt. Mënt haza, ëgënyest a fészërbe. Láttya, hogy ëgy nagy
csesznye tyúk ott ül ëgy sarokba. Csatarász előtte a kötőfékkel, a tyúk
fëlül, a tojás mëg gurúnyi kezd alólla. A hogy gurút a tojás, ő mëcscsak
oda neki, – mingyá mëllëtt a három ló. A tyúk mëg azalatt átvátozott
öregasszonyé. Mikor a fészërbű vezetyi ki János a lovakot, az
öregasszony má a pitarajtóba várta. Mérges vót! De nem szót sëmmit, azt
is lassan monta.

János mikor bekötte a lovakot, bement a pitarba. »No, öreganyám, kitelt
az esztendőm, hát fizessék ki, a hogy illyik, a bérbe aggya nekem azt a
rossz csikót, a kit má hét esztendeji túr a pondré a ganajonn!«

Aszongya az öregasszony: »Hát mëg vagyok veled elégëdve, de még ëgyet
tëgyé mëg! Vidd el ezt a három lovat, vasaltasd mëg! Akkor oszt majd
mëgëgyezünk!«

Hunczut vót az öregasszony, nem hiába, hogy boszorkány vót! Mindenáron
el akarta Jánost vesztenyi.

Fël is ült ő a lóra. A hogy mënt a kovácsho, tanákozott avval a
vénasszonval, a ki ő neki a boszorkányos asszont komendáta, aszongya
neki az asszony: »hallod-ë, hé, ha gyösz vissza avval a lovakkal,
karikát csiná velëk a lebëgőbe, mer máskép lëvetnek, oszt véged!«

Mëg is fogatta János.

Mikor gyött vissza a kovácstú, viczkándozott alatta a három ló, má lë is
vette vóna, ha az öregasszony mëg nem láttya, oszt rá nem kiát a lóra,
mer János nem tudott velëk a lebëgőbe karikát csinányi. Igy oszt
mëgszabadút a bajtú. A lovakot hazavitte.

Eléáll az asszonnak, a boszorkánnak, hogy hát má ezt is mëttëtte, ideji
vóna, hogy kifizesse.

Az asszony sëhossë akart ráányi arra, hogy a rossz csikót odaggya, igírt
ő ezüstöt, aranyat, mindënfélit, de János nem tágított a csikótú, ő csak
azt kívánta.

Nagynehezenn oszt mégis beleegyezett a vén satrafa.

János fëlvëtte a csikót az ölibe, vitte.

De nagyon nehéz vót ám. Lëhajította az ölibű. De csak újra fëlvëtte. De
csak belefáratt. Lëvette másocczor is, harmacczor is, de má mikor
harmacczor lëvágta, felugrott a rossz csikó, gyönyörű aranszőrű tátos
lëtt belűlle. »No, édës gazdám! jó van má! csakhogy az öreganyámtú
mëgszabadítottá. Mos má elhozzuk a szép asszont. Mer tudd mëg, hogy ez
az asszony nekem nagyanyám, az anyám mëg a sárkánná van, a kamutërderes.
– Nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«

Má ekkor János a hátánn ült. Visszanéz, mëgláttya az öregasszont. A
tátos mëg lëhajította a hátárú.

»Mit láttá?« »Az öreganyádot!«

Mënnek továdabb, mëgint mongya a kis ló: »nézz csak hátra, kis gazdám!
mit látol?«

Hátranéz János. »Piros az égallya nagyon!« mongya János. »Hű! de
haragszik az öreganyám!« De másocczor is lëvette Jánost.

Kisvártatva harmacczor is mëgszólal a tátos. »Nézz csak hátra, kis
gazdám! mit látol?«

János visszafordú, aszongya: »Kék lángot látok!« »No, dúl-fúj akkor az
én öreganyám!« de Jánost harmacczor is lëvette.

János mëg má nagyon haragudott, hogy biz őt në vetëgesse lë mindég, ő má
nem ül a hátára többet.

De a tátos szabadkozott, hogy nem má többet, csak üllyék fël, ezután nem
vetyi lë.

A tátos mëg is tartotta a szavát, nem vette lë többet.

»No, mos má mëhetünk a szép asszonyé, në fé, emménk lëssz má!« monta az
aranszőrű tátos.

Mëntek, szátak, repűtek, olyan sebësenn, mint a gondolat.

Odaérnek a kastéhó, az asszony épenn az ablakonn lesekëdëtt. Mëgláttya
János. »Szívem szép szerelme! szép galambom! mos má gyere, elviszünk, në
fé nem ér má utó a kamutërderes!«

Az asszon csak eltátotta a száját, mikor az urát mëglátta. Maj mëhhalt
örömibe. Mënt ëgënyesenn az uráho, össze-vissza csókolta, felült mellé a
lóra.

Akkor János »no, Jézus álgyon mëg! gyerünk!« mëntek oszt, a hogy tudtak.

Zörgést hall a sárkány, fëlijed, kinéz az óba. »Hő te! szénaabrak
előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz, mi a bajod?« »Ëhetëk is má
én mëg ihatok is, nincs szép asszony, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë mé?«
»Dehogy ëszël, dehogy ëszël! Ülly a hátamra, oszt gyerünk, de ussë érjük
má mink azt utó!«

Rávetyi magát a sárkány, buzogánynyal veri, két sarkantyúval szoríttya,
csak úgy lőtt a ló ódalábú a vér, de hun jártak má azok az aranszőrű
tátosonn?

Egyet nyerít a kamutërderes fiának az aranszőrű tátosnak. »Á mëg, fiam!«
Rányerít vissza a János lova: »nem állok!« Kérdezi János a lótú, hogy
mit nyerített a sárkány lova? Az mëmmonta neki.

Nyerít a sárkány lova másogyikszor is, hogy »á mëg, fiam!«, de az csak
azt nyerítette vissza, a mit az elébb.

Szoríttya a sárkány a lovát, mëgy is a, de hasztalan, az aranszőrű
tátost nem birták utóérnyi.

Nyerít a kamutërderës harmagyikszor is. »Nem vársz mëg, fiam!?«
»Megvárlak, anyám, ha a sárkánt fëlhajítod olyan magosra, hogy ha
lëesik, hát kulimász lëssz belűlle! Máskép mëg hozhatod utánnam, míg a
világ!«

Mikor ezt mëghallotta a sárkány lova, nagyot hajított magánn, fëlvette a
sárkánt olyan magosra, hogy mire lëesëtt, azonnal kulimászé vát. Onnan
horgyák a tótok azt a sok kulimászt!

A tátos mëgvárta az anyját, a kamutërderest, János a két lovat ëgymásho
kötte, ő felült a sárkány lovára, a feleségit meg a tátosonn hatta.

Úgy mëntek osztann, még haza nem értek.

Otthon János mëg a feleségi újra mëgesküttek, lakzit csaptak, ott ének
még most is a szép kastéba, ha még mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László, mezőtárkányi legény
szájából. Lejegyzés ideje: 1903. dec._



5. A Hollóferjős király.

Hun vót, hun nem vót, az ópërënciás tengërënn is túnann vót, vót ëgy
kirá. Annak az udvarába vót ëgy olyan fa, a kinek së a levelit, së a
gyömőcscsit, de së a tetejit nem látták sosë. Hírű is tëtte a kirá az
országba, hogy a ki mëgmássza azt a fát, annak aggya a láynyát.

Vót azonn a környíkënn ëgy kis kondás. A hogy ëcczër délbe tizënkét
órakor őrzi a nyáját, közel hozzája három galamb repűt le, ketteji
féreát, a harmagyik közelebb ment hozzá, mërrázkódott, csudaszép lyány
lëtt belűlle.

A kis kondás épenn szalonnát sütött. Odamënt a lyány, oszt kért. A
kondás adott. Akkor a csudaszép lyány kivëtt a zsebibű ëgy ezüstkendőt,
odatta a kondásnak jegybe.

Igy mënt e három napig. A másogyik nap arany; a harmagyik nap
gyémántkendőt adott a szép lyány a kis kondásnak. De mikor az utóssót is
odatta, aszonta neki a szép lyány: »én jegybe attam nekëd azt a három
kendőt, össze lëhet azt gyűrnyi mind, a hogy akarod, még a csizsmádba is
fëlhúzhadd, de mën në próbádd mondanyi valakinek, hogy ki a te szeretőd,
mer akkor én többet vissza nem gyövök, tudod-ë!?« A kondás igírkëzëtt,
hogy így, hogy amúgy, nem mongya mëg. Avval a legszëbben elvátak
ëgymástú.

Nemsokára báldot tëtt a kirá, a kondás is hivatalos vót. Igën ám! mer a
királyány nagyon mëgszerette, szeretëtt vóna hozzámënnyi, oszt az apja
így akarta őköt összehoznyi. De hiába, mer a kondás ússë szerette a
királyánt!

Hát a báldra elmënt a kis kondás is. Rá së nézett ő ëgyikre së, még a
királyányára së, pegyig az úgy kaccsangatott rá, hogy mindënki
eszrevëtte, de a kis kondás mintha nem is látta vóna. Fogta magát, azé
is fëlkért a tánczra ëgy idegëny kirákisasszont, letalább má ha ott van,
tánczollyék is. De az idegëny királyány mécs csak annyit së szót hozzä,
hogy: papucs! csak elfordút tűlle. Nem mënt el vele tánczolnyi.
Rémísztőenn mëhharagudott a kis kondás, lëvette a csizsmáját, a sok szép
kendő kapczának vót fëlhúzva, lëbontya a lábárú, oszt mënmutatta:
»nézzëtëk ë! nekëm a kapczám is arambú, gyémántbú van szőve! hát kik
vattok tík!? különb szeretőm van nekëm, mint tík, mer az tündérlyán!
azé, hot tik engëm lënéztëk!« Nagy haragjába ezëket monta a kis kondás,
de nem gondolta mëg, hogy má elárulta: ki a szeretőji!

Végi lëtt a báldnak, azaz hogy ő be se várta, haragjába hamarabb
elgyött. De má hiába várta a nyájná a szeretőjit, nem gyött többet
vissza.

El vót szëgény keserëdve. Elszánta magát, akar hol lëssz, de ő fëlkeresi
a szeretőjit, még a pokolba is.

Másnap elmënt a kiráho, mëjjelentëtte neki, hogy ő fël akar mënnyi a
fára, csinátassék neki három vasbocskort, három hosszú vasnyelre baltát
mëg három vassipkát.

A kirá szót fogadott, mëcsinátatta neki mind hamarossann.

Mikor mind készenn vót, magáho vëtte a kis kondás, oszt kezte másznyi a
tetejetlen fát.

Mëgy, mëgy, mászik nagy keservesenn. Mikor fëlért odáig, a hun a fa
kétágú vót, belevágta a baltát. A hova belevágta, a fába ezüstvár
támatt. Oda bemënt, szétnézëtt. Bemënt az ëstállóba is, ott vót három
ezüstszőrű ló. Azok úgy szótak hozzá: »ëtess mëg, itass mëg bennünköt!«
Ő mëg is ëtette, mëg is itatta.

Akkor lëhajított egy bocskort, ëgy baltát mëg ëgy sipkát.

Akkor mënt tovább. Mikor mëgínt odaért, a hun két ágat eresztëtt a fa,
belevágta a baltáját. Ott mëg aranvár nyít mëg.

Bemënt oda is, a három aranylovat mëgëtette, mëgitatta, ëgy baltát,
bocskort mëg sipkát lëhajított, avval mászott fëllyebb.

Mászott, mászott, a fa ëgy helyënn mëgínt két ágra nyút. Belevágta a kis
kondás a baltáját harmacczor is. Ott mëg gyémántvár vót. Akkor
lëhajította még a mi nála vót, mind, a bocskort is, a baltát is mëg a
sipkát is. Úgy mënt be a várba.

Az ëstállóba három gyémántszőrű lovat tanál, azok is azt kérték tűlle,
hogy ëtesse, itassa mëg őköt! Mëttëtte szívesen. De oszt nem ment
továdabb, ott maratt a lovakná, a kik ëgy kirákisasszonyé vótak.

Ëgy vasárnap aszongya neki ëgy kis ló: »ne ë! vëdd fël az ezüstruhát,
ereggy a templomba, de vigyázz, hogy a kirákisasszony mën në lásson!« El
is mënt a kis kondás, vigyázott, a kirákisasszony nem látta mëg.

A másogyik vasárnap a kis ló ëgy aranyruhát adott neki, de úgy, hogy a
királyány valahogy mën në lássa!

De má ekkor mëllátta, csak az vót a kis kondás szërëncséji, hogy
hamarabb hazaért, lëvethette a ruhát, oszt nem akadhatott nyomára a
kirákisasszony.

A harmagyik vasárnap gyémántruhát adott neki a kis ló. Elmënt a kis
kondás a templomba, de a királyány má szëmmel tartotta. Mikor kigyöttek
a templombú, odamënt, mëgfogta a királyány, oszt kérdëzte, hogy »kicsoda
maga!?« Ő mëgösmerte, hogy az ő tündérszép szeretőji, mëmmonta, hogy ő
mëg az a kis kondás, a kit a fődönn otthagyott. Vót oszt öröm, lëhet
gondolnyi.

Másnap má ëgybe is keltek, hetedhét országra szólló lagzit csaptak.

Má boldogann étek jó darabig, mikor az asszony aszongya, hogy: »ne ë!
itt van tizenkét szoba kúcscsa, én elmënëk sétányi, de a tizënharmagyik
szobába be në mërd tënnyi a lábad, tudod-ë!?« A kis kondás ígírte, hogy
dehogy tëszi, dehogy tëszi, ha ëcczër mëmmongyák, hogy nem szabad.

De allyig mënt el a feleségi ëgy kis darabonn, fëltörte az ígíretët,
benyitott a tizënharmagyik szobába.

Ott vót leabroncsolva a _Hollóferjős_ kirá három nagy abroncscsal ëgy
asztal mellé.

Mikor belép, aszongya neki a Hollóferjős kirá: »aggyá nekëm ëgy puhár
vizet, adok nekëd ëgy életët!« A kis kondás nem tutta mire vélnyi ezëkët
a szavakot, de azé adott neki. Mikor az megitta, mëgint kért. A kondás
tőtött. De má akkorra két abroncs pattant lë rúlla. Kért még
harmagyikszor is, aszonta, hogy azé is ad ëgy életet! A kis kondás
öntött harmacczor is. Az abroncs mind lepattogott a Hollóferjős
királyrú.

Akkor az fëlkelt, kiszát az ablakonn, a szép asszont a karja közé kapta,
a ki őt abroncsba verette, mer nem akart a feleségi lënnyi, – oszt vitte
haza, a maga tanyájába.

Mëgijett a kis kondás nagyonn. Mikor a Hollóferjős kirá kezibe látta a
feleségit, akkor szánta-bánta má a bűnit, hogy mé is mënt ő be a
tizënharmagyik szobába, de ha má be is mënt, mé adott vizet annak a
kutyának! De má késű vót.

Bemëgy az ëstállóba, kérdëzi a kis ló: »mi bajod, édës gazdám!?« A
kondás elmongya oszt, hogy micsoda: »Gyere, ülly fël a hátamra, hátha el
tunnánk hoznyi!«

A kis kondás fëlült, nemsokára a tëtthelyënn vótak. A feleségi épenn a
kútná mosogatott. Kicsalta szépenn, fëlültette a kis lóra, avval szátak.

A Hollóferjős kirá lova mëg nyihogott, kapát odbe az óba. Odamëgy a
Hollóferjős kirá. »Kutya ëgye a testëdët, főd igya a vérëdët! nincs
ënnëd, nincs innod? mi baj?« Aszongya a ló: »Van én nekëm ënnëm is,
innom is, de nincs szép asszony! De az nem baj! hozzá fël ëgy zsák
gyiót, azt mëgtörjük, mëgësszük, ëgy hordó bort mëg is iszunk rá, mégis
utóérjük őköt!«

Hozott a Hollóferjős kirá ëgy zsák gyiót, mëgtörték, mëgëtték, ëgy hordó
bort mëg is ittak rá, mégis utóérték. Az asszont hozták vissza.

De a kis kondás nem nyughatott, a kis lóval elindút másocczor is. Az
asszony most az udvart sëprëtte. De hasztalan vitték el, a Hollóferjős
kirá mëg a lova mëgtörtek még ëgy zsák gyiót, ëgy hordó bort mëgittak
rá, elfogták a szép asszont megínt. Akkor aszonta a Hollóferjős kirá a
kis kondásnak: »no! még mos së vëszëm el az életëd! kécczër megkímítelek
a három puhár vízé, de má harmacczorra nem këgyelmezëk!«

Mënt haza a kis kondás a kis lóval. Lëcsüngesztëtte a fejit, odavót
egészenn.

Akkor aszongya a kis ló: »má látom, hogy velem nem mégy sëmmire. De
mondok ëgy tanácsot. Van nekëm ëgy rokonom, ëgy ló; ëgy öreg asszonná
van, azonn elhozhatnád a feleségëdët! De sok bajjal tucc ám hozzájutnyi.
A főd alatt ëgy esztendeig këll mënnëd, még az asszont mëttanálod. Ott
këll szógánod, de nem soká, mer csak három nap az esztendő!«

A kis kondás mëkköszönte a kis ló tanácsát, avval mënt, kereste az utat.

A fődönn bozontok mëg sövényëk közt mëg is tanáta. Tellyes ëgy álló
esztendeig këllëtt neki mënnyi, még odaért. Mëlláttya az öregasszont,
odaköszön: »aggyon Isten jó estét! öreganyám! szógálatot gyöttem vóna
keresnyi, ha fëlfoganna!« »Szógálatot?« – monta az asszony – »nem látod,
hogy kilenczvenkilencz fő van itt má karóba? ettéd lëssz a százagyik! De
ha bízol magadba, fëlfogallak!« A kis kondás be is szegődött.

Másnap rëggel rábíz az asszony három lovat, hogy őrízze mëg, este mëg
hajcsa haza.

De allyig vezette ki a lovakot a kis kondás, az erdő alatt mind eltűnt.

Kereste ő, de nem tanáta sëhun.

Ëgy öreg embër állította mëg. Aszonta neki: »ne, itt van ëgy kantár,
amott van ëgy kotló csirke, vágd hozzá a kantárt, në fé! mëllëssz a ló!«

Úgy is vót. A kis kondás a kantárral mëffogta a három lovat. Estére
vezette őköt haza.

Otthonn az asszony ëgy teknő zsarátnak tüzet tëtt elejbëk, a páczájával
mëg jó végigvert rajtok, a mé hatták magokot mëfognyi. De azok elmonták,
hogy nem tehetnek ők rúlla!

A követkëző rëggel kivezette a kis kondás a lovakot, de mëgínt új járt
velëk. Eltűntek. Ha az öreg embër ki nem segítyi, nem tanállya mëg. Most
mëg három nyúl vót a bukorba, azokho vágta a kantárt, a ló mëllëtt
mëgint.

Vezette haza.

Harmannap mëmmeg odavan a ló. Akkor az öreg embër aszonta, hogy »amott
van ëgy kotló, az az öregasszony, alatta három tojás, az a ló, vágd
hozzájok a kantárt, mëgint mëttanálod a lovadot, në fé!« Úgy is vót.
Mëllëtt a három ló, az asszony mëg duzmatt, maj mëgëtte a mérëg.

Eltelt mind a három nap. Nëgyegyik nap kérte a kis kondás a bérét,
monta, hogy neki csak a kis csikó këll. Az öregasszony nem akarta adni,
de a kis kondás aggyig beszét, hogy odadta neki nagy keservesenn.

Mëgy a kis csikóé a kondás, de az oly erőtelen vót, hogy a vállán
këllëtt vinnyi. Ëcczër mësszólal a kis csikó, visszakéreczkëdëtt:
»kedves gazdám! eressz vissza ëgy kicsit, hogy szopom ki az anyámnak
minden erit, në fé! akkor majd én viszlek a hátamonn!« A kondás
visszaeresztëtte.

Mire visszamënt a kis csikó, csak hátára kapta a gazdáját, mënt vele,
mint a szél, ëgënyest a Hollóferjős kirá palotájáho. Az asszony épenn
kályhát puczolt.

Së szó, së beszéd, csak ültették a lóra, oszt vitték.

Nyihog ám mëg kapál a Hollóferjős kirá lova odabe.

Bemëgy a gazdája: »Hozzak-ë gyiót vagy bort?« Aszongya a ló: »hozhaccz
má, nem érjük má utó!«

Mëntek is úgy, a hogy tuttak, de a Hollóferjős kirá lova nyomába së
léphetett a kis csikónak.

Odanyerítëtt a kis lónak: »várjá meg!« de az azt nyerítette vissza:
»vesd le a Hollóferjős kirát, akkor mëvvállak!« Lë is vëtte a ló úgy a
Hollóferjős kirát, hogy a tengër, a hova esëtt, csak úgy tajtékzott
tűlle. Akkor oszt mëvvárta.

A kis kondás az asszonyt, a feleségit hazavitte s újra lagzit tëttek.
Mëghíttak grófot, bárót, hercegët, nagykalapú hübërnáti tótokot,
válogatott cigállegényëkët, hóhért, papot, vaskalapot. A pap eskette, a
hóhér sëprőzte, az istennyila összepüfögtette, cënzuráré-pënzuráré, folt
a sárga lé.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. febr._



6. A kis kondás.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn, az ópërëncziás tengërënn túnann
vót, az üveghëgyekënn innen vót, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala
se vót, ahun jó vót, ott rossz vót, ahun rossz vót, ott jó vót, mégis
mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa. Ára mënt három meztelen
czigángyerëk, mind az ingi elejibe hánta a sok bogácsát. Hát enné má
nagyobbat nem hazudhattam vóna, csak azt, a melyikët most akarok
elmondanyi.

Vót ëcczër ëgy szëgény asszony, annak vót ëgy fia. Malaczot őrzött vóna,
ha őrzötte vóna, de csak kárt csinát mindenütt, nem tutták hasznát
vënnyi, nem vát be kondásnak. Hiába tróbát vele az annya akarmit,
mindëgy vót annak, avval a gyerëkkel ugyan nem tuttá vóna semmire së
mënnyi, ha angyalú kukoríkoltá vóna së. Valami hasznavehetetlen kölyök
vót.

Hát ez a tëddlënëroncsd kondásgyerek mëghallotta ëcczër, hogy a kirá
annak aggya a lyányát, a ki úgy el tud bújnyi, hogy az ő lyánya nem
tanállya mëg.

»No, kis kondás! – monta magába, – most vágd ki a balingújjat, sokat
nyerheccz ëgy kis ügyességvel!«

Fël is szëdelőczködött, süttetëtt mingyá ëgy tarisznya hamubogácsát,
nyakába kanyarította a cifra szűrit, avval elindút.

Mënt, mënt, mëndëgét árkon-berken, hëgyën-vőgyön keresztű, hun erdőbe,
hun síkfődön, a bogácsa is fogytán vót má, de ő még nem tanát a kirá
kastélyára. Mëgyën ëgy álló hétyig, má az utóssó bogácsának is a s...ire
vert, de nem lát még së sëmmit. Szomjann is vót má, olyan vót a nyelvi a
nagy szárasságtú, mint ëgy fëlvert haluska.

Mit csinállyék má? hát gonoszú vesszën? esztudva ő el së indút vóna!

A hogy mëgy, hát sokára taná ëgy kutat, a vállóján ült két fejír galamb.

Odamëgy. »No, két fejír galamb! én mos má tiktëkët mëgëszlek, mer maj
mëhhalok éhënn!«

Aszongya a két fejír galamb: »Në ëgyé mëg, kis kondás! inkább húzzá
nekünk ëgy vëdër vizet, szomjann vagyunk nagyon, jótét helyibe jót
vársz!«

Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette mëg. Odament a kút
kávájáho, húzott nekik ëgy vëdërrel, azután maga is jólakott a jó hideg
vízzel.

Avval ment tovább.

Hát má nem vóna szomjann, de a hasa, az morgott mint ëgy lánczos kutya.

Valahun, ëgy nagy pusztaságon való mënésibe, bődörgésibe, taná mëgint
ëgy sánta rókát. »No, sánta róka! akarmi lëgyek, ha tégëd mëg nem
ëszlek!« A sánta róka könyörgött, hogy në ëgye mëg, a kis fiának visz
ëgy kis ënnyivalót, de »jótét helyibe jót várj, kis kondás! maj
segíhetëk én még tërajtad!«

A kis kondásnak má düllett a szëmi a nagy éhségtű, de nem bántotta.
Gondolta, hogy maj visszafizetyi még az az ő jóságát!

Csütylyik-botylyik a kis kondás, szántáson, vetésënn, tallón, pallagon
vitt az úttya, összekotorászta mán a legutóssó morzsát is a tarisznyábú,
azt mëgëtte. De mi vót az annak az éhës hasnak, jobbra dőt, balra dőt,
má asz hitte, hogy sosë ér oda, a hova akar.

Úttyába má messzirű lát ëgy nagy tót. Má ő mëgnézi, hátha lësz ott
valami, valaki. Lëmëgy a partyára, hát ott láttya, hogy a víz szélyibe
verdëk egy kis hal. Odakap nagyhomonn,[15] fëlvëszi a vízbű a kis halat.
De az aszongya neki: »Ne ëgyé mëg kis kondás! mëgszógáhatom még én nekëd
a të jóságodat!« Nézte a halat soká a kis kondás, szép pót nagyon, a
pézi csakúgy ragyogott, a hogy rásütött a nap, megsajnáta, oszt
visszatëtte a vízbe.

Huncut dolog az az éhség, elmëgy az emberség mellett, a kis kondás is
bánta má, hogy útra kelt.

De má mindëgy, ha ég főd is összeszakad is, ő má nem fordú vissza. Mënt,
mënt továdabb. Hát taná mëgint ëgy kutat vállóval, a vállón két fejír
galambot. »No, má nem tesztëk bolondá, nem nézëk má én së Istent, së
embërt, én mëgëszlek bennetëkët!«

Rimánkodott a két fejír galamb, hogy csak most az ëcczër në ëgye mëg
őköt, maj megszógállyák még ők az ő jóságát! »Ëhën ám! tik mindég ki
akartok rajtam fognyi, én mëg, mint a bolond, hallgatok rátok, de oszt
aszt nem keresitëk, úgy-ë, hogy én má móta maj fëlfordúlok éhënn!«

Mëg akarja fognyi a galambokot, de azok csak rimánkodnak, esenkënnek
neki, utóllyára oszt nem bántotta, húzott nekik ëgy vëdër vizet, nyelt ő
is ëgy nagyot a vëdërbű, avval ment.

De má asz hitte, hogy nem vallya meg. Ebbe az éhségbe el këll pusztúnyi!

Má maga së tutta, móta? csak asz tutta, hogy nagyon régën úton van má.
Beletörődött a sorsába, mos má kárësz-kúrësz, a hol lész, úl lësz!

Nagysokára oszt elért a kastélyho.

A kapuba ott át a kirá. A kis kondás illendőven odaköszön, a kirá is
elfogaggya. »Hát hun jársz të êre, te kis kondás! a hun még a madár se
jár? mi keresnyivalód van itt?« Elsorolja oszt a kis kondás, mi végrű
jár ő êre, mëg hogy bizony ide is igyekëzëtt, mer hogyím hallotta, hogy
a kirá annak aggya a lyányát, aki el tud búnyi előlle, hát megpróbákozik
ő is, hátha lënne valami sikeri a válalkozásának. »Jó van, fiam! jó van!
– monta a kirá, – de ládd-ë, itt van kilenczvenkilencz embërfej karóra
húzva, të lëszël a százagyik, ha nem tuccz elbúnyi!« A kis kondásba nem
szalatt bele a madzag, csak aszonta, hogy »maj lësz valahogy!«

Akkor osz bemëntek, a kis kondás eléadta a panasszát, hogy bíz ő mán
nagyon éhënn van, vessënek neki ëgy kis maradékot. Attak oszt neki
annyit, a mënnyi belefért.

Másnap a hogy fëlkelt, ment be hozzá a kirá, hogy bujjék má míg a lyánya
fël nem kel, mer ha fëlkel, nem igen tud tűlle elbújnyi.

Kászalógyik a kis kondás, kászalógyik, ecczer csak valahogy odanéz az
ablakra, ott láttya az első két fejír galambot. Kinyittya az ablakot,
azok aszongyák: »Gyere rögtön, majd elviszünk mink!«

A kis kondás së húzódozott soká, rájok bízta magát, azok meg usgyi!
mentek vele, mint a szél, ëgënyest a nap háta mëgé.

Felkészűt a kirákisasszony is, lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb
rózsát, akkor ëgyet sürdűt a sarkán, »gyere elé, kis kondás! ott vagy a
nap háta mëgëtt!«

Hű! ëtte a mérëg a kis kondást, mëg fét is, de micsinállyék? kibujt a
nap hátátú, oszt mënt ëgënyesenn a konyhába.

Mëvviratt a másnap, fëlkel a kis kondás, ránéz az ablakra, a sánta róka
má ott ágaskodott, várta. Felkészű hirtelennyibe, nyittya ki az ablakot,
mënnek ő a rókával.

A róka elvitte őt a főd hét csinnyára.[16]

Kimëgy a kirákisasszony a kerbe, leszakajtya a letszëbb rózsát, ëgyet
sürdű a sarkán. »Gyere elé, kis kondás! a főd hét csinnyán vagy!«

Mit vót mit tënnyi, a kis kondás elébújt onnan is.

Harmannap a kis halho ment el a tóba, az lëvitte a tó ëgyik szögletyibe.
»No, má ide nem ér el a szëmivilága ússë, itt tanállyék hát më!«

De a kirákisasszony a hogy lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb
rózsát, ëgyet sürdűt a sarkán, mingyá hítta elé a kis kondást a tó
fenekirű.

»Hát végem van! av van! má enyím a százagyik karó! – mondogatta a kis
kondás, – má ha háromszor megtanát, nëgyegyikször së tudok má én úgy
elbújnyi, hogy rám në akaggyon!«

Lëfekütt, hogy majd alszik, kipihenyi magát, de nem bírt ám së alunnyi,
së pihennyi, csak hánkolódott, veczkelődött.

Másnapra viradóra ott lát az ablakába két fejír galambot. A hogy őt
meglátták, az egyik mingyá elszát, a másik ott maradt.

Beeresztyi a galambot. Az aszongya neki: »Gyere sebësen, të vátozzá egy
szép rózsáé, én is azé vátozok!«

Úgy is lett. Má délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifoszlott,
ittis-ottis a kerbe szëbbné szëbb virágok virítottak.

Lëgyön a kirákisasszony, keresi a letszëbb rózsát, hát kettőt
ëgyfurmának taná. Leszakajtya mindakettőt. Szúrta a mellyire.

Akkor ëgyet sürdűt a sarkán, de má nem látta a kis kondást. Sürdű még
ëgyet, akkor së láttya.

»No, apám! nem látom má a kis kondást, elbújt, hogy nem tanálok rá!«
»Dehonnem, dehonnem! sürdű még ëgyet a sarkadon, hátha mëglátod!«

Sürdűt a lyány harmagyikszor is, de sürdűhetëtt vóna má ő akarhanyat,
ússë tanáta vóna mëg a kis kondást.

Akkor csak a lyány mellyirű az egyik rózsa galamb képibe elszát, a másik
rózsa mëg átvátozott a kis kondásé.

A királyány csak nagyot nézett, hogy maga előtt látta a kis kondást.

Akkor a kis kondás magáho ölelyi a lyánt. »Szívem szép szerelme! én az
ettéd, të az enyím! ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!« mëgölelték,
mëgcsókolták ëgymást, a kis kondásbú még hécczërte szebb legény vát,
olyanok vótak ott egymás mellett, mint a bukrétába kötött virág. Azután
lakzit laktak, boldogok lëttek, a kis kondásbú olyan fáin embër lett,
hogy mán ë párja, a lyánbú mëg szép asszony, még most is élnek, ha mëg
nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öregasszony előadása után.
Lejegyzés ideje: 1904. jan._



7. Csinos Ágrágyi.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, abba a városba mëg lakott
ëgy szëgény embër, annak vót három fia.

A kirá országába sëtéccség tanyázott, nem vót ott së nap, së hód, së
csillag. Gyërtyáná vettek, gyërtyáná szántottak, mëg gyërtyáná arattak
is. A nap tizënkétfejű, a hód kilencfejű, a csillag mëg hétfejű
sárkányná vót. A kirának vót gyönyörű szép három lyánya, a nas
sëtéccségtű nem mënt oda kérőbe sënki, má a kirá azt hitte, hogy otthon
vesztek valamënnyien.

A szëgény embërnek a letkisebb fia, a Hamupipilyke, a sutba őllötte a
hamut, ëcczër aszongya az apjának: »écsapám! mënnyék el a kiráho, mongya
mën neki, hogy eléhozzuk mink hármann a napot, hódat, csillagot, ha a
három lyányát hozzánk aggya feleségnek!« Az apja el is mënt mingyá.
Elmonta a kirának, a mit Hamupipilyke mondott. A kirá szívesenn
beleëgyezëtt.

Mëvviszi a szëgény embër a hírt, hogy »körű hát Bangyi a boglyán! állyá
a sarkadra, a kirá odaggya mind a három lyányát, ha csakugyan úl lëssz,
a hot të mondod!«

Hamupipilyke – akarom mondanyi: Csinos Ágrágyi – mer má így hítták,
elmënt a kiráho, mëgkérdëzte, hogy van-ë kovácsa? A kirá aszonta, hogy
van ëgy, de má an nem lát jó, de van neki háromszáz legénnyi. Aszongya
arra Csinos Ágrágyi: »hát csinállyék mindën legény három-három pár
kardot!« Azutánn azt kérdëzte: »hát lova van-ë?« Aszongya a kirá: »van
három ménësëm, az ëgyik harmadfű, a másik nëgyedfű, a harmagyik mëg
ötödfű!« »Vezessék be!« monta Csinos Ágrágyi. Bevezették.

Csinos Ágrágyi odamënt mindhë, farkáná fogva mëghúzta valamënnyit, de
mind ëgy mákszëmig seggre rántotta. Aszongya Csinos Ágrágyi: »uram! ezëk
nem jó lovak, ëgy së! máshonnat hozassék!« A kirá bosszús vót nagyonn,
hogy három ménësbű nem tanákozik ëgy jó së. Akkor jutott eszibe, hogy
van ő neki három lova, a kikre akkor néztek a bérësëk, ha eszikbe
jutott. Azokho vezette be Csinos Ágrágyit. Próbáta oszt, de nem birt
velëk. Akkor mëhhatta a kirának, hoz zabollyák, ezëk jók lësznek!

Mikor evvel mëvvót, kitróbáta a kardokot. De ëgy së vót jó belűlle, ëgy
csapásra mind átvágta. Ha mëghatta, hogy az öreg kovács csinállyék
hármat, hátha az mëgállya a helyit. Úgy is vót. Az öreg kovács csinát
hármat, olyant, hogy hét országra hallacczott a pëngésik. »No! em mán jó
lëssz!« – monta Csinos Ágrágyi.

Akkor a három lovat, a három kardot a három testvér elosztya magok közt,
elindúnak.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, má nagyon sokáig mëntek. A testvérjei is
elkeztek zúgolódanyi, hogy ők má nagyonn éhënn vannak, kënyerezni kék,
állyonak mëg! de Csinos Ágrágyi aszonta: »csak gyerünk, maj tudom én,
hun kënyerezzünk!«

Nem sok idő telt má bele, hogy ëgy rézhídho értek. Ott Csinos Ágrágyi
lëszál a lórú, aszonta, hogy: »no! ha akartok, hát itteng
kënyerezhettëk!« Mëg is kënyereztek mind a hármann, azutánn a két legény
elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütötte a
hidbú, oszt ott várakozott.

Ëcczër gyön a hatfejű sárkány, a lova lába mëbbotlott a hídonn a Csinos
Ágrágyi kargyába. »Czo fël, të! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët!
tán az a kutya Csinos Ágrágyi van itt?!« – dörmögte a sárkány. Kiugrott
a híd aló Csinos Ágrágyi: »Ah hát! mi bajod vele!? Ölre gyössz-ë vagy
kardra!?« »Gyerünk kardra!« – monta a sárkány.

Összemëntek, de nem soká vagdalódzottak, mër Ágrágyi úgy összeaprította,
mint a kompért. A sárkány lovának ódalánn vót a csillag, mihent a
gazdája fëlfordút, a csillag szát fël ëgënyest az égre.

Akkor fëlkőtötte a testvérjeit, oszt mëntek tovább. Amazok mëgint
elkeztek këgyetlenű éhëznyi, de Csinos Ágrágyi tűresztelte őköt, hogy
»nemsoká odaérüm má, a hun ëhetünk, csak në lëgyetëk má tűrhetetlenëk!«

Oda is értek nemsokára az ezüsthídho. Mëgkënyëreztek, a két testvér
mëgint elalutt, Csinos Ágrágyi mëg lëmënt a híd alá, a kargyát kiütte a
hídbú mëgint.

Gyön a kilenczfejű sárkán, a lova olyant bakott a kardba, hogy majd
elesëtt. »Czo fël te! főd igya a vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a
kutya Csinos Ágrágyi van itt?« »Ah hát!« – kiátott neki – »mi bajod?
ölre gyössz-ë vagy kardra!?« »Kardra!« – monta a sárkány.

Mëntek oszt kardra.

Csinos Ágrágyi nem nagyon játszott vele, mintha csak kótábú olvasta
vóna, úl lëszëtte a sárkán fejét. Mikor az utóssót rugdosta, a lova
ódalárú këgyesenn szát fël a hód az égre.

Akkor Csinos Ágrágyi fëlkőtötte a testvéreit, oszt mëntek továdabb mind
a hármann.

A hogy mënnek, a két nagyobb újfënt panaszolkogyik, hogy ők ehënn
vannak, má ők nem mënnek aggyig a szentnek së, még nem ësznek! de Csinos
Ágrágyi jó odabeszét nekik, oszt elhallgattak.

Ëcczër elérnek az aranhídho. Mëgának, kënyëreznek, a két nagyobb testvér
lëfekszik, Ágrágyi mëg lëmëgy a híd alá, a kargyát mëg kiütyi a hídonn.

Nem këllëtt neki soká várakoznyi, gyött a tizënkétfejű sárkán, olyan
nagy dëbëlla testyi vót, mint ëgy kemëncze.

A lova beleütte a lábát a kardba. »Czo fël te! – kiátott oda neki – főd
igya vérëdët, kutya ëgye testëdët! tán az a kutya Csinos Ágrágyi van
itt!?«

Csinos Ágrágyi mëg csak kiugrott a híd aló, »ah hát! mi bajod velem!?
ölre gyössz-ë vagy kardra?« – monta a sárkánnak. A sárkány kardot
választott.

Vagdalódzottak ők fájinú, de nem birtak ëgymással, szakatt rúllok a víz
patakba, de nem ért az sëmmit.

Aszongya a sárkány: »tudod-ë, mit? Csinos Ágrágyi! vátozzá të fakó
kereké, én maj tüzes kereké vátozok, jó?«

De Csinos Ágrágyi nem ëgyezëtt bele. Aszonta: »nem jó lëssz az úgy, hé!
të vátozz tüzesé, én is tüzesé, vagy të is fakójé mëg én is fakójé!«
Mëgëgyeztek, mind a ketten tüzesé vátoztak.

Egymásnak mëntek, viaskottak. Má ëgy holló ott nézte ëgy fárú, hogy
mëlyik esik má el, hogy a husábú ëhessék. De hasztalan várt, mert mém
mos së tuttak ëgymással sëmmire së mënnyi.

Akkor Csinos Ágrágyi odaszól a hollónak: »hallod-ë, te holló! hozzá
nekëm ëgy süveg vizet! mëgkapod a jutalmát!« A holló elszát, hozott is
neki ëgy süveg vizet. Csinos Ágrágyi kapta magát ráöntötte a másik tüzes
kerekre, a sárkány ëcczërre fëlfordút. No! lakmározhatott a holló
kedvire!

A nap mëg, mint a hód, a ló ódalárú fëlszát, de Csinos Ágrágyi mëgkapta,
mint a csillagot mëg a hódat, oszt a tarisznyájába tëtte.

A testvérjei mëg má mindënáronn szerettek vóna hazamennyi, hogyím a
három sárkánnak má végi vót. De Csinos Ágrágyi nem engette.
»Hallyátok-ë, a sárkányoknak él ám még a feleségik mëg az apjok mëg az
annyok, mén nem mëhettëk haza! Várjatok még!«

A hogy mënnek az útonn, ehënn vótak má mind a hármann, látnak ëgy
gyönyörű szép körtefát. Aszongya az ëgyik tesvér: »ëszëk én abbú!« De
Csinos Ágrágyi aszonta neki: »maj mëllátom én, hogy ëhetël-ë?« avval a
kargyát tövig belenyomta a körtefába. Dőt utánna av vér, mintha dézsábú
gyött vóna. Ev vót a hatfejű sárkán feleségi, ki csak azé vátozott
kőrtefáé, hogy ëgyënek belűlle! mind ëcscsëppig mëgmérgezte vóna őköt.

Árébb mënnek, akkor mëg ëgy kutat tanának. Az ëgyik nagyobb testvér ép
innya akart, de Csinos Ágrágyi a kútágasba vágta a kargyát. Dőt a vér
abbú is. Ez mëg a kilenc fejű sárkány feleségi vót, ez is mëgakarta őköt
mérgeznyi.

Harmacczorra ëgy nagy pépsarat tanátak, de hosszú vót, az mëg a
tizënkétfejű sárkán feleségi vót. Csinos Ágrágyi kihúzta a kargyát, oszt
a mére mëntek hasította a sarat mindënütt. A kard nyomába csak úgy
öklöndözött fël a vér.

Mikor má evvel is elbánt, Csinos Ágrágyi aszonta a báttyajinak, hogy:
»no mosmá mëhettëk haza, netëk a nap, a hód mëg a csillag, vigyétek haza
a kirának! mongyátok mëg neki, hogy tisztëlëm!« avval a tarisznyábú
elészëtte a nagy fényësségëkët, odatta, oszt ki êre, ki ára, elindút.

Csinos Ágrágyi elmënt világot próbányi, oszt úttyába ëgy hêre beát
kovácslegénnek.

Mëttutta ezt a sárkán feleségi, az öreg sárkányé, odamënt, aszongya:
»no, Csinos Ágrágyi! hát itt vagy most!? gyere csak, hagy nyellyelek
el!« oszt úgy kitátotta a száját, hogy ëgy ház is elfért vóna benne. De
Csinos Ágrágyi épen ëgy véka szurkot mëg ëgy véka ólmot olvasztott.
Aszongya a sárkán feleséginek: »várjon! mingyá mënëk, csak ezt hagy
végzëm má el ë!« Mikor mindakettő jó fëlolvatt, beöntötte a sárkány
feleséginek a torkába, am mëg ëcczërre kampësz lëtt tűlle.

Csinos Ágrágyi mos má ëgyet gondolt, azt, hogy mëgölyi az öreg sárkánt
is, ha csak lëhet.

Elmënt nyúl képibe, hogy maj mënnézi az öregët, micsiná? hun lakik? mi
egymás! de az mëgösmerte, ha el nem szalatt vóna, biztosann mëffogta
vóna. Másnap Csinos Ágrágyi tarka macska képit vëtte fël, hogy így maj
csak nem ösmerik mëg. De mëgösmerték mëg mëg is fogták.

Aszongya neki az öreg sárkány: »no! véged most kutya! három fiam, három
mënyem mëg a feleségëm a të kezed által mút ki, most én járok végedre!«
Csinos Ágrágyi könyörgőre fogta a dógot, hogy akarmit mëttësz, csak
këgyelmezzën az életyinek. Az öreg sárkán nagy sokára ráatta magát,
aszonta: »ha a kirá letfiatalabb lyányát, a kit magadnak szántá,
elhozod, akkor mëkkegyelmezëk!« Csinos Ágrágyi még a gyövő hetet is
mëgígírte most, úgy mëvvót ihedve.

El is mënt. Fëlült ëgy hajóra, azt telerakta sok szép portékával, a
királyánt rácsalta, el is vitte. De a hajón kimutatta neki magát Csinos
Ágrágyi: kiski ő? azután mëg fëlokosította, hogy tuggya më, »mibe van a
sárkánnak az a nagy ereji?« A lyány mëgígírte.

Mikor odaértek, örűt a vén sárkány a fiatal pëcsënyének. Ágrágyinak mëg
is këgyelmezëtt.

Ëgy nap a lyány aszongya a sárkánnak: »no! sárkány! ha mán ettédnek këll
lënnëm, mondd má mëg: mibe van nekëd az a nagy erőd?« De a sárkány
vonakodott, nem akarta mëmmondanyi. Utollyára oszt mégis mëmmonta.

Aszonta, hogy »van a tengër szögletyibe égy vaddisznó, ha azt mëllövik,
mëg ha a fejirű azt az ëgy aranhajszálat lëszakíttyák, akkor végi mindën
erőmnek!«

A lyány ezt mëmmonta Csinos Ágrágyinak, az mëg fogta magát, mënt,
lëlőtte a vaddisznót, a tüdejibű, májábú ëtt, a lyány, mer vele szökött
az is, lëszakajtotta a fejirű az aranhajszálat.

Mikor visszaértek, Csinos Ágrágyi az öreg sárkánt mëgölte, a lyánt
hazavitte, mëgesküttek, a feleségi lëtt, még most is boldogann ének, ha
mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva öreg parasztasszonytól.
Lejegyzés ideje: 1904. jan._



8. Az aranyköles.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer
egy király, annak meg három fia.

Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az
országban, mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt
belőle, mert minden nap lelegelte hol a réz-, hol az ezüst-, hol az
aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni,
akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott, a vetés oda volt, a ménesek
mind összegázolták.

Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:

– Fiam! most már benned van minden reménységem, rád bízom a kölest. Ha
meg tudod őrzeni, a fele termés a tied lesz.

A királyfi vállalkozott.

– Ha csak az kell, apám! majd megőrzöm én!

Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe s elkezdett
kenyerezni. A hogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.

– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! – mondta
a királyfinak.

De az rá se nézett, csak ett tovább. Mikor jóllakott, alig törülte meg a
száját, jött a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fújt, a királyfi
úgy elaludt, mint a ki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, a kit
le nem legelt, azt mind legázolta. Jó délután volt, mikor felébredt a
királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrzeni a kölest, szépen is
meg tudta őrzeni! Hát már megvolt, ne dévánkozzunk rajta, ő is bement az
apjához s elmondta, hogy biz a köles így meg így van!

A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a
bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.

A királynak nem volt már kihez fordulni, kiküldte a legkisebb fiát. Az
is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány.

– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen!

A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odadta
neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:

– No! szép királyfi! jó tettedért jót várj! tudod-e, hogy nem tudnád
megőrzeni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a
rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál
volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én
neked valamit. Kiszedem a köles közül a tövisket, kazalba hányom, neked
arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérfődről fújja az
állomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd
felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem
ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a
kezedben, a ló mindjárt ott hagyja a kölest, hozzád megy s azt kérdezi:
mit parancsolsz, édes gazdám? te csak azt mondjad, hogy adjál nekem
hétországi ruhát meg hétországi koronát! ha nem akarja adni, vágd a
kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! majd megadja akkor. S aztán
ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog
állani. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két méfődről fújja az
állomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el
ne aludj! a balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!

Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, a mit a földből
kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a tövisknek a leghegyébe
feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása,
mikor meg már csak egy méfődre volt, fújta ám az álomszellőt, a kis
királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú még
sem ébredt. Egyszer csak leugrik a patkány a másvilágról, felrángatja:

– Kelj már fel, itt a csődör!

Szegény királyfi azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt, de
hogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a
kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette
volt a ló.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát.

– Azt nem adhatok.

A királyfi még jobban bevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt
megigérte s meg is hozta neki. Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.

Másod- meg harmadnap azonképen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört,
a kik csak úgy elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát meg a
hétországi koronát.

Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép
aranykölest, ki is nyomtatták, a feletermést a legkisebb fia kapta.

A szomszéd királynak volt egy lánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy
el, a ki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, a kit ő az ablakon
kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza
az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a
hétországi aranyruhát a fejére tette a hétországi aranykoronát,
rápattant a lóra s usdi! az meg ment vele egyenest a
feketelevegőjárásába.[17] Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi
nemhogy a koszorút vette volna el a királykisasszony kezéből, még meg is
csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá:

– No! ez má derék legény, megérdemli a lányomat!

Magához hivatta s mindjárt minden teketória nélkül meg is fiamozta,[18]
a lányát meg a felebirodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan
éltek, hogy hetedhét országon párját kellett volna keresni! Talán még
most is élnek, ha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Kaló János parasztlegénytől. 1905. jan._



9. A próbára tett kiráfi.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétországonn is túnann vót, az ópërëncziánn
is túl, a hun a kurtafarkú kis disznó túr, vót ëgy kirá. Annak a kirának
az asztaláná má hét esztendeig ült ëgy madár, a kinek a hét álló
esztendő alatt ëgy morzsa së jutott.

Ëcczër mëgembërëlte magát[19] a madár, fëlkelt az asztaltú, oszt aszonta
a kirának:

– No! én most elmënëk, te embërtelen kutya! të mëg ülly itt aggyig, még
a vérëmbű nem iszol!

Avval usgyi! ki az ablakonn, oszt nem látták többet a madarat.

A kirá azt hitte, hogy a madár csak tréfákozott, fël akart kelnyi a
székirű, hát csakugyan nem tudott.

– No! ez a madár most engëm mëgátkozott! monta magába.

Kiszóll a letnagyobb fiának, hogy akarhogy! akarmint! de ő neki keríjje
mëg azt a madarat, mer azé, hogy ő a székrű aggyig nem bir fëlkelnyi,
még annak a véribű nem iszik.

Elindút a letöregebb kiráfi. Túnann járt má ungonn-berkënn, mikor ëcczër
ráestelëdëtt.

Má éhënn is vót, elkezdëtt kënyereznyi. A hogy ëddëgét, odamënt hozzá
ëgy róka, a ki kért tűlle ëgy falat kënyeret.

A kiráfi úgy tëtt, mintha nem is hallotta vóna, másfele nézëtt.

– Mëgá! – mondta a róka magába, – maj mëbbánod mét të eztet!

A minthogy igaz is lëtt, mer allyig alutt el a kiráfi, a róka lërágta
mind a két filit.

Ő má csak arra érzëtt fël, hogy nagyon fáj a fili-helyi. Mit csinállyék
most má, ilyen csonkánn el nem indúhat, szégyënszëmre vissza këllëtt
fordúnyi.

Otthon elmonta, hojjárt, az apja jó összeszitta, azt nyerte vele.

Az öreg kirá most elkűtte a közepső fiát. De az is abbú a végibű vót
vágva a vászonnak, a kibű a báttya, az is új járt a rókával: a két fili
nékű mënt haza. Azt is jó lëpiszkolta az apja. Elkezdëtt szomorkonnyi a
filire, de a báttya vígasztalta:

– Sosë búsú, hé! akar avval, akar annékű!

Utóllyára a letkisebbënn vót a sor. El is mënt, fëltarisznyázta magát
fájinú, nem vót sëmmi baja së.

Soká mënt ő is ëgy hujába,[20] míg arra a hêre lëterepëdëtt, a hun a
bátyai szoktak vót kënyereznyi.

Javába falatozott, mikor a róka odamënt ő hozzá is kolëdányi.[21] Ő neki
jó szívi vót, avval a falattal, a mit a rókának ad, ússë lakna jó, hát
adott neki ëgy pille kenyeret.

A róka jóézűvenn mëgëtte, mikor lënyelte az utóssó harapást is, aszongya
a kiráfinak:

– Hát të jószívű vótá, én is al lëszëk hozzád. A két bátyádnak én rágtam
lë a filit, mer azok kényësek vótak, de të kérjé akarmit, ha mët tudom
tënnyi, mëttëszëm.

A kiráfi oszt elmonta, hogy mi járatba vóna ő, ha tunna abba segítenyi!

– No! ha csak az a baj, – mondta a róka, – az nem baj! Az a madár ennek
mëg ennek a kirának a birtokába van, ha csëndësenn belopánkodol, el
tudod hoznyi, de ahho az aranpokróczho, a kinn a madár ül, hozzá në nyú,
mer mëffognak, olyan biztosan tudom, mint az életëmët! De në fé! mer én
veled lëszëk, majd adok én tanácsot!

A kiráfi mëffogadta, hogy úgy tësz, a hogy a róka mongya.

Mëntek is oszt ëgyütt.

Mikor a királyi palotáho értek, a róka kívël maratt, a kiráfi bemënt. A
madár ott ült a kertbe ëgy fa alatt ëgy arany pokróczonn. Mëgfogta a
madarat, de olyan szépenn villogott a pokrócz, nem áhatta mëg, hogy
hozzá në nyúllyék.

Mikor fëlemelte, az csak elkezdëtt csirimpolnyi, lármáznyi, úgy, hogy
odbe eszrevëtték mingyá: no! most valaki a madarat akarja elvinnyi!

Ki is szalattak, lë is filelték a kiráfit abba a szentbe.

Faggatták oszt, kérdëzgették, hogy mit akar ő avval a madárral? Akkor
elmonta, hogy ő a szomszéd kirá fia, ezé mëg ezé akarta vóna ő a madarat
elvinnyi, hogy az apja a véribű ihassék.

Aszonta neki oszt a kirá:

– Van a szomszédomnak ëgy szép aranylova, ha të azt nekëm mëgkerítëd,
akkor nekëd adom a madarat!

Avval eleresztëtték.

Gond ütte a fejit, hogy hogy is szerzi ő mëg azt az aranylovat! De a
róka fëlvilágosította, hogy így mëg így! azonn is van ëgy aranpokróc, ha
ahho nem nyúsz, ettéd az aranyló!

De a kiráfi ott is csak új járt: hozzányút a pokróczho, mëffogták.

Ott mëg csak úgy ígírték neki az aranylovat, ha a szomszédkirá
arankocsiját el birja lopnyi.

Ő ráát mindënre, mondhattak vóna neki akarmit!

A róka mëmmëg annyit mondott neki:

– Ha nem lëszël olyan butu, hogy az aranpokróczho hozzányúllyá, akkor a
kocsit szépenn kihozhatod!

Hogy a kiráfinak hun járt az eszi, nem tudom, de az arankocsival úgy
mëgjárta! A rossz üsse el azt a pokróczot, de nagyon kedves lëhetëtt
előtte!

Mëffogták újfënt!

Ott má el akarták agyabugyáznyi, de hogy a kirá kimënt, nem bántották.
Vallatóra fogták oszt. Szëgény ihettyibe allyig tudott szónyi, a kit
mondott is, csak nagy nehezenn tutták belűlle kiorvosolnyi.

Utóllyára aszonta neki a kirá:

– Van ide nem messzi ëgy ház, abba őriz ëgy öregasszony ëgy szép
tündérlyánt, ha të azt elhozod, a kocsit elvihetëd!

Elmongya a kiráfi a rókának végig-hosszig, a mit montak neki, de csak
akadozott a szava, mer még most is tartott benne az iheccség. Az
izzaccság mëg csak dőt az arczárú, mintha öntözték vóna.

– Em mán bajosabb ëgy kicsit, de maj tëgyünk rúlla! Al lëssz abbú, hogy
bemënünk mindaketten, oszt mikor má të kihoztad a lyánt, én tündérlyányé
vátozok, az öregasszony majd azt hiszi, hogy én vagyok a tündér.

Úgy is vót. Bemëntek mindaketten. Az öregasszony épenn alutt, ëgy
tündökszép[22] lyány mëg söprötte a pitart.

A kiráfi karonn fogta, kivezette. A róka má a másik përcbe tündérlyányé
vátozott, oszt söprött tovább.

A kiráfi má jó távolyosann vót a tündérlyánnyal, mikor ëcczër a róka is
a nyomokba vót.

Kérdëzte oszt a kiráfi a rókát:

– Hát törtínt-ë valami?

– Dehogy törtínt! fëlérzëtt az asszony, rajtam eszrevëtte, hogy nem az ő
lyánya vagyok, el kezdëtt kiabányi, ráült a seprőre, hogy majd ezt a
lyányt visszaviszi, de tik má annyira elgyöttetëk, hogy idáig az ő
hatalma nem terjed. Én mëg visszavátoztam, oszt úgy loholtam utánnatok
ë! Hanem most maj bemënünk az arankocsié, tudod-ë?

A kiráfi má ekkorra mëszszerette a tündérlyánt, nem vót neki szívi tűlle
mëvványi, ha aszonta a rókának, hogy ő a lyánt má nem aggya oda, ha az
apja a székirű sosë kel is fël!

– Azonn is segítünk! maj lëszëk ën kisasszony, vezess be, de csak úgy,
ha mëffogadod, hogy a véginn mindënt mëgfelezünk!

A kiráfi szorúccságába azt is mëgígírte.

Mikor a palotáho értek, a rókábú gyönyörű tündérkisasszony lëtt, a
valóságosat kívël hatták, ők mëg bemëntek.

A kiráfi nemsoká gyött kifele az arankocsival. Ráültette a szép lyánt,
oszt mënt olyan sebësenn, a hogy csak bírt.

Má jó messzire vótak, mikor ëccër a róka is velëk van.

Elmont a oszta róka, hogy javába ölelgette a kirá, mikor neki eszibe
jutott, hogy a kiráfi mëg a szép lyány má jó elmëhettek a palotábú,
ëcczërcsak átvátozott rókáé. A kirát maj kitörte a rossz! úgy mëgihett!

– No! csakhogy ennyire is vagyunk mán, – sohajgatott a kiráfi, – de még
kettő van hátra!

– Maj rendbe lëszünk avval is! – monta a róka.

Hát rendbe is lëttek. Mer a róka átvátozott arankocsié is, elhozták az
aranylovat, átvátozott aranylóé is, oszt elhozták a madarat is, a kitű a
kirá a fëlkelésit várja.

Igy oszt övék lëtt a szép tündérlyány, az arankocsi, az aranyló mëg a
gyógyító madár, mind.

– No! most má felezhetünk! itt van minden! a lyánbú is, a kocsibú is, a
lóbú is mëg a madárbú is!

Szëgény kiráfinak maj mëhhasatt a szívi.

– Nem bánom én, felezzünk mëg mindënt, csak a lyánt nem! në fosszá mëg
ettű letalább!

– No! jó van! hát nem felezëk mëg sëmmit, de fogadd mëg, hogy a mit itt
az útonn hazáig tanálunk, mindënt megcsókolsz!

A kiráfi mëffogadta.

Először is tanátak ëgy döglött kutyát, olyan büdös vót, mint a mervílyës
dög.

A kiráfi lehajlott, hogy mëgcsókollya, de a róka visszarántotta.

– Majd azt csókold mëg, a kit ezutánn tanálunk!

Tanátak ëgy varas békát.

A kiráfi azt is mëg akarta csókolnyi, de a róka aszonta neki:

– Látom, hogy embër vagy, në csókold mëg a békát! én csak próbára
akartalak tënnyi. De most má mënny haza tís! ággyon mëg az Isten!

A kiráfi csakugyan is nemsoká hazaért, a madár lábát mëvvágták, a véritű
mëggyógyút a kirá, úgy hogy a fia lagziján a szép tündérlyánynyal ő
tánczolta a letfrissebbet.

A kiráfi oszt egész életyire boldog lëtt, a feleségivel: a szép
tündérlyánval még most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Pukhanc János, vak parasztlegénytől.
Lejegyzés ideje: 1904. aug._



10. Hamupipőke.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak a feleségi
mëhhalt, ëgy kis lyánya maratt csak, ezt Hamupipőkének hítták. Asszon
nékű nem tudott lënnyi az embër, mëhházasodott újra. Igy mostoha kerűt a
házba, a ki még fëlű rája két lyánt hozott magával. Lëhet gondolnyi,
hogy rossz helyi vót szëgén Hamupipőkének!

Ëcczër az apjok elmënt a vásárra, mëgát a három lyánya előtt, oszt
aszonta: »no! lyányajim! mit hozzak én nektëk a vásárrú?« A két
mostohalyány aszonta, hogy nekik szép ruha këll! de a maga lyánya,
Hamupipőke aszonta, hogy hozza el neki azt a galyat, a ki a kalapjába
letelősször mëgakad!

Mëg is hozta az embër a két mostohalyányainak a vásárfiát, a maga
lyányának mëg az agacsgalyat, a ki a kalapjába letelősször mëgakatt. Azt
kivitte Hamupipőke az annya sírjáho, ott kikelt. Nemsokára rászát két
madár, ott ült rëggeltű estelyig.

Abba a várasba lakott ëgy kiráfi, az báldot tëtt. A Hamupipőke két
testvérit a mostohája eleresztëtte a mulaccságra, de őt nem.
Kérëczkëdëtt pegyig, de nem eresztëtték, ha elejbe tëttek ëgy tá lëncsét
hamuval összekeverve, azt këlletëtt vóna neki egész écczaka válogatynyi.
De ő kikönyölt az ablakba, szomorkodott. A hogy ott búsút, búsút,
odaszát a két madár, aszongyák neki: »mi bajod van, hogy így búsúsz?«
Hamupipőke elmonta, akkor a madarak elkezték kiabányi: »Galambok,
madarak, gelliczék! gyertëk! De javát a bëgrébe, a rosszát a bëgyébe!«

Odagyűt sok madár, Hamupipőke allyig nézëtt szét, má a lëncse ki vót
válogatva.

Másnap mëgint csak lëncsét attak neki, mos má ëgy szakajtóval, hamuval
keverve szintazonszërint, de a madarak ëgy félóra alatt azt is
fëltisztították.

Harmannap má nem tuttak mibe akadályoskonnyi, aszonták neki, hogy »mibe
mënné të el, te! isz’ ruhád sincs, a kit fëlvëgyé arra a báldra! jobb
lëssz, ha itthon maraccz!«

A szëgény lyány mit csinát vóna erre a szavakra? rítt, mint a záporeső.
Azútánn kiballagott a temetőbe, lëdőt az annya sírjára, ott rítt ëj jó
sort. A fárú ezt látták a madarak, kérdëzték tűlle: mi baja? Elmonta,
hogy nincs ruhája, a kibe elmëhessék a báldra, ő mëg szeretne elmënnyi!
A két madár elszát, mingyá hozott neki ëgy ezüst- mëg ëgy aranyruhát.
Mingyá vót a lyánnak mit fëlvënnyi!

Aznap estére má ott is vót. Az ezüstruhába olyan szép vót, hogy a kiráfi
rögtön mëszszerette. Mikor mëg beszényi akart vele, Hamupipőke úgy
odalëtt, mintha ott së lëtt vóna. Másnap is az aranyruhába csak ott vót
Hamupipőke, de a kiráfi nem beszéhetëtt vele.

De harmannapra má eszëlt ki valamit a kiráfi.

Kiönttette a garádicsot szurokkal, úgy, hogy a mikor Hamupipőke haza
akart mënnyi a báldbú, a garádicsonn a félcipéji lëragatt. Hamupipőkének
kíntelen vót félcipével hazamënnyi.

A kiráfi mikor kereste, rögtön eszrevëtte, hogy hazamënt má az ő szívi
választottya, mer az arancipe oda vót ragadva a szurokba. Kihúzta onnat
mingyá, oszt fëltróbáta a város valamennyi lyányának a lábára. Otthon a
Hamupipőke két testvéri egészenn lefaragta a lábát, hogy ráférjék a
cipe. Úgy is vót. Az ëgyik lyány lábára végtelen nagy nehezenn fëlmënt a
cipe, de nagyon szoros lëhetëtt neki, mer allyig tudott benne lépnyi. Úl
láttam, mint most.

A kiráfi akkor a lyánval mënt vóna haza Hamupipőkéékhë, de a hogy
elmëntek a temető mellett rájok kiátott a két madár az agacsfárú:

  Zúg-búg, rossz idő.
  Csupa vér má a cipő!
  Szűk a cipő, szűk nagyonn:
  Nem az igaz mënyasszony!

Hallották ezt sokann, a kiráfi is figyelmezëtt a szóra. Mikor hazaértek,
mëglátta Hamupipőkét is, a hogy súrolt valamit. Odahítta magáho,
fëltróbáta neki a cipét, hát arra csudállatosann rápasszolt, pegyig
Hamupipőke a lábát së faragta. Mëgörűt a kiráfi nagyonn oszt ő is csak
akkor vëtte eszre Hamupipőkét, hogy minő szép, mikor jobban mënnézte.
Vitte magával mingyá a templomba eskünnyi. Hamupipőkét fëlültették ëgy
szép lóra, a két mostoha testvéri mëg mellette mënt. Mikor a temető
mellett mëntek, a két madár a fánn mëgint elkezte:

  Zúg-búg, jó idő.
  Vér nékű van a cipó.
  Jó a cipő, jó nagyon:
  Ez az igaz menyasszony!

Mikor ezt elmonta a két madár, odaszát a két lyány vállára, oszt a széső
szëmeikët mind kivagdosták. Mikor az esküvőrű gyüttek vissza, a két
madár mëg a mëgmaratt szëmeikët szëtte ki. A gonoszságoké vak lëtt mind
a kettő.

Hamupipőke mëg kiráné lëtt, boldog lëtt, még most is él, ha mën nem
halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. márc._



11. Királyánya Ënczëlla.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy özvegy kirá, annak vót három
lyánya. A letöregebbet hitták Örzsinek, a közepsőt Ilonának, a
letkisebbet mëg Ënczëllának.

De abba a várasba lakott ëgy özvegy királyné is. Az nem győzött mindég
üzengetynyi a kirának, hogy vëgye őt el, maj mëllássa, minő jó dóga
lëssz, hogy mëppihen mellette, hogy mëbbëcsűlyi, mi egymás, de a kirá
sëhossë akart mécs csak tunnyi së errű a házasságrú.

Az özvegy kiránét furkáta a férhëmëhetnék, aggyig üzent, aggyig beszét,
hogy az özvegy kirá oszt ráatta a fejit: elvëtte.

Tutta a három lyány, hogy »no! mihent écsapánk mëhházasogyik, végi lëssz
má a békességnek, nekünk së lëssz itthonn mëgmaradásunk!« Úgy is lëtt.
Mikor az asszonynak má ëgy kicsit kinyít a szëmi, nem maradhatott a
három lyántú: ütte-verte, hajtotta, mint az igás barmot.

Szëgén lyányok nem birták ezt ki mindé, mëgúnná azt a fene is,
összebeszétek, hogy ők mëszszöknek hazúrú.

El is mëntek nemsokára világnak.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, ëgy tengër partyáho érnek. Épenn annál a
tengërné végződött az apjok birodalma.

Öreg este vót má, nem tuttak hova lënnyi, së hálás, së ágy, së sëmmi.
Elkezték a nagy rívást.

A hun ők ültek, átellembe vót ëgy kis ház, abba égëtt ëgy mécsës. Ott
ëgy ördöngős asszony lakott, am mëhhallotta a lyányok rívását, szalatt
be a házba, az ágy aló elékereste a tengërlépő czipét, fëlhúzta a
lábára, oszt átlépëtt hozzájok.

Odaköszönt nekik. »Aggyon Isten jóestét!« »Aggyon Isten!« fogaggyák a
lyányok. »Lyányajim! látom, hogy ágrúszakattak vattok, gyertëk át
hozzám, ott lëssz mindënëtëk, a mi këll! Adok jó ágyat, kipihenyitëk
magatokat, maj mëllássátok csak, de jó lëssz!«

A lyányok hallgattak a szavára, elmëntek vele.

Neki is vót otthonn három lyánya, a letkisebbet Katicának hitták.

Emezeknek a jövevény lyányoknak helyet adott, oszt lëfeküttek ők is.

Má jó késű vót, mikor az ördöngős asszony aszongya a lyányajinak: »jók
lësznek ezëk! nemsokára lëvágom a fejikët, mëgsózom, mëgsütöm őköt, a
barátnéjajim de jólaknak belűllök!«

A három idegëny lyány közű mëg a letkisebb: Ënczëlla fëlvót, hallotta a
beszédët, oszt hogy eszre në vëgyék, hogy ő fëlvan mëg hogy hallott
valamit, elkezdëtt nyögni, mintha ámába nyögne. Az asszony azé mëttutta,
hogy Ënczëlla fëlvan, odasúgja a lyányának: »no maj késűbb, hajnalba,
aggyig is alszok ës sort!«

Arra várt Ënczëlla csak!

Mikor má jó hortyogott az ördöngős, loppa lëgyött az ágyárú, bebújt az
ágy alá, fëlkötte a tengërlépő czipét a lábára, azután odamënt a
testvérjeihë. Fëlkőtötte őköt, oszt aszonta nekik: »majd a boszorkány
lyányajinak a helyibe fektetlek, őköt mëg a të helyetëkbe, mer tiktëkët
mëg akar ölnyi az a csúf vénasszon! tuggyátok-ë!?« Avval kicseréte őköt.
De mëggondolta a dógot, a saját tulajdon testvéreit újra fëlkőtötte:
»gyertëk – aszongya – velem, biztosabb lëssz így!« de a boszorkány
lyányai má az ő helyikënn vótak.

Oszt mëntek.

Mikor má átvótak a tengërënn, kevessel utánna az asszony odamënt a két
ágyho, a két lyányának elvágta a nyakát. De hogy jobban mënnézte őköt,
akkor látta, hogy micsinát. Kereste a három lyánt, nem tanáta,
kuthászkodott a tengërlépő cipe utánn, de as së tanáta. Hű! iszontató
mérges lëtt!

Odamënt a tengërpartra, ott elkezte torkaszakattyábú kiabányi: »Mëgá,
királyánya Ënczëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! mëgöletted
a két lyányom! elloptad a tengërlépő czipém! Mëgá!«

Fenëgette avval a vén száraz újjaival. De Ënczëlláék hun jártak má
akkor!?

Otthon vótak az apjoknyi. Otthon elmonták az esetyikët szögrű-végre,
azutánn elmonták azt is, mi van az ördöngős asszony három lyányának! az
ëgyiknek három arangalambja, a másiknak három arankáposztája, a
harmagyiknak mëg olyan aranmuzsikája, a ki ha mëszszólal, rosszú lëssz
tűlle az egész világ!

Az apjok mëg épenn szörnyű nagy beteg vót. De még nyelvin vót azé.
Aszonta a lyányának: Ënczëllának: »kedves lyányom! hozd el nekëm azt a
három arankáposztát! hátha jobban lënnék tűlle!« Ënczëlla nem vette
vissza az apja szavát, készűt, elévëtte a tengërlépő czipét, ëgy-kettőre
odaért.

Este vót má. Bebújt az ágy alá. Mikor a káposztáé akart nyúnyi – mer az
ágy alatt tartotta a vén asszony – a káposzta csak elkezdëtt suhognyi. A
suhogásra fëlérzëtt az ördöngős asszony. Aszongya a lyányának:
»hallod-ë, lyányom! lopják a káposztát: nagyon suhog!« »Dehol lopják,
dehol lopják, anyám! ki vóna itt? biztosan csak képzelődöl!« No! az
asszony belenyugodott, hogy csak képzelőgyik.

Ek këllëtt Ënczëllának, hóna alá kapta a káposztát, oszt csak kettőt
lépëtt a nagyotlépő czipével, má otthonn vót.

Mëcscsináták az arankáposztákot, elkészítëtték fájinú, de biz a kirá nem
lëtt tűlle jobbann.

Magáho hivatta a kirá Ënczëllát mëgint. »Hallod-ë, lyányom! má az
arankáposztádtú nem lëttem jobbann; próbákozz mëg: hozd el az
aranmuzsikát, hátha az segít rajtam!«

Ënczëllá készenn vót, ëgyik lába itt, a másik mëg má ott vót. Bebújt
újfënt az ágy alá.

Mikor má azok jó aluttak, hozzányút a muzsikáho, de az elkezdëtt szónyi
nagyonn, úgy, hogy fëlérzëttek az asszony mëg a lyánya. De má akkor
Ënczëlla fogta a muzsikát. Akarhogy szót, nem bánta má, ëgyet lépëtt a
tengërlépő czipével, túnat vót mindënënn. Má csak a másik partonn
hallotta, hogy kiabá utánna a boszorkány: »Megá, Ëncëlla! két lyányom
mëgöletted, tengërlépő cipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot
elloptad! Mëgá!« De ő nem törődött vele, hagy kiabállyék!

De az öreg kirának az aranmuzsika së ért sëmmit, mér rosszabbú lëtt
tűlle.

»Hozd el lyányom a három arangalambot, mëppróbálom még azt is, hátha
tënne valamit!« – szót az öreg kirá újfënt.

Ënczëllának nem këllëtt kécczer mondanyi, abba a szentbe az ördöngős
asszony házáná termëtt.

A padonn vót a galamb, Ënczëlla ëgënyest odatartott.

A hogy mëgakarja fognyi a galambokot, elkeztek repkënnyi, szádoknyi,
Ënczëlla nem birta őköt mëffognyi.

Hallotta ezt ottlë az asszony, tutta, hogy mëgint Ëncëlle kereskëgyik
ott a galamboké. Fëlmënt, mëffogta Ënczëllát. Becsukta ëgy óba, a
lyányának mëg mëhhatta, hogy fűccsön be hamar, Ënczëllát süsse mëg!

Úgy is vót. Katicza, a ki mëgmaratt lyánya a vén boszorkánnak, befűtött.
Ő sajnáta Ënczëllát, de neki muszaj vót azt tënnyi, a mit az anya
parancsolt.

Mëgy Ënczëlláé, a kemëncze előtt talyigába akarja ültetynyi, de Ënczëlla
aszonta neki, hogy »én nem tudom, hogy këll beleülnyi! mutasd mët të!«
Katicza beleül, mëmmutatya, hogy hogy këll? Akkor Ënczëlla csak hirtelen
fordíttya a kemëncébe.

Katicza mëssült, Ënczëlla fëltálalta, az ágyba mëg ëgy rongybú csinát
lyánt fektetëtt, mintha Katicza fekünne az ágyba! Akkor fëlmënt a
pallásra, a három arangalambot mëffogta, vitte magával.

Az ördöngős asszony mëg épenn akkor ért haza, látta, hogy az ágyba a
lyánya helyëtt ëgy rongylyány van, az ő lyánya mëg mëg van sülve, ott
van az asztalonn kitálalva. Hát el lëhetképzelnyi, minő mérges vót az!

Odamënt a tengërpartra, onnan kiátott Ënczëllának: »Mëgá, Ëncëlla! kutya
ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! két lyányom mëgöletté, tengërlépő
czipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot, arangalambjaimot elloptad, a
lyányomat mëgëtetted velem. Mëgá!«

Ënczëlla rá së hallgatott, mënt haza. De má akkor az apjának végi vót,
mëhhalt.

Mit csinállyék má ő otthon, ha az apja is mëhhalt, fogta magát, elindút
világnak szógálatot keresnyi.

Úttyába tanákozott ëgy kutyával, a ki a fé ódalánn fekütt. Aszongya a
kutya: »dőccs a másik ódalamra, segí mëg. Jótét helyibe jót vársz!«
Ënczëlla mëffordította.

Azután ëgy medvét látott az útonn, am mëg ënnyivalót kért tűlle. Adott
neki. Végre ëgy macskával tanákozott, az is ënnyi kért, annak is adott,
de a macska má hozzászegődött, velemënt.

Mënnek ők ëgyütt, mëndëgének, beérnek ëgy házho. Ott Ënczëlla beköszön
tisztességësenn, hogy »dícsértessék a Jézus Krisztus, aggyon Isten jó
estét!« de az asszony csak úgy fogatta: »hozott a bukréta! mit akarsz?«

Ënczëlla elmonta, hogy mi járatba van.

Az öregasszony fëlfogatta. Nálla három nap pót az esztendő, de ezalatt
sok mindënvel kipróbáta, a kit fëlfogadott.

Az első nap azt a dógot kapta Ënczëlla, hogy az öregasszon kiterített
elejbe ëgy véka köleskását mëg ëgy véka hamut, azt összekeverte,
Ënczëllának abbú këllëtt a kását kiválogatynyi, mëffőznyi, oszt még ki
is hűtenyi estére. Akkor elmënt az öregasszony. De mëhhatta neki, hogy
ezutánn úgy këll köszönnyi, hogy »hozott a bukréta!«

Szëgény Ënczëlla mëv vót ütődve, hogy tësz ő a parancsnak elëget? de a
hogy ott gondolkozott, odamënt a macska, »kedves gazdasszonyom! në fé
sëmmit, maj segítëk én is, oszt készenn lëheccz akkorra!« Hozzáláttak
oszt ketten, estére készek is lettek.

Gyön haza az asszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas! nyisd ki az ajtót,
Ënczëlla! kész-ë az étel?« »Hozott a bukréta! kész!« – mondta Ëncëlla.
»No, akkor jó van!« A kását mëg mind mëgette.

Másnap kiöntött ëgy véka kölest mëgint, de má másfél véka hamuval
keverte össze. Azt is úgy këllëtt elkészítenyi.

Ënczëllának a macska segített, készenn is lëtt vele fájinú, mire az
asszony hazaért.

A harmagyik nap másfél véka kölest kevert össze a vénasszony két véka
hamuval. Mikor a macskával válogatták külön a kölest mëg a hamut,
aszongya a macska Ënczëllának: »hallod-ë! ha a bérëdbe aranyat vagy
ezüstöt kíná, në vëdd el! ha van neki ëgy tyuksz..os ládája, abba van
sok szép ruha, azt kérd el, de más ëgyebet el ne fogaggy! tudod-ë?«
Ënczëlla örűt, hogy a macska őt így felokosította, mëgígírte, hogy út
tësz.

Este gyön haza a vénasszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas, nyisd ki az
ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« Ënczëlla kinyitta, oszt köszönt, hogy
»hozott a bukréta! kész!« A kását mind mëgëtte az asszony mëgint.

Rëggel aszongya az asszony: »hát mit fizessek? adok aranyat, ezüstöt
annyit, a mënnyit elbirsz!« Ënczëllának nem këllëtt, ő csak a tyúksz..os
ládát kérte. Az asszony sëmmiáronn së akarta odannyi. De Ënczëlla kötte
magát, hogy neki más nem këll, nagynehezenn oszt mëkkapta.

Hova mënnyék má? – mënt haza. Otthon a mostohájáná szógálló lëtt.

A hogy ott szógá, hát ëgy vasárnap a mostohája mëg a lyánya elmëntek a
templomba, ő rá mëg rábízták a főzést. De ő së vót bolond, mënt a
ládájáho, oszt mikor má azok elmëntek, fëlvëtte az ezüstruháját, mënt ő
is a templomba, a hun ugyancsak mënnézték ám, mer ott még olyat sosë
láttak.

Mise végivel oszt hamar hazausantott, hogy eszre në vëgyënek valamit.

Mikor a mostohája a lyányával elékerűt, aszongyák neki: »mit láttunk ám
mink a templomba! të nem láttad!« Aszongya Ënczëlla: »dehonnem! láttam
én!« »Hát hunnan?« »Hát a kapuféfárú!« Az asszony íríccségibe mingyá
kidőtötte a kapuféfát.

A másogyik vasárnap a mostoha mëgint templomba ment, vitte a lyányát is.
Ënczëlla is fëlőtötte az aranyruhát, mënt. Mikor hazagyöttek a
mostoháék, mëgint csak elkezgyik, hogy »mit láttunk ám mink! të nem
láttad!«

Ënczëlle mëgint mondta, hogy látta biz ő. »Hunnat, te!?« »Hát a
kútágasrú!« Az asszony csak szalatt, dőtötte ki a kútágast. Má iszën
írígy vót!

A harmagyik vasárnap gyémántruhába mënt el Ënczëlla a misére. A
mostoháék mëgin dicsekëttek avval, a mit láttak. De Ënczëlla monta, hogy
ő is látta ám, mép pegyig a kémérrű! Az asszony lëdőttette azt is!

Igën ám! csakhogy a másogyik vasárnap ëgy kiráfi is látta Ënczëllát,
oszt beleszeretëtt. A harmagyik vasárnapra a templom elejit teleönttette
szurokkal, hogy majd beleragad az a szépség. De Ënczëllának csak a
czipéji maratt ott!

A kiráfi az egész város lyányaival fëltróbátatta a cipét, de ëgynek së
vót jó a lábára.

A kiráné is, Ënczëlla mostohája, a maga lyányának akarta vóna a kiráfit,
lëfaragtatta a lyánya lábát jó, csak úgy csurgott belűlle a vér, de arra
mëg má nagy lëtt a czipe!

Hogy a kiráfi Ënczëllát në tanáhassa mëg, a pinczébe gyugta ëgy teknő
alá.

Má mikor a kiráfi elvesztëtte mindën reménségit, hogy a czipének nem
tanállya gazdáját, aszongya neki a lovásza, hogy »vót még itt ësz szép
lyány! azt nem látom. Hun lëhet a!?«

A kiráfi rögtön gyërtyát gyútatott, lëmentek a pincébe, kérdëzték:
»van-ë itt valaki?«

Ënczëlla rászót: »Én vagyok, Ënczëlla, a teknő alatt!«

Fëlhozták mingyá. Szép vót nagyonn, a kiráfinak rögtön mëgtecczëtt.
Fëlpróbáták a czipét neki is, hát fájinú a lábára illëtt.

Akkor a kiráfi: »szívem szép szerelme! të vótá a templomba! én innen
elviszlek, magaméé tëszlek, én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa választ
el ëgymástú!«

A mostohát majd mëgëtte odabe az íríccség.

Akkor mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval világítottak.
Még most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. december._



12. A tollas ördög.

Most mondok én olyan mesét, a kiné csúnyább sincs a világonn, de azé
mernék fogannyi, hogy szëbbet së hallottatok még nálla. Hát hallgassatok
ide! Figyelëm, a ki rossz lëssz, mëvverëm!

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény ëmber, annak vót ëgy
fia. Szomszéggyába lakott ëgy gazdag embër, annak mëg vót ëgy lyánya.

Ez a gazdag embër ëcczër elmënt a vásárra, ott csíziót húzatott, abba
mëg avvót, hogy az ő lyánya a szëgény gyerëk feleségi lëssz. Ezé nagyon
mëgharagudott.

Hazamëgy, átlép a szëgény embërhë, mëgkérdezi tűlle, hogy eladó-ë a fia
vas së? mer ő mëg akarja vënnyi! A szëgény embër aszonta, hogy ő
elaggya, ússë tuggya eltartanyi, hát csak fizesse ki az árát.
Megalkuttak, a gazdag kifizette, oszt vitte magával a gyerëkët.

Otthon aszongya a kocsissának: »itt van ez a gyerëk, vidd ki az erdőbe,
öld mëg! de mëgöld ám, mer akkor jaj az életëdnek!« A kocsis aszonta:
»jó van!« oszt vitte.

De útközbe nagyonn mëszszánta. Nem vót szívi mëgölnyi, nem bántotta, ha
betëtte ëgy faudúba. Avval mënt haza, otthon mëg aszonta, hogy »jó van
mindën!«

A gyerëkët az udúba eszrevëtte ëgy juhász kutyája, az hordott neki
ételt. Csudákozott a juhász, hogy hova kúdorog az ő kutyája mindég?
utánna nézëtt, hát látta, hogy ëgy gyerëk van a faudúba. Kivëtte onnat,
bevitte a faluba a papho. A pap fëlfogta, oszt hogy a gyerëk okos is
vót, tanítatta.

A gazdag embër nemsokára mëgint elmënt a vásárra, mëllátta a csízióst,
húzatott most is. De a csízió mëgint csak aszonta, hogy a lyánya a
szegény gyerëk feleségi lëssz.

Gond ütte a fejit. Elindút avval a szándékkal, hogy akarhun van, de ő
fëlkeresi a gyerëkët.

Ëcczër ëgy erdőbe ért, ott látott három gyerëkët ëgyütt jádzanyi.
Odamënt, az ëgyikbe mëgösmerte a szëgény embër gyerëkit. Kérdëzgette
oszt: hogy hijják? hogy maratt életbe? hun lakik? mi egymás. A gyerëk
oszt elmonta az életyi sorát végig.

A gazdag embër akkor írt ëgy levelet, odatta a gyerëknek, hogy vigye
haza, az ő feleséginek aggya oda. A levelbe mëg az vót írva: »së
irgalom, së këgyelëm, a külyköt vessétëk be a pinczébe!« Hogy jobb kedvi
lëgyék, még ëgy forintot is adott neki.

De a gyerëk hamarosann elámosodott, lëfekütt, nem indút el a levellel. A
kalapjáho szúrta, oszt ledőt ëgy fa tövibe.

Két pajtása odamënt, fëlbontották a levelet, hát látták, mi van bele
írva! Kitürűték az egészet, oszt azt írták helyibe: »a lyányom add oda
neki! de mingyá!«

Mikor a gyerëk fëlérzëtt, elvitte a levelet a gazdag embër feleségihë.
Mikor az elolvasta, csak a fejit csóváta mëg, de a lyánt a gyerëknek
odatta feleségű. Mingyá ëgybe is keltek.

Hazamëgy az apja a lyánnak, láttya, hogy a szegény gyerëknek csakugyan
feleségi lëtt, maj szétpukkadt, úgy fëlütött benne a dü.

Hogy járjék má végire! hogy öllye má mëg? ezënn törte a fejit. »Öhö! jó
van no!« ëcczër magáho szólíttya a vejit. »Ereggy el a tollyas ördöghö,
hozzá nekëm belülle hat szá tollyút, de aggyig vissza në gyere,
tudod-ë!?«

Szëgény gyerek – má azaz hogy: legén – elindút nagy búvába fëlkeresnyi a
tollyas ördögöt.

Mëgy, mëndëgé, beér ëgy kirá udvarába. Ott mëgkérdëzték, hogy hova
mëgyën? Ő aszonta: »a fekete tengërhe, a tollyas ördöghö!« »Ennye
öcsém!« – monta neki a kirá – »ha ára jársz, tudd mëg, hova lëtt az a
királyány, a ki má három esztendeji elveszëtt?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« –
monta a legény.

Avval mënt tovább. Beér mëgint ëgy kirá udvarába. »Hova indútá të el,
öcsém?« – kérdezte a kirá. »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!« –
monta a legény. A kirá még aszongya neki: »tudod-ë, mit, öcsém!? Van az
én udvaromba ëgy almafa. Ezelőtt hogyha beteg ëtt belűlle, mingyá jobban
lëtt. Tudd mëg, hogy most má mé nem olyan?« »Jó van, mëgkérdëzëm!« –
monta a legény.

Nemsoká a harmagyik kirá udvarába ért. Ott mëgint elkezgyik faggatynyi.
»Hova szándékozol, öcsém?« – »A fekete tengërhë, a tollyas ördöghö!«
»No, fiam! ha ára jársz, tudd mëg, mer van nekünk ëgy kutunk, az azelőtt
mindém mëffiatalította az embërt, mé nincs má annak ereji ëd darab időtű
óta!?« – »Jó van, azt is mëttudom, ha lehet« – monta a legény.

Avval mënt, mëndëgét, hetedhét országon is túnat járt má, mikor elért a
fekete tengërhë.

Ott a partonn várt rá ëgy csónakos, az átvitte őt, de mikor a másik
parton mëgátak, aszonta a legénnek: »hallod-e, kedves barátom! ha a
tollyas ördöghö mégy, tudd mëg, hogy mëggyig lëszëk még én itt
csónakos!?« A legény mëgigérte, hogy majd utánna jár, avval tartott
ëgënyest a fekete várnak.

A hogy oda be akar mennyi, a küszögönn feküdt előtte ëgy embër, annak a
mellyin ült ëgy rémísztő nagy malomkő. Az embër elkezdëtt jajgatynyi.
»Jajjajjaj! Istenëm! mëggyig lëssz még rajtam ez a malomkő!?«

A legény eszibe vëtte ezt is, oszt mënt be ëgënyest a házba.

A hogy benyit, ott taná ëgy nagyonn szép királyánt. Annak oszt elmondja:
mi járatba van? mikët bíztak rá? s mi ëgymás, elmondott mindënt. Akkor
aszongya neki a lyány: »bújj el itt, hé! valahova, mer ha a tollyas
ördög hazagyön, szétszaggat ézibe!«

Estére csakugyan is hazagyött a tollyas ördög.

Szaglász këgyetlenű, êre is, ára is, aszongya: »mi van itt vagy ki van
itt? mer én idegenyszagot érzëk!?« Aszonta a lyány: »kitëttem a ruhámot
szárannyi, oszt a naptú szagot kapott, azt érezhetëd!« A tollyas ördög
belenyugodott.

Nemsoká lëfekszënek egymás mellé.

A hogy fekszenek, a lyány ëcczër csak nagyot rúg az ördögönn, oszt kitép
belülle ëgy szál tollyút. Az ördög is fëlihed, aszongya neki: »mi lelt
tégëd? de mërrugtá!?« »Ennye, azt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hun van az
a királyány, a ki má harmadívi elveszëtt?« »Mé nem montad neki, hogy a
tollyas ördögné!« Ezt a legény mind az ágy alatt hallgatta, mer
odabujtatta el a királyány.

Fekszënek, szuszognak, ëcczër a lyány mëgint nagyot rúg az ördögön, ëgy
szál tollyút mëg kiszakajt. Fëlugrik az ördög. »Ennye no! hát mi lelt
téged! mé nem haccz alunnyi, hê?« »Aszt ámottam: ëgy kirá kérdëzte, hogy
van ëgy almafája, a ki abbú ëtt, jobban lëtt, oszt mos má sëmmi ereji
sincs, mi az oka annak?« »Mé nem montad, hogy a napkeletyi ódalába van
ëgy üstpéz; vegyék fël onnat, oszt az alma mëmmëg jó lëssz!«

Allyig szunnyatt el a tollyas ördög, a lyány mëgint úgy inon rúgta, hogy
a rossz is maj kitörte az ördögöt. Fëlugrik mérgesenn, még a szëmi is
cikrádzott. »Hát mikor haccz má të engëm békébe alunnyi? tê? në
bolondozz, mer maj mëjjárod!« »Azt ámottam: – monta a lyány – ëgy kirá
kérdezte, micsinállyék ő avval a kúttal, a mëlyik azelőtt mindënkit
mëffiatalított, most ëgy időtű fogva elvátozott, mi az oka annak?« »Hát
mé nem montad neki, te szamár! hogy ëgy hótt gyerëk van benne, ha azt
kivëszik, a kút mëgint jó lëssz!« De má a harmagyik tollyú a lyány
kezibe vót!

Lëhunnya a szëmit az ördög, nagyon ámos vót, mingyá elalutt. De a lyány
nem hagyott neki békét. Úgy seggbe kottyantotta, hogy majd elharapta a
nyelvit az ördög, oszt még hozzá két tollyút szakajtott. Iszontató
méreggel kelt fël az ördög, mérgibe allyig birt szónyi. »Hát mondd mëcs
csak, mit akarsz të velem? në hozzá ki a békességës tűrésbű, mer váglak
úgy pofonn, hogy mëgemlegeted! nécs csak ë!« »Azt ámottam: ëgy csónakos
azt kérdezte, mëggyig lëssz még ő csónakos?« »Mé nem montad neki,
ebatta, hogy ha valaki beül a csónakjába, oszt a partonn ő előbb
kiugrik, akkor amaz lëssz a csónakos! De nyugoggy má, mer istókbáró
elvellek nagyon, ha még ëcczër fëlkőtesz!«

Alszik az ördög újfent, még mélyebben, mint az elébb. Úgy hortyog, mint
ëgy ló, még az ágy is rëszket alatta. A lyány is illeszkëgyik,
igazogyik, ëcczërcsak olyant rúg a bokájára, hogy mingyá lëmënt rúlla a
bőr. Ugyanakkor kiszakajtott ësz szál tollyút is. – No’ még olyant nem
láttá, mint a minő mérges vót akkor az ördög. Mérgibe mindën tollyú
ëgënyest át rajta. Mëffogta a lyánt, mëgrázta ám, mint a zsákot. »Te,
kutya, te! hát hánszor mëmmondtam má, hogy haggy békét! ne ë!« – oszt jó
tarkón vágta a lyánt, »maradhass vagy ereggy lë az ágyrú, mer én
szétszakajtolak! kutya!« A lyány mëg, mintha rína, aszongya: »mit
tëhetëk én arrú, hogy olyan rosszakot ámodok! most is azt ámottam: ëgy
embër azt kérdëzte, mëggyig lëssz mëg rajta a malomkő? de én nem birtam
mëmmondanyi!« »Mé nem montad neki, üssön el a rossz! hogy aggyig, még
ëgy idegëny embër azt nem mongya: vács fël, vács fël (váltsd fel, váltsd
fel!)!«

A legény hallotta ezt az ágy alatt. Mikor a tollyas ördög ezt kimongya,
csak nagyot kiát: vács fël, vács fël! az ördög mësz szalatt eszi nékű,
mënt a küszöghö, lëvëtte az embërrű a követ oszt magára vëtte.

Másnap útnak indú a legény a királyánval. A hat szál tollyú má a zsebibe
vót. Mikor a csónakosho érnek, kérdëzi a csónakos: »hát mi hírt hoztá
nekëm, fiatal barátom?« de a legény nem akarta aggyig mëmmondanyi, még
az túsó partra nem érnek, oszt elébb ki nem ugrik a csónakbú. Aszonta,
hogy nem tuggya! A csónakos mëg allyig akarta átvinnyi. De nagy
rimánkodásra mëgis mëgtëtte oszt.

Mikor a másik partra érnek, kiugronak a legény a lyánval a csónakbú,
oszt akkor mongyák mën nëki, hogy aggyig lëssz csónakos, még valakiné
hamarabb ki nem ugrik a csónakbú a partra! Vakarta a fejit a csónakos,
de má hiába, mer a legény többet nem ült a vízre.

Odaérnek a harmagyik kirá udvarába, ott mëgmongyák, hogy ëgy hótt gyerëk
van a kútba, vëgyék ki onnan, mingyá olyan lëssz a víz, mint azelőtt.

A másik kirának is elvitték a hírt, hogy az almafa napkeletyi ódalába
ëgy üstpéz van elásva, azt ássák fël, mingyá gyógyító lëssz az almája.
Mind a két kirá nagyon szépenn mëgköszönte nekik a híradást.

Utóllyára beérnek a királyány apjáho, ott a lyányt mëgösmerik, majd
kibúttak örömükbe a bőrikbű.

A legény azután hazamëgy, vitte magával a hat szál tollyút is. Az
apóssának elmongya végig-hosszig, mismit látott, minő szép az a fekete
tengër, minő kincsëk vannak ára? mi egymás. Az apóssa ezënn a hírenn úgy
fëlindút, hogy maga is elmënt mëgnéznyi a fekete tengërt! Mikor a
csónakos a csónakjába eresztëtte, hogy majd átviszi, az csak kiugrik a
csónakbú, a gazdag embër mët táng máig is csónakos a fekete tengërënn.

A szëgény embër fia mëg mész szëbb házat csinátatott, szüretre má abba
is mëntek laknyi a feleségivel. Ott élnek boldogann táng mém ma is,
hogyha mën nem haltak. Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._



13. A Vörös Vitéz.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak a feleségi. Vót
nekik két gyerëkik: ëgy gyerëk mëg ëgy lyány.

Ëcczër az annyok mëghalt. De a ház nem lëhetëtt el asszony nékű, az
apjok újra mëgházasodott. Igy hát mostoha asszony kerűt a házho. Biz as
së vót jobb a többi mostoháná, a két gyerëkët ki së áhatta. Ütte-verte
őköt, a hun érte, a letkisebb szóé csinát olyan patáliát, hogy a rossz
së birta vóna azt ki. Nagyon kutya asszony vót! Késűbbet mëg
mindënféliképenn életyik ellen áskálódott a két gyerëknek.

Ëcczër aszongya az urának, hogy ha ő a két gyerek májábú mëg veséjibű
nem ëszik, olyan szent igaz, mint a hogy a mai napra fëlvirattunk, hogy
ő mëghal. Mer ő beteg.

Jó van. Az apjok, a kirá beleëgyezëtt, hogy vágják lë a két gyerëkët,
mer az asszont ő is jobban szerette. A mindënës, az öreg János bácsi,
magáho vëtte a két testvért, kiátott az agárnak, oszt indútak ki az
erdőbe. Mikor odaértek, a lyány elkezdëtt neki könyörgenyi, hogy csak őt
vágja lë, csak őt, a bátylyát mëg në báncsa! János bácsinak mëgesëtt a
szívi rajtok, aszongya nekik:

– Nem bántolak én bennetëkët, mënynyetëk, a mére láttok, a világba, de
ide többet vissza në gyertëk!

Nagyot lélegzëtt a két testvér, összeszëtték magokot, oszt útnak
indútak.

János bácsi mëg lëvágta az agarat, kivëtte a máját mëg a veséjit, azt
vitte haza az asszonnak. Mëg is gyógyút az asszony abba az Istenbe,
mihent jólakott velëk. Ő azt hitte, hogy az csakugyan a gyerëkëk mája
mëg veséji vót.

A két testvér most má magára maradt. Mënt, mëndëgét, estére beért az
erdőbe. Ott a gyerëk fëlmënt ëgy nagy fa tetejibe keresnyi valami
világosságot. Látott is messzire ëgy mécsëst. Lëgyött a fárú, oszt a
lyánynyal tartott ëgënyest ára, a mére a fényësségët látta.

Jó sokára oda is értek. Ëgy kis ház át előttök, a kibe ëgy remete lakott
a feleségivel.

– Hun jártok tik êre, – kérdëzik őket odbe – a hun még a madár së jár?
mi járatba vattok?

A két gyerëk oszt elmonta ügyes-bajos dógát, hogy biz ők így mëg így
jártak, szógálatot keresnének, ha kapnának!

– No! akkor jó helyënn jártok, nekünk épenn ëgy szógálló mëg ëgy bojtár
kék, ha beátok, mink felfogadunk!

A két gyerëk szívesörömest beát. Igy lëtt a lyánbú szógálló, a gyerëkbű
mëg, a ki má jó nagy vót, bojtár.

A bojtárnak az vót a dóga, hogy aggyig hajcsa a juhot, még az magátú mëg
nem áll. A gyerëknëk má másnap mëg këllëtt kezdenyi a bojtárságot.

Hajtya ő a juhot, hajtya, de akárminő jó mezőre értek, a juh csak odább
mënt, még csak ëcczër ëgy ballang szájjáná mëg nem át, oszt legelt.

A ződ fűre lëterepëdëtt a bojtár is, tüzet rakott, szalonnát sütött. A
hogy sütyi, a hogy forgattya, gyön az ördögök kerüllőji, odakiát a
bojtárnak:

– Gyere velem birkóznyi, hé!

A bojtár aszonta, hogy biz ő aggyig nem mëgy, még jó nem lakik!

De az ördögök kerüllőji nem hatta ám abba az incselkëdést, csak
bizgatta, csak nyözgette, úgy, hogy a bojtár csak elmënt vele.

Hanem mëgesëtt az ördögök kerüllőjinek! a bojtár csak mëgkapta a fejit,
vót ott ëgy kétágú fa, akközé szorította be. Rimánkodott oszt a kerüllő,
hogy csak ereszsze ki, így mëg úgy, de a bojtár rá së hallgatott. De az
ördögök kerüllőjit nagyon szoríthatta a czipe, mer tudott rimánkonnyi,
mint a valóságos czigány.

Aszonta a bojtárnak:

– Hallod-ë! eléadom az öregapád szëmit, ha innet kieresztesz!

– Mëllyik öregapámét? – kérdëzte a bojtár.

– Hát a hun lakol, azét!

– Hun van hát no!?

– Ott a fa tetejinn van ëgy fazék szëm, mëg ëgy tál zsír! Ha a szëmet
betëszëd az öregapád szëmi güdribe, oszt a zsírral jó mëgkenëd,
visszakapja a szëmivilágát! – monta az ördögök kerüllőji.

Akkor a bojtár fëlmënt a fára, lëhozta a fazék szëmet mëg a tál zsírt, a
kerüllőt kieresztëtte a fa közű, ő mëg hazamënt.

Otthonn betëtte az öregnek a szëmit, a zsírral mëgkente, a vén remete
olyan jó látott, mint azokelőtt régënn.

Itt éldëgétek ők sokáig békességbe, még az öreg remete mëg a feleségi
mëg nem halt. A ház rájok maratt kettőjikre, a legény mëg a tetejibe
kapott olyan zsíros ruhát, hogy ha azt fëlvëtte, százszorta erőssebb
lëtt.

A legény most is csakúgy kijárt a juhot legeltetynyi, mint idáig.

Ëcczër a hogy hazamëgyën, aszongya neki a testvéri:

– Jaj! de beteg vagyok! kedves bátyám! Hozd el nekëm az erdőbű a medve
két fiának a veséjit, ha én abbú ëhetnék, mingyá mëggyógyúnék!

De ezt csak azé monta a lyány, mer ëgy tizënkétfejű sárkánt tartott a
hordó alatt, a ki a szeretőji vót, hogy még a legény odajár,
szerelmeskëdhessënek, vagy hogy elveszíjje a legént!

Ki is mënt a legény az erdőbe. Épenn célzott a medve két fiára, mikor a
medve rákiát:

– Hallod-ë, hé! në bánd a fiamat! adok nekëd ëgy sípot, ha ebbe
belefújsz, ott lëszëk a végórádonn!

A legény nem is bántotta, a sípot eltëtte jó, oszt ballagott haza. De a
lyánnak má akkor kutyabaja vót.

Másnap elkűgyi a báttyát a lyány a farkas fijajié, harmannap az
oroszlyányéé, de új járt a bojtár mindakettővel, mint a medvével: nem
bántotta ëgyikët së, azok mëg ëgy-ëgy síppal ajándékozták mëg.

Má nëgyegyik nap a lyán nem tutta hova kűdenyi, aszongya neki:

– Bátyám! të erőss vagy, tëdd csak hátra a kezedët, maj mëgkötöm ëgy
madzaggal, ugyan el birod-ë szakajtanyi?

A legény hatta, de bizony a madzag olyan erőss vót, nem birta
elszakajtanyi.

Akkor jutott eszibe, hogy ez a lyány most biztosann a végire akar
járnyi, aszongya a húgának:

– Kedves testvérëm! add ki a dakumbú a sípjaimot, hagy fújom mëg mëg
ëcczër!

A lyán nem tutta, hogy az a három síp mit tart, odatta neki.

A legény belefújt. Ëcczërre ott termëtt a három állat: a medve, a farkas
mëg az oroszlyány.

A legény akkor bekiátott a sárkánnak:

– Gyere hát no! ha akarsz, ölly mëg!

Ki is gyött a sárkány, de az oroszlyány valahogy mëgkapta, abba a
Jézusba szétszaggatta. A bojtárt mëg fëlódozták, a ki a sárkány nyelvit
mind lëvagdosta, a húsát összediribolta, besózta, oszt ëgy hordóba
tëtte.

Azutánn odaszót a lyánnak:

– Most má, te hűtlen testvér! ëgyed a sárkányod húsát, a csontyát mëg
szopogasd olyan vékonyra, mint az ár!

Az állatok mëg akkorára mind oda hordták a sok fát, a kivel a házat
berakták tetejiig, hogy a lyány többet ki në szabadúhasson.

A bojtár mëg a házat, testvérit otthatta, a három állattal elindút, mënt
a világnak.

A hogy mënnek, mëndegének, a legény mán nagyonn szomjan vót, tanákoztak
ëgy asszonynyal. A legény kért tűlle ëgy kis vizet.

– Nem tudok én vizet annyi aranyé së, lelkëm! hanem ha iszik bort, azt
adhatok! Nem lehet êre vizet innya a sárkántú, mindën korty víz ëgy szűz
lyány életyibe kerű! Nécscsak! a kirá lyánya má a kútpartonn ül, má az
is a sárkányé lëssz!

– Ennye no! – monta a bojtár, – hát maj mëllássuk, mit tart ez a
sárkány! Gyerünk csak!

Mëntek a kútho.

A sárkány épenn gyött fëlfele, fújta a kék mëg a ződ lángot, de a
legénnek fújhatott akarminőt, lëszëtte a fejit mind. A nyelveit
kivagdosta, a tarisznyájába rakta, azutánn bemënt, a kút mellett vót ëgy
ház, abba pihennyi.

Mikor ott kipihenték magokot, a legény mëg a medve mëg a farkas gyönnyi
akartak kifele, vót a pitarba ëgy nagy malomkő, az mind a hármokot
agyonütte. Úgy terűtek ott szét, mint annyi kivi búza.

Látta ezt az oroszlyány, nekimënt a malomkőnek, dirib-darabra törte,
azutánn odamënt a farkasho, a filibű kivëtte a forrasztófűvet, avval
fëléleszgette mind a hármat.

A legény akkor odamënt a lyánho, a ki ott ült a kút káváján, ölibe
hajtotta a fejit, oszt elszunnyadt. De a Vërës Vitéz – hogy a rossz üsse
el – ott ólákodott, odamënt, lëvágta a fejit.

De fëlérzëtt ám az oroszlyány! látta, hogy a gazdája sëhos sincs,
aszonta a farkasnak, hogy olyat ordícscsék, hogy a fa teteji a tövi
lëgyék, a tövi mëg a teteji! A farkas olyat ordított. Akkor a farkas
filibű elévëtték mëgint a forrasztófűvet, oszt a legént fëlébresztëtték.

Hanem a Vërës Vitéz má ekkor javába lagzizott! Övé lëtt a kirá lyánya, a
ki ki së áhatta, úgy útáta, mer azé, hogy olyan retves csúnya vót,
fërtelëm vót ránéznyi.

A legény hogy má nagyonn éhënn vót, nem birta ányi, hogy ëgy kis
harapnyivalóé be në kűggyön a kastéba.

Be is kűdött. Először a medve mënt, de gyövet a kutyák mind elszëtték
tűlle az élelmet, mëg a farkastú is. Harmacczorra az oroszlyány mënt el,
az oszt hozott annyit, hogy ëhettek dúlásig.

Mikor mëgint mëgéhëztek, bemënt a legény is. A hogy mënt, látta, hogy
két nagy zsákba a Duna mëg a Tisza van a falho állítva, az ëgyik ódalánn
tányírkóréval mëgtámasztva, a zsák szája mëg csëpűmadzaggal bekötve.

Mëgy bellyebb, beér, odbe oszt elmongya, hogy kiski ő! A Vërës Vitéz
három fejelënn ült az asztal mellett, de a hogy a legény szavát
hallotta, ëgy mingyá kiugrott alólla.

A legény ezutánn mëgmutogatta a sárkánynyelvekët: lássák, hogy ő ölte
azt mëg, nem más! a Vërës Vitéz aló csak ki a másogyik fejel is! de má
akkor didërgëtt.

A kik odbe vótak, látták, hogy nem a Vërës Vitéz, ha a legény
szabadította ki a lyánt, aszonták, hogy »el is hiszszük, a mit mondasz,
mer láttyuk!« a Vërës Vitéz aló kicsúszott a harmagyik fejel is. Ő mëg
el akart szalannyi, de mëgkapták, összevagdalták, a húsát mëg
szétszórták a határba.

A királyánynyal pegyig a legény mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy
hetedhét országonn nem lëhetëtt párjokot tanányi. Még most is ének, ha
mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._



14. A Vörös Vitéz.

(Változat.)

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd, annak a pár
cselédnek három fia.

Szëgények vótak, a három gyerëkët nem igen tutták élelëmmel së tartanyi,
ëcczër aszonták a gyerëkëknek: »halljátok-ë, fiaim! mink tiktëkët nem
birunk eltartanyi, menynyetëk, keressetëk szógálatot, éllyetëk mëg a
magatok embërségibű, ággyon meg az Isten!«

A szëgény három gyerëk – mit vót mit tënnyi – elindút.

Mënnek, mënnek, soká mënnek, nemsoká ëgy erdőbe érnek. A hogy ott
leterepszënek, aszongya a legöregebb: »hallyátok-ë, hé!? vágjuk ebbe a
tőgyfába a peneczilusunkot! a kié mëgrozsdál, az hallyék mëg, a kié
fényes lësz, az maraggyék életbe.« – Jó, beleëgyeztek.

De má akkor a lekkisebbnek minden elemózsiáját elfogyasztották, annak
sëmmi së maratt, pegyig éhënn vót má szëgény, mint a farkas.

Mit csinát vóna ëgyebet? kért a legöregebb báttyátú ënnyivalót. »Adok, –
aszongya – de csak úgy, ha az ëgyik karodot lë engedëd vágnyi!« A kis
gyerek gondolta magába: »no, még jó, ha csak ennyit kívánsz tüllem«,
oszt beleëgyezëtt. Akkor a báttya levágta az ëgyik karját, úgy adott
neki valami kis harapnyivalót.

Mënnek, mëndëgének, a kis gyerek csak éhenn lëtt újfënt. »Bágyám! aggyá
valami kis ënnyivalót, csak annyit is, a mennyit a számba tëhessek, má
majd elveszek éhënn!« A báttya mos má a másik karjáé akart annyi. A
gyerek látta, hogy má máskép gonoszú vesz, ráatta a fejit: »vedd hát el
a másik karomot is!« De hasztalan vagdaltatta le magárú a karjait,
mëgint éhënn lëtt biz ő, úgy, hogy má ëcczër së karja, së lába, së szëmi
nem vót má, kit levágott, kit kiszúrt a báttya ëgy darab kënyéré.

Mos má së járnyi, së látnyi, së fognyi nem tudott, a báttya ott hatta,
mënt világnak, ő mëg ott maratt az útonn.

Hova, kihë fordúllyék most ő? nem segít itt ő rajta sënki, elindút,
mënt, azaz hogy csak höndörgött szëgény, mint a hordó.

Höndörög, höndörög, odahöndörög ëgy kútho. Ott az ágasonn ëgy varnyú
elkezgyi kiabányi: kár, kár, kár! Gondolkozott a kis gyerëk, hogy mé
kár, hogy ő a kútho gyött? gondolta, hogy elég kár má a, ha ő a kútba
esik, a kút szélyirű visszafordút, de allyig hogy mëgmozdút, be ëgënyest
a kútba, tele lëtt szëmi-szája a vizzel. De allyig hogy kéccër fordút a
vízbe, azon vëtte eszre, hogy karja is van, lába is van, szëmi is van.
Csak olyan ép vót, mint azelőtt. Minő kút lëhet-e? De nem tanát rajta
sëmmi különöset. Akkor elévëtt három üvegët, mëgtőtötte vízzel mindet,
azután fogta magát, indút a kútbú kifele a garádicsonn, hogy majd mëgy,
a mére lát.

A hogy mëgy, a hogy mëgy, hát taná ëgy sánta oroszlyánt, ott vót ëgy
árokba lëkussadva. Odaszól a gyerëkhë: »gyógyí mëg, barátom, jótét
helyibe jót várj!« A gyerëk csak szabadkozott, hogy mivel gyógyítaná ő,
nincs ő nála orvosság, mëg ő së doktor, hát hogy tudná ő mëggyógyítanyi?
Aszongya neki az oroszlyány: »hát a kezedbe mit vétëtt az az üveg víz?
kend csak mëg vele a tomporomot, maj mëllásd: haszná!«

Úgy is vót. Az ëgyik üveg vizet mind rákente a gyerëk, mikor má a
fenekire ért, az oroszlyány is mëgkönnyebbëdëtt, nem vót sëmmi baja.

Akkor aszongya az oroszlyány: »no, kedves barátom! mos má, ha nem
haragszol, én veled tartok, el nem hagylak, szükségëdbe segítëlek!«

A gyërek nem szót sëmmit, csak ráhatta, oszt gondolta magába: »ugyan mit
segíhetné të én rajtam!«

Nemsokára tanákozott ëgy beteg tigrissel, mëg ëgy beteg nedvével,
mëggyógyította azokot is, hála fejibe azok is mellé szegőttek, így oszt
má vótak négyenn.

De a gyerëk tarisznyáját nagyon húzta má a három üveg, igaz, hogy üresek
vótak mind, csak az ëgyiknek vót a fenekinn ëgy pár csëpp, fogta magát,
kiszëtte a tarisznyábú, oszt elhajingáta. Aszongya a nedve: »minek
hajítod të azt el, hê? hátha szükség lësz még arra!« avval fëlszëtte az
üvegeket, oszt mëntek tovább.

Mënnek ők tónyán-boronyán kërësztű, estére ëgy csárdára tanának. Ott
bezörgetett a gyerek, azaz hogy má legén vót, kinézëtt a gazda az
ablakon, de hogy látta, hogy nem magába van a legén, nem akarta
beeresztenyi. Aggyig-aggyig rimánkodott oszt a legén, hogy őt is, mëg az
állatokot is beeresztëtték.

Ott osztang mëghátak.

Rëggel kérdezi a legény, hogy »messzi van-ë mëg ide a legközelebbi
város?« A kocsmáros ëgy nagy hëgyre mutatott ki az ablakonn, »ott van –
aszongya – ëgy nagy hëgy, annak a tetejin van ëgy fallal bekerítëtt
város! Biz a még jó el van ide, aggyig lëtëszed mëg fëlvëszëd të a
lábadot ëgy párszor.« A legény oszt mëgköszönte a kocsmárosnak a
jókarattyát, avval elindútak ő a három állattal.

Mëgy, mëndëgé, nemsokára mëgint tanát ëgy csárdát. Oda is beszól:
»messzi van-ë mëg ide az a város, a ki a hëgyën van építve?« »Bizony má
a nincs nagyon messzi. Táng oda akarsz mënnyi?« »Oda én.« »Pegyig të në
mënny oda! Mert ott hagyod a fogad fejérit!« »Má mé!?« »Hát csak azé,
lelkëm! nem látod-ë, hogy a város fekete bársonval van behúzva? Van itt
a hëgyënn ëgy sárkány, má mindën lyánt elvitt, csak még a királyánt nem.
Most azonn van a sor. Ha valaki azt a lyánt a sárkántú mëgszabadítaná, a
kirá annak anná feleségű. Në mënny, mer jód mëg bánod, lëgyőz a sárkány,
mëghalsz, oszt az is az ettéd lësz!«

De a legény nem hallgatott a jó szóra, csak mënt tovább. Az állattyai
nyomonn kisérték, el nem hatták vóna szélës e világé.

Útközbe má messzirű látott ëgy embërt, a ki feléjëk tartott. Mikor
közelebb értek ëgymásho, akkor látta, hogy obsitos katona, mëg hogy a –
báttya. Mëgösmerte. De az obsitos a legény kiléttyirű nem tudott sëmmit.

Odaszól hozzá a legény, mer látta, hogy az ódalán kard lógott, hogy
aggya ő neki oda azt a kardot, hasznát má ússë vëszi, ő neki mëg mész
szükségi lëhet rá könnyen!

A katona szabadkozott, hogy minek a neki? nem tuggya má azt sëmmire së
hasznányi, mer csupa rozsda! De a legény nem át el a kérésitű, még végre
az obsitos oszt odatta neki.

Avval a legény tartott ëgënyest a hëgynek.

Épeng má gyött rá a hétfejű sárkány.

A legény is kihúzza a rozsdás kardot, ëgy csapásra lëvágja mind a hét
fejit. A fejekbű kivagdosta a nyelvekët, berakogatta a tarisznyájába,
oszt hogyím má jó el vót fáradva, a tarisznyát a feji alá tëtte, oszt
ledőt pihennyi ëgy kicsit.

Allyig szunnyadt el, mënt ára ëgy Vërës Vitéz, az látta, hogy a sárkány
mëg van ölve, odamënt az alvóho, kargyával levágta a fejit. A sárkán
fejejit pegyig magára aggatta, avval nem húzva-halasztva, mënt a várba.
Ott beeresztëtték, látták, hogy viszi a sárkán fejejit, nagy örömvel
elfogatták, a kirá pegyig odatta neki a lyányát, mint hát a
szabadítónak. Nagy vígasság támatt, olyan, hogy még a hegy alá is
elhallacczott a muzsikaszó.

A halott legény körű az állatok is mind aluttak, még a nagy zajra az
oroszlyány fël nem érzëtt.

Fëlkel, körűnéz, hát láttya, hogy oda a gazdája: mëg van ölve! Kínjába
ordított ëgyet, hogy a medvének majd berekett a fili. »Kellyetëk fël
mingyá, mër a gazdánk mëg van halva!« Felugrik a tigris, szalad
forrasztófűé, a medve mëg gödröt ásott, hogy a gazdájokot
beleállíthassák. Mikor a forrasztófűvel mëgérkëzëtt a tigris, rögtön
mëgkënték vele a legény nyakát, fejit, a medve fëlfogta a fejet,
ráillesztëtte a nyakra, de mëgfordítva tëtte, a mé kapott az oroszlyántú
olyan pofont, hogy pokolba hallacczott a puhanása. Az intelëm után oszt
rendes helyire tëtte a fejet, mire a legény mëgelevenëdëtt.

A tarisznyát a nyakába akasztotta, oszt mënt a várba. De ott mëg nem
akarták ám beeresztenyi. »Hát – gondolta magába – ha engem nem
eresztëtëk be, legalább ënnëm aggyatok!« Bekűtte a három állatot
élelemé. Odbe a Vërës Vitéz kilencz fejelënn ült, mikor a három állatot
látta, mingyá kigurút alólla három. Az állatoknak attak ënnyivalót
többször is, oszt hogy látták, minő szilídek ezëk a jószágok,
beeresztëtték a legént is.

Mikor a legén bemënt, allyig látta mëg a Vërës Vitéz, úgy mëgijett, hogy
három fejel mëgint kiugrott alólla.

Ekkor a legény aszongya odabe, hogy: »tuggyák-ë mi híjja van a
sárkánfejeknek?« Aszonták, hogy: »mi vóna? sëmmisë!« De má ekkora a
Vërës Vitéz pukkadozott mérgibe.

A legény elévëszi a tarisznyábú a nyelveket, mëgmutatja, hogy »e
hiánzik-ë!« Mënnézik, hát csakugyan!

A Vërës Vitéz aló az utóssó három fejel is kigurút.

Mos má kivilágosodott, hogy ki az igazi mëmmëntőji a lyánnak, a Vërës
Vitézt, a kit csúf vóttyáé a lyány së szeretëtt, mëffokták, oszt
fëlakasztották.

A kirá lyánya a szép legénvel egybekelt, oszt olyan boldogok lëttek,
hogy mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi öreg lyántól. Lejegyzés ideje:
1904. jan._



15. A tüzes ökör.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy öreg embër, annak vót három
fia. A letöregebb fiú kovács, a közepső szabó, a letkisebbik mëg vitéz
vót.

Az apjok mán nagyon öreg mëg betegës embër vót, mondták is neki a fiai,
hogy rendëzze má a vagyont, tëgyék tëstámentumot, hogy kinek mit hagy?
De az apjok aszonta nekik:

– Jó mestërségtëk van minnyátoknak, abbú mëgélhëttëk!

De a gyerëkëk ezt nem hatták annyiba, bemëntek hozzá újfënt, hogy
testámentomtételre birják, akkor az öreg aszonta nekik:

– No! jó! ha annyira erősködtök, ha annyira odavagytok azé a jussé, hát
mondok ëgyet: ha mëgtëszitëk azt a kívánságomat, a mit én most a
végrendëletëmbe írok, akkor ettétëk lëssz mindënëm!

A gyerëkëk nem tudták, hogy mi az a kívánság, mer az apjok nem mondta
mëg nekik, de azé beleëgyeztek, hogy mëgtëszik, akarmit kiván.

Rögtön híttak hitës embërëkët, az apjok mëgírta a végrendëletët.

Nemsokára mëg is halt. Fëlbontyák a levelet, hát av vót benne, hogy
csinátassanak neki vaskoporsót, vasmútërt hozzá, vastengëlyt,
vaskerekekët, vasrudat, oszt fogjonak bele négy darab négyesztendős
csikót, azokot vagdossák mëg az ostorral jó, azután haggyák őköt
magokra, a mére azok viszik a testyit, csak vigyék! ők mëg üllyenek
lóhátra, oszt tarcsák szëmmel. A hun mëgáll a négy csikó, oda temessék
el, oszt mindën écczaka őrizze ott valaki közűllök!

Betőtötték mindën kivánságát. Mindënt úgy csinátak, a hogy a level
mondta. Befogták a négy csikót, jó mëgvagdosták. Ők mëg lóra ültek, oszt
mëntek a csikók után.

Mënt a négy csikó úgy, a hogy lëhetëtt. Előtte vót ëgy nagy erdő,
beszaladt abba, de hogy a fák sűrűven vótak, a kerekek mëgakadtak, a
lovak nem nem birták tovább húznyi.

Most a három testvér apja tetemit lëvëtte a kocsirú, oszt a hun a négy
csikó elakadt, güdröt ástak, oda temették a koporsót.

A hogy elgyött az este, a letöregebb maradt kívël őrzenyi. A hogy
ácsorog, bődörög a sír körű, úgy éfé előtt, odamënt ëgy tüzesökör. A
legény nem gondolta, mé gyöhet az? külekënnyi kezdëtt vele. De az ökör
erős vót ám! A legény allyig hogy birt vele! Mikor mëgölte, lëvágott a
czombjábú ëgy darabot, azt, mire a testvérjei rëggel odaérkëztek,
mëgsütte, az ökröt mëg elásta.

Kérdezték a testvérjei:

– Hun vëtted ezt a húst? de jó!

A legény elmonta, hogy nyulat fogott az erdőbe, azt sütte mëg.

Másnap a közepső legény maradt ott őrzenyi.

Éfé előtt akkor is mëggyött a tüzes ökör. Elkezdte az apja sírját
kaparnyi, bizonyosann a koporsót akarta kivennyi, má egész güdröt ásott.
A legény el akart szalannyi, de mégis erőt vëtt magán, elkezdëtt
küzdenyi a tüzes ökörrel. Sokba telt, még lëteríthette. A czombjábú
lëvágott ëgy darabot, a többit elásta. Azután tüzet gyútott, a húst
mëgsütte, mëgtraktáta vele a testvérjeit, de ő is csak aszonta, hogy
nyulat fogott, ez annak a húsa.

Harmagyik este a letfiatalabb testvér, a vitéz őrizte a sírt. Éfé előtt
neki is mëggyött a tüzes ökör, oszt át ëgënyesenn a sírnak. Má a
koporsót turkáta, mikor a legény harczba állott vele. Nagyon soká
këllëtt küzdenyi, még a tüzes ökröt lëbirta. Lëvágott a czombjábú ő is
ëgy darabot, a többi részit mëg elásta.

A hogy sütnyi akarja a czombhúst, akkor veszi magát eszre, hogy tüzi mëg
nincs. Most mán honnat vëgyék tüzet? Fëlmászott ëgy nagy fára, onnat
nézëtt szët: nincs-ë közelibe valami tűz? Hát vót! nem messzire oda. Ára
vëtte az úttyát.

A mint mëgy, az erdőbe tanákozik az Éféllel. Kapta magát, mëgkötte ëgy
nagy fáho, mert attú fét, hogy hamarébb lëssz éfé, mint a hogy ő tüzet
szërëz! Azutánn mënt tovább. Mëgint tanákozott a Hajnallal, nem
teketóriázott sokat, mëgkötte azt is.

A hogy mëgy, láttya, hogy tizënkét zsivány ül a tűz körű. Nem mert
hozzájok mënnyi, ha elbújt ëgy bukorba. Nagyon jó lövő vót, nem hiába
hogy vitéz vót. Fëlfogta a nyilát, kilőtte az ëgyik zsivány kezibű a
puharat, a másikébú mëg a nyásson lévő szalonnát, de a nyíl ëgy zsivánt
së tanát. A zsiványok csak néztek, de nem tudták, mérű gyön a lövés!

A vitéz most közelebb mënt. Mihent a zsiványok mëglátták, mingyá
odaszótak neki:

– Te vagy az, vitéz! a ki lőtt? jó lövő vagy, jó lëszël të miközénk
cimborának!

Aszonta rá a legény:

– Hej! barátaim! nem azé gyöttem én, ha azé, hogy aggyatok tüzet, mer a
bátyájaimnak këll früstököt csinánom!

– Adunk tüzet, de elébb segí nekünk! – mondták a zsiványok. – Itt él nem
messzi ëgy gróf, azt akarjuk kirablanyi. Má többször akartuk, de van ott
a falonn ëgy kis fekete kutya, attú nem lëhet, azt kék lëlőnyi. Të ügyes
lövő vagy, maj lëlövöd!

A vitéz ráállott. Elmentek a gróf palotája elé, a vitéz a fekete kutyát
úgy lëlőtte, mëg së vakkant.

Az ajtón mëg fënt czifraüveg vót, azonn mëg ëgy lyuk. Aszongya a
zsiványvezér:

– Ereggy be csak, vitéz! nézz szét! oszt ha mindënt mëgnézté, gyere
vissza, azután oszt mink mënünk be!

A vitéz bemënt. Az első szobába aludt a gróf. Az asztalon vót bor mëg
ëgy aranyóra. A borbú itt ëgy puhárral, az órát mëg a zsebibe tëtte. A
másik szobába a grófné aludt. Ottan sütemént ëtt mëg elhozta az asszony
jegykendőjit. A harmagyikba aludt a gróf lyánya. Hej! de szép lyán vót!
A vitéz nagyon mëgszerette, mëg is csókolta mingyá, az újjárú mëg
lëhúzott ëgy gyűrőt. Avval visszamënt a nyílásho, oszt intëtt a
zsiványoknak.

Azok ëgyënkint bebújtak, de mihent a fejik odbe vót, a vitéz mindnek
levagdosta, úgy, hogy a zsivánbú ëgy csëpp së maradt életbe. A testyikët
ëgy halomba rakta, azután elmënt.

Az erdőbe vëtt a tűzbü, a Hajnalt mëg az Éfét eleresztëtte, azután az
ökörhúst mëgsütte.

Másnap nagyon csudákozott a gróf: ki lëhetëtt az a bátor embër, a ki a
zsiványokat mind mëgölte!? Hírű is tëtte, hogy a ki mëgölte, annak aggya
a lyányát feleségű! De hogy nem jelëntkëzëtt senki, az udvarmester
fëlhasználta az alkalmat, oszt. aszonta, hogy ő vót az, a ki a
zsiványokat mëgölte.

Ez az embër csúnya, ricskës vót, de hogy ilyen bátor embër vót, a gróf
aszonta:

– Hát má így hozzád adom a lyányom!

A gróflyány mëg csak rítt, szomorkodott, nem merte azt mondanyi az
apjának, hogy: nem! Érizte ő, hogy ámába valaki mëgcsókolta, de hogy
sënki së gyött érte, nem szóhatott. Az apja a lagzit ëgy esztendőre
halasztotta el. De mikor az esztendő lëtelt, az udvarmestër mëgesküdött
a lyánynyal, oszt lagzit csaptak.

De ezt mëghallotta ám a vitéz, elment a lagzira ő is. Az őrök
beeresztëtték, mert vitéz vót.

Vocsora át épenn, a mikor mindënkinek këllëtt mondanyi valami mondókát.
Mikor ő rá kerűt a sor, aszongya:

– Bizony! a zsiványokot nem az udvarmestër ölte mëg! ha én! Avval
elészedte zsebibű az aranyórát, a jegykendőt mëg a lyány gyűrőjit.
Mindënki ráösmert a magáéra. A szép grófkisasszony örömmel borút a vitéz
nyakába.

A gróf az udvarmestërt mëgölette, a koronát mëg lëvëtte a fejirű,
rátëtte a vitézére. A lyányát hozzáadta feleségnek, nagy lakodalmat
csaptak, olyan boldogok lëttek, hogy még most is ének, ha mëg nem
haltak.

_Eger, Heves vármegye. Mészáros Ferenctől. Lejegyzés ideje: 1904. aug._



16. A vasfejű farkas.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, az operencziás
tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, a hol a kis kurtafarkú
disznó túr, volt egyszer a világon egy szegény ember. Annak volt egy
fia. Az a fiú kijárt az erdőre fáért.

Egy napon is, a hogy az erdőben szedegeti a fát, meglát egy kis kígyót.
Azt mondja neki a kis kígyó:

– Vigy el engem innen magaddal, jó tettedért jót várj!

A legény felvette, hazavitte, felvitte a padlásra, mindennap jól
tartotta tejjel. Egyszer már nagyon különös volt az apjának, hogy a fia,
ha tejet kap, mindjárt szalad vele a padlásra. Kapta magát, megleste.
Felment utána a padlásra. Hát ott látta, hogy egy csúf nagy kígyót etet
az ő fia. Iszonyú mérges lett.

– Hallod-e, ha azt a csúnya férget el nem tudod a házamtól, téged is
elkergetlek!

A legény – mit csinált volna egyebet? – fogta a kígyót, betakargatta,
vitte, maga sem tudta, hova. Azt mondja neki a kis kígyó:

– Kedves barátom! vigyél engem ide meg ide, az apámhoz, s ha valamit
kínálnak neked értem, ne fogadj el egyebet, csak azt a rossz tülköt, a
ki a komrában lóg a falon. S ha odadták, van abban egy dugó, ki ne húzd,
mert rögtön szétszaggat a vasfejű farkas. Fújj bele s a hány ember jön
hozzád, fogadd meg mind.

Úgy is volt. A legény hazavitte a kis kígyót az apjához, megkapta a
tülköt, azzal fordúlt visszafelé. Útközben nézegette ő a kis tülköt,
látta a dugót is, a mit nem szabad kihúzni. Kiváncsi volt, mért nem
szabad kihúzni! Annyira, annyira, nem állhatta, hogy ki ne húzza. A hogy
kihúzta, csak ugrott ki a tülökből egy nagy veres bika, utána meg egy
nagy gulya marha. Úgy megijedt, hogy egy krajczár sem maradt a zsebiben.
Nem tudta, mit csináljon? mert azt a rengeteg sok marhát hogy hajtja már
ő vissza a tülökbe? A hogy ezen gondolkozik, megáll előtte a vasfejű
farkas.

– No! megszegted a tilalmat, kihúztad a tülköd dugóját, most már
szétszaggatlak!

A legény elkezdett neki rimánkodni. Fogadkozott, hogy akármit csináljon
vele, nem bánja, csak szét ne szaggassa! Azt mondja rá a vasfejű farkas:

– Jól van, nem téplek szét, ha azt a négy dolgot, a mit kikötök,
megcselekszed!

– Mindent megteszek! – mondta a legény nagy sietve.

– Hát az a négy dolog az: ne mosdjál, tisztát ne végy, ne házasodjál s
ne menj a templomba!

A legény megfogadta mind. Akkor a vasfejű farkas behajtotta a tülökbe
mind a gúlyát, még a veres bikát is. De azt mondta a legénynek még
utóljára:

– Ha a négy dolog közül akármelyiket is megteszed, eljövök s
szétszaggatlak!

Bánta is már akkor a legény, akármit igért, csakhogy a tülökkel rendben
volt.

Ment, mendegélt hazafelé. Az úton talált egy nagy pénzeszacskót. Egy
hétig mindig olvasta, annyi pénz volt benne. Vett is rajta a királytól
földet, egy tagban, olyan volt a széle-hossza, hogy egy napig megtartott
bejárni. Azon munkálkodott a legény, szántott-vetett s élt, mint Marczi
Hevesen. De már nagyon piszkos volt a keze is, a lába is, szeretett
volna megmosakodni. Meg is tette volna mindjárt, ha nem félt volna a
vasfejű farkastól. De gondolta magában, hogy az már úgyis olyan régen
volt, mikor ő az igéretet tette, csak nem emlékszik tán már az se
mindenre! Kapta magát, megmosakodott. Alig törülte ki a szemit, már
előtte állt a vasfejű farkas.

– Az első tilalmat mát megszegted, mit csináljak most már veled?

A legény megint csak könyörgőre fogta a dolgot.

– Nohát! ha még egyszer megszeged a tilalmat, véged! – mondta a vasfejű
farkas. Azzal elment, de úgy, hogy senki se látta.

Kis vártatva vette észre a legény, hogy ő rajta olyan piszkos minden,
mint a kent kas. Már eszébe se volt az igérete, egy vasárnap tisztát
vett magára. A vasfejű farkas azt is megtudta rögtön. Szaladt is, hogy
széttépi. De a legény nagy rimánkodására megint megbocsátott neki.

De már akkor gazdag volt a legény! Erről is, arról is a sok
királykisasszony szíve majd megrepedt utána, mivelhogy szép is volt.
Annyira-annyira, hogy ő maga is meggondolta a dolgot, megházasodott. A
vasfejű farkas, mint a parancsolat, egyszerre előtte volt. De most már
mindenáron szét akarta szaggatni. Rimánkodott a legény, szépen kérte,
hogy ne bántsa, de a farkas csak, hogy ő széttépi. Fogadkozott a legény
nagyon, megigérte, hogy többé nem szegi meg a tilalmat. Azt mondja neki
a vasfejű farkas:

– No! még az egyszer! de ha negyedszerre is feltörnéd az igéretet,
biztosan véged van!

Bizony feltörte ő negyedszerre is, mert esküvőre is kellett mennie, ha
már megházasodott. De nem várta be, míg a vasfejű farkas hozzámegy, az
esküvő után rögtön útnak indult, ment a nagy világnak, hogy rája ne
találjon a vasfejű farkas.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Talált egy kunyhóra, abban
szűkölt három kutya, a ki már egy hete nem evett semmit. A legény
jóltartotta őket. Akkor azt mondja az egyik:

– Jó tettedért jót várj! te most nekünk ennünk adtál, megháláljuk a
jóságodat, szolgáid leszünk. Én vagyok a Mindentudó, ez itt mellettem az
Erősmintavas, amaz meg ott Sebesmintaszél. Én gondolok ki mindent,
Sebesmintaszél a leghamarabb ott van, a hol lenni kell, Erősmintavas
pedig ha megmarkol valamit, szakad!

– No! – gondolta magában a legény – ez kell nekem!

Azzal a három állat meg ő útnak indúlt. Mentek, mendegéltek hetedhét
ország ellen. Beértek egy kunyhóba, ott lakott egy öreg asszony, a
vasfejű farkas anyja.

– Adjon Isten jó napot, öreganyám! – köszönt oda a legény.

– Adjon Isten, kedves fiam! jól jártál, hogy öreganyádnak szólítottál!
mi járatban vagy? mi szél hozott erre, a hol még a madár se jár?

Hát biz’ a legény elmondta, hogy ő a vasfejű farkas elől menekül, mert
mind a négy fogadását megszegte s most fél, hogy az a csúnya jószág
végére jár az életének.

– No! sebaj! – mondta az öregasszony. – Eredj ki a szőlőbe, ottan
kapálnak, végy te is egy kapát a kezedbe, oszt ne félj semmitől!

A kunyhó mellett volt egy nagy darab szőlő, épen kapáltak benne. A
legény odament, elkezdett kapálni. De a vasfejű farkas mindig a föld
alatt járt s így mindent tudott, merre jár a legény, most is megtudta,
abban a szentben ott termett.

– No! egyszer már leszámolunk! bujkáltál előlem, de rajtam ki nem fogsz!
most szétszaggatlak.

Azt mondja neki a legény:

– Szétszaggathatsz, de előbb engedd meg, hogy a csizmám levethessem.

Megengedte.

– De most má széttéplek!

– Engedd meg, – mondta a legény – hadd mászok fel arra a jegenyefára,
még egyszer visszanézek az édes anyám házára!

A vasfejű farkas azt is megengedte.

Akkor a legény elkezdte kiabálni:

– Erősmintavas! Sebesmintaszél! Mindentudó! gyertek csak! tépjétek szét
a vasfejű farkast!

Azok meg csak úgy estek neki, mint az oroszlány. Úgy szétszedték, mintha
a világon se lett volna!

Akkor a legény lejött a fáról, felhúzta a csizmáját s a három állattal
indúlt hazafelé. Otthon a feleségivel még egyszer megesküdtek, lagzit
csaptak, engem is meghíttak, bárcsak még most is ott lehetnék. Még most
is élnek, hogyha meg nem haltak.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január._



15. A Szélördög.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király. Annak a királynak
volt három fia, meg három lánya. Már az utolsót kezdte rugdosni, – mert
már olyan vén volt, hogy a körmöm sem ment volna bele, – az öreg azt a
testámentomot tette, hogy ha meghal, a fiai három éjjel őrizzék a bőrét,
a lányait meg azoknak adják oda feleségül, a kik először jönnek kérni.
Azután nem sokat teketóriázott, meghalt.

Életében az ördögökkel czimborálhatott a király, mert a két első éjjel a
két legnagyobb fia megszökött a koporsójától. A harmadik éjjelre nem
volt más a ki megőrizze, a legkisebb ment a koporsó mellé az apja bőrét
őrzeni.

Szentelt mogyorófabottal körülkerítette magát, úgy várta be az éjfélt.
Éjfélkor csak nagy dobogást meg röfögést hallott. Egy tüzes bika, meg
egy tüzes vaddisznó ment feléje, de a karikán belül, a mit a
mogyorófabottal húzott, egy sem tudott jutni. Elmúlt az egy óra,
elmentek. A pádis[23] pedig otthagyta az apja koporsóját, haza se
nézett, elindúlt, ment hetedhét ország ellen. Csak a kardját vitte
magával.

Útjában találkozott a Hajnaleresztővel, a ki épen eresztette fel a
hajnalt. Azt mondja neki a pádis:

– Sohse ereszd még, pajtás! nagyon hamar van, még csak egy óra éjfél
után!

A Hajnaleresztő hallgatott a szóra. A pádis ment tovább. A hogy megy,
megint találkozik a Naperesztővel, az is épen a napot akarta ereszteni.
Szólt a pádis annak is egy pár szót, az is megállott.

Egyszer nagysokára megállott egy királyi palota előtt. Álmos volt már,
gondolta, lepihenhet egy kicsit. A hogy bemegy, látja, hogy a padlás
tele van zsiványnyal. Tudta a dürgést mindjárt, csak ki a karddal, úgy
vágta szét valahányat, hogy meg se mukkantak többet. Most már – gondolta
– nem maradhat itt, mert ha odabent felébrednek, majd azt hiszik, hogy ő
is rabló, oszt felakasztják, a kardja hüvelyét otthagyta, ő maga meg
keresett magának egy hátas lovat, arra ráült s hazavágtatott.

Otthon épen nagyban abajgatta a két öregebb pádis a három
királykisasszonyt. Azoknak kérőjük jött, egy farkas, egy kígyó meg egy
gerlicze, a lányoknak eszükbe jutott az apjok mondása, hogy azokhoz
menjenek feleségül, a kik legelőször mëgkéretik, a két bátyjok pedig
elejét állotta a férjhezmenetelnek azzal, hogy csak állatokhoz nem
mennek el.

Igy hát épen jókor ért haza a legfiatalabb pádis. Mikor legközelebb
látogatóban volt a három kérő, hozzájok adta a hugait feleségül. Azok
lagzit csaptak, oszt elmentek. Ő meg ment vissza a királyi palotába, a
hol a sok zsiványt megölte.

Útközben találkozott a Hajnaleresztővel, a ki épen eresztette fel a
hajnalt.

– Most már eresztheted, kedves barátom! – mondta neki, – jól van már
minden.

A hogy ezt kimondta, egyben kihajnalodott. Találkozik a Naperesztővel
is, odaszól annak is:

– Eresztheted már, kedves barátom! jól van már minden!

Egyben világos nappal lett. Nemsokára oda is ért a királyi palotához. A
hogy bement, a meztelen kardjáról mindjárt megismerték, hogy ő lehetett,
a ki a rablókat megölte. Leültették, jól megvendégelték, azután azt
mondta neki a király:

– No! kedves fiam! te megmentettél bennünket a zsiványoktól, én pedig
hozzád adom a lányomat, meg a felekirályságomat.

Egyéb se kellett a pádisnak! A királykisasszonynyal még az nap
megesküdött, lagzit laktak, faggyút sz...k, azzal világítottak. Mikor a
vendégségnek vége volt, hazavitte a maga országába.

De annak a királykisasszonynak, a kit ő elvett, volt ám egy más
szeretője is, már úgy, hogy a kisasszony arról nem is tudott, – a
Szélördög. Ez szerette volna magáénak már régen. De sehogysem juthatott
hozzá, mert otthon a király soha nem eresztette ki a levegőjárásra a
lyányát, még a vejének is meghagyta, hogy ő se bocsássa ki, mert akkor
volt szép asszony! nincs szép asszony! sírva nézhet utána, elrabolja a
Szélördög.

Történetből egyszer a pádis elment vadászni, de eszibe se jutott, a mit
az apósa mondott. Az ajtókat tárára-várára hagyta, az asszonyt meg a
maga kénye-kedvire. Ha tudta volna, bizony máskép tett volna, mert alig
lépett ki a szép asszony a szobából, felkapta a Szélördög, úgy szaladt
vele, mint valóságosan a szél, meg se állt a palotájáig.

Jön haza a pádis, hallja, hogy nincs szép asszony, elvitte a Szélördög.
Búsúlt nagyon, még az étel se esett neki jól.

Másnap útra kerekedett, sorra járta a sógorait. Először elment a
farkashoz. A farkas épen nem volt otthon.

– Adjon Isten jó napot, kedves húgom!

– Adjon Isten, kedves bátyám! hol jársz te itt, a hol még a madár se
jár?

Akkor oszt elmondta ügyét-baját.

– No! azon nem valami nagyon tud segíteni az én uram!

Mikor így beszélgettek, kívülről már ordított a farkas:

– Hu-huuú! mindjárt a forró tengerbe hajítom, a ki én nálam
alkalmatlankodik!

Avval beugrott a szobába egyenest a sógorára. De az asszony elsikította
magát, hogy:

– Te! a sógorod!

A farkas csak akkor vette magát észre, mindjárt bocsánatot is kért. A
pádis nem haragudott, tudta, hogy a farkasban farkastermészet lakik,
hanem inkább elmondta a maga ügyét-baját.

Azt mondja a farkas:

– Hej! kedves sógorom! én neked nagy hálával tartozom, mert feleségem se
volna, ha te nem lettél volna olyan ember, mint a minő vagy! mondok én
neked egyet, kettő lesz belőle: a te feleséged a Szélördög vitte el,
attól pedig bajos visszakeríteni, hacsak hét lelked nincs! de azért
próbáld meg! van nekem egy három lábú lovam, én azt neked adom. A
Szélördög minden nap huszonnégy óráig alszik, te felülsz a lóra, elmégy
oda s elhozod az asszonyt. De siess, mert ha a Szélördög utólér, vége a
szép életednek, az asszonyt meg visszaviszi!

Meghallgatta a szép szót a pádis, azután felült a lóra, elindúlt. Maga
sem gondolta, olyan hamar odaért. A Szélördög aludt javában, az asszony
meg az ablakon nézett ki, csak épen hogy a nyeregbe kellett ültetnie.
Akkor aztán gyű! Jézus áldjon meg![24] mentek ám. Már nem lehettek
messzire a pádis hazájától, felébredt a Szélördög. Az is se szó, se
beszéd! csak usdi! utánok! El is fogta őket hamar. Az asszonyt magához
vette, a pádisnak meg csak annyit mondott:

– Ha még egyszer utolérlek, jaj az életednek most még elmehetsz, de menj
is, míg szépen vagy!

Szegény pádis azzal bandukolt hazafelé.

Elment a kígyó sógorához. De az is csak azt a tanácsot adta neki. A
pádis fogta magát, egyet gondolt, hogy most majd okosabb lesz,
megpróbálta másodszor is. De a Szélördög – üsse el a rossz! – most is
utolérte és csepp híja volt, hogy szét nem szaggatta. De annyit mondott
neki, hogy:

– Ha még egyszer megkaplak, hogy az asszonyt el akarod vinni, se szemre,
se főre nem nézek, abban a szentben agyonváglak!

A pádisban még az tartotta a lelket, hogy volt egy harmadik sógora is, a
gerlice. Gondolta, hogy az majd csak okosabb tanácsot ad a többinél! El
is ment hozzá.

A gerlicze sógora azt mondta neki:

– Tudod-e, mit! ha már így vagy, eredj, állj el bojtárnak ahhoz az
urasághoz, a ki a Szélördög birodalmában lakik. Annak az uraságnak van
egy veres tehene. Mikor itatni hajtod a gulyát a tóra, a veres tehén
hanyatvágja magát a vízben s úgy úszik hassal felfelé. Te eredj, úszsz
be! vágd fel a hasát, abban van egy kalitka, abban egy szép madár, annak
vedd ki a szívét, abban találsz egy követ, a kőben pedig egy bogarat.
Azt a bogarat morzsold össze s szórd be a vízbe, abból támad egy öt lábú
ló, azzal hazahozhatod a szép asszonyt!

Ennek nagyon megörült a pádis, félre is vágta a kalapját örömiben. Azzal
felöltözött bojtárnak s elment ahhoz az urasághoz, a ki a Szélördög
birtokán élt. Ott meg épen kellett a bojtár, mert a ki volt, elvitték
katonának. Csak azt várta, hogy eljőjjön az itatás ideje: gondolta
magában, hogy akkor már ő lesz a valaki!

Pont délben hajtotta a marhát a tóra. A nagy veres tehén is beúszott s a
mint a közepére ért, hanyatvágta magát, égnek tartotta a hasát s úszott.
A pádis utána, felvágta a hasát, kivette belőle a kalitkát, abból a
madarat, a madárnak a szívét kettévágta, kivette belőle a követ, a kőből
meg a bogarat. Ezt mindjárt szét is morzsolta s beszórta a vízbe. Rögtön
egy gyönyörű öt lábú ló lett belőle. Akkor aztán se nem köszönt, se
semmi! ment a szép asszonyért. A Szélördög akkor is aludt. Nyeregbe
kapta a feleségét s ment, mint a villám. Már a határhoz közel lehettek,
mikor a Szélördög felébredt. Mindjárt látta, hogy nincs szép asszony, de
azt is tudta, hogy má nem lehet az övé soha, mert abban a kis bogárban
volt az ő ereje, a kit a pádis a vízbe morzsolt.

A pádis meg békében hazavitte a feleségét, újra megesküdtek, úgy éltek,
mint a hal vízben. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január._



18. A szárnyas farkas.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak ëgy fia.

A fiú mindënáron mëg akart házasonnyi, de az apja mëg a rokonság sëhossë
akarta engennyi. A fiú aggyig erőszakoskodott, még utánna hajították a
gyeplőt, hogy »ereggy! csiná, a mit akarsz! oszt të lásd!« Kimértek neki
ëgy rakás ezüstöt, aranyat mëg gyémántot.

– Itt van, fiam! oszt jó csinádd a dógodat!

Elindút. Mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, nagy sokára egy erdőbe
ért, annak az erdőnek a közepibe tanát ëgy öreg remetét.

Az valahogy mëglátta a szép fényës, kardos kiráfit, sosë látott ő
olyant! – lëtérgyepëlt előtte, oszt lëvëtte a kalapját. A kiráfi
mëgszánta, adott neki ëgy marék aranyat.

Akkor az öreg remete aszongya neki:

– Az erdő véginn lëssz három út, mind a három ëgybű mëgy ki. A hun ëgy
nagy fát taná, ott kezdőgyik. Mind a három útná ëgy-ëgy tábla van
kiszögezve, az elsőre az van írva:

  Ki ez útonn halad, maga nem koplal,
  De a lova bizonynyal éhënn hal!

a másogyikra mëg az:

  Ki ez útonn halad, a lova nem koplal,
  De maga éhënn hal!

a közepsőn pegyig:

  Ki ez útra merész lépnyi,
  A szárnyas farkas száz darabra tépi!


Mikor ezt elmonta a remete, el akart ványi, hogy maj hazamëgyen. De a
kiráfi csalta, hogy mënnyék még vele, isz úgy sincs sëmmi dóga!

– Jó van, no! oszt mënt a remete.

Mëntek, mëndëgétek, mingyá ott vótak, a hun a három út kezdődött. Főtt a
feji a kiráfinak, hogy mëllyikënn indúllyék hát mán el? nem birta
kitanányi.

Aszongya a remete:

– Letjobb lëssz, ha ezënn a közepső útonn ballagsz-ë!

A kiráfi azt választotta, a mit a remete mondott, a közepső utat. Azonn
mëntek ëgyütt. Úttyok nagy erdőbe’ vitt, a hun ëgy napi járásra tanátak
ëgy kutat. Épenn jókor, mer a kiráfi má maj mëghalt szomjann. A kutat
ëgy katona őrzötte. Odaszó neki a kiráfi:

– Hallya-ë, barátom! aggyék ëgy ital vizet!

– Nem lëhet, – mongya a katona – mer ha a szárnyas farkas mëgtuggya,
rögtön szétszaggat! de ha ad két márka aranyat, akkor adhatok!

A kiráfi kifizette rögtönn, lënyëlte a két kanna vizet, a mivel a katona
kiszúrta a szëmit, oszt mëntek árébb.

Nemsokára tanátak mëgint ëgy kutat, azt is katona őrzötte. De ott së
kapott së ócsóbban, së többet, még a harmagyikná së, pegyig annyi vót a
víz, maj kicsapott a kútbú.

– Má iszën szörnyűség! – monta a kiráfi a remetének, három kútná nem
tudok annyi vízet kapnyi, a kivel a szomjúságomot csillapítanám!

– Sosë szomorkoggyá! ha eggyig nem vót bajod, ezutánn mán csak nem
lëssz, monta neki a remete. Ne ë három síp, ha bajod lëssz, fújjá bele!
mindnek más mëg más szava van!

A hogy ezt kimonta a remete, eltűnt.

A kiráfi úgy maratt, mint az árva madár. Elindút magába.

Mëgy, mëndëgé, elér ëgy nagy kapuho, a ki be vót záródva. Mëgfújja az
ëgyik sípot, hát csak nyílyik ki a kapu, előtte mëg ëgy szép út, annak a
szélyinn ült ëgy borzasztó nyomorék embër. Kódús lëhetëtt.

– Hallya-ë, bácsi! – kérdëzte a kiráfi – minő út ez?

– Ez-ë? olyan út ez, hogy a ki ide begyön, innet má nem tud
mëgszabadúnyi, mer ez az út el van átkozva. A ki idekerű, azt
szétszaggattya a szárnyas farkas!

– Má mindëgy! – gondolta a kiráfi, oszt mënt.

Elérte a másik kaput is, a harmagyikot is, a sípszóra kinyít mindakettő,
de az öreg kódús mindég ott ült az út szélyinn, az árokpartonn.

A hogy a kiráfi a harmagyik útra ért, az olyan këgyetlen hosszú vót,
mint ëgyik végi a másikho, hét nap hét écczaka kellett neki mënnyi, még
a véginn mëllátott ëgy palotát, a kinek a kapuja előtt ott tátogott a
szárnyas farkas.

Fújta a nagy kék lángokat olyan messzire, mint ëgy pëtrënczëhordó rúd.
Olyan forró vót, hogy a kiráfi kargya má félyig elolvadt tűlle. De a
kiráfi hadázott tovább. A kard mindég jobban olvadt, utóllyára má csak a
tusája maradt. Mit csinállyék má ő avval? Fël vót nála téve, hogy a
szárnyas farkast mëgölyi akarhogy! Neki veselkëdëtt, ütte, vágta a
szárnyas farkast, am mëg okádta a lángot, mint a kemëncze, ëcczër oszt
mégis jó odaférhetëtt, fëlvágta a hasát.

A szárnyas farkas mingyá fëlfordút, a palota kapuja mëg mingyá kinyít
magátú.

A kiráfi bemënt a palotába, ott szétnézëtt mindën helyënn. Ëcczër ëgy
üvegajtóho ért, azonn kërësztű látta, hogy ëgy gyönyörűséges királyány
fekszik az ágyba, az ágya előtt mëg lëlánczolva hortyog ëgy hétfejű
sárkány.

Aszongya az ajtó előtt:

  – Gingalló!
  Szent ajtó!
  Bűvös könv!
  Tárully fël!

Az ajtó mingyá kinyillott szép csëndësenn.

A kiráfi odamënt az ágyho, a lyánt kiemelte belűlle, a ki úgy alutt,
mint a tej, mëg së szuszszant.

Vitte kifele csëndësenn, valahogy a sárkány fël në érëzzën! Mikor az
udvaron vótak, fëlült a kiráfi a lovára, ölibe vëtte a lyánt, oszt akkor
csak ki a kapunn, mint a villám. Szátak sebësenn.

Mikor a kiráfi kigyött a kapunn, az olyant csapódott utánna, hogy a
palotának mëg a fundamentoma is mëgrëndűt, a sárkány mëg fëlébredt.
Mingyá mëglátta, hogy ott valaki járt, mer a lyánnak csak hűtt helyi
vót. Kereste ő mindënütt, de nem tanáta, kínjába az nap mindég ordított.

A kiráfi mëg a kirákisasszony nemsokára hazaértek, ëgyek lëttek,
hetedhétországra való lagzit csaptak, a lagzisok közt vótam én is, még
olyan jó tejbekását sëhun së ëttem, mint ott vót. A vőlegény mëg a
menyasszony még most is ének, ha azóta mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, asztalosnétól. Lejegyzés
ideje: 1903. dec._



19. Rózsa mëg Viola.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Vót annak ëgy fiok.
Elnevezték Rózsának. Mivelhogy nagyon szëgényëk vótak, Rózsának el
këllëtt mënnyi szógálatba.

A hogy mënt, mëndëgét, az útba tanát ëgy kërësztët. Az elejbe
lëtérgyepëlt, kérte az Istent, hogy segíjje mëg az úttyába, aggyék neki
szërëncsét.

Mikor ott jó kiimátkozta magát, elindút, el a nagy világnak, a
bizontalanságba.

Sokáig mëhetëtt má, mikor ëgy erdő szélyinn tanát ëgy palotát.

Be akart mënnyi, de az ajtók zárva vótak, nem lëhetëtt. Nézegét
mindënfele, hátha mëllátna valakit az udvaronn. De bizon nem vót ott ëgy
lélek së.

Ëcczër az ajtó mellett mëppillantott ëgy csëngőt. Nem húzva-halasztva a
dógot – mëhhúzta.

A csëngőszóra kigyött ëgy nagy ördög Plútódrómó – mer hát a vót az ördög
vára.

»Mit keresël të itt, hé?«

»Aggyon Isten jó napot! szógálatot gyöttem vóna biz én keresnyi, ha
tanánék!« monta Rózsa a Plútódrómónak.

»Jó, én nálam kaphaccz, én mëgfogallak. Három nap az esztendő. Ha
kibirod, jutalmat is kapsz!« – monta az ördög.

Száz szónak is ëgy a végi, Rózsa beát az ördöghö szógálatba.

Vót annak az ördögnek ëgy lyánya, Violának hítták. Szép, igazánn szép
lyán vót, csak av vót benne a csúnya, hogy mindég szurkos-piszkos ruhába
járt. Ennek a lyánnak Rózsa nagyon mëttecczëtt, de Rózsa së szóhatott
sëmmit, mer ő is mëszszerette Violát az első pillantásra.

Hát az a Viola még aznap este mëszszólította Rózsát:

»Hallod-ë të, Rózsa! tudod-ë, mit akar veled az én apám? Három tátos
lova van, azt bízza rád. Ëgy nagy arammezőre këll kivinnëd őköt. Oszt ad
ëgy nagy százmázsás vaspácát, a kit të fël së tuccz emelnyi, avval këll
a lovakot rendbe tartanod. Maj mëllásd, nem jó véged lëssz. De hallgass
a szavamra, jóra fordú a sorod. Hónap jókor rëggel szóllyá nekëm,
tudod-ë? de el në felejd!«

Rózsának mëkkönnyebbűt a szívi, hogy Viola ilyen szépenn ëllátta őt
szóval mëg hogy mëgígírte, hogy segít rajta.

Lëfekütt, de alunnyi nem igën tudott, gondolkozott a hónapi naprú.

Másnap allyig hogy hasatt a hajnal, fëlérzëtt, oszt mënt ki az udvarra.

Az ördög mán várta. Aszongya Rózsának: »No! gyere velem az óba, maj
mëmmutatom a három lovat, a kit rád bízok!«

Avval bemëntek az óba.

»Ládd-ë! itt van az a három szilaj csikó mëg ez a vaspácza, ha të evvel
úgy mëszszelídítëd őköt, hogy olyanok lësznek, mint a bárány, mël lëszëk
veled elégëdve!«

Ránézëtt Rózsa a vaspáczára, de mëhhívëlt benne még a vér is, mikor
mëllátta, hogy minő nagy. Hamarjába nem tudott ëgyebet gondolnyi, mint
hogy »ki tunná ezt a páczát fëlemelnyi, olyan embër tán nincs is!«

Az ördög hogy a napi dógát kiatta neki, mënt be a házba.

Ahogy az ajtó becsapódott, Viola mingyá kiát.

Rózsa odavót falustú, mer a páczát mës së birta mozdítanyi.

»Viola, Viola! mit csinállyak? nem birok én evvel!«

Aszongya neki Viola: »Gyere ide, csókold mëg a bal kezem!«

Rózsa mëttëtte.

»No! most tróbákozz a páczával!«

Rózsa má mëbbirta mozdítanyi a nagy vasrudat.

»No! gyere, mos mëg csókold mëg a jobb kezem!«

Rózsa mëcscsókolta. A páczát má fël birta emelnyi.

»Gyere! csókold mëg az ëgyik képem!«

Rózsának egész kedvi szërint mënt mindën. A lyány arczát mëcscsókolta, a
vaspáczát má fékezibe is elbirta.

»Csókold mëg a másikot is!« – monta Viola. De má akkor Rózsa csak úgy
jádzott a páczával, mintha ostor lëtt volna.

Akkor Viola bemënt vissza, hogy valamit eszre në vëgyënek odbe. Rózsa
mëg mënt be jó reménséggel az ëstállóba, fëlült a lovakra, oszt vitte az
arammezőre.

Otki a vaspáczával úgy elverte a lovakot, hogy allyig vót bennëk élet.
Este mëg má csak úgy gyöttek haza fédöglöttenn.

Az ördög mëg a feleségi a kapuba várta Rózsát a lovakkal. »Vallyon
hazahozza-ë?« Má biztosra vëtték, hogy Rózsa a lovakkal nem birt
elbánnyi.

Ëcczër csak láttyák, hogy gyön a három szilaj csikó, úgy el vannak esve,
mintha má dögrovásonn vónának, Rózsa mëg csakúgy hëgyel rajtok, mint
valaki, a vaspáczával mëg ëgyiknek-ëgyiknek jó-jó odalapít.

Dújt-fújt az ördög mëg a feleségi, hogy ilyen pocséká vannak téve a
lovak. De nem csináhattak sëmmit.

Rózsa bekötötte a lovakat, oszt mënt be vocsorányi.

Vocsora közbe kisomfordát hozzá Viola, oszt aszonta neki, hogy »hónap is
úgy tëgyé, mint máma, akkor nem lëssz sëmmi bajod!«

Rózsának olyan jó kedvi vót, hogy majd az egész félécczaka süvűtött mëd
danolt.

Rëggel a hogy fëlkelt, az ördög Plutódrómó mëgint mëhhaggya neki, hogy a
három szilaj csikót vigye ki az arammezőre, ott legeltesse egész nap. A
vaspáczával mëg szilídíjje mëg őköt.

Rózsa mëg csak rázta a fejit, hogy »öhön! öhön! úgy lëssz! jó lëssz!« de
csak azt várta, míg az ördög bemënnyék.

Viola má ott leste az ablakonn.

Mikor mëllátta, hogy az apja bemënt, kisuhantott Rózsáho.

»Rózsa! gyere, csókold mëg az ëgyik kezem!«

Rózsa mingyá tutta emelnyi a páczát mëgint.

»A másik kezem!«

Rózsa má újbú fël bírta emelnyi.

»Csókold mëg az ëgyik képem!« – »A másikot!«

Egészenn úgy, hogy Rózsa a vaspáczával mëgint csak úgy tudott jádzanyi,
mint azelőtt való nap.

Avval bemënt az ëstállóba, vitte a lovakot ki az arammezőre. A
vaspáczával úgy-úgy símogatta őköt, hogy maj leroskattak bele. Estefele
is, a hogy gyött haza, az ördög szëmiláttyára paskolta végig mind a
háromnak a marját.

Az ördögnek maj mëhhasatt a szívi, mikor látta, hogy az ő lyányajit –
mer a három szilaj csikó az ő lyánya vót – hogy tëszi tënkre[25] ez a
Rózsa! El is vót a három csikó csigázva úgy, hogy allyig vót benne élet.

Monta is neki a feleségi, hogy »në bízd má a kezire a harmagyik nap,
inkább más dógot aggyá neki, mer a lyányainkbú nem lëssz élő, a hogy az
elévëszi a vaspáczával!«

Nem is bízta má rá az ördög Rózsára, hogy legeltesse a lovakot. Ha
másnap rëggel elejbe át, oszt aszonta neki, hogy van neki két palotája,
a két palota közt van ëgy tól,[26] ha azonn a két palota közt ëgy hidat
tud csinányi arambú, kérhet, a mit akar, oszt kitelyik vele az esztendő.

Rózsa ezt is Viola segíccségivel csináta mëg. Má hogy hogy-mint? nem
tudom, nem láttam, mer épen akkor aluttam a pëlyvásba,[27] elég ah
hozzá, hogy ëgy nap alatt avval is készenn vót Rózsa.

Akkor az ördög Plutódrómó aszonta neki, hogy »itt a sok kincs, viheccz,
a mënnyi këll, kitelt az esztendőd!«

De Viola titokba mëssúgta Rózsának, hogy sosë okoskoggyék ő avval a
pézzel, mivel, letjobb lëssz, ha mëszszöknek, mer itt ússë lëssz jó
végi. Letjobb lënne, ha azt a csikót vinné el, a ki az ëstálló véginn
hever, az ostoré is tud ványi, ha arra ráülnek, mëhetnek, a mére látnak!

Úgyis vót. Másnap hajnalba ráül Rózsa mëg Viola a lóra, mënnek sebesënn,
szának, mint a madár.

A hogy szának, a hogy szának, Viola érzi, hogy ég az arcza. Aszongya
Rózsának: »hallod-ë, ég az arczom! biztosann mëttutták, hogy elszöktünk,
mos gyönnek utánnunk!«

Hátranéz Rózsa, hát csakugyan gyött az ördög feleségi.

»Sebësenn! Vátozzá të templomé, én mëg remetéjé, oszt ha kérdëzik, hogy
nem láttunk-ë ilyen mëg ilyen fiatal párt êre mënnyi, mongyad, hogy
háromszáz esztendeji épűt ez a templom, azóta nem láttunk sënkit së!«

Úgy is lëtt. Rózsa templomé, Viola mëg remetéjé vátozott.

Gyött az ördög feleségi. Aszongya a remetének: »Ugyan, lelkëm! nem
látott êre mënnyi ëgy fiatal embërt mëg ëgy lyánt? ilyenëk mëg ilyenëk
vótak!«

Aszongya rá a remete: »Ez a templom má háromszáz esztendeji hogy itt
van, mëg hogy én is itt vagyok, de azóta êre nem láttam sënkit!«

A vén asszony muszaj vót, ha akart, ha nem, visszamënnyi. Ingenn járt,
nem kapott mëg sënkit.

A templom azután visszavátozott Rózsáé, a remete mëg Violáé, oszt mëntek
tovább. Mënt velëk a ló. a hogy mëhetëtt, nem sajnáta a lábát.

Ëcczër égëtt Violának a másik arcza is.

»Nézzé csak hátra, gyönnek má utánnunk mëgínt!«

Csakugyan, az ördög feleségi eszrevëtte otthon, mëllátta, hogy mënnek,
az iramított utánnok újfënt.

Rózsa rögtön csárdáé, Viola mëg kocsmárosé vátozott ëgy nagy puszta
közepibe.

Az ördögné csudákozott azonn nagyon, hogy ilyen hamar elvesztëtte őköt a
szëmi elő. Odamënt a kocsmárosho. »Ugyan, lelkëm! nem tunná mëmmondanyi,
hoj járt-ë êre ëgy fiatal embër mëg ëgy lyány?«

Aszongya rá a kocsmáros: »Járt bizony, lelkëm!«

»Hát mikor?«

»Biz’ annak van má vagy ötven esztendeji, a mikor még én is fiatal
vótam!«

»U! isz’ nem olyan régënn vót e, csak máma!«

»No! máma nem láttam!«

Avval ki vót fizetve az ördög feleségi apró pézzel.

Amazok mëg fëlkerekëttek, a kis ló mënt velëk, mint Dobsos Pétërrel a
bornyú.

Má jó mësszi lëhettek, aszongya Viola Rózsának: »Má mëg mind a két
arczom ég. Biztosann az a kutya apám fogott űzőre bennünköt. Vátozzá të
tólé, én majd arankacsa lëszëk, engëm nem tud kicsalogatnyi, nëfé!«

Úgyis vót. Rózsa lëtt a tól, Viola az arankacsa, ott uszkát, bugdácsolt
a tól közepinn.

Az ördög Plutódrómó mëgösmerte őköt.

Mënt a tól partjára csalogatta a kacsát. »Tasókám, tasókám! tas, tas,
tas!« Még szórt neki szëmet is, de a kacsának vót eszi, hogy mën në
fogassa magát.

Látta az ördög, hogy így nem mëgy sëmmire, lëvetkëzëtt, oszt mënt be a
tólba.

Mikor má a közepire ért, a kacsa kiúszott, a tól kiszáratt, az ördög mëg
hopponn maratt, úgy këllëtt neki hazamënnyi sëmmi nékű. Kapott is otthon
a feleségitű olyan szidást, hogy nem vëttem vóna fël soké. Minő lëhet a,
mikor az ördög feleségi veszekëgyik, mikor a mi asszonyaink veszekedésit
së lëhet kiányi!

Nohát! elég ah hozzá, hogy az ördög otthonn kikapott a meszelőnyellel,
Rózsa mëg Viola mëntek tovább.

Kis időre elértek ahho a faluho, a melyikbe Rózsa is születëtt. Ott
aszongya Viola Rózsának: »No! én mán nem mëhetëk tovább. Itt maradok a
falu véginn. Të mëg ereggy haza, de otthon mën në csókolly sënkit, mer
akkor engëm elfelejtesz.«

Rózsa fogadkozott, hogy dehogy csókolna mëg valakit a világé, hogy
felejtené má ő el az ő kedves Violáját, a ki mëgmëntette má az életyit,
de hánszor!

Avval mëcscsókolták ëgymást, Viola ott maratt a falu véginn, Rózsa mëg
mënt ëgënyesenn haza.

Mikor a kis kapunn belépëtt, annyira mëgörűt, hogy otthon van, hogy
mindënkit mëgcsókolt örömibe.

Igy oszt Violát csakugyan elfelejtëtte.

Szëgén Viola! várt ő rá a falu véginn soká, naprú-napra, csak várt, csak
várt, de Rózsa nem mënt érte. Má tutta, hogy biztosann elfelejtëtte.

Fogta magát, minek várjék hiába? bemënt a faluba, hogy majd elá
szógállónak. De véletlenű épenn a Rózsa házokho utasították, mer ott
csakugyan szükség lëtt vóna ëgy jó szógállóra. Viola mëg szép is vót,
erős is vót, Rózsa annya mingyá beszegőttette.

Viola csak akkor vëtte eszre, hogy Rózsáékná van, mikor Rózsát mëllátta.
De nem szót neki, az mëg nem ösmerte mëg.

Ëcczër ëgy este, hogyím Viola a konyhába fekütt, kimëgy hozzá Rózsa. Azt
hitte, hogy olyan szógálló, mint a többi. De nem tudott vele sëmmire së
mënnyi, Viola mindég az ajtót tëtette be vele, mer akárhánszor becsukta,
mindég kinyít utánna. Igy vót ez reggelyig, mikor má Rózsának ott
këllëtt hannyi a konyhát.

Rózsának má akkorra két legéntestvéri is vót. Violát azok is
mëszszerették. Jártak is ki hozzá, de azok is csak úgy jártak, mint
Rózsa, kivel a kéménylyukat gyugatta szűntelen, kivel mëg a tüzet
takartatta.

Harmannapra kérdëzte Rózsa a testvérjeit: »mëntetëk-ë tik vele
valamire?«

Azok elmonták, hogy bizon nem mëntek ők!

Szöget ütött ez a Rózsa fejibe. Hogy së ő, së a két testvéri nem këll
ennek a lyánnak, biztosann van valakiji, a ki écczaka hozzá jár.
Elhatározta, hogy mëglesi.

Úgyis vót.

Másnap écczaka Rózsa nem fekütt lë, ha lëtérgyepëlt a szobaajtóho, a
kúcslyukho, oszt onnat vigyázta Violát.

Ëcczër csak láttya, hogy Viola kelebibű kiszá két gyönyörű fejír galamb,
oszt csókolódzonak. Viola mëg rázta fëlëttök a kézit, oszt aszonta:
»Hiss te! hiss te! në csókolódzatok! a csóktú felejtëtte el Rózsa is
Violát!«

Hallotta ezt Rózsa, mingyá eszibe jutott, hogy mit fogadott ő Violának,
oszt hogy csakugyan elfelejtette. Kimënt mingyá a konyhába, bocsánatot
kért Violátú, az szívesenn mëgbocsátott neki. Azután mëgölelték,
mëgcsókolták ëgymást.

Másnap mëg ëgygyé lëttek, mëgesküttek, olyan lagzit csaptak, hogy
sarkánn futott a bor mindënkinek. Még máma is fut, ha van minek.

Rózsa mëg Viola még most is ének, ha valamiképenn azóta mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, 35 éves, irni-olvasni tudó
asztalosnétól. Jász-árokszállási születésű. Lejegyzés ideje: 1903.
november vége._



20. Miska mëg Juliska.

Hun vót, hun nem vót, hetedhét orszägonn is túnat vót, vót ëgy kirának
három fia. Egy kënyérënn vótak, szerették ëgymást, békességbe is éltek
vóna, de a közepsővel sëhossë tuttak jóra gyönnyi, av vót a
letszófogadatlanabb.

Ëcczër má az öreg kirá mëgúnta a vele váló bajlódást, aszonta a másik
két fiának:

– Hallyátok-ë, gyerëkejim! sikkajjátok el valahova ezt a közepső
gyerëkëmët, Miskát, mer nekëm mëg këll bolondúnyi, ha ez itthonn marad!

A két testvérnek nagy gond ütte a fejit, hogy micsinállyonak ők a
testvérikkel! Mëg nem ölhetyik, el nem veszthetyik! micsinállyonak ők? –
Utóllyára a nagyobb kitanáta.

Levelet írtak az ördögök királyának, Rút fëlséginek, hogy van nekik ëgy
testvérik, az szeretne hozzá szógálatba ányi.

A testvérikkel oszt mindég csak azonn vótak, hogy hogy’ üldözzék el.
Szitták, piszkolták, fëlhánták neki azt is, a mit ëtt, úgy, hogy nem
győzte má a sok szót hallgatynyi, bemënt az ëstállóba, fëlkantározta a
letrosszabb lovat, azonn elmënt Rút fëlségihë, az ördögök királyáho.

A hogy odaért, három napig pihent, aggyig mëg mëgösmerkëdëtt a házná
mindënvel, az ördög lyányával: Juliskával is. Nem igën mutatták
ëgymásnak, de biz ők nagyonn mëgszerették ëgymást.

Mikor a három nap elmúlyik, aszongya neki az ördög:

– No, fiam! hát máma mëgkezdëd a szógálatodot. Nállam három nap az
esztendő, ha azalatt kedvemre tuccz cselekënnyi, mël lëszëk veled
elégedve! Máma pegyig al lëssz a dógod: van a ház hátáná ëgy halastó, ha
të azt nekëm rëggerre ki nem hordod, fël nem ásod, kölest nem vetsz
bele, abbú a kölesbű rëggerre nekëm ëgy tával mëgzsírozva, mëgczukrozva
nem hozol, akkor véged! Értëtted-ë?

Miska úgy tëtt a fejivel, hogy értëtte, pegyig dehogy értëtte! Kimënt az
óba, odaült a ló faráho, oszt gondolkozott nagyonn.

A hogy ő ott gondolkozik, Juliska odbe kereste, de nem tutta, hova
lëhetëtt Miska, nagy keresgélés után úgy tanáta mëg a hídlás véginn
ülve.

– Szívem szép szerelme! ásó, kapa válasszon el ëgymástú! mi bajod!?

– Në kérdëzd azt, Juliskám! – monta Miska – ússë tuccz të azonn
segítenyi!

– Nem tudok? hát honnat tudod të azt? mondd el csak, hátha igazítanék a
dógodonn valamit!

Miska oszt elmonta végig-hosszig, mit parancsolt neki Rút felsége.

– Ha csak az a baj, – monta Juliska – akkor arrú maj tëgyünk!

Avval bemënt a házba, elévëtte a nagy könyvet, oszt a hány levelet
forgatott mëg benne, annyi ördög át elejbe. Mikor mán elëgenn vótak,
mëpparancsolta nekik a Miska dógát, de hogy rëggerre készenn lëgyënek
vele!

Szalatt az ördög mind, mint a rossz, sürgöttek-forgottak, másnap
rëggerre má Rút fëlséginek az asztalán párolgott a friss köleskása jó
mëgzsírozva, mëgczukrozva.

Jó is lakott belűlle Rút fëlségi, négyszögre át a hasa tűlle.

Mikor mëgëtte, odamëgy hozzá a feleségi, aszongya neki:

– Hallod-ë, hé! ha të tuccz ëgyet, ez tud kettőt![28]

– Az ám! a kutyafitta! – monta az ördög a száját nyalogatva.

Miska mëg má akkor tutta, hogy jó van mindën, nem këll búsúnyi, csak
ezután lëgyék még valahogy!

Mikor az ördög mëffrüstökölt, kimënt Miskáho.

– No, fiam! embër vagy! eggyig mëv vagyok veled elégedve! Most kiadom a
parancsot mëgint, ha mëttëszëd, sëmmi bajod së lëssz! – Van itt ëgy nagy
erdő, ha të azt rëggerre ki nem szëdëd tövöstű, mindënëstű, szőlőt nem
veccz bele, rëggerre ëgy tányír szőlőt mëg ëgy üveg bort nem hozol,
akkor véged! Tudod-ë! hát jó jegyezd mëg!

Miska most má nem nagyon vakargatta sëhun së, tutta má ő, hogy Juliska
kihúzza a sárbú.

Úgy is vót.

Miska ott ült a gádorba,[29] pipázott javába, mikor Juliska odamënt,
oszt mëkkérdëzte, mi az újság?

Miska elmonta apróra az egészet.

Juliska odbe kezibe vëszi a nagy könvet, forgat benne, a hány level
fordút, annyi ördög át elejbe.

Akkor elejbëk át, keményenn mëpparancsolta nekik, hogy mit tëgyënek!
Azok örűtek, hogy ëgyeb baj nem lëtt, mëntek, oszt csináták, a mit
montak.

Másnap rëggerre Rút fëlséginek az asztalánn vót a tányír szőlő mëg az
üveg bor. Az erdő helyinn mëg csakúgy húzta a sok érëtt girizd a sok
szőllőtőkét.

Aszongya erre Rút fëlséginek a feleségi:

– No! ha te tuccz ëgyet, az tud kettőt!

Mikor az ördög az üvegbű az utóssó kortyot lënyelte, mënt ki újfënt
Miskáho.

– No, fiam! má két parancsomot teljesítëtted, ha a harmagyikot is
mëttëszëd, embër lëszël! – Hetedhét országonn túl, de még az ópërënciánn
is túnann van nekem ëgy nagyon jó barátom, ha të ezt a levelet oda nem
viszëd, oszt még rëggerre vissza nem gyössz, hát véged!

Avval Rút fëlségi átadott neki ëgy levelet.[30]

De má erre mëhhőkűt Miska. Azt hitte, hogy má ezt Juliska së tuggya
mëttënnyi.

Elkezdëtt járkányi, várta Juliskát.

Nemsokára a lyány mëg is érkëzëtt.

– Mi bajod, hé!

– Hej! nagy baj a! azonn má të së tudsz igazítanyi!

– Mondd el csak, hátha, no!

A hogy Miska elmongya, – de maj hogy ríva nem fakatt! – aszongya rá
Juliska: Isz e sëmmi! Tudod-ë, mit? Csapd el a lovad kívël a falunn, én
mëg majd aranszőrű lóé vátozok, rám ülsz, oszt elmënünk.

Úgy is lëtt. A lyány aranszőrű lóé vátozott, oszt vitte Miskát
ungonn-berkënn kërësztű.

Mikor má közel vótak a palotáho, aszongya neki az aranszőrű ló:

– Të, ha bemégy, csak annyit mongyá: Aggyon Isten jó estét, levelet
hoztam! Akkor gyere ki, de në a kapunn, ha a kapu tetejinn!

Úgy is tëtt Miska.

Mikor a levelet átatta, többet nem szót, mint a mennyi mëv vót
parancsolva, akkor kigyött, oszt usgyi! el a kapú tetejinn kërësztű!

Akkor hallották, hogy tapsikolnak a hátok mëgëtt, oszt kiabállyák
utánnok, hogy »jó jártatok, mer máskép szuroké vátatok vóna!«

Mikor a Juliska házokho értek, má hajnalodott, Rút fëlségi mëg az
öregasszony még javába aluttak. Juliska visszavátozott lyánnak, Miska
mëg bemënt jelëntenyi, hogy má itthon van.

Az ördög csak csóváta a fejit, de a feleségi most is csak aszonta neki:

– Ha të tuccz ëgyet, ez tud kettőt!

Avval lëtelt a Miska esztendeji, a három nap.

A két fiatal azomba még az útonn fëltëtte magába, hogy mëszszöknek,
akarhogy! de ők otthaggyák az ördögtanyát!

Juliska bemënt a házba, hármat köpött az asztalra, úgy hajnaltájba el is
mëntek ők ëgyütt.

Rëggel fëlériz az asszony, beszól a lyánya szobájába:

– Kelly fël má, lyányom! mëvviratt!

Kiszól az első köpés: Mënëk, anyám! mingyá mënëk!

Kisvártatva mëgínt szót az asszon:

– Kelly fël má, lyányom! söpörd ki a házat!

A másogyik köpés is kiszól: Mingyá mënëk!

Utóllyára sokállotta má az asszony, bekiátott, de most má mérgesenn:

– Gyere má, hê, oszt rak’ tüzet!

A harmagyik köpés is csak annyit szól, hogy »mingyá mënëk!«

A fiatalok má ekkorra messzi jártak.

Nëgyecczërre is beszól az asszony, de mán akkor nem hallott hangot.
Benéz, hát láttya, hogy nincs odbe sënki, csak a három köpés,
iszontatóann fëlharagudott.

Elékapott a szögletbű ëgy vaslapátot.

– No, lipát-lapát, vaslapát, majd elérjük a szép lyánt!

Ráült a lapátra, oszt mënt utánnok, de má mikor jó magosann vót, olyan
fekete borúlásé vátozott, mint a korom. De szál utánnok, mint a madár!

Az útba aszongya ëcczër Juliska Miskának:

– Hejnye! de tüzel a fé arczom, Miska! Gyön az anyám utánnunk! Maj
vátozok én malomé, të mëg vátozz mónáré. Vëgyé ëgy baltát a kezedbe,
oszt faricská’ valamit. De vigyázzá, mert az anyám fekete borúlásba
gyön, forgószével, hogy el ne kapjon a forgácsbú valamit, mer akkor
nekem végem van. Tudod-ë!?

Juliska malomé, Miska mëg mónáré vátozott, kezíbe kapott ëgy baltát,
oszt faricskát vele valamit.

Ëcczër csak fëléjik ér a nagy borúlás nagy forgószével, majd elvitte a
malmot is.

Miska mëg a forgácsokra rálépëtt, hogy a szél el në vigyën belűlle ëd
darabot së!

A borúlás látta, hogy így nem ér sëmmit, lëereszkëdëtt a malomra. Miska
mëg csak kapta a baltát, belevágott. Úd dőt belűlle a vér, mint az
essőzsákbú.

Látta, hogy itt ezëkkel sëmmire së mëgy, visszafordút. A malom mëg
Juliskáé, a mónár mëg Miskáé vátozott vissza.

Hazaért az ögegasszony, kérdëzi tűlle az ura:

– Hát láttad-ë őköt?

– Nem láttam én! a kit láttam is, mások vótak.

– Hát kikët láttá?

– Ëgy malmot mëg ëgy faragó mónárt. A mónár úgy mëhhasította a
baltájával a karomot, hogy mém most is vérzik.

– Te, szamár! isz azok vótak azok! – monta Rút fëlségi nagy mérgesenn.

A fiatalok mëg mëntek az úttyokonn tovább.

Allyig mëntek ëgy fénapi járófődet, Juliska arca elkezdëtt tüzelnyi
mëgínt.

Hát má akkor az asszony nyargalt utánnok újfënt.

Aszongya Juliska Miskának:

– Vátozzá të kóréjé, én mëg maj lëszëk kis madár.

Mingyá azé vátoztak.

Odamëgy az öregasszony hozzájok:

– Hallod-ë, te csipërkëdő[31] kis madár! nem láttá êre mënnyi ilyen mëg
ilyen fiatalokot?

– Láttam én, de még akkor ződ vót ez a kóré.

– Ú! má a régënn lëhetëtt! em most vót!

Az öregasszony visszafordította a lapátot, oszt lapátolt haza. Otthon
mëgínt elévëszi az ura:

– Láttad-ë most őköt?

– Nem láttam én ëgy száraz kórén csipërkëdő kis madárná ëgyebet. Nem
tudhatom, hova lettek!?

– Te, szamár! isz ők vótak azok! – monta az ördög, de má maj hanyatt
taszította a feleségit mérgibe. – Ereggy utánnok mingyá, de nekëm itt
lëgyék mindakettő!

Mënt is a vén asszony.

Ráült a vaslapátra. »Lipát-lapát, vaslapát! majd elérjük a szép lyánt!«
oszt vágtatott.

De Juliska újra eszrevëtte. Ő mingyá arankacsáé, Miska mëg halastóé
vátozott.

Gyött az asszony, vetkëzëtt, a tópartyára lerakta a ruháját, a gyűrejit
lëhúzta az újjárú, oszt pendëlire tëtte.

Mikor má nyakig a vízbe vót, hogy a kacsát mëffogja, az csak fëlrepűt, a
ruhárú szájába kapta a gyűrőt, pegyig az ördögnek abba vót minden
tudománya, a tó mëg kiszáratt.

Az ördög feleségi hopponn maratt.

Së Juliska, së Miska, së gyűrő!

No! maj kap most az urátú!

Mikor hazaér, kérdezi Rút fëlsége.

– Hát mém mos së hoztad őköt? nem tudod, hogy’ rádparancsoltam?

– Iszën ám! de elvitték még a gyűrőmöt is!

Ek këllëtt még az ördögnek – a tetejibe! Mingyá olyan lëtt, mint az
oroszlyány. Hanem ha valaki kontyolást akar látynyi, oda këllëtt vóna
elmënnyi! Még a hogy az az asszon kikapott! fël nem vënném, nincs az a
száz forint! Bőgött is asszony úgy, mint a fiastehen!

Hát má elvesztëtték őköt, mit vót mit tennyi, mint mëggyőzőnnyi azonn,
hogy nincsennek.

Miska mëg Juliska mëntek, mos má nyugottann, nem háborította őket sënki.

Ëcczërcsak annak a falunak a szélyire értek, a kibe a Miska apja mëg
annya lakott. Ott aszongya Juliska Miskának:

– No! má én nem mënëk be veled, ha fogadd mëg, hogy nem csókolsz mëg
sënkit, së azt nem engedëd, hogy tégëd mëgcsókollyonak, mer akkor engëm
elfelejtesz, oszt mást vëszël el!

Miska fogatta, hogy úl lëssz, mëg monta, hogy »ugyan mit gondolsz mán,
Juliskám! hogy felejtenélek én el!«

De mire beért a portájokra, valaki elejbe szalatt, oszt kezet csókolt
neki. Mingyá elfelejtëtte Juliskát.

Otthon nagyonn mëgörűtek a Miska hazamënetelinek, má akkorra ő is
mejjavút, szófogadó, engedelmes lëtt, mint a kezes bárány.

Az apja nézett is ki neki a faluba ëgy szép lyánt, má ki is hirdettette
őköt, csak épenn a lagzi vót hátra.

Horták az ajándékot a házokho, a kalács má a padonn së fért, annyi vót,
a sok csirke, kappan mëg úgy rezsgëtt az udvaronn, allyig lëhetëtt
tűllök lépnyi.

Juliska is mëhhallotta, hogy Miska mëhházasogyik. A hírre nagyon
elszomorodott.

Fogott ëgy pár galambot, ëgy gunarat mëg ëgy jérczét, szita alá tëtte,
oszt elvitte ajándékba Miskáékho.

Éppenn otthonn volt Miska is.

Mikor Juliska oda akarja annyi a két galambot, a gunarat eleresztëtte a
szita aló, oszt csak annyit mondott:

– Úgy jártunk mink, Miska, mint ez a pár galamb. Az ëgyik árvánn maratt.

Most jutott má eszibe Miskának is a fogadása, amannak a lyánnak
visszaatta a jegykendőjit, Juliskát össze-vissza csókolta, elvëtte
feleséginek, boldogok lëttek, oszt mém most is ének, ha azóta mën nem
haltak.

  Mese, mese, mátka,
  Fekete madárka.
  Uj mente, kopott róka,
  Vesd a vigyorgódra![32]

_Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Ragó Lajos, 32 éves
parasztember, katonaviselt. A lejegyzés ideje: 1903. november._



21. A zöldszakállú király.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl,
a hol a kis kurtafarkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király. Az a
zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindúlt vándorolni. Már nagyon
sokáig vándorolt, biztosan megjárt már száz tű hosszát, csak azon vette
magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, a mióta ő
hazúlnan eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott,
leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik
egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogja a szakállát.
Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:

– Hallod-e te, nemtudomki! ereszd el a szakállam, míg szépen vagy!

De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert
annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben
valaki:

– Ha ideadod nekem, a mit az országodban nem tudsz, eleresztem a
szakállad.

– Ugyan mit nem tudnék én az országomban? a legutolsó tűt is tudom!
mondta a zöldszakállú király.

– De csak igérd meg, hogy a mit az országodban nem tudsz, enyém lesz! –
mondta a vízben az ördögök királya, – mert az volt!

– Hát jól van, legyen a tied! úgy sem sütsz te abból kenyeret, a mit én
az országomban nem tudok! mondta a zöldszakállú király.

De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés,
mikor feleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indúlt hazafelé,
azon gondolkodva, mi is lehet az, a mit ő otthon, az országában nem tud.

Mikor hazaér, elejbe szalad egy szép nagy suhanczár legény, a nyakába
ugrik, össze-vissza csókolja.

– Jaj! kedves apám! de sokáig itt hagytál bennünket, de jó, hogy egyszer
itthon vagy!

A király csak nézett. Majd eltaszította magától a gyereket.

– Kinek vagyok én az apja? te meg kinek a fia vagy? én nem ösmerlek!

De odabent a felesége megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! már
épen annyi idős, mint a mióta ő elment hazulról.

Csak akkor kapott az eszéhez. Emlékezett, hogy a ördögök királyának
igért ő valamit, a mit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia
volt, a kit nem tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó
volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy
akkor maga az ördögök királya jön el érte.

Magához hivatta a fiát. Elmondott neki mindent, a hogy van. A legény meg
nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonyítgatta, hogy jó lesz, ő
elmegy. Másnap felkészűlt, el is ment.

Megy, megy, mendegél hetedhétország ellen, ahhoz a patakhoz ér, a hol az
apja szakállát megfogták. A vízben gyönyörű szép hét aranyvadkacsa
úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi
az inget, már a tarisznyába akarta gyömöszölni, a hét aranykacsa közűl
egy tündökszép lánynyá változik s azt mondja a királyfinak:

– Szép királyfi! tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz! te a zöldszakállú
király fia vagy s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól! add
ide az ingem! jó tettedért jót várj!

A királyfi odadta. A lány felöltözött, lehúzott az újjáról egy
aranygyűrűt, odadja a királyfinak.

– No! ezt tedd el! tizenkét várkapun tudsz bemenni, a nélkűl, hogy
valaki észrevenne. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik.
S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha angyal vagy,
akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolcz óra tájban
dongó képiben ott dongok ablakodnál, te ereszsz be, aztán ne félj
semmit!

A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsuzott s ment az ördögök
királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű
fordúlt, mind kinyilt magától. Utóljára a palota ajtaja nyilt meg, s
ekkor előtte állott az ördögök királya.

– Felséges király! gráczia fejemnek! itt vagyok előtted!

– Hát ha itt vagy, jól van! mondta a király, de nagyon bátran beszélsz,
tán nem tudod, kihez jöttél?

– Tudom én, mondta a királyfi, te sem vagy különb, mint az én apám: az
is király, te is király vagy, aztán megvan.

A király nagyon mérges lett.

– No, várj csak! három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz
lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd
meg! most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre
darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatol!

Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót, mind a három
oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne únja magát. Mikor magára
maradt, bizony szomorú lett ő kegyelme!

– Hej! hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! – mondogatta
magában, – olyant adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom
megcsinálni!

Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami
dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja,
hogy a dongó azt mondja:

  Ereszsz be, galambom!
  Javadat akarom!

Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepűlt, gyönyörű szép lány
lett belőle.

– No! édes szívem, szép szerelmem! mondd meg miben lehetnék
segítségedre?

Elmondja oszt János, hogy meg van ő ijedve, káposztalevélből darutollas
kalapot kell csinálni!

– Csak az a baj, – mondta a lány, – akkor nincs baj! hol van az a
káposztalevél?

– Itt van.

– No! nézd csak! – s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap
feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!

A legény majd kinézte a szemit, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.
Akkor azt mondja:

– Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma, ha a
dongásomat hallod, csak ereszsz be. Most pedig megyek, nyisd ki az
ablakot!

Abban a perczben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle.

A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök
királya, ha ezt meglátja.

Másnap jókor reggel ment is a vén drómó. Alig nyitott be, meglátta az
asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:

– No! hát ennek derekasan megfeleltél!

– Meg biz én! mondta rá a legény nagy hetykén.

– Ühm! hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt
csakugyan nem birod megtenni!

Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy begre káposztalevet.

– No! ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az
életednek!

A legény arra is csak a vállát rázta.

– Hát majd meglesz az is, ha a jó Isten segít!

A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.

– Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No! ebből már csakugyan nem lesz semmi.
De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!…
gondolkozott magában.

Megvárta az estét, a nyolcz órát. Jött a kis dongó.

  Ereszsz be, galambom!
  Javadat akarom!

Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, a kit a patakpartról
látott. Elmondta neki, mismit parancsolt az édes apja. De annak ez is
annyi volt, mint semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút
kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi,
hogy a jó Isten megsegítette. Meg is ölelte, csókolta a lányt úgy, a
hogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó
lett belőle s elrepűlt.

Másnap az ördögök királya majd hanyattesett, mikor a gyönyörű
ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron
az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta
szűrött vizet.

– No! ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod
a testamentomod!

A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig
ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánynyá
változott s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se
tudja megcsinálni!

– Tudod-e, mit!? mondta a királyfinak. Elmegyünk mi innen, mert itt
egyikünknek sem lesz jó a sora! téged majd megütlek a pálczámmal,
változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg
madár leszek s megyünk.

A hogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pej lóból
aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a
lábába fogta s ment, ment, mint a gondolat.

Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt
tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:

– Eredj csak utánok! hacsak tudod, hozd vissza őket!

Még olyan szaladást, a mit az a szolga tett! úgy ment, mint a villám.
Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:

– Jaj! de sebes szél fúj a hátam megett! jönnek utánunk! – a mint hogy
igaz is volt.

Látott egy sűrű bokrot, beleszállott épen a közepébe.

A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem
talált semmit.

Megy haza, mondja a királynak:

– Felséges Uram! nem láttam én ő belőlük annyit sem, mint a körmöm
feketéje! egyedűl egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy
kis madár.

– Az volt az, te szamár! mondta a király. Látom már, hogy magamnak kell
mennem, mert rátok még ezt se lehet bízni!

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A
kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt
ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az
ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább
nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele,
hogy mindjárt megpukkadt.

A kis madár átváltozott szép lánynyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma
szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a
zöldszakállú király országába.

Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalmon, mint
kis bőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbászszal, még másnap se kellett az
étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
január._



22. Odaért, a hová a mádi zsidó.

Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény asszony, mëg annak ëgy legénszámba
mënő fia. Egy rossz viskóba laktak, a kinek az ódala bornyúganajbú vót.
A legén szégyëllëtte a bornyúganajos házat, elhatározta, hogy elmëgy
szógányi.

El is mënt. A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy nagy erdőbe. Má jó
távolyosann mëhetëtt, mikor ëgy fekete embërrel tanákozott. »Hova mégy,
öcsém?« kérdezi a fekete ember. »Elmënëk, szógálatot keresek!« feleli a
legény. »Gyere hozzám, adok én szógálatot.« »Nëm mënëk én, az apám is
mëhhatta a testamentomába, hogy fekete embërhë në mënynyek szógányi!«

A hogy ezt kimonta, elindúlt újra. Egy darab idő múva, mëgint tanákozik
a fekete embërrel. Az újra hijja magáho szógálatba, de a legény nem át
el. Mëgy, mëgy, harmacczor is evvel tanákozik, a ki nem ëgyeb az
ördögné. Harmacczorra aszongya neki az ördög »á el hozzám, legény, mert
të ezënn a vidékënn úgyis hiába keresël szógálatot, mer ëgyeb lakója
nincs nálam.« A legény már látta, hogy jobb mëffognyi, mint
eleresztenyi, – elát.

Akkor aszongya neki az ördög: »tudd mëg: nálam három nap az esztendő,
azalatt mindég fát kell hordanod innen az erdőrű!«

A legény beszegődött. Első nap mëgy az erdőre, befog két szürke lovat.
Mëgrakja a kocsit tetejivel, nógatta ő a két szürkét, gyűvöztette, de
nem húzott az a szentnek së. Elévëtte oszt, verte őköt czudarú. A hogy
veri, mëgszólal az ëgyik: »në verjé bennünköt, barátom! iszën mink is
pap vótunk, míg embërëk vótunk!« A legény a hogy ezt a szavakot
hallotta, nem verte őköt többet. Aszongya azután a ló mëgint: »Tudod-ë,
minek ez a sok fa? Lelkëk alá tüzelnek itten!« Ekkor oszt mëggyőződött a
legény, hogy ő csakugyan az ördögöt szógállya.

A mikor má kitelt a három nap, a lovak azt a tanácsot adták neki, hogy
ha jutalmat kér, ëgyebet në fogagygyon el, csak az ördög újján lévő
gyűrőt! Úgy is vót. Mikor az ördög ki akarta fizetynyi, kínát őneki sok
mindënfélit, de ő csak a gyűrőt követëlte, az ördög forgatta oszt a
szëmit mérgibe, de utóllyára mégis muszaj vót ő a gyűrőt odannyi.

Ő má ösmerte a gyűrő tulajdonságát a lovaktú, mikor hazaért vele,
letelső dóga is avvót, mëffordította a gyűrőt. »Kedves gyűröm! lëgyék
itt mindën fájín ennyi-innyavaló az anyámnak!« Lëtt is mingyá, allyig
birta el három asztal.

Mikor jólaktak, aszongya a legény az anyjának: »tudja-ë, mit, édës
szülém!? mënnyék el maga a kiráho, oszt kérje mëg nekëm a lyányát!«

El is mënt az asszony, de úgy kiutasították, hogy mëffogatta, hogy ő má
në mënnyék többet lyánykérőbe, még él!

»Nohát majd elmënëk én!« monta a legény.

Mikor bekopogtat a kiráho, eléaggya kérésit, hogy mismi járatba vóna. A
kirá nem igírte neki a lyányát, de aszonta, hogy »ha szëbb palotád lësz,
mint nekëm, azután a két ház közt aranyhidakot építesz, az út mellett
ezüst, aranyfák lësznek, azokonn szépenn csicsërgő madarak, akkor odadom
a lyányom, máskép nem!«

Hazament a legény, ëgyet fordított a gyűrőjinn, másnap rëggerre má
mindën úgy vót, a hogy a kirá monta.

Gyön a kirá mëgnéznyi, hogy úgy van-ë vallyon? hát látja, hogy úgy van
a! szëmi-szája elállott, úgy gyönyörködött a sok szépségbe. No! mos má
oda këll annyi a lyányát!

Hét országra szóló lagzit csaptak, vót ott mindën, csak jó nem, annyian
vótak, hogy még… az öt ujjamonn is mëllëhetëtt vóna olvasnyi.

Hanem ëgy vót a hiba: a lyány nem szerette a legényt. Összekaccsantott a
kocsissal, kapta teremtette! mëg is szökött vele, még a gyűrőt, azt a
fájín gyűrőt is elvitte. Elmëntek a hetvenhetegyik szigetre.

A szëgény legény mëg másnap a bornyúganajos viskóba ébrett fël. Kereste
a feleségét, a kocsisát, ëgyik së vót tanáható, no em má olyan biztos,
mint a Matyi diszna, hogy ëgyütt szöktek el, a kutyák! De fël is tëtte
ám magába, hogy ha törik, ha szakad, a feleséginek mëg a gyűrőnek mëg
këll lënnyi, de letalább a gyűrőnek!

»Süssé nekëm, édës anyám! ëgy pár bogácsát, varrjá ëgy tarisznyát, oszt
hagy mënëk, mert nekëm el muszaj mënnyi!« El is indú.

Az útonn tanákozik ëgy egerrel. »Hová mégy, te legény!? – kérdezi az
eger – mehetëk-e én tëveled?« – »Gyere no, – mongya a legény, – letalább
nem mënünk gyalog!«

Mënnek ők ketten, mëndëgének, útközben tanának még ëgy macskát mëg ëgy
kutyát, mind a kettő hozzájok kéredzëtt. Igy oszt mëntek négyenn.

Mire má jó elfárattak, ëgy tengërparthó értek. Ott oszt megállottak.
Tanakodott a legény magába, hogy hogy ér má ő el a hetvenhetegyik
szigetre? De csak nem tutta kisütynyi a móggyát. Akkor odaszól neki a
kutya: »mi bajod, kedves gazdám! hátha mink is tunnánk rajtad valamit
segítenyi?« »Sose tuttok tik az én bajomon segítenyi!« »Hátha! mondd el
csak!« Elmongya a legény, hogy ëgy gyűrőjé kék elmënnyi a hetvenhetegyik
szigetre, a kit az ő feleségi, ëgy királyány lopott el, azt kék még
ëcczër visszakerítenyi!

»No, ho csak az a baj, – mongya a kutya, – maj segícsüm mink azonn! –
Gyere csak te, macska, ugorj fël a hátamra, të mëg te, eger, a
macskáéra!« Mikor mind az ëgymás tetejibe vót, a kutya a vízbe vette
magát, mëntek a hetvenhetegyik sziget fele. Nagyon sokáig usztak, a
kutya farka már olyan vékonyra kopott a vízbe, mint ëgy orsónyeli, de
azé ëcczër odaértek.

Ott vótak a hetvenhetegyik szigetënn.

Ott tanátak ëgy szép, ámbitusos házat. Bemëntek oda. A kutya lëfeküdt az
ámbitusra, a macska beült kivelrű az ablakba, az eger mëg bemënt a
házba, fëlmászott a kaszlyira.

Nem vót otthon sënki. Épen valami vígasságba vótak akkor is. Mikor
hazaérnek, mëlláttyák a kutyát, a macskát mëg az egeret, aszongya a
mënyecske: »úgy gondolom én, hazúrú valók ezëk az állatok, minket
gyöttek ezëk fölkeresnyi a gyűrőjé!« »Ugyan, hogy gyöttek vóna má
hazúrú, no!? Nem látod, hogy a kaszlyin van ëgy eger, oszt a macska azt
nézi az ablakbú?« Ráeresztették oszt a macskát az egerre, de csak
mutatta, mintha mëg akarná fognyi, de azé nem fogta mëg.

Este a mënyecske fét nagyon, hogy elvëszik tülle a gyűrőt, écczakára
oszt a szájába tëtte. A mënyecske mindég tátott szájjal szokott alunnyi,
most is úgy feküdt, ezt mëgtutta az eger, odament, a szájába
belemicsinát. Köpködött a mënyecske ezërig, de akkor a gyűrőt is
kiköpte, az eger së vót rëst, vitte a macskának, a macska a kutyának. Az
a szájába a nyelvire vëtte, oszt a hogy gyöttek, mëntek visszafele.

Sokáig mëntek má nagyon, a kutya nagyon szomjann vót, innya kezdett. De
a gyűrőt mëg kiejtëtte a szájábú. Dévánkozott ő azonn nagyonn, de má nem
tëhetëtt ëgyebet, kiúsztak a partra, ott a gazdájának mëgjelëntëtte a
szerencsétlenségët.

»Hennye no! az ammenodot! mingyá agyon ütlek! mi lësz mos má belűllünk?
Ereggy vissza, keresd mëg, aggyig vissza në gyere, míg mëg nem tanálod!«

Visszafordút a kutya nagy szomorúann.

A hogy úszik, elejbe kerű egy nagy hal, a kutya is rögtön átkapta a
derekát. Jajgatott oszt a nagy hal. »Jaj! eressz el, eressz el! ha
eleresztël, visszaadom, a mit elvesztëtté!« »Hát mit vesztëttem én el,
te?!« »Hát az aranygyűrőt!« »No jó, de visszahozd!« – avval eleresztëtte
a nagy halat.

A halak királlya, mer av vót, trombitát ëgy nagyot, arra mindën hal, a
ki a tengërbe vót, oda gyűt. Aszongya nekik: »tanátatok-ë tik nem régibe
ëgy aranygyűrőt?« Azok aszongyák, hogy hírit së hallották az
aranygyűrőnek, nem még hogy látták vóna. Arra mëgint aszongya a halak
királya: »igazis a! itt vattok-ë tik minnyájan?« Aszongyák, hogy: nem!
»Hát ki nincs itt?« Mënnézik, hát csak ëgy nem vót ott, az öreg sánta
bicëgő. Nagysokára az is elétápászkodott.

Aszongya neki a halak királya: »add ide azt az aranygyűrőt, a kit az
elébb tanátá.« »Nem adom biz én! – morgotta a sánta bicëgő – mënnyit
bicëgtem én azé!«

Akkor oszt kapott ëgyet, olyat a fili tövire, hogy mingyá kiköpte a
gyűrőt.

A kutya visszakapta a gyűrőt, uszott vele a gazdájáho, oszt mëntek
vissza a bornyúganajos házba.

De má akkor hiába forgatta a legény ő kelmi a gyűrőt, elvesztëtte mindën
erejit, ő neki még muszaj vót hóttyig mëgelégënnyi a csúnya házzal.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt
asszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._



23. Hajnal János.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnan vót, vót ëcczër ëgy kirá
mëg a feleségi.

Vót a kiránénak olyan cipellőji, a mi sënki lábára fël nem fért. Büszke
is vót rá szörnyen, maga is mëg az ura is.

De ëcczër hogy esëtt? hogy nem esëtt? mëghalt a kiráné. Halála előtt
olyan tëstámëntomot tett az urának, hogy ha mëg akar házasonnyi, csak
olyan lyánt vagy asszont vëgyën el, a kinek a czipellő a lábára
ráillyik.

A kirá, allyig hogy eltemették a feleségit, csinátatott egy pár
vasbocskort mëg ëgy vaspáczát. Avval elindút.

Elindút hetedhét ország ellen. Mëgy, mëndëgél, ëgyik országba be, a
másikbú ki, próbáta ő a czipellőt lyányon, asszonyon, de biz a mindnek
kicsi vót. Nem hatta abba azé. Mënt tovább. A vasbocskornak má mindëni
elkopott, elnyőtt, csak ép hogy az, a mivel befűzte, még az át a lábánn,
a vaspáczábú së vót má ëgyeb, mint a markolattya. A cipéhë való lábat
mégsë tanát. Akkor beleúnt a nagy járkálásba, má a tarisznyájábú is
kifogyott, minek fáriszsza magát? fogta magát, hazamënt.

De vót neki ëgy szép lyánya is, a kit otthon hagyott, annak elmonta,
hogy hun, mére járt, mëg hogy bizony hasztalan vót mindën
járása-kellési.

A lyány bemënt a maga szobájába, elévette a két kis czipellőt,
próbállya, hát mintha csak ráöntötték vóna, úgy át a lábán. A kirá, az
apja mëg valahogy benézëtt az ablakon, látta, hogy a czipe minő szépenn
áll az ő lyánya lábán. Bemënt hozzá. »Én az ettéd, të az enyim! szívem
szép szerelme! ásó, kapa választ el ëgymástú! A czipe csak a të lábadra
illyik, të lëszël az én feleségëm!« De a lyány csak elvërësëdëtt, allyig
tudott szóho jutynyi, oszt aszongya: »Ugyan apám, ugyan apám! hát hogy
kivánod a lyányodat feleségëdé tënnyi? ösmersz-ë Istent? jaj! jaj! hogy
lëhetnék én a të feleségëd!?«

De a kirá csak erősködött. »Nem tudod, lyányom! mit hagyott anyád a
testámentomba? të fël akarod törnyi, a mit ő hagyott? Gyere el hozzám,
në fé sëmmi bajod së lëssz!« A lyány nem tágított, së nem engedëtt.

Mikor apja kimënt a házbú, elészëtte az annyának ezüst, aranyruhájajit,
bekötte ëgy kendőbe, a hátára tëtte, mint akar a batut. Akkor elévett
egy nagy kést, levágta vele a jobb karját.

Mére fordúllyék má most? mer itthonn úgy sincs maradása!

Mënt, mëndëgét, elért a szomszédvárasba, a hun ëgy gazdag kirá lakott.
Elmënt oda. Kinákozott valami cselédnek. Fël is fogatták, elszegődött
pulykapásztornak.

Ëgyeb dóga nem is vót. Hajkászta a pulykát, ha elgyött az este, vót a
szérűn ëgy csipkefabukor, az alá járt hányi.

Ëgy nap, úgy déltájba, láttya, hogy a kirá nagyon kászalógyik, biztosan
készű valahova. Valahogy ezt gondolta, bemënt a konyhába, elévëtte a
szakácsot, »mongya má mëg, hova készű a kirá?« A szakács is oszt: »ennye
te, rossz pulykapásztor! hát még tísis keresëd, hova mëgy a kirá? ne
ë!«, avval ëgy seprővel jó hátba vágta. »Hát tudd mëg, hogy a bálba
mëgy!«

A lyány mëg së gondolta vóna, hogy ő még ki is kap. Ëgy kicsit rosszú
esëtt neki, de oszt elfelejtëtte.

Este ő is felvëszi az ezüstruhát, mëgy a bálba. Ott kurjongattak má
javába, tánczoltak, mint a forgószé, a többiek közt a kirá is. A kirá
valahogy megláttya, hogy minő ékes szép teremtés mënt oda, rögtön a
lyánt kezte tánczoltatynyi, annyira mëgigízte a szépségi, hogy nem
tudott micsinányi. Hajnaltájba a szép ezüstruhás lyány má elkészűt a
bálbú. »Hová mégy, szívem szép szerelme!? ne mënny még! ráérsz!« De a
lyány csak, hogy ő mëgy. »Legalább aszt mondanád mëg, te tündökszép
kisasszony! hovavalósi vagy, hogy elmennék oda, hogy fëlkeresselek!«
»Jaj, kedves királyi felség! nagyon messzi van a, nem olyan közelësenn,
a hogy të gondolod! Én Seprőütivárra való vagyok!« Avval elbúcsúztak
egymástú.

A pulykapásztorlyány valahogy az ajtóküszögre ért, »köd előttem, köd
utánnam! hogy sënki së lásson!« úgy eltűnt, mintha ott së lëtt vóna.
Otthonn termëtt egënyest. Lëvette magárú a szép ruhát, fëlvëtte a rossz
pulykapásztorosat, az arczát mëg bekente sárral, hogy valahogy mëg në
ösmerjék. Míg oszt egészenn rëggel nem lëtt, lëfekütt a csipkefabukor
alá pihennyi ëgy kicsit.

Másnap débe mëgint úgy cselekëdëtt. Bemëgyën a konyhába kérdeznyi, hova
készű a kirá? A szakács most ëgy ostorral húzott végig rajta. »Hát a
bálba tê! hova mënne másübe!«

Estére kisímakodott, magára őtötte az aranyruhát, újfënt elmënt a bálba.
A kirá csak ő vele mulatott, még jobb kedvi lëtt, mint az azelőttvaló
estén. Mikor a lyány má czihelődött, hogy maj mëgint mëgy hazafele, a
kirá csak mëgkérdëzte: »Mondd má mëg, szívem szép szerelme! hovavalósi
vagy të! mer én má sok helyet bejártam, sok hëre befordútam, de még
olyan nevű várast nem hallottam, mint a minőt të montá!« »Hát tudd mëg,
hogy én Ostorütivárra való vagyok!« Búcsúzkodtak, a lyány a küszögön
»köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, otthon lëtt ëgy
szëmpillantás alatt. A ruháját lëvette, fëlőtözködött a tërhánba,
lëfekütt a csipkefabukor alá.

A kirá mëg a bálba csak gondolkozott, csak törte a fejit, »Seprőütivár!
Ostorütivár! mére lehet a!?« De csak nem tudott benne okos lennyi,
hasztalan törte az eszit.

Másnap débe csakúgy bemënt a konyhába. A szakács a papucscsával jó
mëgnyomkotta a lapoczkáját, este fëlkészül, ott vót ő a báldba mëgint.

A kirá má bolondúlásig vót utánna, el së akarta eresztenyi, úgy fogta,
mint a folyófű a virág derekát. A lyány së vót fábú, mëgszerette ő is.
Mikor el akart mënnyi a bálbú, lëvëtte újjárú a gyűrőt, kettéharapta. A
felit odatta a kirának. »Errű emlëgess mëg! Tudd mëg oszt még hozzá,
hogy a hun ennek a másik felit tanálod, ott lëszëk én is!« A kirá nagyon
mëgörüt az ajándéknak, be is csavarta mingyá a kendőjibe, oszt elgyugta
a zsebibe, jó hêre. Azután mëgint azt kérdezi a lyántú: »Szívem szép
szerelme! mondd má mëg, hovavalósi vagy të! mer gondolkoztam má én, a
mënnyit elgyőztem, hogy hun is lehet a te lakásod? de a nyomára nem
birtam gyönnyi!« »Szivem szép szerelme! királyi fëlség! Papucsütivárra
való vagyok!« »Szivem szép szerelme! igazí rá, mére lëhet az a váras,
hagy keresselek fël!« »Oda nekëd nem szabad begyönnyi, szívem szép
szerelme! de ha lëhet, még tanákozunk!« Mikor ezt kimonta, indút kifele,
a küszögönn »köd előttem, köd utánnam, hogy senki së lásson!«, má
otthonn vót, aranyruháját összehajtogatta szépen, kikereste a rongyot.
Mikor oszt má be is kente az orczáját, lëfekütt a csipkefabukor alá.

A kirának mëg a bálba nem vót maradása së. Főtt az elméji, a bor së
esëtt neki jó.

Hazamënt, leült ëgy székre, ott lëcsüngesztëtte a fejit, de szót nem
lëhetëtt vóna belülle vënnyi.

Elgyön az ebéd ideji. A pulykapásztor ott pësztërkëgyik a szakács körű,
ott sürög-forog, mintha ő is segítenyi akarna. Ëcczër, mikor a szakács
elfordút, a félgyűrejit beeresztëtte a tába.

Viszik be az ételt a kirának. Az búslakogyik, mérges. A késit mëg a
villáját belevágta maga elejbe az asztalba, az ételhë mëg hozzá së nyút.
»Mé nem eszik, fëlséges királyom!? tán nem jó, vagy valami van az
ételnek? Egyék csak, maj mëllássa, hogy mëg lëhet ënnyi!« A kirá a nagy
üsztökélésre oszt belemártotta a kanáját, hogy maj szëd. De valami
csördülést hallott. »Mi van ebbe, te!?« Kimerityi, hát ëgy félgyűrőt
vëtt ki a kanája.

Csak nagyot nëzëtt. »Isz ez a gyűrő olyan, mint a minő nálam van! Nézzük
csak!« Kivëszi a kis kendőjibű a félgyűrőt, a mit még a báldba kapott az
aranyruhás lyántú, összepasszoltattya, hát ëgybeforrt. »No! ez lëssz a!
no! emmán a!«

Avval hivattya be a szakácsot. Kiski járt ott a konyhába? csak
kérdëzgetyi. A szakács úgy fét, mint a nehésség, de sokára mégis
kivallotta, hogy biz ott nem járt ëgyeb, mint az a rongyos, piszkos
pulykapásztor.

A kirá sëhogysë akarta elfogannyi a pulykapásztort. Isz minő rongyos,
mocskos lyány a! Az nem lëhet! nem is hitte oszt el.

Búnak eresztëtte a fejit, mikor elgyött az este lefekütt, alutt másnap
délyig.

Mikor fëlériz, aszongya neki a sudbú, a Hamupepelyke: »Hallod-ë,
királyom! de könnyen el tunnának tégëd vesztenyi! Te, mikor alszol, úgy
alszol, hogy eszre nem vënné sëmmit së, a mi a házba törtínyik. Tudod-ë,
mi vót itt az écczaka is?« A kirá csak hallgatta, aszt hitte, hogy a
Hamupepelyke valami bolondot akar mondanyi. »No! mi történt?« »Királyom!
Begyött ide ëgy gyönyörű szép asszony. A homlokán nap, a két vállán
ëgy-ëgy csillag, aranyfoga, aranyhaja. Az ëcczër-kécczër fëllëjárkát a
házban, azután odamënt tehozzád, mëgölelt, mëgcsókolt, akkor elmënt.
Vigyázd csak mëg estére, maj mëllátod, hogy úgy van, a hogy én montam!«

A kirá erre má olyan nagyot nézëtt, hogy álomnak tartotta, míg ezt a
beszédet hallotta. »Mondjad csak te, Hamupepelyke! hogy is vót? tán nem
jó hallottam?« A Hamupepelyke elmonta még ëcczër. »No, dehát má ezt
magam is szeretném látyni!« monta a kirá.

Este csakugyan ledő a kirá, de nem alutt el. Az ëgyik karját kiterítyi,
oszt vár.

Ëcczër pattan az ajtó, nagy fényességbe gyön a gyönyörű szép asszony.
Épen olyan vót, a minőnek a Hamupepelyke elmonta. Ëgyet sétál a szobába,
akkor odamënt a kirá ágyáho, annak a karjába dőt, oszt meg akarta
csókolnyi. De a kirá is ébrent vót, mikor a karjáho ért a szép asszony,
csak magáho ölelte, összecsókolta. »Hát mé nem jelentëtted të ki magadot
előbbet? mé jársz të így écczaka énnálam? nem jobb lëtt vóna Isten
hírivel ëgybekelnyi!?« A szép asszony, mer a pulykapásztor vót a!
aszonta, hogy: »Nem lëhetëtt! Én a szomszéd váras királyának a lyánya
vagyok; az apámtú mëgszöktem, mer engëm el akart vënnyi, én mëg nem
akartam feleséginek lennyi. Lë is vágtam a jobb karom, nézd!« Itt oszt o
lyány, má mint a szép asszony elmonta a cipérű való törtinetet is. »De a
të feleségëd is csak úgy lëszëk, ha a templomba sohsë járunk!« (Mer a
két városnak csak ëgy temploma vót, oszt a lyány fét, hogy az apjával
tanákozik.) »Azután mëg fogadd mëg, hogy az egyik kana ételt az én
számba, a másikot mëg az ettédbe tëszed, ha a magad kezivel étetsz!« A
kirá, hogyím látta, hogy csak félkezű, mëgfogatta, hogy mindën úgy
lëssz, a hogy ő monta.

A lyány azután feleségi lëtt, ëgy darabig oszt boldogan is éltek.

De a kirának ëcczër háborúba këllëtt mënnyi. A feleségit, a ki má akkor
terhës vót, otthon këllëtt hannyi.

Vót az udvarába ëgy szakács, a kinek nagyon szép lyánya vót, az nagyon
szerette vóna, ha a kirá az ő lyányát vëszi el. Még mostan is, mikor a
kirá házas vót, azon törte az eszit, hogy ronthatná el azt a szép boldog
életët, a mi közöttök eggyig vót. Gondolt ëgyet.

Levelet irt a kirának, a mibe mëgirta, hogy a feleségének három kopófiú
született, mit csinállyonak vele? A kirá nagyon elcsudákozott a
levelënn, de azé csak annyit irt vissza, hogy várakozzanak aggyig, míg ő
hazamëgy, a feleséginek mëg visellyék gondját. A level a szakács kezibe
mënt. A mi bele vót irva, azt kikaparta, oszt azt irta helyibe:
»Vessétëk a halálos temlëczbe!« Az a halálos temlëcz mëg olyan vót, hogy
a pallásárú mindég olyan víz csurgott, hogy azt, a mit a temlëczbe
vettek, izrí-porá szaggatta.

Akkor oszt összegyűtek, a kiráné előtt a szakács fëlolvasta a levelet;
mikor fëlolvasta, szegény asszont mëgfogták, kinyítták a temlëczët, oda
bevették szëgént.

De mi törtínt oszt ezután!

A hogy az asszont bevették, a sëtét temlëcz ëcczërre olyan világos lëtt,
mint nappal, rögtön termett benne ëgy aranyágy, ëgy arankarszék, ëgy
aranyasztal, mëg ëgy aranguzsaly, de még a fala is merejű arany lëtt. Az
egész szoba mëg ëgy aranyszarkalábon forgott. A kiráné, mikor magáho
tért, vette csak észre, hogy hun van mëg hogy a jobb csonka vállán
kinyőtt a jobb karja.

Szétnézëtt, hát látta, hogy minő kényelëmbe van, elévette az
aranguzsalyt, leült az aranyasztalho az arankarszékre oszt fonogatott,
pënczërgetëtt. A hogy ott magába ereszgette a szép hosszú
aranyfonalakot, kopogtatnak az ajtón. Belép két öreg vándor. »Aggyon
Isten jó estét!« »Aggyon Isten! mi járatban vannak?« »Eltörődött szëgény
utas embërëk vagyunk, ëgy kis szállást kérnénk, ha adhatna valahun,
szëgény asszony!« »Adnék, adnék szívesenn«, monta az asszony, »de
láttyák, hogy én is hogy vagyok, nem valami szivesen tëszëm, de hát má
në mënnyënek sëhova së, maraggyonak. Valahun kerű annyi hely!« »Nagyon
szépen köszönyük, jó lëssz akarhun, ha még itt az ajtó sarkáná is!«

Avval a vándorok lërakták a paczuhát, a mit magukkal hordtak, oszt
pihenőre tértek.

Az asszony is rosszú kezte magát érzenyi, hogyim má mindënórás vót,
lëtëtte a guzsalyt, oszt lëfekütt.

Allyig telyik bele ëgy kis idő, az asszony el kezd jajgatynyi nagyonn.

Pétër (mer az ëgyik Szen Péter vót, a másik mëg az Úristen!) odaszól az
Úristennek: »Uram! nem hallod, hogy jajgat ez a szëgény asszon? në nézd
az ő jajgatását, add mëg neki boldog szülésit!« Az Úristen fëlkel,
aszongya Péternek: »Még nem adom mëg!« »Hát mé!?«mongya Pétër
bosszúsann. »Ereggy csak ki«, mongya az Úristen, oszt nézd mëg, mi van
az égënn! Péter kimëgy, felnéz az égre, oszt visszamëgy.

»No, mit láttá Péter!?« »Ëgy gyerëk ëgy botonn két kereket hajtott!«

»No ládd, Pétër! ha én most mëgannám ennek a szëgény asszonnak, a fia
biztosan kocsi által múna ki a világbú!«

Kis vártatva az asszony mëgint csak elkezte a jajgatást, de most még
jobban, mint az elébb.

»Uram! hát mé nem adod má mëg neki boldog szülésit? hát hogy kivánod
hallgatnyi ezt a killódást! Ennye! ennye!« Az Úristen is ódalba löki
Pétërt, hogy »ne kiabá úgy, hé! Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az
égënn!?«

Péter kiment újfënt. A hogy bement, kérdezi az Úristen: »No hát mit
láttá?« »Egy hajszálon csüngő embërt!« »Ládd-ë, Pétër! hát kivánnád-ë,
hogy most aggyam mëg neki! Tudod-ë, mit jelent az, a mit az égënn láttá?
Azt, hogy az a gyerëk valamikor akasztófa által múna ki!«

Allyig hogy kimongya ezt az Úristen, az asszony mos má nem csak, hanem
ugyancsak! úgy kezdëtt kiabányi, mintha a háza égëtt vóna. Pétër
rëttentő mérges lëtt. »Uram! Uram! hát van-ë nekëd szíved!? ha az az
asszon mëghal, a të lelkëdre hal mëg! mer të adható mëg vëhető vagy,
oszt könnyen mëgadhatnád, ha akarnád!« Akkor az Úristen mëgint aszongya
Péternek: »Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égenn!« Pétër még akkor
is morgott. »Mindég én rám utajgatsz të, Uram!« Mikor Pétër kilépëtt, a
gyerëk má mëg is vót.

A hogy begyön Pétër, elmongya, hogy most azt látta, hogy ëgy embër az
égënn koporsót gyallott. »Jó van no«, mongya az Úristen, »nécs csak, a
gyerëk má mëg is van! De tudod-ë, mit? Të lëgyé a bába, én mëg a
keresztapja lëszëk!« »Jó van«, Péter elválalta.

Odamënt az ágyho, az asszont is, a gyerëkët is szépen kitisztította, az
ágyat is ellátta tiszta ruhával rendësënn, a hogy këllëtt.

A gyerëkët mëg, hogyím hajnalba születëtt, elnevezték Hajnal Jánosnak.

Akkor oszt aszongya az Úristen, hogy »má vónánk valahogy, kërësztapa is
vagyok, de má korozsma is kék! Ereggy csak, Pétër! a szomszédba épen
ebbe az órába ellëtt mëg ëgy ló, a ki má huszonnégy esztendeji, meddő
vót, kérd el annak a csikaját, hátha idannák!«

Péter ugrott ëgyet, átnyargalt a szomszédba. »Aggyon Isten jó rëggelt!«
»Aggyon Isten! mi járatba van?« Ő oszt elmongya, hogy biz ő a csikót
kérné el, ha idannák. »Mit? a csikót?« akkor oszt apja, fia, bérës mind
botra kapott, úgy kiverték Pétërt, mintha ott së lëtt vóna.

Mëgyën Pétër haza, mérges vót nagyon. Aszongya az Úristennek: »Uram!
Uram! tísis csak én velem takaródzol mindég! mé nem mégy magad? A csikót
mëgkértem én, de úgy mëvvertek érte, allyig érzëm a lapoczkámot!«

»No hát! itt van ëgy összemarék arany, mëg ëgy összemarék ezüst, tarcsad
a kötődöt, kérd mëg újra, hátha pézé majd idaggyák!« Pétër fëlfogta a
kötőjit, az Úristen belemérte a pézt, avval mënt.

Beállit az ëstállóba, hogy hát má ingenn nem atták a csikót, aggyák ide
pézé! De azok hát hogy is atták vóna! huszonnégy esztendő alatt annak a
lónak az az első csikaja, bizony kikergették Pétërt most is, a kötőjibű
úgy hút szét a péz, mint a falevel.

Mikor Pétër elmënt, látta az asszony, hogy minő szép pézt szórt el az az
embër, kár nem vót odannyi, aszongya, mënnyi pézt attak vóna azé! De a
fia csak aszonta, hogy nem anná ő aszt oda a világé së!

Pétër a hogy hazaér, kérdezi az Úristen, hogy »hát van-ë csikó?« »Dehogy
van, dehogy van! në kűggyé má engëm, Uram! mer én többet nem mënëk, az
embërt még pézire is úgy kikapattyák, hogy kivánsága sincs többet
visszamennyi!«

»No, Pétër! csak még ëcczër ereggy vissza! ha má së ingenn, së pézé nem
aggyák, kérdd mëg az Isten nevíbe! hátha úgy idaggyák! Ereggy csak, në
fé! most nem kapsz ki!«

Az Úristen biztatására Pétër valahogy rászánta magát, elmënt
harmagyikszor is.

»Azt üzenték, hogy má ha së ingenn, së pézé nem aggyák ide, aggyák ide
az Isten nevíbe!« monta Pétër a kérelmet. Az öreg, az apjok gondolkozóba
esëtt. »Tudod-ë, mit, fiam!? aggyuk oda ezt a csikót, ha má az Isten
nevibe kérik. Az Isten adható, vëhető, ő a csikót is mëg az annyát is
elvëhetyi, ha akarja! Ha odaggyuk, mëg nekünk maj csak visszapótollya!«
A fiúnak mit vót mit tënnyi, az apjának engennyi kellett, beleëgyezëtt.

Mëgörűt Pétër, odaugrott a jászúho, nyakába kapta a kis csikót, »Isten
ággya mëg!« avval loholt haza.

Mikor hazaért, lëtêtte a kis csikót. Az ëcczërre olyant rúgott a
pádamëntomon, hogy két kő mingyá fëlszakatt belűlle. Tátos vót a ló,
tátos, mëllácczott azt mingyá!

Az Úristen még ëgy aranyalmát hagyott ott a kis gyerëknek, avval
mëgköszönték az asszony jókarattyát, oszt elmëntek.

A kis gyerëk mëg ott jádzott a ház főggyinn a kis csikóval, guringázták
egymásnak az aranyalmát, az asszony mëg az arankarszékënn az
aranguzsalyrú ereszgette az aranyfonalat, oszt jóézűekët mosolygott,
mikor a szépen nyőnyi, beszényi kezdő fiacskáját látta.

Ecczër nagysokára, a kis gyerëkbű má legény lëtt, zavargás támad otki.
Nagy csitípatéval gyönnek-mënnek, tele van néppel az egész ház. A
háborúbú mëggyöt a kirá.

Első szava is a feleségi vót. Hun van? hova tëtték? Az emberek csak
avval mëntëgetődzöttek, hogy a kirá levelbelyi parancsára bevették a
halálos temlëczbe. »Mënnyetek rögtön, hozzatok hírt rúlla, a csontyábú
csak ëgy kis darabot is, hagy csókolgassam meg!« De a temlëczbe mënnyi
nem mert sënki së.

A kirá fëlmérgesëdëtt, hogy hát nem fogaggyák má mëg az ő szavát së,
»te, szógálló! alómars! nézd mëg, mi van vele, hozz fël csak ëgy darabka
csontyát is!« A szógálló kíntelen-këlletlen mëgy, ëgënyest a temlëczhë.
Benéz a kúcslyukonn, hát majd hogy hova nem lëtt a nagy fényességtű, a
mit látott. Szalatt föl ézibe, monta a királynak, hogy nem lëhet oda
bemënnyi, mer ott minden százszor szebb, mint a kastélyba, csupa arany,
oszt úgy világít, maj mëvvakú tűlle az embër.

Lëmëgy a kirá magába. Nem hitte, a mit a szógálló mondott, benéz a
kúcslyukonn ő is, bizony olyan világosságot látott, hogy hetvenhécczër
törte ki a nehézség. Azután benyitott. Ott látta az asszont a gyerëkkel
ëggyütt a sok arany hómi közt, de nem ösmerte mëg a feleségit, mer iszën
annak ëgy karja – a jobb – nincs. Odamënt az ágyho, lëfeküdt. A hogy
feküdt, a féllába, lecsúszott az ágyrú. Mëgláttya az asszony, odaszól a
fiának: »Ereggy oda, édes fiam, tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha
jó vóna!« A gyerek – má mint Hajnal János – odamënt, az apja lábát
visszatëtte az ágyra. Nemsokára a másik lába is lëcsúszott. »Ereggy,
fiam! tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek megint
fëltötte.

Harmacczorra az ëgyik kézit ejtëtte lë a kirá alvásába. Az asszony
mögínt odakütte a fiát: »Ereggy, fiam! csókold mëg a kézit, apád vóna az
nekëd, ha jó vóna!« A fiú oda akar mënnyi, hogy majd mëgcsókollya az
apja kézit, de az csak felugrott, feleségit, gyerëkit az ölibe kapta,
össze-vissza csókolgatta őköt. Nagyon megőrűtek oszt minnyájan, a kirá
átvitte őköt a kastélyba, a kis lovat mëg beköttette az ëstállóba. Ők
mëg magok éltek boldogann.

De a ződnadrágú szakács még most së nyúgodott. Azon törte az az eszít
mindé, hogy hogy tëgyën bosszút valakinn. Gondolt ëgyet. Ő majd a kis
kiráfira, Hajnal Jánosra ráfog valamit, az apjának elárollya, az mëg
majd kivégeztetyi.

Úgy is vót. Hajnal Jánost beárolta valamivel, a kirá mëg mëmmonta neki,
hogy készüllyék a halára, mer másnap délelőtt tizenëgy órakor végi
lëssz.

Búsúl Hajnal János nagyon. A hogy járkál nagy szomorúságába, hallya,
hogy az ő kis lova olyant rúgott az estállóba, hogy még a fundamentoma
is rëzgëtt. Odamegy Hajnal János, nézi a kis lovat, mi baja? De annak
nem vót sëmmi baja, csak azé dobbantott, hogy őt hítta, mer mëttutta,
hogy bajba van.

»Mi bajod van, kedves gazdám! mé vagy olyan szomorú?« Hajnal János akkor
elmondott neki mindënt, hogy most má végi van, most má el van veszve.
»Sohsë búsúlly azonn, kis gazdám! Hónap, ha a vesztőhêre visznek, kérd
mëg az apádot, hogy hagy vezethessed körű az udvaron még utóllyára a te
kis lovadot. Ha mëgengegyi, a többinn në búsú, az má az én dógom!« »Jó
van, kis lovam! úgy tëszëk!«

Elgyön a másnap délelőtt tizenëgy óra. Hajnal Jánost vinnyi akarják
vesztenyi. »Kedves édës apám!« – kezgyi a szót Hajnal János – »engedd
meg, hogy az én kedves kis lovamot, a kivel ëggyütt nevekëttem fël, az
udvaronn körűvezethessem, nem mënëk vele sëhova së, még a kapunn kívül
së!« »Jó van, hát vezesd ki utóllyára!«

Kihozza Hajnal János a kis lovat, ráül. A kis ló mëg csëndësenn odasúgja
a gazdájának, hogy »jó mëgszorídd a két lábaddal az ódalomot, mer lëkap
rúllam a szé!« Hajnal János szót fogadott. Allyig hogy mëgszoríttya a ló
dërékát, allyig mënnek két lépést, fëlszáll a kis ló gazdájával ëggyütt,
fël, magosra, mëntek olyan sebësenn, mint a gondolat. Nagysokára ëgy
gyönyörű szép mezőn lëszátak, mëgállottak ëgy kicsit. Mikor mán jót
fújtattak, utnak indútak mëgínt.

Akkor aszongya a kis ló a gazdájának: »Kis gazdám! ezënn az útonn të së
në láss, së në hally! Akármit láccz, në lásd mëg, në vëdd fël! Tudod-ë,
de szót fogaggy!« Hajnal János megigírte.

Mënnek, mënnek, mëndëgélnek, az út szélyin meglát János ëgy gyönyörü
szép arany sastollyút. »Ennye, kis lovam! de szép sastollyú, de jó vóna
ha az enyím vóna! vëgyük fël!« »Montam, kis gazdám! hogy sé në láss, së
në hally! de má ha szótá, hát vëgyük fël!« Fëlvették.

Mëntek tovább.

Nemsokára János mëgínt mëglát az útonn ëgy aranpatkót. »Jaj! de szép
aranpatkó ez, kis lovam! de jó vóna ha felvënnénk! jó lënne a te
lábadra!« »Montam, kis gazdám! hogy së në láss, së në hally, de má ha
így vagyun, vëgyük fël!« Azt is fëlvëtték.

Harmagyikszor ëgy szép aranyhajszálat látott mëg Hajnal János, arra is
kivánkozott, nem hatták ott azt së.

Akkor oszt a tollyút is, patkót is mëg a hajszálat is kendőbe kötte,
eltëtte a zsebibe.

Mëntek, mëndëgétek, árkon-berkënn kërësztű, Hajnal János má azt hitte,
hogy sohse tanának többet embërëkre. Únta má az utat nagyon.

De nem soká këllëtt neki várakoznyi, tanátak ëgy várast, abba lakott ëgy
kirá, a czudarországi kirá.

Akkor bemënt a kiráho, szógálatra ajálkozott; a kirának épenn még ëgy
kocsisra lëtt vóna szükségi, fëlfogatta. Igy lëtt Hajnal János a kirá
udvarába a tizënkettegyik kocsis.

A kis lovat mëg eleresztëtte, elcsapta ëgy féreeső kerbe, a csimára.

Hajnal Jánosnak a sok kocsis közt a legjobb sora vót. Ő së nem kefét, së
nem csutakolt, csak ënnyi mëg innya adott a lovának, az övé mégis a
legszëbb vót. Irígykëttek is rá a kocsisok; sugdosták-bugdosták
ëgymásközt, hogy kék ezt kitúrnyi innen. Hát az még hogy fëlingesztelte
őköt, mikor János a tollyút, a patkót mëg az aranyhajszálat kitëtte az
ablakba! Olyan világosságot adott, hogy së gyërtyáé, së pëtlóriomé nem
këllëtt szaladgányi a kiráho, eltartotta az fényësséggel az ëstállót
jobban, mint a világító.

A kocsisok ëcczër összebeszétek, bemëntek a kiráho. Elárolták, hogy ez
së nem csutakol, së sëmmit nem csiná, mégis legszëbb a lova, mëg hogy
van neki egy tollyúja, patkója, mëg ëgy aranyhajszála, az még jobban
világít, mint a mécsës! Nem lëhet valami tiszta szër!

A czudarországi kirá is gondolt ëgyet. Behívatta Hajnal Jánost. Azt
kérdëzi tűlle: »Hogy van a te, János, hogy nektëk az óba sohsë këll
világító!? Hallottam, hogy van nekëd valami sastollyúd, patkód mëg
aranyhajszálad, hogy az világit! Hozd be csak mind a háromat!«

János gondolta, hogy itt má baj lësz, de csak bevitte. Mëgláttja a kirá,
mëvvizsgállya. »No, János! adok én most nekëd ëgy fëladatot, ha të azt
hónap tizënëgy órára végre nem hajtod, halá fia vagy! Ha të azt a
világszépasszont elé nem kerítëd, a kinek a fejérű ez a hajszál való,
véged! Tudod-ë?!«

Szegény Hajnal János belenyugodott sorába, nagyon elszomorkodott, oszt
kimënt a kis lóho a káposztás kerbe, a ki akkor is a csimát rágta.

»No! mi baj van, kis gazdám!« – kérdëzte a ló. »Haj! haj! nagy baj van
kedves lovam, aszonta a kirá, hogyha azt a világszépasszont hónap
délelőtt tizenëgy órára ide nem hozom, akkor végem!«

»Hát az ëgy kicsit bajos lëssz, kis gazdám! de majd tëgyünk rúlla! De rá
hallgass, a mit most mondok! Elmégy a Dunáho, ott vár rád ëgy aranbárka,
abba lëssz mindënféli szép portéka. Të mëg görög lëszël, beleülsz, oszt
majd visz tígëd a víz a Dunán ëgy nagy kastély elejbe, ott kikötöd a
bárkát. A nagy kastélyba lakik a világszépasszon. Maj lëmëgy vásállanyi
a szógálló is, mëg a szobalyány is, të në aggy el ëgyiknek së sëmmit!
Mondd, hogy győjjön lë a kiráné, annak majd adsz. Akkor lëmëgy a kiráné,
bemëgy a bárkába, mikor má jó odbe lëssz, indídd el a bárkát, oszt
hozzad haza!«

János szót értëtt, oszt elindút. Mënt, mënt nagyon sokáig, míg a Dunáho
ért. Ott beleült az aranbárkába, vitte a víz, míg a várkastély elejbe
nem értek. Ott megát, a bárkát kikötötte. El keszte oszt kiabányi
»Vëgyënek szép portékát, vëgyëneek!«

Meghallotta otfël a világszépasszony, lëkűtte a szógállót, de János nem
adott neki sëmmit. »Győjjön a kiráné!« Lëmënt a szobalyány, de János
csak a kiránéval akart beszényi, lëmënt oszt akkor maga a
világszépasszony.

Belép a bárkába, nézëget, válogat, vót is ott mindënfajta szép portéka!
Ëcczër csak azon vëszi ëszre, hogy elindút a bárka. Má jó húsz ölre odbe
lehettek a vizbe, mikor a kastélybú észrevëtték, de má akkor késű vót.
Aszongya a világszépasszony a legénnek: »Hallod-é, ha magadnak akarsz
vinnyi, én szeretlek ettéd lëszëk, de ha a czudarországi kirának viszël,
akkor mëgátkozlak!«

Hajnal János csak annyit mondott, hogy »én is szeretlek, de még most az
enyím nem lëheccz! maj kiforog az idő mindënt!«

Mikor hazaértek, János bevezette a világszépasszont a czudarországi kirá
elejbe. Az bevitte a maga házába.

Jánost nemsokára újra hivatta a kirá. »Ha azt az arancsődört mëg
aranyménëst el nem hozod, a honnan ez a patkó való, hónap délelőtt
tizënëgy órára fejedët vétetëm!«

János mëgint kimënt a kis lóho. »Mi baj, kis gazdám!?« János elmonta,
hogy mi baj: »Ú, isz arrú könnyen tëhetün! Ereggy be a kiráho, kérjé
huszonnégy mázsa szurkot, mëg huszonnégy bivalybőrt!«

János mëghozta mind.

Akkor felrakta a kis ló hátára, ő mëg a hegyibe ült, oszt szátak, mint a
madár, még ëgy nagy erdőbe nem értek. Ott megolvasztották a szurkot,
János fëlrakta mind a kis ló hátára, minden mázsa szurok fëlé ëgy
bivalybőrt terítve. A kis ló mëg odadott Jánosnak két kötőfékët, másszék
fël ëgy fára, de jó odakösse magát, hogy lë në essék onnan. Azután
aszonta neki: »Ha maj nagyot nyerítëk, elévágtat ëgy nagy arancsődör,
mink maj birkozunk. Ha látod, hogy ő a hasa alá kap engëm, vëdd elé a
spádédot, oszt dő’ bele, mer akkor engem legyőztek!«

Fëlmëgy János a fára, a lábát, derekát jó odakötözte a fáho. Egy kis idő
múva felkiát a kis ló: »Készenn vagy-ë má?« »Készenn!« monta János.
Akkor a kis ló olyan csudálatosat nyerítëtt, hogy a fák levelei mind
lehúllott, az a fa mëg, a minn János vót, ketté hasatt.

Ëcczër nagy lódobogás hallacczik, gyön az arancsődör. Összemënnek a kis
lóval. A csődör a kis ló hátárú mingyá lërúgott vagy tíz mázsa szurkot,
de a kis ló a csődör féfarát mindenestű lerúgta. Azután hogy próbára
tegye kis gazdája hűségit, úgy tëtt, mintha a csődör hasa alá menne, de
nézte Jánost is. János a fán má vëtte elé a spádét, akkorra a kis ló
kiugrott a csődör aló, lëgyűrte a földre. János látta, hogy a kis tátos
legyőzte a csődört, lëgyött a fárú. Felült a kis lóra, oszt a csődör, ő
mëg a kis ló, a hogy vágtattak, nagyot nyerítëtt a csődör, oszt akkor
mint a zívatar mënt utánok az egész ménës.

Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës
közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk
terëmjën!«« Hajnal János úgy is járt el, a hogy a kis ló monta.

Mikor hazaértek, megijett a kirá. Mit csinállyon ő evvel a sok vad
lóval? Jánost úgyis el akarta vesztenyi, hát most aszonta neki: »Ha
elhoztad, hát szilídítsd mëg!« Odamëgy a kis lóhoz tanácsé. »Mi baj, kis
gazdám?« Ez mëg ez, elmongya János, mit mondott a kirá. »No, ha csak az
a baj, az má sëmmi! Majd én közéjik mënëk, de mëg ne gondolkozz
sëmmírű!«

Úgy is vót. A kis ló a vad ménës közé szalatt, oszt mind olyan szilíd
lëtt, mint a bárán.

A kirá nem tudott mérgibe micsinányi, hogy ez a Hajnal János mindënt úgy
mëttësz, a hogy ő parancsollya. Gondolt ëgyet mëgínt. Magáho hivatta
Jánost »Hallod-ë, János! ha nekëm ezt a lovakot mind ëgy csëppig mëg nem
fejëd ëgy kádba, készűheccz a halára!«

Jancsinak mit vót mit tennyi, sorba a kádho vezette mind. Mikor má az
utóssót fejte, a sok tüzes kancza tejitű má maj mëffőtt a kezi. A kádba
csakúgy zubogott, tajtékzott a sok forró tej. Ha belevettek vóna
valakit, olyan lëtt vóna, mint ëgy tëpërtő.

A kirá mos mëg má asz kivánta, hogy Hajnal János, ha má mëffejte őket,
fürgyön is mëg a tejikbe.

Kimëgy a kis lóho, kérdëzi nasz szomorúvan, hogy »most mit csinállyum
má!?« »Sebaj, kis gazdám! majd a kád mellé állok én, ha të beleugrasz, a
többi az én dógom!«

Mëgy János a kádho, bele akar ugranyi, a kis ló is sebësenn csak beleköp
a kádba négy mázsa jeget, Jancsi vigann viczkándozott a tejbe, mer má
mëghívëlt. Mikor mëg kigyött belűlle, hécczërte szëbb lëtt.

Ott vót a kirá is, látta, hogy Hajnal János mëg hécczërte szëbb lëtt.
»Ennye, hát beleugrok én is, hátha szëbb lëszëk!« Beleugrott ő is, de a
kis ló tíz mázsa vassz..t köpött bele, fëlforrt a tej újfënt, a kirá mëg
csak mëgsült, mint a tëpërtő.

Hajnal János mëv vót könnyebbűve. Aszongya a kis lónak. »No! má enyím a
világszépasszony, ëgymásé lëszünk má!« De a kis ló aszonta: »No no!
kedves gazdám! në olyan hamar! tudom én, mit tart az az asszony! várd
mëg, ha én melléfektetlek, akkor elvëhetëd!«

Hajnal János akkor fëlmënt a világszépasszonyho. »No végi má a
czudarországi kirának, hát parancsolsz-ë të valamit!?« A
világszépasszony elévëszi az aransastollyút. »Hallod-ë, Hajnal János! ha
të nekëm azt a sast elhozod, a kibű ez a tollyú való, akkor ettéd
lëszëk!«

Kimëgy János a kis lóho, eléaggya a panaszszát az aransas felő. »Në
búsú, kis gazdám! em mán nem is baj. Kérjé a világszépasszontú
huszonnégy köböl kölest mëg huszonnégy akó bort, de ëgy hordóba!«

A világszépasszony kimérte a kölest mëg a bort, azt János fëlrakta ëgy
talyigára mind.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, beérnek ëgy nagy erdőbe, ott ëgy nagy fa
alatt megátak.

A sas épen otthon vót. A kölest lerakták a fa alá, a zsákok száját mind
fëlgyűrték, a hordó fenekit beütték, a dëszkát mëg, a kit a fenekinn
betörtek, elgyugták a talyiga alá.

Akkor oszt elbújtak.

Lëgyött a sas, ëgy szivásra mind fëlszippantotta a kölest. Akkor bebújt
a hordóba, hortyogatta a bort befelé. Akkor elégyött János, visszatëtte
a hordó fenekit, lëszögezték, fëltëtték a talyigára oszt vitték haza a
gyönyörű szép aransast.

Otthon nagyon megörűt a világszépasszony, Jánost mëgölelte, mëgcsókolta.

Nemsokára osztann lakzit laktak, fagygyút sz....k, avval világítottak,
még most is boldogann élnek, ha mëg nem haltak.

_Lejegyeztem Besenyőteleken (Heves vármegye) Tingër Jóska
czigánykovácstól. Itt született, idegen nyelvet nem tud, analfabéta
ember. Lejegyzés ideje: 1903. decz._



24. A boldogtalan királyné.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnat vót, vót ëgy kiráfi.

Annak a kiráfinak ëcczër sëmmi dóga së vót, hát csak úgy passzijóbú
átsétát a szomszéd faluba.

A szomszéd faluba mëg lakott ëgy asztalos, annak vót három gyönyörű szép
lyánya. Azok látták, hogy a nagy úcczán sétá a kiráfi. Ëcczër csak
meszszólal a letöregebb: »én szeretnék ennek a kiráfinak szógállója
lënnyi!«, aszongya a másogyik: »én mëg szobalyánya!«, a harmagyik mëg:
»én mëg feleségi szeretnék lënnyi!«

Mëhhallotta ezt a kiráfi, mëkkérdëzte őköt, hogy csakugyan igaz-ë az, a
mit montak? vacs csak azé monták, hogy ëgyebet nem birtak beszényi? Azok
bevallották, hogy igaz, a mit montak, mëg igazánn is monták. »Nohát –
monta a kiráfi – a ki közűlletëk az én feleségëm akart lënnyi, azt
elvëszëm, a ki pegyig szobalyányomnak mëg szógállómnak kinákozott,
azokot is fëlfogadom!«

Úgy is vót, a letfiatalabbat hazavitte, másnap mëg is esküttek.

De úgy gyött a sora, hogy a kirának nemsokára háborúba këllëtt mënnyi,
otthonn këllëtt hannyi az asszont. Annak mëg nemsokára ëgy gyönyörű szép
fia lëtt, aranhaja vót, csillag a homlokánn.

A testvéreji ekkor levelet írtak a kirának, hogy a feleségi
mëszszaporodott, de két kutyafia lëtt.

Nem is várták vissza a választot, betëtték a gyerëkët – ëgy kosárba,
elerësztették a Tiszánn.

A kirá hazagyött jó darab idő múva. Szomorú vót, de mit csináljék avval
a gyámoltalan asszonval? mëg nem ölhette!

De csak rövid látogatóbú gyött haza, allyig ëgy hét múva útnak erett
mëgint.

Az elmënetel után keves idő telhetëtt el, az asszony mëgint
mëszszaporodott, mëgint csak olyan fia születëtt, mint az első vót. A
testvérjei azt is eleresztették a vizënn, a kirának mëg mëgirták, hogy
újfënt ëgy kutyafiú lëtt az asszontú.

Nem írt vissza mossë, ha hazagyött, oszt mëkkérdëzte az asszont, mi igaz
abba, a mit a testvérjei írtak? Az asszony, szegény tagatta, ő mëmmonta
az igazat, hogy aranhajú, csillagos homlokú gyërëkëk vótak, csakhogy a
testvérjei lëeresztëtték a vizënn. Abba mëk hazuttak, hogy őneki kutya
gyerëki lëtt vóna.

A kirá elhitte de azé belő fájt neki valami.

Dóga vót, elutazott otthonrú mëgint jó darab időre.

De ezalatt az idő alatt az asszony tehërbe esëtt, mihentést az ideji
elgyött, olyan szép lyána születëtt, a kinek párja akkor nehezenn vót:
aranhaja vót mëg hód a homlokánn. Azok a farígy testvérjei a kis lyánt
is vizre tëtték, elvitették a Tiszával. Oszt mëmmëg csak azt írták a
kiráfinak, a mit az első kettőné.

Erre má rögtön hazagyött a kirá, látta, hogy gyerëk nincs mos së,
tizenhat öl mély gödröt ásatott, abba fektette lë a feleségit, az arcza
fëlé mëg ëgy hosszú csövet csinátatott, oszt mëhhatta az őrnek, hogy a
ki csak ára mëgy, köpessën az asszony arczára mindënkivel!

De a gyërëkëk nem vesztek el, ëgy halász kifogta őköt, nevelte, tartotta

Má mikor a halász mëg a feleségi mëhhatt, a gyerëkëk nagyok vótak,
tuttak magokonn segitenyi. Vadászgatynyi jártak, abbú kerűt ki az
élelmik.

Ëcczër a kirá, a ki az apjok is vót, szintazonnszerint vadásznyi vót,
tanákozott a két vadászszal. Mëszszerette őköt, mëg is hitta vocsorára,
de azok nem mëntek. Otthon marattak vadászgatynyi.

A letöregebbel esëtt meg, hogy ëcczër rëggel a hogy kimëgy az erdőbe,
tanákozik ëgy öreg embërrel. Az aszongya neki: »Tudod-ë, mit fiam!
tanácsolnék én nekëd valamit! Itt ez a köcsög, vigyed magaddal. Ereggy
be az erdőbe, de ha ëgy gyepre érsz, hátra në nézz a világé, mer sokann
kiabának rád jót, rosszat, oszt ha hátranézël, kőé változol tísis, mint
a többi. Azutánn – az út ëgy szomorúfűzfáho vezet, arrú szakajj ëgy
galyat, mëg vëdd le rúlla a madarat, a ki az ágonn danol, az alatt a fa
alatt mëg van ëgy kút, merídd meg benne ezt a köcsögöt, oszt mikor
gyössz visszafele, csak szórd belűlle a vizet két odarra. No! várjá! én
gurítok egy golyót, s mére az gurú, ára ereggy! De hátra në nézz!«

Mënt a fiú, de allyig indút el, hátranézett, mingyá kőé változott.

Kigyön az erdőre a másik fiú is, tanákozik az öreg kódússal az is. Az is
vállalkozott útra, de új járt ép, mint báttya. Kő lëtt belűlle.

A lyány otthonn má nagyonn sokállotta az elmaradásokot, elindút magába,
hogy fëlkeresi a két báttyját. De nem tanáta sëhun, akarmére kereste.

Má épenn hazafele akarta vennyi az úttyát, a mikor mëppillantya az öreg
kódust, a hogy ëgy fa tövibe üldögét.

»Aggyon Isten jó rëggelt, öregapám! nem látta a két bátyámot? azok
vadásznyi szoktak êre járnyi!« monta az öregnek a lyány. »Má honnë
láttam vóna, láttam ám! csakhogy má azóta kőé vátoztak!« Ekkor oszt
mëmmagyarázta neki az öreg kódús, hogy áll a dolog! Másik ódarrú mëg
monta neki, hogy »jó lëssz, ha elindúsz, oszt të szót fogaccz, hogy nem
nézël hátra, mer akkor a bátyájaidot is mind mëszszabadíhatod!«

A lyány ráát, a mit az öreg mondott.

Kezibe vëtte a köcsögöt, oszt a hogy az öreg utasitotta, mindenütt úgy
cselekëdëtt.

Mikor a gyepre ért, hallotta ő a kiabálást, elmonták őt mindënnek, csak
jónak nem, de nem nézett hátra. Nem soká odaért a szomorúfűzfáho is. A
fárú lëszakajtott ëgy galyat, a madarat szépenn leemelte, a köcsögöt mëg
a kútba tele merítëtte. Azutánn szétnézëtt. Látott temérdek kiráfit, kit
lovonn, kit gyalog, mind kőé vót vátozva.

Kis idő múva elindút, oszt a hogy mënt, a markábú két ódarra szórta a
vizet. A hogy szórja, a hogy szórja, hát láttya, hogy körűlötte a sok kő
mind mëgelevenëgyik. Bámút rajta nagyot.

A sok fëlélett kiráfi mëg mind el akarta vënnyi a lyánt feleségű, mer
neki köszönhették az életyikët, de a két báttya, a kik má ekkora csakúgy
elevenëk lëttek, nem engedëtt közelyibe senkit së.

Mikor az öreg kódúsho értek, a lyány a köcsögbű mëllocscsantotta azt is,
a ki szép tündérkiráé változott, mer mint a hogy oszt el is monta, ő mëv
vót rontva, oszt a kódússágbú csak úgy lëhetett őt mëgvátanyi.

Mikor oszt haza akartak mënnyi, a tündérkirá aszonta nekik, hogy a
galyat szúrják lë az udvar közepire, a vizet mëg öncsék rá a köcsögbű! a
madárra mëg vigyázzonak, mert az a gyövőrű, mútrú, mindënt mët tud
mondanyi. De csak a lyánnak, másnak nem!

Úgy is vót. Otthon a letelső dógok av vót, hogy a galyat lëszúrták az
udvar közepire, a vizet mëg mind ráöntötték.

Másnap rëggelre a galy olyan gyönyörűre mënynyőtt, hogy ők még
élettyikbe nem láttak olyant. A víz mëg pattogott fël alatta, mint a
gyöngy.

Nemsokára a kirá mëllátogatta őköt. A fiúk is mëg a lyány is nagyon
szívesen fogták. Ebédre iborkasalátát attak neki, vizet mëg a fa aló
öntöttek rá.

Mikor a kirá láttya, hogy de pattog ez a víz, aszongya: »minő víz e? de
pattog! én nekëm nem këll ez a saláta!«

De aggyig, aggyig biztatták, míg oszt mëgëtte.

Mikor mëgebédelt, kérdëzősködött tűllök, hogy kiskik ők? vagy mérűvalók?
A lyány bevitte a madarat, az szögrű-végre elmondott mindënt. Akkor a
kirá maj hogy mën nem halt örömibe, magáho ölelte mind a három gyerëkit,
hazavitte őköt, a feleségit tizenhat esztendő után fëlvëtette a güdörbű,
de má nem sok örömi vót szëgénnek az életbe, mer nemsoká mëhhalt.

Ők mëg otthon még most is boldogan ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Katona
még nem volt. Lejegyzés ideje: 1903. deczember._



25. Az ördöngős asszony meg a lyánya.

Vót ëcczër a világonn ëgy ördöngős asszony, annak mëg ëgy lyánya.

Az az ördöngős asszony olyan vót, hogy, mikor süttek, ëgy nagy könyvbű
mindég azt akarta olvastatynyi, a lyányával a kemence szája előtt áva,
hogy: »ló lëgyé, ökör lëgyé, szamár lëgyé!« De a lyány nem olvasta ám,
hanem e helyëtt a könyvet bevette a kemenczébe.

Ezé nagyon mëgharagudott rá az annya, mëghatta a mindënësinek, hogy
vigye ki az erdőbe, hozza be a két karját, a tüdejit mëg a máját.

Ki is mëntek, de velëk mënt ëgy kutya is. Mikor az erdőbe értek, a
mindënës lëvágta a lyánnak mind a két karját, de a tüdejit mëg a máját
nem bántotta, megölte a kutyát, abbú vëtte ki, úgy vitte haza.

A kartalan lyány pegyig magába elindút.

Mëgy, mëndëgé, ëcczër ëgy nagy kőfalho ért, a ki a kirá palotáját vëtte
körű.

Éhënn vót má nagyonn, tovább ússë tudott vóna má mënnyi, a fal tövibe
mëgát.

Elkezdëtt gondolkoznyi magába: »Istenem! csak kinyína ez a fal, maj
mëhhalok má éhënn!«

Hát a hogy fére néz, látja, hogy a fal csakugyan kinyít. Ő is, fogta
magát, bemënt a kerbe, de mikor belépëtt, a fal visszacsapódott utánna.

Látta, hogy a szëbbné szëbb gyömőcsfákon szëbbné szëbb körték, almák
lógnak lëfele, odamënt, oszt ëtt.

A hogy ott ëszik, gyön rá ëgy katona, az mëgfogja, a vállát még nagyon
mëg is lökte, hogy csurgott belűlle a vér, azután vitte fël a kiráho,
hogy majd megbüntetjük.

Mikor a katona beviszi a kiráho, hogy mëgbüntesse, a kirának csak
elállott a szëmi-szája. Mer a lyány, ha a karja nem vót is, de szép vót
nagyon. Dehogy büntette vóna mëg a kirá, úgy beleszeretëtt, hogy el is
vëtte feleségű.

Hogy-honnem ëcczër azonban háború üt ki, a kirának el këll mënnyi.
Allyig hogy elmëgy, utánna ëgy pár hétre két szép gyerëki születyik az
asszonnak, ëgyiknek a nap, a másiknak a hód vót a homlokánn.

A kirá annya errű az esetrű levelbe akarta tudatynyi a fiát, írt is
levelet, odatta a kocsissának, hogy vigye el a táborba, a fiának.

Mëgy a kocsis, hát a hogy mëgy, ëgy helyen mëglepí az écczaka. Má itt
mëg këll hányi! Be is mënt ëgy házho, szállást kért. Attak is szívesenn.

Az a ház pegyig az ördöngős asszony háza vót.

Mikor a kocsis elalutt, – muszáj vót neki, mer az asszony álomport
kevert az itallyába, – az asszony fëlbontotta a levelet, elolvasta. Hát
láttya, mi van benne! Tutta, hogy az ő lyányának születëtt az a két szép
gyerëk! Gondolta, hogy most jó mëbbosszúllya magát, az irást kitürűte
belűlle, helyibe mëg azt irta, hogy »a feleségëdnek két kutyafiú
született!« Avval a levelet visszatette a helyire.

Másnap a kocsis jókor rëggel elindút, úgy früstöktájra má a táborba is
vót a kiráná. Átaggya a levelet. A kirá olvassa, olvassa, de nem akarta
elhinnyi, a mi oda vót írva, hát csak annyit írt vissza, hogy »várjatok
aggyig, még én hazamënëk!«

Gyövet a kocsis a levellel mëgínt ára vëtte úttyát, a mére a táborba
mënt. Az ördöngős asszony elaltatta mëgínt. A levelet fëlbontotta, most
mëg azt írta bele, hogy »az asszont vigyétek ki a két gyerëkkel, oszt
veszíjjëtëk el!«

A kirá annyja olvasta a levelet, nagyon sajnálta a mënyit mëg a két
onokáját, de micsinállyék?

A kocsissal kivitette őköt az erdőre.

Az lëtëtte őköt az erdő közepibe, az ëgyik gyerëkët az annyának hátára,
a másikot mëg a mellyire csüngesztëtte.

Szegény asszony ott át, gondolkozott, mos má mére mënnyék? Hát a hogy
ott gondolkozik, mëgláttya őt ëgy embër. A kis gyerëkëk mëg má ekkor az
annyokon összepiszkolták magokot. »Hé! asszony! – szól az ember neki –
ott van a tiszta folyóvíz, mosd mëg a gyerëkeidët, piszkosak!« »Ugyan
mivel? – kérdezi az asszony – iszën kezem sincs!« De az embër csak
erősködött, hogy »de csak mosd mëg őköt!«

Azt annya oszt a folyóho mëgy, férehajtya a vállát, mintha vizet akarna
merítenyi a kezivel, ha vóna, hát a jobb vállábú csak kinyút a jobb
karja, hajtya a bal vállát is, a bal karja is kinyúlyik. Megörűt nagyon.
Azután mëgmosta a gyerëkëkët, mënt, a mére a szëmi látott.

Nem soká këllëtt mënnyi: az erdő mellett tanát ëgy falut, ott
mëgtelepëdëtt, fonogatott, dógozgatott másnak, abbú éldëgélt.

Az alatt ám a kirá is bevégezte a háborút, hazatért, de otthon nem
tanáta a feleségit. Tutta, hogy gonosz embërëk jártak végire, azé
elhatározta, hogy ha él még valahun, fëlkeresi, ha csak lëhet.

Egy sëtét este a faluba fonogató szëgény asszonynak az ablakját
mëzzörgetyi valaki. Két utas vót, szállást kértek écczakára.
Beeresztëtte őköt. Az asszony az ëgyikbe az urát, a másikba a kocsist
ösmerte mëg. De azok nem ösmerték őt fël! Az asszony mëg nem vót olyan,
hogy elárolta vóna magát, së azt, hogy őköt ösmeri.

A kirá – mer az ëgyik utas av vót – lëfekszik ëgy keskeny lóczára, a
kocsis mëg a hova, oda, oszt aluttak.

Ámába a kirá a lóczárú lëejtëtte a fél lábát. Az asszony mëllátta,
aszongya a kis fiának: »eregy oda, Ádám, csókold mëg a lábát: apád vót
an neked valaha!« A gyerëk odamënt, mëcscsókolta. Kis idő múva lëejtette
az ëgyik kézit, mos mëg a lyányának szól oda az asszon: »ereggy oda,
Éva, csókold mëg a kézit, apád vót an neked valaha!« – a kis lyány is
megcsókolta.

A kocsis ébrent alutt, ő hallotta ezt mind.

Másnap rëggel elindú a kirá, búcsúzáskor látta, hogy szép ez az asszony,
az ő feleségihë nagyon hasollít, csak hogy annak nem vót karja.

Mikor már az úton vannak, mongya neki a kocsis: »Uram! hallottam én az
écczaka valamit, a mi téged illet!« »No, mi lehet a?« – mongya rá a
kirá. A kocsis oszt elmonta apróra, a mit hallott.

Nagyon mëgörűt a kirá. »No hát estére majd visszamenünk oda, akkor oszt
maj mëttudom én: ő-ë acs csakugyan?«

Úgy is vót. Bekopogtatnak este, beeresztyik őköt. Lëfekszënek mëmmeg.

De a kirá nem alutt, csak a két szemit húnta be. Ëcczër csak lëeresztyi
a lábát, az asszony kűgyi mëgínt Ádámot, lëeresztyi a kézit, kűgyi Évát,
hogy csokollya mëg.

De má ekkor fëlugrott a kirá is. »Hát të vagy az, kedves feleségëm!? Jaj
Istenem! Hát a karodho hogy juttá?« Az asszony nem igën érkëzëtt azt
elmondanyi, mer ha még ének, még most is tart az ölelkëzésik.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné)
parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._



26. A faladár ló mëg az aranyhajú kirákisasszony.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráné, annak vót ëgy lyánya.

A kirákisasszont mëgkérette a szomszéd kiráfi, az el is mënt hozzá. De
hogy? hon nem? nem érkëzëtt magával vinnyi. A kirákisasszonnak úgy
këllëtt elmënnyi utánna.

Mikor kászalódtak, az annya elkészítëtt neki mindënt, vót ëgy
faladár[33] lova, azt fëlnyergëltette, fëlszërszámoztatta, arra ráült a
lyány. Azutánn az asszony mëvvágta az újját, abbú három vércsëppet ëgy
kendőbe eresztëtt, ëgy aranyivópuharat tëtt még hozzá, odatta a
lyányának. Rendëlt még hozzá ëgy gubërnátot[34] is, avval útnak
eresztëtte.

Mënt a kirákisasszony, mënt másodmagával, szomorú vót, hogy ott këllëtt
hannyi az annyát. Má szomjann is vót, mikor épen jókor ëgy forrásra
akattak az erdőbe.

Aszongya a gubërnátnak:

– Hallod-ë, gubernátom! merí nekëm ëgy puhár vizet!

– Nem merítek biz én! hónnë merítenék!

– Hát mé nem merítesz?

– Csak!

Szëgény királyánnak avval këllëtt beérnyi.

A kendőbe a vércsëppek hallották, a mit a gubërnát mondott, odaszótak a
lyánho:

– Szëgény anyád ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi.

De csak mëntek tovább. Elértek a másogyik forrásho is, de a gubernát mos
së adott neki vizet.

– Hisz ott van a szájába,[35] lëszáhatna a lórú, oszt meríhetne maga is!

A kirákisasszony nem szát lë, szomjann vót nagyon, oszt hallgatta a
vércsëppek suttogását. Azok most is aszonták:

– Szëgény anyád, ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi!

Harmagyikszor is, mikor a forrásho értek, kérte a királyány a
gubërnátot, de az rá së fityítëtt. A vércsëppek elévëtték megint a magok
szokásokat, sohajgattak a kendőbe.

Akkor kapta magát a kirákisasszony, lëugrott a lórú, merítëtt vizet
magamagának. De a hogy hajlott vóna a vizé, a zsebibű kicsúszott a
kendő, beleesëtt a vízbe, az mëg elsodrotta magával.

Szomorkodott azonn a kirákisasszony, a faladár ló mëg csóváta a fejit,
de má nem lëhetëtt a kendőt visszahoznyi.

Mikor fël akart ülnyi a lóra, aszongya neki a gubërnát:

– Hallya-ë, kirákisasszony! vesse lë a ruháját, vëgye fël az enyímët,
üllyék az én lovamra, oszt esküggyék mëg háromszor itt a szabad ég
alatt, hogy errű nem szó sënkinek! Most má én lëszëk a kirákisasszony! –
De sebësenn ám, mer hat a beteg, hét a halott![36] siessünk!

Szëgény lyány as së tutta, hova lëgyék, mikor ezt hallotta! Ellenkëzëtt
vóna? Ki tuggya, mit csinát vóna vele az a ringyó gubërnát! még mëg is
ölhette vóna! Mit vót neki mit tënnyi, lëvette a ruháját, lovat
cserétek, a szabad ég alatt mëgesküdött háromszor, hogy azt nem mongya
el senkinëk.

Rítt is az útonn, még mëntek, a mënnyit győzött.

Mikor odaértek, a gubernát lëszát a lórú, bemutatta magát mint
kirákisasszonnak, a királyányra mëg aszonta, hoj jó lëssz
libapásztornak, nagyon engedelmes, szilíd kis lyány!

Igy hát ő lëtt a kiráfi feleségi, a királyány mëg libapásztor.

Ott hajkászta a libát a kirákisasszony ëgy tizënhét esztendős gyerëkkel.
Gënge lábát a talló úgy összeszurkáta, csupa seb vót. A képit mëg úgy
fëlsütte a nap, hogy allyig lëhetëtt ráösmernyi.

Mikor este hazahajtott, a faladár ló mindég mëgcsóváta a fejit, oszt ő
is aszonta:

– Szëgény anyád ha tunná, mëghasanna a szívi.

Mëgtutta ezt a gubërnát, hogy a faladár ló minő szavakkal
ingësztelyi[37] a lyánt, lëvágatta. De a libapásztorlyány mëkkerítëtte a
fejit, oszt a kapura szögeztette. Valahányszor este gyött haza a
libával, az mindig vigasztalta őtet, mer még akkor is tudott beszényi!

A faladár lovonn kívël csak ëgy vót, a ki a lyánt szerette, az ő
libaőrző társa, a tizënhét esztendős gyerëk. No! az szerette úgy, hogy
még alunnyi së tudott végette! Különösenn mikor otki a gyepënn vagy a
tallón a szé összeboglyozta a haját, a kinek mindën szála tiszta arambú
vót, oszt úgy féllëtt a naponn, hogy fájt a szívi, ha nem nézhette.

Ëcczër mán fël is tëtte magába a gyerëk, hogy ha boglyos lëssz, markol a
hajábú, oszt eltëszi a lajbizsebibe, letalább mikor dóga nem lëssz,
eléveszi, oszt azokot csókolgattya.

Úgy is tëtt. Mikor a lyány boglyos lëtt, odamënt hozzá, hogy maj markol
a hajábú, de az elkezte:

  Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját,
  Hogy në báncsa a szëgény lyány haját!

Akkor csak a szél fëlkapta a Misi kalapját, vitte, vitte, azutánn
lëvágta a tallóra, ott guringázott vele ëgy jó darabig, míg Misi
mëffoghatta.

Azalatt a szëgény lyány mëgsimakodott, mëgfésűködött, bekötte a fejit.

De ez így mënt sokszor. Misi nem tudott a lyány hajára szërt tënnyi, mer
a kalapját akkor mindég elvitte a szél. Hiába rimánkodott neki a fűzfák
alatt, a libapásztorlyány mëssë hallgatta a beszéggyit.

Fëltëtte, hogy elárollya a kirának.

Mikor letközelebb hazamentek, av vót az első, hogy a kiráho mënnyék. Ott
elmondott mindënt, hogy a lyánnak minő szép aranhaja van mëg hogy a
faladár ló esténkint mikët beszé!

A kirá aszonta rája, hogy: – no maj mënnézük!

Másnap leste is őköt.

A lyány haját ringatta a szél, má boglyos vót, a gyerëk mëg incselkëdëtt
vele mëg kapkodott a hajáho. Mikor a lyány má nem áhatta tovább,
elévëtte a verset:

  Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját,
  Hogy ne báncsa a szëgény lyány haját!

Úgy hajtotta a szél a Misi kalapját, mint őszszel az ördögszekerit. A
kirá maj mëppukatt nevettyibe, mikor látta, hogy a gyerëk
lelkiszakattyábú szalad a kalap utánn.

Látta osztan azt is, mikor a lyány a szép aranyhaját mëffésűte,
lësimította, oszt fénylëtt, hogy a nap is mëgláthatta benne magát. Este
kihallgatta, mit beszél a faladár ló, oszt mebbizonyosodott valami felő.

A gubërnátot, má mint a feleségit, otthonn elévëtte jó, az kivallott
mindënt: hogy veszítëtte el a faladár lovat? mit fogadtatott mëg a
lyánnyal? elmonta végig mindën bűnit.

Őt lëfejezték, a libapásztorlyánbú mëg kiráné lëtt. Mëgesküttek, oszt
nagyon boldogok lëttek.

Eggyig vót, mese vót, tán igaz së vót!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa, öreg parasztasszonytól.
Lejegyzési idő: 1904. aug._



27. A gallyból gyött királykisasszony.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Az a kirá olyann nagyonn
szeretëtt vadásznyi, hon néha egész napokot is az erdőbe tőtött.

Ëcczër úgy esëtt valahogy gyött haza az erdőrü, az erdő szélyinn
lëvágott három gallyacskát. Egyikbü – ő azt hitte, hogy káprádzik a
szëmi vagy mi lelte! – kigyött ëgy gyönyörű, de nagyon szép lyány, a
kirá úgy elcsudálkozott, hogy allyig tudott szóho jutynyi. Mikor má maga
is látta, hogy nem csuda e, hanem valóságos szent igaz, mëgfogta a lyány
dërëkát, magáho ölelte. »Szivem szép szerelme! nem tom, hogy ki vagy? de
én tégëd szeretlek! én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa válaszszon el
ëgymástú!«

A lyány nem taszingáta el magátú, ha még jobban hozzásimút.

A kirá hazamënt, vitte magával a szép lyánt is, oszt feleségijé tëtte.

Ëcczër aszongya a kirá, hogy »hallod-ë, feleségëm! maj fëlülünk a
hintómba, oszt kimënünk az erdőbe járkányi, úgy-ë, jó lëssz!?« Az
asszony beleëgyezëtt.

Mëntek is, kifele az erdőbe. A kirának útközbe valami dóga akatt, lëszát
a hintórú, a feleségit ott hatta. Ára mënt ëgy csúf vén czigányasszony,
nagyon mëgirigylëtte a kiráné sorát, fogta magát, a kiránét belevette
ott ëgy kútba. Ő mëb beleült a hintóba, a kiráné helyire.

Gyött vissza a kirá, láttya, hogy minő ocsmonda ábrázatú asszonszëmély
ül az ő hintajába, nagyon mëgihett. De a czigányasszony csak egész
bátran elkezte, hogy »hm! de soká jártá, kedves uracskám! ládd-ë, má
azóta mëg is csúnyútam. De gyere csak, ha a kútba nézëk, csak olyan szép
pagyok, mint azokelőtt!« Avval odaugrott a kutho, oszt belenézëtt. Igen
ám! de az igaz kiráné még akkor nem ült lë a vízbe, a kirá annak az
arcát látta, nem a vén czigányasszonyét. De nem is vëtte igímbe së, hogy
a kútba az ő valóságos feleségi van, nem a czigányasszony képi.

Mëntek az erdőbe, onnat haza, de nem tudott belegyőzőnnyi, hogy az ő
feleségi mëcscsúnyút, csak hallgatott, nem szót sëmmit.

A kútba mëg a szép asszony azalatt ëgy kis halé vátozott.

Ëcczër otthonn beteg lëtt a czigányasszony. Kérdëzte a kirá: mi baja? mi
lelte? Az aszonta, hogy az erdő mellett van ëgy kút, abba van ëgy kis
hal, ha ő azt mëgëhetné, mingyá jobban lënne!

A kirá elhozatta a kis halat. Lëvágták, mëgsütték, az asszony mëg is
ëtte. De mikor hasították, ëgy mákmakula csëpp véri férecsëppent, oszt
nemsokára fa nyőtt belülle.

Az asszony is mutatta magát, mintha má jobbann vóna, kimënt az udvarba,
hogy maj szétnéz. Hát láttya, hogy ëgy azon új fa nyőtt azóta. Ëgyet
gondolt, aszonta a kirának, hogy ha őt ëcs csëppet is szerette, hát
vágassa ki azt a fát. Ő nem tuggya: mé? de egésszenn rosszú van, ha azt
a fát láttya.

A szomszédba vót ëgy szëgény embër, annak szót a kirá. Az át is mënt
mingyá. A szép fát kivágta. De ëgy fëdőnek valót kifaragott belűlle
magának, oszt hazavitte. Otthon a tejesfazékra fedőnek hasznáták.

A szëgény embër napszámos vót, mindën nap dologba këllëtt neki járnyi
egész családostú. Ëcczër rëggel, a hogy elmënnek, hát a házat csak úgy
hatták, së ki nem vót söpörve, së az ágy fël nem vót vetve, este gyönnek
haza, láttyák, hogy mindën tisztánn, rendbe van. De ez naprú-napra
mindég! nem tudhatták, hogy ki járhat ott, a ki ott mindënt tisztába
tësz.

Fëltëtték magokba, hogy mëllesik. Úgy is vót. Ëcczër otthonn marattak,
elbújtak, ki az ágy alá, ki a sutba.

A nyakonn vót a tejesfazék, azon vót a fëdő. Hát láttyák, hogy a fëdő
ëcczër lëgurú a fődre, ott mërrázkógyik, valami szép tündérlyány lëssz
belülle, Akkor fëlöntözi a házat, kisöpri. Amazok akkor elégyöttek,
mëffogták. De a lyány nem tudott szabadúnyi mëg má vissza së vátozhatott
fëdőnek. Ott élt velëk.

De nagyonn szép vót. Az embër aszongya, hogy ő elviszi a kiráho
szobalyánnak, ilyen szépek këllënek oda!

El is vitte. A kirá elcsudákozott a szépséginn. Igaz, hogy vót má neki
huszonnégy szobalyánya, szëbbné szëbbek, de – gondolta – a hun
huszonnégy van, még ëgy elfér. Fël is vëtte szobalyánnak.

Hát ëgy este, mint nálunk is, télënn ők së tuttak micsinányi, elkeztek
mesényi, mindënki sorba valamit. Ëcczër erre kerűt a sor. Elmonta
tövirű-hëgyire, a kit én itt elmontam mind. A kirá mëg hallgatta.
Mëgörűt oszt mingyá, a lyánt magáho vëtte, mëgesküttek újra, a vén
czigányasszonyt mëg lófarkára köttették, az szaggatta széjjel. Ők mëg
boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Demeter Kata szolgálótól. Lejegyzési idő:
1904. jan._



28. A hét holló.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy asszony.

Annak az asszonnak vót hét fia.

Ëcczër csak lëbetegëdëtt, gyönyörű szép lyánygyerëkët hozott a világra.

A gyerëkágy után, mint a hogy szokás, ő is elmënt a templomba az
avatóba. Mikor má ott elvégezte, gyövet látta, hogy a hét fia ép akkor
gyön ki a kocsmábú, mikor ő a templombú. Annyira mëhharagudott rájok,
hogy mëgátkozta őköt: »vállyatok hollóé, ha még a kocsmába jártatok
inkább, mint a templomba!«

Allyig hogy ezt kimonta, a hét holló ott szát el a feji fëlëtt, az ő hét
fija.

Ő mëg mënt hazafele.

Má a kis lyány nagyocskára nyőtt, szép lëtt, annyányi, látta, hogy az
annya mindér rí. »Mé rísz, të anyám?« kérdezte az annyát. »Në kérdëzzé
engëm, hogy mé ríjok? csak ríjok. Ússë tuccz të engëm mëvvigasztalnyi!«
»Dehonnem, écsanyám! hátha tunnék valamit én is! Mongya csak mëg, maj
mëllássa, hogy jobb lëssz!« »Mëmmondom, fijam! ha olyan nagyon
erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-ë, mikor tégëd
születtelek, oszt utánna mëntem az avatóba, hát vót nekëd hét bátyád, a
ki épenn akkor is, mikor én a templomba vótam, a kocsmábú gyött ki. Én
őköt mëgátkoztam, hogy »vállyatok hollóé!« ők azé vátoztak, elszátak,
azóta úgy odavannak, hogy së hírik, së nyomok, nem tudok rúllok sëmmit!«

Ezt monta az asszony, de nagyon keserves rívásba fogott. Vigasztalta
vóna azt a kis lyány, de már rosszabb bót. Anná jobban rítt.

Egy nap rëggel, aszongya a lyány az annyának: »écsanyám! süssék nekëm
bogácsát. Én elmënëk, fëlkeresëm a bátyájajimot!« »Hova mënné të, te!
isz’ as së tudod, hun, mére keresd!«

De a lyány kötte magát, az annya së áhatott elejbe, hogy në mënnyék.
Sütött neki bogácsát, avval útnak eresztëtte.

Mënt a lyány, mëndëgét hetedhét ország ellen.

Úttyába tanákozott ëgy farkassal. A farkas mëgállott előtte az útonn. A
lyány mëg nagyon mëgihett. »Sosë iheggy mëg tüllem, jó lyány! nem
bántolak én! aggyá inkabb ëgy falat ënnyivalót, mer má olyan ëhetném,
hogy majd elveszëk!« A lyány is oszt mëbbátorodott, kivëtt a tarisznyábú
ëgy bogácsát, odatta neki. Az mëg ëgy sípot adott neki érte, hogy ha
akarmi baja lëssz is, csak fújja mëg, ő azonnal segíccségire mëgyën.

Avval elvátak ëgymástú.

Mënt a lyány tovább. Útközben most mëg ëgy rókával tanákozik. »Hallod-ë,
jó lyány! fordí mëg engëm a másik ódalamra, má hét esztendeji nyomorgok
a fé ódalomonn. Jótét helyibe jót vársz!« A lyány mëssajnáta azt is,
adott neki ëgy bogácsát, a mé a róka lëszakított magárú ëgy szál szőrt,
azt odatta, hogyha szükségi lëssz valamire, azt csak szakíjja ketté, ő
rögtön ott terëm. Jó van, a lyány azt is eltëtte.

Harmacczor mëg – a hogy mëgyën, ëgy galyrú szó lë neki ëgy kis madár. Az
is bogácsát kért. Adott ő annak is. A kis madár mëg hála fejibe olyant
mondott, hogy »ha a vërës tengërhë érsz, ott ëgy szép alma esik elejbed;
të azt vëdd fël, ëdd mëg, a csutáját mëg tördeld el, oszt hajingádd a
vízbe!«

A lyány megköszönte a madár jóakarattyát, oszt indút. De a kis madár
attú a përcztű fogva mindég vele mënt.

Sokszor fëlgyött a nap meg sokszor lëmënt, még ëcczërcsak nagysokára a
Dunáho ér a lyány. Próbáná, próbáná, de nem tud rajta átjutynyi.

Benyút a zsebibe, elévëtte a sípot, oszt mëgfútta.

Rögtön ott termëtt a farkas. »Mit parancsolsz, itt vagyok!« monta a
farkas. A lyány oszt elmonta a baját. Akkor a farkas elvëtte tűle a
sípot, mëffútta ő is, hát csak úgy rezsgëtt a sok farkas, annyi gyűt
oda. Mëntek ëgënyest a Dunának. A lyány ezt nem tutta mire vélnyi.

Látta oszt, mikor má mind belemënt, hogy azé van e, hogy ő át tudhassék
mënnyi! Neki is mënt a Dunának, átsétát a sok farkas hátán úgy, hogy még
a czipéji szélyi së lëtt vizes.

Má a Dunán átment vóna, de még csak ezután gyön a sok nehez út! Mëgy,
mëndëgé, má el is fáratt, mikor a fekete tengërhë ért. Hogy mënnyék ő
most azonn át? mindënféliképenn törte a fejit rajta. Eszibe jutott a
szőrszál. Szétszakajtotta. Rögtön ott termëtt az róka. »Mit parancsolsz,
kedves gazdám!?« »Vigyé át a fekete tengërënn, mer nagy utam van nekëm,
a kinek mén nagyon soká gyöhet el a végi!«

A róka csak neki fartolt a tengërnek, a farkát rávette a tengërre, úgy
hogy félyig átérte, akkor oszt monta a lyánnak, hogy »ereggy no!« Mikor
a tengër közepinn vót a lyány, a róka mëffordút a tengër másik partya
fele, úgy, hogy a lyány minden baj nékű átmëhetëtt a róka farkánn. De a
kis madár mindég mënt vele!

Ëcczër a vërës tengërhë ér a lyány. A partyán mingyár elejibe hút ëgy
alma. Ënnyi kezte, a csutájajit mëg a vízbe hajingáta ëgy csëppig. A
csutábú gyönyörű szép hajók lëttek. Ëgyre fëlült, a ki őt elvitte túnat
a vërës tengërënn.

Ott a parton vót ëgy nagy hëgy, annak a tetejibe mëg ëgy kis ház.

A kis madár, a ki hűségesenn kisirtëtte, aszongya a lyánnak: »të
ideszámitol ebbe a kis házba, de të oda nem tuccz fëljutynyi sëhossë,
hacsak oda nem mégy, amott a hëgy tövibe van ëgy hattyú, annak ülly a
hátára, kapaszkoggy a farkába, në fé maj fëlvisz a!«

Úgy is vót. A lyány ráült, a hattyú mëg fëlvitte.

Bemënt a kis házba, szétnézëtt. Elévëtte az asztalterítőt, mëgterítëtt,
kirakott rája hét bogácsát. Azután elbújt az ágy alá.

Este hazagyönnek a hollók, szétnéznek a házba, kérdezőskönnek,
tanágatózkonnak, hogy ki járt itt? de nem tutták kisütynyi. Avval
lëfeküttek, rëggel mëg mëntek hazúrú.

Másnap is igy törtint a dolog. A lyány mëgterítëtt, oszt elbújt az ágy
alá. A hollók tanágatták most is, de nem mëntek sëmmire.

Harmannap a hollók javába eszik a bogácsát, a kit ő – a lyány –
kirakott, ő mëg csak elébujik az ágy aló, aszongya nekik: »ösmertëk-ë
még engëm?« – aszongyák a hollók: »hát honnë ösmernénk mán no! iszën të
a testvérünk vagy! de tudod-ë, mit? në maragy të itt köztünkbe, mer ha a
hollók királya hazagyön, széttép! ereggy, míg szépenn vagy!« De a lyány
mëkkötte magát, hogy bizon nem gyön ő aggyig, mig ököt ki nem
szabadittya! Aszongyák a hollók, hogy »nem lëssz abbú sëmmi së, mer ahho
hét esztendőt, hét félórát mëg hét minutát këll éhëznyi mëg az alatt az
idő alatt ëgy árva szót së szónyi. Të mëg azt nem birod ki!« »Dehonnem!«
– monta a lyány, – »maj mëppróbálom!«

Avval elbúcsúzott a hollóktú, oszt mënt, a mére látott.

Úttya ëgy nagy uradalomba vezetëtt, a hun egy nagy szalmakazalba elbújt.
Ott vót ő magányosan, së nem ëtt, së nem szót sënkihë. Hiába hozta a
kirá agara az ételt, rá së nézëtt, mécs csak hozzá së nyút.

De ëcczërcsak a lovász eszrevëszi, hogy az agár a mi ételt kap, mind a
kazalho viszi. Rálesëtt. Mëllátta, hogy a kazalba ëgy lyukba valami szép
lyány van elrejtëzkëdve. Jelëntyi is a kirának mingyá, hogy mit látott!

A kirá odamënt, kihítta, nem törődött avval, hogy néma, mer annak
gondolta, hogy nem szól, mëszszerette, elvëtte feleségű.

Nemsokára lëtt ëgy szép gyerëkik.

De vót az udvarba ëgy kutyaírígy vasórú bába is, az haragudott a
kiránéra szörnyenn. Mindënáron el akarta vesztenyi.

Mikor a kis gyerëkët elvëtte tűlle, azt ëgy vesszőkosárba fektette,
betëtte ëgy folyóba, az mëg vitte, vitte lëfele. A vasórú bába azután
lëölt ëgy csirkét, a kést az asszony – mán mint a kiráné – mellé
fektette, a száját mëg a kézit bekente vérrel, hogy azt higyék, hogy ő
maga ëtte mëg a gyerekit.

Akkor a vasórú bába bemënt a kiráho, aszongya neki: »mit érdemël az az
asszony, a ki a saját tulajdon gyerëkit mëgëszi?« A kirá tutta, hogy az
ő feleségire kék most szónyi valamit, de nem szót, csak aszonta: »még
várok, az igazság maj kisül!«

De születëtt ám a kiránénak másogyik, harmagyik gyerëki is, azokot is
mind elvesztëtte a vasórú bába a vízënn, mész szërëncse vót, hogy ëgy
mónár kifogta őköt, a kinek ëgy csëpp gyerëki së vót.

A gyerëkëk születésit azonba látták a hollók, mëg azt is, hogy a mónár
kifogta őköt.

A kirának mëg mit vót mit tënnyi, most má elhitte, hogy a feleségi
csakugyan maga emísztyi el a gyerëkëkët, kilenczvenkilencz kocsi fát
hordatott máglyába, hogyha az majd tiszta parázstűz lëssz, rátëszik az
asszont.

Fël is gyútották, má vinnyi akarták az asszont, ép mikor a zsarátnakra
akarták tënnyi, lëtelt a hét esztendő, a hét félóra, mëg a hét minuta, a
hét holló is, a ki ott vót az igazlátásná, csak mërrázkódott, oszt
valamënnyibű szép fiatal embër lëtt.

Azok elmonták az esetët, hogy a kiráné az ő testvérik, idáig azé nem
szóhatott, mer őköt akarta mëszszabadítanyi, a gyerëkei pegyig ëgy
mónárná van, a ki kifogta a vizbű, a kinn a vasórú bába eleresztëtte,
azóta nevelyi is szépenn.

A kiráné mësszabadút, a gyerëkeit a mónártú visszaszërzették, ő az
anyját magáho vëtte, a hét testvéri pegyig elmënt haza. Még most is
boldogann ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. decz._



29. A hét daru.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy özvegy asszony. Az
özvegy asszonynak volt hét fia, meg egy bölcsőben fekvő, csecsemő kis
lánya. Szegény volt az asszony, napszámra, hova járt, míg nem volt
otthon, a kis lánynak a hét gyerek viselte gondját. Étették, itatták, s
hogy elaludjék, ők is ringázták. Egyszer hogy-hogy nem? valahogy
kidőtötték a bölcsőből a kis lányt, az ríni kezdett, az anyja meg épen
akkor jött haza. Kérdezte a fiaitól:

– Mi lelte ezt a kis lányt, hogy így rí?

Azok mondtak valamit, de nem az igazat. Az asszony a hogy ölibe vette a
kis gyereket, mindjárt meglátta, hogy a feje fel van kelve,[38] ezt
biztosan kidőtötték a czudarok, mikor játszottak! megátkozta mind a
hetüket, hogy váljanak darúé.[39]

Nem kellett kétszer mondani, a hét fiú abban a szentben daru lett, szép
hét hamvas daru. Fel is kerekedtek mindjárt és mentek Isten tudja: hová?
– messzire.

A kis lány otthon maradt. Az anyja nevelte, gondozta, de a kis lány
mindig nagyon szomorú volt. Már lehetett vagy tizenkét esztendős.

– Mért szomorkodol te, kis lányom – mondta neki az anyja, –
tejbe’-vajba’ fürösztelek, van mit enned-innod, gondodat is viselem, nem
tudom, mi lehet az oka szomorúságodnak?

– Hej! édes anyám! volt nekem hét testvérem, azok egyszer engem a
bölcsőből kidőtöttek, te megátkoztad őket, s most mind a heten daru
képében élnek valahol, ha élnek. Ha én csak egyszer is megláthatnám
őket, sokért nem adnám, mindjárt olyan víg volnék, mint a fán csiperkedő
kis madár.

– Sohse búsúlj azért, kis lányom! mondta neki az anyja, ha ők olyan
gonoszok tudtak lenni, hogy kidőtöttek a bölcsőből, megérdemlik, hogy
most daru képében legyenek. De azért ha akarod, keresd fel őket, de te
úgy sem tudsz a sorsukon fordítani semmit, legfeljebb még te is
odaveszel s nekem vót lányom és nem lesz lányom.

Beszélt volna az anyja a kis lánynak, ha az hallgatta volna, de
szedelőzködött, a mi kis holmija volt, batuba kötötte, oszt ment a
világnak.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Ki tudja, hova ért volna, ha a
Széllel nem találkozik.

– Ugyan, Szél uram! legyen olyan jó, mondja meg, hol van az én hét
testvérem? az anyám megátkozta őket és most daru képében élnek valahol!

– Nem tudom én, – mondta a Szél, – de ha nyomra akarsz jutni, csak eredj
egyenesen, a hogy elindúltál, majd találkozol a Hold testvéremmel, az
majd tud valamit mondani!

Ment a kis lány, ment, már olyan sokáig, azt hitte, hogy soha sem ér
oda. Mikor odaért, ott sem tudtak semmit a hét bátyja felől, a Naphoz
igazították, az mindent tud, hátha ezt is tudja!

Csupa vér volt már a kis lány lába, éhes is, szomjas is volt, míg
egyszer a Naphoz ért. Eléadta, hogy a hét bátyját keresi, a kik daru
képében élnek, mert az anyja megátkozta őket. Akkor a Nap fogott egy
fekete tyúkot, megkoppasztotta, megfőzte a kis lánynak és azt mondta
neki:

– No! itt van ez a fekete tyúk! edd meg, a csontjáról is jól lerágjad a
húst, de a csontot el ne hajítsd, még jó hasznát veheted! Oszt ha
megetted, eredj egyenesen, a hogy jöttél, találsz egy nagy hegyet, szúrd
a csontot az oldalába, oszt mászsz fel a tetejébe, ott találsz egy
kastélyt, abban él a te hét testvéred!

A kis lány megköszönte a Napnak jó’akaratját, a csontokat a zsebibe
tette, oszt elindúlt.

A hegy már messziről látszott, a kis lány egyenesen tartott neki. Mikor
a lábához ért, kivette a csontot, beleszúrta a hegy oldalába és úgy ment
fel-fel a tetejébe. Már majdnem odafennt volt, elkezdett fáradni. Hát
már ott is maradt volna, ha egy vándorfelleg meg nem szánja, oszt fel
nem löki a hegy tetejére. Úgy jutott el a kis lány, a hová akart. A
kastély csak pár lépésre volt már, nem hímezett-hámozott a kis lány
semmit, kapta magát, bement, leült a lóczára. Ott volt a hét testvérének
a lakása.

Azok épen nem voltak otthon, oda voltak valahol. Mindennap hét
betyáremberrel viaskodtak, tiszta vér volt minden tetemök, mikor
hazaértek. Most is viadalban voltak, azért nem talált a kis lány otthon
senkit. Mindjárt otthon érezte magát, szétnézett itt is, ott is, a
kamrában talált egy csomó véres ruhát. Fogta magát, kimosta. Mire este
lett, a hét daru hazajött, megrázkódott, szép hét legény lett belőlük.
Asztalhoz ültek és vacsoráltak. Vacsora után mentek a kamrába, hogy majd
a véres ruhát levetik, hát – uramfia! mit látnak, a sok véres, szennyes
ruha mind olyan fehér, mint a hó, mind ki van mosva.

– No! itt valakinek kell járni! mondták egymásnak.

S addig keresgéltek, kutattak, míg a kis lányt meg nem találták.

– Hol veszed itt magad, a hol még a szálló madár sem jár? nem féltél az
úton, hogy valami bajod kerűl?

Örültek a kis lánynak nagyon, nem tudták hova tenni, egyik is fogta
volna meg, a másik is, már majd összevesztek rajta. De egyszercsak azt
mondják neki:

– Úgy ám! kis testvérünk! de itt nem sokáig maradhatsz, mert mink hét
betyáremberrel viaskodunk minden nap, ha azok minket megölnek, idejönnek
és neked is végedre járnak!

– Pedig én meg azért jöttem, – mondta a kis lány, – hogy titeket
megszabadítsalak, a hogy tudlak!

– Jaj! kis testvérünk, de nagy fába vágtad a fejszédet! nem te való vagy
ahhoz!

A kis lány erősködött, hogy akárhogy-akármint, de ő megmenti a bátyjait.

– Jól van, ha épen annyira elhatároztad magadban, megteheted, de hét
esztendeig meg hét perczig egy szót sem szabad szólnod senkihez. Ha csak
egy kukkot is ejtenél ki a szádon, má minket nem tudnál megszabadítani
soha, míg a világ!

A kis lány felfogadta, hogy nem szól semmit. Még az estét ott bevárta,
másnap reggel indúlt hazafelé. A hogy az erdőben ballagott, találkozott
egy szép királyfival, az megszerette, hazavitte, el is vette feleségűl.
Csak az nem tudott a fejébe menni, hogy mért nem szól ez a lány?
Kuka-e,[40] mi-e? de az nagyon furcsa vót előtte, különösen eleintén.
Később aztán inkább hozzászokott.

Egyszer a királyfinak háborúba kellett mennie, a feleségét boldog
állapotban hagyta otthon s rábízta egy vén asszonyra, viselje gondját,
míg ő odajár.

Alig ment el a királyfi, a felesége két gyönyörű fiút szűlt, az egyiknek
a nap, másiknak a hold volt a homlokán. A vén aszony amúgy is ellensége
volt a királyfi feleségének, most meg még jobban ette a fene, hogy azt a
szép két gyereket meglátta, rögtön levelet írt a királyfinak, hogy
jőjjön haza, mert a felesége bíbályos,[41] olyan két gyereket szűlt, a
minőt rendes asszony soha nem szokott. A királyfinak mit volt mit tenni?
hazament.

Az ágyba ott feküdt a felesége, mellette a két gyönyörű gyerek.

– Hisz ezek nagyon szépek! gondolta magában, mért öljem én meg a
feleségemet?

De a vén asszony az országban is annyira áskálódott, hogy a néma
asszonyt meg a két szép kis fiát lóbőrbe varrták, kivitték a város
végire, ott meg épen már várakozott a hóhér, hogy összetrancsírozza
őket. De a hogy emelte volna a kardját, ott termett hét daru, az
asszonynak a hét bátyja, már akkorra letelt a hét esztendő meg a hét
perc, megrázkódtak, gyönyörű szép két legény lett belőlük. Azt mondják a
hóhérnak:

– Hallod-e, hóhér! ne bántsd azt az asszonyt! mert az ártatlan! idáig is
a mit tett, mi értünk tette, hogy az átoktól megválthasson.

A hóhér letette a kardját, kivette az asszonyt a bőrből, meg a két kis
gyereket, azoknak csakúgy ragyogott a homlokán a nap meg a hold!
hazavitte őket a királyfihoz.

Igen ám! má otthon azt várták, hogy meghal az asszony, oszt itt van ni!
él! a vén asszony majd megette magát mérgiben. Odament a királyhoz, hogy
ez már mégsem igazság, így-amúgy, ez meg az!… míg azt mondták, hogy az
asszonyt csakugyan el kell veszíteni, mert csakugyan bíbályos, a kinek
még a halála óráján is hét daru jön a segítségére! Fogták, elvitték egy
nagy hegyre, ott egy rettentő setét mélységbe behajították a két kis
fiával együtt. Odament a királyfi is a meredek széléhez, hogy majd
megnézi, hova hajították a feleségét? hát látta, hogy a két gyerek
homlokán kialudt a nap meg a hold, de az asszony úgy világított, mint a
fényes nap. Szaladt be mindjárt a városba, a feleségét meg a két kis
fiát kivetette onnan, a feleségével még egyszer megesküdött, a vén
asszonyt meg eltették láb alól, volt olyan lagzi, hogy mióta élek, még
olyant magam sem láttam. A hét legény herczegséget kapott, a királyfiból
király lett s oly boldogan élt a feleségével ezután, mint egy pár
gerlicze. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Kaló János, mezőkövesdi legénytől. 1905. január._



30. A libapásztorbul lëtt királyné.

Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon ëgy pár cseléd, annak a pár
cselédnek vót három lyánya.

Az apjok ëcczër vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi,
eléhivatta hát a három lyánt, oszt megkérdëzte tűllök sorba, hogy hogy
szeretyik őtet? Az első aszonta: »Úgy szeretlek, édës apám, mint a
letësletszëbb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!« A másogyik mëg úgy
felelt: »Úgy szeretlek, édës apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e
vëszël nekëm olyant?« Odafordút a harmagyikho is. »Hát të hogy szeretsz,
legkisebb lyányom?« »Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, – én úgy
szeretlek, mint a levesbe a sót!«

»Hennye azt a kutya mindënëdët! hát hogy mersz të nekëm ilyenëkët
mondanyi? Hát mire tartasz te engëm? Ilyen keveset érëk én të előtted?
Eregy most má, a mére látsz, nekem nem këllesz! Takarodj a házamtú!«
Szörnyen mérges vót az apja, a mé a lyánya olyan kevesre becsűte őt.

No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? el van csappa azé az ëgy
szóé. Szëgény lyánnak mit vót mit tënnyi, összeszëtte, a mi kis hómija
vót, azzal elindút a világnak.

Mëgy, mëndëgél, maga së tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy
uradalomra tanál, a kit azt së tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is,
ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.

Akkor eléatta, hogy mi járatba van? kiféli? miféli? bíz ő szógálatot
gyött vóna keresnyi, ha tanána! nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki,
csak szánják mëg! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt,
minő foglalkozást aggyanak neki? Fëlfogatták libapásztornak.

Ott szëgénkëdëtt, nyomorkodott sokáig.

Az ételyié mindég a konyhába járt fël. Hát ëcczër is ott süntörgött, ott
forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: »Nem
mégy má ki innen te, rihe-rongy! te! mindég láb alatt vagy të! Még
ëcczër a ruhájárú beleesik valami az ételbe! oszt akkor lesz kapsz, még
fël is akaszthatnak végette! Takarogy ki mingyá!«

A szëgény lyány kimënt. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja
mëg épën nyitva vót. »Hová készű a kiráfi?« kérdëzte a szëgény lyány,
látva, hogy a kiráfi odbe őtözkögyik. »Hát mit keresëd të azt, te
szőrlyány? a hova mënëk, oda mënëk, elmënëk estére a bálba. Sipircz az
ablakomtú!«

A libapásztor fogta magát, mënt a libaólba, az ő rendës fekő helyire.
Ott kivëtte a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt
hozzáfogott a vacsorájáho. A hogy ottang vacsorál, vacsorál, hallja,
hogy mellette ëgy kis eger czinczog. Odanéz, hát csakugyan av vót.
Mëgsajnáta, adott neki ëgy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger
mëgëtte, hozott magával ëgy gyióhajat, azt lëtëtte a libapásztor mellé,
oszt visszaszalatt a lyukába.

Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lëhet abba? hát ahogy
belenéz, ëgy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. Még
tapsolt is örömibe! »Mëgá, kiráfi! mëgá! hamarabb ott lëszëk má én a
báldba!« El is határozta magát, hogy elmëgy, kimulatja magát, van má
neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt sebësenn, mëgsimakodott,
megmosdott, fëlvëtte az aranyruhát. Akkor »köd előttem, köd utánnam!
hogy sënki së lásson!«, el a bálba.

Mikor odaért, tánczba fogott mingyá, nem árolt ő pëtrëzselymet ëgy
csëppet së. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit së
tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, de nem jó kedvibű, mer má
mëgszerette.

Kérdëzősködött azután tűlle, hogy kiski ő? azután hogy honnanvaló? A
szép lyány csak annyit szót, hogy »Törűközőütővárra!« Akkor épen új
nótát húztak, elmëntek mëgin tánczolnyi, egész rëggelyig mindég aj
járta.

A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyánt, engedelmet kért tűlle, hogy
hazakísírhetyi-ë vagy nem? De a lyány csak hímëlt-hámolt, hogy így mëg
úgy, ëcczër csak usgyi! elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.

A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatëtte a gyióhajba,
elévëtte a szőrruhát, felőtözködött, oszt mëgint csak a szëgény
libapásztor lëtt. Aznap délyig a libákkal bajolt, azokot hajkurászta az
árokparton, de ő neki eszibe së vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de
nagyon búsúl valaki!

Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott
sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya, csak dúj-fúj.
»Ereggy má innen, te széhozta! te vízhajtotta! még ëcczër valamit
csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem! Ne má ë! oszt
sipirc!« Adott neki valami kis harapnyivalót, oszt kikergette.

A lyány csak odamëgyën a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy a
kiráfi ugyancsak fésűkögyik, készű valahova! »Hová készű, kiráfi! hogy
olyan nagyon fésűkögyik!?« kérdëzte a lyány. »Mi közöd hozzá, akarhova
mënëk, csakhogy mënëk. Elmënëk a bálba! Takaroggy az ablakomrú!«

A lyány kiment az óba, ott ëgy szögletbe várta be az estét. Mikor má
gondolta, hogy lëhetne indúnyi, kivëtte a gyióhajbú az ezüstruhát,
fëltisztákodott, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« ment
a bálba.

Má át a báld. A kiráfi nem mulatott, csak ëgy helyën az asztalná
szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták
vóna, úgy mëvvátozott. Tánczoltatta, sürgette, mulattatta, olyan jó
kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány
most csak annyit mondott: »Fésűütővárra!« Gondolkozott a kiráfi, hogy
mére lëhet a, de nem tutta kitanányi sëhossë. Avval felkérte oszt a
lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak szabódott, csak húzódott,
még ëcczër csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.

A lyány mëgint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva
visszatëtte a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire
kivilágosodott, má a tallón vót a libával.

Défele mëgint csak fëlmënt a konyhába. De má nem pësztërkëdëtt ott soká,
mëvvárta, még adnak neki valamit, avval mënt. De a kiráfi ablakáná
újfënt mëgát. »Tán mëgint a báldba készű a kiráfi?« »Oda hát! De hát të
má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekëdël az ablakomon, má
mégis csudálatos!« Avval a tyűkört hozzá vágta a lyánho. »Jó van no«,
gondolta magába a lyány, »majd hamarabb ott lëszëk én, mint të, në
fé![42]« Bevárta az estét mëgin csak úgy, fëlvëtte a gyémántruhát, »köd
előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, ment a bálba, de hamarabb
is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt, mikor a kiráfi
odaért.

A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol,
odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő
tánczoltatta.

Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A kiráfi má
nagyon szerelmes vót, má csak a lyán vót mindën gondolattya. Mëgint
mëgkérdëzte, hogy mongya má meg, de lélekre! hogy honnan való, mer a
hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit së hallotta. A
lyány azt felelte: »Tyűkörütővárra!« »Hun lëhet a? nem tudhatom! A
szomszédunkba van ëgy öreg embër, a ki má sok országot bejárt, kérdëztem
attú, de ezëkët a helyekët még ő së ösmeri!« De a lyány nem
világosította fël.

A kiráfi má nem tudott magának së parancsolnyi, lëhúzta az újjárú a
gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze mëg, oszt gondollyon rá, mer ő el
akarja vënnyi! A lyány mëg is igirte, de má nem várta mëg, hogy mëgint
szóllyék a kiráfi a hazakísírtésrű, elillant, mint a lipe, szaladt mint
a firjóka haza, ëgënyest az óba. Ott lëvette ar ruháját, fëlvëtte a
hétköznapló rongyosat.

A kiráfi mëg odavót nagyon. Mindën szívi-szándéka a lyán fele vót má
fordúva. Hogy az mëg elszökött, a báldba is csak tört-vágott, kërësztű
akart mënnyi mindënkin; mikor hazamënt mëg csak a búnak atta magát,
szavát së lëhetëtt vënnyi, olyan szomorú vót. Odamënt az anyja, apja,
vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút, búsút, nem hajtott as sënkire
së. Úgy fájt a szivi, hogy maj mëghalt bele.

A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott
má a sok étel.

A libapásztor is bemëgyën a konyhába, ott sűdörög a szakács körű,
akarmére lëpëtt, mindég láb alatt vót. »Mit keresël të itt, te! tisztú’
innen mingyá!« De a szakács kerűt-fordút, a lyány is aggyig süntörgött,
aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betëtte a tába, a mit a
kiráfitú kapott.

Avval oszt kiszalatt.

Mikor beviszik az ételt, merítënek a tábú, hát csak mëgcsördű a kanál
valamibe. Kivëszik, mëgnézik, hát mi vót? a gyűrő.

Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába?! Mëgijett a szakács, ëgy
krajczár së maratt a zsebibe. Most van má baj! Nem merte mëgmondanyi,
hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak
tagatta, hogy »senki«. »Szakács! mondd mëg, ki járt ott, mer akkor
csakugyan fëlakasztatlak! de így nem lësz sëmmi bajod, ha bevallod!«

A szakács is, mit vót mit tënnyi! bevallotta, hogy ott más nem járt,
mint az a szőrruhás libapásztor.

»Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!«

A libapásztor is mëgmosakodott, mëgfésüködött, fëlvëtte a gyémántruhát.
Bemënt.

A kiráfinak a szivi maj mëghasatt örömibe, hogy mëglátta, hogy iszën ez
az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Mëgölelte, mëgcsókolta,
mëg is monta mingyá, hogy elvëszi feleségű.

Készűtek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hijjonak má mëg? mérű?
hogy-mint? mi ëgymás, hát a többek közt mëghítták a lyány apját is.

A konyhába mëg a lyány mëghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak
mindënt, de só nékű.

Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindënkinek, csak a lyány
apja nem ëszik, olyan, mintha szomorú vóna.

Kérdëzik oszt, hogy mi lelte? mé nem ëszik? tán nem jó az étel?

De az embër csak himëlt-hámolt, nem akart szónyi.

Oda mëgyën a lyánya is, kérdezi az is, hogy »hát mé nem ëszik édsapám?
Në szomorkoggyék, ha má a lagziba van!«

Az apja mongya oszt, hogy »jó itt mindën, nagyon fájínú el van készítve,
csak az a baj, hogy só nincs benne!«

Akkor oszt odafordú a lyánya is. »Lássa-ë, édës apám, maga engëm azé az
ëgy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretëm magát, mint a
sót az ételbe. Lássa-ë, hogy a nékű mëg nem ér sëmmit az étel!«

Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szëmibű a
könyű. Akkor oszt összeölelkëztek, lëtt olyan vigasság, hogy hetedhét
országon së vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lëtt, boldogan éltek
nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzési
idő: 1903. nov._



31. Nem akart az apja felesége lënni.

Hun vót, hun nem vót, még a Krakónn is túnann vót, de még azonn is
túnann, vót ëgy királyi pár.

A kirának ëcczër mëhhalt a feleségi, de még halála előtt mëghatta az
urának, hogy ha ő mëhhal, aggyig në házasoggyék mëg, míg olyant, mint ő
mëg a lyánya – mer egyforma szépek vótak – nem taná. Úgy is vót. Elindút
a kirá, országot-világot bebarangolt, de olyant, mint a feleségi, nem
tanát, csak a lyányát, pegyig sok fődet bejárt má.

A hogy hazamëgy, bántotta a gond nagyon, hogy a világon az ő feleségihë
több hasolló nincs, csak a lyánya. De fëlhagyott oszt a gongyával, kapta
magát, mëgkérette a saját tulajdon lyányát.

Az aszonta, hogy elmëgy, de csak úgy, ha az apja ëgy napszín ruhát
csinátat neki. A napszín ruha mëglëtt, »mos má gyere hozzám, lyányom!«
De a lyány nem mënt mém most së. »Csinátassék nekem ëgy hódvilágszín
ruhát, ha am mëglësz, akkor nem bánom!« Kis idő múva kész lëtt az is. A
lyány mos má ëgy csillagszín ruhät követëlt. Az apja –
kintelen-këlletlen – mëgadta neki azt is. A lyány – hot tovább
húzza-halaszsza a dolgot – mos mëm má azt kötte ki, hogy csak úgy mëgy
el az apjáho, ha ëgy tetyűbőrködmönt csinátat. »Má csak azt nem
csinállya mën neki senki!« gondolta magába. De bizon allyig múlyik el
valami kis idő, hozzák a tetyűbőrködmönt. A lyány is micsinállyék má, a
nëgyegyik kivánságát is betőtötték, mindég csak azonn forgatta az eszit,
hogy szabadúhasson mëg ő ettű az útállatos apjátú? Ki is tanáta.

Másnap rëggel a lyány, mikor őtözkönnyi kezdëtt, hármat köpött az
asztalra. Az apja mëm má a pitarba várakozott rá. Mikor mëgúnta várnyi,
beszól: »gyere má, feleségëm!« mëszszólal az első köpés: »mingyá, csak
bóhászkodok!« De hogy a lyán nem mënt, mëgint beszól neki. Akkor kiszól
a másogyik köpés: »mingyá, csak a lámpát fújom el!« Türelmetlenkëdëtt a
kirá, harmacczor is híjja, de má keményebben beszét. Akkor felelt a
harmagyik köpés: »mingyá, csak becsukom az ajtót!«

No, az apja mos má csakugyan azt hitte, hogy maj csak gyön, bemënt a
másik házba.

De bíz a lyány összeszëdelőczködött, oszt a kis öcscsivel elszökött,
útnak indút.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, nagysokára beérnek ëgy nagy erdőbe. Ott a
kis gyerëk mán nagyon szomjann vót, az útonn tanát ëgy ökörnyomot, innya
akart belülle.

Mëgszólíttya a nénnyi: »në igyá belűlle, kis öcsém! mer ököré vász!« A
kis gyerëk engedëtt.

A hogy mënnek, tanának ëgy farkasnyomat, de a nénnyi abbú së hatta
innya, késübb mëgint ëgy szamárnyomat, de má a kis gyerëk majd elveszëtt
szomjann, mésse ihatott. Nëgyecczërre ëgy őznyomat tanának, abbú
hörpentëtt ëgy kicsit, a mënnyivel a szomjúságát csillapíthatta, de abba
az Istenbe ëcczërre őzecskéjé vát.

Kurholta oszt a nénnyi: »ládd-ë, mé nem hallgattá az én szavamra, mos má
őzecskének kell lënnëd, még élsz.«

Hát errű má hiába vót mindën szó, em mëgtörtint.

Mënnek tovább, árkonn-berkënn, beérnek ëgy királyi udvarba. Ott a
kérdezősködésre eléaggyák, hogy szógálatot gyöttek vóna keresnyi. »Jó
van, hát fëlfogadunk, épen pulykapásztorunk nincs!« De a lyány aszongya:
»fëlségës kirá, gráczia fejemnek, én csak úgy állok el, ha a fëlségës
kirá mëgígíri, hogy a testvérëmnek, ennek az őzecskének sëmmi baja së
lësz!« Elmonta oszt, hogy hoj járt az ő kis öcscsi.

A kirá mëgigérte, hoj jó van, nem lësz sëmmi baja së.

A lyány pëgyig azonnal beállott a szógálatba.

Másnap mëttutta a lyány, hogy a városba valami czéczó lësz, olyan
báldfurma, a kin a kirá is ott lësz, bemënt a szakácsného
elkéreczkënnyi. Az hallanyi së akart rulla. »Micsináná të ott, abba a
tetyűbőrruhádba! nem szégyëllëd magad? takaroccz ki mingyá?« De a lyány
csak, hogy eressze el. Aggyig rimánkodott, aggyig istenkedëtt neki, hogy
eleresztëtte. »Isz úgyis csak a csáváshordó mellett lësz a të helyed!«
gondolta magába a szakácsné.

Elgyött az este, a lyány lëvette a tetyűbőrködmönt, fëlvëtte a napszín
ruhát, abba mënt el a báldba.

Hű! nem a csáváshordó mellé kerűt ám, hanem a kiráfi ëgënyest maga mellé
ültette, mulattatta, nem is eresztëtt hozzá sënkit közel së. Örűt a
lyány, hogy minő jó mulat most ő!

Másnap rëggel hazamentek, ő is fëlvëtte a tetyűruhát, oszt délyig
őrzötte a pulykát.

Débe bemëgy a szakácsného, kéreczkënnyi mëgínt. A szakácsné csak nevette
a lyánt, hogy »minő bohó e, ilyen rongyléttyire is a báldba kivánkozik!
No jó, elmëheccz, de mën në tuggyam, hogy valami csint tëszël ott, mer
akkor jaj az életëd! tudod-ë?«

Este fëlkötözkögyik a lyány a hódvilágszín ruhába. Mëgy a báldba. Mikor
belépëtt, csak őt nézte mindënki, olyan szép pót. A kiráfi is odaugrik,
karonnfogja, viszi magával, még tánczolnyi is csak keveset tánczoltak
ëgyütt, egész rëggelyig mindég beszégettek. Hogy mit tuttak aggyig
ëgymásnak rógyikányi, én nem tudom, nem vótam ott! de biztosan jó
tanáhatták magokot.

A harmagyik este is szintazonszerint folyt lë a báld. A lyány
csillagszín ruhába vót, a ki ránézëtt, majd elvëtte a szëmi fényességit,
olyan gyönyörüen át rajta a ruha.

A kiráfi má ekkor szerette a lyánt nagyon, kérdëzte is, hogy hovavalósi?
mëg hogy elkísírthetyi-ë hazáig? de a lyány nem árolta el magát. A
kiráfi akkor adott neki ëgy arangyűrőt, hogy ha valamikor is még
tanákoznának, errű ösmerjék mëg ëgymást.

Rëggel, mikor végi lëtt a báldnak, bánkódott a kiráfi nagyon, hogy ő má
bajosann láttya még ëcczër az ő szívi választottját.

Débe a lyány bemëgyën a konyhába, láttya, hogy a szakácsné
kemémmagoslevest főzött, má épen a kënyeret akarja beleszegdelnyi,
aszongya a szakácsnénak, hagy szegdellye ő a kënyeret! De a szakácsné jó
tarkón vágta, hogy »majd adok én neked szegdelést, te tetyves! nécs
csak! mit nem kiván még! ë!«

A lyány aggyig sürgött-forgott, rimánkodott, még mëg nem engették.
Lëvette a tetyűbőrködmönt, oszt hozzáfogott a szegdeléshë. Mikor javába
szegdelyi, ak közbe beleeresztyi a gyűrőt a tába.

Viszik be a kemémmagos levest, szëd a kiráfi. Kavargattya, kavargattya a
kanával, hát csak hall benne valami zörgést. Kiveszi a kanát, hát az a
gyűrő van benne, a kit ő adott még a báldban annak a szép lyánnak. Szól
ki rögtön: »szakácsné! győjjék csak be!« Am mëg mëgijett szörnyenn, hogy
no most van má végi! Bemëgy, azt kérdëzi a kiráfi, ki vót a konyhánn
rajta kívël? A szakácsné beösmerte, hogy az a tetyves
pulykapásztorlyány! »Küggye be!« monta a kiráfi.

Gyön a lyány, rajta mind a három őtözet ruha.

A kiráfi mëgösmerte. »Te vagy az, szívem szép szerelme? Ásó, kapa
választ el ëgymástú!« Nemsokára mëg is esküttek.

Esküvő után a kiráfi, má a kirá, hamarosan elmënt a háborúba. Míg ő
odajárt, mëg a kiráné, a feleségi mëszszaporodott.

De vót az udvarba ëgy mindënës asszony, a kinek nagyon csesznye lyánya
vót. Irigylëtte a kiráné sorát, a ki azelőtt csak tetyűbőrruhába járt,
oszt most mëg hogy fëlvitte Isten a dógát.

Bemëgy ez a mindënës asszony ëcczër a kiráného, oszt hitta kifele jó
időre, ő mëg maj néz a fejibe. A ház előtt mëg folyt ëgy szép tiszta
vizű folyóka, annak a partjára ültek. Mikor a kiránénak javába néz a
fejibe az asszony, ëcczër csak zu! be a folyókába a kiráné! Belökte az a
kutya vénasszony!

Akkor beviszi a kiráné helyire a maga retves lyányát, lëfektetyi az
ágyba, oszt laskát süttet rá, hogy ha haza gyön a kirá, hát csörögjön,
mintha a csontya csörögne, annyira lesoványodott. Az őzecskét mëg
këszűtek kivégeznyi.

Gyön is haza a kirá, oda mëgy, láttya, hogy mëgcsunyut, hallya a
csörgést is. Szomorkodott nagyon.

Aznap este az őzecske fëlfogja a kis gyerëkët, viszi a folyókáho. Abba
mëg gyönyörű szép arankacsák úszkátak. Aszongya az őzecske: »kacsák,
kacsák, arankacsák! hun van kirá kis Miklósnak az annya? rí a kirá kis
Miklós! nincs meddőné tejecske!« Aszonták a kacsák, hogy csak várjék,
ott gyön a harmagyik csapatba!

Mikor a harmagyik csapat odaért, kivát közülök ëgy arankacsa, asszonyé
vátozott, elvëtte az őzecskétű a kis gyerëkët, oszt mëgszoptatta.

Mikor avval végezëtt, aszongya neki az őzecske: »nénikém! nénikém!
torkomnak kést fenyik, vérëmnek aranyvërënczét mossák!« Aszonta rá az
asszony: »në fé, në fé! kis öcsém, nem lësz sëmmi bajod! kiráfinak
fogadása tartya!«

Avval az asszony visszaatta a gyerëkët, az őzecske pegyig bevitte a
szobába, lëtëtte a bőcsőbe.

Látta mán a kocsis ezt vagy kécczër. Bemëgy a kirának, mëjjelëntyi, hogy
mismit látott ő. A kirá aszonta: »maj mëvvigyázuk!«

Úgy is vót. Este kimënnek a folyóka partjára, ott valahun elbújnak. Hát
láttyák, hogy hozza az őzecske a kis gyerëkët, gyön az arankacsa is,
asszonyé vátozik, szoptat, beszégetnek. Mikor a szoptatás mëgvót,
odaugrik a kirá, mëgkapja a feleségit, össze-vissza csókolja, oszt viszi
be a házba.

A vénasszont mëg a csesznye lyányát pegyig szétdiribolták, úsz szórták
szét a határba őköt.

A kirá mëg a feleségi azután olyan boldogok lëttek, hogy mém most is
ének, ha azóta mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné)
parasztasszonytól. 1904. jan._



32. A jószívű árvalyány.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër. A feleségi mëhhalt,
maratt attú neki ëgy lyánya. Az embër még fiatal vót, asszon nékű a ház
së marathatott, mëhházasodott újra. Elvëtt ëgy asszont, a ki két lyánt
vitt a házho. De mëmmonta neki az embër, hogy az ő lyányának békesség
adassék! mer nyaka közé üt az asszonnak. Az ígírte mënnyre-fődre, hogy
il lëssz, mëg úl lëssz, de biz a szëgény árva lyány csak mostoha-anyát
kapott ő. Ha az apja nem vót elé, hajtotta az asszony mindég, mint a
barmot. Úgy, hogy a lyány fëltëtte magába, hogy elmëgy a háztú, akarhogy
is lëssz a sora, mer má ezt ányi nem lëhet.

Fël is szëdelőczködött, a batuját a nyakába vëtte, oszt mënt
vándollanyi.

A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy erdőbe. Ott lát ëgy nagy szilvafát, tele
szilvával, maj lëtörte a gallyát, annyi vót rajta. Mësszólittya a
szilvafa a lyánt: »hallod-é, lyány! rázd mëg a gallyoimat, má maj
lëhasadoznak rúllam, úgy húz a sok gyömőcs!« A lyánnak kécczër së
këllëtt mondanyi, odamënt, jó mërrázta, hogy az allya tele lëtt
szilvával.

Mëgy árébb, ott mëg ëgy körtefát látott. Annyi vót rajta a termés,
mintha csak rátapasztották vóna. Az is odaszól a lyánnak: »szëggyé lë
terhëmbű, te lyány! mer mësszakadok bele!« A lyány elévëtt ëgy száraz
gallyat, oszt lëvert rúlla ej jó rakás körtét, ëgy tót falu jólakhatott
vóna belűlle.

Harmacczorra ëgy nagy kemënczéhë ért, a ki tele vót tűzzel. Aszongya a
lyánnak az is: »hallod-ë, lyány! szëggyé ki belűllem, mer ez a nagy
hőség mëgöl!« A lyány fëlkapta a szénvonót, oszt kihúzta a tűz felit.

Avval mënt odébb.

Mëgy mëgy, hát az útonn fekütt ëgy kutya, az az ódala tële vót
pondréval. A lyány még mëgijett tűlle, olyan csúnya vót, hogy rá së mert
néznyi. De az odaszót neki: »në fé tűllem, lyányom! ha inkább gyere ide,
oszt fordí engëm a másik ódalamra, maj mëllátod: jótét helyibe jót
vársz!« A lyánynak olyan jó szívi vót, hogy odamënt, mëffordította a
kutyát a másik ódalára mindën szó nékű. A kutya nyögött egy nagyot,
olyan jóesëtt neki ez.

A lyány mënt tovább. Nëgyennapra mëllátott egy házat, bemënt oda.
»Aggyon Isten jóestét!« Egy öregasszon vót odbe. »Aggyon Isten, lyányom!
mit keresël?« »Biz én, öreganyám, szógálatot keresnék, ha kaphatnék!«
»Itt kapható vagy, ha kiállod! Három nap az esztendő. Tizenkét szobám
van, abbú tizënëgyet këll sëprëgetnëd, tisztogatnod.« A lyány elválalta,
beát.

Első rëggel a vén asszony odatta neki a tizënkét szoba kúccsát, de
mëhhatta neki, hogy a tizenkettegyikbe sëmmiáronn së mënnyék be, mer
akkor kampësz az életyinek! A lyány mëg is fogatta, hogy hát akkor nem
mëgy be.

De allyig mënt el az asszony otthonrú, allyig tisztogatott ki a lyány a
tizënëgy szobába, furta az ódalát nagyonn, hogy mi lëhet abba a szobába?
nem gondolkozott sokat, benyitott.

Hát látta, hogy ëgyik kád tele aranval, a másik ezüsttel, a harmagyik
mëg mézzel. Gondolta magába, hogy no ezt mëllopuk! Kapta magát,
beleugrajtott a mézbe, azutáng az aramba, ezüsbe, oszt mënt, mint a kit
puskábú kilőttek. Ëgënyesenn hazafele.

Úttyába ejtette a kutyát is, a kemënczét is, a körtefát is, de mikor má
a szilvafáná járt, hazaért a házába a vénasszony is, látta, hogy a lyány
odbe járt a tilalmas szobába, fogta magát, rá a sëprőnyelre, oszt utánna
a lyány utánn.

Kérdezősködött ő a kutyáná is, a kemënczéné is, a körtefáná is, de mëg a
szilvafáná is, hogy »láttak-ë êre mënnyi ilyen mëg ilyen lyánt?« De azok
aszonták, hogy bizon nem láttak ők soha életyikbe. Igy oszt kíntelen vót
neki visszamënnyi sëmmi haszon fejibe.

A lány mëg ezalatt hazaért, de hogy tele vót aranval, ezüsttel mindëni,
nem mert bemënnyi a házba, fét, hogy a mostohája tán mëg is ölyi. Bemënt
a fészërbe, ott vótak sok nagy szüretelő kádak, ëggyet fëlborított, az
alá bújt. Ott vót egész écczaka.

Rëggel a kakas fëlszát a háztetőre, oszt elkezte kiabányi: »Kukorikúú!
Jó rëggelt! Itthon van ám a lyány! sok aranval, ezüsttel! kád alá van
bújvaaa!« Mëhhallották ezt odbe. Kimëntek. »Mit kukuríkol az a bolond
kakas? itthon van a lyány aranval, ezüsttel?« Kiment a két lyány is
annyostú, keresték a fétestvérjüket. Hosszas keresgélés utánn mëg is
tanáták a a kád alatt. Mikor mëllátták, majd elvëtte a szëmik
fényësségit a sok arany, ezüst, a kit láttak! Vitték is be mingyá,
kedves vót akkor, ez is, az is kapadozott a ruhájáho a pézé. Az apja mëg
nagyonn megörűt.

Másnap a másik asszony lyánya is aszonta, hogy elmëgy ő is pézt
szërzenyi. Sütött az annya pëcsënyét, bogácsát, ellátta mindënnel, nem
úgy, mint a mostoha lyányát.

Elétanáta ő is a szilvafát, kemenczét is, mëg a kutyát is, de së a fákat
nem rázta mëg, së a kemënczébű nem húzta ki a tüzet, së a kutyát nem
fordította a másik oldalára, pegyig rimánkottak neki këgyetlenű, ha
elmënt mellettëk, mint a kényëss.

Beát ő is a vénasszonho, aranval, ezüsttel jó mêsszëtte magát, de
szökésibe allyig halatt túnann a kutyánn, kemënczénn mëg a körtefánn,
eszrevëtte a vénasszony, hogy má ez is micsinát vele? fël a lapátra,
oszt aló vesdelmagad! utánna a lyánnak!

Mënt a kutyáho. »Láttad-e, hogy êre mënt ëgy lyány?« »Láttam ám, nem
régën mënt êre!« Mënt a kemënczéhë, az is aszonta, a körtefa is, a
szilvafáho még el së ért a lyány, má a vén vasorú bába utóérte, oszt úgy
elverte, hogy vérbe-fagyba maratt ott a lyány. Allyig birt haza
vánszorganyi. Otthon ő is a kád alá bújt, szégyëlletyibe së mert
bemënnyi. Egész écczaka ott hát ő is.

Rëggel a kakas fëlszáll mëgint a ház tetejire, oszt elkezgyi:
»Kukurikúú! Jó rëggelt! Itthon van a lyány, vérbe-fagyba a kád alaaatt!«
Odbe mëhhallották, de az asszony iszontató mérges lëtt, a kakast agyonn
akarta ütynyi. De az elszát a bottya elő, oszt mindécs csak azt a nótát
hajtotta.

Keresték oszt a fészërbe a lyánt. Mëg is tanáták, de nem vót ám az csupa
arany mëg ezüst, ha csupa kékség mëg vér. Bevitték, kimosdatták, oszt
ágyba tëtték, mer olyan beteg vót, hogy azt hitték, nem marad életbe.
Soká nyomta az ágyat, még lábra tudott vergőnnyi.

Hát íj járt a jószivű mëg a kényës lyány.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Lejegyzési idő: 1904.
február._



33. Gyöngyharmat János.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre, a
mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy
czifrát, elmondok egy kurtát. Átalmentem a Tiszán, Tiszán túl volt
Jámbor Péter, Jámbor Pál meg a világ szép embere.

Volt egyszer a világon egy királyasszony, annak a királyasszonynak
gyereke nem volt, pedig szerette volna. A mit csak lehetett, mindent
megtett, de az Isten nem áldotta meg. Egyszer kimegy a kis kertbe
járkálni, szagolgatta a szebbnél-szebb virágokat, megállott egy
rózsabokor mellett is, szakitani akart egyet róla. Szakitott is, de a
hogy meglógázta a bokrot, egy harmatcsepp rája perdült, a kitől ő
teherbe esett. Boldog volt, mert már tudta, hogy lesz neki olyan szép
kis fia, hogy csudájára jár a világ. Várta is a születését, de a kis
gyerek csak nem akart megszületni. Már tizenhárom esztendeje hordta a
terhet, gyerek még sem volt. Már a tizennegyediknek is a vége felé járt,
mikor Világi Szép Örzsébet elmegy a királyasszonyhoz. Azt mondja Világi
Szép Örzsébet:

– Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! gyere ki, én várlak, Világi
Szép Örzsébet!

Mikor ezt a gyerek odabent meghallotta, el kezdett mozogni, egy pár
szempillantás múlva meg már ki is ugrott azon felfegyverkezve csákóval,
karddal.

– No! itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! mért híttál?

De Világi Szép Örzsébet tündér volt, már akkorra hideg nyoma se volt,
elment.

Azt mondja Gyöngyharmat János – mert úgy hitták ezt a legényt – az
anyjának:

– Anyám! süss nekem útravalót, aztán hadd megyek, felkeresem Világi Szép
Örzsébetet, még ha a világ másik szélén van is!

Úgy is vót. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra
kerekedett, ment a világnak.

Megy, megy, mendegél, beér egy házba. Ott az ágyon aludt javába két
királyfi azon kardosan, csákóban. János rájok se’ hederített, egy másik
ágyra vetette magát és elaludt, mint az édes tej. Egyszer a két királyfi
közűl felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak, felkölti a
másikat is.

– Hallod-e te! kelj fel, itt van egy királyfi, biztosan Világi Szép
Örzsébetért fáradozik az is! Tudod-e mit? öljük meg! most még édesden
alszik.

Azt mondja rá a másik:

– Ugyan már miért beszélsz illyet, hát nem jobban megölhetett volna ő
minket, ha rossz szándékú ember lett volna? most már se te, se én nem
szuszognánk! meg osztán ki tudja, ki lehet ez? meg hogy mi hasznát
vehetjük még neki!

Erre aztán a másik se szólt semmit.

Gyöngyharmat János meg felébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit
beszélnek, csak szót hallott. Látta, hogy már azok is felvannak.
Mindjárt meg is ösmerkedtek.

– Hova indultatok?

– Felkeressük a Világi Szép Örzsébetet!

– Hisz én is abban igyekezem! no hát akkor tartsunk eggyütt!

Úgy is volt, mentek eggyütt! Nemsokára találtak egy hegyre, azon volt
egy nagy fa, mihelyt ők a hegyre léptek, az abban a perczben rettentő
nagy ködmönös emberré változott. A két királyfi megijedt, azt mondták,
hogy ők nem mennek egy tapodtat sem, mert félnek a ködmönös embertől.
Gyöngyharmat János erre azt mondja magában: nohát! igy vagyunk a
bátorsággal! – azzal kirántotta a kardját, elejbök állott s azt mondta:

– A ki nem fél, jőjjön utánam!

A két királyfi ment utána. A ködmönös ember meg, mentől jobban
közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett.
Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, oszt mentek
tovább. Az út egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi
tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb? A két királyfi azt mondta, hogy
legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert ő a legvitézebb!

János nem bánta, bement szivesen. De előbb egy kis ágyat csinált a
földön, abba az ágyba ibolyamagot vetett.

– Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtásaim! gyertek utánam, mert végem
van!

Azok megfogadták a szép szót s kívül maradtak. János meg ment.

Olyan setét volt ott, mint itt nálunk éjszakának vadán szokott lenni,
János alig látott egy pár lépésnyire. Beljebb megy, kezd világosodni.
Nemsokára lát egy asszonyt, a ki szövőszék mellett ült s szőtte a
katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetéllőt, annál több katonát
szőtt. Azok meg csak estek Jánosnak. De az az asszony nem tudott volna
annyi katonát kiszőni a szövőszékéből, a mennyit János le nem tudott
volna vágni.

Mikor már innen is kikerült, egész világos lett. Gyönyörű szép, zöld
mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire
folyt a Duna, a partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.

Mit csináljon ebben a pusztaságban? fogta magát, bement a házba. Ott
lakott egy szép fiatal menyecske. János mindjárt azzal hozakodott elő,
hogy hol találhatná ő Világi Szép Örzsébetet, mert ő a magáénak akarja
tenni minden áron.

– Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! nem tudom, hogy lesz belőle
valami. De ha akarod, én adok neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával minden nap ide jár fürdeni a Dunába, de csak mindég
fényes délben. Mielőtt még ők fürdeni mennének, eredj te a partra, bújj
el valamelyik fűzfa levelei közé s ha már levetkőztek, fogd össze a
Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj be vele ide. De akárhogy
rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra! te hátra ne nézz, mert
akkor véged van!

Úgy is volt. János már jól előre elbújt egy fűzfa galyai közé, ott várt
Világi Szép Örzsébetre. Épen dél volt, mikor az jött tizenketted
magával. A többiek vetkeztek, de Világi Szép Örzsébet nagyon tekingetett
mindenfelé.

– Nincs itten senki, mit tekingetsz? ki járna erre, a hol még a madár se
jár? mondták neki a tündérpajtásai.

De Világi Szép Erzsébet csak tekingetett, míg biztos nem volt, hogy
csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett s ment fürdeni. Jánosnak
majd kidülledt a szeme, úgy nézte. Mikor látta, hogy fürdenek javában,
kilopódzkodott a bokorból, összeszedte a Világi Szép Örzsébet ruháját s
aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé.

Világi Szép Örzsébet mindjárt meglátta.

– Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! gyere vissza, hadd
öleljelek meg, hadd csókoljalak meg!

De János csak szaladt.

– Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem,
tedd meg ezt az egyet!

Ezt már nem birta megállni, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott.
Világi Szép Örzsébet meg a tündérek kijöttek a vízből, elkezdtek vele
labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már
megúnták a játékot, behajították a Dunába. Ott meg változott egy
gyönyörű szép aranykacsává.

Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi.

– No! pajtás, gyerünk! bajba van a cimboránk!

Mentek, egyenesen be abba a házba, a hol Gyöngyharmat János
kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:

– Nem tudom, hogy lehetne megmenteni, mondta a menyecske, mert a két
királyfi kérdezősködött. Egy módja van, ha azt hiba nélkül megteszik,
akkor még tán jól van minden. Gyöngyharmat János most a Dunába uszkál,
mint aranykacsa, Világi Szép Örzsébet azzá változtatta. Csak úgy
menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy hogy kiessen a partra, a
teste meg bent maradjon a vízben. De ügyesen lőjjetek, mert máskép vége
mindennek.

A két királyfi elment a Duna partjára, az egyik elővette a puskáját s az
aranykacsának, ki már akkorára a Duna másik szélén uszdogált,
megczélozta a fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa csak felfordult a
vízben, a feje meg repült ki a partra, ott mindjárt Gyöngyharmat János
lett belőle.

Megörűltek mind a hárman, hogy újra látták egymást. Bementek a menyecske
házába, ott beszélgettek, Jánost meg szidta a menyecske, hogy megmondta,
ne nézegessen hátra, de nem állhatta meg! Szegény Jánosnak mit volt mit
tenni, megigérte, hogy nem teszi többet.

Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor
a tündérek fürdeni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert
megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a
tündérek megnyugtatták.

– Ugyan hogy volna már itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más
meg ki járna erre? Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan is ki járna
arra? Levetkezett.

Gyöngyharmat János már alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen, az
még jóformán meg sem mártakozott, ő má összefogta a ruháját s szaladt
vele egyenest a ház felé.

Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a világi nagy[43] rimánkodást:

– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! gyere vissza egy
szóra, egy ölelésre! nézd csak, igy ölellek, igy csókollak! vagy
legalább csak tekints hátra!

János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordúl vissza, a szép
tündért annyira szerette, hogy nem tudott magának parancsolni, –
visszanézett. Menten labdává változott.

Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!

Ki a vizből mindnyájan! elkezdtek vele labdázni irgalmatlanul, mikor már
jól elfáradtak ők is, a labdát bedobták a vizbe, azután felöltözködtek,
elmentek. A labdából lett egy gyönyörü arany rózsabokor, ott
terjesztgette galyjait a viz szine felett.

Odabent a házban már látták, hogy baj van. A két királyfi majd megette
magát, hogy János megint nem vigyázott magára. Odafordúltak a
menyecskéhez:

– No! most mit csináljunk?

– Hát most már magam sem tudom, mondta a menyecske. De ha akarják,
próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha az sikerül,
tán még minden jó lesz.

A két királyfi a partra ment, a legszebb rózsabimbót lelőtték, mindjárt
eléjök állott Gyöngyharmat János.

– No! pajtás! még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszorra sem
vigyázol, magadra vess! azután már nem tudunk érted tenni semmit.

De János nem szólt, örült, hogy igy van a dolog. Bementek megint a házba
beszélgetni.

Harmadnap megint ugy volt minden, mint azelőtt. János elbujt a
fűzfabokorba s fényes délben ment fürdeni Világi Szép Örzsébet
tizenketted magával. De már ekkor elhatározta János, hogy nem néz
vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalúl kukoríkol sem. Összefogta a
ruhákat gyorsan s ment vele, mint a szél. Kiabált Világi Szép Örzsébet,
a hogy a torkán kifért, de az is annyi volt, János nem nézett vissza.
Már épen a ház ajtala előtt volt, már majdnem fordította a fejét, s ha
az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna, de úgy
besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott. Világi Szép
Örzsébet ruhája is ott volt nála.

Alig ért be az ajtón, jött Világi Szép Örzsébet.

– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! látod, hogy
meztelen vagyok, ha van lelked, add ki a ruhámat!

De János nem akarta odaadni.

A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát
nem adta oda, mert a házban lakó menyecske felvilágosította, hogy a
Világi Szép Örzsébet ruhája szárnyas ruha, ha felveszi, elszáll, aztán
ütheti bottal a nyomát az egész ország. Világi Szép Örzsébet
beletörődött. Jánossal megesküdtek s hazamentek az öreg királyhoz, a
János apjához. A két királyfi is a maga országába.

Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást. De a szárnyas ruha
jól el volt rejtve, senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja.
Meg is vót hagyva az öreg királynénak, hogy senkinek el ne árulja.

Egyszer a királyfi, már mint Gyöngyharmat János, elment az erdőre
vadászni. Megparancsolta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy
rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor elszáll s ki
tudja, lesz-e többé az övé vagy sem? A királyné igérte is, hogy abból
bizony Világi Szép Örzsébet nem eszik.

Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Mindig
rítt meg panaszolkodott.

– Mi lelt téged, édes lyányom, Világi Szép Örzsébet!? – kérdezte az
anyósa.

– Mi lelt! hát még kérdezhetik is! hogyne volnék én szomorú, mikor más
menyecskének minden kedvét betöltik, kedvében járnak, nekem meg még azt
az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat
felvehessem, a miben a legszebb vagyok.

Azután rítt, rítt, mint a záporeső.

A királynénak eszibe jutott, mit mondott a fia.

De Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utóljára
megsajnálta, kivette a vadrokból[44] a szárnyas ruhát, odadta a rívó
menyecskének.

Nem is kellett annak több! kiöltötte s mint a madár, ment, azt se
mondta: dajbakancs!

Szegény Gyöngyharmat János! ha tudta volna, mi van otthon! de hitt az
anyjának, egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg a
nyúlat. A hogy épen egy nagy terepély fa alatt állott, leszól hozzá
valaki:

– Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!

Odanéz, hát ott szállott el felette Világi Szép Örzsébet. Lőtt volna
utána, de az akkorra már túnan vólt árkon-berken.

No! hát el volt keseredve. Mit csináljon most már? Azt hitte, hogy most
már vége van. Nyilj meg, föld! hadd ugorjak beléd! – mondogatta magában.
Utóljára is hazament, búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak
az imádság tartotta benne a lelket.

Azt mondja egyszer az anyjának:

– No! édes anyám! ha már nem lehet rád bízni semmit, el hagytad menni
tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudd meg, hogy én is elmegyek! elmegyek,
de addig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém
nem lesz! Isten áldjon meg!

Ezt mondta és elment.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, míg egy városba
nem ért. Abban a városban lakott egy híres fogadós. Annak épen
szobalányra volt szüksége. Gyöngyharmat Jánosnak kenyere nem volt,
felöltözött lányruhába s beszegődött oda szabalánynak. Már ott szolgált
egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a
fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru, a ki tizenkét tündér. A
fogadós már mondta is neki, hogy kitegyen magáért, mert azok nagyon
kényes kisasszonyok s ha valami nem jól lesz, nem jönnek oda többet!

Úgy is volt. Gyöngyharmat János kicsipte magát, amúgy is már jó húsban
volt, olyan volt mint a legfáinabb menyecske. De esze ágában sem volt
neki, hogy kiskik legyenek azok a kisasszonyok?

Épen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön a tizenkét daru.
Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat s valamennyiből egy-egy szép,
de szép lyány lesz. Azzal mennek be a szobába, a hol már készen várta
őket a rakott asztal meg a párolgó étel.

Gyöngyharmat János hordta fel nekik az ételt; serénykedett,
szorgoskodott, hogy hiba ne legyen.

A hogy ott sürög-forog, látja, hogy van köztük egy szép, de valami
nagyon szép lány, az alighanem Világi Szép Örzsébet lesz! közelebb ment,
jobban megnézte, az is volt csakugyan. Ebéd közben aztán súgtak-búgtak
együtt, mint a kik titkot beszélgetnek. Világi Szép Örzsébet ezt mondta
Gyöngyharmat Jánosnak:

– Édes szívem! szép szerelmem! most már én a tied, te az enyém! ásó,
kapa választ el egymástól, de már magammal viszlek! Tudd meg, hogy ez a
többi tizenegy tündér az én testvérem! majd ha az ebédnek vége lesz, mi
el készülünk menni, te kapaszkodjál a szoknyámba, s ha mi kimegyünk,
egyszerre darvakká változunk s elviszünk!

Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi
Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós észre ne vegyen
semmit, szaladozott ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körűl.

Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. Kint az ajtóban
megrázkódtak, valahányan mind darvakká változtak. S szálltak, szálltak
messze, János közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok
a madarak. Nemsokára hazaértek, az apjok házához. De János ott is csak
mint szobalyány volt, nem tudta őróla senki, hogy férfi, csak Világi
Szép Örzsébet. Egyszer az öreg király látja, hogy az ő lánya máskép van,
kurtább előlről, mint hátulról.

– Hallod-e, lyányom! mi az? kivel élsz te?

– Bizony, kedves édesapám! megvallom, hogy az a szobalyány itt nem
szobalyány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, arra
vess, ha látsz valamit!

– Hát már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok.

Volt öröm meg öröm Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt
Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János is abba’ a pillanatba’
levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy
ment az apósa elejbe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:

– Édes szivem, szép szerelmem! ha már mink egymáséi leszünk, tégy meg
egy kívánságomat, add ide a szárnyas ruhát!

Világi Szép Örzsébet még majdhogy meg nem haragudott.

– Ugyan hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! nem adom
biz’ én!

– Hát akkor, mondjad csak – faggatta János – mindig akarsz már te engem
szomorítani, itt akarsz hagyni?

– Nem akarlak én!

– Nohát akkor add nekem!

Addig kérte, addig kérte, mig oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor
tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát s mikor meggyuladt, olyant
szólt, mint egy ágyú.

Azután megesküdtek, boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz!
még most is élnek, ha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Ujj János parasztlegénytől. 1904. decz._



34. Aranyszóló pintyőke.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, az óperencziás
tengeren is túl, de még az öreganyám házán is túl volt, élt a világon
egy király. Annak volt három fia.

Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani,
azt mondja a fiainak egyszer:

– Fiaim! ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem
hozni s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét is, nektek adnám az egész
birodalmamat.

Több sem kellett a három királyfinak! ment, nyergelt egyszerre mind a
három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb csak egy csunya szürke
lóra. Mikor meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen-amolyan! hogy mer
elindúlni azon a gereblyén! De rájok se hajott a kis királyfi, ment ő is
az orra után.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy
menjen arra, a merre ők, de hogy még jókellvén el sem indultak s már is
kicsúfolták, ment magában. Útjában talált egy rossz kunyhóra, abban
lakott egy öregasszony.

– Adjon Isten jó reggelt, öreganyám! – köszönt a királyfi.

– Adjon Isten, kedves fiam! mi járatban vagy?

Hát elmondta oszt sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot.

Azt mondja az öreg asszony:

– Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túnan lakik egy másik öreg
asszony, az majd tud valamit mondani.

Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.

– Kedves fiam! ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az
élet vizével s hozd be, jótét helyébe jót várj!

A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik
öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az
ábéczéhez, csak a korsót nyomogatta a kezibe. De elmondta, hogy oda nem
messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól
jár.

Elment, rá is talált a vén asszonyra, vénebb volt már az országútnál, a
Sántalyánnak[45] akkor még ép volt a lába, mikor ő született. Beköszön a
királyfi:

– Adjon Isten jó napot öreganyám!

– Adjon Isten, kedves fiam! – mondta volna az öreg asszony, ha tudta
volna, de csak bakogta. – Hát mi járatban vagy?

Elmondja oszt a királyfi töviről-hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a
halálnak vizéből akar hozni s ellopja az aranyszóló pintyőkét is, ha
lehet, mert az apja úgy kivánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az
ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:

– Nagy fába vágtad a fejszéd, kedves fiam! de próbáld meg, hátha sikere
lesz. A hogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén
találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Akkor kösd fel a
lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el s ugrass be az ablakon.
Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy, mert
akkor véged! hanem szakits ki egy hajaszálát, ezzel kösd be az
aranyszóló pintyőke száját, a ki ott van mindjárt Tündérszép Ilona
mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a
vize, a korsójaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad
farka fel legyen kötve, mert akkor észrevesznek, oszt tudod már, mi jön
azután? Ne ez a kefe, meg ez a tojás meg ez a törülköző, ha bajba
kerülnél, ezekkel még kisegítheted magadat.

Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odadta a királyfinak
a kefével, tojással meg a törülközővel együtt. Az pedig elindúlt.
Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.

Épen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy
fényességtől, a mit látott. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a
nagy fényesség. Leugrott a lóról, első dolga volt a farkát felkötni.
Azzal felült s beugrott a nyitott ablakon. Ott meg valósággal eltátotta
szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült
Tündérszép Ilona, annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette
egy kalitkában az aranyszóló pintyőke. Már odahajlott a Tündérszép Ilona
arczához, hogy megcsókolja, de akkor jutott eszébe az öregasszony
mondása. Kihúzott a fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló
pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, a hány
korsót hozott, mindet belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az
aranyszóló pintyőkével együtt s azzal irdócz! ment ki az ablakon.

Igen ám! de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál
kicsüngött belőle, a várhoz ért, az pedig olyant zendült, hogy a
tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt
valaki. Akkor a hányan voltak, mindnyájan utána a királyfinak. Már majd
elérték, mikor a királyfi elhajítja a kefét, a mit az öregasszony adott.
Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.

No! meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjök, nem
repülhetnek át rajta, muszaj voltak az erdőn áttörni magukat. Azalatt a
királyfi messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a
szárnyukat használhatják, a hogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomába
voltak az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a
föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy
lett, a min a tündéreknek át kellett gyalogolniok, ha az aranyszóló
pintyőkét meg egyszer látni akarták. De a királyfi, a mikor másodszor is
a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan,
hogy még a tündérek se tudták átlábolni.

Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhaja, a kitől a tanácsot
kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizét. Azután sorba elment az
öregasszonyokhoz a korsóval.

Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalság
meg a halál vize is, csak egy a baj. Hazamenet a testvéreivel
találkozott, a kik semmi haszon nélkül jártak, nála meg látták, hogy ott
a két korsó a nyakában, a keziben meg a kalitka az aranyszóló pintyőke.
Kapták magukat, elvették tőle mind s őrá meg ráparancsoltak, hogy
öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak s az egészről ne
szóljon senkinek semmit, mert megölik. A királyfi mit volt mit tenni,
úgy tett, a hogy a bátyjai mondták, megigérte, hogy nem szól semmit.
Avval mentek hazafelé.

Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen
derék ember, mindjárt odadta nekik birodalmának egyharmadát. A legkisebb
fiát meg, a ki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.

Éltek ők boldogan. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb
lovat vakart meg szántott.

Egyszer a hogy felébrednek, látják, hogy a palota előtt van egy
aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona s azt
kiabálja:

– Király, király, öreg király! küldd ki azt a fiadat, a ki engem a
váramban megrabolt!

Először csodálkoztak, hogy ki lehet az, mi járatba’ van? de azután
eszökbe jutott, hogy ki s mi járatba’ van? Kimegy a legöregebb, lóra ül
ő is, mint a hogy Tündérszép Ilona jött s kiáll a hidra.

Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:

– Királyfi! mondd meg nekem: jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál
vize?

Az meg se tudott mukkanni.

– Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudná mondani!

Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál
vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.

Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:

– Király, király, öreg király! ha a házadból senki sem tudja megmondani,
a mit én kérdezek, háborút indítok ellened!

Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:

– Felséges királyom! gráczia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra
kimehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól!

A király kapva-kapott rajta.

– Eredj no! de okosan beszélj!

Felhajitotta magát egy lóra a királyfi, vágtatott egyenest a hídra
Tündérszép Ilona elejbe.

Kérdezi tőle a is Tündérszép Ilona:

– Mondd meg nekem, királyfi! jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál
vize?

– Balról a fiatalság, jobbról a halál vize!

– Ez jól van! – mondta Tündérszép Ilona. Hát az aranyszóló pintyőkével
mi történt?

– A fejedből kivettem egy aranyhajszálat, avval kötöttem be a száját s
úgy hoztam el kalitkástúl együtt.

Az öreg király meg a két fia odabent csak néztek, de a két királyfi meg
különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak.

Azt kérdezi akkor a legkisebbtől Tündérszép Ilona:

– Hát én ki vagyok?

– Te Tündérszép Ilona vagy! a te váradból hoztam én a fiatalság meg a
halál vizét meg az aranyszóló kis pintyőkét!

– No! ha az én vagyok, te meg szivem szép szerelme vagy, ásó, kapa
válaszszon el egymástól!

Összeölelkeztek, összecsókolkoztak, bementek a királyi palotába. A két
idősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbújdostak,
ki tudja hová! Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát,
azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhétországra szólót, még
most is élnek, hogyha meg nem haltak.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés
ideje: 1905. jan._



35. Tündérszép Ilona.

Hun vót, hun nem vót, de akarhun, vót a világonn ëgy kirá. Annak a
kirának az udvarába vót ëgy nagy jegenyefa, a ki mindég olyan nagy
árnyékot tartott, hogy a kastély elejit sosë süthette a nap. Ëcczër a
kirá nagyon megharagudott a jegenyefára, kihirdette, hogy a ki kivágja,
valami nagy jutalmat ad neki. Szétmënt a hir országszërt, gyöttek is,
vállalkoztak is sokann, de a fát csak nem birta kivágnyi sënkiféli së.

Lakott azonn a környíkënn ëgy kondás, az fëltëtte magába, hogy ha az
életyit tëszi is rá, de őneki ki këll azt a fát vágnyi.

Elé is vëtt ëgy nagy fejszét, avval útnak indút.

Mikor a kirá udvarába ért, mëgjelëntëtte ő emberségës módonn, hogy mit
akar? hogy ő a nagy fát akarja kivágnyi. A kirá nagyon megörűt neki,
szivesen beleegyezëtt a kondás akarattyába.

Hozzáfog a kondás, vágja a fát, csapkoggya a gyükerit, hát a hogy vágja,
a hogy csapkoggya, ëgy forgács fëlszát, oszt beleütődött ëgy gancsba.
Rögtön kinyít a fába ëgy ajtó.

Az ajtón kinéz egy öregasszony. Odaköszön neki a kondás, hogy »jó
reggelt adjon Isten! öreganyám!« »Adjon Isten, kedves fiam! hun jársz të
êre?« Eléaggya oszt a kondás, hogy mismit akar ő. Aszongya neki az
öregasszony: »Tudod-e, mit, fiam? në vágd të ki ezt a fát, mer ússë érné
vele sëmmit. Ha ereggy fel a tetejibe, terëm ott sok mindenfajta
gyömőcs, meg olyan szépségek vannak, hogy szëmed-szád eltátod, maj
mëllásd! Csak ereggy bátran, mikor az első ajtóho érsz, tanász ott ëgy
forgó kaszát, a ki mindég, szüntelen forog, azt várd el, még mëgáll, ëgy
félóráig szokott ányi, aggyig tovább meheccz, ha akarsz.« Hát ëgyet
gondolt a kondás, biz ő nem vágja azt a nagy büdös fát, inkább fëlmëgy a
tetejibe, oszt mënnézi, a kit az öregasszon mondott.

El is indút, mënt, mëndegét. Felér az első ajtóho. Az kinyít, odabe mëg
a forgókasza épen mëgát. A kondás is fogta magát, usgyi hamar be az
ajtón, ëgy félóra së telt bele, má akkor mëgint nyugodtan mászhatott a
kaszátú. A hogy mëgy, izé… mászik, hát körülötte a sok galyon szëbbné
szëbb, jobbná jobb gyömőcsök csakúgy piroslonak. Nem vót rëst, telerakta
a tarisznyáját dűlledésig.

De ott nem időzött soká, mer magos vót a fa nagyon, osz ki tudja, hun
van a másik ajtó? Elindút hát ujra. Mos má nehezebbire esëtt a mászás,
mer a tarisznya gyömőcs is húzta, de asz gondolta, hogy bíz ő má nem
mëgy vissza, ha má ëcczër idáig ért, ment tovább.

Ëcczër csak kinyilyik az utóssó ajtó is.

A kondás ott mëgállott, szétnézëtt. Az ajtó fëlëtt ëgy gyönyörves szép
tündérkert vót, tele virággal, magosná magosabb fákkal, mëg vót abba
annyi madár, hogy…! Azután belépëtt az ajtónn, ott vót ëgy gyönyörü szép
udvar, a közepibe ëgy remek kastély, a kastély hátáná mëg ëgy nagy tó.
Odamënt a tópartjára, lëült a szép ződ fűre. Hát a hogy ott ül, má majd
elámosodott, mikor három szép fejír hattyú szá lë a tóra. Mikor a víz
szélyihë értek, mëgrázkóttak, mindëgyikbű ëgy-ëgy szép tündérlyány lëtt.
Mikor a partonn lëvetkëztek, bemëntek a tóba fürdenyi.

A kondás látta őköt, de a tündérëk nem vëtték őtet észre, azután a
melyikët letszëbbnek látta, annak a partrú fëlszëtte a ruhájajit, osz
begyomászta a tarisznyájába.

A tündérëk mikor elvégezték a fürdést, a köztök való letszëbb keresi a
maga ruháját, de nincs sëhun. Ugyan hun lëhet? kereste ő azt mindenütt,
csak ott nem, a hun kellett vóna. Nagysokára látta meg, hogy a tó
partján ott ül ëgy embër, annak kellett elvinnyi az ő ruháját! Kérte
tülle, rimánkodott neki, de az csak nem adta oda. Mikor oszt mëgmonta,
hogy ő Tündérszép Ilona, ez a kastély mëg udvar mind ez övé, van neki
három tátos lova, mëg hogy a kondást mëgfogaggyja cselédnek, ha a
ruháját megkapja, a kondás kivette a tarisznyábú a szép ruhát, a ki
olyan könnyű vót, mint a békanyál.

A kondás beszegődött a három lóho, végezte is ő a dógát fájínú, nem vót
az ellen Tündérszép Ilonának sosë sëmmi kifogása. A kondás azonkivël is
jó viselte magát, nem vót së kocsmás, së kártyás.

Ecczër Tündérszép Ilona elejbe áll, hogy »hallod-ë, te kondás! én
tégëdët szeretlek, én az ettéd, të az enyim, ásó-kapa válaszszon el
ëgymástú. Uram leszel! – Jó?«

A kondás szivesörömest beleëgyezëtt.

Aszongya azután Tündérszép Ilona: »Ne ez a tizenkét kúcs, ez tizenkét
szobába vezet, mos má të itt otthon vagy, tudod-ë? de a tizenkettegyik
szobába në merd betënnyi a lábad, mer akkor nekëm is, nekëd is végünk
lësz!«

A kondás mëffogatta, hogy ő nem mëgy be, de má harmadnapra fëltörte a
fogadását, bemënt.

Egy nagy hordó vót abba a házba. A kondás kiváncsik vót, hogy ő mëgnézi,
mi van abba? Alyig hogy fëlborittya, kimászik alólla ëgy nagy tizenkét
fejű sárkány. Megijedt a kondás, s...ibe vagdosta a sarkát, úsz szalatt
kifele ëgënyest az ëstállóba. Ott leült a jászú szélyire, oszt úsz
szomorkodott. Mëgszólittya az egyik tátos: »Mé szomorkodol, kedves
gazdám!?« »Hát bizon csak azé, hogy a fogadásom feltörtem, bemëntem a
tizenkettegyik szobába, a hun ëgy tizenkét fejű sárkány mászott ki a
hordó aló. Végem van má nekem is meg Tündérszép Ilonának is!« »Sohsë
búsúlj, kedves gazdám! majd segitsün’ rúlla! Az a sárkány Tündérszép
Ilonát szeretné magának, de nem lësz ám ez övé! Eregy csak të el a
tengerpartra, a tengeren ellëttem én valaha ëgy csikót, hozd el azt
onnat, në fé! majd kisegít az a bajodbú, oszt ha hazaérsz, szó’ még
nekem is, majd útbaigazítolak én!«

Elindút a kondás nagy búsúltjába’, mënt, mënt hetedhét ország ellen, még
csak a tengërpartra nem ért. Ottang látta a csikót, ëgy szép ződ mezőn
legelészëtt. Kiveszi a tarisznyábú a kötőfékët, nyakába vetyi a lónak,
avval ráül, oszt vágtat vele haza, mint a szél.

Mikor hazaért, a tizenkét fejű sárkány má el akart ódódzanyi Tündérszép
Ilonával, de a kondásnak së këllëtt több, aló be az ëstállóba,
mëgkérdezte a tátost, hogy hát mitévő lëgyék most?

A tátos olyan vót, hogy az égig ért a nyaka, olyan magos vót, aszongya
neki: »Tík fëlmëntëk a fëlyhőbe, ott harczoltok mëg a sárkánynyal
életre-halára, majd mikor má jó elfárad a sárkány mëg tísis, rákiátok a
fiamra. A többitű osztan ne tarcs!«

Úgy is vót. Fëlül a kondás a csikóra, az fëlviszi őt a fëlyhőbe, a
sárkány utánnok.

De biz ők nem soká verekëdtek, allyig hogy mëgizzattak ëgy kicsit, a
nagy tátos ló fëlkiát ëgy nagyot, arra a csikó csak olyant rúgott a
sárkányon, hogy az tizenkét darabba esëtt lë a fődre.

A kondás mëg a csikó ekkor hazamëntek, Tündérszép Ilona megszabadút a
sárkántú, a kondásnak feleségi lëtt, oszt olyan boldogok lëttek ők, hogy
mán ë párja! Még most is ének táng, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszony közléséből.
Lejegyzési idő: 1904. márcz._



36. Királyfi Jankó.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétország ellen vót, az ópërënczipiási
tengërënn is túl vót, az üveghëgyekënn innet vót, a hun a fecskék
térgyënn mitáva kamicsoltak,[46] vót ëgy kirá, annak mëg három fia.

A kirá má öreg vót, a gyerëkeji mëg nagyok, aszongya nekik ëcczër:

– Hallyátok-ë, gyerëkejim! tik mán nagyok vattok, mët tugyátok a magatok
kënyerit keresnyi! válaszszatok az estállómbú magatoknak ëgy-ëgy lovat,
oszt mënnyetëk világá!

A három kiráfi összeszëdelőczködött, bemënt az ëstállóba, kiválasztott
ëgy lovat a legszëbbekbű, csak a letkisebb, a kit Kiráfi Jankónak
híttak, választott ëgy rongy turhós csikót, a ki még a sárbú is allyig
birt kimásznyi.

Búcsút vëttek édës apjoktú, oszt mëntek.

A két öregebb nem várta, még a kaput kinyittyák előttök, csak
ugrajtottak ki ëgënyesenn a kapu tetejinn. Kiráfi Jankó azonn a
bitringës csikón csakúgy czammogott kifele, a csikó még úgyis allyig
birt mënnyi.

Csufolta is a két testvér, hogy nem tudott jobbat tanányi? ezënn a
gereblyénn hogy kivánkozik valahova mënnyi? De Kiráfi Jankó rá së
hederítëtt. Mongyonak, a mit akarnak! Ő csak mënt tovább.

Hallotta ő a hírit, mint katona a kávénak, hogy valahun messzi, nagyon
messzi él a világszépasszonya, má régën furta az ódalát, hogy ő azt
magának mëgszërëzze, fël is tëtte magába, hogy mëgkapja! nem kapja! de
mëppróbállya!

Mënt, mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, estére ëgy nagy erdőbe ért.
Sëtét vót nagyonn, nem látott sëmmit. Fëlmënt ëgy fára, onnat nézëtt
szét, mére láthatna ëgy kis világot? Nem messzire mëppillantott ëgy nagy
kastét, abba vëtt eszre ëgy kis világot.

Lëmënt a fárú, fëlült a lovára.

– Hova mënünk!? – kérdezte a lova. (A lova tátos vót, azé tudott
beszényi.)

– Má én tudom, hova! – monta Kiráfi Jankó, csak mënnyünk!

Nemsokára odaértek a kastého. Jankó beköszön az albakonn:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten! mi járatba van?

– Elgyöttem a sógoraimot mëllátogatynyi!

– Hát kiféli maga?

– Én? – én Zákrétom kirá fia vagyok.

– Én mëg a lyánya! no! akkor jó van, győjjönek be!

Avval beeresztëtte Kiráfi Jankót, összeölelkëztek, összecsókolkoztak,
mingyá mëvvót a nagy atyafiság! Az asszony mingyá vocsorát is adott
neki, de mëmmonta, hogy sihessën, mer maj mingyá otthon lëssz az ura, a
varnyúkirá! kílső országba van dögöké, de má nemsokár otthonn lëssz,
oszt akkor jaj mind a kettőjiknek!

Be is kapta Jankó a vacsorát, mint kutya a legyet, olyan nagyokat nyelt,
maj mëffút! Az asszony elbújtatta a pinczébe a teknő alá, oszt várták,
hogy mi lëssz!

A varnyúkirá még négy mérfődre vót, mikor má kijabát a feleséginek:

Feleségëm! idegën szagot érzëk a házná! Add elé, mer széttéplek!

Mire kimonta, mán otthon is vót.

Aszongya neki az asszony:

– Në duzmaggyá má mindëné, a testvérëm gyött el mëllátogatynyi
bennetëkët!

– Hát akkor mé bújtatod le? monta a varnyúkirá, – ebatta!

De má akkorra Jankó is elégyött a teknő aló. Köszönt a sógornak, ammëg:

– Isten hozta! kedves sógor! hogy van? në haraguggyék mán, hogy olyan
fënnszóval beszétem! – Feleségëm! aggyá ënnünk, innunk sebësenn!

Az asszony vacsorát készítëtt be, a két embër új jólakott, mint a duda.
Mikor mëgëttek, azt kérdëzi a varnyúkirá Jankótú:

– Hát të, sógor! mi járatba vagy êre? mi szél hozott?

Jankó oszt elmonta:

– Hát, kedves sógor! hallottam én valamikor, hogy messzi valahun él a
világszépasszonya, azt szeretném én magaménak tënnyi, ha lëhetne. Hát
ebbe a járatba vónék!

– Hej! kedves sógor, – mondta a varnyúkirá, de nagy fába vágtad a
bicskádot! én három esztendeig jártam utánna, szótam vóna is vele, més
së lëtt az enyím! No! de të még fiatal vagy, maj mëssegít az Isten!
Osztan ha sikerű, ki në haggy a lagzidbú!

Beszégettek még ëgy kicsit, azután lëfeküttek. Rëggel Kiráfi Jankó útnak
indút, a sógora, a varnyúkirá még ëgy darabonn el is kísírtëtte.

Mënt ő, mëndegét, hun ballagva, hun koczorászva, estére mëgínt ëgy nagy
erdőbe ért. Ott is fëlmënt ëgy fára, szétnézëtt, ëgy kastéba látott
világot. Fëlült a lovára, odamënt, beköszönt az ablakon:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten! mi járatba van?

– Elgyöttem a rokonnyaimho látogatóú, itthon vannak-e?

– Hát kiféli maga?

– Én Zákrétom kirá fia vagyok!

– Úgy? én mëg a lyánya! győjjék be!

Kiráfi Jankó bemënt. Itt is ëgy lyánytestvéri lakott, ennek az ura vót a
saskirá. Nagyon szivesen fogták itt is, az asszony is mëg az ember is,
még allyig akarták másnap eleresztenyi. Ed darabonn, mint a varnyúkirá,
a saskirá is elkísírtëtte.

Harmagyik nap este mëgint erdőbe ért Jankó. Ott is tanát ëgy nagy
kastét, abba is a sógora lakott: a hollókirá. Jó telt az ideji ott is,
még el nem këllëtt neki gyönnyi. De a világszépasszonyával së a saskirá,
së a hollókirá nem nagyon biztatta, mer ők së mëntek vele sëmmire, még
mikor a hollókirá úttyára kísírtëtte Kiráfi Jankót, aszonta neki, hogy
elválakoztak:

– Majd elszállunk még mink sógor fëlëtt, maj mëllássa!

De Jankó csak folytatta az úttyát a kis tátos lovánn. Mëntek, mëndëgétek
nagy lassan, nagysoká elértek ëgy városba. Ott aszonta a tátos a
gazdájának:

– Tudod-ë, mellyik palotába lakik a világszépasszonya? Të majd oda
bemégy! de engëm vagy köss be az ëstállóba vagy haggyá magamra! Të mëg
ereggy be! de në köszönny sënkinek, së në szó’ sënkihë sëmminőt! A
világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd,
a mit ő, de në szó’ sëmmit!

Jankó úgy is tëtt. Bemënt a kapunn, lovát bekötte az ëstállóba, oszt
mënt ëgënyest a világszépasszonyáho.

Nem szót sëmmit, së fejíret, së feketét. A világszépasszonya épenn a
tyűkör előtt ült, nézëgette magát. Mellette vót még ëgy szék, abba ült
Kiráfi Jankó, oszt azt csináta, a mit a világszépasszonya: nézte magát a
tyűkörbe. Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is.
Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is. A világszépasszonya azután
fëlkelt a székrű, járkát a szobába, Jankó utánna, az asszony lëmënt a
kerbe járkányi, Jankó mindënt úgy csinát, de nem szót sëmminőt së. Mikor
az beszét a kertészszel, odamënt, oszt beszét vele ő is. Eszibe vót ám,
a mit a tátos mondott!

Má három napja, hogy a kastélyba van Jankó. Együtt früstököltek,
ebédëltek, vacsoráztak, de nem szótak ëgymásho. A harmagyik nap után azt
mongya Jankónak a világszépasszonya:

– Má látom, hogy az ettéd lëszëk! Sokann akartak má, de ëgy së áta mëg
szó nékű, mind hamarébb szót, mint én, oszt azé nem lëhettem övék. Nekëd
is még ëgy próbát këll kiánod, három napig tart. Előző nap az
arczképekët nézëgetëd, másogyik nap a kerbe sétász, harmagyik nap a
szobákat nézegtëd…

Akkor fölkelt a székrű a világszépasszonya, kívël várt rá a kocsi,
belevette magát, oszt elhajtatott.

Jankó magára maradt. Mán ép a harmagyik nap telt neki. Nézte sorba a
szobákot, ki aranyos vót, ki ezüstös, ki másfurma, mikor a
harminczkettegyik szobába ért, látta, hogy ëgy sifony hátáná még ëgy
ajtó van. Mingyá elhúzta onnat a sifont. A kúcsokkal mëg próbágatta,
mëllyikkel nyína má ki! A tizënharmagyik kúcscsal kinyít a
harminczharmagyik ajtó. Valahogy belép, ott lát ëgy tizënkétfejű sárkánt
aranylánczokra kötve.

Aszongya neki a sárkány:

– Aggy egy puhár vizet, adok érte ëgy királyságot!

Kiráfi Jankó adott neki.

– Aggyá még ëgy puhárral, adok érte még ëgy királyságot!

Jankó adott másocczor is.

Aggyá má harmacczor is, három királyságot adok!

Jankó nem rëstëllte, kiöntötte a harmagyik puhár vizet is.

Mikor a sárkány az utóssó kortyot is lënyelte, mëgrázkodott, az
aranyláncz lëpattogott rúlla, oszt repűt ki a szobábú. A
világszépasszonya épen hazafele akart gyönnyi a kocsijával, mikor a
sárkány odaért, kikapta a kocsibú, oszt elszát vele.

A kocsi befordút az udvarra, a lovak patkója mëg csak úgy czikrádzott.
Tomboltak a lovak, hánták magokat. Otfël Kiráfi Jankó nem tudott mit
gondolnyi, mi zaj lëhet a? Lëmëgy, ott áll előtte a kocsi a lovakkal.
Odaszól a lovakho:

– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya
gazdasszonyod!

– Nincs! Nincs! monták a lovak.

– Hát hunn van?

– Elvitte a tizënkétfejű sárkány, kikapta a hintóbú! monták a lovak nagy
szomorúvann.

Akkor Jankó ráparancsolt a cselédségre, hogy maraggyék mindën úgy, a
hogy van, ő most elmëgy! Avval ő fëlült a turhós csikójára, oszt
elballagott.

Ëcczër ëgy nagy városba ért. Rëggel kilencz óra vót, mikor mëllátta,
hogy a világszépasszonya kossóval mëgy a kútra vízé. Odaszól neki Jankó:

– Csapd azt a kossót a kútho, gyere! én elviszlek!

A világszépasszonya a kossót úgy odavágta a kúthó, hogy nemcsak a kossó
tört össze, ha a kút is összedőt. Fëlült az asszony Jankó mellé, oszt
ballagtak hazafele.

A sárkány csak este hét órára ért haza. Első gongya is az vót, hogy
mëgkeresse a világszépasszonyát. Nem tanáta. Lëmënt az ëstállóba. Vót
neki ëgy háromlábú tátos lova, azt kérdëzte mëg: hun van a felesége? A
ló aszonta:

– Kiráfi Jankó elvitte!

– Ëhetëk-e, ihatok-e még? kérdezte a sárkány.

– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, ëgyet ugrok, utóérjük!

A sárkány ëtt is, itt is, alutt is, avval fëlült a tátos hátára, az
ëgyet ugrott, utóérték a világszépasszonyát. A sárkány Jankó ölibű
kikapta a szép asszont, a buzogányával mëg ëgy nagyot vágott Jankó fele:

– Ne! itt van ëgy kiráság!

De az ütés nem érte.

A sárkány hazavitte a világszépasszonyát.

De Kiráfi Jankó nem birt belenyugonnyi, hogy az asszony nem ezövé.
Elindút mëgint a turhós csikón. Reggel kilencz órakor a
világszépasszonya mëgyën a vízé a kútra, Jankó odaszól neki:

– Csapd a kossót a kútho, oszt gyere velem!

A világszépasszonya úgy tëtt, fëlült a lóra újfënt Jankó mellé.

A sárkány mëgint csak este hét órára gyött meg. Ëgënyesenn mënt be az
ëstállóba.

– Hun a feleségëm?

– Elvitte Kiráfi Jankó!

– Ëhetëk-ë, ihatok-ë még?

– Ëheccz is, ihaccz is, vékonyhajú mogyorót is feltörheccz, alhaccz is…
ëgyet ugrok, utóérjük.

A sárkány ëtt is, itt is, vékonyhajú mogyorót is tört fël, alutt is, a
ló ëgyet ugrott, utóérték Jankót. A sárkány kikapta ölibű a
világszépasszonyát, Jankót mëg olyanokra vagdalta, mint a pozdërva.
Avval mënt haza. A kis turhós csikó ott maratt, őrizte a gazdája
testyit.

A hogy a kis ló ott szomorkogyik, ára repű a Jankó három sógora,
aszongyák úgy ëgymásközt:

– É! ammëg ott a sógor, szétvagdalva!

Lëszállottak mingyá. A hollókirá sietëtt forrasztófűvet keresnyi. Mikor
hozott, avval összeragasztották, mërrázták, Jankó míngyá fölélett. Csak
annyit mondott: jaj! de elaludtam;

– Bizony alunna ken, sógor! még a világ! ha mink mëg nem látyuk! monta a
hollókirá.

Avval a sógorok elszátak, Jankó mëg fëlült az ő hűségës turhós
csikójára, oszt ballagot a kútho, a hun a világszépasszonya húzta a
vizet. Aszonta neki Jankó:

– Hallod-ë, világszépasszonya! mos má nem viszlek el, ha azt mondom:
ereggy el a bódba, vëgyé szőnyëgët, húzd be vele a sárkány lovát tetőtű
talpig, oszt ha a sárkány haragszik, hogy mé csúfítottad el a lovát,
kérdëzd mëg tűlle: »hunnatvaló ez a ló, hogy még párját is szërëzhessünk
hozzá!?« Tudod-ë?

A világszépasszony beleëgyezëtt.

Mikor a sárkány mëllátta a lovát, hogy el van csúfítva, elkezdëtt
veszekënnyi az asszonyra. Da a világszépasszonya aszonta neki:

– Ugyan në veszekëggyék má mindég! ha mongya mëg, honnatvaló ez a ló,
hogy párját is keríthessünk hozzá!?

De a sárkány aszonta:

– Mind bolond embër a, ki a feleséginek mindënt elmond!

A világszépasszonya aszongya erre:

– Mind bolond embër a, ki a feleségitű eltitkol valamit! Mit fétesz? isz
mán Kiráfi Jankót agyonvagdostad! kitű fétesz mém most is?

Erre a sárkány aszongya:

– No! jó! hát mëmmondom: szógálatomé kaptam!

– Hun szógátá érte?

– Messzi a Vërëstengërbe van ëgy sziget, azonn lakik ëgy ördöngös
asszony. Annak van három lyánya. Ezëk a lyányok rëggerre mindég lovaké
vátoznak. Minden nëgyegyik nap mëgellyik ëgy közűllök, oszt hogy én
három napig őrzöttem őköt, ezt a lovat kaptam az ördöngős asszontú! No!
jó van-ë má? tudod-ë má?

– Hát a nëgyegyik lábát hun vëtték el? kérdezgette, faggatta a
világszépasszonya.

– Hát a vámházná! monta a sárkány.

Isz ek këllëtt a világszépasszonynak is! másnap tanákozott Jankóval,
mingyá elmonta neki az utóssó szóig, a mit a sárkány mondott.

Jankónak së këllëtt több. Fëlült a kis lóra, oszt nagy lassan
ballókázott a Vërëstengër fele. Ecczër ëgy vámhídho ért.

– Hova mégy? kérdezte a vámhidas.

– Szógálatot keresnyi! monta Jankó.

– Accz-ë nekëm szolgálatod jutalmábú?

– Adok!

Tovább engette mënnyi Jankót. Nemsokára ëgy másik vámhídho ért. Ott is
mëgkérdëzte a vámhidas:

– Hová mégy?

– Szógálatot keresek!

– Accz-ë nekëm a szógálatodbú?

– Adok!

Avval az is engette tovább.

Mënt, mëndëgét, ëcczërcsak elért a Vërëstengërhë, a Vërëstengërbe arra a
szigetre, a hun az ördöngős asszony lakott. Lëszát a lovárú, bemënt,
köszönt:

– Aggyon Isten szërëncsés jó napot! édës öreganyám!

– Aggyon Isten, kedves fiam! Szërëncséd, kutya! hogy édës anyádnak
szólítottá! monta az asszony.

– Nekëd is szërëncséd, hogy kedves fiamnak montá! vágta oda Jankó.

– Mi járatba vagy?

– Szógálatot keresëk!

– No! én mëffogadlak! Van nekëm három lovam, azokat këll kihajtanod a
legelőre, oszt mëgőríznëd.

Három nap ëgy esztendő. Ha jó kiszógátad a három napot, a mit kérsz
tűllem, azt adok neked!

Mëvvót az ëgyesség.

Rëggel Kiráfi Jankó kihajtotta a három lovat a tengërpartra. Hozzáfogott
a kënyerezéshë, azután lëfekütt a fűbe. A három lónak së këllëtt több,
ráfújták Jankóra az álomszellőt, oszt még az alutt, ők nyulaké vátoztak,
ott vót nem messzi ëgy tábla búza, abba szalattak.

Mikor fëlérzëtt Jankó, a lovakot nem látta sëhun. Nagyon elszomorodott.
Vakarta ott is, a hun nem viszkedëtt. Micsinállyék má? Ecczërcsak
láttya, hogy gyön a három sógor. Azok mëmmonták neki, hogy a három ló
három fejér nyulé vátozott, majd ők kergetyik a búzábú, Jankó mëg állyék
a szélyin a kantárral, oszt mikor kigyönnek, vágja a fejikhë.

Úgy is vót. Kergette a három sógor a három fejír nyulat, Jankó mëg ott
várt a búza szélyibe a kantárral. Ëcczër gyönnek a nyúlak, Jankó oda a
kantárral! mind a hármat mëffogta. De má ekkor lovaké változtak.

Hazahajtotta oszt őket.

Otthon kérdëzi az ördöngős asszony:

– No! fiam! hát megőrzötted a lovakot?

– Mëg ám! öreganyám!

Avval Jankó vacsorát kapott, az asszony mëg kimënt az ëstállóba, jó
elverte a lyányajit: mé hatták magokat mëffogatynyi! A három testvér
aszonta az annyának:

– Të nagy ördög vagy, de az még nállad is nagyobb!

Másnap rëggel Jankó mëgínt kihajtotta a lovakot. A hogy azelőtt való nap
járt, új járt most is. Elalutt a lovak eltüntek, arany kacsáké vátoztak.
Ha a három sógor a tóbú ki nem zavarja őköt, nem tutta vóna mëgkerítenyi
soha. Este hazahajtott, a lovak kikaptak újfent, de nem úgy, mint
tënnap, ha hécczërte jobban. Jankó örűt, hogy két nap má elmënt baj
nékű.

Harmagyik rëggel is kívël van Jankó a lovakkal. Kënyerez, lëdől
pihennyi, a lovak mëgint ráfújják az álomszellőt, úgy hogy Jankó elalutt
nagyon. Ők meg hipp! hopp! vótak, nincsennek.

Fëlkel Jankó, de ló nincs. Csak fëlëtte vót az égënn ëgy nagy fëlyhő. A
három ló vót az a fëlyhő! De Jankó nem tutta!

Mán kezdëtt nagyonn szomorkonnyi, mikor mëllátta, hogy ittgyön a három
sógor. Azok szátak ëgënyest hozzá.

– Hallod-ë, në szomorkoggy, – monták neki. Látod-ë ott azt a nagy
fëlyhőt? – az a három ló. Mink most vërës lángé vátozunk, oszt fëlmënünk
a fëlyhőhö veszekënnyi. Itt van ëgy kard, ha a kék láng elboríttya a
vërës lángot, szúrd kërësztű magad evvel a karddal. Inkább így hally
mëg! Ha pegyig ëgy csomó fejér hab esik lë, hajídd hozzá a kötőfékëdët,
oszt a lovaid mëgkerűnek. Ha hónap rëggel az asszony kérdëzi: mit
kívánsz szógálatodé, el në fogaggy sëmmit, csak azt a csikót, a kit
hónap ellyik az ëgyik ló! De el në felejd, tudod-ë?

Avval a három sógor vërës lángé változott, oszt mënt fël ëgënyesenn a
fëlyhőnek. Mingyá lácczott, hogy a kék mëg a vërës láng veszekëgyik mán
javába. Ecczër a kék láng elborította a vërësset, Jankó épen a szívibe
akarta szúrnyi a kardot, mikor láttya, hogy fëlűrű esik lëfele ëgy csomó
fejír hab. Rögtön hozzávágta a kötőfékët, mire mëllëtt mind a három ló.

Hajtotta haza vígann. Az ördöngős asszony durúzsolt, mikor kiatta neki a
vacsorát, a lyányajit mëg úgy elverte, hogy még olyan pühölést! De azok
csak aszonták:

– Ha të nagy ördög vagy, ez nagyobb még nálad is!

Nem ért má az a szó sëmmit, Jankó kitőtötte az esztendőt.

Másnap aszongya neki az asszony:

– No! fiam! kitőtötted az esztendőt, ha ezt a tartománt kérëd is, mëg
këll annom! mit kivánsz?

Aszonta Jankó:

– Nem këll nekëm sëmmi së, csak az a csikó, a kit máma ellëtt az egyik
ló!

– Azt nem adhatom, fiam!

– No! ha nem adhattya, hát ëgyeb nem këll. Isten ággya mëg!

Jankó mán kigyött a kapunn is, mikor az öregasszony utánna kiátott:
gyere vissza! odaadom!

Mëgfogta Jankó a csikót, de először vezetnyi këllëtt, olyan gënge vót.
Mikor kiért vele a szigetbű, épen csak olyan fájin nagy ló lëtt belűlle,
mint a többi. Akkor oszt fëlült a hátára.

Mëgy, mëndëgé, az uton tanákozik ëgy juhászszal.

– Aggyá nekëm ëgy zsákot, juhász! adok érte ëgy marék aranyat.

A juhász adott.

– Aggyá még két báránt is, azé mëg adok még két marék aranyat!

A juhász azt is adott.

A két báránt Jankó bekötte a zsákba, maga elejbe vette a ló hátára, oszt
mënt.

Nemsokára odaért a vámhídho. Kérdezi tülle a vámhidas:

– Hoztá-e valamit nekem, hé?

– Hoztam! azzal a zsákbú kieresztëtt egy báránt. Még keresgéték, – mer
elszalatt! – ő azalatt tovább mënt.

A másik vámhidasnak is odatta a báránt rengyibe, azután nyargalt
ëgënyesenn a sárkány palotája fele.

Épen rëggel kilencz óra vót most is, hogy odaért. A világszépasszonya
vitte a kossót a kezibe, mënt a kútra. Mëglátta Jankó:

– Csapd a kútho azt a kossót, oszt gyere velem!

Oda is csapta úgy az asszony, hogy ëgy szikurdum nem maratt belűlle
épségbe! avval fëlült Jankó mellé, utánnok vót a turhós csikó, oszt
mëntek, mint a szél.

Este hat órakor gyön haza a sárkány, ëgënyesenn mënt az ëstállóba.
Aszongya a lovának, mer az nagyon kapálódzott:

– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya
gazdasszonyod!

– Nincs! Nincs!

– Hát hun van?

– Elvitte Királyfi Jankó.

– Ehetëk-ë, ihatok-ë még!? kérdezte a sárkány.

– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, hatot is ugorhatok, még së érëm utó!

No! vót harag mëg mérëg a sárkánba is, maj szétvette. Elmënt a gépészhë,
csinátatott vele olyan vasbuzogánt, a mëllyiknek olyan hëgyi vót, mint a
tő.

Mikor a buzogány készenn vót, fëlült a lovára, kétódalt mindég verte,
szurkáta a lovát, szëgénnek má a bélyi is csüngött. Ecczër a ló ëgyet
ugrott, lëhajította a hátárú a sárkánt úgy, hogy kampësz lëtt ëcczërre.

Kiráfi Jankó mëg repűt tovább a világszépasszonyával, még haza nem
értek. Otthon mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, avval
világítottak, mém most is boldogan élnek, ha mën nem haltak.

Galilián köpönyeg, tódd a mesét, ha lëhet. Eggyig vót, több se vót.

_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi, 23 éves dohányos bojtártól.
Lejegyzési idő: 1904. május._



37. Nemfélek Jankó.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak mëg két fia. Az a
két gyerëk mindég az ëstállóba hát a lovakra ügyelnyi. Az ëgyik, mikor
tüzeltek az ëstállóba, mindék borzongott, fét valamitű, a másik mëg, nem
vót má olyan dolog a világonn, a mitű fét vóna. Az apjával is csakúgy
foghëgyrű beszét, nem fét attú së.

Monta neki az apja sokszor, hogy »maj mëttanítanak mét tégëd valahun
keztyűbe dudányi, nëfé! csak vesd magad olyan nagyon!« »Mit? engëmet?!«
monta Jankó, »má engëm në ijeszszék mëg a világonn sënki, sëmmi!« »Jó
van, jó, fiam! véginn pattan az ostor! ëcczër lëssz, a ki sosë vót!«

A gyerëk nagyon makacs vót, fëltëtte, hogy – van ötven tallérja, oszt
elindú a világba, azt az ötven tallért annak aggya, a ki őt mëttaníttya
fényi.

El is indút. Má a másik faluba kezte kiabányi, hogy »ötven tallér annak,
a ki mëttanít fényi!« A harangozó vállalkozott, hogy maj mëttaníttya ő!

Fëlkűtte Jankót a toromba harangoznyi écczaka, ő mëg lepedőt vëtt
magára, oszt úgy mënt fël a toromba. Mikor Jankó mëllátta, nem hogy
mëgijett vóna, ha fëlkapta az ölibe, oszt kihajította a toronyablakonn.

Abbú a falubú mënt tovább. Mindënütt azt kiabálta, hogy »ötven tallér
annak, a ki mëttanít fényi!« Ott mëv vót ëgy hóhér, a ki azelőtt való
nap akasztott fël hét embërt. Ő aszonta, hogy mëttaníttya Jankót fényi,
ha ördöggel határos is. Elhítta Jankót magáho, bezárta abba a komrába, a
hun a hét akasztott embër lógott, ott këllëtt neki lënnyi rëggelyig.

Várta a hóhér, hogy maj rimánkogyik Jankó, csak eresszék ki má, de Jankó
olyan jóézűenn alutt, mint a tej, eszi ágába së vót, hogy ő most
akasztott embërëkkel hál ëgy haj alatt. Rëggel kigyött a komrábú, nem
vót ő neki sëmmi baja së, még inkább olyan kanfurgyia beszédëket beszét,
hogy nem győztek rajta ëlëget nevetynyi.

Jankó mënt tovább, mert még nem tanították mëg fényi.

Mëgy, mëndëgé, tróbákozott ő vele mindënfajta embër, de nem mënt vele
többre a neveccségné.

Ëcczër beért ëgy kirá udvarába. Annak a kirának vót ëgy vára, a kibe
sënki së mert má estefele bemënnyi. Ki is vót hírjesztelve, hogy a ki
abba három nap, három écczaka mëm mer lënnyi, azé lëssz a kirá lyánya.

Jankó a hogy mëhhallotta, ëgënyesenn mënt mondanyi, hogy ő nem fé az
ördögtű së, ő mëhhá benne.

Estefele be is mënt Jankó a várba.

Écczaka épenn javába alutt, nagy csörtögést hallott. Fëlkelt, hát
láttya, hogy a szoba, a hun hál, tele van boszorkánval. Lëhajtotta a
fejit vissza, oszt alutt tovább. En neki nem vót sëmmi së.

Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi
– fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb.
Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította,
oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.

Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn
koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt
kipëndërgette az öregnek a bajuszszát. A többit mëg mëkkínáta ëgy-ëgy
pipa dohánval. Azutánn rágyútott maga is, oszt lëdőt ëgy hêre, pihent,
mint Marczi Hevesënn.

Rëggerre kitelt a három nap. Mënt a kiráho Jankó, hogy övé má a lyánya,
kiáta a három napot. A kirá csudákozott, hogy »no! még ilyen embërt nem
láttam az életbe, má igazánn fájin embër vagy! ettéd a lyányom!«

Mëg is tartották az esküvőt mingyá másnap. Vót ott olyan dáridó, hogy
még olyat ki látott!

Mikor lëfeküttek a legény a lyánval, a szógállónak má jó előre mëv vót
parancsolva, hogy éfékor a legény alá öncsön valamit, hátha attú
mëgijed!

Úgy is vót. Éfékor mënt be a szógálló, vitt be ëgy csobor halat vízzel
ëgyütt, azt öntötte a királyány ura alá. Hát a hogy odaöntötte, a hal
elkezdëtt vickándoznyi, a legém mëg fëlérzëtt. Nem tutta: mi lëhet az
ott alatta? úgy mëgijett, maj mëhhasatt a szívi. A feleségi mëg ezt
leste. Mikor javába ihedëzëtt az embër, Nemfélëk Jankó, a királyány
nagyot nevetëtt rajta. »Mit neveccz, te bolond!« monta neki Jankó. »Hát
csak azt, hogy ilyen embër vagy të! aszontad, hogy má nincs olyan a
világonn, a kitű të féné, oszt mos mëg attú a csëpp haltú is halára
ijetté! No! azé nem baj! csak mëttréfátunk!«

Jankó ëgy kicsit rëstëlte is a dógot, de azutánn má ő së nagyon bánta,
hogyha monták neki a halat. De nem is kötte többet az ëbet a karóho, ha
mëhhúzta magát, a feleségivel boldogann ét, tán mém most is él, ha mën
nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyürő Klári parasztasszonytól. Lejegyzési
idő: 1904. márczius._



38. Borsszem Jankó.

Hun vót, hun nem vót, nem mernék rá mëgeskünnyi, hogy hun vót, de arra
së, hogy vót, de má akar vót, akar nem vót, hát hal lëgyék, hogy: vót –
a világonn ëgy asszony, annak születëtt ëgy kis fia. Olyan csëpp vót,
hogy elnevezték Borszëm Jankónak.

Ez a gyerëk, má a születési napján úgy élett, mint ëgy kis kirá,
henczëgëtt, mindenkivel csak úgy beszét, mint a kondás a disznóval.
Másnap mëg má odakiátott az annyáho, hogy »hallya-ë ke!? mënynyék el a
kiráho! oszt mongya mëg neki, hogy ha nekëm aggya a lyányát, visszahozom
azt neki, a mit má tíz esztendeji elvesztëtt: az aranszőrű paripát!
Sebësenn járjék, ëgyik lába itt, a másik ott!«

Elmënt az annya, de rá së fityítëttek az ő beszégygyire, úgy kellett
neki hazamennyi, a hogy elmënt.

Jankó mëh haragudott csudálatosann. Majd elmëgy hát ő! maj mëmmutatja ő,
hogy odaggyák!

Mikor a kirá elejbe ért, ott is olyan hëgyësenn beszét, hogy… A kirá is
mëcscsëndësëdëtt, oszt odaígírte neki a lyányát, de előbb hozza haza az
aranszőrű lovat.

Jankó válalta, hogy ura lësz a szavának.

Másnap fëlültek ëgy kocsira, befogtak két lovat, oszt mëntek.

A mint mënnek, mëndëgének, hetedhét ország ellen, gyön előttök az utonn
ëgy rézszőrű paripánn a hétfejű sárkány, annak a lova lába ëgy kőbe
mëbbakott. Aszongya a sárkány: »héj! ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm
Jankó itt van, mëgölném, ha hét lelki vóna is!«

Jankó hallotta ezt a kocsis mellől, fëlugrik, oszt odakiáttya neki: »itt
vagyok, mit akarsz velem? gyössz-ë velem karra vagy kardra?« A sárkány
kardra mënt.

Borszëm Jankónak csak annyiba kerűt őt mëgölnyi, mint a sëmmi, úsz
szëtte lë a fejejit ëgyënkint, mintha csak simogatta vóna. Mikor má
mëddöglött az a kutya hétfejű, a rézszőrű paripáját odavezette a
kocsiho, a másik kettő mellé.

Avval mënt tovább. Nemsokára gyött a tizënnégyfejű sárkány ezüstszőrű
lovonn. Az is elkezgyi, mikor a lova lába mëgbakik: »no! biztosann az a
kutya Borszëm Jankó jár itt!« Jankó a bakonn ült, onnan vágott oda neki:
»itt vagyok, kutya! mit akarsz velem? mire gyössz? karra, vagy kardra?«
»Kardra!« oszt olyant ordított a tizennégy torkábú a sárkány, hogy a
Jankó kocsijok maj fëlfordút.

Hát mëntek kardra. De ez is új járt, mint a hétfejű, lëmarkolászta Jankó
a kargyával valamennyi fejit.

Azután elvëtte az ezüsszőrű paripáját, odakötte lógósnak a többihë, oszt
mënt az uttyára tovább.

Nem sokáig këllëtt neki mënnyi. Az aranszőrű paripánn közelëdëtt a
huszonnégyfejű sárkány. Úgy rúgta a port a lova, mintha felyhő
hempërgene az útonn… Mëbbotlott a lova lába annak is. Aszongya hogy:
»ennye, ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó van itt, mingyá
mëgënném!«

Jankó is bátor vót, nem këllëtt neki a szót kécczër mondanyi, aszongya
rá: »mi bajod velem, te, kutya! karra gyössz-ë, vagy kardra!?« »Kardra,
ebatta, hagy apríjjalak szét!« Össze is mëntek, Jankó oda tëtte, a hova
akarta. Jó odavagdosott neki amúgy magyarosann. A huszonnégy fejű
sárkány csak eldőt, mint a fa, a kit kivágnak a tövibű.

Akkor Jankó fëlült az aranszőrű paripára, a kocsi elejbe lovagolt, oszt
indútak haza.

Mëgvan má az aranszőrű ló, hál’ Istennek! övé lëssz má a kirá lyánya!

Hahaj! de nem is úgy van ám még a!

A hogy mënnek, mëndëgének, hazafele, útközbe ëgy tengër partyára értek.
Ott a tengerbű ëgy gyióhajbú kilépëtt ëgy embër. Az aszongya Jankónak:
»add ide azt az aranszőrű lovat, hé!« Jankó nagy mérgesenn felelt neki:
»hát mé annám má én azt oda neked, isz’ én birkóztam mëg ezé!« »De add
ide – monta az embër – mer máskép mëgbirkózunk!« »Hát as së bánom!« –
monta Jankó.

A hogy birkóznyi akarnak, a tengëri embër csak odamëgy, fëlkap a lóra,
oszt viszi be a tengerbe.

»Kutyafitta! vén embëri! – monta Jankó erre – add hát vissza a lovamot,
nem az ettéd a!« De az öreg csak annyit szól: »ha Tündér Ilonát elhozod,
akkor visszaadom!«

Gond ütte a Jankó fejit. Hun, mérű kerícscse ő elé Tündér Ilonát? Hátha
mës së tanállya? Főtt a feji. De csak mënt. Má akarhogy lëssz, maj lëssz
valahogy.

A mint mëgy, mëndëgél, tanál az útba ëgy embërt. »Hova mégy të, hé!?!«
»Csak mënëk, ára, a mére! én kengyelfutó vagyok, szeretnék szógálatba
ányi. Ha nem bánod, hát hozzád szegődök!« »Gyere no!« – monta neki
Jankó.

A hogy mënnek ők ëgyütt, tanának ëgy embërt mëgint, azután ëgy másikot,
ëgy harmagyikot mëg ëgy nëgyegyikët. Az első vót a messzilátó, a
másogyik a messzihajító, a harmagyik a nagyëhető, a negyegyik a fázós
embër.

Mëgëgyeznek ők szépenn mind a hatann; Jankó mëg gondolta is, hogy »hátha
szükségem is lëhet rájok, hát csak hagy gyöjjönek!«

Mënnek is ők, mënnek, még a Tündér Ilona palotájáho nem érnek.

Ott bekopogtattak, beeresztëtték őköt.

Jankó eléatta, hogy mismi járatba vóna? hogy ő Tündér Ilonáé gyött!

Aszongya neki Tündér Ilona: »iszën elmënnyi elmënëk, abbú szó sincs, de
csak úgy, ha nagyanyámtú a menyasszonyi ruhámot elhozzátok!«

Ekkor jutott csak Jankónak az eszibe, hogy »isz’ itt van a kengyelfutó,
majd el kalajtat az érte!« De Tündér Ilona aszonta ám: »itt këll annak
másfél óra alatt lënnyi!« »Itt lëssz«, kiátott bele a kengyelfutó, oszt
szát, mint a villám.

Várják ők otthon, má ëgy órája oda van, més së gyön a kengyelfutó.
Aszongya Jankó a messzilátónak: »néz má mëg, hun jár? hogy mém mos së
gyön!« Nézi a messzilátó, aszongya, hogy »ott alszik ëd dombonn! Feji
alatt van ëgy katula, abba van a mënyasszonyruha!«

Elékapja Jankó a messzihajítót: »hajícs csak fël, hé! de agyon në üsd!«

A messzihajító fëlvësz ëgy röget, odahajít. A messzilátó mëg nézte. Hát
aszongya ëcczër: »ennye! pajtás! de jó odatanátá, épeng a katulát
sútottad ki a feji aló! Má fël is érzëtt a kengyelfutó. Má gyön is!«

Allyig monta ki, má ott vót a kengyelfutó. Hozta a menyasszonyruhát.
Vitték be Tündér Ilonának. »No, most má, Tündér Ilona! gyere velünk,
viszlek!« monta neki Borszëm Jankó.

»Még nem mënëk«, vágott vissza Tündér Ilona, »itt van ëgy kád tej, ëgy
kád kása mëg tizënkét ju, ha ezt mëgëszitëk, akkor elmënëk!«

Jankó is micsinállyék? szót a nagyëhetőnek, hogy segíccsék má rajtok, ha
tud.

Annak nem këllëtt rimánkonnyi, csak mëcscsavarintotta az egyik
bajuszszát, be a kád tejet, mëcscsavarintya a másikot, be a kád kását, a
juhok közű mët tizet csak olyan könnyesenn hajingát be, mintha sëmmi së
vóna.

Látta Tündér Ilona, hogy ezënn a Jankónn ëgykönnyen nem fog ki, má mëg
akarta magát annyi. De még azé most is tanát ki valamit, a mivel hátha
mëmmëntené magát. Vót ëgy szobája, a minek a pádamëntoma rostébú vót, az
alá tüzet rakatott. Azután bekűtte minnyájokot oda.

De mos së járt túnann az eszikënn, a fázós embër úgy el kezdött fáznyi,
hogy egészenn enyhes lëtt a lebëgő.

Tündér Ilona látta: má kárësz-kurësz, a hol lëssz, úl lëssz! mennyi
këll! Fëlőtözött, oszt mënt. Jankó a nyerëgbe tëtte maga elejbe.

Má jó darabonn mëntek, ëcczër csak Tündér Ilona mëszszökött a nyerëgbű.

»Hű! a teremfáját! te messzilátó! néz mëcs csak, hova lëtt az a Tündér
Ilona!?«

A messzilátó csak félyig nyitta ki a szëmit, mingyá mëllátta ëgy ház
sarkába a pókhálló alá vót elbújva. A kengyelfutó mingyá visszahozta.

De nemhiába, hogy hunczut a fehércseléd, nem lëhet abba hinnyi
ëgykönnyenn! allyig mëntek ëgy hajításnyira, Ilona újfënt elszát.

Mëgesëtt vóna Jankónak, ha nincs vele a messzilátó! De az most is
mëttanáta ëgy ballangba. A kengyelfutó visszahozta mëmmëg.

Mëntek oszt békességvel.

Mikor a tengërhë értek, gyött a tengeri embër, hogy odaggya az aranszőrű
lovat, aggya oda Jankó Tündér Ilonát érte. De Jankó tutta: micsiná. Nem
atta.

A tengëri embër rimánkodott soká, hogy csak aggya oda, maj
mëszszógállya. De Jankó nem hajtott rá.

Akkor csak arra kérte, hogy a fé lábát hal láthassa, akkor is
visszaaggya a lovat.

Jankó mëttëtte, a tengeri embër hozta az aranszőrű paripát.

Mikor hazaért a kirá udvarába, átatta a szép lovat, de mëmmonta azt is,
hogy mos má a lyány nem këll, mer má van ő neki.

Hát a kirá së kíntethette rá Borszëm Jankót, hogy a lyányát vëgye el,
adott neki sok-sok pézt, allyig birta el hat ökör.

Ő mëh hazamënt az annyáho, Tündér Ilonával mëgesküdött, olyan boldogok
lëttek, hogy hét esztendeig arrú beszét az a tájék. Lagzit laktak,
faggyút sz...k, avval világítottak.

Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette,
kanálozd ki belűlle!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. deczember._



39. Buli Jankó.

Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon egy szëgény pár cseléd. Az
embër mëghalt, nem maratt csak a feleségi meg a fia. A fiú má
legénszámba mënt, vót úgy 20–22 esztendős. Sëmmitlenëk vótak egészenn,
gyámoluk nem vót. Jankó is rántott ëgyet a szűrinn, elhatározta, hogy
elmëgy világot próbányi.

Elmënt az erdőre, ott levágott egy tizenötöles, mëg ëgy tizöles hosszú
fát, abbú cséphadarót csinát, összekötte ëgy rudallókötellel, oszt
elindút cséplést keresnyi.

Mënt, mënt, mëndëgélt, elért ëgy kirá udvarába.

Bezörget. Kiszónak: ki a!? »Én vagyok, fëlségës kirá! Buli Jankó.
Gráczia fejemnek! szógálatot gyöttem vóna keresnyi. Ha vóna valami kis
cséplenyi valója kirá ő fëlséginek, én elvégezném embërségësenn!«

Láttya a kirá Jankót, szélës, erőss vállán lógott az iszontalan nagy
cséphadaró.

»Látod-ë, fiam?« mongya neki a kirá, »amott van ëgy csëpp kazal
búzácskám, rád bízom, ha kicsépëlnéd! De szëmet ne haggyá ám a kalászba,
úgy verd ki!« Avval rámutatott ëgy këgyetlen nagy kazal búzára. A kirá
aszt hitte, hoj Jankó el nem cséplyi azt, még a világ!

Jankó elválalta a múkát, aznap még hozzá is fogott.

Veri a nagy hadaróval, veri, csak úgy rëngëtt a szérű. Harmannapra
készen lëtt vele.

Beszó a kirának. »Fëlségës királyom! mëg vagyok má vele. Gyöttem vóna a
béré, hogy ëgyezün mëg!?«

A kirá aszonta, hogy vigyën ëgy zsák buzát, ő más bért nem tud annyi.
Jankó beleëgyezëtt, csak azon kérte a kirát, hogy még ő hazamëgy a
zsáké, aggyig në takaríjja el a szëmet a portárú. A kirá aszonta, »jó
van!«

Jankó hazaér, aszongya az annyának: »Écs anyám! szëggye össze a faluba a
zsákokot, ponyvákot, a zsákokot fejcse ki, oszt az egészbű varjék ëgyet,
de sebësen, mer sietëk!«

A nagy zsák elkészűt hamarosan.

Jankó fogja a zsákot, a cséppel ëgyütt vetyi a vállára. Ëgy hét múva
odaér a királyi udvarba.

A termést még a szérűn tanáta.

Lëterítyi a nagy zsákot, kinyittya száját, a fékarjával mëg hajtotta
bele a szëmet.

Mire a zsák telyi lëtt, a szérűn annyi së maratt, a mënnyivel ëgy tyúk
jó lakott vóna. Jankó ëgyet rántott rajta, a száját ëgy rudallókötellel
bekötte, jelëntyi a kirának, hogy ha nem haragunna mëg, ő az ëgy zsák
búzát, a mibe mëgëgyeztek, má viszi.

Kinéz a kirá, láttya, hogy olyan a zsák, mint a templom tornya, a búzábú
mëg ëgy csëpp së maratt. Szörnyen mëgihett mëg mérges lëtt. Má a búzárú
nem títhatta lë, mer arra alkuttak, hát kíntelenségire beleëgyezëtt.

Jankó a zsák búzát mëg a cséphadarót csak kapta a vállára, avval indút,
hogy mëgy hazafele.

Allyig mënt pár lépést, az ëstálló felő ëgy nagy vad bika szalatt
ëgënyest rája. A kirá úgy akarta Buli Jankót elvesztenyi, hogy majd a
bikával megöletyi. De Jankó csak nyugottan fëlnyút a vállára a csépé,
ëgyet kanyarított vele a feji fëlëtt, avval csapta agyon a bikát, hogy
többet mës së mozdút.

A kirá mëg mës së szólalt, bemënt a házba, duzmatt, mérgeskëdëtt, akar
ëgy duda.

Jankó ëgy hét alatt hazaért. A cséphadarót lëvette a ház elejbe, a
zsákot mëg odatámasztotta a házho. A hogy odatámasztotta, olyan nehez
vót, a ház mingyá összedőt. Rítt az annya këgyetlenű’, hogy micsiná ő
mos má! ez az ëgy kis házacskája vót, mos má as sincs. De Jankó mérgesen
rákiátott: »Sohse ríjjék, kënyérnek való má van, hús is van«, mer hogy
felejcség në lëgyék a szóban, a bikát hogy agyonvágta, azt is vállára
kapta, oszt vitte haza, »hozzék hát bort«, aszongya.

Az annya fëlhagyott a rívással, mënt a kocsmába.

Mikor mëghozta, a bikábú pecsenyét süttek, a borbú ittak rája, mulattak,
nevedgétek, nagyokot nyútóczkottak.

Ëcczër csak gyön a kirá kengyelfutója, hogy mënynyék röktön, a kirá
hivattya, hogy van őneki ëgy elátkozott vára, ha ő abba mëghál, a vár az
övé lësz.

A kirá otthonn mindég csak azon törte a fejit, hogy veszíhetné el
Jankót. Most is azé hivatta, mer a ki még abba az elátkozott várba mënt
hányi, mindég ott veszëtt.

Mit csinállyék mos má? mënjék-ë? në-ë? – Mënt. Maj csak lëssz valahogy!

Beér a királyi udvarba, jelëntyi magát, hogy hát itt van, tessën
parancsolnyi! A kirá mëmmonta oszt neki. De Jankó aszonta, hogy ő csak
úgy mëgy oda hányi, ha ennyi-, innyavalót, mëg gyërtyát ad neki.

A kirá vitetëtt be mindënt, iszën gondolta, hogy »ússë gyössz má të
onnan ki, ha ëcczër bemënté!«

Mikor elgyött az este, Jankó a furolyáját mëg a cséphadaróját – mer
magával hozta – a hóna alá csapta, oszt ballagott fël a szobába.

Bemëgy, leül, hozzáfog a kënyerezéshë, mikor jólakott, ëgy nagy kulacs
bort bevëtt rá, a furolya ott vót előtte az asztalonn, el kezdëtt
furolyázni szépenn, mint estenkint otthon szokott.

Elmúlyik a tiz óra, a tizënëgy is, valahogy elgyött a tizënkettő is.
Csörög-csattog a vasajtó, a nagy lépésëktű csakúgy zëngëtt a pádamëntom,
kinyílyik az ajtó, hát belép ëgy nagy files ördög.

Aszongya Jankónak: »Micsinász itt të, hé!?« »Iszogatok, mulatok«, monta
Jankó. »Gyere tísis ide, ëgyé, igyá!«

Még az ördög ëtt mëg itt, Jankó furolyázott, billëgette, czifrázta
kegyetlenű.

Mikor az ördög jó lakott, nagyon mët tecczëtt neki a furolyaszó, kérte
Jankót, hogy taníjja mëg őt is, nagyon mëgkedvelte a furollyát.

Jankó aszonta: »Szívesenn! Mé në! Gyere no!«

Odamentek a vasajtóho. Jankó kinyitta a fé szárnyát, akkor aszonta az
ördögnek: »No! tedd ide az ajtó közé a kezedët, de hamar!« Az ördög
odatëtte. Jankó erre hirtelen összecsapta a két ajtót, az ördög kezi
odaszorút, Jankó mëg elévette a cséphadarót, úgy elverte az ördögöt, maj
kitörte a rossz. Mëg is fogatta az ördög, hogy nem menne oda többet
sëmënnyié së!

Másnap rëggel látta a kirá, hogy Jankónak kutyabaja sincs, má látta,
hogy nem birnak evvel az ördögök së, a palotát mëg a várat örökösenn
neki ajándékozta.

Akkor Jankó hazament, elhozta az anyját, a búzát mëg az ökröt, vót
mindenik, az összedőt rossz házat otthatták, a várba hurczolkottak,
olyan boldogok lëttek, hogy még! oszt most is élnek táng, ha mën nem
haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzés
ideje: 1903. november._



40. Rendes.

Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, a mellett meg egy
tyúkól, volt a világon egyszer egy király. Annak volt egy egyetlen szál
most született kis lánya, de az olyan csepp volt, mint az öklöm. Az a
kis lány alig feküdt még három-négy napot a bölcsőben, már ellopta
valaki. Az apja meg az anyja eleinte szomorkodott utána, de később
elfelejtették s ha néha emlegették is, nem a rendes nevén, mert még meg
se keresztelhették, elnevezték Vót-nincs-nek.

Lakott a királyi udvarban egy öreg tanácsos, a ki még legény volt, az
lopta el Vót-nincs-et, a kis királykisasszonyt, azzal játszott,
enyelgett egész nap, mert már másban nem volt öröme.

Serdült, pendült a kis lány, az öreg tanácsos észre se vette, hogy már
tizenhat esztendős. Bizony már ez maholnap férjhezmenendő, gondolta
magában, jó volna ezt a szüleinek visszavinni!

A hogy gondolta, úgyis tett. Megfogta kezét a lyánynak, oszt vitte le az
apjához, anyjához. Ölelték oszt meg csókolták, ki mérül bírta, szegény
lyány a sok csóktól nem tudott hova lenni. Leültek oszt az asztalhoz
mindnyájan, a tanácsos is, oszt beszélgettek.

Egyszer csak a királyné, a hogy előbb már mindig a lyányán forgott a
szeme, azt kérdezi az urától:

– Találja ki kend, hányan vagyunk az asztalnál?

A király végignéz, azt mondja: négyen.

– Nem igaz! – mondja a királyné, nézzen szét jobban.

De a király ha kinézte volna is a szemét, akkor se látott volna többet.
Azt mondja akkor a királyné a lányának:

– Állj fel csak, lyányom, oszt menj keresztül a szobán előttünk!

A lyány felállt s úgy tett, a hogy az anyja mondta.

Már akkor az apja is meglátta, hogy a lyánya állapotos.[47] Összenézett
a feleségével is meg a tanácsossal is, de nem szólt semmit. Kiment a
cselédekhez, megparancsolta, hogy álljon készen a tengerre egy hajó,
tele élelemmel, meg rakjanak rá annyi kendert, a minek a fonása hét
esztendeig megtart.

A hajó nemsokára készen állott, rámehetett a király lyánya örökös
kínszenvedésre. Hamarosan jó szél kerekedett, úgy elverte a hajót a
parttól, hogy egyiket a másikról szem lett volna, a ki meglátja. A
király lyánya szegény egész nap csak rítt meg font. Ő nem tudott
semmiről semmit.

Egyszer érezte, hogy lesz valami, hogy megszüli terhét. Gyönyörű világos
nappal volt, de a hogy lefeküdt az ágyba, lett olyan setétség, hogy a
kanál megállt volna benne. Mikor a gyerek megszületett, se szó, se
beszéd, elszaladt. A király lyánya csak elcsudálkozott: hova szaladt az
ő gyermeke? Utána szól:

– Hova mentél, édes gyerekem?

Az visszaszól:

– Itt vagyok, de hozzád nem mehetek.

– Mért nem jöhetsz?

– Hosszú farkam, négy lábam van, kutya vagyok.

Majd hogy szörnyet nem halt szegény asszony! Az ő fia kutya!

– De hát már ha kutya vagy is, hadd lássalak meg! gyere ide!

A kis kutya odament, az anyja megtapogatta, hát csakugyan farka meg négy
lába volt. Azt mondja neki az anyja:

– Hát már ha kutya vagy is, enyém vagy te! hogy nevezzelek már el?

– Anyám! nevezz csak engem Rendes-nek, ne adj én nekem emberi nevet. De
nagyon éhen vagyok, adj valamit ennem.

Evett osztán a Rendes, a mennyi a bőrébe fért. Harmadnap múlva már nem
volt a hajón semmi ennivaló, olyan éhen volt a Rendes. Azt mondja az
anyjának:

– Hallod-e, anyám! van-e már annyi fonva, hogy én abból kötelet
csinálhassak? mert már ennivaló annyi sincs a hajón, a mennyit a
félfogadra rákenj, jó volna a hajót kikötni valami erdő mellett, ott tán
ennünk is lehetne valamit.

A mi fonal volt, összeszedte azt Rendes mind. Megfonta kötélnek,
rákötötte a hajóra, avval beugrott a vízbe, oszt húzta kifelé a hajót.
Nem sokáig kellett neki bukdosni abban a fene nagy vízben, mert
nemsokára partot értek, a hol ki is szállhattak. Ott építettek maguknak
kunyhót, nád volt bőven. Az asszony rakta, Rendes meg fonta. Ennivaló is
került hamarosan, mert Rendes beszaladt a legközelebbi faluba, mindjárt
lopott valamit. De ez így ment minden nap. Már a király is megtudta,
hogy Rendestől az országban nyugodni nem lehet, katonaságot küldtek rá,
hogy a hol érik, lőjjék agyon.

El is indúlt a sok katona, rá is talált Rendesre, lőtte is, a hogy
bírta, de Rendest nem fogta a golyó. Mikor már látták, hogy Rendesnek
semmi baja, abbahagyták a pufogtatást, oszt késsel akarták megfogni. De
az elsőt, a ki hozzányúlt, úgy vágta meg Rendes, hogy azt se mondta:
amen. Azt mondja akkor nekik Rendes:

– No! a kinek anyja van, álljon félre! az menjen haza, őrizze az anyját!
a kinek nincs, az maradjon itt, az meghal!

Úgy is volt. A ki ott maradt, azt mind kivégezte. A tisztnek meg azt
mondta:

– A királyodnak mondd meg, hogy holnap elmegyek hozzá, meglátogatom, de
parádéban várjon ám, mert akkor jaj az életének!

A tiszt elment, a királynak elmondott mindent, a hogy történt.

Másnap megy a Rendes a királyhoz. Várják is olyan parádéban, mint még
senkit. Mikor bement a kapun, a sok generális csak úgy állt ott két
sorban, mint a hurkapeczek. Rendes rájok se nézett, csak ment egyenesen
be a királyhoz. Az is úgy megijedt, egy krajczár se maradt a zsebibe,
azt hitte, hogy Rendes őt is egyben kivégzi. Pedig Rendes nem bántotta,
csak annyit mondott neki:

– Hallod-e, király! van nekem az erdőben egy anyám, de apám nincs. Te
most kijössz velem az erdőbe, oszt elveszed az anyámat, de muszáj ám
elvenned, ha akarod, ha nem! de az anyámnak nem muszáj hozzád menni! No!
most gyerünk!

Felültek egy hintóra, oszt mentek. A királynak megtetszett a szép
asszony, mert szép is volt! el is vette. A lagzi előtt Rendes mind a
kettőjüknek megmondta, hogy ha már férj meg feleség lettek, jól van, de
neki is gondját viseljék ám! Azok igérték égre-földre, hogy úgy lesz,
nem lesz szüksége semmiben.

Már elmúlt egy nap, két nap, három nap, szegény Rendes már majd
elveszett az éhségtől, rája se nézett ott senki. Őt csak az udvaron
tartották valahol.

Egyszer meglátja a királyt, odaint neki.

– Gyere csak ide!

A királynak akkor jutott eszibe, mit fogadott. Úgy megijedt, hogy se
fehéret, se feketét nem tudott szónyi. Azt hitte, Rendes mindjárt
megöli. De Rendes nem ölte meg, csak azt mondta neki:

– Gyere velem az istállóba! vegyél a kezedbe egy éles fejszét!

A király mindjárt is kerített egy fejszét, avval ment Rendes után az
istállóba. Azt mondja ott Rendes:

– No! most vágj ketté egy csapásra! ha egyszerre ketté vágol, nem lesz
semmi bántódásod, de ha nem, vége az életednek!

Úgy mondta azt Rendes, hogy muszáj volt megtenni!

Akkor a király nekifohászkodott, felkapta a fejszét, úgy vágta ketté
Rendest, mint a tököt. Avval kiment az istállóból. Félóra múlva bement,
hát még a szemének se hitt először, olyat látott: egy gyönyörűséges szép
királyfi állott előtte. Azt mondja a királyfi:

– Hát tudd meg, hogy én voltam Rendes, a kutya. Mikor még az anyám
otthon volt az apja udvarában a vén tanácsosnál, járt hozzá egy gróf. De
volt az udvarban egy szakácsné is, annak is volt egy lánya, az a
lányának szerette volna a grófot, de annak a csúnya szolgáló nem
kellett. Akkor a szakácsné valami port vegyített az anyám ételébe, attól
esett az én anyám teherbe, oszt azért is szülte a kutyafiút, már mint
engem. De te megszabadítottál, áldjon meg az Isten!

Avval a király a feleségének is megmutatta, mi lett Rendesből, minő szép
királyfi! Örült az is, majd hogy meg nem ette a szép fiát. A szép
királyfi nemsokára megházasodott, együtt uralkodott a mostoha apjával,
olyan sokáig, hogy tán még most is él, ha meg nem halt azóta.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. 1905.
február._



41. Tilinkó.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy embernek tizenkét
fia. Már felnevekedett valamennyi, de az apjok nem tudta, mit csináljon
velök. Kimentek egyszer az erdőbe. Azt mondja az egyik gyerek, a hogy
egy nagy fát meglát:

– Ejnye! de szép kerék lenne belőle!

Azt mondja rá az apja:

– Jó leszel te, fiam, kerékgyártónak!

A másik, az is meglátott egy szép nagy fát, azt mondta, hogy de szép
almáriom lenne belőle! annak meg azt mondta az apja:

– Jó leszel te, fiam, asztalosnak!

Az is lett mind a kettő, a minek az apja mondta. Mind a tizenegy fiúból
lett valami mesterember, csak az utolsóból zsivány. Ezt Tilinkónak
hívták. Már két esztendős korában lopott olyan selyemjuhot, hogy a
bőréből magának a királynak varrtak bekecset.

Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott.
Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában
egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is. Odahivatja magához:

– Hallod-e, fiam! van nekem egy aranyszőrű paripám, azt éjjel-nappal
őrzi tizenkét ember, ha te azt ellopod, elhiszem, hogy tudsz lopni.

Tilinkó köpte a markát, hogy csak hagyják rá, majd tudja ő, mit csinál!

Hazament, felöltözött vén koldusasszony-ruhába, hátára vett egy hordó
pálinkát, avval útnak indúlt.

Megy, mendegél, odaér a király istállójához. Ott már mindenkinek ki volt
adva a parancs, mismit csináljon, nehogy a lovat valaki eltegye láb
alól. Egyszer csak hallják, hogy nyöszörög odaki valaki, de nagyon.

– Ki az! mit keres? – kikiáltanak.

– Szegény öreg asszony – mondta Tilinkó – a vásárra mennék a szomszédba,
de majd megfagyok, úgy fázok, ösmerjenek Istent, ereszszenek be, adjanak
egy kis szállást a szegény utasnak!

Odabent megesett a szíve mindenkinek a szegény öregen, beeresztették. De
Tilinkó úgy be volt bulyázva, hogy a fene se vette volna észre, hogy ő
nem asszony.

Letette a hordót a hátáról, aztán megkinálta a kocsisokat sorba, a mért
olyan jók voltak, hogy beeresztették a jó helyre. Hát bizony egyiknek se
kellett sok, betörülközött az mind, mint a csap, oszt elaludtak. De hogy
az aranyszőrű lovat valaki el ne lopja, egyik fogta a fülét, másik a
farkát, harmadik a lábát, s ki hol tudta. Tilinkó meg előszedett minden
rossz seprőt, lóvakarót, kefét, azt adta oda a kocsisok kezébe, az
aranyszőrű lovat meg eloldotta a jászolról, ráült, avval ment egyenest a
királyhoz.

A kocsisok meg ott maradtak az istállóban, ki egy seprőt, ki egy
lapátot, ki egy lóvakarót tartott a keziben.

A király már messziről nézte, hogy vágtat Tilinkó az ő lován. Ette a
méreg, a hogy ehette.

Mikor Tilinkó odaért, azt mondja neki:

– No! Tilinkó, ezt elloptad! de még nem hiszem, hogy igazi zsivány vagy!
ha a gulyámat a csordásoktól el tudod hajtani, elhiszem, hogy jól tudsz
lopni.

– Jól van felség, meglesz az is! – mondta Tilinkó.

Avval ment haza az anyjához, összeszedett valami húsz csirkét,
összekötözte lábánál fogva mind, oszt vitte, ment egyenesen a mezőre, a
hol a gulyát őrizték. Eloldozta a csirkéket, oszt kit erre, kit arra,
eleresztgette mind. A gulyások meg azt hitték, hogy fogoly, mert bizony
már jó estefelé volt az idő, fogták magukat, ott hagyták a gulyát, hogy
majd megfogják a csirkéket. Tilinkó meg egybeterelte a gulyát, egy nagy
bolond kolompot meg felakasztott egy fára, a marhákat pedig hajtotta, de
egészen másfelé.

A gulyások már jó messze jártak, mikor eszükbe jutott a jószág. Hátha
azalatt Tilinkó elhajtja őket! Usdi! visszafelé! A fán meg a kolompot
rázta a szél, azt hitték, arra van valamerre a gulya, mentek abban az
irányban. De úgy találták ők meg a gulyát, mint én. Kétségbe voltak
esve, no! most jaj a fejüknek! végük van, ha a marha meg nem kerül!

Tilinkó meg csak »gyerünk taccs!« hajtotta a gulyát a király udvarába.

– Felséges királyom! itt a gulya! hát most már nem mondhatod, hogy nem
tudok jól lopni.

– No! jól van – mondta a király – de még most sem hiszem, hogy jó
zsivány vagy, míg a feleségem újjáról le nem lopod a jegygyűrűt, alóla
meg az ágylepedőt.

A király meg azt hitte csakugyan, hogy azt már nincs ember, a ki
megtegye.

De Tilinkó is tudta ám, hogy verik a czigányt. Valahol kerített egy
akasztott embert meg egy begre főtt lencsét. A király pedig teleállatta
a palotáját katonával, hogy ha oda valaki be merné tenni a lábát,
vagdalják agyon, mint a kutyát. Éjféltájban Tilinkó bemászott a
kéménybe, de eresztette maga előtt az akasztott embert. Alig hogy
leértek a konyhába, meglátja egy katona, hogy lábbal lefelé egy ember
ereszkedik le a kéményből. Nekiesett, úgy szétvagdalta, mint a répát.
Erre már a király is kiugrott az ágyából, megnézni, mi történt odakint.
Látja, hogy a katona egy embert vagdalt szét.

– No! ez Tilinkó volt! most megjárta!

De Tilinkó azalatt, míg a katona zsákba szedte az akasztott ember
testét, elbújt egy sarokban, s mikor a király kijött a szobájából,
beosontott a királynéhoz. Ott nagy seppegve azt mondja a királynénak:

– Hallod-e, lelkem, add ide a jegygyűrűdet, az a gazember Tilinkó még el
találja lopni!

A királyné nagy igazán elhitte, hogy az az ő ura, odaadta a gyűrűt.
Tilinkó pedig mintha kiment volna, félrehúzódott. Jön a király.
Dicsekedik a feleséginek, hogy no vége már Tilinkónak is, ne féljen már
tőle! avval lefeküdt. Tilinkó meg elévette a lencsés begrét, a lencsét
mind oda öntötte közéjük: a király meg a királyné közé. Egyszer fordúl a
király, fél kezével belekap a lencsébe. Még a nyavalya is majd rájött,
úgy megijedt. Azt hitte, hogy a felesége volt ijedtében, a hogy a
zene-bonát hallotta odakint; fogta a lepedőt, kihúzta a felesége alól s
ledobta a földre. Ez kellett Tilinkónak. Felvette, összecsavarta, hóna
alá kapta, avval ki az ablakon.

Megy másnap reggel a király udvarába. Ott meg volt olyan csete-paté,
hogy még olyat ki hallott! a király veszekedett a feleségére, hogy mért
adta oda a jegygyűrűjét másnak, mikor tudhatta, hogy a Tilinkó kezébe
jut! Akkorra már a mi Tilinkónk is odaért.

– Sohse veszekedjenek, felségtek! itt van a gyűrű meg a lepedő,
visszahoztam.

A királyné, hogy Tilinkót meglátta, úgy szaladt be a házba, mint a kit a
puskából kilőttek. Azt szégyelte legjobban, hogy az ágylepedőjét is
ellopták.

Akkor azt mondta a király:

– No! Tilinkó! most már elhiszem, hogy ember vagy! hogy ezután ne lopj,
neked adom a fele királyságom, élj boldogan.

Tilinkóból így kis király lett, gazdag ember lett, még most is él, ha
meg nem halt.

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves öregasszony. 1905.
február._



42. Az okos kis ló meg a gazdája.

No! mos hazudok ám még olyant, hogy öregapátok së hallotta hírit.

Hun vót, hun nem vót, a hun vót, ott vót, az ópërëncziás tengerënn innet
vót, az üveghëgyekënn túnat vót, de még azonn is túl, a hun a kis
kurtafarkú disznó túr, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, a
hun jó vót, ott rossz vót, a hun rossz vót, ott jó vót, mégis olyan
kenyërek sültek benne, mint a kocsikerek. Én is ëttem belülle, de olyan
jó vót, hogy elcsapta a hasam.

Hát – hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Mël lëttek
vóna azok szépenn, sëmmi bajok së vót, tejik-vajok, húsok, zsirjok, csak
a gyerëk hibázott. Má az is nagy baj pegyig a házná, ha gyerëk nincs.

Az asszony nagyon rëstëllte a dógot, hogy mit mondanak má ő rá a faluba,
azé, ha még gyerëki nincs? isz’ nem vót ő së rosszéletű, së sëmmi! nem
tëhet ő arrú!

Hallotta a hírit ëgy öregasszonnak, a ki a faluba lakott, hogy az tud
mindënrű valamit mondanyi, elmënt ahho.

Az öreg asszon aszonta neki, hogy mé nem mënt má el hamarabb is, má
azóta vóna gyerëki! no de nem baj ís së! »Vëgyëk elé ëgy füstös fazékat,
oszt üllyék rajta ëgy hónapig! oszt má mikor ült rajta ëgy hónapot,
akkor csak vágja a fődhö a fazëkat, oszt a hán darabra esik, annyi
gyerëki lëssz. Tuggya-ë, lelkem! de így csinállya! Isten ággya mëg!«

Hazamënt az asszony. Az utonn má előre gondolkozott rajta, hogy hun is
lëhet neki ëgy rossz füstös fazëka, a kire ráüllyék? má annyira törte az
ódalát a gyerëk. Szétnézëtt a pitarba, a kemencze szájáná vótak
lëborongatva a fazëkak, azok közt vót ëgy módtalan füstös, kormos rossz
fazék, kihúzta onnat, oszt sebësenn maga alá kerítëtte. Ott ülte ëgy
hónapig, mint az ülős tyúk a tojássát.

Mikor az ëgy hónap lëtelt, fëlkëlt a fazékrú, a fődhö vágta úgy, hogy
pokolba hallacczott a puhanása. Mëgolvasta azutánn, hogy hán darabba
eshetëtt, hát épenn kilenczvenkilencz vót.

Akkor tehërbe esëtt, hát ép időre fekütt lë a gyerëkágyba, születëtt
kilenczvenkilencz gyerëket. Fiúgyerëk vót az, az istenatta, mind, mécs
csak ëgy lyány së vót benne.

Nem panaszolkodhatott má së az embër, së az asszony, vót má gyerëk
hasig, csak olyan lëgyék, a ki tartsa.

Tartották is a szülék a gyerëkëkët olyan nevendék, suhadër korokig,
azután aszonták nekik: »mos má, kedves gyerëkejink! mënnyetëk, a mére
láttok, nem győzne bennetëkët kënyérrel az érsik së. Osztann jóba
foglallyátok magatokot!«

El is indút a kilenczvenkilencz gyerëk, ëgy helyënn beátak kondásnak,
valahanyann vótak. Ëgy esztendeig szógátak, az esztendő véginn,
mindëgyik kapott ëgy-ëgy malaczot. Azt hazavitték. Vót má a szëgény pár
embërnek ëcczërre kilenczvenkilencz malaccza.

Másik esztendőbe csordásnak átak el a gyerëkëk, ott mëg
kilenczvenkilencz bornyút adott nekik a gazda. Azt is hazavitték. Vót má
az öregeknek kilenczvenkilencz bornyúja is.

Harmagyik esztendőbe csikósbojtárnak átak el, onnat mëg
kilenczvenkilencz csikót vittek haza. Olyan ëstállót këlletëtt má annak
csinányi, mint széles ev világ.

Mikor má vót mindënik, malacczok, bornyújok mëg csikójok, má nagyok is
vótak, összebeszétek, hogy mos má elmënnek lyánnézőbe. De csak olyan
házho mënnek, előre fëltëtték magokba, a hun kilenczvenkilencz lyány
van.

Fëlülnek a lóra, a letkisebb, a ki letfiatalabb vót köztök, lethátrúrú
mënt ëgy rossz gereblyénn, még az ódalbordáját is mël lëhetëtt vóna
olvasnyi, ha mëg szé fújt, karóho këllëtt kötöznyi, hogy a szé el në
vigye. Azonn mënt a letkisebb.

Mëntek má sokáig, má vót köztök olyan is, a ki beleúnt a sok őgyelgésbe.
»Olyan házat keresünk mink, a hun kilenczvenkilencz lyány van. Hát hun
van a? Nincs az sëhun a világonn!« De allyig mëntek árébb ëgy faluval,
betértek ëgy házho.

Kivël a kapu előtt a letkisebb fiúnak aszongya a lova: »hallod-ë, kedves
gazdám! én nem mënëk be, kívël maradok, itteng lófőé[48] vátozok. Ha maj
dörömbölök, hát gyere ki sebësenn!«

»Jó van«. A fiú beleëgyezëtt.

Odabe a házba nagyott nézëtt a sok legény: kilenczvenkilencz lyánt
tanátak. Hát vót olyan ház! De a letkisebb, ëgy kis aranhajú lyány, még
bőcsős vót. A nagyobb legényëk mind beszégettek, ki a padkánn, ki al
lóczánn, a letkisebb legénnek mëg a bőcsőhö kelletëtt mënnyi ringáznyi.

A hogy ott ringáz, ringáz, ëcczër csak hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló. Sietve otthaggya a bőcsőt, szalad ki a kapuho.

»Mi baj, kedves lovacskám?«

»Fogd a bátyájaid kalapját, oszt tëdd a lyányok fejibe. De hamar, mer ha
késël, nagy baj lëssz!«

Mënt a legény sebësenn, mindënt út tëtt, a hogy a kis lova
mëpparancsolta. A sok kalapot mind a lyányok fejibe rakta, mer hogyím má
akkor aluttak minnyájann.

A lyányok annya mëg valami bördöngős asszon vót, a hun a kalapot látta,
mindnek elvágta a nyakát ëgy nagy késsel, azt hitte, hogy azok a
legényëk!

A letkisebb mëcs csak ringázta a kis lyánt.

A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki a kis
ló.

Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«

»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar, mer
nagy baj lëssz!«

Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd elharapta
a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.

Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a bördöngős
asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg, ha a maga
lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a határ szélyinn
tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót hatalma, csak a kis ló
farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De kiabát úgy, hogy ők azt
hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng mëg a jégesső húll.

De ők rá së néztek, mëntek tovább.

Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a gazdájának:
»hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a mére akarnak, gyerünk
mink magunkba!«

Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis gazdám!
akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit, mer nagy
baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem hall. – Aggyig!

Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany káposztaharasztot.
Aszongya a lónak: »ennye! de szép káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«

»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së në szó’!
mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát inkább
csak vëgyük fël!«

Fëlvëtték, avval mëntek tovább.

Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a napba.
Arankacsatollyú vót.

»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«

A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në láss, së në
hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát vëgyük fël!
de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre szósz!«

A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.

A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint
mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam!
vëgyük mán fël!«

No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy haragudott.

»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak maraccz a
régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«

Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy
dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az út a
gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!

Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-berkënn kërësztű,
beértek ëgy királyi udvarba.

A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a kiráho, a
kinek gyönyörű szép lyánya vót.

Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a kirának,
hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta, majd elmënt a
szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az
arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.

Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm azt a
káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom, de ha
nem hozod elé, mëghalsz!«

Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al
látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb
biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle: »mi
baj, kedves gazdám!«

»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«

»Hátha! hagy hallom csak!«

»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem hozom, a
kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát nekem aggya!«

»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a hátamra,
elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a káposztafej! te
oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«

Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a
bördöngős asszony háza elé értek.

Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem érkëzëtt a
legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn elát sëmmi
béré is.

Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első dóga vót,
hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta. Kivël vót a kerbe,
ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel. Kihúzta tövöstű a fődbű,
hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt mëntek.

Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt a misérű.
Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá ëgy piszkafára
mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ legszélyinn tutta
őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint hogy a kis ló farkábú
mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát mëgint úgy, mint mikor a
szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.

Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De
aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a
tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!

Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis ló
vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.

»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«

»Baj van, kis lovam! baj!«

»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«

»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem lëssz
enyim a lyány!«

»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho, mint
mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«

Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon
házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a házná
mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra, ott akatt
valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a szérűt.

Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú, mingyá
mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a kelebibe
csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt, eleresztëtte a
kútostort, oszt kapott a lovára.

Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a nas
sebësségbe.

A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a bördöngős asszony
utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi hatalma së, csak ësz szá
szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú. Csinát is olyan përpatvart,
azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a hun két egri kofa veszekëgyik
ëgymással.

A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús së tud
ëgyebet!«

Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt aszonta a
legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«

»Hát mé!?« monta a legény.

»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó való,
aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«

Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna kimondanyi!

Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap rëggel majd
elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy lëssz-ë abbú
valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?

A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!

El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát, még ëcczër
a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn mëgátak.

A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az
arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló nyerítëtt
még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt úszott feléjëk.

A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha a
csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint a
bárány.

Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy ház.
Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a csődör
mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.

Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a csődör, ő is
mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.

Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek,
olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még
tejbekása is.

Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves parasztembertől.
Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje: 1903. november
vége._



43. A szerencsés hetedik.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár cseléd hét
gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.

Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:

– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy tudtok!

Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig mëntek,
aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun hét lyány vót.
Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy hêrű házasoggyanak.

Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi szeretnének!

De ott aszonták nekik:

– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok. Aggyíg,
még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së gyertëk!

Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy igazok
van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt más útra lovat
szërzenyi.

A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn ëgy
libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörű szép ló lëtt belűlle!
Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot,[49] rávág arra is, abbú is ló lëtt.
Azután tanát ő mindënfajta csontot, mindbű ló lëtt. Igy gyött ez, míg
hat ló nem lëtt.

Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre, rávágott a
bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.

Örűtek oszt mind a hetenn, hogy »no! mëhetünk má házasonnyi! van má ló!«

Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.

Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént,
aszongya neki:

– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha lëfekszëtëk,
az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn a
testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot mëg
oda, a hun a testvérjeid vótak! de így tëdd, mer máskép végetëk van!

A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy tëtt, a
hogy a ló mëghatta neki.

A hogy a rëggel elgyött, fëlkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az asszony
akkor még aludt.

Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a saját
tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta
mérgibe, micsinállyék!

– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd annék én nekik! –
mondogatta magába.

De hun vótak má azok akkor!

A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn mënt.

A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:

– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! ha
eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!

– Jó van, út tëszëk! monta a legény.

Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy
aranhajszálat. Aszongya:

– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna fëlvënnyi! vëgyük
fël!

Mëgharagudott a kis ló.

– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël këll vënnyi,
mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!

Fël is vëtték.

Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos bosszúságára azt
is fël këllëtt vennyi.

Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is mëllátta a
legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd elolvadt tűlle.
Azé azt is fëlvëtték.

Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a legény,
hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy arankacsatollyút mëg ëgy
arampatkót!

Aszongya neki a kirá:

– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem
hozod, végi az életëdnek!

Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.

Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány annak
az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánkérőbe vótak, ap pegyig
boszorkány, letjobb lëssz, ha fëlőtözik bótoslegénnek, oszt elmëgy oda
árolnyi valamit.

Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött bótoslegénnek,
fëlült a lóra, oszt mënt.

A boszorkány ëpenn otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha mind
mëvvëszi, még ócsóbban adja!

Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a legény
mëg nem tudta fëlvátanyi, hát elszaladt az asszony a bótba vátanyi.

De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a királyány
ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval szát.

Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së
királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor majd
okosabb lëssz!

A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem mutatta.

Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor hallya a
királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az arankacsát,
a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!

Kapott ezënn a kirá:

– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!

Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa, mer
máskép így mëg amúgy!«

A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:

– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén boszorkány!

Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot keresëtt,
oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së ösmert magára.

Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.

Elkezgyi kiabányi a ház előtt:

– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy mëghallyák
odabe.

Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan jubőrt
árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de jubőrt sëhun së
tanát, most hát vëhet, ha akar!

Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?

Az aszongya, hogy:

– Darabja ëgy híja öt forint!

– Egy híja öt forint? nagyonn drága lëssz a! engeggyék lë belűlle
valamit!

De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a bőrt,
látta, hogy jó.

– Eh! vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!

Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász – lëmászott ëgy
létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a szűri újjába, avval
usgyi! mënt, a mére látott.

Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. »Hova lëtt?« El
nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az eszihë kap,
mëgy a kútho. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!

– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az törtinnyék
vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.

De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.

Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A kirá
mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirű az arampatkó
való!

Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-nappal
útba lëgyék az ő nagy gungyával? sosë pihennyék? – de nem ért az a
gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!

A tátos má várta az ëstállóba.

– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! szërëzz hamarosan hét
bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt gyerünk!

Mikor készenn lëttek, indútak.

Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a tátos ëgy
árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is hútak tűlle. A
legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn lëgyën vele. Mikor a
tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött az aramparipa sebësenn,
mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény odavágja a kantárt,
mëgfogja, oszt köti a tátosho.

Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg utánnok.
Nemsokára hazaértek.

Mëgörűt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a lábábú
a tövisket![50] Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most má ëgyek
lëhetnek!

De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még azokot a
lovakot mëg nem feji valaki.

A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së csinát egész
nap, csak fejt.

Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe fürgyék
mëg a legény!

Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi! Mëttëtte ezt is. De –
barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!

Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet, beleugrott ő is, hogy
héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az istenteremtëtte!

Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az ettéd, të az
enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«

A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak,
hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg nem
haltak.

Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót…

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnétól. Lejegyzés ideje:
1903. decz._



44. A szegény árva lyány meg testvére: az őzecske.

Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túnan, az ópërëncziás
tengërën, de még az üveghëgyekenn is túnan vót, kidőt-bedőt kemënczének
ëgy csëpp ódala së vót, mégis mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa!
Azon vót ëgy rinczi-ránczos szoknya, az tele vót bóhával. Mind elugrott
vóna, ha ott nem maradt vóna ëgy, a ki ezt a mesét nekëm elmonta. A ki
ezt elhiszi, az nem üdvezű, a ki nem hiszi mëg, elkárhozik.

Hát hun vót, hun nem vót, de vót a világonn ëgy pár cseléd, annak vót
két lyánya mëg ëgy fia. A gyerëk vót a legfiatalabb. Nagyon szëgényëk
vótak, betévő falattyok is allyig vót. Az embër eljárt dógoznyi
napszámra, hétrű-hétre odavót. Ëcczër csak hogy hazagyön, a feleségit
halva tanálja. Nagyon szomorú lëtt, de az Isten akarattyán muszaj vót
mëggyőzőnnyi. El is temették az asszont.

Az embër másnap újfënt dologra mënt, az árvákot otthon hatta magokra. De
azé hazanézëtt minden nap.

Két három nap, ëgy hét is elmút, az árvák má nagyon piszkosak vótak mëg
rongyosak. Áthítta őköt a szomszédasszony, a ki özvegy vót, mëgmosdatta,
mëgfésűte őköt, szépen kitisztogatta, azután ráparancsolt mindnyájokra,
hogy »mongyátok mëg apátoknak, vëgyën el engëm, maj mëllássátok, minő jó
sorotok lëssz!« Mikor hazagyön a gyerekek apja, mongyák neki, mit
mondott az asszony, hogy »vëgye el, minő jó sorunk lëssz akkor nekünk!«
De az apjok csak annyit mondott nekik: »Hej! gyerëkeim, gyerëkeim! tik
keserülyitëk azt mëg, ha én őt elvëszem!«

Az embër oszt hogy mindég dologra járt, a gyerëkëkët az asszony csak
megmosdatta, kitisztította, de nem hagyott fël avval, hogy az embër
vëgye el őtet. A gyerëkëk má rimánkodtak is apjoknak, az oszt
aggyig-aggyig, hogy ráatta a fejit, elvëszi az asszont.

Hát ëgy-két napig csak mëgvótak, de két-három hét múva mindég durvább,
durvább lett. Verte a gyerëkëkët, nem adott nekik ënnyi, szitta,
piszkolta őköt mindég. Az apjok nem tehetett sëmmit, mer egész nap a
dologba vót.

Ëcczër má mëgúnták a sok verést, zsémbëlést, ëgy rëggel a letnagyobb
lyány beköt egy marék hamut a kendőjibe, összeátak mind a háromann,
mëntek. Beértek ëgy erdőbe. Ott kerestek vadkörtét, vadalmát mëg
fagyükeret, avval tőtötték a hast. De rëggel a lyány mind elszórta a
hamut az uton, hogy hazatanállyonak estére. Mikor oszt beestelëdëtt, a
mére a hamu mutatta, azon az úton mëntek, ballókáztak hazafele. Otthon
az ablak alatt mëgállottak, benéztek a házba: otthonn van-ë má az apjok?
Otthon vót.

A mostohájok ép az ételt vitte be neki. Az apának nagyon fájt a szívi,
sohajtozott, hogy mit ér ő neki ez az étel, ha a gyerëkei mind odavan,
ha azoknak nem adhat belűlle! A kis gyerëk ezt mëghallja odaki, bekiát,
hogy »isz itt vagyunk, édës apám!« Felugrik az ember, beviszi őköt a
házba, jótartya mind. Avval lëfeküdtek.

Az embër még jókor elmënt hazúrú, a mostoha elkezte a szidást, verést
azonnal. »Nem bánom én, akarhova mëntëk, ha el is ësz ar rossz
bennetëkët, ide vissza në gyertëk!« A letnagyobb lyány bekötött ëgy
kendő babot, elindútak mëgint, a babot szórta mindenütt, a mére mëntek,
újfënt elérnek az erdőbe. Gyükeret, mi egymást ettek, az árváknak jó
esëtt az is. Este mëgint hazamentek. De má csak ketten, mer má
másogyikszor a kisebb lyánt elvitte egy farkas. Ríttak, zokogtak
keservesen, mint a záporeső. Otthon mëgának az ablak alatt, az apjok
mëgint nem akart ënnyi, de hogy a kis gyerëk megszólalt, bemëntek;
jólaktak most is, azután csendësségbe, békébe lëfeküttek.

Rëggel csak úgy magokra marattak, a mostoha még rosszabbú bánt velëk.
Nem is akartak ők otthon marannyi, a lyány ëgy kendő búzával a zsebibe
magával vitte a kis öcscsit most is, a buzát mëg elszórta az útonn.
Mëntek az erdőbe. De má este nem tanáták mëg a hazafele vezető utat, mer
a buzát a kis madarak mind fëlszëtték.

Mit vót mit tënnyi, a lyány mëg a kis fiú bolyongani indút. Mënnek,
mënnek nagy szomorúvan, az ág mëghúzta őköt, a gyükerekbe majd elestek,
má nagyon soká mëntek a sík fődönn is, a kis gyereknek má nagyon
ihatnája vót. Tanának ëgy farkasnyomot, a gyerek lehajlyik, hogy majd
iszik belűlle. De a lyány, hogy »ne igyá, kedves testvérëm! farkasé
vátozol, oszt szétszaggatsz engem!« A gyerek szót fogadott, nem itt
belülle. Pegyig nagyon szomjas vót má. Mëgint, a hogy mënnek,
panaszolkogyik a kis gyerëk, hát ëgy tigrisnyomot tanának, akkor má a
térgyire ereszkëdëtt, erővel innya akart a kis fiú, de a nénnyi csak,
hogy »ne igyá! kis testvérem! mer tigrisé vátozol, engëm széttépsz, oszt
mi lëssz akkor én velem!?« A kis fiú engedëtt, nem itt, de má nagyon
odavót. Csak bukdosott a sok rögbe, má azt hitte, hogy el këll vesznyi
gonoszú, mikor mëgpillant ëgy őzecskenyomot. Akkor së szó, së beszéd,
csak a fődre vágja magát, oszt a nyombú az utóssó csëpp vizet is
kiszopta. A hogy lënyelte, mingyá ëgy gyönyörű szép őzecskéjé vát. Monta
oszt a nényi: »Ládd-ë, lelkëm! kár nem vót a szavamra hallgatynyi! ëhun
van ë, most má őzecske lëtt belűlled!«

Mënnek osztan, mëndëgélnek, nagyon sokára beérnek ëgy uradalomba. Az
uradalom ëgy gazdag kiráé vót. Mit csinállyonak? hova mënnyënek? a lyány
is rongyos vót má nagyon, a testyi kivót a ruhábú, a kis őzecskével a
lyány bebújtak ëgy szalmakazalba.

Ott étek ők ëgy darabig.

Ëcczër, mikor a kiráfi vadásznyi mënt, a kutyája szagot érzëtt, a szag
után a szalmakazalho ért, ott a lyukon benézëtt, látta, hogy ëgy őzecske
van odabe, mëg ëgy rongyos, de nagyon rongyos lyány. Ugatott nagyon, de
a kiráfi rá së hederítëtt.

Allyig ëgy hétre, hogy ez az eset mëgtörtint, vëszi eszre a kiráfi, hogy
a kutyája nagyon lërosszút. Mit csiná a szakács, hogy ez a kutya olyan
sovány? Ő kiadatja az ebédët mindég a kutyának, mégis minő! »No, majd
mëglesem«, mondja magába.

Hát másnap má défele nézi a kutyát. A szakács a konyhába kiaggya az ő
rendës porczióját, a kutya mëg csak szalad a szalmáho, az ételt ott
hagyja, oszt szalad vissza a szakácsho, hogy aggyék még neki.

Ekkor a kiráfi odamegy a szalmalyukho a puskával, elkiáttya magát, hogy
»szó, ki vagy mer belövök!« De nem szót sënki. Másogyikszor is
fenëgette, hogy ha nem szónak, hát belő. Arra oszt a lyány mëgszólalt,
hogy »én vagyok, ëgy szëgény lyány, de nem merëk kimënnyi, mer nagyon
rongyos vagyok!« De a kiráfi csak erősködött. »Gyere ki akarhogy!« »Nem
mënëk«, mongya a lyány, »inkább lő kërësztű, mer olyan rongyos vagyok,
hogy a testëmët is kilácczik.«

A kiráfi lëakasztotta nyakábú a köpönyegët, rátëtte a puska végire, oszt
benyútotta neki. »No hát! itt a köpönyegëm! védd rád, oszt gyere ki, de
hamar!«

A lyány fëlőtötte, oszt kibújt az őzecskével ëgyütt. Gyönyörűség vót
ránéznyi. Szép gömbölyű piros arca olyan këgyes vót, mint a kinyít
rózsa! A kiráfi csak elbámút, hogy mëglátta. Akkor az ölibe vëtte,
bevitte a palotájába, megmosdatta, fëlőtöztette, azután feleségül vëtte.
A lyány el is mënt hozzá, de kikötte, hogy csak úgy, hogy az őzecskét
sohsë bántyák, mer az az ő testvéri. A kiráfi mëg is igírte.

Éltek boldogan, mint ëgy pár galamb, nagyon boldogok vótak. Nemsokára
lëtt is ëgy fiúgyerëkik.

Ëcczër, hogy? hogy nem? de úgy gyött ki a sora, hogy a kiráfi elmënt
vadásznyi. A szomszédba mëg vót ëgy vén boszorkányasszony, a kinek
iszontató csúnya lyánya vót. Ez a vén boszorkány fëltëtte, hogy
mëllátogattya má az asszont! »Mënnézëm má«, aszongya, »minő kiráné lehet
a, a ki a szalmalyikbú kerűt!« El is mëgy, valahogy be is jutott.
Valahogy beér, aszongya a kiránénak: »Hüm! kiráné asszonyom! nálunk az
ám a szokás, hogy a gyerëkágyas asszony is elmëgy a kútra! Nem
kényeskëgyik itt az ágyba!«

A kiráné is rëstëlte, hogy őt alpáribbnak nézik, fëlugrott az ágybú,
karjára vëtte a kossót, oszt mënt vizé. A vénasszony is velemënt, de
mihent a kútho értek, fogta a kiránét, belelökte a kútba.

Akkor elvitte a maga ricskës lyányát, befektette az ágyba, a kis gyerëk
mellé.

Mikor hazagyött a kirá, mëgy ëgënyest a feleségihë, az ágyho, hát látja,
de mëvvátozott az ő feleségi! mi lelte? Nem tutta elgondolnyi, hogy mé
lëtt olyan csunya!

»Jaj! jaj! jaj! jajaj!« jajgatott a ricskës lyány az ágyba, »jaj! mingyá
mëhhalok, ha az őzecske májábú nem ëhetëk!« A kirá csak nagyot nézëtt.
»Mi lelte ezt? iszën, mikor elvëttem, aszonta, hogy az őzecskét ne
bántsa soha sënki, oszt most mëg a májábú akar ënnyi!« Nem tutta, mi
lehet a dologba. De csak várt, nem akart elhamarkonnyi sëmmit.

A kis gyerëk mëg rítt nagyon, az a meddő vén lyány nem tutta
mëgszoptatnyi, a csak jajgatnyi vót jó.

A kirá pegyig elmënt másnap is vadásznyi.

Écczaka, sëtét vót nagyon, mikor a kirá kis fia mëgint nagyon éhenn vót,
rítt, majd kiadta a lelkit. Ëccër csak bezörget az ablakon ëgy gyönyörű
fejir galamb, oszt így szól: »Őzedëm! aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« Kiszól az őzecske: »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig
testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranybëdënczét mossák!« Az ablak
kinyít, a galamb beszát, mëgrázkódott, hát ëgy szép asszonyé vát.

Odamënt a bőcsőhö, kivëtte a kis gyerëkët, mëgcsókolta, mëgszoptatta.
Azután az őzecskét csókolta, simogatta mëg, azután újra galambé vát,
oszt elrepűt.

A másik écczaka szintazonszerint gyött a galamb, bezörgetett, beszát,
asszony lett belűlle, mëgszoptatta a kis gyerëkët, az őzecskét
mëgcsókolta, elmënt. De a szakács eszrevëtte, mi történt, elmonta ám a
kirának úgy, a hogy vót, végig.

Másnap a kiráfi nem mënt el vadásznyi, otthon maratt, hogy majd mëglesi
ő, hogy csakugyan úgy van-ë? De a hogy várt a setétbe, elalutt. A galamb
ott vót mëgint, de ő nem láthatta mëg. A szakács ébrent vót, hallotta,
mint mongya az asszony az őzecskének, hogy még ëcczër gyöhet el, azután
má nem, mer a tengeren az arankacsák közt këll neki úszkányi!

A kiráfi mérges lëtt, hogy mé alutt ő el? de most má mëgfogatta, hogy
nem alszik, akarhogy is lëssz!

Este lett mëgint, leült a kiráfi, oszt várt. De a szakács a hátáná
állott, hogy ha elalszik, hát fëlrángatja. De nem vót rá szükség, mer
nem alutt el.

Zörgetnek az ablakonn, gyön a galamb. »Őzedëm, aranyom! rí-ë a kirá fia,
Miklóska!?« »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek kést fenyik,
vérëmnek mëg az aranbëdënczét mossák!« Akkor berepűt, mëgrázkódott,
gyönyörűséges szép asszony lëtt belűlle.

A kirá mëgösmerte, az ő feleségi vót.

Odaszalatt, ölibe kapta, mëgölelte, megcsókolta. Az őzecske is odasímút
az asszonho, oszt nyalogatta szilidenn, alázatosann.

Vót oszt nagy öröm, hetedhét országon së vót olyan vigasság, mint annak
az örömire, hogy a kirá mëttanáta a feleségit!

A kiráfi ezután vasszöggel veretett ki ëgy ucczát, a vén boszorkány
lyányát lófarkára köttette, úgy tépette szét.

Ők mëg nagy boldogságokba még most is élnek, ha mëg nem haltak.

_Lejegyeztem Besenyőteleken, Hevesvárm., Szabó Julcsa nevű 35 éves
parasztasszonytól, idegen nyelvet nem tud. 1903. nov._



45. A hizlalóra fogott két egytestvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Nagyon szëgényëk
vótak, oszt még hozzá nagyon sok gyerëkik is vót.

Nagy szükségët láttak mindenbű, úgy, hogy má gondolkoznyi kezdtek, mit
is csinállyonak? vagy kivégzik magokot vagy lëssz valahogy!

Az embër ëcczër kimënt az erdőre, ott lőtt ëgy nyulat mëg ëgy
vadgalambot. Hazavitte.

Az útonn jutott az eszibe valami, el is monta a feleséginek mingyá.

– Hallod-ë, kedves feleségëm! mondanék én ëgyet, kettő lëssz belűlle!
mit szósz hozzá? Én most mëllőttem ezt a nyulat mëg ezt a vadgalambot,
në ëgyük mink ezt mëg! Készídd el fájinú, majd a környik nagy urajit
mëhhíjjuk ebédre, oszt kiki csak ad majd érte ëgy kis ajándékot,
letalább jutunk ëgy kis pézhë!

Az asszony szivesörömest beleëgyezëtt, válalta is, hogy olyan fájinú
elkészítyi, hogy még a szájjokot is mëgnyallyák utánna!

Az embër behivogatta a vendégëkët, az asszony mëg a konyhánn
sërtepërtét. De a hogy ott sürvítëtt,[51] ide-oda szaladgát, a macska a
tányirbú kilopta a vadgalambot, oszt elszalatt vele.

Kétségbeesëtt oszt az asszony. Azt hitte: mingyá mëhhal. Micsinállyék má
most? honnat vëgyék ő elé ëgy másik vadgalambot? de maj mebbolondút azé
a vadgalambé! Má hova fordúllyék? így is baj, úgy is baj! ús segített
magánn, hogy lëvágta a fémellyit, azt készítëtte el, mint a hogy a
vadgalambot szokás, azt tálalta fël az uraknak.

Azok mëgëtték, még az újjokot is mëgszopogatták, elkezdték dícsírnyi,
hogy minő finom étel vót a! mi vót a? De az asszony nem merte
mëmmondanyi, csak aszonta:

– Vadgalamb vót, nem tom, mi jó lëhetëtt rajta!?

A vendégëk nem soká marattak, elmëntek, de mindenki hagyott ott ëgy-két
hatost, ki ëgy forintot, ki kettőt.

Örűt a szegény embër, hogy ilyen sëmmiség is mënnyi pézt hajtott nekik.

De mëgesëtt ëcczër, hogy az embernek viszkedëtt a feji, monta a
feleséginek, hogy nézzék a fejibe!

Az mënt ëcczëribe, nézëtt benne szívesenn. Az embër mëg, a hogy az
asszony motorkát a fejibe, hátradőt, úgy, hogy az asszony mellyihë ért.
Nagyot sikított az asszony, az ura fili maj berekedt tűlle.

– Mi bajod nekëd, asszony!? – kérdëzte az embër.

– Ere gyött ëgy méh, attú ijettem mëg! monta az asszony, de maj
kicsordút a könyű a szëmibű.

Az embër elhitte. De a hogy ëcczër mëgint hátradőt, az asszony újfënt
eljajdította magát.

– Mi lelt tégëd, asszony!? má másocczor sikítasz, az a méh csak nincsen
mindég körűlötted?

– Jaj! tudom is má én, mé sikítottam! izé… a… biztosann békát láttam!
mëntëtte magát az asszony, nem akarta az urának mëmmondanyi sëhossë, mi
a baja? De az firtatta, úgy hogy végre mëmmondta az asszony, hogy a
mellyi fáj, mer lëvágta, hogy a macska a vadgalambbal elszaladt.

Szöget ütött ez az embër fejibe. Aszongya a feleséginek:

– Hallod-ë, hé! ha ilyen jó az embërhús, nekünk úgy is sok gyerekünk
van, kettőt bellűlök hizlalóba fogunk, oszt mëgësszük!

Az asszony nem merte mondanyi, hogy »nem!«, beleëgyezëtt.

Be is csuktak kettőt mingyá a komrába, ëgy lyánt mëg ëgy fiút.
Jótartották őköt, hússal, tejjel ëtették, az apjok mëg ma harmannap
mëgszúrta az újját mind a két gyerëknek ëgy tővel, hogy jók-ë má? Mer ha
az újj mingyá vért ereszt, akkor má lë lëhet vágnyi. De mén nem vót jó
ëgyik së.

Aggyig-aggyig, hogy a lyány újja vért eresztëtt, jó lëtt. Az apjok
aszongya odbe a feleséginek:

– No! a lyány má hónapra jó lëssz!

Ezt mëhhallotta a lyány, mëgihett nagyon. Nem akart az apja asztalára
kerűnyi! A kis öcscsi mëg ő ëgy rossz nyakó bicskával[52] kifurták a
komra falát, oszt még az nap écczaka mëgszöktek.

Szalattak is, mint a Czobor ëbi, hogy utó në érje őköt valaki. Mikor má
jó meszi vótak, lassabban… ballagnyi kezdtek.

Beértek ëgy erdőbe, ott mëntek, mëntek sokáig.

Ëcczër mán a kis fiú nagyon szomjan vót, látott ëgy nyomat, innya akart
belűlle. De a nénnyi figyelmeztette, hogy az ökörnyom, në igyék belűlle,
mer ököré vátozik! A kis fiú engedëtt. De mënné továdabb mëntek, a fiú
anná szomjanabb lëtt. Türesztelte vóna lyány, de a gyerëknek má a szëmi
is be vót esve. Egy fa töllőstövibe látott ëgy őznyomat, itt belülle,
mingyá őzecskéjé vát.

Sopánkodott a lyány, hogy mëmmonta, igy mëg úgy, oszt ëhën vagyunk ë! de
má arrú nem lëhetëtt tënnyi, utóllyára a lyány is belenyugodott.

De akkor ám má a lyány is olyan szomjan vót, majd elveszëtt! Látott ëgy
lábnyomot, tündérnyom vót, itt belűlle, rögtön tündéré vátozott.

Igy mëntek ők tovább, még ëgy kirá uradalmába nem értek.

A lyányonn mán allyig vót ruha, a komrába mëg a sok csütlésbe-botlásba
lëszakatt rúlla, azután mëg nagyonn szégyëllös vót, mit csinállyék? ő
igy nem megy sënki elejbe, bebújt ëgy nagy kazal szalmába.

Ott sanyarkodott a kis őzecske testvérivel, még a kirá kutyája eszre nem
vëtte. Egydarabig az hordott nekik kënyérhajat, mit, a mit odbe a
konyhán kapott. De a szakács eszrevëtt valamit. Nem tutta a fejibe
vënnyi, mé jár az a kutya kécczër az ënnyivalóé? Ëcczër mëgleste, hát
látta, hogy ëgy szép lyánynak horgya, a ki a szalmalyukbú nyút ki a
kezivel. Mingyá mëg is monta a kirának.

A kirá nem akarta hinnyi. Hogy lakna má olyan szép lyány a szalmalyukba?
nëm lëhet a! Hát hogy mëgbizonyosoggyék, elmënt a kazalho, oszt
mëgnézte.

Beszót a lyukonn:

– Ki van itt?

– Ëgy szerencsétlen, meztelen lyány! – monta odbe valaki.

– Hát akkor gyere ki!

– Nem mënëk, mer szégyëllëm magam! hozass ruhát, oszt kimënëk!

A kirá hozatott ruhát, begyugta a szalmalyukba, ott a lyány fölőtözött,
oszt kigyött.

Eltátotta ám a kirá szëmit-száját, mikor mëllátta, ámába se látott ő
olyan szépet! Mëg is kérte mingyá feleségű, de a lyány csak úgy mënt el
hozzá, hogy ha a kis őzecskét, a ki ő neki testvéri, a kirá, még él, nem
bántya. A kirá mëg is igérte.

Másnap oszt laktak olyan lagzit, hogy hetedhét országra szót a híri!

Járt az idő, telt az idő, a szép asszony terhës lëtt, nemsokára gyerëkët
is született, szép aranyhajú gyerëkët. Úgy örűt neki a kirá, assë tutta,
hova tëgye! A boldogságáho még csak az këllêtt, hogy ëgyebre në
vágyalkozzék!

A kiráné mëssoványodott ëgy kicsit, a gyerëkágy mëvviselte, de má
pëndűt, pëndűt, mint a palóczok Máriája.

Ëcczër a kirá vadásznyi mënt, a feleségi magába maratt. Az udvarba mëg
vót ëgy öregasszony, a ki szerette vóna a lyányát a kirának, azt ëtte az
íriccség, valahányszor a kiránét látta. Fël is tette magába, hogy hacsak
lëhet, elvesztyi.

Szép napos idő vót, a kiráné kinézëtt az ablakonn, az az öregasszony mëg
épen ára mënt. Odaszól a kiránéhó:

– Nem gyönne ki a kiráné a jó napos időre? ide a patakpartra ë! maj
nézëk a fejibe!

A kiráné örűt, hogy minő szives ez az öregasszony, kimënt, lëültek a
patakpartra. Az öregasszony nézëtt a fejibe.

Ëcczër csak zu! be a patakba a kiránét! olyat loccsant, hogy a víz még
ki is csapott… De a kiráné nem halt ám mëg, mer hogyím tündér vót!
arankacsa lëtt belűlle.

Az öregasszony mëg bevitte a maga lyányát kiránénak.

De az öregasszony lyánya hogy meddő vót, nem szoptathatta a kis
gyerëkët! Este az őzecske szarva közé vëszi a kis gyerëkët, lëmëgy a
patakho, oszt elkezgyi:

  Néném, néném! kedves néném!
  Szoptasd mëg a kis fiadot!
  Kiráfi kis Miklós sírva gebedëzik!

Akkor felúszott oda ëgy arankacsa, mërrázkódott, mingyá asszony lëtt
belűlle. Lëvëtte az őzecske szarvárú a kis gyerëkët, mëszszoptatta.
Mikor evvel végezëtt, a gyerëkët szépen visszahelyheztette az őzecske
szarva közé, újra mërrázkódott, arankacsa lëtt, oszt mënt vissza a
vízbe.

Ez így vót másnap is, harmannap is, de má harmacczorra mëllátta a kirá
lovásza, hogy mit csiná az őzecske a patakpartonn. El is monta a
kirának, a kitű épenn, akkor kérte az öregasszony lyánya az őzecske
tüdejit mëg a szívit. Ámékodva hallgatta a kirá, a mit a lovász mondott.

– Mëgá! – monta neki – estére mëllessük, hogy úgy igaz-ë?

Estefele a kirá mëg a lovásza ëgy bukorba bújva várták, hogy mi
törtínyik itt?

Ëcczër gyön az őzecske, szarva közt a kirá kis fia Miklós. Elmongya,
hogy:

  Néném, néném! kedves néném!
  Szoptasd mëg a kis fiadot!
  Kiráfi kis Miklós sirva gebedëzik:

Az arankacsa is gyön, asszonyé vátozik, szoptattya a kis gyerëkët, oszt
mongya az őzecskének, hogy má többet nem gyön vissza. Hallya ezt a kirá,
odasompolyog, a tündér – vagymi? az ő feleségi haját ëgy páczára
csavarja, oszt mëg akarja fognyi.

De az az asszony valahogy eszrevëtte, vátozott az az kigyóé, kacsáé,
lángé, mindëné a világonn, de a kirá nem eresztëtte el. Mikor oszt a
kirá kécczër ëgymásutánn elmonta neki, hogy: »Szivem szép szerelme! az
lëgyé, a mi eggyig vótá!« visszavátozott asszonnnak.

A kis gyerëkët bevitték a szobába, az őzecske mëg mënt utánnok. Akkor
mëffogták az öregasszony lyányát, az úcczát kiverették patkószöggel,
lófarkára kötték őket, úgy szaggattatták széjjel.

A kiráné mëg az őzecske visszamëntek az erdőre, az őzecske az őznyombú,
a kiráné a tündérnyombú itt, mingyá vissza is vátoztak, az ëgyik
legényé, a másik rendës embëri asszonyé.

Akkor hazamëntek, a kirá mëg a kiráné még ëcczër mëgesküttek, olyan
boldogok lëttek, hogy hetedhét országonn së vót párjok.

Mém most is élnek, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek. Hevesvármegye, Dankó Anna, 40 éves szakácsnétól.
Lejegyzési idő: 1904. február._



46. A két testvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn két gyerëk: ëgy fiú mëg ëgy lyány.
Ezëk ëccër elmëntek otthonrú jádzanyi, de olyan messzire tanátak mënnyi,
hogy nem tuttak haza tanányi. Most má mitévők lëgyënek? fëltëtték
magokba, hogy mënnek a világba, akarhogy lëssz is!

Mëntek, mëndëgétek, beértek ëgy erdőbe, ott láttak ëgy palotát.
Bemëntek.

– Aggyon Isten jó estét, öreganyám! – köszöntek, mer épen a pitarba
állott ëgy vén boszorkány.

– Aggyon Isten! szërëncsétëk, hogy öreganyátoknak szóllítottatok! Mi
járatba vattok?

Elmonták oszt, hogy bérësnek mëg szógállónak akarnak elányi, ha
fëlfogannák!

Aszongya a vén boszorkány:

– Hát én fëlfogallak bennetëkët! nállam három nap az esztendő, száz
arany a díj, a ki mëg tud szógányi érte!

Nyugodtan feküdt lë a két gyerëk, mer mán nem haltak éhënn, vót helyik!

Rëggël fëlkelnek, a lyánnak mingyá söprenyi, tisztogatynyi këlletëtt, a
gyerëkre mëg rábíztak három tátoslovat, azt këllëtt neki az aranymezőre
kihajtanyi, oszt mëgőrzenyi.

A boszorkány mëg fëlült ëgy lapátra, oszt mënt a gyerëk után, de otthonn
elébb mëghatta a lyányának: Rózsikának, hogy mire hazaér, a kis lyánt,
mán mint a gyerëk testvérit, okvetetlenű főzze mëg! Avval ment.

A gyerëk szörnyenn vigyázott, hogy a ló mëglëgyék, nem is szaladt el
abbú ëgy së. Estefele hajtotta vígann hazafele, örűt, hogy békességbe
elmút ëgy nap. Vele mënt a boszorkány is, am mëg má előre fente a fogát
a kis lyány husára.

Mikor hazaért, a letelső kérdési is av vót, hogy:

– No! kész-ë má a vacsora?

De Rózsika nem tudott vele beszámolnyi. Lëtëszi a lapátot a vén
boszorkány, keresi a kis lyánt. de nem tanáta së a tába, së a tűzönn, së
hóttan, së eleventen.

– Hova lëhetëtt? hova lëhetëtt? – mérgeskëdëtt a vén boszorkány,
kérdëzte a lyányát, de az së tudott neki rúlla mit mondanyi. Nem ám! mer
ő szökesztëtte el! sajnáta lëvágnyi, oszt elbújtatta.

Igy oszt a vén boszorkány hoppon maradt.

A gyerëk a lovakot mëgőrzötte másnap is, nem vót velök sëmmi baja, az
öregasszony is kívël vót vele, ott ült a lapáttyánn egész nap.

Elgyött a harmagyik rëggel. Hajtya a gyerëk a három tátost az
aranymezőre, víg vót, süvűtött, mint a rigó, de nagyon hamar elmënt ám a
kedvi! A hogy kiért lovaival a mezőre, azok csak szaladtak szét, a
hanyann vótak, annyifele.

A gyerëk nem tutta, mit csinállyék! Mëgszomorodott nagyonn, oszt indút
hazafele nagy rívással.

A hogy mënt, hát az utonn ëgy kódús állott. Aszongya az neki:

– Mi bajod, kis fiam! hogy rísz?

– Ez mëg ez! – elmongya oszt a gyerëk a baját.

– No! në fé sëmmit! ereggy csak haza! vëdd elé a kis testvérëd
furollyáját, azt fúdd mëg, a kis lyány maj mëgkerű, a lovakkal mëg të në
gondolly, majd hazaviszëm én!

Úgyis vót. Hazamëgy, keresi a furollyáját. Látta ezt a boszorkány,
mingyá gondolta, hogy ez nem jó végrű van itthonn! aszongya neki:

– Mé gyötté të haza, hê?!

– Hát a furollyámé! – monta a gyerëk.

De mán ekkorra az öreg kódús hazahajtotta a lovakot.

Erre a vén boszorkány kimënt az ëstállóba, a három tátoslovat elverte
úgy, hogy mind össze vót dagadozva, oszt csak azé, a mé haza gyöttek!
Azok oszt védték magokot, hogy nekik muszaj gyönnyi, ha hajtyák, azé në
verekëggyék!

A vén boszorkány szörnyenn mérges vót. Hogy a kis lyánt elvesztëtte szëm
elő, aszonta Rózsikának: rakjék tüzet, tëgye fël a vasfazekat, mer a
gyerëkët mëg këll főznyi!

Szegény Rózsikának kíntelen vót engennyi.

De hallotta ám a parancsot a gyerëk is, belefújt a furolyába. A
furollyaszóra elégyött a testvéri. Aszongya neki:

– Hallod-ë, testvérëm! szökjünk mëg mink innet, mer itt végünkre járnak!
Má engëm is mëg akarnak főznyi!

A kis lyány beleëgyezëtt. Elszöktek.

Má jó darabonn mëntek, ëcczër hátranéznek, hát láttyák, hogy vágtat
utánnok a vén boszorkány. Mëgijedtek nagyon, hogy visszaviszik őköt.

– Tudod-ë, mit? – mongya a gyerëk a lyánnak – vátozzá të hattyúé, én mëg
maj tó lëszëk!

Úgy is lëtt. A lyánbú szép fejír hattyú, a gyerëkbű mëg gyönyörű
kíkesvizű tó lëtt.

A boszorkány látta, hogy híjába járt, visszafordút.

A gyerëk mëg a lyány visszavátozott, oszt folytatták az úttyokot tovább.
De otthonrú mëgint mëllátta őköt a vén asszony, fël a lapátra, oszt
utánnok!

A fiatalok is vigyáztak magokra, mindég tekingettek hátra, ëcczër
eszrevëtték, hogy baj van, gyön a boszorkány!

A lyánbú mingyá csárda lëtt, a legény mëg kocsmárosé vátozott. Mëgyën
oda a boszorkány, kérdëzi tüllök:

– Nem láttak êre mënnyi ëgy gyerëkët mëg ëgy lyánt?

Aszongya a legény, má mint a kocsmáros:

– Láttunk bizom mink, még fiatalunk vótunk!

– Ú! akkor am mán nagyon régënn vót! – monta a boszorkány, oszt a hogy
gyött, úgy mënt.

A fiatalok mëntek tovább, a hun lëhetëtt, szaladtak is, csak bajok në
lëgyék má! De a hogy hátrapillantottak, gyött a boszorkány mëgint.

Odafordú a legény a lyánho:

– Hallod-ë? én majd ëgy nagy kásahëgyé vátozok, të álly a hëgynek a túsó
szélyire! de onnat mën në mocczanny!

Úgy is lëtt, a hogy a legény monta. Gyött a boszorkány. Mëglátta a
kásahëgyet, csak nekiesëtt, oszt ëtte, hogy csakúgy dülledt bele a
szëmi. De annyit tanát ënnyi a kásábú, – mer az egész hëgyet ússë birta
vóna mëgënnyi – hogy fëlpükkedt tűlle.

A legény visszavátozott mingyá, oszt látták, hogy a boszorkány má
mëddöglött, elindútak, mëntek vissza a boszorkány házába, Rózsikáho. Ott
Rózsika mëg a legény, mer má régënn szerették egymást, ëgybekeltek,
házastársak lëttek.

A kis lyány sora mëg ëggyig csak vót, a hogy, de ezután! Az új
házaspárnak – akármére állott! mindënütt lába alatt vót. Kerűt-fordút,
azok mindég szidták. Ecczër mëgsokallta, oszt hogy në szúrja tovább a
báttya mëg az ángya szëmit, elmënt szógányi.

Úttya ëgy nagy városba vitt, a királyi udvarba, a hun libapásztor lëtt.
Hétköznap őrzötte a libát, vasárnap mëg fëlvëtte a szép ruhájait, a kit
gyióhajba összehajtogatva tartogatott.

A kiráfi látta, hogy minő szép, takaros ëgy lyány ez! mëttecczëtt neki.
Odabe mëg is monta, hogy ő azt a lyánt elvëszi. De az apja hí! hú! így
mëg amúgy! hogy akkéne még, hogy az ő fia ëgy rongyos libapásztorlyánt
vëgyék el, ki is tagaggya mingyá!

A kiráfi mëgijedt, hallgatott az apja szavára. Kerestek neki ëgy gazdag
királyánt, azt vëtették el vele. Csakhogy ő nem szerette! még ëgy
asztalná së esëtt jó avval ënnyi! Útáta, mint a bűnit.

Nemsokára háború ütött ki, a kiráfinak el këllëtt mënnyi. A szëgény
lyánnak is takaronnyi këllëtt az udvarbú.

De még a kiráfi odajárt, a feleségi mëghalt, özvegy embër lëtt. Mikor
hazagyött, bizon nem azon vót, hogy a halottat sirassa, fëlkereste az ő
kiszëmeltyit, a kis libapásztorlyánt, elvëtte azt. Mëgesküttek, boldogok
lëttek, mint a szerelmes gellicze. Még most is ének, ha mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzési idő:
1904. február._



47. A fejír madár.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër mëg annak a feleségi.
Gyerëkik nem vót, pegyig mindég azonn kérték az Istent, hogy csak azt
anna má!

Az asszony mikor ëcczër magába vót, azt kívánta, hogy ha lënne gyerëki,
olyant szeretne, a ki fejír lënne, mint a hó, piros, mint a vér, szëmi,
szëmődöki mëg fekete, mint a bogár.

Ëcczër csakugyan is tehërbe esëtt. Az időre lëtt is neki épen olyan fia,
mint a minőt kivánt. Annyira mëgörűt neki, hogy örömibe mëhhalt. A kis
gyerëk fiú vót, Pëstának hítták.

Az embër nem tudott mëllënnyi asszony nékű, újjontann mëgházasodott. A
másogyik asszontú mëg lyánya lëtt, azt mëg elnevezték Mariskának.

Az embër dologra járt, ott vót mindënnap rëggeltű estyig, csak ënnyi
mënt haza. Ëcczër is, hogy nem vót elé, Pësta almát kért a mostoha
annyátú. Az aszonta neki:

– Hát nyú’ be a ládába, ott van!

Pësta belenyút, de a hogy vëtte ki az almát, az annya odaszaladt, oszt a
láda tetejit a nyakára csapta, úgy, hogy a feji mingyá lëesëtt rúlla,
Pësta mëg mëghalt. Avval fogta az asszony, vitte ki a ház elejbe, oszt
lëültette a halott gyerëkët ëgy kis székre.

Mariska hallotta, hogy a láda teteji lëcsapódott, de nem tutta, mitű vót
az a zaj!? Kérdezte az annyát, hogy mi vót a? Az annya elmonta, hogy
Pësta rossz vót, almát akart lopnyi, oszt kikapott.

Mariska is kapta magát, mënt a ház elejbe, úgy vágta pofonn Pëstát, hogy
az mingyá lëbukott a fődre.

Azutánn az asszony kimënt, Pëstát mëgnyúzta, fëltisztította,
elkészítëtte, oszt mikor az ura hazamënt, fëladta az asztalra.

Hát az ura nem tutta, micsoda hús a! csak ëtte, mintha tejbekása vóna.

Étel utánn a csontokot Mariska összeszëdte, elásta a kerbe ëgy boczfa
alá.

A csontbú nemsokára szép fejír madár lëtt, fëlszát a fődrű, oszt mënt,
mënt ëgy bótos háza tetejire. Ott elkezte mondanyi:

  Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt!
  Kis testvérëm, Mariskám,
  Összeszëdte csontocskám,
  Kötte selyëmkendőbe,
  Tëtte boczfa tövibe,
  Kikelt kikelt! itt van! itt!
  De szép madár lëtt belűllem!

Ezt hallották a bótba, adtak neki ëgy szép selyëmkendőt. Avval szát
tovább. Mënt ëgy kalapos házára.

A kalapos házánn is elmonta:

  Anyám mëgölött, apám mëgëvëtt,
  Kis testvérëm, Mariskám,
  Összeszëdte csontocskám,
  Kötte selyëmkendőbe,
  Tëtte boczfa tövibe.
  Kikelt, kikelt! itt van! itt!
  De szép madár lëtt belűllem!

Ott is mëghallották, vittek ki neki ëgy gyönyörű szép kalapot.

Harmacczorra ëgy malomra szállott. A malomba hét legény dógozott, azok
is mëghallották a madár szavát, kimëntek mëghallgatynyi. Azok mëg toltak
fël neki ëgy nagy malomkövet, a mit a fejír madár a nyakába vëtt, oszt
szát vele haza, az apja házára.

Ott is elkezte kiabányi a verset fënnszóval.

Odbe hallották, hogy »É! de nagy kiabálás van otki, mi a?«

Kimëntek, hát a fejír madár Mariskának lëhajította a selyëmkendőt, az
apjának a szép kalapot, az annyára mëg úgy sútotta lë a malomkövet, hogy
az asszony a főd gyomráig esëtt. Úgy elborította a főd, hogy temetynyi
së këlletëtt.

A fejír madár mëg visszavátozott, Pësta lëtt belűlle. Az apjával mëg
Mariskával mëg most is boldogann élnek, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől.
Lejegyzési idő: 1904. márczius._



48. A bús gellicze meg a két kiráfi.

Hun vót, hun nem vót, Dormándonn innen vót, Tepélyënn túnat vót, a fene
tuggya: hun vót? kidőt-bedőt kemënczének ëcs csëpp ódala së vót, mégis
mëssült benne olyan kënyér, mint szélëss e világ. Én is ëttem belülle.
Most hazuttam mán nagyot! De ha má eggyig nem montam igazat, ezutánn is
maj csak elámítolak bennetëkët!

Vót a világonn ëgy kirá, annak a kirának vót két fija mëg ëgy bús
gelliczéji. Az a bús gellicze ëcczër kicsacsogta a gyerëkëk előtt, hogy
a ki az ő szívit mëgëszi, a feji alatt mindën écczaka ëgy arany terëm, a
ki mëg a máját ëszi mëg, Szécsémbe kirá lëssz.

Hallotta ezt a két kiráfi, mingyá mëgëtte az ëgyik a gellicze szívit, a
másik mëg a máját.

De hogy az annyok mëhhalt, új asszon kerűt a házokho, mostoha. Az valami
módon mëttutta, hogy mismit beszét a gellicze, aszonta az urának, hogy
mingyá mëhhal, ha a két fiúnak a tüdejibű mëg a májábú nem ëszik. Ëhën!
mert a gellicze szívit mëg a máját akarta vóna magának!

A kirá elé is hívatta az öreg jágërját, János bácsit, oszt
mëpparancsolta neki, hogy a két gyerëkët vigye az erdőbe, ott lőjje
agyonn, oszt a gyomrát mind a kettőnek vigye haza, – má mint a tüttüsit.
Az öreg jágër szót fogadott, mënt a két gyerëkkel az erdőre. De gondolta
az útközbe, hogy de nagyhatú lëhet ez az asszony, a ki az urátú még azt
is ki tuggya követëlnyi, hogy a saját tulajdon két gyerëkit ölesse mëg.
Mikor arra kerűt vóna a sor, hogy no! lë këll lőnyi a két kiráfit,
eleresztëtte őköt. Haza mëg valami olyas állat tüttüsit vitte el.

Elindú a két kiráfi. Mënnek, mëndëgének, két út elejbe érnek. Ki
mellyikënn mënnyék má? De hamar mëgëgyeztek, a jobbódalsónn mënt az
öregebb, a balódalsónn mëg a fiatalabb.

Az öregebb Szécsémbe ért, ott nemsoká kirá is lëtt.

A fiatalabb – a ki a balódalsónn mënt – ëgy városba ért. Nem ösmert
sënkit, êre ő nem járt sosë, ëgy özvegyasszonho kopogtatott be szállásé.
Az adott is neki.

De mikor az asszony vette az ágyat, a kiráfi feji alatt mindég ëgy
aranyat tanát. Hogy mëgörűt az annak! A sutba hajingáta mind, má vót ëgy
ëgész halommal.

De hogy? honnem? a kirá lyánya mëttutta, hogy minő ember lakik az
özvegyasszonná, elkűtte a szobalyányát a kiráfiho, mongya mën neki, azt
üzenyi, hogy mënynyék fël hozzá mingyá, ebbe a szent órába!

A kiráfi fël is mëgy, nem tutta, hogy mé?! vagy hogy? csak mënt. Mikor
ëgyütt vótak, a királyány aszonta neki, hogy: »kártyázzunk!« Hát
kártyáztak is. Játék közbe mëg tőtött a királyány, hogy igyonak is má!
de a kiráfi nem akarta elfogannyi. Aszongya neki a lyány: »hát mé nem
iszol? isz’ nincs ebbe haláléesztő! ihaccz ebbű!« A nagy kínálásra oszt
itt a kiráfi is. De má nagyonn soká kártytáztak, a bor mëg úgy mëgártott
a kiráfinak, hogy részëg lëtt, oszt a gellicze szívit is kihánta. Ezt
akarta a királyánya. A gellicze szívit mingyá mëgëtte, a kiráfit mëg,
mer ő nem tutta: kicsoda? – kihajíttatta.

Hazamëgy a kiráfi. Az asszonnak vót mán nagy rakás arannya, azé még nem
telt el vele, a kiráfi feji alatt kereskëdëtt minden rëggel, de má
ëgyetlen ëcczër së tanát. Beleúnt ő is, kiatta neki az utat.

Szégén kiráfi! no nekëd mëgesëtt! Má éhënn is vót nagyon, bemënt ëgy
kerbe, ott látott szép gyömőcsfákot, tele mindënfajta gyümőcscsel.
Előszször mënt a körtefáho. De mihentért az első körtét mëgëtte, szamáré
vátozott. Mëgihett még magátú is. Hova jutott ő? Utóllyára oszt
beletörődött a sorába: a hol lëssz, úl lëssz! Elkezte a káposztát ënnyi.
Abba mëg allyig harapott bele, muczié vátozott. Mos mëm má as së tutta:
hogy van? mint van? mi van vele? Elkeserëdëtt nagyonn. »Nohát! ha má
muczi vagyunk, jó vagyunk!« Fëlmászott ëgy almafára, hogy jólakik
almával, de allyig nyelte lë az első harapást, olyan szép embër lëtt
belűlle, hogy allyig ösmert magára.

Akkor kerítëtt valahunnan ëgy rossz szűrt, abba fëlőtözött, szëdëtt a
kerbű ëgy nagy rakás körtét, káposztát mëg almát, mënt a kirá háza
elejbe, de csak a körtét árolta. Këgyes körték vótak, a királyány allyig
nézëtt lë az ablakonn, mingyá mëllátta, oszt kűtte is a szobalyánt, hogy
hozzék csak abbú a körtébű. A kiráfi jó pézé el is adott neki vagy
hármat. Azt otfël a kiráné, még az is fiatal asszon vót, a királyány mëg
a szobalyány mëgëtték mind, de szamáré vátoztak is ám!

A kirá mikor bemëgy, mëlláttya, hogy az ő házába odbe három szamár van.
Kergettette ki őköt mingyá a bérëssel, ki ëgënyest az úcczára. Ott mëg
várt rájok a szűrös kiráfi, befogta őköt ëgy kocsiba, oszt hogyím
hallotta, hogy Szécsémbe templomot építënek, úgy gondolta, hogy elmëgy
oda a szamarakkal fuvarba.

El is mënt. De ő nem tutta, hogy oda nem szabad mënnyi sënkinek a kirá
engedelmi nékű. Mëffogták, vitték a kirá elejbe, hogy majd lëfejezik. De
a kirá ëcczërre mëgösmerte, hogy a testvérivel van dóga, a katonákot
elkütte, oszt mënt a testvérji kocsijára. A hogy ráül, ő látta befogva a
három szamarat, de nem szót sëmmit, mit tutta ő, kik azok? A testvérji
ëcczër hunczutú elkezte vele míveltetynyi, izétetynyi a szamarakot, csak
épen azt nem, a ki a királyán vót. A kirá haragudott szörnyenn: »mé
izétetyi ez én velem a szamarat?« de nem szól azé.

Mire hazaértek a kirá udvarába, a fiatal kiráfi elészëtte a káposztát
mëg az almát, adott belűlle a szamaraknak. Azok először muczié, azután
embëré vátoztak, de mind szëbb vót, mint azelőtt.

A kiránét elvëtte a szécsényi kirá, a királyánt a fiatal kiráfi, a
szobalyány mëg ott maratt nállok szógálatba.

Boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak. Eggyig vót, mese
vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette, kanálozd ki belűlle.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János, középkorú
parasztembertől. Lejegyzési idő: 1904. febr._



49. Arany Zsáda.

Hun vót, hun nem vót, vót-ë, nem vót-ë? vót a világonn ëgy kirá, annak
vót három lyánya.

Hát ez a kirá ëcczër elmënt hazúrú, de mielőbb elmënt vóna, maga elé
hivatta a lyányait. Aszonta nekik: »netëk! itt van három koszoró mëg
három madár, mikor visszagyövök, a koszorónak is mëg a madárnak is épen
olyannak këll lënnyi, mint most, azé jó visellyétëk magatokot,
vigyázzatok a szűzességtëkre! tuggyátok-ë?« A lyányok magokho vették a
koszorót mëg a madarat, kiki a magáét, az apjok mëg elmënt.

Má este lëtt az időbű, ők odabe beszégetnek szépen, ëcczër az ablak
alatt zsuzsorog valaki. Kinéznek, ott van ëgy kódúsruhába őtözött embër.
»Mit keres maga ott, bácsi!?« kiátonak lë neki. »Fázok! szëgény kódús
embër vagyok! segíjjënek rajtam!« A lyányok mësszánták, fëlhúzták az
ablakonn be a szobába.

Mikor a szobába vót a kódús, ëcczërcsak lëvette a kódúsruhát, a lyányok
ëgy valóságos herczegët láttak magok előtt. A fiatal embër ki is
nyilatkoztatta, hogy nem kódús ő, ha kiráfi.

No, má ha így van, micsinállyonak? Hozzáfogtak kártyáznyi. A kiráfi
ëgykettőre mënnyerte a két nagyobbat. Velëk is hát, a koszorójok mingyá
elhërvatt, a madár mëcs csak lëcsüngesztëtte a fejit.

Másnap má a letkisebb is mëv vót nyerve. Arany Zsáda – mer így hítták –
së esëtt ám a feji lággyára, hon në tutta vóna, micsiná?

Fogta magát, a përvétába vetëtt ágyat, a kiráfit odafektette. Allyig dőt
az ágyba a kiráfi, má épen Arany Zsádát akarta magáho húznyi, mikor az
ágy csak lësimút alatta, ő mëg bele a përvétába. Viczkándozott ő ott,
bele is fút vóna, ha a két nagyobb lyány ki nem húzza.

A kiráfi szégyëllte nagyonn, hogy Zsáda így kibánt vele, fëltëtte
magába, hogy akarhogy, de elvesztyi. Össze is beszét a nagyobb
lyányokkal, a kiket mëgejtëtt, hogy tëgyék magokot betegnek, oszt
valamié kűggyék el hozzá Arany Zsádét, majd elbányik ő vele.

Úgy is vót. Arany Zsáda nénnyei a kirá ételyire vótak kíváncsi, nyögtek,
jajgattak, hogy ha ők abbú nem ëhetnek, hát bizon mëhhalnak. »Ereggy el
má, Zsáda! të! oszt hozzá nekünk a kirá ételyibű, ha Istent ösmersz!«

Arany Zsáda fëlőtözött szakácsnak, oszt mënt késségësenn. De tutta ám ő,
mibe mestërkëgyik a kiráfi mëg a testvérjei.

Bemëgy a konyhába, aszongya a szakácsnak, hogy vóna-ë szükség ëgy
szakácsra, mer ő beána? az aszonta, hogy vóna! »No jó van, akkor
beállok! – monta Zsáda – de mënnyék csak, nat tűz van, ég a kirá
ëstállója, én mëg majd azalatt itt lëszëk!«

A főszakács elszalatt, Zsáda mëg kapta magát, a zsebibe rakott ëgy pár
darab bélëst, mi ëgymást, a többi ételëkët mëg mind kiforgatta, oszt úgy
tővel-hëggyel fölfordúva hatta ott a konyhát. De a szëmődökfára fëlírta:

  Itt járt Arany Zsáda,
  A kirának bosszújára
  Szakácsruhába.
  Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.

Avval mënt.

Gyön vissza a szakács, láttya, hogy mi van itt! mëgy a kiráfiho
ëgënyest. Gyön az is, de az mingyá mëllátta az ajtó fëlëtt az írást, maj
mëgëtte magát, úgy haragudott. Ki is atta mingyá, hogy ha Arany Zsáda
idekerű, nem këll neki irgalmaznyi, vigyék rögtön ő elejbe.

Zsáda hazaért az étellel, a nagyobb lyányok út tëtték, mintha könnyebben
vónának, de belő ëtte őköt valami, mer azt szerették vóna, ha Zsádát a
kiráfi mëgölyi.

Másnap elkezgyi a két lyány mëgínt a nyögést mëg a jajgatást. Zsáda
tutta, hogy mire mëgy a! kérdëzte, hogy »mi a bajotok?« Azok aszonták,
hogy »mëhhalunk, ha a kiráfi borábú nem ihatunk!« »Jó van – monta Zsáda
– maj hozok én!« Fëlőtözött kádárnak, mënt ëgënyest a kirá pinczéjihë.

Ép ott vót a főkádármestër. Aszongya neki Zsáda: »vënnék én ebbű a borbú
ëj jó csomót, de magával nem tudok alkunnyi, hivassa ide a kirát, vagy
maga mënnyék el érte, én majd itt mëvvárom!« A főkádármestër elmënt,
Zsáda mëg teletőtött ëgy üvegët borral, a zsebibe tëtte, a hordókat mëg
csapra vëtte, eresztëtte a bort fenébe. Az ajtóra mëg fëlírta:

  Itt járt Arany Zsáda,
  A kirának bosszújára,
  Kádárruhába.
  Ha bánnya, hát tëgyën rúlla.

Gyön a kirá a főkádármestërrel, láttyák, hogy a bor mind ki van folyva,
a sok drága bor mind odavan. A kirá má tutta, hogy Zsáda járt itt!
Mënnek ki az ajtónn, ott mëg láttya a Zsáda keziírását. »No, mëgá,
Zsáda! törjön ki ar rossz! mëjjárod még énvelem!« Szitta csudállatosann,
de Zsáda má azóta otthonn járt.

Harmagyik nap újfënt van nyögés mëg jajgatás ugyancsak! Zsáda má előre
nevette magába, hogy ugyan mire kívánkoznak most!? Mëgkérdëzte: »Mi
lelt? mi këll má mëg?!« »Jaj, jaj! hozzá nekün a kirá almájábú, máskép
mëhhalun!«

Zsáda fëlőtözött, mënt. Nem nézëtt sënkire, tartott ëgënyest a kertnek.

Fëlmënt a fára, má jó teleszëtte mindën zsebit, mikor mëllepi a kirá.
»No, Zsáda! csakhogy ëcczër mëffoghattalak! az ételëmët kiforgattad, a
boromot eleresztëtted, gyere csak lë a fárú! mëg tudod-ë, micsinátá të
én velem nállatok?«

Zsáda lëmënt a fárú, de a kirá nem akarta eresztenyi.

Odavitte ëgy kendërvágóho, monta neki: »tëdd alá csak a nyakad!« De
Zsáda nem tëtte, aszonta: »tëdd oda të elébb, mer én nem tudom: hogy
këll!« A kiráfi mëmmutatta, a nyakát odatëtte a kendërvágó alá. A hogy
odatëtte, Zsáda së vót rëst, rárántotta a kendërvágót, úgy összetörte a
kirát, minden csontyát, hogy a kiráfit lepedőbe kellëtt a kerbű
bevinnyi. Mëgverte amúgy magyarosann, hogy nem köszönte mëg.

Zsáda mëg szát ëgënyest haza. Otthon odatta az almát a testvérjeinek,
fëlőtözött doktornak. Mënt mingyá a kirá házáho, hogy kéne-ë doktor? mer
ő tud arrú a bajrú segítenyi, a ki a kirának van! Hej! szívesenn fogták!
csak mënnyék be! oszt segíccsék a királyonn.

Bemënt. Kért ëgy csomó sót mëg paprikát, azután mëg üveget. Azt
összetörte, a sóval, paprikával összekeverte, oszt úgy egyvelgësenn
rakta, nyomogatta be a kirá sebibe. Mikor elvégezte a dógát, odabe
fëlírta az ajtóra:

  Itt járt Arany Zsáda,
  A kirának bosszújára,
  Doktorruhába.
  Ha bánnya, hát tëgyën rúlla!

Odbe nem vót sënki së, ő mëg mehetëtt szabadonn, az írást nem látta
sënki.

De a kirá olyan beteg lëtt a doktor kezi után, hogy ki së lëhet
mondanyi. Maj belehalt. Ëgy álló esztendeig nyomta az ágyat. A só, a
paprika, mëg az üveg mëttëtte, olyan ripacsos maratt a bőri, mint a
himlősé.

Node el is határozta, hogy Zsádát mëgölyi, mëg, ha a pokolba is kék érte
mënnyi!

Tutta eztet Zsáda. Maga helyëtt viaszkbábut fektetëtt az ágyába, mézzel
mëttőtve, ő mëg a falonn ëgy kép hátába húzódott.

Gyön a kiráfi. Ëgënyest az ágynak. A baltával csak úgy vágta széjjel a
bábu fejit, hogy ezër darabra szakatt, de a mézbű ëgy csëpp odaesëtt a
szája szélire. Nagyon édëss vót. Akkor bánta mëg a kiráfi, hogy mit
tëtt. »Jaj! lelkëm Zsádám! ha nekëd a vérëd is ilyen édëss, hát të magad
minő édëss lëheccz!« Avval odafordút a Máriakép fele, oszt kérte a
bocsánatot az ő nagy bűnié. Mësszólalt oszt Zsáda a kép háta mellő: »hát
nagy bűnöd van, fiam! ha a templomot hécczër mëmmászod, akkor
mëbbocsátok nekëd!«

A kiráfi, szégény! mëg is mászta hécczër, mind lëmënt a bokájárú a bőr.

Az öreg kirá, a Zsáda apja mëg ekközbe hazagyött. Rögtönn számonn kérte
a lyányaitú a koszorót mëg a madarat.

A két nagyobb lyány elévëszi a maga koszoróját, madarát, a koszoró el
vót száradva, a madár mëg bággyaszkodott, maj fëlfordút. A Zsáda
koszorója olyan friss vót, kívánat vót ránéznyi, a madara mëd danolt,
repkëdëtt, nem vót annak sëmmi baja së.

Mënnek be az apjokho. Az mëllátta mingyá, kik itteng a ludasok. A két
nagyobbat mëffogatta, kivégeztette, Zsádáé mëg elgyött a maga kiráfia,
elvëtte, csaptak olyan lagzit, hogy olyat még az öregapám së látott

Mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Szabó Éva öreg cselédasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. jan._



50. Okos Zsófi.

Hun vót, hun nem vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis
ház, ëgyiknek së vót së ódala, së kéménnyi, vót a világonn ëgy kirá,
annak mëg három lyánya. A letkisebbet Zsófinak hítták.

Ëcczër a kirának el këllëtt mënnyi a háborúba. Elévëtt három koszorót
mëg három madarat. Aszonta a lyányajinak:

– Hallyátok-ë! itt hagyok mindënkinek ëgy-ëgy koszorót mëg ëgy-ëgy
madarat, de mire elégyövök, a koszoró is, mëg a madár is olyan lëgyék,
mint most. Jó vigyázzatok magatokra!

Avval a kirá elmënt.

A lyányok mës së ámották, mé hatta nekik az apjok a koszorót mëg a
madarat! csak Zsófi sejtëtte, de nem szót a nénnyeinek sëmminőt.

A szomszéd várasba lakott ëgy herczeg, az mëttutta, hogy az öreg kirá
háborúba mënt, ellátogatott a kirákisasszonyokho. Elkeztek kártyáznyi.
De úgy, hogy ha valamelyik lyány veszt, az a herczegé lëssz!

A lyányokot csakhamar elnyerte a herczeg. A két idősebbet mëg is kapta,
de Okos Zsófinak vót eszi, mikor a herceg monta neki, hogy vessën ágyat,
ő kivitte a fejelet mëg a dunnát a përvétába,[53] ott vetëtt neki ágyat.
Allyig hogy belefekütt a herczeg, csak zu! lë a czukmisba! A hátárú mind
lëmënt a bőr, úgy mëgütte magát, ha mëg nem igyekëzëtt vóna, ott fút
vóna bele. De valahogy kiúszott a Dunába, oszt nagynehezen csak hazaért.

De otthonn főtt a feji: micsinállyék ő evvel az Okos Zsófival, a mé így
átmënt rajta!? Irt ëgy levelet a két nagyobb kisasszonnak, hogy kűggyék
el hozzá Zsófit boré! így oszt majd elláttya a baját.

Okos Zsófit a nénnyei csakugyan elkűtte a herczeghë.

Zsófi tutta, mi töri a herczegët! fëlvëtte a pinczemestër ruháját,
elmënt a szomszédvárasba, ëgënyesenn be a herczeg pincéjibe. A kik
látták, nem merték mëszszólítanyi, hogyím pincemestëri ruha vót rajta. Ő
mëg csapra vëtte a hordókot, tonnákot mind, a bort eresztëtte ki a
fődre. Az ajtóra mëg fölírta, hogy:

  Okos Zsofi, ki ezt cselekëdte,
  Többször is cselekszi,
  Ha az Isten úgy engedi!

Avval szëmibe vágta a kalapot, oszt mënt haza a zsebibe az üveg borral.

Zsófinak má csak hideg nyomát ütték, mikor eszrevëtték, hogy a sok drága
jó bor mind odavan! Jaj! de mérges vót a herczeg, maj mëgëtte magát!

Fogta magát, levelet írt újontann a lyányoknak, kogy kűggyék el Zsófit
ételé.

Zsófi fëlőtözött szakácsnak, bemënt a konyhába, fëlvëtt ëgy fazék étëlt,
oszt vitte ki. Odbe kérdëzték hogy hova viszi? Akkor oszt elmonta, hogy
őt most fogatta a herczeg, az ételt azé viszi, mer most ezt áhította mëg
az úr. Jó van! beleëgyeztek.

Mikor az ajtóba ért Zsófi, kivëtte zsebibű a krétát, fëlírta az ajtóra
mëgint, hogy:

  Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
  Máskor is cselekszi,
  Ha az Isten mëgengedi!

A herczeg ép akkor mënt lë a konyhába, mikor Zsófi elillantott. Monták
neki, hogy »az úrnak mëg most vitték az ételt, mënnyék má, mer majd
elhívël!«

– Kinek? – monta a herczeg

– Hát magának!

– Kicsoda!?

– Egy lyánképű szakács!

No, a herczeg maj szétrágta őköt.

– ’Isz’ Okos Zsófi vót a! – de mondott hozzá olyanokat, hogy maj
lëszakadt a ház.

»Harmacczorra vályik mëg!« – monta a herczeg.

Avval leült, levelet írt a kisasszonyoknak, hogy az a kutya Zsófi mëgint
kikerűte a kézit; kűggyék el körtéé!

Zsófinak mos së këllëtt kécczër mondanyi, őtözött, oszt mënt. Mikor
beért a kerbe, nem látott sënkifélit së. Ott vót a sok szëbbnë szëbb
gyömőcsfa, alma, szilva, körte. A legszëbb körtefát kiválasztotta, oszt
fëlmászott rá. Igën ám! de mikor szakajtanyi akart belűlle, a körte mind
mëccsëndűt, mer a fánn csëngő körték vótak! a herczeg eszrevëtte, mingyá
ott termëtt a fa alatt.

– No! Okos Zsófi! mëvvaggy má! gyere csak lë a fárú.

– Hát mé në mënnék! bizol lë mënëk! lë is mënt.

Akkor aszongya a herczeg Zsófinak:

– No! Zsófi! të má sokszor kibántá velem, gyere, ott van ëgy hanapé,
ülly csak rá!

Vót a kerbe má jó előre odakészítve ëgy borotvás kanapé, ha valaki abba
beleült, úgy összevagdalta, mintha mëkköpölyözték vóna.

Zsófi nem ült rá. Aszonta:

– Mutassa mëg elsőbb maga, azutánn oszt majd beleülök én is!

A herczeg mëffëlejtkezëtt magárú, beleült. Zsófi mëg odalépëtt, oszt jó
rányomta a herczeg hátát a kanapéra.

Vót jajgatás mëg jajgatás, a háta csupa seb mëg csupa vér vót. Zsófi
fëlírta a versit a kanapé hátára, oszt mënt kifele, mint a kit
kergetnek. A herczegët mëg úgy vitték be lepedőbe.

Okos Zsófi kívël az útonn tanákozott a kirá orvosával, elkérte tűlle a
ruhát, mer agyonn akarják ütnyi. Az orvos odatta. Zsófinak së këllëtt
ëgyeb, mënt be ëgënyesenn a herczeghë.

– Hallottam, hogy beteg a herczeg, begyöttem, mondok, hogy hátha tunnék
rajta segítenyi!

Hű! szívesenn fogták!

– Hozzonak csak ëgy tonna mézet, három ablaküvegët, mëg ëgy dunna
pëlyhët! de sebësenn!

Mikor mëvvitték neki, a szobábú mindënkit kiutasított, ő mëg az üvegët
összetörte apróra, belekavarta a mézbe, abba belenyomkodta a pëlyhët,
avval kente be a herczeg hátát, de jó vastagonn!

A herczegët a fene is ëtte, úgy csípte az orvosság. Még betegebb lëtt
tűlle, mint a borotvakanapétú!

Zsófi a szobaajtóra mëgint fëlírta:

  Okos Zsófi, ki ezt cselekëdte,
  Többször is cselekszi,
  Ha az Isten mëgengedi!

De nem dévánkozott sokáig, ha inalt hazafele, a hogy birt, mikor a
herczegët má jó mëgkente.

Ott mëg fël vót fordúva az egész ház a nagy ordítástú. A herczeg
jajgatott, a hogy a maga orvosa szëtte ki a hátábú az üvegët mëg a
pëlyhët, de az az átkozott méz nagyon beleragasztotta mindakettőt. A
herczeg allyig birt fëlgyógyúnyi olyan beteg vót! épen, hogy
mëvvallotta!

Hej! fájt is a foga Okos Zsófira! csak ëcczër mëgfoghatná!

Akkorra má a háborúbú hazagyött a lyányok apja, az öreg kirá is. Első
dóga vót számonkérnyi a lyányoktú a koszorót mëg a madarat. A két
nagyobbé a koszoró el vót száradva, a madár mëg olyan vót, mint az ülős
tyúk, allyig vót. De a Zsófi koszorója épenn olyan friss, a madara is
olyan víg vót, mint mikor az apja odatta neki. Igën ám, mer ő mëgőrzötte
a szüzességit!

A két nagyobb lyánt az apja elcsukatta, Zsófit mëg mëgkérte a herceg,
oszt el is vëtte.

Má jó félesztendeig éltek ëgyütt, ëcczër Okos Zsófi mëssejdítëtte, hogy
az ura el akarja őtet vesztenyi. Csinátatott a czukrászszal épen olyan
bábut, mint ő maga, de belőrű üresset, oszt mëgtőtötte alkörmössel.
Mikor készenn lëtt, haza vitette, lefektette az ágyába. Ő mëg – vót az
ágya fëlëtt ëgy nagy Máriakép – annak a hátáho húzódott.

Nemsoká gyött az ura ëgy nagy fejszével, látta, hogy az asszony ott
fekszik az ágyba, püff! oda neki! a bábú mingyá ezër darabra szakadt, az
alkörmösbű mëg ëgy csëpp a szájára csëppent. Mikor érzëtte, hogy minő
édës, lëborút a Máriakép elejbe:

– Jaj! mit csinátam! kedves feleségem! agyonüttelek, oszt még a vérëd is
olyan édës, mint a méz! jaj! jaj! szűz Máriám! légy segíccségëmre! mit
tëttem! mit tëttem!

Akkor Okos Zsófi mësszólalt a kép hátábú, mintha Mária szóna:

– Ereggy, oszt csúszszá térgyënn a vár körű, akkor mëbbocsájtok!

A herczegnek mit vót mit tënnyi? mënt, oszt csúszott térgyënn a vár
körű.

Zsófi mëg lëgyött a képbű, befekütt az ágyba, ott várta az urát.

Az mëg is gyött nem nagyon soká, de má a térgyinn ëgy csëpp bőr së vót!

De maj hanyattvágódott, mikor a feleségit az ágyba látta, hogy sëmmi
baja sincs. Nem tutta fëlérnyi észszel. Oszt Zsófi mëg még a tetejibe
mindég csak azt sohajgatta:

– Jaj! de nagyot aludtam!

A herczeg látta, hogy ő má në tëgyék fël Zsófival, mer ő az, a ki
rajtaveszt, odamënt, bocsánatot kért tűlle, hogy többet olyat nem tësz.
Zsófi mëbbocsájtott.

Akkor oszt újra mëgesküttek, boldogok lëttek.

Még most is élnek, ha eggyig mën nem haltak.

_Puszta-Hanyi, Hevesvármegye. özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje:
1904. január._



51. A királyficzigánylegény.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráfi. Az a kiráfi lëvëtette
magát három arczképbe, a három képet elkűtte három királyánnak, hogy
nézzék mëg, minő ő, hogy elgyönnek-ë hozzá. De a kiráfi egész
czigányosan, ripacsos arccal vëtette lë magát, olyan vót, mint ëgy
valóságos czigány.

Az első királyány azt üzente, hogy ha a világon több nem vóna, së mënne
el hozzá, a másogyik, hogy a sáros csizsmáját së türűné mëg benne, a
harmagyik mëg, hogy elmënt vóna, ha épen most mëg nem kérték vóna.

Hát így a kiráfit jó kifizették.

»Mëgállyatok csak!« gondolta magában, »majd adok én nektëk!«

Avval fogta magát, fëlőtözött czigánylegénynek. Elmënt az első királyány
apjának az udvarába. Ott beszegődött muzsikusnak, mer szépen tudott
muzsikányi.

A királyány alyig látta, hallotta ëcczër-kécczër, nagyon mëszszerette.
Kérte is az apját, eressze őt ki a muzsikusho, hagy hallgasson mëg ëgy
pár szép nótát. Az apja nem gondolt semmit, kieresztëtte.

Ott a lyány bevallotta neki, hogy minő nagyon szeretyi mëg biztatta,
hogy szökjönek mëg ëgyütt.

Úgyis vót. A kapuféfátú së búcsúztak el, csak elmëntek loppa.

A czigánylegény abba a városba mënt vele, a hun az apja is lakott. Ott,
mit vót mit tënnyi? ényi mëg ënnyi këll, cserepedényárolásba fogtak.

Kipakolt a királyány a piacz közepire, sorba rakta a sok butykost,
korsót, szélkét, kantát, csëmpét, miegymást, a mit a fazëkasok szoktak
árolynyi. Várta a vevőt, csipejire tëtte a két kézit, oszt nagy
hëgyësenn úgy átt ott a közepibe.

A czigánylegény mëg – mámint a kiráfi – beszét a kocsisokkal, hogy
mënnyënek a piaczra, ott ëgy lyány cserepedént árol, në nézzënek së
Istent, së embërt, csak gázollyák össze az edént mind.

Úgyis vót. A kocsis összetörette a sok edént ëgy csëppig.

Hazamëgy a kiráfi, az asszony rí otthon keservesen. »Mi bajod, hé!?«
»Hát ëgy részëg kocsis az edént mind összetörette, ëgye mëg a zíz a
fajtáját!« oszt elévett ëgy csëmpét, hogy csak am maradt mëg az egészbű.
»No hát, aszongya a czigánylegény, má ehhë nincs szërëncsénk, másho kell
látynyi.«

Akkor a lyány ëgy jó gazdahêre elát szógállónak. Mongya neki a
czigánylegény, hogy neki is hozzék má estére valami ënnyivalót, mer
azonn a helyënn mëg épenn lagzi vót. »Jó van, asszongya az asszon, maj
hozok! felkötöm a szoknyám, oszt telerakom mindënvel!«

A legény mëg ezután odament a lakodalmas házho. Beszét a vőfélyëkkel,
hogy van itt ëgy új szógálló, szép lyány, estére el në eresszék an nékű,
hogy jó mën në tánczoltassák.

Hát csakugyan is, mer a lyány má jó mëgpakolta a szoknyát, mikor a
vőfélyëk elvitték tánczolnyi. Húzóczkodott a lyány, hogy ő nem tánczol,
mer a feji fáj, de nem hasznát sëmmit, mer úgy mëssürgették, hogy a sok
bëgre, a ki káposztával, hússal mëg kásával vót tele, mind feldőt a
szoknyájába.

Hej! sohajgatott a lyány, mikor eleresztëtték, »jó vagyunk má mëgínt!
mos má mit viszëk haza?« De csak hazamënt. Kérdëzi a czigállegén, hogy
»hát nekëm mit hoztá?« Eléatta oszt a lyány a panaszt, hogy telerakta ő
a szoknyáját, oszt hogy mëssürgették őt a vőfélyek! verje mëg őköt az
Isten! – A legén mëg csak nevetett.

Aszongya akkor neki: »Tudod-ë, mit? eregy të a királyi udvarba
szógállónak, ott táng több szërëncséd lësz!«

A lyánt fël is fogadták.

A czigállegény pegyig suttyomba elmënt vadásznyi, mire hazagyött, má
kiráfinak vót őtözve.

Mikor ebédelt, behívatta magáho a szógállót, má mint a királyánt, oszt
maga mellé ültette az asztalho, de má akkorra a tába tëtte a gyűrőt, a
mit a királyántú kapott ajándékba.

A hogy szëttek, ëpen a lyány kanájába csürdűt mëg a gyűrő. Ki vëszi: mi
lëhet a? – hát mëgösmerte a maga gyűrőjit.

Akkor a kiráfi elmonta, hogy »ládd-ë, aszontad, hogy nem gyönné hozzám,
ha ëgyeb nem vóna a világonn, oszt még szógállónak is tëttelek! No de
most őtözz fël szépenn, esküggyünk mëg!«

Úgy is vót. Mëgesküttek, boldogok lëttek, most is ének, ha mán mën nem
haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt
asszonytól. Lejegyzési idő: 1903. deczember._



52. A kis kondás három malacza.

Hun vót, hun nem vót, még az ópërëncziás tengërënn is túnat, vót ëgy kis
kondás, a kinek három malacza vót.

Lakott azonn a környíkënn ëgy kirá, annak a lyánya szerette vóna
mëgvënnyi a kondástú a három malaczot. Lë is kűtte a szobalyánt,
kérdëzze mëg, hogy anná a malaczot? Al lëmënt, mëgkérdëzte. A kis kondás
mëg mëgkérdëzte, hogy eladó a malac, de hát kinek kék? ki vënné meg? A
szobalyány mëmmonta: »a királyánnak!« »Hát mondd mëg neki, hogy az ëgyik
malaczot odaadom, ha a királyány térgyig felemelyi a szoknyáját!«

A szobalyány mëvvitte az üzenetët, hogy a kis kondás csak úgy ad
malaczot, ha a királyány térgyig emelyi a szoknyáját.

Aszongya a királyány: »No! ha csak az a fizetés, akkor jó, akkor nem
kerű sëmmibe së!« Őtözködött mingyá, oszt mënt lë a kis kondásho.

A kis kondás épenn ëgy boglya tövibe alutt, mikor a királyány odaért.
»Aggyon Isten jó napot!« – monta a királyány. – »Aggyon Isten! – fogatta
a kondás, mi járatba van?« »Hát tuggya! én vagyok a kirá lyánya,
elgyöttem a malaczé!« »Jó van, jó! de tuggya-ë, mi annak az ára?« »Hát
honnë tunnám!« – monta kirákisasszony, oszt avval térgyig emelte a
szoknyáját, »ez az ára ë!« A kis kondás maj hogy hova nem lëtt örömibe,
mer a kirákisasszony térgyinn két csillagot látott. Akkor fëlkelt, ëgy
malaczot betëtt a zsákba, oszt odatta a kirákisasszonnak. Am mëg vitte
hazafele.

De – a malaczpëcsënye esëtt-ë jó neki, vagy a kondás tecczëtt-ë mëg? – a
kirákisasszony másnap is lëkűtte a szobalyánt, kérdëzze mëg a kondást,
hogy anna még ëgy malaczot?

A szobalyány lëmënt, azt a hírt vitte haza, hogy ha a kirákisasszony a
hasáig fëlemelyi a szoknyáját, ez övé lëssz a malacz.

Mit vót mit tënnyi? a kirákisasszony újbú lëmënt, a hasáig emelte a
szoknyáját. A kondás a lyány hasánn hódvilágot látott. Akkor odatta neki
a másik malaczot.

Harmannap a harmagyik malaczra kerűt a sor.

A szobalyány má azt hitte, hogy no! a királyány most az egész környík
malacczát mëg akarja ënnyi, hogy mindég kűdözi! De a kis kondás as së
atta ingenn, aszonta, hogy »ha a királyány a mellyiig fëlemelyi a
szoknyáját, odaggya a harmagyik malacot is.«

A kirákisasszony mëttëtte azt is, akkor mëg a kis kondás a napot látta a
mellyinn. Avval elmënt a harmagyik malacz is.

Most má odavót a kis kondásnak mind a három malaccza. Mit őrizzék má ő?
vagy mére mënnyék? Fëltëtte magába, hogy mëkkéretyi a kirákisasszont,
vagy mëgy hozzá vas së, de mëppróbállya.

Hát a hogy bemëgy a palotába, má ëgy katona ott vót, az is a királyánt
szerette vóna. Eléaggya ő, hogy mismi járatba van? hogy ő a
kirákisasszont el akarná vënnyi! »Jó van, – monta a kirá lyánya, – a ki
közűlletëk három kérdésëmre mët tud felelnyi, azé lëszëk!«

A katona csak nagyot nézëtt, oszt magába mëg mérgeskëdëtt, hogy »mé gyön
má ide ilyenkor ez a tahó kondás, olyan piszkos, mint a lëszállott
fekete főd!« de csak nem ért as sëmmit, mëg këllëtt a három kérdésre
felelnyi.

Aszongya nekik elsőbbet a királyány: »no! mongyátok mëg: mi van a
térgyemënn?« A katona gondolkozott, gondolkozott, de nem birta
kitanányi. A kondás mëcs csak a malaczvásállásra gondolt, mingyá
mëmmonta, hogy »két csillag!« A katona mëg, mintha ő is tutta vóna,
hirtelen utánna monta: »én is ezt akartam mondanyi!« de má a kondás
hamarabb mëmmonta.

Másogyik kérdésnek azt atta fël a lyány, hogy »hát mongyátok mëg, mi van
az én hasamon!?« A kondás mán nem is gondolkozott, csak monta, hogy »a
hód!«, a katona mëg mingyá utánna, hogy »én is azt akartam mondanyi!« De
ő mindég akkor szót, ha má a kondás mëmmonta.

A harmagyik kérdés av vót, hogy »tanállyátok ki: mi van az én
mellyemën!?« A kondásnak má ráát a szája, csak mozgatynyi këllëtt neki,
hogy »a nap!« De a katona mostis utánna monta, hogy »én is azt akartam
mondanyi!«

A királyány most má aszonta a katonának, hogy mënnyék, a mére lát, mer a
három kérdésbű ëgyet së tudott kitanányi, mos má ő a kis kondás feleségi
lëssz.

De a katona akadékoskodott, hogy ő is kitanáta, csakhogy a kondás előzte
őt a szóval. No jó! a királyány helyt adott a panaszának, mëkkérdëzte a
kondást, hogy micsodát csinállyonak má evvel a katonával? A kis kondás
azt is kitanáta mingyá.

Aszongya a katonának: »hallod-ë, pajtás! mink most a kirákisasszonval
ëgy ágyba fekszünk, a ki fele a kirákisasszony fordú, azé lësz!« A
katona beleëgyezëtt.

Lëfeküttek az ágyba, ëgyik ódarrú a katona, a másikrú a kondás fekütt.
Akkor a kondás jószagú süteményëket szëdëtt elé a zsebibű, ezt kezte
ënnyi. A katona mëg mësszirű gyött, oszt tisztát má jó régenn nem vëtt,
büdös vót. A királyány allyig áhatta ki ott maga mellett a szagáé, ëgyet
hajított magánn, oszt a kondás fele fordút.

Igy oszt a kirákisasszony a kondás feleségi lëtt, a katona mëg elmënt
Kukutyínba zabot hëgyëznyi.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago János parasztembertől.
Lejegyzési idő: 1904. február._



53. A tánczolni járó királykisasszonyok.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak vót három lyánya.
Azok a lyányok olyanok vótak, hogy minden écczaka elnyőttek háromszáz
pár czipét. Az apjok nem győzte má czipével őköt, de csakugyann a fene
së győzné, hát kihirdette az országba, hogy a ki nyomára tunna gyönni,
hogy a lyányok hun nyövik el azt a tengër czipét, azé lëssz a
letfiatalabb lyánya mëg a feli kirásága.

Mëghallotta a hírt ëgy kondás, aszongya az annyának, hogy ő
mëppróbákozik vele. »Jó van! – aszongya az annya – adok nekëd olyan
subát, a kibe a letsëtétebb écczaka is mëllátnak, mëg olyan csuhát, a
kibe sosë sënki mën nem lát. Azutáng ëgy pár bocskort, a ki olyan
sebësenn visz, hogy ha má az ëgyikët fëlhúzod is, kiabányi këll neki,
hogy »hó! te hó! ne mënny még!««

A kondás fël is őtözött, vitte magával a ruhákot is, mëg a bocskort is.

Elindút, nemsokára oda is ért a kiráho. Az udvarba állott
kilenczvenkilencz hëgyës karó, azon kilenczvenkilencz embërfej állott.
Odaköszön a kirának, oszt elmongya, hogy mísmi járatba van ő. A kirá
aszongya rá, hogy »jó, de oszt ura lëgyé a válalatodnak, mer látod-ë,
kilenczvenkilencz emberfej van itt, a kik hiába tróbákoztak, ettéd lëssz
a százagyik, ha nem tuccz embër lënnyi!«

A kondás válalta, hogy ő nyomára gyön a dolognak akarhogy is.

Elgyött az este, a kondás lëfekütt. A három kirákisasszony mëg má készűt
az útra. Mikor má készenn vótak, odaátak a kondás fëlé, oszt rákezték:
»Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap rëggel karón lëssz a fejed!«

De a kondás nem alutt, csak azt várta, hogy indúllyanak a kisasszonyok.

Mikor elindútak, fëlvëtte ő is a látatlanná tévő csuhát, utánnok! A
lyányok hattyúképibe szátak.

Mëntek sebësenn, a kondás má izzadt is a csuhába.

Ëcczër elérnek ëgy ezüsterdőbe, ott a kútná a három hattyú mëgáll,
mindënkinek vót ott a kút rovátkáján ëgy-ëgy ezüstpuhár, itt mindëgyik,
odamënt a kondás is, ő is itt ëgy jót, avval utánnok.

Nemsokára beértek ëgy rézerdőbe, a hattyúk a kútná ittak a három
aranpuhárbú, a kondás is szomjan vót, jó esëtt neki a fáin aranpuhárbú,
oszt mëntek tovább.

Harmacczorra beértek ëgy gyémánterdőbe. Szokás szërint a hattyúk
mëgállanak a kútná, mindëgyik iszik a maga külön gyémántpoharábú, a
kondás is szintazonszërint. De mikor a kondás el akart gyönnyi, hogy a
lyányok utánn mëgy, a letkisebbét szájával lëfele fordította.

Szátak oszt, mint a rossz. Mënt ám utánnok a kondás is, úgy loholt a
csuhába, mint ëcs csuhás barát.

Kisvártatva ëgy palotáho értek. A hattyúk ott mërrázkóttak, lyányoké
vátoztak, oszt mëntek be ëgënyesenn a házba. A kondás látatlanú
mindenütt utánnok.

A vocsora má készen várta őköt. Ëttek is, mint a farkas, a ki ënnyivalót
së látott. A kondás odaült, ő is ëtt velëk.

Mikor vocsoráztak, a kondás gondolta, hoj jó lëssz innen valami jelt
elvinnyi, mer hátha el së hiszik, hogy ő itt járt. Innen is, onnan is
fëlvëtt hun ëgy arankést, hun ëgy ezüstvillát, hun ëgy gyémántkanát,
oszt csapta be a csuhaújjba.

A vocsora végeztyivel a két nagyobb lyány odamënt a bőcsőkhő, a nagyobb
kettőt, a kisebb mëg ëgy gyerëkët a karjára vëtt, oszt szoptatott. Azok
a gyerëkëk má az ő gyerëkejik vót. A letkisebb még ott enyelgëtt ëgy
fiatalembërrel.

Mikor má a szoptatás is mëvvót, készűtek a tánczra, a kondás nem
teketóriázott, csak fogta fël két bőcsőt, a kibe a gyerëkëk feküttek, be
őköt is a csuhaújjba a kanáho mëg a villáho.

A lyányok mëg hozzáfogtak a tánczho.

Sürgöttek, mint a forgószé, járták a bolongyát, el is nyőtt a lábokonn
mindën tánczná ëgy pár czipe. Vót ott fiatalembër vagy százigváló, azok
mind mettánczoltatták a kisasszonyokat úgy, hogy a három lyánná, mikor
mind a százann mettánczoltatták, elnyőtt a háromszáz pár czipe.

Má hajnalodott is otki, a lyányok garmadába hánták a sok elnyőtt cipét,
vót má ott miliomig való is, a mënnyit má azok elnyőttek.

A kondás odament a sok czipéhë, háromszázat be azok közű is a csuhujjba.
A fene së látta, tëhetëtt vóna, a mënnyi csak jóesik.

A lyányok má épen búcsúzkottak, kívël átak a pitartajtóba, a kondás is
az ajtó mellé húzóczkodott, hogy këllő időbe ott në haggya a három
lyány.

Végre indulásra készenn vótak.

A három lyány csak mërrázkógyik, rögtön hattyúé vályik, oszt vëszi az
úttyát ëgënyest hazafele.

A hogy mënnek az erdőkbe a kutakná mindëgyikné mëgátak, a gyémánterdőbe
a letkisebb eszrevëtte, hogy az ő puhara fenekivel van fëlfele,
mëgihett, hogy »jaj! biztosan gyött itt utánnunk valaki!« »Dehogy gyött,
dehogy gyött! – montták az öregebbek, – biztosan magad tëtted úgy, oszt
most elfelejkëzté!« Allyig tutták a lyánt lëcsitítanyi.

A kondás mëg, a mëly kútná csak elgyöttek, a puharakot mind elrakta.
Gondolta magába: »no, lyányok! mos tagaggyátok hát mëg, hogy én nem
láttalak bennetëkët!«

Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok. Este
vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát. Nemsokára
hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás nem tud sëmmit
arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik, biztosra vëtték, hogy
ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint rákezték az ágya fëlëtt:
»Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap reggel karón lëssz a fejed!«

De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap rëggel
arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.

Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má számolly
be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn lëssz a
fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt tudok! én
nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova mënnek? micsinának? hun
nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta végig-hosszig az erdőköt,
kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit csak látott. Azután aszonta, hogy
»ha mém mos së hiszi fëlségëd, hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút
a csuhújjba, elévëtte a kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a
puharakot, a czipéket mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët
szoptatták, ezëkbe tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két
letnagyobb lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy
elválallyák-é magokénak?«

Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a mit
ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a bőcsőbű
rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját tulajdon
gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék mëg, ha má mink
kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«

De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.

A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.

A fiatalok mëgesküttek, oszt nagyon – de nagyon boldogok lëttek. Még tán
most is ének, ha mên nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől.
Lejegyzési idő: 1903. deczember._



54. Baka János.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. A feleségi mëhhalt, de
mëhhatta, hogy në temessék el, ha a templomba vigyék, azután, mer vót
három lyánya, hogyha lyányajinak mindën nap új ruhát aggyonak, mëg a
lyányok háza elejbe mindën nap sirbakot állyonak.

Úgy is vót. A kirá mindënt út tëtt, a hogy a feleségi mëhhatta. De a
sirbak má annyira fogyott, hogy odalëtt neki mindën katonája, mán ő
rajta vót a sor. Ő mëg aszonta, hogy nem mëgy sirbakolnyi, majd ő vele
is kituggya: mi törtínnyék! mint a többivel.

Eszibe jutott, hogy van neki ëgy öreg, régi, hű szógája, Baka János, azt
híjja el, az tán majd válalkozik sirbaknak.

Elhívatta, elmonta neki a sort. Baka János aszonta, hogy mëttëszi
szívesenn, hacsak lëhet.

Má az nap estére ott is vót a kirákisasszonyok pitarjába. De úttyába
tanákozott ëgy öreg embërrel, a ki azt tanácsolta neki, hogy »hallod-ë!
mën në idd a három puhár bort, a kit annak, mer elalszol, ha öncsed a
kelebedbe. De úgy tëgyé, tudod-ë?!« Baka János mëffogatta.

Este várakozik ő ott a pitarba. Tiz órakor mëgáll a ház előtt ëgy tüzes
hintó, benne három ördög, szának lë, mënnek a kirákisasszonyoké. Mikor
bemëntek, gyön ki a három lyány ëgymásután, mindëgyik mëkkinállya egy
puhár borral. Baka János nem itta mëg, ha a kelebibe öntötte mind a
három puhárral.

Azok elmëntek, ő mëg lëfekütt.

Rëggel, mikor fëlérzëtt, má a lyányok elé vótak. Baka János is mëgy be a
kiráho, jelëntenyi, hogy még él. A kirá örűt mëg monta is, hot tutta ő,
hogy az ő János baráttya mindënt jó végez.

Másnap este mëgínt úgy vót mindën. Harmagyik este az útonn mëgint elejbe
kerűt Baka Jánosnak az öreg embër.

Aszongya az öreg, adott neki ëgy sipkát: »ne ë ez a sipka! ha ezt a
fejedre tëszëd, sënki së lát mëg; mikor az ördögök elviszik a lyányokot,
ereggy tísis, ülly fël a kocsira valahun, oszt nézd, mére, hova mënnek?
de vigyázz, hogy a sipka lë në essék a fejedrű, mer akkor véged van!«

Baka János zsebrevágta a sipkát, mëkköszönte az öregnek a szívességit,
avval mënt sirbakolnyi.

Este tíz órakor újfënt itt van a tüzes hintó mëg a három ördög. Itatnák
Baka Jánost, de az së vót hülye: a lajbi alá öntözgette, a kelebibe.
Mikor indúnyi akartak, fëltëtte a sipkát ő is, a kocsinak letëslet
hátullyára ült, oszt kísírte őköt, a hova mëntek, – a pokolba.

A hogy odaérnek, má messzirű hallotta a nagy rívást, szalad a három
lyány szoptatnyi a bőcsőhő, mer má mind a háromnak gyerëki vót. Ő látott
végig mindënt, ott át a Plútódrómó hátáná.

Mikor a lyányok mëszszoptattak, hozzáültek a vacsoráho. Baka János is
ott ëtt velëk, de őt nem látták. Hogy a vocsorának végi vót, ëgy
aranpuharat, kést, villát a zsebbe tëtt János bácsi, hogy vihessék is
valami jelt onnat a kirának.

A lyányokonn mëg má akkor a fájin új ruha csupa rongy vót, csak itt-ott
lógott rajtok belűlle, mind lëszëtte rúllok a sok miling.[54]

Nemsokára indútak haza. A tüzes hintóba beleült a három ördög mëg a
három lyány, de má mind a három meztelen vót, úgy indútak el a főd
alatt. Baka János mindënütt utánnok. De má mikor gondolta, hogy közel
vannak, ő előre mënt, oszt lëfekütt a pitarba. Látta is a három meztelen
kirákisasszont, a hogy mëntek befele pihennyi.

Rëggel elmënt a kiráho, elmondott neki mindënt, a mit látott. A kirá
rögtön elkűdött a lyányoké, hogy »itt lëgyënek ebbe a szentbe!«

A lyányok ott is vótak. Akkor a kirá monta Baka Jánosnak, hogy mongya el
csak végig-hosszig, a mit látott. Baka János elmonta. Mire a végire ért,
a három lyány mëttisztút, oszt galambképibe szát fël az égbe.

A kirá felibirodalmát Baka Jánosnak ajándékozta, a ki hóttyig
becsületësenn ét belűlle, mét táng máma is él, ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska, kovácstól. Lejegyzési idő:
1904. január._



55. A szegény lyány meg a fia.

Hun vót, hun nem vót, a küszögönn innet vót, a kapunn túnat vót, ëgy pár
cseléd. Vót annak három lyánya.

Hogyún nagyonn szëgényëk vótak, elkütték a lyányokot szógálatba. Először
a letnagyobbat.

Süttek neki ëgy nagy hát bogácsát, azt a nyakába kötték, oszt útnak
eresztëtték.

Mënt a lyány, mënt, mëndëgét, má jó este vót, mikor beért ëgy erdőbe.
Hova fordúllyék ott abba a setéccségbe, nem ülhetëtt lë a fa alá. Mënt
árébb.

Nagysokára tanát ëgy rossz kis házat, ëgy rossz is ablak vót rajta,
azonn látott ëgy kis mécsët égnyi.

Odamënt, kopogtatott az ablakonn. De nem szót ki sënki. Kopogtatott
újfënt, de csak nem szót sënki.

Bizony bemënt. Szétnézëtt, nem vót odbe sënki, csak ëgy nagy macska
kuczorgott a kemëncze tetejinn.

Ásitott az egész ház, olyan üres vót. Nagyot sohajtott, leült,
kibontotta a batuját, kënyerezëtt. Kitëtte a sok bogácsát.

A macska is hogy látta, hogy az asztalonn van valami, lëkoncsorgott a
kemënczenyakrú, odasüntörgött[55] a lyánho, odadörgölődzött, mintha kért
vóna valamit. De a lyány rá së nézëtt, oszt hogy nem kapott sëmmit, a
macska is mënt fël, a honnat gyött, a nyakra.

A lyány mëg ott maratt ülve a lóczánn az asztal mellett.

Éfé tájba gyönnek az ajtóra.

  »Tányírtalpam, lombosfarkam!
  Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót.«

De a lyány csak mëghalt, hogy ezëkët a szavakot hallotta. Féttyibe nem
is nyitta ki az ajtót.

Az is oszt otki nem győzte várnyi, begyött.

Hát ëgy nagy lompos medve kuburczolt be a házba.

Mëllátta a lyánt az asztalszögletbe, odamënt, nem teketóriázott vele,
szétszaggatta, oszt mëgëtte.

Otthon a szülei csak várták, csak várták, de nem mënt a lyány.

Elkűtték a másik lyánt is, de az is csak új járt, mint az első.
Szétszaggatta a medve.

Elmënt a harmagyik is. Az is beért abba az erdőbe mëg abba a házba.

Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a
macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát
a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«

A lyány mëssajnáta a macskát, látta, hogy nincs itt sënki, a ki ënnyi
anna neki, széttört ëgy bogácsát, a felit oda tëtte neki az asztallábra.

A macska mëgëtte jóézűvenn. Azutánn fëlugrott az asztalra,
mëcscsávingatta[56] a farkát, oszt aszonta a lyánnak: »Hallod-ë, lyány!
të jót tëtté velem, most én is jót tëszek veled. A të nénnyeid mind itt
pusztút el, mer van itt ëgy nagy medve, a ki itt lakik, ebbe a házba, az
mindég éfékor jár haza, az szaggatta szét a të testvérjeidët is. De të,
tudod-ë, micsiná’? Maj, ha gyön haza éfékor, oszt mongya, hogy nyisd ki
az ajtót, nyisd ki szépenn, de á’ az ajtó hátáho, oszt mikor ő begyön,
të suhannyá ki, oszt mássz fël ëgy fára. A többit mëcs csak bízd rám!«

A lyány hogy mëgörűt ennek, maj hogy össze nem csókolta a macskát. Mëg
is fogatta, hogy út tësz.

Avval odahúzódott a lócza szögletyibe, oszt hogy nagyon ámos is vót,
elkezdëtt bókolnyi.

A hogy bókolt, a hogy bókolt, ëcczërcsak valaki zörömböl otki.

  »Tányírtalpam, lombos farkam!
  Szép szeretőm, nyisd ki az ajtót!«

Fëlrëzzent a lyány, de eszibe jutott neki mingyá, a mit a macska
mondott. Az ajtó hátáho át, kinyitta az ajtót.

Hát maj hogy össze nem esëtt, mikor látta a nagy renyhe medvét. Az
bekullogott, ő mëg csak usgyi! ki az ajtónn, oszt fël ëgy fára, a ki oda
legközelebb esëtt.

De mëllátta ám a medve, hogy kiszalatt! utánna má nem mëhetëtt, ha a
macskát vëtte űzőbe. De jóval tëtt fël![57] Ráugrott a macska arra a
bozontos fejire, a szëmit mingyá kikaparta.

Kereshetëtt oszt a medve is, a kit akart, nem látott.

Akkor a macska íntëtt a lyánnak, al lëgyött a fárú, a macska ráült a
vállára, oszt úgy mëntek együtt.

Vándorok vótak, mëntek, mëndëgétek, tanátak ëgy këgyetlen rossz malmot.

»No! má ez olyan rossz, hogy ebbe tán embër së lakik! Ugyan
bemënnyünk-ë? Gyerünk be!«

Igy beszégettek ők ëgyütt.

Bemëntek.

Hát belőrű, olyan szép vót az, mint a mënyország!

Ott lakott ëgy mónár, a kinek a feleségi épenn kiterítve fekütt.

A lyány be akart oda ányi szógányi, de a mónár aszonta neki, hogy
szóllyék hónap, mer most gyászsza van neki.

A lyány a macskával kimëntek az erdőbe egy fa alá, ott pihentek egész
rëggelyig.

Másnap beállítottak újfënt. A mónár a lyánt mëg is fogatta mingyá.

Hogy a lyány mëg szép vót, a mónár mëg özvegy, mëttecczëttek ëgymásnak,
ëgy pár nap múva ëgyek lëttek. A mónár elvëtte a szép lyánt.

Lëtt is nekik nemsoká olyan szép fiok, hogy bámúta mind, a ki látta,
mint a csudaszarvast.

A gyerëk nyőtt, nevekëdëtt, má szép nagy vót. Elkűtte az apja világot
próbányi. Ő is úgy fogott az életbe: világpróbálással, hogy tuggya meg,
mi az élet!

A legény nem is szabadkozott, el vót tökélve, hogy ennek így këll
mëllënnyi.

Má mëhetëtt jó darabig, el is vót fáradva, mer azelőtt való écczaka mëg
nem is alutta ki magát, mikor ëgy erdő szélyihë ért, lëdőt egy bukor
alá. Nem soká hanyakodott a fűvönn, mer el vót esve[58] mindëni,
elalutt.

A hogy alutt, ámába mintha valaki mondott vóna neki valamit. Aszonta,
hogy »a szomszéd várasba van három szép királyány, azé most három kiráfi
verekëgyik mëg, ereggy csak oda, maj mëllásd: nekëd is jut ëgy!«

Tünődött ezënn az ámonn a legény soká. Igaz lëssz-ë, nem-ë? vagy csak az
álom incselkëdëtt vele? Gondolta magába, hogy ő úgyis olyan most, mint
az a vándormadár, a hova esik, odacsëppen, hát – mëppróbállya, hátha
csakugyann van az ámába valami.

Bemënt a várasba, ott elszegődött ëgy bótosho bótoslegénnek. Ott
kiruházkodott szépenn, szógát is tánn ëgy napot, de oszt mëszszökött.
Még lova mëg kargya nem vót, azt këlletëtt vóna még keritenyi!

Kerűt-fordút, benyitott ëgy gazdáho, az vagyonos embër vót, az adott
neki fëlszërszámozott lovat mëg kardot.

Mëvvót má mindën. Szép ruha is, ló is, kard is, csak még al lëgyék igaz,
hogy a királyány az ő feleségi lëssz!

Másnap hajnaltájba elmënt a kirá palotája elejbe, ott bekopogtatott a
kapunn.

Beeresztëtték.

A tërnáczonn má ott ült akkor a három lyán, várták a kiráfiakot. De
mikor a letkisebb a mónár fiát mëllátta, olyan szépnek tanáta, úgy
mëszszerette, hogy a koszorúját mingyá ráhajította, ëgyúttal mëg is
monta, ő érte akar në is verekëggyënek, mer akarki győz, ő úgyis csak
azé az ëgyé lëssz!

A kirá a hogy ezt hallotta, a lyányát mëppiszkolta csúnyáú, hogy mit
gondol ilyen sëhonnaiho mënnyi?! nem tuggya, hogy ő rája itt kiráfiak
várakoznak? De a lyány csak, hogy ő neki más ússë këll!

– Jó, hát akkor mënnyetëk ëbadóba, nekëm itthonn nem lësztëk. Aló,
kifele innet!

A kirá elcsapta a lyányát, búsút is nagyon a lyány, de a mónár fiu
tűresztelte, hogy sosë búsúlylyék, van nekik otthon házok, maj mëgélnek
ők abba. Rá së gondollyék arra a farígy[59] apjára! erdőbe laknak, szép
ződ fák alatt, minő jó sorok lëssz nekik ottan!

A lyány nagysokára mëvvigasztalódott, különösen, mikor az öreg mónárho
értek, mer otthon nagyonn szívesenn fogták.

Azután ëgybekeltek, lagzit tëttek, boldogok lëttek, mém most is ének, ha
mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsától. Lejegyzési ideje: 1903.
november._



56. A bátor katona.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy gazdag kirá, annak vót ëgy
elátkozott fekete vára, a kibe temérdek ördög lakott, a kiknek a
hatalmába vót az ő lyánya is.

Hiri mënt, hogy a kirá annak aggya a lyányát mëg a fekete várat, a ki a
várba három écczakát ki tud tőtenyi.

Hallotta ezt ëgy katona. Erősenn fëltëtte magába, hogy ő kitőtyi, ha ott
vesz is, de a királyányának az övének këll lënnyi.

El is mënt a kiráho, mëmmonta neki, hogy ő válalkozik. »No jó, édës
fiam! csak ott në hadd magadot!« »Dehogy hagyom, dehogy hagyom! felség!
maj csak lësz valahogy!«

Avval elindút, mënt, mëndëgét, tanát ëgy fallal körüvëtt palotát. Av vót
a fekete vár.

Bemëgy a kapunn. A hogy az első ajtóho ér, az kinyilyik előtte magátú,
de utánna mëgint becsapódott. Igy a másogyik mëg a harmagyik ajtó is.
Mikor a harmagyik ajtó is becsapódott utánna, hát látott a szobába ëgy
asztalt, a ki tele vót mindenfajta étellel, itallal mëg szivarral.

Tutta, hogy ez nincs ide téve hijába, hozzáült, oszt ugyancsak hozzá is
látott az ëvéshë. A hogy ül, az ajtó felő zörgést hall, odanéz, hát gyön
befele ëgy merejű fekete lyány. »Aggyon Isten jó estét!« köszön a lyány.
»Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« mongya rá a katona. »Hát még nem
vagyok jó, de ha még kécczër itt hász ezënn kívël, akkor jó lëszëk.«

Akkor a lyány nyakig mëffejírëdëtt, oszt visszamënt.

A katona mëg jó lakott, oszt látta, hogy sënkivel itt sëmmi dóga nem
akad, lëfekütt, alutt mint a tej.

Nem bántotta őt egész écczaka sënki.

Másnap este mëgint kopognak az ajtó felő. Gyön a lyány, nyílyik előtte
az ajtó. »Aggyon Isten jó estét!« köszön. »Aggyon Isten, ha jó lélek
vagy!« fogaggya a katona. »Mén nem vagyok jó egészenn, csak félyig, de
ha még hónap itt lëszël, egészenn jó lëszëk!« Mikor ezt kimonta, derékig
mëffejírëdëtt.

A másogyik écczaka së törtínt vele sëmmi. Ételyi, itallya vót,
szivarozott, az annyába së vót jobb dóga.

Harmagyik este mëgint nyít az ajtó. Beköszön a lyány: »Aggyon Isten jó
estét!« »Aggyon Isten, ha jó lélek vagy!« »Má egészenn jó lélek vagyok!«
Mikor ezt kimonta, mingyá mëffejírëdëtt tetőtű talpig.

Akkor aszongya a katonának: »Hallod-ë? eggyig is dombéroztak itt az
ördögök, jó vót, akarhun fekütté, de ha most lëfekszël, a kanapéra
feküggy, onnan mën ne mozdú!«

Avval kimënt. A katona mëg mihentést elvégezte a vacsoráját, azonnal dőt
a kanapéra.

Allyig pihen lë, hallya a nagy csörgést-csattogást, dobogtak odaki, mint
a ló.

Ecczërcsak kinyilyik az ajtó. Gyön ëgy nagy ördög sokadmagával, a mit
értek, vágtak, törtek, elpusztítottak azok mindënt, hajingáták a kanapét
is ëgyik sarokbú a másikba, de a katonát nem bánthatták.

Mikor má jó kikapálódzották magokot, visszatakarottak, a honnan gyöttek.

Rëggerre mëg má hideg nyomok së vót a várba.

A kirákisasszony mëg, a ki tellyesen jó lélek lëtt, a katona feleségi
lëtt, a fekete várba ének még most is, ha valahogy mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Duru Örzsi, vén lánytól. Lejegyzési idő:
1903. deczember._



57. A fekete vár.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg a feleségi. Annak az
asszonnak akarmënnyi cseléggyi vót, az mindég elveszëtt ësz szályig,
abbú sosë sënkit së láttak többet. Még vót ëgy gyerëki is, a kit as së
tutták, hova lëtt.

A kirá ëcczër utazóbú tért haza, ëgy erdőszélënn tanát ëgy kis
árvalyánt. Hogy ő nekik nem vót ëcs csëpp së, a gyámjátú elkérte a kis
lyánt, azutánn hazavitte, oszt úgy tartották, mint csak a magokét.

Sërdűt a kis lyány, má nagyocska vót, a kocsis beleszeretëtt, de
nagyonn.

Ëcczër mëgy el a kirá, mongya a kocsisnak, hogy mënnyék vele, hajcsa a
lovat! a kocsis aszonta, hogy ő nem mëgy, mer ő beteg. A kirá csak
hítta, csak hitta, de a kocsis nem tágított. Nem is mënt el.

Tutta ő, hogy micsiná, vót ő neki eszi. Nem hatta otthonn a kiránét mëg
a lyánt magába. Fëltëtte, hogy a lyány akarhova mëgy, ő utánna, oszt
mëllesi, micsiná vele az asszony.

Hát csakugyan is, allyig mëgy el a kirá, a kiráné vitte a lyánt magával
a pinczébe. A kocsis lassan, pipiskëdve lépëgetëtt utánnok. Mënnek
bellyebb. Az asszony magáho vësz ëgy kötelet mëg ëgy bárdot, oszt húzza
a lyánt maga után ëgy vérës, merejű vérës kádho. Aszongya a lyánnak:
»tarcsd ide, a tőkére a fejed!« de a lyány hőköt mondott, nem tartotta.
Akkor a legény, a kocsis csak eléugrik, mëgkapja az asszont, oszt a
kötellel mëgkötözi amúgy magyarosann. Hát az a czurhó asszony mëg akarta
a szeretőjit ölnyi!

Fëlvitte a szobába azon mëgkötözve, oszt várta, még a kirá hazagyön.

Mikor a kirá mëggyött, mongya neki a kocsis, hogy mi történt. A kírá nem
hitte, még mérges vót érte. De mikor a szobába látta mëgkötözve,
összehivatta a főemberejit, hogy lássonak törvént a feleséginn. Azok
aszonták, hogy fël këll akasztanyi az olyan asszont, a ki az ártatlanok
vérit kivánnya. Fël is kötték az asszont ëgy suhadër agacsfára, onnat
horták szét a testyit a hollók mëg a varnyúk.

A kocsis mëg a lyánt elvëtte, azután aszonta a kirának, hogy ő hallotta
valami fekete várnak a hírit, a kibe ha bemëgy az ember, nem bir
kigyönnyi, ő mán nem bánnya, de mënnézi azt a várat, a szógálattal mëg
fëlmond. A kirá azt hitte, hogy a kocsissa csak bolondozik, eleintenn rá
së nézëtt a beszéggyire, de mikor látta, hogy a kocsis valóságosann el
akar mënnyi, tartóztatta szörnyenn. De a kocsisnak fëltëtt szándéka vót
az elmënés, nem maratt.

Elindútak, nem sokára a fekete várho érnek. Mihent a kapujánn beléptek,
az becsapódott utánnok. Odbe kerestek magoknak ëgy szobát, abba raktak
le húmiegymást, a mit magokkal hoztak. Épitëttek ők ott ëgy kis kápónát,
abba imátkozgattak egész nap is.

Az embër ëcczër mëgunnya ezt a nagy rabságot. Elhatározta, hogy ő má
mënnézi, mi van itt? mé nem lëhet innen kijutynyi? Mënt a sok szobánn
kerësztű-kossú, mikor a tizënkettegyikbe ér, lát benne a négy ódalánn
négy ajtót. Benéz mindëgyikënn, az utóssó szobába lát ëgy félënn fekete,
félënn fejir koporsót, mellette mëg ëgy rudat, a kinek az egyik végi
fejir, a másik fekete vót.

Gondolkozóba esëtt. »Mëllyiket üssem má mëg? a fejiret-ë vagy a
feketét?« Fëlfogta a rudat, a fejir végivel mëgütte a koporsó fejir
végit. A hogy mëgütte, a koporsó nagyot pattant, oszt kiugrott belűlle
ëgy fejir embër, a kinek csak a lába újja vót fekete.

Aszongya az embërnek: »de jó, hogy nem a feketét ütted mëg! esküggy mëg,
hogy azt sosë ütöd mëg!« Az embër mëgesküdött, hogy azt sosë ütyi mëg.
Akkor elmëntek ëgyütt a feleségihë, a kápónába jártak, békébe vótak,
éltek Istennek.

De a kocsis beleúnt ebbe az állapotba is hamarosann. Ecczër, mikor sënki
së látta, bemënt a tizënkettegyik szobába, a rúd fekete végivel ráütött
a koporsó fekete részire. Mingyá kiugrott belűlle ëgy fekete embër. »Hát
të most ütsz mëg engëm, hê!? mé ütted mëg elébb a fejiret?« monta neki a
fekete embër. »No má nem baj, gyerünk!« De má ekkorra a fejir embër odbe
az ő házokba mëv vót halva, úgy hozták vissza a koporsóba.

Mikor má ëgyübe szoktak, aszongya a fekete embër a kocsisnak: »ládd-ë,
ha të akarnád, ebbű a nagy fekete várbú de szép kasté lënne!« Aszongya
rá a kocsis: »hát magam së bánnám!« De allyig monta ki, mán al lëtt.

A kapunn csakúgy gyött be a sok hintó, szëbbné szëbb kisasszonyokkal.
Azok közű mëglát ëgyet a kocsis, kezdi dícsírnyi, hogy de szép! de
takaros! Aszongya a fekete: »szeretnéd?« »Szeretném, de nekëm van ám!«
»Öllyük mëg, jó?« »Jó!« Mëgis ölték. A kisasszony mingyá a kocsisé lëtt.

De a kocsis avval së vót beelégedve, másikot is mëszszeretëtt, emezt mëg
mëgölette, azután harmagyikot szeretëtt mëg, az előttevalót azt is
mëgölték ëgyütt.

Ezután a fekete embër mëgeskette, hogy a fejir embërt többet nem kőtyi
fël, a kocsis kész örömmel mëgesküdött.

Folyt oszt a dáridó, a dinom-dánom sokáig, a kocsis csak akkor kapott
eszihë, hogy látta, hogy a vár hogy sëtétëgyik, hogy vátozik el a szép
kasté mëg a sok kisasszony, de mëg akkor, mikor a fekete embër mëmmonta
neki, hogy itt lëssz nemsokára az utóssó itillet, úgy kécscségbe vót
esve, hogy az eszi së vót tán helyinn.

Szalatt a tizenkettegyik szobába, mëgütte a fejir embërt. De az csak
fëlült, nem akart lëgyönnyi. »Mé ütted mëg a feketét? nem mëgeskütté-ë
nekëm? mos má nem mënëk lë!« De a kocsis rimánkodott, hogy segiccsék
rajta, mer má el van kárhozva. »Segitëk rajtad, ha hécczër mëgesküdöl,
hogy a feketét többet nem ütöd mëg!« A kocsis féttyibe tán tizënhacczor
is mëgesküdött, hogy nem ütyi mëg többet a feketét.

Akkor a fejir embër kigyött a koporsóbú, a fekete mëg má fëlfordút, úgy
hozták vissza a koporsóba.

A fejir embër mëg aszongya a kocsisnak: »nagy bűn terhëlyi a të
lelkëdët, të el vagy kárhozva! Hanem, nézd csak amott van a hëgy
tetejinn ëgy száraz, leveletlen fa, ha të hét álló esztendeig térgyënn
csúszva a szádba hordod annak a tövire a vizet, még az ki nem ződű, ki
nem leveledzik, akkor mëttisztúsz, máskép nem! Hát cselekëggy, a hogy
jónak látod!«

A kocsis hét álló esztendeig horta térgyënn csúszva a szájába a vizet a
fa tövire, mikorra az kiződűt, kilevelesëdëtt, mëttisztút ő is,
visszamënt a kápónába, a hun a másik emberrel ëgyütt ének, ha mën nem
haltak, mém most is az Istennek.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. jan._



58. A két királyfi.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kis ház, am mellett mëg ëgy
nagy ház, am mellett mëg ëgy palota, a kinek olyan keritési vót, hogy
oda még a szálló madár së mëhetëtt vóna be, abba a palotába lakott ëgy
kirá mëg ëgy kiráné.

Má ők csak gazdagok vótak, méssë vótak boldogok! Szomorúságba teltek
napjaik: gyerëkik nem vót. Ezé össze is kaptak ők gyakrann.

Ëcczër is ozënn torzsonkottak, mikor a kirá olyan szót tanát szónyi a
feleséginek, hogy az fëlhúzta az órát érte, oszt kapta magát, kimënt a
kerbe, ott lëült ëgy fa alá búslakonnyi.

A hogy ott üldögét szomorúságába, ott termëtt előtte ëgy öreg embër.
Aszonta neki:

– Në búslakoggyá, asszony! mer nekëd gyerëkëd lëssz!

– Eh! – monta az asszony – nem igaz a! në bolondijjék el engem! ússë
hiszëm el!

– De bizol lëssz! maj mëlládd! – monta az öreg embër.

Ëcczër csak az asszony mëszszaporodott. Két aranhajú gyerëki lëtt, az
ëgyiknek a mellyin a hód, a másiknak mëg ëgy csillag vót.

Mikor odbe javába örvendëztek a szaporodásnak, mëgy be a lovász, oszt
mongya, hogy máma két aranszőrű csikót ellëttek, utánna mëg a hetes,
hogy az écczaka két aranfilű szamár lëtt!

Nagy vót az öröm a kirá palotájába. Honnë! csupa jó hir vót az egész
nap! Nem is ortályozott többet a kirá a feleségivel.

A gyerëkëk lassan-lassan nyőttek, nevekëttek, ëcczër csak tizënnyócz
esztendősök lëttek. Akkor elhatározták, hogy ők elmënnek világot
próbányi, de úgy ëgyeztek mëg, hogy először csak az ëgyik indú el.

Aszongya az öregebb a fiatalabbnak, mikor ëgy puhárba vért, a másikba
mëg vizet öntött:

– No! kedves testvérëm! én most elmënëk. Ha valamëllyik puhárba vátozást
láccz, akkor az azt jelëntyi, hogy én mëhhaltam. No! Isten ággyon më!

Fëlőtözött, ráült az ëgyik aranszőrű paripára, oszt mënt Isten hírivel.

Mënt, mënt, mëndëgét, úttyába ëgy várasba ért. Beszállott ëgy kocsmába,
ott szivesen fogták, a lovát mëg bekötték az ëstállóba.

Vót abba a várasba ëgy kirá, annak mëg ëgy lyánya. Ez a kirákisasszony
akkor hírű atta mindënkinek, hogy a ki az ő aranyalmáját, a kit az
ablakábú kicsüngeszt, lórú el tuggya kapnyi, ahho mëgy feleségű. A
kocsmáros elbeszéte ezt a kiráfinak végig, oszt monta is, hogy
próbákozzék mëg vele, hátha!

A kiráfi ráatta a fejit. Másnap vót a napja, a mikor ugrajtottak az
aranyalmáé. Vót ott mindën tájékrú való embër, herczeg, báró, gróf,
kiráfi, sok nagy urak, gondolta magába a kiráfi, hogy iszën az aranyalma
ussë lëssz az övé, mënnyien gyöttek ide azé jobbná jobb lovakkal!

De azé, mikor elgyött az az idő, hogy no most! nekiugrajtott ő is, oszt
a mit nem is ámodott, a királyán kezibű kikapta az aranyalmát.

Allyig ér vele haza, hallya, hogy tudattya a királyány, hogy hónap ëgy
aranygyűrőt tart ki az ablakonn, a ki őtet szeretné, az kapja ki a
kezibű azt is!

Másnap fëlült a kiráfi az aranszőrű paripára, fëlugrajtott a gyűrőé,
elkapta mëg még a királyánt is mëgcsókolta, a hogy az kihajlott az
ablakonn.

Aznap este mëgint hirjesztelyi a kirákisasszony, hogy harmacczorra ëgy
zsebkendőt tart ki az ablakonn, a ki azt is elkapja, elvihetyi őt is.

Hallotta ezt a kiráfi. Nem búsút má ő azonn, hogy a zsebkendő a másé
lëssz, tutta má ő, hogy nincsen ott sënkinek olyan lova, mint neki! Hát
bizon nem is vót!

Másnap elkapta a zsebkendőt is, a tetejibe mëg kécczer csókolta mëg a
királyánt.

Igy oszt a sok herczeg, báró mëg ëgyeb nagy urak szégyënszëmre sëmmi
nékű indutak haza, a kiráfi mëg elvëtte a szép királyánt, a kivel olyan
boldog lëtt, hogy ëgymásnak még a helyit is mëssöprötték.

Két hétyig ëgyütt laktak, akkor a kiráfi fëlkerekëdëtt, elindút újra
világot próbányi. De mëmmonta a feleséginek, hogy në ríjjék, mer
visszagyön, csak elmëgy országot-világot látnyi.

Mëgy, mëndëgé hetvenhét nappal mëg hetvenhét écczaka, ëcczër elér a
Fekete-tenger partyáho.

Aszongya a csónakosnak:

– Vigyën át, barátom! mëffizetëm embërségësenn!

De a csónakos nem akarta átvinnyi.

– Hallod-ë, hé! minek vinnélek én átal tégëdët! má itt
kilenczvennyóczann vesztek el, të lënné a kilenczvenkilenczegyik! Në
mënny vakon a güdörnek!

De a kiráfi aggyig rimánkodott neki, még át nem vitte.

A tengër közepinn vót ëgy nagy kastély, a csónakos épenn az előtt kötött
ki.

– No! köszönöm mán a jóakarattyát! – monta a kiráfi a csónakosnak, avval
ugrott ki a csónakbú, oszt mënt be ëgënyest a kastélyba. Ott ëgy vén
asszony fogatta, a ki boszorkány vót.

– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!

– Aggyon Isten! – monta rá a boszorkány. – Mit keresël të itteng!?

– Hát csak elgyöttem világot próbányi! – monta a kiráfi.

– No! lelkëm! hát üllyék lë! éhën van-ë? sütök ëgy kis rátottát!

– Jó lëssz! jó! – kapott rajta a kiráfi, – hát csak süssék!

Eszi a kiráfi a rátottát, eszi, mikor mëgëtte, elkezdëtt bággyaszkonnyi.
Lassan-lassan elvesztëtte mindën erejit, mikor mán nagyon odavót,
odamënt a boszorkány, szétszaggatta lovastú ëgyütt, besózta, hordóba
rakta őköt.

Jó monta a csónakos, hogy ő lëssz a kilenczvenkilenczegyik, hát ő is
lëtt!

Otthonn a testvéri nézi a puharakot, hát látta, hogy a vér vizes lëtt, a
viz mëg vérës, mingyá tutta, hogy a báttya mëhhalt.

Útnak indút ő is.

Ódalára élës aczélkardot kötött, az ëgyik zsebibe forrasztófüvet, a
másikba mëg választóvizet tëtt.

Mëgy, mëndëgé hetedhét ország ellen, épen arra az útra tért, a
mëllyikënn a testvéri járt.

Betért a kocsmába is, a hun a báttya mëffordút, ott azt hitték, hogy az
van ott, a ki a mútkor, olyan nagyonn hasollítottak ëgymásho. De ő
elmonta, hogy ő csak testvéri annak, a ki êre járt, mer az má mëghalt.

Másnap bëmënt a kirá lyányáho is, mer hallotta, hogy a testvérinek al
lëtt a feleségi. Am mëg ëgënyest azt hitte, hogy az ura gyött mëg, olyan
szivesenn fogatta, hogy még az ágyba is vele akart hányi. De a kiráfi
kihúzta a kargyát, maga mellé fektette azt ágyba, oszt mikor a kirá
lyánya hozzá akart simúnyi, avval fenëgette mëg, ha nem maradhat tűlle.

Ëd darabig ott vót, azután dóga után látott, mënt a testvérit keresnyi.

Ere is azonn az utonn járt, a kinn a báttya. Ő is elért a Fekete-tenger
partyáho, a csónakosho.

De az őtet së akarta átvinnyi.

– Má kilenczvenkilenczenn vesztek itt el, të lëszël a százagyik! Jobb
lëssz, ha visszafordúsz, mer a ki előtted itt járt, épenn olyan vót,
mint të, az is ittveszëtt!

De a kiráfi nem hatta annyiba.

– Hát az az én testvérëm vót, nekëm őt fël këll keresnëm, vigyék kend
átal, mer nem tudom, hogy lëssz! De má mérges vót a kiráfi.

A csónakosnak mit vót mit tennyi! átvitte őt is, lëtëtte ëgënyest a
kastély ajtajáná.

A vén boszorkány épenn a küszögönn ült nagy boglyosann, a mikor
odaköszöntek neki:

– Aggyon Isten jó estét! nénémasszony!

– Aggyon Isten! hát mi járatba vagy?

– Világot próbálok, nénémasszony!

– El vagy-ë fáradva? süssek-ë ëgy kis rátottát?

– Hát!… jó lëssz! – monta a kiráfi, úgy hallottam, mint most.

Mikor a boszorkány a rátottát mëssütte, odatëtte a vendég elejbe. Ëtt a
kiráfi jóézűvenn, de má a harmagyik harapásná érizte, hogy bággyad.
Eszrevëtte a boszorkány szándékát, biztosann a testvérit is így tëtte el
láb aló! Kirántotta a kargyát, úgy vágta lë a boszorkány két kézit
csuklóba, mintha ott së lëtt vóna.

– Hova tëtted a testvérëmët mëg a lovát, te kutya! mondd mëg, mert të
jártá a végire mind a kettőnek!

Mikor a boszorkány mëmmonta, hogy itt s itt van ëgy hordóba besózva, a
kiráfi úgy összevagdalta, hogy nem vót aj jó többet embërnek.

– Ne ë, kutya! ha még a bátyámot mëgölted!

Nem is vót abba pára többet.

Akkor a kiráfi mëgkereste a hordóba a testvéri tetemit, fëlhítta a
csónakost, avval a testvérit mëg a lovát is összerakták, oszt
forrasztófűvel mëg a választóvizzel fëlélesztëtték.

Mikor azok fëlélettek, a csónakos kiráé, a csónak a feleségié, az övedző
mëg a lyányáé vátozott, a nagy tengërbű mëg erdő lëtt.

Az övedzőbű lëtt kirákisasszony olyan szép vót, hogy a fiatalabb kiráfi
mingyá mëszszerette. Még az utonn el is vëtte.

A másik kiráfi mëg elmënt a feleségié, hazavitte az apjáho, a hun a
fiatalabb kiráfival mëgosztoztak a kiráságonn, azután lagzit csaptak,
hétországraszólót, szörnyen boldogok lëttek, még most is élnek, ha azóta
mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Hevesvármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. január._



59. Daru János.

Vót ëcczër a világonn ëgy kirá, annak vót ëgy lyánya.

Az a lyány tellyes életyibe nem látott sosë sënkit.

Mégis, hogy eltellyék neki az ideji valahogy, az apja csinátatott ën
nagy arandarut, abba mëg muzsikát, hogy ha kedvi lëssz, hát avval
mulassa magát.

Mikor az aramműves az arandarut csináta, mëllátta ëgy katona.
Kérdëzősködött, hogy minek lëssz a!? A mestër aszonta, hogy »olyan
mulattatós muzsika lëssz ebbe, a kirá lyányának készű!«

Este, mikor má mindënki alutt, gondolt ëgyet a katona, belebújt az
arandaruba.

Másnap rëggel mëg má vitték a darut a kiráho, beállították ëgënyest a
lyány szobájába.

A lyány örűt neki nagyonn, as së tutta, micsinálylyék örömibe.

A katona mëcs csak az écczakára várt. Mikor eszrevëtte, hogy csendesség
van mëg az óraütésrű mëttutta, hogy itt az écczaka! kibújt a darubú,
mënt ëgënyest a lyánho az ágyba. Ott oszt csinátak, a mit csinátak, elég
ah hozzá, hogy a királyánnak nemsokára gyerëki lëtt.

Rëstëllte a dógot a kirá lyánya. Hová tëgye má azt a gyerëkët? Fogta
magát, csinátatott ëgy aralládát, abba tëtte a gyerëkët, mellé mëg a sok
pézt mëg ëgy kardot. Avval eresztëtte el a Dunán.

A láda eluszott, valahun lellyebb mëg kifogta ëgy halász. Annak is épenn
akkor lëtt gyerëki. »No, annyok – monta a halász – van má gyerëk, kettő
is! no! nem baj! ha az Isten idevezette, hát nevelylyük fël!« Mëg is
kërësztëltették oszt ëgyütt a két kicsit.

Mikor má a gyerëkëk nagyok vótak, sokszor összekaptak, az igazi gyerëk
lëhorta a másikot mindënnek, hogy »mét të is akarsz valamit, të
széhozta, vizhajtotta, te!« A gyerëknek en nagyonn zokonn esëtt, odamënt
az apjáho, mëkkérdëzte, hogy igaz-ë a, a mit a másik gyerëk mond? Az
apja, má mint a halász, beösmerte, hogy »bizon të nem vagy ez én
gyerëkëm, én tégëdët csak úgy fogtalak ki a Dunábú ëgy ládába!«

Elkeserëdëtt a gyerëk. Nem vót többet maradása a halász házáná,
mëgköszönte a jókarattyokot, avval mënt, elindút a világnak.

Legelőször ëgy nagy várasba ért. Ott megát az ucczán ëgy fényes ablakú
palota előtt. Gondolta magába: »mi lëhet ott, hogy olyan nagy a
világosság! de szeretnék én oda bejutynyi!« Valahogy ezt kimonta, mintha
csak szárnya nyőtt vóna, ëgënyest az ablakba termëtt. Ott abba a szobába
épenn vetkëződött ëgy gyönyörű szép mënyecske. Mëlláttya Daru Jánost:
»gyere ide, kedvesëm! az ágyba, hálylyunk ëgyütt!« – igy szóllitotta
mëg. De Daru János aszonta, hogy ő nem mëgy.

Nagyon el vót má törődve ő is az úttú, aggyig rimánkodott neki a
mënyecske, még az ágyba nem fekütt. Daru János mind a kettőjik közé
kardot tëtt. Olyan vót a, mintha ott së lëtt vóna, elvégezték ëgymással
hamarosann.

Rëggel az asszony kérdëzőskögyik a legéntű, mer látta, hogy szép mëg
uras tartású, hogy hunnatvalósi? Daru János ő aszonta, hogy maga së
tuggya, de van a zsebibe ëgy level, a kirű mël lëhet tunnyi. Annyit tud,
aszongya, hogy ládába fogta ki ëgy halász.

Az asszony elolvasta a levelet, azutánn elsáppatt, oszt lëtëtte a
kezibű. »Hajhaj! mit tëttem!« sóhajtozott nagyonn. »Hát mit tëtté?«
kérdezte Daru János. »Hát tudod-ë, hogy én vagyok az anyád?« »Nem tuttam
én! no má ha ilyen bűnt követtünk el, mënnyünk a pápáho. A mi részünkre
má tán ott sincs bocsánat!«

Elmëntek a pápáho.

Daru Jánosra azt a büntetést szabták, hogy hét esztendeig mëg hét
szëmpillantatyig térgyënn këllëtt neki vizet hordanyi ëgy száraz
mogyorófa tövihë.

Az annyát mëg avval büntették, hogy becsukták ëgy templomba, a kúcscsát
a templomnak mëg a tengërbe hajintották.

Mikor Daru Jánosrú lëtelt az idő, a hét esztendő mëg hét szëmpillantat,
a mogyorófa kivirágzott, ő mëg mëgüdvezűt. Akkor elmënt az annyát
fëlkeresnyi.

De aszonták neki, hogy ëgy templomba van elcsukva, a kinek a kúcscsát a
tengërbe sútották.

Mënt ëgënyest oda. Egy síbba belefújt, a halak rögtön odamëntek, elé is
atták a kúcsot.

Benyit a templomba, kereste az anyját, de nem tanát ëgyebet: az oltár
fëlëtt repkëdëtt ëgy szép fejir galamb. Av vót az annya, má az is
mëgüdvezűt.

Ő mëg hazamënt, mëgházasodott, olyan boldog lëtt, hogy…! Még ma is él,
ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő:
1903. deczember._



60. A katona.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Építetëtt az olyan
palotát, hogy a fala alabástrombú volt, oszt olyan szép vót, hogy azt, a
ki elmënt mellette, nem áhatta, hogy mën në nézze. Én is láttam, mikor
mév vásárra jártam, mindég oda jártam be szállásra.

Hát az a kirá nagyonn fétëtte a palotáját, éjjel-nappal ëgy sirbakkal
őriztette, hogy a szép fejér falat valaki be në tanállya piszkolnyi.

Áll a sirbak a ház előtt, gyönyörű hódas écczaka vót, de hideg vót.
Gondolta magába szëgény, hogy de jó ezëknek a nagy uraknak, még a
szëgény embër kívël fagyoskogyik, ők a meleg házba jó dunnába
csavargódzonak, oszt oda së fityítënek az időnek. De a szëgény embër
micsinállyék? Ha neki az ura aszongya, hogy vemhës, hát vemhës, ha
asszongya, hogy nem, hát akkor nem Mindënféliképenn csak a szëgényre jár
ar rúd. Néha összedörgölte a kézit, mer fázott a katona,
mëg-mëghuhúkolta, de csak annyit ért az, mintha mës së tëtte vóna. A
hódvilág sütött szépenn, a hó mëcs csikorgott-nyikorgott a sirbak lába
alatt… Elgondolta a katona mëgint, hogy ha a kirá vóna a sírbak, ő mëg a
kirá, akkor ő alunna a jó helyënn, amaz mëg kívël sopakonna az időre,
oszt ússë vóna igazság, mer akkor mëg őtet átkoznák. Nem jó sor-e,
akarhogy, akarmint!… Avval járkát tovább. A hód mëg a hogy rásütött a
házra, csak úgy ragyogott.

Gondol ëgyet a katona.

Tuggya mëg mindënki, hogy mi a szëgény embër baja, elévëtt ëgy darab
szenet, oszt fëlirta a ház falára, hogy:

A kinek pézi van, mindënt mëttëhet,

A kinek pézi nincs, sëmmire së mëhet!

De ő azt úgy elgondatlankodta, nem jutott az eszibe, hogy ő arra van oda
rendëlve, hogy a falat őrözze, oszt mos mëg ő piszkolta be. Rëggel
mëntek a vizitálók, mëllátták a falon az irást, mingyá elévëtték a
katonát. Ő, szëgény, válalta, hogy ő írta.

Vót a kirának a palota mëllëtt ëgy nagy kertyi, a ki a váras szélyire
járt véggel, annak a végibe falaztatta be a katonát a kőkerítés alá.
Hogyím arrú panaszolkodott, hogy neki sëmmiji sincsen, adott neki
temérdëk aranyat mëg ezüstöt, hogy hát most mulassa magát.

Mëhhallotta ezt a várasba ëgy arammíves, écczaka elmënt oda, lyukat fúrt
a falon, beszét a katonával, hogy aggya oda neki az aranyat mëg az
ezüstöt, ő mëg maj visz érte neki mindënnap ételt. A katona
beleëgyezëtt.

Az arammíves ëgy szályig mind elhorta a kincsët, a katonának mël
letalább tűrhetős sora vót. Amaz otthonn – mer nagyonn ügyes embër vót –
a sok arambú, ezüsbű csinát ëgy kecskét, a ki olyan szépenn tudott
muzsikányi, hogy ha azt valaki mëhhallotta, mindën baját elfelejtëtte,
csak azt hallgatta. Mikor készenn vót vele, kibontotta a katona falát a
kert véginn, oszt odatta neki, hogy ha mëgúnnya magát, muzsikállyék
vele. De az az arankecske olyan vót, hogy belőrű üres vót, oszt bele
lëhetëtt ülnyi.

Muzsikágatott avval a katona, mulatott hébe-hóba, ha mëgúnta magát.
Koplalnyi mëg nem koplalt, mer az arammíves mindën écczaka elvitte neki
a napra való ételt.

Ëcczër a kirá kívël sétágatott a kertyibe, ép ára tanát járkányi, a mére
a katona be vót falazva, hallotta, hogy valami szép muzsikaszó
hallacczik itteng. Mi lëhet a? nézëgetëtt êre is, ára is, de nem tutta
kitapasztalnyi, honnan gyöhet?

Másnap a lyányával mëg a minisztërivel mënt ki a kerbe, a katonának otlë
jókedvi lëhetëtt, mer mëmmëg hallották a muzsikaszót. »No! ezt ki këll
tunnom, mi lëhet!?« monta a kirá, de má elfelejtëtte, hogy vót neki ëgy
katonája, a kit ide befalaztatott, ha még a palotát befirkáta. Rögtönn
kőmíves legényëkët hivatott, fëlásatta a fődet, a mérű a muzsikaszót
hallotta. Ástak, ástak, ëcczër csak ráakadtak a güdörre, a hova a
katonát valaha betëtték. De nem vót ott ëgyeb ëgy arankecskéné, a kibű
csak úd dűt a nóta még akkor is, mint az esső az essőzsákbú.

Fogta a kirá, bevitette a szobájába. Nézëgették azt előrű-hátúrú, de nem
tutták, hun szóhat benne a muzsika? Nagy keresés, toprongás utánn vëtte
észre a kirá, hogy a hasánn valahun kúcslyuk van, próbáták
nyitogtatynyi, de nem vót hozzávaló kúccsok. Elhivatták az
arammívesëkët, de azok së tuttak vele boldogúnyi. Utóllyára ahho az
arammíveshë kűttek, a ki a kecskét csináta. Az oszt kinyitta.

A kirá csak akkor nézëtt letnagyobbat, mikor a katona kilépëtt belűlle,
oszt haptákba vágta magát: »Fëlségës uram, én vagyok az, a kit ezelőtt
régen befalaztatott, mer a palota falát összepiszkoltam. Bűnömé
mëszszënvettem, most itt vagyok, engeggyën mëg, fëlségës Uram, hűségës
szógájának!«

A kirá kezet fogott vele, mëddicsérte, hogy még ott is minő fájin embër
tudott marannyi, odatta hozzá a lyányát feleségű, az arammívest mëg
gazdagonn mëgajándékozta.

A katona boldog lëtt, a feleségivel mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Följegyzési idő: 1904.
január._



61. Krisztus meg a czigány.

A czigán nagyonn szëgén vót. Hiába könyörgött má Jézusho, Krisztusho,
csak nem ért a sëmmit. Szëgény maratt biz ő kelmi.

Ëcczër elhatározta, hogy kimëgy a határba, agyonütyi a Krisztust.

Vót a határba ëgy feszűllet, baltát vëtt a czigány a kezibe, oda mënt
ki.

Mikor kiér, aszongya a Krisztusnak: »hallod-ë të, Krisztus! én má sokat
könyörögtem nekëd, més së segítëtté mëg, most agyonütlek!«

Aszongya a Krisztus a kërësztrű: »ereggy el erre mëg emerre a dőllőre,
ott tanász ëgy szamarat, ha annak a farkát mëghúzod, oszt aszondod,
hogy: »sz..j aranyat, jószágom!« annyi aranyad lëssz, a mënnyit akarsz!«

Úgy is vót. A czigány mëttanálta a szamarat, mingyá próbát is tëtt vele.
Mëgelégëdve látta, hogy nem hiába húzta mëg a farkát.

Mënt ëgënyest a kocsmába. Mingyá bort kért mëg kóbászt, oszt közbe mëg a
kocsmárosnak eldicsekëdëtt vele, hogy minő szamara van neki. A kocsmáros
së vót bolond, még a czigány odbe itt, kicseréte a szamarat ëgy
másikkal.

Viszi a czigány haza a szamarat. Mongya a feleséginek, hogy »nézd csak,
minő szamár e!« – avval kezte húznyi a farkát mëg monta is, hogy »sz..j
aranyat, jószágom!« – bizon nem vót annak foganattya, még úgy térgyënn
rúgta a szamár a czigánt, hogy maj kitörte ar rossz.

Fëlmérgesëdëtt ezënn a czigány nagyonn. Hát így becsapta őt a Krisztus?
»mëgá csak, Krisztus! mëgá!« fenëgette.

Kezibe vëtte a baltát, mënt újfënt, hogy majd agyonütyi a Krisztust.

A hogy ráemelyi a baltát, aszongya neki a Krisztus: »melletted van ëgy
lepedő, ha annak aszondod, hogy: terí asztalt lepedő! mingyá tele az
asztal mindënféli ennyi-, innyavalóval!«

A czigán fël is vëtte a lepedőt. Ki is próbáta mingyá, mint a szamarat.
Lëtt az asztalonn minden, jólakott a czigán.

De útközben ott vót a kocsma most is, a cigány nem mëhetëtt el előtte.
Bemënt. De a lepedővel is új járt, mint a szamárral: eldicsekëdëtt vele,
a kocsmáros ellopta, másikot adott helyibe, oszt otthonn a feleségí
előtt mëgint hopponn maradt.

Mos má valósággal ördög lëtt, úgy mëhharagudott. Agyonütyi ő a Krisztust
most má! nem këgyelmezs má ő mëg! »hát majd! mikor azs én sámot csak
sëmmivel tőtyi be! honnë këgyelmezsnék!«

Újbú kimënt a határba. Ecs csëpp hijja vót, hogy lë nem ütte Krisztust a
kërësztrű. Akkor aszongya neki Krisztus: »a hátadná van ëgy bot, ha
annak aszondod, hogy »szamáré, lepedőé üsd, vágd!« në fé! aggyig ütyi a
kocsmárost, még a szamarat mëg a lepedőt vissza nem aggya!«

Fogta a botot a czigán, mënt a kocsmába, mos má biztosra!

Aszongya a botnak: »samáré, lepedőé üsd, vágd!« vágta ám a bot a
kocsmárost úgy, hogy allyig birta eléannyi a szamarat mëg a lepedőt.

Hej! örűt a czigán. Vezetyi a szamarat hazafele, a lepedő mëg a nyakára
vót csavargatva.

Mikor hazaért, behíjja a feleségit mëg valamënnyi gyerëkit, elévette a
szamarat, farkáná fogva biztatta. Lëtt is odbe annyi arany, a sok rajkó
maj mëvvakút tűlle. Azutánn a nyakárú leódozta a lepedőt, »teri asztalt,
lepedő!« lëtt ott mindën, a minőt még czigány szëm nem látott. Hozzá is
látott a sok gyerëk az ëvésnek, ivásnak úgy, hogy kettő mingyá mëzzabát
közűllök, fël is fordút.

De a többinek sëmmi baja së lëtt, mém most is él, ha mën nem halt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska kovácstól. Lejegyzési idő:
1904. január._



62. A Szent Péter muzsikája.

Hát hun vót, hun nem vót, vót ëcczër ëgy katona. Annak a katonának vót
három peníszës krajczárja. Má jó előre fëltëtte magába, hogy az ëgyikënn
vësz masinát, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg pípát.

El is indú; mëgy, mëndëgé, hát tanákozik ëgy kódussal. »Katona uram,
szánnya mëg a szëgén kódust csak egy krajczárkával is.« De a katona
aszonta, hogy: »Hát akkor hogy gyútok én rá? Csak három krajczárom va’,
az ëgyikënn masinát akarok vënnyi, a másikonn dohánt, a harmagyikonn mëg
pipát! Oszt ha én ëgyet odadok magának, vagy ëgyikët vagy másikot nem
tudok vënnyi!« De a szëgén kódus aggyig kunyerát, aggyig kunyerát, még a
katona oda nem atta neki az egyik krajczárt. Mëgy oszt, mëndëgé
továdabb, hát mëgint csak elé tanállya a kódust. »Katona uram, szánnya
mëg a szëgén kódust csak ëgy krajczárkával!« A katona mos má mics
csinállyon, má ússë gyúthat rá, hát odaggya a másikot is. De a hogy
mëgy, harmacczor is mëllátja a kódust, az újra rimánkodott neki, a
katona látta, hogy avval az ëgy krajczárral má úgysë mëgy sëmmire së,
odadta az utóssót is.

Ekkor oszt a kódus felállott, benyút a szűri újjába, elévett ëgy
muzsikát, oszt a katonának adta. »Látom mos má, hogy fájin embër vagy,
ne ez a muzsika! ha ezt mëhhúzod, tánczra penderű tűlle minden.« A kódus
Szen Pétër vót.

A katona mëkköszönte az ajándékot, oszt tovább mënt. Az útonn valahogy
kedvi kerekëdëtt, mëhhúzta a muzsikát, hát csak elámékodott, mikor
látta, hogy csakugyan tánczol ő előtte mindën. Húzta tovább, oszt nagyon
tecczëtt neki. Ëcczër csak valami kiabálást hall. »Ne killógyék má avval
a muzsikával, ha fëlhagy vele, adok magának száz pëngőt!« Odanéz a
katona, hát láttya, hogy ëgy zsidó ül ott ëgy bukorba a féredógán, oszt
a nagy rángatódzástú mindég ëgy nagy macskatöviskbe veri a farát. »Hát
jó van no! de hún a száz pëngő?«

A zsidó megatta neki, oszt elindútak az útonn ëggyütt.

A hogy mëntek, nemsoká ëgy várasba értek. Ott a zsidó kapja magát,
bejelëntyi a katonát, hogy ő tűlle száz pëngőt lopott. Csávingatták a
fejököt, tanakodtak, oszt kimonták, hogy a katonát fël këll akasztanyi.

Szëgén katona! mëgesëtt most nekëd! mës së gondoltad, hogy így járj!

Akkor oszt mëffogták szegént, oszt vitték ki a határba, hogy majd
felkötyik. Mënt ottang tengër nép, ki kocsinn, ki lovonn, kísírte a
szegén katonát, a ki nagyon odavót, as së tutta, hova lëgyék, csak
szomorkodott. A zsidó mëg örűt, hogy hogy kibánt most ő a katonával!

Mikor má akasztanyi akartak, a katona avval át elé, hogy hagy húzzon még
ëgyet az ő kedves muzsikáján! Utóssó kérési vót, mëgengették. A hogy
ráhúzza, hát tánczba fog minden, a fűszál mëg a fa, meg az a sok kocsi a
lóval, de mëg a zsidó is új járta, mint ar rossz.

Osztan a zsidó únta má a tánczot, rimánkodott, hogy kössék hát őt mëg
akkor két kocsi közé, mer így a rossz is kitöri! Megkötötték
nagynehezen, de ott mëg mëg rosszabbú járt, mer a táncoló kocsik
összevisszaverték mindenit.

A többi népek látták má ekkor a zsidót, hogy ő a bűnös, mer hogyím a
muzsika csakugyan olyan szërzet, hogy attú a nehéznyavalya is ráz, ha
mëhhúzzák, igazat attak a katonának, oszt a zsidót azé, ha még
hunczutkodott is mëg hazudott is, felkötték a katona helyëtt.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Vermes Miklós, besenyői legénytől.
Lejegyzési idő: 1903. deczember._



63. Hamupipőke meg a zsidó.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak vót három fia. Vót
neki a hëgyódalba ëgy darab szőlleji is, de nem tudott rúlla szüretëlnyi
sosë, mer a seregély mind lëvágta a girizdrű a szëmët.

Kikűgyi a letidősebb fiát, Fërkót, őrizze mëg a szőllőt.

A legény olyan kakhëgy, kényës vót, nagyon elhitte magát, hogy még ha ő
së birná a szőllőt mëgőrzenyi, akkor sënki së! Ki is mënt.

Ott vót mán valami jó fénapig, mikor két kódus beállít hozzá, hogy
nagyon mëgkivánták, aggyék nekik ëgy csilleng szőllőt, ha többet nem is.

De Fërkó nem hogy adott vóna, ha olyan káronkodásra fakatt, hogy az ég
is majd lëszakadt. Hogy anna ő, mikor a seregély is mind elhorgya!

A két kódus nem erősz koskodott, hä mënt odébb ëgy házzal. De mikor
elmëntek, mënt a szőllőre seregély annyi, hogy a tőke allyig lácczott
tűllök. Jézus mëg Szent Pétër vót a két kódus, azok kűtték a seregélyt
is.

Este hazamëgyën Fërkó, kérdëzi az apja, hogy:

– No! hát van-ë még seregély a szőllőbe?

Aszongya Fërkó:

– Van annyi, hogy még annyit ëcczër-ëcczër nem láttam!

Ereggy ki hónap të, János! mondta az apjok a közepső fiának, – hátha të
embërebb lëszël, mint a bátyád.

Kimënt a János, de ő is csakúgy járt, mint Fërkó, a két kódust kiszidta
a szőllőbű, seregély mëg lëtt rá annyi, mint a légy.

Ő së dicsekëdhetëtt sëmmivel.

Harmagyiknak kikűtte az apjok Hamupipőkét, a kit soha ki nem áhattak, a
házná útáta mindënki. Most is szurkapiszkáták valamivel, de ő nem szót
az egészre sëmmit, csak mënt békével ki a szőllőbe.

Őrzi a szőllőt ő is. Úgy déltájba odamëgy a két kódus, Jézus mëg Szent
Pétër, kérnek tűlle szőllőt.

Hamupipőke aszongya nekik:

– Szëggyënek, barátom! ha tanának, oszt lakjonak jó!

A két kódús jó is lakott. Mikor el akarnának mënnyi, az ëgyik kódus
aszongya neki:

– Hát úgy-ë, nem tudod, kik vagyunk mink? Én Jézus vagyok, ez mëg itt
Szent Pétër. A jóságodé mëgjutalmazunk, a mit kérsz, azt mëgaggyuk!

Hamupipőke csak eltátotta a száját erre a szóra. Hirtelennyibe gondolnyi
së tudott sëmmit. Mikor az eszit összeszëtte ëgy kicsit, aszonta neki,
má mint Jézusnak:

– Hát má ha mëgajándékoznak, szeretnék én olyan pipát, a kibű sosë fogy
ki a dohány, olyan puskát, a mi ha rátartom valamire, mingyá eltanállya,
mëg olyan muzsikát, a kinn ha szomorút húzok, az egész világ
szomorkoggyék, ha vigat, mëg tánczollyék mindën.

Allyig monta el a kivánságát, má minden ott vót, a pipa füstölt, a puska
mëg vót tőtve, a muzsika mëg úgy fël vót stimolva, hogy csak húznyi
këllëtt rajta a vonót.

Hamupipőke mëgköszönte az ajándékot, avval az utasok mëntek tovább.

Otthon a Hamupipőke apja aszongya a gyerëkejinek:

– Mënnézem mán azt a rossz Hamupipőkét, mit csiná odaki? Biztosan
mëgétette má még a karókot is a seregélylyel!

Mikor a gunyhóho ért, Hamupipőke javába lövődözte a seregélyt. Úgy
pufogott a puskája, mint ëgy ágyú, a seregély mëg csak esëtt. Nem is vót
a szőllőbe öt së, nem úgy, mint azelőtt, hogy rezsgëtt[60] benne a
seregély, mint a hangya.

Örűt neki këgyetlenű, hogy így van, de nem tutta elgondolnyi, mé?!
Odamëgy a fiáho, odaszó neki, de csak úgy félvállrú:

– Mit csinátá të evvel a szőllővel, hogy nincs benne së seregély, së
másféli madár?

Hamupipőke oszt elmonta, hogy két kódus mënt oda, szőllőt kértek, ő
adott, oszt azok nem vótak ëgyebek, mint Jézus mëg szent Péter. Azutánn
mëgmutatta az ajándékot is, a mit kapott. A puskát a mire csak tartotta,
mindënt lëlőtt. Azutánn a muzsikát vëtte a kezibe.

Húzott ëgy szomorút, ëgy keserveset, még az ég is beborút rája, az apja
szëmibű mëg úgy csurgott a könyű, mint a záporeső. Jó mëgríkatta. Utánna
rárántott ëgy frissest, arra mëg úgy járta a bolondját az apja, mint ëgy
bakkecske. Ugránczozott annyit, hogy má allyig vót benne lélek. Akkor
Hamupipőke abba hatta a muzsikát, oszt aszonta az apjának:

– No! écsapám! én má elmënëk, elëget szenvedtem a maga házáná, most má
mëgpróbálom, mire viszëm magam. Isten ággya mëg!

Avval elindút. Útközbe tanát ëgy zsidót, hogy ëgyikök së mënnyék
gyalog,[61] ëgyütt mëntek, összefogtak.

A hogy mënnek, mëndëgének, Hamupipőke mëglátott ëgy fán ëgy szép
sárgarigót. Kapta a puskáját, czélzott, oszt lëlőtte a madarat. Igën ám!
csakhogy a madár ëgy nagy töviskbukorba esëtt. Hogy vëgyék azt ki onnat?
Hamupipőke gondolt ëgyet: bekűtte érte a zsidót.

Mikor a zsidó ott nyúkát, hajlongát a töviskbukorba, Hamupipőke a
muzsikán csak ráhúz ëgy csárdást, tánczolt a zsidó a bukorba, mint a
veszëtt fene, a tövisk mëg csípte, szúrta.

– Jajjajjaj! jajjajjaj! – kiabát a zsidó, ereszsz ki innet, hadd el a
muzsikát, adok nekëd ezër forintot! Jajjajjaj! jajjajjaj!

– Hun az az ezër forint? – monta Hamupipőke.

– Itt van a kezembe, vëdd el, ne ë! jajjajjaj! jajjajjaj!

Hamupipőke elvëtte az ezer forintot, a muzsikát abbahatta, a zsidó
kitápászkodott valahogy a bokorbú.

Mëntek tovább. Nemsokára beértek ëgy várasba. Ott a zsidó fëljelëntëtte
a Hamupipőkét, hogy ellopott tűlle ezër forintot. Elhatározták, hogy ezé
fëlakasztyák.

Vitték is ki ëgënyesenn a váras szélyire, ott állott az akasztófa. Má
épenn akasztanyi akarták, Hamupipőke aszongya az embërëknek:

– Hallyák-ë, engeggyék mëg, hogy a muzsikámonn elhúzhassam utóllyára az
én kedves nótámot!

De a zsidó kiabát, hogy: »Në engeggyék! në engeggyék!« Az embërëk rá së
hederítëttek. Mindën embërnek tellyesítyik az utóssó kívánságát,
mëgengették.

Ráhúz Hamupipőke olyan keserveset, hogy még a lovak is ríttak tűlle, a
zsidó mëg nem győzött a zsebibe nyúkányi a kendőé, azután mëg olyan
csárdást, hogy tánczolt ott még az utóssó kerekszög is. A zsidó annyira
kapálódzott, hogy maj mëppukkadt, a ki ránézëtt. Én is nevettem rajta,
úgy láttam, mint most! Hamupipőke nem sajnáta a zsidót, mënné jobban
jajgatott, anná jobban húzta.

Ëccër aszongya a zsidó:

– Jajjajjaj! jajjajjaj! hadd el má! hadd el má! nem të loptad az ezër
forintot, ha én attam nekëd, elösmerëm! jajjajjaj! hadd el má!

Akkor aszongya Hamupipőke az embërëknek:

– Hallották-ë, mit mondott a zsidó?

– Jajjajjaj! hallottuk!

– No! hát akkor én bűntelen vagyok!

Avval Hamupipőke abba hatta a muzsikát.

Az embërëknek hun a kocsi aló, hun az árokbú këllëtt elékeresgényi a
kalapot is, mer a muzsikátú még az is lëtánczolt a fejikrű. Mikor rendbe
vótak, mëffogták a zsidót, őt kötték fël, a mé hazudott.

Hamupipőke mëgszabadút, elmënt, tán még most is él, ha mën nem halt.

_Eger, Heves vármegye. Fónagy József, egri parasztember szájából.
Lejegyzési idő: 1904. június._



64. Igazság és Hamisság.

Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény embër, annak a fia vót az Igazság. Vót
ëgy szomszéggya is, annak is ëgy fia: a Hamisság.

A két legény ösmerte ëgymást jó, oszt hogyim szëgényëk vótak,
mëgëgyeztek abba, hogy elmënnek ëgyütt vándollanyi.

Fël is rakottak az útra: bocskortákkal mëg hamubogácsával jó mëttőtötték
a tarisznyájokot.

Mikor elindúnak, jó darab időre beérnek ëgy erdőbe. Azon folt végig ëgy
folyó, annak a partyára lëültek kënyereznyi. Az Igazság ott vëtte eszre,
hogy egész útonn mindég az ő élelmihë nyúkátak, oszt má mind ëgy szëmig
elfogyott.

Aszongya a Hamisságnak:

– Kedves pajtásom! az útonn az én tarisznyámbú ettünk, abbú má
kifogyott, aggyá mos má të az ettédbű!

De a Hamisság hímëlt-hámolt, hogy így mëg amúgy, bíz ő nem ad, de ha az
Igazság a fészëmit odaggya érte, ad neki. Nagy dolog az az éség! szëgény
Igazság – kíntelen-kelletlen – odatta a fészëmit. Akkor adott neki ëgy
harapást a Hamisság.

Mëntek osztan, mëndëgétek. Mikor má elfáradtak mëg mëg is éhëztek,
lëültek újbú.

Kotorász a Hamisság a tarisznyába, ëszik is jóézűvenn. Szëgény Igazság
mëg csak nézte. Korgott a hasa, de kérnyi nem igën mert, hogy tutta,
hogy a Hamisság majd a másik szëmit is követëlyi. Nem is szót vóna ő, ha
az éség nem üldözte vóna!

– Kedves pajtásom! nézd má nyomorúságomot, sanyarodott voltomot, aggyá
valamit az Isten nevibe!

A Hamisságnak nagyobb vót a hunczutsága, hogy még erre a szép szavakra
is mëgszánta vóna. Aszongya az Igazságnak:

– Ha idadod a másik szëmedët is, akkor táng még adok valamit!

– Ëhën ë![62] – mongya az Igazság – vëdd ki a másikot is, ha má Istent
nem ösmersz!

Ki is vëtte a Hamisság a bicskája hëgyivel, oszt má mikor kivëtte,
vetëtt a szëgény nyomorútnak is, a mit, azt!

A Hamisság mán utóllyára nagyon ráúnt a szëgény Igazságra. Az akarmit
igírt neki ëgy harapásé, mécs csak hallanyi së akart rúlla. Az Igazság
érzëtte, hogy’ bekötte az ő szëmit a Hamisság! hogy’ becsapta! – gondolt
ëgyet.

– Hallod-ë, Hamisság pajtásom! ha má a két szëmem kivëtted, oszt kódussá
tëtté, tëdd mëg letalább azt, hogy vezess el ëgy városba vagy valami
ablak alá, hogy vagy kódúhassak vagy adhassak hírt az embërëknek
nyomorúságomrú!

– Jó van no! – monta a Hamisság, oszt mëffogta az Igazságot
nyakravalójáná fogva, vezette, vezette, még az erdő szélyibe ëgy
akasztófáho nem értek.

Ott elkezgyi a Hamisság:

– Aggyon Isten jó estét!

Azután elváltoztatta a hangját, mintha más felelne neki vissza, úgy
monta magába:

– Aggyon Isten!

– Elé vannak-ë? – kérdezte a Hamisság.

Mëgint magába szót rá:

– Nincsennek!

A Hamisság ezt azé tëtte, hogy elámíjja az Igazságot, mintha ott emberëk
laknának.

Akkor mëffogta az Igazságot fékeziné fogva, fëlkötte az akasztófára ëgy
güdör fëlé, a kibe a tetemëk szoktak esnyi.

Ott várt szëgény Igazság a jó szërëncsére fékezinn csüngve. Vártába
nemsokára odaszát ëgy holló. Látta az Igazságot, odaköszönt neki:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten! – fogatta az Igazság.

– Mi újság? – kérdezi a holló.

– Të gyössz a várasbú, të tudod! én hogy tunnám?

– Hát az az újság, – mongya a holló, – hogy a ki itt mëhhallya a harmat
esésit, oszt mëmmosgyik vele, ha vak vót világos szëmű lëssz!

Ezt az újságot mëgjegyëzte magának az Igazság.

Nemsokára gyött oda az akasztófára ëgy másik holló is. Az is elkezgyi:

– Aggyon Isten jó estét!

– Aggyon Isten!

– Mi újság?

– Të tudod! látod hogy’ vagyok itt a fékezemënn, hogy tudhatnám én? –
monta az Igazság.

– Hát az az újság: Itt van ëgy kút nem messzi, abbú ëgy kossó vizé vagy
ëgy asszony vagy ëgy lyány életyi këll, mer tizënkétfejű sárkány lakik
benne. Ép most a kirá lyányánn van a sor, a ki azt mëgmëntyi, azé lëssz!

Az Igazság ezt is jó az eszibe takarta.

A kötel nemsokára mëgódzódott a kezinn, ő maga mëg leesëtt a güdörbe.

Ott kaparász, kaparász, mëgmarkol ëgy lósóskát, a kitű a kezi csupa
harmatos lëtt. Eszibe jutott, a mit az első holló mondott. Mëgmosdott
vele, mëgtürűte mind a két szëmit, oszt ëp úgy látott, mint azokelőtt.

Mikor a szëmivilága visszagyött, körűnézëtt: hun van ő? Hát láttya, hogy
az a gazembër nem az akasztófáho vezette?! oda a! még itt is a romlására
vót. Mëgcsóváta a fejit.

Azután elindút. Úttyába tanát három állatot: oroszlyánt, nedvét,
farkast. Mëgijedt tűllök.

– Në fé tűllünk! nem bántunk! gyere ide, simídd mëg a hátunkot, oszt
mëlládd! nem fész többet!

Az Igazság úgyis tëtt: mëssimította a hátokot, oszt nem fét többet.
Mëntek oszt ëgyütt, de útközbe az oroszlyány három sípot vëtt elé, azt
odatta az Igazságnak:

– Még szükséged lëhet rá!

A hogy ballókáztak ëgyütt, nemsokára elértek ëgy kútho. A kávájánn má
ott ült ríva a királyány.

Az Igazság odamënt hozzá, oszt aszonta neki:

– Në fé sëmmit, itt vagyok én! nem lëssz sëmmi bajod! mëgmëntëlek! Ha a
kútba a lángot lácczik gyönnyi, kőcscs fël!

Avval a lyány ölibe hajtotta a fejit, oszt elaludt.

A királyány mëg elévëtte a gyűrőjit, kettéharapta, kihúzta a kendőjit,
kettéhasította, mindakettőnek a felit eltëtte, a másik felit mëg az
Igazság zsebibe gyugta.

Má fëlgyött a láng, de a kirákisasszony nem akarta az Igazságot
fëlkőtenyi, olyan édësdenn alutt. Ríva fakatt, hogy: no! má végi! itt a
sárkány, a ki mëgölyi! De a hogy rítt, a sok forró könyű mind az Igazság
arczára húllott. Az ébresztëtte fël.

Mikor fëlérzëtt, látta, hogy mán nagyon lombol a láng a kútbú, odafordút
a királyánho, mëppiszkolta csúnyán, hogy mëgmonta, mé nem kőtötte fël?
igy tëszi őt is mëg magamagát is pocséká!

De allyig hogy ezëkët kimonta, má gyött a sárkány.

Belefútt a három sípba, az állatok gyöttek sebësenn. Az oroszlyány ëgyet
vágott a talpával, mind lëszëdte a sárkány fejit. Az Igazság mëg
lëvagdosta a nyelvi hëgyeit, oszt betëtte a tarisznyába.

Avval visszafekütt a lyány ölibe.

Látta az esetët a kút mellő ëgy fárú a Vërësálnok Vitéz. Lëszát onnat
ízibe, az Igazság fejit lëvágta, a királyánt mëg vitte magával
lagziznyi.

A hogy hazaérkëztek, vót ott vagy száz banda czigány, mind a száz
ráhúzta, csak úgy rëszketëtt még a főd is.

A zajra fëlériz a farkas – mer ők is aluttak – láttya, hogy mëv van
halva a gazdája. Fëlrázta a többit is. Ő mëg elszalatt forrasztó kőé, a
nedve mëg ébresztőé.

A farkas a hogy mëgy, mëglát ëgy ëszringát,[63] bemëgy, mëgëszik ëgy
juhot, a többit mëffojtya, oszt gyön, indú visszafele.

Mikor jólakva, nagy kényësenn tart hazafele, az útonn rálép ëgy öreg
gyíkra.

– Jaj! në báncs! a fiam nyakát má hét esztendeji elvágta a kocsikerek,
annak viszëk forrasztófűvet! – rimánkodott a gyík.

– Köpöd ki mingyá? – ripakodott rá a farkas – isz’ én is azt keresëk!

A gyík odatta, a farkas mëg kényësségibe szëgént összetaposta.

Viszi a farkas nagy hëgyësenn a forrasztófűvet. Hazaér, mëgkenyik vele
az Igazság nyakát, összeforrasztyák.

De rosszú tëtték fël a fejit: meffordítva! muszaj vót újra lëvágnyi,
oszt a rendes helyire ragasztanyi.

Mikor fëlérzëtt az Igazság, csak annyit szót:

– Ennye! de jót aluttam!

Azután kereste a királyánt, de nem látta maga mellett. Nem tudhatta,
hova lëtt. De késűbb mégis rágyött, mi lëhet a dologba.

Az állatoknak kosarat kötött a nyakokba, oszt bekűtte őköt ëgyënkint a
kastélyba. Attak is azoknak mindënt, de még maga a királyány is jó előre
gondoskodott rúllok, hogy ha gyönnek, në báncsák őköt a sirbakok. De az
Igazság nem sokra mënt velëk, mert mind részëgenn mënt vissza hozzá.

Fogta magát, bemënt maga. Mikor beért, a sok úr csak nézëtt rá. Ő mëg
aszongya:

– Uraim! szabad-ë ëgy szót szólnom?

Azok aszonták, hogy:

– Hát honnë vóna!

Mikor a Vërësálnok Vitéz ezt hallotta, a tizënkét fejelbű, a kinn ült,
ëgy mingyá kiesëtt alólla.

Akkor azt kérdëzi az Igazság:

– Ki győzte lë a sárkánt?

A Vërësálnok Vitéz ezt hallva csak szaladt ki, odaki tizënkét kopó
nyelvit kivágta, oszt vitte be az asztalra.

– Isz’ ez nem a sárkány nyelvi! – monta az Igazság – kit akar itt maga
elbolondítanyi!?

Elévëtte oszt ő a maga tarisznyájábú az igazi sárkánynyelvekët.

– Ëhën van ë! ezëk az igazi sárkánynyelvek! Én győztem lë a sárkánt. De
ha még erre nem hiszik el, hát… – rávágott az asztalra olyant, hogy az
_hét sínyire_ mënt lë a födbe. »A ki ezt ki tuggya húznyi, az mëntëtte
mëg a királyánt!«

Próbákozott a Vërësálnok Vitéz, de keves vót a szusz hozzá.

Ekkor az Igazság mërrázkódott, gyönyörű szép kiráfi lëtt belűlle. Akkor
csak az ëgyik újját kinyútotta, kiemelte az asztalt a fődbű. Arra
aszongya:

– Ha még ezëkre së hiszik, itt van ëgy félgyűrő mëg ëgy félkendő, aggya
ide a kirákisasszony mind a kettőnek a másik felit!

Az odatta, az Igazság csak egymásho tartotta őköt, mingyá összeforrtak.
Erre oszt mán muszaj vót elhinnyi mindënt, a mit az Igazság mondott.

Azután még ëgyet kérdëzëtt az uraktú az Igazság:

– Mit érdemël az, a ki ëgy pár mëgrontására törekëgyik?

– Azt érdemlyi – mongya a Vërësálnok Vitéz – hogy: négyfele këll vágnyi,
várnégyszögire kiakasztanyi!

Êgën ám! csakhogy a Vërësálnok Vitéz ezt úgy monta, hogy az Igazsággal
törtinnyék! De nem néztek ám së Istent, së embërt: mëffogták,
szétdiribolták, várnégyszögire kiakasztották.

Az Igazság pegyig nagyon boldog lëtt a kirákisasszonval.

A hogy ők ott élnek, éldëgélnek, bekopogtat hozzájok a Hamisság. Az nem
tutta: kihë mëgy? – szógálatot kért.

Aszongya neki az Igazság – mer mëgösmerte:

– Mit keresël? Lëszël-ë kályhafűtő vagy udvaros?

– Kályhafűtő lëszëk! – monta a Hamisság.

Az Igazság fël is fogadta.

Nemsokára látta az Igazság, minő jó dóga van őnálla a Hamisságnak,
mëgírígyëlte.

– Hász’ mikët tëtt ő én velem! kiszúrta a szëmem is! De iszën nem hagyok
neki békit!

Úgy is lëtt. Mikor a Hamisság ép a kályháná csörtögött valamivel,
odamënt, ëgy nádpáczával rávágott. A Hamisság abba a szentbe kakasé
vátozott. Oszt kakas képibe is këllëtt neki hét álló esztendeig
kapargányi a szëmetënn, éjjel-nappal.

Akkor mëgszánta az Igazság, hogy »ëgy écczakáé elég hét esztendő!«,
vissza rávágott, a kakasbú újra a Hamisság lëtt.

Azután mëgfogatta kocsisnak. Három tátos lova vót, de nagyon ganajos,
azokot ëgy hónap alatt kis is këllëtt tisztítanyi mëg mëg is
szilidítenyi. De a Hamisság nem tudott velëk sëmmire së mënnyi, ollyan
gyámoltalan vót.

Ëcczër oszt az Igazság mëgharagudott rá, lëvezette ëgy nagy pinczébe, a
ki a tengërig kinyút, oda becsukta, a kúcsot mëg a tengërbe hajította.

Kutyaságáé ezt kapta a Hamisság!

Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót, kana is vót mellette,
kanalazd ki belűlle!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._



65. Nemtudomka.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának a
feleségi épenn terhës vót, egy lova mëg hasas, mikor ő neki el këlletëtt
mënnyi a háborúba.

Az egész ház kirá nékű maratt.

Ëcczër a kiráné lëbetegëdëtt, ágyba fekütt, olyan szép gyerëkët
születëtt, hogy olyant még sosë láttak: aranhaja vót. Az écczaka a ló is
mëgellëtt, annak mëg gyönyörű szép aranszőrű csikaja lëtt.

Mëgörűtek nagyonn mindakettőnek, oszt, hogy ëgy écczaka lëtt mindakettő,
a gyerëk is mëg a ló is, a csikót bevitték a szobába, ott nevekëdëtt,
nyőtt a kis kiráfival.

A kis gyerëk nagyon okos lëtt mëg az aranszőrű csikó is, mer hogyím a
kiráfi is tátosgyerëk vót mëg a kis csikó is.

A kiráné má mëgúnta várnyi az urát, olyan soká vót oda a háborúba.
Gondolkozott is má rajta, mit csinállyék? férhë mennyék-ë vagy së? mer
az ura má azóta akar mëg is halhatott a háborúba! De eleintenn nem mert
csinányi sëmmit, mer azé, hogy fét a gyerëkitű, a ki nagyonn okos vót,
tudott, látott a mindënt!

Ëcczër hogy? hon nem? összeszövetkëzëtt ëgy szabóval. Adott a neki
tanácsot mingyá!

Mer az asszony nem akart először vele kötynyi.

– Hát majd elveszíjük valahogy!

Az asszonnak csak most jutott az eszibe, hogy igasság a! a gyerëkët
olyan szépenn el lëhet láb aló tënnyi, hogy eszre së vëszi, së ő, a
gyerëk, së más!

Bele is ëgyezëtt, a mit a szabó mondott.

Ëgyüvé mëntek oszt, éték világokot. De nagyonn szúrta az ódalokot a
gyerëk.

Aszongya a szabó a kiránénak:

– Hallod-ë, te! Aggyá annak a gyerëknek levest, de tëgyé bele mérget is!
Në fé! ha azt mëgëszi, nem lëssz vele sëmmi bajunk többet.

– Jó van akkor! monta az asszony.

Má défele járt az üdő, a kiráné hozzáfogott az ebédkészítéshë. Ëgy tál
levest külöm tëtt, mérget kavart bele. A saját tulajdon fiának szánta.

Igën ám! de a gonosságot még a tyúk is kikaparja!

Dorombolt a kis ló az ëstállóba nagyonn! rúgott-vágott, szaggatta a
kötőfékët. Hallya odbe a kiráfi, hogy – »é! de nagy viczkándozás, zaj
van az óba! mi lëhet a?«

Kimënt. Nem látott sëmmit, de a kis aranszőrű ló csupa tajték vót a nagy
rugdalódzástú.

– Mi lelt tégëd, kis lovam?

– Engëm nem lelt sëmmi, kedves kis gazdám! ha nekëd készű itt valami!

– Ugyan mi készűhet?

– Mëgmondom, kedves kis gazdám! a të anyád tégëd el akar vesztenyi avval
a rossz szabóval ëgyütt, a kihë hozzátëtte magát. Tudod-ë, ha débe az
asztalho ültök, në ëgyé a levesbű, ha öntsd ki a fődre, mintha
elejtëtted vóna a kezedbű! De úgy tëgyé, mer máskép többet nem láttyuk
ëgymást eleventenn!

– Ennye, kis lovam! hát csakugyan? isz vëttem én eszre valamit, de mës
së ámottam, hogy engëm el akarnak vesztenyi! No! majd úgy tëszëk, a hogy
të mondtad!

Elgyött az ebéd, behozzák a levest. A szabó mëg a kiráné úgy kandzsaltak
rá fészëmmel, hogy mikor fordú má fël!

De a kiráfinak is vót ám eszi! Úgy tëtt, mintha közelebb akarná magáho
húznyi a tányírt, de mikor az asztal szélyire húzta, csak lërántotta. A
leves kimënt mind a fődre.

Rákiátott az asszony, hogy mé nem vigyáz jobban! isz nem egészenn kis
gyerëk má! De a kiráfi nem szót së fejíret, së feketét, csak úgy tëtt,
mintha bánná, a mit tëtt!

Dehogy bánta!

Vitt be neki az annya másik tá levest, de má akkor azonn járt az eszi:
mivel lëhetne elvesztenyi a fiát?

Másnap rëggerre a szabó újfënt tanát ki valamit.

Az asszony mëg má szomorkodott, hogy no! életben marad má a fia!

– Në búsú, hé! tanátam én ki valamit mëgint!

– Tanátá a! ugyan mit tanátá vóna! nem lëhet azt elvesztenyi, mer a
valami módonn mëgint kiszabadú belűlle!

– No! má abbú në szabadúllyék ki! csiná’ csak neki mérges bogácsát,
nëfé! maj parancsol az neki!

– Am má igën! am má tëszi! örűt az asszony, örömibe össze is csókolgatta
érte a szabót, a csesznye szabót.

Avval kimënt a konyhába, lisztët kavart, abba mérëgport szórt, bogácsát
szaggatott belűlle, oszt kisütte.

Hallya odbe a kis kiráfi mëgint, hogy zörög a kis ló. Mingyá gondolta,
hogy baj van mëgint!

Kimënt.

Aszongya a kis ló:

– Ládd-ë, kedves gazdám! nem hannak nekëd azok békét, még csakugyan
végedre nem járnak! Most mëg bogácsát sütött az anyád, vigyázz, hogy mën
në étessënek, mer a bogácsába étető van!

A kiráfi mëgköszönte a kis ló jóakarattyát, mëcscsávingatta a fejit,
szomorú lëtt, oszt bemënt.

Ebédné sëhossë akart ënnyi a bogácsábú. Csak kínáták, csak monták, hogy
»ëgyé mán!« az annya is mëg a szabó is, de ő nem szót ëgyebet, csak,
hogy »nem këll!«

Étel után összesúgtak-búgtak az asszony is, az embër is, hogy »no! evvel
së mënünk sëmmire!«

Nem ám! mer a kis ló fëlokosította a kiráfit.

Harmacczora ugyan mit tanállyonak má ki? má së a leves, së a bogácsa nem
hasznát, mivel kéne merrontanyi? má az étellel nem!

– Tudod-ë, mit? asszony! monta a szabó, maj varrok én olyan ruhát, a kit
ha fëlvësz, rögtön mëghal!

Az asszony ráhatta a szabóra, mer má ő gondolta, hogy a gyerëk többet
tud, mint ők.

A ruha készűt, készűt, de a kis ló abba is kiokosította a gazdáját.

– Ha aszongyák, hogy vëdd fël! të mongyad azt: vëgye fël előttem más,
mer én nem tudom fëlvënnyi! Në fé! sëmmi bajod së lëssz!

A gyerëk má úgy hozzá vót szokva, hogy el akarják vesztenyi, má nem is
bánkódott rajta. Süvűtve mënt be a szobájába is.

Mikor a ruha elkészűt, behívatták a kiráfit.

A szabó elmonta neki, hogy úgy szerettyi ő a kiráfit, mintha a tulajdon
gyerëki vóna, në vëgye zokonn, ëgy ruhát csinát neki ajándékba, itt van,
vëgye fël!

Eszihë nyút a kiráfi, nem hajtott a hizelgő szóra! Aszonta neki:

– Vëgye fël elsőbbet maga, mer én még ilyen ruhát nem láttam, nem tudok
hozzá!

A szabó elfelejtkezëtt magárú, fëlvëtte a ruhát. De allyig őtötte ki a
dakut, mingyá mëghalt.

Mëg vót ijedve az asszony, hogy micsiná most ő vele a fia!? De a kiráfi
nem szót neki sëmmit. Hallgatott, mer a kis ló úgy parancsolta.

Má hét esztendeji, hogy a kirá odavan, a fia is azt hitte, hogy má
lëhetetlen, hogy hazagyőjjék! Mikor ëccërcsak ki lép be a házba, mint a
kirá!

Vót öröm, a kiráfi maj kibújt a bőribű! a kiráné is mutatta vóna, hogy
de jó, hogy a kirá hazagyött! de belőrű szorította a madzag, hogy a fia
elárollya, oszt akkor jaj neki!

A kiráfinak eszi ágába së vót. Másutt járt az ő elméji!

Ëcczër a hogy kivël van az ëstállóba, aszongya neki a kis ló:

– Hallod-ë, kedves gazdám! má apád itthonn van, nekünk itten többet
nincsen sëmmi keresnyivalónk së, mer az a hunczut anyád – maj mëllásd –
még vesztünkre tör mindakettőnknek! Jobb lëssz, ha elmënünk valamére,
úgy, hogy hírikët së hallyuk többet!

A kiráfi tutta, hogy az ő kis lova jót akar neki, beleëgyezëtt.

Másnap odaát az apja elejbe.

– Écsapám! Isten ággya mëg! ën elmënëk itthonrú, többet sosë látnak.
Begyöttem elbúcsúznyi.

Az apja csak nagyot nëzëtt rá.

– Hát oszt hova vagy mé mënné el të innet, fiam!? nem jó nekëd itthon?
vagy mé van másfele vágyásod? bántott valaki?

A kiráfi nem szót sëmmit, csak aszonta, hogy ő elmëgy, mer muszaj.

Rimánkodott oszt neki az apja, igírt fűt-fát, mindënt, csak në mënnyék
el! de a fia aszonta, hogy má ez igy van elhatározva, ő mëgy.

Avval elbúcsúzott az apjátú, fëlült a kis lóra. De szátak is úgy, hogy
ëgy szempillantás után már nem lëhetëtt őköt látynyi.

Kutyanyomba léptek.[64]

Mëntek, mëntek, nagyon sokáig mëntek, mig ëgy királyi palotáho értek.

Ott mëgátak. Aszonta a tátos ló a kiráfinak:

– No! kedves gazdám! má ide értünk! Itt má külöm mënünk. Én majd elmënëk
a selyëmmezőre legelnyi, të mëg ereggy, mënny ennek a királyi palotának
a kapujába. Akarmit kérdëznek tűlled vagy szónak hozzád, mindërre
aszondd, hogy »nemtudom!« Ha hínak be, be në mënny, mig a letkisebb
kirákisasszony nem gyön ki érted! Oszt ha kérdëznek: minek szeretné
elányi, në szó sëmmissë, csak ha ők mongyák, hogy szeretné-ë kertész
lënnyi, arra rázd a fejed, de azé akkor is csak aszongyad, hogy
»nemtudom«. De így tëgyé, a hogy én montam, mer máskép közöld magaddal a
bajodot! Ne! itt van ëgy kantár, ha ezt merrázod, akarhonnat elé gyövök,
ha kivánod, oszt mëttëszëm mindën kivánságodat!

A kiráfi maj hogy nem rítt, mikor az ő kedves aranszőrű kis lovátú mëk
këllëtt neki ványi.

Az mënt a selyëmmezőre, a kiráfi mëg a palota elejbe, ott lëült ëgy kis
lóczára. Ott várt, míg belőrű eszre nem vëtték, hogy valaki ül a kapu
előtt a lóczánn.

Aszongya az öreg kiráné a kirának:

– Ugyan mënnyék má ki, apjok! nézze mëg, ki ül ott mëg mit akar!

– Jó van no! monta a kirá, oszt kimënt.

Mikor odaér, aszongya neki:

– Aggyon Isten jó estét, öcsém!

Ránéz a kiráfi, oszt aszongya:

– Nem tudom.

– Nem tudod? hát má honnë tudnád, láthadd, hogy má este van!

– Nem tudom! mongya a kiráfi.

– Në azt beszédd hát má mindég, hogy: nemtudom, hát mondd má mëg: mi
járatba vagy?

– Nem tudom.

– Nem tudod? hát mi szeretné lënnyi: libapásztor-ë vagy gulyás vagy
micsoda?

– Nem tudom.

– Hát mi szeretné lënnyi mégis?

– Nem tudom.

– Hát lëszël-ë kertész?

– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejit úgy rázta, hogy lëssz!

– No! hát ha lëszël kertész, gyere be!

– Nem tudom – monta mëgint a kiráfi.

– Nem tudod? Nemtudomka vagy hát! De má maj hogy mérges nem lëtt a kirá.

A kiráfi erre is csak aszonta:

– Nem tudom.

– Nem tuccz të sëmmit!

A kirá avval bemënt, odbe elmonta, hogy még olyant nem láttak, mint a
minő embër otki van: mindërre aszongya: nem tudom.

Azután oszt kikűtte a feleségit, hátha am mán jobban tud vele
boldogúnyi.

Kimënt az is.

– Aggyon Isten jó estét, öcsém!

– Nem tudom – monta a kiráfi.

– Hát ki vagy? mi vagy? mi járatba vagy?

– Nem tudom.

– Hát mi szeretné lënnyi?

De ő, akarmit kérdëztek tűlle, csak aszonta:

– Nem tudom.

– No! Nemtudomka vagy hát, ha të mindënre aszondod, hogy »nem tudom!«

– Nem tudom – még arra is aszonta a legény.

– No! hát má evvel nem tuccz boldogúnyi – monta magába a kiráné, mikor
mënt befele, ez csak annyit tud, hogy »nem tudom!« No! iszën akkor sokat
tud.

Kimënt azután a letöregebb mëg a közepső lyány is, de azok csak új
jártak vele, a kiráfi mindég csak, hogy »nem tudom«. El is nevezték
Nemtudomkának.

Letutóllyára kimënt a letkisebb lyány.

Odaköszön az is:

– Aggyon Isten jó estét!

– Nem tudom.

– Hát minek ülsz itt?

– Nem tudom

– Vársz valakit?

– Nem tudom.

– Hát csakugyan kertész szeretné-ë lënnyi?

– Nem tudom – monta a kiráfi, de a fejivel azt intette, hogy »az«!

– Hát akkor gyere be!

– Nem tudom – monta újfënt, de fëlkelt a helyirű, oszt mënt befele
utánna.

Odbe kérdëzgették, faggatták errű is, arrú is, de Nemtudomka csak annyit
mondott: Nem tudom.

Má az egész ház úgy hítta, hogy »Nemtudomka«. Nem lëhetëtt avval sokra
mënnyi, mert ha dógot parancsoltak neki, mëgtëtte, de má ha szónyi
këllëtt, ő vót az örökös nemtudom!

A kirá rábizta a kertët, de mëhhatta neki, hogy szép lëgyék ám mindën,
mer elcsapja! Ő arra is aszonta: nem tudom.

– De tuggyad, az ebatta! te Nemtudomka, te!

Gyönyörű is lëtt a kert nemsokára, olyan, hogy mikor a kirá mëllátta,
csak elbámút, hogy még az ő kertyi ilyen szép nem vót soha. Dicsírte is
odbe a csalággyai előtt, hogy má akarhogy, akarmint! Nemtudomka az
embër! még ilyen szép sënki kezi alatt nem vót a kert, mint most!

Nemtudomka dógozott is benne rëggeltű estyig.

A legközelebb eső vasárnap a kirá aszongya a csalággyának, »hogy
vasárnap van, mënnyünk az Isten házába!«

Készülőttek is minnyájann, csak a letkisebb nem.

Aszongya neki az apja:

– Hát të nem gyössz a templomba?

– Nem écsapám! mer beteg vagyok!

– No! ha beteg vagy, në gyere!

A többiek elmëntek a templomba, a lyány otthonn maratt, hogy »beteg«.
Hát az is vót, mer a szívi fájt – Nemtudomkáé. Ott nézte egész nap az
ablakbú, mit csiná Nemtudomka.

Nemtudomka elvégezte még jókor mindën dógát. A királyék má a templomba
vótak, mikor neki eszibe jutott valami.

Mëgrázza a kantárt.

A másik perczbe má ott termëtt a kis aranszőrű ló előtte.

– Mit parancsolsz, édes gazdám!

– Lëgyék nekëm ezüstruhám, nekëd mëg ezüstszerszámod.

Allyig monta ki Nemtudomka, má mindën úgy vót. A lovonn ezüstszerszám, ő
rajta mëg ezüstruha.

Akkor felkapott a kislóra, a ki vitte ëgënyest a szép kerbe. Ott
mëgátak. Azt mondja a kis ló a gazdájának:

– No! kedves gazdám! hogy vágjam én össze ezt a kertët!? Úgy-ë, hogy në
lëgyék rajta sëmmi vagy hogy még a sárgafőd is fëlfele borullyék?

– Vágjad, kis lovam, a hogy akarod! monta Nemtudomka.

Össze is vágta a ló a kertët úgy, hogy a sárgafőd csakugyan fëlfele
fordút. Olyan vót a kert, mint az itíllet.

Nemtudomka avval visszafordút, a lovát eleresztette, oszt beült az óba
pipáznyi.

Azalatt mëg kívël járt a szakács, ződség këllëtt vóna neki, de maj
hanyattvágódott, mikor a kertet látta! nem vót ott sárgafődné ëgyeb. Fël
is tëtte, hogy no! mëgá! Nemtudomka! majd elárollak a kirának! igy
gondozod të a kertet?

Mikor bemënt a konyhába, má a kirá akkor otthon vót minden családostú.
Mënt is be a szakács mingyá, oszt elmonta, hogy nem tud levest főznyi,
mer úgy össze van gázolva a kert, hogy még olyat! az ilyen rendës
kertész së ér ëgy ütet taplót!

A kirá csak nagyot nézëtt. Nem hitte, a kit a szakács mondott.

– Hallod-ë, szakács! ha të most hazudol, tizënkét botot kapsz a farodra!

– Állom.

– No! hát gyere, oszt nézzük mëg!

De mikorra kiértek, a kert még tízszërte szëbb vót, mint azelőtt. A
szakács szakajtott ződséget, de nem tëhette aggyig a levesbe, még a kirá
rá nem húzatta az ő járandóságát.

Vakarta is a szakács a bot helyit. Nem tudott mit gondolnyi, hogy az a
kert mé vátozhatott mëg olyan hamar. De annyit gondolt, hogy az a
Nemtudomka nagy mestër lëhet, azé, hogy nem szó’ ëgyebet a nemtudom-ná.

A legkisebb kirákisasszony látta végig az egészet, mikor a ló vágta,
rúgta a kertet, as së tutta, ki rajta az a fényës vitéz, de azé nem szót
sëmmit sënkinek, gondolt ő magába valamit!

A másogyik vasárnap mëgint templomba készűt a kirá. Mindën fejircseléd
készűt, simakodott, fésűködött, csak a letkisebb királyán nem.

A kirá eszrevëtte, hogy az ő lyányának most së akaródzik templomba
mënnyi.

– Hát të, lyányom! táng most së akarsz a templomba gyönnyi hê?

– Nem hogy nem akarok, écsapám! de nem lëhet!

– Hát ugyan mé?

– Beteg vagyok.

– Nagyon furcsa, hogy të mindég vasárnap vagy beteg, mikor az
Istenházába kék gyönnöd. Tán nem szereccz imátkoznyi?

– Szeretek én, monta a lyány nagy hunczutann, de ha beteg vagyok!…

A kirá ráhatta. Utóvégre nem tudhatta, nincs-ë valami baja!

Nemtudomka csak azt leste, mikor mënnek el. Bemënt az ëstállóba,
mëgrázta a kantárt.

A kis ló ëcczërre ott vót.

– Mit parancsolsz, édës gazdám?

– Azt, hogy lëgyék nekëm arany ruhám, nekëd mëg aranyszërszámod!

Mingyá mëllëtt mindën.

Akkor Nemtudomka ráült a kis aranszőrű tátosra, oszt mëntek be ëgënyest
a kerbe.

Ott aszongya a kis ló:

– No! kedves gazdám! hát hogy vágjam össze a kertet? úgy-ë, mint a
mútkor vagy még százszor jobban?

– A hogy akarod, kis lovam! – monta Nemtudomka.

Vágta is a tátos a kertet, a hogy csak birta. Fël vót ott fordúva mindën
tövel-hëgygyel. A szép kertre rá së lëhetëtt ösmernyi.

A letkisebb kirákisasszony látta ezt is az ablakbú, mer mindég ott vót,
hogy Nemtudomkát láthassa.

A szakács újfënt kimënt a kerbe ződségé. De hogy birt vóna ëgy szálat is
szakajtanyi, mikor olyan vót az, mint ha ëgy regemënt huszár hát vóna
benne.

Bemënt, de gondolta magába, hogy maj sikerű most! mëgá, Nemtudomka!

Mikor a kirá hazagyött, av vót az első, mënt a szakács árolkonnyi. De
Nemtudomka jó fűre tapodott,[65] a kirá előtt nagy bëcsületyi vót.

– Hallod-ë, szakács! – monta a kirá, – ha hazunnyi mersz, huszonkét
botot az esső së mos lë rúllad!

– Én azt së bánom, de ezt most merëm állítanyi! – vágta oda févállrú a
szakács.

– No! mëllássuk!

Avval mëntek.

A kertbe százszor szëbb vót mindën, a levelek, gallyak mind arannbú,
oszt úgy virított mindën, a hogy má csak këllëtt.

Ez mind a szakács bőrire mënt. Nem is vót Nemtudomkának a királyi
udvarba olyan ellenségi, mint az. Az, ha lëhetëtt vóna, ëgy kaná vízbe
elvesztëtte vóna. Hónnë! má annyit kikapott végette!

Másnap ünnep készűt a kirá kastéllyába.

Férhë akarta annyi a lyányait. A két nagyobb választott is magának
ëgy-ëgy kiráfit, de a letkisebb aszonta, hogy ő nem mëgy férhë.
Csudákoztak rajta minnyájann, hogy még ilyen lyánt! de ő nem bánta.
Tutta úgyis, hogy Nemtudomkáho nem aggyák, ő mëg fëltëtte, hogy másho
nem mëgy.

– Ha nem mégy, nem mégy, itt maraccz! – monta az apja, de a két nagyobb
lyánnak lagzit csaptak.

Mikor javába át a lagzi, Nemtudomka eléhítta a kis aranszőrű lovát,
annak gyémántos szërszámja vót, neki mëg gyémántos ruhája, de a kertet
úgy összegázolták mëgint, hogy még a fala is kidőt.

A szakácsnak most is esëtt valami dóga a kerbe, kimënt, de mëmmëg
szörnyű rendetlenséget látott.

Ëgyebet së csinát aggyig, még a kirának nem jelëntëtte. Könnyebb vót a
szívinek, hogy árolkodhatott.

De csakúgy rajta vesztëtt, mint ezelőtt, még hozzá, most mëg ötven
mogyorófásat kapott. Mer a kert mos mëg má olyan vót, mint Tündérország,
anná szëbbet írnyi së lëhetne. Fël is tëtte magába a szakács, hogy ő má
Nemtudomkával többet nem tësz fël.[66]

Má régënn elmút a lagzi, a két nagyobb lyány má féketőbe[67] vót, a
kirát nagyonn bántotta, hogy a letkisebb lyánya mém most is lyány.
Ëcczër elejbe át, hogy akarhogy! de má mënnyék férhë, válaszszon
magának, a kit akar!

A lyány aszonta rá, hogy »jó van, apám! ha azt akarod, én mëttëszëm! Van
én nekëm ëgy aranyalmám, ëgy arangyűrőm mëg ëgy selyëmkendőm, ha valaki
azt lóhátrú innen az ablakbú kikapja a kezembű, hát azé lëszëk!«

Az apja beleëgyezëtt. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya
férhëmënendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!

Mëntek is elëgenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott
gazdagná gazdagabb, szëbbné szëbb kiráfi, ëgyik messzibbrű való, mint a
másik.

Mikor szalajtattak a királyányé, még csak ëgyik së tudott sëmmit, pegyig
nagyon hirës kiráfiak vótak.

Mëhhallotta ezt Nemtudomka is. Mëgrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá
ott termëtt, gyémántos szërszámmal fëlszërszámozta, ő maga gyémántos
ruhába őtözködött, avval fëlült a tátosra, oszt mënt a lyányé. Lë is
kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is mëg a selyëmkendőt is! Mikor
má mind a három nálla vót, akkor csak illa berëk! szát! ki tuggya:
mére!? Elmënt. Sënki së tutta azt së, hogy kicsoda? azt së, hogy
hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!

Alkonyodásba Nemtudomka kívël hatta a lovát a selyemmezőnn, ő mëg mënt a
helyire, az ëstállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt mëg a selyëmkendőt
betëtte a csuhújjba, oszt lëfekütt.

Másnap rëggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az ëstállóba járt. A
mindënës vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszëtt. Keresgéte
mindënhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkëmatta!
pipaszár helyëtt mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit
Nemtudomka kapott lë az ablakbú.

Szalatt be ëgënyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka
csuhújjába.

A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindënës, először nem akarta hinnyi.
De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót,
a ki lëkapta az ablakbú, akkor hitte el.

– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a
tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!

A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lëhetëtt!

Még az nap ëgybe is keltek, oszt bemëntek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők,
nem vót sëmmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura
mindënre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má
mást is, de az arra is csak aszonta:

– Nem tudom.

Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad
anná ëgyebet mondanyi!

Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ëcczër kívël ült a
tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi mënt lovonn, oszt hítták őt is.

De ő csak aszonta: – Nem tudom!

– Hát mé nem gyössz?

– Nem tudom.

– Eh! nem tuccz të sëmmit, szamár vagy! ne ë! ëgy ló! ülly rá, oszt
gyere velünk! Avval odalöktek neki ëgy rossz lovat, a ki mikor ráült, az
árokba dőt vele.

Nemtudomka bemënt az óba, mëgrázta a kantárt, mëjjelënt a lova mingyá.
Szép szërszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.

Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor në lőne
sëmmit!

Úgy is lëtt. A két sógor még nem lőtt ëgy fiaverebet së, mikor
Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.

Azok csak nézték, hogy ki az a fényës vitéz? de nem ösmerték mëg. Kérték
tűlle a nyulakot, hogy aggya el?

Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra
rá hannak süttyni ëgy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn
beleëgyeztek.

Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a
nyúlat mind.

Avval mëssarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjën, mint a
két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól
előtt.

– Ládd-ë, Nemtudomka! mënnyi nyulat lőttünk mink, të mëg sëmmit së!

– Nem tudom.

– Szamár vagy! oszt jót nevetëtt rajta a két embër.

Másnap mëmmëg hítták Nemtudomkát. Ő mëmmëg úgy cselekedett. Sok nyúlat
lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as së
bánták, csak nyúl lëgyék!

Harmannap mëgint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen,
azt is odatta a két sógornak, ha a markokba ëgy krajczárt bele hannak
sütynyi.

– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az ëgyik sógor – akkor ëgy eleven
aranszarvasé azt má csak elszënvedhettyük!

Mëg is engették.

Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó
szërëncsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de
Nemtudomka úgy gondolta, hogy lëssz még e másképp is!

Odbe a kiráná dicsekëdëtt a két vő, hogy ëhun ë! mink most is
aranszarvast fogtunk, Nemtudomka mëg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint
szent Gugg.

Hát bizony a kirá së nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má
belegyőződött, hogy má ússë lëssz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő
bántaná azé, mer olyan hülye.

Hanem az aranszarvasnak annyira mëgörűt, hogy mëhhítta a két vejit is
mëg Nemtudomkát is magáho vacsorára.

De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem mëgy, még ő hozzá nem
mënnek.

A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de
utóllyára aszonta, hogy »nézzük mën no! micsiná velünk?«

Mikor este elmëntek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe
vótak, akkor látták, hogy mi van ott!

Csupa arany mëg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as së tutták, hogy
lépjënek. Bëzzëg bámút most mindënki!

Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtëtte el sosë, még élt.

Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott mindën, a mi jó, ott vótam
én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam
a szilvátú!

Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora së lë nem vëszi a kalapját, së lë
nem ül, mëg keztyűs kézzel ësznek.

Aszongya nekik:

– Hát minő embërëk vattok tik, hogy az ételné fël tartyátok a kalapot?

Azok hímëltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!

– Mëg oszt lë së ültök, azutánn keztyűs kézzel ësztëk! hogy van a?

Az öreg kirá is csudákozott rajta.

– Vessétëk lë a kalapot! – monta nekik.

Azok nagynehezen lëtëtték, a homlokokrú csakúgy virított lë a bélyag.

– Azutáng üllyetek lë!

De azok aszonták, hogy: – nem lëhet, mer ott valami van! ëgy patkó
helyi!

– Tëgyétëk lë a keztyűt!

Lëvették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.

Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szërëzték azt a bélyagot?

Azok még akkor së tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat
mëg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.

De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hëgyire – má ekkorra,
de még előbb lëtelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás mëg
a bélyagsütésëk mëg hogy mënnyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn
kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi
törtinettyit, lëvëtte a kalapját, mëgmutatta a haját, szinarambú vót.

A kirá ezënn annyira fëlharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta
őköt.

Nemtudomkának mëg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan
boldog lëtt, hogy még!…

De vigyáztak is ám magokra, jód mën në hallyonak.

Hát mëllëhet, hogy még most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy
asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus._



66. Ribike.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, Csakugyán innen,
Csakugyán túlnan élt egy szegény öreg özvegyasszony. Annak volt egy szép
lyánya. Az asszony meghalt, a lánya árván maradt, Ribikének hívták, mert
nagyon szerette a ribizkét.

Szegény embernek kevés a gyámola, Ribike is azon kezdett gondolkozni,
mihez fogjon? hova forduljon, hogy meg tudjon élni? Abban a városban, a
hol ő lakott, apáczák is voltak, azok hirét hallották, hogy milyen szép
és jó lány, elüzentek érte, menjen hozzájok, valami keveset majd
dolgozik a ház körül s azért eltartják holta napjáig. Ribike el is ment.
Ott élt gondtalanul, nem bántotta senki, mint az árvát szokták. Ha
elvégezte a dolgát, odaült az ablakhoz és horgolgatott, kötögetett.

De lakott abban a városban egy király is. Annak volt három fia. Azok
egyszer épen akkor mentek el a Ribike ablakja alatt, mikor épen kinézett
az utczára, a legkisebb királyfi meglátta és megszerette annyira, hogy
se itala, se étele nem volt, esze-kedve mindig csak ott járt Ribikénél.
De Ribike is megszerette ám! azt meg a hogy az apáczák megtudták,
elcsapták, elkergették s megátkozták, hogy örökkön örökké a világ végén
éljen.

Volt Ribike, nincs Ribike, a legkisebb királyfi hiába járkált az ablakja
alá, nem láthatta többet. Csak szomorkodott egész nap, mint a bús
gerlicze az ágon.

Egyszer az apja magához hivatta mind a hármukat. Azt mondja nekik:

– Fiaim! a birodalmam fel akarom osztani, gyerekeim csak hárman vagytok.
A ki közületek hoz nekem olyan gyolcsot, hogy széle-hossza száz rőf és a
gyűrűmön mégis keresztülhúzhatom, annak odadom a birodalmam
harmadrészét.

Mit volt mit tenni a három királyfinak, szedték-vették sátorfájokat,
elindúltak, ki merre látott. A legkisebb királyfi meg épen azon az úton
haladt, a melyik a világ végére vezetett.

Ment, ment, mendegélt bújában, hetedhét ország ellen, addig ment, míg a
világ legvégére nem ért. Ott talált egy kis kőhidat. Hogy nagyon el volt
fáradva, leült a karjára. Ott gondolkozott magában. Mit csináljon már ő?
itt van a világ legvégén, és se gyolcs, se semmi! A hogy ott
gondolkozik, a hid mellől a fűből elébújt egy kis gyík.

– Min szomorkodol, szép királyfi!?

A királyfi csak akkor vette észre, mikor megszólalt, máskép tán meg se
látta volna. Azt mondja neki:

– Min szomorkodom! mit keresed te azt! van én nekem elég bajom! Eredj
innen, mert majd széttaposlak!

A kis gyík felveti a kis ártatlan szemét, ránéz a királyfira.

– Ugyan mért taposnál te engem szét? mit vétettem én neked? Ne taposs
szét, jótét helyébe jót várj!

A királyfi nem taposott rá és tovább gondolkozott. De a kis gyík nem
tágított, ott futkározott előtte a fűben.

– Ugyan mondjad már, szép királyfi, mi bajod lehet? hátha én segíteni
tudnék rajta!

No! erre már a királyfi elmosolyodott. Ugyan mit tudna ő rajta segíteni
ez a kis féreg? rá se hederített. De a kis gyík ostromolta:

– Szépen kérlek, szép királyfi! mondd meg, mi a bajod? segíthetnék-e én
te rajtad?

Azt mondja arra a királyfi:

– No! ha olyan nagyon erősen vagy avval a segítéssel, hát megmondom. Azt
parancsolta az apám, hozzunk neki olyan vég gyolcsot, a minek
széle-hossza száz rőf s mégis átférjen a gyűrűjén. A két bátyám is ezért
vándorol, meg jó magam is, de nem tudom, lesz-e sikere a sok
fáradságnak!

– Nohát ha csak az a baj! – mondja a kis gyík, talán tudok rajtad
segíteni. Várj itt egy darabig, mindjárt jövök.

Avval a fű közt eltűnt. Ment egyenesen a tündérpókokhoz. Elmondta, mi
járatban van: kellene neki olyan vég gyolcs, a minek széle-hossza száz
rőf, de a gyűrű lyukán át lehessen húzni!

Azt mondják a tündérpókok:

– Nohát, kis gyík! neked megteszszük, csak várj egy kicsit, mindjárt
meglesz.

Abban a perczben vagy száz pók kezdett ide-oda mozgani,
kerűltek-fordúltak, a vég gyolcs készen volt, széle-hossza száz rőf,
mégis átfért egy gyűrű lyukán.

– No! kis gyík, itt van a gyolcs, most már viheted!

Szaladt is a kis gyík, a hogy tudott, egyenest a királyfihoz. Az meg
csak ott ette magát a hidon. Csak akkor nézett fel, mikor valami koppant
előtte a földön. Odanézett, látta a kis gyíkot, a mint a szájából egy
diót kiejt.

– Mit hoztál te, kis gyík!?

– Hoztam, a mi neked kéne!

– Ugyan mit hoztál volna, te!?

– Hát a vég gyolcsot, széle-hossza száz rőf, mégis átfér egy
karikagyűrűn!

– No! azt megnézem! mondta a királyfi. Avval felnyitotta a dióhajat,
kivette belőle a gyolcsot. Bontja, bontja, de olyan nagy volt, hogy ki
se birta teríteni. Nagyon megörült, most már biztosra vette, hogy ő
megkapja a birodalom harmadrészét. Megköszönte a kis gyíknak a
jó’karatját, avval indúlt hazafelé. De útközben mindig tapogatta a
zsebét, benne van-e a kis dió?

Mikor odaért, a hol elvált a két bátyjától, a hármas útnál találkoztak
mindnyájan. A két nagyobb királyfi ott ült egy nagy szekér hegyében,
alattok meg csak fejérlett ki a rengeteg sok gyolcs meg vászon. Azt
mondják az öcscsüknek:

– Hát te nem hozol semmit? mire nézed a napot? te ugyan eljöhettél
hazulról!

– Jól van! gondolta magában a kis királyfi, csak beszéljetek, majd
meglátjuk otthon, ki hány garast ér!

Mikor hazaértek, a két nagyobbnak egy napi dolgába került a sok gyolcsot
mind behordani, míg a legkisebb csak nevette őket.

Akkor elejbök áll az öreg király:

– Nohát, fiaim! hadd látom, mit hoztatok. S avval sorra nézte a két
nagyobb fiának a gyolcsait, de neki egyik sem tetszett. Mikor a
legkisebbhez ér, az csak felnyitja a dióhajat, a gyolcsot kiveszi s
odadja az apjának.

– Ez már ni! mondja a király, széle-hossza száz rőf, mégis átfér a
gyűrűm nyilásán! – Fiam! tied a birodalmam harmadrésze!

Azzal mindnyájokhoz fordúlt s azt mondta:

– A ki nekem most olyan kis kutyát hoz, hogy egy skatulában megférjen,
ezüst legyen az ugatása és hetedhét ország ellen hallassék a hangja,
annak adom a birodalmam másik harmadrészét.

A fiúk megint elindultak, a hol az út három felé ágazott, ment ki-ki a
maga régi útján. A legkisebb királyfi megint csak elért a kis kőhídhaz,
a világ végire. Leült és elkezdett gondolkozni. A kis gyík megint
kiszalad a fűből s ott futkároz előtte.

– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan szomorú vagy?

– Hej! nagy az én bajom! – mondta a királyfi. Azt parancsolta az apám,
hogy olyan kis kutyát vigyünk neki, hogy egy skatulában megférjen, ezüst
legyen az ugatása s hetedhét ország ellen hallassék a hangja!

– Meglesz az is! – mondta a kis gyík – csak várj itt türelemmel,
mindjárt jövök.

Azzal szaladt a fű közé. Ment egyenest a tündértörpékhez, ott is
egyenest magához a királyhoz.

– Felséges tündértörpe király! olyan kis kutya kéne nekem, a kinek ezüst
az ugatása, hetedhétország ellen szóljon a hangja meg egy kis skatulában
megférjen!

– Jól van! – mondta a tündértörpék királya – neked megadom, mert mindig
jó voltál hozzánk.

Azzal elévett egy skatulát, abban volt a szép kis ezüst kutya. Vitte is
a kis gyík olyan sebesen, hogy egy szalmaszálban úgy felbukott, alig
tudott talpraállani. Mikor a hídhoz ért, a királyfi már alig győzte
várni, odadta a kis kutyát, de azt mondta neki, hogy ne igen nézegesse
az úton, mert a kis kutya ha elugrik, míg él, sem találja meg!

Boldog volt a királyfi, hogy most már másodszor járt jól a kis gyíkkal.
Indult hazafelé, de a skatulát nem bontotta volna fel a széles világért!

Mikor a hármas keresztútnál a bátyjaival találkozott, majd megpukkadt
nevettében, mikor a sok madzagra fűzött kisebb-nagyobb kutyát meglátta.
De nem szólt semmit, nem akarta magát elárulni. Mikor az apjok házához
értek, a vén király a két öregebb fiát, csepp hija volt, hogy pokolba
nem kergette a sok kutyával. A kutyák meg éhen voltak s tettek olyan
lármát, hogy felvette az egész várost.

A legkisebb elévette a zsebéből a skatulyát, odadta minden kis kutyástól
az apjának. Igy a birodalom másik harmadrésze is az övé lett, mert a kis
kutyának ezüst volt az ugatása s hetedhét ország ellen hallatszott a
hangja.

Harmadszorra azt mondta a király a fiainak:

– A ki a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a hátralevő
harmadrész birodalmam.

Elindultak. A legkisebb ezt már nem hitte, hogy övé lesz. De ment azon
az uton, a kin idáig láttuk. Mikor a világ végére ért a kis hidhoz, azon
mód leült, mint először meg másodszor s várta a jó szerencsét. Nem soká
várt, jött a kis gyík.

– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan búsulásnak eresztetted a fejedet?

– Jaj! édes gyíkocskám! nagy az én bajom! Ha nem én viszem haza a
legszebb menyasszonyt, nem lesz az enyém apám birodalma, meg félek is,
hogy elcsap!

Azt mondja neki a kis gyík:

– Jaj! de nagyot mondtál most, szép királyfi! ha megfogadnád a szavamat,
én még erről a bajodról is tudnék tenni!

A királyfi kiváncsi volt, mit is kell hát neki megtenni?

– Tudod-e, mit, szép királyfi!? fogd meg a farkam végét, vágj ehhez a
hídhoz, de a hogy csak birsz, de forditsd el a fejedet s nézz a lovadra!
akkor meglesz a legszebb menyasszony!

No! még ilyet a királyfi nem hallott! A ki a legnagyobb bajban
kisegítette, most ő neki azt meg kell ölni!

– Már azt nem teszem meg, kis gyíkocskám! én neked hálával tartozom, nem
azzal, hogy megöljelek!

– Hát akkor – mondta a kis gyík – nem lesz szép menyasszonyod!

A királyfi semmiáron nem akart a kis gyíknak végére járni. De a kis gyík
tovább rimánkodott, nem hagyott békét neki. A királyfinak már a könny is
pergett a szeméből s úgy sajnálta elpusztítani az ártatlan kis állatot.
A gyík csak könyörgött neki, míg ő meg nem hallgatta a kérését.
Lehajlott, megfogta a farka végét s úgy vágta a hídhoz, hogy tán ezer
darabra is szakadt a kis jószág. Ő meg addig a lovára nézett. Egyszer
csak megszólal a háta megett valaki:

– No! szép királyfi, hátranézhetsz már!

Hátranéz a királyfi, de majd elvette a szeme fényességét, a mit látott.
Csudálatos szép lány állt ott. Homlokán a nap, mellén a hold,
térdekalácsán pedig egy-egy csillag. Még ilyen szépet nem hogy nem
látott, de nem is álmodott. Azt mondja neki a szép lány:

– No! szép királyfi! most már vihetsz, tudod-e, ki vagyok én? Én vagyok
az a Ribike, a kit te az apáczáknál láttál, meg én vagyok az a kis gyík
is, mert annak átkoztak el, de most te itt megváltottál. Ásó, kapa
válaszszon el egymástól! feleséged leszek!

A királyfi nem tudott hova lenni örömében. Azt mondja neki tovább
Ribike:

– Most én csúnya czigánylánynyá változom, mert ha engem a bátyáid
meglátnak, biztosan végedre járnak s nem lehetsz az enyém. Jó lesz?
otthon apád előtt újra visszaváltozom.

Ribike a hogy mondta, úgy is tett, mindjárt czigánylány lett belőle,
olyan boglyos, mint egy szénásszekér.

Mikor találkoztak a két öregebb királyfival, azok még csufolni kezdték
őket. No hiszen! szépek vagytok! majd kikerget az apánk benneteket.
Otthon már a kapuban várta őket az apjok. Mikor a legkisebb fiának a
menyasszonyát meglátta, csakugyan majd kirugta mind a kettőjüket. De
Ribike se volt rest, mindjárt olyan szép lett, mint a piros hajnal. A
többi még csak meg sem árnyékozta.

– No! édes fiam! tied az egész birodalmam! mondta a király, te eleget
tettél mind a három kivánságomnak. Tik meg – mondta a másik kettőnek –
menjetek, a merre láttok! gyámoltalanok vagytok, azok is maradtok! Aló
mars!

A legkisebb pedig Ribikével megesküdött, csaptak olyan lagzit, volt
benne olyan sok jó étel, hogy még most is számban van az íze! Még most
is élnek, hogyha meg nem haltak.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés
ideje: 1905. január._



67. A Varga-gyerek meg az Olenburisz király fia.

Hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken túnan volt, az operencziás
tengeren innen volt, vagy volt vagy se, tán igaz se volt. A ki nem
hiszi, menjen ki innen, a ki meg elhiszi, mondja meg, hogy fejéhez
vághassam ezt a kancsót.

Hát volt a világon egyszer egy király, annak volt három fia. Kimegy
egyszer az erdőre mind a három fiával fát szedni, mikor beesteledett,
már feküdni is készültek, azt mondja a három fiának:

– No! fiaim! most feküdjetek le, de reggel a mit álmodtok, elmondjátok!

A gyerekek már nagyon álmosak voltak, csak azt mondták rá, hogy: »jól
van!«

Lefeküdtek, alszanak. Egyszer úgy éjféltájban felébred a legkisebb s
messziről lát egy kis világosságot. Nem tudott aludni, gondolta, hogy ő
elmegy, megnézi, micsoda ott az a világ!

Úgyis tett, otthagyta a vaczkot s ment a fényesség felé.

Mikor odaér, látja, hogy egy fa tetejében ég egy szál gyertya, az
világított olyan messzire. Nézi sokáig, egyszer csak leszól neki a
gyertya:

– Hallod-e, jó barátom! vágj egy vékony, hajlós nyárfasuhogót, ott van
melletted két lépésre az éjfél, kösd gúzsba, hogy meg ne mocczanhasson s
ha azt elvégezted, vágj egy másik suhogót is, avval meg a hajnalt kötözd
meg, az is ott van mindjárt. Azután ha azt megtetted, keress egy nagyon
hosszú nyárfavesszőt, vágd le s nyújtsd fel azt hozzám.

A legkisebb királyfi, a kit máskép Varga-gyereknek is híttak, csak
eltátotta a száját, mikor hallotta, hogy a fa tetején a gyertya beszél.
Ő még ilyent se nem hallott, se nem látott. Mit volt neki mit tenni,
rendre megkötözte az éjfélt is meg a hajnalt, úgy, a hogy parancsolva
volt, azután levágott egy rettentő hosszú nyárfavesszőt, lenyesegette s
felnyujtotta a fa tetejére. Alighogy felnyujtotta, szalad le a gyertya a
vesszőn egyenesen a kezire, onnan meg a nyakára, arra rácsavargódzott s
rögtön kigyó lett belőle. Akkor azt mondja a Varga-gyereknek:

– No! most már arra menj, a merre a fejem nyujtom! Nemsokára elérünk egy
kastélyhoz, ott lakik az én apám meg anyám, oda megyünk. Akármit akarnak
adni, a mért hazavittél, ne fogadj el semmi egyebet, csak a rossz csikót
meg a rossz nyerget!

A fiú hopp kénytelen – nem örömest ment is arra, a merre a kigyó a fejit
nyujtotta. Mindig várta, mikor fojtja már meg! De nemsokára elérték a
kastélyt. Odabent még aludtak javában. A Varga-gyerek felzörgette őket.

– Keljenek fel, itt hozom a lányukat!

Gyöttek is kifelé mindjárt, vitték be a kis kigyót, ölelték, csókolták,
mert hát nekik az lányuk volt. Azt mondják akkor a Varga-gyereknek:

– No! fiam! hát te a mi lányunkat megváltottad, mit adjunk már ezért
neked? hány véka aranyat, hány véka ezüstöt?

Azt mondja a Varga-gyerek:

– Nem kell nekem se ezüst, se arany! adják ide a csikót, a ki mindég a
szemétdombon hempereg, meg azt a rossz nyerget, a ki a tyúkólpadláson
van már vagy tiz esztendeje. Egyebet nem kivánok én semmit!

Azt mondja rá a király:

– Ugyan minek volna neked az a rossz csikó meg az a tyúksz...s nyereg?
mit érnél te avval? csak kinevetnének vele!

– Nem bánom én, felséges királyom! ha kinevetnek is, – mondta a
Varga-gyerek – csak nekem azt adják ide!

A király sehogy se akarta. Csak ódódzkodott volna, hogy így meg amúgy,
nem jó lesz az, minek az? De a Varga-gyerek azt mondta, hogy akkor
inkább semmi nélkül megy haza, de neki egyéb nem kell.

Utoljára azt mondja a király:

– No! jól van, odadom, de megládd, megöl téged ez a ló!

– Hagy öljön, csak adja ide! – mondta a Varga-gyerek.

Meg is kapta oszt a lovat meg a nyerget is. A kert végiben volt egy
zsombék, azt felrúgta, alá tette a lovat meg a nyerget, jól betakargatta
mind a kettőt, avval ment vissza az alvó helyire keresztül az erdőn.
Útjában az éjfélt is meg a hajnalt is eloldozta s mikor a fekvő helyére
ért, a többi még aludt, setét volt, lefeküdt ő is.

Mikor eljött a reggel, kérdezi őket az apjok:

– No! hát mit álmodtatok?

Az egyik elmonta, hogy őt a bika kergette, oszt szaladni nem tudott, a
másik meg, hogy már nem kellett több fát szedni az erdőn. A harmadik, a
Varga-gyerek, azt mondta, hogy ő nem mondja el.

A király még ilyen szót nem hallott, rettenetesen megharagudott, elévett
egy jó nagy botot, azt mondja a fiának:

– Ha el nem mondod, úgy elverlek, mint a kétfenekű dobot, te kutya! hát
nem apád vagyok én neked?

De a Varga-gyereket ijesztgethette, csak nem mondta el az álmát. Az is
oszt felkapja a botot, veri a fiát, mint a jégeső, az meg elkezdett
orditani, mint az oroszlány, mintha most is hallanám. De a gyerek nem
szólt volna a világért.

Hát a hogy a király verte a fiát, megy arra hintón egy másik király,
hallja, hogy sivalkodik a gyerek, megáll az úton, azt mondja:

– Hallja-e, barátom! ne verje azt a gyereket! nekem nincs, adja el,
megveszem!

De a vén ember annyira neki melegedett a verésnek, hogy nem hallotta a
szót. Odakiáltanak neki még egyszer:

– Barátom! ne verje azt a gyereket, adja el, adok érte száz forintot!

Ezt már meghallotta a király, mindjárt abbahagyta a verést. Elmondta
oszt, hogy még olyan rossz gyereket! minő engedetlen! még az álmát se
mondja el! Azt mondja arra az idegen király:

– Nohát azért nem érdemes verni, de ha akarja én megveszem a fiát, adok
érte száz forintot!

Nem sokáig tartott az egyezkedés, a Varga-gyerek felült a hintóra s ment
az idegen király udvarába. Annak otthon volt egy lyánya, olyanforma
korácsú, mint a Varga-gyerek, napokig is eljátszottak együtt. Egyszer
eléveszi a király a gyereket:

– Gyere csak, mondd el, mit álmodtál!

A Varga-gyerek azt se vette többe, mint az apját.

– Bizony nem mondom én, ha felakasztanak se!

– Nem-e? – mondta a király – hát majd megbánod!

Avval eléhivatta a kőmiveseket, megparancsolta nekik, hogy rakjanak
kőből egy házat, a miben egy ember megfér, falazzák be a Varga-gyereket.
Azok szót fogadtak, mindjárt hozzá is fogtak a befalazáshoz. Meghallotta
az esetet a király lánya, a Varga-gyerek játszó pajtása, odamegy a
kőmivesekhez, oszt szépen kérte őköt, hogy csak úgy falazzák be, hogy
egy kő mindég kijárjon, mert ő a Varga-gyereket nagyon szereti. Hát
úgyis lett. A falból mindig kijárt egy kő, a király lánya azt húzta ki,
mikor ennivalót vitt a szegény Varga-gyereknek.

Ment az idő, már nagyon sokáig volt a falban a Varga-gyerek, a
királylány is nagy lett, még se únta meg az ételhordozást. Egyszer csak
a szomszédország királyának, Olenburisz királynak a fia megy hozzájuk,
azt mondja a királynak:

– Én holnap elküldök ide magához három csikót, egy egyesztendőset, egy
kétesztendőset meg egy háromesztendőset, ha maga nekem meg nem tudja
mondani, melyik másik meg hányesztendős? én háborúval jövök magára!

Nagyon megijedt ettől a király, nem tudta, mittévő legyen. Eljön a dél,
a királykisasszony viszi az ételt a Varga-gyereknek, de nagyon szomorú.
Látta ezt, a kinek szeme volt, a Varga-gyerek is észrevette.

– Édes szerelmem, szép királylány! mondta neki, hogy van az, hogy idáig
mindig olyan vígan hoztad az ételt, most meg olyan szomorú vagy!

– Jaj! édes szivem, szép szerelmem! mondta a lyány, nem tudsz te azon
segiteni!

– Dehogynem, hátha! biztatta a Varga-gyerek.

– Hát az Olenburisz király fia nálunk járt, hogy a tűz égesse meg! azt
mondta az apámnak, hogy küld ő ide három csikót, ha meg nem tudjuk
mondani, melyik az egy-, két- és háromesztendős, akkor jaj az
életünknek, háborúval jön a nyakunkra!

– No! ez még sebaj! mondta a Varga-gyerek. Tegyetek ki az udvarra három
teknőt, az egyikbe tegyetek tavalyi zabot, a másikba kétesztendőset, a
harmadikba harmadévit, ki melyik teknőből eszik, annyi esztendős, mint
az a zab. De meg ne mondd ám apádnak, édes szívem, szép szerelmem! hogy
én adtam neked ezt a tanácsot! mondjad, mintha álmodtad volna az
egészet!

Ugy is volt. A lyány nagy örömmel mondja el az apjának, hogy mit
álmodott. Ott is volt oszt öröm meg öröm.

Kirakták a teknőket mindjárt, mindegyikbe más-más zabot öntöttek, várták
az Olenburisz király fiát, a csikókkal. Meg is jött az nemsoká, hozta
magával a gyönyörű szép három pejcsikót. Azok meg a hogy a zabot
meglátták, nem volt maradásuk, mentek egenyest a teknőkre. Az
egyesztendős csikó a tavalyi zabra, a kétesztendős a kétesztendősre, a
háromesztendős a harmadévire. A király csak mutogatta az Olenburisz
király fiának, hogy ez ilyen, ez meg ilyen idős! Ugy is volt az igaz!
mert mind annyi volt, a mennyinek mondta. Azt mondja akkor az Olenburisz
király fia:

– Hát ezt szerencsédre kitaláltad! De majd küldök én holnap egy botot,
ha meg nem mondod, hogy melyik vége a töve felől, melyik meg a teteje
felől való, háborúval jövök az országodra!

Volt nagy elszomorodás megint. A király lánya viszi az ételt megint, de
éppen olyan szomorúvan, mint azelőtt. Azt mondja neki a Varga-gyerek:

– Édes szivem, szép szerelmem! már megint olyan szomorú vagy? mi lelt?

– Hej! nagy a mi bajunk megint! mondta a lyány. Az Olenburisz király fia
azt mondta az apámnak, hogy küld neki egy botot, ha meg nem tudja
mondani, melyik vége a töve felől s melyik a teteje felől való,
háborúval jön ránk!

– No! az még nem baj! mondta a Varga-gyerek. Vegyetek elé egy kádat,
öntsétek tele vízzel. A botot tegyétek bele a vízbe, a melyik vége
hamarabb ér a fenekére, az a vége a töve felől való! De el ne árulj
apádnak, mert végem van, ha megtudja, hogy én élek! csak ugy mond el,
mintha ezt is álmodtad volna.

Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta,
mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta. Ki is kerűlt a
csávából most már másodszor.

De nem nyughatott az Olenburisz király fia. A harmadik nap egy tizenkét
mázsás buzogányt hajított a király udvarába, egy emberétől pedig azt
üzente, hogy ha valaki még az nap ebéd alatt vissza nem hajítja és a
poharat a kezéből ki nem lövi, vége az egész országnak. Ezzel adta már
rá az ijesztet! A vén király majd megbolondult, majd hogy hova nem volt.
Ki teszi már azt meg? ő vén meg gyámoltalan már ahhoz!

Hanem ott volt a lánya! Épen vitte az ebédet a Varga-gyereknek nagy
szomorúvan, mikor megszólítja:

– Ejnye, ejnye! szívem szép szerelme! mi már a baj, hogy újfent olyan
szomorú vagy?

Elmondja oszt a lyány, mit üzent az Olenburisz király fia. Azt mondja
arra a Varga-gyerek:

– Ez már bajos dolog egy kicsit, de ha ügyes vagy, minden jó lesz.
Eredj, mondj el apádnak mindent, hogy be van itt falazva egy legény, ha
azt kiereszti, az megmenti az országot.

A lyány szót fogadott, bement az apjához, elmondott mindent sorba. De a
király már alig emlékezett valamire, olyan régen volt, mikor a
Varga-gyereket befalaztatta. Azt mondja a lyányának:

– No! jól van, ereszszék ki azt a legényt, de ha nem váltja be a szavát,
két halállal hal meg.

Egyéb se kellett a legénynek, csakhogy kieresztették! Odament a tizenkét
mázsás buzogányhoz, próbálgatta emelni. De nem nagyon birta. Fogta
magát, jóllakott, mindjárt úgy pergette a kis ujján, mint az asszonyok
az orsót. Mikor az ebédidő elérkezett, felkapta, úgy vágta az Olenburisz
király házára, hogy mindjárt kidőlt egy fala. Azután elévett egy rozsdás
puskát, mikor az Olenburisz király fia épen a zájához emelte a poharát,
úgy kilőtte a kezéből, mintha ott se lett volna. Erre már azt mondta
maga az Olenburisz király fia is, hogy már akárki volt is segitségére a
vén királynak, de jó karja lehet meg jó szeme.

A vén király megszabadúlt a háborútól, látta is, hogy milyen szép, derék
gyerek ez a Varga-gyerek, nem gondolkozott tovább egy cseppet se,
összeadta a lyányával, a birodalmának felit meg egyenest neki
ajándékozta.

Alig múlt el a lagzi, tán harmadnappal rá elment a kigyókirály udvarába
a rossz csikóért meg a nyeregért. Ott találta a zsombék alatt, a hogy
betakarta. Vitt magával három zsák zsemlyét, három akó bort, azt
megetette, megitatta a csikóval, mikor az utolsó kortyot nyelte, a kis
ló megrázta magát, lett belőle olyan aranyszőrű paripa, hogy azon a
járásföldön nem volt nála szebb. A Varga-gyerek akkor rátette a nyerget,
de alig hogy a ló hátához ért, az is olyan szép lett, mint az új. Avval
felült a szép lóra s ment haza a maga birodalmába.

Otthon kiválogatott vagy tizenegy legényt, de épen olyanokat, mint ő
volt, még ruhával is olyannal látta el őket, mint a milyen neki volt,
lovat adott mindegyik alá s elindúlt az Olenburisz király fiát
meglátogatni. Az meg már régtől fogva haragudott rá, mert megtudta, hogy
ő hajította vissza a tizenkétmázsás buzogányt, fel is tette magában,
hogy hacsak lehet, elveszti.

Ment, mendegélt a tizenegy legény a Varga-gyerekkel, nemsokára a
tetthelyre értek. A kapuban az Olenburisz király fia várta őket. A hogy
odaérnek, azt mondja a királyfi:

– Melyik köztetek a Varga-gyerek? jőjjön ide!

Igen ám! de össze voltak már beszélve, nem árulta el senki, hogy melyik
köztük a Varga-gyerek, az meg nem magától nem ment oda, mert az
Olenburisz király fia mindjárt megölette volna. Látta a királyfi, hogy
se nem rendül, se nem mozdul de egyik se, abbahagyta a dolgot s behivta
őket, hogy szálljanak meg écczakára, ne fagyoskodjanak odakint.

Volt ott egy öregesszony, a ki mindennap bejárt az udvarba sepreni, azt
mondja az Olenburisz király fiának:

– Felséges királyfi! bizd csak rám a dolgot, majd kitudom én, melyik a
Varga-gyerek! Este a szobában elbujok s ha megösmerem, a kabátja aljának
a szögletét lenyirom, másnap reggel majd könnyebben megösmerheted!

Úgyis volt. Az öregasszony belopódzkodott a legények közé, elbújt az ágy
alá, onnan vigyázta a Varga-gyereket. Mikor megtudta, melyik az,
elévette az ollóját s lenyikkantott a kabátjából egy darabot. A legények
még nem is sejditették, hogy kutya van a kertben. Másnap a hogy
felkelnek, a Varga-gyerek is öltözik, hát látja, hogy-a kabátja csonka.
Megkérdezi a többit is, hogy olyan e az övék, de bizony azokénak semmi
hibája nem volt. Mindjárt tudta, hol itt a bibi: a többiek kabátjáról is
levágatott ugyanolyan darabot. Mikor az Olenburisz király fia megnézte
őket, hoppon maradt, mert most is mind egyforma volt. E felett olyan
mérges lett, hogy lófarkára köttette az öregasszonyt, a mért ilyen
csúfosan elámította.

A Varga-gyerek meg látta, hogy biz ott nekik nem sok keresni valójuk
van, hazament meg a tizenegy legény is. Útközben talált egy zsiros inget
meg egy zsiros gatyát, felvette magára, de még hétszerte erősebb lett
benne.

Úgy két hét mulva ki látogatja meg a Varga-gyerek házát, mint az
Olenburisz király fia. A Varga-gyerek épen aludt, mikor ez odaért, a
király lánya meg kível ült a lóczán. Olyan szép volt, hogy Olenburisz
király fia megszerette. Azt mondja neki:

– Hallod-e, szivem szép szerelme! én az ettéd, te az enyém! most alszik
az urad, hogy járhatnék én a végire?

Már akkorra a király lánya is megváltozott, nem nagyon szerette az urát,
azt mondja:

– Hát majd kihozom a zsiros ingét meg a zsiros gatyáját, ha azt
felveszed, hétszerte erősebb leszel, oszt könnyen végire járhatsz.

Úgy is volt. Kihozta a zsiros inget meg a zsiros gatyát, az Olenburisz
király fia magára vette, kezibe kapott egy kardot s odaállt a
Varga-gyerek ágya mellé.

– No! kutya, ha olyan hires vagy, hát gyere, birj meg velem!

Arra felébredt a Varga-gyerek. Nézett maga körül, de nem találta a
zsiros ruháját. Azt mondja az Olenburisz király fiának:

– Most már megölhetsz, ha akarsz. De ha megölsz, olyan apróra vagdoss,
mint a kolbászbavalót, azután köss egy zsákba s akaszsz a lovam nyakába.

Úgy is lett. Megölték a szegény Varga-gyereket, apróra vágták, a húsát
egy zsákba kötötték, oszt a lova nyakába akasztották. A lovat meg
elcsapták, menjen, a merre lát.

Az asszony meg az Olenburisz fia összeálltak, oszt éltek együtt.

Hanem az aranyszőrű ló okos volt ám! Hogy elcsapták, tartott egyenesen
haza a kigyókirály udvarába. Mikor belépett az udvarra, a kigyókirály
mindjárt tudta, hogy oda a szegény Varga-gyerek. Belefújt egy sípba, a
sípszóra csak hempergett elé a sok féreg, utóljára meg gyött a
százötvenesztendős béka.

– Itt vagyok, uram! – mondja a béka – mivel szolgálhatok!

– Forraszd össze ezt a testet!

Nekiállott a béka, egy-kettőre összeforrasztotta a Varga-gyereket. Az
meg mikor fellélegzett, csak annyit mondott:

– Ejnye, de elaludtam!

– El ám! mondja a kigyókirály, megmondtam, hogy ne vidd el azt a lovat,
mert megöl, hát meg ölt, mert te most olyan apróra voltál vagdosva, mint
a mák. Hanem a lovat többet nem adom oda, mert megint rosszul jársz
vele, eredj, keress magadnak szolgálatot valahol. Hogy mégis legyen
valamid, a kantárt neked adom, kerits rája lovat.

Elindúlt a szegény Varga-gyerek, magában, mint az újjam. Útközben
találkozott egy koldússal. Megkérdezte:

– Hova mégy, szegény koldús!?

– Megyek a vásárra, uram!

– Hát hol lesz a vásár? – kérdezte a Varga-gyerek.

– Hát az Olenburisz király fia apósánál, te nem is tudod?

– Bizony csak most tudtam meg.

De jutott az eszibe valami a Varga-gyereknek, azt mondja a koldúsnak:

– Hallod-e, barátom! ha ráhallgatsz, a mit mondok, gazdag ember lehet
belőled.

A koldús ráállt mindenre.

– Tudod-e, mit? mondta a Varga-gyerek. Itt van ez a kantár, csapd a
fejemhez, gyönyörü szép ló lesz belőlem, de ne ijjedj meg, hanem ülj
rám, oszt vezess be a vásárba; én addig ugránczozok, addig kényeskedek,
mig az Olenburisz király fia meg nem lát. Az majd odajön és alkudik rám.
Ha az áramat kérdezi, csak azt mond annyi arany, a mennyi két oldalról a
marjáig felér. Biztosan megvesz, a pénz pedig mind a tied lehet.

Szénégetőnek tőkén a szeme, a koldus kapott a szép szón. A kantárt
fejéhez csapta a Varga-gyereknek, lett belőle olyan szép ló, hogy
madarat lehetett volna róla fogni. Avval a koldus lovagol be a vásárba.
A ló viczkándozik, ugrál, szedi a lábát, karikába vágja a nyakát,
nemsokára meg is látta az Olenburisz király fia. Odamegy a koldushoz.

– Barátom! mi a lónak az ára?

– Annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér! – mondta a koldus.

Alku sem volt, az Olenburisz király fia abban a szentben kifizette, a
lovat meg vitte haza.

Alig ér haza az Olenburisz király fia, alig kötik be a szép lovat az
istállóba, azt mondja az asszony az urának:

– Hallod-e, fiam! én félek ettől a lótól, ez a Varga-gyerek, az én hites
uram! Tedd el láb aló, mert nem jót tart!

Gondolta az asszony, hogy a kölcsönkenyér visszajár, azért beszélt igy.
Az Olenburisz kiráy fiának nem sok kellett, hogy megijedjen,
kivezettette a szép lovat mindjárt s agyonüttette. Mikor a legény a
fejszével szegény Varga-gyereket, mert ő volt a ló, homlokbavágta, annak
a fejiből kiugrott egy csont, oszt másnapra egy gyönyörű körtefa nőtt
belőle. Olyan körték csüngtek róla, mint az öklöm! Mintha most is
látnám!

Mondják a királynénak másnap, hogy tudja-e, mi ujság? körtefa nőtt az
udvaron, olyan körték vannak rajta, hogy majd megszólalnak a szépségtől!
A királyné mindjárt tudta, hogy no! a Varga-gyerek nem halt meg, körtefa
lett belőle. Kivágatta abban a minutában. A fáját tűzre hordták a
legutolsó forgácsig.

Egy szolgáló szedte össze kosárba a forgácsot, már épen az utólját
csipkedte, kapta magát egy szálkányi forgácsot belehajitott a halastóba,
az meg rögtön aranykacsáé változott.

A királyné majd meghalt ijedtében, mikor ezt látta, mert az ablakból
nézett mindent, mit csinál a szolgáló.

Ment is az urához.

– Hallja-e, ha Istent ösmer, pusztitsa el már egyszer azt a
Varga-gyereket, ne szíviszakadoskodjak itten! a hol e, már aranykacsa
lett belőle, ott uszkál a halastóban!

Az Olenburisz király fia a tóhoz ment, a partján levetkezett, a zsiros
inget, zsiros gatyát is levetette, azután usgyi be a tóba a kacsáért,
hogy majd megfogja. Már ott volt a kezében, mikor a kacsa lebukott s
uszott ki egyenest a partra a zsiros inghez meg a zsiros gatyához. Az
Olenburisz király fiát mindjárt átlépte a halál.[68]

– No! most van végem vagy soha!

Az aranykacsa megrázta magát, a Varga-gyerek lett belőle, gyorsan magára
kapkodta a zsiros ruhát, oszt azt mondta az Olenburisz király fiának:

– No! kutya! te engem kivégeztél, a feleségemet elszeretted, most már
véged, gyere ki!

Az Olenburisz király fia tele volt borzongással. Kiment a vizből s azt
mondta a Varga-gyereknek:

– Ha már megölsz, vagdoss apróra, mint a kolbászbavalót, köss egy
zsákba, oszt akaszsz a lovam nyakába!

Azt hitte, hogy ha a ló nyakába kötik, ő is majd úgy feléled, mint a
Varga-gyerek, de messze járt ő attól.

A Varga-gyerek összevágta, zsákba tette, a ló nyakába akasztotta, de
úgy, hogy a földig csüngjön. Avval elcsapta a lovat. Vitte a ló, vitte,
mig csak zsákostúl együtt szét nem taposta. Azután meg a kutyák csaptak
belőle délebédet.

A királynéból koldus lett. A szolgálót pedig, a ki a forgácsot a vizbe
dobta, elvette a Varga-gyerek, király lettek meg királyné, de oly
boldogok lettek egymással, hogyha azóta meg nem haltak volna, tán még ma
is élnének.

Eddig volt, több se volt, tán igaz se volt!

_Mező-Tárkány, Heves vármegye. Németh János, 40 éves parasztembertől.
1905. február._



68. A síró-nevető szemű király.

Hol volt, hol nem volt, Csakugyán innen volt, Palóczónián túnan vót, kis
ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, abban lakott egy öreg
király. Olyan király volt az, hogy olyat még az öreg János bácsi se
látott, mikor Mántovába katonáskodott: az egyik szeme sírt, a másik
nevetett. Különös egy király volt.

Volt neki három fia. Azok nem tudták elgondolni, mi lelte az öreget! az
egyik szeme mindig úgy sír, mint a folyóvíz, a másik szeme meg úgy
nevet, mint a tót rózsa. Összebeszéltek, hogy ők akárhogy! de megtudják,
mért van az? aztán meg az öreg király olyan morcsos-haragos volt mindig,
hogy nem birták állani, a kutya is megúnta volna már, hát annak is a
nyitjára akartak jönni.

A hogy megbeszélték, úgy is cselekedtek.

Másnap reggel a legöregebb királyfi bemegy az apjához.

– Kedves apám! az Isten áldjon meg! mondd már meg, mért sír az egyik
szemed s mért nevet a másik? osztán mért haragszol te úgy mi ránk?

A király nem szólt semmit, csak felkapott az asztalról egy kést és vágta
a fia felé. Annak is az volt a szerencséje, hogy félreugrott, máskép
kampecz lett volna az életinek! ment is kifelé esze nélkül. Odaki már
várták. De nem nagyon örültek meg az újságnak, a mit a bátyjok
elmondott.

Másnap azt mondta a középső királyfi, hogy majd végire jár ő a dolognak,
neki majd csak elmond az apja mindent.

Úgyis volt, bement. De ő se járt jobban, mint a bátyja, úgy vágta feléje
az apja a kést, mintha egyben meg akarná ölni.

El voltak búsúlva nagyon. Már azt hitték, hogy vége a vállalkozásnak,
ott vannak, a hol elindultak: nem tudnak semmit.

De a legkisebb királyfi nem hederített a rossz hírekre, hogy az apja így
meg úgy… a kést hogy vagdossa utánok… mi egymás… biz ő bemegy, feltette
magában, ha az apja az ördöggel határos is!

Be is ment. Elmondta ő is, a mit a bátyjai, az öreg király most is
kapott egy kést, úgy vágta a legkisebb fia czombjába, hogy mindjárt
megállt benne. De a királyfi nem szaladt ki, ha kihúzta a kést a
lábából, az asztalra tette az apja elé.

– Kedves apám! ölj meg! szabad vagy velem, mert a fiad vagyok, de mondd
meg nekem, a mit kérdeztünk már tőled mind a hárman!

Az öreg ekkorra már megcsendesedett, szünt a mérge egy kicsit. Azt
mondja a fiának:

– Kedves fiam! úgy látom, te vagy a legbátrabb fiam, te neked
elmondhatom minden bajomat. Az egyik szemem azért sír, hogy olyan két
gyáva fiam van, a másik meg neked örül. A szomorúságom meg onnan van,
hogy félek a haláltól. Ha te elhoznád nekem az élet meg a halál vizét
meg a szépen szóló madarat, nem is halnék meg, meg szomorú se lennék
többet!

Hallotta ezt a kis királyfi, jól eszibe véste. Eltökélte, hogy az élet
meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat megszerzi a föld alól is.

Másnap feltarisznyázta magát, vágott egy jó bunkósbotot az útra, avval
elindúlt.

Megy, megy, mendegél, magában mint az Isten madara. Talál egy
öregasszonyt. Elmondja neki ügyét-baját, ezt meg ezt szeretné ő
megkeríteni! Az öregasszony adott neki egy lókefét meg egy korsót s csak
annyit mondott:

– Eredj a hegyen túnan, ott van az öreganyám, az bizonyosan többet tud!

A kis királyfi oda is elért. Ott is kapott egy lóvakarót, egy korsót meg
azt a szót:

– Eredj a hegyen túnan, ott lakik az öreganyám, az bizonyosan többet
tud.

Elment ő oda is, a harmadik öregasszonyhoz. Mikor elmondta, mit akar,
azt mondta neki a vén boszorkány:

– Jól van, ha azt akarod, de ember légy magadért! van én nekem hét
lovam, három nap egy esztendő nálam, ha azt a hét lovat egy esztendeig
meg tudod őrzeni, jól lesz minden.

Beállott béresnek. Mindjárt bement az istállóba, megvakarta, megkefélte
a lovakat, azok mindjárt szelidek lëttek. Ereszthette aztán akárhova
őket, estefelé mindig együtt voltak. Harmadik nap alkonyatkor, mikor
ballagott a királyfi már hazafelé, azt mondja neki a legkisebb ló:

– Hallod-e, kedves gazdám! ha az asszonyunk valamivel meg akar fizetni,
el ne fogadj egyebet annál a rossz csikónál, a ki a szemetdomhon
hempereg! tudod-e?

A királyfi megköszönte a kis ló jótanácsát, mikor hazaértek, nem szólt
az asszonynak se fejéret, se feketét, ha odament a szemétdombra,
talpraállította a kis szőrmók csikót, megvakarta, megkefélte, az
istállóból egy kötőféket a fejére húzott, a kis rossz csikóból egyszerre
csak olyan szép aranyszőrű ló lett, hogy olyan a királynak sincs. Akkor
bement az öregasszonyhoz.

Elmondta, hogy őneki szolgálata fejében ne adjon egyebet, csak azt a
rossz csikót, a ki az ól előtt a szemétdombon hentereg. Az öregasszony
ácsánkodott először, de utoljára – végre mit volt mit tenni, a királyfi
annyira kötte az ebet a karóhoz, hogy odadta neki.

– No, fiam! ha már van lovad, tanácsot is adok. Eredj, eredj az erdőben,
míg csak egy aranyvárra nem találsz. Annak az ablaka mindig nyitva van.
Kösd fel a lovad farkát jól s ugrass be valamelyik ablakon, de vigyázz,
hogy az aranyvár meg ne zendüljön, mert a sok sárkány meg fenevad, a ki
odabe van, felérez és szétszaggat! Eredj aztán a tizenegyedik szobába,
ott találsz egy szépséges királylányt, meg ne csókold valahogy, mert baj
lesz, ott folyik az élet meg a halál vize, merítsd meg a korsókat, a
szépen szóló madarat kalitkástúl együtt akaszd le a szegről, aztán újra
jól felkössed a ló farkát, hogy észre ne vegyenek.

Elbúcsúzott a királyfi, felült a lóra. Az aranyszőrű ló egyet ugrott,
hármat szökött, ott álltak az aranyvár előtt. A királyfi leugrott,
felkötötte a kis ló farkát, aztán beugrajtott az egyik ablakon. Bement a
tizenegyedik szobába, ott ült a karosszékben a szép királylány, mellette
meg két oldalt az élet és halál vize. A lyány olyan szép volt, nem birta
megállni, hogy meg ne csókolja. Úgy ám! de az is javából volt a
vászonnak, nem hogy kurját ütött volna a házban, még vissza is csókolta
a királyfit, bevezette a tizenkettedik szobába, ott telemerítették a
három korsót, leakasztották a szépen szóló madarat, avval irdócz!
mentek. A hogy kiugrajtottak az ablakon, a ló farka nem volt jól
felkötve, a vár megzendült. Felébredt a sok fenevad meg a sárkány,
utánok. Már száz lépésre se voltak egymástól, mikor a királylány azt
mondta a királyfinak:

– Hajítsd el a lókefét!

Eldobta a királyfi. Lett is belőle utánok olyan vadont ezüsterdő, hogy
nem lehetett rajta átlátni.

De nem sokáig mehettek, mert a sárkányok a sarkukban voltak. Akkor a
lány eldobatta a lóvakarót. Abból meg egy aranyerdő lett. De azon már
senki emberfia keresztül nem tudott menni, olyan sűrű volt, így osztán
békességben mehettek egy darabig. Az öregasszonyoknak bevitték a korsó
vizüket s tartottak hazafelé. Otthon az ország határában már várt rájok
a két öregebb testvér. Se szó, se beszéd, odamennek az öcscsükhöz,
megkötözik s viszik haza. A kirákisasszonyt vitték magukkal az élet- és
halálvizével meg a szépen szóló madárral együtt, de a lovat bekötötték
az apjok istállójába s a kis királyfit meg bezárták egy kamrába. Mikor
az öreg király kérdezte, hogy hát a legkisebb fia hol van? azt mondták,
hogy meghalt még az úton.

Hej! ha tudta volna az öreg, majd adott volna!

Idő múlik, nap halad, egyszer a király csak látja, hogy a szépen szóló
madár meg az aranyszőrű paripa nagyon sehogy sincs. Kérdezősködik
mindenütt, de senki se értett a dologhoz. Fogta magát megkérdezte magát
a szépen szóló madarat, hogy mi baja?

– Mi a bajom! hogyne volnék én szomorú, mikor a szép királykisasszonyt a
legöregebb királyfi vette el, a legfiatalabb királyfi meg, a ki minket
az aranyvárból elhozott, ott szenved a kamrában. Szalmán fekszik és
kenyéren, vizen él!

Az öreg király csak nagyot nézett. Felnyittatta a kamrát mindjárt s a
legkisebb fiát csakugyan úgy találta, a hogy a madár mondta.

A két legnagyobb fiát mindjárt négyfelé hasíttatta, a legkisebb fiával
meg elvetette a szép királykisasszonyt, a fele birodalmát neki
ajándékozta, az egyik szeme már nem rítt úgy, mint a hogy másik
nevetett, szomorú se volt már, csak vígadtak nap-nap után. Még most is
élnek, ha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Schmied Sándor mészárosmestertől. 1905. január._



69. Szegény János.

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken túl, de még az óperencziás
tengeren is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, reczeficze fékető,
ugyan mi lesz még ebből? Gallér híjján köpenyeg, toldd a mesét, ha
lehet, hazudjunk, mert van kinek. Mikor az én subámat szabták, hét vég
posztó kimaradt, de gallérja nem telt.

Volt egyszer egy szegény ember. Annyi adósságot csinált, hogy sohse
birta kifizetni, elköltötte volna a jövő hetet is, ha lehetett volna.
Egyszer meghalt. A holt tetemét elvitték a templomba, ott ki is
terítették. Mikor az adósai megtudták a halálát, odamentek s hogy máskép
a pénzüket nem birták rajta megvenni, el kezdték püfölni, mint a
kétfenekű dobot. Már majdnem szétverték, odalép hozzájok egy legény, azt
mondja nekik:

– Halljátok-e, emberek! ha már ez a szegény ember nem fizetett meg
nektek, ne így álljatok rajta boszút! mondjátok meg, mivel tartozott, én
kifizetem!

Az adósok rögtön abbahagyták az ütleget, azt mondták:

– Háromszáz forinttal!

– Háromszáz forinttal? no jó! épen van annyi pénzem, hát netek, itt van,
aztán többet ne bántsátok!

A halott békén fekhetett tovább, nem bántották többet.

A legény meg, hogy odadta minden vagyonát egy halottnak a nyugodalmáért,
mit vót mit tenni? elindúlt vándorolni.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Útja egy nagy hegynek vitt.
A hogy ment, az út szélén látott egy fél daruszárnyat, gondolt egyet, jó
lesz még ez valamire, ha egyébnek nem, tolluseprőnek! betette a szűre
újjába. Alig haladt el pár lépést, látott egy rozsdás kardot, felvette
azt is. Nemsokára találkozott egy öregasszonynyal, a ki egy nagy hát
vesszőt hozott az erdőről, de el volt már fáradva, rimánkodott a
legénynek, hogy vegye le a hátárúl egy kicsit, mert má majd megszakad
alatta. A legény segített szívesen. Mikor már az asszony lélegzett
eleget, a legény újra feladta neki a fát, de a szívességéért – szegény
asszony nem tudott egyebet adni – kapott egy kéve vesszőt. Gondolta,
hogy jó lehet még az valamikor, vállára kapta, oszt ment tovább.

A hogy ment, mendegélt, már régen hallotta, hogy a háta megett
kajtat[69] valaki. Hátranéz, hát kit lát? Szegény János ballagott utána,
a kit a templomban püflegeltek az adósai.

– Hova megy kend, János bácsi? – kérdezte a legény.

– Hozzád szegődök, fiam! hogy a jótéteményedért én is jóval fizessek!

– No jó! hát ballagjunk együtt!

Ballagtak együtt. Egyszer egy városba értek, abba lakott egy király a
lányával. A palota előtt állott kilenczvenkilencz karó, arra rá volt
szúrva kilenczvenkilencz emberfej.

Kérdezősködtek a városban, hogy minő király lehet az, a kinek a palotája
előtt kilenczvenkilencz emberfej van karóra húzva? Ott aztán elmondták,
hogy annak a királynak van egy lánya, de nem akar férjhez menni
senkihez, a ki kérőbe megy hozzá, mindnek találós kérdést ad fel, s a ki
arra megfelelni nem tud, karóba húzatja a fejét. Az a kilenczvenkilencz
emberfej kilencvenkilenc kérőnek a feje.

Erre félrehítta Szegény János a legényt. Azt mondta neki:

– Tudod-e mit? barátom! tudom már én, mi fán termett ez a
királykisasszony. Ez a denevérkirálynak a szeretője, minden éjjel ott
hál annak a barlangjában s ott találgatják ki ketten a találós
kérdéseket. Hanem majd! te bemégy most kérőnek, megmondod, hogy te el
akarod venni a király lányát, aztán akárhogy ijesztgetnek, vissza ne
riadj semmitől, majd tudom én, mit csinálok. Ha odabent végeztél, gyere
vissza hozzám!

A legény bement, elmondta a szíve szándékját, azzal jött ki. Akkor azt
mondja neki Szegény János:

– No! most add ide a daruszárnyat meg a rozsdás kardot meg a kéve
vesszőt, aztán menj aludni! jókor reggel majd felzörgetlek!

Úgy is volt, a legény ment aludni.

Mikor eljött az este, Szegény János vállára kapcsolta a fél
daruszárnyat, a kardot az oldalára kötötte, a kéve vesszőt meg a hóna
alá csapta, odaállott a királykisasszony ablaka alá. Várakozott, míg
kijön a királylány, hogy a szeretőjéhez siessen.

Nem várt sokáig. A hogy kinyílt az ablak, a királylány szállt egyenesen
a hegyek felé. Szegény János utána. Verte ám a kéve vesszővel úgy, hogy
mind leszakadt a hátáról a ruha, mire a barlanghoz ért. Ott a lány, mint
a ki már jól tudja a járást, csak be egyenesen a szobába. Szegény János
kível maradt. Hallgatódzott az ajtón. Odabent a lány elmondta, hogy új
kérője akadt, valami nagyon szegény ember, mit kéne neki feladni? A
denevérkirály azt mondja:

– Tudod-e, mit? írd a levélbe azt, hogy – gyűszű! ne félj, azt nem
találja ki sohasem!

Jól van, megegyeztek. Szerelmeskedtek még egy jó darabig, azután a lány
jött. Szegény János azon mód, mint menőben, hazafele jöttükben is a lány
nyomában volt mindég s úgy püfölte a hátát, csakúgy porzott.

Mire otthon az ablak alá értek, a lány besuhant, lefeküdt s elaludt.
Szegény János meg ment a legényhez, hírül adott mindent.

Másnap reggel kel a legény, megy a palotába. A kirá meg a lánya már
várták.

– No! szegény legény! találd ki, mi van írva ebbe a levélbe! – kérdezte
a király először is.

– Hát mit teketóriázzak, – mondta a legény – gyűszű!

– Jól van, fiam! derék ember vagy! ezt kitaláltad, csak aztán a többinél
is nyomon járj!

Eljött megínt az este. A legény lefeküdt, de Szegény János talpon volt.
A féldaruszárny már a vállára volt kapcsolva, a kard az oldalán, a kéve
vessző a hóna alatt, ott várt a királykisasszonyra az ablaknál.

Épen, mint az első este, mikor a lány a denevérkirályhoz igyekezett,
most is kikapott ő kelme, Szegény János nem kímélte a hátától a vesszőt,
csak úgy ropogott, a hogy hátba-hátba sózta. Alig is várta már a lány,
hogy a tetthelyen legyen, csak úgy zuhogott rá a nemszeretem símogatás.

Mikor beért a szeretőjéhez, az volt az első:

– No! még ilyen jégesőt! soha életemben! azt hittem, hogy az egész felhő
a nyakamba szakad! még így nem verte meg a hátam az eső!

Azután hozzáfogtak szerelmeskedni. Szegény János meg az ajtón várt,
hallgatott. Azt mondja egyszer a lány a denevérkirálynak:

– No! édes szívem, szép szerelmem! még olyan legényt nem láttam, mint a
ki most kéret! kitalálta, mi volt írva a levélben! mondd má, mit írjunk
másodszor? hadd járnék a végére! mert még egyszer csakugyan az ő
feleségének kell lennem!

– Legyen most papucs! – mondta a denevérkirály.

– Jól van!

A lány fogta magát, összekapta magán a nagykendőt, készült haza.

Alig fordúlt ki az ajtón, Szegény János készen állott a vesszővel, verte
is, míg haza nem értek. Otthon a lány lefeküdt, aludt volna is, ha
tudott volna, úgy kikapott. Szegény János meg ment egyenest a legényhez,
elmondta, mit látott, mit hallott?

Másnap reggel nem győzött eleget csodálkozni a király, mikor a legény
nagy fittyommal[70] kimondta, hogy a levélbe ez a szó van írva: papucs.

– No! lányom! ez a legény szerencsés fűre tapodott, kitalálta már a
másodikat is!

– Majd nem találja a harmadikat! – felelte a lány nagy kevélyen.

Alig esteledett be, már a legényt majd hogy a hideg nem lelte, úgy
gondolkozott. Kérte az Istent, hogy csak még egyszer segítené meg,
minden jól lenne!

Setét volt már, Szegény János ott áll harmadszor is az ablak alatt. Jön
a lány is, száll, mint a szálló madár. Szegény János utána. De úgy még
sohse verte, mint most. Még a vessző is eltöredezett, úgy püfölte. Mikor
a tetthelyre értek, a lánynak csupa vér volt a háta. Panaszolkodott is a
denevérkirálynak, hogy nem tudja, mit akar az idő, de az mégis sok, hogy
így esik!

A denevérkirály vígasztalta, hogy majd elkíséri most ő hazáig, megtudja,
milyen is hát az a jégeső, a melyik ilyen kegyetlenű elmegy az emberség
mellett! Azután ölibe kapta a lányt, jól megölelgette, azután kérdezte
tőle:

– No! hát a másodikat kitalálta-e a legény?

– Ki-e? ki bizony! ördöge lehet annak!

– Megállj! – mondta a denevérkirály – harmadszorra nem találja ki!
tudod-e, mit írj a levélbe? azt, hogy – a _denevérkirály feje_. Azt csak
nem tudja kitalálni!

Szegény János hallotta ezt, várt is az ajtónál, mikor jönnek már?
Egyszer hallja, hogy nyílik az ajtó. Elől a királykisasszony, utána a
denevérkirály, hogy majd hazakíséri a szeretőjét. Szegény János a
kardjához kapott, de nem csinált semmit, majd otthon! gondolta. Azzal
azok kezdtek repülni, János utánok. Mire a ház elejbe értek, a kéve
vesszőből csak annyi maradt, a mennyit meg tudott fogni, mind elverte
rajtok. Az ablaknál megállottak, a lány bement, a denevérkirály meg
megfordúlt, hogy majd hazamegy, János se volt rest, ki a kardot! úgy
vágta le a fejét, mint a semmit. Betette a tarisznyába s ment a
legényhëz. Elmondott mindent, aztán odadta a fejet tarisznyástúl együtt.
A királylány meg odabent nem tudott aludni, csak izzadt, mint a kömlei
halott.

Eljön a másnap reggel. A királykisasszony biztos volt a felől, hogy a
legényt most az egyszer cserben hagyja a tudománya, már helyet is nézett
a karónak, a hová a legény fejét kiszúrják. De rosszúl számított. A
legény abban az órában felment hozzájok, a mikor máskor, vitte magával a
tarisznyát is.

Kérdezi a király:

– No! fiam, ez a harmadik feladat, ezt találd ki, tied a lányom!

De a legény nem szólt semmit, csak leakasztotta a nyakából a tarisznyát,
kivette a denevér király fejét, elejbök vitte s csak annyit mondott:

– Ez ni!

A lány kékűlt-zöldűlt, majd hogy hova nem lett ijedtében. De mit volt
mit tenni? most már vége mindennek, a legény felesége lesz. A király meg
azt mondta:

– Derék ember vagy, fiam! megérdemled a lányom! csak már azon
igyekezzetek, hogy egyek legyetek, mert érzem, hogy nemsoká meghalok, a
királyságom nem akarnám árván hagyni, hanem a te gondodra bíznám!

Örűlt a legény nagyon, mint Vak Laczi a félszemének, már vőfélyeket is
fogadott volna, hogy hívogassanak a lagziba, mikor Szegény János azt
mondja neki:

– Öcsém! nem addig van a! nem lagzizunk olyan hamar! tudod-e te, hogy az
a lány a denevérkirálytól teherben van? úgy nem veheted el, a hogy van,
mert nagyon megrontana! hanem tanácsolom neked, hogy keríts egy kád
forró édes tejet, a királykisasszonyt vagdald apróra, mint a mákszem,
vesd bele a tejbe, oszt hogy abban egészen meg ne főljön, tégy hozzá még
egy darab jeget is. Ha onnan elevenen kikerűl, elveheted! No! most Isten
áldjon meg! én elbúcsúzok tőled, köszönöm az eddigi jóakaratodat is!

Szegény János elment. A legény meg egy bárddal úgy összemetélte a
királykisasszonyt, mint a kolbászhúst. Akkor betette a forró édes tejbe,
tett egy darab jeget is hozzá, hát a lány még hétszerte szebb lett.

Mindjárt lagzit is csaptak, olyan jó ételek voltak, ha rágondolok, még
most is fut a nyálam érte. Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Újj János parasztlegénytől. 1905. január._



70. A négy egytestvér.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény embër, annak vót négy
fia.

Aszonta ëcczër nekik:

– Gyerëkejim! én sëmmitlen embër vagyok, nektëk kënyeret nem tudok
annyi, idáig neveltelek bennetëkët, mos má mënnyetëk, tanúllyatok
mesterségët, oszt éllyetëk a magatok lábánn!

A négy ëgytestvér mëgértëtte a szót, el is indútak szépenn ëgymásutánn.

Az első csillagvizsgálóhó jutott, attú kapott ëgy szép fájín
messzilátót, a másogyik tolvajok közé kerűt, az ügyességët tanút, a
harmagyik vadászná át el, am mëg olyan puskát kapott, hogy avval akar
czélzott, akar së, mindég tanát, a nëgyegyik szabó lëtt, am mëg olyan
tőt kapott, hogy az puhánn, keményënn ëgyaránt kërësztűmënt.

Mikor minnyájoknak lëtelt az idejik, hazamëntek. Otthonn mëg épen nagy
gyász vót, mer a kirá lyányát elrabolta ëgy sárkány.

Bemëntek ők ehhë a kiráho. Elmonták minnyájan, hogy mit tudnak, ők
szeretnének a kiráho szógálatba beállanyi. A kirá aszonta nekik:

– No! jó! Hát te csillagász, nézd mëg, ott a fa tetejibe kőt ëgy madár,
hány tojás van alatta?

A csillagász odanézëtt, aszonta, hogy: »Öt!«

– Jó van! de most má, tolvaj! të mëg lopd ki alólla, hogy a madár eszre
në vëgye!

A tolvaj ëgy-kettőre ott vót az öt tojással, a madár mëg csak ült
szépenn, eszre së vëtte, hogy tojás nincs alatta.

– Ez is jó! – monta a kirá. – Most má, te vadász! lőtt szét ezëkët a
tojásokot ëgybű!

A vadász ëgy lövésbű szétlőtte mind az öt tojást.

– Em mán fájín! De mos má, szabó! varrd össze a tojásokot úgy, hogy në
lácczassék mëg rajtok, hogy el vótak törve!

A szabó nekiesëtt, úgy járt a kezi, mint a motóla, a tojásokot
ëgy-kettőre összevarrta olyan szépen, hogy nem lácczott azon sëmmi
repedés.

Aszonta erre a kirá:

– No! má látom, hogy tuttok valamit, de ha a lyányom valamëllyitëk
mëgszabadítaná a sárkántú, annak annám feleségű!

Válalkoztak ők arra is.

A csillagász a lyánt mëllátta a sárkány ölibe, a tolvaj kilopta, úgy
hogy a sárkány csak akkor vëtte eszre, mikor má a négy testvér a
tengërënn vitte a lyánt ëgy csónakba. Szát is utánnok mingyá mindën
erejibű.

Lë akart rájok csapnyi, mint a csirkére a hélya, de a vadász abba a
szentbe lëlőtte, úgy, hogy dögölve húllott a csónakba. De hogy a
sárkánnak nagy dëbëlla testyi vót, a hogy lëesett, a csónak mëgrepedt.

Most dógozott ám a szabó, ha láttátok vóna! én úgy láttam, mint most!
nincs az a gép, a ki új járjék, mint az ő kezi. Be is varrta a csónakot
ëgymásután.[71]

Akkor hazavitték a lyánt az apjáho. Csakhogy négyiké nem lëhetëtt, hát a
kirá ëgy-ëgy tarisznya pézt adott nekik, a mivel mind a négyenn
hazamëhettek, oszt hóttyig eléhettek belűlle.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztmenyecskétől.
Lejegyzési idő: 1904. márczius._



71. A gazdag kalmár.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy szëgény mëg ëgy gazdag kalmár.
Az ëgyik olyan szëgény vót, hogy allyig tudott ényi, a gazdagnak mëg
száz bóttya is vót. Kilenczvenkilenczet másnak adott kezelésbe, magának
csak ëgyet tartott mëg.

Ez a gazdag ëcczër kimënt az erdőbe sétányi.

Sétálásában mëglátott ëgy szép lyánt, a ki a kútra mënt épenn. »Hova
mégy, te szép lyány?« – kérdëzte. – »A kútra! hova mënnék másübe!?« –
felelt a lyány vissza. Mikor a lyány visszagyövet ára mënt mëgint, a
gazdag kalmár elkísérte egészenn a gunyhóig, a hun az apja is lakott,
mer az apja erdőkerüllő vót.

A gazdag kalmárnak mëttecczët a lyány, apjostú ëgyütt mëghítta magáho
ebédre.

Külön szobába terítëttek nekik. Az apja magába, a lyány mëg a gazdag
kalmárral ebédëlt.

Mikor ebédëltek, az apja is gyugott el a zsebibe valamit a lyányának mëg
a lyány is az apjának.

Az ebéd soká tartott, úgy, hogy az erdőkerüllő má sokállotta, oszt
kérdëzte, hun van a lyánya?

Nem soká várakozott, elejbe vezették a lyányát, talpig selyëmbe fël vót
őtözve, olyan vót, mint ëgy kiráné. A gazdag kalmár őtöztette fël.

Akkor aszongya a gazdag kalmár az erdőkerüllőnek, hogy odaggya-ë neki a
lyányát, mer ő elvëszi. Az öreg szíves-örömest beleëgyezëtt: »oda hát,
mé në!?«

Igy a lyány oszt a gazdag kalmár feleségi lëtt, az öreg mëg visszamënt
az erdőbe kerüllőnek. Ők mëg éltek boldogann.

Ëcczër nagy mulaccság vót az erdőbe. Vót ott temérdek nép, még annyit!
mint a kutyába a bóha. Ott vót a gazdag mëg a szëgény kalmár is.

Hát úgy mulaccság közbe fëlgyön mindën, a gazdag kalmár elkezgyi
dicsírnyi a feleségit, hogy minő jó asszony a! minő szép! mëg minő
hűségës! Hallgatták ott a dicsekëdést minnyájan, a szëgény kalmár is.
Ëcczër aszongya a szëgény kalmár: »hallod-ë, öcsém! nincs az az asszony,
a kit mën në lëhetne csalnyi, a kit el në lëhetne csábitanyi!« »No,
bátyám, – monta a gazdag kalmár – ha kend azt el tuggya csábitanyi, hát
magáé az egész vagyonom! ha pegyig nem tuggya, akkor magátú, a miji van
is, elvëszëm!« »Jó van, hunczut, a ki bánnya!« – monta a szëgény kalmár
– »én ura vagyok annak, a kit montam!«

De úgy beszéték mëg, hogy három nap alatt biztos hírt këll annyi
ëgymásnak, azonn túnat nem áll az alku.

Mënt a szëgény kalmár ëgënyest a gazdag felesëgihë. Ott ëcczërre
ölelnyi, csókolnyi akarta ő az asszont, de az úgy eltaszitotta, hogy
hetet bakázott.

Má ëgy nap elmút, a szëgén kalmárt nagy gond ütte mëg: micsinállyék má
most?

Ösmert ëgy öreg asszonyt, a ki elébb ott szógát a gazdag kalmárná.
Elmënt ahho mëgkérdeznyi, hogy hova lëgyék most má? Az öregasszon mingyá
tanát ki valamit. Aszonta neki: »majd belebújtatlak ëgy ládába, oszt
valahogy majd bevisznek a gazdag kalmárné szobajába! në fé sëmmit, jóra
gyön minden!«

Úgy is vót. Belebújtatta ëgy ládába, azután elmënt a gazdag kalmárného,
hogy összeveszëtt az urával, engeggye mëg, hogy a ládáját, a mibe az a
kis hómija van, odavitethesse! A gazdag kalmárné ráát, mëgengette, de
annak eszibe së vót sëmmi, hogy mi lëhet e!

Az öreg asszony mingyá fogadott is két embërt, azok fëlfogták a ládát,
vitték, be ëgënyest abba a házba, a hun a gazdag kalmár feleségi szokott
hányi.

De ebbe beletelt ëgy nap.

Harmagyik nap écczaka a szëgény kalmár kibújik a ládábú, odamëgy az
ágyho. Az asszonnak nagyon nagy melegi lëhetëtt, ki vót takaródzva a
mellyi. A szëgény kalmár is csak azt kereste, hogy micsoda jegyët taná
rajta, odanézëtt a mellyire, hát ëgy gyönyörű szép aranhajszálat látott.
Avval visszabújt a ládába, vigyázva, hogy në zörögjön, mer ha az asszony
fëlériz, akkor baj lëssz.

De nem érzëtt fël.

Másnap jókor rëggel az öreg asszony elmënt a azdag kalmárného, hogy
kibékűt az urával, mos má hazaviszi a ládáját. »Jó van« – monta az
asszony Még két embërt adott is hozzá, hogy në czipekëggyék vele maga,
az a szëgény, öreg asszony.

Mikor a ládát hazavitték, a két embër elmënt, a szëgén kalmár mëg kibújt
a ládábú, mënt ëgënyest az erdőbe. Nagy örömibe maj hasra is esëtt ëgy
fa gyükeribe.

Mëlláttya a gazdag kalmár, má előre asz hitte, hogy: »no végi a szëgény
kalmárnak, a mi kicsiji vót is, elvesztëtte!« Mikor az odaért,
odakiátott neki: »No, mi ujság!?« Aszongya rá a szëgény kalmár: »hát az
az újság, hogy elcsábítottam a feleségëdët! ha akarod tunnyi, azt is
mëmmondom, hogy ëgy aranhajszá van a mellyinn! Mos má enyim mindën
vagyonod!«

A gazdag kalmár úgy mëgihëtt erre a szóra, hogy azt hitte: elsillyed
mingyá! »Hűnnye no! hűnnye no! az az asszon! má azt hittem: ő benne
bizhatok! de má ő benne së!« A vagyonát mind odatta a szëgény embërnek,
neki magának csak a feleségi mëg a puskája maratt. A puskáját is odatta
a feleséginek, »mos má as së lëgyék!«

Elindútak világnak. A mére mëntek, három út vezetëtt, ëgyënn elindút az
asszon, a másikonn mëg az embër.

Az asszon bekerűt ëgy erdőkerüllőhő, ott hogyún jó tudott lőnyi,
fëlvëtték jágërnak. Nemsoká be is őtözött jágërruhába.

Onnat, mer olyan puskája vót, hogy a mire ráfogta, mind lëlőtte, bekerűt
ëgy kirá udvarába. Szépnek lácczott ember ruhába is, hamarosann
mëgszerették.

A kirá még hozzá is akarta annyi a lyányát erővel, de ő ëcczër a lyánnak
mëmmutatta magát, hogy ő is asszony, hát nem vehetyi el. Elmonta oszt az
életyi sorát tövirű-hëgyire. A kirá lyánya oszt elkezte sajnányi, hogy ő
is erre a dalra jutott, pegyig ez az asszon egész mást érdemëlne!

Ott së vót soká maradása, ëgy másik kirá udvarába jutott. De ott má nem
lëhetëtt neki kibújót keresnyi, mer alkalom së vót rá, a kirá elvëtette
vele a lyányát. Csak épenn, hogy még nem esküttek mëg.

Mer háború ütött ki, a hova őt is elkűtték, azé halasztották el az
esküvőt. Ott vitézű harczolt, mëgáta a helyit fájinú. De a többi
harczosok közt mëgösmerte az urát is, a ki ott vót a háborúba.

Gondolkozott sokáig, hogy tuggyék má ő mëszszabadúnyi a kirá udvarátú?
gondolkozott, gondolkozott, még ëcczër kitanáta.

Mire hazaértek az udvarba, aszongya az apóssának, hogy ő neki most
okvetetlenű haza këll mënnyi a birtokára, de két nap múva itt lëssz!
Most akarhogy, de muszaj neki mënnyi! A kirá aszonta: »jó van, fiam! de
elébb esküggyetëk mëg! oszt mëheccz!« De a vitéz – má mint az asszony –
kötte az ebet a karóho, hogy ő visszagyön, de most muszaj neki az
elmënetel! Végre oszt ráhatta a kirá is. Fëlőtöztették szép, fényes
kiráfinak, a kire a fébirodalom vár, attak melléje ëgy regemënt katonát,
ëgy aranyos szép hintóba úgy hajtatott el.

Mikor mënt az útonn, látott ëgy obsitos katonát. »Győjjön, üllyék fël!«
– monta neki. Sënki ëgyeb nem vót az az obsitos, mint a saját tulajdon
ura. De az nem ösmerte mëg őt, ő mëgösmerte.

A katonákot mëg hazakűtte, az obsitossal magányosann mënt haza a régi
városba.

Ott mëgát a hintó ëgy bót előtt, a ki azokelőtt az övék vót. A kiráfi –
má mint az asszon – hitta a katonát, hogy mënnyék be a bótba, de az
rëstelkëdëtt, hogy ő ilyen szëgény embër mëg olyan szëgény embër, nem
illetyi az őtet ilyen fényës kiráfival ëgy hêre beülnyi.

Nagynehezen azé oszt bemënt.

A bót a szëgénybű lëtt gazdag kalmáré vót. A kiráfi ott mëgitt az
obsitossal ëgy puhár pályinkát, oszt el kezdëtt kérdëzgetődzenyi a
bótostú, hogy »de szép bóttya van! hogy jutott hozzá? Juss-ë vagy csak
maga szërzëtte?«

A szegénybű lëtt gazdag elmonta előttök a csalást, hogy ő az asszont, a
kit el këllëtt vóna neki csábitanyi a vagyoné, nem birta elcsábítanyi,
csak a mellyit látta, azt is véletlenű. Hát így jutott ő a vagyonho.

Az obsitos mëgösmerte a szegénybű lëtt gazdagot, csak kékűt, ződűt a
helyinn mérgibe, de a kiráfi előtt nem mert szónyi.

Ëcczër csak a kiráfi lëvette a ruhát, az obsitosnak – má mint az urának
– mëmmutatta magát, hogy »ládd-ë, të mindënt elhitte rúllam, a mit ez a
gazembër mondott, hát hiszëd-ë mos má, hogy ártatlan vagyok?« »Mos má
elhiszëm!« – monta az obsitos, a vót gazdag kalmár.

Akkor a szëgénybű lëtt gazdagnak vissza këllëtt annyi mindën vagyont,
még a magamagáét is elvesztëtte, elmënt, fődönnfutó lëtt, a gazdagbú
lëtt szëgény mëg újra mëgesküdött a feleségivel, még most is boldogann
ének ëgyütt, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1903. deczember._



72. A tót diák.

Vót ëcczër ëgy tót gyiák. Az së nem tanút, së nem dógozott,
kërësztűszalmát së csinát sosë, ëgyszóval sëmmire së vót jó, nem
ényivaló embër vót.

Otthon a házáná má az apja is mëgúnta tartanyi, elcsapta. A tót gyiák
mëg hóna alá kapott ëgy nagy latin könvet, kimënt a piaczra, oszt
elkezdte ott olvasnyi.

A népek körűáták, hallgatták, mit olvas e? Ëcczër ëgy öregasszony
aszongya neki:

– Má én mëgkérdëzëm, lelkëm! mit olvas maga? mëg kicsoda maga?

Aszongya a tót gyiák:

– Ez az a könv, a mibű én a gyövendő mondok, én mëg gyövendőmondó
vagyom.

Ott vót a kirá is, hallotta, hogy ez az embër jövendőmondó, fëlhítta
magáho, oszt mëmmonta neki, hogy az ő lyányának a gyűreji elveszëtt, ha
mët tunná mondanyi, hun van, ad neki száz forintot.

A tót gyiák válalkozott, hogy ő mëgmongya. Akkor a kirá bekűtte hozzá a
szakácsot, kérdezze mëg, minő étel mëg ital këll, csak kérjën, mindën
mëllëssz!

Be is mëgy a szakács, oszt kérdëzi, hogy mi këll?

Aszongya a tót gyiák:

– Ako leves, ako bab, ako pëcsënye, ako bor,[72] nekem mindegy!

Kimëgy a szakács, oszt mëgparancsollya, hogy vigyënek be ëgy _akó_
levest, ëgy _akó_ babot, ëgy _akó_ pëcsënyét mëg ëgy _akó_ bort.

Vót a kirának három inassa, ëgy szőke, ëgy vërës mëg ëgy feketeképű.

Viszi be a levest a szőke inas. Aszongya rá a tót gyiák:

– No! të, szőke, itt vagy!

Mëgy be a babbal a vërës inas, annak is aszongya:

– No! të, vërës, itt vagy!

Harmacczorra beállít a feketeképű, annak is úgy szól:

– No! te, fekete, itt vagy!

Mëgijedt a három inas szörnyenn, mer nállok vót a gyűrő. Sugdostak
odaki, hogy mit csinállyonak? ha a kirá mëttuggya, fëlakasztyák őköt!

Bemëntek a tót gyiákho. Aszongyák neki:

– Jaj! csak në mongya má mëg, hogy mink loptuk el a gyűrőt, mer
fëlakasztonak bennünket! Adunk ezër-ezër forintot mëg a gyűrőt is
odaggyuk, csak në szóllyék sëmmit!

A tót gyiák mëgörűt, hogy ilyen könnyen rátanát a gyűrőre! monta is
magába: no! të, Szücskő! (mer úgy hítták!) szërëncsés vagy!

A mit az inasok mondtak, szívesenn beleegyezëtt.

Elvëtte a háromezër forintot, a gyűrőt mëg beadta kënyérbélbe ëgy nagy
pulykának.

Estére kérdëzi a kirá:

– No! mëg van-ë má a gyűrő?

Aszongya ő:

– Mëg bizom! a pulyka bëgyibe mëgvan!

A kirá csudákozott: hogy kerűhet az a pulyka begyibe? De a tót gyiák
csak bizongott, hogy ott van a!

Fëlbontották a pulykát, hát a gyűrő csakugyan a bëgyibe vót.

A kirá mingyá ki is fizette Szücskőnek a száz forintot.

Azután lëmënt hozzá a kirákisasszony, elvitte magával a kerbe. Ott a
fődönn fogott ëgy szücsköt,[73] oszt aszongya a tót gyiáknak:

– No! ha olyan okos vagy, hogy të mindënt kituccz tanányi, tanádd ki
hát, mi van a kezembe, adok nekëd száz forintot.

A tót gyiáknak eszi ágába së vót, mi lëhet a kirákisasszony markába.
Csak a fili tövit vakarta.

– No! të Szücskő mëv vagy szorúva! – monta magába.

– Az az! – kiátott a királyány – ördög vigye el a dógodat, hogy ezt is
ki tuttad tanányi! Ne a száz forint ë!

A tót gyiák oszt hazamënt, a sok pézbű akar hóttyig elélhetëtt.

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzési idő: 1904.
junius._



73. A furfangos czigány.

Vót ëcczër a világonn ëcz czigány. Annak annyi fia vót, mint a rostán a
lyuk. Má së a házba nem fértek, së ënnëk nem birt annyi az apjok.

Az öreg czigány ëcczër gondolt ëgyet, elindú ő világot próbányi, ki
győzné ënnyivalóval azt a sok rajkót! csak a lelkit veszítyi velëk! maj
csak lëssz valahogy!

El is mënt. A gyerëkejit mëg mind otthatta.

Elért ëgy pusztára, annak a közepinn vót ëgy juhodály. Bemëgy, hát odabe
a juhász épen fejt. Odaszól neki a czigány: »hallod-ë juhász! aggyá
nekëm ëgy kis tejet!« De a juhász aszonta, hogy a tejbű nem ő
rendëlkezik, mer an nem az övé, ha ëgy borzasztó sárkányé, ő abbú nem
adhat.

Hát ez a szó a czigánnak nem sokat ért. Vót nálla ëgy nagy czipó, csak
belenyomta ëgy dézsa tejbe úgy, hogy a dézsába sëmmisë maratt, a czipó
mind fëlszítta.

»No! mëgá czigány, maj lëssz nekëd kapsz, csak ideérjën a sárkány!«
»Lëss? lëss-ë hát? izséllye ű mëg azs annyát, majd adok én neki!«

»Accz-ë hát!« hallacczik ëgy nagy kiátás az ajtónn. Odanéznek, épen
gyött a sárkány. Mëgihett a czigány is, majd elejtëtte a czipót a
kezibű. »Adok ám! mi vagy te! hê! te egy rongyos sárkány vagy! de én a
világerejű czigány vagyok! gyere hát ide, de új járs, mint ezs a
kődarab: tejet csavarok bëlülled!« A sárkány mëcczondollott erre a
kemény beszédre.

»No! pajtás, ha olyan erős vagy, gyere el nálunk, ott hóttyig tanáhaccz
jó kënyeret!« »Jó van no! elmënëk, vágjon sét a zsizs, te büdöss! de úgy
lëgyék ám, a hogy én parancsolom!« Henczëgëtt a czigány nagyon, mintha ő
vóna a kiskirá.

Mikor a sárkány házokho érnek, a sárkánt férehítta az annya, oszt
aszonta neki, hogy »vidd ki ezt a czigánt a kertünkbe, të tudod, hogy
van ott ësz szép csërësznyefa, kűggyed ahho, csërësznyét szënnyi, majd
elbányik av vele!«

Ki is mëntek. A sárkány odavezette a morët a csërësznyefáho, hogy ëgyék
belülle. De allyig ért hozzá a czigány, úgy elvágta, hogy hetet
bakázott. Mikor esëtt lë a fűbe, ép ëgy nyúlra esëtt, am mëg elkiátotta
magát, hogy: más! »Nem más, izsédd mëg az anyádot, én vagyok Jónás, a
csigány!«

Má akkorra a sárkány is odaért. Monta a czigánnak, hogy »no most má vót,
a mi lëgyőzött!« »Lëgyőzsött!? engëm!? ennye! hogy a fricsinyavalya
törjön ki, hát má hogy győzsött vóna lë! mëlláttam a kis öcsémët itt a
fűbe, la! ehhë ugrottam oda! Né! hogy fogna má rám valamit! Ne gondold,
büdös, huzszsun össe a gercs!«

A sárkány elhitte, a mit a czigány mondott.

Mëntek befele. De útközbe a sárkány aszonta, hogy elhiszi a czigány nagy
erejit, de ő mëg szalannyi tud jobban. Aszongya rá a czigány: »Jobban!?
tëë?! is’ a kis öcsém is jobban tud të nállad, te nyavalyás! hát
próbállyuk mëg, no!«

A sárkány beleëgyezëtt, el is indút a mucival versent, de ëgy ürgelyukba
úgy hasravágódott, hogy a mucit itiletnapig së tutta vóna má utóérnyi.

A sárkány má látta, hogy nem fog ki a czigányonn. Az annyátú kért
tanácsot. Az aszonta neki: »tudod-ë, mit? mënnyetëk el az erdőre,
hozzatok fát. A ki többet tud hozni, al lëssz az erősebb!«

El is mëntek ők. Rakott a sárkány olyan hát fát, hogy a czigány mingyá
mëddöglött vóna alatta. A czigány mëg kivitt ëgy szörnyű hosszú kötelet,
kerítenyi akarta vele az erdőt. Látta ezt a sárkány, mëkkérdëzte, hogy
»mit csinász, te bolond!?« »Mit?! fëlkötöm azs egés erdőt, ost
hazsavisëm, ráhajítom a házsatokra, hogy fordúllyék fël azs a büdös
anyád! Én nem sajnálom!«

Még a sárkány fogta könyörgőre a dolgot, hogy így në tëgye, úgy në
tëgye, má csak az annyát kimillye mëg.

De a czigány nem akart tágitanyi. Ő viszi, nem bánnya, hagy dögöllyön
mëg az a vén kutya!

Utóllyára oszt mégis engedëtt, nem vitte haza az egész erdőt, nem vitt
ëgy mákszëm fát së, mig a sárkány vitt olyan háttal, hogy el nem birná
ëgy fé falú.

Mikor hazaérnek, a sárkány elpanaszollya az annyának, hogy járt, hogy a
czigány az egész erdőt el akarta hoznyi, oszt a házra boritanyi. Akkor
aszongya neki az annya: »fiam! horgyatok vizet! a ki többet tud hoznyi,
al lëssz az erősebb!«

A sárkány vállalkozott.

De a czigány ott is az eszivel élt. A Duna mellett kezdëtt ő ëgy árkot
ásnyi árafele, a mére a sárkány lakott.

»Micsinász të avval, hé!?« – kérdëzte a sárkány.

»Hát elvisëm azs egés Dunát mëg a bennevaló vizset mind, hagy dëgëllyen
mëg bennë azs a kutya anyád! fúllyék mëg! én nem sajnálom!« A sárkány
mëgihett most is, mer fétëtte az annyát, hogy ez a bolondos czigány még
mëttëszi, a mit mond. Rimánkodásra vëtte a dógot, hogy csak haggyon fël
a dologgal, má láttya, hogy ő a vitézebb! »Vitézseeebb!? mëghisem ast!
kösönd annak, hogy sépenn kérté, máskép végi lëtt vóna annak a tetyves
anyádnak! hogy a zsizs rágjon séjjel, olyan apróra, mint a mák!«

Mikor mëgérkëznek, mongya a sárkány az annyának, hogy nem lëhet evvel
sëmmire së mënnyi. Olyan vitéz.

Másnap láttya a sárkány, hogy a czigány zsákokba horgya a csutkát a
házok mellé. Mëgkérdëzte: mit akar? A czigány ép akkor gyútott a
pipájára: »Mit akaroook!? rátok gyútom a házsat, ha nekëm nem accs ëgy
zsák pést mëg engëm hazsa nem visël! Sebësenn ast a pést, mer ha
mëhharaksok, nincs azs a pézs, a mé innet elmënnék. Üssön el a ross!«

A sárkány hamarosan mëttőtött ëgy zsákot pézzel, arra a czigány
ráterítëtte a szűrit, annak a tetejibe mëg fëlült maga. Úgy vitte a
sárkány a czigánt haza a falujába.

Mikor betérnek az udvarra, a sárkány lëvetyi a vállárú a nagy zsák pézt,
úgy hogy a czigány háza mingyá szërte-szét szakatt.

»Micsinátá, sárkány!?« – mongya neki a czigány – »mé dőtötted sét azs én
házsam!? rëskess tűllem, mer mëgëslek, te kutya! – Gyerëkëk, gyertëk
csak elé, pofozzsuk fël est a samár sárkánt!«

Azok elégyöttek, vótak elëgendővenn, úgy fëlpofozták a sárkánt, hogy az
ihettyibe táng mém most is szalad.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska czigánykovácstól, a ki nem
vándorol, hanem ipart űző helybeli lakos. Lejegyzési idő: 1903.
deczember._



74. A három örökség.

Hun vót, hun nem vót, vót a világon három gyerëk. Az a három gyerëk
háromfélit kapott az apjátú örökségbe: a letnagyobb ëgy macskát, a
közepső ëgy kakast, a letkisebb mëg ëgy sóstülköt.

Hát biz ez egyik olyan nagy valami, hogy mëg is lëhetne belülle ényi,
elindútak vándollanyi, világot próbányi.

A letöregebb olyan házho ért, a hun annyi vót az eger mëg a potykán,[74]
hogy a házba allyig lëhetëtt tűllök laknyi. Panaszolkodtak is a
legénnek, hogy minő keserves az ő sorok ilyen helyzetbe. Aszongya a
legény:

– Hát ha az a baj, van nekëm olyan macskám, hogy kifogja a világ egerit.

– Van?

– Van bizony!

– Hát hogy aggya el? – kérdëzgették, faggatták a legént.

– Hát mënnyit annak érte?

Adtak érte ötezer forintot, a mivel a legény mëg is elégëdëtt.

A közepső is elindút a kakassal. Beér ëgy faluba, de szörnyű setét vót.
Abba a faluba hat ökrönn hordták a hajnalt, oszt soká virradt mëg.
Aszongya ëcczër ott valakinek, hogy:

– Ha az én kakasom kukorikol, má tudom, hogy nem messzi van a hajnal.

A népek elkezdtek ezënn is csudákoznyi. Hát hogy lëhet a? mint lëhet a?

A legény oszt elmongya, hogy ha a kakas elsőt kukorikol, az jelëntyi a
hajnalnak, hogy mëgy, a másogyik kukorikolás azt jelëntyi, hogy a kakas
má a hajnalná van, a harmagyik mëg azt, hogy má itt van a hajnal, fël
lëhet kelnyi!

Összenéztek az embërëk, ilyent ők még nem pipátak. Aszongyák ott
ëgymásnak, hogy:

– Vëgyük mëg!

Aszongyák a legénnek:

– Hát hogy anná a kakast?

– A mennyit adnak érte!

Adtak is a legénnek valami tizezër forintot. Hát mëgélhetëtt a kakasbú
az is tisztësségësenn!

A harmagyik ëgy sóstülköt kapott, de nem lëtt vóna má aj jó kutyát ütyni
së!

Fogja magát a legény, mëghallotta, hogy a pokolba fogva van ëgy
királyány, elmënt a pokol elejbe, oszt elkezdëtt rémisztővenn tülkölnyi.
Kigyönnek az ördögök, kérdëzik, hogy:

– Mit akarsz të itt, hé!?

– Aggyig tülkölök, még a pokol össze nem szakad.

– Jaj! në tülkölly má aggyig, inkább adunk, a mit kérsz!

– Hát aggyátok ide a királyánt mëg ëgy kád aranyat hozzá!

Az ördögök as së tutták örömikbe, mit csinállyonak, hogy ilyen könnyű
szërrel szabadútak! Vitték is a lyánt mingyá a kád aranynyal ëgyütt. A
legény befogott ëgy rossz kocsiba, fëltëtte az aranyat mëg a királyánt,
oszt ballagtak.

Allyig mënt ëgy kicsit, utánna szalad ëgy ördög:

– Hallod-ë, hé! nem viszëd ám el olyan könnyen a szép lyánt mëg az
aranyat! a mëllyikünk jobban tud szalannyi, azé lëssz.

– Jó van! beleëgyezëtt a legény is. De hallod-ë, ördög, elébb tróbádd
mëg a kis öcsémmel, maj mëlládd, azt së tudod lëgyőznyi, nem még engëm!

Avval ëgy bukorho vezette az ördögöt, abbúl kiugrott ëgy kis muczi, de
olyan futásnak eredt, hogy az ördög hármat së lépëtt, mikor ő má a másik
határba járt.

Az ördög szégyënszëmre hazamënt.

A legény mëg ballókázott tokább.

Allyig mënt ëgy darabonn, mëgint mëgállíttya ëgy ördög.

– Hallod-ë, legény! nem ettéd ám még a szép lyány!

– Hát kié? – mondta a legény.

– Azé, a ki a vizbe nagyobbat tud buknyi! – felelt az ördög.

Vót ott ëgy patak, de nagy vót mëg mély, abba bukott az ördög. Beletelt
ëgy félórába is, még fëlgyött. Aggyig mëg a legény fogott ëgy vadkacsát.
Mikor az ördög fëlgyött, aszongya neki:

– Ládd-ë, komé! nekëm ez a húgom! mëllásd: minőt bukik e! hátha még én
buknék!

Avval behajitotta a vadkacsát a vizbe. Lëbukott az úgy, hogy a fene
győzte vóna bevárnyi, még fëlgyön. Az ördög is otthatta.

De a legény még most së mëhetëtt békével. Gyött a harmagyik ördög is. Am
mëg aszonta, hogy a ki nagyobbat tud kiátanyi, azé legyék a szép lyány
mëg a kád arany!

A legény ebbe is beleëgyezëtt. Kiátott az ördög olyant, hogy a ló is
majd elszaladt a kocsival, a legénnek mëg maj berekedt a fili. Akkor
aszongya a legény:

– No! ördög! maj kiátok én olyat, hogy a fejed is mëghasad! jó lëssz, ha
előre beabroncsozod!

Az ördög sihetëtt a fejit jó előre beabroncsolnyi. Behúnta a szëmit,
oszt úgy várta a kiátást.

A legény mëg fëlfogott ëgy nagy követ, úgy vágta az ördög fejihë, hogyha
mëg nem lëtt vóna abroncsolva, csakugyan szétesëtt vóna.

Látta az ördög, hogy evvel nem lëhet sëmmire së mënnyi, otthatta, csak
annyit mondott:

– Nem bir tëveled még az ördög së!

A legény mëg elvitte a kád aranyat mëg a szép lyánt. Mëgesküttek, lagzit
laktak, faggyút sz....k, anná világítottak. Boldogok lëttek. Még most is
ének, ha még mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa öregasszonytól. Lejegyzési
idő: 1904. június._



75. Nem igaz!

Az egyszeri czigány egy urasághoz elszegődött inasnak. A czigány nem
kötött ki magának semmi bért, csak azt, hogy hazudhassék kedvire, de az
uraságnak semmire se szabad azt mondani, hogy »nem igaz«!, máskép az
uraság fizet a czigánynak egy véka ezüstöt. Megegyeztek.

De a czigány kapta magát, mindjárt előljárójában nem ment szolgálatba
vagy három napig. Mikor megkerűlt, megkérdezi az uraság:

– Hát te hol voltál, te akasztófáravaló?

– Jussoltam, nagyságos úr! Kaptam az apámtól három lovat: egy keheset,
egy kaptást meg egy kapcsost.[75] Az egyikre felültem azután, oszt
kimentem a dinnyeföldünkre, a hol az apámék épen szüreteltek. Mihelyt
megláttak, elbújtak egy nagy dinnyébe. Kaptam magam én is, meglátok egy
görgöt,[76] beleugrajtok. De nem álltam ám meg, hanem szalajtottam
tovább. Útközben egy meredekhez értem, hát a hogy ugrajtanám, már odaát
is voltunk, akkor vettem észre, hogy az én lovam derékon kettészakadt.
Ugyan mit csináljak most már? Volt egy nagy kerek fűzfa, arról
kipkedtem-kapkodtam le egy pár galyat, avval kötöztem össze a lovam.
Akkor mentem árébb. Hát egyszer hátranézek, látom, hogy a lovam
oldalából egy égig érő fa nőtt ki. Fogtam magam, a lovat otthagytam,
felmásztam a fán az égbe, ott elszegődtem az Úristenhez béresnek. A
legelső dolgom az volt, hogy kölest biztak rám, azt kellett őrzeni. De
nem jól őriztem, az Úristen úgy a faromra vágott a botjával, hogy
otthagytam a bérességet is meg a mennyországot is. Csüngött ott egy
kötél, azon leereszkedtem a pokolba, hátha majd ott jobb szolgálatot
találok. A hogy beértem, hát mit látok, – az úrnak az apját épen akkor
nyomták nyakig a szurokba.

– Nem igaz! nem igaz! – kiáltott rá az uraság. – Hazudsz, kutya czigány!

Avval a czigány feláll, meghajtja magát az uraság előtt s azt mondja:

– Ugyan, nagyságos úr! nem fizetné ki a véka ezüstöt?

Az uraság akkor vette magát észre, de már későn. A czigányt jól
összeszidta s azután kifizette.

_Eger, Heves vármegye. Fónagy József parasztlegénytől. 1905. február._



76. Czene.

Hát tuggya, lelkëm! hun vót, hun nem, de vót, – bá në lëtt vóna az
olyan, – vót ëgy embërnek olyan feleségi, hogy az akarmit csinát vele,
oktatta, hun szóval, hun a dohánzsacskóval mëg ëgyeb jó fűszërszámval:
kapanyellel, piszkafával, ázott kötellel, biz annak hijába vót. Nem ért
az ëgy irgalmas kiátást së. Buta vót, rossz vót, lusta vót, mindën vót
az a világonn, csak jó nem.

Az ura má nem tudott vole micsinányi, beatta az ëskolába, hátha az maj
fog rajta valamit. Járt is az asszon naprú-napra, lógott a tarisznya a
nyakába tele könvvel, de azé csak am maratt ő, a ki vót. Mer a hogy
ëcczër gyött haza az ëskolábú, ép javába rítt, mer mëvverte a tanító,
lát az útonn valamit. Fëlvëszi, hát ëgy zsacskó péz.

Viszi haza, mutattya ëgënyest az urának. Hű! az is mëgörűt nagyonn,
elvëtte Czenétű mingyá, oszt magáná tartotta. Ëcczër, mikor gondolta,
hogy a feleségi, Czene nem láttya, elásta a fődbe. Mer úgy gondolta,
hogy ez az istenszamara még kituggya: hova tëszi?

Öhön! de mëllátta ám Czene! Aszongya az urának, hogy »mit gyugtá të oda,
hë!?« Aszongya az ura, hogy »ëgy kis hájat, nagyonn avas vót má!«

Az ura elmënt hazúrú, gyött ára ëgy fazëkas nagy kocsi fazékkal,
kiabáta, hogy »fazëkat vëgyëneek!«

Czene ezt mëhhallotta. Usgyi! mingyá a pézé.

Fëlásta, mëvvëtte a sok fazëkat mind. Ësz szályig. Fëlaggatta szépenn a
kapura. De ëgy kis bögrének nem jutott hely, nem tudott hova lënnyi nagy
gongyába: hová tëgye má ő azt a kis bëgrét? Végre oszt kitanáta.

Kapta, lëverte a kapurú a többit mind, így oszt jutott hely a kis
begrének is. De në nevessék, hallya-ë! mer maj kaphat mém maga olyan
feleségët!

Ott gyönyörködött ő, Czene, abba a kis bëgrébe, minő fájin helyet tanát
ő annak. A hogy ott áll, nevet, mint ëgy fakutya, elejbe áll ëgy úr,
aszongya, hogy ő elvesztëtt ëgy zacskó pézt, nëm tanáta-ë mëg? Czene
nagy acsorian aszongya, hogy tanát biz ő valamikor, még ëskolába járt!
»Vén bolond!« – monta neki az úr – »isz mikor vót má a! ez nem olyan
régënn törtint!« De úgy mëhharagudott Czenére, hogy többet szóba së át
vele.

Este hazagyött az ura, éhënn vót, mint a kutya, szini is vátozott ëgy
falat ënnyivalóé, am mëg jó elcsátyizta Czenét, mer azé, hogy egész nap
a határba dógozik, mint a bolond, oszt ételt mëg nem visz neki. Hász’
mëg is érdemlëtte Czene.

Akkor aszongya neki az ura: »hallod-ë, Czene! ereggy të ki dógoznyi, maj
viszëk én nekëd ételt! Jó lëssz-ë?« Czene nem bánta, ő mindënre ráát.

Másnap débe viszi a kantárba az ura az ételt, hát láttya, hogy Czene
alszik ám, nemcsak, de ugyancsak! Aszongya neki az ura, de fëlkőtenyi is
allyig birta: »Hallod-ë, Czene! így mëgy-ë em mindég? én hordom az
ételt, të mëg nem dógozol, ha mëg én dógozok, të nem hordasz ételt? igy
nem lëszünk jó!« Czenének annyi vót e, mintha simogatták vóna, nem szót
rá sëmmit.

Utánna való nap az embër débe kivitt ëgy fazék meszet mëg a Czene
dunnáját, Czene akkor is alutt javába. Az ura fogta, lëvetkëztette
szűzanyameztelenre, bekente a testyit mészszel, azután behempërgette a
tollyúba. Azutánn otthatta, mënt haza. Czene mëg olyan vót a tollyúba,
mint a valóságos ördög. De ő vele lehëtett vóna akarmit csinányi, hogy
maj fëlérzëtt vóna!

Má jó este vót, mikor ámábú fëlkelt. De szörnyenn mëgütődött, mikor
magamagát mëllátta. »É! hát én vagyok-ë én? vagy ki vagyok hát? ha
mëcscsipëm magam, érzëm, hogy fáj! ha kiátok, hallom a magam rekett
hangját! de azé méssë én vagyok én! De iszën! mëttudom. Hazamënëk, ha a
kis kutyánk mëgösmer, akkor én vagyok én, de ha nem ösmer mëg, az
ablakra mënëk, bekiátok a gyerëkëknek, hogy: elé van-ë anyátok? ha azok
aszongyák, hon: nincs, akkor is én vagyok én!«

Úgy is vót. Otthon a kis kutya majd elrágta a lába szárát, hiába monta
neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta. Mikor az ablakra mënt,
kérdëzte a gyerëkëkët: »elé van-ë anyátok?« Azok má jó be vótak tanitva,
aszonták, kikiátották, hogy: »elé!«

Má Czene maj mëbbolondút, pegyig azelőtt së vót ott, a hun az embër
eszit osztogatták, nem tutta kitanányi sëhossë, hogy vallyon ki lëhet ő?

Nasz szomorúságába elmënt a szomszéd kertyibe, ott bebújt ëgy méköpűbe.
Ára mëg zsiványok jártak, elvitték a méköpűt Czenével ëgyütt.
Panaszolkottak is, hogy jaj! de nehez, jaj! de nehez! de hát csak azt
tutták, hogy a méz benne a nehez!

Ëcczër, a hogy vitték, Czene elkezd huggyoznyi, hallyák a zsiványok,
aszongyák, hogy »vigyük lassabban, mer má hull a méz!« mikor mëg más
baja vëtte elé Czenét, aszonták, hogy »állyunk mëg, mer má a sejt is
putyog!« Mëg is átak, ép a kántor kertyibe vótak.

Ott letëtték a zsiványok, hogy má nem is viszik továdabb ezt a
csudanehez köpűt, mëbbeszéték, hogy lopnak ëgy birkát, oszt ott a kerbe
mëffőzik. El is mëntek.

Akközbe rëggel lëtt, Czene kibújt a köpűbű, a kántor mëg ahogy lëmënt a
kerbe, mëllátta, de maj kitörte a nyavallya, úgy mëgihett tűlle. Szalatt
ëgënyest a papho, hogy szentëllye fël az ő kertyit, mer abba az ördög
tanyázik.

De jókor vót, a pap lábán mëg nem vót még czipe, aszonta, hogy elmëgy,
ha a kántor a hátára vëszi, oszt úgy viszi el. A kántor még abba is
beleëgyezëtt.

Viszi a kántor a papot, viszi, Czene má messzirű látta, azt hitte, hogy
a zsivány hozza a birkát, odakiát neki: »hozzad, hozzad! a farka maj jó
lëssz a káposztába!« A pap mëhhallotta, mint kit a puskábú kilőttek, úgy
mënt haza, mezitláb. A kántor mëg utánna.

Czenét mëj jó elverték, úgy kerüt haza.

_Besenyőtelek. Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. január._



77. Futyika[77] János.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy Futyika Jankó. Az ëgyebet së
tëtt egész nap, csak szalatt, nem is fogatták mëg bérësnek sëhova.
Pegyig máskép mëg fájin embër vót.

Ëcczër beállított ëgy gazdáho, aszonta neki: fogaggya őt fël napi
háromszori szaladásra! azé ő dógozik mindënt, csakhogy napjába háromszor
szaladhasson, a hova kedvi tartya.

A gazda először csak nevetëtt rajta, de gondolt ëgyet:

– Isz ússë vót mén nekëm ilyen furcsa cselédëm, eh! Isten neki
fakërëszt, ha eltörik as së lëssz! – fëlfogadom!

Fël is fogatta. A bér av vót, a mit mëgëszik.

Hát a letelső nap is kimëntek szántanyi. Má jó csomót szántottak,
elgyött a früstök ideji. Futyika Jankó a helyëtt, hogy ëtt vóna, olyan
szaladásnak atta magát, a gazdája azt hitte, hogy mëg van a bolondúva,
nincs ki neki a tizënkettőre.

De iszën vót Jankónak eszi. Ëgënyest hazaszalatt a gazdája házáho. Ott
aszongya az asszonnak:

– Azt üzente gazduram, hogy a pinczébe a hordókot mind ki këll
forróznyi, mer jód mëddohosogyik.

Ütölt-hatolt az asszony, még a képi is szint vátott erre a szóra. Igën
ám! mer a pap járt hozzá, oszt ő mëg, hogy a bérëssik mën në lássa, a
hordóba bújtatta.

De azé beleëgyezëtt, azt hitte, hogy azt a hordót maj csak elkerűlyik.
Futyika Jankó nagyon jó tutta a dürgést, hogy az asszonho pap jár, a
nagy kanta forró vizbű beöntött valahány hordó vót, mindbe, még csak
valaki ëgybe el nem kiátotta magát.

– É, tán borférëg van ebbe a hordóba! forrózzuk csak ki jobban!

Oszt jót löttyentëtt a hordó szájába. Nagyot kiátott a pap, mer hát
bizony rosszú eshetëtt an neki.

Beszól Futyika Jankó:

– Hát ki odbe!?

– Én!

– Ki az az »én«!?

– A pap!

– Aha! a pap!? Hát majd lëssz magának a mënyecskéhë járnyi! Maj
mëmmondom a gazdámnak!

– Jaj! jaj! lelkëm! csak mën në mondd, nem gyövök többet ide! úgy-ë,
lëlkëm! nem mondod mëg! Në ë!

Avval odacsúsztatott neki ëgy százast.

Aszonta arra neki Futyika Jankó:

– Hát jó van! most az ëcczër nem mondom mëg, de ha még valamikor itt
tanálom, Istenszentuccsëg! mëmmondom!

Azután eltëtte a százast, oszt mënt kifele a fődre, mint a forgószé.

A gazda épenn akkor nyelte lë az utóllyát, mikorra ő odaért. Hozzáfogtak
szántanyi, mënt a dolog, délyig mës së állottak.

Mikor delet húzták, kifogták az ökröt, Futyika Jankó nem várt sëmmit, ha
szalatt mëgint haza.

Mos mëg aszongya a gazd’asszonyának:

– Azt üzente a gazduram, hogy a fészërbű hánnyam ki a szalmát, mer a még
ott kárt csiná!

– Hát jó van, hányd ki!

Fëlvësz Futyika Jankó ëgy nagy vasvillát, szurkállya bele a szalmába,
ëcczër csak nagyot pisszen valaki. A pap vót.

Futyika Jankó tutta, hogy av van ott!

Odaszól neki:

– Ki a!?

– Én vagyok, a pap!

– Hát nem mëmmontam má én magának, hogy ide be në tëgye a lábát!?

– Nem gyövök többet, jaj! nem gyövök többet!

– No! hát má mindëgy, hiába fogadkozik, én má mëmmondom a gazdámnak.

Jankó annyira beszét, hogy tán el së át vóna a szava, ha a pap mëgint
ëgy százassal be nem gyugja a szájját.

De még akkor is neki állott fëllyebb, mer aszonta:

– Ide në győjjék többet, mer jaj az életyinek! mëgölyi a gazdám!

Jankó nem bánta së a papot, së az asszont, csak hogy a péz nálla vót!

Akkor mënt kifele újra, úgy danolt mëg süvűtött, mint a rossz! mëg úgy
szalatt, mint a firjóka.

Mulasztanyi nem mulasztott ő a dógábú sëmmit, de a má gazdája nem birta
mëgányi, hogy mën në kérdëzze:

– Hun jársz të ilyenkor, hé!

– Mëmmëg ott! Mit keresi! a hun jártam, ott jártam! jó helyënn jártam!

– Jó van no! monta a gazda, de kényës vagy, az ebatta!

Avval mëntek szántanyi.

Mikor elgyött az uzsonna ideji, Jankó mëgint nyaka közé kapta a lábát.
Az embër mëg mosolyogva nézëtt utánna, oszt csak úgy magába monta, hogy:

– Bolond!…

Jankó most aszonta az asszonnak, hogy azt üzente a gazda, hogy a kádbú
ki këll a pëlyhët dőtenyi, hasz szíjja mëg a nap, mer má nemsoká úgyis
el këll annyi!

A kád pëhëly a komrába vót. Odamënt Jankó, kihempërgette az udvar
közepire, ott leótta rúlla a nagy kendőt, oszt zuhi! borította fël!

Kigurút a pap is. A hogy kiesëtt, úgy vágta szét a tenyerivel a tollyút,
mint ëgy lapát.

– Hát maga újfënt itt van? ennye! ennye! no! vigyázzék a bőrire! ha még
mos së mondom mëg!…

De a pap tutta az orvasságát most is, elévëtte a bugyëllárissát, odatta
a harmagyik százast is Jankónak.

Szép napszám ëgy nap alatt! – háromszáz forint!

Jankó mëgigirte, hogy nem árollya el, de kikövetëlte, hogy a pap többet
oda në mënnyék.

Avval kimënt újra, otki is maratt, még aznapra a szántást el nem
végezték.

Másnap, a hogy kimëntek szántanyi, látták, hogy szánt javába a pap is.

Futyika Jankó törte is a fejit mingyá, mit csinállyék most vele? de nem
tudott kitanányi sëmmit.

Débe az asszony ételt hozott nekik, mikor mëgëttek, a maradékot a gazda
a papnak szánta.

– Vidd el ezt a bogácsát, Jankó! a papnak, mondd, hogy én kűttem!

Szalatt is Jankó a bogácsával. Mikor a szántásonn mënt, lë-lëhajolt,
mintha rögekët vënne fël, pegyig a bogácsát hajingálta el.

Mikor a papho ért, aszongya neki:

– Hallya-ë, ha a gazdám êre gyön, szëggye össze a sátorfáját, mer nem jó
végi lëssz. Aszonta pegyig, hogy gyön mingyá!

Avval mëgfordút, mënt vissza a gazdájáho.

Annak mëg aszonta:

– Gazduram! tisztëlyi a pap, köszönyi a bogácsát, azt üzente, hogy
mënnyék át, de fejszét is vigyék, mer az ekéjinek baja van!

Az embër kapta a fejszét, oszt mënt ëgënyest a pap fele.

Mikor ezt látta a pap, csak a hogy a lába engette, elkezdëtt szalannyi.
A gazda nem tutta mire vélnyi a szaladást, ő is utánna, oszt kiabáta:

– Állyék mëg! állyék mëg!

Jankó ezt látva odafordút az asszonho is:

– Ha kedves az életyi, szalaggyék maga is, még szépenn van!

Szalatt is az asszony.

Az ura látta, hogy most má az asszony is szalad, nem a pap után, hanem a
feleségi után iramodott.

De sosë tutta elgondolnyi ezt a szaladást.

Mikor utóérte a feleségit, am mán ëgënyest azt hitte, hogy agyonütyi az
ura, ríva rimánkodott neki:

– Jaj! csak në üss agyon! a papot többet nem eresztëm be a házba. Igazán
mondom: nem eresztëm be!

Az embërnek szívi ágába së vót a feleségit bántanyi, de nagyon mëghőkűt,
mikor a feleségi beszéggyit mëgértëtte.

– Mit beszész të?

Az asszony rimánkodott tovább, hogy csak në báncsa, a pap nem jut többet
a házba.

– Hát mellyik?

Az asszony elmonta.

No! ezé má oszt úgy elverte a baltanyellel, hogy kék maratt a helyi.

– Ne ë! majd adok én nekëd papot!

Az asszony is, a pap is hazaszaladt.

Este a gazda mëg Futyika Jankó is hazaértek.

Az asszony el vót szontyorodva, de azé adott nekik vacsorát.

Az embër lëfekütt hamar, de Jankó ámatlankodott sokáig.

A hogy fekütt a legény, heverésibe hallott valami sugdolódzást. Az
asszony mëg a pap vót.

Azt beszéték, hogy az embërt is mëg Jankót is el kék vesztenyi, mëg hogy
el is vesztyik, oszt mint másnap bemënnek a várasba, vésznek
mérëggyükeret.

Futyika Jankó ezt mind hallotta végig.

– Mëgállyatok! – monta magába, – maj kibánok veletëk!

Fëlőtözött mint vándollónak, ásott a szomszéd kertyibű vagy háromfajta
répát, oszt elindút arra az útra, a mellyik a várasba vitt, ott lëfekütt
az árokba.

Má jókor rëggel gyött ára ëgy kocsi, ketten ültek rajta: a pap mëg az
asszony.

Mëgállította őköt.

– Vigyënek be a várasba, mëgadom az áldomást!

– Üllyék fël no!

Azok nem ösmerték mëg.

– Hát mit árol maga?

– Répát, mérëggyükeret mëg affajtát!

– Igazánn-ë hát!?

– Né!… igazánn hát!

– Hogy aggya?

– Ki micsodás!… Az ëgyik drágább, mint a másik. Van olyan, a kitű bókol
az embër, mint a ló, az száz forint; azutánn van olyan, a kitű
haldoklyik, az kétszáz forint; a harmagyiktú mëg ëgënyesenn mëghal, az
háromszáz forint.

Összenézëtt a pap mëg az asszony.

– Mëvvëgyük-ë?

– Hát vëgyük mëg!

Mëvvëtték, ki is fizették. Jankó mëg lëszát a kocsirú, oszt mënt, a mérű
gyött. Amazok mëg visszahajtottak a faluba.

Dére Jankó is hazakerűt azé.

Otthonn aszongya a gazdájának:

– Gazduram! minkët mëg akarnak ölnyi, në haggyuk magunkot! Majd a
feleségi ad vacsorára háromfajta répát, ha azt ëszük, maga csak tëgyék
úgy, a hogy én! Ëgy tiz csombékos ëstráng má akkorra a vizbe lëssz, ha
aszondom, hogy – hajcsa ki a kecskékët, verje ki őköt, a hogy birja!

Az embër mëgigirte, hogy úgy tësz.

Mikor elgyött a vocsora ideji, Jankó mëg a gazda lëültek az asztalho.

Nemsokára hozták is az első tál ételt.

Mëgëtték. Nézi a gazda Jankót, hát am má úgy rázta a fejit, mint al ló,
mikor melegi van. Elkezdëtt ő is úgy csinányi.

Kivël a konyhába összebútt a pap az asszonval, hogy – nécscsak! ott van
má!

Beviszik a másogyik tál ételt is. Jankó úgy rángatta magát mëg
tátogtatta a szájját, mintha haldoklana. A gazda, mikor látta,
szintazonszerint cselekëdëtt.

Mikor előttök vót a harmagyik tál étel, Jankó mëkkóstolta, oszt csak úgy
vágta magát hanyatt, hogy maj szétesëtt a feji.

A gazda látta, de magába aszonta, hogy ő mán vigyáz, arra hogy nagyon
mën në üsse valamijit. Avval ő is elvágódott.

Az asszony mëg a pap most má csakugyan azt hitte, hogy végire járt a két
embërnek. Négykézlábra átak mind a kettenn, oszt a pap elkezte:

– Bak, bak, bak, bak, bak, bak!

Rá az asszony:

– Be e e, be e e, be e e!

Jankó akkor hirtelen odaszólt a gazdájának:

– Gazduram! hajcsa ki a kecskét!

Fëlugrik a gazda, ëgënyesenn a kádho. Elévëszi őköt az ëstránggal amúgy
istenigazába, csihi-puhi, êre is, ára is, ne neked! tënekëd is! Azok úgy
mëgijettek, hogy szaladóra vëtték a dógot, oszt ha mëg nem átak valahun,
tán mém most is szalannak.

_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi dohányosbojtártól. Lejegyzés
ideje: 1904. április._



78. Egy helyett százat!

Vót ëcczër ëgy katona. Az annyátú kapott ëgy aranyat, oszt effelëtt való
nagy örömibe, hogy ő neki ilyen nagy pézi van, bemënt a templomba hálát
annyi az Istennek!

Mikor beért a pap épen akkor rógyikáta, hogy a ki ëgy krajczárt ad a
szëgénnek, száz krajczárt kap érte az Istentől, a ki ëgy aranyat ad,
annak száz aranynyal fizet vissza az Isten! Mëgörűt nagyon, allyig
várta, hogy kimëhessënek a templombú. Mikor kimëntek, ott át ëgy vak
kódús az ajtóba, benyút a zsebbe, annak a markába nyomta az aranyat.

Avval mënt tovább. De allyig lépëtt ënnëhányat, má mëbbánta. Mënt
visszafele, hogy maj visszakéri, de má a kódús akkor nem vót ott,
hazamënt.

Kitudokáta, hun lakik a kódús, oszt tartott oda.

Kérte ő az arannyát, de a kódús aszonta, hogy ő nem látta az arant,
Isten ucscse! a hogy csakugyan igaza vót, mer vak vót! De a katona
követelte ám nagyon. A kódús esküdözött égre-fődre, hogy ő visszaanná
szívesenn, de ő neki fussék ki a szëmi, ha tud rúlla!

– No! jó! mëgá! gondolta a katona, úgy tëtt, mintha kimënt vóna:
mëgnyitta az ajtót, de vissza betëtte, oszt odbe maratt a házba.

A vak kódús azt hitte, hogy kimënt a katona, aszongya a pajtásának, ëgy
másik vak kódúsnak:

– Hát hounë! maj bolond vagyok vissza annyi! minek atta akkor!

Elmonta oszt, hogy van ő neki arannya anná több is, az ágy alatt van ëgy
szakajtóba.

– Bolond kend! – mondja a másik kódús, – mé tartya szakajtóba, onnat
könnyen ellopják! lássa! én sipkába tartom!

Avval elévëtte a sipka aranyat:

– Emellye csak mëg!

De a kódús helyëtt a katona emelte mëg, így oszt könnyen el is
emelhette.

Otki mëgolvasta, hát épen száz vót.

Az Isten ëgy helyëtt csakugyan százat adott neki.

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje: 1904.
augusztus._



79. Jézus, Szent Péter, Szent János.

Ëcczër összekerűt három vándolló. Vót azoknak mindënik a szélësatta
világonn, csak pézik nem. Törték a fejiket: hot tëhetnének rá szërt?

Aszongya ëcczër az ëgyik:

– Tuggyátok-ë, hogy lëssz? Maj lëszëk én Krisztus, valamellyitëk lëgyék
Szent Pétër, valamëllyitëk mëg Szent János. Hallottam ide nem messzi a
révésznek sok pézi van, elmënnyünk oda! Kerítünk valahonnét ëgy szép
nagy halat, ëgy jó magosra sült nagy kënyeret mëg ëgy kupa jó bort! A
többi maj lëssz valahogy.

Úgy is vót. Bemëntek a halász gunyhójába, onnat ellopták mind a hármat.
Akkor oszt indútak a templom fele. Onnat ellopták a nagy selyëmpalástot,
két fejíringët, a palástot Jézus vëtte magára, a letöregebb vándolló, az
ingëkët mëg a két másik. Süvegët mëg papírbú nyírtak, azt tëtték a
fejikre.

Elindútak oszt a révészhë.

Bekopogtatnak. Szabad vót bemënnyi.

Az asztalonn égëtt ëgy kis mécsës. Jézus mëgát az asztal mellett, Pétër
az ajtóba, János mëg a pitarajtóba. Elmonták oszt, hogy kik ők?

– Én Jézus vagyok, ez itt Pétër, az apostolom, a harmagyik mëg: János,
otki áll a pitarba.

Összecsapta a két kézit a két öreg: a révész mëg a feleségi. »Szent
Isten! honnat érdemëllyük mink ezt a nagy tisztësségët, hogy a mi
hajlékunkba elgyön a Krisztus két apostolával! – Siessék mán, hozzék
valamit! – Jaj! lelkëm, Jézus Krisztus! në haraguggyék má, hogy nem
tugyuk[78] këllően kiszógányi!«

Akkorára begyött az öreg révész, hozott ëgy hitvány halat a feleséginek,
hogy süsse mëg.

De aszongya Jézus Krisztus:

– Aggyák csak ide! – Pétër! vidd ki ezt a halat Jánosnak, mongyad, hogy
ággya mëg!

Pétër kivitte, de mikor begyött, a nagy hallal gyött be, a kit a
halásztú loptak.

Az öregek majd elestek, annyira csudákoztak a szép halonn.

Azt oszt nemsokára mëgsütték, elég lëtt mind az ötyiknek.

Vocsora közbe kënyeret hozott az asszony, de olyan szëgény vót, mint a
főd.

– Pétër! vidd csak ki Jánosnak: ággya mëg!

Pétër a szép nagy kënyeret hozta be.

Az öregëk méj jobban csudákoztak.

A vocsora utánn elévëtt az öreg révész ëgy rossz kancsót, abba vót ëgy
kis bicskanyitogató, avval kínáta mëg Jézusékot, de Jézus nem itt
belülle! azt is mëgáldatta Jánossal; mikor Pétër begyött, vót bor ëgy
nagy kupával, ihattak hasig!

No! arra mán csakugyan elhitték, hogy Krisz tussal mëg a két apostollal
van dógok! allyig mertek szónyi.

Ëcczër az asszony odafordú az ura filihë:

– Hallya-ë, kend! van ott nekünk az a szakajtó aranyunk, në áldatnánk
azt mëg? most, még itt van a Krisztus!?

– De – mondta az öreg nagy hangosann – jó vóna biz a!

Az öregasszony be is hozta mingyá a szakajtó arampézt.

– Ereggy, Pétër, monggyad Jánosnak: ággya mëg azt a kis pézt!

János vót a letjobb szaladó köztök, szalatt a pézzel mingyá. De Pétër
ëgy kicsit kívël maratt.

Aszongya odbe Krisztus:

– Mënnézëm má, oszt mëgáldom magam is, hátha hasznosabb lëssz az én
áldásom!

Kimënt Krisztus is, de mikor a pitarajtóba ért, ő is csak azt nézte,
mére van a másik kettő? Akkor aló! vesd el magad! utánnok a palástba,
ammëg úgy a lába közé verődött, mindég hasra akart benne esnyi.

Sokállották má az öregëk az áldást, kinézëtt az embër: ugyan mit
csináhatnak má?

De ő is úgy látta őköt még ëcczër, akar én! nem vót ott sënkiféli, még
ëgy lélek së.

Szalatt be mondanyi a feleséginek, hogy:

– Jaj! jaj! nincs péz! elvitte a Krisztus! elvitte a Krisztus! még ilyen
zsivány Krisztust.

Aszongya neki a feleségi:

– Në káronkoggyék kend! hát ha a Krisztus adta, a Krisztus elvëtte! mit
ugat kend annyit a Krisztusra?

Bëzzëg nem bánta má a három vándolló legény, akarhogy szitták, csakhogy
a malaszt velëk maratt!

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves. Lejegyzés ideje:
1904. augusztus._



80. Krisztus és Szent Péter.

Mikor Krisztus az embërt teremtëtte, ott kajfërtoskodott[79] mellette
Szent Pétër is.

Kapta magát Szent Pétër, fëlütött benne a ke, fëltëtte, hogy ő is csiná
má embërt.

Csinát is. Nagy hëgyësenn vitte Krisztus elejbe az embërt. De mikor
Krisztus mëllátta, olyant nevetëtt rajta, hogy még a könnyűji is hullott
bele.

– Hát mit nevet? – kérdëzte Pétër.

– Azt, te szërëncsétlen! hogy a fejit mëffordítva tëtted a nyakára!

Pétër elszégyëllëtte magát, hogy nem tud sëmmit, de azután maga is
nevetëtt rajta. De azé nem törte össze, ha odaszót Krisztusnak:

– No! Uram! azé jó lëssz ek kötelesnek!

Igy teremtëtte Szent Pétër a kötelest.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Ragó Jánostól. Lejegyzés ideje:
1904. julius._



81. Ne mindig mondj igazat!

Mikor még Krisztus Urunk a fődönn járt, vele járt Szent Pétër is.

Szent Pétërnek vót ëgy szamara, a kit hordozott ő a vásárra ide-oda, de
mikor árolta, mindég igazat mondott. Elmonta, hogyha kérdëzték: van-ë
valami baja az állatnak? – elmonta, hogy biz a kehës, nem húz, kényës,
hát hogy ëgyszóval nem jó a szamár.

Hogy vëtték vóna mëg!?

Elkezdëtt Krisztusnak panaszolkonnyi, hogy a szamáronn sëhogysë bir
túlannyi, nem tuggya, mé!?

Aszongya neki Krisztus:

– Hát azé nem tudod elannyi, mer igazat mondol rúlla, gyalázod!
Dícsírnyi këll agyba-főbe! nëfé! majd eladod akkor!

Pétër letközelebb úgyis tëtt, oszt minőt csudákozott, hogy elatta!

Innet mongyák azt, ha valaki igazmondásáé rosszú jár, hogy – új járt,
mint Szent Pétër: igazat mondott.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzés ideje:
1904. február._



82. Isten áldása nélkül hiábavaló a munka.

Valamikor, mikor még Jézus meg Szent Péter a földön járt, két asszony
kiment a búzát aratni. Meleg volt, sütött a nap tizedmagával, de a két
asszony vágta a búzát, oda se hederített a hőségnek. Épen javában
aratnak, arra megy Jézus meg Szent Péter. Odaszólnak az egyikhez:

– Adjon Isten jó napot! van-e jó termés!? le lesz-e már?

– Majd csak le lesz már ez! – mondta az asszony.

– Le, fiam, ha a jó Isten segít! – mondta rá Jézus.

– Le lesz már ez, ha nem segít is! – vágta vissza az asszony, mert már
alig volt vagy két lépés a búzája.

– No! majd meglátjuk, – mondta Jézus. Azzal tovább mentek a másik
asszonyhoz, az is már majd a végén volt a dolgának.

– Adjon Isten jó napot! le lesz-e már!?

– Le, ha a jó Isten segít, mindjárt! – mondta az asszony, de csak vágta
tovább a búzát.

– No! fiam! – felelt Jézus, – ez már biztosan le lesz!

Úgy is volt, az első asszony mëg másnap is vágta az életet, a második
meg már akkorra el is felejtette, hogy aratott.

_Eger, Heves vármegye. Ujj Sándor parasztlegénytől. Lejegyzés ideje:
1905. január._



83. A légy meg a bolha.

Ëcczër a légy mëg a bóha elindútak világot próbányi.

Azt kérdëzi a bóha a légytű:

– Hallod-ë, pajtás! mé van nekëd olyan nagy külűszëmed?

Aszongya a légy:

– Hát azé, hogy mikor a kopasz embër fejire szállok, mëgcsípom, oszt ő
haragjába engëm agyonn akar ütynyi, de nem engëm, ha a fejit ütyi mëg,
azonn én olyan jóézűt nevetëk, hogy kidűlled a szëmem is. A sok
nevetéstű van nekëm nagy szëmem!

Ezënn még a bóha is nevetëtt.

Akkor aszongya a légy:

– Hát nekëd, pajtás! mé olyan görbe a hátad?

Aszongya a bóha:

– Hát bíz acs csak attú van, hé! mer én a letnehezebb embërt is fël
birom emelnyi. Ezt tëszi a sok emelgetés!

A légy ezënn olyant nevetëtt, hogy a szëmi méj jobban kidülledt.

_Gyöngyös, Heves vármegye. Emlékezetből. Lejegyzés ideje: 1903.
augusztus._



84. Mit mond a varnyú nyáron meg mit mond télen?

Nyáronn nagyon kényëss a varnyú, csirkehússal, mivel él, oszt hogyha
mëlláttya az útyi micsodát, csak aszongya: Ka-ka! Ka-ka!

De télënn, mikor egészenn sëmmitlen, fëlkeresi a szántófődekënn a
ganajrakást, belevágja az órát, oszt aszongya: Ko-lács! Ko-lács![80]

Illyen az embër akkurát, mint a varnyú!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Néhai édes Atyámtól. Lejegyzés ideje:
1902. január._



85. A kis kakas.

A kis kakas kapirgát, kapirgát, ëcczër kakás lëtt a lába.

Mënt az írëmhe, de az nem akarta letürűnyi.

»Hallod-ë, írëm! türűdd lë lábam kis kakáját, mer mënëk a báránho, oszt
majd mëgësz!« Aszongya az írëm: »ereggy, mit bánom én!«

Mëgy a báránho, eléaggya a panaszszát. »A szëmetënn kapirgátam,
kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhe: türűllye le a lábam!
fenëgettem, hogy maj mëgëszëd të, de ő aszonta rá: »mit bánom!« Ereggy,
oszt ëdd mëg!«

A bárány aszonta, hogy ő nem mëgy.

»Ëdd mëg, bárány, mer mënëk a farkasé!« »Mit bánom én, ereggy!« – monta
a bárán.

A kis kakas akkor mënt a farkasho. »Hallod-e, farkas! a szëmetënn
kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhë: türűllye
lë a lábam! nem türűte. Fenëgettem, hogy maj mëgëszi a bárány. Mëntem a
báránho, hogy ëgye mëg az irmët, aszonta, hogy nem mëgy, montam neki,
hogy elgyövök tëérted, de ő aszonta: »mit bánom én!« Ereggy, oszt ëdd
mëg!«

A farkas is aszonta, hogy ő nem mëgy.

»Ëdd mëg, farkas! mer mënëk a puskáé, oszt mëllő!« »Nem bánom én, de nem
mëk!« – monta nagy fittyen a farkas.

A kis kakas mënt a puskáho. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam
kakás lëtt, mëntem az irëmhë: türűllye le a lábam! nem türűte. Mentem a
báránho: ëgye mëg az írmët, nem ëtte, mëntem a farkasho: ëgye mëg a
báránt, as së ëtte, most elgyöttem hozzád: lődd mëg a farkast!«

De a puska aszonta, hogy ő nem lövi.

»Lődd mëg, puska! mer mënëk a sulyoké!« »Ereggy, mit bánom én!« – monta
a puska.

Akkor mënt a sulyokho. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam
kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a
báránho: ëgye mëg az írmët; nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a
báránt; nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast; nem lőtte! most
elgyöttem hozzád: törd össze a puskát!«

A sulyok aszonta, hogy bizon nem töri ő.

»Elmënëk a tűzé, oszt mëgéget! törd össze!« »Nem töröm ën!« – monta
újfënt a sulyok.

A kis kakas elmënt a tűzhö. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam; a lábam
kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte! mëntem a
báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a
báránt! nem ëtte; mëntem a puskáé: lőjje mëg a farkast! nem lőtte;
mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; most má hozzád
gyüttem: égesd mëg a sulykot.«

De a tűz is csak aszonta, hogy ő nem égetyi.

»Égesd mëg, tűz! mer elmënëk a vízé!« »Ereggy, mit bánom én!« – monta a
tűz.

A kis kakas mënt a vízhë. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam
kakás lëtt; mëntem az irëmhe: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a
báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a
báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte;
mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhö:
égesse el a sulykot! nem égette; mos má hozzád gyöttem, ócsd el a
tüzet!«

A víz mëg kötte magát: ő nem mëgy!

»Ereggy, víz! mer mënëk a bikáé!« »Ereggy!« – monta a víz.

Mënt is a kis kakas. »Hallod-ë, bika! a szëmetënn kapirgátam,
kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam!
nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az irmët! nem ëtte; mëntem a
farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a
farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte;
mëntem a tűzhő: égesse mëg a sulykot! nem égette; mëntem a vízhe: ócscsa
el a tüzet! nem mënt; mos má hozzád gyöttem: idd mëg a vizet!«

De a bika ën nagyot bődűt, hogy ő nem iszsza.

»Bika! idd mëg a vizet, mer mënëk a mészárosé!« »Ereggy, Isten hírivel!«
– monta a bika.

A kis kakas mënt a mészárosho. »Hallod-ë, mészáros! a szëmetënn
kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye
lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte;
mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje
mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem
törte; mëntem a tűzhő: égesse mëg a sulykot! nem égette; mëntem a vízhë:
ócscsa el a tüzet! nem ótotta; mëntem a bikáho: igya mëg a vizet! nem
itta; most má, mészáros! hozzád gyöttem: öld mëg a bikát!«

A mészáros ölte a bikát, bika itta a vizet, a víz ótotta a tüzet, a tűz
égette a sulykot, a sulyok törte a puskát, a puska lőtte a farkast, a
farkas ëtte a báránt, a bárány ëtte az írmët, az írëm a kis kakasnak
lëtürűte lába kis kakáját!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól Lejegyzés
ideje: 1904. január._



86. Hogy mentem én mennyországba?[81]

Hát azt tuthassátok tik is, hogy az én apámnak száz járás főggyi vót mëg
hogy hat ökör járt ki az udvarábú. Gazdagok vótunk mink. Szükségët nem
szënvedtünk, az, hogy néha ëgy harapás kënyér së vót a házunkná, nem vót
nagy baj, mëgesëtt má a sokkal szëgényebbekné is, mint mink vótunk.

Hát ëcczër is olyan bővibe vótunk a kënyérnek, hogy az anyám nem tudott
mibű sütyni. Écsapám veszekëdëtt, hogy ott a hambár, tele búzával, oszt
olyan gyámoltalanok vagyunk, hogy még sajtalan bogácsát së tud sütynyi
az anyánk.

Nem tuttam hallgatynyi, ha écsapám veszekëdëtt, befogtam a hat ökröt,
rátëttem a szekerre tizënkét zsák buzát, oszt elindútam a malomba,
écsapámék mëg mëntek a Budahátra szántanyi.

Hát a hogy mënünk az útonn, tudhassátok, hogy még abba az időbe Abanyonn
nem vót csinátút, a Laskóná a hat ökör a szekerrel elakatt. Olyan sár
vót, hogy az ökör mës së birt mozdúnyi.

Micsinállyak má? otthagygyam a búzát, oszt győjjek haza ököré? nem
birtam okos lënnyi benne. Ëcczër csak eszëmbe jutott, hogy isz’ láttam
má én ezt másoktú is: kifogtam az ökröt, a szekerrű lëhántam a búzát, az
ökröt fëlraktam a szekerre, a zsákokot mëg befogtam a járomba. Ha
némëllyik kötelőczködött, olyant vágtam a hátára a járomszöggel, hogy
mingyá mëszszelidűt!

Akkor elévëttem az ökörhajtó ostort, végignyútottam rajtok, úgy kihúzták
az én szekeremët a sárbú, mintha ott së lëtt vóna.

No! hál’ Istennek! eggyig má vótunk!

Akkor lëhajingátam az ökröt, a zsákokot fëlraktam vissza, oszt
ballagtunk a malomba. Ott köszönök, aszongya a mónár, hogy várjak ëgy
kicsit, mer a malom nincsen itthonn, odavan eprésznyi!

Hű! a kutyafitta! – mondtam magamba, – mit csinálok én most? Hát azt
csinátam, hogy elmëntem, mëgkerestem a malmot! Ott ëtte az eprët ëgy
nagy fa tetejibe. Montam neki, hogy győjjék lë, mer hat a beteg, hét a
halott, oszt sihetëk! De csak a vállát húzogatta, oszt aszonta, hogy
aggyig ő nem gyön, méj jó nem lakik!

Mit vót mit tënnëm? – vártam. Ott átam má sokáig, de més së gyött lë.
No! – mondok magamba, – engëm në tëgyék bolondá! Az ostort a kezembe
hortam, kaptam magam, lëszúrtam a fődbe, oszt fëlmëntem én is. Eprészëk,
mondok, én is!

Jólaktam oszt otfël a malommal ëgyütt.

Ëcczër má oszt a malomnak së këllëtt az epër. Aszonta, hogy mëhetűn!

Lë is gyöttünk, má fël is tëttem a garadra a búzát, mikor eszembe
jutott, hogy hát az ostorom!?

Kerestem mindënütt, de rá nem birtam akannyi.

Eccër csak mëppillantottam ëgy nagy jegënyefánn, ott lógott az ostorom a
tetejibe. De a nyelit nem láttam.

Hát akkor mongya a mónár, hogy táng a szëmitű nem láttya, hogy a
jegënyefa vót a kend ostornyeli? – Akkor néztem csak mëg jó! hát a
disznókutya úgy elámitott, hogy csak akkor ösmertem rá. Ez a! csakugyan
ez a! az én ostorom nyeli! oszt hogy mëgnyőtt! Tele vót má galylyal mëg
levellel, a dërëka mëg olyan vastag vót, allyig birtam két kézzel
átérnyi!

Má, mondok, az ostorom més së hagyom itteng!

Fëlmásztam a fára. Útközbe mëg eszrevëttem, hogy tele van az a fa
seregélyfészëkkel, fogtam magam, mëgóttam a gatyám madzagját, oszt arra
kötözgettem a seregélyëkët lábokná fogva. Gondoltam, hogy maj mëssütyi
otthon écsanyám, jó lëssz vocsorára! Mikor mán elëget kötöztem fël,
mëntem tovább az ostoromé.

De láttyátok-ë, micsinát velem az a disznófogonású seregély? A hogy
másztam fëlfele, az ágak, galylyak verdësték őköt, eszre së vëttem,
mikor elszátak velem a fárú. Szátak velem a Laskó[82] irántyába. Abba
mëg mosott a sok asszony. Mikor engëm mëlláttak, mind csapdosta össze a
kézit, oszt elkezdte kiabányi: deó grácziász! deó grácziász! De én úgy
értettem, hogy: te, ódd mëg a gatyád! te, ódd mëg a gatyád!… Hát nem
tudom, mé kéritëk! mëgóttam oszt nekik. Ez épenn a Laskó fëlëtt vót.

Mikor a gatyám mëgóttam, no! csak gondollyátok-ë, mi történt velem? még
olyant! A seregélyek a gatyámmal elszátak, én mëg zu! be a Laskóba! Ki
is üttem a farom csimájával a vizbű olyan halat, hogy három szeker së
birta haza Besenyőre!

Allyig birtam onnat a malomho vánszorganyi.

Ott mëm má vártak javába. A liszt régënn mëv vót pitléve.

Befogtam, oszt gyöttem haza.

Itthonn kérdëzte écsapám, hogy: no! fiam! mit hoztá?

– Mitacskot!

Ű! fiam! de jó mëffelelté apádnak, oszt vágott úgy filtövönn, hogy mém
mos së vënném fël ëgy ötvenesé!

Ott bőgtem odbe a sutba. Ëcczër csak kérdëzi écsapám:

– Hány óra?

– Ëgyik së hánnya a másikát! – szótam nagy mérgesenn a sutbú.

Écsapám mëmmëg jó eldahutolt.

Vót oszt magam mé jó kibőgnöm!

Má este vót, mikor kimëntem a konyhába. Écsanyám épen a gomolyát gyúrta.
A hogy gyúrta, a hogy gyúrta, az ajtón csak szalatt be ëgy farkas.
Écsanyám nem fét tűlle, csak fogta a filit, oszt gyömöszölte be a
gomolyába. Azutánn oszt én së fétem!

Écsanyám még gyúrta a gomolyákot, de mink mán lëfeküttünk, mer écsapám
aszonta, hogy rëggel jókor lëmënnyünk Tepére,[83] vágjuk má lë azt a kis
sarnyút, në vénüllyék mëg a naponn!

Fël is keltünk jókor. Écsanyám betëtt a tarisznyánkba ëgy fékënyeret mëg
ëgy gomolyát, avval elindútunk.

Mikor lëértünk, lëpakoltunk a kocsirú, hát én aszontam az embërëknek:

– Embërëk! nem vóna-ë jó, most mingyá kënyereznyi? Ha most elvettyük a
gongyát, akkor egész nap kaszáhatunk!

Az embërëk aszonták, hoj – jó van!

Én vágtam ëgy kis sarnyút alánk, oszt lëültünk kënyereznyi. A kaszák mëg
csak úgy vótak körülöttünk szanaszét.

Kivëttem a tarisznyábú az ennyivalót ëcs csëppig avval a szándékkal,
hogy nem hagyunk mink abbú ësz szikurdumot së!

Letelőször is a gomolyáho nyútam.

A hogy fëlszegëm, hát ëgy nagy lompos farkas csak kiugrik belűlle
(écsanyám felejcségbű azt a gomolyát atta ide), el akar szalannyi. De a
fara beleakatt ëgy kasza hegyibe, oszt úgy ugrát végig a farkas mëg a
kasza a sarnyúfődönn, úgy, hogy mikor mënnéztük, hogy mit csiná az a
farkas, akkorára úgy össze-vissza rángatódzott a kaszával a fődönn, hogy
a sarnyúbú ëcs csëpp së vót lábonn.

Hogy mëgörűtünk mink ennek!

Aszondom oszt az embërëknek, hogy:

– Láttyák-ë, kentek! de jó hogy elébb kënyereztünk, nekünk estyig
mëttartott vóna vágnyi, igy mëg má lë van. Együnk sebësenn, oszt
dologra.

Mikor mëgëttünk, akkorára a sarnyú mëszszáratt, úgy, hogy ëgënyest
gyűtenyi mëg boglyáznyi lëhetëtt.

Én raktam a boglyát, a többiek mëg ki gyűtött, ki adogatta nekëm fël a
villával.

Hát jó nagy boglyát raktam! mikor má ëcs csëpp së vót odalë, egészenn az
égig ért.

Gondolkoznyi kezdtem: hogy mënëk én lë innet? mére? de nem tuttam a
móggyát kitanányi.

Ëcczër csak eszembe jutott, hogy lakik nekëm az égbe ëgy nagynéném, mos
közel vagyok hozzá, mondok, mos mëllátogatom.

Nem törtem rajta a fejem sokáig. A garádics épenn előttem vót, csak
ráléptem, oszt mëntem. Hanem nagy az a mënnyország, az embër könnyenn
eltévedhetne benne, én së tanátam mëg mingyá a Kata néném házát.

Az útonn kérdëztem ëgy kis gyerëkët, hogy tuggya-ë, hun lakik az én Kata
néném? Aszonta: maj mëmmutatom!

El is vezetëtt szépenn.

Benyitok hozzá, hát épenn a pitarba lëncsét válogatott Kata néném.
Odaköszöntem neki, oszt mëmmontam, hogy ösmer-ë még engëm, Kata néném?

– Hát honnë ösmernélek! hát hun jársz të itt, hé!? Ülly má lë no,
lelkem! ülly má lë no! elfárattá, úgy-ë!

Oszt úgy összeölelt, összecsókolt, azt hittem, hogy fébe së akarja
hannyi.

Kérdëzősködött osztang, hogy hogy van écsapám? écsanyám? még kentëkët is
kérdëzte, de kentëkrű nem tuttam mit szónyi, akkor odavótak a
Tiszahátonn.

Hát ott tartózkodtam én igën úgy három napig, nagyon jó mënt az idő, még
alunnyi së tuttunk, annyit beszégettünk.

Nëgyennapra oszt én mondtam Kata nénémnek, hogy mënnék má haza, mer sosë
gondollyák, hun járok.

Elbúcsúzkottunk, oszt gyöttem. De mikor a garádicsrú lënéztem, a nagy
boglya olyan kicsi lëtt, annyira lësüppedt, hogy allyig lácczott.

Vakartam a fejem. Hogy mënëk én most haza? Lë nem ugorhatok, mer kitörik
a nyakam, innet mëg út nem visz lë. Hát kíntelen-këlletlen vissza
këllëtt mënnyi a nagynénémhë tanácsé.

Mikor benyittam hozzá, mém most is nevethetëm, aszonta:

– Tán itt felejtëtted a dohánzsaczkódot?

– Nem felejtëttem én, Kata néném! ha nem birok innet lëmënnyi, a boglya,
a minn idáig fëljuttam, olyan kicsi lëtt, hogy nem lácczik abbú annyit
së, mint ëgy lëesëtt mákszëm!

De nagyonn el vótam szomorodva.

Aszongya arra Kata néném:

– No! maj segíjjünk a bajonn! Van még ëgy kila[84] korpám, majd fonnyunk
abbú kötelet, oszt lë birsz jutynyi.

Úgy is vót. Mëssodrottuk mink a korpát kötelnek, de nem vát be. Mer
ëgyrétësenn nem ért lë a fődre, kétrétësenn mëg még össze is gyűrődött a
fődönn. Szóval nem vót elég hosszú. Korpája mëg má nem vót a nénémnek! –
Mit csinályum má!?

A néném azt is kitanáta.

A szomszédtú lopott ëgy véka korpát még, azt a kötelhë hozzásodrottuk,
így oszt vót kötelünk, a főgyig érő.

Elbúcsúzkottunk újfënt, én mëg ereszkëttem lëfele.

Még az igaz korpánn gyöttem, csak vót valahogy, de mikor a lopott
korpábú sodrott kötelhë értem, törje ki a rossz! lëszakatt alattam.

Én mëg estem, estem lëfele. A boglya tövibe vót ëgy nagy kő, arra estem.
Úgy mëg tanátam ütnyi az ülepëmmel, a kő mingyá czikrát hajított,
olyant, hogy az egész boglya lëégett rúlla.

Igy kerűtem vissza a mënnyországbú.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Vasas Palkó parasztgazda.
Lejegyzés ideje: 1903. deczember._



87. Tréfás mese.

Gyerëkkoromba écsanyám kikűdött a libát őrzenyi, de én elaluttam, a liba
elveszëtt, écsanyám mëg jó mëvvert, oszt elkergetëtt hazúrú.

Én mëg mëntem, mëndëgétem, olyan hideg vót, majd mëffattam. Rám akatt
két betyár. Az ëgyik aszonta: »öllyük mëg!« – de a másik fogott
mellettem, aszonta, hogy: »në öllyük mëg! tëgyük ëgy hordóba!« Úgy is
vót. Betëttek ëgy hordóba. Azutáng fogtak ëgy farkast, annak a farkát
begyugták a lyukonn, én mëg nem tuttam, hogy micsoda? csak mëffogtam. A
farkas mëg szalatt, szalatt, mës së át a házunkig.

Igy gyöttem én haza!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904. január._



88. Az egyszeri lyány meg a halál.

Vót a világonn ëgy embër mëg annak ëgy lyánya.

Az az embër ëcczër elmënt a vásárra, a lyány magába maratt. Monta az
apjának, hogy »ha kend elmëgy, én kivel hálok? magamba félek!« »Hát,
lyányom! hí valakit, oszt majd nem fész!«

Úgy is vót. Az embër elmënt, a lyány magába maratt.

Estefele kiáll a kapuba, elkezgyi: »Hé, valaki! gyere velem hányi!«
Messzirű odaszól ëgy hang: »tëgyé fël vizet!«

A lyány mënt a konyhára, tüzet rakott, fëltëtte a vizet. Várta, hogy maj
csak gyön má valaki. De nem gyött. Mëgúnta a várakozást, kiállott a
kapuba mëgint. »Hé! valaki! gyere velem hányi!«

A hang most aszonta: »öncsd a teknőbe!«

Beleöntötte, de a »valaki« mém mos së gyött.

Mëgint kiáll a lyány. »Hé, valaki! gyere má velem hányi!« A hang közerrű
aszongya: »mënëk!«

Má a másik pillantásba a pitarba vót a sárgalábú halá. Odamëgy a
teknőhö, a vizbe tëszi a lábát, aszongya a lyánnak: »gyere ide, lyányom!
mosd mëg a lábamot!« A lyány odament, mosta is, de nagyon sárgállotta a
lábát. »Ennye, bácsi! de sárga a maga lába!« Aszongya rá a halá:
»bizony, lyányom! sok sírba besoppatt má a!«

Mikor a lábával végezëtt, aszongya a halál: »mosd má mëg, lyányom! a
körmömöt is!« A lyány azt is mëmmosta, de azt is rëttentő sárgának
látta. »Ennye, bácsi! de sárga a maga körmei!« »Bizony, lyányom! sok
halottakot kikapart má a!«

A hogy a körmit megmossa a lyány, aszongya a halá: »gyere má lyányom!
mosd mëg a fogamot is!« A lyány mosta azt is, de az még sárgább vót,
mint a lába, vagy a körmi. »Ennye, bácsi! de sárgás a maga foga!«
Aszongya rá a sárgalábú halá: »bizony, lyányom! sok halottakot is
bekapott má a! Ham! tégëd is bekaplak!«

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés
ideje: 1904 január._



JEGYZETEK.

=1. Este, Éjfél mëg Hajnal.= A főthémát illetőleg l. Gaal 1. 77. l. Die
Speckfestung.

Gaal 2. III. k. 46. l. Három királyleány.

U. o. III. k. 72. l. A szalonnavár.

Majláth 3. 187. l. Vas Laczi.

U. o. 318. l. A rózsát nevető herczegnő.

Erdélyi 1. III. k. 319. l. Juhász Palkó.

Arany 130. l. Fehérlófia.

Merényi. D. I. k. 98. l. Világszép Sárkány Rózsa.

Kriza. l. 436. Mirkó királyfi.

M. N. Gy. VI. (Vikár) 335. l. Lófia Jankó.

U. o. 343. l. Medve Jankó.

M. N. Gy. VII. (Majland), 489. l. Hajnal, Vacsora és Éjféle.

Nyr. II. k. 370. l. Mese a Lófi Jankuru.

U. o. VII. k. 37. l. A veres juhocska.

Kálmány: Sz. II. k. 115. l. Tehén fijú, szép vitéz Jankó.

Istvánffy. 11. l. Babszem Jankó.

Pintér. 67. l. Juhaczi Pétërreő mëg a Heecsin szakállaó ördögreő.

U. o. 120. l. A sëteet ország királyáraó.

A teherbeesés csodáját illetőleg:

Gaal 1. 313. l. Dér rothe Hund.

U. o. 364. l. Dér Schlangenprinz.

Gaal 2. II. k. 29. l. Nemtudomka.

U. o. III. k. 81. l. Babszem Jankó.

U. o. 86. l. A kigyó királyfi.

U. o. 112. l. Kökény Matyi.

U. o. 186. l. Könnykeresztség.

Erdélyi 2. 42. A mosolygó alma.

U. o. 87. l. Az aranyhajú ikrek.

U. o. 155. Tamás kocsis.

Merényi. E. I. k. 5. A kígyóbőr.

U. o. 83. l. Vízi Péter és Vízi Pál.

Merényi: S. I. k. 149. l. Az aranyfogú testvérek.

Nyr. VII. k. 37. A veres juhocska.

Kálmány: Sz. I. k. 126. l. Gyöngyike.

Pintér. 67. l. Juhaczi Péterreő stb.

U. o. 163. l. Mesë jë szëgeeny embërreő mëg ezeő juhászáraó.

Ezeken kívül l. még ezen gyüjtemény 1., 23., 33., 38., 40., 42., 47.,
58. és 65. sz. meséjét is! M. N, T. II. Cosquin I. és LII. Köhler
292–296. és 543–446. A vak házaspár szemeinek visszatételére nézve v. ö.
a 13. sz. Vörös vitéz cz. mese hasonló részletét a 104. l. s
mindakettőhöz l. a Gesta Romanorum 76. fej. és Grimm 118. meséjének
jegyzetét.

=2. A feneketlen kút.= L. ezen gyüjtemény 1. sz. meséje irodalmát.
Továbbá:

Merényi: S. I. k. 1. l. Az ólombarát.

Nyr. V. k. 419. l. czím nélkül.

Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A Tűz madár.

U. o. II. k. 118. l. Tündérszép Ilona.

Istvánffy. 86. l. Hamupipőke.

=3. A kis rák.= L. ezen gyüjtemény 1. sz. meséjét s a hozzá írt
jegyzetet. Továbbá az elkárhozott királyleány megváltására nézve:

Gaal 2. I. k. 104. l. A szökött katona.

U. o. 138. l. A zöld dragonyos.

U. o. II. k. 214. l. Egy szegény halászról.

U. o. III. k. 133. l. Kincskeresők.

Erdélyi 2. 20. l. A fekete kisasszony.

U. o. 26. l. Az elátkozott királykisasszony.

U. o. 105. l. János vitéz.

Merényi: S. I. k. 202. l. A mészároslegény.

Nyr. I. k. 376. l. Az elátkozott borbély.

U. o. XVII. k. 278. A huszárkatona meg Fejér Rozália.

U. o. XVIII. k. 186. l. Az opsitos katona.

U. o. XVIII. k. 234. l. A kis sündisznó.

U. o. XXVIII. k. 418. l. A fekëte kiráj-kisasszony.

Kálmány: Sz. I. k. 134. l. Az elkárhozott leány.

U. o. I. k. 135. l. A cigány kiráj.

Istvánffy. 97. l. Bolondos Jankó meg az ördög.

Pintér. 133. l. A feesz kereseő.

=4. A tetejetlen fa.= Majláth 3. 225. l. Tündér Ilona Erdélyi 1. III. k.
241. l. A pelikán madárról.

U. az 2. 7. l. A hajnalkötöző királyfi.

Merényi: D. I. k. 3. l. A három aranygyűrű.

Merényi: S. II. k. 1. l. Szép Miklós.

Nyr. VI. k. 370. l. A nagy fa meg a kanászgyerek.

U. o. XIV. k. 375. l. Kirájmese.

Kállmány: Sz. I. k. 131. l. A beteg király.

M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 320. l. Jankó.

U. o. VII. k. (Majland.) 435. l. Borsszemvitéz és szép Julia, a ki erdőt
ződít és fűvet virágoztat.

U. o. 489. l. Hajnal, Vacsora és Éjféle.

L. még ezen gyűjt. Rózsa és Viola cz. meséjét s a hozzá írt jegyzetet.

=5. A Hollóferjős király.= L. e gyüjt. 4. sz. meséjét s annak irodalmát.
Továbbá:

Gaal 2. I. k. 111. l. A testvéri átok.

U. o. II. k. 214. l. Egy szegény halászról.

U. o. III. k. 234. l. Halászmese.

M. N. Gy. VII. (Majland.) 467. l. Átkozott rucza.

A Hollóferjős név alighanem a bibliai Holofernes elferdítése.

=6. A kis kondás.= Költői tárgya miatt is figyelmet érdemel.
Turandot-féle tipus.

=7. Csinos Ágrágyi.= Majláth 3. 187. l. Vas Laczi.

U. o. 343. l. Pengő.

Erdélyi 1. III. k. 225. A három királyfi, a három sárkány és a vasorrú
bába.

Merényi: D. I. k. 98. l. Világszép Sárkány Rózsa.

Merényi: S. I. k. 1. l. Az ólombarát.

U. o. I. k. 149. Az aranyfogú testvérek.

Nyr. VIII. k. 375. l. Cserneki.

U. o. XXIX. k. 534. l. A szép királyfi.

Kálmány: Sz. III. k. 160. l. Nap, Hold, Csillag kiszabadítása.

Pintér. 120. l. A sëteet ország királyáraó.

Az Ágrágyi névben az Árgirius királyfi nyomát sejthetni.

=8. Az aranykőles.= L. e gyűjtemény 2. sz. meséjét s az ennek
jegyzetében felsorolt meséket. Továbbá: Gaal 1. 77. l. Die Speckfestung.

Gaal 2. I. k. 138. l. A zöld dragonyos.

U. o. III. k. 72. l. A szalonnavár.

Majláth 3. 49. l. A három királyleány.

Erdélyi 1. II. k. 367. l. Hamupipőke.

Erdélyi 2. 26. l. Az elátkozott királykisasszony.

V. ö. Apor: Metamarphosis Transsylvaniae. Kiadta Kazinczy G. 1863. M.
Tud. Akadémia. 380. l. [M. N. T. III. B.]

=9. A próbára tett királyfi.= L. Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A Tűzmadár.
V. ö. a Bucsánszkynál megjelent Vénusmadár cz. ponyvairodalmi termékkel.

=10. Hamupipőke.= L. Erdélyi 1. II. k. 355. l. A három királykisasszony.

Nyr. XII. k. 524. l. A bába és az öreg ember.

U. o. XXIV. k. 189. l. A Hamupipőke. [M. N. T. III. A.]

=11. Királylánya Euczella.= L. a 10. sz. mesénél fölsorolt irodalom
mellett még:

Gaal 2. II. k. 133. l. Hamupepejke.

U. o. III. k. 15. l. Egy tátosról.

Merényi: E. II. k. 4. l. A Hamupipőke.

Arany. 211. l. Zsuzska és az ördög.

Nyr. III. k. 279. l. Mese a Hëlënárul.

U. o. XVIII. k. 330. A gyikiñfonyó.

Pap. 75. l. Hamishitű Jancsi.

Istvánffy. 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány.

Pintér. 91. l. Mesë.

M. N. Gy. VI. (Vikár.) 320. l. Jankó.

Ezeken kívül l. még a gyüjteménynek 42. és 43. sz. meséit s a hozzájuk
írt jegyzetet.

=12. A tollas ördög.= L. Gaal 2. II. k. 115. l. A szerencsés óra.

U. o. III. k. 23. l. A pelikán király.

Majláth 3. 98. l. A két testvér.

Erdélyi 2. 175. l. Jézus mondásának teljesedni kell.

M. N. Gy. III. k. 319. l. Szerencsének szerencséje.

Nyr. X. k. 40. l. czím nélkül.

Istvánffy. 1. l. Az elátkozott ember. [Gomme 40. Gesta Romanorum 20.
Grimm 29. jegyz.]

=13. A Vörös Vitéz.= Besenyőteleken és vidékén nagyon kedvelt typus. Egy
itt nem közölt változatának szenvedő és diadalra jutó hőse: Szent Jobb
(sic!).

L. Gaal 2. II. k. 100. l. A buzogányos gyermek.

U. o. II. k. 156. l. Esztendőre ilyenkor.

Erdélyi 1. I. k. 459. l. A három királyfi.

Erdélyi 2. 7. l. A hajnalkötöző királyfi.

Merényi: E. I. k. 83. l. Vízi Péter és Vízi Pál.

Merényi: D. II. k. 73. l. A szegény ember tizenkét fia.

Merényi: S. I. k. 95. l. A Jófiú.

Kríza. 406. l. A vadász királyfiak.

Nyr. IV. k. 231. l. A két testvér.

U. o. VIII. k. 466. l. Farditottfejű Jánas.

U. o. IX. k. 231. l. A csudaerős kirájfi.

U. o. XVII. k. 377. l. A hamis testvírëk.

U. o. XVIII. k. 186. l. Az opsitos katona.

Ethnographia. III. k. 87. l.

Istvánffy. 107. l. A sárkányölő királyfi.

M. N. Gy. VII. (Majland.) 489. l. Hajnal, Vacsora és Éjféle.

[A Vörös Vitéz ármánya s a kivágott nyelv epizódja már a Gellért-legenda
Csanád-epizódjában és a Tristán-mondában is megvan, sőt már az ókori
Peleus-mondában is l. Apollodoros III. 313. Köhler 399. l.]

=14. A Vörös Vitéz (változat).= L. e gyüjt. 13. sz. meséjét s az ennek
jegyzetében fölsorolt irodalom mellett még a sorsváltozást mutató
jelekre nézve a következőket:

Erdélyi 1. III. k. 241. l. A pelikán madárról.

Gaal 2. I. k. 159. l. A kővé vált királyfi.

U. o. III. k. 1. l. A Vénus madara.

U. o. III. k. 52. l. Zöldike. A sorsváltozást itt is, mint e gyüjt.
Gyöngyharmat János cz. meséjében, az ibolya kinyilása jelzi.

Merényi: E. I. k. 83. l. Vízi Péter és Vízi Pál.

Merényi: S. I. k. 149. l. Az aranyfogú testvérek.

Kriza. 418. l. Rózsa vitéz.

Nyr. XXI. k. 382. l. A níty testvér. L. még e gyüjt. 33., 49., 50. és
58. sz. meséit. Az Igazság és Hamisság thémájáról szóló irodalmat l.
alább az Igazság és Hamisság cz. meséhez írt jegyzetben. [A főthémát
illetőleg l. Coquin XIX. sz. meséjének jegyzetét.]

=15. A tüzes ökör.= A rávonatkozó irodalom egy részét l. e gyüjt. 13.
sz. meséjénél; továbbá:

Gaal 2. II. k. 133. l. Hamupepejke.

U. o. II. k. 156. l. Esztendőre ilyenkor.

Majláth 3. 343. l. Pengő.

Erdélyi 2. 7. l. A hajnalkötöző királyfi.

Merényi: E. II. k. 189. l. A szegény ember és az obsitos.

Kríza. 406. A vadász királyfiak.

Nyr. XXII. k. 331. l. A szegény ember meg a keresztkomája.

=16. A vasfejű farkas.= A kigyóval tett jócselekedet motivumának
irodalmát l. alább e gyüjt. A Vargagyerek stb. cz. meséhez írt
jegyzetben. A főthémát illetőleg pedig:

Gaal 2. III. k. 169. A szerencsés vándorlegény.

Arany. 38. l. A veres tehén.

M. N. Gy. II. (Török). 375. l. A vasfejű ember.

Kálmány: K. II. k. 204. l. A grif madár.

U. o. II. k. 214. l. A puskás.

M. N. Gy. VII. (Majland.) 524. l. A házasodni akaró királyfiú. [A
segédállatokra nézve l. Köhler 303. l.]

=17. A Szélördög.= A tetemőrzés motivumát illetőleg l. e gyüjt. 15. sz.
meséjét s a hozzá jegyzett irodalmat; az asszonyrablás motivumára nézve
pedig ugyancsak ezen gyüjt. 4. sz. meséjét s annak irodalmát. Ezeken
kivül:

Gaal 2. II. k. 188. l. A szalmakirály.

Erdélyi 1. III. k. 225. l. A három királyfi, a három sárkány és a
vasorrú bába.

Erdélyi 2. 63. l. A szalmakirály.

Majláth 3. 343. l. Pengő.

Merényi: E. II. k. 189. l. A szegény ember és az obsitos.

Merényi: S. I. k. 1. l. Az ólombarát.

U. o. I. k. 149. l. Az aranyfogú testvérek.

Kríza. 406. l. A vadász királyfiak.

Nyr. VIII. k. 375. l. Cserneki.

Az erőnek titkos úton való elvételére nézve l. még ezen gyüjt. 2. és 7.
sz. meséjét. [A királyfiak »pádis« neve keleti meseforrásra mutat.]

=18. A szárnyas farkas.= Az asszonyrablás motivumára nézve l. e gyüjt.
7. sz. meséjét s a hozzá írt jegyzetet.

=19. Rózsa meg Viola.= A stereotyp hármas próbára nézve l. e gyüjt. 7.
sz. meséjét s a hozzá írt jegyzetet. Továbbá:

Gaal 1. 53. l. Die gläserne Hacke.

Gaal 2. III. k. 35. l. Ördög leánya.

U. o. III. k. 155. l. A hatalmas síp.

Majláth 3. 225. l. Tündér Ilona.

Erdélyi 1. II. k. 359. l. A három testvér.

U. o. III. k. 218. l. A király és az ördög.

U. o. III. k. 241. l. A pelikán madárról.

Erdélyi 2. 79. l. Több hétszer esküdni, mint egyszer.

Merényi: E. II. k. 65. l. Az aranyhajú kertészbojtár.

U. o. II. k. 169. l. A mostoha leány és az édes leány.

Merényi: D. I. k. 3. l. A három aranygyűrű.

U. o. II. k. 49. l. Ráró Rózsa.

Merényi: S. I. k. 63. l. A török zultán fia.

U. o. II. k. 1. l. Szép Miklós.

Arany J. Rózsa és Ibolya cz. költ.

Arany. 69. l. Ráadó és Anyicska.

M. N. Gy. III. k. 350. l. A két borsökröcske.

Nyr. XVII. k. 426. l. Rudolf meg Rudinca.

U. o. XXVIII. k. 42. l. A vasórú banya.

Pintér. 79. l. Az ifjitaó madarraó.

U. o. 100. l. Mesë jë kiráraó mëg ezeő juhászáraó.

Egyike a népnél is legszélesebb körben ismert meséknek. [A mese elején
szereplő ördög Plútódrómó neve az iskolai dráma behatására vall. A
mesetypust illetőleg l. Hahn és Gomme 27. sz. A külföldi párhuzamokat
legteljesebben l. Köhler 161–175. l., ahol különösen az üldözés közben
való átváltozások és a menyasszony elfelejtésének motivumára számos
utalás található. V. ö. még Gonzenbach 14. Grimm 113. és 193. Cosquin
32. sz. meséjének jegyzetét.]

=20. Miska meg Juliska.= L. ezen gyűjteménynek 19. sz. meséjén s a hozzá
írt jegyzeten kívül még:

Gaál 2. II. k. 188. l. A szalmakirály.

Kriza. 395. l. Szép Palkó.

U. o. 465. l. Halász Józsi.

Nyr. XVII. k. 377. l. A hamis testvírëk.

L. még e gyüjtemény 21. sz. meséjét is.

=21. A zöldszakállú király.= L. a 19. és 20. sz. mesét s a hozzájuk írt
jegyzetet. Továbbá az eligért gyermek motivumát illetőleg:

Gaal 1. 53. l. Die gläserne Hacke.

U. o. 127. l. Fischermárhchen.

Gaal 2. II. k. 214. l. Egy szegény halászról.

U. o. III. k. 234. l. Halászmese.

Erdélyi 1. III. k. 218. l. A király és az ördög.

Merényi: D. II. k. 49. Ráró Rózsa.

U. o. II. k. 127. l. A száz pár körtve és alma.

Kriza. 477. l. Megölő Istéfán.

Nyr. XV. k. 569. l. Az öreg Pilinkó.

Pintér. 155. l. Az ördögreő mëmëg ë kiráraó.

[Gomme 10. Hahn 8. typus. Köhler 308. l. Grimm 92. sz. meséjének jegyz.]

=22. Oda ért, a hová a mádi zsidó.= A három napig tartó szolgálat és
háromszoros feladat motivumait l. a 19. és 20. sz. mesében s a hozzájuk
írt jegyzetben. Továbbá:

Gaal 2. II. k. 188. l. A szalmakirály.

U. o. III. k. 94. l. A bűbájos lakat.

U. o. III. k. 116. l. A tündérgyűrű.

Erdélyi 2. 63. l. A szalmakirály.

Majláth 3. 343 l. Pengő.

Merényi: E. I. k. 5. l. A kígyóbőr.

Merényi: S. I. k. 63. l. A török zultán fia.

Arany. 258. l. Gagyi gazda.

Nyr. III. k. 179. l. Mese egy czigánylegényről.

U. o. X. k. 526. l. A kis Cziberda.

U. o. XV. k. 40., 89. ll. A csodálatozs gyűrű.

U. o. XVI. k. 277. l. Szegíny embör szúszékcsináló.

U. o. XXXII. k. 402. l. A csudatáska.

Istvánffy. 43. l. A szegény asszony fia.

Ez a mesénk – a végéből kitetszőleg – szövegromlást mutat. [Az
Aladdin-typus változata; l. Gomme 50. Köhler 63., 437. és 440. l.
Clouston I. 314., 470.]

=23. Hajnal János.= L. Gaal 2. I. k. 23. l. Balga Tamás.

U. o. II. k. 54. l. Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona.

U. o. III. k. 15. l. Egy tátosról.

U. o. III. k. 23. l. A pelikán király.

Majláth 3. 49. l. A három királyleány.

U. o. 225. l. Tündér Ilona.

Erdélyi 2. 47. l. Nemtudomka.

U. o. 155. l. Tamás kocsis.

U. o. 175. l. Jézus mondásának teljesedni kell.

Merényi: E. II. k. 4. l. A Hamupipőke.

Merényi: S. I. k. 95. l. A Jófiu.

Arany. 115. l. Az ördögszerető.

Nyr. II. k. 421. l. cz. n.

U. o. VIII. k. 280 l. A királyfi felesége.

U. o. VIII. k. 328. l. Az ördögszerető.

U. o. XXII. k. 475. l. Akit az ördög szeretett.

U. o. XXIV. k. 332. l. Az ördögszerető.

U. o. XXIV. k. 429. l. A koszos csikó.

M. N. Gy. I. (Arany-Gyulai) 501. l.

U. o. VI. (Vikár.) 320. l. Jankó.

Pap. 75. l. Hamishitű Jancsi.

Istvánffy. 62. l. A csonka leány.

U. o. 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány.

V. ö. még a leánynak házasságra való nemtelen erőszakolását illetőleg e
gyüjt. 31., a bálbajárásra nézve 30., az asszony megcsonkítására,
meggyógyulására, valamint a lebetegedő királyné elleni ármányra nézve
24., az aranypatkó, aranyhajszál, stb. találására nézve pedig 42. és 43.
sz. meséjét s a hozzájuk írt jegyzeteket.

Ezen mesében, bár ügyes szerkesztést árul el, az egyes typusok annyira
egymásra vannak halmozva, hogy azoknak mesterséges összekeverése első
pillantásra föltetszik.

=24. A boldogtalan királyné.= L. e gyüjtemény 23. sz. meséjén kívül még:

Gaal 1. 390 l. Die Drillinge mit dem Goldhaar.

Gaal 2. I. k. 200. l. Jankalovics.

U. o. III. k. 148. l. Az aranyhaju hármasok.

Erdélyi 1. III. k. 195. l. A világ szép asszonya.

U. o. III. k. 212. l. A kezetlen lány.

Erdélyi 2. 42. l. A mosolygó alma.

Merényi: E. I. k. 41. l. A szárdiniai király fia.

Kriza. 414. l. Az irígy testvérek.

Kálmány: K. I. k. 236. l. A kővel berakott kirájné.

Istvánffy. 62. l. A csonka leány.

Pintér. 142. l. A hattyú vitézreő.

M. N. Gy. VII. k. (Majland). 379. l. Nád Péter.

[Gomme 5. Hahn 4. Typusa Köhler 565–575 l. és jegyzete. Gonzenbach 5.
sz. meséjéhez. Cosquin XVII. Grimm 96.]

=25. Az ördöngős asszony meg a lánya.= L. e gyüjt. 24. sz. meséjéhez írt
jegyzetet.

=26. A faladárló meg az aranyhajú királykisasszony.= Hasonlít ezen
gyüjt. 27. sz. meséjéhez.

=27. A gallyból jött királykisasszony.=

Gaal 2. II. k. 54. l. Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona.

Mailáth 3. 187. l. Vas Laczi.

U. o. 318. l. A rózsát nevető herczegnő.

Erdélyi 1. II. k. 395. l. A három pomarancs.

U. o. III. k. 252. l. Az özvegy ember és árva lány.

Merényi: E. II. k. 35. l. A nádszál kisasszony.

Arany. 157. l. A tündérkisasszony és a királyleány.

Nyr. I. k. 374. l. Az elátkozott királykisasszony.

U. o. IV. k. 473. l. Szép Ilonka.

U. o. VII. k. 182. l. Czím nélkül.

U. o. XII. k. 524. l. A bába és az öreg ember.

U. o. XIV. k. 519. l. A nádi kisasszonyok.

Istvánffy. 39. l. A kit nem anya szült.

Pintér. 91. l. Mesë.

U. o. 173. l. A nap lyányáraó.

[Gonzenbach 13. és 14. Sklarek 5. és 6. sz. Köhler 61. és 346. l. Gomme
26. Hahn 21. typus. Pentamerone V., 9.]

=28. A hét holló.= L. Majláth 3. 187. l. Vas Laczi.

Merényi: D. I. k. 115. l. A tizenkét fekete varju.

Nyr. III. k. 468. l. A hét vadlúd.

U. o. IV. k. 517. l. A tíz egytestvér.

Kálmány: K. II. k. 216. l. Az öreg ember majmai.

Kálmány: Sz. I. k. 121. l. Vas Laczi.

[Grimm 25. és 49. sz. Gomme 23. Hahn 20. typus. Sklarek 7. és 8. sz.]

=29. A hét daru.= L. az előbbi mesét és jegyzetet. Továbbá:

Gaal 2, II. k. 188. l. A szalmakirály.

Merényi: E. I. k. 5. l. A kígyóbőr.

V. ö. még ezen gyüjt. 24. sz. meséjét és a Bucsánszkynál megjelent Szép
Elizke cz. ponyvairodalmi terméket.

=30. A libapásztorból lett királyné.= L. az 5. és 23. sz. mesén s a
hozzájuk adott jegyzeteken kívül:

Gaal 2. I. k. 111. l. A testvéri átok.

Erdélyi 1. II. k. 355. l. A három királykisasszony.

Erdélyi 2. 26 l. Az elátkozott királykisasszony.

U. o. 79. l. Több hétszer esküdni, mint egyszer.

Merényi: D. I. k. 147. l. A három királykisasszony.

Nyr. II. k. 130. l. Az êvért lëány.

Pintér. 100 l. Mesë jë kiráraó mëg ezeő juhászáraó.

=31. Nem akart az apja felesége lenni.= L. e gyüjt. 23. és 30. sz.
meséjén s az utóbbihoz adott jegyzeten kívül még:

Gaal 2. III. k. 223. l. Apollónius királyfi.

Nyr. XVIII. k. 283. l. Az arañ koporsó.

Nyr. XIX. k. 523. l. Mese az apollóniai királyfiról.

[M. N. T. VIII. Az Apollonius-regényről l. Elimar Klebs kitünő
monographiáját: die Erzählung von Apollonius aus Tyrus. Berlin, G.
Reimer 1899. s róla szóló ismertetésemet az Irodalomtört. Közlem. X.
kötete 246. s. kk. ll.]

=32. A jószivű árvalány.= Merényi: E. II. k. 169. l. A mostoha leány s
az édes leány.

Merényi: D. II. k. 117. l. A mostoha és az édes gyermek.

Nyr. XII. k. 524. l. A bába és az öreg ember.

U. o. XIV. k. 91 l. A zides meg a mostoha jány.

U. o. XVI. k. 188. l. A két mostoha testvér.

U. o. XVII. k. 516. l. Az ides lám meg a mustoha lán.

[Gomme 16. Grimm 13. és 24. Köhler 189. l.]

=33. Gyöngyharmat János.=

Gaal 2. III. k. 52. l. Zöldike.

Merényi: D. I. k. 98. l. Világszép Sárkány Rózsa.

Merényi: S. I. k. 149. l. Az aranyfogú testvérek.

Arany 104. l. Jankó és a három elátkozott királykisasszony.

Kriza. 436. l. Mirkó királyfi.

U. o. 454. l. Tündér Erzsébet.

Kálmány: Sz. I. k. 128. l. Erős János.

M. N. Gy. VII. k. (Majland.) 435. l. Borsszemvitéz és szép Julia, a ki
erdőt ződít s füvet virágoztat.

[Gomme 3. Hahn 28. sz. Köhler 444. l.]

=34. Aranyszóló pintyőke.=

Gaal 2. II. k. 3. l. Ki hogy vet, úgy arat.

U. o. III. k. 1. l. A Vénus madara.

Majláth 3. 225. l. Tündér Ilona.

Erdélyi 1. II. k. 364. l. A kis tátos.

U. o. III. k. 241. l. A pelikán madárról.

Merényi: D. I. k. 71. l. Az örökifjuság víze.

Merényi: S. I. k. 95. l. A Jófiu.

Arany. 7. l. A vak király.

Pap. 108. l. A tündérek kútja.

Pintér. 79. l. Az ifjitaó madarraó.

L. még e gyüjt. 68. sz. meséjét is.

[Grimm 57. sz. Köhler 54. 265. 402. l.]

=35. Tündérszép Ilona.= L. e gyüjt. 4. és 33. sz. meséit s a hozzájuk
írt jegyzeteket.

=36. Királyfi Jankó.= L. e gyüjt. 4. sz. meséjét s hozzá írt jegyzetet.

=37. Nemfélek Jankó.= Erdélyi 1. III. k. 289. l. A félelemkereső.

U. o. III. k. 315. l. Nefélj Jancsi.

Pintér. 133 l. A feesz kereseő.

[Grimm 4. MNT. XV. Gonzenbach 57. Cosquin LXVII. (II. köt. 253. l.)
Köhler 68., 110., 258. l.]

=38. Borsszem Jankó.= L. e gyüjt. 7. sz. meséjén s az ahhoz adott
jegyzeten kívül:

Gaal 2. III. k. 81. l. Babszem Jankó.

Merényi: S. I. k. 1. l. Az ólombarát.

Arany L. 183. l. Babszem Jankó.

M. N. Gy. II. k. 389. l. János királyfi és Szélike.

Nyr. VIII. k. 375. l. Cserneki.

U. o. XXIX. k. 534 l. A szép királyfi.

[Sklarek 9. sz.]

=39. Bull Jankó.= L. e gyüjt. 3. sz. meséjét s a hozzáadott jegyzetet.
Továbbá:

Istvánffy. 97. l. Bolondos Jankó meg az ördög.

M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 312. l. A jeles szolga.

=40. Rendes.= Egyike azon meséknek, a melyeknek változatai a magyar
meseirodalomban nem találhatók. Egyes elemei és motivumai azonban nem
ismeretlenek. [A mesélő úgy látszik, összezavarta a mesét más rokon
menetüekkel. A főthéma leginkább a magzatával együtt kitett anya
typusához szít, de a mese vége egészen más körbe csap át.]

=41. Tilinkó.= Gaal. 2. III. k. 66. l. A szegény ember, ki az ördögöt
megcsalta.

Erdélyi 1. II. k. 325. l. Zsivány Gyuri.

Merényi: E. I. k. 123. l. Kilinkó.

Merényi. D. II. k. 93. l. A kárvallott juhász.

Merényi: S. I. k. 183. l. A vitéz szabó.

U. o. II. k. 171. l. Tilinkó.

Arany. 270. l. A czigány az égben és a pokolban.

Nyr. XIV. k. 473. l. A szegény s a zördög.

U. o. XXI. k. 382. l. A nity testvér.

U. o. XXII. k. 378. l. A kitanút zsiváñ.

Kálmány: Sz. I. k. 124. l. Az örökség.

M. N. Gy. I. k. 382. l. A czigány az égben és pokolban.

U. o. VI. k. (Vikár.) 343. l. Medve Jankó.

U. o. VIII. k. (Sebestyén.) 431. l. Markalf. L. még a Bucsánszky-nál
megjelent Koplaló Mátyás cz. ponyvaterméket. [Sklarek 24. sz. Köhler
58., 477. l]

=42. Az okos kis ló meg a gazdája.= L. e gyüjt. 11. és 23. sz. meséjén s
a hozzájuk írt jegyzeteken kívül:

Gaal 2. III. k. 15. l. Egy tátosról.

Erdélyi 1. II. k. 364. l. A kis tátos.

Merényi: E. II. k. 4. l. A Hamupipőke.

Merényi: S. I. k. 95. l. A Jófiú.

Istvánffy. 68. l. Jankó meg az aranyhajú leány.

Pap. 75. l. Hamishitű Jancsi.

M. N. Gy. VI. (Vikár.) 320. l. Jankó.

=43. A szerencsés hetedik.= L. az előbbi mesét s a hozzá írt jegyzetet.

=44. A szegény árva lány meg testvére: az őzecske.=

Gaal 2. II. k. 54. l. Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona.

Erdélyi 1. III. k. 274. l. A két testvér.

Arany. 55. l. Az őzike.

Nyr. VIII. k. 328. l. Az ördögszerető.

U. o. XII. k. 429. l. czím nélkül.

U. o. XXXI. k. 115. l. Enike.

M. N. Gy. VII. k. (Majland.) 511. l. Szűz Mária és a keresztlánya.

Pintér. 129. l. A keet testvérreő.

[Grimm 11. Gonzenbach 48. és 49. Hahn 1. sz. Köhler 438. l.]

=45. A hizlalóra fogott két egytestvér.= L. az előbbi mesét és
jegyzetét.

=46. A két testvér.= L. e gyüjt. 19. és 30 sz. meséjét s a hozzájuk írt
jegyzeteket. [Grimm 15.]

=47. A fejér madár.= L. Pap. 121. Jártár varnyú.

Nyr. IV. k. 138. l. czím nélkül.

[Gomme 54. Grimm 47. sz. Köhler 120. l.]

=48. A bús gelilcze meg a két királyfi.= L. Kálmány: K. II. k. 14. l. A
puskás.

Nyr. III. k. 517. l. A zaran-tojó tik.

=49. Arany Zsáda.= Merényi: E. II. k. 101. l. A csodaszörny.

Nyr. X. k. 134. l. Okos Zsófi.

U. o. XVI. k. 135. l. Petiheli.

U. o. XVIII. k. 373. l. Ludas Matyi.

V. ö. még Fazekas M. Ludas Matyi-jával (megj. a Régi M. Könyvtár-ban,
kiadja Tóth Rezső.) [s az 50 sz. mesével Grimm 94. sz. Köhler 372. és
445. l.]

=50. Okos Zsófi.= L. az előbbi mesét s a hozzá írt jegyzetet.

=51. A királyficzigánylegény.= L. Merényi: D. I. k. 136. l. A rátartó
királykisasszony.

V. ö. Shakespeare: Makranczos hölgy. [Grimm 52.]

=52. A kis kondás három malacza.= L. Gaal 2. III. k. 155. l. A hatalmas
síp.

[Köhler 428. és 464. l.]

=53. A tánczolni járó királykisasszonyok.= L. Erdélyi 1. II. k. 352. l.
A láthatatlan juhászfiú.

U. o. III. k. 235. l. A király és inasa.

Berze Nagy J. A hevesmegyei nyvj. 1905. 54. l. Guba Jancsi, a juhász.

[Grimm 133.]

=54. Baka János.= L. e gyüjt. 3. és 53. sz. meséit s a hozzájuk írt
jegyzeteket.

=55. A szegény lány meg a fia.= L. e gyüjt. 8. és 11. sz. meséin s a
hozzájuk írt jegyzeteken kívül még:

Arany. 247. l. Az ördög és a két leány.

Nyr. IV. k. 179. l. czím nélkül.

U. o. XVIII. k. 427. l. A czicza és a két asszony.

=56. A bátor katona.= L. e gyüjt. 3. sz. meséjét s a hozzá írt
jegyzetet.

=57. A fekete vár.= L. Kriza. 477. l. Megölő Istéfán.

Nyr. XV. k. 569. l. Az öreg Pilinkó.

L. e gyüjt. 59. sz. meséjét is. [A mese kezdete Báthory Erzsébetnek, a
csejtei vár gonosz úrnőjének szörnyű bűnére emlékeztet, a folytatása a
Kékszakáll-thémához forrad, a vége pedig az idézett mesékben szereplő
haramiavezér s az 59. sz. mesében említett vérfertőző bünhödésével
párhuzamos.]

=58. A két királyfi.= L. e gyüjt. 8. és 12. sz. meséjén s a hozzájuk írt
jegyzeteken kívül:

Gaal 2. I. k. 3. l. Világbíró Nagy Mátyás.

U. o. III. k. 23. l. A pelikán király. [M. N. T. VI.]

=59. Daru János.= L. e gyüjt. 57. sz. meséjén s a hozzá írt jegyzeten
kívül:

Erdélyi 1. II. k. 348. l. A két legkisebb királygyermek.

Nyr. XXIX. k. A láthatatlan lélek.

[Az Oedipus- és a Gregorius-monda érdekes változata. A vezeklést ill. l.
az 57. sz. mese jegyzetében idézetteket. A tengerbe hajított kulcs
föllelése majdnem ugyanígy a Gesta-Romanorum 81. fejezetében. V. ö. A
bűnbánó vagy: A sziklához lánczolt Gergely cz. ponyvairodalmi
elbeszéléssel, melynek Rózsa K.-féle 1892. évi kiadása van előttem.]

=60. A katona.= [Az előbbi mesének csonka és elrontott változata, mely
csak az aranykecske (az előbbiben daru) motivumának két más thémához
forrasztása miatt érdekes. Ezek egyike a mese bekezdése, mely a király
palotája előtt őrt álló katona vétségének sajátszerű büntetése; másodika
pedig ebben a büntetésben a Rhampsinit király kincsesháza meglopásának
motivumához hasonló részlet, amely azonban nagyon elmosódott. Tanulságos
példája e még tökéletlen s mintegy átmeneti mesealakulat annak, hogy
mikép csoportosulnak a meglévő motivumok sokszor csak hiányos emlékezet
folytán, de néha az ennek segítségére jövő alkotó és kombináló képzelem
szabad játéka következtében is új meg új lánczolatokká.]

=61. Krisztus meg a czigány.= Gaal 2. III. k. 142. l. Az ostobán Isten
is csak bajjal segít.

Erdélyi 1. II. k. 369. l. A koldus ajándéka.

U. o. III. k. 299. l. A szegény ember és a király.

Merényi: S. II. k. 113. l. A szegény ember és a varjak királya.

Nyr. I. k. 417. l. Az Isten és a czigány.

U. o. IV. k. 324. l. czím nélkül.

U. o. X. k. 427. l. Mese a szegény emberről.

U. o. XVI. k. 277. l. Szëgíny embör szúszékcsináló.

Istvánffy. 1. l. Az elátkozott ember.

Pintér 186. l. Mesë ën nagyaó szëgeeny embërreő.

M. N. Gy. VIII. k. (Sebestyén.) 434. l. Terülj táska.

[Grimm 36. Köhler 47., 67., 423. és 588. l. Cosquin IV. XXXIX., LVI.]

=62. A Szent Péter muzsikája.=

Gaal 2. III. k. 137. l. Jóért jó.

U. o. III. k. 142. l. Az ostobán Isten is csak bajjal segít.

U. o. III. k. 155. l. A hatalmas síp.

Kálmány: Sz. II. k. 147. l. Krisztus urunk muzsikája.

M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 273. Az ördög ajándéka.

[Grimm 110. Köhler 55., 61., 89. és 252. l.]

=63. Hamupipőke meg a zsidó.= L. az előbbi mesét meg jegyzetet.

=64. Igazság és hamisság.= L. e gyüjteményben a Vörös Vitéz cz. meséket
s a hozzájuk írt jegyzeteket. Továbbá:

Gaal 2. III. k. 176. l. A szerencsétlenség jól esett.

Erdélyi 1. II. k. 359. l. A három testvér.

Merényi: D. II. k. 73. l. A szegény ember tizenkét fia.

Kriza. 403. l. Az Igazság és Hamisság utazása.

Nyr. XVII. k. 377. l. A hamis testvirëk.

[M. N. T. IV. Clouston I. 249. és 464. l.]

=65. Nemtudomka.= L. Gaal 1. 290 l. Vom weisen Peter.

Gaal 2. II. k. 29. l. Nemtudomka.

U. o. II. k. 133. l. Hamupepejke.

Erdélyi 2. 47. l. Nemtudomka.

Merényi: E. II. k. 65. Az aranyhajú kertészbojtár.

Nyr. XV. k. 326. l. Babszëm Jankó.

=66. Ribike.= Nyr. I. k. 275. l. Az elátkozott herczegkisasszony.

Nyr. XVIII. k. 330. l. A gyíkiñfonyó.

M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 369. l. Ribike.

=67. A Varga-gyerek meg az Olenburisz király fia.= Majláth. 3. 187. l.
Vas Laczi.

Erdélyi 1. I. k. 466. l. cz. n.

U. o. III. k. 262. l. A titkolódzó kis fiú és az ő kardja.

Kriza. 406. l. A vadász királyfiak.

Nyr. VI. k. 521. l. A deres almás paripa.

U. o. XXXII. k. 580. l. A sujszterinas álma.

Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A Tűz madár.

U. o. I. k. 138. l. Leves Jancsi.

M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 361. l. Az álmát eltitkoló fiú.

Ethnographia. Új f. I. k. 103. l. A tyityoktartaó gyerëkreő. (Pintér.)

=68. A siró nevető szemű király.= L. e gyüjt. 24. és 34. sz. meséit s az
utóbbihoz írt jegyzetet. Továbbá:

Gaal 2. II. k. 188. l. A szalmakirály.

U. o III. k. 35. l. Az ördög leánya.

Merényi: S. I. k. 149. l. Az aranyfogú testvérek.

Kriza. 436. l. Mirkó királyfi.

=69. Szegény János.= L. Gaal 2. II. k. 167. l. A hűséges princzeszné.

U. o. III. k. 127. l. A színváltozó királyné.

U. o. III. k. 200. l. Kalmár fia.

Erdélyi 2. 134. l. A leghűségesebb királykisasszony.

Istvánffy. 28. l. A mészároslegény.

=70. A négy egytestvér.= Gaal 2. III. k. 174 l. A kérkedés jutalma.

Nyr. IV. k. 422. l. A négy testvér.

U. o. XXI. k. 382. l. A nity testvér.

=71. A gazdag kalmár.= L. M. N. Gy. VII. k. (Majland.) 413. l. Hamujutka
Jancsi. V. ö. Ráskai: Egy szép história Az Vitéz Franciscórul és az ő
feleségéről. Olcsó Könyvtár. Budapest. 1898. Az idevágó irodalmat l.
ugyanott Szilády Áron bevezetésében, 16. skk. ll.

=72. A tót diák.= Merényi: E. II. k. 143. l. Prücsök János.

U. o. II. k. 202. l. A vén leány.

Arany. 230. l. Dongó meg Mohácsi.

Nyr. V. k. 125. l. Pücsök Miska.

U. o. XVIII. k. 473. l. czím nélkül. [M. N. T. V.]

=73. A furfangos czigány.= L. e gyüjt. 41. sz. meséjén s a hozzá írt
jegyzeten kívül még:

Nyr. VIII. k. 182. l. A szegény ember fia.

U. o. XXXII. k. 48. Butuk Miska.

=74. A három örökség.= L. az előbbi jegyzetet.

=75. Nem Igaz!= M. N. Gy. II. (Török.) 456. l. Az már nem igaz.

Kálmány: Sz. I. k. 213. l. Nem igaz. [Köhler 322.]

=76. Czene.= M. N. Gy. VI. k. (Vikár.) 280 l. A borzafa.

U. o. VIII. k. (Sebestyén.) 445. Csacsi csicsa.

U. o. 453. l. u. az. V. ö. Arany: Jóka ördöge cz. költeményével.

=77. Futyika János.= Székely fiutól hallottam egy ilyen tárgyú mesét
Kolozsvárt. Közlésre még nem került. [Roseggernek is van egy ilyen
tárgyú tréfás népies elbeszélése.]

=78. Egy helyett százat!= L. Merényi: D. I. k. 143. l. A szegény ember,
a huszár és a pap.

=81. Ne mindig mondj igazat.= L. Nyr. III. k. 557. l. Krisztus és Szent
Péter.

Kálmány: K. II. k. 219. cz. n.

=82. Isten áldása nélkül hiábavaló a munka.= L. Kálmány: K. II. k. 220.
l.

=84. Mit mond a varnyú nyáron meg mit mond télen?= L. M. N. Gy III. k.
260. l. cz. n.

=85. A kis kakas.=

Erdélyi 2. 193. l. Gyermekmesék. II.

Arany 127. l. A kóró és a kis madár.

U. o. 209. l. A macska és az egér.

U. o. 229. l. A kakaska és a jérczike.

Nyr. II. k. 87. l. A kakas és a pipe.

U. o. V k. 225. l. A kakas és a jércze.

U. o. V. k. 520. l. A kis egér farkiczája.

U. o. VII. k. 46. l. Mese a féreg farkinczájáról.

U. o. VII. k. 279. l. A kokas még a gércze.

U. o. VII. k. 523. czím nélkül.

U. o. XIV. k. 424. l. A kóré s a kis madár.

U. o. XX. k. 239. l. A pityke mög a kis kakas.

Kálmány: Sz. I. k. 151. l. A bot és a bak.

U. o. III. k. 166. l. Az átkozott pipöretyúk.

U. o. III. k. 168. l. A kis nyúl.

M. N. Gy. I. (Arany-Gyulai.) 438. l. A kis kakas kitúrta a sövényt.

[Köhler 185., 364., 517. l. Sklarek 32. Clouston I. 289. l. Gomme 68–70.
sz.]

=86. Hogy mentem én menyországba?=

Erdélyi 2. 183. l. Mikor én kis fiú voltam.

Merényi: S. II k. 171. l. Tilinkó.

Kriza. 429. l. Az apám lakadalma.

Nyr. II. k. 176. l. Az ecceri gyerek.

U. o. V. k. 87. l. Bolom mese.

U. o. XIV. k. 570. l. Tréfás mese.

U. o. XXX. k. 605. l. czím nélkül.

U. o. XXXII. k. 456. l. Csali mese.

M. N. Gy. I. (Arany-Gyulai.) 463. skk. ll.

Kálmány: K. II. k. 215. l. Az óriás és a három testvér.

[Az ú. n. hazudozó-mesék körébe tartozik, melyeknek irodalmát l. Carl
Müller Fraureuth, Die deutschen Lügendichtungen bis auf Münchhausen.
Halle 1881. Továbbá Köhler 96., 322., 410. l.]

=87. Tréfás mese.= Erdélyi 2. 183. l. Mikor én kis fiú voltam.

Nyr. V. k. 33. l. czím nélkül. [Köhler 410. l.]

=88. Az egyszeri lány meg a halál.=

Merényi: E. II. k. 209. l. A boszorkány.

Nyr. V. k. 178. l. Ijesztős mese.

M. N. Gy. VIII. k. (Sebestyén.) 469. l. Ijesztő mese.

A fönti jegyzetek összeállításánál a következő művekre hivatkoztam:

Mährchen der Magyaren, bearbeitet und herausgegeben von Georg von Gaal.
Wien, 1822. (Gaal 1.)

Magyar regék, mondák és népmesék. Gróf Majláth János után Kazinczy
Ferencz. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest 1864. (Majláth 3.)

Népdalok és mondák. A Kisfaludy-Társaság megbizásából szerkeszti és
kiadja Erdélyi János. Pest, Beimel Józsefnél (Emich G. bizománya.) I. k.
1846., II. 1847., III. 1848. (Erdélyi 1.)

Erdélyi János Magyar népmesék. Pest. 1855. Heckenast G. sajátja.
(Erdélyi 2.)

Gaal György Magyar Népmese-gyüjteménye. Kiadták Kazinczy Gábor és Toldy
Ferencz. Pesten I. és II. Pfeifer Ferdinánd sajátja. 1857. III. k. Emich
G. sajátja 1860. (Gaal 2.)

Magyar népmese-gyüjtemény. Kiadta Arany László. Budapest. Olcsó
Könyvtár. 1904. 3. kiadás. (Arany.)

Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény. Szerk. Kriza János. I. kötet.
Kolozsvártt. 1863. (Kriza.)

Eredeti Népmesék. Merényi László. Pest 1861. Kiadja Heckenast G. A
példány, melyet a kolozsvári egy. könyvtárban használtam, Arany Jánosnak
kézi példánya volt. (Merényi: E.)

Sajóvölgyi Eredeti Népmesék. 1862. U. o. (Merényi: S.)

Dunamelléki Eredeti Népmesék. 1863. U. o. (Merényi: D.).

Magyar népk. gyüjtemény. Uj folyam. A Kisfaludy-Társaság megbízásából
szerk. Arany László és Gyulai Pál, később Vargha Gyula. Athenaeum r.-t.
kiadása. I-VIII. k. (M. N. Gy.)

Magyar Nyelvőr. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi
bizottságának megbízásából szerkeszti s kiadja Szarvas Gábor, később
Simonyi Zsigmond. Budapest, 1872–1906. (Nyr.)

Koszorúk az Alföld vad virágaiból. Köti Kálmány Lajos. I. Pécskáról
való. Aradon nyomatott Réthy Lipótnál 1867. II. Elegyesek. U. o. 1878.
(Kálmány: K.)

Szeged népe. I. Ős-Szeged népköltése. II. Temesköz népköltése. III.
Szeged vidéke népköltése. Gyüjtötte Kálmány Lajos. 1881., 1882. és 1891.
I.–II. Réthy Lipót és fia nyomása Aradon. III. Bába Sándor sajtóján
Szegeden. (Kálmány: Sz.)

Palócz Népköltemények. Összegyüjté és kiadta Pap Gyula. Sárospatak.
1865. (Pap.)

Palócz mesék a fonóból. Meséli Istvánffy Gyula. Liptó-Szt.-Miklós. 1890.
(Istvánffy.)

A Népmesékről. XIII eredeti palócz mesével. Irta és leirta Pintér
Sándor. Losoncz 1891. Nyomatott a Kármán-társulat betüivel. (Pintér.)

Ethnographia. A Magyar Néprajzi Társaság Értesítője. 1889–1906. I–XVIII.
k. Budapest.

A hevesmegyei nyelvjárás. Irta Berze Nagy János. Budapest. 1905.
Athenaeum r.-t. kiadása. Megj. a Simonyi szerk. alatt levő Nyelvészeti
Füzetek 16. sorszáma alatt.

A [–] tett pótlások Katona Lajostól valók s jobbára a külföldi
meseirodalom könnyebben hozzáférhető vagy olyan párhuzamaira
vonatkoznak, a melyek segítségével, részben a hozzájuk írt kitűnő
jegyzetek kalauzolása mellett, az összehasonlítás könnyebben
folytatható. A gyakrabban idézett munkák rövidítései: M. N. T.: Katona
Lajos, Magyar népmese-typusok. Ethnographia XIV. (1903) 30., 125., 189.,
236., 418., 463. és XV. (1904) 22.

Cosquin: Emanuel Cosquin, Contes populaires de Lorraine comparés avec
les contes des autres provinces de France et des pays étrangers. Paris,
T. Vieweg. 1886. 2 köt.

Grimm: Kinder- und Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm. III.
köt. 3. kiad. Göttingen 1856.

Gonzenbach: Sicilianische Märchen. Aus dëm Volksmund gesammelt von Laura
Gonzenbach. Mit Anmerkungen Reinhold Köhler’s und einer Einleitung
herausgegeben von Otto Hartwig. Leipzig, Engelmann 1870. 2 köt.

Hahn: Griechische und albanesische Märchen. Gesammelt, übersetzt und
erläutert von J. G. v. Hahn. Leipzig, Engelmann, 1864. 2 köt.

Clouston: Popular tales and fictions their migrations and
transformations by W. A. Clouston. William Black wood and Sons.
Edinburgh and London 1887. 2 köt.

Gomme: The Handbook of Folklore. Edited by George Laurence Gomme.
London, Folklore Society 1890.

Köhler: Kleinere Schriften von Reinhold Köhler. Erster Band: Zur
Märchenforschung. Weimar, E. Felber 1898.

Sklarek: Ungarische Volksmärchen. Ausgewählt und übersetzt von Elisabet
Sklarek. Mit einer Einleitung von A. Schullerus. Leipzig, Dieterich’sche
Verlagsbuchhandlung Theodor Weicher 1901.



HIBAIGAZITÁS.

A 127-ik lapon _15. A Szélördög_ helyett olvasandó _17. A Szélördög_.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nem számítva _Merényi László Sajóvölgyi népmesék_ cz. két
kötetét (Pest, 1862. Heckenast Gusztáv kiadása), melyeknek a czímén
kívül semmi egyéb palócz jellegük nincsen s már az Arany Jánostól is
eléggé megrótt közlési módjuk is kizárja őket a néprajzi czélokra
értékesíthető anyag köréből, – csupán a következőket említjük: _Palócz
népköltemények_. Összegyüjté és kiadta _Pap Gyula_. Sárospatak 1865 (6
mesével). _Palócz mesék a fonóból_. Meséli _Istvánffy Gyula_.
Liptó-Szt.-Miklós 1890 (10 mesével). _Pintér Sándor A népmesékről. XIII
eredeti népmesével_ cz. s jóbarátok számára 50 példányban Losonczon
1891-ben nyomtatott könyvéről l. az _Ethnographia_ XIV. 197–203. l.]

[Footnote 2: _Emmanuel Cosquin_, Contes populaires de Lorraine. Paris,
F. Vieweg 1886. 2 köt. igen becses összehasonlító jegyzetekkel, melyekre
e könyv jegyzeteiben is ismételten hivatkozunk.]

[Footnote 3: Hajviselet. A fej két oldalfalán lévő hajból a fül melletti
s a tarkón nőtt fürtökből hármas eresztékű ágat fontak, a két elsőt a
fülön keresztül vezették s a két hátsóból tekert vékony hegyes kontyba
fonták, melyre tenyérnyi széles pántlika-bokrot kötöttek.]

[Footnote 4: A nagybessenyői Bessenyey-család története. Dobrowszky és
Franke, Budapest.]

[Footnote 5: Aba Samu, Eger.]

[Footnote 6: Jöjj.]

[Footnote 7: Kúnhátas = lusta, dologtalan.]

[Footnote 8: A miért.]

[Footnote 9: Igy is mondják: mënjék a hiszëmpartra.]

[Footnote 10: A. m. = míg.]

[Footnote 11: A. m. = stb.]

[Footnote 12: A. m. = mindenre úgy vigyázz, mint a két szemedre!]

[Footnote 13: A néphit errefelé azt tartja, hogy mákvetéskor beszélni
egy szót sem szabad, mert akkor nem kel ki.]

[Footnote 14: Feketeszürke ló, a mint a mesélő nekem mondta.]

[Footnote 15: Mohón.]

[Footnote 16: Hét singnyire a föld alá.]

[Footnote 17: Nagyon magasra.]

[Footnote 18: Fiamnak szólította.]

[Footnote 19: Önérzete feltámadt.]

[Footnote 20: Egyhúzomban.]

[Footnote 21: Kérni.]

[Footnote 22: Nagyon szép.]

[Footnote 23: Igy nevezte mesélőm a királyfiakat.]

[Footnote 24: A lovakat biztató kifejezés.]

[Footnote 25: Tënkretësz, tënkremëgy. Besenyőtelekkel szomszédos
Puszta-Tenk, urasági birtok. Erről az a hír, hogy a ki még ura volt,
mind _tënkrement_, elpusztult. A mi népünk a _tënkremenést_,
_tënkretevést_ legalább így magyarázza.]

[Footnote 26: A m. tó.]

[Footnote 27: Az istállóhoz csatolt fedeles kis épület, melyben polyvát
szoktak tartani.]

[Footnote 28: Ha te tudsz valamit, ez többet tud.]

[Footnote 29: Szénatartó hely az istálló mellé épitve.]

[Footnote 30: E mese egy más változatában a 3. feladat a következő: Az
országútra reggelre olyan gyümölcserdőt kell ültetni, melynek egyharmada
érik, egyharmada zsendül, egyharmada pedig még virágzik. A mi a titkos
segitség által teljesül is.]

[Footnote 31: Csicsergő.]

[Footnote 32: Szádra. – Maga a vers használatok a mese végén a stereotyp
záróforma után. Van ilyen verses záradék többféle.]

[Footnote 33: A »faladár« szóról a közlő nem tudott felvilágosítani.]

[Footnote 34: Gouvernante.]

[Footnote 35: Közel hozzá.]

[Footnote 36: Sietős a dolgom!]

[Footnote 37: Izgatja, biztatja.]

[Footnote 38: Meg van dagadva.]

[Footnote 39: Darvakká.]

[Footnote 40: Siketnéma.]

[Footnote 41: Bűbájos, varázsló.]

[Footnote 42: Në fé! indulatszó.]

[Footnote 43: Nagyon nagy. Népies kifejezés.]

[Footnote 44: Garde-robe.]

[Footnote 45: A Sirius csillag.]

[Footnote 46: Hogy ez mi lehet, nem tudom, a közlő sem birt
felvilágositani.]

[Footnote 47: Teherben van.]

[Footnote 48: A mai öregek beszélik, hogy az ő idejükben (48 előtt), a
hol betyártanya volt (a hol a lopott lovakat szokták elrejteni), száraz
lófő volt a kapura kiszegezve – annak a jeléül, hogy ott bizonyos
emberek szíveslátásban részesülnek. A szolgabírónak persze az ilyen
(rendszerint) curiális helyre a lábát betenni nem volt szabad.]

[Footnote 49: Nyúlcsontot.]

[Footnote 50: A baját magára vállalta.]

[Footnote 51: Sürgött-forgott.]

[Footnote 52: Olyan bicska, melynek pengéje már lóg a »nyak«-ában.]

[Footnote 53: Árnyékszékbe.]

[Footnote 54: A. m. – kés, éles szerszám.]

[Footnote 55: Odasompolygott.]

[Footnote 56: Megcsóválta.]

[Footnote 57: Jóval kezdett ki.]

[Footnote 58: Fáradt volt.]

[Footnote 59: Izgága, írígy.]

[Footnote 60: Hemzsegett, rajzott.]

[Footnote 61: Humoros felfogás. Az utas ember, ha gyalogol is, nem megy
_gyalog_, ha ketten mennek.]

[Footnote 62: Itt van, ni!]

[Footnote 63: Juhakol.]

[Footnote 64: Nagyon szaladtak.]

[Footnote 65: Szerencsés lett, t. i. a kis lova által.]

[Footnote 66: Nem akad bele.]

[Footnote 67: Főkötőben.]

[Footnote 68: Megborzadt.]

[Footnote 69: Csoszog.]

[Footnote 70: Hetykén.]

[Footnote 71: Gyorsan.]

[Footnote 72: Nem tudott jól magyarúl a tót diák s »akár«-t akart
mondani.]

[Footnote 73: Szöcske.]

[Footnote 74: Patkány.]

[Footnote 75: A rossz, elnyomorodott lovak jelzői.]

[Footnote 76: Görög dinnyét.]

[Footnote 77: A. m. jó lábú, szaladni tudó.]

[Footnote 78: Sic! nyelvjárási sajátság!]

[Footnote 79: Lábatlankodott.]

[Footnote 80: Kalács!]

[Footnote 81: Meséli ëgy földhöz ragadt szegény ember, a kinek az apja
is béres volt, s maga is napszámos.]

[Footnote 82: Kis patak Füzes-Abony alatt.]

[Footnote 83: Tepély puszta, Besenyőtelek birtoka. Valamikor község volt
a helyén.]

[Footnote 84: Két véka.]



TARTALOMJEGYZÉK.

  1. Este, Éjfél meg Hajnal  1
  2. Feneketlen kút  15
  3. A kis rák  23
  4. A tetejetlen fa  29
  5. A Hollóferjős király  45
  6. A kis kondás  54
  7. Csinos Ágrágyi  60
  8. Az aranyköles  68
  9. A próbára tett királyfi  72
  10. Hamupipőke  80
  11. Királylánya Enczella  83
  12. A tollas ördög  93
  13. A Vörös Vitéz  101
  14. A Vörös Vitéz (változat)  109
  15. A tüzes ökör  115
  16. A vasfejű farkas  121
  17. A Szélördög  127
  18. A szárnyas farkas  133
  19. Rózsa meg Viola  138
  20. Miska meg Juliska  149
  21. A zöldszakállú király  159
  22. Odaért, a hová a mádi zsidó  167
  23. Hajnal János  173
  24. A boldogtalan királyné  197
  25. Az ördöngős asszony meg a lyánya  203
  26. A faladár ló meg az aranyhajú királykisasszony  213
  27. A hét holló  216
  28. A hét daru  223
  29. A libapásztorból lett királyné  230
  30. Nem akart az apja felesége lenni  238
  31. A jószívű árvalyány  244
  32. Gyöngyharmat János  249
  33. Aranyszóló pintyőke  262
  34. Tündérszép Ilona  269
  35. Királyfi Jankó  274
  36. Nemfélek Jankó  290
  37. Borsszem Jankó  294
  38. Buli Jankó  301
  39. Rendes  305
  40. Tilinkó  312
  41. Az okos kis ló meg a gazdája  317
  42. A szerencsés hetedik  327
  43. A szegény árva lyány meg testvére: az őzecske  334
  44. A hizlalóra fogott két egytestvér  342
  45. A két testvér  350
  46. A fejér madár  356
  47. A bús gellicze meg a két királyfi  358
  48. Arany Zsáda  363
  49. Okos Zsófi  369
  50. A királyficzigánylegény  376
  51. A kis kondás három malacza  379
  52. A tánczolni járó királykisasszonyok  383
  53. Baka János  388
  54. A szegény lyány meg a fia  391
  55. A bátor katona  397
  56. A fekete vár  400
  57. A két királyfi  405
  58. Daru János  411
  59. A katona  415
  60. Krisztus meg a czigány  419
  61. A Szent Péter muzsikája  421
  62. Hamupipőke meg a zsidó  424
  63. Igazság és Hamisság  429
  64. Nemtudomka  439
  65. Ribike  460
  66. A Varga-gyerek meg az Olenburisz király fia  470
  67. A siró-nevető szemű király  486
  68. Szegény János  492
  69. A négy egytestvér  501
  70. A gazdag kalmár  504
  71. A tót diák  510
  72. A furfangos czigány  513
  73. A három örökség  518
  74. Nem igaz!  522
  75. Czene  524
  76. Futyika János  528
  77. Egy helyett százat!  537
  78. Jézus, Szent Péter, Szent János  539
  79. Krisztus és Szent Péter  542
  80. Ne mindig mondj igazat!  543
  81. Isten áldása nélkül hiábavaló a munka  544
  82. A légy meg a bolha  545
  83. Mit mond a varjú nyáron, meg mit mond télen?  546
  84. A kis kakas  546
  85. Hogy mentem én menyországba?  550
  86. Tréfás mese  558
  87. Az egyszeri lyány meg a halál  558
  88. Jegyzetek  561


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

XIV |Mit tunna |»Mit tunna

XVII |Palócz! |»Palócz!

15 |Ereggy ki |»Ereggy ki

18 |Aggyon Isten!« hun |Aggyon Isten! hun

23 |A kis rák. |3. A kis rák.

35 |szoha ajtajáho |szoba ajtajáho

36 |mëgkëgyelmezëk! |mëgkëgyelmezëk!«

49 |lagzit csptak |lagzit csaptak

52 |mëllëssz a ló! |mëllëssz a ló!«

53 |a hátamonn! |a hátamonn!«

67 |mibe van |»mibe van

96 |mëgkérdëzëm! |mëgkérdëzëm!«

98 |Ennye no! |»Ennye no!

109 |az Isten! |az Isten!«

110 |no, még |»no, még

111 |mëggyógyítanyi?« |mëggyógyítanyi?

111 |ugyan mit |»ugyan mit

114 |Kellyetëk fël |»Kellyetëk fël

118 |Fëlmászett ëgy |Fëlmászott ëgy

140 |nincs is! |nincs is!«

168 |nálam. |nálam.«

175 |ennye te |»ennye te

179 |No! mi |»No! mi

182 |adnék szívesenn» |adnék szívesenn«

184 |má vónánk |»má vónánk

195 |terëmjën!« |terëmjën!««

195 |Mit csnállyon |Mit csinállyon

221 |»»Dehonnem!« |»Dehonnem!«

234 |në fé! |në fé!«

236 |kerút-fordűt |kerűt-fordút

241 |kivánkozik!« |kivánkozik!

246 |az életyinek!« |az életyinek!

272 |végünk lësz! |végünk lësz!«

293 |neki Jankó.« |neki Jankó.

295 |hallya-ë |»hallya-ë

298 |»Itt lëssz» |»Itt lëssz«

298 |dombonn!« |dombonn!

298 |»Még nem mënëk» |»Még nem mënëk«

302 |ëgyezün mëg!?» |ëgyezün mëg!?«

327 |Heves vármgye |Heves vármegye

346 |tündéré vátozot.t |tündéré vátozott.

374 |Ö mëg |Ő mëg

381 |én is azt |»én is azt

383 |mënny még!« |mënny még!««

415 |ëgy kirá- |ëgy kirá.

479 |mondja akirályfi,: |mondja a királyfi:

499 |repülni János, utánok |repülni, János utánok

515 |elbányik av vele! |elbányik av vele!«

525 |«isz mikor |»isz mikor

548 |a sulykot. |a sulykot.«

549 |kapirgátam, kapirgatam |kapirgátam, kapirgátam]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyébol (Népköltési gyüjtemény 9. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.