Title: Apró regények (2. kötet)
Author: Bródy, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Apró regények (2. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



APRÓ REGÉNYEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR.

II. KÖTET.

BUDAPEST,

A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA.

1893.

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.



ORGONA-VIRÁG.


Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy az
orgona-virágba vagyok szerelmes?

Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy frissen
nyilt teljes és harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e valaki? Aztán
megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem!

Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz nyomom a
virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos, üde, illatos
kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!»

*

Tele volt orgonabokorral a rengeteg nagy, sürü kert. (Tavaly jártam
otthon, megnéztem: kiritkult, kicsi lett.) Husvét után volt, az ünnep is
jó későre esett, lombosak már a fák, rejtelmes homály a régi érseki
parkban. Pedig az utak szegélye mindenütt fehér, lila, kék virágfa.
Levele nem is látszott még a temérdek török orgonának, messziről
egyetlen virágfának látszott mindenik.

Elfult a lélekzetünk, nekem és a kis Borhy Idának, a mint betévedtünk a
kertbe Ida szinte félve fogta meg a kezemet:

– Csakugyan szabad nekünk itt járni?

– Szabad! – mondám merészen és büszkén, de magam is aggódva néztem
körül. A kertben sehol egy lélek, nagy szépségével magára és ránk volt
hagyatva egészen.

Lassankint nekibátorodva bujkáltunk a lombok között. Elkiáltottam magam:

– Nincs itt senki?

– Ott van mindenki, a hol a mamám, a bálban! – jegyezte meg Ida.
Nevettünk ezen, magunk sem tudva, miért. Különösen nekem támadt
egyszerre vidám, kicsapongó kedvem. Fogtam rögtön egy gyikot Idának. Egy
öreges, zöld gyikot és beszélgetni kezdtem vele. Azt mondtam a leánynak,
hogy tudok gyiknyelven. Elhitte; büszkén és csudálattal nézett reám
feketepillás, lila szemeivel. Talán csakugyan tudtam is akkor ezt a
nehéz nyelvet, de elfeledtem azóta!

Aztán megtanitottam hangyalest fogni szabadkézzel, előadást tartottam
neki a bogarakról, akkor tanultam ezt a tudományt éppen. A
hősczinczérek, amelyek fő katonai rangban vannak a bogarak között,
nagyon érdekeltek engem is. A bogarakról a lepkékre tértünk át, de nem
volt még csak fehér, közönséges parasztpillangó és tul voltunk már mind
a ketten azon a koron, hogy ezeket kergessük, csak a szinesek érdekeltek
már. Abbahagytuk az egész tudományt és leültünk egy nagy vadgesztenye
alá beszélgetni szabad tárgyakról és orgona-virágból koszorut füzni,
bibliába valót. Egész öl ágat hoztam neki és még mind, mind keveselte:

– Többet, többet!

Koszorut kötött, nem bibliába valót, hanem a fejére valót, kaczagott,
könyezett, tapsolt örömében, a mint a fekete hajába tüzdelte:

– Szép vagyok-e?

Szótlanul, de elpirulva néztem. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!»
– gondoltam magamban és egy kissé szégyenkeztem is. Pedig tizenkettedik
évemben voltam már, a lány is tiz. Sokat tudtunk mind a ketten. Tudtuk,
hogy a lányok őt velem, a fiuk engem meg vele csufoltak. Azt mondták
reánk, hogy «szerelmesek!» Ugy nevettek rajtunk, hogy én majd elfakadtam
sirva. Ő csak mosolygott, elrejtette az arczát és elfutott.

Azon a napon nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban lakott. Másnap
oszt’, a szokás ellenére én mentem át. Perczekig szótlanul állottunk
egymással szemben, kerültük egymás tekintetét.

Mintha csakugyan valami rossz dolgot követtünk volna el!

*

Az orgona-koszoru elkészült egészen, a kis Borhy Ida bámultatta magát
velem, de én alig mertem rá nézni, zavartan játszottam a fűvel, sárga
pampuka-virággal.

«Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» – gondoltam magamban és ettől a
gondolattól alig mertem megmozdulni is. Bántam, hogy elcsaltam ide,
hiszen ez az, a mi a szökés! Mit fognak mondani otthon, mi lesz? A
szivem elszorult, a szemem könybe lábbadt és a kis lány önfeledten,
vigan dudorászott magában.

Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik pillanatban
egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen jó itt, vele.
Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és lassanként, lopva
rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem egyszerre elmult. Kezem
egyszerre rásiklott a kis barna, ezüstgyürüs kézre:

– Tudja, mit beszélnek mirólunk? – kérdeztem hirtelen bátorsággal, de
szédülő fejjel.

– Tudom.

Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem haragszik
érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha egy kissé
elpirulva is, beszéltem _arról_ én is:

– Hát csak hadd mondják!

De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki egy
palotát, patakot, elviszem a tengerre; – selyem-ruhákat vásárlok neki; –
könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok titokban, szépséges szép,
homályos, nagyoknak való regényeket. És megmentem, ha bántani akarják,
megfogom a száguldó paripák kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy
fölkiáltás és én fölragadom, karjánál fogva… Mint a hogy olvastam, mint
a hogy elgondoltam volna olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös
fejemmel, az örök lázra örökké hajlandó szivemmel.

Az – emlékszem világosan – nem jutott eszembe, hogy megcsókoljam. Csak
karján és haján szerettem volna végigsimítani a kezemmel. Vagy megkérni,
hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem kimondtam már, de olyan szelid,
olyan nyájas, olyan alázatos volt.

– Hova megyünk most? – kérdé csendesen.

– A hova akarja!

Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad utakon,
arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen kifáradtunk, a mig
odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt hová.

Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga ütögette
a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, lezárt pillákkal
mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral sem, mely erről
is, arról is – a hogy a virág hajlongott – végigfutott rajta. Egy fiatal
gyik is éppen ott szaladgált a bocskorán, két csikos czinczér mászott
fölfelé a fehér övén…

Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem átallottam, nem
féltem hirtelen, bátran köszönteni:

– Laudetur Jesus Christus!

Még álmában köszöntött vissza:

– Szervusz!

*

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy részére is
azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre telerajzották egyrészt
koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb fejemet. Az érzésre is csak
ugy emlékszem, mint illatára a kertnek. Egyszer igen jól, máskor meg
semmiképp. Minden összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető
részleteire emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg
kell tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba,
soh’se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre…

Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy fölszólítsam a
barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön, de titokban…
egyszerüen!

Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam, abból mit
sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó, vén
francziskánus, a mint igy szól:

– Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan meg
akartok esküdni? Mi a neved?

Megfogta a kezünket:

– Hol a pénz érte? A nevetek?

Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát:

– Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni?

– Igen! – mondá az csendesen.

A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt ebben egy
kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem forduló szó,
mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy «dehóremeróma»! Aztán egymáshoz
dörzsölte a fejünket és mondá:

– Elmehettek, minden rendben van!

Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött.

Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz. Csaknem
futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida levette fejéről
az orgona-koszorut, én vittem a kezemben.

– Nem szabad megtudni senkinek! – susogtam.

– Senkinek!

*

Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én
vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba kezdtem
járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk között se
emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele. Ő tudta
kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és sütött-főzött rám,
mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett szert. Kis kalácsokat
hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem neki, igértem mindig,
mindent.

Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem
egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig
értünk oda, a mig egyszerre csak nevettünk az egészen. De aztán
rohamosan hervadt el az orgonavirág-koszoru…

A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt, nagyok és
erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték – elment, eltűnt.

*

Csak a kis Borhy Ida tünt el; – az asszonynyal, a ki belőle lett,
sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku asszony.
Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha senkit sem
szerettem mást.

De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok alatt örök
esküt esküdtem egykor. Semmi köze _ahhoz_ ennek.

Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet
titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis lányom,
lilaszemü, szelid, harmatos virágom!

Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom, kedvesem!



NEGYEDIK FELESÉG.


Azt hitték: a felesége meg fogja mérgezni.

Férjes leányai hazajöttek sátoros ünnepekre és egyedül maradván vele:
körülvették, siratták. Fiai, különösen a két legnagyobb, – mindkettő
nagyapa már, – meg is mondták nyiltan:

– Vigyázz apám, ez az asszony megétet egyszer!

Az öreg Jób ravaszul is, megvetőleg is, intett a nagy kezével:

– Sohse féltsetek, hamarább eltemetem én őt, mint ő engem!

Egészen őszintén beszélt a fiaival. Nem titkolt el előttük semmit, csak
azt, hogy mennyi pénze van. Ezt még két Wertheim-szekrényének sem árulta
el, nagy és hosszú kabátjának bélése alatt tartván takarékpénztári
könyveit, részvényeit, készpénzét. Magában bizott, de a vasszekrényben
nem, azt feltörhették, a mint fel is törték egyszer. Régi leveleket,
kihúzott sorsjegyeket és egy üveg kognacot találtak benne. Az öreg Jób
jóizüen nevetett, fiai szintén nevettek, de aztán gyanakodólag néztek
édes anyjuk utódja, a negyedik feleség felé.

Mikor egyedül maradtak, az öreg összeszidta őket!

– Bolondok vagytok, szamarak vagytok. Rosszul itélitek meg az asszonyt.
Igaz, hogyha hagynám, kilopná a két szememet, de tudja, hogy nem hagyom,
hát békén hagy. Legfeljebb a konyhapénz felét teszi zsebre és alig főz,
éhezünk mind a ketten, de nekem ez jó, mert vérmes vagyok. Neki nem jó,
sáppad is, fogy is, majd megúnja!

És a mig ezeket elmondta, úgy nevetett, hogy hatalmas vállai
belerándultak, arcza elvörösödött rövidre nyirt haja és szakálla alatt
is. Apró kék szemeiben, hatalmas szája körül egy kis gonoszság és sok
jóindulat látszott. Nem haragudott ő erre az asszonyra, ellenkezőleg:
szerette igazán és szenvedélyesen, amennyire egy hetven esztendős ember
tud, és ez ugyancsak tudott még.

Az asszonynak nem szabadott mellőle mozdulnia egy tapodtat sem. Amikor
otthon volt, ott kellett lennie közelében. Délelőtt nem igen szólt
hozzá, dobogott iróasztala mellett, perelt régi adósaival – uj
hitelügyleteket nem igen kötött már – de délután leült melléje az új
divánra és tréfált vele.

– Szeretlek – mondá – nagyon, de a pénzt még jobban.

A negyedik feleség – egy harminczhét éves szőke asszony – megölelte és
kaczérkodva szólt:

– Maga vén gonosz, ha szeretne, megengedné, hogy a leányom ide jöjjön
lakni, hozzám!

Az öreg egy kissé elkomorodott:

– Nem kivánok a lányodnak rosszat, ha már él, hát éljen, de hidd meg
nekem, én volnék a legboldogabb, ha elpusztult volna két éves korában!

Az asszony sirt, fogait csikorgatta, de nem tudott tenni mit sem. Az
öreg Jób hajthatatlan maradt és tizenhét éves leányának fönn kellett
élnie Budapesten, varrni másoknak, lakni egyedül. Ha beteg, ha
szerelmes, – az Isten verje meg azt a szerelmet! – egyedül.

Az asszony dühében nem tudott aludni. Harapta a párnát, leánya sorsa
miatt szerette volna fölégetni, megölni az egész világot, legfőképpen
pedig azt a vén, kegyetlen embert, a ki szelid mosolylyal arczán,
nyugodtan aludt, mint egy egészséges gyermek. Eh, végre is aggastyán
már, csak a rövid, erős kezeivel meg kellene markolnia a torkát…

Szemei – mint a macskáéi – villogtak az éjben. De fényük hirtelen
lehunyt, az asszony fázva gubbaszkodott össze takarója alatt. Öntudata,
iszonyú józansága visszatért.

Épp ehhez az emberhez nem szabad nyulnia. Épp a leányáért. Szent és
sérthetetlennek kellett lennie ő előtte, ez iszonyú öreg test épségének.
A móring-levélben – a melyért tulajdonképpen hozzáment – egész világosan
ki volt irva: «ha pedig valami véletlen baleset következtében, hirtelen
történnék halálom, feleségem a neki kikötött húszezer forintból nem kap
egy krajczárt sem.»

Ha egyedül maradt a negyedik feleség, verte a fehér homlokát, – arcza
fehér volt még és szép – összeharapta az ajkait. Hogy állhatott rá erre
az irásra! Hisz igy még neki kellett ügyelni a vén Jóbra! De a mikor az
– hiába iratott neki szerelmes leveleket – ragaszkodott ehhez a
passzushoz. Ő pedig sietett bárhogyan is és mindenáron biztositani
leánya jövendőjét. És hiába idegenkedett ettől az ősz férfitől, hozzá
ment mégis, hizelgett neki és tűrte szeszélyeit. Szenvedett, revoltált
örökösen, tettetett volt minden mosolya, kaczérkodásai alatt utálat és
dűh forrott, de az öreg ezt szerette és ő még mindig reménykedett, hogy
annak temérdek pénzéből valamit ki tud csikarni lánya számára. Néha ez
sikerült is, de csak igen kis összeg erejéig, de néha abszolute nem ment
és ilyenkor ez a két hatalmas alak, ez a két inkarnált akarat,
összecsapott.

Szólt az asszony:

– Éltem veled évekig, szolgáltalak, mint egy szakácsné, azt is
megfizetik. Add nekem ide a felét, annak a pénznek a felét, a mit
igértél és elmegyek.

– Megkapod az egészet, ha meghalok!

– Élj boldogul, házasodjál meg még egyszer, de én elmegyek, add ide a
negyedrészét.

– Nem adok egy krajczárt se! Menj el, ha akarsz.

– Megelégeltél. Nyerni akarsz rajtam, ki akarsz nevetni, hogy ingyért
voltam veled?! Nem fogod elérni, itt fogok maradni és várok.

Jób behúnyta szemeit. Mindig megzavarta egy kissé, ha a halált szóba
hozták. De csak egy pillanatra. A halála után való időkről úgy
intézkedett, mint életének egy jövendő korszakáról.

– Várj – mondá – el fogod érni, aztán boldog lehetsz a lányoddal.

– Összetörök addig, a leányomat a nyomorult férfiak elrontják,
megöregszik… Légy irgalmas!

– Semmi közöm a lányodhoz. Nekem családom van, azokról kell gondoskodnom
elébb.

Ellágyult – mint mindig – ha családjáról volt szó. Kezeit zsebeibe
tette, büszkén lóbálódzott egész nagy, nehéz testével. Nagyon okos, de
egy kissé brutális arczán a jóságnak szinte fényes kifejezése ömlött el.
Ez a patriarcha, a kit a világ rossz embernek tartott, csodálatosan jó
volt a családjához, olyan, mint egy hatalmas tölgy, mely a felszivott
életerőt önkéntelenül szerteömleszti ágaiba. Még sem, ebben a
szeretetben sok volt az öntudatosság, ő maga egész életén át dolgozott,
mint egy igavonó ökör; fázott, fösvénykedett, éhezett; a szerelem
örömein kivül megvont magától minden földi élvezetet, de roppant
kiterjedt családját boldoggá, gazdaggá tette. Még az unokáinak is ő
keresett férjet, feleséget. Pénzt adott velük, pénzt adott a család
minden tagjának. Egy krajczárért bebujt az ágy alá, krajczároskodott a
világban, nem bánta, ha rosznak, piszkosnak tartották. De családját
bőségben, biztosságban akarta látni és úgy is látta. Ha valamelyik
fiának, leányának, akár vejének rossz volt a sorsa, hát kikorrigálta a
sorsot, adott pénzt ujra, nyögés nélkül, egy sziszszenés nélkül, pedig a
pénzt imádta, csókolta, istenítette, nevetett rá, mint a hogy a
szinészek ábrázolják a fösvényt. Familiáját a szivére ölelte és mit
tehetett arról, hogy az oly nagy volt, hogy más senki nem fért oda?!
Legfeljebb még a szegények férköztek hozzá közel, azoknak adott, nem
mint egy jómódú fösvény, hanem mint egy jószivü gazdag.

Miért? Hogy családjának visszaadja az az Isten, kinek létezését úgy
tudta, mint a hogy tudta apját. Talán még ő szerette volna visszakapni a
szent irásokban emlegetett kamatokkal? Avagy mert tényleg szánta és
szerette őket?

Nem fösvénykedett ő a negyedik feleség leányával szemben sem. Adott
annak is annyit, a mennyit egy más szegénynek. De látni nem akarta és
nem akart róla tudni sem. Gyűlölte, mert mindig irkált haza az édes
anyjának, hogy milyen boldogtalan. És e miatt folyton komor képpel,
könyes szemmel járt körülte az asszony, pedig vignak, mosolygósnak,
kedvesnek szerette látni. Nem vette észre, vagy nem bánta, ha tetteti
is. Fiatalsága, frissesége, kaczagása egészen elbódította, de a
bódulásból akkor józanodott ki, a mikor akart. Még tréfált vele, még
csókolta nyakát és hirtelen átváltozott egy hideg és gonosz emberré, a
ki elfordulva az asszonytól, czinikusan szólt hozzá:

– Az első urad fölakasztotta magát. A halálba kergetted, mert beteg
lett, nem tudott hozományt keresni a lányodnak. Mások még rosszabbat
mondanak rád; én nem bánom, én miattam mondhatnak. A mit tettél, tettél,
én nem félek tőled, én nem adok rád.

Valahányszor harczra keltek egymással, mindig ő volt a győztes,
összetörte az asszonyt. De másnap már simogatta. Nagyon kedves volt
előtte, mindig szerette az asszonyokat, de bevallotta a fiának is, hogy
soha egyetlen-egyet sem igy. A lelke is nevetett, a mikor rágondolt és
el tudta volna hallgatag nézni órákig. Azzal keveset törődött hogy az
asszony nem szereti és hogy annak mellette élni kín. Olvasott annak
szemein keresztül:

– Szeretnéd elküldeni a lányodnak ezeket a szobákat, szeretnéd odaadni a
szájadból az ételt. Bánt, hogy neked itt jó ágyad van, azt hiszed annak
nincs…?!

Igy vesztek össze és igy békültek ki évek hosszú során át. Minden héten,
néha mindennap viadal volt köztük. És az öreg Jób erejében és
energiájában nem lett öregebb, csak az asszony kezdett őszülni; az
fáradt, egészen elfáradt.

A lánya irt neki egy napon:

«Ha adhatsz négyezer forintot, elvesz egy bizonyos fiatal ember, egy
ügyvéd!»

Letérdepelt az öreg elé. Az fölkelt, otthagyta, bement a másik szobába
és magára zárta az ajtót, hogy ne hallja sirását se. Az asszony egy
darabig kiáltott rá, aztán elhallgatott. Elment; kevés vártatva
hazajött, meggyujtotta a lámpát, lefeküdt.

Reggel tréfásan szólította a férje. Nem felelt. Amint odafordult, látta,
hogy meg van halva és a bevett méregtől arcza, meztelen karja egészen
fekete.

*

Jöttek szegény asszonyok, hogy az éjjel imádkozzanak a halott mellett.
Jób átküldte őket a másik szobába; virrasztott, imádkozott maga is.
Hajnalban megjöttek a fiai, sirva fogadta őket:

– Látjátok, a nyomorult lánya mit tett vele! – fuldoklott a fájdalomtól,
de azért megkérdezte:

– Früstököltetek már, akartok egy kis szilvóriumot?

A Wertheim-kasszából kihozta a szilvóriumot és töltött a három fiának.
Aztán a legöregebbhez fordulva, kibicsakló hangon szólott:

– Ha tudtam volna, hogy ezt akarja tenni…! Hogy ne tegye, inkább
odaadtam volna neki a pénz felét!



NÁSZÚT.



I.

Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat professzorának
lakására hajtatott. Ott tört németséggel a következőket mondta az
orvostanárnak:

– Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem gyógyulást jöttem keresni
a tanár urhoz, hanem nagy jóakaratát. Gold István, károlyi ember,
tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de beteges,
attól félek, hogy meghal, akkor pedig – tudom – nem látok a pénzemből
egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos urnál, olyan
fajta zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos ennyi ember közül
rája, bajára emlékezni. Azonban véletlenül megkerítettem azt a
reczeptet, melyet neki akkoriban irni méltóztatott. Talán ebből ki
tetszik olvasni, veszendőben-e a pénzem, ha nem pörlök? Szegény,
családos ember vagyok, uram…

– Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az adósát. Semmi késedelem!
Annak nem sok ideje van hátra, egy hó alatt bizonynyal, de esetleg
holnap is meghalhat.

– Köszönöm, – szólt a kállói kereskedő. – Egy kicsit elhalványodott, egy
kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt, a ki keveselte a két
arany honoráriumot, megtoldotta hát még egygyel s elment.

Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu kupéban
találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki nem
Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói viszonyokról,
hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És kifejezte azt a
hitét, hogy nem nagy időbe telik és az egész piaczon csak ő fog állani.

– Igen, – szólt Gold István – én is azt hiszem.

Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de sikerült
megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok.


II.

Hazaérkezett, megcsókolta a feleségét, leányát s bezárkózott irodájába.
Előbb megfogalmazta a végrendeletét, aztán hites embereket hivott
magához. Azok hitelesíték a testamentumot, eltették a nem nagy
tiszteletdíjat s megkérdezték a végrendelkezőtől:

– Miért ez a sietség?

– Azt hiszem, még e héten meg fogok halni.

Azon a napon kedd volt, pénteken már kiterítve feküdt Gold István.

Felekezeti különbség nélkül zúgtak a károlyi harangok, minden eklézsia
nagy hagyományokra számított a város leggazdagabb polgára után. Az
özvegy Budapestre sürgönyözött a temetés-rendezőért, a munkácsi görög
papot hivatta el a gyászos szertartásra.

Csupa fény, csupa ragyogás, bőség volt ez a temetés. Utána tor, másnap a
végrendelet felbontása.

A tulajdonképpi gyász csak ennek felolvasása után kezdődött. Az volt
benne szabályszerűen, de egész röviden megirva: «Egész vagyonom
négyszázhatvannégyezer forint – számmal 464,000 forint – értékben hagyom
leányomnak, Helénának. Magam szereztem, egyedül mindent, amim csak van.
Feleségem: született Katona Erzsébet 300 forint évi díjat kap. – Leányom
gyámja: testvér-bátyám, Gold Péter.»

A végrendeletében csak egy jótékony hagyomány volt. A város
világításának javára, végrendelkező egy külső városi kis házat
hagyományozott. Öt forintért vette azt egy árverésen s egy kissé nyomta
a lelkiismeret, mert megért száz forintot is.


III.

Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt szellőztetve s az
özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a gyűlölet kezdett
meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a divánon feküdt egész napon
át s szüntelenül az apjáról, annak haláláról gondolkozott.

Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen gazdag, egy fél
milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet, pedig az
tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a prófán dolog
csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi szivét
összecsavarta, az a fájdalom volt apja halála felett.

Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy hasonlított rá, szeme
színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt, számító, kevés
szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor kiterítve feküdt előtte s
látta megmerevedett, de rózsaszínű arczát, arra gondolt, hogy ő is ilyen
lesz, ha meghal.

Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a fájdalomba, kimerült az
elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt, fürdőre kellett mennie. Ott
az új ismerősök, az élénk élet, a jó levegő visszaszerezték életkedvét
is. Örült a kirándulásoknak, bár sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe
ilyesmi kerül. Végre is fukarsága győzött, nyárderekán odahagyta a
fürdőt.

– Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! – mondá anyjának. Most először nem
tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott mondást: szegény apa
nehéz keresményét. – Özvegy Gold Istvánné pedig most tört ki először:

– Olyan vagy, mint apád.

– Miért?

– Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt.

– Nos igen. Azt sajnálni is kell.

Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még egyet-mást, de nem volt
pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a leány kért, az
pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra ne jusson.


IV.

Visszavonultan, csendesen éltek a kis városban. Csak a gyászév
elmultával tett kisérletet az özvegy a fullasztó csendnek megtörésére.
Vendégeket hivott, vacsorákat rendezett, az év első hónapjában
elköltötte egész évi diját. Ezután aztán, ha valamire szüksége volt, ha
ruhát akart csináltatni, vagy egy új vállfűzőt akart venni, leányához
kellett fordulni.

Helén szó nélkül kért új összegeket gyámjától. Ez pedig rendesen
kiutalványozott – egy darabig.

Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra volt
szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt, de e
homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja.

A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a mikor
özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt: szembeszállt vele,
elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta szegény és alacsony
születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat is érintett, a melyekre
fullasztó görcs fogta el az asszonyt.

Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze, mikor a
gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból. Megtudta, a mit
régen sejtett már, hogy az utolsó években édes anyja megcsalta édes
apját.

– Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém! –
gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el:
káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén
megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt hozzá.

Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel nézte, mint
ölelkeznek, mint folynak össze könyeik!

Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt kiméletlen
volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállította a gombostűpénzt, a
zongoraórákról tudni sem akart többé.

Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a
gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat s szó sem volt
arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából elmozdítsa.

Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt. Egy
félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És nem
lehetett változtatni a dolgokon.

Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a javasasszonyt
s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az még sem akart
meghalni; neki pedig élni kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul,
kéjben csipkékben és finom sauceokban úszva.

Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb román
asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még. Csak a kezein,
a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év mulván öreg asszony
lesz.


V.

Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a veszekedéseknek. Fel a
miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz.

Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két szobájuk
volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.

– Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet élvez,
mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! – mondá az asszony.
Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett rajtuk,
mint a hogy vidéken szokás.

Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba nem igen
jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek sorsa fent a
szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett otthon
csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig ezalatt
minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak
elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját
elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár
előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné.
Az czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a
dolgot. Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették
figyelembe, vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában,
szerzett nekik egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az
utczára Heléna.

A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és nem
sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki olyan
lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok a
kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.

A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott rajta, hogy
valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a fiatal ember is
gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd hirtelen az
özvegy felé nézett.

Tekintetük találkozott, meglepődtek. – Megérezték, hogy gondolatuk egy e
pillanatban.

A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett nyugodtan.
Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős, izmos; jól aludt,
étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt semmit is.

Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem keresi a
nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A
hirlapirónak se jutott még eszébe.


VI.

A milyen egyszerü asszony volt Gold Istvánné, olyan egyszerü volt terve
is.

Pethes Antal – igy hivták a hirlapirót, – el fogja szöktetni Helenát.
Valami faluban megesküsznek és ezzel a gyámkodás megszünik, leánya
asszonynyá, nagykoruvá lesz s vagyonának birtokába lép. Akkor bizonynyal
adni fognak neki egy nagy összeget, melyből ama bizonyos főhadnagyért
leteheti a házasságukhoz szükséges kaucziót.

Nem, ez mégsem egészen bizonyos! Jobb lesz talán, hogy Pethes Antallal
csinálja ki előre a dolgot. Az irásbelileg kössön le neki bizonyos
összeget, a mely az esküvő után Heléna hozományából fizetendő. Ő pedig
annak fejében minden módon elősegíti azt a házasságot, mely különben sem
rossz.

A fiatal ember terve is majdnem egészen ez volt. Különbség csak
elhatározásukban volt. Az asszonyban, a mint kigondolta, nyomban
megszilárdult benne. A férfit, azonban gyöngeség fogá el.
Szemrehányásokat tett magának, gazsággal vádolta magát. Érzékenykedett,
mert még diákkorában házasságot igért egy szegény leánynak, a kihez
verseket is irt. Sajnálta egy kicsinyt a szegény jó leányt, hanem – úgy
vette észre – nem szereti többé.

Helénát szereti. Bizonynyal azt. Nem, nem a vagyon, a gazdagság
kápráztatja, hanem a leány egyedül.

És ez a szerelem döntött. Mindent igazol ez a magasztos modor.

Hamar megegyeztek egymással asszony és férfi, bár kezdetben egy kissé
kerülgették a dolgot.

Nem igaz az, hogy az emberek, ha gazságot követnek el, azt brutálisan
cselekszik mindig. Dehogy, úgy teszik, hogy az se maguk előtt, sem a
közvetlen szemlélő előtt nem látszik annak.


VII.

Kezdődjék tehát a munka!

Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a
kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt
szerelemről.

Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból
nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát
észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve
beszél vele.

Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig
beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte.
Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat
beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden
szépet, jót.

A leány kiejtette kezéből a horgolást.

A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája
után – megcsókolta a nyakát.

Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a
harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem
lanyha szemei szikráztak.

A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend. Aztán
hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása.


VIII.

A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.

Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban,
mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig
érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt,
szíva ugyanazt a villamos levegőt.

Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes
lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent.
Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig
az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is.
Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy
friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt
is a gyónás vágya sodorta magával.

Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt óra mulván valami
nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg akartak pihenni.

Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az idő alatt a férj
mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak meg háta
mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát, vádolta magát
könyörtelenül, gúnynyal szólt a szegény leány történetéről is, nem
feledte el elmondani azt sem, hogy tulajdonképpen a munka megunása
vezette hozza, s hogy kezdetben éppen nem szerette, s hogy egy kissé
sokalta az anyának fizetendő summát. Hanem most! Most szereti, imádja, a
mint nem imádtak még leányt. A leány szó nélkül hallgatta vallomását,
néma volt áradozásaira is. – Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit
gondol?

Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan volt, mintha meg
volna halva.

– Valami bajod van? – kérdé a férfi, a mint kiszálltak.

– Semmi… sincs… – szólt Heléna.

A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye őket, az asszony addig
a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur ült mellette, a kit
egy másik ur ügyvédnek nevezett.

Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak, beszédjökből azt is kivette
Heléna, hogy várnak valakire.

A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt jelentette a másik
kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.

Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a terembe a férj. Egy pár
lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint Heléna
megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó mozdulattal
hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte higgadtan igy szólt
hozzá:

– Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem, _megbántam_, vezessen
el, mentsen meg!

… A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül karonfogta Gold Helénát s
az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem tüntetően, mintha rokonaival
menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza férjére, a ki úgy állott ott,
mint egy hegy: notizált. Csak nézte, nézte s nem volt ereje ahhoz, hogy
utána iramodva, megfogja kezét és igy szóljon hozzá:

– Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!

Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.


IX.

Gold Heléna hamar vénült, gyorsan elhízott. Mindez nem zavarta, vidáman
tett-vett, adott uzsonnákat, kokettirozott is egy kicsit,
egyszer-egyszer egy pár órát volt az urával is, akitől hamarosan
elválasztatta magát. De ezekben a kaczérkodásokban nagyon is sok volt a
kegyetlenségből és nagyon kevés reményt nyujthatott bárkinek is. Leány
maradt mindvégiglen és valahányszor egy ismerőse férjhezment nem győzött
sajnálkozni annak rettenetes sorsa fölött.

– Szegény, szegény, szegény! – emlegette magában, félhangon, hangosan és
amig igy sajnálkozott: a szemei is könybe lábadtak. Talán a mások
sorsán? Avagy a magáén?



EGY SZÁL BUZAVIRÁG.



I.

Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó
almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy,
fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt
találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt
képzelte nyolcz vagyis inkább hét éves korában. Odafordult apjához és
szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is
milyen édes!

Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre elfogyasztotta
minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a papája, mint orvos,
vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kinozta. Mindennap
kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyott a szó,
de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szeliden, világos
szemeivel elmerengve a levegőben. Arcza oly átlátszó volt már, hogy
szinte világított, a mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az
ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines, még
egészen friss arczát.

Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt irva semmi a
titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szeliden, a szivéből szivesen
beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kis testvérét.
Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már mindenki látja, csak ő
nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb
azonban tudni akart mindent, tényeket.

Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, mig
előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy
rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.


II.

Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta
magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a
gondolatba.

Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért mindenféle
könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben anya és leány egy
férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve
dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni
némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kivül
valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek
valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.

Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón hallgatódzott, ha valahol
pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte
megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost, melyből csak néhány
utczát ismert. – Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely,
mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy oczeán… Mi van az előtte
ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arczczal, kábult
fejjel?!

Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a
hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint rohan
lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után
férjét, gyermekeit… az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a
meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles köveket is.
Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy
tenni fog.


III.

Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy-útra
képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták.
Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az
iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a
butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá
különös, idegen szóval.

Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki,
a melylyel irt _annak_? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át
nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott
belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett
hasonlat, mind szinesebben, mind domborubban… Észre se vette, hogy háta
mögött a szobalány meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a
nagy, fekete arczu férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.

Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint
álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul
nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és fölugorva
székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:

– Ne bántson bennünket!… Hagyjon el, menjen…?


IV.

A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást leküzdve magában,
egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az, elhalványodva,
zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében,
mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt áll. Perczek teltek, mig
visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.

– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?

– Látom – szólt a kis leány alig hallhatólag – anyámat és magát. Menjen
innen el és ne jőjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar…

– De miért, mit tettem?

A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi odament hozzá és
csitította:

– Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról, szégyelje; ki
verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sirjon, minden úgy
lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet…

A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös
tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit,
zavartan mosolygott és ismételte:

– Többet soha…

Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a leány
mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:

– Ha nekem adja azt!

A kezében volt.

Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan
nézett körül. Ugy látszik várt és nem akart kérdezősködni. Lassankint
belefáradt a várakozásba és irt. De büszkesége nem engedte, hogy
elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú
vizitekre ment egyedül és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az
egész házra, férjére is. Csak a kis Hanna arczán fakadt ki ujra az
elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza bábuihoz,
olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta, a mint
szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sirt.

Odarohant hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a
leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szive
áradt ki, a nő ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes asszonynyal,
akárki legyen az, talán egyszerüen csak azért könyezett, mert anyját
szenvedni látta?

Könyeik összefolytak. Az egyik – oh be nagyon! – tudta már, hogy miért.
A másik: még nem.



CRAS.


A kis Cras a konyhában lakott, én az egyetlen szobában. Valahányszor
hazajöttem – leginkább késő estén – a kis Cras mindig egyedül volt ébren
a konyhában. Pedig rajta kivül még hárman laktak ott: egy kereskedelmi
iskolai tanuló, aztán a Deviaczky-család, mely két tagból állott: egy
igen öreg asszonyból és egy igen fiatal leányból. Ezek adták ki bérbe a
konyha egyik felét a két diáknak és az egyetlen szobát nekem. Jó nép
volt és igen szegény. A kis Iza még csak kilencz éves, de már valóságos
gazdasszony, pompásan tudta azt a mesterséget, hogy éhen is jóllakottnak
lássék. A kis Cras segített neki ebben: gyakran együtt _nem_
vacsoráltak, hanem megetették valami kicsivel, jóval az öreg asszonyt. A
kereskedelmi ifjut nem igen vették be a maguk társaságába: az mindig
aludt. Nem kellett annak se étel, se ital, különösen nem kellett könyv,
csak az alvás. Mindig horkolt, a mint hazatérve átsurrantam a konyhán,
de ébren volt, a könyv mellett, az irás mellett, a rajztábla fölött
virrasztott – Cras.

– Mikor fogja maga, amice, kialudni magát? – kérdém tőle tréfásan
latinul.

Azt felelte:

– Cras! (holnap).

Néha télen, a nagy rongyossága, a ruháinak a roppant elégtelensége tünt
föl nekem. Megszólítottam: –

– Szerezni kellene már egy kabátot, amice!

– Cras! – mondá az ötödik gimnázista, a kit különben Szijgyártó Palinak
hivtak, csak én neveztem el ezen a rövid latin néven, a mi a szavajárása
volt, amit olyan csudálatos hangsulyozással mondott ki, hogy gyakorta
évődtem magamban: «Vajh’ hogy érti ezt a holnapot?!» Az bizonyos, hogy a
holnap neki egészen más volt, mint a legtöbb embernek. Egy fényes, szép,
kivánatos valami, a miért érdemes munkában, törődésben, nélkülözésben,
nyomoruságban eltölteni a mát.

Nem egyszer hallottam, a mikor a kis Izán kitört a gyerek-természet és
iszonyatosan sirt valami játékért. Cras megsimogatta és igy szólt hozzá:

– Ne sirj, te kis lány, majd meglássad, milyen beszélő babát veszek én
neked – holnap!

Mindig csak ez a holnap! Ha valaki ma kegyetlenül megveri, talán el se
sirja magát, mert arra gondol nyomban: «Eh, holnap már úgy se fog
fájni!»

Nem talán, de tényleg így is volt, a sors kegyetlenül elverte a kis
diákot és ő – kissé könyes szemmel néha – de mosolyogva függeszté
szemeit a jövendőre, az majd meghozza szorgalmának gyümölcseit, a
kárpótlást a szenvedéseiért. És csudálatos kitartással várta és
készítette elő ezt a jövendőt. Akárhogyan szükölködött is a jelenben:
jókedvét alig vesztette el. A maga bajánál inkább elbúsította a
Deviaczky-család sorsa: azok egyre gyarapodtak a szegénységben, az öreg
asszony rheumát kapott a kezébe, nem igen lehetett horgolnia, pedig az
volt a fő keresetforrásuk. A kis lány pótolta, a mennyire tudta, de
leginkább mégis csak abból éltek, a mit tőlem, meg a két diáktól
kerestek. Gyenge jövedelem volt biz az, az öreg asszony nem is tudott
vele kijönni, kapta magát, beadta a gazdasszonykodás kulcsát – meghalt.

A kis Iza nem volt több tizenegy évesnél, a mikor igy egészen egyedül
maradt a világon. Vézna, tehetetlen, érzékeny kis lány volt: talán még
cselédnek se kellett volna. A temetés után nem tudta merre induljon neki
a világnak, egész vagyona az a csekélyke butor itt a lakásban. Én azt
ajánlottam neki, hogy adasson el a házmesterrel mindent és az árán
menjen el valami vidéki rokonához.

– Nincs! – mondá csendesen a leány.

A kis Cras a könyvből – tanult akkor is – felütötte a fejét:

– Épp úgy, mint nekem.

Mindakettőjüknek kihalt az egész atyafiságuk. Még csak valamire való
ismeretségük se volt. Egymást ismerték a legjobban. Úgy érezték, mintha
az egymás testvérei lettek volna. Cras csak néha pörölt a leánykával, de
most olyan különösen gyöngéd volt hozzá:

Az ajtón keresztül – éjszaka – hallottam, a mint szólt hozzá:

– Te Iza, tudod-e mit? mi megmaradjunk itten. A szobát kiadjuk ezentul
is, abból megkapjuk a házbért. Te szépen elgazdasszonykodol, én meg
tanitok kis diákokat és azért is kapom a sok pénzt. Gyöngyen megélünk.

A leány visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nem sirt többé, csak
készült valami nagy zokogásra. Hanem Cras elébe vágott:

– Tudsz-e te krumpli-levest főzni?

Iza csaknem elnevette magát. Már hogyne tudna krumpli-levest főzni!

Főzött is eleget. Legfőképpen azon éltek. A mikor megunták, újra
kezdték. És ha a leány savanyú képet vágott a párolgó fazékra, a diák
vidáman oda szólt:

– Bizony ez nem valami kitünő lakoma, hanem majd – holnap!

Elkerültem a lakásból, otthagytam a családfő nélkül való kis családot.
És elvesztettem szemem elől az egyedül álló kis leánykát és a
«Holnap»-ot. Nem láttam őket éveken át és – az igazat megvallva – nem is
sokszor gondoltam rájuk. Ha néha mégis eszembe jutottak, felkiáltottam
magamban:

– Ah, mit is akar az a gyerek! hisz egy férfi egymagában is olyan
nehezen tud megküzdeni az élettel, ő maga meg gyermek létére másokért is
harczol!

Elvérzettek, elzüllöttek a viadalban bizonyosan! Ezt gondoltam róluk
egész tegnapig, a mikor a kis Cras beállított hozzám.

Nem volt többé kicsiny, nem emlegette többé a holnapot – elérte már.

Példátlan karrierjét példátlan szerénységgel mondotta el:

–… Aztán Párisban kerültem technikára. Elég türhető életem volt,
rajzoltam ácsoknak. Küldhettem haza egy-egy kis pénzt Izának.
(Emlékszik-e még rája? Nagy lett azóta, felügyelőnő a szeretetházban.) A
mikor mérnökké lettem, úgy folyt a dolgom, a hogy akartam, elképzeltem.
Nem, még annál is jobban. Egy nagy villamos társaság állított az élére.
Szép kis fizetésem van, annyi mint egy belügyminiszternek…

Meg nem állhattam, hogy közbe ne vágjak:

– Hát ez az a «holnap», a mit egyre emlegetett?

– Ez, és még valami. A miért idejöttem önhöz, tulajdonképpen az egyetlen
pesti ismerősömhöz. Nem jönne el velem leánynézőbe?

– Nagy örömmel. Mindjárt, és hová?

– Mindjárt és ki a szeretetházba. Budára csak.

– Talán a kis Deviaczky Izához?

– Hát kihez máshoz?

Elmentünk, megkértük. A leány sirt és olyan zavarban volt, hogy azt
hitte valami rokona vagyok és oda dölt a vállamra zokogni.

– Hohó! kisasszony, el tetszett téveszteni? – Odatoltam eléje Szijgyártó
Palit és gyönyőrködtem az ölelkezésükben, az összefolyt könyeikben.

Ez az egy pár köny maradt meg a mult keserüségéből. Hamar elmult, rögtön
felszáradt. Mosolyogtak egymásra. A férfi kérdé:

– Édes kis Izám, tud-e még olyan pompás krumpli-levest főzni, mint –
régen?



KISASSZONY GONDOLJA MEG.



I.

Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva, szokás szerint
nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk hajókázni a
hidfőig.

A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint, miniszteri
hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a Journal Amusant
fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns alakjaikat. Egyforma
kalap, egyvágásu szakáll, egyformán kivágott czipő és fekete
selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»

De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet erős oszlopa a
hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk. Egyedül álló, fiatal,
alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai divat szerint, tehát
elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könnyü és olcsó csipkediszü
ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok valamennyien, mint
egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó lányom, mint egy királyleány.
Rátartó is, az Amusant eleven alakjai hiába környékezik és bár
szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya van rajtuk, nem méltatja őket
egy tekintetre sem. Ellenkezőleg, leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön
a propeller, elővesz egy levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan
komolyan, olyan mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen
arcza még fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré.
Oh, be különös fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint
kibugygyan keskeny homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei
mintha festve volnának a legsötétebb feketével a legvakítóbb fehérre.

És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan elhelyezkedünk a
hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a kajutben. Nem törődik
velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük, újra olvassa levelét,
halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy lélegzeni tudjon. Aztán egy
automata szabályos, szögletes mozdulatával négyrét szakítja a levelet és
darabonként kidobja az ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan
mozdulatot tesz, – megint csak gépiesen, – mintha utána akarna kapni és
a levél negyedik részét abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja
ujra és beszorítja keztyüs tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb hagyja
el a budai oldalon kikötött propellert.

Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a járatlan, hid
alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott lépked lassan,
szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a Dunához. Olykor
meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A capote-ját
igazgatja? Most hirtelen hátranéz, meglát és csaknem szaladva megy előre
és mind jobban a viz szélén.

Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és megszólítottam:

– Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de ilyenkor nem szabad
erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!

– Szíjja magába az embereket – viszhangozá halkan és ugyanazzal a hideg
tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé, gőgösen
összehúzta a szemhéjait és kérdé:

– Mit akar?

– Azt akarom… hogy magának valami baja van, menjen haza, menjen
akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom az
arczán, azt akarja mondani, hogy: «Uram, ez tolakodás!» Hát igen,
kisasszony, ez az. – Továbbá azt is gondolja: «névtelen lányt megtámadni
így, gazság.» Igaz, és én egy szomorú gazember vagyok, a kinek különös
gyönyörüsége telik abban, ha láthatja mint forr, fő, buzog a
szerencsétlenség, és mint oszlik el, mielőtt beállana valamely bolond
katasztrófa…

Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én lépkedtem. A leány
hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést keltett benne és
olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta volna: igazam
van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az utolsó órákban
történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És végül egy idegen
férfi gyors és erőszakos támadása, a mint betolakodik lelkének
legbensőbb titkába és számon kéri tőle bajait, a miket egy pár perczczel
előbb talán a vén Duna titoktartó keblén akart örökre elfojtani!

A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a fehér arczot,
belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám nézett:

– Jól van, haza megyek! – mondá egyszerüen, nyugodtan.

– De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!

Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam tovább:

– Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem én? Azon a jogon,
a min maga is, más is, minden halandó ember köteles biztatni
embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le akarja azt dobni
magáról… Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd más lesz! Érdemes is,
egy kis – szerelemért?

Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan lett, mint
Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra – nem lehetetlen –
kigyók váltak.

Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a ki elbizakodott és
vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk valakiért…!

De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a villámlása, a másik
pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése, energiája
elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott leány lett, a ki
megnyitotta szivét egy neki nem éppen antipatikus, de idegen fiatal
ember előtt és elhaló, siró hangon rebegte:

– Nem, nem az… hanem a kenyér… a kenyér!


II.

Elhagytuk a partot, mentünk fölfelé, a Viziváros különös utczáin,
melynek egyrésze egészen elhagyatott és olyan fantasztikus: járókelői
fekete ruhás öreg asszonyok – öreg és gyászol valamennyi – frizurájuk a
század közepéről való, parazoljuk még régibb, – az igazi parazol.
Ki-kifeszíti egyikéjük és megállnak alatta beszélgetni ketten.

Gyanakodva néztek reánk, a mint elmentünk mellettük. A leányt erre
ismerték már, csak én nem tudtam, hogy kicsoda, bár mondott valami
nevet, a mikor bemutattam magam neki. Lassanként többet is, hogy az apja
nyugalmazott számtiszt, nyolczan élnek a nyugdijából. Ő maga a pesti
angol-kisasszonyokhoz járt, az apja tanitónőnek szánta, folyamodott is a
városhoz, a hol most vagy harmincz állás van üresedésben…

– Biztatták? – kérdeztem tőle.

– Igen! – felelt rekedt hangon.

– Kik protegálják?

Intett a fejével: senki.

Tehát egy leány, a kinek nincsen protektora és állást akar, helyet,
helyet! Ez a gyenge, vértelen és előkelő teremtés beállott a főváros ama
huszezer főből álló tömegébe, mely lót-fut, izzad, ordít, verekszik egy
darab biztos kenyérért, egy talpalatnyi helyért.

Micsoda bátorság, milyen eszeveszettség! És még a fővárosnál kellene
neki hivatal, a legszolidabb, legurasabb helyen, talán ezer forint
fizetéssel is…

Egy városi képviselő nevét említettem neki, volt-e már annál?

Szinte megrezzent a nagyhatalmu, titokzatos ur nevének említésére.
Tulajdonképpen csak egyszerü polgár, de mindent «ki tud vinni»,
képviselőt tesz, tisztviselőt választ, kávéházi engedélyeket ád és von
el. A neve nem is név többé, hanem egy misztikus erő jelzője. A fővárosi
Akarat. Miért az, nem lehet biztosan tudni. Nem is nagyon gazdag, nem is
nagyon eszes, miért engedelmeskednek hát neki az emberek, a testületek
és miért mennek utána? Titok!

– Volt nála? – ismételtem a kérdést.

– Igen! – felelte és akadozva, elpirulva folytatá: – Először azt hitte,
hogy pénztárosné akarok lenni a fia kávéházában, aztán, hogy a neje
szállójában szeretnék… Megmondtam neki, hogy tanitónő akarok lenni a
kilenczben; megnézett, kivett a zsebéből valami listát, végigfutotta és
röviden mondá: Eligértem mind a jövő évieket is. Eligérte mind.

– Tehát nem is ment tovább?

– De muszájt. Egy jó emberünk harmincz nevet irt föl, hogy mutassam be
magamat ezeknek személyesen, mert az a fő. Apám is azt mondta, hogy ez a
fő, ezzel eresztett el és hogy hozzak neki egy-két szivart… Ott ül
szegény egész nap az ablakban, mit csináljon, ha nem is szivarozik!

– És a többi? Mit mondott a többi apróbb hatalom?

A leány nem felelt, én mondtam neki, mi történt vele. Elismerem,
kegyetlenség volt visszaidézni emlékezetébe mindezt:

– Tudom a többit: megcsipték az állát, megdicsérték, hogy milyen szép
leány, egyik-másik azt mondta: csak akarnia kell kisasszony, és minden
meg lesz. Mások elküldték ama titokzatos urhoz, hozzon onnan egy pár
sort. Némelyek meg idegen öreg urakhoz utasították, a kiknek nagy a
befolyása. Voltak, a kik nyiltan megmondták: hová gondol kisasszony, ez
a legnehezebb dolog a világon, tanítónőnek itt, talán ezer forint
fizetéssel is –

Bólintott a fejével, úgy van, úgy! Érdekkel hallgatott, szinte
biztatván, hogy folytassam. Folytattam:

– Akadtak olyanok, a kik kérték: jöjjön el még egyszer, majd meglátjuk.
Befolyásos, benső, komoly, sőt rideg családos emberek. De hol a lakásból
a család? Néma csend van a szobában, sehol senki, egy szolga vagy
szobaleány sem… Menekülnie kellett, utána kiabáltak-e: igy kisasszony
állást nem kap soha?

– Ha ott nem, hát máshol hallotta ezt a mondást százszor is, bizonynyal
gondolkodóvá is tette, éjszakákon át álmatlanul, lázasan vitázott
magával: hogy is van hát ezen a világon?

Szegény lány egészen megdöbbent, látván, hogy ezeket a közönséges
dolgokat én ilyen jól tudom. Nézett, csak nézett rám, nyitott ajakkal,
kipirult arczczal, könyes szemekkel. Nagy érdeklődése szinte
megijjesztett, hiszen mindjárt elsirja magát itt az utczán.

Nem, hirtelen összeszedte magát, véletlenül a kezére tekintett, a
melyben még mindig szorongatta a levél megmaradt darabját. Ujra az a
márványfejü lány lett, mint a milyen benn a hajóban volt. Szinte
meglepett, a mint szólni kezdett:

– És mindez még nem minden… az utolsó?


III.

Az utolsó a levél volt, melynek maradványát még mindig ott szorongatta a
kezében, mintha iróját meg akarta volna fojtani.

Elkértem tőle, magam se tudom, hogy mertem és azt még kevésbbé: hogyan
adhatta ide! Megszédült, egy pillanatra elhagyta szemérme, idősebb
bátyját látta bennem nehány perczre? Mit tudom én, csakhogy a kezemben
volt a szép, öreges, hegyes irás. Végső sorai egy levélnek, mely egy
kereskedelmi ajánlat hangján szerelemről szólott. Az elejét kiolvastam a
végéből, bár az sem volt teljes, megszakadt, kúsza szavak és
befejezetlen mondatok: «nincs már… nem lehet hozzáférni… Rettentő
fáradtság, nem érdemes… Havonta száz forint… évekre biztosítva, letéve
közjegyzőnél… Egy kis téa néha, este, gondolja meg kisasszony…
_Kisasszony, gondolja meg!_» A levél alatt szemérmetlen bátorsággal
kiirva egy név, a kinél a kisasszony protekczióért járhatott talán ma
reggel másodszor…


IV.

Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a családjának. Az
apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre a
szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg,
idegen fiatal ember, nem szivaroztam még ma és rettenetesen unalmas itt
ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg –
talán a férjénél is idősebb – asszonyság, a konyhában kotyvasztott
valamit, egy tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése
mellett. A titkos nyomoruság – a mely tiszta – suttogott hozzám a lakás
minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt
nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»

Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden restelkedés nélkül
rátámadt leányára:

– No, szerencsével jártál? Biztos már!?

– Nem! – felelte szárazon a leány.

Erre a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából és
körülvették. Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a számtiszt
sápítozott:

– Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél, fontoskodtál,
mintha te volnál Valéria…

– Igy nem lesz belőlünk semmi! – szólt az anyja és hozzám fordult, hogy
pártoljam őket, a szerencsétleneket én is. Protegáljam a lányukat?

A számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:

– Igy végünk van!

A leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre elkaczagta
magát. Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve szólott:

– Megtréfáltalak benneteket, – hiszen meg van!

– _Meg van!_ – ismétlé mégegyszer szárazon, ridegen.


V.

«Kisasszony, gondolja meg!» ez a mondat járt a fejemben ma egész napon
át.

Meggondolta!



KATÓ.


Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele Katóka!

Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében hozzám
igérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért veszitek el
benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint a milyen jó volt, hogy tud férjhez
menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, úgy vagyok vele, ha nem
szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt hitszegőnek tartom. Elszoktat
bennünket az anyánk, a ki csupa önzetlenség, csupa mártyromság érettünk
és miattunk.

Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy holnapután
férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevésbbé érdekel, ezen a
ponton ő elmult nekem és most, a mikor érzékenyen búcsuzom tőle: a
legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben régi alakját, mely olyan
könnyü, olyan bájos illatos és szines volt, mint egy tavaszi napsütötte
leander-ág.

Szürke ruhában is rózsaszinü volt ez a kis lány. És amikor evett… nagyon
különös, szinte bosszantó volt rám nézve, amikor enni láttam. Hogyan
kisasszony, ön is!? De ez ismeretségünk kezdetén vala. Tudniillik bár
rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk egymást, amikor ő már tizenhét
éves lett, én meg valósággal megöregedtem: elértem a huszonöt évet.
Sajnáltuk, hogy így elmaradtunk egymástól. De hamarosan
megvigasztalódtunk és hamarosan eligérkeztünk egymásnak. Aztán
váltottunk egy pár csókot, aztán elváltunk. Szivreható leveleket irtunk
egymásnak, hogy hátha ez mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak
barátok. Hiszen mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a
viszonyról, ami ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem
lehet.

Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan valaki, aki
mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a kabátomra varrta
a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam a nyakát, füle alatt,
de csak ha senkisem volt a szobában. Ez néha megesett, hanem, hogy éppen
senki se lett volna otthon, az nem esett meg, csak egyetlen egyszer.

Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt, a medvebőrön.

– Nincs senki itthon! – kiáltá előre.

– Nos? kérdém és ebben a pillanatban úgy érzém magam, mintha még sem
barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a régi érzés.
Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és kiáltá:

– Takarodjék!

– Miért?

– Mert a férfiak gazok.

– És az asszonyok?

Elhallgatott.

– Magát valaki bántotta!

– Ki merne?

– Valami rettentő szomorusága van.

Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sirást,
mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig csiklandozta,
mig egyszerre kitört.

Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem, sirása közben
szólott:

– Csudálatos ember maga.

– Miért?

– Előre tudta, hogy szomoru vagyok.

– Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka?

– Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!

– Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?

– Most mindég.

– És miért?

– Megölnék egy embert.

– Szerelmes valakibe.

Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:

– Maga egy gyerek! – mondá némi szánalommal. Aztán kezet nyújtott és
beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá:

– Jó éjszakát, Isten vele!

Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek? De a következő
napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé
gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak azt hiszszük, hogy
az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi
másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a kábító nézésü kék szemek
hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak
azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sirjanak
miattunk?


II.

Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, – a ki holnap vagy
holnapután férjhez megy – nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek
ifju egyénisége egy czilinderkalapban végződik. Alig vártam, hogy ujra
találkozzam vele és szóltam hozzá így:

– Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és oszszad
meg vélem szomorúságodat.

De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, amelyek nélkül
ti nem tud-tud élni. Amelyek titeket úgy megkülönböztetnek, bennünket
ugy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint ahogy magaddal sem beszélnél
mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben
is tele légy reserve-vel…

Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézett rám, mintha
okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem
tovább:

– Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs,
hogy mily iszonyu kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, aki
örökös bezártságra van kárhoztatva. A kinaiakról – igen a kinaiakról –
azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát.
Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van
szorítva… Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj,
vagy felelj röviden mindazokra, a miket kérdezek.

Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én
egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük semmit, csak egyet,
azt, hogy szomoruságának oka és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.

De mégis… Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.

A neve?

Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős
nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az
urral, akit előbb említett.

Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna?

Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál.


III.

Kató – amint mondám – holnap, vagy holnapután férjhez megy. Maga ez a
tény nem érdekel eléggé. Inkább az érdekelne, ha megtudnám, hogyan
történt a dolog. A részletekre egész világosan emlékszem, de nem tudom
értelmes képpé összeállítani.

Mint ma: láttam az anyját és féltettem a gyenge asszonyt a
katasztrófától. Mintha ezen a napon azt olvastam volna ki a még mindig
tüzes szempárból: «Hát bukjunk, hát jöjjön, a minek jönnie kell!»

De másnap az udvarló eljegyezte – Katót.

Avagy talán ez jegyezte el magát vele? Hogyan, miért? Csakugyan az
anyját féltette-e, vagy csak féltékeny volt reá? Áldozatul dobta magát
anyja becsületéért, apja nyugalmáért?

Láttam mindent és nem tudok semmit. Nem is akarok tudni, nem akarok
mást, csak megőrizni lelkemben régi bájos rózsaszin alakját.

Holnap már úgy is késő.

Édes kis martyrom, szeliden boruljon rád a menyasszonyi fátyol, elevenen
eltemetett lányom, lágyan folyja be testedet a nász narancsvirága!

*

Kató, holnap vagy holnapután férjhez megy. Isten veled Katóka!



BOLDOG EMBEREK.


Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs
igaza azoknak, kik mind csak arról irnak történeteket, hogy ez az élet
csupa nyomor és küzködés, szerencsétlenség, kinlódás, rettenetes állapot
s mégis – semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéletükben mindig
jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják
felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És
összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes
előadást a pessimismus hiu haszontalanságáról és a vidám bölcselés
egészséges voltáról… Terrorizálják a sötéten irókat is, mondván:
hazudtok! hamisítjátok az életet – aszfalttal. És vannak esetek, a mikor
a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd – boldog emberekről. De az én
történetem boldog emberekről – nem hazugság.


I.

Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de
ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre
azt mondják: «volnánk csak gazdagok!» Nem sok rokoni szeretet van
bennem, de van annyi hiuság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják,
hogy a nyomoruságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy
unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos
szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik
eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől…

Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem
nyolcz, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek
vala.

A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan
állította és hitte, hogy:

A legjobb koszt a világon az övék.

Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.

Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.

A felesége kitünően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitünően az,
most már milliomos lehetne.

És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.

Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára
rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és
ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny oduja, a
rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a
tarka huzatu, tollatlan ágynemű – mind, mind az övé volt és nem a másé.

Az asszony az én rokonságom, de azért a férfihez huzódtam inkább. Sőt
vonzott is ez a különös ember, kiben nem volt irigység, mert hiányzott
belőle az összehasonlító képesség. Aztán a mestersége is tetszett nekem;
sáfrányárus czégnek volt az utazója. Ilyen ember is, legfeljebb, ha egy
millió között akad – egy.

De neki már az apja is az volt és a legnagyobb fiát is annak nevelte.
Igy történt, hogy az egész család meg volt győződve a sáfrány kiváló
fontosságáról, talán anélkül el sem képzelhették az életet; azonban azt
biztosan tudom, hogy az egész lakásban a vörös fűszer émelyítő illata
terjedt el, valamint a kisebb gyermekek mindig egy doboz sáfrányt vittek
ajándékba a tanítójuknak.

«Férjem nagyon tevékeny ember az üzletben és tekintély a szakmájában», –
mondá Fialáné. Fiala pedig igy szólt: «Jobban szeretem a feleségemet,
mint a császárnét, bizony Isten jobban. Ő a Radics-családban mindig a
legfinomabb volt.»

A mikor velem beszélt és mikor még nem laktam ott, mindig hozzá tette
ezt is: «Most egy drága könyvet járat, lexikont, azt olvassa!» És
diadalmasan mosolygott.

Később, a mikor már ott laktam, akkor is sokszor szóba hozta ezt a
könyvet, de csak igy: «a könyv!» Ez neki egy egész könyvtár volt, a
minthogy minden, a mi az ő tulajdona, akármilyen értéktelen s kicsi
legyen is, értékre, nagyságra rettenetesen megnőtt szemeiben. Egy pipa –
pipatorium és egy forint a zsebében ezres bankó.

Mind e boldogsághoz hozzájárult még az is, a mit e két mondásban szokott
kifejezni:

«Engem nagyon szeretnek az emberek.»

«Ha én akarom, hát az a vasút, mely most indul Szolnokról, megáll
féluton és nem tud tovább menni, mert az én Istenem kegyes én hozzám!»

Mindazonáltal a sáfrány-utazó nem volt elbizakodott, sem fanatikus
babonás, csak boldog ember.

Azon a napon, a mikor behurczolkodtam, éppen baj volt a cseléddel, kinek
nem imponáltak a családfő hatalmas illuziói és gorombáskodott az
asszonynyal, a bérét kérte és a mikor ezt nem kapta meg, fenyegetődzött
a policzájjal.

«Csak menjen, – mondta az asszony – hanem azért még megveri magát az
Isten, mert a mit én kértem még, mindazt megtette!»

Ez nem volt valami közönséges átkozódás; a leány megdöbbent,
elhallgatott, a könyvvel játszó kis gyermekek ijedten néztek anyjukra,
mintha arra kérnék: «nem, mégse bántsad a szegény Marit!»

Ugyanilyen nyilatkozatot hallottam aztán minden napon. Pedig az asszony
nem volt valami különös vallásos. Nem igen imádkozott, templomba nagy
ritkán járt. Hanem azzal egészen tisztában látszott lenni, hogy minden
történendők elvégezvék előre. És mert őt és családját különösen kegyeli
az Isten, hát ő rá és családjára nézve oda fenn jó és kellemes végzések
hozattak.

Mindez elveiért nem is volt valami nagy barátja az energiának. A nappal
felerészét fekve töltötte. Fél évig sem ment ki az utczára és ha a
gyerekek ruhájáról leszakadt a gomb, azt fel nem varrta.

«Az ember ne is dicsekedjék, csak menjen, ha viszik a végzetek!» – mondá
és nem rémült meg, a mikor a férje megbetegedett, még pedig abban a
bajban, mely annak minden testvérét megölte.

«Nem lehet az, hogy testvérei sorsára jusson, nyolcz gyermeke van
neveletlen,» – szólt az asszony.

«Nem lehet, hogy én most még itt hagyjam a családomat,» – mondá a férfi
és kigázolt a bajból, melyet minden orvos halálosnak hitt.

«Rendkivüli eset!» – konstatálták az orvosok.

Fiala ur nem hal meg, a mig élni akar, – jegyezte meg a sáfrány-utazó –
és hatalmas hitében megerősödve, még boldogabban ölelte meg feleségét,
«a legszebbet, a legjobbat, a legfinomabbat» az egész világon, egy
sovány, szűk vállú, nagy arczú, rossz fogú szőkés asszonyt, a ki úgy
hagyta magát megölelni, mint azon a napon a mikor feleségévé lett;
félénk odaengedéssel, zavart mosolylyal.

Egy csepegő petroleum-lámpás – mely füstölt is – világította meg a
jelenetet. A gyerekek veszekedtek, ki kapott több szemet a vacsorára
hozott cseresznyéből. A legnagyobb fiu békétlenkedék, hogy ő nem fog
minden este turót enni. A kályhában nem volt ma befűtve, de az ágyakat
már megvetették. Nyolcz ágy egy szobában: igaz, hogy az egyik még csak
bölcső, de abban állt összekuporodva a legutolsó kis Fiala, a három
éves. A cseléd bekiabált a konyhából: «menjen a ténsasszony húsért, én
nem hozok többé hitelbe, holnap se megyek!» Én is beszóltam a szobámból,
mert a két kis leány nagyon hangos énekszóval emlegette, hogy:
«Poniatovszki nincsen a csatáján»… Ez volt a környezet.

Az este – emlékszem – nagyon hangos vita folyt, mert a családfő
erőnek-erejével bort akart hozatni és engem is invitált, menjek be majd
kvaterkázni. De nem hozatott, mert a tizennégy krajczár a reggeli tejre
kellett.


II.

Viták néha voltak. A gyerekek bántották a «könyvet», a legnagyobbik
leány vasárnap – kivonulva a konyhába – vart, még tizenegy órakor nem
volt pénz piaczra, a háziúr felmondott a gyerekek miatt, adót kellett
fizetni, az asszony keztyüket vásárolt megint, az utazó tévesen
inkasszált pénzeket…

És mert tökéletes boldogság még sem lehet ezen a földön, néha betegek is
voltak. Sőt tavaly márcziusban az asszony nagyon veszélyesen
megbetegedett. Nem volt pénzök orvosra és orvosságra és a kétségbeesés
egy pillanatra megjelent, hogy fanyar orczával a képükbe nevessen.

Akkor kellett találkozni az ügynöknek egy fiatal orvossal, a ki igy
szólt hozzá:

– Van-e betege?

– Az van, de pénzem nincs.

– Az nem baj. Én friss erővel vagyok és ki fogom gyógyítani azt a
beteget – ingyen. Csak azt kivánom, hogy jártában, keltében a vidéken és
itt emlegesse, hogy ismer egy kitünő, egy nagy, egy hires orvost…

A orvos meg volt, mert úgy rendelteték, hanem a beteg nem akart
gyógyulni és bár se ő nem érezte, sem a férj elhinni, felfogni nem
tudta, közeledék a végekhez. Az ételt látni sem birta, a hustól meg
éppen rettegett.

Engem behivatott és kezdett visszaemlékezni előttem.

Hogy kikkel járt táncziskolába. Mikor az uszodába járt és a nagy
bodzafák virágoztak, az az illat most az orrában van. A mikor Gyöngyösön
laktak, estélyt rendeztek egyszer. Nagy sár volt és a leányoknak
külön-külön harisnyát kellett adnia… Az úri leányok az egész városban
egyedül csak ő vele társalogtak.

«Milyen szépen kezdődött a dolog!» – mondá a szegény asszony és
határozatlan, de csillámos fényű szemeit meglegelteté gyermekein és
közel hajolva hozzám, igy szólt:

«Ebből a Bélából – csudálatos ész – alighanem nagy festő lesz. Nézzed
azt a leányt, láttál már szebbet? az férjhez adja magát, annak nem kell
hozomány. Az a két kettős gyerek, öt évesek és kész férfiak. Ilyenek
kellenek az életben. Aztán a legnagyobbik. Még husz éves sincs és már
huszonöt forint fizetése van. Ideadja mind, nagy könnyebbségemre van.
Szeretik az üzletben és nagy pénzeket biznak rá. Néha ötszáz forintot is
küldenek vele a postára.»


III.

Azok a nagy összegek, melyeket a legnagyobb fiu vitt a postára, gyakorta
szerepeltek, mint a család beszélgetések tárgyai. Maga a fiu nem
szeretett se erről, se másról beszélni, Kristófnak hivták s csakugyan
úgy viselte magát mint ahogy ez a komoly név megkivánja. Hallgatag,
zsémbes, sajnálta magától és mástól az ételt is és egyszer, a mikor
sajtot tálaltak fel vacsora után, egy egész hétig nem szólt az anyjához.

Ez emlékezetes vacsorán én is ott voltam, mert az a legnagyobbik leány
eljegyzésével volt egybekötve. A nagy Ágnes egy aranymüves menyasszonya,
akit Dóra Arisztidnek hivtak alighanem rácz volt – szemöldöke, bajusza
csodálatosan sűrü és fekete – de nem nézett ki belőle valami sok jó.

Fiala ez estén csakugyan bort is hozatott, az asszony egyszer sem
nyögött s a gyerekek olyan mohósággal ettek, hogy nem volt módjukban sem
a lengyel, sem a magyar himnusból énekelni kisebb-nagyobb részleteket. –
A nagy Ágnes szólt:

– Arisztid beteszi az ujságba az eljegyzést.

Arisztid mondá:

– Igen és pedig belől a lapban.

– Jegyeket nem is nyomat hát külön?

– De igen, azt is.

A jegyesek boldogan néztek egymásra. Fiala emlegette a császárnét, akit
nem szeret úgy, mint a feleségét. A fiuknak meg kellett mutatni a
könyvet. Az aranyműves igen helyeselte, hogy ilyesmi legyen a házban.

Tizenkettő után jutottunk a vacsora végére. Az aranyműves ekkor
ajánlotta magát. Ágnes kikisérte a lépcsőházig s amig kint volt a
legnagyobb fiu szüleihez fordulva csendesen így szólott:

– Honnan fogjátok azt az ötszáz forintot megkeresni, amit Dórának az
Ágnessel igértetek?

– Meglesz! – szólt a sáfrányutazó büszkén.

– Honnan?

– Az Isten kezembe fogja adni épp akkor, amikorra kell.

– És ha nem?

– Nem, – nem lehet.

– Lehet és akkor az aranyműves nem esküszik.

Tovább mit beszéltek, nem hallgattam, nem tudom.

Csak azt tudom, hogy az esküvő előtt, reggelen olvastam az ujságban ezt
a hirt: «Fiala Kristóf főnökének egy ötszáznegyven forintos levelével
eltünt. Keresik.»

És hogy az esküvő napján engem hivtak be tanunak, akkor, midőn Dóra
Arisztidnek az ötszáz forint hozományt odaadták.

Halványan az is rémlik most szemeim előtt, hogy egy hires ügyvédet is
láttam az nap reggelén Fiala házában. A fiu ellen a rendőrségi körözést
pedig megszüntették még az nap, akkor úgy gondoltam: az apa
kiegyezkedett a fiu főnökeivel és kötelezte magát részletekben
törleszteni a Kristóf által elsikkasztott pénzt. Úgy is lesz bizonynyal,
most is látom néha a hallgatag Kristófot; katona, már számvivő őrmester
is.


IV.

Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem laktam ott, hanem
az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.

Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arczáról lemosolygott a
boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind e
boldog mosolygásban – mint viz tiszta tükrében a rideg, szürke, rút téli
felhő – ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka. De sem ő, sem
senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak látni soha, mert
a veszedelem szine ismeretlen szemeiknek és a halál rettenetes árnyékát
illuziók verőfénye födi tekintetök elől.

Fiala ujra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A gyermekek
lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt olyan boldog volt,
mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.

… Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje egy-két perczczel
ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése, nevetése közepette.
Zaj volt minden bizonynyal. És ez a zaj eszembe juttatta, amint a méhek
rajt eresztenek ki magukból.

Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is boldog, mert hitte,
hogy még második unokáját is meg fogja látni.

Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem folytatni azt, mit boldog
emberek elkezdtek.

Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.



A RUBIN-LEÁNYOK.


Éjjel az egyik Rubin-leány felköltötte kis hugát:

– Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!

Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át – apjuk a konyha ajtajában, a
földön aludt – kisuhantak a lépcső erkélyére.

A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék és mert
fázott, daczára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal borult a
négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült nénje
lábaihoz, a folyosó márványára és szőke fejét a falhoz támasztva, nézte
a világos, árnyékos éjszakát.

Ahol voltak – a széditő magasságú negyedik emeletről nézve, olyan
különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé, árnyékuk
fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem volt már
sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő kidugta a
fejét az ablakon és némán hallgatta a nyitva hagyott vizvezeték
mormogását.

– Dóra – szólalt meg a nagyobbik Rubin leány – nekem úgy tetszik, hogy
ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven fülkével és hogy a lakók
benn mindnyájan meg vannak halva!

Csakugyan, a kisebbiknek is úgy tetszett. Félt is egy kissé. A nagyobbik
nem; elmerülve a misztikus éjszakába: kereste a halált. És egyszerre a
homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem állhatta, hogy ne
szóljon róla:

– Jó azoknak, akik mindig alszanak már!

Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arczát beletemette annak szőke,
szintén fehér fényű hajába és susogta:

– Jó volna meghalni együtt, Dóra?

– Igen! – mondá a kisebbik leány – mohón is, borzongva is. Kevés
vártatva azonban félénken hozzátette:

De miért?

*

Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes nem
tudott aludni és hugának, aki csak tizennégy éves volt, még jól esett az
a gondolat, hogy «virraszt.» Azonfelül úgy ragaszkodott testvéréhez,
hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az álom. Egészen neki
halványodott és minden különösebb ok nélkül, lelki állapota olyan lett,
mint a testvéreé.

Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a sirásban
kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé; Rubin ur hiába
csalta őket kifelé.

– Nincs is ruhánk miben menni! – mondá Ágnes – a mire az elzüllött
piktor eloldalgott szó nélkül, szomorúan, mint egy lopáson kapott kutya.

Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik korcsmából küldött
nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy egészen magukra
maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az ajtót, lefüggönyözték az
ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból, beszélgettek a homályban.

Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a
kisebbiknek a világi életet:

– Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak éjszaka és
az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor fölkelnének,
mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán aludni térnének
ismét…

A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:

– Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat beszélnek
mind.

– Hát a férfiak! – vetette közbe a kicsiny. Majd habozva,
magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én egy-kettővel
alig.

– Bár soha se beszéltem volna egygyel is! Akkor azt hihetném, hogy van
közöttük jó és szép!

– Hát nincs?

– Nincs! – szólt Ágnes mély és száraz hangon.

A kis leány behunyta szemeit. Arcza szomorú volt, de lelke mosolygott,
amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:

– Mondj valamit a szerelemről!

– A szerelem csak a levegőben van, ott úszik, a mikorra hozzánk ér:
akkor szenvedés.

A kis Rubin-leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem hitt neki,
de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke átömlött az ő
lelkébe is és egyek voltak egészen.

*

Tiz – vagy kilencz – hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló lakott
mellettük. «Igen okos, igen becsületes ember» mondotta az öreg Rubin,
mert dicsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt, szőke és magas,
halvány s mégis hatalmas erejü. Olyan szeliden simogatta az aranyszinű
szakállát, a mikor Ágnes csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde
miatt… A kisebbik Rubin-leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak
pedig nem igen lehetett kimenni az utczára, bár éppen uj ruhája volt, de
kalapja egy csepp sem… A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis
munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan irt is egyszer
az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.

Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis Dóra, de
hogy a nénje egy szóval sem említette soha, nem mert kérdezősködni. Oh,
be kiváncsi volt pedig! Mint szerette volna megtudni: hogyan voltak
egymással. Jól értették egymást, azt látta, de vajjon váltottak-e
csókot? Megfogadták-e, hogy örökké szeretik egymást? Szóval
megtörténtek-e mindazok, amik az ő szűkös tudása szerint hozzá tartoznak
a szerelemhez.

Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha hajlandó
volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz embert, aki
rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar visszajönni.

Már arra is gondolt, hogy vajjon mért is nem lehet erőszakkal
rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki nem
tud élni nélkülök. Az álmatlan éjszakákon, testvére mellett virrasztva,
annak beesett, megcsúfult, szinte átlátszó arczát nézve: sokszor
elhatározta, hogy legalább ir annak az embernek: jőjjön, kell, siessen.
De testvére, mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatot,
megsimította haját és szólott egyszerüen, immár minden szomorúság
nélkül:

– Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.

És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról egyszerre
lepattant a zár: elmondott mindent, a kis leány hallott mindent. A mit
hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen felhőszakadás, elöntse
lelkét a fájdalom, könyü.

Egymás nyakába borultak és nem törődtek többé azzal, ha valamelyik
emeleten hallgatják búcsu-zokogásukat. Hajnallott már, a mikor bementek
szobájukba. Idegen volt előttük e perczben minden; az ágy, apjuknak nagy
dunai tájképe, a falra ragasztott arczképek, közös birtokuk,
legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér napernyő.

Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy, törött
rokokó-tükörbe és megijedtek a saját maguk arczától: ki van itt, kik
ezek az idegen leányok?

Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek lefeküdni,
leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé, beszélgettek
nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A kisebbik izgatottan
nézte az árnyékokat:

– Azt hiszem, kivülünk van még itt valaki, egy harmadik.

– Tudom, – mondá Ágnes – én már régen érzem, mint suhog, járkál, mozog,
meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked megmondani.

Ez éjszakától fogva az, a ki kettőjök mellett a harmadik volt: nem
tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg érezni
kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való sirás szorította
össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el, mint nénjét. Nem
kivánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a szobából és igaz
érdeklődés csak akkor villant át fehér arczán, a mikor a szőke emberről
beszéltek.

A halál árnyéka, mely betolakodott hozzájuk harmadiknak, olykor-olykor
átengedte helyét egy szép és magas férfialak számára. Tágra nyitott
szemekkel nézték és látták is a kis szoba homályában. Ágnes beszélt néha
hozzá:

– Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?

– Esküdött? – kérdezte a kisebbik villogó szemmel.

– Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.

– Hogyan? Mondták neked?

– Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy szerették
azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és igy szóltam hozzá: «Majd
egyszer rólam is igy fog nevetve beszélni!»

– Aztán ő mit mondott erre?

Ágnes összeszorította ajkait: ez a párbeszéd volt legiszonyubb emléke;
ha ezen évődött, belátta, hogy nem lehet élnie és mohón szomjazott a
halál után. A kisebbik leány könyes tekintettel könyörgött neki:

– Mit szólt ő aztán?

A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és
kérdésekkel kinozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt,
miképpen hizelgett… Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította a
halvány ember, csak igy: «csillag, virág, mindenféle szép virág!»

«Csillag, virág, mindenféle szép virág!» hangzott a kis leány fülében az
édes hizelgés, ébren is, álmában is elmondta magának hangosan. Szeme
mosolygott, fehér arcza szinte világított ez alatt. Édes borzongás
futotta át a simogató szavakra, de hirtelen magához tért, az álomképet
elsimította homlokáról, ujra komor és merev lett az arcza.

És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Oda futott hozzá,
átfogta derekát és szólt:

– Gyerünk innét, megyek veled, a hová akarod!

*

Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem. A
nagyobbik hosszú levelet irt apjának, melyben kérve, hagyjon föl a
boritallal, jóra nem vezethet az. A forintot el ne felejtse odaadni a
budai temető-őrnek, még októberben, hogy halottak napjára tiz mécses
égjen az anyjuk sirján. (Rendbe is kellene hozatni egy kicsinyt, le van
taposva; minden virág rajta: egy tő lila őszi rózsa, mely nem tud, hiába
akar kiveszni.) Dórika a katekétától kapott papircsipkés szent képeket
rakta szépen össze és ráirta egy papirosra, hogy egy Szegszárdra
költözött barátnőjének hagyja. Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen
összekötötte szalaggal, a szalag fölé gombostűvel egy czédulát tűzött.
Ez volt abban megirva: «A tatának; adja el. (Ama boltban, a hol az Ágnes
stikkeléseit szokta eladni.) Vegyen magának végre egy tisztességes
kalapot, igy nem csuda, ha nem festeti le vele arczképét senki. Hiába
tud olyan jól, az öltözete miatt nem biznak benne az emberek!»

A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen rengetegtől,
a melynek neki _kell_ indulni. Olyanformát érzett, mint azelőtt, a mikor
félt elaludni, mert nem volt benne bizonyos: fölébred-e valamikor erre
az életre? Most egészen bizonyos volt abban hogy föleszmél majd ujra, de
egy egész más világban. Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája
minduntalan ezzel foglalkozott és mindenféle aczélmetszetek szürke
felhői, angyalai, fehér szakállas szentei, feketével rajzolt és
mozdulatlan gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak szinre és
erőre. Szive repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog
feküdni a felhők kék bársonyán… Körülötte a fényben hangzik egy mennyei
chorál, introduktióját már itt is hallja; a fővárosi udvar piszkos
börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá – onnan hangzik.

Mind eme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis megrezzent
az ismeretlentől, a ki mind jobban közeledett hozzá, hogy karjaiba
ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani a dolgot, de testvére épp az
utolsó időben egészen izgatott lett, meglátszott az arczán, megérzett
minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.

A kisebbik leány minden éjjel rettegve aludt el; hátha arra ébred, hogy
testvére hivja. De lassanként ő rá is ráragadt a lázas sietség: mit
keresnek már itt, a mikor itt már mindennek vége van, menjenek már!

Valamelyik hajnalon – hideg volt odakünn és minden kék – Ágnes – már
felöltözve – odahajolt hozzá és felköltötte:

– Menjünk!

Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve rája
tekinteni sem. A ház aludt, csakugyan olyan volt, mint egy nagy kripta.
Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, a mig a kapunyitás ideje
elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az utczára.

*

Kézen fogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utczákban nem jártak soha
még és tulajdonképpen nem tudták, merre menjenek.

– Arra kell mennünk, a merről a szél fúj, akkor oda érünk hamar – mondá
a nagyobbik.

Ezentúl alig beszélt az egész uton; erősen szorította a kisebbik kezét
és úgy sietett hogy hugát szinte vonszolta maga után. Az álmodozva
nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan hideg, olyan
néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék világosságban
úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utczákon. Itt-ott, egy-két tévedésből
égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá, idegenebbé tette a néma
házsorokat.

Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:

– Végre!

Egy hosszú, keskeny utczán át egy mozdulatlan aranyos vonalat
pillantottak meg.

– Ez az? – kérdezte a kisebbik.

– Ez – mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát.
Elengedte huga kezét és zavartan szólott hozzá:

– Még visszamehetsz, ha akarsz itt maradni, ha szeretsz magadban. De mit
csinálsz egyedül? Csillagom, virágom! A kis leány megfogta a kezét és
ment vele némán, nem nézve többé maga körül, hanem egyenesen előre, az
aranyos vonal felé.

Ágnes egyszerre bőbeszédü lett, megemlékezett arról a szép kis leányról,
a ki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon szerették a négy
éves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik. Majd minden átmenet
nélkül hozzá tette: csillagom, virágom, mindenféle szép virágom…

Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi fájdalommal,
mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány, szép szőke ember, a
ki mind jobban-jobban hozzáférközött hajnali útjában. Már-már vele volt
egészen, mintha az övé is lett volna egykor, egyedül az övé csupán.

Az éjjel szinei lassanként mind elváltak a hajnaltól. A mikor kiértek a
folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett. Ezüst és arany
szalagok futották át a tájat, ezüst, arany és piros pillangók – a
hullámok fényjátéka – röpködtek, keringőztek a folyam szinén. A házak
mindkét parton lila, meg arany-szinben úsztak. Csak a partok, a hajók, a
hidak és a messziről idelátszó szigetek egyrésze szunnyadtak még szines
árnyék alatt.

Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem hangzott,
alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan, álomszerüen; nem is
emberek, de bábok, a kiket egy gép arra készt, hogy mozogjanak előre.
Most megáll egy-kettő, majd ujra igyekszik a part felé, mindjobban a
Dunának.

A két lány nem nézett többé egymásra, az egyik a vizre tekintett
üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még beszélt:

– Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?…

Végre megtalálta, a mit keresett. Az egyik végét a maga kezére kötötte,
a másikat a huga csuklójára. Aztán lépett egyet előre.

Az ezüst, arany és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a folyam
szinének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat mulva ujra
visszatértek. És a panoráma képe mitsem változott, csak az árnyékba
borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett föl
violaszinre. És egy-két percz mulván a Duna képe változott egy keveset:
amig csupa arany és piros lett az egész, egyszerre fölbukkant rajta egy
leány szőke feje; fehér arcza messziről, fényözönben úszva, olyannak
tetszett, mintha egy vizre hullott csillag volna.

A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka ragyogott a
hullámok fölött. Az ő kedves szürke szemei néztek még egyszer szét ezen
a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem látott voltaképpen eddig még
semmit, mégis ez utolsó perczben a szűz lélek tele volt az élet
legzavarosabb képeivel. Mintha ő szeretett, ő csalódott volna. A
szerelmi esküdözések – bár neki nem esküdtek soha – kéjesen rezdültek
vissza lelkének chaoszában, összegyülve és elnyomatva az elhagyottság, a
kétségbeesés iszonyu érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre
elmulnának, utolsó káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány,
gonosz arcz.



MESE EGY MODELRŐL.


Két okból kellett elmennie hazulról. Az egyik: a lakás nagyon hideg
volt; a másik: a hideg lakás egyetlen ágyán betegen – talán halálos
betegen – feküdt háziasszonya.

Bizonyos, hogy az utczán sem volt meleg. A mint kilépett a körútra, ezt
konstatálta is azonnal. Megállapította azt is, hogy a szél a kerepesi-út
felől fölöttébb fúj, érezte arczán és látta a lámpásokon, melyeknek
lángja ingerülten, de szabályosan és állandóan az üllői-út felé hajlott.
Sőt az útat és az úton mindent elborító hóban is megkülönböztette
hatását; fodros és gyöngéd volt, mint az a fehér habszövet, melyet
lányok viselnek nyakukon.

Szemei fájtak, serkedő bajusza megfagyott, lábai csaknem zsibbadtak már,
de azért érzett valamit a tájkép különös voltából. A paloták egészen
hóból állottak ki és ez, meg a szél teljesen megváltoztatta arányaikat.
Aztán megfagyott hógarmadák, mint kicsiny, falusi házsorok állottak
mindenfelé. Egyiknek, másiknak utczai gyerekek kivájták a belsejét és
házat csináltak belőle. «Nem rosz gondolat» – szólt magában és
hamarjában beállott egybe. Egy gyerek már guggolt is ott, de a sötétben
csak akkor vette észre, a mikor már belépett és a háziszentélyében
megzavart fiu szeme haragosan csillogott felé.

– Mi tetszik? – vinnyogta.

– Azt hiszem, szabad nekem is, a hó mindenkié.

– De én vájtam ki magamnak. Dolgozzon az ur is.

Megverje a gyereket, vagy kimenjen; Csak egy pillanatig évödött magában.
Jobban szerette volna megverni, de félt az utczai skandalumtól. Aztán
mintha igaza is volna a gyereknek. Milyen szép és szent dolog az otthon,
a mit mi magunk alapítottunk és birunk teljesen. Egy szoba, melynek
minden szeglete a tulajdonunk, nincsenek benne albérlők, a kik különböző
társadalmi állást foglalnak el, különböző időben járnak haza, különféle
illatszerrel élnek és külön-külön vallás szerint imádják az Istent. És
nincs háziasszony, a ki beteg lesz, elfoglalja ágyad, vagy folyton
költözködik, azt se tudod, mikor mond föl, – talán akkor, a mikor
megszoktad vele a nyomoruságot.

Az orvosnövendék még csak másodéves volt, eddig csak a halált tanulta,
az életet még nem. «Ha harmadéves volnék és tanultam volna
belgyógyászatot, megtudnám mondani, meghal-e az az asszony!» –
sopánkodott magában, hivatásához illő bátorsággal, de egészen leverten
gondolván a bekövetkezhető eseményre. – «Ha költözködik, nekem is
költözködnöm kell. És mi lesz akkor?» Ez a gondolat nagyobb, kinzóbb és
áthatóbb hideggel járta át, mint a havas szél, a feje megdermedt belé,
nem tudott tovább gondolni semmire is. Bután és vakon haladt a
villamos-vasút sineinek irányában és szive hangosan, különösen dobogott,
valahányszor elsurrant mellette, előtte a kivilágított vagon. A fehér
hóban, telve fekete alakokkal, szinte nesztelenül szállt tova. A
szikrákon járó kerekek titokzatosan és alamuszi módra mormogták feléje:
«Feküdj alám!»

A pokolba! – gondolta magában az orvosnövendék. «Elébb meg kell tudnom,
hogy mit csinál az az asszony? Igen-e, vagy nem? Csak ezt!»

*

Szinházi hermelin-köpenynyel volt leterítve az asszonyság és a köpenyeg
piros posztójának reflexe mián nem is volt egészen rossz szinben, csak
úgy tetszett, mintha az ágy párnájára festve lett volna az egész alak.
Az ősz hajából reggel fodorított frou-frou még meg sem gyürődött. A
szemében már benne van az a különös nézés, mely túl lát az emberi
látóhatárokon, ajkáról azonban még ugyanolyan modorosan hangzottak a
szavak, mint ahogy vidéki primadonna korában. Ezekkel a szavakkal
szólongatta, vigasztalta egyetlen leányát, azt a vékony és kicsiny
teremtést, a ki ágya szélén ülve, könyes szemmel minduntalan az ajtóra
nézett.

Egészen megkönnyebbedtek, a mikor belépett a férfi, a lakó, Kőmives az
orvosnövendék és nagy fáradsággal tettetett vidám arczulattal odalépett
a haldokló ágyához és megtapogatván annak üterét, szólott:

– Egy kis vérkeringési zavar! Elmulik, nincs semmi baj.

El akart menni ujra, de nagyon marasztotta a kis lány; olyan hálásan,
lágyan nézett reá, hogy a fiatal ember szemei megnedvesedtek. A
páholynyitogatóné és leánya is kérték:

– Olvasson föl valamit Kőmives ur, olyan szépen tud olvasni.

Az istentelen orvosnövendék Renan Jézus életéből olvasott egy részletet.
A lány visszafojtott lélegzettel, az anya lázas lihegéssel hallgatta. De
csak egy darabig, a mig megfordult ágyában és megszólalt:

– Eszti, a siffonban, a szinházi ruhatáramban van egy gukker, add ide.

A lány kivette a gyöngyházból készült elegáns kis látcsőt és odaadta
anyjának. Az mosolyogva szorította markába a kedves kis szerszámot és
egészen érthető hangon mondá:

– Ezt kaptam tőle… ezt, és téged!

Felült ágyában és folytatá:

– Nem szükség pirulnod, nagyon derék ember volt, egészen fiatal,
szépeket irt rólam, a mikor játszottam, gyászruhában Helénát, Kassán…
Matabár, az igazgató megkérte a kezemet…

A leány és fiatal ember bámulva, egy kissé meg is rémülve, de egészen
fascinálva hallgatták. Az asszony észrevette magát:

– Bocsásson meg Kőmives ur, de ön barátunk!

– Az vagyok! – kiáltotta a fiatal ember, rekedten és büszkén.

A volt szinésznő hamis mosolylyal arczán, helyeslőleg bólintott és
folytatá:

– De a fiatal ember ezt adta nekem… és elment, sok gyermeke van, valami
falun laknak, mondják, hogy meghalt, mindegy…

Egyelőre nem volt több mondanivalója, Kőmives olvasta tovább Renant.
Egészen féltizenegyig olvasott, akkor a páholynyitogatóné
félbeszakította: hörögni és csuklani kezdett. De a rohamközben még
mindig beszélni óhajtott, és bizonynyal óriási erőfeszítés árán sikerült
is neki ennyit mondani:

– A lakást ne adják föl… _azért_ együtt maradhatnak!

Lehet, hogy még egyéb tanácsot is akart adni, (például gazdag szinházi
ruhatárára vonatkozólag), de hiába kékült el arcza a tehetetlen
akarattól, nem tudott többé szólni egy szót sem és meghalt.

*

Az orvosnövendék nem merte magára hagyni a kis leányt. Együtt
virrasztott a halott mellett. Eszti még nem tudott sirni, csak a hideg
rázta egész testében.

A fiatal embernek is volt egy kis láza, de éppenséggel nem érezte magát
valami rosszul. Melege volt; a feje is, a szive is tüzelt. Tulságos
szabadelvüen gondolkodott ugyan, mint minden kollégája, de azért egy
cseppet sem volt gonosz ember és sajnálta is a szegény öreg asszonyt, de
valami titkos örömmel árasztotta el a gondolat, hogy most ő rá van
hagyva ez az egészen magában maradt leány. Holnap, vagy holnapután
eltakaritják innét a halottat is és akkor egyedül vannak. Együtt
élhetnek sokáig, nagyon sokáig… A lány a szobában, ő az előszobában. És
együtt fognak reggelizni, ebédelni; este olvasnak. Aztán későre jár az
idő, homlokon csókolja: «Jó éjszakát, kedves!» «Jó éjszakát!» Alusznak
édesen, vagy az ajtón át beszélgetnek még egy kissé.

A tervezgetések olyan kedvesen, bátran, csaknem vakmerően vágtattak
fejében. Szilárdul elhatározta magában, hogy Esztert kiveszi a
porczellánfestő-mühelyből, azért a pár forintért nem szabad megrontania
magát, beszivnia a festő-anyagok illó mérgét. Kell, hogy hygienikusan
éljen, főzhet, az nem árt. Ellenben neki többféle állást kell
elfoglalnia, és rászorítani magát a kissé terhes gyermeknevelésre, az
ujságokba is irhatna közegésségügyi és psichiatriai czikkeket, a lapok
most már fizetnek!

Ennyi életkedve nem volt talán soha még. Olyan boldog volt a lány miatt,
hogy szinte elfeledkezett róla és észre sem vette, hogy az elaludt az
előszobában az ő ágyán. Hangos lélegzésére figyelmezett csak és
odaállott fölébe.

Oh be szép volt, a mikor aludt, még kedvesebb, mint ébren. Csodálatosan
nagy, fényes barna hajában szinte elveszett fehér arczocskája. Keskeny
ajkai nyitva voltak egy kissé, egészen úgy, mint a kicsiny leányoknak.
Csak egy pólyás baba arcza lehet oly szelid, mint ezé a tizenhétéves
leányé.

Kőmivesnek erős akaratra volt szüksége, hogy föl ne költse a leányt és
igy ne szóljon hozzá:

– Szeretlek! Régen szeretlek és mindig… Őrködni fogok fölötted és jaj
annak, a ki bánt!

Egybevetve a körülményeket, nem tartotta helyesnek, hogy szóljon. Talán
a temetés után! De a mikor igy el van hagyatva, szabad-e szerelemről
szólni neki? Nem, nem soha! Vagy legalább nagyon sokáig.

Hanem a haját lágyan és óvatosan megcsókolta mégis. Aztán egészen
elfeledve a holtat, virrasztott az élő fölött.

*

Az orvosnövendék ez időben a lehető legmérsékeltebben étkezett, különben
is nagyon el lévén foglalva. Jött a halottkém, tárgyakat kellett eladni,
hogy a temetés eszközölhető legyen; a folyton zokogó lányt kellett
vigasztalnia és vigyázni, hogy az mégis egyék valamit. – Végre a temetés
is elmult, – jelen volt két operaházi tag is, de a megboldogult
páholynyitogatóné kollegái egy régi keletü harag miatt nem jöttek el…

Most már csakugyan egyedül voltak. A temetés után való napokon még
velük, közöttük, fölöttük volt a halott és megzavarta magányukat. Jött
az operaházi szolga és elhozta a páholynyitogatóné utolsó havi
fizetését. A megboldogult szines szoknyái lógtak még a fogason.
Kopogtatott egy fiatal hölgy, a gyakorlati szinésziskola egy koros
növendéke, a ki elszerződött a vidékre és most hallotta, hogy
Fölnémethynének a változatos és drága garderobja haláleset miatt eladó.

Elvitték a pamutbársony kosztümeket, el a hermelinköpenyt is és a halott
köztük járó árnyéka is mindegyre fogyott, fogyott. Esténként főztek –
Kőmives krumplit hámozott – egy-egy kaczagás verte föl a lassanként
nekimelegedő tüzhelyet. És milyen vidámak voltak a reggelek! Együtt
mentek el otthonról, az orvosnövendék elkisérte a leányt egészen a
porczellánfestő-műhelyig, minduntalan imádkozván magában azért, hogy
vajha merészelné valaki csak egy tekintettel megsérteni Esztert.
Vasbottal járt és annak a sulya egészen lehuzta karját, gyengének és
félszegnek is, sőt egy kissé félvállunak is tetszett.

– Mennyire megerősödött maga, a mióta hozzánk került! – szólt Eszter az
uton is, otthon is. – Mikor lesz katona, a huszársághoz megy?

– Még nem tudom! – mondá Kőmives és felfujta mellét, hogy domborubbnak
lássék.

Nagyon kedves volt igy az élet. Esténként – tizenkét óráig is –
olvasgattak regényeket, vagy orvosnövendék tartott előadásokat az emberi
szervezet és a természet csodáiról. Néha, kénytelenségből, egy kissé
kényes szavakat használt, a mire rendszerint elpirultak mind a ketten és
mind-mind erősebb kézszorítással váltak el egymástól. Kezdetben csak
egyszerűen jó éjszakát kivántak egymásnak, aztán – egyszer-egyszer-az is
megtörtént, hogy Kőmives búcsuzóra megcsókolta a leány kezét. Az is
megesett, hogy igy váltak el:

– Jó éjszakát _feleség!_

– Jó éjszakát _uram!_

Zavartan és nekimelegedve nevettek a kölcsönös csufolódásokon, de egész
éjszakákon át nem tudtak aludni. Gyertyánál virrasztottak, édes és
félelmes érzésekkel eltelve az egyik, valóságos deliriumban a másik. A
férfi olyan volt másnap reggel, mint egy beteg, öreg ember, de olyan
büszkén mosolygott, mint valami hitregebeli hős, a sárkányok legyőzése
után.

Oh, de mennyivel nagyobb hősnek tudta ő magát! Százszoros Szent
Antalnak, ezerszeres Gottfridnak.

Szeretni, viszontszerettetni és nem váltani egy csókot! Az örökös láz
fölperzselte majd minden csepp vérét, szive alig dobogott már, a beszéd
nehezére esett, le kellett mondani a gyermeknevelésről, képtelen volt
tanítani, sőt tanulni is.

Nagyon különös állapotba esett: nem volt mit tennie és elhatározta, hogy
oltárhoz vezeti a leányt, a kit magában szegény elhagyatott angyalnak
nevezett. El is akarta hozatni születési bizonyítványát, irt is községe
papjának, de az bélyegre valót kért…

Hetek teltek el és absolute nem tudta miből él. Nem volt éhes és
Eszternek azt hazudta, hogy abonálva van, de a lány ezt az egyet nem
hitte el neki és mindenféle kifogások és ravaszságok segitségével
megtraktálta. Láthatólag jól esett neki, hogy evett az övéből, a
tányérjából, a villájával.

Kőmives nem akarta megbántani és lassanként egészen megszokta ezt az
állapotot. Néha ugyan fölpattant magában: «Az ő kegyelméből élek, ő
mosat és vasaltat reám, és én már szobabért sem fizettem neki két
hónapon át! Nem vagyok-e én a legnyomorultabb ember a világon!?»

A homlokára ütött, szemeit szégyenletében behunyta, de csakhamar
kinyította ujra: «Vagyont, vagy legalább pénzt fogok szerezni minden
áron. És megtérítek neki mindent, gazdagon. Előbb sokszorosan fizetem
vissza tartozásomat, aztán elveszem!»

Szerzett is magának – egyelőre csak állást. Egy barátja kétszáz forintot
örökölt és szépirodalmi könyvtárt alapított. Ő volt az adminisztrátora,
egyelőre fizetés nélkül, a nevével és czimével ellátott jegyeket azonban
már az első napokban megkapta és erre a kicsiny karton papiroslapra
csodálatos szépségü és nagyságu palotákat épitett ő is, a lány is.
Különösen ő! Többé nem röstelkedett inni a lány kávéjából, a szobabérek
rövid időn való teljes megtérítését is minduntalan fölemlitette, a mire
a lány lesütötte szemeit és azt mondta:

– Ráérünk!

Hónapok teltek és még forróbb napok következének. Egymás mellére akartak
borulni százszor is, és a férfi győzedelmeskedett magán mind a százszor.
Remegett, kapkodott, sóhajtott, sírt és menekült. Eszter zavartan
mosolygott és érezvén, hogy alterálja a fiatal embert, lehetőleg keveset
tartózkodott otthon. Azt hazudta, hogy valami herczegnek készülő óriási
vázán dolgozik, pedig már két hónap óta föloszlatták a műhelyt.
Vakmerően megcsalta Kőmivest, nem tudatta vele azt sem, hogy most abból
élnek, hogy a kicsike modelt ül a festőiskolában. A rendszertelen élet
következtében az orvosnövendék egészen elgyengült, a járás nehezére
esett és nem kisérte el a lányt, csak egy darabon. Nem volt hát sejtelme
sem annak vakmerő csalásáról.

Apránként leszokott a külvilággal való érintkezésről, – otthagyta a kis
szépirodalmi könyvtárt, részint, mert az egyhónapi fönnállása után
megbukott, részint pedig azért, mert modernebb irókat akart volna
fölvétetni a későbbi sorozatba és e témán barátjával összeveszett. Ideje
nagy részét otthon, a diványon fekve, végtelen és alaktalan
tervelgetésekkel töltötte. Néha, ismételten, leveleket irt egyetlen
jobbmódú rokonához pénzért és azzal ölte idejét, hogy a választ várta, a
postára ment kérdezősködni, a levélhordókkal értekezett.

Teljes tökéletesen a passziv életre adta magát. Küzdései most már csak
arra terjedtek, hogy védje magát a lány iránt való szerelme ellen. Meg
legfölebb még azon viaskodott magában, hogy legalább a szegény Eszter
ebédjét ne egye el. Le is szökött – a mikor meg tudta tenni – délidőn a
Petőfi-térre és ott a többi éhenkórász, napnál ebédelő kollégák között
elsétált egy órát, aztán hazarohant abban a reménységben: ha egy kis
tésztással kinálnák meg? De ha megkinálta a kicsike, büszkén mondta:

– Köszönöm, fényesen ebédeltem!

Aztán hanyagul, szórakozottan mégis morzsolgatott egy kicsinyt a
süteményből.

Ez ebédek kivételével elég jól éltek, a lány sokat keresett és egy pár
tárgy eladásának segítségével idejében kifizette a házbért is. Azontul –
úgy két héten át – láthatólag szükséget érzett pénz dolgában, el is
akart adni egyetmást, de Kőmives rajta kapta:

– Mindez értem! – mondá igazán, szivéből szomoruan. És kedves vágásu
szemei megteltek könynyel.

– Inkább elmegyek, el kell válnunk. Majd visszajövök, maradjon ilyen jó,
mint most. Visszajövök nemsokára és akkor mondok valamit. Várjon engem
addig, ha soká jönnék, el ne feledjen, itt ne hagyjon. Ha nem jönnék
többé soha: feledjen el, mintha nem is lettem volna, feledjen el!

Most ölelkeztek össze legelőször. A lány karjait a búcsuzó nyaka körül
fonta, arczát arczához szorította, könyét könyüivel vegyítette.

– Elmenni, igen, ha eresztem! mondá csukolva a sirástól és nevetve az
örömtől.

Kőmivesnek, becsületszavát kellett adnia, hogy itt marad. Egy darabig
vonakodott, de oszt hogy a leány össze-vissza csókolta sápadt, beesett
halántékát, megnyult nyakát, még sovány kezeit is, nem volt ereje többé
küzködni és megfogadta, hogy együtt maradnak, közös háztartásban, mig az
óra üt.

–… Csak addig, akkor én elmegyek és úgy jövök érte!

Eszter valamit akart válaszolni, de nem szólt. Későn is volt már,
sietnie kellett a «műhelybe». Megmosta szemeit, kendőt kapott a fejére
és elfutott.

Anyagiakban nem bővelkedtek, a szatócsnál a hideg ételek kontója nagyon
fölugrott, de azért bűvös-bájos napok voltak ezek. A mikor együtt
valának, a részleteket beszélték meg, az esküvőt, és hogy a pap ne
beszéljen. Lakni Budára mennek, már csak azért is, mert Kőmivesnek
hihetőleg alkalmaztatása akad fönt a várban. Valamelyik miniszterium…
Csak bágyadtsága elmulnék, mert igy csakugyan nem járhat utána. És
ruházata a kelleténél egyszerűbb lett, kabátja szint változtatott,
Eszter hiába pazarolt rá egy patika benzint. Az orvosnövendék bizonyára
nem volt rendben, gyenge volt fölöttébb, kénytelen volt napokon át az
ágyban lustálkodni. Eszter e napokon nem ment el otthonról és
fölolvasott neki, délre pedig egy-egy kis erőt adó finom huslevest
főzött, friss hust sütött.

Néha azonban a legjobb akarata daczára sem maradhatott otthon, jöttek
érte; egy szolga jött azzal az üzenettel, hogy vagy jőjjön, vagy
mindenkorra maradjon otthon. El kellett hát mennie, de minduntalan
hazafutott a «kis urához», hozott neki finom hideg sülteket,
két-háromféle ujságot, nehogy unja magát a folytonos magányban (mert nem
jött hozzájuk senki, igaz hogy nem is hivtak senkit).

Szegények voltak, de jól éltek. Eszter mind többet-többet keresett,
dicsérte a műhelyt, a könnyű, finom munkát; passzió is az inkább.
Eldicsekedett véle az orvosnak is, a ki most már mindennap eljár
Kőmiveshez, ámbár baját nem találta súlyosnak: sokat tanult, rosszul
étkezett, nehéz dolgokkal törte a fejét; jól kell táplálkoznia,
nyugodtan, gond nélkül élnie.

Hiszen gond nélkül élt, de most, hogy egész nap hevert, csak kellett
valamin törnie a fejét. A műhely dolga nem ment sehogy a fejébe, hogy
ott a lány annyit keres. És a levelek, a melyek Eszter czimére jöttek:
«holnap, reggeli világításnál kell; hétkor legyen ott!» A levelek alá
pedig egy-egy nagyon ismerősen hangzó név volt aláfirkantva.

– A munkavezető irja! mondta a leány és eltépte a leveleket.
Idegeskedett is ilyenkor a fehér fej, elvörösödött a baba kép:
megöregedett, elkomorult egyszerre.

*

Kőmives a magányos délelőttökön azzal foglalkozott, hogy behunyta
szemeit és látta: mint árulja el a leány, rútul, gaz módra, mint
ölelkezik szőke, magas, brutális férfiakkal. Halálra kinozta magát ez
erőszakos rémlátásokkal, a melyek elevenebb módra éltek előtte, mint az
igazi, testtel biró élet. Délben, hogy a baba-arcz ráhajolt, a friss,
piros száj rátapadt az ő kiszáradt, aszott ajkaira: megnyugodott egy
kissé. Délután is elég jól érezte magát, nem látta a szőke, rémes
fantomokat és mint fiziológus legfölebb azzal foglalkozott, hogy
egészségi állapotán valamit kell változtatni, mert ha ez igy folyik
sokáig, a kicsike meg fogja csalni.

Csak reggelt, napsugaras, friss reggelt, hosszú, hosszú délelőttöket ne
teremtett volna az isten! Milyen korán kezdődtek! Négykor már nem tudott
aludni. De hétig eltöltötte az időt azzal a titkos tervelgetéssel, hogy
Eszter után lopódzik még ma, mindjárt, néhány óra mulva és megtud
mindent. Napokig készülődött, vágyakozott, éhezett a rettenetes utra, de
a mikor a lány átsuhant szobáján, mintha valami bűvös szóval az ágyhoz
lánczolta volna, nem tudott megmozdulni.

Egyszer, iszonyú küzdelem után, elszakította e lánczot, magára kapta
ruháját és a lány után sompolygott. Az nem vette észre és ment a maga
utján. Nem a műhely felé ment.

Az orvosnövendék lábai alatt ingott, hullámzott az aszfalt, de
szerencsére még kevesen jártak az utczán, mehetett a fal mellett hol
tapogatódzva, hol valósággal futva. Eszter sötét kis fejkendője, fehér
nyaka el-eltünt előle, kétségbeesve állt meg, megerőltette szemeit és
megint észrevette.

A lány törekedett ki, az Andrássy-uti villák felé. Sebesen, mint a hogy
találkára mennek. Egy-egy ur utána nézett, egy utána is ment, néhány
lépéssel mögötte bandukolt.

Egy kis utczához értek. Az idegen ur itt egyszerre meggondolta magát,
visszafordult, ment a maga utján. Eszter pedig egyszerre befordult egy
tornyos, vasrácsos házba.

*

Belopózkodott utána. Nem vette észre senki, nem törődött vele senki. Úgy
járt-kelt itt, mintha itthon volna, ismerte a házat, tudta, hogy fiatal
festők műtermei vannak a sötét földszintes folyosón. Egy kivételével
csukott volt még mindannyi. Ez egy is be volt zárva belülről, hát itt
kell lennie. Hallgatózott az ajtón, de hogyan tudta volna kivenni, mit
beszélnek ott benn halk hangon, a mikor fejében ezer üllő és kalapács
zúgott és döngött. Nem lehetett megismernie Eszter hangját, mégis
bizonyosan tudta, hogy az van benn. Az ajtón át is érthető volt annak
minden mondása, még sem tudta megkülönböztetni egyetlen szavát sem.

A férfi meg szinte hangosan szólt ott benn:

– Sietni, sietni, mindig teketóriák! Vagy modell, vagy
herczegkisasszony. Hát nem herczegkisasszony.

A leány felelt, reszketett a hangja, sírás volt benne:

– Olyan nehéz ez… könyörüljön rajtam.

A festő elvesztette türelmét:

– Ostobaság! Különb lányt is láttam igy, én tőlem azért lehet apácza.

– Lássam a vállát, háttal egy kissé. Nos, előre!

Aztán ruhasuhogás hallatszott.

Kőmives belekapaszkodott az ajtóba és zúgó fejét odaszorítva a
deszkához: a ruha suhogásából, a párbeszédből szerelmes ditirambokat,
vad, őrületes, gyalázatos szeretkezést hallott ki. Nyögött kinjában és a
dühtől elfult, szinte elesett. És nem hallott többé semmit, azt sem, a
mint a festő kiszólt:

– Ki az? Ki van odakint?

Azt sem hallotta, a mint az ajtó kinyilt mögötte, csak egyszerre látott,
látott. Az ajtó nyilásán át egész világosan látta, hogy a baba ott ül,
fehér kis testén alig egy kicsiny mez, mellét takarja csak hosszú haja
és vakító testecskéjét vékony arany kösöntyük, ragyogó, bántó, ezüstös
napsugarak ölelik, fonják át meg át.

Elkergették, tovább ment és a leány azt sem tudta, hogy ott volt.

*

Megölje-e? azon gondolkodott. Két óra hosszat viaskodott magával és
elhatározta: «Nem, nem öli meg: nem piszkolja be a kezét».

Fölirta egy papirosra, kétszer, nagy betűkkel:

– Nyomorult, nyomorult!

Az asztalra tette az irást és kiment az Üllői-ut felé, mindenütt a fal
mellett, a villamos vasut sinjeinek mentén.



MESE A FEHÉRHAJU DOMOSZLAINÉRÓL.


Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz lova, a
Sári, meg a Táltos.

Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső uri ház
kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább menni akár egy
tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan hófuvástól fehér, de
annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még sehol, csárda semerre, de a
falu határán az uri ház hét kéménye füstölgött hegyesen.

Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban elég
szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába és
nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga
ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni itten,
miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben évődhetett, a
mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott és mondta ilyen
szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz, az ember halálra unja
magát _ezen_ asszonyok között.» A macska is hozzám törleszkedett
nyomban, a rendes dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál’
Istennek, hogy jöttél, hál’ Istennek, hogy jöttél!»

Aztán megszólalt a ház asszonya is:

– Instáljuk, sajnáljuk, hogy ilyen szegény helyre tetszett jönni, nincs
itt egy szál férfi kegyed mulattatására, nincs férfiember, nincs
vigasság e házban, mi lakjuk csak ketten, két bús özvegy asszonyok!

Aztán leült velem szemben a nagy kanapéra, az egyik szolgálóleány lábai
alá tette a sárga ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezébe adta a
kötést. Ő maga ujjaira huzta azokat az ezüst karikákat, melyek megóvják
a kezet, hogy a kötőtű ki ne kezdje. Azzal nagy csengés, csörömpöléssel
munkába kezdett, én meg néztem a Domoszlainé urasszony tüneményes szép
fehér fejét; haját, mely tiszta ősz volt, mint egy nyolczvanéves
matrónáé és arczát, mely barna és piros, üde és sima, mintha csak uj
menyecske lenne. Fekete és vastag szemöldei alatt árnyékban voltak a
szemei egy darabig, miglen fölvetette. Jóságos Isten, milyen vérszinű,
kifejezéstelen, fénytelen, öreg szemei voltak…

Jött a másik özvegyasszony a másik szobából. Leült melléje; az egyik
szolgálóleány lábai alá tett egy zöld ripsz-zsámolyt, a másik
szolgálóleány kezeibe adta a kötést és az ezüst karikákat.

Azonképen csörömpölve elkezdett kötni, mig a négy kis leánya lökdöste,
kínozta, előlgetett néki. Nem is szólongatta őket, csak munkálkodott
serényen, összeránczolva a hosszú homlokát. Én megnéztem, milyen fáradt,
milyen jelentéktelen, nagy asszonyság, fejéről mint rí le a frizura,
testéről a ruha. Úgy látszott, az látszott, hogy minden életerejét
átplántálta a kis leányaira, ő maga számára csak az életerő váza, a
csontok, az inak, a rideg mechanikus élet maradt.

Nem szóltunk egy szót sem, azt is lassan mondtuk.

Csak az agár kaffogott, csak a czicza dorombolt: «jó estét vendég, jó
estét vendég!»

Nagy vártatva a fehérhajú Domoszlainé is megszólalt, fordulván a fáradt
fiatal asszonyságnak. Úgy szólt hozzá: «lányom». De a fáradt fiatal
asszonyság nem nevezte «mamám»-nak, hanem azt mondta neki: «Domoszlai
néni?»

És a négy kis leány sem szólította igy, hogy «nagymamám», hanem igyen:

– Édes, mézes-mákos Domoszlai néni.

*

Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer mondta: «kukk,
kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.

Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek
aludtak, ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén
karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta fejecskéjét, ott
szundikált ülve. Egy légy játszott az orrocskájával, egyszer elhajtotta
az anya, másodszorra nem bántotta többé, látta, úgy is hiába. Nem volt
ébren közöttük senki; a macska jóllakott, elaludt.

A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy alszik, pedig
csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.

Éppen róla beszéltünk.

– Kié ez az agár?

– Az egykori vőlegényemé.

– Ki volt az?

– Domoszlai Attila.

– Hol van?

– Meghalt.

– Az öreg urasszony fia volt?

– Az egyetlen fia és párbajban halt meg.

– Legénykorában?

– Legénykorában.

– És nagysád?

– Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.

Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg szertenéztem az
alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor ezek itt?»

A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést, felelt is rá
rögtön:

– Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett menni. Ezek
a gyerekek az uramtól valók.

– És az ura?

– Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni elhozatott
ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk, együtt fogunk
maradni mindörökre.

Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és tizenegyszer
mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is elment aludni.

Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy másik
szobán vezetett körösztül.

Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve volt a
patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta, toll,
könyvek, szivarok.

– Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?

– Az urfinak.

– Melyik urfinak?

– A ki meghalt?

– A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden estve.
Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.

Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A nagyságos
asszony tisztogat itten…

A kocsis mind csak a pípákat szeretné kiverni, azt sem szabad…

Lassan beszélt a szolgálóleány, az öreg szolgálóleány.

*

Fehér éjszakáról fekete reggelre ébredtünk. A napnak nem volt ereje, még
világítani se tudott.

Halványan, kékes-fehéren, valami keveset világított helyette a hó.

A részeg fuvaros előállott a két rossz, de okos lovával:

– No, uram, a Sári meg a Táltos megy már, akár a milling; gyerünk!

A fekete reggelen neki indultunk a fehér mezőnek. Szekérnyom nem volt
még most sem.

Fáztam, dideregtem, évődtem, töprengettem.

– No jó fuvaros, ismerős-e kend ezen a tájon?

– Mind a hárman itt születtünk, a Sári is, a Táltos is, én is.

– Hát ismeri kend azt a házat is, a hol megháltunk?

– Mint magamat.

– Hallotta azt, hogy az ifju urnak olyan szomoru vége lett.

– Mintha ma lett volna. A törökvágásban volt, a Dezsényi urral…

– Aztán miért?

A fuvaros ember nem fordult hátra, csak ugy átlökte a válla fölött a
szót.

– A Dezsényi ur kapatos volt és rosszat beszélt az ifju ur anyjáról. Azt
mondta, hogy is mondta…

A fuvaros megvakarta a fejét és hátrafordult:

– Apertén kimondva, azt mondta a Domoszlai urnak, hogy az anyja nem volt
hivséges az apjához, idegen férfiemberrel trafikált…

– A fehérhaju Domoszlainé?

– Ugy vélem, akkor fekete haja tetszett neki lenni.

– És igaz lett volna, a mit a kapatos ember mondott?

A részeges fuvaros erősen szítta a bodzafaszárát, a mellől szipegve
beszélt:

– Olyan igaz, mint hogy ez az ostor van a kezemben. A második ház volt
tőlünk, parasztház, a hol találkozott a szeretőjével. Az én asszonyom
mind azt leste. Régi ruhát nem adtak senkinek másnak a Domoszlai-házból,
csak neki… Az Attila urfi kicsi ruháit mind…

Itten egyszerre szemünkbe csapott a sürü hófúvás. A kocsis ember
elhallgatott és behuzta fejét a szürébe. A Sári meg a Táltos szólongatás
nélkül nagy lassan poroszkáltak előre. Alig látszott, hogy haladunk.
Egyforma volt körülöttünk minden. A fa, melyet elhagytunk, ugyanolyan
zuzmarás, mint az, a melyhez közeledtünk.

Az árkok egyenlők az uttal, az elhagyatott tanyai házak egyenlők az
árkokkal. Mindent belepett, mindent elfödött a végtelen fehér hó.



MESE A HŰ ASSZONYSÁGRÓL.


Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott
játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.

De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves növendékleány,
kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra, a szája, a
fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a
szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros,
illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj, –
ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna.
Igy is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs
férfikéz, hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha
hozzáértek: vége volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü
volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott,
most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak,
csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott
volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs –
elillant.

Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a
közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, – kegyeteknek tudom, volt
ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. – Dehogy is
nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel
simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:

– Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja zsebében.

És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a télikabátjuk
zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények tettek is
neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a kiknek az a csúf
szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig nincsen
nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a
feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)

Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába állott
elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:

– Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra, olyan
temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem találod meg
benne.

Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf Bibernyalakky
az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem tudott enni már
semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos és
előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez
a Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:

– Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja körében.

A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé módosan:

– Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod és a
grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt kegyedhez
is lesz szerencsém…

Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett nyelt egy
nagyot és most ő illant el, mint a harmat.

Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak és
kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság kinevette
őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott nekik. És
azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal és
panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:

– Haj ho, bizony!… Vajh, mi okon?

Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus
az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az
orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja
rövid.

Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.

*

Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak.
Ezek számára vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek
pedig: kicsiny és csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.

Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a
szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és
megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az
aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem
olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem
nagyobb, mint egy kétforintos baba. A szinész-asszonyság dalolt neki
operett-áriákat, nem erényes részleteket a szerepéből. A kis jószág
nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt
egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a mikor ott künn tombolt a
közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a lakmározásnak
egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell lennie és a
nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után…

*

Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni tovább.
Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt itten.

A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális ember volt
nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak szoptatni,
szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni – soha! Csak otthon,
mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.

A hosszu ember a nagy szájával ásított.

– Mit ásít, kedves barátom! – kérdé egy szinész-asszonyság, a ki éppen
ott volt.

Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő
szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra
esnék egy imádója.

A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a huszonegyedik. És
ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.

*

Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte őket.
Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután csókolóztak
is.

És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor látták
szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A sovány
szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták is, a lámpák
is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek utána, a mint
hazafutott a babáihoz.

Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát, kiüzte a
megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két gyereket. Az
egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt, a melyik
nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította
szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli,
szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába
égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A
hosszu képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen,
mozdulatlan.

De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott végtől-végig…

*

A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De mivel még a
rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű emberek, azok
számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy a hű kis
asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte őket, dobbantott
egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de hallgatott és cselekedett.

Csak azt tette, hogy a szép és sovány szinész-asszonyságtól elszedte
mind a husz imádóját. A huszonegyediket – hiába kivánkozott, kért,
könyörgött az – hagyta nála.

És nevetett és csillogott, de nem illant el többé, mint a harmat.

Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu gordonkásnak nagyon bús
vége lett.



TARTALOM.

  1. Orgonavirág  5
  2. Negyedik feleség  17
  3. Nászút  29
  4. Egy szál buzavirág  47
  5. Cras  55
  6. Kisasszony, gondolja meg  63
  7. Kató  77
  8. Boldog emberek  87
  9. A Rubin-leányok  103
  10. Mese egy modellről  119
  11. Mese a fehérhajú Domoszlainéról  141
  12. Mese a hű asszonyságról  151


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


25 |hirielen átváltozott |hirtelen átváltozott

26 |öszszetörte az |összetörte az

43 |edes sóhajjal |édes sóhajjal

52 |haján at |haján át

53 |Az, elhalhalványodva |Az, elhalványodva

54 |buzavirág-szélat, msndá |buzavirág-szálat, mondá

59 |gaszdasszonykodás kulcsát |gazdasszonykodás kulcsát

61 |és – – az igazat |és – az igazat

71 |valami lisztát |valami listát

74 |gondolja meg!« |gondolja meg!»

96 |a dolog! |a dolog!»

97 |a postára. |a postára.»

114 |szokta eladni. |szokta eladni.)

123 |kivilágított vaggon |kivilágított vagon]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Apró regények (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.