Title: Az uj földesur (3. kötet)
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az uj földesur (3. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



AZ

UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

III. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.



XII. Mit neveznek Archimedesi csavarnak?

Doctor Grisák e ránézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső
gyors vonattal sietett fel Bécsbe.

Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált;
Maxenpfutsch ur volt ott.

Doctor Grisák a mint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első
tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog? tudniillik a
butorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak
alkalmazva; a mi annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.

Már az ajtón kivül hallá Grisák ur, hogy odabenn két ember nagyon
lármáz, még pedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett
vitatkoznak; a miről annál jobban meggyőződhetett, a mint az ajtót
kinyitá s tanuja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly
közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában,
hogy ellenfelének, coute qui coute, az orrával kell azt meghallani, a
mit mondanak neki.

– Ah, uraim; miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? kérdé
tréfásan doctor Grisák, a láttára széthökkent veszekedőktől.

– Mi a kétséges thésis? nem segithetnék megoldani?

Mig a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni
méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonitva dugá kezeit
lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt.

– Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltó
törvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le
legkorábban a butorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező
bebizonyitotta azt, hogy ezek a nőm butorai voltak, s a váltóján a nőm
neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.

– De ördög, pokol! Ordita közbe Maxenpfutsch! Ez nem tréfa! Tessék nézni
doktor ur, itt vannak a váltók, a mikre én ennek az embernek tizezer
forintot adtam.

– No no, csak öt ezeret; hanem mindig két annyit iratott.

– Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tiz darab, per ezer forint.
Mit érnek nekem ezek a rongy butorok?

– Hát hisz én is azt mondom.

– De igy én ruinált ember vagyok!

– Hát én nem az vagyok?

– De én meg nem foghatom ennek az urnak a jó kedvét! Nekem minden
pénzemet kölcsön veszi; nem tudja visszafizetni és még kaczag!

– Kérem, kérem; szólt dr. Grisák; engedjenek engemet szóhoz jutni. Hát
ha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff ur
Maxenpfutsch urnak?

– Higyje el, doktor, csak ötezer forint volt.

– De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?

– No hát az ipam ellen inditott peremre. – Abba is maga vitt bele,
doctor; nem tudta megmondani, mikor elutasitott, hogy azért nem vállalja
el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál
fölött?

– No de arra csak nem költhette el mind?

– Oh hagyja el! ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak
köszön is az utczán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak
annyit mondjon: „perem volt,“ igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően
élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan
embernek, a ki egy méltóságos ur leányát vette feleségül. Tehetek én
arról, ha a méltóságos ur nem adott semmit?

– No meg egy kicsit kártyáztunk is ugy-e bár?

– No az is. Hát ki nem kártyázik? szeretnék olyan embert ismerni. Jó
hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.

– De ne az enyimből szivarozott volna ön! ordita közbe mérgesen
Maxenpfutsch ur, kit csak az boszantott leginkább, hogy adósa most is
cabanost szí.

Kérek egy kis csendet uraim, szólt csititólag doktor Grisák. Engedjenek
engem szólni. – Hát ha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni.
Maxenpfutsch ur ugy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha ötezer
forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.

– Mit nevez ön törvényes kamatoknak?

– No – teszem fel: tiz procentot.

– Vagy ugy! És mint gondolja ön doktor ur?

– Az egészen tisztelt barátomtól Straff urtól függ. Legyen szives ide
figyelmezni barátom uram. Engem Ankerschmidt ur ő méltósága megbizott,
hogy kezdjek válópert ön ellen.

– De abból semmi sem lesz; mert én az asszonyt haza kivánom.

– Haza kivánja! üvölte Maxenpfutsch, fejét dühösen rázva; hisz nincs
önnek egy széke, a mire leültesse.

– Majd lesz, ha ő eljön.

– Nem fog eljönni uram, szólt nagy malatiával dr. Grisák. Ankerschmidt
önnek azon esetre, ha e váló perben akadályokat nem tesz, igen csinos
kerek összegecskét ajánl kiegyenlitésül.

– Hallja ön! hallja ön! lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.

Straff pedig csak ugy félvállról kérdezé:

– Mi az a kerek összegecske?

– Megérdemli, hogy összegnek neveztessék, szólt dr. Grisák, mellét előre
vetve s kigombolva kabátját. Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tiz
ezer forint pengő pénzben.“

– Hallja ön! Hallja ön! nógatá Maxenpfutsch Straffot. Tizezer forint.
Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.

Straff pedig hidegvérrel gunyosan felelt neki.

– Fogadjam el ugy-e? aztán mindjárt adjam oda az egész tizezer forintot
önnek? csókoljon meg hát legalább „a conto“ ezért a bolond gondolatért.

– Nem, nem, nekem csak a magam öt ezere kell. Még a kamatokat is
elengedem, uram! Tehetek-e többet?

– Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! Szólt Straff eltolva
magától hitelezőjét s azzal összefont karokkal doctor Grisák elé állt, s
nagy lélekzetet szíva beharapott ajkai között, igy szólt:

– Doctor ur. Ez ajánlatra én számitottam. Tudom én ezt jól, hogy ennek
igy „kell“ következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok
az a bolond, a ki a mai verébért odadja a holnapi túzokot. Elébb
szükséges, hogy ez az egész „affaire“ a lehető legkellemetlenebbé váljék
Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok a felől, hogy ha ma tizezer
forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap mulva
huszezeret fognak kinálva kinálni: erről assecurálom önt.

– De uram! kiálta egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.

– És most vége minden értekezésnek: velem nem lehet többet beszélni. Én
hazard játékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a roulett
tábláján: áll a tizezer forint! Dupla vagy semmi! Husz ezeret akarok
kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzanak velem többet,
mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites votre jeu,
messieurs!

– Kérek egy szót. Könyörge még Maxenpfutsch ur összetett kezekkel.

– Semmit többé. Be van zárva a bolt!

– Ön egy kiállhatatlan ember!

– Tudom. Épen arra számitok.

Maxenpfutsch ur kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján
megállt, meg tudni dr. Grisáktól, hogy valjon lehet-e reménye ennek a
hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is
meghozza az ő infámis két szép szeméért?

Doctor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff.

– Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan
alkalom van a kezünkben, a mit elhalasztanunk ostobaság volna.
Ankerschmidt bizonyosan szép honorariumot kötelezett önnek azon esetre,
ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség
az én ajánlatom szerint fogadtatik el: én is kötelezem magamat kegyednek
az alkudott összegből tiz percent remuneratiót adni. Tehát huszezer
forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorarium egy ilyen rövid
regényért.

Doctor Grisák látta, hogy practicus emberrel van dolga, a ki érti a maga
mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak
egymástól, még kezet is szoritott vele; azt mondva, hogy „no majd
meglássuk.“

Odalenn a lépcsőknél a ráleső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doctor urat,
s korlátozhatlan tudnivágygyal tudakolá tőle, valjon lehetséges-e, hogy
ugy megdupláztassék az önkénytes kölcsön; mire doctor Grisák, hamisan
hunyoritva szemével, olyasmit mondott, hogy csak ő rá kell azt hagyni,
majd jól lesz minden.

– Oh ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doctor
ur, az egész kamatot önnek engedném, higyje el.

– Ötszáz forint? az is csak pénz.

Doctor Grisák ezt az ajánlatot is regestrálta.

Még az nap visszautazott Pestre.

Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá,
miképen járt el? hogyan találkozott Straffal, ki ugy látszik nincs pénz
dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, a mennyit csak
kiván; ezért igen is erősen tartja magát s nem akar egyezkedésbe
ereszkedni huszezer forinton alul.

Ankerschmidt a szemét sem hunyoritotta meg e szóra. Iróeszközöket kért,
s még egy utalványt irt másik tizezer forintról.

– Tessék doktor ur, adja meg neki, a mit kivánt.

Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén s még az
éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.

Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, mig visszajön; ne
időzzék, ha lehet, sokáig.

Doctor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hirvivésben. Nagyon
sietett Straffot az eredményről tudósitani. Persze, nem ugy mondta el, a
hogy történt.

– Nos uram, szólt belépve hozzá; mondhatom, ez kemény munka volt. Az
öreg dühös volt, mint egy róka; Fuchswild! a hogy mi mondjuk.
Szitkozódott, majd megvert.

Straff nagyon egykedvüen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel egy
széktámlájának dülve.

– Mondhatom, hogy nehezen tudtam capacitálni, szólt a doctor levetve
magát egyik biróilag lefoglalt székre.

– Igazán?

– De végtére még is csak engedett.

– Ugy?

– Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam,
hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen boszuálló természetü, egy
szóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.

– Köszönöm.

– Bizony köszönheti is, mert igy értem el, hogy az öreg kiizzadta még
azt a másik tiz ezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.

– Szép.

– Nos, mit mond ön ehez?

– Semmit.

– Semmit? kérdé doctor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban
megbámulhassa ezt az embert. Semmit sem mond arra, hogy én önnek
megnyerem a hazardjátékát, s a feltett tizezer forint tételt kétszerezve
hozom vissza?

Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz, s miután ily confidens lábra
álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, a mint a széken ült, igy
szólt az orra alá.

– Azt mondom, doctor, hogy a hol huszezer forint volt, ott harminczezer
is van.

– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről, mintha
titkos rugók vetették volna fel.

– Ott harminczezer is van. Ismétlé hideg vérrel a kalandor.

– Meg van ön őrülve?

– Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön
doctor. Mikor egy üzlet ily nagyon is „coulant,“ ki fogná azt akkor
berekeszteni? ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb
folyásában van?

– De uram! kiabált doctor Grisák, egészen magán kivül ragadtatva a
boszuságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?

– Minek? szólt a kalandor cynicus gunyorral. Hát ennek a neve
„archimedesi csavar“; – nincsen vége. Soha se haragudjék kedves doctor;
én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet
rám semmi panasza; ma két ezer forintot kapna tőlem, nehány nap mulva
fog kapni hármat.

– No – ön ördöngös egy ficzkó. Már én nem merném igy tul fesziteni a
húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre
hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit;
tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy
legroszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt; engemet ne okoljon ön.

– Óh az öreg fogatlan oroszlány egyiket sem fogja tenni; nem utazik, nem
válik meg leányától. Megváltja magát harmincz ezer forinttal s quittek
vagyunk.

– Én csak annyit mondok önnek, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen
utoljára.

– A viszontlátásig, édes doctor! szólt kezet szoritva Straff Grisákkal,
s még csak ki sem kisérte az előszobába.

Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.

Doctor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.

Azon kezdte, hogy rágyujtott szörnyen gazemberezni azt a raffinirozott
zsebmetszőt.

– Ne beszéljen felőle: kérte őt Ankerschmidt. Mondja el röviden, mit
végzett vele?

– A gaz szemfényvesztő, a mint látta, hogy készek vagyunk huszezer
forintot megadni neki; vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta
követeléseit; most már harminczezer forintot kér.

Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárczáját.

– Előre tudtam. Gondoskodtam ujabb utalványról, mely tizezer forintról
szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószinünek találom, hogy a
midőn azt fogja ön neki mondani, hogy ime harminczezer forintra is
ráállok, akkor meg negyvenezeret fog kérni; tehát elővigyázatból még egy
negyedik tizezer forintos utalványt is adok önnek. Elégitse ki teljesen.

Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyuttal
sentimentalis; „practicosentimentalis.“

Szépen rembursirozta a két uj tizezeres utalványt s most már egy
methodista komolyságával állitá; kinél a mondott szó esküvel egyértékü,
hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kivánt eredmény.

– Hát csak tessék sietni vele.

– Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt,
mint a waggonban; hanem a hol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a
fáradságot. Biztositá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a
legközelebbi telegramm, a mit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb
sikerről fogja tudósitani.

Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt s haza utazott családjához.

Doctor Grisák pedig harmadszor is felrepült a residentiába.

Ezuttal első gondja volt assistentiát venni maga mellé: elébb felszedte
Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hirrel, hanem az
egyptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapaczitálgatá, hogy
érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán
viszont magára vállalja, hogy Straffot insinuálja a controversia
complanálására.

Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy irásba adja, miszerint kész
felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.

Ekkor füzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem
tudott semmit az archimedesi csavarról, mely huszról harminczezerre
emelte a követelést.

– No ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyencze? E szókkal tárt ajtót
Straff barátjára doctor Grisák. Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban
született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csipne
el.

Straff látva Grisák ragyogó arczát, maga sem tartóztatta magát egy
önelégült mosolygástól.

– Óh a nagy lutrin csak az együgyüek nyernek, én ott játszom, a hol okos
embereké a szerencse. Mi jót hoz doctor?

– Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harminczezer
forintból?

– Harmincz… vakkant fel e szóra Vendelin ur, de a torkán akadt a többi.

– Egy fillért sem. Válaszolt szilárdul a rendithetlen férfiu.

– Nem tréfál ön.

– Én a teljes harmincz ezer forintot kérem.

Maxenpfutsch ur még csak most lett harczképessé a nagy ijedtségtől, neki
rohant Straffnak s átölelte nyalábra. „Mit gondol ön barátom? Hisz a
minap csak huszat kért. Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy
fogadja el!“

– Ejh, ne beszéljen ön az én ügyembe. Hagyjon békét. Az egészet, vagy
semmit.

Doctor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.

– S ha én önnek itt huszonkilencz ezer kilenczszáz kilenczven kilencz
forintot és két huszast letennék az asztalára; nem fogadná el ön az egy
huszas hijával?

– Nem.

Maxenpfutsch ur kétségbe volt esve.

– Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok
hozzá tenni azt a hiányzó huszast.

E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelküségnek
homéri hahotára egyesité a két másik férfiut. A tréfa tökéletes volt,
Vendelin ur nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik urnak akarta
markába nyomni azt az egy huszast, mely egyedüli differentia volt már
közöttük.

Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.

– No hát uram, szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól
kimulatta magát, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincz ezer
forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harminczezer
forintot kapni, hanem – negyvenezeret.

Ezzel diadalmasan vágta ki a tárczájából elővont négy darab utalványt az
asztalra.

Maxenpfutsch ur arcza e látmányra egyszerre galvanicus mosolyra torzult,
a mi azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá,
hogy e gömbölyü torzmosolygásból hogy nyult le négy másod percz alatt
ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy „de ha
tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tizezer helyett
ötezerrel érjem be?“

Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor urtól, hogy ha látja, miszerint
Straff harminczezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik
utalványnyal is, a mit csak szükséges árverés esetére bizott rá
védencze; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az
áldozatokat, már pedig eszélyesség azt meggondolni, hogy mikor Straff
tiz procentot igér, azt harmincz ezertől fizesse-e, vagy negyvenezertől?

– Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? Kérdé fennsőbbség
érzetével doctor Grisák Straff urat.

– Parancsolhat ön velem, szólt ez, minden szolgálatra készen.

– Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön
elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetik; vele
élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.

– Tegye ön fel, doctor ur, a hogy legjobbnak látja, én aláirom.

Doctor Grisák leült és extemplo fogalmazott.

– Helyesli ön igy?

– El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.

– Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, a mik önt a törvény
előtt gyülöletes szinbe állitanák, s még jobban indokolnák a nő
gyűlöletét.

– Óh igen szivesen csak tessék irni. Elismerem először is, hogy őt verni
szoktam.

– Mivel? kérem.

– Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal
ütöttem.

– Ah, ez erős.

– Azután. Bezártam reggel s estig nem adtam neki enni.

– Ez is igen jó.

– Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét s szemeláttára a
szobaleánynak az ujjára huztam.

– Ah. No elég lesz már.

– Ha tetszik, akár még erősebbeket is dictálhatok.

– De már ez elég erős. A többit bizza ön rám. Majd lefestem én önt ugy,
hogy maga is megborzad tőle.

– Kétlem.

– Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat, mi ketten elöttemezzük
Maxenpfutsch urral; erre aztán akár felakaszszák önt.

Straff olyan hideg vérrel dictálta ez infámiákat saját magáról, mintha
csak egy harmadik jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy
szivart is kiszítt mellette.

Legelébb doctor Grisák irta alá az okmányt, mint tanu, azután
Maxenpfutsch urnak adta kezébe a tollat, hogy irja ő is oda a nevét. Az
is megtörtént.

Akkor aztán átengedte a széket Straff urnak.

Straff nagy lanyhasággal letetette magát a székre; közelebb huzta az
asztalhoz; végig futotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből hatodából;
azután rábillentette a fejét, mint a ki helyesli az egészet. Akkor
kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis
pihe rajta? belemártotta a kalamárisba s megpróbálta neutrális
papirszeleten, hogyan fog? Akkor aztán neki fogott; nagy kanyaritást
mért a tollal a légben, a kezdő betü rajzolásának indulva. Ott
megállapodott. Megint neki hajolt, megint meggondolta magát. – Utoljára
lecsapta a tollat és felugrott.

– Ejh! nem irom alá!

– Mit mond ön? Kiáltának rá egyszerre két oldalról.

– Most már nem irom alá – hatvanezer forinton alul!

Azzal izekre tépte az okmányt s elszórta széjjel a szobában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt oly jó kedvü volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna
vele fogatni“ a, hogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.

Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a
leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah e gondolatban volt
foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete,
ebben öszpontosult mindaz, a mit fájdalomban, szégyenben és
megboszulhatlan haragban érzett. És ime mindettől megmenekült potom
negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, a ki ért hozzá.

Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt
minden cseléd, mindenkire elterjed az.

De legbámulatosabban látszott e sympathicus hatás a család betegén.
Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki
megcsodálta.

Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott,
hogy ő körüle forognak eszméi.

– Hiszen semmi baj sincs már; mondá reggelenkint, midőn leányát
szobájában meglátogatta. Ne félj leányom, levetjük azt, a mi bennünket
bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap
mulva olyan örvendetes hirt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele.
Tánczolni fogunk! Igen is. Muzsika lesz a háznál. Czigányokat hozatok, a
legjobb bandát. Az fogja huzni és megvendéglek minden embert, még a
kikre haragszom is! Nem: azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj!
Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg
akkorra, mert tánczolni kell azon a napon minden embernek.

Az öreg ur azt is közölte leányaival, hogy egy telegrammot vár Bécsből,
doctor Grisáktól, a mi azt az örvendetes hirt fogja hozni.

S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle
szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike
legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyességről van szó,
melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől
törvényesen elválaszszák.

S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szivtelenség lett volna
tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Herminnel; ugy hogy elvégre a
két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s épen oly
nyugtalansággal vártak az érkezendő telegrammra, mint ő; annyival
kevésbé segithetve magukon, hogy, a mig atyjuk mindennap kétszer eléje
lovagolt az érkezendő telegrammnak, hogy azt még a stáfétás lovas
tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni
nehezen fékezhető türelemmel.

Ugy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el
el hagyogatja leshelyét s épen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen.
Valahol az utban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s
midőn a nehezen várt telegramm megérkezett a kastélyba, akkor ő épen nem
volt honn.

A ki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a
közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása
mütételében? Egy rejtélyes izenet, a minek tudatása oly sürgetős volt,
hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósitás, mely a
légen keresztül jött: melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet,
nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.

Kinek ne reszketett volna a keze midőn az első telegramm boritékját
felszakitá? Ki ne félt volna először beletekinteni?

No de e sürgöny nem az, a mitől félni lehet. Ez örömhirt hoz, mely előre
tudva, jósolva van már; ez az, a mire vártak napokon át; ez, a mivel egy
család boldogsága ujra vissza lesz adva!

Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett irni,
mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány perczre érkezett meg?
mennyire igyekezett sietni a rábizottal? ez az ő érdemeinek a
versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Herminnek kelle
aláirnia; a sürgönyt ő vette át.

Hogy dobogott a szive, hogy kigyulladt az arcza, midőn azt kezében
tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát ismét visszaadja; ebben van
megirva, hogy ő neki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!

Ki venné rosz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hirt minél
előbb óhajta olvasni?

A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e azt nekik
atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?

Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy
büntetést szab; de más felől meg valószinü, hogy Ankerschmidt nem fogja
őket e criminalitásért törvény elébe állitani.

Hisz a titok ugy sem titok már; s ha valakit érdekel, hát az legelső
sorban bizonyosan maga Hermine.

Erzsike ugyan azt az ó konservativ észrevételt tette, hogy ámbár a
levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán még is meg kellene várni,
mig azt a papa alkotmányos uton maga át fogja nekik szolgáltatni; de
Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, mig a papa
megérkezik.

Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást
tett, hanem azért még is oda kölcsönözte himző ollóját a pecsét
felmetszési államcsinyhoz.

Furcsa levél! Egészen kék plajbászszal van irva; mintha azt akarná
mutatni, hogy a telegrafos oly sietségben van, miszerint nem ér arra
sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa.

Hermine reszkető kézzel tartá fel a sürgönyt s beletekinte.

Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne.

„Straff nem enged. Ujra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit
csinálni.“

Dr. Grisák.

Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s
látta, hogy Hermine arcza egy pillanat alatt hogy válik halálra; mintha
egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arczáról az élet minden
szinét.

Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajitá. Késő volt: a méreg
szivig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan
lehanyatlót karjaiba foghassa fel.

A hazaérkező Ankerschmidtet, a mint lováról leugrott, azzal a hirrel
fogadták, hogy leánya ismét nagyon beteg lett, még most sem birták
eszméletre hozni.

A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték.

Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő
ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.

Erzsike apja lépteit hallva, eléje sietett.

– Mi történt? – kérdé az apa remegő ajakkal.

Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt:

– Ő olvasta ezt.

Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután
összegyürve azt markában, csüggedten sohajta:

– Akkor meg van ölve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Straff ur a multkori scéna után csaknem összeverekedve doctor Grisákkal
és Maxenpfutschschal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a
szállására.

Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor
kereste azóta doctor Grisák és Maxenpfutsch ur?

A doctor ur kereste azóta nyolczszor, Maxenpfutsch ur pedig minden fél
órában, még éjfélkor is.

Ezt gondolni lehetett.

Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni.

Pedig már az elmult két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva
tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.

Egész disponibilis cassája áll egy legujabb divatu negyedrész bankóból,
melyből nem igen futja ki vacsorára egyéb egypár Kreuzerwirstlinél,
obligat seres stiblivel együtt.

A kalandor nevette magában a dolgot, a mint az utczán végig lőgérezett.

„Nincs több egy felnégyelt bankó töredékemnél s azon gondolkozom, hogy
két pár krajczárkolbászt hozassék-e és egy pohár sert, meg egy
stinkadorest; vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi
stinkadorest?“

„Pedig csak ki kellene a kezemet nyujtanom, hogy rögtön negyvenezer
forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe s olyan
traktát csaphatnék, hogy hire menne.“

„Negyvenezer forint szép pénz.“

„De ha négyezeret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat
Maxenpfutschnak, ezerötszázat aprócseprő hitelezőknek, harminczezer sem
marad belőle.“

„Hanem az mégis szép pénz.“

„Még azzal is meg nagyságosuraznak akárhol.“

„De hátha még várunk s engedjük nőni a füvet.“

„Az az archimedesi csavar szép találmány.“

„Igen jó az, mikor az embert olyan nagyon utálják, mint engemet
Ankerschmidt.“

„Oh elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a hatvanezer
forintot kidobta is.“

„A leányát pedig nagyon szereti.“

„Ha már valaki két harmadát megtette az utnak, valószinübb, hogy a
harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen.“

„És hát legroszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van; azért
csak az üres tárczát kell kinyitni, hogy belerepüljön.“

„Tehát csak az a kérdés még; valjon még ma Kreuzerwirstli-e és
hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?“…

No ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni; tehát a sors
kegyeskedett segitségére jönni egy nemtő alakjában; a kit mi
Maxenpfutsch név alatt ismerünk.

– Megkaptam önt valahára! kiálta egyszer valaki félöröm, féldüh hangján
az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiu hátratekintett, Vendelin
barátját látta maga előtt. – No csakhogy ráakadtam! Kerestem önt
mindenütt! minden kocsmában, minden kávéházban, a hova járni szokott;
lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? hol rejtőzött? No már most
nem szabadul tőlem, a mig dr. Grisákkal ki nem egyezik.

S menten alá is dugta a kezét Straff ur karjának, ekként bizonyitva be,
hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni.

– De uram! pattogott Straff, mit erőszakoskodik ön velem? Ön nekem nem
gyámapám, hogy odavigyen, a hova nem akarok menni.

– No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni,
hogy mije vagyok én önnek?

– Hát hitelezőm no! Ugyan nagy érdem. Én nem félek ettől a nemétől a
fenevadaknak. Pereljen ön be.

– Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt
van a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tiz váltót Ankerschmidtnek.
Ő majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon
velük? Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet egyet; ön soha
sem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van önt egy
évig saját költségén csukva tartani. Egy év mulva beperli önt a másik
váltóval, akkor önt megint becsukják, és igy tovább. Tiz évig van ön
biztositva koszt és kvártély felől; ha addig meg nem unja. Mégis csak
vagyok én önnek valamije, ugyebár?

Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés kivitelére,
a hogy a szemei forogtak.

– Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni. Lehet ön
felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják a feleséget a
férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz kedvesem? hee?

– Majd meglátom.

– De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én miss Natalie férje
vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön
boszut nem állok.

Ez csakugyan erős indok volt. A kit otthon oly veszedelem vár, az nem
gyakorolhat az utczán irgalmat.

– No – hát, az ördög nevében – menjünk!

– Végtére! Hanem én nem tágitok ám öntől.

– Nem bánom, menjünk karon fogva. Hol van szállva dr. Grisák?

– Az arany-báránynál.

– Odáig gyalog nem mehetünk; bérkocsit kell fogadnunk.

– Nagyon jó, legalább annál kevésbbé szökhetik ön el tőlem.

– Van önnél pénz?

– Oh igen. Ámbár ez az ön kiadása volna igazság szerint.

– Valóban?

– No de nem bánom, ha megfelezzük.

– Hahaha! megfelezzük? Alig hiszem hogy nálam kifussa.

– Hát mennyi pénze van?

– Egy firtli…

– Egy firtli! Semmi több? És nem akar negyvenezer forintot elfogadni? No
ön csakugyan ördöngös egy ficzkó! Az utolsó garasig hagyja menni a
játékot.

– Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy ne jőjjön
be velem ezuttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga spieszburgeres
mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik, ugy kell tennie,
mintha nem volna szüksége arra, a mit követel. Ön képes volna
kivakkantani, hogy az utolsó filléremnél vagyok, s még lealkudtatna az
eddig meg ajánlott öszszegből.

– No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkisérem, a mig belép; mert
én már mindent felteszek önről.

– Hanem már most kináljon meg egy szivarral, mert nekem nincs.

Nehány percz mulva az arany-bárány fogadó előtt szállt ki a bérkocsiból
Orestes és Pylades.

A kapus, Vendelin ur örömére, mondá, hogy a doctor itthon van: épen most
kapott egy telegrammot.

Fel is kisérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor
nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a
bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját,
mig kijön.

Straff ur doctor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki ugy látszik
nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utczai lámpásokat
nézegesse.

– Szép jó estét doctor! köszönt az érkező.

Grisák a vállán keresztül nézett s azt mondta rá, hogy:

– Servus!

(– Üm, be nagyra tartja magát.)

Straff ur nagy bizalmassággal veté le magát a pamlagra s discursust
kezdett.

– Nos doctor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? – Széna-e vagy
szalma? – Negyven-e vagy hatvan?

Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeikből kikelt
szemekkel meredve a kérdezőre; förmedt rá:

– Elmehet már ön zabot hegyezni Siléziába! Nem kell már önnek sem
archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven réz krajczár. Ma
éjjel meghalt önnek a felesége.

Azzal odaveté eléje a telegrammot,

„Hermine éjfél után 2 órakor meghalt.“

Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás a
doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott igy magának
megrendelésre?

Ennélfogva mosolyogva kérdezé:

– Nem lehet ez tréfa, doctor ur?

De már ez aztán kihozta türelméből a jámbor Treboniánt!

– Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett
őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, a mi már
benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló, sat. sat. sat.!

Hallott ugyan már Straff ur hasonló hizelkedéseket másutt is; de oly
compact tömegben, mint ez uttal, még soha.

Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potentiázta doctor Grisák
tetterejét, hogy midőn a phrasisokból kifogyott volna: nehogy azokat
elől kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s ugy
kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele.

Straff ur, e barátságtalan expeditió után, a mint a lökés közben
félszemére csuszott kalapja alól előre tekintett, a mint két keze
ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta: elmosolyodva mondá magában:

„E szerint mégis csak a Kreuzerwirstlinél kell maradni!“

Azzal fütyörészve haladt le a lépcsőn.

A mint Vendelin ur megpillantá, ugrott ki a kocsiból s sietett eléje.

– Na? Na! Megvan?

Midőn e kétségbeeséssel és reménynyel torzitott arczot megpillantá
Straff ur, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kaczagjon. Megfogta a
két vállát a bámuló férfiunak, ugy kaczagott a szeme közé:

– Hahahaha, hahahaha! ön ugyan mulatságosan járt, kedves barátom. Az
éjjel meghalt a feleségem. Agyiö negyvenezer forint. Már most
fiakkereztessen, a hova akar.



XIII. Az a hant, mely ide köt.

És ha az élők elakarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák
őket!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a
ravatalon feküdt már.

Olyan könnyü azt kimondani: „elüzlek, kitagadlak, elfeledlek!“ hanem
aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj
hát!“ akkor nehéz azt elviselni.

Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyitja azt az ész, hogy
hibázott, vétkezett, méltó volt a bünhödésre: nem volt más megoldása az
életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, – de csak nehezen
fekszik az emlék a sziven örökké, s évek mulva is visszahozzák az álmok
az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyü
elmulni, mint meghalni.

Szemébe mondja az álmodó az álomképnek; „te már nem élsz, meghaltál,
láttalak eltemetni;“ nem ügyel az arra; ujra eljön, tesz-vesz, mint
szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.

Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt.

Éjjelét nappalát ez foglalta el.

Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket,
kik sirboltot épitsenek neki; mig az el nem készül, addig nem lesz
temetés.

Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat
meglátogatták, s albumot készitett a levelekből, mik gyászjelentésére
válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié,
másodikon Aladáré.

Mikor a sirbolt tervet elkészité az épitész, ő maga indult ki annak
alkalmas helyiséget keresni.

Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, a
hol a fűzfák ugy szerettek egymással susogni. A szomoru füzek nagyon
fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dudolni az örök álomdalt az
aluvónak.

A mely nap a sirbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt
urat Garanvölgyiék kasznárja.

Elmondta a kegyes férfi, a mit Isten rábizott, hogy a szomorkodókat
vigasztalja vele, s azután áttért arra, a miért urasága küldé.

– Nagyságos uram, a tekintetes Aladár urfi köszöntésével jövök.

– Köszönöm.

– Tetszik tudni, hogy az Aladár urfi indzsellér…

– Tudom.

– Ő ezt az egész határt össze-vissza mérte egy időben, csak ugy
mulatságból, ugy hogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik
alacsonyabban egész falu hoszant.

– Ugy?

– Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos ur
kastélyának az erkélye épen egyenlő magas vonalban esik az öreg ur
pádimentumával.

– Szép.

– De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomoru
alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképen a nagyságos ur
kriptát méltóztatik épittetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony
számára; s tudtára esett Aladár urfinak, hogy a patak mentében tetszik
épitkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a
nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan
ellepi a viz, s a drága hamvakat el fogná seperni.

Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni.

– Mikor a Tisza kiönt?

– Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt.

– De hiszen most uj védgátaink vannak.

– Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá; az ér
mellékét a föld árja felveszi, az nem sirboltnak való.

Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvencz
eszméje volt az. A lombos füzfák a hüvös parton.

– Azért a tekintetes ur azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod
sirboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyirdomb napkeleti felét,
melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sirboltja van épitve.
Az egészen száraz, vizmentes hely, s olyan szép ott a szomoru nyirfák
alatt.

Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta.

Tehát a szomoru nyirfák alatt!

A domb egyik fele a régieké; a másik fele az uj földesuré.

Ugyanazon fehér levelü fák susognak az ő halottja fölött, a mik a régen
alvók szellemeivel már ismerősek.

Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy.

Egy hét mulva ment végbe a temetés Párosult abban a pompa és a gyász.
Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és
selyem a koporsón, fáklyák és lobogó czimerek; csak a köny telt ki
hazulról.

Ankerschmidt katona ember volt; katonának sirni emberek előtt nem
szabad.

Az ő szaván nem volt szabad megérzeni annak, hogy e hang most temetésre
vezényel.

Mikor a gyászmenet a sirbolt elé ért, mikor a koporsót leereszték az
üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsáták az üreg nyilására, mikor az
utolsó Amen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első
göröngyöt, hogy a sirdombra hajitsa.

És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább.

Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a
göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká,
melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, a ki még
ezt nem értette.

E naptól fogva Ankerschmidt lovag bár hová távozott volna is a föld
kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, a mit
megholt leánya sirjára hajitott.



XIV. A közös baj.

Az életben maradt leány öröklé testvére részét – nemcsak vagyonban, de
atyja szeretetében is.

Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha nem
csalódunk, a legőszintébb könyeket sirta a halott felett; s a felett
tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiusitsa. Ha nőül megy, akkor is
viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is.

Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, épen fekete kávé után
ellátogatott Kampós uram.

A hőkeblü férfiu élénk piros arcza szokottnál hevültebb, üstöke a
rendesnél borzoltabb és csapzottabb volt; valami nagy sietségben
jöhetett.

– Fogadj Isten! jó barátom. Mi jót hozott? Köszönté Ankerschmidt.

– Hogy van inspector ur? Kérdezte doktor Grisák.

– Köszönöm. Csak kasznár vagyok. Felelt, két oldalra meghajtva magát
Kampós uram s sietve huzott elő egy levelet victoriája zsebéből.
Engedelmet, méltóságos ur, Aladár urfitól kaptunk most egy levelet, mely
igen sürgetős; az ifju teins ur azt irja, hogy e levél tartalmát
tudassuk méltóságoddal is; a mit különben is megtettünk volna, mert ez
ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket.

– Mi lehessen az? kérdi doktor Grisák kiváncsian orrára csiptetve
lorgnonját.

– Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: „Kedves
bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósitások
szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira
nő, a füzesi töltést épen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a zsilip
addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert czölöpök. A mi
vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagy-Kunság felől a
tulparton erős védgátak vannak emelve, s igy a Tisza arra nem önthetvén
ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, a mik még soha sem láttak
árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják. Ha pedig e gáton
áttör a viz, bátyám szérüs kertjéig meg nem áll; még egy láb
emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással a
szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyulni.
Szerencsére a szérüs kert erős fecskerakással van keritve, s a ház
előtti kőkerités is kiállja a próbát, három láb magas trágyarakás
köröskörül visszatartja az árvizet. E felől rögtön intézkedni tanácsos,
mert ez a mi védgátunk nagyon roszul biztat. A kapukat trágyatöltéssel
eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, a mikor már hire fut a
gátszakadásnak. Kérem e felől a szomszéd urat is rögtön tudósitani; mert
az ő kastélya épen hetedfél lábbal fekszik mélyebben, mint bátyám laka s
neki sokkal több oka van az önvédelemre.“

Doctor Grisák azt válaszolta erre a levélre, hogy az lehetetlen.

– De ide van irva, kérem alássan; bizonyitá a kasznár, végig simitva
tenyerével a levelet. Itt van.

– Elhiszem, hogy ott van; de azért lehet nem igaz.

– Micsoda? Hogy Aladár urfi ne mondana igazat? Szörnyedt fel Kampós
uram. Ah tekintetes ur, akkor nem tetszik őt ismerni.

– Én nem mondom, hogy készakarva ir valótlanságokat, de csalódhatik,
mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza?

– Hat mértföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mértföldnyire van, azért
még is megmondja Aladár urfi hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja
magasabban a tenger szinénél. Aladár urfi kitanult mérnök, kérem
alássan. Első hónapban ezernyolczszáz forint fizetést kináltak neki a
Tiszaszabályozásnál; ha ő azt mondja, hogy árviz lesz a falunkban, hát
akkor az lesz; mert Aladár urfi azt érti.

Doctor Grisák egyszerre mérnökké lett rosz kedvében.

– Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás? Nálunk Csehországban is
vannak árvizek.

Kampós uram rettenetesen sértve érezte erre a szóra nemzeti büszkeségét.

– Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad, ha
nagy zápor esett s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint helyére
megy. Mi az egy magyarországi árvizhez képest. Azt tessék megnézni,
mikor minálunk árviz van! Tenger az, a min gályázni lehet. Aztán akkor
tessék beszélni Csehországi árvizekről.

– Oh, édes tisszttartó ur, világért sem akarom elvitatni ezt a
dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy állhat
egy folyó vize hat lábbal a tér, felett, melyet átszel, ha a gátak
erősek, semmi veszély sem támadhat.

– Igen, de épen az a baj, hogy az uj gát nem erős, a pilóták már is
ingadoznak.

Itt Ankerschmidt is közbe szólt dr. Grisákhoz fordulva.

– Azon védműveket pedig az ön védencze készitette.

Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által
érintve.

– Azok bizonyosan elég jók is. Sietett bizonyitani a doctor juris azon
jeles jog maxima szerint: „si fecisti, nega.“ Tudja, édes kasznár ur, a
mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját mindig ócsárolja. Még
soha sem találtam olyan indzsellért, a ki az előtte ottjártnak a
munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna.

De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve hajtogatá
össze a levelet s eldugta zsebébe.

– Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális urral disputálni. Én csak
méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest. Ha
méltóztatik-e azt figyelembe venni, vagy nem, az méltóságodnak a dolga.
Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem kell még a
tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra.

– De csak nem oly sürgetős tán a baj? Kérdé Ankerschmidt, ki maga is
nagy mértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, a mi
most is virágosan, tarkabarkán terül, a merre a szem lát, pár nap alatt
tengerszinné válhasson.

Kampós uram vállat vonitott.

– Egyébiránt, biztatá Ankerschmidtet Grisák ur, egy ilyen kastélynak,
mint méltóságodé, még az árviz sem ártana meg. Egészen más olyan ős
paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból épitettek; azok persze
mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi épitész emelte; ezt nem ingatja
meg minden kis tréfa.

Kampós uram türelmének ez volt a kegyelemdöfés.

– Már hiszen fiscális ur, a mi házunkat, az igaz, hogy csak idevaló
pallér épitette, nincs is azon semmi czifra kivül; de azt mondhatom,
mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porczellán, csak ugy
pengett; a vasat sem kiméltük annál, s a javát válogattuk hozzá a
fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a hires bécsi architectus ezt a
kastélyt emelte; láttam micsoda téglákat égettek hozzá; láttam hogyan
rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam milyen keveset
ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert alatta homok
van; s azt mondom, hogy árviz napján nem laknám egy óráig ebben a
kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek méltóságodtól, hogy
igy kimondom az igazat.

– De ispán ur! pattant fel dühösen doktor Grisák.

– Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólit; monda
felczihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot kért Ankerschmidtől;
ki szépen megköszöné a hozott tudósitást, s azt mondta, hogy majd
személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély mekkoraságáról, s még ma
ki fog kocsizni a Tiszára.

Grisák urnak erre a hirre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe jutott,
hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten. Ankerschmidt nem
is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat még egy ideig leánynak,
nem oly sürgetős az a fiuvá létel.

A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még
Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt reked?

Ő azonban csak dél felé szánta rá magát, hogy lekocsikázzék a Tiszára; a
mi jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént.

Midőn az országutról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát,
messziről láthatá, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát tolva,
rőzsecsomagokat czepelve, több helyeken karóütő bakok működnek ütenyre
hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt szekerek hordják
a töltéshez valót egymásután.

A mint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállitatá hintaját s
becsülettudó szóval tudakolá tőle.

– Mit tetszik itt akarni?

Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellatióért; hanem felelt rá
illően.

– A munkát akarom megnézni.

– Szabad kérdeznem, hová való urasága? Tiszán innen, vagy tul?

– Innen.

– Akkor jól van. Nem mondaná meg becsületes nevét, ha szépen kérném?

– Szivesen. Én vagyok Ankerschmidt.

– Ugy? Az az ur, a ki Garanvölgyi ur szomszédja. Akkor leszállhat, a
kocsi itt marad: annak nem szabad a töltésre jönni.

– Kinek a parancsa ez?

– Az ifju Garanvölgyi uré, az itt a mérnök: most annak fogadunk szót.
Mert most nagy ur ám a Tisza? S ha megharagszik, annak a generális se
parancsol, hanem az inzsellér.

Ankerschmidt egészen helyesnek találta a gubás embernek azon
okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a mérnök
vezényszavát fogadja minden ember; – s a mint az uj töltésre felhágott,
kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy ur.

A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult
nyilsebesen gátjai közt alá.

A töltésen kivül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye látszott
már ki a vizből, mutatták, mekkorát kellett annak nehány nap alatt
áradni.

A nagy száguldó viz szinén egyetlen hajót, egy jármüvet sem látni,
máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, a mik sorjában, mint
vadludak az égben, libegnek a kék viz fölött; terhes hajókat vontatnak
máskor alattságra fogott lovak; mig viz mentében mármarosi oláhok
tutajai szoktak csendesen vizmentén szállani; közben egy egy könnyü
gőzös füstje is jelt ád a távolból, mig a part mentében halászcsónakok
vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasra áll ki fanyelével a
vizből; – most mind ez eltünt. A malmok összezuzva, letépve lánczaikról,
a jármüvek partra vontatva, az egész viz szine járatlan, még csak az
egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a viz erejével. A
kötél, feszesen megdagadva huzódik egyik parttól a másikig; a varjuk
százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán ottan.
Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között valami
fekete, a mi a vizből kétes alakú félrészszel kilátszik. Az ember
találgatja, mi lehetne az? darab fa? házból elhozott butor, vagy holt
ember?

És a parton mindenki ugy dolgozik, ugy izzad, mintha táborban hányna
sánczot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sirása, csattogó
sulyok-bak pufogása több az emberzajnál, a ki mind nem ér rá most a
beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa.

Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka legsürgősebb
része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely nem látszik
eléggé biztosnak, hátulról huzott másodgáttal keritsék el; s e gát már
annyira is ment, hogy csak a rőzseboritékot fonják még oldalára.

– Ott jön a mérnök ur maga: szólt a gubás ember, egy szemközt jövő
alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ez uttal
Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki volt az
forgatva minden urias alakjából a sok nap és éjen át rajta száradt
sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzse emelgetéstől, kalapja formátlan
az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól.

Kevés asszony szeretne az emberbe, ha igy látná; – de a ki egyszer már
szereti, az még jobban megszeretné!

– Jó estét, méltóságos ur! üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet.
Kegyed nem hitt levelemnek, ugy-e bár? s eljött személyesen meggyőződni
a baj felől. Tehát tessék körülnézni.

– Fogadj Isten, szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyüjét, hogy
az ifju feltört tenyerét ne keztyüs kézzel szoritsa meg. Ugy hiszem,
hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza?

– Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a tulsó parton gátat kellett
szakitania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt.

– S az ránk nézve könnyebbség, ha a tulsó parton ronthat gátat a viz?

– Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint
amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza.

– Tehát e szerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram
Isten, vidd a bajt a másik partra!

– Sőt többet is teszünk, mint imádkozunk.

– Iparkodunk megerősiteni töltéseinket.

– Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb
munka, meggyöngiteni az átellenes part védmüveit. – Nem vette észre
méltóságod, hogy kiállitott őreim feltartóztatták.

– Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és
azt, hogy innen lakom-e vagy tul?

– S csak azután bocsátotta fel a gátra, hogy megtudta ön kilétét.

– Itt egészen táboriasan megy.

– Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem
emberekkel is. Mind az innenső, mind a tulsó parton százezerek egész évi
keresménye, háza, birtoka, mindene van koczkára téve. A veszélyt csak
egy hosszu földsáncz választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsánczot
valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot
énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán
milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rosz tanácsadó.

– Csak nem tart ön attól, hogy a tulsó partról átjőjjenek s gátjainkat
elszakitsák?

– Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállitva, mint
rendes harcz idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz
lépésnyire őrtüz ég, s puskás őrök czirkálnak a gáton, a meddig
felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a
legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni. Majd
egy gazdag ur jön elénk, ki fényes pénzösszegeket kinál, titokban,
bizalmasan, s nem kiván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy ott,
a mi hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árviz kitör, azt
mondják, szerencsétlenség, ki bizonyithatja be, hogy azt a mérnök előre
látta? ki vizsgálhatja a szivek és vesék titkait? Ha az ily csábitót
elutasitjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a járatlan mérnököt ugy
elámitják, ugy tévutra vezetik, hogy egészen másutt erődit, mint a hol
szükség van rá. Nem győzöm az ilyen embereket kergetni a tanyámról.
Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a veszély roszszá, ravaszszá
teszi az embert, ha valami féltője van. Hála Istennek, nekem semmim
sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél.

– De miért nem erősitik meg inkább a zsilipet, mint hogy uj töltést
hánynak föl mögötte? kérdezé Ankerschmidt Aladártól.

– Ezt már sokan kérdezték tőlem, még pedig hivatalosan. Ime itt
feküsznek a partra kihuzott pilóták, a mik mindent megmagyaráznak
helyettem.

E szóval Aladár mintegy négy öt czölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket
puskás ember őrzött.

– Tessék ide nézni. E czölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból.
Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszuság: négy öl, három láb. Most
vegyük az öl mértéket s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak
három öl négy lábat. Ebből az a tanuság, hogy a zsilip czövekei öt
lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint tervben határozva van;
itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése most az,
hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna minden erősités
felülről, a pilotákat a mostani vizárral megerősiteni nem lehet. Ezért
vagyok kénytelen egészen uj töltést huzatni azon a vonalon, a melyen e
takaros munka tart; különben ott ázunk meg, a hol legjobban védve
hisszük magunkat.

Ankerschmidt boszusan sodorgatta bajuszát e tudomásra s több izben
dörmögte magában: „ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védencze
készitette.“

– Én is ugy gondolom, hogy még másoknak is fő e miatt a fejük; mint a
kik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberektől is kelle
kisérteteket kiállanom, a kiknek tulajdonképen semmi közük a
vizépitéshez. Többek között valami Mikucsek ur járt itt már egy párszor.

– Ah! Ismerem. S mit akart az?

– Semmit egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát s más fenyegetett
pontokat menjek védelmezni.

– S hogy szabadult ön meg tőle?

– Igen egyszerüen; nem feleltem semmit szavára s ugy tettem, mintha nem
hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor látta,
hogy minden ember az én rendeleteimet teljesiti, megharagudott és
elment.

– Nem igérte, hogy visszajön?

– De nagyon fenyegetőzött.

– Hát csak hadd jőjjön, majd én is itt leszek.

– Nagyon köszönöm e segitséget, de tudatnom kell méltóságoddal, hogy
szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll,
melyből ott, a hol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk.

– Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen
hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk,
könnyen eltöltjük az éjszakát.

A hadastyán könnyü léptekkel követte a mérnököt a lekötözött fashinákon
keresztül rözsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett füzvessző kévére
mindketten letelepedtek.

Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről nádasaikba
s a távol falvakból méla estharangszó tévedezett a Tiszáig; a töltés
mentében bükkfakéreg-tülök messzehangzó szava adott jelt mértföldről
mértföldre, hogy a nappali munkának vége van; a kik reggeltől napestig
dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli munka; mert a
fáradságos küzdelem éjszaka sem szün meg: pihent kezek veszik át a
letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb hold, aztán
fáklyafénynél.

– Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni.
Szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szurt szalonna zsirját
csepegtetve a ropogó tüz mellett piritott kenyerére.

– Közös az ellenség, felelt rá Aladár.

– És közös a félteni való.

– Nem minden értelemben. Nekem az, a mit védek, csak hazám; de nem
birtokom.

– Ez vágás akar lenni ellenem: hogy nekem meg csak birtokom, de nem
hazám. Lássa ön fiatal ember; önnek nincsen igaza.

– Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás
fölött; ha igy árad a viz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen
lesz; a tenger fenekén.

– De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: – sziveinkben; mondá rá
Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak
mondva voltak, hogy az nem légre bizott phrasis.

Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyitotta azt, hogy a földnek
vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehetne a „magyar
földnek“ oly specificus vonzereje, mely oka a szivek „pondus
specificumának?“

A két férfi abban egyezett meg, hogy az éljel felváltva fognak őrködni.
Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dül le pihenni; a mint a hold
lemegy, felkölti őt Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az virraszt.

Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot s köpenyébe burkolózva lefeküdt
a puszta földre, fejét a rőzse-kötegre nyugtatva, s alig kivánt jó
éjszakát társának, már elaludt.

Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén ült, s fát rakott a tüzre, hogy
folyvást lángja legyen; hogy folyvást világitson, hogy ő folyvást
láthassa az alvó arczát.

Nagy tanulmány egy alvó ember arcza; minden vonás megtér akkor a maga
eredeti kifejezésébe; az alvó arcz nem tud tettetést.

Néha a szél lekapta a köpenyt az ifju melléről; Ankerschmidt
mindannyiszor gondosan betakarta ujra s zavarta a tüzben az üszköket.

A félhold éjfél táján alunni ment már, az ezüst csónak a széles
folyamárban látszott libegni, mig a habok egész az innenső partig
elhozták hosszura nyult fény-barázdáját; Ankerschmidt azzal a szándékkal
volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt ifjut, hanem
virasztani fog helyette, mig magától föl nem ébred, s akkor azt fogja
neki mondani, hogy épen most ment le a hold.

Az ezüst csónak már meg is merült a vizben, már csak fele állt ki, mint
egy égő promontor csucsa; majd az is lejebb, lejebb sülyedt; utoljára
csak egy szikra volt már, a félhold hegye, azután az is elmerült a habon
tul.

Abban a perczben talpra állt az alvó ifju s jó reggelt kivánt
Ankerschmidtnek.

– Ah, ön fölébredt!

– Most ment le a hold, szólt Aladár a még fénylő égre mutatva, melynek
gloriája jelölé a sirt, melybe az égi vándor egy percz előtt temetkezék.

– S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? kérdé Ankerschmidt
bámulva.

– Gonosz alvó volna az, felelt Aladár, a ki meg nem érezné álmában a
perczet, melyre kötelezve van fölébredni.

A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyuladt a töltés mentében, a
munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést igazgató
vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát.

– Ha az ember behunyja szemét, azt képzeli, hogy nappal van a munkazaj
miatt: monda Ankerschmidt Aladár elhagyott fekhelyére leheveredve;
tudott ön aludni a kallózuhogástól?

– Oh igen jól. Az ugy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a föld
szivét hallaná dobogni.

– Épen csak a déli harangszó hiányzik, mely a munkásokat ebédre hivja.

– Valóban nekem ugy tetszik, mintha harangszót hallanék a távolból.

– Csak a füle cseng önnek; ennyi taliga rivás közül ki ismerné fel a
távoli harangszót?

Aladár azonban nem nyugodott, hanem nehány lépésnyire eltávozva, a hol
az éjjeli őrtüz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen látszott
valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén.

– Ugy tetszik, mintha valami csónakot látnék közeledni.

– Jó szeme lehet önnek, ha lát valamit, én csak a vizet látom.

– Amott, a part mentében, a hol a lebotolt füzfák kiállnak a vizből.
Most mindjárt eléri a füzfákat.

– Valami tuskó lehet.

– De én látom az evező nyomát a vizen, az valami csónak. Az őrök
bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek.

Nehány percz mulva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan
csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit, s
a töltésen a közeledő csónak elé mentek.

A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni. Kevés
idő mulva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne s két evezővel
hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt.

– Hahó! Ki vagy? Hová? Kiálta rá Aladár, fegyverét lövésre emelve. A
csónakos visszakiáltott.

– Ne legyen az urnak baja azzal, hogy én ki vagyok? hanem gondoskodjék
szegény életéről, mig van ideje; átszakitották odafenn D-nál a töltést.

– Átszakitották? kiálta fel Aladár a düh és kétségbeesés hangján.

– Ugysegéljen át azt. Láttam, ki volt az. Tudom a nevét.

– Ki volt?

– Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó dolga
lenne; ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott volt, a
hol annyin mások; de ha én tudom, hogy ki volt? abból halál lesz. Jó
reggelt ifju ur!

– Megállj! kiálta rá Aladár; fordulj ide: köss ki a parton. Ha tovább
mégy, lelőlek.

– Csak tessék. Monda a csónakos s azzal végig feküdt csónakában. A kis
lélekvesztőt nyilsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei elől.
Hasztalan lett volna minden rálövöldözés.

Aladár neszelve fogá meg Ankersmidt kezét.

– Uram, most már jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember
aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy percz elveszteni
való idő sem; ha D-nál keresztül vágták a gátat, ugy az árviz hamarabb
lehet ön kastélya kapujánál, mint jó paripái.

– Hát ön?

– Én itt maradok, mig valami tenni való lesz; ámbár itt nem segit többé
senki, a viz megkerül bennünket. A munkások szét fognak szaladni,
mihelyt e hirt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja,
gazdasága van otthon. Siessen uram; ez nem tanakodni való idő.

– S hát ön hogyan fog később menekülni?

– Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok s megyek torony
irányában. Isten önnel.

Azzal megszoritá a lovag kezét s puskáját szijjra vetve, abban az
irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde
haladni.

Ankerschmidt sokáig ott maradt állva és utána nézett mindaddig, mig
egyszer Aladár visszatekintett s kezével ujra inte a lovag felé. Akkor
azután ő is iparkodott kocsijához eljutni.

Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még a
töltésen dolgozó nép között semmi nesze sem volt a vészlármának; a
sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part
mentében.

Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe a
gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával.

Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a vész
fenyegette háznál.

Az országut és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen
levágtak a kaucsukként ruganyos tőzegben: a hajnalcsillag is feljött már
az égre, mire Ankerschmidt az országutra ki tudott vergődni.

Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a
kavicson haza felé rohanni.

Egy egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést, időt
vett magának széjjel tekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem jön
utána.

Kezdé azt hinni, hogy vaklárma elől futott meg.

A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállitá
fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy a mig
azok nehány perczig szürcsölnek, a hidról széjjel tekintsen a vidékre.

Még minden zöld volt.

A rétek sárga és lilaszin virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek
mindenféle szin árnyalatu zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt
fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok.

S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a füszálakon, s mint
az ember árnyéka messze elnyult, körülötte fénylő nimbusz támadt a
harmatos füben.

Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mind ez egy
nap, fél nap alatt elmuljon, semmivé legyen, hogy a mi most boldogság és
poezis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár és kétségbeesés.

Pedig az igy volt már megirva.

Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hidon tul negyedórányira,
midőn ismét egy hidhoz értek, mely valami ér fölé volt épitve; a mint a
hidon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a patakra.

– Nézze csak, méltóságos uram, ez a patak most vissza felé folyik.

Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban ugy tetszett neki is, mintha
a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vizzel, és fordult
irányban haladna.

Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az ut mellett levő
árkok mind tele vannak vizzel, a mik hogy nem rég telhettek meg, látni
való volt a nem vizben élő virágokról, mik az árkok fenekét megtölték;
az apróbbak már mélyen elmerülve, mig a szálas kórók, mig magasan
kiálltak a vizből, bámulva tekintének le a lábaikat mosó elemre, mely
gyökereiket fogja ölni, s más vegetatiót honosit meg helyükben.

Egy ujabb negyedórányira az árkok már az ut melletti réteket is elönték,
a sekély viz itt ott csillámlott a zöld vetés között.

Odább haladva már itt amott az uton is átért a viz, s ott némi lefolyás
látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől.

– Siessünk: jobban siessünk! nógatá kocsisát a lovag; s folyvást aggódva
nézte szekeréből, hogy huzódnak az égen egész falkái a vadkácsáknak és
liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb megtelepülni ezen a
tájon.

Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt. Sem
szekeres, sem gyalogos nem látszott az ut hosszában sehol; mintha
valahol elfogdosnák őket.

Egy helyütt már egész tó állta utját, mely fodrokat verve a szellőben,
terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a
töltésről, mely közbe esik.

– Vágj neki! parancsolá Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vizbe, a
lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztül csapott;
eltartott kétszáz lépésnyire, mig ismét szárazra lehetett érni. De
szerencsésen átgázoltak rajta.

Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a viz, ott egy kis
erdő feküdt az ut két oldalán; az erdő zengett csalogány-daltól,
rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat; az ákáczok
illatától át volt fülve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt, hogy
mi van az erdőn tul?

Alig értek ki a sürüből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy uj
táj nyilt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt.

Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban
csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az ut jobb oldala hosszu
vonalban tengerpart volt már, széles vizártól ostromolva; az erdőn tul
alig ezer lépésnyire mintegy harmincz ölnyi szakadás volt az uttöltésen
keresztül, melyen zuhogva omlott át a tulnan jövő özön.

E szakadáson tul az egész ut el volt lepve keresztbe hosszába forgatott
szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő asszonyok, gyermekek,
kiabáló férfi sereg; magával jól tehetetlen nép.

A mint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem
találkozhatott eddig szemközt senkivel? Az elöntött falvak menekülő népe
nem tudott az akadályon keresztül jönni.

Egy pár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve,
tanusitá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtatni a
keresztül omló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni;
minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután
mindig odábbszakgatta a töltést.

– Nem lehet-e itt átmenni? kérdezé Ankerschmidt a tulnan révedezőktől.

– Örüljön az ur, hogy oda át lehet! kiálta át valaki mogorván; – (nagy
veszélyben az emberek nem udvariasak.) Köszönje, hogy jó dolga van!

Egy kaputos ember azonban rá ismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben
kezde beszélni.

– Veszedelem van a hátunk mögött uram; megkerült bennünket az árviz;
menekednénk, ha volna hova?

– Mit tudnak B*falváról? tudakozódék aggodalomteljesen Ankerschmidt.

– Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly hirtelen
jött a viz, hogy arra felé lehetetlen volna menni.

– Nekem pedig okvetlen oda kell jutnom.

– Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza,
mig szinte ide nem reked, s valamelyik tiszamelléki állomásról jőjjön
vissza dereglyével, s adjon hirt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig
el nem söpör innen az Isten haragja.

Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az
átszakitott töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árviz; sebesen
terülve szét a tulsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább. Megigérte
a szorongatott embereknek, hogy nem sokára csónakokkal fog értük
visszajönni s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon vissza és
hajtson ujra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben fog eljutni az
árviz.

Tehát vissza ugyanazon az uton, a melyen jött.

Most már a virágos kórók az ut mellett, a nagy királydárdák sárga
virágaikkal, mik elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak
gyürve; most már a kocsiderékig érő pocsóta az uton felvett lovat és
szekeret, uszva kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag
árpavetésnek csak a kalásza ingott ki a vizből, s a hol fél nap előtt
sárga és lilaszin virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vizszintől
visszatükrözve látszott meg az ég, mindenütt az ég!

Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon; hanem bömbölve
futottak mind az ut felé s a dülő utaknál porfelleget vert a szekerek
szakadatlan sora, mik a közelebb falvakból menekvőket hozták s hordták
minden irányban tova.

A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja, honnan
jön a veszedelem? merre kell előle menekülnie?

A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből az
ezernyi vizi szárnyas rekedt zajgó hangja, s a földről az a
megnevezhetlen aggasztó hangzür, mikor ezernyi ezer ember kiált segitség
után.

Egy egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt már
véve vizzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s ugy lobogtattak fehér
kendőkkel a menedéktelen távolba.

És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő egyetlen gyermeke is
igy áll a a vészkörnyezte ház ablakában, és kiált segitség után, és
lobogtat fehér kendőt; és nincs a ki megmentésére tudjon menni.

Pedig mind ezt megmondta neki az a bölcs ember, a kit azért, mert olyan
becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem
hitt neki; a helyett, hogy rögtön éjjel nappal sietett volna házát
körülsánczolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, a mit el
kellett volna hinnie.

Pedig az a keményfejü ember, a kasznár még azt is mondta, hogy az egész
uri kastély roszul van épülve; ha egy árviz neki jön, Isten legyen
irgalmas, kegyelmes a benne levőknek.

És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna házát, midőn
segithetett volna a bajon; most aztán az a büntetése, hogy mindent hisz
és maga előtt lát, midőn nem fordithat el semmit!

Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt ott
egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai, s a készen tartott
dereglyék legénysége. A többi menekült, a merre látott.

Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat észrevenni,
épen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat a pilotákat, miket a
viz eddig abból a bizonyos zsilipgátból kiemelgetett.

– Bocsánat uram, mindjárt szolgálatára állok, csak ezeket a
„documentumokat,“ miket magammal nem vihetek, teszem addig biztosságba,
s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre induljon, hogy a
legnagyobb veszélyben levőknek legelébb nyujthassunk segélyt.

A csónakok és dereglyék csoportja nem sokára Aladár rendeletére minden
irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen küzdve, s a
félig zöld, félig kék sikon tekervényesen haladva a fenyegetett falvak
tornyai felé.

Ankerschmidt ez alatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton s hosszu
bajuszát sodorgatta aggodalmában, mintha az volna mind ennek az oka.

Nem sokára visszatért hozzá Aladár.

– Most már rendelkezésére állok uram, ugy-e bár, nem lehetett többé
kocsin haza menni? A jegenyési erdőn tul már eléje került önnek az
árviz.

– Valóban onnan tértem vissza. Egy kicsit úsztunk is.

– Már most a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen bizton
eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.

– De én haza akarok menni. Mi van otthon? otthon!

– Tudom: hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény bátyámhoz.
Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig nem tehetünk
jobbat, mint ha vizbehaló lakosokat halászgatunk ki.

– De ön minden dereglyét elbocsátott már.

– Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már
ellehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni,
kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyü alkotmánynyal?

– Alkotmánynyal?

– Ne tessék megijedni! nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis
sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, épen csak annyi emberre
való; s az a jó benne, hogy a hol száraz földet érünk, az ember vállára
kapja, s elviszi odáig, a hol megint következik a viz.

Valóban furcsa kis „alkotmány“ volt az: egyetlen faderékból vájt csónak,
egy csáklyával, egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az ilyen
alkotmányt.

Ankerschmidt csóválta a fejét, mikor azt meglátta.

– Ugy hiszem, szólt Aladár, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy
minél előbb ott legyünk, a hol valakink van, a kinek életeért aggódunk:
kegyednek leánya, nekem nagybátyám.

Furcsa fiu! gondolá Ankerschmidt; egy nagybátya életeért remeg, a kinek
vagyonát örökölni fogja!

– Már pedig ha toronyirányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk
bevárni, a mig egy sik tenger lesz előttünk a róna, a mi holnapig meg
lesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz minket, hol
mi azt. Tehát uram! ha van önnek kedve rám bizni a lelkét, a gőzhajó
fütve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.

– Mordkerl! dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát a
lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifju segélykezét,
kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek haragja sem birt
kiforgatni.

A hosszu, keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár
kezébe vette a csáklyát s meginditá a jármüvet, csak arra az egyre kérve
utitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.

Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzá értő
kezében. A kis csónak madárkönnyüséggel siklott végig a viz tükre
felett, nem mindenütt az ut mentében haladva, hanem keresztül szelve a
réteket, miken az ifju mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni
magát s ugy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti tér,
mik mellett az imént kocsin jött el, igy csónakon sokkal rövidebb volna.

Néhol a csáklyát le kellett tenni a kézből, s evezőhöz nyulni.

– Sokkal gyorsabban nől a viz, mint gondoltam, s még mindig szemközt
megyünk neki; szólt Aladár, erősen feszitve a lapátot.

– Ön talán fárad? felváltsam?

– Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk a
Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél
távolabb, annál régibb a veszély.

Ankerschmidt szomoruan nézett le a vizfenékre. A viz szine alatt, melyen
a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a buzavirág még
ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a hajladozó kalászok, a
kék buzavirágok és piros pipacsok között ott viczkándoztak a tiszai apró
halacskák százai.

A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok uszni látszottak az árban,
mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az most ez uttal
igazi tenger volt.

Egy egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem
veréb és seregélyhad, hanem ürge, patkánysereg foglalta el minden ágát,
mely uszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez uszó
fejecskéket, a mint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.

Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé
tartott; a mint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban uszni a
csónakkal, picziny orrát magasan feltartva a vizből, gömbölyü füleit
hátrahuzva s nagy terebély farkával kormányozva a vizben, s e közben oly
kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.

– Ez ártatlan minket megmentőinek néz; szólt Aladár mosolyogva, s azzal
nyugalomba hozta az evező lapátot s odatartotta a kis menekvőnek.

Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután meg-meg
gondolt rohammal felkapaszkodott annak rudján, onnan átcsuszott a csónak
párkányára, s ott mind a négy lábát elnyujtva, fáradtan lehasalt.

Még a vadállatnak is bizalma van hozzá! elmélkedék magában Ankerschmidt.

A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, sebesen lihegve, s okos
szemeivel folyvást Aladárt nézve; mintha mondaná: te nem vagy az, a ki
engem meg fog enni.

– Ez a jámbor ficzkó csakugyan utasszállitó gőzösnek nézett bennünket,
szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét s ráveté a fekvő állatkára,
hogy ne dideregjen olyan nagyon; a mit az hálás köszönettel el is
fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a világban;
s mint a ki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja volt, hogy
toilettet csináljon; parányi tenyerkéivel százszor megmosta furcsa
füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve hátán és
oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszu lombos farkát keritve
előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután megint ujra kezdve
a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült s ürgék szokása szerint
elkezdett szorgalmatosan fonni.

– Az én barátom, ugy látszik, hogy egészen itthon találja magát, szólt
Aladár, tulsó oldalra forditva az evezőt, hogy el ne riassza vele az
ijedős természetü állatkát.

Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha
valamit keresne, s azt a sajátszerü czinczogást hallatta, a mi olyan,
mintha titkon hegedüt hordozna magával.

– Az én barátom, ugy látszik, nem annyira szomjas, mint éhes. – Azzal
előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret, – tegnapi vacsora
maradványát – s abból morzsákat tördelve odahinté a piczi állat elé. És
ez elfogadta a kinálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket külön
kézre fogva s ugy költve el, azután elégülten bujt a sátorba vissza,
melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.

Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, a ki
utjába esik a szánakozónak.

– Mikorra reméli ön, hogy haza érünk? kérdé, saját gondjára térve.

– Most délre jár, a jegenyés erdő fele ut, s már közel látszik; ha odáig
eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az utnak három alatt
bevégezzük, mert a szakadáson tul nem ellenünk, hanem utunk irányában
fog folyni a viz.

– Valjon mi történhetett azóta azon emberekkel, a kik ott az utra
kiszorulva várták a szabadulást?

– Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének
hire sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.

– De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadithatunk annyi
száz embert.

– Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán egy jó ötlettel. Támad az
embernek mikor nagy szüksége van rá.

Azzal derült arczczal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának
veszi a veszélyt.

Fél óra mulva elérték a jegenyés erdőt, a honnan Ankerschmidt
visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vizből; legszélső
fái már a vizben áztatták lábaikat.

A mint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami
határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint távoli
népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorubb annál. A sik kitárultával
uj szinhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott ut töltése most már
mind a két oldalán sik tengertől volt ostromolva, a hab széles fodrokban
jött felé mindig uj meg uj rohammal, s elsepréssel fenyegeté az egész
ellenálló gátat.

Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vizből, s melyről
előre vagy hátra menni már akkor sem lehetett, mikor Ankerschmidt
először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz meg száz szekéren
jajveszéklő nők, siró gyermekek csapata tördelte kezeit; férfiak magas
póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt, szabadulást kiáltott
minden torok. A viz nőttön nő; ha az éjjel meg nem szabadulhatnak onnan,
a reggel nem fog ott találni sem embert, sem szekeret, sem töltést.

Ilyenkor, mint guny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő,
midőn dereglyére lett volna szükség.

Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait
megérthették, neki ereszté hangját.

– Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszélek
vele, a többi meg fogja be a száját.

Erre csakugyan elhallgattak, s akadt egy egy ősz haju ember, a ki
levette a kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.

– Nem kell jajgatni, hanem segiteni magunkon! szólt Aladár, közelebb
huzva csónakát; mire való ott az a jegenyés erdő? oda kell menekülni
mindenkinek.

– Oda ám uram! szólt fejét vakarva az öreg, de uszni nem tudunk; s ha
tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.

– Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok, azoknak is át kell jutni. Én persze
ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az három
napig tartana, és addig a viz nem vár; hanem ha tizszer fordulok,
átvihetek tiz markos legényt, a ki azután hevenyében ledönt nehány szál
fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az
erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a viz, mig érte jőnek.

A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre ugrottak
ötvenen is, hogy készek átmenni a tutaj-készitésre.

– Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos ur kiszáll, mert hárman
nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud minden
ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felforditja, akkor aztán mind
itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél megállanánk.

– Ott nem használhatok, szólt Ankerschmidt; hasznosabbnak látnám itt
szállni ki a nép közé, legalább lenne, a ki rendet tartson.

– Az még jobb lesz. Aladár nem is vesztegetett több szót, nehány evező
nyomással parthoz állitá a csónakot, s kihagyta lépni Ankerschmidtet.
„Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy a mit a méltóságos ur parancsolni
fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok száz élet forog
kérdésben, a ki szót nem fogad, azt teketoria nélkül főbe lövöm.“

A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s Ankerschmidt
kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt, kit Aladár legelőbb
szállitson az erdőig.

Öt percz kellett oda és visszatérni.

Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidtől, hogy viseli magát a publicum
a kivételes törvények alatt?

– Mint bölcs emberekhez illik.

– Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem
idején kiabáljon.

– De mikor ugy retteg a cselédség ettől a nagy viztől? jegyzé meg az ősz
földmives.

– Micsoda nagy viz? Hát a tenger nem nagyobb viz? Hát még ha az
megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyulad a hajó a tenger
közepén, száz mértföldnyire a parttól? mit csinálnak azok? No majd
elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg öcsém ott a ladik
orrában, s ne félj addig, mig engem látsz!

Öt percz mulva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig,
mig a harmadik legény elhelyezte magát.

– Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállitja
az asszonyokat, gyerekeket, aztán férfi utasokat, azután az élelmi
szert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután hagyja el
a hajót maga a hajóslegénység s a ki utoljára távozik el; az maga a
hajóskapitány.

– Jól van uram, szólt az öreg; én leszek hát az a hajós kapitány itt
most ezen a vizen.

Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy szálas
jegenyefák egymásután omlottak a földre, mire a tizedik legényt is
átszállitá a csónak, már akkor annyi fa volt levágva, hogy két tutajt
össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta hogyan kell,
mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az ilyen munkában;
készitett nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan kell a tutajt a
fahengereken a vizre ereszteni, s azután két legényt maga mellé véve,
csónakát a tutajhoz köté s átkormányozta azt a töltésig.

Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelitő jármüvet, mint e
szerény uszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő
napjait megtartva: annyi szem lett nedves e látásra.

– Atyafiak! Szólt Aladár a parthoz érve; most már csak rendet kell
tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony és gyerek
népet kell átszállitani, a kik legjobban félnek s szaporitják a bajt.
Azután megint egy csoport erős fiatalt, a kik még egy nagyobb tutajt
készitsenek, utoljára maradnak az öregek, a kiknek legtöbb eszük van.
Egyszerre harmincznál több embert nem szabad fölvenni. Mikor minden
ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas jószágért, csak a
tutaj mellé kell kötni, az átuszik, ha van mihez ragaszkodnia.
Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett állapotban. Nem
fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig, hogy a tutaj
balszegletét a viz folyása ellen tartsa. Holdvilággal minden
elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?

Az öreg előljáró megtörlé veresre sirt szemeit inge ujjával s
megcsóválta fejét.

– Igaz, tens uram, hogy az életünk eképen mentséget talál, de ha elnézem
ezt a gyönyörü sikságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még mind zöld
vetés volt, olyan, mint az áldás! s ma már viz alatt van; lehetetlen,
hogy ki ne essek a szememből a köny.

– Jaj öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában soha se viszi el az árviz.
Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: „él a szegénységnek zabkenyerével.“
Kendteknek pedig ide lenn a sikon ötven esztendeig jó dolguk van; ha
egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik, azért a magyar
ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van nagy jószágom,
nem egy napja, hanem nyolcz esztendeje már, hogy rajta van az árviz, nem
is megy le róla soha; azért még sem pityergek, hanem látok dolog után.
Kiteremti az Isten, kinek mire szüksége van; nem hal meg Magyarországon
éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.

Az öreg meggondolta a dolgot s azt mondta, hogy „biz igaz a!“

– No nem sirunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad
megtudakolnunk becsületes nevét; mondaná meg, hadd hirdetnénk az
ismerőseinknek, ki szabaditott meg e mostani szorongattatásunkból? hogy
még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg, a midőn az uj
házak mestergerendáin olvasni fogják az „épitődött Anno Domini hányban?
a nagy árviz után!“

Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár
megnyomta utitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva e
nevet mondá.

– Az én nevem Weltumsegler Jonathan.

Az öreg megcsóválta a fejét s azt jegyzé meg:

– No, ez sem igaz ám: tisztesség nem esik mondván.

Aladár pedig a vizbe nyomta a lapátot s a parton állók üdvriadala
mellett vágott neki ismét az özönnek.

– Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi, feddé az ifjut a lovag
ur; hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt; a kik valóban oly
hálaérzettel kérték azt.

– Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája
eljár, s igy azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem a
Bezirks-Vorstandok is.

– Ah! igen? ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes
tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos
lapban nyilvánosan megdicsérik. Már igy értem.

– Dehogy érti. Attól tartok, hogy a mint lefut a viz, meglátják a sok
levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek „wegen Forstfrewel“ s ugy
rám olvassák a paragraphust, hogy meg sem moczczanhatok ellene, már
pedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restelnék most megint alsóbb
fokozatu fegyenczházi fogságba kerülni.

Már ez ellen aztán Ankerschmidtnek sem volt semmi szava.

– Siessünk haza felé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával
kell helyrepótolnunk.

– Ön kifáradhatott.

– Még nem érzek belőle semmit.

– Szivesen felváltanám.

– Kardot, evezőt soha sem adok ki a kezemből. Különben most már könnyebb
munkánk lesz, a viz-folyás mentébe jutottunk.

– Nem látni még a falu tornyát?

– Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is oda találnék; hát
még fényes holdvilágnál.

A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem tiszta
átlátszó vizen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág fölött;
hanem rút, szemetes habarékban, a mint az egyenesen jött a Tiszáról,
felszine ellepve nádgyökérrel és réti szénával.

Valami távol vadaskert lakóit felverhette a viz, azok ott usztak végig a
csónak előtt hosszu sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni kellett, mig
a hosszu convoi elhalad előttük; a pompás szarvasok ágbogas agancsai, az
őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek emberi közelléttől s a
szarvascsorda közepén ott uszott nagy lubiczkolással – egy csikasz
farkas.

– Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma
vadpecsenyéjük, s két hét mulva bünvádi perük – vadórság miatt.

A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya látszik
már a tenger látkörén.

Hanem még az nagy messzeség. A sikság optikája csalárd.

Aladár tanácsolá Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert
beletelik három óra, a mig kastélyát megpillanthatja; addig sokkal jobb
lesz, ha végig fekszik a csónakban s megkisért egyet aludni, a mire nagy
szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.

Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állitá, hogy
azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, a mint a fejét letette,
csakugyan rögtön el is nyomta az álom.

S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi
Aladárnak, ugy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.

Azt az időt, a mi alatt a csónak a lakóhely felé közeledik.

Hogy ne lássa perczről perczre közeledni azt a képet, mely a fényes
holdvilágnál oly kisértőn emelkedik ki a vizből; egy összeomlott kastély
képét.

Aladár látta ezt már, oly messziről, a minőre jó szemei elláttak, hogy
Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült: minden evezőnyomás, mely
közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást, már a dült
ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott
szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitüntek s Aladár örült
nagyon, hogy egyik evező nyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt
közelebb-közelebb jönni, ugy, miként ő.

Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend, a mi
az ébrenlevő lelkét megnépesiti bántalmas gondolatokkal; az elhagyottság
csendje.

Pusztitó elem foglalta el az egész sikot; a láthatáron két hold látszott
egymás felé közeliteni: egyik az égen, másik a vizen.

E szomoru világitásnál, mint nyomasztó álomlátás közeledett egyre az
Ankerschmidt kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban kitüntetve
düledékeit. A félrecsuszott ablakok, a lefordult tető felmeredő
szarufái, a szétvált nyilás a tüzfalon, a magára maradt kémény, egy egy
meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az estderünél.
Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vizár a földszint ablakain át
hatolt be, s a mint a csónak végig haladt a homlokzat előtt, a mint a
kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mint egy perspectivben
meglátszott az ősi alacsony kastély alakja, az nem omlott össze.

Aladár kétszeres igyekezettel feszité a lapátot; s tekintetét le nem
vette az alvó utitársról. Az volt szándéka, hogy nem költi őt fel;
elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor fogja
őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan megfogadta
a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak hallani a
kastélyban voltak sorsa felől.

De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit; s az álmodók
megérzik, ha közelit az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti, s
épen ugy látja most Ankerschmidt a csónakban végig fekve, azokat a
halomra dült köveket, azokat az összerecscsent gerendákat s a házán
keresztül omló hideg fekete árt, mintha nyitott szemmel nézné; csakhogy
ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete
vizárban a mint annak szép hosszu selyem haja végig-végig uszik. Az alvó
homlokán nehéz veriték gyöngyözött alá s szakgatott lélekzetében
tehetlen kiáltások hangjai töredeztek.

Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dult kastély előtt; s már már
sikerült azt elhagynia, midőn az utczából, melynek végén a kastély állt,
egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól eddig nem lehetett
látni.

A holdvilágnál ép oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban
Kampósra, mint az ő reá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon
veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy
arra minden alvónak fel kelle riadni.

– Hahó! ifja tensuram! Hahó! kiálta a lelkes ur, csáklyája végére tüzve
kalapját.

– Csitt, az Istenért ne kiabáljon… dörmögé Aladár, a házsorba igyekezve
jutni.

Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s a
mint szemeit felnyitotta; a legelső kép, a mit meglátott, összeomlott
kastélya volt. Talán ugyanazon látás, a miről folyton álmodott, testté
válva.

Nehány perczig mereven, jégszemekkel, halott arczczal nézett a rémképre;
azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel:
„leányom!“

Ha Aladár jókor meg nem ragadja, a vizbe esik.

„Leányom!!“ orditá magán kivül a hadastyán.

– Ott van nálunk! nincsen semmi baja! lármázott Kampós uram, ki most
észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott
minden tőle kitelhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni,
erősen szerencséltetve azt a felfordulás minden esélyével.

Ankerschmidt arcza e szóra egyszerre kaczagásra vált, kaczagott, mint
egy gyermek, mint egy őrült.

– Igazán? Igaz-e az! Megszabaditották? semmi baj sincs? Mely kérdések
mindegyikét a naptár minden szenteire esküdve bizonyitá Kampós uram; oly
pazarul bánva az ugysegéljenekkel, mintha nagy rablásért vallatnák.

– Nincsen semmi baj méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a gonosz
veszedelem, éjnek idején; még sem történt semmi szerencsétlenség. A mint
a harangot meghuzták, az öreg ur egyszerre talpon volt; kijött hozzám,
kérdezte mi baj? Én mondtam, hogy a görgitői csőszök lóháton nyargalva
jöttek, hogy már a határban a viz. No hát akkor be kell tömetni az
utolsó kaput. A mint ez meg volt, már jött nagy harsogással az alsó
utcza végén, épen a méltóságos ur kastélya felől az Isten haragja, a
házak az utczán végig mind el voltak már töltésekkel rekesztve, hanem az
utcza egyszerre viz alatt állt s ma estig az ablakok aljáig emelkedett,
de azokon felül nem. A mi töltéseink ugy állják köröskörül, mint egy
vár. A mint a viz csónakázható lett, azt mondta az öreg ur: „no Kampós,
mit csinálnak most Ankerschmidték? azok nem fogadták meg az intést.“

– Erről beszéljen; erről, sürgeté őt a lovag, kit épen csak leánya
érdekelt.

– Igen is. Tehát mondám, hogy azok bizonyosan usznak. No hát akkor le
kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előre küldte
Aladár urfi!) Majd én magam kormányzok! monda az öreg ur, s ekkor törte
meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolcz esztendő óta.
Magam, még egy evező legénynyel, egy hosszu kötéllel, egy lábtóval
megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a
nagyságos urnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyeznék
a fejét. A mint a pincze megtelt vizzel, egyszerre félre ment minden
boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül lehetett
rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokban, s senki
sem látott utána, hogy valami módját keresse a menekülésnek. Mint később
megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy egy nagy
zongora tokot lehozasson a padlásról; abból valami dereglyét készitendő,
de neki sem fogadott senki szót, hogy fölmenjen a padlásra, mind attól
félt, hogy a lépcső leomlik, s ő ott reked. Az öreg ur látva a
veszedelmet, neki támasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva
rajta, belépett az ingadozó házba; s a sok rendetlen futkosó cselédséget
jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük; a mi bár nehezükre
esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyujtá kezét, s
lesegitette a csónakba. Utána a többi leány cselédet, meg a kis Gyuszit.
Akkor engemet ott hagyott, s ő maga házáig kormányozta a csónakot. Ott
elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet: megint visszatért a
férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle kenyérvesztegető
csónakra rakatott: ő ekkor maga maradt hátra két lovász legénynyel.
Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az ajtóragaszték alá, ha félnek a
ház-omlástól. Hogy harmadszor is visszatértem a csónakkal, akkor azt
mondá: „no Kampós; ez a ház nem állja sokáig, ha ledül, kirabolhatják.
Innen tehát minden szekrényfélét, a mi be van zárva, át kell szállitani
az ócska kastélyba; azt nem viszi el a viz.“ Azzal ő maga minden
szekrényt ládát gyürüjével lepecsételt, s áthordatott a régi házba, ott
állnak a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos ur. Mikor
ezzel is elkészültünk, akkor az istállókból kivezetteté a paripákat, s
azokat a csónak után kötve, átusztattuk a magunk házáig; ott azután egy
lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, ugy ugrattuk be az udvarra a
töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.

Mig Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni,
azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely, mint kis
sziget a tenger közepén, feküdt az árviz lepte téren. Az ősi vert falnak
most tünt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla: még három lábnyira
állt ki a vizből.

Az emlékezetes óltetőből készült hid szolgált állomási kikötőül, azon
lehetett, mint egy dobogón, az udvarra lejutni.



XV. A kik egymást nem ismerték.

A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánynyal, már a hogy
tudniillik szinpadon történt volna; átalános egymás nyakába borulást
scénázva impromtu; a minek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől
folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az
embereket. A roppant, husz holdnyi tér, melyet az udvar, park és szérüs
kertek képeztek, mint egy körülkeritett sziget a tenger közepén el volt
lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról idehajtottak a
viz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott,
más része a cselédségnek rözsekötegekkel erősité a töltést, a hol
félteni lehetett; jó formán észre sem vette senki a vendégek érkeztét,
az ispánon kivül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a
csónakokat lakatra kösse, s a lakat kulcsot a zsebébe tegye.

– Csakhogy itthon volnánk! Már most méltóságos uram, leszek oly bátor, a
kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a gyertya a szobájában; ifju
tensuram maga is oda talál az alatt az öreg urhoz.

Ankerschmidt kezet szoritott Aladárral, s a folyosón kétfelé válva,
egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.

Az öreg ur is ébren volt még, midőn öcscse benyitott szobájába s
örvendve jött eléje.

– Hozott Isten! hogy jöttél ide?

– Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.

– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsirja magát apja után: azt meg én
hoztam ide. Fáradt vagy ugy-e?

– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam
vizet, pedig rajta jöttem.

– Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.

– Hogy vártak vele ily későig?

– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol
veszedelem a faluban?

– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából
Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, mig kastélya romjait
megkerültük s nem látta sokáig azt a pusztulást.

– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt
szobád kulcsa.

– Egy percz mulva készen leszek, szólt Aladár s az ismerős szoba kulcsát
átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Ugy tett, mint a ki tudja, hogy
otthon van.

Aladár, mig bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá
magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy
embert minden porczikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyürtek,
eltettek, megtépásztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső
ellenségét, a kit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad
vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan,
éhesen, szomjasan szeretne végig nyulni a legelső szalmaágyon, akkor még
szépen frakkot kell huznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse:

„Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?“

Aladár semmi roszat sem kivánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan
nagyon szivesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a
vacsorához, mert migraineje van, vagy már lefeküdt.

E várakozás azonban meghiusult; nem sokára hallá nagybátyja szavait, ki
őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek hiva vannak.

Jól van, tehát essünk át ezen is.

Az öreg ur megrázta Aladár vállát s azt dörmögé neki: képzeld, mintha
abba a dalidóba mennél, a melyben a branyiszkói nap után reggelig
tánczoltál.

– Lehetett akkor; sugá vissza Aladár.

Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül
lehetett mind a két szárnyról jutni. Igy történt, hogy csaknem az
ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.

Ilyen szük helyen sokkal kevesebb czeremoniát lehet az embernek
egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal? de
meg a dolog természete is ugy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar
át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.

Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szivélyesen
nyujtá Garanvölgyinek s megrázta azt emberül.

– Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?

– Semmit többet, mint a mennyit ön tett volna én értem hasonló
helyzetben.

– Én gyermekemet köszönöm önnek.

Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s a mint
e perczben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a
természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyujtá kezét Aladárnak, s e
szókat rebegé:

– Én pedig önnek atyámat köszönöm.

Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek
igaz bűbájából nem értett volna az ifju valamit, ugy nem érdemelné, hogy
egy ilyen tündértitku könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.

A másik perczben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni
magát, s félénken huzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet
felemelni azon arczra, melynek képe oly régóta él már szivében.

Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kinálgatási kedve hamar más
irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nem sokára jó kedvet kapván,
kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.

– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár urfi nem volt itthon a
veszedelemkor.

– Miért öreg?

– Hogy maga szabadithatta volna meg a kisasszonyt. Ez már ugy illett
volna. Én azt regényben mindig ugy olvastam. Hiszen mink öregek…

Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni,
belevágott a beszédébe.

– Oh azért én is követtem el utközben hős tetteket, a mikről valaha
regényt lehet irni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső
pillanatban.

Ankerschmidt gondolá magában; no ez a fiatal ember szereti itthon
elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha
szereti, hát tegye.

– Hol? kit? kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy
Aladárnak egyszer már a saját szájából authentice hallhatja egy hős
kalandját.

– Hát a jegenyesen tul – egy ürgét. Szólt Aladár mosolyogva.

– Ah. Oh. Hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga
Ankerschmidt is megrestelte a dolgot s sietett helyreigazitani a
tudósitást.

– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy
ezer embert szabaditott meg egy erőfeszitéssel és egy jó ötlet által.

– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! szabadék
Kampós ur, nagyon rajtaesve a hangon.

(Dehogy nem, gondolá magában Ankerschmidt; majd itt a leányom előtt,
hogy még jobban belé szerelmesitsem; már akkor csak inkább beszéljünk az
ürgéről).

– De valjon hova is lett a mi kis ürgénk? egészen elfeledkeztem róla a
nagy hevélyben: kérdezé Aladártól.

– Ott alszik a köpenyem zsebében most is, szólt Aladár; menjen Kampós
ur, hozza el.

– Mit? Én? Egy ürgét? kiálta felugorva a puritán férfiu. Mondja a
tekintetes ur, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölény-bikát elhozom;
de egy ürgét! a nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahoz
fogható utálatos állat a nap alatt.

– Oh ne mondja, könyörge érte Erzsike; én olyan szépnek találom.

– No lássa; biztatá Aladár, a kisasszony szeretné látni.

Csunyának már nem merte ezután állitani Kampós uram; de rá fogta, hogy
harap; – hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutralis; de őtet
megismeri; mert ő dijt tüzött ki az ürge familia kiirtására. Őtet
harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.

– Jól van no, hát majd érte megyek magam, szólt Aladár, s rögtön
felugrott az asztaltól s két percz mulva visszatért.

– Aha! kiálta Kampós uram, nem látva a visszatérő kezében a fertelmes
fenevadat; nincs meg ugy-e? Elszökött azóta, lyukat furt a ház alá, abba
elbujt, már most az ott el fog szaporodni s alámínázza az egész
kastélyt.

– Itt van biz az a kabátom ujjában, szólt Aladár s elővette az ott magát
rögtön elhelyezett állatocskát s tenyerébe fekteté. Ni hogy bámul a
gyertyába.

– Oh be gyönyörü kis állat; monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a
tréfás állatocskán; milyen szép fekete szemei vannak!

Aladár aztán oda vitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megczirógatta
azt sima kezecskéjével.

– Hozzá ne nyuljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár; óvá a
gyanutlan lelket a tapasztalt férfiu, Kampós. Jaj ha én hozzám olyan
közel volna, engem a láz futna végig.

Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein, a
közelléttől, – de nem az ürgéétől.

A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a czirógató kézre
kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó musselinon, fel egész
a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyü elefántcsont halomra leült; be
jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.

Kampós uramnak valóban halavány lett az arcza e látványra, mig Erzsike
gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett
oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a
themát elő találta hozni.

– Megeszi-e a kenyeret? tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve
számára.

– Meg bizony! erősité kasznár ur, egész familiája a kenyerünkön
osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kináljuk vele; elébb eszik
belőle, mint mi magunk.

A kis kenyérpusztitó el is vette mohón a falatot s a szék támlájára
szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát s
elkezdett a kezéből élni: hogy azt még az öregek is megnevették.

– Adja ön nekem ezt a kis jövevényt: könyörge Erzsike Aladárnak.

– Szivesen.

– Hanem jó erős kaliczkát csináltasson neki, nagysád, sürgölé Kampós ur,
mert ez keresztül rágja a tölgyfát is.

– Ah! Ki tartaná kaliczkában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.

Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.

– Gondold meg leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s a mit
ugy hinak, hogy „nálunk,“ az a viz alatt van.

– Oh nem uram: igazitá őt helyre az öreg Garanvölgyi. Az én vendégem
otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat
nálam mindaddig, mig kastélyukat ujra fölépithetik. Tanyám elég tágas; s
én ugy is egyedül vagyok.

E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra; s e szóra nagy
elhallgatás történt.

Az ilyen perczekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, a kik ugy
elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.

Leghamarább Ankerschmidt töré meg a csendet.

– Igen köszönöm önnek szives ajánlatát s nehéz volna okot találnom rá, a
miért visszautasitsam. Erzsike ugy is „bácsi“nak hija már önt.

– Oh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletü. Én
Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg
engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy valjon érdemes leszek-e rá?

– Mi volt az? kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.

– Oh semmi. Tréfa. Rebegé a gyermek, szépen elpirulva.

– De rám nézve komoly dolog volt az; monda Garanvölgyi.

– Hogyan, uram! szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy
Kampós uram orozva tele ne tölthesse. Ön emlékeznék még ama bohóságra?

– Oh igen, még most is meg van nálam a levél, melyet először nem akartam
elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a
fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárczámban hordozok.

Azzal, hogy állitásáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárczáját
s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egy pár
magyar feliratu bankó anno elmult jó időből, egy kopott arczkép, egy
selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan
megőrzött levelkét, melyet a gyermeklyánka irt hozzá titokban, hogy
őrizkedjék a házi árulótól.

A levelet Aladárnak nyujtá, a többiek ugy is tudtak felőle.

Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél irásáról rá
fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást
irta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.

Aladár minden csepp vérét szivéhez érzé tódulni, midőn e levelet
megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de
nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik
gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is
elhagyott, elfelejtett veszendő fogolyért.

Tehát ez a kéz, ez a sziv volt az, mely csak tenni, és érezni tud, de
nem enged magára találni? Tehát nem a kik ugy mosolyognak már messziről,
hanem a ki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja; az volt a valódi?

– Nos, nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyvnélkül tanulni?
kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.

– Azon gondolkozom, hogy ez irás ugy hasonlit – más valakinek az
irásához.

E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a
megdöbbenést, melylyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és
leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg
Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.

– Hjah öcsém, szólt Garanvölgyi visszatéve a levelkét ereklyés
rejtekébe, egyforma kézzel irnak sokan; egyforma szivvel kevesen.

Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap
fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, a mit
mindenki bucsuvételre használt, s nehány percz mulva mindenki szobájába
sietett.

Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon roszul volt gondoskodva ama
levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint
átaludta.

Ki tudja, tán van valami abban a babonában, a mit fiatal lyánkák
tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megforditják a
vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. S az
álom tündére bübájos tündér.

Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen
lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül
juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő; s már akkor
Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.

– Hát te már fölkeltél?

– Igen; jókor elakarok menni.

– Menni? Hová? és min?

– A lélekvesztőn, a min jöttem; valahová, a hol hasznomat vehetik.

– De hát miért ily sietve?

– Menjünk szobájába bátyám. El fogom mondani.

Az öreg ur visszament Aladárral szobájába.

– Nos, mond el hát, ki kerget?

– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levelkét megmutatta; én annak
vonásaiban ugyanazon irásra ismertem, melyet azon ismeretlen
folyamodáson láttam, a mi szabadságomért sikeresen esdett.

Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.

– E szerint e leány irta volna azt is.

– Igen. És én már most többet tudok, mint a mennyire szükségem van.

– És most azért elakarod hagyni a házat.

– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, a kinek
szive van. Ha öreg asszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám
neki: „édes anyám!“ s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos,
érzelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?

– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed
s neked adják.

– Jó bátyám; én szegény legény vagyok; fáradsággal keresem a kenyeret.
Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok; a hol nem ő rajtuk áll, hogy
engem elfogadjanak-e vagy sem? midőn az árviz őket épen hozzánk
kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasitsanak; hanem
kényszeritve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni,
nem akarnak hallani, még csak azzal sem segithetnek magukon, hogy itt
hagyjanak, mert köröskörül tenger van! és, ha én még is felhasználom ezt
a szomoru helyzetet, és itt maradok; nem jutok-e egy erkölcsi értékbe
azzal a Karaib szigeti indiánnal, ki a hozzámenekült hajótörteket
megeszi?

– Igazad van; eredj.

Az öreg ur megszoritá öcscse kezét s még egyszer azt mondá neki:
„eredj:“ azzal karjába fogódzott s ki ment vele az udvarra további
intézkedéseket tenni.

A cselédek tudósitásai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette a
töltéseket. Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet
megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt,
melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a
reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak
Ankerschmidtékkel.

Aladár minthogy szökve nem mehetett el a háztól, bucsuzás fejében
megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet felevez
Tisza-Dobig; a hol a romlás eredete van.

– Mit használhat ön ott most? kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék
vele.

– Semmit; de legalább tanulmányozhatok.

– Én pedig arra számitottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső
tanyákra.

Ez marasztalás volt in optima forma; a mit nem lehetett elutasitani.

– Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.

Az öreg ur puskát is akart magával vinni, jó alkalom kinálkozván
vadászatra: de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? vagy magát vagy
„valakit“ megtalálna még vele lőni.

Aladár körülhordta a csónakot ez uttal az omlott kastély mellékén, mely
bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankershmidt káromkodott
mindenféle nyelven, minden „teremtette“ és „Kreuzsakerment“ után
bocsánatot kérve utitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy
csak tessék, az tisztitja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan
traktabilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.

– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán, megnyugodva;
menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.

Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött; mely alkalommal Aladár
észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már
kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az?

– Ez a csomó, a mit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb,
a mint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok s megkérdezem
tőle, miféle derék emberrel épittette fel a kastélyomat? Ez a másik
csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a
mult éjjeleken? Ez a harmadik Bräuhäusel ur számára van kötve. No iszen
azt a spektáklit kell majd megnézni, a mit én ott csinálok, ama bizonyos
protectio utján készült zsilipért.

A negyediket elhallgatta.

– Hát a negyedik?

– Az? Azt csak ugy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.

Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott
a vizben; ott Ankerschmidt megjegyzé: itt kezdődik az én földem.

Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a
tengerből, ottan kikötött Aladár.

A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már
kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon
elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld? Ankerschmidt
azt állitá hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidténak mondta.

– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy ime zöldet láttunk, mint
a Nóé galambjai.

Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett
kilencz szálat s a kalapja mellé tüzte.

– Tenger biz ez; szólt a lovag, széttekintve a sik viz felett. És most
elmondhatjuk, ifju barátom, mind a ketten, hogy birtokaink egy helyen
vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.

– Minden hasonlitás sántit.

– Az enyim nem sántit. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez
homogen eset; a mikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog
jutni a magáéhoz.

– Hogy érti ön ezt?

– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem utján vissza fogja kapni elkobzott
jószágait.

Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.

– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e
nem remélt kegyet; kérem, adja át neki e forró kézszoritást.

Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint
a mennyit akar s sietett hevesen tiltakozni.

– Ifju barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet
ön, a kitől jön. E leczkét tőlem, mint vén katonától, vegye jó néven; s
ne keressen titkos pártfogókat, a mik önnek nincsenek.

Aladár megköszönte a tanitást; eleget tudott már.

E hir uj eszméket öntött szivébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár,
mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak
kötelezettség, s a ki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura;
annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb
foglalkozás is valóban sinecura! hanem boldoggá tette az a gondolat,
hogy többé nem nevezheti senki önzésnek azt, a mi szerelem.

És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztül látott egy család
jellemén, melyet eddig nem ismert.

Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból,
hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők
felé hajlitja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon
járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki
státus-börtönben sinylik; kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga
nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen ur
gyermeke titokban folyamodást ir érte; az apa nem haragszik ezért, maga
eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele,
nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle
leányát, nehogy megszeressék egymást s valaki azt mondhassa, azért
esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elitélt vagyonának
visszaadásaért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasitá el
a látogatót az első találkozás után, s ovakodott vele összeköttetésbe
jönni.

S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, ha csak a
romboló árviz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat.

Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a viz felszinét, mint
eddig.

Mit nyom az mind, a mi a földön elveszett, ahoz mérve, a mit a sziv
nyert?

Délre haza jutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hirrel
fogadá őket, hogy mig oda voltak, az alatt az ár két hüvelyket apadt.

Aladár nem örült már annak; s még beleveszett a kasznárba, hogy mit tud
ezen ugy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy másutt uj
gátat szakitott az ár, s más vidéket is elöntött.

Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta meg
az akolban, s onnan atyja karjába füződve, ment fel a lakházba. Fején
rózsaszin szalagos szalma kalap volt vadrózsa bimbókkal, miket a kert
sövényéről tépett.

Garanvölgyinek mindjárt feltünt, hogy Aladárnak jobb kedve van; mint
reggel volt. A helyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol
járt s miket látott? kinn marad a folyosón, s mintha se árviz, se
veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg és nem borzad a
Karaib sziget lakójának étvágyától, ki a hozzámenekült hajótöröttet
megeszi.

Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja az
árpabokrétával s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi megszámlálta
az árpaszálakat, kilenczen voltak; a rózsákat is, az hét volt.

Nem sokára Erzsike atyjához távozott, s az után Aladár is csak
felkereste nagybátyját, s a csengetyü szavára mind a négyen
összetalálkoztak ismét az ebédlőben.

Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: – az csak nyolcz volt;
aztán a rózsabimbókat; – csak hat volt már.

(Ezek már egymást lopják! Gondolá magában az öreg ur.)

Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike
imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárczájában lehet megtalálni.

A mint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele, a
mit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.

– Sajnállak érte, szegény fiu; monda rá az öreg keserüen. Milyen szépen
meg voltál már abban nyugodva, hogy „volt, nincs.“ – „Több is elveszett
már Buda alatt.“ Sok ilyen példabeszéd van a magyarban. Tudom, hogy
keveset álmatlanitott az a gondolat, hogy hát ha még egyszer lenne!
Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted vele.
Helybentaláltad magadat ez uj életben s hozzászoktál, hogy a mi nincs,
az nem kell! – És most egyszerre kapsz egy darab Amerikát! Kasznárom ott
járt három izben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy miket tapasztalt.
– Nyolcz év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak; mind a négy azon
volt, hogy a jószágot elpusztitsa; három megszökött, a nélkül, hogy az
államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a budgetben ott figuráltak
a tételek. Szép mürzthali tehenészeted, merino juhnyájad, vérlovaid még
a legelső bérnök elprédálta, a második elprédálta gonddal ültetett
erdődet, parkodat kimérte ölfának; az utolsónak már nem maradt más, mint
a házon levő redőnyöket eladni. Ez az élelmes ember, még az üvegházadon
levő ablakokat is értékesitette. Mikor Kampós legutoljára ott járt;
persze ugar sem volt már hagyva; s a halomra gyült trágyát épen akkor
adta el a bérlő szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék
nem volt, a mire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egér lyukkal
minden szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak
lyukakból a patkányok, ugy megszerették a helyet, s a czimertermed
plafondján keresztül csurgott az eső. Most ezt a „prairiet“ átveszed;
mely mikor elvesztetted, megért beruházásiddal háromszáz ezer forintot,
most is meg ér kettőt. Van rajta husz ezer forint adósságod, annak
nyolcz esztendő óta persze senki sem sem fizette a kamatját. Legelső
dolgod lesz valami jótékony bankárt fölfedezned, a ki megszán, s
keresztyéni harminczhárom percentre honorálja váltóidat vagy tizezer
forintig. Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb:
szántóvető állatokat végy-e? a házadat tatarozd-e? vagy a kamataidat
törleszd, nehogy a tőkét felmondják? Azért még egyszer, kedves öcsém,
fogadd őszinte sajnálkozásomat.

– Nem az itt a főkérdés, szólt Aladár vállat vonitva.

Persze, hogy nem az volt a főkérdés: hanem az, hogy ha fáradni és
küzdeni kell, lesz hol? és lesz kiért?

Tudta ezt az öreg ur maga is. Ugy olvasott ő Aladár lelkében, mint a
kinyitott könyvben.

Aladár az nap ott maradt, hova is indult volna már olyan későn?

Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak itt ott
engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából; délután eltölt
az idő szelidebb tracirozással. Két sziv összeköttetési vonalainak
előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről nyerendő
helybenhagyás hiányzott még.

Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jól esett volna neki, ha
valaki marasztalta volna; hanem a helyett nagybátyja szüntelen azzal a
sarcasmussal faggatta, hogy „mikor indul már a vizár pusztitásait
tanulmányozni? várja-e, mig érdekesebb lesz a stadium?“ Legfeljebb
Erzsike ejtett olyan czélzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon
életveszélyes lehet.

Három nap multán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután
kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha szavainak
hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este tehát kijelenté
bátyja előtt, de ugy, hogy mellesleg a többiek is hallhatták, hogy
holnap reggel csakugyan utra kel, csak egy evező legényt visz el
magával.

Garanvölgyi azt mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az utra
pogácsát.

Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit
összekapcsolta, uti köpenyét nagy ostentatióval kiporoltatá, mire az az
öreg ur előjött szobájából s tréfásan szólitá meg.

– Hát indulsz már? No kész számodra a pogácsa.

– Köszönöm. Csak Ankerschmidtéktől veszek nehány szóval bucsut.

– Jól teszed; azután is rá érsz tőlem.

Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget követé
el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, a mi nem ugy
illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle, hogy Erzsike
már rég kész a toilettjével.

A leányka nem tudta elrejteni arczán, hogy várt reá.

– Kegyed tehát már indul? szólt jobbját az ifju elé nyujtva.

– Rég itt vagyok már.

– Hiszen itthon van.

– Oh nem, ez nagybátyám háza; ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti a
henye embert.

– Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz ez,
vagy nem?

– Igaz.

– Akkor én valamit kérnék öntől, de ne tartson érte nagyon vakmerőnek.

– Parancsoljon velem.

– Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; oh én kegyetlen vagyok
ahhoz, a kinek parancsolhatok: – az nem önnek való. Én csak kérek,
folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik
tekintetbe venni.

– Alá van irva in bianco. Mi az?

Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahuzta magát félénken, mintha
attól tartana, hogy kérelmének az a szine lehet, hogy az „erőszakos
körülmény“ek között adatott meg.

– Arra akartam önt kérni, hogy – maradjon itt még egy nap.

Erre pedig Aladárt nem nagyon kelle biztatni.

– Mondtam, hogy látatlanul alá van irva: – maradok.

– Ah, szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tüzben
játszottak szemei, a minek ragyogása tul tesz minden gyémánton. Most már
bánom, hogy nem kértem – egy hetet.

– Jó, szólt Aladár. Tehát itt maradok egy hétig.

– Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkü kedélyhangulatban van,
azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.

Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott s nem
parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan
melegen szólni, a mint szivéből eredetileg fakadt.

– Itt maradok hát egy hónapig – kettőig, egy évig.

A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s
megragadva két kezével az ifju kezét.

– Maradjon ön itt örökre!…

– … Bizony örökre: viszonza Aladár kebléhez ölelve gyengéden a kedves
gyermeket.

A lyánka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifju őt magához
ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár
sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve,
megcsókolá kedvese kezét, szemérmesen susogva: „én uram.“

Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét –
mind a kettőt – százszor egymásután: nem hozhatta azzal helyre, hogy egy
nőnek megengedte kezét csókolni, a ki szeret, imád, tisztel végnélkül,
megmérhetlenül; s kit mind ezért – előre bocsánatot kér.

– Jőjjön, jőjjön! szólt Erzsike karját Aladáréba fonva; s átvitte őt
magával atyja szobájába.

Az öreg Ankerschmidt, ki ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján
keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be
hozzá.

– Nézd, atyám; szólt a gyermek: – én megkértem őt, s ő elvesz engem.

– Ezt gondoltam, szólt az öreg, kezét nyujtva Aladár elé, s midőn ezt
megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifju arczát, és
gyöngéden sugá: „kedves fiam.“

Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, a ki gondolatait
fennhangon árulja, de gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga van őt
fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az ujra
kezdettet.

És ez a másik élet – jól kezdődik.

A politikai látkör czudar, a közélet szomoru; boldogság van ilyenkor
ott, a hol egy édes női szellem mindent megaranyozó büvköre kis világot
képez a nagy világban s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen planétán
élünk?

Sok szép van az életben, a miről még nem irtak vezérczikkeket.

Aladár egészen ott felejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem is
csoda: hiszen mennyi ujat, mennyi megbámulni valót talált ez uj
világban! Lehetséges-e, hogy ily piczi parányi kezek legyenek a világon;
s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák birjanak erővel belenyúlni a sors
érczgépezetébe; onnan kihuzni egy összemorzsoltatásra szánt halandót?
Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a világon, miken a
fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztül olvasható?
Lehetséges-e, hogy egyetlen egy angyal magával hozza le az égből az
egész mennyországot?

És ha e némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt, hogy
e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté, akkor
erős fogadást kelle tennie magában, hogy hosszu évek sora egyenlitendi
ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető kezén éktelen
mennyiségü nagy adósság!

Az öreg Garanvölgyi megsokalta utoljára, hogy öcscse olyan sokáig
bucsuzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egy pár óra is elmult már azóta,
hogy tőle eltávozott, s utoljára rá vette magát, hogy maga is átmenjen
vendégeihez.

Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott
Aladárt Erzsike mellett látta ülni; kinek Ankerschmidt épen akkor
magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlit a házasság a
várfogsághoz; a mit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el senki.

Garanvölgyi tréfásan interpellálta Aladárt, mintha nem értené a dolgot.

– Csónakod készen áll…

– Már nem megyek sehova, szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló
kedvesét.

– Mi itt marasztottuk őt – minálunk: szólt Erzsike, vőlegényéhez simulva
szerelmesen.

– Pedig én már ide hozattam csónakodat – a folyosóra: szólt jószivü
sarcasmussal az öreg.

Ankerschmidt felkaczagott rá.

– A folyosóra a csónakot!

– Tudtam én, hogy ez lesz a vége, szólt az öreg. Erről a házasságról
elmondhatjuk, hogy nemcsak az „ég“ akarta, hanem még a „viz“ is igy
akarta. Jövőre azonban öcsém uram hiuságát erősen hűteni fogja az a
gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni, mint egy puszta
szigeten, a hol rajta kivül nem volt házasulandó férfi.

– Au contraire! ellenkezék nevetve Ankerschmidt; leányom asszony lesz
az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni,
mint hogy egy halálra itélt rabot váltott meg kezével, mint valami
franczia regényben olvastam valaha.

A két kigunyolt szerető pedig e kereszttüz közepett olyan boldognak érzé
magát, egymást átölelve.

Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezése szakitá félbe, ki nem találva
a többi szobákban senkit s azt hallva, hogy az urak mind
Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hirrel botlott be,
hogy a viz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.

– Nem bánom én már, szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett, ha egészen
elapad is.

– Nem „bánja?“ szólt elbámulva Kampós uram; hanem aztán egyszerre vége
lett a bámulatának, a mint Erzsike jó kedvüen kaczagva tette kezét
Aladár vállára s arczával oda feküdt kedvese karjára. – Most derült fel
egyszerre a derék férfiu agyában! – Áh há! hát azért haragudott a tens
ur, mikor tegnap előtt azt mondtam, hogy a viz apad. No ez…

De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz
illik, tettekben akará nyilvánitani, ugyanis azon törekvéssel járult
urfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de azt
Erzsike semmikép nem engedte megtörténni, akint hiusitva meg a merényt,
hogy mind két kezét eldugta Aladár karja alá s nagy leczkét tartott igen
komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen igen nagy és hatalmas
urak engedhetik meg igen igen alárendelt szolgáiknak, hogy nekik kezet
csókoljanak.

Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélekzeni, és viselni
magában, mint lelket!

Annyi változást azonban még is okozott a kedélyekben Kampós uram
hirhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását
megtekinteni.

Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott; oly sik volt,
mint a tükör.

– Menjünk csónakázni: inditványozá Garanvölgyi. Mienk ez a viz!

Az inditvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a
vizre tették, abba ő maga ült, Erzsikét, mint könnyü bokrétát emelve át
átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öreg ur foglaltak
helyet. A lélekvesztőt előre ereszték, s Kampós uramnak becsületszavát
vették, hogy nem forditja fel a csónakot.

– Merre evezzünk? kérdezé Aladár.

– A régi kastély felé: válaszolt Garanvölgyi.

Aladár igen roszul tudott irányt tartani ma, és igen igen lassan
evezett; hiszen nem is tehetett máskép, mikor maga előtt látta azt két
szemet, a mikbe nézni élet és álom együtt.



XVI. Az ócska ház.

Hja biz az ócska kastély még most is áll.

A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik
magukat megrenditeni.

Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva
patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szuh; csak
egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon s megadja magát a
mulandóságnak: és ime, az uj épitmény hamarább összeroskadt s az ócska
ház még most is daczol az elemekkel, tanusagot téve róla, hogy a
hajdankor emberei nem ugy épitettek, hogy csak „tessék-lássék.“

Garanvölgyi fölnyitá a rozsdás lakatokat s bebocsátá vendégeit a kastély
tornáczába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony iszapréteget
hagyva maga után.

– Kedves nászuram; szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába
értek, melyben Bräuhäusel ur Aladár arczképét meglelé: évek előtt ön ezt
a kastélyt megakarta tőlem venni, minthogy utjában volt; akkor azt
mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát
szabhatom. Oda adom e kastélyt – s az ára, mint a népdal mondja: „egy
kemencze kalács s egy szép leány.“

– Meg van adva! szólt kedélyesen kaczagva Ankerschmidt, s a két öreg ur
hosszu kézszoritással erősité meg az alkut,

– E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most; mert addig, a mig uri
kastélyát fölépiteti, összeszoritkozhatik benne s innen legalább szeme
láttára vezetheti az épitkezést.

– Én nem azt gondoltam. Az összedült kastély helyébe én másikat nem
épitetek: – őszintén beszélek. Engem ez árviz százezer forinttal
szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam;
vagyonom egy része státuspapirokban feküdt: azokat most kénytelen vagyok
vásárra vinni, s a gazdálkodást kezdeni ott, a hol szomszédaim; megfogni
az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátá, én ezt fogom
felépittetni, uj tetőt rá, uj pallókat, szőnyegeket belé, az ablakokat
kissé magasabbra s itt fogunk együtt lakni az én kedves fiammal.

– Ohó, lovag uram! szólt Garanvölgyi; ebből az sül ki, hogy ön a házat
is megakarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a házat „szép
leányért“ adtam. Következőleg a fiamuram és menyemasszony én nálam
fognak lakni.

– Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim
sincs kivüle.

– Hát nekem van Aladáron kivül valakim?

– De ön már próbálta őt nélkülözni, sokáig távol volt.

– Annyival több ok, hogy már most nálam legyen.

– Lássa ön, szólt Ankerschmidt, kérésre forditva a dolgot; ön jó gazda;
én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, a ki gazdaságomra
felügyeljen.

– Inkább odaadom Kampóst.

Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tens urtól, ha
kiverik sem megy sehova, még a muszkacsászárhoz sem.

– De hiszen közel fogunk lakni. Kegyed minden perczben átjöhet hozzánk.

– Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, a mig Magyarországon más világ
nem lesz, ki nem menni a házból.

– Ah, de e fogadás már meg van törve e perczben, hisz ön ime itt van!

– Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem kocsizom,
ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki nem csónakázom.
Már pedig ez a viz holnap után nem lesz itt többé, s én ismét magányomba
vagyok zárva. Ebből már most ön világosan láthatja, hogy nekem előnyöm
van ön felett azt követelni, hogy az ifju pár az én házamban legyen
otthon.

Ankerschmidt még nem adta fel a partiet.

– Táblabiró ur! ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk,
nélkülünk! Mi az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?

– Igaza van. Ők adjanak véleményt.

– De hátha nem egyeznek meg? Ha egyik ide, másik oda szavaz?

– Akkor „accessorium sequitur suum principale,“ a férj a fő, a nő
„elhagyja apját s követi férjét,“ ezt mondja az irás.

– Oh nem! A „votum Minervae“ asszonyi szavazat, és az dönt.

A két öreg ur a nagy disputában a szobákon végig járva, észre sem vevé,
hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.

A szekrényke, mit a biróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak,
most is ott állt az iróasztalon. Erzsike rögtön ráismert arra, s arra
vezeté Aladár figyelmét.

– Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e
kastélyban, ezt foglalták el a bölcs urak.

– Ugy látszik, nem nyertek vele semmit, mert visszaadták.

– Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, a mik önhöz
voltak irva.

– Ah!

– Én kiváncsi voltam egyet elolvasni belőlük. Nem haragszik érte?

– Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné
hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből).

– Pedig az sok érzéssel volt irva. A ki azt irta, az önt nagyon, de
nagyon szerette.

– De talán nagyon régen lehetett az.

– Sőt még most is nagyon szereti.

– Azt mondani könnyü.

– Ne hirtelenkedjék! A ki önhöz azon leveleket irta, az önnek kedvesebb
még, mint én.

Aladár nyugodtan tette szivére kezét: „az én lelkem nem tud arról
semmit.“ (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó).

– De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt, hogy
ezeknek irója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse; akkor is elhagyná-e
őt én értem?

Lehetett-e e kérdésre más tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét szivéhez
szoritani s e szivére tett ereklyére esküdni, fogadni, hogy elhagyna ő
érte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is nőve.

Ez alatt visszaérkeztek az öreg urak.

– Kedves bácsi, jőjjön ide; szólt enyelgő mosolygással Erzsike
Garanvölgyihez, s legyen tanuja annak, a mit Aladár e perczben nekem
fogadott.

– Nos, mi az?

– Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket irta, én
értem el fogja hagyni.

Garanvölgyi meglepetve fordult Aladárhoz:

– S te megigérted azt?

Aladár patheticus arczczal készült felelni, a mit Garanvölgyi nem
állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát:

– No akkor öcsém; vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben
mesterünkre találtunk mind a ketten.

Azzal elővevé az óra lánczára csatolt kulcsot s kinyitá vele a
szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arczképe volt, és alatta a
levelek.

– Ezeket én irtam hozzád.

Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek, de
a mint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést; egy
fájó, szerető sziv sorai voltak azok; nem lehetett ebben ellentmondani.

Erzsike, a diadal első perczében, pajkos kaczagással tanusitá jó kedvét,
hanem a mint látta, hogy telnek meg Aladár szemei könynyel, egyszerre
heves zokogásra változott jó kedve; oda borult Garanvölgyi keblére és
bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett ellene!

Aladár az első levél olvasta után némán szoritá meg nagybátyja kezét; ki
az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy „ugy-e öcsém, milyen
bolond az ember, mikor maga van.“



XVII. Különös pöreset.

Hetek multak el ezután; az árviz lassanként visszatért medrébe; először
általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt amott a
termő földek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen
kiszáritani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, a mire utoljára undorral
néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.

Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak
miatt, mikről a hidakat mind elhordta a viz; és Ankerschmidt nem sietett
Bräuhäusel urnak a „fekete levest“ csinálni.

– Ha ez az árviz nem lett volna, soha se kerültünk volna össze.

Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni; az első
vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az
öregeknek a fiatalokban ujra élni.

Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére kötözött
bogokat, ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak a
negyedik marad meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit
tartogatni tovább. Tudnak mindent.

Nem sokára kapott is egy levelet doctor Grisáktól, melyben az érdemes
férfiu nagy prosopopoeiával előadja, mily szigoru vizsgálat tartatik
illető helyeken a felett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több
millióra menő kárt; a bünös példásan fog lakolni. Az eddigi
nyomozásokból azonban az tünik ki, hogy „egy kis félreértés“ okozta az
egészet, mely Mikucsek urral történt; ki roszul értette át megbizatását;
azután az ő utasitásait is roszul értették meg; tévedés volt az egész; a
mi annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek ur időközben
Gallicziába tevődött át, s hogy confrontáltathassék, elébb a külön
helytartóságok utján a miniszteriumot kell megkeresni, és végtére, ha
hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak? testén,
lelkén, meg az esernyőjén kivül semmije a földön; majd kiheveri ezt is
az ország, mint mást, stb. stb.

Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a
papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség? elég hogy
megvan.

Hanem e közben valami történt, a mit doktor Grisák nem tudott.

Mikucsek ur csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem a
mint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka: egy
lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje
egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyü lyukat ütött rajta,
mintha csak papir lett volna. Négyen ültek a kocsiban; s a négy közül
Mikucsekot találta a lövés; – rögtön halva maradt.

A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön ugy
eltünt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai
törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül
gyanuval terhelteket.

Erre azután egy sz...i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy
ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt.

Elmondta, hogy boszuból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült; leirta
körülményesen, hogyan történt; mint lesett rá a postakocsira sötét
éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajitotta el a
pisztolyt, hol huzódott meg az árokban? Teljesebb vallomást kivánni sem
lehetett. Bizton kimondhatta rá minden biró a halált.

Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz...i földész meg a
miskolczi törvényszék előtt jelent meg s ugyanazt a történetet saját
magával ugyanazon szavakkal mondá el; azt állitva, hogy ő volt a
gyilkos.

Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál: testvérek
voltak.

De már most melyik volt hát az igazi gyilkos?

A törvényszék szembesité mind a kettőt; mind a ketten álltak ellébbeni
vallomásuk mellett.

Ha kérdék tőlük, miért állitja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a
bünt? az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát
akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.

Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is
kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.

Valakit el kelle itélni, s valakit fölmenteni; csak azt nem lehete
földeriteni, hogy kit?

Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni,
hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, a mit nem
követett el? Majd meg vitatkozni kezdtek, egymás keresztkérdésekkel
fakgatták: hogyan volt ez, hogy történt ez? de mind abból csak az derült
ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly
pontosan mind a kettő.

Végre Bárd Péter, hogy a birákat meggyőzze, az utoljára tartogatott
eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanui vannak;
Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyitani fognak a
mellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.

A törvényszék felhivatá a két urat, kik épen nem tudták elgondolni, hogy
kerül az ő tanuskodásuk e criminalitásba?

Bárd Péter azt kérdé, midőn tanuival szembesiték.

– Emlékeznek-e uraim; mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka, hogy
egy csónakos jött el előttük, a kivel szóba eredtek.

– Az én voltam! vágott bele Bárd Pál.

– Te voltál? szólt fejcsóválva Péter; még ez is te akarnál lenni? Hát ha
te voltál, mond meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak.

– Hát én hoztam hirül, hogy a d..i gát át van törve; s én mondtam, hogy
valaki meg fog halni.

– Akkor ott hallgatóztál valahol; mert a csónakos én voltam.

– Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon.

– De uraim! kiálta fel kétségbeesetten Péter, én esküszöm, hogy én
voltam a csónakon.

– Én is esküszöm.

Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágositást adni;
sötét volt, mikor az emberrel beszéltek; arczát sem vehették ki, a
mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni.
Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt?
az csakugyan nem tünt ki.

A törvényszék kénytelen volt őket ujra visszakisértetni börtönükbe.

Mikor elvitték őket kétfelé; Bárd Péter felemelte lánczos kezét s
ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá
hozzá:

– Bátyám, bátyám! te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de
meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.

Este irószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének
akar fontos felfedezést tenni. Adtak neki.

Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél
fogva.

Az asztalon hagyott levélben ez volt irva.

„Méltóságos uraim?

Azt mondják, hogy a mely tanuvallomásra halál következik; az olyan erős,
mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat
megerősitem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter.“

A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett
tényt. A ki meghalt, az volt a bünös, a ki megélt, az az ártatlan.

Ez értelemben adatott ki az itélet. Igazságos volt-e? azt egyedül a
sziveket látó ur tudja.

Bárd Pál, mikor meghallotta öcscse halálát, s saját fölmentését,
könyezve mondá, hogy pedig még sem ő volt a gyilkos.

Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki
két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát
ismerje el, hogy ártatlan.

Beszélték aztán egyideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter
ugyan az volt, a ki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi csinyt
követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról többé
semmit sem lehetett hallani.

Ki tudja ezt is? ilyen monda mindig van elég.



XVIII. Egy kis tréfa a Cabinet noirban.

Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddáléte
után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól
megszabaditsa.

Bécsben egy rövid év alatt megtanult két dolgot.

Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahoz értő embereknek való.
Dilettánsok itt roszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden
ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbizott könnyelmüséggel mondá, hogy
erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentul, mint tőkepénzes fog
élni.

A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy
valakit, a ki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába, a
hol megtanitják rá, hogy de bizony nincs.

Egy év alatt az ügyetlen spekulatiók oda vitték (persze mindig roszkor
ugrott át hol a haussera, hol a baissere) hogy vagyonának csak
töredékeit menthette meg a csalóka tengerből.

Másik dolog, a mit megtanult az, hogy meg lett koru politikusoknak ugyan
lehet és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakitani; de
hölgyre nézve a harmincz éven tuli korszakban már erősen koczkáztatott
vállalat a korábbi ismeretségeket mind desavouálni, mert már ekkor az uj
párt alakitás erősen megnehezül.

Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint „vissza ismét, az imádott
hazának szentelni életünk pillanatjait.“

Tudnivaló, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek jobban
örül, hogy sem mint kilenczven kilencz igaznak, a kik soha sem
tévedtenek.

Tehát egy szép napon elhatározá magában a szivdus honleány (a hogy őt a
báli referensek szokták czimezni), hogy a fürdői idényt Balaton-Füreden
fogja tölteni.

Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek
betegsége van, a a mit a világ minden fürdője meg nem gyógyithat,
egyedül Balaton-Füred. Az ember nem játszsza azért a bánbánó megtérőt;
csupán ásványos vizre volt szüksége, azért került vissza; az alatt
aztán, mig az ember az Anna-báli kurán keresztül esik, hozzá szoknak a
látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz füzi, a
fürdő-idény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza Bécsbe; annyi
sziv marasztásának meghódolni asszonyi-erény: tán valami liaison is
megerősül, s akkor azután meghozza az ember „szerelmének“ azt az
„áldozatot,“ hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.

Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesiteni kell az
illetőket, hogy a megjelenés napján Füreden ők is ott legyenek. Ez pedig
nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósitani egy levélkében; és
kifejezni találkozási ohaját.

Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban
irjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.

Corinna reggeltől estig mindig irt, s csak akkor lett készen leveleivel.

Maga is meg volt magával elégedve, midőn azokat végig olvasta.

Nro 1 szólt a falusi földesurnak.

„Kedves barátom.

Orvosaim rendeletéből az idényt B.-Füreden fogom tölteni. Azért is
szeretem inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon
megnézem, hogy hova teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toilettben
járhat; a fesztelen magyar kedély nem itéli meg érte, mig Ischlben
herczegnőkkel kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy
vigaszomra szolgálna; tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt
fellengzését; rettegek, ha az a szegény poéta, a ki Szellemfi név alatt
ugy felszokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit
nevettünk együtt a jámbor verseményein; „együtt!“ de „külön“ megszökném
előlük. Azért jőjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.

Corinna.“

A nro 2 szólt annak a bizonyos poétának.

„Kedves Szellemfim.

Orvosaim azt állitják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni lég
orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szivemben, s azt csak
forrón imádott hazám lege gyógyithatja meg. Azóta nincs nyugtom, nincs
örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni
kényszeritének; s nem vágyom egyéb után, minthogy poraim egykor hazám
földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott
találnám. Ez annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint
biztosan tudom, az az ember, kit én nem kevésbbé gyülölök, mint ön, s
kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni.
Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam: ezuttal tán
nem lesz álom.

Corinna.“

A nro 3 németül volt irva dr. Grisáknak.

„Kedves barátom.

Orvosaim tanácsából Balaton-Füredre megyek; az nem messze van Pesttől;
ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes ügyekről kell önnel
beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek is
találna valami processusa lenni, cserében én is elvállalom az
ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég
szakitottam, most tudatom, hogy a táblabirónak is kiadtam az utat.
Jőjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év
alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.

Corinna.“

A 4-ik szám alatti iratott Ankerschmidt lovagnak.

„Kedves barátom.

Szivem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára mért;
engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könyeit az önéivel egyesitse.
Hisz, ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb tagját
elveszité, mint az, ki maga is mindent veszitett és mindenről lemondott.
De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami boldogság. Ha ön
üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen sebet ütött, én
megmondhatom, hogy hol van? Ha találkozni kivánna ön velem, e hó folytán
Balaton-Füreden leszek; hova orvosaim küldenek. Sok mondani valóm van, a
mikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja a távolban, ki mindennap
önről gondolkozik.

Pajtayné.“

Az ötödik végre szólt Aladárnak.

Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, mikép Pajtayné
már hallotta emlittetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni
jószágait.

Tehát e szerint.

„Kedves Aladár!

Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derit fel. Az én
éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére hogy ön gondot nem
forditott, az lesz az én halálom. A külszin, a látszat sokaknak megásta
már sirját, kik leszálltak oda, a nélkül, hogy megértettek volna. Ön
férfi, ön heves vérü, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám jobban illik,
hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után, mely bennünket
elválasztott, kimondjam e szót: „bocsánat.“ Ha tudná ön: titokban mit
szenvedett önért e sziv, mit gondolt önért e lélek, mit tettek önért e
kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén Balaton-Füreden leszek;
ha egy perczre megjelenne ön ott, még egyszer láthatná azt a nőt, ki ide
jött – az ön közelébe – meghalni – és elfelejtetni; s kinek egyedüli
óhajtása az, hogy egykor ön meg fog állani elhagyott sirja előtt, s azt
fogja rebegni: „e szegény nőnek, ott a porban, én megbocsátok.“

Corinna.“

Igy ni! Ez is jól ütött ki.

Már most csak arra kell ügyelni, hogy mindegyik levél a neki szánt
boritékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már vig
játékokban látta az ember; a hol valaki a leveleket, meg a boritékokat
elcserélte. Az szép lenne, ha például, minden ember a másiknak szóló
levelet kapná meg.

Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélboritékokra előre mind
ráirta a czimeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi?
hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy
meggyőződjék, nem cserélte-e el? azután rögtön saját maga lepecsételé
azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt
az osztályozásban.

Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva vivé fel a
postára a leveleket s maga bocsátotta be azokat a gyüjtő szekrénybe. S
azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei
jó utban vannak.

De hátra volt még a „cabinet noir.“

Öt levél, mely egyszerre csuszik a ládába, hasonló kéz vonásaival
czimzetén, s hozzá még oly gyanut gerjesztő czimekkel, mint egy elitélt
s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most
magyar földesur; egy ügyvéd, egy journalista, s egy zugolódó táblabiró,
akárki előtt is szemet fogna szurni. Nevelné a gyanut még az, hogy e
levelek mind Bécsben keltek s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanus
közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni,
mert ez legalább is valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.

A cabinet noir már tudjuk, hogy micsoda intézmény?

Straff ur, kárbaveszett házassága után, ismét visszakerült oda.

Az embernek, hiába, élni kell! Ez a mai kor jelszava.

Egyikünk igy szerzi a kenyeret, másikunk amugy; szégyen csak az
éhenhalás.

Aztán ha az ember utczasepréssel keresi a kenyerét, akkor besározza a
ruháit s annálfogva komisz ember; mig ha csak a jellemét sározza be,
azért lehet gavallér és gentleman.

Tehát Straff ur, régi ismerősűnk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott
szeme a kéz vonásain megismeri azoknak iróját. Valaha hozzá is érkeztek
levelek ily kézirással. Mikor még azok irónéjának szüksége volt a
titkokra, mikért Straff ur magát külön is megfizetteté.

Azonban az ő dolga vizsgálni és értesiteni, tehát szóljanak a lezárt
ajkak.

Straff urnak igen jó mulatság volt e levelek végigbetüzése.

Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor
egyedül van, és sohasem kinyitott szájjal; mindig csak az orrán
keresztül.

Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! mindenkinek inylése
szerint választja a tálalást; s mindegyiknek „nesze semmi, fogd meg
jól.“ Vagy talán szeretné valamelyiket definitive megfogni? Az is
meglehet.

Utoljára jutott Straff körmei közé az Ankerschmidthez irt levél.

Mig az elébbenieket csak ugy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely támad
olyan titkok megtudásakor, a mikből az érdekelteknek veszedelme, a távol
nézőknek nevetsége igérkezik! addig az utolsó levél ördögi dühvel önté
el epéjét.

„A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb portékának,
a kit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből megérkezik. Hohó
asszonyom! Harapós majmot választott ki a menageriából! Ez még
megkörmölheti utközben! Tehát ő elárulna engem? Velem akar versenyezni
az árulkodásban? Hahaha. Hahaha. No majd meglássuk, melyikünk ért ehez a
a mesterséghez jobban?“

Majd meglássuk.

Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, a mig egy izzó
lámpalemezen megszáritá a lágy matriceot, mely a levelek ujra
lepecsételéséhez szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság lesz
annak a vége.

Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket ujra visszarakta
boritékaikba, először is a táblabirónak szólót, mely Szellemfi poétát
ócsárolja, az utóbbinak rendelt boritékba pecsételé le.

A journalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen
lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélboritékába.

A német nyelven irt levél, melyben contestáltatik, hogy az anyanyelv
elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas társalkodó
jelenléte; ez a vad táblabiró levélczime alá került.

És végül Ankerschmidt és Aladár levelei egyszerüen megcseréltettek.

Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegybenjáró ifjut, hütlen
menyasszonya, hogy iparkodik visszacsábitani; Aladár pedig mulassa magát
azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint valahai
vőlegényének napává lehessen.

Igen tréfás gondolat volt ez!

Két héttel a levelek utbainditása után alkalmasnak vélte az időt
Pajtayné a Balaton-Füredeni megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta
érkezését mindennap, s készen tartják a szinházi vocalquartettet
megérkezése estéjén adandó serenadera.

Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy a ki
legkevésbbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.

Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár van.
Az ember Bécsben soha sem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt pedig
elkezdve attól, mikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát egyebet,
mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros uton ázott
szürü parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a felső
szoknyájukat a fejükre keritették.

Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott
várnák is a a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem
támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este lesz,
senki sem lesz a fürdő-udvaron, mint a savanyuvizes emberek, kik akkor
dugaszolják a palaczkokat.

Egészen igy történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig
csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokalta az áldást, mely
onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijebb az eresznél.

A gyorsszekér fogadtatlanul gördült be a nagy Horváthház udvarára.

Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb, a
mi Füreden kapható; következőleg a legdrágább is.

Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek
lajstromát felkeresse.

Annyi száz nevet végig futni, nem csekély munka, s nem találni közte a
keresettek közül többet egynél; nagyon szegény nyereség.

Az az egy volt Szellemfi, a rimkészitő.

A többi valjon hol késik?

Bizonyosan levelet irtak, melyben tudatják, hogy már utban vannak.

Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon
este fölkeresteté a posta-kiadót, hogy ha számára levelek érkeztek, adja
ide mindjárt.

A füredi posta-kiadó igen jó fiu; épen táncz volt a vendéglő teremében;
épen a csárdást járta, mikor az attiláját rángatni kezdték, hogy
valakinek gyors segélyre van szüksége, a ki meghal reggelig, ha netalán
érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifju,
megértve a veszedelmet, nem késett a „három a táncz“ végét abbahagyni s
leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság
nevére szóló leveleket; valának pedig számszerint öten. Azzal ment
megint vissza a tánczterembe.

Corinna dobogó szivvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett
válaszolni. De valjon miért a verstakács is, ha személyesen itt van?
Alkalmasint a levele korábban érkezett.

Melyiket bontsa fel elébb?

Ankerschmidt irásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partiek
közül.

A mint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból
kihullani.

Hogyan? visszaküldi a vett levelet is? Ez nagy gyöngédtelenség!

Mit irhat mellé?

„Tisztelt asszonyság!

Máskor, ha egyszerre két embernek ir kegyed levelet, vigyázzon rá,
nehogy eltéveszsze a boritékokat,“

Ankerschmidt.

Egyebet semmit.

Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a boritékból, melyre
világosan Ankerschmidt neve volt irva s ijedten ejté ki kezéből. Ez az
Aladárhoz irt szöveg volt.

Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is a hozzá intézett saját
levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kisérő
észrevételt sem irt mellé.

Ez a két levél elcserélődött!

Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő kétszer
is megnézte, hogy jó helyre teszi-e?

Ejh? Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok
voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni; s ők maguk gondolták ki
ezt a tréfát, a mivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár ötlete,
mert ő gonosz szivü és gunyoros hangulatu. Tőle telhetett ki ilyen!

Ezzel megvigasztalta magát s feltöré a harmadik levelet. Ez a táblabiróé
volt.

Mintha kigyó esett volna ölébe? E boritékból a doctor Grizsákhoz irt
levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.

A táblabiró felelete massacrirozó volt. Németül felelt.

„Also gnädiger Frau; nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen,
vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen?“

Volt ott még több is, de az nem ide való.

Corinna az ájuláshoz volt közel.

A negyedik levél feltörésénél ugy reszketett a keze, majd elhullatá azt.

Hogy e szerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott; az kétségtelen.
S ha épen a divat uracshoz intézettet kapta, melyben róla van szó…?

A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé
vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő czime alatt a Szellemfihez
irott volt.

Dr. Grisák hosszan válaszolt; hosszan és „sebzőn.“

Egy iv kétrétbe hajtva teli volt válaszával, melynek folytán pontról
pontra kimutatta, dátum szerint mikor, hányszor és mennyi ideig volt
látogatáson a nagyságos asszonynál? a végén összeadva, summa summarum;
ennyi meg ennyi „ügyvédi consultatióért,“ per tiz forintjával, kér
magának egy kerek summácskát megtéritetni; ellenkező esetben kénytelen
levén per utjához folyamodni.

Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött téte a
téte óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!

Pedig, a hogy mi ismerjük a viszonyokat, ezt aligha meg nem fogja
fizetni.

Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá
vált.

De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja az iró féle tán még sem oly
engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák „genus irritabile vatum“-nak.
Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humoristicus
hajlam.

A feltört levél csakugyan más variatiót mutatott, mint az elébbi négy.

Ebben egy irtóztató csunya pasquil volt küldve.

Pasquilról elég annyit mondani, hogy pasquil. Tovább nem kell beszélni
róla.

Most már érthető volt, hogy miért jött el az utolsó imádó?

Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről kézre jár; olvassák a
sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az egész
környéken.

A nevetséget mindenki tudja már, egész a pinczérekig és a
fürdőszolgákig.

Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő, a
kivel ilyen gonosz tréfa történt?

Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, a melyben érezte,
hogy van szive.

Hiusága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma alá
nem menekülhetett többé.

Künn a felhők felszakadtak, szép tiszta éjszaka lett; a csillagfényes
Balatonon jó kedvü társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni; a
tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelodiáknak, mik együtt
teremnek a dallal, mint virággal az illat.

És ő neki eszébe jutott, hogy egy évben ő maga is épen igy csónakázott
késő éjjel zivatar után, vig társaság közepett, azzal az ifjuval; – ki
őt akkor oly forrón szerette, s kit ő balsorsa idején oly hidegen
elárult.

Most is hallani vélte hangját, mintha a távolról felhangzó quartettből
felismerné; most is képzelte őt maga mellett ülve; a mint a hajót
kormányozá, s gyöngéden ügyelt, hogy hölgyének meg ne ártson az esti
szellő.

És most egyedül ő volt az, a ki levelét válasz nélkül küldte vissza.

A többiek mind gyöngébben – erősebben sérteni törekedtek a felfedett
árulásért; egyedül ez nem felelt semmit. Közönyösen visszaküldé az
eltévedt levelet.

S milyen boldog lehetne most az ő oldalán, ha tudott volna vele
szenvedni, várni és szeretni!

S milyen szerencsétlen most, a midőn senkie sincs, a kire gondolnia
édes, és senkie, a ki ő rá szeretve gondol.

Egy óra hosszat töprenge igy, egy óra hosszat nézte a Balaton fekete
tükrét, a melyben rezgő gondolatjeleket vontak a fényes csillagok
viszképei; melyen tüzkigyóként uszott tova a fáklyás csónak, énekes
hajósaival; s egy óráig gondolkozott azon, hogy milyen szép volna az
eget mutató viztükör fenekén feküdni s egyike lenni azon bolygó
fényeknek, mik sötét éjszakákon a viz fölött a szellő elől végig futnak.

Ez volt egyetlen órája életének, melyben szivével beszélt.

Nem volt utolsó órája ez.

A csónak megfordult, az énekhangok ujra közeliteni kezdtek; Corinna
bezárta a Balaton-felőli redőnyöket, s a mint a csábitó kép ki volt
zárva a sötét éjszakába; elhallgatott a sziv beszéde is.

A gyertyák fényénél visszatért lelke hidegsége, átgondolta, hogy sokáig
lehet élni, s kevés vagyonnal, egy kis uzsoráskodás mellett,
tisztességesen el lehet tengődni.

Cselédjét szóllitá, meghagyva, hogy a holnap Pestre visszainduló
gyorskocsin minden kiadó helyet foglaljon le számára, reggel utazni
fognak vissza. Akár le se feküdjenek addig.

A leveleken kivül még egy divatlap is feküdt az asztalon, azon lap volt
ez, melybe Szellemfy szokott irni, ki Corinnának küldözé
tiszteletpéldányát. Ez Füreden is utána talált.

Felbontotta, hogy unalmát elüzze.

Az ujdonságokon kezdé – szokás szerint. A legelső sor, a mi tekintetét
magához vonta, ez volt:

„Hir szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi Aladár,
e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyetlen báj- és szellemdús
leányát, Erzsikét. – Százszoros áldás és üdvkivánás kiséri az ország
minden részéből e valódi „belle alliance“-ot.“

Ez volt az utolsó ütés kőszivére.

Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe juttatá,
hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja tartani, ha
egykori udvarlásának megujithatására tér nyiland; egy ember, ki hű, mint
az eb, okos mint a róka; nem sentimentalis; erősen praktikus jellem: a
ki nagyon jól tudná kezelni uzsorára kiadandó összegeit, exequálni
szökevény-adósokat, utána járni, ki mennyit képes fizetni, ki mennyire
van megszorulva? a mellett csinos ember, az utczán büszkén lehet vele
karöltve sétálni egy delnőnek; szóval egy egészen férjnek teremtett
ember; kinek csak a kis ujját kell mutatnia, hogy fogva legyen.

Ez a jeles utolsó férfi „in petto“ – Straff ur.

Gratuláljunk hozzá.

Négy órakor reggel, még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a
gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne egy
halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen s ma már – egészen
kigyógyulva tér ismét vissza.

Vannak szerencsés boldogtalanok, kiknek szivük nem szokott sokáig fájni.



XIX. Mikor a medve kijön a barlangjából.

A medve igen nagy philosoph.

Mig derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni
kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az
erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya: hanem behuzza
magát egy csendes, előre kiszemelt oduba, ott összekuporodik, s nagy
megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passiv
ellenállást: ő-e, vagy a tél?

Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni; mert az rendesen
elmulik magától, mig havon megfagyott medvét még senki sem látott.

Néha vannak igen hosszu telek; de az a medvét nem konfundálja; tudja
jól, hogy azért még is csak el kell annak mulni; ha nagyon csipősen fú
be odujába a szél, nem ir hozzá szeliditő brochureöket, hanem betartja a
hátával a nyilást s akkor csak azon az egy helyen fázik.

Van aztán egy napja a télnek, a minek „gyertyaszentelő“ a neve. Miről
tudja meg a medve e nap feltünését a naptárban? az még a
természetbuvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy
gyertyaszentelő napján a medve elhagyja oduját, ki jön széttekinteni a
világban.

Azt nézi, milyen idő van?

Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék,
ostoba czinkék elhamarkodott hymnuszokat czinczognak a képzelt
tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból,
melyen ők megfogulnak; ha lágy, hizelgő szellők lengedeznek: akkor a
medve – visszamegy odujába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az
orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél
kaczérkodása; mint a régi rendszer miniszteriuma szabadelvü programm
mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rut zimankós
förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a
lobbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varju sereg; mintha
mondaná: reszkessetek! soha sem lesz többet nyár; a tél megigérte
nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet,
fujatjuk, a mig nekünk tetszik; a nap megvénült; nincs többé semmi
ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha a jégcsap hull a
fenyők zuzmarázos szakálláról; ha a farkas ordit az erdő mélyén; akkor a
medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza
többet az odujába; hanem neki indul elszánt jó kedvvel az erdőnek.

Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak
hadd fujjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön; minél jobban erőteti a
haragját, annál hamarább vége lesz.

S a medvének mindig igaza van.

Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti contemplativ irány
eszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási
észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét.

Hiszen ha eddig eltudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta,
mindig volt körülötte olyan arcz, a melyikre azt mondhatta: ezt szeretem
látni.

Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre; mert azért,
hogy ismét földesurrá lett, a munkavágyó ifju hivatását, hivatalát el
nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öreg urat
mindennap jobban meggyőzé a felől, hogy Aladárnak igen boldognak kell
lennie. A mi pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint
otthon.

A hadastyán bele kóstolt a politikába, mint minden ember, a ki tiz
esztendőt töltött ezen a mi földünkön.

Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, a kiket
„sanguinicus“-oknak szoktak nevezni. A kik mindent közel látnak, minden
csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, a mi az ujságban van.

Garanvölgyi csak mosolyogta a vén ujonczot.

„Gyertyaszentelői napfény ez mind.“

Ankerschmidt pedig minden momentumot meg ragadott, mely a „mi sorsunk“
változását jelezni látszott.

Mert ez ugy van.

Az idegen, a megtelepült tiz év mulva már a „mi sorsunk“-ról beszél. És
ez természetes.

Nem varázslat ez; nem ördögi mesterség: igen egyszerü következmény.

Azt, a ki maga is nemes szivet, lovagias szellemet hozott magával ide,
magához ragadja az uj honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös
szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódit mindenkit a
közös remény egy közös jövendő után.

És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő ivadék
bizonyosan az.

Ankerschmidt ugy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabiró.
Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.

Garanvölgyi pedig nem mozdult az odujából.

Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének.

A közben jött egy förmeteges, havas, zuzmarázos korszak; csüggetegség
köde ült minden kedélyen: fagyva volt minden reménység, korán kihajtott
könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a
vészhollók károgása hangzott: „kár várni! kár akarni!“

Ekkor egyszer szokatlanul rosz kedélylyel jött az öreg urhoz
Ankerschmidt; s nyomtatott ujságban rosz hirt hozott neki.

„Minden kő meg van már bolygatva; a mi még hazafi reménynek alapul
szolgált; csak egy állta ki a rontás bontás nehéz időszakát: a
vallásszabadság; most a rettenetes ujitók e végső kőnek fesziték
sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá:
mert nagyon sötét van és nagyon hideg…“

Erre a hirre Garanvölgyi közönyös arcza kigyulladt.

„Akkor ez az idő, melyben a medve elhagyja oduját.“

– Huzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolczra, – a conventbe.

S a vén táblabiró ujra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, a
hol egy rendületlen bátor szivnek nagy ára volt ez időben.

Zugott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – – a medvének van
igaza.

Később bekövetkeztek az összehivott országgyülésre való választások.

A ki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt volt.

Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848“-as kokárdákat
himzett, miket az öreg ur osztott előlutól találtaknak; ő maga kalapján,
kabátján viselte s felfalta az embereket, a kik kétségbe merték hozni,
hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.

Aladár váltig csititotta, hogy mit izzasztja magát, hisz ugy is
megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kivül nincs egyéb
pártja ellenjelöltjének, azok ugy fognak állni, mint egy a száz ellen;
hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.

– De nem szabad! száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék
Ankerschmidt, nem szabad egy hangnak sem elcsufitani az általános
kiáltást; semmi rancune, semmi malitia, a ki látja, hogy nem megy,
pusztuljon, mert én megeszem.

Meg is rágta a vitéz ur Garanvölgyi ellenfeleit ugy, hogy azokból
választás napjára irmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy
három hires henczegőt kihitt párbajra, azok aztán harminczhárom felé
szöktek előle: utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a
kaszinóban s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy
Garanvölgyi ellen föl mert lépni; ugy, hogy Ankerschmidt csakugyan
megérte, a miért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott; s
a megválasztottnak ő mondhatá el, az ablaka alá vezetett választó sereg
élén:

„Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!“

* * *

És ez nagyon furcsa történet, és azt sem lehet rá mondani: „régen volt;
talán nem is igaz…“



TARTALOM.

  XII.  Mit neveznek archimedesi csavarnak  3
  XIII.  Az a hant, mely ide köt  34
  XIV.  A közös baj  39
  XV.  A kik egymást nem ismerték  90
  XVI.  Az ócska ház  122
  XVII.  Különös pöreset  129
  XVIII.  Egy kis tréfa a Cabinet noirban  136
  XIX.  Mikor a medve kijő a barlangjából  155


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


6 |sze-szeretnék olyan |szeretnék olyan

13 |okoljon jön |okoljon ön

14 |tizeres utalványt |tizezeres utalványt

17 |torintot kapni |forintot kapni

17 |egyzserre galvanicus |egyszerre galvanicus

17 |tizezer helyatt |tizezer helyett

37 |ötödik–hatodik |ötödik-hatodik

49 |mint a tulsó |mind a tulsó

62 |mar egész tó |már egész tó

64 |ismert Ankerschmidre |ismert Ankerschmidtre

72 |össecsapzott szőrt |összecsapzott szőrt

87 |intést. |intést.“

88 |el a viz. |el a viz.“

90 |XIV. A kik |XV. A kik

97 |mig Ezsike |mig Erzsike

122 |XV. Az ócska ház |XVI. Az ócska ház

122 |hogy összevissza |hogy összevissza

129 |levest“ csinálui |levest“ csinálni

134 |Bárd Péter. |Bárd Péter.“

139 |Corinna. |Corinna.“

139 |A no 2 |A nro 2

140 |ketl önnel |kell önnel

140 |Corinna. |Corinna.“

140 |Pajtayné. |Pajtayné.“

141 |Corinna. |Corinna.“

142 |boritékba jus-jon |boritékba jusson

144 |Ankerschmidhez irt |Ankerschmidthez irt

144 |távöl nézőknek |távol nézőknek

144 |jobban? |jobban?“

149 |Szelfemfihez irott |Szellemfihez irott

153 |alliance“-ot. |alliance“-ot.“

156 |meg a a medve |meg a medve

159 |hideg… |hideg…“

162 |ide köt 35 |ide köt 34]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az uj földesur (3. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.