Title: Az uj földesur (1. kötet)
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az uj földesur (1. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



AZ

UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

I. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.



I. Régi ember, uj idő.

„Cogito; ergo sum.“ (Gondolkozom; tehát vagyok).

Tehát ha „non cogito“, akkor „non sum.“

– Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, hireszteljétek ki, hogy
meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek; hála a komáromi kapitulátziónál
kezembe nyomott geleitscheinnak; s daczára annak a muszka lándzsának, a
mely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyátalában nem tudom
megmondani az okát, hogy miért? és különösen, hogy miért tovább? mikor a
fű épen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés
tökéletesen úgy elfogy a maga utján, mintha én nem segiteném is
fogyasztani. Hanem hát az ur rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a
világon, a mik félig növények: tehát – vegetáljunk!!!

Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából
azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomoru esztendőnek,
a midőn egynehány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem
szerette azt kérdezni: mi ujság odakinn?

Az öreg ur elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy
tapasztalhassa, miszerint csürei üresek, földei harmadából sincsenek
beszántva, s fundus instructusáról épen nincs, a ki beszámoljon. Nagy
birtoka, mely tizezer holdat foglalt magában, tisztek, cselédek, ekék,
szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi butorain keresztűl vonult
hadsereg gazdálkodásának tanujelei, tárczájában egy pár ezer forint
olyan bankjegyekben, a miket mutogatni is veszedelem.

Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok
elvesztek!

Az ember meghuzza magát a szobájában, néha átrándul az ismerőseihez,
nagyokat iszik, ha rosz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs.
Legroszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra, magához
hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy
gazdaságuk, részint még van is, a mi mindegy; azért csak egyforma
szegény az mind: egyegy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz; a ki
a tarokkompániát kisegiti; ha pedig senki nincs is, a se baj! rágyujt az
ember a pipára, s füstöl, mig beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező,
vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bizván a „favor in
judice“ most kedvező alkalmaiban s ez aztán egy kis „emószióra“ is ad
alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes
titilláziók, hogy az életerő még működik benne.

Ilyenformán „truditur dies die.“

(Soh se boszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást
találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A
classicusok nyelvéhez, mint egy ókori asyilumhoz menekülünk néha, mikor
az ujkor civilisatiója nagyon szorongat bennünket. Héj mikor még minden
diákul ment, nem merték volna azt mondani – – no de elég. Az ember
fűhözfához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segitik, a
halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad nyelvünk, tán
most mi is „román“ fajnak passirozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket
minden oldalról).

Tehát bizony csak truditur dies die; egyik nap tolja a másikat.

Egy ilyen kedve ellen előre tolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy
egész tökéletességgel még sem lehet a világot kizárni a szobából, a
politikai változások ellen semmiképen sincs az ember az által
biztositva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az
embert legcsendesebb odujában is, s megtámadják a dohány-döböze
közepében. – Már ezentul nem lehet „szűzdohányt“ színi: be van hozva a
monopolium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben
házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvenczét megkapják
nála: nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.

Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:

– Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.

És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben
hű kisérőket, mik anynyi veszteségből egyedül maradtak meg családi
klenódiumképen és soha többet nem dohányozék vala.

Majd ismét egy másik huzvavonva-jött napon azzal a hirrel örvendezteték
meg, hogy bizonyára a bor is accisa alá esik, már ezután majd csak
felsőbbek engedelmével lehet csapraütni a hordót, s meg kell adni az
árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentül többet
„fogyaszt“, annál többet contribuál.

– Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.

És azontul nem nyult hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.

Egy ujabb, senkitől nem kivánt napon ismét arra a jó hirre ébredt, hogy
a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentul azokon is ott lesz a sas.

– Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; – legalább nem vesztek.

És megtartotta fogadását.

Megint virradt, a természet rende úgy hozta magával, hogy reggel legyen.
Garanvölgyinek egy kurrenst hoztak, a melyben tudtul adatik, hogy ha
vadászni akar, puskát csak a megyefőnök engedélye mellett tarthat,
nyerget pedig csak azon esetben, ha az illető járásbeli biztosnál
reverszálist ad maga felől, hogy e veszedelmes huszár ingrediencziát nem
használandja a status jóllétével meg nem egyező czélokra.

– Jól van, monda Garanvölgyi Ádám; tehát ezentul nem vadászom és
agarászom többet. Legalább nem hűtöm meg magamat.

Egyszer aztán azt is megtudta, hogy ha az ember a szomszéd faluba át
akar látogatni, elébb utlevélre van szüksége, a mit a székvárosban lehet
kapni két tanu jótállása mellett, hogy csakugyan igazjáratban van, s
minden sisakos vitéznek előmutatni az uton s kezeirását
összehasonlittatni mindját in facie loci, a hol in flagranti
„betretoltatott.“

– Jól van, monda rá az öreg szyttya: tehát ezentul itthon maradok a
faluban, nem megyek sehová. Legalább nem dűlök fel kocsival az uton.

És azontul nem ment tovább sétálni sem a kertek aljánál; ez volt a
leghosszabb ut, a mit tett; még a vetéseit sem nézte meg soha.

Egyszer aztán azt a legujabb intézkedést tanulta meg: mely szerint
mulhatatlan szüksége van a status organumainak ellenőrizni azon
kihágást, miszerint némely elégületlenek szokatlan alaku föveget
viselnek, s a gondviselés rendeleteibe való nemegyezésüket azzal
iparkodnak tanusitani, hogy a kalapjaikon levő szalagot a karimán tul
engedik csüggni, annálfogva, a ki kellemetlen kérdezősködéseknek nem
akarja magát kitenni, ennyi és ennyi hüvelyk, vonal és minőség
meghatározását vegye figyelembe, mielőtt kalapjával kilépne az
utczaajtón.

– Ez is jó. Monda Garanvölgyi. Tehát ezentul nem megyek ki a házból.
Legalább nem szaggatok több csizmát.

És megtartá szavát. Azontul csak a kertjében sétált, s ha beszorult,
foglalkozott a pöreivel, a mik rögtön megelevenültek a dolgok
rendbejöttével, mint az őszszel elhullott légy, ha télen ráfűtik a
szobát.

No még egyszer aztán kijött, hogy ezentul pörlekedni csak oly módon lesz
szabad, ha az ember elébb olyan papirost vesz, a mi már jogositva van a
biró előtti megjelenésre; s egyuttal megtanul különbséget tenni kisebb
és nagyobb bélyegilletmények között.

– No – hát legyen meg ez is. Tehát ezentul nem fogok pörlekedni.

És azzal összezsinegelé pöriratait, betette a szekrénybe: felmondott a
prókátorának. A ki ellen neki van követelése, hadd szaladjon vele, a
kinek pedig ő ellene van, az hadd jöjjön; ő nem felesel többet senkivel.

És a ki jártas az aethonographiában, az tudni fogja, hogy mikor magyar
ember lemond arról hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőivel
összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utczára kimenjen, az mind
elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet:
az már az „ultima Thule!“

Hanem utoljára is nagyon megtalálta adni az árát ennek a „passiv
ellenállásnak.“

A mindent „laisser faire“ következtében majd a hámos lovait exequálták,
majd egyik másik pajtájára nyomták rá a hivatalos pecsétet, majd még
azzal is fenyegették, hogy „Personalhaft“-ot eszközölnek ki ellene; de a
mikkel ő mind stoicus egykedvüséggel nem törődött. Az utóbbira épen
nagyon vásott a foga: szerette volna tudni, hogy ő, ki vénségeig mindig
a maga emberségéből élt, s soha sem jutott hozzá, hogy valaha egy
napszámra valót birt volna megkeresni fáradsága után, hogyan tudná
annyira vinni, hogy egy egész esztendeig eltartassa magát más költségén,
csupán azon tudománya által, hogy nem tud megfizetni.

No de semmi.

Az egyik uzsorás exequálta, a másik pedig segitségére jött s jó nagy
procent mellett kisegité a zavarból. Egyik elhajtatta a birkáit s
elkótyavetyélte párját 2 forinttal a becsáron alul, a másik megszánta s
megvette számára ugyanazon birkákat 2 forinttal a becsáron felül s
megint „rendben“ volt minden.

Egyszer a drága birkák is azt gondolták ki, hogy ők megdöglenek. A
systema nem tetszett-e nekik? vagy az árpaszalma-provisorium? azt nem
tudom, hanem biz azok egy télen nagyon kezdték a kamatszelvények
helyett, az egész nemzeti kölcsönt beadogatni, gyapju helyett a nagyon
devalvált értékü bőrrel szolgálván a gazdának.

Ez egy kicsit bántotta Garanvölgyi Ádám urat.

Valami ismerője járt nála, annak panaszkodott is e fátumáról s ugy
mellesleg felkérte, hogy ha betalál vetődni Pestre, küldjön ki neki
valami „marha-doktort,“ talán tud segiteni a birkákon.

Az ismerős igérte, hogy nagyon szivesen teszi.

– De aztán el ne felejtse!

Alig is mult el két nap, – hogy Garanvölgyi ur udvarára egy pesti
bérkocsi kanyarodott be, s megállva az urilak tornácza előtt, abból egy
jól táplált egyéniség lépett elő, a legujabb divat szerint öltözve,
bolyhos téli paletotban, simára borotvált állal, haja tarkotul homlokig
símán elválasztva, s leszoritva a legfényesebb kürtőkalappal. Széles s
hawllja nagy turquois-melltűvel keresztül döfve; kezein jaquemárkeztyűk,
agyarán a legfinomabb virginia bocsát illatos füstöt; mig kezében kurta
jaspis fogantyús pácikó lóbbálódik.

Ez az uri egyéniség ütközék Garanvölgyi Ádám kifelé induló
bekecsgombjaiba, a midőn is egy perczre kivéve foga közül két ujjával a
virginiát s megemelve pálczás kezével, hajfürteitől 1⅓ hüvelknyi magasra
divatos figáróját; e szavakat intézé hozzá:

– Van szerencsém Herrn Ádám von Garanvölgyit tisztelhetni? Én vagyok
doktor Grisák!

– No hozta Isten! ugyan jókor jött! üdvözlé őt Garanvölgyi; ezt már
szeretem, hogy ilyen gondos volt az öcsém, hogy mindjárt küldte az urat.
Ugyan szükségük is van már a birkáimnak a segitségére; jőjjön csak édes
doktor ur.

Azzal karon fogta a doktor urat, s mielőtt ez bővebb magyarázatokba
elegyedhetett volna, átvezette a tágos udvaron keresztül a birka-akolba,
behúzta maga után nyilvános kárával glacée czipőinek, s beerőtetve a
beteg birkák rekesztékébe, elkezdé neki magyarázni a veszedelmes
diagnosist.

– No lássa a doktor ur, ennek itt a szája fáj, nem tudja a szénát rágni,
emennek meg a lába fáj, nem tud a lábán megállni.

– De megengedjen uram, ez furcsa… szólt közbe doktor Grisák.

– Persze furcsa, de csak hallgassa tovább; az még furcsább, hogy a mikor
a szájfájás elmulik az egyiknél, akkor beleesik a lábfájásba s
megforditva, a melyiknek ma a lába fáj, annak holnap a szája fog fájni.

– De megbocsásson uram, én bámulom… szabadkozék doktor Grisák.

– Én magam is bámulom: el nem tudom képzelni, mi baj lehet ez? Talán
métely?

– De uram, ön ugy látszik, hogy csalódásban van.

– Az meglehet, nem igen értek a barmokhoz, ön jobban tudhatja, hiszen
azért hivattam.

– De megbocsásson uram.

– Jó, jó, hiszen én nem disputálok, egészen kegyedre bizom, hozott
kegyed juholtót?

– De uram! kiálta föl végre egész sértett önérzettel doctor Grisák, –
kinek néz ön engem, s mérgében ugy ütött orron pálczájával egy kerge
birkát, mely lekonyitott fejét pantalonjához kezdte fenni, hogy mindjárt
visszafelé keringett.

– Hát nem marhadoktor ön? kérdé együgyüséggel Garanvölgyi.

– Mit gondol ön? Én doctor juris vagyok! Doctor utriusque juris, Johann
Nepomuk Grisák.

– Óh hát prókátor? szólt capacitálódva Garanvölgyi. Akkor hát ne nézzük
a birkákat. Egyébiránt – nem fárasztom az urat a szobámig, itt is
elvégezhetjük. Executióra tetszett jönni?

– De kérem, szólt a juris doctor, az ülhelyül kinált birkafejő széket
magas orrú apprehenzióval utasitva el magátul – talán mégis
komfortabelebb volna a szobában értekeznünk.

– Tessék elhinni, hogy nincs ott már semmi lefoglalni való. Tegye ön a
kezét, azt tanácslom, ezekre a birkákra. A cliense ugyan nem köszöni
meg, mert ez a bőrével fog fizetni, de legalább nagyságod kikaphatja
belőle a salláriumát.

– Kérem, szólt doctor Grisák, illemes prüderievel; én nem vagyok
„nagyságos.“

– Bocsánat, méltóságos uram!

– Óh, az sem vagyok.

– Engedelmet kérek „excellencziádtól.“

– Óh kérem; engem csak „tekintetes“ czim illet.

– „Csak“? szólt félvállról átmosolyogva a jövevényhez a háziur. Már
„édes amice“ erre mifelénk tekintetesnek csak azokat szoktuk czimezni, a
kiket megbecsülünk. Hanem hát röviden mit akar?

– Én épen nem jöttem uraságodnak kellemetlenségeket okozni, hanem azért
jövök, hogy uraságodat ő méltósága Ritter von Ankerschmidt ur nevében,
valami szomszédi szivességre felkérjem.

Most volt még csak a sor Garanvölgyin a bámulásra.

– Ankerschmidt? Ritter von? Szomszédság? Aztán szivességre kér? Nem
értem, hogy jutok egyszerre ennyi szórejtvényhez. Nem fejtené meg doctor
ur ezt a charádát, mert én soha életemben sem tudtam kitalálni egy
rebuszt sem. Honnan szomszédom nekem a nagyon tisztelt Ankerschmidt
Ritter von ur ő méltósága?

A doktor ur most már bővebb magyarázatokra is készen volt.

– Tehát nem méltóztatik még értesülve lenni. Ez az én uri cliensem és
megbizóm, az a bizonyos, a ki a hajnácsi parczellát megvette.

– Micsoda parczellát, kérem?

– Azt a bizonyos két ezer holdas tagot itt uraságod jószága mellett.

– Kitől vette meg.

– Természetesen Pajtainé ő nagyságától, uraságod sógorasszonyától.

– De iszen uram, az a jószág az enyim. Tőlem csak mint vitalitiumot
birta azt testvérem özvegye; én kész pénzen vettem azt meg boldogult
öcsémtől, s hogy ő szegény sok ide nem tartozó ok miatt tönkre jutott,
meghagytam az özvegynél atyafiságos jó indulatból, hogy legyen neki
miből élni s gyermekeit neveltetni. Az az én törvényes birtokom.

Garanvölgyi ur azt hitte, hogy most olyan igazságokat mondott el, a mik
előtt le kell venni a kalapját a világ minden jogtudósának.

Héj nevetett is rajta magában eleget a doktor ur! Hogy mosolygott
gunyosan a balga táblabirán, a kinek még most is azok az özönviz előtti
fogalmai vannak a jogviszonyokról. Levette szemüvegét, megtörlé selyem
zsebkendővel, mert a birkaakol gőze megfogta, ismét visszatevé orrára, s
egyet villantva vele a táblabiró felé, nagy bölcseséggel mondá.

– Ezt én mind elhiszem uram, elhiszem, önnek egy szavára. Az meglehet.

– De nem „meglehet“, hanem ugy van. Megmutathatom az okiratokat.

– Sajnálom; de ez nem változtat a dolgon. Ez nem tesz különbséget.

– Nem értem.

– Járatja uraságod a Reichsgesetzblattot?

– Járatja biz a kakukk!

– Ah, tehát nem? Kár nagyon. És itt keblébe dugva keztyűs ujjait a
doktor ur, nagy folyékonysággal megnevezé a Reichgesetzblatt azon
számát, melyben ennyi és ennyi számu paragrafus alatt azon rendelet
foglaltatik, mely a „régi“ jogczimeken alapuló igényeket megszünteti s
egyuttal határidőt tűz ki, a melynek lefolytáig minden ember, a kinek
valamely tettleg birtokában nem levő fekvő vagyona van, ez iránt a
bitorlót megintetni, megperelni, törvénybe idéztetni el ne mulaszsza,
mert azontul „beati possidentes“; a ki a birtokban találtatik, az
vétetik tulajdonosnak, s a jogi pörczimen többé keresetet támasztani nem
lehet. Minthogy pedig a kiszabott határidő már lefolyt, s minthogy
Garanvölgyi ur a Reichsgesetzblattot nem járatta, s minthogy
bélyegpapirra irni nem akart, tehát testvére özvegyénél levő birtoka
annak tulajdonává lett, következőleg az ezt el is adhatta; a mint hogy
meg is tette s már azon bizony semmi kutyabőr sem segit.

Garanvölgyi ur convincálva érzé magát.

– Uram. Ön nagy ember. Önnek igaza van. Kapitulálok s elismerem önt
doktornak. Magam vagyok a hibás, a miért a Reichsgesetzblattot nem
járattam. Rögtön küldök a postára, s megrendelem s azontúl az lesz az, a
mit „versate diu“ „versate noctuque“, nehogy egyszer tudatlanságom miatt
még magamat is eladjon valaki, a kinek just ád hozzá a paragrafus. És
hát már most miben áll az a szivesség, a mit én Ankerschmidt Ritter von
urnak teljesithetek? Már azt értem, hogy szomszédommá hogyan lett?

– A lovag ur „szivességnek“ kivánja azt neveztetni, ő igen udvarias,
gavallér ember, én azonban „jó ügyletnek“ nevezem azt; pactum
bilaterale; do, ut des; facio, ut facias. Méltóztatatik emlékezni, hogy
a mely cessiot uraságod nagyságos Pajtayné asszonyságnak irásban adott,
bizonyos záradékban a maga részére egy igen terhes servitust tetszett
stipulálni, mely abból áll, hogy a jószág belső telkén levő régi
kastélyt pedig semminemű használatra az özvegy aszszonyságnak átengedni
nem tetszik.

– Igen is. Azt valami régi módi ősöm épitette s nem akartam, hogy az
özvegy haszonbérlője még pálinkafőzőt csináljon belőle. Persze: balga
érzékenykedés biz ez egy ilyen vén sastól, mint magam, de már egyszer én
ilyen babonás vagyok.

– Szinte kivenni méltóztatott az uraságod kastélyától ama faluvégen levő
ócska kastélyig vezető utat az árkon túl egy ölnyi szélességre.

– Igen természetesen; azon oknál fogva, hogy magam valahonnan bemehessek
abba az enclavéba, még akkoriban a léghajók kormányozhatósága nem levén
feltalálva, hogy az ember felülről szállhason le valamely körülzárt
területbe. Az utmellékét pedig azért biztositottam, hogy az árendás ki
ne pusztitsa a szép vén jegenyefákat két oldalon.

– Ilyenformán a cessio értelmében a nagyságos asszony az érintett épület
és hozzá vezető utnak soha sem jött tettleges birtokába.

– S ez talán alkalmatlan volna kegyeteknek? Ugyan mit czeremoniáznak
vele olyan sokat. Rontsák le a házat, épitsenek helyébe palotát. Hát
kell erre még tőlem „is“ engedelmet kérni?

– Óh igen is, minthogy az okmányok világos szava szerint uraságod
tettleges birtokosa az emlitett utnak és kastélynak.

– És valóban, tekintettel volnának még az ilyen ócska okmányokra?

– Minden bizonynyal! iparkodék buzgón erősiteni a kétkedő hitét a jogok
tudora.

– Lehetetlen! szólt az öreg ur, oly együgyű fejcsóválással, hogy a
doktor kezdett kétségbeesni embere primitiv fölfogási tehetsége felett.
S ha még is via facti elfoglalná azt tőlem a Ritter von, mit tehetnék én
ellene?

– Törvénybe idézhetné! sietett a kész felelettel doktor Grisák.
Beperelhetné őt!

– S nem lehetne attól tartanom, hogy azon esetben a biró engemet csukat
be, mint elégületlent és csendháboritót?

Doktor Grisák kezdett arra a nyomra jönni, mintha ez a táblabiró nem
egészen egyűgyüségből intézne hozzá ilyen „ártatlan“ kérdéseket, s
sietett őt szárazon rendre utasitani.

– Uram, meglehet ön győződve, hogy „itt“ mindenkinek egyformán osztanak
igazságot.

– Bocsánatot kérek. – Ezt nem tudtam.

Rettenetes ez az ember alázatos ironiájával! Dühönge magában a doktor.

– Talán hát lehetne valami formahibát felfedezni abban az okmányban, –
szólt irtózatos jó akaratu humorral Garanvölgyi. Talán, hogy nincsen
bélyegpapirra irva, vagy talán, hogy a pecsét nem jó helyre van ütve
benne?…

– Uram, vágott közbe doktor Grisák: én nem jöttem önhöz consultálni,
hogy nekem tanácsokat adjon, hogy miként lehetne procedálni saját maga
ellen? hanem jöttem önhez egy barátságos ügyletet megkötni, mely
uraságodra nézve is nagy haszonnal járand. Hanem – ha megenged egy
kérést, tisztelt uraság, elébb; legyen szives felkelni onnan a szénáról;
ezt nem végezhetjük el itten a juh-istállóban, legyen jó engemet
bevezetni dolgozó szobájába.

– Dolgozó szobámba? kiálta fel Garanvölgyi, nagy készséggel ugorva fel a
szénahalomról, melyre letelepedett volt. A büreauba? A cancelláriába? Oh
igen szivesen! Ha már üzletről van szó, akkor mindenesetre a comptoirba
kell mennünk. Tessék elébbre kerülni. Menjünk tehát az irodámba.

S vezette aztán a doktor urat nagy előzékenységgel végig az udvaron; nem
is ártott, hogy ő hátul ment, mert négy lompos szelindek nagyon kezdé
kerülgetni a perkereső férfiut, ki is nem látta feleslegesnek
megjegyezni, hogy az ilyen nagy kutyákat kosár nélkül szájukon szabadon
bocsátani nagy felelősséggel járó helyzet; – a mely észrevételt
Garanvölgyi ur igen helyesnek találván, rögtön kiadá a parancsot az
elősiető béreseknek: „mindjárt kosarakat kössetek a szájukra ezeknek az
ebeknek, ti semmirevalók!“

Azzal a kertbe vezette át a vendég urat, ott egy tekervényes, fűvel
benőtt uton megsétáltatva, végre egy sajátságos alaku suta épülethez
érkezék vele, melynek elfordult oldala olyan csapinósan látszott levágva
lenni, mint a vásári sátorok eleje.

Annak az ajtaját kinyitá; „tessék előlmenni,“ s betuszkolta rajta
érdemes vendégét.

– Mi az ördög ez!? kiálta fel a juris doktor, midőn körültekintett s
füleit gyanus zugás kezdé környékezni, mig szemeit gyilkos fegyverek
fenyegeték. Hisz ez méhes!

– Ez az én dolgozó szobám, uram: – szólt nyájas mosolygással a házi ur.
– Itt töltöm én a napot csendes studiumokkal; – s hogy bebizonyitsa
szavai valóságát, előszedé a méhkasok mellé lerakott könyveket: régi
római autorok voltak azok; Blair aestheticája; nehány gazdászati mű s
egyéb aféle. Ugyanott papir is volt és egy nagy fakalamáris, melybe
szárnyig bele volt ütve egy sárgult irótoll. – Ez egy igen csendes,
magányos hely, a hol a tanulmányozót semmi zaj sem háboritja; a hol a
világi lárma helyett csak a csendes „örök munkásokat“ látja maga előtt,
kik megtanitanak bennünket dolgozni az utókor számára. A méhek társasága
nagyon hozzánk illő társaság most.

– Igen; de megcsipnek! – szabódék e philosophi ömlengés ellenében
praktikus aggodalommal a juris doktor.

– A „jó embert“ nem bántják; – nyugtatá meg őt a házi ur; a sareptai
pusztában lakozott bármelyik patriarchához illő kedélynyugalommal.

A juris doktor ur már most ezzel engagirozva volt arra a kisérletre,
hogy megtudja maga felől, vajjon csakugyan „jó ember“-számba megy-e hát
ő is? S leült a hárspadra, mely bundával volt szépen leteritve, mig
Garanvölgyi egy üres Dzirdzon-kasra telepedett le a doktor urral
szemben.

– Tehát röviden uram. Cliensem, lovag Ankerschmidt, megszerezvén a
jószágrészt, s a hozzátartozó belső telket, birni óhajtaná a rajtalevő
épületet is, a hozzá vezető uttal együtt.

– Az természetes; – helyeslé az invectivákat Garanvölgyi: miután az a
kastély neki ottan csak utjában lesz, ha épitkezni akar.

– Igen, igen. És ő oda nagyszerű kastélyt akar épiteni.

– Mindjárt gondoltam. Az egész lapályon az az egyetlen darab egészen uri
kastélynak való hely. Magam is oda épitkezném, ha módomban volna.

(– Oh, hisz ez nagyon hajlékony ember, gondolá elégülten doktor Grisák.)

– S minthogy uraságod ugy sem veszi jelenben hasznát annak az
épitménynek…

– Biz az már nagyon rozzant állapotban is van.

– S nem is valószinü, hogy azt ki méltóztassék tataroztatni…

– Dehogy! A baglyoknak és patkányoknak igy is elég jó az.

A doktor juris ezt humoristicus ötletnek találta s úgy vélte, hogy az
ilyesmit tréfásan folytatni kell.

– A denevérek úgy sem fizetnek semmi árendát.

– Nem bizony, sem pedig az ősök kisértő szellemei.

– Hahaha! A jámbor kisértetek ugyan haragudni fognak, ha onnan ki kell
vándorolniok. Ezer villám! (Az utóbbi felkiáltás már nem volt a nevetés
folytatása; a doktor ur széles jó kedvében pálczájával hadonázni
találván, e demonstratiónak vélt mozdulatra egy harczias szellemü méh a
nyakacsigájára repült s fulánkjával tréfásan megcsiklandozá.)

– Nem tesz semmit. Kenjen rá egy kis csapóföldet. – Vigasztalá a
jajveszéklőt a házi ur. Elmulik az.

De a doktornak már elmult a nevető kedve.

– Nos tehát, mit gondol uram, mennyiért mondom fel a szállást a
baglyoknak, denevéreknek, s az ős anyák kisérteteinek? – szólongatá a
sziszegőt Garanvölgyi ur.

– Csak több ne csipne már meg. Én teljhatalommal vagyok felruházva a
lovag ur által;… de az ördög vigye el ezt a méhet… azt hiszem, hogy
tizenkét ezer forintért az a romnak induló épület jól meg lenne fizetve.

– Tizenkétezer forint, uram, nagyon szép pénz.

– S az épület nagyon rongyos.

– Az is igaz; sőt még az is igaz, hogy én tizenkétezer forintra nagyon
rá vagyok szorulva. Hanem hát csak tessék haza menni és megmondani a
lovag urnak, hogy én azt a rongyos épületet el nem adom.

– Miért nem?… Még meg fog dagadni.

– A vételár?

– De ez a méhcsipés…

– Nem adom el; mert az ősapám épitette.

– Ahá, ennek több pénz kell! – okoskodék a doktor.

– Essünk át rajta uram, nekem meg van engedve, hogy igérjek önnek 20
ezer forintig. Kezet reá.

– A mit mondtam, megmondtam.

– De hisz az épület idővel összeszakad.

– Annál szebb lesz. Egy regényes ruina a kastély udvarán.

– A szél már is bontja a tetejét.

– Én pedig föl nem rakatom, ha lehordja; s ha letalál dűlni, ott hagyom
a romjait feketülni.

Doktor Grisák most kezdte átlátni, hogy micsoda kemény gyerekkel akadt
össze; neki pedig a lovag azt adta megbizásul, hogy ha a rozzant
kastélyt megveheti „bármi áron“, ő maga öt ezer pengőt kap fáradsága
jutalmául; tehát az ügy nagyon sürgetős volt.

– De hát uram; mondja ön meg maga, mi véleményben van? – Mit ajánlana
egyezkedési alapul?

– Jó, uram, megmondom. Tehát utolsó és megmásolhatatlan véleményem ez:
ősi ruinámat sem pénzért, sem szép szóért, sem fenyegetésért oda nem
adom; hanem várni fogok, a mig a Reichsgesetzblattban kijön az a
paragrafus, mely azt fogja rendelni, hogy a kinek rongyos vityillója van
olyan helyen, a hová valaki más kastélyt akar épiteni, azt onnan
bizonyos határidőn tul elhordassa. – És ezzel ajánlom magamat.

Nehogy pedig a doktor ur azt hihesse, miszerint ezt az értekezést még
státiónként folytatni is lehet; a mint felkelt a hárságyról, Garanvölgyi
ur végig feküdt a bundán s elővéve Horátiust, oly buzgón kezde belőle
tanulmányozni, mintha soha sem olvasta volna.

Doktor Grisáknak rá kellett szánni magát, hogy re infecta ki találjon
magára a kertből, mert Garanvölgyi ur ugyan egy csepp készületet sem
látszott tenni, hogy őt kikisérje.

„Ez nagyon merev gondolkozásu ember. Jó lesz őt megjegyezni.“

Azonban a mig a kert ajtóbul a bérkocsiig defilál az ember, addig a
komondorok ugyancsak megszabdalhatják; pedig már a méh is megcsipte.

És sehol egy kertész, vagy egy házmester, kit kiséretül szólithatna.

A mint aztán aggodalmasan kitekintett a kert rácsajtaján; nagy
meglepetéssel szemlélé, hogy a béresek ugyancsak szót fogadtak
Garanvölgyi urnak, a vett utasitás folytán mindegyik szelindek fejére
egy nagy füles kosarat kötvén fel; a mitől azok ugy tüntek fel, mint
valami plastron-sisakos vitézek, kik a vivó iskolában valami „assaut“-ra
készülnek. A cselédnép hahotázott az udvaron; még a pesti bérkocsis is
velök.

Hm. Ezek az egyének ugy látszik, hogy tréfát üznek az emberből.



II. A szerencsétlenség, mint iparüzlet.

Egy esztendő mulva készen állt az uj kastély a tulsó faluvégen.

Hamar felépült, látszik, hogy épitője könnyen bánik a pénzzel.

Másik őszön bele is költözött Ankerschmidt lovag családja, egy katonás
tartásu öreg ur, két kisasszonyával.

Gazdatiszteiket, cselédeiket mind más országból hozták; Garanvölgyi
tiszteinek ennélfogva is nagyon kevés érintkezésük lett volna velük,
ilyformán a régi földesur élhetett nyugodtan, a nélkül, hogy valaki
szomszédját emlegette volna előtte.

Volt Garanvölgyinek egy régi kasznárja, ki az alatt, mig az ifjabbakat
elhordta jobbra balra a vihar; megmaradt a maga helyén. Nagyon köpczös
volt már arra, hogy a dicsőséget keresse. Hanem azért ő is volt felkelő
sereg egy izben Kassa alatt; szerencsésen az elsők között volt, a kik
onnan visszaérkeztek; még a puskáját is meghozta; s azt a szorongattatás
napjaiban is megtartá dugaszban.

Kampós ur igen ügyes gazda volt, értette a tudományát gyökeresen, bár
erről soha sem szokott beszélni. Ő csak nagy dolgokról szokott beszélni.
Politikáról. A kit elfoghatott, azt tartotta is efélével untig.

Ha földesura a passiv ellenállás embere volt, ő épen az ellenkezővel
tartott. Ha földesura nem dohányzott, azért mert a monopolium bejött: ő
ellenkezőleg megmutatta, hogy csak azért is szüz dohányt fog színi! Hol
tett szert rá? az az ő titka. Ő passussal soha sem jár, pedig mindenüvé
elmegy s a financzoktól meg nem ijed. Ha valahol rászedheti őket, azt
nagy virtusnak tartja. A mezőn összeáll a munkásokkal s beszél velük az
ország dolgairól. Neki nem kell az, a mi az ujságokban van. Ő különb
hireket tud. Járnak hajtsárok keresztül a falun, Szerbiából,
Oláhországból; társzekeresek Lengyelországból: azokat ő kikérdezi:
megtud tőlök mindent, a mi Európában történik, a mit az ujságok nem
közölhetnek: s távol legyen, hogy kétségbe volna esve; sőt inkább olyan
bizonyos a felől, hogy a mi el nem következett tavaszszal, elkövetkezik
őszszel, mint az egy halálról. Azzal szokta rendesen végezni, hogy:
„nono! eszem én még szőllőt lágy kenyérrel!“

A kik be vannak avatva e mysticus mondatba, tudni fogják, micsoda
rettenetes állitás az a magyar embertől, hogy ő még valaha szőllőt akar
enni lágy kenyérrel!

Kampós ur a mellett tökéletesen hive volt földesurának. Ugy rá bizhatta
Garanvölgyi zilált gazdaságát, mintha egy kormányszék vizsgálná át
számadásait. Ha valaki megcsalta Garanvölgyit, ő addig nem nyugodott, a
mig a csalót vissza nem csalta. Ha Iczig kiszedte a mustra buzából a
konkolyt s átvételkor olyat követelt, ő meg azt tette, hogy máskor
Iczignek befagyott vizes palaczkba adta a spiritus próbát s rászedte egy
pár fokkal. Az ilyenért aztán rendesen nagyon megszokta őt dorgálni Ádám
ur.

„Rettenetes, hová erkölcstelenedik a magyar nép a nyomás alatt! Ez az
őszinte, nyilt szivü faj tanul csalni, visszacsalni, hazudni, hamisan
esküdni.“

„Inculpata tutela“ (vétlen védelem) mondá ilyenkor Kampós.

Csak is a végett nézte át Ádám ur a számadásokat, hogy ilyenféle
repressáliák elő ne forduljanak benne.

Pedig furcsa tételek vannak egy ilyen magyar tiszt számadásában.

Ott van például egy rubrika, a mely így szól „Szegény legények számára“
kiadattak:

„Kenyér, szalonna, bor, pálinka, szűr, csizma, kalap; ritkábban pénz, de
annál gyakrabban egy-egy süldő malacz.“

Hogy nevetnének ezen a külföld oeconomusai, ha megtudnák! A betyárokat
étellel tartani! A helyett, hogy feljelentenék őket a kerületi
biztosnak.

No de hagyjuk; hiszen nem akarom én ezt most megmagyarázni.

Tehát, a mint e rubrikát átfutná Garanvölgyi, talál egyszer ilyeneket
benne:

„Sándornak egy átalag ménesit…“

„Sándornak egy pár szarvasbőr topánykát…“

„Item: a Sándornak egy flanell alsó inget…“

„Detto: Sándor repetáló órájának kiigazitásáért 3 ft.“

„Ismét: a Sándornak bizonyos czélokra 10 ft.“

Garanvölgyi ur azt minden kérdezősködés nélkül is jól sejtette, hogy a
rubrikátus miféle osztályához tartozik a szegény legényeknek? Jámbor
bujdosó, a ki fátumát kerülgeti s ugy huzza a napokat, ma itt, holnap
amott. A hol ráismernek, megugrik. Elég siralom. Nagy kérdés, hogy nem
jobb-e annál bekoczogtatni a hadbiróhoz s azt mondani: „megjöttem uram,
mivel tartozom? fizetek.“

Hanem hát azt mégis orrolta a dologban, hogy akárki legyen is e nagyon
szánalomraméltó ember, de már ilyen állapotban még is egy kissé alább
hangolhatná az igényeit.

– Hiszen én nem mondom, hogy ne adjanak neki bort, de már épen ménesit.

– Hagyja el azt a tekintetes ur. Szabódék a kurta férfiu, ki nagyon
kényelmetlenül érzé magát e faggatásra.

– Aztán szarvasbőrtopány? Én magam sem viseltem azt soha, kivált falun.

– Fájt szegénynek nagyon a lába más csizmában.

– Aztán repetáló órát igazittatni!

– Hiszen azt is én ajándékoztam neki.

– Még az is hozzá? Meg aztán bizonyos czélokra? mi a patvar czélokra
adott neki 10 forintot?

– Kérem alássan tekintetes ur; ne tessék azt oly nagyon keresni. Hiszen
azt mondanám, hogy inkább a magaméból adom meg, ha nem tudnám, hogy a
tekintetes ur nagyon megbánná, ha majd egyszer tudtára esnék, hogy ki
volt az, a kinek ezt felpanaszolta.

Garanvölgyit nem tette kiváncsivá a titok, legfeljebb azt jegyezte meg
rá?

– Önt már megint bolonddá tette valaki.

– No, már kérem alássan, – ezuttal nem. Csak azt ne tessék mondani. A
miről én egyszer meggyőződtem, az nem ámitás.

– Ugyan hagyja el! Nem odadta-e az uj köpönyegét is a minap valakinek, a
ki azt állitotta, hogy ő Bem hadsegéde, aztán egy hét mulva ráismert
Egerben, mint pinczérre.

– No, akkor az egyszer megtörtént, az igaz. De most az egyszer
kétségtelen vagyok; hogy ő az:

– Kicsoda?

– No, ha megmondom, a tekintetes ur egyszerre fel fog ugrani az asztal
mellől s kérni fog, hogy vezessem rögtön hozzá.

Ádám ur fejét rázta.

– Minek nevezi magát?

A derék kis zömök ember egy ideig tétovázott: elárulja e a nagy titkot?
már a nyelve hegyén is volt; de megint visszanyomta; azután az orrának
került, azt csavarta; utoljára a szemeibe tódult, ott jelent meg két
nagy könycsepp képében, a miket, midőn kurta kezei bötykével eltörült,
megindult hangon rebegé a vallomást.

– Ő az, ő az, a mi felejthetetlen Petőfi Sándorunk…

Ádám ur nagyot ütött öklével az asztalra s azután mélyen sóhajtott.

A sóhajtás a költő emlékezetének szólt, az ütés annak, ki e bálványozott
nevet bitorolja.

– Ismerte ön valaha Petőfit? – Kérdé szomoruan a kasznártól.

– Hogy ne ismertem volna, hiszen minden versét könyv nélkül tudom.

– De mint élő embert látta-e?

– Látni nem láttam, de olyan elevenen tudom őt képzelni magamban.

– Arczképét sem látta.

– Nem értenek ahoz a pictorok.

– Hasonlit-e ehez? Kérdé Garanvölgyi, egy albumot nyitva ki, melyben a
költő arczképe látható volt.

– Jaj, kérem alássan, elváltoztatta ám most az ábrázatját, hogy rá ne
ismerjenek.

– De hát kérem, mi oka van önnek ugy elhinni az ugyanazonságot?

– Hát mikor kérem alássan mindenre tud verset mondani. Mindennap megir
az huszonöt verset is, de az egyik szebb a másiknál.

– Szeretnék egy ilyen költeményt látni.

– Akár százat, egyszeribe; csak egy kis vártatást kérek.

Azzal a buzgó honfi előhuzva mellényzsebéből egy tollkést, elkezdé
bekecse béllését azzal felfejtegetni: oda bevarrva viselte a becses, de
féltett költeményeket.

– Mutassa ön. Az irást messziről látom, hogy nem Petőfié.

– Hja, mert elváltoztatta ám azt is, hogy nyomára ne jöjjenek róla.

Garanvölgyi átvevé a mindenféle dirib-darab papirra irt versezeteket s
elkezdé azokat olvasni.

Persze, hogy a legrettenetesebb füzfa poézis volt az, a milyen csak
valaha szerkesztők kemenczéjét bemelegitni segitett.

Ádám ur most már nem a csaláson, hanem kasznárja ügyetlenségén kezdett
boszankodni.

– Ugyan édes barátom, – szólt rátéve tenyerét a papirokra, miket Kampós
áhitva várt már vissza, hogy ujra keblébe varrhassa: Ismeri ön azt az
adomát, mikor az egyszeri ember sötétben a felesége által készitett
gombóczok helyett megette a napos kis macskafiukat.

– Ismerem, viszonza a kurtanyaku férfiu, nem birva elképzelni, miféle
vonatkozás lehet ez adomában a jelen esetre!

– S valószinünek találja ön, hogy valakinek oly tompa inylése legyen,
hogy a macskakölyket meg ne tudja különböztetni a szalonnás gombócztól,
a mig enné?

– Nem biz én.

– Én már igen. Tessék – a macskafiuk. – S azzal átnyujtá neki a
pseudoclassicusokat.

Kampós uram olyan képet csinált, mint a ki fizetni akar s a bankójára
azt mondják, hogy „hamis.“ Nehéz az embernek azt elhinni hogy a mi eddig
az ő meggyőződésében ezüstöt képviselt, az ezentul csak fidibus. E
szerint arról mind le kellene mondani, a mit a „nagy bujdosótól eddigelő
titokban kitudott.“ E szerint a Bem apóvali titkos levelezés sem lenne
igaz. E szerint azt a vigasztalást is szegre lehetne akasztani, hogy
vannak még Ázsiában scytha-magyarok, hét nemzetséggel: csak a hidat
épitik a Bosporuson, hogy átjöjjenek. Ez pedig több lemondás, mint a
mennyit egy embertől villás reggelire kivánni lehet.

– De mikor kérem alássan, oly elevenen elő tudta adni minden
viszontagságait, hogy szabadult ki a csatából? hogy menekült tovább,
hogy szinte maga előtt látja az ember, mikor beszél. Mikor a segesvári
csata után egy egész sotnia kozák fogta üldözőbe, ő neki vetette a hátát
egy fának, szembeállt velök; hetet levágott közülök; mikor a
nyolczadikat kettéhasitotta, annak a nyereg kápájában kettétörött a
kardja. Akkor halottnak tetette magát s nem bántották a kozákok. Hanem
azután jöttek a csata után a szászok a halottakat eltemetni. Ő hirtelen
lehuzta az egyik holt kozákról a bundát, azt magára vette, arra meg
feladta az attiláját: s ugyan jól járt vele, mert a mint a szászok
megvizsgálták az attilát, megtalálták benne a tárczáját, abban volt
százhuszezer forint amerikai bankóban, meg egy csatadal. A bankót
elégették, a versről megtudták, hogy az Petőfié, s a kozáknak levágták a
fejét az övé helyett. Őtet meg azután eltemették; de minthogy legfelül
esett, éjszaka kivájta magát a föld alól s az erdőn keresztül
elmenekült. Másnap már hallotta, hogy üldözik. Akkor egy patakot talált,
mely egy barlangba beömlik. Abba belement; három nap bolyongott a
sötétben a föld alatt, mindenütt a patak folyása által vezettetve, mig
negyednapra ismét kivezette őtet a patak a föld tulsó oldalára; épen
Magyarországba.

– Már azt gondoltam: Amerikába.

– No, látom, hogy semmit sem tetszik elhinni, hát nem mondom tovább.
Pedig érzékeny dolog ám az, mikort valaki Bihartól Borsodig ugy eljön,
hogy nem eszik utközben egyebet, mint fenyőmagot.

– Kivált a nagy Kunságon keresztül, a hol fenyő sincs. Hanem hát jól van
no. Hiszek én már „mindent“, csak parancsoljanak velem. – Minthogy
azonban a jeles költő nekem személyesen is igen jó ismerősöm volt; nem
emlitette, hogy óhajtana velem találkozni?

– Kérem alássan. Mindennap emlegeti a tekintetes urat. De azt mondja:
„nem akarok találkozni öreg barátommal, nehogy kompromittálni találjam.“

– A nemes lélek!

– Kérem alássan. Ne tessék ironiázni. Ő többet tud, mint mi. (Itt
óvatosan széttekinte a szobában Kampós, mi kurta nyakának nagy
önfeláldozásába került, ha nem hallgatózik e valaki? s azután száját
félig eltakarva tenyerével, odahajolt Ádám ur füléhez). A napokban
tudtomra adá; hogy ez a Ritter csak azért költözött ide a faluba, hogy
megtudja, mit beszél a tekintetes ur? s ezért bizonyos helyekről tizezer
pengőt huz évenkint.

Ádám ur elmosolyodott e rémhirre.

– Bizony édes barátom, higyje el, hogy azok a bizonyos helyek annak a
megtudásáért a mit én beszélek, nem koczkáztatnak tiz piczulát sem.
Hanem hát, ha olyan jól emlékezik rám az ön rejtélyes védencze,
szíveskedjék tőle megkérdezni ezt: emlékszik-e még rá: hol és mikor
találkoztunk mi Bécsben, mely vendégfogadóban? s micsoda szóval váltunk
el egymástól?

– No, ezt ebben a nyomban megtudom tőle.

Azzal alig várhatta Kampós ur, hogy a számadásokat visszakaphassa;
sietett haza, futott a titkos rejthelyre, hol bujdosóját táplálni
szokta.

Hogy mi helyen volt a titkos mentsvár? azt jelenleg még felfedeznem a
legsötétebb árulás, a legocsmányabb denunciatio volna. Ezt a titkát
Kampós urnak ne kutassuk.

Elég az hozzá, hogy a becsületes buzgó honfi két óra mulva, kipirult
arczczal s fáradságtól elfuladt kebellel, mint ki messziről jött, vagy
tán inkább nagy kerülőt tett; toppant be ismét Ádám urhoz.

Az már el is felejtette az egész esetet. Azt gondolta, valami ég a
tanyán.

– Beszéltem vele! lihegé a köpczös ur; – tőle jövök. Igen is. Emlékezik
a bécsi találkozásra? Engedelmet kérek.

– Vagy ugy? Törülje le elébb az izzadságot a homlokáról, hiszen csorog
az üstökéről.

– Köszönöm alássan: nem vagyok éhes. (Azt sem tudta, mire felel, csak a
„fő“ gonddal volt tele a feje.) – Tehát igen is. 1848-ik september 27-én
voltak együtt Bécsben az arany báránynál Petőfi és tekintetes
Garanvölgyi Ádám ur. A midőn e szavakkal váltak el egymástól.

Itt megállt nagy lélekzetet venni a hőkeblü férfi; s nehogy egy szót
megmásitson a traditióból, elővevé tárczáját bekecse zsebéből. Annak egy
rejtekosztályát nagy furfanggal kifeszité, abba volt sajátságos titkos
irással holmi jegyezve, melynek az volt a kulcsa, hogy a magánhangzók 1.
2. 3. stb. számokkal voltak helyettesitve, a mit nagyon nehéz kitalálni.
E rejtett irásból még egyszer meggyőzve magát a kérdéses mondat
valódiságáról; óvatos tekintettel lépett Ádám urhoz közel, sarkát annak
sarkához szoritva, s mig ujjával a titkos sorra mutatott; eleven fürge
szemeivel feltekinte Ádám ur komoly jó tekintetü arczára; vizsgálva
rajta a mondat hatását.

– Ez utolsó szavak voltak: „a csaták mezején látni fogjuk egymást!“

Kampós semmi kevesebbet nem várt, mint hogy Ádám ur e szavak hallatára
le fog roskadni a háta mögött álló karosszékbe s reszkető ajkakkal fogja
rebegni: „ez ő!“ De mily nagy volt bámulása, a mint e várt katastropha
helyett Garanvölgyi hideg vérrel kivette tárczáját, kihúzott belőle tiz
darab ezüsttel, aranynyal czifrázott öt forintos Reichsschatzscheint, s
azt mondá nagy malácziával.

– Jól van, édes Kampós; hát csak rugtasson még egyszer vissza ahhoz az
érdemes „Armer rájzenderhez“ s mondja meg neki, hogy Petőfi irásban
hagyta, hogy soha Bécs városába nem fog menni, én pedig tudtommal soha
még csak utban sem voltam Bécs felé. Ezt a keveset adja neki úti
költségül.

Kampós uram ugy érzé, mintha jobb lába alatt emelkednék a föld, ballába
alatt pedig lefelé sülyedne, úgy hogy bekecse zsinórjába volt kénytelen
fogózni, nehogy súlyegyenét elveszitse. Hát mégis csalóval volna dolga?
Rettenetes tudat ez egy olyan becsületes emberre nézve, ki mindenkit oly
őszinte buzgó, utolsóingodaadó hazafinak képzel, mint saját maga!

Maga sem vette észre, hogyan történt? hanem annyi bizonyos, hogy mikor
ismét fölemelte a fejét, hogy Ádám urat még bővebb magyarázatok adására
kérje föl; hát akkor látta, hogy már a kukoricza földek mellett jár; a
mig a kastélyból odáig eljutott, addig nem eszmélt a makrokosmos
tárgyaira. Csak itt a csendes kukoriczaliget susogásai között kezdett
magához téregetni s jól mérlegre vetvén a hallottakat, miután azt, a mit
Ádám ur mondott, az utolsó hangnyomatig szentnek és igaznak nem tartani,
örök kárhozatra méltó bünnek tartotta volna; e szerint akkor annak a
másiknak kellett irtóztató nagyokat tágitani az igazságtól. E szerint
őtet az az ember hallatlanul bolonddá tartotta! Ő minden éjjel, mikor
már aludt minden lélek a háznál, vette az ételes kosarat, vitte a
sötétben végig ut-nélküli mezőkön ki a szölők közé; ott is nagy kerülőt
tett, hogy hátulról osonhasson be a kolnába, hol védenczét rejtve tartá;
ő annak a kedvéért minden nap eltartlizott négy öt forintot keserves
keresményéből; ő felruházta, még órát is ajándékozott neki, hogy
tudhassa, mennyi az idő? de mindezt nem sajnálta tőle! hanem panaszosan
felhányta neki magában azokat a keserves illusiókat, a miket oly bőven
pazarolt rá. Hogy féltette! mennyit aggódott miatta, mennyi álmát
elrabolta; nem volt sem étele, sem itala, mindig róla törődött. Azután
azok a szép csalóka álmok, a mikkel tele beszélte fejét; fényes, dicső
boldog jövő napjairól a magyarnak! Hát a magyar boldogabb jövője már
mind hazugság?! Ezt nem tudta sehogy elnyögni. No de hiszen, majd megis
mondja neki, csak kerüljenek össze! Az ő jámbor hazafi lelkével ilyen
csufot üzni.!

Nem is került most a gyetőnek, hanem egyenesen nekivágott, a merre a
kolnának visz az ut s felnyitva annak ajtaját, ott ment be; haragjában
még mélyebben huzva le a kalapját; ha eszébe jutott, hogy ő eddig
mindannyiszor olyan együgyü volt, hogy egy lábtón mászott fel a
háztetőre, ott bujt be a padláslyukon, ugy látogatta védenczét. Csak
legalább ezt ne tette volna!

No, de iszen, lesz is annak most ne mulass! Majd milyen szépen meg lesz
lepetve, ha meglátja, hogy eddigi bálványozója első lépésre is, hogy lép
eléje föltett kalappal.

Egy pár üres hordót, mik a látszatos lakálytalanság kedveért voltak a
folyosóra hengergetve, félreháritván utjából, haragtól bugyborékoló
kedélylyel lépett Kampós uram a „csendilla“ ajtajába, s minden
koczogtatás nélkül belépett rajta.

Készen várták.

A nevezetes férfiu, kit addig is, mig igazi nevét valamikor kitudhatnók,
kénytelenek vagyunk „teljes czimü Szerencsétlen urnak“ czimezni; előre
érezve a sáfrányillatot, hogy ebből a tudakozódásból aligha valami
„subscus“ nem lesz; akként vala felkészülve, hogy szükség esetében
azonnal csatakészen találtassék: tudniillik, hogy mindazokat, a mik a
szobában rendelkezésére állanak, órát, fésüt, evőeszközt, törülközőket
biztos helyre menekitett; mindennemü ruháját felölté: a legfelső volt
egy divatszerü zsemlyeszin téli kabát, melynek oldalzsebéből piros
selyem zsebkendő szeglete viritott elő.

A nagy férfiu elég tekintélyes alak volt arra, hogy gyönge szivü
embereknek imponáljon. Magas egyenes, daliás termete; szénfekete
bajusza, mint két paragrafusfark felkunkoritva, körszakálla sima állát
felbodoritva sövényzi körül, arcza piros, jól táplált; fekete haja
homlok középen szétválasztva, mint Hunyady János képén látszik. Olyan jó
őszinte nyilt magyar arcza van, hogy bizony akárkit is elszéditene első
tekintetre.

Nem is megrovásul jegyzem fel Kampós urnak, hogy a mint őt ismét testi
alakjában maga előtt látta, elfeledkezett föltett szándékáról s olyan
szépen lekapta a kalapját a fejéről, mint ha épen csak feledékenységből
maradt volna az fenn.

– Nos, uram, mi jó hozta önt ismét vissza hozzánk? szólitá őt meg a
tisztelt boldogtalan, oly kegyteljes leereszkedéssel, a minővel egy
princz fogadja az üdvözlő város küldöttségét.

Kampós ur, igazán mondom, nagy zavarban volt. Ha ezt a teljes, szivből
jövő érczhangot hallotta, lehetetlen volt elhinnie, hogy ez hazudás is
lehessen; ha pedig a szemeibe talált nézni, akkor meg épen közel volt
hozzá, hogy kezet csókoljon neki s bocsánatot kérjen tőle, mielőtt
megmondta volna neki, a mivel meg akarja sérteni.

– Uram. Én százszor engedelmet kérek. Bocsánatot kérek. Most jövök a
tekintetes urtól, Garanvölgyi urtól. Ne tessék megneheztelni; de
bizonyára a tekintetes ur azt mondá, hogy ő nem emlékezik, mintha valaha
személyére nézve Bécsben jelen lett volna; e szerint…

A tisztelt boldogtalan egy lépést tett hátra, kinyujtott baljával
csendet intett és megindult hangon közbeszólt.

– Ne mondja ön tovább! Elengedem.

Kampós ur elrémült s legjobbnak találá engesztelésül a markában tartott
pénzecskét kibontogatni.

A nagy férfiu összefonta karjait mellén s fejét keserüen rázva, mély
bánatos hangon ily szemrehányást intéze hozzá.

– Értelek ember! Ez hát a magyar barátság! Ez a nagy nevek nimbusza!
Szégyen és gyalázat. Nemtelen kelepczét vetni egy üldözött honfi elé,
hogy abban megejtsék. Ravasz jezsuita-fogással szavakat kérdezni tőle,
mikért „pereátot“ kiálthassanak rá. – Ismerlek benneteket. Ti, kik
gyáván kivontátok magatokat a veszélyből, nehogy egy ilyen üldözött
honfi közelléte nyomorult élteteket veszélybe döntse, keresitek az
alkalmat, hogy tőle megmenekülhessetek. Szégyen a népre, mely ily fiakat
nevez nagyjainak! Árulás, hitszegés minden nyomon! Titkainkat kémekre
bizzuk, fejünket órgyilkos kezébe hajtjuk le, üdvösségünkkel ördögök
játszanak. De reszkessetek. El fog jönni a fizetés napja és az
rettenetes nap lesz. Akkor megemlékezzetek róla; hogy az üldözött
honfitól megsajnáltátok a falatkenyért, s kaput zártatok előtte.
Reszkessetek. Reszkessetek.

Kampós ur ugy is tetétől talpig reszketés volt már. Ugy gondolá, hogy e
szörnyü fenyegetés ellenében semmi sem lesz olyan jó védelem, mint azt
az ötven pengőt által adni.

– Hiszen kérem alássan; itten küld a tekintetes úr ötven pengőt.

– Hahaha! kiálta fel a nagy férfiu elkapva hevesen a feléje nyujtott
aranyos bankókat, oly dühös mozdulattal, hogy Kampós ur nem kevesebbet
várt tőle, mint azt, hogy menten rongyokká fogja azokat tépni. Ötven
pengőt! kiálta elkeserülten a bujdosó; égre emelve a tiz darab
Reichschatzscheint. Látod e ezt hazám? Nekem, ki tizszer áldozám érted
éltemet; ki véremmel öntöztem végig határidat, most ötven pengő a
jutalmam. Oh szegény elhagyatott hazám!

Kampós ur de bizony nagyon el volt érzékenyülve, már a zsebkendőjét
kezdte keresni a hátulsó zsebében, mely mozdulatát a nagy férfiu félre
találván magyarázni, hirtelen rajta dobbant s mellbe ragadá.

– Valld meg hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra s te ötvenet
eldugtál belőle.

De már ez olyan szó volt, a miért Kampós ur meg tudott haragudni.

– No, de hallja az ur, azt nekem ne mondja: ha nekem nem hisz, jőjjön
velem a tekintetes urhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanusitson.
Nézze!

A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiun s büszke
önérzet hangján tromfolt le rá.

– Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizsnátokkal együtt, s azzal
a rongy alamizsnát jobb és balkeze közé ragadván, hevesen – zsebébe
dugta.

És még egyszer végig tekintve megvetően a kis számtartó köpczös alakján,
méltóságteljes léptekkel elhagyá a szobát.

Azonban minden keserve mellett is birt annyi lélekjelenléttel, hogy az
asztalon levő két kalap közül a jobbikat vigye el; mely történetesen
Kampós uramé volt, ott hagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját.

A folyosó ajtajánál még megállt s észrevevén, hogy a jámbor férfiu
szemei most is utána merengnek; még egyszer visszafordult s tenyerét
homlokára téve, hörgé:

„Nagy a világ, végtül végig bujdosom!“

És elrohant.

Kampós uram ugy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis „ő“ volt!
Milyen méltósággal beszélt! hogy fel volt indulva! Ez mégis aligha
valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri; soha sem fog a
lelkiismeretével kibékülhetni.

El is vitte magával ereklyéül az elüldözöttnek otthagyott ócska fövegét
s eltette a szekrénybe otthon.

De az a mondás „nagy a világ, végtül végig bujdosom.“

Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő irta.

A nagy bujdosó azonban még abban az órában – nem bujdosott ugyan a világ
tulsó végére, hanem igenis a falu tulsó végén levő kastélyig, a hol
Ritter von Ankerschmidtnél ugy jelenteté be magát, mit egyik tagját a
sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott,
s a megye népessége által üldöztetésnek kitéve, kénytelen más megyékbe
elvándorolni, jutalmat és méltánylatot keresve.

„Ezuttali“ neve volt Marczián Richárd. Nem olyan fényes, mint a
milyenből legközelebb kiugrasztották, de köznapi használatra jó; – mig
el nem szakad.



III. A vén katona és családja.

Ankerschmidt lovag, mint vértes-őrnagy több évig lakta Magyarországot;
tanulta ismerni annak alföldi városait s akkor igen jól érezte magát
itten.

Következtek azután olyan évek, a mikben egykori ismerőseit, köztük
fegyvertársait is, mint ellenségeket látta maga előtt. Ez is
bevégződött.

Sebei, miket a hajdani jóakaróival tett vitában kapott a harczmezőn,
okot adtak neki, hogy a további szolgálat alól fölmentesse magát; s a
magányéletbe vonuljon vissza.

Neje bécsi bankár leánya volt, kinek halála után mintegy félmilliót
kapott.

Az akkori pénzviszonyok meggondolása, a mik a mostaniaknál semmivel sem
voltak jobbak, odavezette a hadastyánt, hogy legjobb lesz a pénzt valami
elpusztulhatlan birtokba fektetni. Magyarország akkor uj Amerika volt; a
hol Ritter von Ehrenfels nyomán talán ingyen is lehetett földhöz jutni;
de kész fizetésért bizonyosan igen szép jószágokat lehete megszerezni. –
Az országban egyszerre hetven millió bankjegy vált hamuvá, vagy
ereklyévé; sok ember el volt adósodva, igen sok megrigázva (derangée);
kevés concurrens, sok eladó. Kétségtelenül igen jutányosan lehete akkor
igen szép birtokrészekhez jutni.

A lovag nem is az az ember volt, a kit aprólékos akadályok elriasztottak
volna. Határozott jellem, szokva küzdelemhez és parancsoláshoz, bizott
az uj rendezés vaskeménységében s nem kevésbé saját hadvezéri
taktikájában.

Családi ügyésze dr. Grisák, kit alkalmas birtokvásárlással megbizott,
igen szerencsés vételt tett számára a Pajtaynétól megszerzett
vitalitiummal. Két ezer hold legjobb termő földet megkapott
százhatvanezer forintért, a mi bagatelle volt érte. Többi pénzét
használhatta beruházásokra. E vétel módjairól bizony nem igen sokat
tudott meg a lovag, csak később fedezte fel az ócska kastélylyali
servitust, miután azon nem lehetett segiteni, megnyugodott benne s eléje
épitkezett.

Meg is lehetett Ankerschmidt gazdaságát nézni; mert ez ritkitotta párját
a vidéken, volt neki gőzmalma, cséplő, arató, daráló gépei; minden
gazdasági épülete cseréppel fedezve; pálinkafőzője, hizlalói, pompás
mürzburgi tehenészete: yorkshirei sertései; egyptomi mumia buzája,
czukorczirokja; gyönyörü répa, repczevetései; s hogy mindenből meg
legyen a java; a jószág felügyelőtől kezdve az utolsó szolgalegényig
mindennemü gazdaszemélyzete a munkás, józan cseh népből telt ki; –
elővigyázati rendszabályai is kielégitők voltak. Minden kivül járó
cselédje; vadász, erdőkerülő, kondás, finom drótcsövű duplapuskákkal
volt ellátva, a kastély tornyában lármaharang, a minek hangjára
strategice összekellett bizonyos ponton vonúlni az őrseregnek s netaláni
vakmerő támadásokat erélyesen visszautasitani, minden ól, pajta, csűr el
volt látva messziről meglátható fényes czimereivel a trieszti „azienda
assicuratrice“-nek, még az asztagokon is láthatók voltak azok póznákra
szegezve; hogy a gyujtogatóknak elvegyék a kedvét. Éjjel pedig kürtös
őrjárók czirkáltak a kastély körül; távoltartva attól minden
veszedelmet.

Igy aztán csak lehetett nyugodtan élni Magyarországon „is.“

A tulsó faluvégen levő másik kastélyról csak annyi tudomása volt a
lovagnak, hogy abban valami mogorva kurucz táblabiró lakik; a ki
valamely, a lovag által fel nem fogható, törvénykezési subtilitás miatt
sógorasszonyára neheztelvén, e haragját a vevőre is kiterjeszti; meg más
egyébért is haragszik, a mit ismét nem ért más, mint a miniszterek
odafenn, meg a volt képviselők idelenn; de a kivel összenemzördülni
nagyon könnyü, miután sehova sem jár és utban nincsen.

A lovag még 48 előtt özvegyen maradt, két leányát akkor nevelőben
hagyta; azután, hogy jószágbirtokossá lett, egy bécsi nevelőnő
felügyelete alatt elhozta őket magával Magyarországra.

A leányok nagyobbika már ekkor bálbajárni való volt, a kisebbik pedig
még abban a korban, a mikor még nincs officiose megengedve a
regényolvasás.

Hermina kisasszony magas, büszke szépség volt, vonásaiban sokat
hasonlitott atyjához; annak a keselyü orra, csakhogy nőies finom
metszéssel, annak az erős szemöldei, csakhogy nem oly kegyetlenül
összeránczolva; annak a kék szemei, csakhogy némi ábrándos mélasággal
fátyolozva s annak a gödrös álla, csakhogy ő nála a természettől simán,
nem a borotvától, mint az öreg uréi, ki még azután hosszu bajuszt is
viselt, a mit 48-ban kezdett ereszteni, az ideig a tisztikar simára
borotvált ajkkal jellemezvén magát, s azután meg igen eredeti divat
levén a bajusz tekintélyét azzal is növelni, hogy a kiborotvált
szakálból egy csomót folytatásul hozzá adnectáltak.

A másik kisasszony, Eliz, inkább hasonlithatott anyjához, a kit mi nem
ismertünk. Kicsiny, gömbölyü, eleven termet, szénfekete göndör haj,
villogó szemek, minden pillanatban készek sirásra és nevetésre; picziny
száj, melynek beszélni, vagy dalolni kell mindig és a mellett a
legháladatosabb kedély, mely rosz benyomást hamar felejt, a jót sokáig
tartogatja.

Épen ebéd ideje volt, midőn egy tisztelt bujdosót bejelentének a
Ritternél.

A család az asztalnál ült; az inas azt mondá, hogy egy szerencsétlen
urforma ember kiván bebocsáttatni.

– Ha szerencsétlen, jöjjön be: ebédeljen velünk. Mondá a lovag, kinek
szigoru arcza, katonás tekintete erős ellentétben állt
kedélyhangulatával.

– Én átadom neki a helyemet; – szólt fürgén felszökve Eliz.

– De Eliz, mit gondol? utasitá őt rendre Natálie kisasszony, a nevelőnő:
egy szörnyü bölcs, tudományos és sensitiv, de a mellett nagyon sovány
delnő. Ön maradjon helyén. Georg fog teritéket tenni az asztal végére.

A szerencsétlen ur belépett. – Megállásában, előlépésében volt valami az
üldözött világfájdalomból. Szemeinek csendes lehunyása, az összeharapott
ajk tanusitá, mily benső küzdelmébe kerül emberek jószivüségéhez
folyamodnia. Midőn a lovag elé lép, midőn meghajtja magát a társaság
előtt, nem bir egy szomoru sóhajt visszatartani keblében s hangja tompa,
hangja fulladt, midőn e szókat kell rebegnie.

– Uram. Én egy üldözött szerencsétlen vagyok.

– Tudom, tudom, szólt a lovag, kurtán végét szakitva az önbemutatásnak.
Foglaljon helyet. Épen jókor jött; még a levesnél vagyunk.

A bujdosó olyan hosszu, reszketeg fohászszal ült le a mutatott helyre,
mintha siralomházi lakomához ülne s gondja volt rá oly érdekes arczot
csinálni, a minőt csak csinálhat valaki, mikor idegen hölgyek
pillantásait sejti.

– Lovag ur: szólt a boldogtalan, miután leveses kanalát megmerité. Azon
nemes leereszkedés, melylyel ön egy üldözöttet fogad; önnek diszére
válik; nem vesztegette ön azt érdemetlenre. Én is ön oldalán harczoltam.

– Ugy? Az nagyon szép. De egyék ön, mert elhűl a levese.

– Köszönöm. (Következett egy pár kanál leves; közbe egy kis páthosz.)
Szolgáltam igen is. (Két kanál leves.) Véremmel, életemmel. (Három kanál
leves.) Harczoltam az igaz ügyért, utolsó lehelletemig. (Még egynehány
kanál leves.) Nem féltem a haláltól; nem rokonaim üldözésétől. (Megint
kanál leves.) Feláldoztam mindenemet. Végre életemet is. (Most már
csakugyan meg kellett pihenni a boldogtalannak, miután sem feláldozni,
sem felkanalazni való nem maradt előtte).

– Micsoda ezrednél szolgált ön? Kérdé a lovag gyanus orrhordozással.

– Nem kényszeritve harczoltam uram; ez legnagyobb büszkeségem. Szabad
csapatnál voltam.

– Miféle szabad csapatnál?

– A Sz...ynál.

– No azok engemet egyszer szépen cserben hagytak. Bagázsiát fedezni
voltak rendelve, s egy huszárcsapat közeledtére mind láthatatlanná lett;
én szinte két tüz közé szorultam miattok K... alatt. Ön is ott lehetett
akkor! Mert más esetre nem emlékezem, hogy a testemhez közel lett volna
ez érdemes testület.

– Ott voltam! kiálta a boldogtalan; a körül hordott marhahusból egy
döféssel két szeletet szúrva keresztül. Egyedül maradtam ott, mig
társaim elpártoltak. Küzdöttem a túlnyomó ellenséggel, mint Horatius
Cocles: egyedül egy fahidon, mely a mély Hernádon átvezetett; mig végre
az ellenfél ágyukat hozatott, s egy fáradt tizenkét fontos mellbe
találva, eszmétlenül döntött le az árokba.

– Teringettét! Ilyen merész dolgokat ne mondjon ön! kiálta közbe a
lovag, türelme fogytán. Tizenkétfontos fáradt golyó. A kit ez megtalál,
az holt ember.

– Nagyon fáradt volt már. Magyarázá a jövevény.

– Akármilyen fáradt! Mikor a földön gurul is, még mikor mászik is, megöl
egy embert, a ki utjába áll. Egy tizenkét fontos golyó! Ördög lelke! Az
igen nagy ur! Mért nem vesz ön abból a májas gombóczból a hús mellé?

A hős csakugyan jónak látta artilleriai tanulmányait a májgombóczokkal
folytatni, a mikből öt hat által találtatva sem esett el. Az igy támadt
néhány percznyi hallgatás egyuttal jellegezheté csendes neheztelését,
önfeláldozásának tagadólagos fogadtatása miatt.

Csak a mint az utolsó falatot meghengergeté a paradicsom-mártásban,
akkor látta jónak felsóhajtani.

– És e miatt kell nekem számüzve bujdosnom tulajdon hazámban.

– Hogyan? kérdé a tábornok. Hiszen a kormány, mint tudom, méltányos volt
az érdemesekkel. Nem kapott ön hivatalt?

– Elüldöztek belőle. Mindenütt órgyilkosok fenyegettek. Bujdosnom
kellett.

– Nem volt önnek édes anyja? kérdé érzékeny hanglejtéssel Natalie
kisasszony.

– Azt megölték ellenem való boszuból,

– Szörnyüség! Hát testvérei voltak-e?

– Azokat is mind megölték. Két szép hugom. Oly virulók, oly szépek, mint
a két kisasszony itt. Azok is halva, megölve. És itt a bujdosó jól
dressirozott szemeiből két könycsepp hullott alá a kotlettre; megette
ugy: még czitromot is facsart rá.

– Szegény ifju! sóhajta csendesen missz Natálie.

A lovag nem volt ilyen nagyon meghatva. Valami más irányba térité át a
beszédet.

– S miért hagyta ön el Garanvölgyi ur pártfogását?

De már ez a kérdés csakugyan ugy meglepé a szerencsétlent, hogy az épen
szájába dugott falatot rágatlanul nyelte le.

– Hogyan méltóztatik? Kérdé elbámulva.

– Hogy én hogyan tudom önnek ottlétét? Igen egyszerüen, ott vadásztam a
hegyek között s megláttam önt, a mint a kolna tornáczán ült. Vadászom
aztán megmagyarázta, hogy ön kicsoda? hanem az ugy adta elő, hogy ön
valami menekült honvéd, vagy kormánybiztos a magyar táborból, s ezt én
valószinübbnek is tartottam.

– És – méltóságod – mégis – megtürheté?

– Azt érti ön, hogy tudtam és nem adtam föl?

– Nemes szivre mutat.

– Uram! Kiálta fel indulatosan a lovag, kit a jövevény elismerő
szem-meregetése már boszantani kezdett. Én medve voltam, ki marakodtam
magamhoz hasonló medvékkel; de vizsla soha sem, ki a vadász számára
foglyokat fürkész!

E kifakadásból sondirozhatá a jövevény a lovag kedélyét, hogy ott igen
sok rétegen kell keresztül furni, a mig az ember az eleven vizére talál.

Tehát odább ásott.

– Garanvölgyi valóban az hivé, hogy én a forradalmi párthoz tartozom, s
azért rejtegetett magánál.

– No az természetes. Mindenki ragaszkodik azokhoz, a kikkel egyetért.

– Oh de én nem értek vele egyet. Iparkodék magát purifikálni a jövevény.
Ezért is hagytam őt el. Az egy igen veszedelmes ember. Mind ő maga, mind
számtartója, Kampós, örökösen conspiratiókon törik a fejöket. Engemet is
felszólitottak, hogy vegyek benne részt: rámbizták legveszedelmesebb
titkaikat, hol vannak fegyvereik elásva? kikkel correspondeálnak a
külföldön?… mikor szándékoznak?…

Ankerschmidt lovag hevesen ugrott fel helyéről.

– Uram! ne folytassa tovább. A mit ön beszél, azt nekem nem szabad
hallanom. Ezt a themát nekem ne hozza többet elő. Az én házamnál nem
szabad denunciatiónak hallatni magát?

A „praesumtiv“ Marczian Richárd jónak látta ez erélyes ripostozásra
hátravonulni. Hiszen nem akart ő e helyen árulkodni. Nem is azért
beszélt itt, sőt épen azért mert ily nyilt lenni. Egyébiránt „loyalis“
érzületét nyilvánossá tenni nem mulaszthatá el stb.

A gouvernante igyekezett azután a társalgásnak szelidebb jellemet
kölcsönözni. Áttért a beszéd szinművekre és tánczvigalmakra. Beszéltek a
Prófétáról és Fidesről. Ebéd végeztével Richárd elárulá zeneképességét s
zongorához ült; eljátszotta a Radetzky-indulót, a Próféta nyitányát,
Lucia magándalait; mig egyszer Eliz kisasszony azon kivánságát
nyilvánitá, hogy szeretné tudni, milyen lehet egy csárdás? Arra a
jövevény megneheztelt és felállt, olyant nem szokott játszani. A
gouvernante megdorgálta a kisasszonyt: „quelle idée“, az pedig trillázva
szökdelt át a szomszéd szobába.

Azután Hermine kisasszony ült le a zongorához s különféle „rêverie“-ket
bocsátott közre, kitünően nem ragaszkodva semmi ütenyhez; kisérte azt a
jövevény obligát ájuldozással.

Később a hölgyek saját termeikbe vonultak; a lovag pedig átvezette
vendégét a pipázó szobába.

Itt alig hogy magukra maradtak, Ankerschmidt saját és vendége szájába
egy-egy szivart dugva, cordiális egyenességel rátevé két kezét annak két
vállára s igy szólt hozzá katonás őszinte hangon:

– Hallja ön! Én kitaláltam, hogy ön kicsoda? ön egy üldözött menekvő
forradalmár, ki a haditörvényszékek vaskarjait kerülgeti, s minden
egyéb, a mit ön beszél, csak ezt maszkirozni való tréfa. Legyen ön
bizalommal hozzám. Én birok egy kis befolyással itt amott, ha akarja ön,
eszközlök ki számára amnestiát; vagy ha jobban tetszik, utlevelet
külföldre.

Marczián Richárd keblére tevé kezét s égreemelt szivarral esküvék, hogy
ő nem alakoskodik, ő igazat mondott. Ő loyalis érzelmeinek áldozata s
honfitársai üldözése elől menekül.

– No – jó. Szólt a háziur. Akkor hát maradjon ön itt, a meddig tetszik.
A vendégszoba fütve van; a folyosón balra fekszik 11. sz. alatt. A mikor
akarja, félrevonulhat.

És azontul nem szólt bele, akármit beszélt előtte Marczián; kényelembe
tevé magát az egyik bőrpamlagon s a bujdosó nem sokára azon vevé észre,
hogy Ankerschmidt lovag, a mikor ő legjobban magyarázná előtte a
bányavárosi hadjáratot; javában horkol és elejti szájából a kialudt
szivart.

Ekkor aztán a szivarládából vagy öt hat darabot oldalzsebébe nyomva, ő
is idején levőnek látá uj szállása után nézni; a mit minden
kérdezősködés nélkül megis talált; addig azonban, a mig a folyosón a 11
számig végighaladt, még a közbeeső ajtók kulcslyukain is benézegetett;
az embernek jó, ha többet is lát. E végett lábhegyen is szokott járni,
mint a macska.

Látott is valamit. A 10-dik számban, mely szinte valami vendégszoba
lehetett, de ezúttal fütve nem volt, a mi látni való a hideg
kandallóról; ott ült egy asztal mellett Eliz kisasszony és irt nagy
sebtén valami levelet. Gyakran lehelt a körmeire, mert meg voltak
gémberedve.

Innen Richárd szép csendesen benyitott a 11-be. (A kastélyban minden
szoba számozva volt), ott fel volt szitva a tüz a kandallóban, az ágy
tisztán felvetve: a vendég kényelméről gondoskodva.

Azon gondolkozott, hogy vajjon mi lehet az, a mit Eliz kisasszony oly
féltve ir a hideg vendégszobában? Jó az embernek mindent megtudni.

Nem sokára nyikorgott az ajtó; Richárd kinézett a kulcslyukon, s egy kis
ökölnyi gyerkőczöt látott belépni a 10. számba.

A tacskó alig volt több hat évesnél, s olyan furcsa volt a magas kalapos
harisnyás egyenruhában. Ez a kisasszonyok „Leib“-gardistája. Asztalnál ő
szolgált fel nekik.

Vajjon hova küldik?

A kis ficzkó nehány percz mulva visszajött, s egy levelet látszott
kalapjába dugdosni. Együtt jött vele Eliz kisasszony, s susogva mondá:
„az angol kerten keresztül menj.“

Richárd mindent jól látott és hallott.

Amint Eliz eltünt a folyosón, Richárd kijött szobájából; sietve lehaladt
a kastély lépcsőjén; az angol kertben utolérte Gyuszit, a kis cseh inast
s visszahivta.

– Megállj Gyuszi. A kisasszony utánad küldött, hogy azt a levelet, a mi
a kalapodban van, add ide, valamit akar még beleirni; majd én mindjárt
visszahozom; addig hajolj le itt a fűbe, hogy valaki észre ne vegyen s
várj, mig visszajövök.

A kis talpats gömbölyüre nyitott szájjal bámult a nagy tekintélyes urra,
s lehetetlennek tartá, hogy a mit ilyen ur mond, az még máskép is
lehessen, mint a hogy mondják, s annál fogva minden vonakodás nélkül ki
is szolgáltatá neki a kért levelet; a mit az gondosan keblébe rejtett,
még egyszer ráparancsolva a kis kölyökre, hogy jól elrejtse magát, mig
ismét híni fogják.

Azzal sietett vissza ismét a vendégszobába. Az ajtót magára zárta s a
levelet elővette.

Valakinek a lepecsételt levelét elolvasni, a mi a technikai nehézségeket
illeti, annyi, mint semmi. Én valóban nem is értem, minek szokták a
leveleket lepecsételni, miután azt mindenki tudja, a ki akarja, hogyan
szokták a leveleket legkisebb észrevehető nyom nélkül felnyitni?

A ki még nem tudná, hát tanulja meg, hogy a levéltitok szentségének a
magány-becsületérzésen kivül semmi garantiája nincs.

Amint Richárd biztositva érzé magát a meglepéstől; elővett egyet azon
kenyér-galacsinok közül, a mit rosz szokásu vendégek ebéd közben ujjaik
közt a morzsalékból összeszoktak gyúrni, s a mi aztán olyan idomitható
gyurmát képez, mint a viasz.

Egy ilyen kenyér-galacsint rányomott a levél pecsétjére, mely ekként a
pecsét czimerének lenyomatát a leghivebb mintában felvevé. E pecsét
mintát aztán a meleg kandalló párkányára tette.

Akkor a pecsételt levelet a kandalló tüze elé tartá, a mitől azon a
spanyolviasz szeliden felolvadt, s a boriték szegletei felváltak.

Már most birtokában volt a levélnek.

Sietve átolvasá annak tartalmát, mely németül volt irva.

„Jólszületett Garanvölgyi urnak. Uram! Sietek önt tudósitani, hogy ön
nagy veszélyben forog. Egy gonoszlelkü áruló, kit ön saját keblén
táplált, felfedezte, hogy ön összeesküvést tervez kasznárjával Kampós
urral együtt; hogy hol vannak fegyverei, titkos levelezései? siessen ön
magát megmenteni. Még most olyan helyen mondta ezt el az áruló, a hol
ezt ön ellen nem fogják felhasználni; de majd máskor olyanok előtt
találja elárulni, a kik önt kérdőre veszik. Azért rejtse ön el jobban és
semmisitse meg, a mi félteni valója van. Higyjen nekem. Isten önnel. Egy
ismeretlen.“

Ah! Nézze meg az ember a kis galambot, miben töri a fejét!

No de jól van. Ez nem árt semmit. Hadd tudja meg az öreg kurucz, hogy
leskelődnek utána. Ez annál jobban fogja ingerelni.

Az alatt a kenyértészta lenyomat csontkeménynyé szilárdult a kandallón,
a tüznél meglágyitott pecsétet ujra le lehetett vele nyomtatni, oly
tökéletesen, mintha soha fel sem lett volna bontva a levél. Két percz
mulva a kis talpats ismét utban volt a levéllel, s ez uttal szaladt
helyrepótolni a mulasztást.

Annyit világosan felfogott Richárd ur, hogy itt a megkezdett szereppel
rózsákat aratni nem lehet. Ez a család nagyon sok hajlammal bir érzelgő
magasztosságra. A hadastyán resteli üldözni hajdani ellenfeleit békés
uton, a kisasszonyok pedig nagyon elegiácus hangulatban vannak. Itt
forditani kell a köpönyegen. Hiába: nem mind arany az, a mi – sárga.

Nem is sokáig késett határozatával. Hajfürteit, nyakkendőjét egy fali
tükörből rendbeigazitva, szakállát állán kissé kétfelé szoktatva, hogy
arczának némi négyszegletüséget kölcsönözzön, magában hirtelen
végigfutotta szerepét s erősnek érezve magát, felkészülten rontott át a
delnők szobájába délutáni látogatásra.

Csendesen lépett be, óvatosan körültekintett, halkan tette be maga után
az ajtót; nyelve hegyét ajkai közé csiptette, mintha azzal jelvényezné,
hogy tartózkodnia kell a vigyázatlan beszédtől s azzal, amint látta,
hogy a három hölgyön kivül, kik egy lábszönyeg himzésén dolgoznak, senki
sincs jelen a szobában, hirtelen odament hozzájuk, s sietséges
gyorsasággal, mohón elkezde beszélni; suttogva, de nagy szinpadi erővel.

– Tisztelt urnőim, bocsássanak meg nekem, hogy oly nyomorult szerepet
játszottam önök előtt néhány órával ezelőtt. Érzem, hogy önök megvetnek
engem és e megvetés megöl. Arczom pirulása minden perczben elárulhatta
önök előtt, hogy nem mondok igazat. Nem viselhetem e piruló arczot önök
előtt tovább. Inkább haljak meg.

E szavaknál elszántan térdre roskadt a bujdosó s egy kezével missz
Natálie, másikkal Hermina kezét ragadva meg, azokat felváltva szoritá
ajkaihoz: s azután zokogva mondá:

– Igen: én nem vagyok az, a minek kiadtam magamat; lengyel menekült
vagyok én; Prága védelmezőinek egyike: nem Csehország kapitáléjának,
hanem Varsó elővárosának, a szerencsétlen Varsóénak, nevem Brazeszky
Bogumil gróf. Magam egy uhlánus ezredet állitottam s vezettem a csatába.
Három kastélyom volt és tizenkét falum. Az mind elveszett; de mi e
veszteség mind az elveszett hazához!

És itt könyes arczát tenyereibe temeté Brazeszky Bogumil, – vagy
kicsoda? s ujjai közül vizsgálá a hölgyek arczán tett hatást.

Az kedvezőnek volt nevezhető.

Ennélfogva a bujdosó, most már Bogumil levén, idején találta széttárni
keblét s elszánt hangon igy riadozni fel.

– És most önök kezébe tettem éltemet, urnőim. Csak egy szavuk, fejem
legördül, hatalmukban vagyok.

Missz Natálie sietett a lovagot biztositani, hogy e háznál bizonyára
senki sem fogja e hatalomnak hasznát venni. Keljen fel és törülje le
könyeit, nehogy a cselédek észrevegyenek valamit és legyen arról
meggyőződve, hogy bár ezelőtt egy nehány esztendővel a házi ur maga is
apritotta a feltámadt lengyeleket Halicsban, hanem azért a házába
menekültet, akárki legyen is, ugy fogja védeni, mint bármely ó-cordovai
mór Kalifa spanyol vendégét. Csak arra vigyázzon, hogy a fővadász előtt
ne találjon lengyel szót kiejteni, mert az tud lengyelül.

– Őrizkedni fogok: mondá Bogumil, a mit annyival könnyebben
megigérhetett, minthogy ő maga egy szót sem tudott lengyelül.

És azután letörülte könyeit s áldani kezdte fönnhangon a sorsot, mely őt
ily védangyalok körébe vezette.

Hanem a védangyalok közt volt egy ártékony angyal is ránézve.

Eliz kisasszony, ki hamis fejecskéjét gyakran rázogatta az elmult
tragoediai jelenet alatt, s mosolyogva folytatá himzése keresztöltéseit,
egy hallgatási percz szünete alatt alkalmat vett magának e kérdéssel
interpellálni a bujdosót:

– De hát a lengyel harczos miért árulkodik a magyarra?

– Ugyan Eliz! Kiálta egyszerre missz Natálie és Hermine az ifju
oppositiótagra. – Hogy lehet oly gyöngédtelen?!

Bogumil tehette volna azt, a mit „más“: hogy a majoritás ily fényes
bizalmi nyilatkozata után, fölöslegesnek tartson minden további
önigazolást; de ő megakarta mutatni, hogy nála a „kék könyv“ rendben
van, s azt minden perczben leteheti a ház asztalára.

– Csak bevágtam az utját az árulónak. Megtudtam, hogy saját nyomorú
életének megmentéseért engemet akar feláldozni s ha nála maradok,
elárul; mert tessék elhinni, ezek a régi csökönös táblabirák minden
roszra képesek. Ezért megelőztem őt, hogy ha gonosz szándéku
árulkodásával föl akar lépni, önmaga essék a kelepczébe.

Eliz vállat vonitott, s valami olyan csettenést hallatott
nyelvecskéjével, mint mikor az ember azt akarja valakivel tudatni, hogy
„oh be otromba óriási nagy hazugságot akarsz te most én velem elhitetni“
a nélkül, hogy tulajdonképen egy mondott szót ejtene ki ajkán.

Missz Natálie basilisk villámokat lövelt a kétkedőre, Bogumil
észrevehette, hogy itt Eliz kisasszonyra nagyszerü dorgálás várakozik.
Nem akarta ez üdvös tanitást meggátolni. A visszafojtott fájdalom
érzetével vevé kalapját s szemhunyó lemondással rebegé: hogy igen idején
látja egyelőre visszavonulni; sőt, ha azon meggyőződésre jutand, hogy
jelenléte bárkire nézve is a háznál kellemetlenné lett, kötelességének
ismerendi, semmivé lenni, elpárologni.

Azzal kihátrált a szobából s mindjárt futott le az angol kertbe, a
visszatérendő Gyuszit elfogni.

A hátramaradtak közt rögtön kitört a „jegyzék-háboru.“

– Eliz kisasszony, ön egy neveletlen gyermek! tört ki legelébb is missz
Natálie.

– Ugyan miért? kérdé a kis rebellis, bátran fölemelve daczos fejét.

– Illik-e a vendéget megsérteni.

– Illik-e a házi gazdára árulkodni?

– Azt ön nem képes megitélni. Azt a törvényes férfiak „vétlen
védelemnek“ hiják.

– No, mi kis leánykák meg a nevelőben „csunya árulkodásnak“ szoktuk
nevezni. És az olyant kivexáltuk magunk közül.

– Azt elhiszem; arra ön nagyon képes: valakit vexálni, boszantani. Annak
fényes próbáit adja mindennap; de én jobb szeretném, ha a franczia
leczkéit tanulná meg az alatt.

– Én meg jobb szeretném, ha épen semmi franczia leczkét sem kellene
tanulnom.

– Oh igen; ön szeretne nem tanulni semmit, hanem csak felnőni ugy, mint
egy kis hamupepejke. Ez minden kis leánynak az ideálja. –
Aschenbrödelnek lenni, aztán gyémántos ruhákba öltözni.

– Mért nem tanitanak arra, a mit szeretnék tanulni? mért nem adnak
magyar nyelvtant? azt tanulnám.

Missz Natálienak minden harasszgombolyag kiesett e szóra az öléből s
szétgurult valamennyi szék alá.

– Hallatlan ez!

– De ugyan már mi volna benne hallatlan? Engem soha sem visznek
Francziaországba, a francziákat sem hozzák ide soha; de magyarokkal
mindennap jövök össze s aztán olyan furcsa, hogy nem tudok velük
beszélni. Azok olyan szépen köszönnek nekem az utczán, s én még csak el
sem tudom fogadni; annyit sem tudok nekik visszamondani, hogy adjon az
Isten hát nekik is egyszer egy „jó napot.“ Aztán odalenn a kertben a
parasztleánykák, mikor gyomlálnak, olyan szép dalokat énekelnek. Ugy
szeretném tudni, hogy miről dalolnak, mert az valami nagyon szép, valami
nagyon bús lehet; aztán a dallam megragad a fejemben; egész nap azt
dúdolom magamban, s a verset nem tudom hozzá. Pedig olyan szép.

S azzal elkezdé dúdolni szöveg nélkül a „Télen nyáron pusztán az én
lakásom“ valóban gyönyörü dallamát.

– Eliz kisasszony! parancsolá magas tekintélylyel a Missz: keljen ön fel
a himzéstől s menjen tanulni a grammairet!

Eliz rögtön letett tűt és ollót, elővette a grammairet; leült egy
ablakba s az elmés nyelvtani gyakorlatot az „il“ használata fölött
elkezdé ugyanazon „Télen nyáron“ melodiájára dúdolni:

„Il fais froid. Quelle heure est il? Il est midi!“

– Eliz! rikolta magán kivül missz Natálie. Most már elég! Most már
teljes a mérték! Menjen ön ki rögtön a terembe, egy óráig büntetésül a
zongoránál fog ülni s folyvást „skálát“ fog játszani.

A kis gonosztevő felállt s gonoszul mosolyogva forditá hátra
megalázhatlan fejét.

– A tisztelt haditörvényszék elitélhet; de azért a bujdosót nem tartom
derék embernek!

A gonoszlélek! Tudta, hogy ezért büntetik; tudta, hogy ez fog fájni
legjobban.

S aztán mit tett? Talán meghunyászkodott az itélet kimondása után?
Dehogy. Tessék csak elképzelni! Leült a zongorához, s egy óráig folyvást
verte rajta, – nem a parancsolt hanglépcsőt, – hanem magát azt a
veszedelmes, betiltott, konfiskált dallamot: „Télen nyáron pusztán az én
lakásom.“

Missz Natálie görcsöket kapott. Talán el is ájul, ha Hermina nem
vigasztalja. Ne ügyeljen a rosz, malitiosus gyermekre; majd megmondjuk a
papának.

– Ah Hermine! zokogá missz Natálie, a nagyobbik kisasszony nyakába
borulva. Ha ön nem volna; ell kellene hagynom ezt a házat!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Daczára a hives tavaszelői alkonyatnak, a bujdosó megállta a lest az
angol kert hátulsó ajtajánál, mely a kertek alá vezetett, tudva, hogy
Gyuszinak azon az uton kell visszajönni.

Egy kicsit késett a ficzkó, mert utközben sok veréb volt az
akáczkeritéseken, azokat kellett neki hajigálni; Bogumil figyelemmel
kisérte e kötelességmulasztást már messziről s midőn a fiu a kertajtóhoz
ért, hirtelen eléje dobbant, mint a szakállas farkas, a ki a kis
gyerekeket megeszi.

– Hát te mért nem sietsz jobban?

Gyuszi ijedten kapta le magas tetejü kalapját, mely épen olyan nagy
volt, mint ő maga, mintha azt fejezné ki vele: hogy hiszen itt az
üstököm, czibáld meg; de ne kérdezz.

Bogumil meg is tépászta. Ilyen alkalmat a cselédnép rendbentartására nem
lehet elmulasztani.

– Hát mit izentek vissza, te csavargó?

A kis talpats elébb fölfelé törülte az orrát, azután messzire
felágaskodva szemöldökeivel, elkezdé mondani, a hogy az uton kicsinálta
szépen.

– Tiszteli a nagyságos ur a nagyságos urat alázatosan, csókolja a
kezeiket, azt izeni, hogy „nix tájts.“

– Mit izen te, semmirevaló? kérdezé Bogumil, jobbról balról
pofonlegyintve a gyereket.

– Azt izeni, hogy visszaküldte a levelet: bömbölt a poronty, kiejtve
kalapjából a levelet.

– Hah! visszaküldi? kiálta homlokon ütve magát Bogumil.

– Az ám, azt izente, hogy nem tud németül. Piszegé Gyuszi, nagyon örülve
rajta, hogy már egyszer magát kezdi ütni az a nagy ur, nem őtet.

– Hallatlan! Add fel azt a levelet! Csak nem várod, hogy én hajoljak le
érte? pimasz. És most takarodjál; ne merj felőle senkinek beszélni, hogy
hol voltál? mert nyársba huzlak.

Azzal zsebredugva a visszaküldött levelet, rohant fel Ankerschmidt
lovaghoz.

Egyenesen be a szobájába, mint a ki legjáratosabb ottan. A lovag még
délutáni álmát aludta, csak a nagy lármára riadt fel, a mit Bogumil már
az ajtóban elkezdett.

– Hallatlan! Égrekiáltó ez!

– No! Mi szabadult el? Kiálta a lovag, felszökve a pamlagról.

– Uram, lovag ur, ez tulmegy minden mértéken. Ez a szemtelenség, ez az
impertinentia.

– No, no, mi az?

– Tessék elképzelni. Az a hetyke faragatlan táblabiró micsoda kihivó
sérelmet követett el méltóságodon, méltóságod házán, czimerén,
családján, méltóságod fényes nagy nevén. Hah! Ez valami hallatlan. Én
bámulni kezdek ezen embernek a bátorságán!

– No de hát mi az? Magyarázza meg ön.

– Tessék, elmondom. Most találkozom véletlenül méltóságodnak egyik hü
apródjával a kis Gyuszival. Feltünt előttem a dühtől kilelt arcz,
melyben az ifjuság daczára a nemes szenvedély ereje lángolt. Kérdem
tőle, mi történt vele. Gondolja el ön! szólt a derék ifju, egy levelet
vittem a kastélyból abba a másik házba a kurta nemeshez, s az nem
fogadta el az általunk küldött levelet, olvasatlanul visszaküldé.

– Levelet? Innen? Tőlünk? kérdé a lovag elbámulva. Micsoda levél lehet
az?

– Ime itt van. Kezembe adta az apród, hogy hozzam ide.

Ankerschmidt átvevé a levelet s összevont homlokkal nézte rajta a
czimiratot, tompán dörmögve:

– Ez Eliz irása.

Bogumil ugy tett, mint a ki ezt nem sejtette.

– Tehát annyival nagyobb a sérelem! Egy nő irányában gorombaság.
Garanvölgyi azt izente, hogy nem fogadja el, mert nem tud németül.

– Az ördögbe! De hát mit irhat az én leányom Garanvölgyinek. Dörgött
morgott a hadastyán, a levelet hol pecsétes hol czimzetes oldalán
nézegetve.

– Kérem alássan, azt meg lehet tudni, szólt Bogumil nagy készséggel.

– Micsoda? kiálta Ankerschmidt, félrekapva a levelet. Csak nem képzeli
ön, hogy én egy levelet fel fogok törni, a mi nem nekem szól?

A kalandor kissé le volt forrázva ezzel.

– Nem ugy értettem, kérem alássan, hanem hogy talán a kisasszony maga…

– Ejh! ön nem ismeri a kisasszonyt, az nem fogja megmondani. Nekem
Garanvölgyivel van dolgom.

– Igaz, igaz! Erősité Bogumil e nézetet, addig ütve a vasat, mig tüzes;
– ez szörnyü megbántás, azt izenni vissza, hogy nem tud németül.

– És énnekem a mennykőbe is, meg kell tudnom, mi van abban a levélben, a
mit az én leányom ir egy olyan ellenséges táborba.

– Valódi árulás. Ne hijjam ide missz Natáliet.

– Ne. Maradjon. Majd megtudom én attól, a kinek szól a levél.

– Hiszen a kisasszony maga is…

– Mondtam már egyszer, hogy az nem. Ha ő nem akarja e levél tartalmát
nekem megmondani, én nem tudom őt kényszeriteni; mert én gyermeket meg
nem ütök; de amattól megtudom; mert az férfi, s ha meg nem mondja,
megverekszik velem!

– Dicső! dicső! Valóban kilátszik a nemes ember és a katona! Minden iz
egy lovag, minden iz egy hős. Engedje meg, méltóságod, hogy én
rohanhassak a vén poltronhoz és számadásra vonhassam e gyáva
megbántásért.

– Micsoda? én helyettem.

– Nem. Mint cartel-vivő. Engedje méltóságod, hogy ez ügyben segédje
legyek.

– Köszönöm. Magam fogok odamenni, szólt a lovag mogorván, s indult
kardját felkötni.

– De tanuk nélkül? Az veszedelmes. Hátha valami insultust tesznek?

– Ketten leszünk! szólt a hadastyán, kardjára ütve. Kérem önt, most
menjen fel szobájába, s ne szóljon e felől senkinek.

Bogumil hajlongott és elhátrált, a folyosón végighaladva kezeit
dörzsölé, s polkalépésben kapkodva lábait szobájáig, egy kicsit fütyülve
is csendesen mellé. A két öreget összeveszitnem már szépen sikerült. –
Jobb lett volna ugyan, ha őt küldik kihivó segédnek; de igy is bizonyos
a siker. A táblabiró égető maró választóviz satyrája, a hadastyán
puskapor természete; ha ez a kettő összeakad, kétségtelen az explosió!

Ezek jól összekerültek.

A hadastyán kardja végig csörtetett a lépcsőkön, a kalandor
polkalépésben szökdelt végig a vendégszobában, kedélyesen fütyörészve
mellé.



IV. A kik egymást meg akarják enni.

Garanvölgyi ur Kampós urammal épen a gazdasági számadások befejezésén
fáradozott, midőn Ankerschmidt lovag kardja megcsörrent az ajtó előtt.

A lovag fejéből az úton kissé kipárolgott a harag; elgondolta magában,
hogy valamennyire cordialis, humoristicus viselet bevezetésül sokkal
inkább illeni fog hozzá, mint egyszerre mindjárt az öreg ágyukkal
rukkolni elő, a miért is a koczogtatásra belülről hangzó „lehet“ szót
arra értve, hogy „herein“, azzal a durczás tréfával nyitott be az ajtón,
hogy: „áh, ön azt mondja „herein“ és mégis azt állitja, hogy nem tud
németül.“

Ekkor álltak először egymással szemtül szembe.

– Nem, uram, szólt Garanvölgyi; én azt mondtam, hogy „lehet.“

– Ah. Tehát miért nem a régi magyar szokás szerint: „szabad.“ Lássa ön,
én ismerem a magyart, én nem tagadom el.

– Hja uram, e szót „szabad“ én politziaellenes dolognak tartom
emlegetni. Most csak „lehet“, de nem „szabad.“ Tessék helyet foglalni.
Minek köszönjem e szerencsét?

– Ön tudja azt jól; ön engemet megbántott.

– Az nem lehet, álmodni sem szoktam méltóságodról soha. Senkit sem
bántok meg. Mindig a zsebemben van az osztrák büntetőtörvénykönyv, soha
sem teszek semmit, a mig meg nem nézem, hogy nincs-e az valamely
paragrafus által tiltva.

– De ön egy levelet, a mi házamtól jött önhöz, visszautasitott
olvasatlanul, azzal az izenettel, hogy nem tud németül.

– E vétség ellen nincsen paragrafus a büntető törvénykönyvben, ha csak
utólagosan nem fog helyrepótoltatni a Reichsgesetzblatt valamelyik
későbbi számában, az eddigiekben tudom, hogy nincs, mert azokat
tanulmányoztam.

Ankerschmidtnek megint kezdett már a fejébe tódulni a vér.

– De uram, ön maga is katona volt, s mint tudom, jó katona; ön tudni
fogja, hogy vannak sérelmek, miket semmi törvényszék nem orvosolhat, de
a miket férfi férfival egyedül szokott elintézni.

– Tudom, lovag ur, de azt is tudom, hogy kivételes törvények mivel
biztatják azt, a ki fegyvert vesz a kezébe, mikor engedelme nincs rá: és
én engedelemnélküli engedelmes alattvaló vagyok.

Ankerschmidtnek egy egész bataillon ördögöt kellett visszatartóztatni a
rohamtól ez ingerkedésre. Csak az hüsitette a vérét, hogy ennek a
táblabirónak azokhoz a sarcasmusokhoz olyan szelid, nyugodt apostoli
fehér szakállu ábrázatja volt.

– No, hanem hát tegyünk félre minden tréfát; folytatá Garanvölgyi;
mondja meg nagyon tisztelt uram, miben és mi által találja magát
megsértve részemről?

– Igen. Ön uram ma egy levelet kapott, melyet házamtól való cseléd
hozott ide.

– Kaptam. Nem tudtam, hogy cseléd; azt gondoltam szolgabiró, mert olyan
magas tetejü kalapja volt. Különben nyájasabb lettem volna hozzá.

– Ön e levelet fel sem bontotta; meg sem nézte, kitől jön? hanem
feltöretlen visszaküldte azzal az izenettel, hogy nem tud németül.

Ankerschmidt e szavaknál élesen szemügyre vette Garanvölgyi arczát: mit
felelhet erre?

Az pedig egy quekkerhez illő szelidséggel felelt:

– Mert valóban nem tudok.

– Ah pah! Ezt higyje az ördög. Ön előkelő ur; szülői bizonyosan jó
nevelésben részeltették; lehetetlen, hogy nyelvekre ne tanittatták
volna.

– Óh igen is, tudtam valaha. Sőt igen nagyrabecsült volt előttem a német
tudomány és litteratura; egy időben egészen au courant tartottam magamat
benne; még azt is meg tudtam mondani, melyik szakma micsoda uj
tehetségekkel szaporodott a német irodalomban: hanem már –
elfelejtettem.

– Ah uram, ez nagyon erős! Kiálta Ankerschmidt, kardjával nagyot ütve
maga elé; ilyen feleleteket adogasson ön másnak, ne nekem. Én nem ilyen
humoristicus válaszokért jöttem.

– Humoristicusnak találja ön?

– Hogy az ördögbe ne? Azt mondani, hogy az ember elfelejtett – ilyesmit.

Garanvölgyi nagyot sohajtott s közelebb huzódott a lovaghoz.

– Nagyságos és vitézlő uram; igen-igen nagy dolgokat el tud az ember
felejteni, – ha akar. Valaha e megyének választott kormányzója voltam
huszonnégy éven át, minden három évben ujra megválasztva, s osztottam
igazságot ismerős törvények szerint, tartottam rendet jó sikerrel;
védelmeztem szóval, tettel, a mi az országnak becses volt. Ez elmult. Az
első évben sokszor jött, mintha álmodnám, hogy be kell mennem a
székvárosba, közgyülés lesz; nagy tárgyak fordulnak elő. Ejh, balgaság;
vége van már. El „kell“ felejteni! És én el „tudtam“ felejteni. Valaha
gazdag ember voltam; ha szüksége volt a népnek, mindig kenyeret talált
nálam. Ennek is vége. Sokáig ugy tetszett, mikor rongyos embereket
láttam ablakom alatt köszöngetni, hogy megyek megkérdeni, miért olyan
szomoruak? Ejh, balga képzelet. Nálam sem ugy van, mint régen. El kell
már azt felejteni: és én el tudtam felejteni. Voltak rokonaim, a kiket
jótéteményekkel halmoztam el: megcsaltak, kivertek őseim örökéből; és én
el tudtam vesztett jótetteimet felejteni. Volt egy öcsém, egy kedves
gyermekem: megholt leány-testvérem egyetlen fia, kit bölcsős korától
neveltem; valóban az volt nekem, a mi egy fiu az apjának: jó szivü,
derék, bátor és eszes, büszkeségem, gyámolom; öregségem vigasztalása.
Nem, az nem csalt meg, hanem K..steinban ül, tizenkét évre elitélve. Ha
velem marad, ha együtt jár velem; most ő is szabad; de mert másfelé
bocsátám: ő bünhödik, ifjusága éveit négy fal között fonnyasztva el; mig
én megmenekültem; és énnekem ugy tetszett sokáig, mintha mindennap
várnám hazajöttét, mintha már szobájában volna, mintha ismerős hangját
hallanám, mintha lépteire ismernék a folyosón; mintha használna az
valamit, ha midőn róla álmodom, s megfogom a kezét és azt mondom: már
most itt maradsz! hogy majd akkor ébren is itt fogom találni! Ez a
hallucinatio tartott legtovább: de el kellett felejteni, mert bolondság
az; nem élek én addig, hogy őt lássam; és én el tudtam e bánatot
felejteni. Uram, én elfelejtettem a mit veszték, el a mit szenvedtem, el
a mit reménylettem; elfeledtem népem bukását, elfelejtettem szégyenemet,
dicsőségemet; hogy ne tudtam volna hát elfelejteni azt; a miről nem
gondolkozom.

Ankerschmidt nem vette észre a sophismát, mely az antecedens és
consequens összeállitásából támad; nála csak az ragadt meg, hogy
ellenfelének egy kedves gyermeke van, a ki börtönben bünhödik; itt érzé,
hogy szemei nedvesülnek.

Most már sokkal csöndesebb hangon beszélt a táblabiróhoz.

– Távol legyen tőlem, hogy én önhöz insultátiókat tenni jöttem volna; e
lépésre az kényszeritett, hogy e levél boritékczimén, mely önhöz van
intézve, egyik leányom kéziratát ismertem meg. Ön, uram, természetesnek
fogja találni, hogy nekem, mint apának, kötelességem megtudni azt, hogy
gyermekeim, előttem ismeretlen emberekkel mit leveleznek? Az hozzám nem
illik, hogy e levelet magam bontsam fel, mert nem nekem szól. Azért
visszahoztam ezt önhöz, hogy bontsa fel ön, s ha maga nem érti azt, mit
szavára el kell már most hinnem, van tisztviselője, a ki tud németül,
olvastassa el azzal, s ha lehet, ismertesse meg velem annak tartalmát.

– Jól van, szólt Garanvölgyi, átvéve a levelet s kivéve azt
boritékjából, odainté Kampóst, hogy olvassa el annak tartalmát.

Kampós pedig igazán nagyon keveset tudott németül.

De már most mit csináljon? Ha ő is azt mondja, a mit a földesur mondott,
a katona ur azt gondolja, hogy tréfálni akar vele s még megagyalja. A mi
szabad a földes urnak, nem szabad a kasznárnak. Már csak rá kellett
szánnia magát, hogy keresztül ötöl-hataljon a levélen.

Szerencsére a kisasszonynak olyan finom szép irása volt, mint a metszés.
Kampós ur nem is csinált egyéb hibát a felolvasásban, mint hogy a „V“-t
mindenütt „W“-nek olvasta, ugy kell neki! miért nem irják „f“-fel?

Ankerschmidt látva, hogy igazán nehezen megy neki a forditás, minden
tételt maga utána mondott magyarul. A hol Kampós uramról saját magáról
kezdett szó lenni, az majd a torkán akadt a jámbor férfiunak; háromféle
szint is váltott s mikor elhagyta, ugy tetszett neki, mintha székek,
pamlagok s a két földesur is a pamlagon tánczolni kezdenének csendesen.

Garanvölgyi visszatette a levelet boritékjába.

– Megengedi uram, hogy megtartsam e levelet?

Ankerschmidt némán inte fejével s csak hosszu bajuszát morzsolgatta
végig, szemöldeit komolyan leránczolva. Végre, hirtelen odafordulva
Garanvölgyihez, kérdezé:

– Ez bolond dolog ugyebár? uram.

Garanvölgyi csendesen mosolygott.

– Dehogy bolond. Nincs ebben semmi rosz. Én igen köszönöm a drága
kisasszonynak szives figyelmeztetését; jó szivéről tanuskodik, de én
nekem, ugysegéljen, a szivemet kivéve, semmim, a mit titokban tartsak.
És ezzel be volna fejezve e kritikus kérdés?

– Ugy látszik. Én mégis nagyon szeretem, hogy ezt megtudtam, ön nem fog
érte indiscrétnek tartani; remélem.

– Én pedig viszont remélem, hogy derék pártfogónémra nézve ez nem leend
semmi következménynyel.

– Az már az én dolgom: szólt Ankerschmidt komoran helyéről fölkelve.
Családom körében szigoru vagyok. Katonaságnál tanultam, hogy a
feljebbvalónak az alattvaló szót fogadjon.

– Igaz. Helyeslé Garanvölgyi. Csak az az egy alkalmatlan a házi
fegyelemtartásban: hogy ott többnyire a nők a vezérek, a férfiak a
közkatonák.

Ankerschmidt jónak látta takarodót fuvatni. Sietett már haza.

A tornáczig elkisérte őt Garanvölgyi; ott Kampósnak hagyta meg, hogy
kisérje tovább a nagyságos urat, mert ő nem hagyja el a házát.

– Még mindig fogadása tiltja? kérdé Ankerschmidt.

– Nem annyira, mint a csuz a félfejemben.

Azzal elváltak egymástól. A következő perczben mind a kettőnek egyszerre
egy gondolatja támadt: az, hogy – tán lehetett volna az elváláskor kezet
is szoritani. Már késő. Miért nem nyujtotta azt elébb a másik?

Mi előtt azonban Ankerschmidt a tornáczból a pitvarba léphetett volna, a
kiséretéül rendelt Kampós hirtelen utját állta oly sietséggel, hogy a
lovag már egyelőre azt képzelte, hogy valami merényletet tervez ellene.

– Nagyságos uram; kérem csak egy pillanatra. Ne menjen még el. Tessék
kihallgatni engem.

– Nos? kérdé Ankerschmidt szörnyen szemmeresztve.

– Rettenetes dolog az, a hogy el vagyok árulva. Ne tessék hinni. A
tekintetes ur nem tud semmiről semmit. Egyedül én vagyok a vétkes; neki
semmiről sincsen tudomása.

– Hogyan? szólt a lovag elkomorodva. Tehát mégis volna benne valami?

– Én nem bánom, ha kerékbe törnek is; tudom, hogy az az áruló majd
másutt is elfogja mondani. Azért magam jelentem fel magamat, nehogy a
tekintetes urnak, az én jó uramnak, legyen valami baja miatta. Persze az
a hamis ember tudja jól, mert előtte rejtettem a prés-házban az ászok
alá.

– Mit? kérdé Ankerschmidt, nagy aggódással?

– Már, ha fejemet veszik is, mi haszna tagadnám. Megvallom.

– Talán csak nem?…

– Igen is, ugy van; – egy csomó „Marczius 15-két“.

– Mi az ördög az?

– Negyvennyolczadiki ujság.

– Semmi más? Hát vegye ön ki az ászok alól, mert ott elrohad.

– S nem lenne érte semmi bántásom?

– Bánja is valaki az ujságokat. Tegye ön a könyvtárába, senki sem fog
érte jönni.

– Hm. Ejnye. Ezt nem gondoltam hanem még azután kérem alássan, más is
van ám.

– A patvart! még más is?

– A miről az a levél beszél.

– Tán fegyverek?

– Igen is, bizony. A kolna padlásán.

– No, a menykőbe, ez rosz. Ön fegyvereket rejteget? Mi czélra?

– Tudom, hogy végem van: de kimondom. Jobb, ha előre megmondom. Valaha
egy szép dupla puskát kaptam a tekintetes urtól, igen becses ajándék;
épen azért adom fel magamat, nehogy a tekintetes urra fogják, ha
megtalálják, mert az ő neve van bele vésve. Azt nem akartam beadni, mert
igen jól hord, aztán remélettem, hogy valaha mégis csak lehet majd
vadászni.

– Vadászfegyver? Hát még mi?

– Hát, még, – még. Már csak elmondok mindent: meg egy lőporszaru.

Ankerschmidt roppantul elkaczagta magát. Azt várta, legalább is egy ágyu
fog előkerülni.

– No hát, szólt vállára verve a töredelmes bujtogatónak, minthogy ön
olyan szenvedélyes vadász, hát menjen ki a kolnába, hozza haza a duplát;
mire hazaér, én küldök önnek egy fegyverengedélyt, nálam van egy pár,
hivatalnokaim számára kiadva; egyet önnek engedek, s mikor lejár,
eszközlök önnek ujra. Hát sok nyulat lőjjön aztán.

Kampós uram azt sem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik? Hogy ő még
egyszer valaha vállára akaszthassa a puskáját s ugy mehessen végig az
ugaron fényes nappal, azt ő ugyan egyhamar még álmodni sem merte. Nem is
messze kisérte ő aztán a lovagot, hanem a mint jó éjszakát kivánhatott
neki, vette az utját a kolna felé, s ha látott valaki embert, a ki egy
helyett kettőt lép, az ő volt.

Várhatta őt Garanvölgyi vissza! Mikor alig vett lélekzetet addig, mig a
kolna tetejére fel nem mászott, ott nyaktörő gymnasticaval fel nem huzta
magát az elhagyott pálinkafőző kéményéig s abba lenyulva, elő nem huzá a
százféle ruhába pólált drága kincset, melylyel aztán örömében le is
gurult a háztetőről; szerencséjére egy venyige rakásra esett, csak az
orrát törte be. Bánja a patvar, csakhogy a puskának nem esett baja. Az
megmaradt a maga épségében, még rozsdafolt sincs rajta, azt Kampós uram
összevissza törülgette kabátja szélével, sárkányát megpróbálgatá,
arczához fektette, ha ismerik-e még egymást, sőt végre még meg is
csókolgatá, s azután vállára akasztotta, s csipőjére tett kézzel ment
vissza a faluba. Szentül azt hitte, hogy ő most két lábbal magasabb,
mint tegnap volt.

Garanvölgyinek e napra be kellett azzal érni, hogy midőn elment Kampós
uram ablaka előtt, nagy diadallal mutatá fel a puskát. Ádám ur láthatta
a ragyogó arczból, hogy ezzel ma nem beszélhet senki.

A kis férfiu egyenesen haza ment, nőtlen férfi volt; nem volt kinek
elmondania örömét. A cselédektől elég volt, ha bámulhatták, s
bejelenthették, hogy a másik uraság inasa egy bepecsételt levelet hozott
számára. Tudta már, hogy mi van abban? Bevonult szobájába. Ez őzbőr a
falon még most is ott volt felakasztva az üresen álló szeggel, melyen
máskor a puska szokott állni. Csak egy gyászos furkósbot volt az ágy
mellé támasztva, mint egyedüli fegyverzet. Most tehát ujra felakasztá
régi helyére a becses utitársat; elválhatlan jó barátját minden
kerülésben, a kit még akkor sem dobott el, mikor Kassától Miskolczig
riasztotta a svalizsér; s ott gyönyörködött benne sok ideig.

Mikor aztán kissé kezdtek elülni öröme jó kedvü verebei; lassankint
felfelriadt benne a veszekedés nagymérgü kakasa. Az áruló jutogatott
eszébe.

Micsoda utálatos háládatlan ember volt ez!

S még ő utoljára is eltette emlékül a jó ötforintos kalapjával kicserélt
kalábriaiját.

Gyere elő kalábriai!

Kikereste azt most szekrénye titkos rejtekéből s letette maga elé az
asztalra s levetve felső öltönyét, felgyürve ingujjait, tartott hozzá
ilyen szép beszédet.

– Hát te áruló gézengúz: Hát te kiforditott lelkü országkerülő. Igy
mentél te árulkodni az ellen a ki téged táplált, rejtegetett,
felruházott. Te háládatlan, utálatos pöfeteg! Engem akartál te
elúsztatni ugy-e? De nem kaptál „piros csizmát“ érte! Látod, gyalázatos.
Azért is ott van a puska! Roszat akartál tenni s jó lett belőle. Látod
ugy-e, te ma itt, holnap ott csaló. Megakartál rontani ugy-e, de
emberedre akadtál Isten nélkül való; azt mondhatom.

És itt neki esett ököllel a kalapnak, elkezdé azt kegyetlenül
dögönyözni; s miután laposra verte, két markával minden elképzelhető
alakba összegyurta, végtére pedig földhöz vágta s sarkaival meggázolá.

– Nesze! Nesze még ez is! Ez is a tied! Nesze istentelen. Piff, puff.
Igy ni!

Csakhogy kitölthette rajta a boszuját kedve szerint.

A cselédek azt hitték odakünn, hogy Kampós uram valakinek kigázolja a
lelkét most, s mikor már nagy volt a küzdelmi zaj, benyitottak az
ajtaján, hogy elválaszszák a küzdőket egymástól.

Kampós uram meg nem zavarodva emelé fel a szétgyurt kalapot s
kielégitett vendetta önérzetével nyujtá azt át a vas villahordozó
hetesnek.

– Itt van! – megdöglött már. – Vigyétek; – szurjátok fel egy póznára; –
tegyétek ki a borsóföldre – madárijesztőnek!

Azzal letörlé izzadt homlokáról a veritéket, nagyot fujt, s ingujjait
ismét legyürve, felölté kabátját és megnyugodott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt lovag pedig az alatt otthon tartá a kegyetlen autodafét. A
szigoru családi haditörvényszéket, melynek, mint fentebb is érintve
volt, csak egy paragrafusa van: az egyik parancsol, a másik
engedelmeskedik.

Eliz kisasszony idézve volt a haditörvényszék elé a lovag ur magány
szobájába.

Rettenetes itélő terem az; kegyetlen elnök, hidegvérü ülnökök,
megvesztegethetlen közvádló és hidegvérü végrehajtó biróság; mindez egy
személyben Ankerschmidt lovag maga.

Nagyobb ünnepélyesség okáért négy gyertyát gyujtott meg asztalán, s az
ott közszemlére kitett halálfőt különösen előtérbe állitotta. – Két
pisztoly is volt az asztalra téve, s kardja még folyvást oldalára volt
kötve. Nagy léptekkel járt fel s alá: erősen kigondolta, hogy mit fog
elmondani neki.

Eliz benyitott az ajtón; s tánczolva, szökelve sietett atyja elé.

– Eliz kisasszony! dörgé a lovag: – maradjon ott, a hol áll. Le a
kézzel! Ma nem tréfálunk.

Azzal ő maga leült az asztal mellé.

– Ön – birája előtt áll!

Eliz kisasszony kecses pukkerlivel jelezé, hogy érti.

– Ne mosolyogjon! Ezer villám. Ez nem tréfadolog. Tudja-e ön, honnan
jövök én most?

– Vallja meg!

– Mennykőt! Még én valljak neki? Én Garanvölgyi ur házánál valék.
Tudja-e ön miért?

– Hát hiszen szabad volt papának odamenni.

– Nekem igen is. Ki mondja azt, hogy nem? De miért mentem oda? Mert ön
levelet küldött neki.

– Hát ezt már ki árulta el? Óh az az ostoba Gyuszi. Mindjárt megyek,
megránczigálom a fülét.

– Itt marad ön! Mit irt ön abban a levélben?

Eliz egyet vonitott gömbölyü vállacskáján.

– Hát mit irtam? Tudattam vele, hogy vigyázzon magára, mert árulkodnak
ellene, s ha valami rejtegetni valója van, jobban dugja el.

– Lánczos mennykő! De hisz ez árulás! Ön családi titkokat árult el!

– Ezek az ő titkai, nem a mieink.

– Csitt! Egy szót se többet.

– Hát ne kérdezz tőlem többet.

– Hallgatás! Kiálta Ankerschmidt lovag, nagyot ütve öklével az asztalra.
Teringettét! Megfogom én mutatni, hogy idehaza én parancsolok.

És e szavaknál baljóslatu mozdulatot tett kezével a drótcsövü pisztolyok
felé.

S csakugyan megérte azt a diadalt, hogy négy másodperczig oly mély
hallgatást idézett elő, melyben a légydongás is hallható volt.

Eliz négy másodperczre megszünt mosolyogni, fejét illegetni és fecsegni,
s e négy percznyi komoly hallgatás alatt olyan szép volt; összevont
szája oly parányi, bámulón felnyilt szemei oly nagyok, oly ragyogók.

Ez ünnepélyes csend alatt Ankerschmidt felállt helyéről nagy
elszántsággal és hideg vérrel: szigoru márvány arczczal tekintve le
Elizre.

– Hát – roszul tettem? rebegé kétkedve a leányka.

– Csitt! – Eliz kisasszony. Ön főbenjáró bűnt követett el. Ön belső
titkokat árult el az ellenséges tábor előtt; ha ön katonám volna, én önt
e vétségeért főbelövetném.

– És minthogy leányod vagyok, tehát – megcsókolsz érte! vágott bele
nevetve a pajkos gyermek s a másik perczben már ott csüngött a
kérlelhetlen biró nyakán. Ki szitkozódott, morgolódott, hanem utoljára
is azon vette észre, hogy keblére ölelve tartja az elitélendő
gonosztevőt, s megcsókolgatva két piros orczáját, azzal az intéssel
bocsátja el, hogy csak „máskor is“ legyen mindig jó.



V. Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz?

„Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs;“

Ugyan ki találta volna ki ezt a paradox mondást, ha nem magyar ember?

Pedig igaza van.

Neki nincsenek gyárai, mik egy amerikai háboru által gyapot nélkül
hagyassanak, neki nincsen kereskedése, a mit a világesemények tönkre
juttassanak; neki nincsenek féltett üzlet-papirjai, a mikért a tuileriák
ujévi köszöntőit, s a londoni börzetelegrammokat remegéssel várja; neki
minden gazdagsága az istenadta föld.

Az igaz, hogy biz ezzel igen „földhözragadt“ ur az ember, de egyébhez
azután nincs is nagyon ragadva. És végtére, ha az egész esztendei
aratást mind elvesztette is, ha ugy maradt is, mint a fárul leesett
veréb; másik esztendőben megint csak kikel az uj vetés: s ha egy évben
mosolyog az ég a földmüvesre. jó termés van, kiheveri a multak
veszteségeit s megint csak ott van, a hol volt.

Egy ilyen mennyei mosolygás alatt ért esztendő volt az 185*-iki, a
gabona szépen igért, a repcze is jól beütött; ez a megforditott uzsorása
a magyar embernek, a ki ezeres kamatot fizet a kölcsönadott tőkétől.

Hozzá még az a szerencse, hogy épen ez idő tájon a világ nagy urai jónak
találták egymás mulattatására egy kis szomorujátékot rendezni, a mi a
termények árát fölrugatta.

– No, ha a repczét hiba nélkül betakarithatjuk, akkor megint „eb ura a
fakó!“ Nem lát bennünket több hitelező.

E szókkal vigasztalá meg Garanvölgyit Kampós uram, egy nyári délután
izzadtan térve meg a rétről; hol épen a széna-gyüjtést végezteté, a
miután rohamlépésben következik a repcze-takaritás.

– Mennyire számithatunk? Kérdezé Garanvölgyi.

– Lesz a vagy tizezer mérőcske. Vendelin pátronus két akkora táblán, nem
hiszem, hogy nyolczezeret arasson. (Vendelin pátronusnak hitta Kampós
Ankerschmidt morva jószágigazgatóját.)

– Miért?

– Mert nem hallgatott rám, mikor mondtam neki, hogy vesse el jókor a
repczét. Azt mondta, hogy azt jobban tudja ő, mert könyvből olvasta.
Aztán szakkermentirozott, mikor látta, hogy a földi bolha mind neki esik
a vetésnek. Hahaha! Valahányszor összejött velem, mindig szidott, hogy
tudok valami babonát, a mivel elküldöm a magunk vetéséről a férgeket s
az övékére utasitom. Mondtam neki, hogy ő meg küldje őket mi hozzánk
vissza. A féreg persze mindig a fiatalabb vetést keresi.

– Hát hogy lehet ennek örülni?

– Mikor olyan nagyra van a maga tudományával! Mindent jobban tud ő. Majd
ő mutatja már meg, hogyan kell aranyat csinálni?

– Hanem hát csak intézkedni kell, hogy a dolog idejére minden rendében
legyen.

– El van az már végezve, tessék megnyugodni felőle. Ma este beszélek a
tiszteletessel, hogy a jövő vasárnap egy kis napfényért imádkozzék; s
holnap paszulyt főzetek, hogy kiürüljön a tál.

(Elárultam, hogy a magyar ember oly tudatlan és babonás, hogy mikor
kedvencz étele van az asztalon, azzal az indokolással szokta magát és
vendégét rábiztatni a fogyasztásra, hogy „ha üres lesz a tál, holnap
szép idő lesz.“ Adatok barbár létünkhöz).

A kik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak az a
takaritás, cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost,
részredolgozót nagyon megbecsülnek; konyhában üstökben fő a drága étel,
a mit pontosan kivisznek utánuk déli harangszóra; ember és állat izzad
és siet; kasznár, tisztartó alig ér rá pipára gyujtani.

Nem igy van ám az a miveltebb világban.

A hol sok az ember; válogatni lehet a munkásban öt garasért; aztán
vannak arató, cséplő, szénagyüjtő gépek. Három négy ember egy nap alatt
levágja, behordja, kicsépli, fel is méri, a mivel az óhitü táblabiró egy
hétig tábor-sokaság mellett birkózik; még sem éri végét.

Például Ankerschmidt lovag gazdasága mindjárt oly remekül van
berendezve, hogy az egészen függetlenné van téve a népszokásoktól.

Maxenpfutsch Vendelin, a lovag jószágának igazgatója, igen tudós férfiu
volt. Ankerschmidt pénztára pedig győzte a tudományos kisérleteket.

Mikor Kampós uramnak legjobban izzadt az üstöke, az inspector ur
porczellán pipáját akkor próbálta ki legkényelmesebben verandája alatt
ülve, s szürcsölgetve mindennapi theáját. Kövér vizslája a pad alatt
hevert, kiöltött nyelvvel lihegve; a puska a szegletbe volt vetve; meleg
idő ez nagyon – fürjezni. Egyéb dolog meg nincs.

Egy öreg paraszt jön be az udvarra, s kérdezősködik a legalsóbb
cselédtől, hogy merre van az inspector ur. Az mutatja neki, hogy ott ül
a hüssön s theát iszik.

A vadember szépen leteszi a kalapját a nyitott veranda lépcsőjére s
beköszönt egy jó szivü „adjon Istennel“ az inspector urhoz. Talán bizony
beteg? hogy herbatét iszik, jó is biz az, mikor az embernek hasrágása
van, kivált – a friss bodza.

– No, mit akar kend? mondja röviden! riad rá az inspector.

Persze, mintha az nem sorjában jönne.

– Hát nemzetes uram. Én, meg a pajtásaim innen a szomszédból valók
vagyoonk; innen a palóczságból: de mi nem vagyoonk palóczok, mert mi
kálvinyisták vagyoonk, csak egynehányan vagyoonk pápisták, a többiek
lutyéránosok.

– Hát mi nekem ezzel a bajom? kérdi erre bámulva az inspector.

A jámbor vállat vonit.

– Nem tudom biz én? Nem vagyok én tilógus. Tán a nehézség töri?

– Mit akar kend? rivall rá az inspector.

A vadember nem hagyja magát kihozatni a sodrából s csak folytatja
szépen.

– Hát hogy épen tizennyolczan volnánk, aztán huszonkét lóval volnánk,
aztán mindenikőnknek van magának kaszája is, vellája is, meg gerebléje
is.

– De hát az ördögbe is, mi közöm nekem ahoz, hogy kentek hányan vannak
lovastul, s mijük van?

– No, mert csak azért, hogy hetfőre verradóra, ha Isten megéltet,
lekaszálnók a tekintetes Garanvölgyi uram ő kegyelme repczeejét,
szombatyig be is hordhassuk, ki is csépelhessük. Azután másik hetfőhöz
egy hétre kezdünk csak az árpához, azután a buzához, hát közbe maradjon
egy egeesz hét, a mikor csak a fogunkat piszkálnók.

– Hát piszkálják kentek; Bánom is én.

– Mondok, hogy Garanvölgyi tekintetes urnak a repczeje jobban meg volna
érve, mint a tekintetes Akkorsincs uré, annak a kaszállása egy héttel
utóbbat következhetnék.

– Nos aztán?

– Hát mivelhogy már a Garanvölgyi tekintetes ur aratóját felvállaltuk,
hát egy izzadtsággal majd a tekintetes Akkorsincs urét is letakaritanók.

– Hát napszámot keresnek?

– No már – kit igy, kit ugy. Széna repcze napszám; rozs, buza
arató-rész; a napszám ötven garas, egy meszely pálinka, két itcze bor
minden fejre, reggel szalonna, kenyér; délben főtthus meg galuska, vagy
tokány; este kétféle, az egyik hus, ozsonnára füstölt hus, vagy
aludttej; a kalapoonk mellé egy csinyált virág; a mi meg rész, hát az
minden kilenczedik mérő a garmadából a mienk.

Maxenpfutsch Vendelnek kialudt a tüz a pipájában e hallatlan beszédre!
Ez a kópé, ugy látszik, hogy őt bolonddá akarja tartani.

Amaz pedig még folytatta volna a szövetség praeliminariáit! de inspector
uram nem vette tovább tréfára a dolgot, hanem felugrott a padról,
odaugrott az alkudozó félhez, megkapta a mándli gallérját, s egyet
pöndöritett rajta.

– Eltakarodol innen, semmirevaló betyár. Azt gondolod, bolonddal van
dolgod! Majd adok én neked háromszor ebédet egy nap, csak még egyszer
ide gyere.

Azzal ellökdöste onnan; a kalapját is utána dobta.

A vadember pedig ment szép phlegmával.

– Jól van, jól no. Megyek én magamtoól is, csak azt mondják, hogy nem
kell. Elmegyek én. Azért nem kell az embernek az apja lelkét szidni!
Csendes jojczakát kivánok.

– Ha még egyszer ez a szemtelen ember ide vetődik, ki kell dobni a
kapun! parancsolá az inspector a cselédeknek. Ilyeneket merni nekem
magamnak mondani. Mintha én most tanulnám először, hogy mi az ára egy
parasztnak?

Attól azonban felesleges volt tartania, hogy még egyszer az a paraszt
visszajőjjön az udvarába, mert azt ugyan marczipánnal sem csalogatnák
többé oda vissza.

Vendelin ur egészen biztositá magát mindennemü parasztzsarolás ellen.

Volt az uradalomnak annyi cselédje, hogy az maga egy kis divisió; aztán
volt egy pompás arató-kaszáló-gépje, melyet ő maga rendelt meg Bécsben,
s mely a próbakaszáláson padlósima földön két percz alatt leborotvált
egy boglya árpát. Mi lesz ezzel azt a nehány száz hold repczét
leteremteni?

Garanvölgyi kaszásai már az ötödik napot izzadták a hétben, Vendelin ur
pipázva engedé őket fáradni s előre sietni, mint a jófutó nyul a tekenős
békát a mesében. Hatodik nap ő is kiszállt a sikra.

Hat ökör vontatta ki, egészen e czélra készült lapos keréktalpu szekéren
a kalászvágó szörnyeteget. Tizenkét ember izzadt vele, mig beállitá a
barázdába. Az volt a szerencse, hogy addig semmije sem törött el.

Két okos, kitanult és nagyerejü meklenburgi lett a gép elé fogva,
tudományáról és lelki nyugodtságáról hirhedett faj, a kiben meg lehet
bizni.

Már most tehát rajta!

A gép megindult általános hurrah-kiáltás mellett, a kerekek gyönyörün
forogtak, a motollák pompásan kalimpáztak, a hengerek fogai
szabályszerüen kattogtak, s az egymásba kapó ollóvasak sicczegtek
hatalmasan a szalmaszálakon. Öt percz alatt le volt borotválva egy
akkora szalag, a mekkorát egy ember egy nap alatt kaszálna le.

A fordulónál a gépet kisérő öreg béres (pardon! – Altknecht) Konrád, kit
Csaszlauból hoztak ide, fejét megvakarva a kalap alatt, igy szólt az
igazgatóhoz.

– Kegyelmes uram; ez a masina olyan jó masina, hogy nemcsak lekaszálja a
repczét, de itt mindjárt helyben ki is csépli, meg is őrli.

Vendelin ur utána nézett. Ennek bizony igaza van. A ménküadta gép
egészen máskép dolgozott Hietzingben a padlón, mint itt a tarlón: ott is
levagdalta ugyan az árpának a fejeit, de a repcze bugáit meg épen
kifejti. Ennek nyomában nem fognak egyebet gyüjteni, mint szalmát.

Vendelin ur megakarta mutatni, hogy ért a mechanikához; elővette a
kalapácsot, a csavarkulcsot, megtágitgatta, megütögette a kerekeket;
megolajozta a tengelyeket. No, már most mehet!

A furfangos gépnek pedig az a sajátságos belszervezete volt, hogy minél
jobban tágultak a metsző hengerei, a jármü kerekei annál sebesebben neki
indultak, s ha olyankor aztán az a bolondos kettős golyó ott a
korongpergettyün elkezdett körülforogni, akkor azután ment az a gép
magától még azontúl is, ha a lovakat megállitották.

És épen valami lejtő következett. A gép természeti sulyánál fogva
elkezdett sietni, minélfogva a két meklenburgi egyszerre azt vette
észre, hogy nem ők huzzák a szekeret, hanem az tolja őket. A meklenburgi
pedig, a milyen csendes okos faj békés előrehaladás korszakában, ha
egyszer rendkivüli körülmények közé jut, épen olyan haragos. Az első
lökés után neki lódult először az egyik, azután a másik s vitték sebesen
lefelé az ördögmalmot.

– Állitsd meg; orditá, gonoszat sejtve, Vendelin ur: de már későn volt.
A gépet és lovakat kisérő négy ember négyfelé hullott az első
pillanatban; maga Konrád béres erős legény levén, nagy biztában megkapta
két kézzel a sulykereket, az aztán feldobta őt a levegőbe, mint egy
macskát, s elhajitá tiz ölnyire a repczébe.

Azzal aztán a neki szilajult masina és lovai elkezdtek egymással
versenyt futni, a rud ketté tört, a gép a két paripa közé furakodott
mint egy harmadik nyargaló, pokoli berregésével dühitve a szilaj
állatokat; ugy, hogy csaknem egyszerre értek el az akadályhoz, a lejtőt
bevégző garádhoz, tán a gép még egy fél lófejjel hamarább jutott oda; s
minthogy ő végre az akadályt átugrani nem tudta, ott megfeneklett; a hol
azután tétlen hevervén, a két hozzá istrángzott versenytárs által
kegyetlenül összerugdaltaték.

Mire segitségére siettek, már akkorra egy pár foga hiányzott. Ezt ugyan
rögtön vasutra lehet tenni s visszaküldeni Bécsbe ahoz, a ki csinálta,
hogy készitse el ujra.

Hanem már most mi lesz a kaszálással?

Nincs más mód, mint neki vetkőztetni minden embert: inast, vadászt,
liberiás legényt, kaszát adni a kezébe, próbálja meg, tud-e „mezőt
borotválni?“

Ment a munka, a hogy mehetett: csősz, vadász, lovászlegény, kocsis,
szakács egymás kezéből szedte ki a kaszát, hogy kisegitse a rendes
földmivelő szolgaszemélyzetet. Elv volt, hogy azért a parasztra még sem
szabad rászorulni.

Most engedjük őket izzadni s beszéljünk egy kissé másról.

Ankerschmidt mindenből azt válogatta, a mi legjobb. Neki voltak
szarvnélküli tehenei, mindennap tojó tyukjai és hat mázsára meghizható
sertései. Ezeket ő maga hozta Angliából, yorkshirei fajból. Azóta
felszaporodtak vagy negyvenre. Soha meg nem öletett és el nem adott
belőlük egyet is.

Képzelhetni, hogy ezeket a nagy urakat nem terelték ki a csürhére, mint
más szegény ember malaczait. Ezek nem jártak a makkra; hanem külön
palotájuk volt épitve a vadászlak mellett; márványmedenczéből kaptak
szakácsfőzte ebédet, vacsorát, két őr állt szolgálatukra, meg egy
állatorvos, mindhárom fel volt fegyverezve szuronyos puskákkal, hogy
netalántán vakmerő szándékkal közelitő zsiványok ellen megoltalmazzák a
disznókastélyt, mely azonkivül is magas kőfallal volt körülvéve.

Mennyire kegyelték a mankusokat, abból is kitetszik, hogy a beütött
repcze-veszedelem alatt az ő három gondviselőjük nem kényszerittetett a
kaszás népfölkeléshez csatlakozni, a hová pedig a fáczányos kerülőit
mind elhajtották.

Hát mikor legjobban foly a repcze-kaszálás; egy szép reggel nagy ijedten
jön a tisztilakra Kristóf, az egyik disznó őr, jelentve, hogy az éjjel,
hogyan, hogyan nem? ő meg nem foghatja: tizenkettőt a sertés-uraságok
közül elloptak. Mind egy éves urfiak és kisasszonyok voltak, a legkisebb
lehetett két mázsa, ő nem képzeli, merre vihették el; mert a kapu
lakattal volt bezárva, s ha a kőfalon emelték át, hát akkor három közül
valakinek csak fel kellett volna ébredni a nagy orditásra, mert ezek nem
olyan kisasszonyok, a kik némán engedjék magukat elszöktetni.

No ez nagy eset!

Maxenpfutsch mindjárt ment e Jób-hirt feljelenteni Ankerschmidtnek.

Ankerschmidt maga is haragra gerjedt. Akármijét lopták volna el, csak a
yorkshireieket ne! Ez volt gyöngéje. Ezt nem fogja elengedni! Elő kell
nekik teremniök a föld alól is. Azért van rend és törvényszék az
országban, hogy ily vakmerő tett büntetését elvegye.

Rögtön üljön lóra egy lovász-legény s vigye be a székvárosba ezt a
levelet doktor Grisáknak, melyben körülményesen le van irva a tényállás,
s kéretik a hivatalos eljárás minélelébb. A doctor ne kimélje a
költséget; a tetteseknek meg kell kerülniök.

Másnap négy fegyveres csendőr jelent meg a kastélyban, Bräuhäusel
kerületi biztos ur irott parancsával, melyben elrendeltetik, hogy terhes
gyanu következtében a három disznó őr a törvényszék elé felkisértessék
vallatás végett.

– Óh ezek nem tették azt! bizonyozott Ankerschmidt. Régi hű szolgáim.
Csak kérem minél előbb hazaereszteni őket.

Hanem már most a yorkshirei telep őrizésére három vadászt és csőszt
kellett kifogni a kaszálásból. Ennyivel kevesebben lettek.

Másnap ujra kijött a négy csendőr. Bräuhäusel ur azt rendelé, hogy
miután a kondások nem akarják a büntényt magukra vallani, a biróság
kénytelen a vadászokat is szembesiteni velük.

Már most tehát a vadászok is beszólitattak.

– De csak ereszszék őket hamar haza, mert itt szükség van minden
emberre! riadozott reájok Ankerschmidt.

Csak tessék várni.

Ismét másnap rendesen ott volt a négy csendőr Bräuhäusel ur
rendeletével, miszerint a vadászok sem vallanak semmit, szembesiteni
kell velük a csőszöket.

– Jaj, de igy önök minden emberemet elviszik, pedig nekem most nagyon
kellenek itthon.

Nem tehettek róla. Biz azoknak el kellett menni.

Pedig hát azok sem vallhattak semmit, mert azok is ártatlanok voltak
mint a kifejt tej.

A repczében naprólnapra kevesebb kaszás maradt, már csak a rendes
béresek dolgoztak; egyszer aztán azokért is kiküldött Bräuhäusel ur, s
bevitette valamennyit a városba. Persze, hogy azokat is confrontálni
kellett a többivel.

De már erre elkezdett Ankerschmidt szakkermentirozni. Ez már sok! Ez már
rettenetes! Ilyen munka idején! Mit gondolnak azok odabent? Feliben
marad minden munka. Több belőle a kár, mint a haszon.

Egy szép reggel aztán felrendelték minden kocsisát, lovászát, inasát,
azokat is benntartották mind. Nem maradt neki más, mint Vendelin ur, meg
a kis Gyuszi. Már most maga őrizhette, takarithatta, táplálhatta összes
állatait, mintha valami amerikai prairiebe telepedett volna le, hatszáz
angol mértföldre az utolsó ember lakta földtől.

De holnap csak haza eresztik őket?

Ha holnap nem, hát holnap után.

Biz elmult ott egy hét is még sem került viszsza senki.

De már magunk is nézzünk utána, mit csinál Bräuhäusel ur és dr. Grisák
ennyi tenger-ideig?

Legbizonyosabban megtaláljuk őket Bräuhäusel ur lakásán mindennap
délutáni három órakor. Ilyenkor, hacsak fogfájás nem gátolja, doctor
Grisák rendesen elszokott látogatni Bräuhäusel urhoz, a midőn azután
rendelkezésére áll egész esti hét óráig; a midőn is az ügyvédi
informatiók háboritatlanul folyhatnak. Az egyes tárgyak közötti
időszüneteket e mellett igen czélszerüen pótolják ki figyelemébresztő
tárkli-játszmákkal.

Bräuhäusel ur szenvedelmes tárklijátszó. A kit egyszer megfogott, az
aztán az ő foglya, az meg van kötözve, az le van lánczolva, az el van
itélve ennyi meg ennyi esztendei tárkli-sánczmunkára, legkevesebb
kilátás nélkül a megszabadulásra. Doctor Grisák önkényt vetette magát
alá ezen rabságnak.

Mert tudni kell azt, hogy nincs viszony oly mélyen gyökerező, nincs
barátság oly szilárd, nincs szerelem oly plátói, mint a tarklijátszás
viszonya, barátsága, szerelme a játszó társ iránt, – kivált az olyan
iránt, a ki mindig veszt.

A szerelmes ifju nem várja a légyott óráját oly nyugtalanul, mint szokta
várni Bräuhäusel ur doctor Grisákot, mikor már a három óra közelit, s
ugyan el legyen látva doctor Grisák igaz és nem való adatokkal, a mikkel
kimentse az alibit, ha egy órával későbben talált érkezni; ha pedig
egész délutánt el talál mulasztani, ahoz épen orvosi bizonyitvány
szükséges.

Tárkli közben aztán lehet a peres ügyekről is értekezni. Legkivált
alkalmas idő erre a kártyakeverés alatti időköz.

– Tetszett a vizsgáló bizottmányt kinevezni a tiszai zsilip tárgyában?

– Igen. Ön képviseli ott az épitő mérnököt. A bizottmány tagjai azok, a
kiket ön választott. Terz!

– Meddig?

– Csak kilenczig.

Doctor Grisáknak quart volt a kezében, de nem rontotta el játszó
társáét.

– Nem hiszem, hogy sok haszna legyen Schmerz mérnöknek azon a zsilip
épitésen.

– Miért?

– No, a hogy a vállalat szabályozva van. Ezer tölgyfa czölöpöt
leveretni, minden czölöpnek három öl négy láb hosszunak kell lenni, egy
ölre négy lábra a földbe leveretni; minden czölöpre száztizenkét ütést
tetetni a kallósulyokkal; alig hiszem, hogy a vállalkozó napszám és
anyag drágasága mellett, el nem számitotta magát. – Hát ön aduttokat
hajigál el?

– Ugy? nem vettem észre; de hátha a vállalkozó száztiz helyett csak
harminczat üttet a czölöpökre.

– Hát akkor két ölnyinél több ki marad a földből. Ön eldobja a veres
alsót; pedig abból a szinből még egyet sem láttam.

Ott volt biz az heted magával doctor Grisáknál, de nem „beszélt belőle.“

– Vagy pedig két ölnyi czölöp kimarad a földből, de a föld alá megy le
kevesebb.

– Ah, ez is igaz. Lám, lám! Erre ki gondolt volna. A bizottmány csak azt
tudhatja meg, hogy mennyi áll ki a földből, de azt nem, hogy menynyi
ment le? s igy egy harmadrészt még az anyagszereken is megtakarithatni.

Ezen mindketten jót nevettek.

– A munka igy is eltart tiz-tizenkét esztendeig; akkor pedig, ha ujra
kell is kezdeni, ki veszi az embereket elő?

– Igaz. Adutt! no még egy adutt! Ide azzal a tizessel! Az utolsó ütés is
az enyim. Kivagyok! ön barátom mattsban maradt.

– A kakukba is! Mindenre vártam, s semmi sem jött meg.

– Tessék osztani.

Uj játszma kezdődött. Bräuhäusel ur sorsával elégülten szippantott
burnótos szelenczéjéből s felszedte kártyáit.

– Fatál; Ilyen kártyát osztani magamnak; csupa hetes, meg nyolczas.

– Kinőheti még az magát. Biztatá őt a doctor juris; kinek az első
osztásra négy kilencz akadt a kezébe, s az egyiket mindjárt kihítta, a
nélkül, hogy a 150-et felirná.

– No, no; kár a 9-eket elhajigálni.

– Nekem soha sem jönnek meg. – Vajjon az értesités felment-e már a
befogott Garanvölgyi Aladár ügyében?

– Oh igen. Minden hozzátartozandókkal együtt. Ugyan kérem, mi volt az
első ütés?

– Tessék valamennyi. Straff levelei is felmennek vele?

– Természetesen, természetesen. Azok a legterhelőbbek. Terz von Ober!
Jó?

– Nagyon jó.

– Vajjon mi érdeke lehet Pajtayné asszonynak abban, hogy Garanvölgyi
Aladár ur mind végig kiülje a büntetését?

– Azt én nem tudom. Pajtayné az én cliensem. Ő igy kivánja tőlem s én
igy müködöm. E szerint Garanvölgyi Aladár nem jut a kibocsátandók közé.

– Terz major! Bizonyos lehet ön felőle. Straff nagyon gonosz dolgokat
fedezett fel.

– S azt nem tudja senki, hogy ki az a Straff?

– Bellus musicus. Nem tudhatja azt senki. Ön elhányt négy kilenczet.

– Persze; nem vigyáztam rájuk. Azt hiszem, hogy sértett hiuság, vagy
szerelemféltés dolgozik az ifju özvegynél.

– Az ménkü dolog. Hanem azt bámulom, hogy ön az utolsó kártyát rám
hagyta. Most ezzel négy alsóm van.

– Ejnye teringettét! Egy ütés az enyim, a többi odavaló.

– Ön megint elvesztette a partiet.

– Ma különös szerencsétlenségem van.

– Játszunk még egyet?

– A legnagyobb örömmel.

Bräuhäusel ur ismét osztott.

– Apropos. Az öreg Ankerschmidt irt ma nekem. Tizenkét yorkshirei
sertését ellopták a fallal körülkeritett udvarból.

– Menykőt! Azok ügyes ficzkók lehettek.

– Az az ideája van az öreg urnak, hogy szeretné megtudni, kik lopták el?

– Különös kiváncsiság.

– Rám izent, hogy adjam be a keresetlevelet a vizsgálat elrendelése
végett.

– Ötvenöt, hatvanöt, hetvenkilencz, az öné 82. Itt van a keresetlevél?

Dr. Grisák nyult a zsebébe s előadta a „felzetet“, mig Bräuhäusel ur
osztott.

Osztás után beletekintett Bräuhäusel ur a keresetlevélbe, s figyelmesen
látszott elmélyedni benne.

– Kedves barátom uram; itt hiba van.

– Mi lehetne az?

– A bélyeg nem elegendő.

– Az lehetetlen. 12 sertés 30 ftjával számitva 360 forint, a bélyeg 400
forintig való.

– Épen ebben van a tévedés. Yorkshirei sertésekről van szó: azoknak az
ára pedig legalább 40 forint. Ez tesz 480 forintot. 400 forinton felül a
bélyeg még egyszer annyi. Én kénytelen vagyok önt háromszoros
büntetésben elmarasztalni. Fizet felül két forintot.

No iszen azt a játszmát el is vesztette aztán Bräuhäusel ur, még pedig
ugy, hogy mattsban maradt. Nagy tévedés volt tőle azt hinni, hogy a
doctor juris maga fizesse a birónak a bélyegbüntetést, mikor kezében van
a kártya.

A végszámadásnál még is kilencz forintot fizetett Bräuhäusel urnak.

– Kérem az Ankerschmidt ügyét rögtön tárgyaltatni: mert az öreg ur nagy
lármát tud csapni.

– Ismerem. Majd elveszszük tőle a kedvét. Csak bizza rám. Hanem holnap
pontosabban eljőjjön aztán.

– Ebéd után itt leszek.

Doctor Grisák a tarklizásból hazaérve, első dolgának tartá
költségkönyvét elővenni s különböző litterák alatt a napi költségek közé
feljegyezni.

„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ Schmerz mérnök urnak.

„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ Pajtayné asszonynak.

„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ lovag Ankerschmidtnek.

No, azt bizony ne gondolja senki, hogy ha a doctor juris a pörfelei
kedveért elhányja a négy fölsőt a kezéből, mikor a kerületi biztossal
játszik, hát hogy azt senkinek sem szükség megtériteni.

Másnap ismét igy folyt az értekezlet, azzal a lényeges változtatással,
hogy Bräuhäusel ur délelőtt valami kedvezőtlen végzést találván doctor
Grisák egy ügyében hozni, ezuttal általa kegyetlenül megtromfoltatott.

Persze, hogy a mai nap „defect“jét ezuttal ő irta be „Expens Notái“ közé
Ankerschmidt lovag részére, mint nem tudom én hányadik Diätenklasse
illetményét. Már itt bizony akar dr. Grisák, akar Bräuhäusel ur veszt,
azt Ankerschmidtnek kell megsinyleni.

Igaz ugyan, hogy az utolsó játszma vége felé kezdett szó lenni a
yorkshireiek felől is, meg a behozatott tanukról és gyanus emberekről és
hogy ez gonoszul complicált história. A vizsgálatok nagyon soká fognak
eltartani.

A bonyolult historia pedig napról napra bonyolultabb lett, minél több
tanut hozattak be, annál több felé oszlott a gyanu, minél több
protokollumot vettek föl, annál kevesebb nyomra akadtak, – és ez alatt
Ankerschmidt repczéje ott fülhetett kinn a levágott rendben.

Megadta volna már magát Vendelin ur s capitulationális föltételekkel
járult volna a kikergetett parasztok elé! Igért volna nekik dupla
napszámot, négyszer ebédet mindennap; még azzal is kinálta, hogy éjszaka
is felfogja őket költeni s megitatja, ha szomjasok.

– Ne lehessen az. Felelt a palóczok vezére, el legyünk már szegődve az
egész aratásra.

Semmi igéret nem birta őket megvesztegetni, hogy csak egy napot
szakitsanak el a szegődött munkákból.

A helybeli gazdáknak maguknak is annyi dolguk volt, hogy azokkal szóba
sem lehetett állani.

És ezeken az általános izzadás napjain Ankerschmidt mindennap
körüllovagolta birtokát s látta a szép megérett kalászokat veszendőbe
menni, s számitgatta magában, hogy ha ez még nehány nap igy tart, a
repczének fele kipörög, lesz rajta husz ezer forint veszteség s ilyenkor
aztán áldotta még azt a yorkshirei koczát is, a melytől azok a malaczok
származtak, a kik miatt az ő repczéje most takaritatlan áll s azután –
még más mindenféle koczákat is.

Azt hitte egyébiránt, hogy a védetlen maradt telepből azóta a többit is
mind elrabolták már, a hol csak az asszonycselédek maradtak meg a
háznál. Feléjük sem mert menni.

Csak egy szombaton este vitte annyira a kiváncsiság, hogy Garanvölgyi
kondását megszólitsa az utczán, ki az erdőről akkor terelte haza a
csürhét.

– Hej öcsém. Mit hallottál felőle. Nem lopták e még „mind“ el a
disznaimat, a mióta a kondások be vannak hiva.

A kondás nagyon megcsóválta erre a fejét, s szürét félvállra vetve,
feddő hangon tanitá az uj földesurat helyesebb fogalmakra a szokások
felől.

– Mit gondol a méltóságos uram? Hiszen rettenetes csunya zsiványság
volna az, ha valaki „az alatt“ lopna más csürhéjéből, a mig a kondás a
„vármegyére van hiva.“ Nem szabad abból a mankusból egy fiának se addig
elveszni „a mig“ a kondások odabenn vannak a „Vaszszagter“ uraknál.
Becsület dolga ez uram. Isten megáldj!

– Teringettét! Nem tudtam, hogy ez „point d’ honneur“ monda magában
Ankerschmidt; ki kezdte naponkint jobban átlátni, hogy sok uj dolog van
még a nap alatt.

Hanem a tárgyalások csak egyre folytak odabenn a városban s Vendelin ur
egyre járta a szomszéd falvakat munkásokért és minden este maga tért
haza.

A második hét vége felé már egészen kifogyott Ankerschmidt minden
türelmi reservhada. Ez már sok. Ez már kifáraszt minden loyalitást.
Egyik levelet a másik után küldözé doctor Grisáknak, meg Bräuhäusel
urnak; kért, könyörgött, utóbb szitkozódott, fenyegetőzött, hogy felmegy
a minisztériumhoz, sőt még azt a rettenetességet is felemlegeté, hogy
kiiratja a dolgot minden ujságba: – nem kell már neki se disznó, se
tolvaj; csak a cselédjeit ereszszék haza. Csak legalább a kocsisait,
hogy a már kinnheverő lekaszált repczét behordathassa. – Nem használt
semmit. Végre a hatodik levelére csakugyan érkezett egy hivatalos pecsét
alatti válasz, melyet felbontván, nagy megnyugtatására olvasá benne,
hogy miután hat rendbeli kérvényt bélyeg nélkül intézett a birósághoz:
siessen be rögtön a városba s fizessen hatszor 45 krajczár pengőt
birságul.

Ankerschmidt fogta azt a levelet, rámába tetette s odaakasztotta az
iróasztala fölé, hogy mindig ráláthasson; de azontul csendesen viselte
magát.

Vasárnap következett. Ő nagy komoran ismét kilovagolt árván maradt
tarlójára. A láthatár nagyon kezdett borulni, a pittypalatty erősen vert
a buzában, minden fü fa érzé, hogy erős idő fog következni.

– No még ez kell. Az egész termés három negyede kinn a mezőn boglyába
rakva; ha azt az eső kinn éri, vége van; megfülik, megég, megrohad.
Negyven ezer forint esett a sárba. Olyan szépen, mintha csak tárczástul
együtt kiesett volna. Ezen már senki sem segit. Hozzá még az is, hogy a
repczetermésre előre szerződés van kötve, nagy bánatpénz mellett. Már
most a bánatpénzt is lehet fizetni.

A mint ily méltó aggodalmak közt léptetgetne végig a tarlón, hajtva maga
előtt a prücskök ezereit, egyszerre valami ismerős hang szólitja meg.

Felkapja a fejét, s ime Kampós uramat látja maga előtt, ki ugyancsak
ügetni látszott hogy egy diagonalis vonallal eléje kerülhessen a lovagló
Ankerschmidtnek.

– Alászolgája méltóságos uram. Ugyan meleg időnk van.

– Nekünk nincs; mi pihenünk. Hála Istennek. Felelt a lovag keserü
humorral.

– A bizony. Elég kár az; már most még eső is talál lenni, pedig
bizonyosan lesz; mert az én térdem azt mindig megérzi, a mióta a kassai
csatában megütötte a golyóbis.

– Önt is megütötte a golyóbis? kérdé Ankerschmidt furcsa hangnyomattal,
mindjárt Bogumil jutván eszébe.

– Olyanformán ütött meg kérem alásan, magyarázá Kampós nevetgélve, hogy
mikor mentünk, hát egy golyóbist leltem az utban; azt én betettem a
csurapém zsebébe, hogy majd elhozom emlékül. A masirozás alatt aztán a
nehéz golyóbis kifurta a csurapém zsebét, s lecsuszott a béllésébe, de
azt én nem vettem észre. Mikor egyszer aztán szaladni kellett, a
golyóbis odalenn ugy megcsapta a térdemet, hogy majd koldussá lettem
bele.

– No már ugy lehet. Szólt engedékenyen a lovag.

– S azóta a térdem barometrum.

– Igy van biz az, de hát ki tehet róla?

– Hiszen épen azért jövök a méltóságos urhoz. Mi épen tegnap végeztük a
takaritást, én beszéltem a tekintetes urnak a felől, hogy méltóságod
micsoda fatális bajban van. Ha még az eső is itt éri a termést, az egész
semmivé lesz; ő aztán azt mondta, hogy az nagy kár volna; és
parancsolatot adott, hogy a jövő héten, a helyett, hogy a rozshoz
fognánk, álljunk neki a magunk kaszásaival a méltóságod repczéjének,
takaritsuk be; aztán meg a magunk szekereivel és béreseivel hordassuk be
a már összerakott boglyákat, mert nagy kár lesz bennök. Ha tehát
méltóságod elfogadja, a tekintetes ur egész készséggel ajánlotta. Azt
mondta, hogy a mi a mezőn elvész, az az egész országnak kár.

Mondott biz az még valamit mást is, de azt Kampós uram elhallgatta.

Ankerschmidt lovagnak ezuttal eszébe jutott, hogy lováról lehajolva,
nyilt őszinteséggel nyujtsa kezét Kampós uramnak; a mit az miután
meggyőződött róla, hogy nem akar neki tán pénzt adni, el is fogadott.

– Mondja ön meg földesurának, hogy ajánlatát köszönöm; nagyon köszönöm.
És azt is mondja meg neki, hogy Ankerschmidt lovag nem feledékeny ember.

Csak, mikor már minden be volt takaritva, érkeztek vissza a városból
Ankerschmidt cselédjei, azzal a végeredményével a két héti vizsgálatnak,
hogy ezek mind ártatlanok.

Velük együtt megérkezett az esős idő is, igazat adva Kampós uram
térdének, és megérkezett egy hosszu ügyvédi és birói számla; melyet
Ankerschmidt lovag szó nélkül kifizetett és senkinek sem mutogatott,
csupán annyit jegyzett meg rá Maxenpfutsch előtt, hogy ezen az áron
egyenesen Angliából lehetett volna sertéseket hozatni az ellopottak
helyébe.

A visszabocsátott cselédséget pedig maga elé rendelve, a következő napi
parancsot közlé velük katonás kategoricus rövidséggel.

„Emberek! Azt mondom, ezután vigyázzatok, hogy valami kár ne történjék.
De ha még is megtalálna történni a kár; azt mondom, hogy kegyetlenül
titokban tartsátok azt; mert a ki még valaha ki meri beszélni, hogy
engem megloptak, azt minden irgalom nélkül elcsapom!“

Csupán Maxenpfutsch urnak nem tetszett az a beszéd. Jól van. Ha a lovag
ur ilyen sottiseokat mond: ő magán buzgalomból veti magát az elejtett
tárgynak utánna s majd megmutatja, hogy azért is elő kell kerülni a
veszteségnek. Persze a biróságnál minden feszesen megy; de azért van itt
a csendőrség; azokkal ő jó ismeretségben van. Szépen, minden zaj nélkül
majd nyomra kerülnek, csak egy kis kitartás kell hozzá. Egy pár erdőn
lakó embert is meg lehet vesztegetni, hogy szinleg értsen egyet a
zsiványokkal s azután adja kézre őket. Ez nagyon furfangos gondolat.

A siker nem is soká hagyott magára váratni. Egy este beállit az
inspector urhoz egy derék szál férfiu, tisztességes jámbor arczczal,
szép fekete bajusza, hátrasimitott haja; csinosan megborotválkodva,
egyébiránt rendes ezüst gombos kék pruszli rajta, s tulipánokkal kivarrt
kurta szür a nyakában, melynek csatjáról a rézsodronynyal kivert
szilvafanyelü kurta fejsze csüggött alá, karjára pedig az ólmos
czifrázattal ékesitett nyelü kanász-ostor volt feltekergetve. Az egész
alakon látszott, hogy ez valami igen rendes uraságnak jó rendben tartott
cselédje.

– Jó estét kivánok a nemzetes urnak.

– Jó estét bátya. Mit akar kend.

– Egy pár szót akarnék szólani azok végett az elveszett jó zsirból való
sertések végett.

(A yorkshirei praedicatumot igen okszerüen értelmezé igy; természetesen
okoskodva, hogy ha az emberek között az előkelő származásut „jó vérből
való“-nak nevezik, ugy a disznók között az aristokraták bizonyosan „jó
zsirból valók“)

– Tud kend valamit felőlük? Tessék leülni ide a kanapéra.

A jövevény nem sokat szabadkozott, hanem mint a kit a megtiszteltetés
megillet, szépen leült a mutatott helyre.

– Igen is tudok felőlük. Felelt értelmesen és vigyázva. Gyanitom, hogy
ki vitte el és nyomukban vagyok. Tetszik tudni, hogy itt a Bükkségben a
pandur is nehezen, a zsandár pedig épen nem kaphat meg ilyesmit, mert a
mint észreveszik a közeledésüket, egyik kanász a másiknak kézről kézre
adja a jószágot, egyik völgyből a másikba átterelik; mindig csak a hült
helyére akadnak. Hanem hát én magam azt hiszem, hogy az ilyen különös
formáju sertések, a mik a többiektől annyira különbözők, még is
alkalmatlanok magukra a tolvajokra nézve is, mert akárkinek elakarnák
adni, mind azt kérdezné, hogy jutottatok hozzá? Ha csak maguk számára le
nem vágják: az pedig nyáron elromlik; semmi hasznát sem vehetik neki.
Azért én azt gondolom, hogy ha magam forma ember menne közéjük, a kitől
nem félhetnek, ha büntetés nélkül megszabadulhatnának, maguk is örömest
visszaadnák az egész lopott jószágot tiz husz forintért.

Megörült ennek a szónak Vendelin ur s már nyult a tárczája felé.

– Azonban még nem is tetszett a nevem után kérdezősködni.

– Hiszen látom az arczáról, hogy becsületes ember.

– Nem elég az. Én megakarom mutatni, hogy jó járatban vagyok. Azzal
előhuzott pruszlija zsebéből egy szorgalmasan megviselt papirost, jól
megkopott pecséttel a közepén, a miből megértheté Vendelin ur, hogy ez a
mellette ülő tisztességes személy nagyságos Nyirbáródi Lőrincz urnak
nyeregkápai pusztáján levő számadó kondása, Vak Mihály s e szerint igen
szavahihető egyéniség.

– Hát én azt mondom kendnek bátya, szólt Vendelin ur az érdemes férfiu
vállára téve kezét, hogy ha kikeriti a yorkshireieket, azon a husz
forinton kivül, a mit a tolvajoknak kell váltságul adni, még kendnek is
adok husz forintot.

– Köszönöm. Az nekem sok lesz. Annyit én nem érdemlek. Beérem tizzel is.

Oh be derék becsületes ember ez.

– Kell valami költség előre?

– Csak épen az a bizonyos váltság. Annak is csak a fele.

– Tehát tiz forint elég lesz?

– Untig. A többiért várjanak.

Oh hisz ezek szeretetreméltó tolvajok, a kik még hiteleznek is:

– De csak azt szeretném tudni, hogy a patvarba tudták a falon keresztül
kilopni a koczákat?

– Ugy gondolom, hogy elébb pálinkát töltöttek a vályujokba, s mikor
attól lerészegedtek, szépen kiadogatták őket egymásnak.

Üm: ez a tisztelt férfiu, ugy látszik, járt az akadémiákon.

Hanem hát áll az alku; az ember csak tiz forintot koczkáztat.

– Tehát kendre bizom a többit. Ha megjön a koczákkal, még harmincz
forintot kap tőlem. Itt a kezem rá.

A kondás felcsapott Maxenpfutschnak, azután vette a süvegét s szépen
elhálálkodva eltávozott.

Kis idő mulva megint visszatért.

– Nini. Most jut valami az eszembe. De ha én a koczákat előkeritem, hát
mikor haza felé hajtom, engem majd elcsipnek az uton a zsandárok, s még
magamat vernek vasra, mint tolvajt; hanem hát, kérem szépen, tessék
nekem egy pakszust kiállitani arra a tizenkét sertésre, hogy szabadon
jöhessek velük haza.

– Igaz biz az – helyeslé Vendelin ur, erre én sem gondoltam.

Mindjárt adott is kellően kiállitott igazságot a derék közbenjárónak,
hogy semmi baja ne történjék. Azzal elváltak a legnagyobb barátságban.

Másnap összejött Vendelin ur Kampós urammal, s dicsekedett neki, hogy
meg vannak már a yorkshireiek. Lesz a lovag urnak öröme, ha megtudja, de
addig nem nem szól neki, mig az udvaron nem lesznek. El is mondá, hogyan
jut hozzájuk.

Kampós uram mosolyogva töltött pipára. Vendelin ur kérdé, mit mosolyog.

Én is jártam egyszer ugy Pesten; felelt Kampós; hogy a tajték pipámat
ellopták, aztán kihirdettettem, hogy öt pengőt adok annak, a ki
visszahozza. Másnap reggel beáll hozzám egy becsületesember a pipámmal:
mondja, hogy kézre keritette a tolvajt; s most megy a városházára a
pipával a büntény constatirozása végett. Én kifizettem neki az öt
forintot s ő másodszor is ellopta hivatalosan, saját beleegyezésemmel a
pipámat. Hanem kétszer rajtam sem esett ez meg.

– Hát mit ért kegyed ezen?

– Azt értem; hogy ez uttal kegyed magának a tolvajnak adott
utiköltséget, s hogy háborittatlanul mehessen a zsákmányával, még
utlevelet is, s hogy az a Vak Mihály senki sem volt más, mint Szemes
Miska, a környék legravaszabb szegény legénye.

Bizony üthette már annak a nyomát Vendelin ur.

S még az a boszusága volt, hogy a kik megtudták a dolgot, ki is
nevették.

Ankerschmidt lovag maga nevetett rajta legjobban; s a legelső
alkalommal, hogy a városba bement, zöld vadász-kalapja helyett, egy
tökéletes felgyürt karimáju kanász-kalapot vett magának, széles
szalaggal, nagy csattal a közepén, darutollal az oldalán. Régi ismerősei
csak ugy tántorogtak vissza, mikor meglátták.



VI. A szép szellem.

Pajtayné még most is szép asszony.

Arcza, termete azok közé tartozik, a mik sokáig szépek maradnak. Aztán
meg – nincs is neki egyéb feladata, minthogy szép legyen.

Nem vesződött soha gyermekkel, nagy szenvedélyei nem voltak; az a vihar,
a mi annyi embernek ősz hajakat hozott, neki még csak egy álmatlan éjt
sem szerze. Vannak olyan boldog emberek, a kik önmagukban élnek.

Déli tizenkét órára épen készen van a toilettejével s igen meg van
elégedve azzal a sikerrel, hogy sikerült két roppant szőrhurkát saját
haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy
időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép. Hanem hát
Corinna meg van vele elégedve, s nekünk mi közünk hozzá.

Most az udvarlókat kell várni, a kiknek szépen fel van osztva az idejök:
Nro 1 jön 12 órakor, Nro 2 fél egyre, Nro 3 egy után, Nro 4 két órakor.
Ezeket külön qualitásaik szerint kell fogadni.

Nro 1. Derék falusi földesur, Törkölyi Tivadar; nem fiatal ember már, de
jól birja magát. Komolyan házasodni készül s nem megvetendő játszma
(Neologjaink a „partie-“t „játszmával“ adják vissza s én különösen
tréfásnak találom azt ezen a helyen.)

Törkölyi Tivadar tizenkét órakor szokott jönni, mert fél egyre már várja
az arany sasban a társaság, s azt nem lehet elmulasztani.

Ennélfogva Corinna tizenkét órakor már felváltja a pipereasztalt az
iróasztallal; kiteriti maga elé a nagy számadásos könyvet s midőn
Tivadart meglátja, örvendve kiált fel: „ah épen jókor jön; megmondhatja,
hogy kel a gyapju?“ ennyiért kérik, de nem akarja annyin alul adni. Nem
tudja a szeszfőzéssel fölhagyjon-e a nagy accisa mellett. Panaszkodik a
drágaságról, az ember mindig azon töri a fejét, hogy miben lehetne
valamit megtakaritani? A nőt mindenki megcsalja, huzza, tudják, hogy nem
ügyelhet semmire.

Törkölyi aztán, mikor pajtásaival összekerül, nem győzi eléggé
magasztalni, hogy milyen okos, milyen takarékos asszony ez a Pajtayné,
kétségtelenül egészen neki való, mintha csak számára nevelték volna.

A mint pedig Tivadar ur behuzza maga után az ajtót, Corinna illatos
szappannal lemossa ujjáról a mindenesetre ráragadt tintafoltot, mert
hölgyeknél az rendes, hogy betintázzák ujjaikat ha tollhoz nyulnak; s
elcsukva a számadások unalmas lajstromát, a divatképek halmazával rakja
körül magát; mert a kit vár, a Nro 2. az egészen más genre.

A Nro 2. Taréjy Nándor nevezetes férfiu; az urak báljának részvényese.
Egy azok közül, a kiknek nagy Magyarországon jog adatott azt mondani: mi
urak vagyunk. Nagyszerü helyzet ez! Azonkivül előtánczos a kotillonban.
Ez sem mindennapi eset. És tökéletes udvaroncz. Ezzel ugyan meg nem
lehet az embernek unni magát.

– Ah, nagysám épen divatlapokkal foglalkozik.

– Oh nem, oh nem. Csak a divatképekkel. Nem egyébért járatom őket, mint
a divatképekért, pedig azok sem sokat érnek. Már nézzen ön ide;
képzelheti e mellé a sötét lilaszin selyem mellé ezt a szalmaszin
diszezetet, hisz ez valóságos maskara.

– Nagysádnak igaza van. A szerkesztő alkalmasint valamelyik putzhändler
kegyelméből közli ez ingyen képeket, ki rokokó ruháit akarja a
közönségre kötni. Igy csak Szalmaváryné fogna öltözködni.

– Hahaha. (Ez jól esett.) Én valóban kénytelen vagyok bálruháimat
Bécsben készitetni. Az itteni szabóknak nincsen semmi izlésük. Pedig
vannak, a kik még ebből is hazafiságot akarnak csinálni.

– Nevetséges! Egyébiránt nagyon jó nagysádtól, ha a divatlapok tartalmát
nem olvassa, mert legalább nem jár ugy, mint én a minap, nem akarom
megmondani – hol; egy hölgy társaságban, a hol malapropos valaki
belekeverte a társalgásba az irodalmat; azután szó volt az irónőkről;
egyszer csak egy delnő interpellál, hogy mit tartok „Paradisa“ legujabb
verseiről, a mik a „Holdsugár“ czimü lapban megjelentek. Én erre azt
feleltem, hogy biz én az egész Paradisa neve alatt, modoráról itélve,
nem sejtek mást mint egy nagyon bagariacsizmás fűzfapoétát valahonnan az
alföldről. Erre a delnő nagy kegyesen meghajtja magát: Köszönöm a bókot,
az a bagariacsizmás fűzfapoeta én vagyok.

– Hahaha, hahaha! Ki volt az? mondja meg.

– Nem nagysád, azt már nem tehetem.

– Ugye báró Királyváryné? nem? ne tagadja. Vagy gróf Zajtayné. Hiába
tagadja, ugy is megtudom; ez nagyon mulatságos. Hanem már most jöjjön,
mondja el, ki hogyan lesz öltözve az első urak báljában? Mit tudott ki
Baltánszkyéknál? Kivel készitetik a ruhákat? Az enyim még titok. Önnek
megsugom, de tovább ne adja. A pipereárusnőnek megparancsoltam, hogy
fejékemet senkinek se mutassa meg, különben soha sem vásárlok nála. De
ha ön megakarja tekinteni.

Hogy ne akarna ilyet Taréjy Nándor? Persze, hogy el van a finom izlés
által ragadtatva. Ezt bizony nem is igen utánozhatná minden ember. Csupa
gyémánt solitairek a virágok kelyhében, ez hóditó hatást fog elkövetni
este lámpafénynél.

– Ez még eredetibb ötlet a minapi ékszernél, mely csupa régi pénzekből
volt összerakva, kisebb nagyobb aranyakból. Soha érdekesebb
nummismaticai gyüjteményt nem tanulmányozott még a fiatalság, s mindazok
közt nagysád arcza volt a legvalódibb királynőkép; valamint e mostani
ékszernél is csak nagysád szemei fogják a többi gyémántot felülragyogni.

Ilyen hiábavaló beszédek tetszenek az asszonyoknak.

Félóra mulva Taréjy Nándor is átengedi a tért másnak s siet a
tizenharmadik párbajt megvívni azon thema fölött, hogy az idei farsang
bálkirálynéja Pajtay Corinna és senki más.

Következik a Nro 3.

Corinna most már a divatlapok nyomtatásos részét rakja az ölébe, mert
Nro 3 poéta.

Nro 3-nak a neve Fellegormi Danó. Látni való, hogy csinált név. Igy
ismerik őt mindenütt, a hol szivesen látják; az igazi nevét csak
hitelezői szokták látni váltóikon.

– Nagysád a közelgő farsang éldeletein merengteti lelke sugarait; szól
Fellegormi Danó.

– Oh nem, sohajt Corinna. Lelkemet nem érintik a hiuság repke vágyai;
egy költeményt leltem itt: a „Harmathoz.“ Mily gyöngéd eszme, mily jól
esik rokonérzelmekre találnom. Álnév van aláirva; és én azon
gondolkodom, ki lehet ő.

Tudja nagyon jól, hogy az az „ő“ Fellegormi Danó.

Nro 3 fülig pirul: s azon észrevételt teszi, hogy milyen boldogok a
költők, kik azon szerencsében részesülnek, hogy szellemeik minden szép
szellemmel szellemi összeköttetésbe jöhetnek.

Az ám; valóságos szellemi török basák.

– Vajjon nem ismerne hasonló hangokra nagysád e költeményben? szól Danó,
elövonva félénk szemtelenséggel kebléből egy aranyszegélyü papirkát, s
elszavalva belőle szörnyü émelygős modorral egy döczöngős költeményt,
melynek czime: „A fogoly madár“; nem valami „Rebhuhn“, hanem egy madár,
mely fogva van. Nem igen lehet kivenni az értelmét, hogy gyermekvers-e,
vagy aesopusi mese, vagy szerelmes allegoria, vagy pedig hazafias
költemény?

Corinna a legutóbbinak veszi.

– Mintha összebeszéltünk volna. Nézze ön, én épen hasonló költeményt
irtam.

– Hogyan? Nagysád költeményt irt?

– De kérem ne mondja senkinek. Csak önnek szabad hallani.

– Engedje látnom.

– Nem. Magam olvasom fel. De meg ne itéljen, tudom, hogy gyönge: „A
lelánczolt sas.“

Ez már valóságos politikai költemény. A lelánczolt sas egy fogoly ifju,
kinek a repüléshez a hiányzó szárnyakon kivül még az a gátló akadálya is
van, hogy porkoláb vigyáz a lépéseire.

– Remekmű! Classicus költemény! Engedje nagysád, hogy ezt elvigyem a
„Holdvilágnak.“

– Oh nem, nem, nem. Erről nem szabad senkinek tudni. Egyedül ön hallotta
ezt. Majd később.

– Oh mi kár annyi lángoló honszerelemnek önmagába temetkeznie!

A balga! Hogy tud honszerelemről beszélni valaki előtt, a kinek körül
van a homloka hunczutkákkal rakva!

Eredj már Isten hirével Nro 3: várnak az ebéddel: hadd jöjjön már a Nro
4.

A Nro 4 senki sem más, mint – doctor Grisák.

Nagy tévedés és százados félreértés gyászos jelensége azon
sajnálatraméltó körülmény, miszerint a regényirók a legujabb időkig azon
balfelfogásban voltak, hogy a „doctor juris“-okat nem lehet szerelmes
szerepekben applicálni.

E nézet a mennyire ellene küzd a kor szabadelvü irányának, annál is
jobban megczáfoltatik az empyria concret felfedezései által.

Óh igen is: tudnak udvarolni, még tánczolni is a doctores juris, tudnak
consultatiókat tartani szép szemek birói széke előtt minden honorárium
nélkül, szellemi cselszövényeket szőni, törvényes és törvénytelen uton,
sőt a mi legvakmerőbb állitás: még arra is képesek, hogy egy biró elé
bocsátott ügyet siettessenek: a nősülés ügyét.

Miért ne udvarolhatna doctor Grisák Pajtaynénak?

A jogalap meg van hozzá: az ő eszességének köszönheti, hogy a
vitalitiumképen birt jószágrész tulajdonává lett, s azt eladhatta. Ezért
neki hálával tartozik. Egy életrevaló doctor jurisnak már aztán könnyü
dolog a hálatartozásból, ügyvédi fáradság s egyéb expensák hozzáadásával
szerelmi keresetet inditani meg s azt mint házasságot exequálni.

Tehát jogalap van.

De ok is van hozzá.

Doctor Grisák maga legjobban tudja, hogy Pajtayné birtokviszonyai a
legjobb alapon nyugszanak. A vételár solid status-papirokban van
elhelyezve, a mik ez idő szerint 7 percentet jövedelmeznek; s Jove
favente, 8-at is hozhatnak. Ebből „méltóságosan“ lehet élni.

Tehát ok is van.

És végre kedvező körülmények is vannak. Az asszonyság elég szép és
fiatal s ugy látszik, maga is hajlandó a doctor urhoz. Igaz ugyan, hogy
több udvarlója is van, de azok fölött a doctor ur van par excellence
kitüntetve, ő csaknem mindennapos nála s rendesen ott szokta magánál
marasztani ebédre. Dr. Grisák eddig is ugy érzi máré magát a szép
özvegynél, mintha otthon volna.

Aztán a dolog természete is ugy hozza magával, hogy Corinna kénytelen a
doctor jurist legbizalmasabb titkaiba beavatni. Természetesen. A tolvaj
védője is azt mondta védenczének: „barátom, nekem mindent mondj el, a mi
igaz; majd, a mi nem igaz, azt hozzá teszem én.“

Egy idő óta pedig sajátságos megbizásban kelle eljárni a doctor urnak.

A szép özvegy azt bizta rá, hogy egy fiatal embernek, ki politikai
vétségért hosszas börtönre van itélve; lehető korábbi kiszabadulását meg
kell akadályozni.

Ez a fiatal ember Garanvölgyi Aladár.

Az öreg Garanvölgyi Ádám bizonyosan minden követ megmozdit, hogy a még
hátralevő tiz évet kedvencz unakaöcscsének elengedjék.

Ezt ellensulyozni kell.

Adatokat kell rá szerezni, hogy Ádám ur most is annyi rosz dologban töri
a fejét, mint hajdan. Fel kell fedezni, hogy tervei vannak, miknek
kivitelére öcscsét mulhatlanul fel kell használnia. Egy szóval meg kell
akadályozni Aladár megkegyelmeztetését.

Hiszen doctor Grisáknak nagyon helyes volt ez mind. Mindjárt
detachirozott is egy keze ügyében levő embert, ellátva illő
utasitásokkal: bizonyos Straff nevü egyéniséget, kit már egyszer
hallottunk emlitetni.

Már most tehát tudjuk az igazi nevét.

Tehát az ál-Petőfi és a többi, a mivé átváltozott egész Bogumilig,
Straff Péter, senki más: és ez doctor Grisák bérencze Pajtayné
bizományában.

Hanem azt az egyet mégis szerette volna tudni doctor Grisák, hogy
tulajdonképen mégis mi indok lehet az, a mi e szép, ragyogó szemü és
mosolygó száju asszonyt arra birja, hogy ily kegyetlenül bánjék egy
emberrel, a ki fiatal? Mert ha az csupán atyafiságos gyülölet, akkor
igen szép; de hátha sértett szerelmi boszu?

A legközelebbi alkalommal meg is inditá a nyomozást, félig bizalmasan,
félig hivatalos tudnivágygyal.

– Ugyan mondja meg nagysád, mi oka van azt a Garanvölgyi Aladárt ily
kiméletlenül sujtani. Hogy nagy okai lehetnek rá, arról nem kétkedem.

– Lássa ön, azt a világon senkinek meg nem mondanám; de önnek kell, hogy
felfedezzem, nehogy „valami roszat“ gondoljon felőlem. Midőn férjem
meghalt: az öreg Garanvölgyi Ádám addig mesterkedett, mig keresztül
vitte, hogy engemet Aladár öcscsével eljegyezzen. Pedig nagyon sok
bajába került, mert Aladár megholt férjemnek közel rokona levén, a
házassági engedély megszerzése sok időt és utánjárást vett igénybe. Az
öreg urnak egyenesen az volt a czélja ezzel, hogy ha én Aladárhoz megyek
nőül, annak magának is saját szerzett birtoka levén, az özvegyi jogon
birt jószágrész Ádám urra visszaesik. Oh az öreg nagy mester, igen
ravasz róka; a hol lehet, berántja az embert.

Doctor Grisákot rávitte a lelke, hogy ráhagyja, hogy „ugy van.“

– Hanem én voltam oly előrevigyázó, hogy mielőtt kezemet odaigértem
volna, egy moringlevelet, egy kölcsönös szerződést kötöttem Aladárral;
melyben minden vagyonunkat közös birtoknak nyilatkoztatjuk; a mi az övé,
az az enyim; a mi az enyim, az az övé. Aladár könnyelmü ember volt,
könnyen ráállt. Nekem tulajdon képen nagyon kevés birtokom volt akkor,
mert anyai örökségem csőd alá volt kerülendő; ezt ő bizonyosan nem
tudta. Mielőtt azonban házasságunk végbemehetett volna, kiütött a
háboru; Aladár egy izben elment a vörös pántlikásokkal, mint nemzetőri
százados; én Pozsonyba futottam, később azután hallottam hirét, hogy a
huszársághoz lépett át; mindenben részt vett; ezredes is lett a
magyaroknál; ebből megitélheti ön, hogy micsoda könnyelmü ember volt? Én
az alatt várhattam a menyegzőre.

– Hallatlan szeleburdiság.

– Egyszer aztán vége lett az egész tréfának, Aladárt befogták; nem tudta
magát kimenteni, mint más okos ember, inkább a más hibáját is magára
vallotta; ebből láthatja ön, hogy milyen haszontalan ember.

– Pedig jogot is végzett!

– Ebből aztán az lett, hogy elitélték fogságra. Ez még hagyján; de
minden vagyonának elvesztésére.

– Ahá! szólt doctor Grisák, térdére csapva, most kezdett már előtte
világosodni a tájék.

– Már most, ha ő hirtelenében kiszabadul; a birtokvisszonyok meg vannak
fordulva; akkor ő volt gazdag; én voltam csőd alatt; most én vagyok
gazdag, ő koldus. Szerződésünk pedig kezében van. Az a szerződés pedig
saját gondoskodásomból, ugy összevissza van kötözve vinculumokkal, hogy
a melyik fél fel akarja bontani, nagyon nagy eret vág vele magán. Érti
ön már most a dolgot?

– Tökéletesen.

Doctor Grisák el volt ragadtatva e nő bölcsessége által; hisz ebben egy
doctor juris utriusque veszett el! No de a mit a természet mostoha
intézkedése megtagadott tőle, azt helyre lehet hozni az által, ha doctor
jurisné lesz belőle; soha jobban összeillő kedélyek egymással nem
találkozhattak.

– Kedves nagysád; én egészen helyesnek találom aggodalmait; szerencsére
törvényeink az itt emlitett esetre nézve igen üdvös jogorvoslatokat
reserváltak. Legelső teendője nagysádnak következő ediotalis idézést
köröztetni hirlapok utján, persze hivatalosan: „Garanvölgyi Aladár,
kinek tartózkodási helye nem tudatik; ezennel felszólittatik a házassági
szerződések értelmében keletkezett kötelezettségeinek teljesitése végett
alólirt helyen megjelenni, mit ha egy év egy nap alatt megtenni
elmulasztana, minden az idézett kötvényekből származó kötelezettségek in
comtumaciam semmiseknek és felbontottaknak nyilatkoztatnak.“

– Lehető volna ez?

– Oh van rá több eset. Hasonló uton házasságok is bontattak már fel.

– De hiszen mi tudjuk, hol van Garanvölgyi Aladár.

– Nem tartozunk tudni. A domicilium kérdése nem a beperlő dolga. Hogy a
megidéztetés helyére meg nem jelenhet egy év és nap alatt, az az ő
hibája; mi nem tartozunk felőle értesülve lenni s a törvény előtt az nem
kifogás. És akkor egy év mulva, hogy minden további alkalmatlan
kötelezettséget elháritson nagysád magáról; leghelyesebbnek ajánlanám a
rögtöni férjhez-menetelt, igy nagysád egészen biztositva volna.

Corinna szeme közé akart nézni e szóra a doctor jurisnak: de nem
tehette, mert hisz az szemüveget hord; hölgyeknek nagyon alkalmatlan gát
ez a szemüveg; nem olvashatnak a férfi szemében, a helyett saját
miniatur arczképeiket látva meg az üveg tükrében.

No de a dolgot megérteni nem is igen mély vizsgálódás kellett. A doctor
ur a megirt receptet mindjárt maga is kész volna bevenni. Majd
meglássuk.

– Ezt mégis nem szeretném. Szólt Pajtayné, huzódozva a bölcs ajánlattól.
Bizonyos tekinteteket kimélni tartozom.

– Bocsánat tisztelt nagysád; én sokkal jobban kimélve látom Aladár urat
az én ajánlatom által. Ez esetben neki csak egy évig kellene azon
gondoskodásban részesülnie, hogy mostani tartózkodása helyét el ne
hagyhassa; egy év mulva, ha egyéb akadálya nincs kiszabadulásának,
nagysád érdeke nem álland utjában, mig igy kénytelenek vagyunk őt
szomoru sorsában továbbra is megerősiteni.

– Nem őt értettem, kérem. Saját magamat. Igaz, hogy ez rá nézve kisebb
baj volna, de nagyobb lenne én reám. Önnek nincs fogalma arról a
türelmetlenségről, a mivel az embernek itt minálunk minden tettét
birálgatják. Minden magán ügyből politikai kérdést csinálnak. Ha egy
kivándorolt honvéd menyasszonya máshoz megy nőül: kigyót békát kiáltanak
fejére; ha valaki pénzét nem hagyja egy bujdosónál ott veszni, azt
mindjárt hazaárulásnak mondanák. Ha rólam valami nyilvános fellépés
elárulna e kérdésben valamit, a legvakmerőbb rágalmaknak tenném ki
magamat. Aztán tudja kegyed, az ember a jó hirét szereti.

– Azonban végtére is – nagysád nincs ehez a koronaországhoz kötve.

– Arról magam is töprengtem már; de még nem határozhattam el magamat.
Hagyjuk ezt későbbre. Most egyelőre maradjunk annál, a mire kértem.
Estére el fog ön jönni theára hozzám?

Ez azt jelenté, hogy most ebédre nem marasztaltatik.

– Igen sok dolgom van; magyarázá az özvegy. Leveleket kell irnom
mindenfelé.

– Nagysádnak oly nagy correspodentiája van; hogy már azért magáért
megérdemelné férjhez menni.

– Csak nem képzeli ön, hogy férjemmel iratnám leveleimet.

– Nem; hanem a levélirások elmaradnának.

– Óh ne képzeljen ön szerelmes leveleket. A kit én szeretni akarok,
annak azt nem adom irásban.

Grisák ur ezt nagyon okos szónak találta; mely eléggé indokolva van, ha
az embernek már egyszer az irásban adott szerelmi kötelezettség annyi
fejfájást okozott. Mig aztán a lépcsőkön lement, végig futott azon
levelek lajstromán, miket ő hozzá küldözött a szép özvegy s ugy találta,
hogy csakugyan nincs azokban semmi szerelmi nyilatkozat. Már pedig, ha
valaki, hát ő…

Alig huzá be maga után az ajtót doctor Grisák, midőn Corinna ismét
iró-asztalához ült, s egy finom illatos lilaszin lapocskára, csipke
nyomatu szegélylyel, irni kezde:

„Kedves barátom!“

A többi titkos jegyekben van irva.

A levél boritékára ez jön: Straff Péter urnak: Kápolnán, poste restante.

Straff Péter ur, és „kedves barátom.“ Szép constellatio!

Doctor Grisák bureaujába visszasietve, egy látogató jegyet talált
asztalán, melyen Ankerschmidt lovag nevét olvasá, nehány plajbász
vakaritással, melyből az sült ki, hogy a lovag ur délutáni öt órakor el
akar jönni.

– Aha! A yorkshireiek végett! Még most is azt képzeli, hogy itt ezen a
világon ügyvédnek, birónak semmi egyéb dolga nincs, mint ha valami
jámbor farmernek elveszett a lábas jószága, azután szaladgálni. No ez
járhat, még itthon talál.

Hanem a sors ezuttal megbüntette gonosz akaratu szándokáért, mert a mint
a vendéglőbe benyitott, a hol az elegans világ szokott dinirozni; hát
épen annál az asztalnál, a hol ülni szokott, találta letelepedve
Ankerschmidtet. Az már akkor a dessertnél volt.

– Épen méltóságodat kerestem! szóla doctor Grisák, helyet foglalva a
lovag ur mellett.

– Bravo: hát akkor nem is kell önhöz fáradnom.

– Óh kérem, de legyen szerencsém. Itt nem végezhetünk ügyleti dolgokat.

– Nem igen sokat kell magyaráznom rajta, a miért önhöz jöttem.

– Értem. Tudom. A yorkshireiek.

– Ördög, menykő! Ne hozza ön a yorkshirei historiát elő! kiálta
haragosan Ankerschmidt; s jó szerencse, hogy indulatát leöntheté egy
pohár ruszti máslással. Az is bolond volt, a ki elkezdte az ilyen
tréfát. No de vége. Erről egy szót se többet. Másban járok. Egy
folyamodásra van szükségem. Valami szépre.

– Készen vagyok.

– Mikor nyugdijaztattam magamat, azt mondták odafenn: bizonyos lehet ön
a felől, hogy akármikor kérni fog valamit, kérelme azonnal teljesittetni
fog. No hát most fel akarom használni ezt az igéretet. Arra kell egy
folyamodás. Irásban. Mert szóval majd elmondom én azt magam.

– Értem. Szólt bizalmas suttogással hajolva közelebb Ankerschmidthez a
doctor. Talán valami rendjel ügye?

– A mennykőt! Most is annyi van, hogy nem tudom hol viselni. Aztán kinek
mutassam? A parasztjaimnak otthon? Mást akarok én. Valami fogolynak
akarok kegyelmet eszközölni.

– Ah, ez igen szép, ez igen nemes. Tán financialis botlásért van
elitélve.

– Nem. Politikai vétség miatt.

– Ah! Bizonyosan az aula tagja?

– Nem. Magyar katonaember.

– Tán egy hajdani tisztársa nagyméltóságodnak.

– Épen nem az. Nem ismerem. De felakarom használni minden befolyásomat
érte. A neve Garanvölgyi Aladár. Annak a Garanvölgyi Ádámnak az öcscse,
tudja? Nos, mi a patvar lelte önt?

– Semmi, semmi. Egy halszálka akadt a torkomon.

– Halszálka? Menykőt. A borjucotletteből. No ilyen rajtam sem történt
még, pedig hat esztendeig éltem a menázson!

Doctor Grisák csunya kelepczébe került; két cliens közé, a kik közül az
egyik igen jó jövedelem, a másik pedig igen jó kilátás.

– Szabad megtudnom méltóságodtól, mi oka van az érintett urat
pártfogolni?

– Az nem tartozik a dologra. Azt nem is szükség hiresztelni, hogy én
ebben lépéseket teszek, miután a mint vége van a dolognak, elfeledjük.
Én Garanvölgyi Aladár urat nem ismerem most, nem fogom ismerni azután.
Ezt tessék az én részemről ugy venni, mint magánmulatságot. Nem is
akarok én semmiféle szinpadi szerepet játszani, hogy én nékem tapsoljon
a galleria valami nagylelküségért, vagy tudja patvar miért? Csak a tényt
akarom elérni: minden további vonatkozás nélkül. Akarom, hogy
Garanvölgyi Aladár otthon legyen, aztán semmi közöm hozzá. Ha
találkozunk az utczán, jó napot kivánunk s odábbmegyünk. Azért nem is az
a tervem, hogy magam folyamodjam kiszabaditásáért, hanem valaki más; én
majd azután csak a harmadik személy folyamodásának akarok sikert
szerezni azzal a befolyásommal, a mi illető helyeken számomra fenn van
tartva.

– Ugy? értem. Az öreg Garanvölgyi lesz a folyamodó?

– Az öreg Garanvölgyi? Ah, barátom, akkor ön nem ismeri az öreget. Az
nem folyamodik semmiért.

– Ugy tudom, hogy nagyon szerette unakaöcscsét.

– Szerette, de azért nem folyamodik érte.

– Sőt lényeges szüksége is van rá, mert ő maga, sok hóbortja mellett,
egészen tönkre juttatja nagy gazdaságát, a mit a jól képzett fiatal
ember igen jó karban tartott.

– Az mind meglehet. Hanem azért az öreg szomszédnak hamarább nyakába
szakad a háza, hamarább lerágják a lábáról az egerek a csizmát, mint ő
egy folyamodásnak aláirja a nevét. Ezt én jobban tudom. Valakinek másnak
kell föllépni. Más közelálló rokonnak.

Doctor Grisák kiváncsian kezde egy fogpiszkálóval müködni; vajjon ki
lehet az?

– Nos; nem találja ön el, hogy kinek kell folyamodnia?

Doctor Grisák rázta a fejét; ő ki nem találja.

– No hát ne találja ki. Hanem hát csak készitsen el egy szép
folyamodást; de szép legyen; ne valami száraz stylus, mintha
privilegiumot kérne valaki ujon feltalált csizmakenőcsre; hanem illő,
méltóságteljes; majd én azután gondoskodom, hogy az illetővel, a kinek
folyamodnia kell, aláirassam; azután majd én magam felviszem azt Bécsbe.
Azért csak siessen ön azzal a kompóttal, nem szükség minden szem
cseresnyéről külön lerágni a magot. Mikor én olyan idős voltam, mint ön;
minden cseresnyét magostól ettem meg. Tehát csak iparkodjék, én megvárom
s együtt elmegyünk az ön szállására. Ön maga megirja a folyamodványt,
ezt a segédek kezébe sem szabad juttatni; én zsebembe teszem s aztán
megyünk együtt az aláirást megszerezni.

Doctor Grisák jobban megfőtt e szavak alatt, mint a rostbeaf, a mit
elköltött. Ez szép lesz. Az ő saját kézirása menjen fel, mint
folyamodás; a lovag által pártfogolva; holott Pajtayné épen ellenkező
megbizással terhelé meg! Hogy ő maga irjon szivreható esedezést annak az
embernek a szabadsága érdekében, a ki épen azt akarja nőül venni, a kit
ő is áhit.

De nem lehetett Ankerschmidtől szabadulni; csak meg kellett inni a
fekete kávét szaporán s igyekezni vele haza a szállásra, ott leülni s
addig föl nem kelni, a mig a kivánt okmány szerkesztve nincsen.

A doctor urnak az a ravasz ötlete volt, hogy majd ő olyan sok
ákombákomot fog ebben a folyamodásban csinálni; annyi törlést,
beleigazitani, miszerint szükséges letisztáztatni. De csalódott. A mint
a lovag végig olvasta a fogalmazást, szépen összehajtotta és a zsebébe
tette.

– Kérem alássan! majd egyik irnokommal letisztáztatom.

– Nem szükséges. Jó ez igy.

– Csak nem gondolja méltóságod igy brouillonban beadhatni.

– Nem bizony. Hanem magának a folyamodónak kell ezt saját kezüleg leirni
szórul szóra.

– De az nem fog elmenni rajta.

– Én eltudok rajta menni s lediktálom neki magam.

Ezt már nem lehetett megmenteni. A lovag ur kezébe fogta, s azt többé
tőle semmi rohammal visszafoglalni nem lehet.

Már most legsürgetősebb feladat e váratlan fordulatról Corinnát
értesiteni. A veszély sürgetős; ezt valahogy paralyzálni kell.

Szerencsére a tábornok végezve az ügyet, nem akar tovább időzni, hanem
rögtön veszi kalapját s indul dolga után. Doctor Grisák maga is sietős
utban van. Neki természetesen Pajtaynét kell minél elébb felkeresni. Az
ugyan csak theára várja őt, de ily rendkivüli esetben nem várhatja az
ember az audientia rendes óráit, midőn minden percz rohanó veszély.

A kapu alatt doctor Grisák sürgős indulnivágygyal vesz bucsut
Ankerschmidtől, s miután kölcsönösen kezet szoritottak, s egymásnak jó
éjszakát, sok szerencsét kivántak és egymást biztositák a felől, hogy
milyen nagy szerencse volt rájok nézve e találkozás; akkor – ugy
tapasztalák, hogy mind a ketten egy felé akarnak menni.

– No ez derék, tehát ismét egy uton megyünk.

A Kristóftéren ismét bucsut vettek egymástól, ismét kezet szoritottak.

– Sok szerencsét.

– Isten önnel.

– Merre tetszik tartani?

– Én a váczi-utczának.

– No én is arra megyek.

S a másodszori bucsuzás után is megint csak egy uton haladtak. Nagyon
nevettek ők ezen.

Végre aztán egy két emeletes ház kapuja előtt véglegesen megállt
Ankerschmidt.

– De már itt csakugyan bucsut kell vennünk. No kedves doctor, a
viszontlátásig.

– Igen örülök, szólt a doctor. S azzal mind a ketten majd odaszorultak a
kapuhoz, a hogy egyszerre akartak belépni rajta.

– Mi az ördög? Hát ön is ide tart?

– Hát nagyságod is ide törekszik? No ez rendes.

– S mi olyan szépen elbucsuztunk már háromszor egyhuzomban.

– Pedig nem is vagyunk egymásnak adósok.

– Micsoda ismerője lakik itt önnek?

– Nekem? – szólt doctor Grisák tétovázva. Én ő nagyságához, Pajtayné
asszonysághoz megyek bizonyos ügyekben.

– Bravó! Ez derék. Hisz én is oda megyek, ön legalább már tudja, merre
nyilik az ajtó, bevezethet; én csak a ház számát tudtam. ’Sz én is épen
ide indultam. No ez derék véletlen.

Azzal megfogta a lovag a doctor karját s tolta őt nagy nyájasan maga
előtt; az pedig szerette volna őt lehajitani a lépcsőn, ha meg nem lett
volna győződve a felől, hogy a lovag hamarább le fogná őt hajitani, ha a
„jus fortioris“-ra kezdenének apellálni.

Doctor Grisák egy csinyt tett kis diák szivdobogásával engedé magát
Ankerschmidt által kisértetni, mint a kinek valami gonosz sejtelem azt
sugja, ha a praeceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró pej!

Ankerschmidt pedig szivesen látandott vendég lehete Pajtaynénál, a
legelső adásvevési viszony óta; mindig is nagyon magasztalólag szokott
emlékezni a hadastyán szeretetreméltó tulajdonairól.

Igen is: „szeretetre“-méltó tulajdonairól. Mert ne is hizelegjetek
magatoknak azzal ifju felbodoritott haju polgártársak, mintha az
asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki; s minket ősz,
szürke, félig és egészen kopasz „meglett“ ifjakat észre sem vennének.

Valóban igen szivesen is fogadák a lovagot. A háziasszony csupa figyelem
volt iránta. Őt tünteté ki legjobban vendégei között; tőle kérdezte meg,
hogy mit zongorázzon? mellé ült a theázás alatt, s engedte a társaság
egyéb alkatrészeit, ott a hol nekik tetszett, csoportosulni. Pedig jelen
voltak az előtánczos, a gazdász, a költő s egyéb imádók is, azok Corinna
nőismerőit mulattatták, ki itt, ki amott telepedve le, mig Corinna maga
a lovagot tartá legérdemesebbnek apró udvariasságok alkalmazására, a
miben őt életrevaló tisztelői nem is akadályozták.

Csak Doctor Grisák iparkodott untalan ugy ejteni a dolgot, hogy
„harmadik lehessen a szövetségben“, mindenféle apropos-kkal au courant
tartva magát a két cliens párbeszédének folyama körül.

Fölösleges aggodalom volt. Csupán csak szépségeket mondogattak
egymásnak, a hogy szokás a világban.

Később aztán gyérülni kezdett a társaság. Igen dicséretes bevett szokás
szerint, minden oltározó ugy osont el, hogy azt senki se tudja; nem mint
falusi estélyeken, hogy elébb felveszi a bundát, meg a botosokat s
azután sorban bucsuzik a háziaktól, meg az ottmaradó vendégektől. Itt
legfeljebb az inas tudja meg, hogy eltávozott valaki, midőn a felöltönyt
felsegiti rá. Doctor Grisák is nézegette már egy párszor az óráját,
ide-s-tova éjfél lesz; mindenki takarodik már, csak Ankerschmidt nem
akar még mozdulni az elfoglalt positióból, s már a hetedik csésze theát
iszsza; még megtalálja ütni a guta!

Most végre egy pár női vendég közbejötte háboritja meg a társalgást, kik
mulattatóik elosontával szinte felkerekednek s kocsijaikat előrendelik.
Már ezek bucsuznak a házi asszonytól. Az kikiséri őket. A lovag
állhatatosan ülve marad, mint az ezeregy éjszakai kőlábu herczeg.

– Ugyan késő már az idő – szól doctor Grisák, kényelmetlenül feszengve.

– Az ám: – helyesli Ankerschmidt, önnek korán kell felkelni, mért nem
megy haza?

– Megvárom önt, hogy együtt menjünk! Én kocsit rendeltem ide.

– Fölösleges volt. Egyébiránt várjon meg, hanem akkor még töltsön
magának egy csészével; mert ráér.

Üm. Ennek ugyan megtetszett itt.

A lovag hozzáfogott, hogy rhumot égessen czukorral a theás kanalában.

Corinna visszajött s ujra letelepedett mellé; doctor Grisák oldalvást
ült le, nagy kedvetlenül könyökölve egy kis etagérere.

– Nagysád vendégei már elmentek mind? kérdé Ankerschmidt.

– Oh az nem tesz semmit, sietett őt megnyugtatni Corinna.

– Sőt nagyon szeretem, hogy valahára egyedül szólhatok nagysáddal.

Corinna kétkedő szemmel inte doctor Grisák felé.

– Oh, a doctor ur előtt lehet szólanom, szólt Ankerschmidt, lassudan
csepegtetve az égő rhumot kanalábol a theába. Ő be van avatva.

Mi lehet ez? kérdezé magában Corinna, mig doctor Grisák kényelmetlenül
feszengett helyében.

– Nagysád, mint tudom, menyasszony; szólt Ankerschmidt, nyájas
bonhomiával tekintve Corinnára.

– Óh nem, óh nem; szólt ez fülig elpirulni akarva.

– De én ugy vagyok értesülve.

– Óh kérem, én nekem semmi szándékom férjhez menni.

Igy védik magukat azok, a kik azt akarják, hogy megczáfoltassanak.

– Tudom, tudom. Egy kellemetlen körülmény. Nagysád mindenkit
visszautasit és ennek senki sem találja ki az okát. Én már tudom azt. Ne
tessék zavarba jönni. Kegyed jegyese fogva van. Én tudom jól. Még pedig
oly hosszu időre, hogy mikor ismét maga előtt fogja látni, már akkor egy
elmaradt ifjuság alkonyán nyujthatják egymásnak kezeiket. És nagysád
titkolja bánatát s azt mondja, nem megy nőül soha. Én ezt
nagyrabecsülöm. Én meglehet, hogy ellenség voltam, a mig verekedtünk; de
minek üldözném azt, a ki már nem is védi magát? Én azt mondom, hogy
nagysádnak rövid időn boldognak kell lenni, még pedig az által, a kit
oly messze elveszettnek gondol.

Corinna meglepetve nézett Grisákra, ki minden lehetőt elkövetett, hogy
inggallérát oly magasra felhúzza, hogy egészen elrejthese magát mögötte.

– Kereken kimondva, – szólt Ankerschmidt lovag, – én intézkedni akarok,
hogy egy megkegyelmezési folyamodvány a legjobb helyre legjobban ajánlva
eljusson s kezeskedem a sikerért, hogy két hónap mulva Garanvölgyi
Aladár itt lesz nagysád lábainál.

Doctor Grisák szükségesnek találta e szavaknál egy pohár vizet
okvetlenül meginni.

Corinna zavartan és közönyösen hebegé: „nem értem.“

– Oh pedig ez nagyon egyszerű.

Ankerschmidt zsebébe nyúlt s doctor Grisák kétségbeesésére a sokszor
emlitett fogalmazást vonta elő.

A doctor érzé, hogy el van veszve.

– Ez egy igen szép folyamodás, melyet nagysád tulajdon szép
kezecskéjével fog letisztázni. Kell, hogy lássék rajta a szerető kéz
reszketése. Ha egy pár betü kimarad is belőle, annál jobb; arról fog
látszani az érzelem valódisága. Ezt nagysád aláirja s azután együtt
felmegyünk Bécsbe. Én személyesen elkisérem mindenüvé, a hol megjelennie
kell; s biztositom felőle, hogy ha valami, ugy ez a kérvény, nem fog
tagadó válaszszal visszajönni.

Doctor Grisák ugy érzé, hogy két éles nyil ahoz a fauteuilhöz szegezi, a
melyben összeroskadva ül; e két éles nyil Corinna két szeme.

Megismerte a fogalmazáson a doctor irását.

Vége neki!

Corinna ereiben forrt a méreg. Ez az együgyü vén ember a helyett, hogy
kapna az alkalmon, a midőn egy szép szalmaözvegyet, egy „res nullius“-t
lát maga előtt, micsoda zavart akar előidézni; s még azt kivánja, hogy
ezt, mint nagylelküséget irják fel az árjegyzékébe.

De az a másik! Az a törvényes ember. A ki mindent jól tud. Nem tudta
lebeszélni e balga szándékról a hadastyánt? még ő fogalmazta számára ezt
a fatális kérvényt.

És ezt ő sajátkezüleg irja le!

És ő maga járjon utána annak, a minek bekövetkezésétől retteg.

Óh ezek a férfiak érdemesek volnának mind arra, hogy egytül egyig mind
be legyenek zárva föld alatti börtönökbe; a hol halálra epedjenek egy
óhajtott asszonyi hang hallhatásaért.

A lovag csak kavargatta csészéjében az égetett czukrot. Egészen meg volt
elégedve a theater couppal, s semmit sem várt kevesebbet, mint hogy a
szép özvegy sirva fog vállára borulni s kezét megcsókolni törekszik, a
mit ő telhetőleg meg fog akadályozni.

Corinnának most hirtelen egy státus csiny ötlött eszébe, jellemző arra
nézve, mennyi erő s mennyi gyöngeség tud párosulni egy asszonyi szivben.

A kérvényt összehajtá s visszatette a lovag elé.

És azzal hideg hangon, de tört lélekzettel monda neki:

– Uram; mielőtt önt ismertem volna, kész leendtem e lépést megtenni; de
„most, a ki önnek ellensége, az nekem is ellenségem.“

Ez vallomás in optima forma! Nem akarom régi vőlegényemet kiszabaditani,
hogy „önnek“ utjában ne legyen!

És ez egyuttal aztán kosár is doctor Grisáknak.

Ankerschmidt összeszoritá ajkait, nagyot nézett azok alul a sürü
szemöldök alul Corinnára: azzal csendesen visszadugta mellékzsebébe az
iratot, s begombolá kabátját.

– Késő az idő; doctor ur. Mehetünk.

– Nem iszsza meg theáját? szólt marasztó hangon Corinna.

– Köszönöm. „Elég volt.“

Minden elég volt már a lovagnak.

Egy hideg főhajtás után bucsut vett és eltávozott. Doctor Grisák
leforrázva ment a sarkában.

Ott nem maradt volna ezuttal egy másodperczig egy miniszteri tárczáért.

Elébb végig kell otthon gondolni, hogy micsoda paragrafusokkal
védelmezze magát Corinna megtámadásai ellen? hogy kerüljön feljűl
Incattusból Aktorrá? most pedig csak az a feladat, hogy retirálhasson el
szerencsésen a hadastyán fedezete alatt.

Ankerschmidt egy szót sem szólt a lépcsők aljáig. Ott, a mig megáltak,
doctor Grisák bérkocsijának előjártára várakozva; rátevé kezét a doctor
vállára.

– Hallja doctor ur. Látta ön már, mikor egy kutyának hat kölyke van,
aztán csak egyet akarnak belőle megtartani, a melyik legkövérebb; a
többit pedig elássák elevenen?

A doctor bámultan néze rá e kérdés után; mit akar vele?

– No hát azt mondom önnek, hogy olyan elevenen elásott fölösleges kis
kutyának lenni sokkal kegyelmesebb fátum, mint lenni azon asszonyság
vőlegényének. Jójczakát doctorkám.

Azzal ott hagyta őt kocsijába szállni, ő maga gyalog ballagott haza. Ő
nem félt gyalog járni egyedül a barbárok fővárosában.



TARTALOM.

  I.  Régi ember, uj idő  3
  II.  A szerencsétlenség mint iparüzlet  26
  III.  A vén katona és családja  46
  IV.  A kik egymást megakarják enni  74
  V.  Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz  91
  VI.  A szép szellem  124

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


4 |in judice„ |in judice“

5 |„szűzdohányt |„szűzdohányt“

13 |á salláriumát |a salláriumát

16 |Ankerschmid Ritter |Ankerschmidt Ritter

18 |Bocsánatok kérek |Bocsánatot kérek

20 |Itt töltöm |– Itt töltöm

20 |„Ez egy |– Ez egy

28 |esküdni. |esküdni.“

28 |őszinte, nyilt, szivü |őszinte, nyilt szivü

29 |annál gyakrabbank |annál gyakrabban

31 |Adám ur fejét |Ádám ur fejét

32 |füzfa poé-ézis |füzfa poézis

36 |mit be-beszél |mit beszél

43 |kiálta elkeresülten |kiálta elkeserülten

44 |miért Kampos ur |miért Kampós ur

45 |Kampos uram |Kampós uram

45 |Milyen mélsággal |Milyen méltósággal

45 |köznapi haszálatra |köznapi használatra

47 |czukorczirokja; gyögyörü |czukorczirokja; gyönyörü

57 |is benézegett |is benézegetett

58 |Nem szokára |Nem sokára

66 |visznek Francziországba |visznek Francziaországba

69 |„Tiszteli |– Tiszteli

71 |hol peczétes |hol pecsétes

72 |őt kényszeriténi |őt kényszeriteni

72 |hogy és |hogy én

79 |szólt Garanvögyi |szólt Garanvölgyi

81 |Katonaságnal tanultam |Katonaságnál tanultam

90 |bocsátja el, hogv |bocsátja el, hogy

98 |semmmije sem |semmije sem

105 |lakta földől |lakta földtől

121 |csak az szeretném |csak azt szeretném

125 |a gyapju? |a gyapju?“

126 |a a szalmaszin |a szalmaszin

128 |mert No 3 |mert Nro 3

132 |érzi máré |érzi már

141 |haszálni minden |használni minden]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az uj földesur (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.