Title: Az uj földesur (2. kötet)
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az uj földesur (2. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



AZ

UJ FÖLDESUR.

REGÉNY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

II. KÖTET.

(A forditás jogát szerző fenntartja magának).

PEST.

EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.

1862.

Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.



VII. Az a másik.

Ankerschmidt fényes uj kastélya, mely renaissance-stylben[1] épült, az
utfelől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába
Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak a midőn az ember
a házat megkerülte, tünt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenye fáktól
környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna
magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szivességgel
volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái
az ablakok közeit egész a tetőig befutották, mig tőszáraik olyan
bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.

A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az
Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kavicscsal a tér, ez már
Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt korlátokkal is elkülöniteté az
idegen tért nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek.

Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, a
mekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták.

Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott
oda jönni Kampós uram, egy csomó kulcscsal; felnyitogatta az ajtókat,
kiszellőztette a szobákat, odabenn tett vett, ki tudja mit? félórai
motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.

Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna
Straffnak, a kit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.

Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongora-tanitói
hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és
a lengyel menekültet; a minek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.

Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, a mint megsejté Kampós uram
közeledtét, utána osont, s mig az maga után bezárta a ház ajtaját, addig
ő egy orgonabokor árnyában elbujva, rálesett azon szoba ablakán át, a
melybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.

Kampós ur a szobába lépve, elébb körülnézett, hogy jól be vannak e vonva
az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak
ónkarikája ki van esve, s azon keresztül egy benyuló szalmaszálacskával
valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyiláson át megláthassa, a
bennlevő mit csinál?

Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, a mi igen alkalmas arra, hogy
tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester
japonicája.

Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében.
Honnan vette elő? azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke
ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.

Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből s azzal a
szekrénykét felnyitotta. – Kár, hogy ugy állt vele, miszerint a
szekrényke felnyilt teteje egészen eltakarta azt, a mi benne lehet.

Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig
nézeget a szekrénybe, mindaddig, a mig szemei meg nem telnek valami
nedüvel, akkor kezével megtörli két szemét; s azután ökölre szoritva
markát, csunya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.

Hát aztán mit csinál tovább?

Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből s azokat a szekrényke fiókjába
elhelyezi.

Igen gyanús manipulatio! Azután gyertyát gyújt; spanyolviaszkot keres
elő, lehúzza ujjáról pecsétnyomó gyürűjét, s a ládikót lepecsételi.

Legfőbb mértékben gyanus működés!

Akkor ismét felveszi a ládát, egyet kerül fordul; s végre elhagyja a
szobát. Letette-e a szekrénykét valahová, vagy elvitte-e magával? azt a
bünrészes csurapé miatt nem lehete kivenni. Annyi bizonyos, hogy a mint
a házat ismét elhagyta, nem látszott, hogy vinne magával valamit.

A corpus delicti tehát okvetlenül itt „loco“ maradt.

Ez nagybecsü fogás lesz több oldalra. Ilyen felfedezésekért sokat
adhatnak a „committens“-ek.

Levél iratik rögtön Bräuhäusel urnak; extrapostának adatik; sietség
ajánltatik.

A sietség ellen nem is lehet panasz.

Éjfél után két órakor a legnagyobb csendben megérkezik Bräuhäusel ur,
titkárja, irnoka, biztosa és megfelelő fegyveres assistentia
kiséretében, melynek egy része, miután az ócska kastély kijárásaihoz
állomásoztaték, más része magával a hivatalos személyzettel a főczinkos,
Kampós, kézrekeritésére indul.

Sikerült őt megelőzni a netaláni menekülésben. Egészen öltözve volt már
s az istállók felé menni készült.

– Megállj! Riadt rá Bräuhäusel; hová?

– Az istállóba. Felelt Kampós uram ártatlanul.

– Mit keres ön ott késő éjjel?

– Gazdatiszt vagyok. Oculus domini saginat boves; ezt tetszik tudni;
most pedig nincs már éjjel, mert reggel van.

– Micsoda reggel? Éjfélután három óra.

– Hát hiszen ez a reggel. Parasztembernek ez a bureaubamenés órája.

– Semmi élczeskedés. Ön jön velünk. Hozza magával a puszta kastély
kulcsait. Mikucsek ur két legénynyel kisérni fogja.

Mikucsek ur sovány, vékony nyaku egyéniség volt, szük, tubákszin téli
kabát verte az inát, a miben nagyon fázott volna, ha egy nagy tarka
szőrkendő nem lett volna védelmére; igy is azonban alig tudta összefogni
a száját az éjjeli dértől.

– No csak jőjjön utánam amice; inte neki Kampós uram, kinek végtelen
kedve volt e perczben épen pipára gyujtani s tüzkővel kicsiholni hozzá;
hadd álljon addig a fagyon a sok nagyságos ur.

Mikucsek ur azonban sarkában volt mindenütt. Egy kézi lámpás segélyével
előkeresték a kulcscsomagot, azzal az egész convoy ment az ó kastély
felé: elől Bräuhäusel ur, középen Kampós uram a didergő Mikucsekkel,
körös körül fegyveres csendőrök.

A régi kastély elé érve, Kampós uram hivatalosan felszólittaték, hogy
haladéktalanul nyissa fel a zárt ajtókat.

Kampós uram engedelmeskedett a hatósági rendeletnek.

– Két legény az ajtónál marad! és senkit se ki, se be nem ereszt!
hangzék Bräuhäusel ur parancsszava. Előre, ön azokkal a kulcsokkal.

Kampós uramnak nem mondta senki, hogy mit keresnek? ő pedig nem
kérdezte, hogy mit akarnak megtalálni?

Azzal aztán megindult a rendszeres kutatás.

Első rendben jött a szobák padlója, azt falmentében szálankint nagy
műértelemmel fölbontogatták, s vizsgálatot tartának rejtekeik fölött.
Titkos menetü egér- és patkánylyukak labyrintjai jöttek lámpavilág elé,
miknek felriasztott lakói szétfutottak a motozók lábai alatt s nem
álltak helyt a kérdőrevonatásnak; ott tünt ki a szögletben a világtól
megvált özvegy prücsök tanyája is, meghordva rágott szalmával, s a
százlábu titkos tenyész verme, és a pinczeáska agglomerativ telepei; de
azokon kivül semmi titokszerü sem fedeztetett föl.

Ezután került a sor a kemenczékre.

Itt már elemében volt Mikucsek ur; neki is vetkőzött. Mint nagy
practikus talentum, jól tudá, hogy a kemenczék, kályhák, kandallók
üregei nagyon alkalmasak titkos rejtekhelyek képzésére. Azok tehát
egyenkint szétszedettek; darabjaik megvizsgáltattak, egy pár urna-alaku
diszitmény, melybe szük volt a bejárás, oldalán be is lyukasztatott. Nem
volt bennük semmi; az az, hogy nagyon is sok korom volt; a mitől
Mikucsek ur rövid időn olyan lett, mint egy czéhbeli kéményseprő.

Sokkal tisztább munka volt már a folyosók márvány koczkáinak felszedése;
az csákányal mehetett végbe s nem piszkolta össze az embernek a kezét.

Ott sem találtatott semmi. Az albiztos ur kénytelen volt kalamárisa
tetejét ismét felsrófolni s aprotocollumot oldalzsebébe dugni minden
feljegyezhető adat nélkül; mig Bräuhäusel ur személyesen világitott oda
a kézilámpával, nehogy valami csempészet mehessen végbe.

Innen lemenének a pinczébe. Nehány üres hordó állt még ott korhadt ászok
gerendáin, azoknak fenekei felnyittattak, s belsejük hivatalosan igen
dohosnak és azonkivül egészen üresnek találtatott.

Hanem Mikucsek ur praktikus ember. Pinczéket nem igy szokás motozni.
Parancsára egy üres hordót oda fenn megtöltöttek vizzel; azután
lehengergették, s akkor fenekét beütve felforditották, hogy a viz
egyszerre szétömöljön. Ez azért történik, hogyha valahol el van ásva
valami a pinczében, a viz ott gyorsan összefut s a taposott földről a
porhanyóbb felé siet s igy a rejtekhelyet elárulja.

A vizsgáló bizottmány ezalatt az ászokra állt fel, nehogy az özönviz
bemenjen a lábtyűje torkán.

Kampós uram, két legény közé fogva, csak nézte mosolyogva ezt a
furfangos műtételt.

Ime azonban egyszerre elkezdett a viz épen azon a helyen, a hol Kampós
uram állt az ászok gerendán, gyorsan összefutni s egy nyilván besüppedő
mélyedésbe sebesen eliszamodni.

– Ott van! megvan! Kiáltának egyszerre hárman, s Mikucsek ur buzgalmában
akkorát lépett, hogy bokáig esett a tocsogóba. Félre innen! Ide az
ásókkal!

Az a „félre innen“ nyilván Kampós uramnak szólt, ki nagy mértékben
gyanussá tette magát az által, hogy épen a veszélyes hely fölé állt,
mintha testével akarta volna azt eltakarni.

– Ásókat ide! – Az ászok gerendákat félreháriták, s gyorsan ásni
kezdtek. Mikucsek ur a struflijait is legombolta, hogy jobban
hozzáférjen.

Valami csörrent!

Aha! Itt van valami. Kampós uram maga is kiváncsi volt megtudni, vajjon
mi lehet ott elásva?

– Csak csendesen, vigyázni kell. Ovatosan. Mikucsek ur kezével háritgatá
félre az iszapos göröngyöket a gödörből. Végre kezébe akadt valami;
kihuzta: mi volt az? Egy üres palaczk. Semmi sem volt benne. Tovább.
Azután megint egy üres palaczk. És azután még egy. És azután még vagy
tizenöt palaczk, mindenféle alaku, kisebb nagyobb, itczés, meszelyes,
kék üveg, zöld üveg, sárga üveg; tokaji, ménesi, pezsgő; de mind
egymással megegyező abban a tulajdonságban, hogy semmi tartalom bennök
nem találtatik.

A vizsgáló urak megakadva néztek egymásra. Mit jelent ez?

Kampós uram csak hallgatott. Nem kérdezték. És ő hallgatott. Pedig ő
mindjárt kitalálta, hogy volt egyszer a tekintetes urnak egy részeges
hajduja, a kit aztán el is kellett bocsátani; ennek a révén sok
palaczkokra elrakott bor elpusztult a pinczéből, miket Ádám ur csak
kedves vendégei számára tartogatott; bizonyosan ez a kópé volt az, a ki
a pinczemagányt arra használta fel, hogy büntette néma tanujeleit, a már
élettelen palaczkokat, azoknak gyilkos kiüritése után az ászok közé
elássa, De hát Kampós uramtól ezt nem kérdezte senki, s ő bizony ráért
elnézni, hogy ülnek neki a vizsgáló urak, s egy hordó-fenéken illő
buzgalommal beirják a protocollumba, miszerint egy nagyon gyanus
földalatti üregben találtatott egy rendkivül rejtélyes gyüjtemény,
tizenhét darab üres palaczkból, melynek összefüggése leend később
kiderülendő eseményekkel: a palaczkok hivatalosan lepecsételtetvén.

E közben megvirradt; világos levén, most már a padlást lehetett
vizsgálat alá venni. E helyen nagyon meggyült a baja Mikucsek urnak a
denevérekkel; a kik sehogy sem akarták az ő hivatalos küldetését
elismerni, minden zugból, repedésből a szemének repültek, s ha valami
rejtélyes odúba bedugta a kezét, megharapták az ujjait.

Pedig olyan szép hely volt ez az ősi padlás egy motozó bizottság
számára, keresztbe rakott gerendák, a mikre fel lehetett kapaszkodni,
szük léczkorlátok, a hova csak hason lehetett bebujni: omlatag tűzfalak,
miknek tátványai mind meg annyi kész rejtekhelyek összeesküvők és
vércsetojások számára, ócska butor-maradványok, miket összerágott a szu;
minden padlás-ablaknak külön házikója, a mit külön ki lehete kutatni;
azután ki lehetett bujni a szelelőn át a háztetőre, bele lehetett nézni
a kémények lyukaiba felülről, nincs-e ott a keresett tárgy? Sőt Mikucsek
urat annyira vitte az elismerésre méltó buzgalom, hogy egy helyütt
meglelve a kandalló kürtőjét, derekára kötött zsinegen lebocsátatá bele
magát, s ugy jött vissza onnan, telepókhálózott arczczal, mint egy
második Klimius Miklós; Kampós uramnak rettentő mulatságára.

Positiv eredményt a padlás sem nyujtott.

Innen a kamarákba tértek vissza. Itt egy festett deszkaláda vonta magára
a figyelmet, mely szinültig volt ócska papirossal. Lehetett az,
szerényen becsülve, három mázsa.

– Micsoda iratok ezek? Kérdé Bräuhäusel ur visszaborzadva, Kampóstól.

Kampós uramban volt annyi malitia, hogy vállat vonitson s azt felelje
„biz én nem tudom; tessék megvizsgálni.“

Átkozott feladat! De hátha épen itt van, a mit keresni kell?

Nagy fanyarodtan neki álltak a vizsgáló férfiak s elkezdék a fakó iratok
fülledt boglyáját széjjel szedni, egyik levelet a másik után
felbontogatni, megnézegetni; ha nem ez-e az, a mit meg kellett találni.
Dehogy volt az. Mind két-háromszáz esztendős dolgokról tudósitottak
azok, olyan emberek által alá irva, a kik régen porrá váltak, s olyan
tintával, a mi régen megveresült.

Ez már keserü munka volt.

Épen délre harangoztak, midőn ötvenedrészével elkészültek a rettenetes
talált kincsnek.

Bräuhäusel ur készen volt arra a grátiára, hogy ha Kampós uram
kérezkedni fog, hogy már ebédelni kellene menni: nagy nehezen megengedi
neki, hogy őrizet alatt haza mehet; s addig majd bezárják a szállást, s
ők is felmennek a kastélyba ebédelni; azonban a practicus férfiu egészen
meghiusitá e szándokát az által, hogy a mint a déli harangszót hallotta
csendülni, felült az ablak hidjára, kihuzott a bekecse zsebéből egy
zsiros papirosba csomagolt valamit; s azt kibontva, nyilván valóvá
tette, miszerint alkalmasint a tanyákra készülve, egy nagy darab
kenyérrel és sonkával látta el magát, melyet is az éhen szomjan kutató
társaság láttára nagy lelki nyugalommal fogyaszta el, csizmaszár mellől
előszólitott bicska segitségével.

Miután pedig az utolsó falatot is legyűré, Kampós uram nagy lelki
nyugalommal ismét visszabocsátá kését a csizmaszár mellé s azután egy
kis szalmás butykost vonva ki másik zsebéből, jót húzott belőle:
tenyereiről leverte a morzsákat, s szépen zsebbe dugta a kezeit s nézte
tovább, hogy vizsgálnak egyik paksamétát a másik után a nagyon tisztelt
urak.

E gonosz flegma kezdte kihozni türelméből Bräuhäusel urat. Ez nagyon is
természetes. Egy csoport éhező, dolgozó, turkáló ember közepett látni
egyet olyat, a ki csak néz és néz, és falatozik hozzá, a nélkül, hogy a
dolgozóktól azt kérdezné, hogy miben fáradnak? a kutatóktól azt, hogy
mit akarnak feltalálni? vagy valamelyiket megkinálná, hogy „nem tetszik
egy korty ebből a szilvapálinkából?“

– Fel kell forditani az egész ládát, ugy könnyebben megtalálhatjuk!
Rikácsola Bräuhäusel ur, méregtől veresen, jól látva, hogy igy
levelenkint nagyon soká lesznek készen, s nehány férfi mindjárt neki is
veté a vállát, hogy kiteremtse a földre az egész ócska levélhalmazt.

Kampós uram, a mint e veszedelmes vállalkozást meglátta, mindjárt tudta,
hogy mi lesz ennek a legközvetlenebb következése? s nagy hirtelen
felszedte a lábait, miket eddig kedélyesen himbálva lóggatott alá, az
ablak hidjára magához; mely elővigyázati rendszabálya hogy nem volt
indokolatlan, az a következő perczben mindjárt bebizonyult.

Ugyan is, a mint a roppant láda papirtartalma kiömlött a téglázatra,
abban a pillanatban egy legiója az ifjabb és idősb patkánynemzetségnek,
mely azt már évek óta elfoglalva tartá s magát benne egészen
etablirozta, e sürgős birtokháboritási tényre vijjogva riadt szét ősi
fekhelyéből, s vaktában iramodott holt és eleven tárgyaknak, nem
válogatva, hogy asztalláb-e vagy emberláb, butor-e vagy nadrág, a mire
felszalad? Lett iszonyu csata és tombolás; csizmasark, székláb, puskaagy
pufogott, recsegett, topogott, ember káromkodott, a künnlevő strázsák
azt hitték, haramiabanda tusáz a bennlevőkkel s rohantak segitségökre, a
mint aztán az ajtót nyitották, a patkányok vert serege iramodott a
támadt nyiláson kifelé, hátrahagyva halottait és sebesülteit s menekülve
mindenféle lyukakba odakünn.

A mi részünkről nem esett más kár, minthogy egy puskatussal Mikucsek
urnak ugy megtalálták ütni hátulról a balszemét, hogy mindjárt feldagadt
a képe: a zsebkendőjével mindjárt be is kellett kötni azt a szemét, s
már most csak egy szemmel folytathatta a vizsgáló motozást.

Kampós urnak olyan nagyon tetszett ez a mulatság, onnan a biztos
páholyból nézve, hogy most már ő biztatta a tisztelt urakat, hogy van ám
még itt egy irtóztató lomtár, a mihez még ő is csak elszánt
pillanatokban mert közeliteni, abban lehet még csak valami!

Bräuhäusel ur gyanus szemmel nézett az inditványozóra. Azt nem
gondolhatta, hogy a veszélyben forgó férfiunak ily komoly helyzetben
holmi tréfálkozási viszketeg csiklandja a bőrét. Sőt sokkal helyesebben
ugy fogta fel az ajánlatot, mint a nyomozó bizottmány figyelmének
félrevezetésére intézett kisérletet, melyet csak azért sem kell
elfogadni.

Bizonyosan közel vagyunk a rejtekhelyhez; azért akar bennünket másfelé
elutasitani, vigyázni kell, nagyon vigyázni.

A felturkált papirosok közt már látni való, hogy semmi gyanura méltó
nincsen.

– Topp! Megvan. Kiálta fel hirtelen Bräuhäusel, Mikucsek barátom vállára
ütve, mint kinek egyszerre villámlott keresztül agyán a felvilágositó
eszme. Menjünk vissza a legelső szobába. A kasznárt két legény kisérje.
Gyerünk a legelső szobába.

Azzal Bräuhäusel ur balkezét kabátja szárnya alá dugva hátul, jobbjába
pálczáját ragadva, maga legelől megostromolta ujból a felszedett padlóju
szobát.

Annak a közepén állt egy ódon iróasztal, melynek olyan furcsa ki s
behuzható tetője volt, mint a milyen egy chinai ablakernyő; apró
léczczel összecsatolva; mik a lezárás pillanatában egy domboru tetőt
képeznek, s ha feltolatnak, valami nyiláson bemennek az asztal
belsejébe.

Bräuhäusel ur maga körül gyüjtve személyzetét, diadallal állt meg az
asztal előtt, melyből minden fiók ki volt már szedve.

– Látja ön ezt az asztalt; szólt Mikucsek urhoz intézve szavait.

– Igen is, látom, szólt az, félszemével intve. A másikkal nem láthatta,
mert az be volt kötve.

– Ugy-e ezt már megvizsgáltuk?

– És nem találtunk benne semmit.

– Semmit?

– Épen semmit.

– Még gyanura való okot sem?

– Azt sem.

– Mikucsek, Mikucsek! Ön tapasztalt ember; de látni fogja, hogy a vén
róka még is tovább lát. Ide nézzen.

Mikucsek ur annyira subordinálta magát, hogy még a kendőt is felemelte
szeméről, hogy jobban lásson.

– Látja ön ezt a gömbölyü ernyő-födelet? Most ki van huzva.

– Igen is.

– Mostan pedig be van tolva.

– Az igaz,

– De hát hova lett most ez a födél?

Mikucsek ur megnézte az asztalt kivül, belül, alája bujt, ott sem látott
semmit.

– Eltünt valahol a deszkák között.

– Ugy-e hogy eltünt a deszkák között. E szerint ennek az asztalnak van
olyan rejteke, a hova a födél eltünhet. A hova a födél eltünhet, oda más
is eltünhet.

– Ez valóságos igaz! Kiálta fel Mikucsek ur, tiszteletteljes bámulással
főnöke leleményessége fölött.

– Ennek az asztalnak a hátulsó deszkáját fel kell feszitenünk. Monda
Bräuhäusel ur, minden szónál, mintegy taktusra, egyet ütve tenyerével az
asztalra.

Mikor már Kampós uram látta, hogy de most mindjárt szétszedik ám azt a
tisztességes ócska butort, nem állhatá tovább, hogy meg ne kérdje.

– Ugyan tisztelt uraságok nem mondhatnák meg, hogy mit akarnak itten
találni?

Bräuhäusel ur, látva, hogy áldozata már meg nem menekülhet, s kénytelen
megadni magát, megfogá annak bekecsén az egyik leffentyüt s igy horkanta
reá.

– Azt a bizonyos ébenfa ládikót, a mibe ön szokott leveleket rejtegetni.

– Hisz uraim, az itt áll az önök szemei előtt, csak hogy meg nem szólal.

A keresett szekrényke valóban ott hevert az asztal emelvényére téve, két
kötet ócska kutyabőrös corpus juris között; ott senki sem kereste.

Bräuhäusel urnak az orra szemlátomást megnyult e fölfedezésre. Ők
reggeli három óra óta délutáni háromig kutatnak égen földön valamit, a
mi nyiltan ki van téve az asztalra.

Hogy emberi tévedését álczázza, hirtelen rárivallt Kampósra.

– Mi van ebben a ládában?

– Tessék megnézni. Itt a kulcsa.

– Miért van e szekrényke lepecsételve? Kérdé szigoru szemölddel
Bräuhäusel ur.

– Azért, hogy valamit bele ne tegyenek, a mit nem én tettem oda.

– Mit tartalmaz e szekrény?

– Azért van uraságodnak a kezében, hogy nézze meg.

– Kinek a tulajdona? Miért van ide rejtve? Mi titka van e dugdosásnak.?

– Már megbocsásson tisztelt uraságod; ezek olyan kérdések, a mikre, ha
kell, akármely törvényszék előtt megfelelek; de most, és itt, ennyi
szájtátó embernek azt az orrára nem kötöm.

– Úgy? Nem akarja megmondani. Őrmester! Ez ember itt e percztől fogva
fogoly.

Kampós uram egy cseppet sem volt megrémülve: a mint a csendőraltiszt
odalépett mellé, Kampós, mint ki a szabályokat legjobban ismeri,
egyetlen fegyverét, a csizmaszárba dugott fehérvári bicsakot elővoná s
rendületlen nyugalommal és elszántsággal nyujtá át fogságra vetőjének:
„fogja ön.“

Az által, hogy bicskáját önkényt átszolgáltatá, elég biztosan fejezé ki,
hogy védelmezni nem akarja magát.

– Ön be fogja ez embert szállitani a városba, s ott őrizet alá teszi.

– Ráérek; majd kieresztenek; szólt szelid daczczal Kampós uram. Gyalog
menjünk-e, vagy befogassak?

Bräuhäusel urnak már a nyelvén lebegett az a boszutöltő sententia, hogy
gyalog kisértesse be a refraktáriust; de azután eszébe jutott, hogy ezt
a mulatságot a kisérők nem köszönnék meg; annálfogva megengedé Kampós
uramnak, hogy a tiszti lakba izenhessen, hogy a kocsis a lovakkal és a
csézával rukkoljon ide; azután lelkére kötve az őrmesternek, hogy minden
vagyonával felelős ez emberért, hóna alá vevé a szekrénykét, s indult
volna kifelé, ha Kampós uram egy szerény ellenvetéssel még egyszer meg
nem állitotta volna.

– Hát azután engemet azért méltóztatik elfogatni, a mi abban a
szekrénykében van?

– No, és?

– S hátha abban a szekrényben semmi sincs.

– Semmi?

– Azért adtam oda a kulcsot, hogy bontsák fel; s ha már most uraságod
ezt a szekrényt hazaviszi felnyitatlan; engem törvényszék elé állit, ott
felnyitják a zárt és találnak benne egy nagy ürességet, majd meglássák
az urak, hogy milyen nagy lármát csapok én ottan!

– Hát mit gondol ön?

– Azt gondolom, hogy elébb nézzék meg az urak, hogy van-e abban a
ládában valami, a mit nagy triumphussal elvigyenek, vagy nincs; mert
ilyen ládát kapni ám az esztergályosnál Pesten sokat, s nem hiszem, hogy
ennek a puszta fájáért fáradtak volna ide.

Ez bizony igaz.

Nosza feltörék tehát a pecsétet; felnyiták a zárt, s feltárták a láda
tetejét hivatalosan.

Akkor aztán megtudták, hogy van abban egy arczkép, mely egy fiatal
huszárt ábrázol, ez a láda tetejére van belül illesztve, a fiókban pedig
találtatik, mintegy husz darab levél.

– Kinek a képe ez? kérdezé Bräuhäusel ur.

– Ez Garanvölgyi Aladár, Garanvölgyi Ádám ur fogadott fia és rokona.

– S micsoda levelek ezek?

– Azok Aladár urfi levelei, miket minden évnegyedben ir Ádám urnak
*steinból, a hol státus-fogoly. Tetszik a levelek boritékán látni, hogy
azok mindennemü ellenőrségen keresztül érkeztek ide. Először
elolvastattak a *steini vár-kormányzóság által, azután felküldettek
Bécsbe a főrendőrséghez, ott megvizsgáltattak criticai és chemiai uton,
nincs-e bennük titkos czélzás, kulcsos crytographia, vagy láthatlan
tintával irt sorok? ezek nem találtatván, visszaküldettek ismét
*steinba, onnan leküldettek a magyarországi főrendőr-igazgatósághoz s az
által kézbesittettek az illetőnek; mindezek megpecsételve és vidimálva
láthatók a leveleken.

Valóban Bräuhäusel ur és vizsgáló társai egy betüt sem találtak a
leveleken, mely gyanura adhatott volna legkisebb okot.

– De hát minek volt akkor az a titkolózás? Minek dugdosták önök ide ezen
leveleket?

Kampós uram vállat vonitott, elmosolyodva.

– Hát tetszik látni, hogy ezek a levelek valami idegen nyelven vannak
irva; minthogy másképen nem lehet. Az én uram pedig azt mondá, hogy ő
ilyen formáju betükkel egy házban nem hál; elégetni pedig nem akarta,
mivelhogy az öcscse irta, tehát azt parancsolá, hogy dugjam el azokat
valahol a házon kivül. Én e szerint, valahányszor az érkezett levél
tartalmát elmagyaráztam előtte, mert ő kezébe nem fogta, mindjárt hoztam
ide s tettem a ládába. Gondoltam, itt senkinek sem akadékoskodnak.

Bräuhäusel ur átkozottul dühbe jött e magyarázatra.

A ki csak távolról is hallott valamit a vén kurucz makacs szeszélyeiről,
ezt a magyarázatot a legfőbb mértékben természetesnek fogja találni.

– Hallja az ur; rivallt Bräuhäusel, most már komolyan sarkára állva
Kampós uram ellen. Ha az urak bolondok; ne tartsák bolonddá a hatóságot!
Mit csinálnak az urak mysteriumot ilyen hitványságokból, s ide
fárasztanak bennünket és engednek kutatni reggeltől estig, étlen,
szomjan. Ez nem tréfa! Ilyen enyelgések nagyon közel zsurlódnak a
hatóságok tekintélye ellen intézett törekvésekhez. Azért ezennel
komolyan és hivatalosan megintem önöket, hogy jövőben minden olyan
müködéstől óvják magukat, mely a közigazgatás intézményeire zavarólag
hathatna, s az államföltételek legfelsőbbikét, a minden állampolgárnak
együttes hatását a közrend és csend megszilárditására, ellenállhatlan
előrehaladásában akadályozná; s ha ezuttal önök és vonatkozólag ön maga,
minden egyéb tényleges és tettleges következményei nélkül a magukra
idézett felsőbbségi szigor meghiusitási törekvésének, bocsáttatnak el a
magányéletbe; ezt vegyék ugy, mint a hatalom kifolyásának azon kettős
czélu irányát, mely a mig egyfelől a büntettek megtorlásában, ugy
másfelől a megtérés bánatának szemléleténél, jól gyümölcsöző
kegyelmezésben is nyilatkozik.

E czifra mondásból Kampós uram annyit értett, hogy „e szerint tehát nem
vagyok többé fogoly?“

Bräuhäusel ur néma leereszkedés mozdulatával inte, hogy fel van oldva.

– Tehát fel vagyok oldva minden vád alól?

Mikucsek ur nagy boszusan csapta hóna alá a protocollumot. Ezért ugyan
érdemes volt akkora ütleget kapni a szemére!

Mikor már induló félben voltak az urak, Kampós utánuk kiálta.

– Kérem uraim, még egy szóra.

– Nos, mi tetszik.

– Önök látják, hogy én már veszélyen kivül jutottam; a láda kezemben;
semmi vád nem terhel; semmitől sem tarthatok. No hát már most tudják
önök meg, hogy igen is van ebben a ládában valami, a mit még nem láttak.

Azzal egy sarkát megnyomva a láda födélnek, hirtelen fölpattant az
arczkép porczellán lapja, s mögötte volt látható nehány sürűn vékony
szalmapapirlap.

Mikucsek ur megint nagy örömmel vette elő a protocollumot. – Mik azok?

– Mik? Tud valaki itt magyarul? Nem? Annál jobb. Már most tehát
csakugyan mégis be kell engemet kisértetni a városba, mert én itt el nem
fogom mondani, mi van e levelekbe irva. Én akarom, hogy ezt minél
magasabb urak megtudják. Hol van az az őrmester? Barátom, itt a szekér,
van-e kézre való vas? Kössön meg szaporán, aztán menjünk.

Kampós urnak értésére adatott, hogy nem fog ugyan megvasaltatni, de
aztán el ne szökjék; ő pedig csak arra kérte még a nagyságos urakat,
hogy a kályhákat megint rakják össze, s aztán mindent jól bezárjanak, a
kulcsokat adják át a kulcsárnak; azzal kisérőit felszedve magához, a
szekérrel sok szerencse-kivánás közben eltávozott.

– Ördöngös ficzkó! Dörmögött utána Bräuhäusel ur. Ördöngös ficzkó! – Az
lett volna még nagyobb ördöngösség, ha érteni lehetett volna, hogy miért
jelentette fel azokat a már megmenekült rejtett iratokat? meg, hogy mi
lehet azokba irva? Hanem hát Bräuhäusel ur annak oka nem volt, ha a
világfolyását intéző bölcsességnek ugy tetszett, hogy a Bábeltornya
épitésekor a pallérok a kőmüvesek nyelvét ne értsék.

– Ördöngös egy ficzkó!

Hanem már most csakugyan ideje volna, ha az ebédre gondolna valaki, mert
ide-stova este lesz.

Oh van gondoskodva e felől!

Ankerschmidt maga ugyan nincs itthon, de Misz Natalie tudja, mivel
tartozik a ház hasonló helyzetben ily ünnepélyes vendégeknek? valamint
azt is, hogy a Hof-Schematismus szabályai szerint kit miféle kanál illet
meg. Annálfogva a kis Gyuszi (mert a vadászt magával vitte a lovag) már
tizenegy órakor (Staatsvizit órája) e következő utasitást kapta: „lemégy
az ócska kastélyhoz, a hol az urak vannak, azt az urat, a melyiknek
három csillagja van, meghivod ide fel a kastélyba ebédre; a másik két
urnak, a kiknek egy csillaguk van, tudtára adod, hogy az inspector urnál
van számukra teritve; a csendőröknek is megmondod, hogy majd az ispán
háznál kapnak enni.“

Le is jött Gyuszi ez üzenettel a motozott házig legalább tizszer, de az
ajtóban állt egy mérges fegyveres, a kinek az volt adva utasitásul, hogy
egy lelket se bocsásson se ki se be; s az Gyuszit is léleknek nézve,
mindanyiszor rárivallt keményen: Czurukk! s előkészületeket tett rá,
hogy közelités esetében arra a hegyes vasra felszurja, a mi a puskája
végén van, mire aztán Gyuszi legelőször is megfutamodott, haza szaladt,
s elmondta, hogy őt nyársra akarták huzni.

Misz Natalie másodszor is visszaküldé, azon parancscsal, hogy ha az
őrhöz ér, tegye magát állásba, sipkájához a kezét s mondja el neki, hogy
miért jött? majd akkor beereszti.

A világ folyását rendező hatalmak azonban ugy intézék a dolgot, hogy az
őrt-álló csendőr ne értse azt a nyelvet, a min Gyuszi beszél, levén ő
becsületes cseh ember; azért is ez azt most már kémnek gyanitva, nagy
toporzékolva kergeté el ujra „nem takarodol innen, te spion!“

Már harmadszor, a hogy messziről meglátta Gyuszit, előre fenyegette
ököllel, hogy „gyere csak közelebb.“

A negyedik visszajövetelnél neki toporzékolt, ugy kergette el.

Az ötödik kisérletnél ravasz fogást tett, meghuzta magát az ajtó mellé s
a mint Gyuszi jött az ebédre hivással, hirtelen nyakon ragadta, jól
felpofozta, s megtépte az üstökét.

De azért a kis Gyuszinak még vagy négyszer meg kellett kisértenie a
vizsgáló urakhoz való juthatást. Egyszer a ház háta mögé került, hogy
majd az ablakon kiált be nekik; az őr onnan is elkergette; majd meg azt
gondolta ki, hogy felmászik egy gesztenyefára s onnan mondja meg, hogy
miért küldték? De már ezen rajtakapatva, csakugyan megtelt a mértéke; a
haragos vitéz lehuzta a fáról, s gallérjánál fogva bevitte a nagyságos
urak elé; jelentve, hogy itt fogott egy veszedelmes kémet, ki már
tizedszer akar áttörni a vesztegzáron. Gyuszi rugdalozott kézzel lábbal.

– Hát te gazember, mit akartál? förmedt rá egyszerre mind a három ur.
Szegény kis Gyuszival jó hogy valami nem történt, a mint három ilyen
kerékbeforgó szempár vette kereszttüzbe s minden oldalról azzal
biztatták, hogy megeszik. Szerencséje, hogy eszébe jutott, a miért jött.

– Az urakat kell ebédre hivnom.

Oh egyszerre milyen gömbölyüre nyilt mind a három haragos ábrázat; hogy
megczirogatták a kis ficzkó pofácskáját mindnyájan: „derék kis fiu! hisz
ez a lovag ur kastélyából való cseléd.“

Azzal aztán egyszerre mind a hárman neki az ártatlan csendőrnek, ki még
egyre fogta a fiu gallérját, annak aztán volt mit hallani
„ügyetlenségről, eszetlenségről, stb.“; szerencséje, hogy nem értett
belőle semmit. Az szegény tán maig is töri rajta a fejét, hogy mi
megoldása lehet e rejtélynek?

– Megijedtél kis fiacskám? – szólt Bräuhäusel ur, ismét Gyuszihoz
fordulva, kinek arczán barázdákat vont a sirás, mint a záporpatak az
agyagföldön. Megijedtél nagyon?

– Az ám.

– A nagyságos ur küldött?

– Nem a küldött, mert a nincs itthon, hanem a Misz küldött, hogy nem
akarnak-e ebédelni?

– Oh igen. Csókoljuk a kezeit, kis fiam, modd meg, mindjárt megyünk.

– Az ám. Dehát melyiknek van három csillaga?

A vizsgáló urak tudniillik a nagy munka után, hogy torokgyikot ne
kapjanak, shawljaikat nyakukra tekergették, s igy az eltakart
gallérokról Gyuszi nem tudta elintézni, hogy kit hova hivjon.

Bräuhäusel ur elértette a kérdést. Oh Bräuhäusel ur nagyon tapintatos
férfiu, s mindjárt tekintélyes előlépéssel mondá.

– Én vagyok a chef, fiam, én vagyok.

– Hát a másik kettő az egy csillagos, ugy-e? Ezek meg a puskával a
csendőrök. No hát; tiszteli alássan a csendőr urakat a Misz, hogy
számukra a kastélyban van a diner servirozva; az egy csillagos urakat
szivesen látják az inspectornál ebédre, maga meg azzal a három
csillaggal, ha éhes, hát elmehet az ispánhoz.

– Hehehe! te kis szamár; megforditva izenték: engem hittak a kastélyba?

– Igen is, hiszen ugy mondtam.

Ezzel Bräuhäusel ur elosztva az illő utasitásokat alárendeltjei között,
engedett kit-kit saját utján távozni a természet kivánalmainak
kielégitési czélja felé, mig ő maga a kis Gyuszi által vezetteté magát a
kastélyba; utközben a kiállott szenvedésekért megajándékozva a hű
apródot egy ujdonatuj, a pénzverdéből épen most kikerült fényes
krajczárral.

A min azután Gyuszinak sok bámulni és észlelni valója maradt, sehogy sem
birván azt megegyeztetni magában, hogy miféle csodálatos pénz lehet az,
a mi kicsiny hija, hogy aranyból nincsen; aztán mégis az van rá nyomva,
hogy „egy krajczár.“

Bräuhäusel ur a salonba lépve, a tulsó ajtón szemközt jönni látá Misz
Nataliet és a két házi kisasszonyt. Bogumil, vagy Straff, nem volt
jelen; ő még tegnap elment a Tiszára vadászni, hogy jelenléte által
semmi ismerős viszony közte és a vizsgálók között még csak gyanuba se
jöhessen. Bräuhäusel ur is ugy tett, mint a ki e jeles férfiu
világonlételéről még eddig értesülve nincsen.

– Ezerszer engedelmet kérek nagysádtoktul azon eredeti quiproquoért, a
mi a kis apróddal történt; kezdé a bevezetést Bräuhäusel ur, igen
mulatságos themája levén hozzá. Az őrök kémnek nézték szegénykét s elébb
elkergették, azután meg elfogták; szerencsére, hogy interveniáltam,
különben még ő is elővizsgálati fogságba kerül.

– Reménylem, hogy küldetése mentségül szolgált: folytatá a kegyes
enyelgést Misz Natalie.

– Arra a küldő neve is elég volt. Bókolt vissza Bräuhäusel ur;
udvariasan foglalva helyet jobbról Misz Natalieval, balról Eliz
kisasszonynyal, szemközt a levessel és azontul Hermine kisasszonynyal
levén határos.

Legkellemetesebb szomszédság! Főleg az apró kolbászkás és gombóczkás
leves. Ez a szakács jól látszik tudni, hogy milyen levest kell olyankor
főzni, mikor házmotozó főnök jő hivatalos ebédre, a ki hajnaltól estig
nem nyelt mást, mint port és gorombaságot.

– Kellemetlen foglalkozás az ilyen! Kérdé Misz Natalie a derék urat,
midőn az letevé kanalát s száját megtörülte.

– Óh, én már szokva vagyok hozzá. Ilyen országban, mint ez,
elkerülhetetlen; mindennapi dolog. Nem a fáradság a fő itt, hanem az
örökös vigyázat, ezeknek a furfangja által tévutra nem vezettetni,
leleményes ravaszságukat hasonló leleményességgel lefegyverezni;
keresztkérdésekkel a legmakacsabból kivenni a valót. Óh ez valódi
szenvedély! De aztán talentum kell hozzá! Igazi specificus talentum; a
milyen keveseknek van. Óh nagyon keveseknek!

A ragyogó arcz mondani látszott: de én azon kevesek közé tartozom.

Bräuhäusel ur igen természetes ovatosságnál fogva, a kérdéses
szekrénykét ide is magával hozta, nem bizhatá másra: egy főnöknek
gyanakodónak kell lenni subalternusai ellenében is. A csinos faragványu
ládikó természetesen nagy mértékben magára vonta a hölgy-társaság
kiváncsiságát, a mi a főnök urra nézve nem is kellemetlen, sőt inkább
alig várta, hogy valaki által e tárgyban interpelláltassék.

A várt felszólitás nem maradt el.

– Talán e szekrényke is a felfedezésekhez tartozik? Kérdezé Misz
Natalie; a székre tett tárgyra mutatva, melyhez oly figyelemmel
viseltetett Bräuhäusel ur, hogy szinte megkinálta a kezében levő
mártással: „ne adjak elébb önnek.“

– Óh igen. Igen. Épen azt kerestük s nagy fáradságba került
megtalálnunk. Valóban furfangosan volt elrejtve. Nagyon fortélyosan.
Hanem végtére is „Argusnak száz szeme van!“

(Bizonyosan Mikucsek ur is ugyanezt mondta ez alatt oda lenn
Maxenpfutschéknál, csakhogy ő nála 99-et a százból kiütöttek, mert csak
egy maradt.)

– Veszélyes tartalmu iratok bizonyosan? Kérdezé misz Natalie.

– Azok is, és egy veszélyes ember arczképe.

– Veszélyes arczkép!? – De már azt mind a három hölgy látni akarta; s
valóban nemének nagy megtagadása lett volna mindháromnál, ha nem akarta
volna.

Bräuhäusel ur lekötelezni vélte házi kisasszonyait, ha kivánatuknak
enged, s felnyitá előttük a szekrénykét.

– Ah! Nem rut fiatal ember! – Csak hogy kissé daczos kinézése van. – Ez
a nagyon sürü szemöldök valódi banditai kifejezést ad ez arcznak. Nekem
valóban félelmesnek tetszik.

Ez észrevételeket összevissza a misz és Hermine tették; Bräuhäusel ur
mind a kettőnek igazat adott.

– És e levelek itt?

– Ezek nem valami különösek. Ezeket az urfi irogatta valami nagyon
biztos helyről, a hol jó gondviselés alatt van. Hanem a mi legfőbb
mértékben veszélyes, az ez arczkép alatti rejtekben van. Ha az ember itt
megnyomja, az arczkép kiemelkedik s találjuk alatta e levelkéket finom
papirra irva; az aláirott névből látható, hogy az öreg Garanvölgyi Ádám
sajátkezü iratai.

Bräuhäusel ur legkisebb kétséget sem tartogatott, hogy e jó érzelmeiről
ismert családnál azon gyanus iratokat kiváncsi hölgyeknél kézről kézre
engedje járni; hisz ugy is idegen nyelven vannak irva, nem értenek
belőle semmit.

Mit tudhatta ő, és mit tudhatták a ház őrei mind, hogy van egy tagja a
lovagi családnak, ki arató lánykákkal a mezőkön, kertész leányokkal a
kertben; parasztasszonyokkal az udvaron azon merényletes törekvésben
működik régóta, hogy e nyájas, barátságos idegen nép nyelvét megértse?
hogy Eliz kisasszony másfélévi ittlét alatt már magyarul ért.

E veszélynek teljes tudatlanságában senki sem ügyelt arra, hogy az alatt
mig misz Natalie oly hosszasan magyaráztatja magának Bräuhäusel urral,
hogy akadtak rá e rejtekre, hogy nyitották fel, hogy kapták rajta ezen
és amazon Kampós uramat? mi lesz már ebből? Lehet e félni valami nagyobb
krawalltól? jó lesz e Maxenpfutsch urat felrendelni éjszakára a
kastélyba puskával? Nagy szerencse-e, hogy e cabale felfedeztetett? –
hogy e kedélyes rémledezés alatt Eliz egyet azon teleirt vékony levelkék
közül olyan sokáig elnézeget. Ki sejtette volna azt, hogy ő e levél
sorait is érti?

Nem, nem ügyelt rá senki. A gyermek bámészkodik.

Az pedig, a mit a gyermek olvasott, ez volt.

„– Kedves, szeretett, felejthetlen fiam. Mire te ismét meglátod a szabad
eget, én már akkor régen nem látok a szemfödelen keresztül semmit. Ha
rajtad kivül és azon, kit megbiztam, más valaki meglátná e leveleket,
azt mondaná: bolond vagyok; egy öreg ember, ki szerelmes leveleket ir –
egy arczképhez, s elküldözi leveleit – egy arczképnek! Ki értene meg
engem? Élő testedhez irjak-e inkább? levelet, a mit elébb minden
porkoláb elolvas, ugy adják kezedbe. Irjak-e bele dolgokat, miket
megirnom szabad volt: vagy veszélyeztessem azt, hogy görcsösült kezem
rászalad egy keserü szóra, a mi lánczodat még nehezebbé teheti, vagy
eláruljam feljajdulásommal, hogy én vagyok benned százszorosan büntetve,
hogy együtt ülök veled fogva, hogy a mi neked hiányzik, magamtól is
megtagadom; hogy a mikor te egyedül vagy, én is egyedül vagyok; de
lelkemben ott ülök melletted, hideg fekhelyed előtt s lánczod egyik
végét én hordozom? Nem szabad ezt megtudni senkinek, még neked sem; csak
majd akkor, ha vége lesz. Te már akkor ősz ember, én pedig hideg por. De
azért meg kell tudnod, akkor is, mennyire szeretve voltál.
Rendelkezéseimet, mik javadra vannak, ide rejtém. Titkolnom kelle azokat
és dugdosnom, mert ha magam körül tartanám, az atyafiak, kik már
életemben örökséget, osztályt csináltak vagyonaimból, ezeket okvetlen
elsikkasztanák, mihelyt szememet lehunytam; e levelekből megtudsz
mindent, a mi téged érdekel. – Ez alatt én számlálom a napokat: azoknak
vége tul van azon a határon, a meddig az én életem terjed; a hajótörött
a tenger közepén tudja, hogy ezer mértföld a part, hanem azért átöleli a
tört deszkát és uszik.

– Szabad kérnem azt a levelet, Eliz kisasszony! szólt Bräuhäusel ur…“

– Óh kérem. – A felrezzent leányka kiejté kezéből az iratot.

– Oly figyelemmel nézte, mintha olvasna belőle.

– Olyan különös irás.

– Nagysád könnyezni látszik.

– Óh nem; valami esett a szemembe. Bizonyosan egy szem porzó pattant
bele erről az irásról.

– No az talán nem lesz mérges. Kár volna ily szép szemekért.

Pedig bizony e szép szemekben már azon irás mérge kárt tett.

Ki gondolt volna arra?

Bräuhäusel ur megszámlálá a leveleket, ha meg vannak-e? Egy sem
hiányzott s azután jónak látta azokat ismét visszatenni rejtekhelyükre s
a ládikót elzárni.

Hanem már ezután kénytelen volt balfelőli szomszédnéja helyett is maga
enni; mert annak semmi sem izlett többé; – hogy olyan nagy baj a szemben
az az egy szem porzó!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most nézzünk egy perczre Kampós uram után.

Ráérünk addig, a mig tisztelt uraink ebédjöket végzik.

„Igen! Könnyü nekik! ők leülnek a kész ebédhez. A szegény embert meg
dolgára küldik, azt se kérdik tőle, hogy falt-e már valamit? Egész nap
szaladni, mint a kutya, este meg lefeküdni étlen, mint a ló, éjfélkor
megint fölkiabáltatni, mint a bagoly!“

Ez érzékeny panaszhangok azon emberséges csendőrkáplár ajkairól
fakadának, kinek feladata volt, Kampós uramat, in flagranti beszállitani
a székvárosba.

Kampós uram csendesen pipázva hallgatá a panaszt és nem talált számára
vigasztaló szókat.

Annál inkább helyeslé azt másik két utitársa, kik szinte erősen álliták,
hogy mikor az ember reggeltől estig nem eszik, akkor hadi lábra állitott
napizsoldot kellene huzni.

Kampós uram nem szólt bele a beszédbe.

– Hát maga nem éhes? szólitá meg a kasznárt végre elhatározott hangon a
káplár. Kampós uram értette a kérdést.

– Van ám itt az ut mellett egy csárda, a hol kapni egy pohár bort, meg
egy kis paprikást.

– De nem árulja el valaki?

– Én, tudom, hogy nem.

A példálózásnak utóbb is az lett a vége, hogy a mint a „Megitató“
csárdához értek a szekérrel, káplár uram széttekintett, senkit sem
látott; megállitatá a kocsit s azt az inditványt tevé, hogy ha Kampós
urnak nem volna ellenére, talán betérhetnének ide egy ital borra.

Kampós ur engedett a közohajtásnak s betért három kisérőjével a
csárdába.

A nagy ivóteremben, a hosszu asztal végén ült egy kondás viseletü ember,
ki egy ötitczés kulacsból iszogatott, s falatozott paprikás szalonnát a
szüre ujjából.

Mi már láttuk egyszer ezt az embert. Maxenpfutsch ur aligha rá nem
ismerne benne arra a bizományosára, a ki azóta is mindig jön a
yorkshireikkel. Valószinüleg az a darab szalonna is azokból való.

Káplár uram előtt gyanusnak tetszett ez az ember. Mikor egyszer
lehajolt, hogy elejtett kését felvegye, a káplár inte két legényének,
hogy fegyvereiket tartsák kéznél. A kondás azonban lehajoltában folyvást
feléje sanditott s észrevevé az intést. Láthatta, hogy itt most bajba
jutott.

– Isten jónap, vitéz uraim! szólt rájuk köszöntve a kulacsot.
Hallották-e kegyelmetek Szemes Miskának a hirét?

– Nagyon is!

– No hát az a Szemes Miska én vagyok! szólt a kondás felállva egész
magasságában a lóczáról. Majd a mestergerendát érte a süvegével.

A csendőrök fegyvereiket emelték. A szegény legénynél nem volt egyéb egy
baltánál, azt is kihuzta a szűre szijjából, a hol lóggott s ledobta az
asztal alá.

– Ne tessék ellenem készülni. A vége felé vagyok már. Meguntam a
világkerülést; eddig is csak attól féltem, ha megkapnak, sok időre
becsuknak; de a héten olvastam, hogy ki van hirdetve a statarium, már
most megadom magamat; mert tudom, hogy könnyen elbánnak velem. Mennyi
dij van a fejemre téve, káplár uram?

– Halva kétszáz, élve ötszáz forint.

– No hát káplár uram, ötszáz forint nyomja a markát! pedig ha akarnám,
még a szalonna evő késemmel átmetszhetném a gégémet, s háromszáz
forintja bánná. Hanem hát tegyen már most annyit értem, ha már annyi
pénzt nyer rajtam, töltesse meg a kocsmárossal a kulacsomat; nézze
milyen száraz már az Isten adta, egy csepp sincsen benne.

S a felforditott kulacsból csakugyan cseppenve sem jött elő semmi.

– Legalább iszom addig, a mig ihatom; leiszom a magam bőrére vagy egy
forintot. Tizenkét krajczárost mér a csárdás, ötitczés a kulacs, ez épen
egy forint. Ugy-e káplár uram, azt az egy forintot nem sajnálja egy
szegény legénytől, a ki ötszáz forintos fejet ad a markába ingyen?

A káplár átlátta, hogy igen jámbor ördöggel van dolga; a ki már meg akar
halni, s veszködtében humorizál, a hogy azt anekdotás könyvekben sokszor
olvashatni.

– Jól van! Korcsmáros! Töltse meg e ficzkó kulacsát.

A korcsmáros szemük láttára tölté egy bádog tölcséren keresztül a kancsó
bort a kotyogó kebelü kulacsba; mely is száján tulbugyborékolván, Szemes
Miska felkapá azt s olyat huzott belőle, hogy megfogyott husz
percenttel.

– No káplár uram, igyék hát ebből kegyelmed is egy szegény veszendő
betyár lelkeért egy tust! szólt Miska, megtörülve a kulacs száját s
odanyujtva elé.

A káplár vonakodott.

– Vagy ugy? Az urak nem isznak a kulacsból, hanem klázliból.

Azzal mind a háromnak szépen kitölté a poharakba a bort; ugyanabból a
kulacsból, a miből maga is ivott, azután megint megtörlé a kulacs száját
ingujjával s Kampós uramnak is tölte: „Kegyelmed is igyék egyet szegény
lelkemért, nagy uracskám: ugye maga komiszárus?“ (Pedig tudta jól hogy
kasznár.)

És azután ismét ivott a kulacsból, annak bizonyságára, hogy nincs benn
méreg, sem altató.

Azután nagy resignatióval kérte a csendőrök egyikét, hogy már most hát
huzza rá a keztyüket a kezére: értette alatta a kézbilincseket; miket a
megszólitott a káplár egy intésére elő is vett tarsolyából. Szemes Miska
aztán keresztbe tette két keze csuklóját s engedte kegyesen
összecsatoltatni; csupán arra kérve feldiszitőjét, hogy majd aztán,
mikor megszomjazik, akkor itassa meg.

Káplár uram öröme most már határtalan volt e jó fogás következtében; a
kitüzőtt dij, a dicsőség; gradus ad majora! érdemrend! hivatalos
ujságban s aztán európaszerte hirdetés, hogy ő volt az, a ki a hirhedett
Szemes Miskát elfogta. Ki volna az, kit ennyi fény el ne széditene?

Minél fogva káplár uram nemcsak a kulacsba töltetett bort, hanem az
egész vendégséget mind saját erszényéből fizeté ki a csaplárosnak, sőt
vége felé annyira vitte a generositást, hogy fagylaltot is parancsolt,
de a mi szerencséjére nem volt a csárdában.

Ilyen jó fogással szaporodva, félórai időzés után ismét visszatértek a
szekérhez: s most már hatan ültek rajta: elől a kocsis és egy csendőr;
azoknak háttal a megvasalt betyár és egy másik csendőr, a hátulsó
ülésben Kampós uram és a káplár.

A kocsis lovai közé vagdalt; esteledni kezdett az idő; a láthatár
lilaszinbe borult már; s sürü köd kezdett kelet felől terjengeni;
melyben mint ezüst erdők maradoztak el a zuzmarás ligetek; az égen
lármás varjucsoport vonult a város felé. „Károg a holló, káplár uram!“
dünnyögé Szemes Miska; káplár uram pedig nem felelt rá, hanem dülöngélt
Kampós uram vállára, mint a ki nem birja a fejét.

Hasonlóul cselekedett a másik két csendőr is a betyár és a kocsis
mellett. Mire a mezőn kinnjártak, aludt mélyen mind a három.

Szemes Miska ekkor szép csendesen kihuzta a két kezét a békóból, mintha
csak téli keztyü lett volna az rajta, s a mint egy hidhoz értek;
megszólitá a kocsist:

– Állitsd meg a lovadat öcsém. No nagy uram; köszönöm, hogy idáig
elhozott, már most innen majd odábbtalálok magam is. Aluszik ám ez mind
a három. Dupla oduja van a kulacsomnak: valahányszor megtörlöm a száját,
egyet forditok a csapján, ugy adom másnak. Nagy uram velem ivott, a
többiek az altatóból. Csendes jojczakát kivánok.

Azzal keresztül vetette magát a lőcsön; s egy percz mulva, eltünt az
út-árok rekettyéi között.

Kampós uram vállat vonitott; nem volt rábizva, hogy utána szaladjon.

Nem is tett egyebet, mint hogy a köpönyegébe huzta magát s oldalt feküdt
a saraglyában, s gondja volt rá, hogy mikor a csendőr-kaszárnya udvarán
megállnak, ő legyen az utolsó, a kit álmából életre tudnak ránczigálni.

A felocsudott káplár és a két közvitéz elébb bámulva nézett körül, hogy
hová lett Szemes Miska? azután az előbbi erszénye tartalmát kezdte
számlálgatni. Biz abból hiányzott az a forint, a mit Szemes Miskáért
kifizetett a „Megitató“ csárdában.

A vakmerő gazember még arra vetemedett, hogy az üldöző hatalommal
fizettesse ki a borát.

Annyi életphilosophiája mind a háromnak volt, hogy egy szóval sem hozta
elő Szemes Miskát.

A jószágára hazatérő Ankerschmidt épen szemközt találkozott a már
visszatérő vizsgáló küldöttséggel.

El is bámult nagyon a nagy fegyveres kiséreten, mely Bräuhäusel et
consortes postakocsiját követé; de különben is kénytelen volt
megállitani lovait, mert a tisztelt urak, messziről megismerve fogatát,
szinte megállapodtak, s leugrálva kocsijukról, odajöttek Ankerschmidt
hintajához megköszönni a szives fogadtatást, melyben házánál
távollétében részesültek.

– Mi a gutát? uraságtok hajtó-vadászatot tartott a faluban?

Első gondolatra azt hitte, hogy a lengyeléért jártak ilyen erővel.

– Igen is és teljes sikerrel. Méltóságod nem is sejté, milyen veszélyes
titkokat rejtett a kastélya melletti ócska épület.

– Ah dehogy. – Garanvölgyi volna tán compromittálva?

– No iszen majd ki fog derülni. Eddigelé csak a kasznárja tétetett
vizsgálati állapotba.

– Jól van; örülök, hogy szerencsém volt, magamat ajánlom.

Ankerschmidt boszusan veté magát hintaja. ülésébe s tovahajtatott. Ha az
ócska házban motozás történt; ugy azt feladásnak kellett megelőznie.
Feladó pedig csak egy ember lehetett: – a jöttment. Ankerschmidt igen
kiméletlen szemrehányásokat tett magának, a miért ezt az embert az első
bemutatás után rögtön el nem pusztitotta a háztól; hanem még odafogadta
zongoramesternek. Mikor az asszonynép ugy pártfogolta.

Már most ebből mi lesz? Ha az öreg Garanvölgyi valami ügyetlenségbe
belemártotta magát, az által fogságban ülő öcscsének sorsát vetette
hátra. Süljön ki rá valami összeesküvésféle, akkor aztán rosz idő lesz a
folyamodásra.

Különben is elég keserü tapasztalás, hogy épen azok hagyják el a
szerencsétlen embert, a kik hozzá legközelebb állnak. Ez az asszony, az
eljegyzett mátka nem akarja a vőlegényéért tett folyamodást benyujtani.
Az ember nem hinne ilyesmit, ha nem tapasztalta volna. Már most mit
csináljon a lovag ezzel a folyamodással zsebében? Kivel adassa be? Még
ha az öreg Garanvölgyi rávehető volna is, várhatna-e attól sikert épen
most, midőn maga is vizsgálat alatt van?

És akkor aztán a lovag nem birta elhatározni magában, hogy nemes
méltatlankodását mily mértékben oszsza fel Pajtayné és Bogumil között?
mert ha az egyikre kidühöngte magát, akkor igaztalanságot vélt elkövetni
a másik ellen, hogy arról az alatt megfeledkezett.

Alig várta, hogy haza érjen.

A legelsőhöz, a ki podgyászáért kocsijához jött, az volt az első szava:

– Itthon-e a zongoramester?

Miután megtudta, hogy az ifju ur a vadászatról ma reggel megérkezett,
sietett fel szobájába.

Még le sem rakhatta uti öltönyét, midőn a kis Gyuszi jött hozzá azzal a
kéréssel, hogy tiszteli a misz a méltóságos urat, ha érkeznék egy igen
komoly szóra a terembe jönni.

– Mi a patvar komoly szava akar lenni a misznek? Komoly szó? Mintha én
valami tréfás ember volnék, a ki mindig humorizál? Majd nagyon is
komolyan fogok beszélni, attól tartok.

A teremben egyedül várt az érkező lovagra a misz, kinek ez ünnepélyes
alkalomra a l’anglaise fürtei voltak, hogy arcza még hosszabbnak és
tragikaibbnak lássék.

– Mi tetszik misz Natálie? Mi közleni valója van velem?

– Lovag ur, szólt a misz, baljóslatu hangon, minővel a hajdankor
Pythonissái zenditék meg dodonai körmondataikat. Legyen ön készen egy
igen rosz hirre, mely kegyed nemes szivét nagyon meg fogja háboritani.

– Nos? mi az? Csak egyenesen rohamra! Nem szeretem a hosszas
tiraillirozást.

– Házánál egy áruló van.

– Tudom, az ördögadtát! Ne is mondja tovább. Mindenről értesülve vagyok.
Az utban megtudtam.

– Lehetséges-e? Én titkolni akartam.

– Azt elhiszem; hanem majd dobra ütöm én, ne tessék félni.

– Uram, gondolja meg ön; hogy családjának jó hire megőrzendő.

– De isz azt meg is fogom őrizni. Azt ugyan nem engedem mondatni, hogy
Ankerschmidt házánál olyan ember vehet lélekzetet, a ki titkos áruló.

A misz kérleléshez fogott.

– De uram, mégis gondolja meg, ön családjának tagja.

– Nem tagja e percztől fogva, esküszöm, nem tagja. Elkergetem még ma.
Kiadom a parancsot, hogy ha még egyszer udvaromba jön, ostorral verjék
el.

– Az Istenért, uram, önnek kedvencze.

– Nem az én kedvenczem, ördög teremtettét! a ti kedvenczetek! én régóta
tudtam, hogy csal, de elnéztem a ti kedvetekért. Hanem már most idáig
vagyok vele. Ebben az órában el fogja hagyni a házat; majd megmutatom
én, hogy micsoda statárium tudok én lenni házamnál, ha azt valaki
meggyalázza.

– No uram, felhevült állapotban még is ne tegyen semmit.

– De pedig ebben a helyben állva fogok tenni mindent; ebben a
pillanatban. Héj Gyuszi!

A misz erre a szomszéd szobából segélyül hivta Hermine kisasszonyt, hogy
az is segitsen a papa indulatját lecsendesiteni.

– Kimélje uram. Gondolja meg.

– Ne féljenek olyan nagyon. Nem verem pofon, még csak meg sem szidom.
Nem én, még csak egy goromba szót sem szólok neki; de már azt csak
engedjék meg excellentiáitok! hogy ha valaki érdemetlenné tette magát
arra, hogy velem egy födél alatt lakjék, annak nagy nyájasan
megmondhassak annyit, hogy „édes lelkem, ott az ajtó, künn a hintó,
karsamadiner.“ – Gyuszi! Küld ide a zongoramestert!

– Hogyan? ő előtte? Kérdé a misz.

– Ő előtte, hát persze, hogy ő előtte. Nem szoktam én az ilyesmit
levélben elvégezni. Nem beszélek én senkiről roszat titokban, hanem ha
mondok valamit, tudja meg minden ember. Azért adott az Isten akkora
hangot, hogy az utczára is kihallik. Jön-e már az a zongoramester?

Jött már.

Straff ur mosolyogva lépett be a szobába, mint a ki semmit sem gyanit, s
örvendeni kezdett a haza érkezett lovag láthatásán, a minek azonban
egyszerre véget vetett Ankerschmidtnek egy borzasztó kiáltása, mintha
egy en carriere vágtató lovasezrednek kiáltaná a vezényszót.

– Megállj!

Erre csakugyan meg kellett állni, mert a lovag a kezét is kinyujtotta,
még pedig ökölre fogva.

– Hallod-e te – ember! Tegnap Garanvölgyi házában hivatalos motozás
történt. A feladás a te munkád volt. Én feladóval egy házban nem lakom.
Jobbra át! Indulj!

Mint kik villámcsapástól szédültek el, ugy meredt el minden jelenlevő e
katonás napiparancsra. A két hölgy egymás kezét kapta meg ijedtében; mig
Straff mellére tette tenyerét, s ujjait esküre emelve, valami
retteneteset akart mondani.

– Zsinórra a kéz! – ordita rá a lovag, mikor látta, hogy ez esküdni
akar. Mit mondtam? – Jobbra át.

Straff átlátta, hogy nincs haladék, azért hirtelen abba hagyott minden
védelmet s most már csupán azon volt, hogy a hölgyektől vehessen búcsút
áhitat és lemondásteljes hajlongással; keserü sohajt fojtva vissza
keblébe.

– Indulj! Indulj! Mondtam már! semmi egyéb! kiabált türelmetlenül a
lovag; mire Straff csakugyan jónak látta az ajtóig hátrálni; ott azonban
még egyszer visszafordult s fenyegető gunynyal intézé e szavakat
Ankerschmidthez.

– Ezért még meg fog ön engemet emlegetni!

E szóra Ankerschmidt, a mint a düh tetőpontján állt, hirtelen
visszanyerte hadvezéri phlegmáját, s önfeltaláló humorral fordult az
ajtófélnél álló kis apródkához.

– Gyuszi! Lökd ki azt az urat az ajtón.

És Gyuszi, ki mindössze csipőjéig ért annak a nagy magas szál urnak,
erre a szóra, mint azok a kis oroszlánforma ölebecskék, a miknek mind
alakjuk, mind bátorságuk oroszláni, csak épen termetük mignatüre hozzá;
gyorsan rohant neki Straffnak, s neki feszitve két kezét amaz hátának,
bámulatos praecisióval hajtá végre a parancsolt műtételt. Magány boszu
is dolgozott nála.

Valamivel jobb kedvü néző közönség ezt a jelenetet bizonyosan
megtapsolta volna.

E jelenet alatt Hermine kisasszony elfutott a teremből; érzékeny szive
lehetett, mely nagyon megsajnálta a más megaláztatását.

Hanem misz Natalie ottmaradt. Arcza még halaványabb volt mint egyébkor,
elkékült ajkait összeszoritá s oly dühvel nézett Ankerschmidtre, mint
egy mérges kigyó, mely harapáshoz készül.

– Méltóságos ur: szólt, dühét nehezen tiporva vissza. Ön csalódni
méltóztatott. Az árulás mélyebben gyökerezik ön háza szentélyében mint
hogy azt ilyen könnyen kitéphetné.

– Kedves misz, ne beszéljen virágnyelven, hanem mondja meg, ha jobban
van értesülve: ki volt hát az, a ki Garanvölgyit feladta? mert csak
ettől a háztól adhatta őt fel valaki. S ha nekem bebizonyitja, hogy nem
ez a csavargó volt az; hát én utána megyek s bocsánatot kérek tőle: „ne
haragudjál barátom csavargó!“

– Nem az a kérdés uram: ki adta föl Garanvölgyi Ádámot, ki nem?

– De az a kérdés! Hát mi volna a kérdés?

– Mi köze ön házának Garanvölgyi nevéhez?

– Mi köze? az a köze, hogy ő politikai és csatatéri ellenfelem; s én nem
engedem, hogy azt mondhassa felőlem, hogy én kémnek jöttem ide mellé
lakni.

– Még gonoszabbat is fognak ön felől mondhatni méltóságos ur. Azt, hogy
azért jött ide mellé lakni, mert összeköttetést akar vele kezdeni.

– Nem értem. Miféle összeköttetést? Conspiratiót ért?

– Ó nem.

– Van talán leánya az öregnek, a kinek udvarlok, hogy elvegyem?

– Neki nincs, de van önnek.

– S valaki arra a gondolatra fog jönni ugye, hogy valamelyik leányomat
az öregre akarom erőtetni feleségül?

– Oh nem méltóságos ur, de Garanvölgyinek van egy fogadott fia, ki mint
statusfogoly börtönben ül.

Ankerschmidt azt hitte, hogy a hir gyorsabb volt, mint az ő lovai. Ezek
itthon tudnának már valamit az ő szándokáról, a mit a fővárosban csak
tegnap mondott el másnak?

– Hogyan tudja ön ezt?

– Igen egyszerűen. Bräuhäusel ur a női kiváncsiságnak engedve, felnyitá
előttünk a szekrénykét, melyet Garanvölgyi titkos irataival lefoglalt.
Azon szekrényben volt egy arczkép, mely egy csinos fiatal férfit
ábrázol, és idegen nyelven irt levelek.

– Micsoda idegen nyelven?

– Magyarul.

– Ugy?

– Méltóságod azt hiszi, hogy családjának tagjai nem tudnak magyarul?
Csalatkozik. Eliz kisasszony már ért e nyelven.

– Az nem csoda, két esztendő alatt ráragadhatott: én is csak igy
szereztem.

– Jól van. Már most olvassa méltóságod ezt az irást.

A misz egy hosszu hivatalosan összehajtott iratot vett elő s a lovagnak
nyujtá.

– Ez Eliz irása.

– Tessék elolvasni.

Ankerschmidt a bámulat, meglepetés, öröm és boszuság viszásan váltakozó
érzelmei között olvasá azt az irást.

Mi volt az?

Mi volt? – Egy folyamodás a legmagasabb helyre, melyet egyszerü, nemes
sziv mesterkéletlen szavakban sugallt a toll alá, melyet gyöngéd
gyermeteg kéz leirt; egy naiv, őszinte folyamodás egy szegény elitélt
fogoly ifju megkegyelmeztetéseért.

– Mit akarhatott ezzel? Mit mondott?

– Felakarta küldeni Bécsbe.

– Mi uton?

– A postán.

– A balga! – Hol van most?

– Házi fogságban, szobájában.

– Küldje őt hozzám, egyedül akarok vele beszélni.

– Ime uram, szólt Natalie rejthetlen diadalérzettel, ez azon árulás, a
mit ön nem sejtett előre; s mely az én éber szemeim nélkül gyógyithatlan
sebet ejtett volna ön hirnevén, nem pedig az, a miért ön annyira
elhagyta magát indulatai által ragadtatni.

– Jól van jól, majd erről máskor philippikázzunk; most csak küldje
hozzám a leányt.

– Nem kivánja méltóságod, hogy én is jelen legyek.

– Nem. Ha egyedül van velem, akkor sokkal őszintébb; hamarább megvall
mindent.

– A hogy parancsolja ön.

Ankerschmidt nem adott alkalmat további párbeszédre; mert eltávozott
szobájába.

Ott pedig leült az asztalhoz s maga elé téve a lyánka folyamodását, ujra
meg ujra elolvasta azt.

Milyen igaz, milyen mesterkéletlen mondások ezek!

És azután mellé tette a doctor juris által fogalmazottat s
összehasonlitá vele. Micsoda eszmeszegény, nyaktekert, legalázatosabb,
legszárazabb és legunalmasabb alkalmatlankodás volt ez amahoz képest.

És a mig a fogoly menyasszonya nem akarta azt leirni, nem akart vele
elmenni a kegyelemosztás zsámolyáig; az alatt egy gyermek, kinek azon
ember senkije, semmije, kigondolta maga, hogy mit kellene tenni egy
szegény szenvedőért, ki ifjusága virágát hármas zár alatt hullatja el.

Az ajtó nyilt s a vádlott belépett rajta.

Tudta már bünének sulyát, tudta, hogy birája elé idéztetik: nem is
védelmezte, hanem szépen megadta magát, odaborulva apja lábaihoz, s
piruló arczát annak térdére fektetve.

Ankerschmidt pedig kezét folyvást amaz iraton tartá, s nézett hol arra,
hol gyermekére.

Igy hallgattak egy jó félórát együtt.

Akkor Ankerschmidt rátevé kezét leánya fejére, s megsimogatta
hajfürteit.

Eliz aztán két kezével ajkaihoz vonta apja kezét és ott tartotta ismét
sokáig, és ismét sokáig hallgattak együtt.

Végre mégis csak meg kellett szólalni.

– Kis leánykám: te irtad ezt itt?

– Én.

– Azt nagyon jól tetted és nagyon roszul. Jól tetted arra nézve, a ki
fogoly, de roszul tetted magadra nézve, mert ezentul te vagy a fogoly.
Én magam fogom átadni egyszerü soraidat ott, a hova azok intézve voltak,
s bizom a jó sikerben; de te e percztől fogva foglya vagy ennek a
háznak! mert nem szabad annak megtörténni, hogy te azon embert valaha
meglásd, a kit megszabaditani törekedtél.

Ankerschmidt gyöngéden fölemelé leánya gömbölyü állát, hogy szeme közé
nézhessen.

– Értesz engem? Az, a ki most fogoly, ki fog szabadulni és hazajön. Te
pedig attól fogva rab vagy, és házamból ki nem léphetsz; nehogy
megtörténhessék az, a miért Ankerschmidtnek szemére vethesse valaki,
hogy önérdekből járt ellenségének fogadott fia után, s midőn nemes
tettet vélt elkövetni, akkor speculált, mintegy börzeüzér!

– Értelek: szót fogadok.

– Tehát soha nálam, vagy nevelőnéd nélkül sehova nem fogsz menni.

– Megfogadom.

– Azt is megigéred, hogy a mig én a birodalmi fővárosból visszatérek, e
ház keritésén tul sehova nem mégy.

– Nem megyek.

– Igy, jól van; már most kelj fel és csókolj meg. Arról, a mi kettőnk
közt mondva volt; ne szólj senkinek soha.

Azzal megfogta kezét leánykájának, s kivezetve őt a terembe, e szókkal
adá át a misznek.

– Misz Natalie; a deliquens mindent megvallott. Én elitéltem őt
férhezmenéseig tartó házi fogságra. Tessék rá szigorún felügyelni.

„Tehát mégis meglakolt a kis lázzadó!“ triumfált magában misz Natalie.

Ankerschmidt pedig azzal a keserü örömmel tért vissza szobájába, hogy
ime, a mit „az egyik“ elhajitott, azt felemelte „ez a másik.“



VIII. Boszu, a maga módja szerint.

Ankerschmidt másnap korán reggel elutazott hazulról; mindenkinek a
háznál azt mondta, hogy Pestre megy, csupán Eliznek sugta meg, hogy
másfelé viszi utja.

Azt senki sem tudta, nem is volt szabad tudni, mennyire szereti a
katonás ember rebellis leánykáját.

– Önre bizom misz, hogy a kimondott házi fogságot szigoruan fenntartsa;
igy szólt mielőtt a kocsiba ült volna; a misz és Hermine lekisérték
odáig; a fogolynak csak az ablakból volt szabad utána nézni és csókokat
hányni felé, de a miket a kegyetlen apa észre nem akart venni. – Önre
bizom a szigoru felügyelést. Felruházom önt teljes szülői hatalommal,
ugy bánjék vele, mintha édes anyja volna.

A misz nem értette az élczet. Több kell ahhoz, mint „english spoken.“

– Te is Hermin: vigyázz Elizre; te már nagyobb vagy, mindig okos voltál.
Téged sohasem kellett dorgálni, soha figyelmeztetni arra, hogy mit tégy,
rendes figyelmes voltál kis gyermek korod óta. Őrködjél testvéred
fölött, tudod, milyen szeles, jó szive van, de nem lánynak való. Az
ördögbe, ha fiu volna, tábornagy lenne belőle. Minden jó tulajdonság meg
van benne, a miért a fiukat dicsérik, a leányokat pedig megróják. Bánj
vele nyájasan, szeretettel, akkor talán megszelidül és eltanul tőled sok
jót, a mit te birsz. No már most ölelj meg, aztán vigyázzatok itthon,
valami gyászra ne jőjjek megint haza.

Ankerschmidt kocsijába ült; a hölgyek visszatértek a kastélyba. Eliz még
egyre hányta a csókot kezeivel a távozó hintó után; nem bánva, hogy
senki sem ügyel rá. Egyszer aztán Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s
látva, hogy a többi kiséret eltávozott az udvarról, kivonta fehér
zsebkendőjét, s ő is visszainte egy bucsu és bocsánatadó üdvözletet.
Arra aztán becsukódott az ablak.

Alig verte el a szél azt a port, a mit a lovag hintaja vert fel a falu
végéig, midőn Maxenpfutsch ur bekoczogtatott a honnmaradt hölgyekhez.

A tisztelt férfiunak fehér mellénye és fehér nyakravalója volt, s a
szokott vadászkalap helyett simára kefélt cilinder a hóna alá keritve, s
nagy kaliberu nyilásával előre forditva, mint egy ostromágyu.
Mindezekből előre lehet gyanitani, hogy a tisztelt ur nem tréfál.

– Alázatos szolgájuk kisasszonyaim: alázatos szolgája, misz Natalie.
Csókolom a kezeiket, hogy méltóztattak alunni?

– Jó reggelt Herr von Maxenpfutsch, foglaljon helyet. Már el is
felejtettük, hogy aludtunk, olyan régen volt. Minek köszönjük a
szerencsét.

– Én pedig azt hittem, hogy nagyon korán jövök, misz; urnők sokáig
végzik a toilettet.

– Sietnünk kellett, mert a lovag ur elutazott.

– Értesülve vagyok, misz; épen azért is voltam bátor, misz, ilyen korán
alkalmatlankodni. Oh én tudom, hogy mi a Staatswisit-ek (jó lesz:
„államlátogatás?“) órája.

– Ön itthon van nálunk, director ur, a házhoz tartozik.

– Nagyon kegyelmes. – Épen ez buzditott e bátorságra; mert valóban
sürgetős ügy, a miben járok, misz; nagyon sürgetős.

Natalie e szóra letette a fehér himzést, melyen eddig nagy gyorsasággal
öltögetett, igen nagy és fontos életfeladatnak tartván, nagy mennyiségü
lyukat varrni egy batiszt szegélyre.

Maxenpfutsch ur most térdei közé fogta cilinderét s mintha annak a
fenekéről olvasna valami szerepet, kezdé mesterséges akadozással.

– Igen, misz: azonban, misz; kissé titkos missióban jövök; misz; ha
talán sziveskednék egyedül kihallgatni. Az ügy kegyedet személyesen
illeti.

Miss Natalie Elizhez fordult s édes anyai nyájassággal szólítá fel.

– Kedves Elizem, legyen oly jó, a zongora óráját nehány perczczel
hamarább elkezdeni a szokottnál. Tudja, tegnap elmulasztotta az egészet.

Eliz értette, mire való az? Eltávolitani, de azért mégis biztositani
jelenlétéről, s olyan dolgot adni, melynek zajától lehetlenné legyen
minden hallgatózás. Engedelmeskedék.

Maxenpfutsch ur most már megforditva tette térdére czilinderét s öt
ujjával kecsesen dobolgatott annak arravaló tetején.

– Igen, miss; hm hm, miss; és Hermine kisasszony?

– Oh, ő előtte nincsen, nem lehet titkom, uram. Ő valódi testvérem,
lelkemnek fele, mi annyira egyek vagyunk, mint egy himzésnek két oldala.

Miss Natalie igen költői hasonlatot talált ki; de ő fehér himzést értett
alatta; mig Maxenpfutsch ur olyan prózai ember volt; hogy
tarkahimvarrást értett a hasonlatban; egyik oldalán a képpel, másikán a
kuszált tüzésekkel s mosolyogva mondá, hogy „az igaz.“

– Tehát beszélhetek a kisasszony előtt bátran. Hol is kezdjem? Igen is.
Bogumil ur az éjet nálam tölté.

– Ah! szólt a miss érdekelten, mig Hermine egy regényt vett elő, s azt
affectálta, hogy ő most abból olvasni fog.

– Bogumil barátom mindent elmondott előttem, miss; mindent. Hogy a lovag
ur őt házából kiutasitá, azon ürügy alatt, mintha ő rá volna gyanuja a
Garanvölgyi pajtában történt motozás miatt. No ez csak ürügy, azt
mindenki látja. Bogumil barátom nekem őszintén megvallá az igazi okot,
mely e sajnos eseményt előidézte: kimondjam?

– Nagyon kérem.

– Megvallá, hogy ez semmi más, mint az, hogy a lovag ur észrevevé,
miszerint Bogumil miss Natalieval benső viszonyt kötött.

– Ah! sohajta megszégyenülten Natalie, s szemérmes arcza elé kapta a
himzett batiszt szegvényt, mely elég lyukacsos volt arra, hogy keresztül
lásson rajta.

Hermine épen lapot forditott a könyvben, nem ügyelt oda.

– Kérem misz. Én tiszteletreméltó viszonyt értettem, s meg vagyok felőle
győződve. Bogumil barátom előttem mindent felfedett. Ő kegyedet, misz,
nőül akarta venni.

– Ah, uram.

– Fait accompli: miss; én tudom. Zsebében van a dispenzatió; nekem
megmutatta, minden rendbe volt hozva; nehány nap mulva a szertartásnak
megkellett volna történni. Azonban valaki a háziak közül árulkodást
tett, hamis értelemben, a lovag ur előtt. Ő a házában szőtt viszonyt
botránynak találá s azért elüzte a fiatal embert; s hogy őt kegyedre
nézve is impossibilissé tegye, még meg is alázta szemei előtt. Igy
volt-e miss? Én ugy mondom, a hogy tőle hallottam. Nem tettem hozzá
semmit.

Miss Natalie lesütött szemmel sipogá, hogy mind ugy van.

– Tehát jól van, miss. Már most az a kérdés, akarja-e kegyed e szegény,
földresujtott fiatal embert rehabilitálni?

– Mindent akarok uram, de nem tudom, hogy mit?

– Majd azt is megmondom, miss; kegyed csak feleljen rá, hogy „igen.“ Ez
eset által sértve van az ő becsülete és a kegyedé.

– Óh nagyon! szólt fájdalmasan elforgatott szemekkel, s szivére
szoritott kézzel Natalie.

– Bogumil barátom komolyan gondoskodott a jövendőről. Láttam nála a
kineveztetést a budai reáliskolai tanári állomásra. Ha ott megtudatik,
hogy innen elüzetett, könnyen difficultálva lehet az inauguratiója.

– Az égre, uram!

– Itt nincs más mód a baj megorvoslására, mint kegyednek rögtön
megesküdni Bogumil barátommal.

– Ah, uram.

– Nem akarja miss?

– De ilyen sietve!

– Hiszen eléggé el volt rá készülve, vagy talán azt gondolja, hogy
Bogumilnak elég ideje van várakozni becsülete visszaállitására?

– Nem, nem uram. Ha az ő becsületéről van szó, akkor mindenre kész
vagyok, szólt Natalie nagylelküen nyujtva kezét Maxenpfutschnak, s
azután lelki támaszt keresve ilyen nagy elhatárzáshoz, tekinte Herminre,
ki most már letevé a könyvet s hozzá lépett, mire az érzékeny hölgy
egyetlen barátnéja vállára borulva el kezde sirni. – Ah ön nem fogja
elitélni boldogságomnak könyjeit.

– No, igy jól van Miss. Már igy helyesen van; már most csak nehány
modalitásról akarnék még szólani, a mi a kivitelre szükséges; de addig
is magamat ajánlom; ha szükséges lesz, visszatérek.

Natalie értette az intést, s a távozót kikisérve, künn a folyosón
hirtelen tudtára adá, hogy Ankerschmidt magaviselete most már egészen
tisztában áll előtte. A lovag neje neki, mint egykori társalkodónéjának
ötezer pengőt hagyományozott, ugy, hogy a mig a lovag házánál van, addig
annak kamatjait huzza, ha pedig férjhez menne, akkor az egészet
kifizessék neki; mig ellenben ha érdemetlenül viselné magát, azt
elveszitse. A lovagtól ez csak intrika, hogy ki ne kelljen fizetnie az
apanaget; sőt tán még el is veszittetni azt az ártatlannal; de rajta fog
veszteni, mert az igazság diadalmaskodni fog.

– Ahán! mondá Maxenpfutsch ur, s most már világosságot érzett agyában a
felől, hogy Bogumil mért van ugy beleőrülve a missbe? a mit ez ideig
bizonyára nem értett. Tehát ötezer forintot kap ha férjhez megy. Az
sokat szépit a dolgon.

Ő is elmondta aztán a további mondani valókat.

Hogy az esküvésnek még ma éjjel kell megtörténnie Maxenpfutsch ur
lakásán.

Azért éjjel, hogy senkinek fel ne tünjék, s azért ott, mert Bogumil nem
jöhet a kastélyba. ujabb botránynak téve ki magát.

Tanukról gondoskodva van. A director ur saját kocsiját bocsátá Bogumil
rendelkezése alá, hogy azzal a szomszéd faluból elhozza a lelkészt,
minthogy a helybeli máshitü s nem érti a nyelvet.

E végre szükséges miss Natalienak észrevétlenül eljutni a direktori
lakba; annak pedig ez lesz a kiviteli módja.

A kastélynak van egy hátulsó ajtócskája, mely az angolkertre nyilik. Ez
ajtóhoz egy csigalépcső vezet le az urasági lakosztályból. Az ajtónak,
betörések elleni biztositás végett, csak belülről van zárja, kivül
minden kulcslyuk hiányzik rajta. Ha mégis valami olyan eset adná elő
magát, hogy valaki akkor akarna ott bemenni, mikor zárva van, egy
csengetyühuzó van a falba alkalmazva, mely a cselédszobába szolgál.

Már most minden feltünés kikerülése végett miss Natalie, midőn mindenki
lefeküdt a kastélyban, ez ajtón át fog kijönni, a kertben várni fogja a
director s a kertentuli lakig vezetőjéül ajánlkozik.

Hogy azonban ismét ugyanazon uton visszajuthasson, az ajtót ne csapja be
háta megett, mert akkor reggelig kinnreked; hanem hagyja félig nyitva.

– De hátha valami tolvaj talál a nyilt ajtón bemenni?

– Az igaz, erre nem gondoltunk.

– Megtaláltam! Hermine szeret engem, ugy ragaszkodik hozzám, mint
testvéréhez; nála fogom a kulcsot hagyni; s megkérem, hogy mikor
visszajövök, ismét bocsásson be.

– De hátha elalszik?

– Óh bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta
nagyon olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való; most odaadom, s
biztositva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette.

– Ez hát jó. Még egy kérdést miss. Megbocsásson miss. Egy igen indiscret
kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek,… van kegyednek…
keresztlevele?

– Alkalmasint lesz. Ámbár én ugy hiszem, hogy tévedésből aligha nem a
nagynénémet irta ki a pap; annak is Natalie volt a neve.

– Az igen valószinű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az
eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni.

Miss Natalie zokogva bizonyitá, hogy ő erre az áldozatra is kész.

Vendelin ur aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanut
fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi
tisztét végezve, sietett haza az öröm-apai hivatás előkészületeihez
fogni.

Miss Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról
a szobába, ott olyan sirást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az
alig győzte helyrevigasztalni.

Pedig már ez igy szokás.

– Senki sem sejtheti, hogy én mit érezek? Egyedül ön, szeretett Hermine;
lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt
vérzenék szivem, de ugyebár ön nem itélne el engem, azon esetben, ha a
körülmények kényszeritnének, hogy e házat elhagyjam. Ha talán azzal,
kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene
osztanom. Hiszen mi lehet nemesebb hivatás, mint egy nőnek megosztani
egy szeretett férj fájdalmait, szenvedéseit! Ez a legdicsőbb feladata
egy gyönge női kebelnek, melyben legerősebbnek mutathatja magát.

– Miss Natalie! – szólt közbe egy profán hang.

Az érzékeny keblek szétriadtak. Eliz kiáltott a másik szobából, őt a
nagy tervezésben ott felejtették a zongora mellett s ő már kezdte erősen
unni magát.

– Miss Natalie! Engedelmével. Numero Eins várfogoly alázatosan kérdi,
hogy hány órai zongora-sáncz-munkára van elitélve?

Ugy? Ezt föl kell menteni.

– Eliz kisasszony szobájába térhet és festőállványához ülhet.

Ah, tehát épen grátia! Eliznek szenvedélye, vigasztalása volt a festés;
a mellett elült volna napestig; s ha kezébe vehette a rajzónt,
reszketett érte, hogy ismét le kell azt majd tenni. Csak azt a sok
unalmas mintaképet ne rajzoltatnák akkor is vele; hanem engednék a
fejéből alakokat, arczokat, torzképeket előállitani. Ezekért rendesen
szidást kap. Legnagyobb engedmény az, ha természet után szabad neki
virágcsoportokat, felszelt dinnyéket s más afféle ártatlan tárgyakat
lemásolni.

Az bizonyos, hogy mikor rajztáblájához engedik ülni, akkor nem kell neki
őr. Oda van lánczolva.

Miss Natalie azután egész nap ráért Herminnel a tervet jól kifőzni.
Hermine gondoskodni fog, hogy a miss észrevétlen kimehessen és
visszajöhessen a vak-ajtón; hogy a háziak semmit meg ne tudjanak, s még
az éjjel irni fog atyja után, melyben felvilágositja őt a történtekről,
s engesztelődésre hangolja haragjának tárgya iránt, kinek ily komoly
szándékai voltak, s ki se nem titkos kém, se nem nőcsábitó, hanem egy
félreismert nemes sziv.

Soha semmi reactio nem várta nehezebben, hogy sötét legyen. Az estebéd
is sokkal hamarább és gyorsabban ment végbe, mint máskor. A cselédeknek
meghagyatott, hogy jókor bezárjanak minden ajtót, mert kétszeresen kell
vigyázni, mikor a lovag ur nincsen itthon.

Eliznek is elengedék a vacsora utáni fejszámvetést. Minthogy ma jól
viselte magát, mehetett korán aludni.

Tiz óra tájon már csöndes volt a kastély, az utolsó lámpafény is
kialudt, csak az éji lámpáké világitott még a kisasszonyok
lakosztályában.

Két egymásba nyiló szoba volt az; melyek közül a folyosóra szolgáló volt
Herminé és a nevelőnéé, ebből nyilt egy kis szoba, melyben Eliz aludt.
Ennek nem volt külön kijárása.

Eliz szobájának ablakán be volt téve a zártábla; a másik szoba egyik
ablakán ezt kinyitották. Ez volt a jel arra Vendelin urnak, hogy idebenn
rendben van minden.

Viszont Vendelin ur részéről az volt az összebeszélt jeladás, hogy
általa egy kavics fog a világitott ablakra felhajitatni.

A kavicskoppanás nemsokára hallható volt. A miss arra kérte Hermint,
hogy tegye a szive tájára a kezét, mennyire dobog! – a mi csakugyan ugy
is volt.

Azzal shawljába burkolózva, lekisérteté magát Herminnel a csigalépcsőn,
s midőn a vak ajtóhoz értek, átadta neki annak kulcsát, melyet
Ankersmidt különösen a miss gondjaira bizott, s ott mégegyszer megölelve
növendékét, a nyitott álajtón kilépett az udvarra. Hermin a gyertyát is
eltakarta e perczben, hogy fényt ne vessen ki a nyiláson. Azzal ismét
becsukódott az ajtó.

– Itt vagyok miss: susogá Vendelin ur, ki a falhoz lapulva állt, s
karját nyujtá az elrablandó hölgynek.

– Óh, mint félek! sipegé az, finomkodva. Ilyen sötétben.

– Zsebemben a lámpa; a kertben előveszem.

– Ah, nincsenek kigyók a kertben?

– Dehogy, azok most téli álmukat alusszák.

– Director ur, suttogá a delnő, kisérője karját jól megcsipve; én nem
tudom, nem ájulok-e el, ha „ön barátját“ meglátom.

– No a felől legyen nyugton. Ő most épen távol van.

– Távol?

– De mindjárt haza érkezik. Hintómmal a szomszéd faluba ment lelkészt
elhozni. Félóra mulva itt kell lenniök. Addig pedig megszokja kegyed az
állapotot.

Misz Natalie azonban mindamellett visszavonhatlanul megigéré, hogy a
mint Bogumil meg fog érkezni, a mint ő azt meglátja, azonnal el fog
ájulni.

Már disponálva volt hozzá.

Vendelin ur gondja volt addig tartani benne a lelket, mig e katastrófa
bekövetkezik, a mi remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd
falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a
vőlegény; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi discursussal
director ur.

Azonban az óra elmult, és azután még egy óra elmult, s a vőlegény még
sem érkezett. Miss Natalie el el kezdte a sirást, meg meg abbahagyta.
Maxenpfutsch ur pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet
ásit. Nagyon hatnak az idegekre azok a perczek, a mikben az ember egy
késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha
menyasszony.

Éjfél után járt már az idő, Bogumil még sem érkezett.

Miss Natalienek egy rémgondolatja támadt.

– Uram, ha „ő“ valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék; mit
mondana a világ, hogy én – és ön – itt – együtt – a kastélyon kivül –
egy egész reggelig tartó estét –

Vendelin ur hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatalis helyzet
volna! Még utóbb neki kellene a misst elvenni.

– No de az nem lehet; vigasztalá az aggodalmas hölgyet; az teljes
lehetlenség. Én bizonyos vagyok barátomról. A kit én egyszer barátomnak
nevezek! Ő szilárd jellemü férfiu.

– Óh nem is ugy értem, de hátha utközben valami baja történt? Tán a
szekér árokba dült, s ő szerencsétlenül járt? Hátha valahol rablók
támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett? Vagy eltévedt a
sötétben?

– Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek? Bizonyosan
a papot halálos beteghez hivták gyóntatni s a miatt késik. Mert tudja
kegyed, miss, a papnak elébb való kötelessége a haldoklókat kielégiteni,
mint a házasulandókat.

Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy valóban annak, a ki meg akar
halni, inkább szabad türelmetlennek lenni, mint annak, a ki esküvőre
készül.

Jajh, de az alatt már el is temethette volna a halottját a tisztelendő
ur, a mig azok a hosszu órák egymás után lefolytak; elmult egy óra, két
óra, három óra éjfél után, a kocsi még sem jött vissza. Már bizonyosan
rablók fogták el!

De ne tessék félni. Kocsirobogás hangzik, most hajt be az udvarra a
hintó.

– No, valahára hát megérkeztek! Tudtam én, hogy nem nyeli el őket a
czethal! Ugyan megszepegtettek már magamat is. No miss, most már
bátorság és erő.

– Uram, én nem állok jót magamról, midőn ismerős lépteit meghallom: ah!

Azonban az ismerős léptek sokáig nem akartak hallatszani; s azt
képzelheti mindenki, hogy az ájulás előkészületeit sokáig tartogatni
valami kellemetlen.

Elmult öt percz, még sem kopog a folyosón senki. No, mi történik
odakünn?

Már csak kénytelen volt Vendelin ur engedelmet kérni Natalietól, hogy
egy pillanatra egyedül hagyja a szobában, mert meg kell már nézni, hol
maradnak az illetők?

Vendelin ur kilépett a folyosóra; valakit látott annak végén állani s
messziről üdvözlé:

– Alászolgája tisztelendő ur, tessék, tessék.

Csak azután, hogy közelebb lépett hozzá, s szemei hozzá szoktak a
külsetétséghez, vette észre, hogy saját köpenyegét hivogatja olyan
szivesen, mely a porolófán függ száradás végett.

Az udvaron állt az üveges hintó, melynek lámpásaiból már kiégett az
olaj, a kocsis járatta csendesen az udvaron a kifogott lovakat.

– No, Anton! Anton!

– Jó reggelt, mordult vissza a vén kocsis.

– Mit jó reggelt, te ostoba, én még le sem feküdtem.

– Én sem, de azért reggeledik.

– No hát mi történik? Mit csináltok?

– Mit csinálunk? Hát én a lovakat jártatom; azok meg velem jönnek.

– Ne bolondulj; hát a többiek?

– A másik két lovat meg a lovászgyerek járatja.

– Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem.

– Ugy? Hát hiszen azt, a hova tetszett mondani, oda elvittem.

– Nos. Hát aztán?

– Hát aztán? Azt mondta, hogy köszönteti a director urat.

– Ott maradt?!

– Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt, s odább ment.

– Postakocsit? ’Sz nincs is abban a faluban postaállomás.

– De nem is a faluban voltam én, hanem a városban.

– Városban? Hát mit mondott?

– Azt mondotta, hogy köszöni a nagyságos ur szives közremunkálását,
mindig meg fog róla emlékezni.

– Közremunkálásomat? De hát a miss? Mit izent a missnek?

– A missnek?

– Igen. Miss Natalienak.

– Hogy mit „izent“ neki? – Gyü, te fakó! – Azzal Anton tovább vezette a
lovakat.

– Megállsz? gazember! – rivalt a távozóra Vendelin ur; hová indulsz?

– Eh! A lovak megfáznak az állásban.

– Mért nem felelsz? ha kérdelek.

– Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missnek?

– No hát: vagy valamit izent, vagy semmit sem izent? Harmadik eset
nincs.

– De van.

– Mi van?

– Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, a kit
magával visz?

– Mit visz magával?

– Hát a misst.

– Micsoda misst?

– Csak tudom tán, hogy mi az a miss? Csak ösmerem tán azt a zöld selyem
fátyolt, a mit viselni szokott, hogy a nap el ne süsse; meg azt a
pepitarokolyát azzal a zöld bársony tükörrel elől, meg a sárga virágos
kalapját, aztán meg azt a buzavirágszin selyem mantilláját, csak tudom
talán, hogy milyen az a miss?

– Szent uram Bajorországban! kiálta fel, üstökébe kapva Vendelin ur; mi
történhetett itt? Nem hallottad a hangját annak a személynek?

– Lassan beszéltek előttem és francziául.

– Hol vetted fel a kocsira és mikor, és hogyan, micsoda körülmények
között?

– Hát a hogy tetszett parancsolni, én ugy tettem. Azt mondá director ur.
„Anton, fogj be négy lovat a födeles hintóba, s aztán üresen hajts ki,
kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó uton, ott várj csendesen. Akkor
majd odajön Bogumil ur; az felül, azután majd az megmondja, hogy hova
vidd; azután a kit el kell még vinned, azt is felveszed; ő megmondja
hogy kit?“ Ugy tettem. Megálltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor
az ifjúur kijött a kertajtón. A miss kapaszkodott a karjába; ő
kinyitotta a hintó ajtaját, s felsegitette a misst; én kérdeztem, hová
parancsolja? ő felelte: be a városba. A városban a postaház előtt
megálltunk: ott az ifju ur kiszállt, relaist parancsolt; a miss ez alatt
ülve maradt a hintóban; mikor aztán eljött a relais, akkor a misst ismét
kisegitette a kocsiból, egy kis utitáska volt vele, a mit nem engedett
másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a miss egy ezüst tallért
nyomott a markomba, a milyen itt nem jár; az ifjúur pedig egy papirosba
tekergetett tántuszt, a milyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte,
azt gondolta: dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a posta
trombitájába fújt, én meg visszafordultam s most itt vagyok.

Vendelin ur e szép történet hallása után csak ugy esett be ajtóstul a
szobába.

A bennülő miss a nagy robaj hallatára hátra hajtá fejét a pamlag
vánkusra s épen en traine volt, hogy Morpheus később született
testvérének, az ájulásnak, kit a pogány mythologia az istenségek sorából
kifelejtett, illő fentartás mellett, karjaiba dőljön; a mint Vendelin ur
sipkáját előre elhajitva, berohant s képéből kikelve orditá:

– No miss Natalie, most már én is elájulok! Az a gazember a miss
ruháiban elszöktetett egy más nőszemélyt s rettenetes a sejtelmem, hogy
kit?!



IX. A két fogoly.

Eliz az igazak álmát aludta ez alatt.

Azt a tiszta álmot, a mit nem zavar még más, mint egy szótalan idealkép
lebegése, kinek alakja csupa aether és napsugár.

A legelső napsugár, mely ablaka függönyein áttört, visszahivta szemeiről
a szüz álomképet.

Kora hajnal volt; még nagy a csend a kastélyban: nem kelnek itt korán.
Eliz felkelt; pongyoláját fölvevé s mielőtt őrei felébrednének, a
rajztáblára feszitett képhez ült s a mit tegnap elkezdett s a mit
álmában tovább gondolt, most folytatá. Egy alacson ablak volt az; nehéz
vasrostélylyal, a vasrostélyon belül egy halavány ifju arcz; künn a
rostély előtt egy dalosmadárka, körül az ablakon virágos folyondár, mely
benyulik a vasrudak között: ők ketten vigasztalják azt, a ki belül van.
– Egy dalos madár és egy árva repkényinda.

Kinek lehetne ez ellen kifogása! Hisz az arczra nem szükség ráismerni, a
ki a rostélyon belül van, az még csak körvonalaiban látszik. Első a
dalos madár és a repkény.

A leányka egészen elmélyedt munkájában, észre sem vette, hogy a kis
asztali óra finom piczi csengő hangon már kilenczet üt, s még semmi nesz
a mellék-szobában.

A miss és Hermine ugyan soká alusznak.

A madárka feje igen jól sikerült. Szinte látszik rajta, hogy milyen
búbánattal énekel ott, mintha tudná, hogy rabnak teszi.

Eliz megvan elégedve nagyon a kis madárral; most már ideje, hogy félre
tegye a képet, mert mindjárt itt lesz a porkoláb, a keményszivü miss és
mondani fogja: „allez! zongora-sánczmunkát végezni!“

Jó lesz már megnézni, hogy ébren vannak-e?

Eliz sajátságos gyermeteg boszuállást szokott azzal gyakorolni, hogy mig
ő rendesen igen korán felkelt, a misst, ki óriás időkig szeretett
pihenni, zajos énekszóval költse fel álmából; a mi, akárki is tudja
tapasztalásból, igen kellemetlen szolgálat annak, a ki épen jó izün
aluszik; de a miért, ha egyszer már fölébredt az ember, minden boszusága
daczára sem lehet haragudnia, mert hiszen a felköltőnek csakugyan igaza
van: „itt a reggel,“ sőt még meg kell neki köszönni, hogy nem engedett
tovább aludni.

„Itt a reggel: I wish you a good morning! miss!“ enyelge, zajosan nyitva
át a szomszéd szobába Henriette; s egy vig couplettet kezde rá, melyet
gyermekeknek tanitanak a hajnal szépségeiről.

De mint bámult el, a mint a szobát egészen üresen találta.

Mind a két ágy használatlan, a hogy este fel voltak bontva; látszott,
hogy senki sem feküdt bennök.

Eliz nem érté, hova lehettek?

Körültekintett. Hermine iró asztalán volt egy lepecsételt levél; azt
fölvevé; a czimlapon ez állt:

„Eliz testvéremnek.“

Eliz szivdobogva bontá fel a levelet. E sorok voltak benne.

„Kedves jó testvérem!

Ne itélj el azon lépésért, a mit ma tettem. Nem tudok ez ember nélkül
élni. Ha gyilkos volna is, vele mennék. Tudom, hogy ez őrültség; de nem
tudok belőle kigyógyulni. Atyám ma elüzte őt és nem tudta, hogy engemet
is vele együtt űz a világba. Atyámhoz nem merek irni: ő nem olvasná el
levelemet; megátkozna. De tégedet szeret, te olyan jó vagy; és nekem
senkim sincs, a ki előtte védelmezzen, egyedül te. Nem is tudom; mire
kérjelek? olyan zavart vagyok. Te legjobban tudod azt. Állj közénk és
atyánk közé; a te jó szived kitalálja, hogy mit tégy? Isten áldjon meg;
csókollak szászor, ezerszer. Hermine.

U. i. A miss és a director nem tudnak semmiről; ha lehet, védd őket
atyám előtt H.

Sirass meg.“

Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odairni, mert Eliz, a mint e
levelet végig olvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a köny két piros
orczáján, mint patak áradt végig; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá
s fel a szobában; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy
széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta; és ujra
zokogott és sirt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a
kendőt! ugy hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek, s a szobaleány
jónak látta bejönni, hogy nincs-e rá valami szükség?

Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh indulatába ment át;
azt hitte, a miss jön. Vadul villogó szemekkel rohant az ajtó elé; ugy
hogy a szobaleány visszarettent, a mint eléje dobbant.

– Hol van a miss? Kiálta rá Eliz, minden izében reszketve a gáttalan
indulattól.

Az bámulva nézett szét és vállait vonogatta.

Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát.

– Hol a miss? Mikor ment el? Ki bocsátotta ki az ajtón? Ki látta
Hermint?

A szobaleány majd összeesett ijedtében.

– Mi, kérem, nem láttunk senkit, mi felénk nem ment ki senki. Hanem a
hátulsó ajtó nyitva van; az elébb mondta a kertész.

Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét s lassankint magához
kezde térni.

– Megállj! – szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. Ne beszélj
odakinn semmit. – Küld be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be s
hozzátok ide a kulcsát.

A cseléd elsietett s utána nagy hirtelen beállt Gyuszi.

Eliz szemei akkor már nem könyeztek, arcza nem volt lángveres; haja le
volt simitva; kezeit hátra téve járt alá s fel Hermine szobájában.

– Parancsol kisasszonyom? szólt a kis legény, katonásan emelt kézzel.

– Figyelj! – szólt hozzá Eliz, oly parancsoló hangon, mint egy tábornok.
Tudsz lőfegyverrel bánni?

– Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagyságos ur adta.

– Lőttél már vele?

– Óh, akárhány galambot; még vércsét is.

– Jó. Töltsd meg puskádat és gyere vissza.

A kis apróság nehány percz mulva vigyorgó képpel jött vissza, holmi kis
karabint emelve vállán.

– Most ide figyelj. Mátul fogva ebben a szobában fogsz lakni, mig atyám
haza jön. Éjjel azon az ágyon alszol.

– Jaj. Az a miss fekhelye.

– Csitt! ki kérdte? Nappal itt állsz őrt az én szobám ajtaja előtt; s
mindenkit, a ki be akar jönni, feltartóztatsz. Tudod hogyan kell?

– Óh igen! igy: – a kis babszemjankó előre lépett egyik lábával, a
puskát szuronyszegezve kapta előre: „Ki vagy? megálj!“

– Helyesen van. Senkit be nem eresztesz ide, mert ez börtön; te pedig őr
vagy. A ki erőszakoskodik, vagy nem ügyel felhivásodra: azt lelövöd;
értetted?

– Igen is értettem.

– Tehát a szerint tégy.

Eliz ezzel liliputi őrét a külső szobában hagyva, becsukta hálószobája
ajtaját, s leült, atyjának levelet irni.

Minő gyöngédség és minő erő kellett ahhoz, hogy egy ily fájó sebet
bekötözni kisértsen, olyan férfiunál, ki indulatainak nem tanult ura
lenni.

Mennyire ovakodnia kellett minden bölcselkedéstől, nehogy szemrehányásul
essék az az apának, ki Hermint tartá mindig a ház czimerének, az okos,
szerény leányt, kinek szavát ritka volt hallani, kit soha sem kellett
figyelmeztetni arra, mit tegyen, mit ne tegyen? ki dicsekedése volt
minden nevelőjének, megholt anyjának kegyencze; és a kiért most a
könnyelmü szeleburdi, mindig szidott, mindig fenyiték alatt tartott
hamupepejkének kell könyörögni, hogy legyen neki nagy vétkeért bocsánat.

No de könnyü annak irni, a kinek szive van! A hideg ész tévedhet
ilyenkor, de a sziv mindig eltalálja az igazi hangot, s megsugja, hogy
másnak mi fáj, mi esik jól?

„Tudod mennyire szerette Hermint édes anyánk? Ne taszitsd őt el.“

Ez volt legerősebb argumentuma. S nem elég erős-e ez?

– Ki vagy? megállj! hangzott odakinn a kis silbak kiáltása.

– Kávét hozok; volt rá a biztos felelet.

– Passirt! mehetsz.

A szobaleány jött a reggelivel.

Eliz inte neki, hogy tegye le és aztán menjen.

És ismét irt tovább.

„Tudod mennyire szeretted őt te is? Hiszen ezután is fogod szeretni.“

– Ki vagy? megállj! hangzott ezuttal a szokottnál mérgesebb
hangnyomattal.

– Jeszszuz Mária! volt rá á sikoltás.

Ez a miss hangja volt.

Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn?

– Vissza! Én strázsa vagyok!

– No no no Gyuszikám, ne tréfálj.

– Én nem vagyok „Gyuszikám;“ én patrol vagyok; én feuerpikét vagyok, a
ki a közelit, meglövöm.

– Hah! Az égre! Ne tartsa erre azt a fegyvert, eltalál sülni magától.

– No hát maradjon ott az ajtóban, s ne jőjjön közelebb.

– De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe?

– Ez a parancs. Ez az ordré.

– Bocsásson a kisasszonyhoz.

– Semmi kisasszony; az fogoly.

– De én nekem be lehet hozzá menni.

– Mi a jelszó? Mondja a jelszót!

– Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek.

– Miss! Nem látja, hogy most katona vagyok? Teremtette. Lövök és szurok!

Eliz már erre kinyitotta az ajtót.

A miss meglátva növendékét, bátorságot vett magának a várőrségen
keresztül ostromra rohanni, a mi szerencsésen sikerült is neki; bejutott
sértetlenül Eliz szobájába, s ott tikkadtan, lihegve megállt és nem
tudta, hogy mit kérdezzen?

Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, a ki rendelkezik.

– Olvassa miss ezt a levelet; szólt odanyujtva neki a Hermin által
irottat.

Az olvasás alatt a miss arczán és homlokán szederjes veres foltok
támadtak; mély harag és ijedtség tanujelei. Egészen ki volt kelve
alakjából minden vonása.

A levél kiesett reszkető kezeiből.

– Ez szörnyüség, ez borzasztó.

– És most olvassa ön e másik levelet, szólt Eliz, azt nyujtva át, a mit
ő irt atyjának.

– Kérem, Eliz, az Istenért, hallgasson meg elébb.

– Semmit sem akarok hallani, miss.

– Meg kell önnek mindent tudnia.

– Mit gondol ön? Nekem egy „kalandot“ akar elmondani, a kinek még eddig
egy regényt sem engedett elolvasni?

A mély elpirulás a szüz arczon tanusitá, mily ösztönszerü tiltakozással
lép fel a hajadoni szemérmesség e kisérlet ellen.

Miss Natalienak át kelle látnia, hogy verve van, lecsüggesztett fővel
olvasá Eliz levelét, melyet atyjához irt.

Feltünt a Missnek, hogy Eliz különösen sok szót vesztegetett arra, hogy
atyját a csábitó személye iránt kiengesztelje. A missnek ez nem
tetszett; ő azt akarta, hogy ez embert üldözzék, megöljék,
megsemmisitsék.

– De hiszen mindezen szerencsétlenségnek az átkozott csábitó az oka. És
kegyed őt menti!

– Mentem. Mert most már Hermin férje.

– De ő mindnyájunkat megcsalt; megcsalta Hermint is, ő az oka annak,
hogy kegyed most atyja haragját viseli. Oh az átkozott, most engemet is
semmivé tett!

– Az nagy baj, miss; de önre nézve még nagyobb, ha atyám épen ő iránta
nem engesztelődik ki, mert akkor haragja ön ellen fog fordulni, ki
valamit elmulasztott, a mi rá volt bizva. Hermin azt irja levele végén:
Miss Natalia és a director nem okai semminek. Ebből én azt értem, hogy
önök okai valaminek. Rám van hagyva, hogy önöket védelmezzem. Én nem
tudom, mit hibáztak? nem tudom, mit kellene védelmükre felhoznom? Csak
annyit tudok, hogy mentül hamarább kibékül atyám azzal, a ki hibázott;
annál könnyebben megbocsát azoknak, kik a hibát előmozditák.

– Ön okos leány: sipegé a miss, megalázottan, nyujtva át Eliznek a
levelet.

– És most megbocsát, miss Natalie; ha tisztelettel felkérem, hogy
szobámat ezentul kerülje el. Foglalja el a kastély bármelyik részét
lakásul; de azt, a mely nekem fogságul van rendelve, hagyja érintetlen.
Nekem szükségem van egy hiteles és gyanútlan személyre, a ki atyám
visszatértekor bizonyságot tegyen a felől, hogy a rám szabott szigort
elviseltem. Ön e tanu nem lehet. Láthatja miss, hogy már választottam is
ajtóm elé őrt; a kinek atyám hinni fog, mert gyermek és együgyü. Isten
önnel.

A miss ugyan a bucsuvétel után is ülve maradt még a diványon, de Eliz a
csöngetyüzsinórhoz lépett; a szobaleányt beidézte; s azután az atyjának
szóló levelet lepecsételve, azt kezébe adta.

– A lovász rögtön nyergeljen, s vigye e levelet a városba doctor
Grisákhoz, az majd elküldi atyám után. Te pedig Luize, légy szives miss
Natalie garde de robejait és ágynemüit a hölgy-vendégszobába
átszállitani. A mit parancsol, teljesitsd. Én szobámban fogok étkezni
egyedül, mig atyám hazajön. Mikor Gyuszi elhagyja a külső szobát, az
ajtót zárja be maga után s a kulcsot vegye mindig magához. Isten önnel,
miss Natalie.

A miss kedélye egészen összevissza volt zavarva e lyánka magaviselete
által, ki egy óra lefolyása alatt tudott haragudni, sirni, kétségbeesni,
élczeket mondani, hideg vérrel beszélni, parancsolni és mindent a
legjobb időben.

Vevé tehát sátorfáit s a szobaleánynak azt az utasitást adta, hogy
holmiait, ha már költözni kell, ne is a vendégszobába, hanem egyenesen a
director urhoz szállitsák át.

Képzelhetni Maxenpfutsch urnak az örömét, mikor az ablakon keresztül
meglátta, hogy Misz Natalie böröndöstül, czókmókostul jön visszafelé a
kastélyból s egyenesen az ő ajtajának tart.

Eliz pedig, a mint egyedül maradt, bezárkózott szobájába, elővette
rajztábláját, ecsetét, s azt a legsötétebb sepiába mártva, a megkezdett
képen az ablakrostélyok közeit sötétre festé vele, hogy a rajzolt
arczkép egészen eltünjön onnan, s ne maradjon ott más, mint a kis madár
és repkény.

Most már tudta azt, hogy nagy vétek egy arczot, a mit álmaink előnkbe
hoztak, papirra lefesteni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Doctor Grisák nagy kedély-nyugalommal szürcsölgeté reggelijét a theás
csészéből; még jókor volt az idő, tizenegy óra; és ő még papucsban és
hálóköntösben. A segédek ezóta kifáradtak a szaladgálásban; mert most a
fő ügyvédi-praxis szaladgálásból áll; a principalis maga csak
audentiákat szokott adni, mire nézve lapidár betűkkel van felirva
ajtajára: itthon található reggeli 11-től 1-ig.

Doctor ur épen a második findzsához fogott, midőn az inas két kliens
névjegyét hozta be ezüst tálczán, a kik consultálni kivánnak.

– Ilyen korán! pöfögött uri dölyffel doctor ur, pompás chronometerét
kirántva oldalzsebéből, még csak 10 óra és 57 percz. Mondjad nekik, hogy
várjanak. Add ide a jegyeiket, hadd látom, kik?

Az inas odatolta a tálczát.

Doctor Grisák kedélyesen felkaczagott, midőn a két jegyet
megszemüvegezé; pedig nem állt arczához jól a kaczagás, mert igen nagy
és ritka fogai voltak.

– Oh, ez derék! No ezeket csak vezesd be mindjárt. Mond meg nekik, hogy
még csak háló-kabátban vagyok, de azért „őket“ elfogadom. Hisz ez
mulatság lesz a reggeli mellé.

Doctor Grisák arcza még azután is kedélyesen mosolygó maradt s ugy
tetszék neki, mintha a második csésze theának sokkal erősebb aromája
volna.

Szerény kopogtatás hallatszott. „Szabad!“ Ki lép be oly osonva? Director
Maxenpfutsch ur az. Egészen meggörbült a háta a hajlongástól, s a
„legalázatosabb szolgáját“ olyan vékony hangon tudja elmondani, mintha
félne, hogy különben nem hiszik el.

– Ah, jó reggelt, jó reggelt director ur. Tessék helyet foglalni. Hát a
miss? Hol maradt? Az ő jegye is itt van.

– Igen is, könyörgöm alássan. Ő kinn maradt a várakozó teremben: miután
meghallotta, hogy nagysád még háló-kabátban van. A világ minden
kincsével rá nem birnám venni, hogy egy férfiuval beszéljen; a ki még
háló-kabátban van.

– Ah! ugy? No persze, ő igen sokat tart az illedelemre; – neki az
metiérje; tudni, hogy mi illik? mi nem? Egyébiránt hiszen az mindegy,
akár van ő is itt, akár nem. Mi ő felőle is végezhetünk, nála nélkül.

– Hogyan? kérem. Kérdezé bámulva Maxenpfutsch.

– Ah, én már mindent tudok, szólt doktor Grisák, kényelmesen helyre
fészkelve magát, felrakott lábakkal a causeuseön. Önöknek az egész
bajáról értesülve vagyok. Straff barátom mindent elmondott még tegnap.

– Straff? szólt bámuló tekintettel Vendelin ur.

– Hja, vagy ugy! önök ezen a néven nem ismerik. No, az a bizonyos fiatal
ember, ki mint zongoramester Ankerschmidtéknál tartózkodott.

– S az önnek barátja?

– No no no. Kérem, jegyezze ön meg magának, hogy a kiről én azt mondom,
hogy „barátom,“ annak hirtelen nem tudok más czimet adni.

– S hol van most ez a gazember! – kiálta föl egyszerre, vérszemet kapva,
Vendelin ur; azt hitte tán, hogy még elkaphatja, a kisasszonyt elveheti
tőle, haza viheti s minden jó lesz.

– Ugy hiszem, hogy azóta Bécsben van. Egyébiránt fölösleges lenne őt
üldözni, mert még tegnap délben megesküdött a kisasszonynyal. –
Bizonyosan tudom.

Vendelin, mint a lőtt róka, bocsátá le karjait e rémhirre.

– Itt járt nálam a kópé; – folytatá doctor Grisák, finom törökdohányból
cigarettet göngyölgetve; azt akarta, hogy vállaljam el ügyét
Ankerschmidt ellen.

– Minő ügyét? Tán a becsületsértés?

– Ah, hah! nevetett a doctor, cigarettjét a szeszlángon meggyujtva.
Törődik is ez azzal. A neje hozománya végett.

– Átkozott ember! szólt izzadó homlokát törülgetve zsebkendőjével
Vendelin ur.

– Huszezer pengőt ajánlott azon esetre, ha elvállalom az ügyet; s
kiperlem Ankerschmidttől a hozományt.

– Hogyan? Huszezer forintot!

– Az nem sok. A leányok anyai része tesz egyre egyre 250 ezer forintot:
megérdemlené az áldozatot.

– Átkozott ember! – hebegé Maxenpfutsch. Annyi pénzt elrabolni; 250
ezer! 20 ezer! (Az utóbbit is rablásnak czimezé véletlenül).

– Igen, de én nem vállaltam el az ajánlatot.

– Nem vállalta el?

– Hova gondol ön uram! szólt méltóságteljes tekintettel doctor Grisák.
Én Ankerschmidt ügyvédje vagyok, s az hütlenség volna tőlem, ha kliensem
ellenségétől fogadnék el megbizást. Ah uram; ily mocskot nem tür el az
én becsületem. Maxenpfutsch ur szörnyen csodálkozott azon.

– Megmondtam neki határozottan, hogy nekem a huszezer forintja nem kell,
vigye az ügyét más prókátorhoz; azt mondta, hogy majd keres Bécsben.
Hanem hát beszéljünk most már önökről. Ez a furfangos kópé önöknek is
csunya levest rántott be.

– Tetszik már tudni?

– Hogy ne tudnám? Mindent elmondott. Hogy a kisasszonyt elcsábithassa,
elbolonditotta a misst. A miss kedvezései mind az ő javára ütöttek ki a
kisasszonynál. Végre önt szólitá fel, hogy mint násznagy a misst hija át
lakására, minthogy neki tiltva van a kastélyban megjelenni. Ez pedig
csak arra való volt, hogy mig a miss eltávozik s felügyelés nélkül
hagyja növendékeit; az alatt ugyanazon ajtón át, melynek rábizott
kulcsát a miss maga adta Hermine kezébe, ezt szöktesse el magával.

– Átkozott ember! mormogá egyre Maxenpfutsch s már a tarkóját is kezdte
törülgetni zsebkendőjével.

– Ördöngös egy ficzkó! nevetett doctor Grisák. S még hozzá az urasági
lovakon; önnek saját hintaján szökteté el a kisasszonyt. Ez genial
ötlet, geniál!

Vendelin ur nem találta olyan mulatságosnak a tréfát.

Grisák ur észrevevé, hogy itt kellemetlen húrokon játszik.

– Az igaz, hogy ezzel most önöket igen kellemetlen tintába keverte.

– Azt hiszi doctor ur?

– Bizonyosan tudom, nemcsak hiszem. Önök ugy fognak feltünni
Ankerschmidt előtt, mint részesei a cselszövénynek. A látszat ellenük
van.

– Ugy hiszi doctor ur?

– Az az egy szerencséjük, hogy Ankerschmidt épen hosszabb időre
eltávozott, nekem nem mondta, hogy hová? Pedig nálam van egy levele Eliz
kisasszonytól; melyben bizonyosan tudatja vele a történetet, de nem
tudom, hova küldjem utána? Az nagy szerencse önökre, hogy nincs idehaza.

– Tehát azt hiszi doctor ur, hogy későbben nem fog majd a méltóságos ur
ránk haragudni?

– Azt, hogy szerencse, De azt nem mondtam, hogy hiszem.

– Tehát miért szerencse ránk nézve, hogy nincs itthon.

– Miért? Hát azért, hogy ha most itthon volna; önt a missel egyetemben
rögtön meglövöldözné; igy pedig addig, a mig haza kerül, önöknek idejük
van előle – „sutty“ odábbállani.

Az a hang, a mivel kiejté, s az a halfarkalaku kézmozdulat, a mivel
kisérte Grisák ur ezt a szót „sutty,“ minden kétséget eloszlatott
Vendelin urnál a felől, hogy mi itt a legközelebbi teendő?

– Tehát azt hiszi doctor ur.

– Semmi kétségem felőle, hogy ez a legjobb tanács. A hogy én ismerem
Ankerschmidt lovagot, ő képes a legelső emberen, a kit előkap, boszuját
tölteni: lő és vág! Karmonádlit vág az emberből.

– De hát én ez átkozott ficzkó miatt hivatalomat elveszitsem! kiálta
fel, siránkozó hangon Maxenpfutsch ur.

– Kezdhet kegyed ellene kártéritési pert.

– S fog az nekem használni?

– Kérem: perről és orvosságról soha sem kell azt kérdezni, hogy fog-e
használni? A patiens dolga a bizalom.

– Tehát azt épen nem hiszi doctor ur, hogy a méltóságos urral még ki
lehessen egyenliteni e fatalis helyzetet?

– Sem kegyednek, sem miss Natalienak; mondhatom egész bizonyossággal.

– A miss kétségbe fog esni, ha megtudja.

– Persze: ránézve az a legkellemetlenebb a dologban, hogy neki ötezer
ftja van a lovagnál, mely oly feltétellel van hagyományozva, hogyha
férjhez megy, fölvehesse készpénzül, ha pedig hütlenül viselné magát a
házhoz, végkép elveszitse.

– Tudom; ezt már mondta nekem is. A jámbor teremtés. Most ez is
szerencsétlenné lesz azon átkozott ember miatt.

– És ön miatt. Mert hisz ön hitta el a háztól.

– Valóságos igaz.

– Különben is nagyon compromittálta a szegény teremtést, director ur.
Mit gondol; reggeltől estig az ön házánál!

– Az is igaz.

– Volt-e még valaki jelen?

– Senki sem; hiszen mi azt gondoltuk, hogy a vőlegény és a lelkész
mindjárt jőni fognak.

– No lám, ez baj; ez igen nagy baj. Soha sem fogja senki elhinni, hogy
Straff csábitotta el Nataliet, a ki ugyanakkor Herminnel állt odább.

– Hát hogy ki!?

– Azt fogják mondani, hogy ön csábitotta el.

– Én? A misst? Kiálta fel, székéből felugorva Maxenpfutsch.

– Én nem hiszem hogy ugy van; szólt nevetve dr. Grisák; de mindenki azt
fogja mondani; s ha a miss akarja…

– Mit ha akar a miss?

– Önön magának elégtételt venni, azt eclatanter teheti.

Director Maxenpfutsch szédelegni kezdett e borzasztó helyen; a hol
mindenből pert csinálnak.

– Az is pert akaszthat a nyakamba?

– Kártalanitási keresettel.

– Borzasztó helyzet!

Doctor Grisák, látva, hogy már jó porhanyóra megpárolta az emberét,
jónak látta beleszurni a villáját, hogy feldarabolja. Felkelt tehát a
causeuseről s lekötelező mosolygással lépve a sokképen megtántoritott
férfiuhoz, igy biztatá meg.

– Kedves Maxenpfutsch. Van egy jó eszmém ön számára; de a mit elébb meg
kell érlelnem. Most hagyjon magamra; s jőjjön vissza két óra mulva,
pontban két óra mulva, érti. Akkor meglássuk, hogy mit lehet önért
tenni.

– Óh ezerszer köszönöm. Doctor ur. Nem leszek háladatlan.

A megijeszgetett férfiu sokáig kereste kalapját, mig rátalált a szék
alatt, a hova leültekor elhelyezte: még bucsuzott, még hajlongott, midőn
a doctor csöngetett, az inas belépett, a doctor frakkját kérte s
parancsot adott, hogy azután bocsássák be a misst; Maxenpfutsch ur és
miss Natalie épen az ajtóban találkoztak össze.

– Tessék helyet foglalni miss, tessék leülni, szólt doctor Grisák a
pamlaghoz vezetve a hajadont, ki ezuttal kávészin fátyolt viselt arcza
előtt, – a zöldet Hermin vitte el; – s azt fel nem lebbentette volna
onnan egy kincsért.

– Egészen értesülve vagyok a miss fátumáról, szólt doctor Grisák a hölgy
előtt feszesen megállva. A dolog nemcsak azért boszantó kegyedre nézve,
hogy Ankerschmidt házát el kell hagynia; hanem azért is, mert a
Maxenpfutschnál töltött időt a közvélemény a kegyed jó hirének rovására
fogja betudni; de kiváltképen még azért, hogy a tudvalevő ötezer
forintot is el lehet kegyednek ez esetnél vesziteni. – Kérem; ne
szakitson félbe. Én jogtudor vagyok, sentimentalis ügyekkel nem
foglalkozom. Annyit mondhatok csupán, hogy kegyed helyzetében alig lehet
egyebet tenni, mint kártalanitási pert kezdeni Maxenpfutsch Vendelin
ellen, mint a ki kegyednek azt a kárt okozta.

– Lenne szives doctor ur e pert elvállalni?

– Az ön kedveért, miss, igen szivesen.

– Doctor ur, én megnyugszom mindenben, a mit ön mond, szólt miss
Natalie, gravitással állva föl helyéről. Minek sok szót vesztegetnünk?
Én az ön rendelkezése alá adom magamat, a mit ön mond, hogy tegyem,
tenni fogom; a mit elém ád aláirni, aláirom; s ha megnyeri a kérdéses
5000 ftot számomra, abból önnek 500 ft honoráriumot adok.

No ez már értelmes beszéd.

– Helyesen van miss. Bizza reám; én biztositom kegyednek a veszendőben
levő ötezer forintját. Jegyezze fel névjegyére szállását, s maradjon
otthon, félóra mulva elküldöm az aláirandó okmányokat, s azután legyen
szerencsém délután két órakor.

A miss bucsuzott és ment.

Grisák ur azonnal elkésziteté segédeivel a szükséges okmányokat, a
mikből nem hiányzott a miss által aláirandó kötvény az ügyvédi
honorariumról sem.

Két óra mulva visszajött Maxenpfutsch ur.

– Igen sajnálom önt, – szólt doctor Grisák az érkezőnek; de a mitől
tartottunk, megtörtént. Miss Natalie keresetet fog inditani ön ellen, az
ön hibája miatt elveszendő ötezer forintért. Itt az ügyvédi megbizás
részemre.

Maxenpfutsch ur arczán nagy törekedés volt észrevehető, a szájával
nézni, a szemeivel pedig beszélni, a mi egy részben sem sikerült.

– Director ur; én csak egy módot látok önre nézve a hinárból
kikapaszkodhatni, csupán csak egyet.

Maxenpfutsch ur nem bánta, ha fél lesz is, csak legyen.

– A mi által ön nemcsak nem veszit ötezer forintot, hanem még ön kap
ötezeret.

Vendelin ur azt hiszi, hogy ez boszorkányság.

Doctor ur megfogta a gallérát az érdemes férfiunak s homlokával csak nem
betörve az orrát, monda.

– Nincs más mód, mint hogy vegye ön maga nőül a misst!

S igen jó volt, hogy fogta Vendelin ur gallérját, mert az hanyatt akart
esni e szóra.

– No no, barátom, monda féloldalra forditott fejjel kacsintva Grisák ur.
Gondolja meg a dolgot, ötezer forintot veszteni, vagy ötezeret nyerni,
az tizezer forint különbség. Aztán a missnek státuspapirosai is vannak,
a multkor én hoztam el a couponjait. Legalább ötezer forint.

Maxenpfutsch ur most már kevésbé találta visszariasztónak az ajánlatot.
Ha jól veszi az ember, a miss egészen az ő idejéhez való feleség.

– Gondolja meg ön gyorsan s határozzon gyorsan; mert a miss sürget.

– De hiszen nem is vagyok arról bizonyos, hogy vajjon ő akar-e?

– Azt bizza ön rám.

– Jó, itt a kezem. Legyek én az áldozat; szólt resignatióval a balsors
üldözte férfi.

– Tessék irni, itt az én iróasztalomnál; csak be kell tölteni az ügyvédi
meghatalmazást: igy ni. És erre a másik papirra; kérem a bélyegen
keresztül. Ugy hiszem elég lesz ötszáz forint: ügyvédi honorarium.

Vendelin ur megvakarta a füle tövét. Ötszáz. Igy aztán csak 4500 marad a
hozomány. De az is jobb, mint még egyszer annyit fizetni. Isten neki!
Veszett fejszének a nyele!

– Igy ni; már most este hat órakor látogasson ön meg ujra; addig végzek.

Maxenpfutsch ur szédelegve támolgott odább.

Két órakor megjelent miss Natalie.

Doctor ur igen fanyar képpel fogadta.

– Kedvesem: a kegyed ügye egészen roszul áll; beszéltem Maxenpfutsch
urral; s ő azon nyomatékos ellenvetést tevé, hogy kegyed már akkor,
midőn alkalmat adott Straffnak, hogy növendékét elcsábitsa, okot adott
arra, hogy a stipulált 5000 forintot elveszitse, s igy ő e veszteségért
nem lehet felelős. – Óh ez igen furfangos ember! Valóságos prókátor.
Kénytelen vagyok azt hinni, hogy igaza van.

A miss egy pohár vizet kért, nehogy elájuljon.

– Hanem én még látok egy módot magam előtt, mely által kegyed veszendő
pénzéhez s a mi több, jó hirneve rehabilitatiójához juthatna. Figyeljen
kérem rám, és ne aléldozzon; – mert ez nagyon komoly dolog. Nincs más
mód, mint kegyednek Maxenpfutsch ur nejévé lenni.

– Ah uram! kiálta a szemérmes hölgy, fátyolát még sürübbre huzva arcza
előtt.

– A baj meg van, hozzá a compromissió. Kegyed miss rosz hirbe jön,
pénzét is elveszti, mig ha nőül megy a directorhoz, pénzét megnyeri,
hire csorbátlan marad, s kegyed kap egy derék férjet. Gondolja meg,
olyan állásban, egy jószágdirector!

– Ah uram, – de – de akar-e ő?

Jól vagyunk már.

– Azt csak bizza kegyed rám, miss Natalie. Maxenpfutsch nemes lelkü,
hozzájárulható jellem, s ha én lelkére fogok beszélni: átlátandja, hogy
egy characteres ember itt nem tehet mást, mint hogy a kit önkénytelenül
elejtett, saját kezével emelje fel. Miss! Bizza kegyed rám, – legjobb
barátjára, – hogy sorsa felől intézkedjem.

A miss térdre esett előtte.

– Uram! Ön az ártatlanok őrangyala. Vegyen oltalma alá.

Őrangyal ur felemelé a hölgyet s igen szépen kérte, hogy délután hat
órakor legyen ismét szerencséje e helyütt; mit az erősen zokogva meg is
igért.

Doctor Grisák délután hat óráig utána járt, hogy a szükséges
dispensatiókat megszerezze védenczei számára; akkorra megiratta a
szükséges házassági szerződéseket; s midőn a mondott órában a miss és a
direktor megjelentek lakásán, készen várt reájuk; külön-külön mindegyik
érkezőnek bizalmasan megsugva, hogy tökéletesen rendben van minden.

Hálás pillantások jutalmazák közlését.

– Miss Natalie, szólt Vendelin ur, ki ezuttal fehér mellényt és
nyakkendőt viselt, én kegyednek mindig őszinte tisztelője voltam.

– Uram! biztositá őt a miss. Az én becsülésem ön iránt nagyon régi.

– Igy ni! Kiálta közbe Grisák ur; teljesen értjük egymást. Két nemes
sziv föltalálta egymást. Nagysáim! Itt a szerződvény; tessenek alá irni:
el van intézve minden. A lelkész vár reánk.

– Ilyen sietve, sipegé miss Natalie s igyekezett keztyüs kézzel aláirni
nevét a boldogságot kötelező okiratnak. Hasonlót cselekvék Vendelin ur
is.

Egy óra mulva férj és feleség voltak.

Egy óra mulva füttyöket hányva polkázott egyedül alá s fel szobájában
dr. Grisák; s danolt hozzá valami rázkódó nótát. Ezeket szépen
összeboronálta. A jó mulatság mellé, hogy Maxenpfuttschal elvetette a
misst, még az a kis nyereség is járult, hogy igy a miss számára
megmentett 5000 forintból a vőlegénytől is, a menyasszonytól is
juttatott magának 500 forintocskákat; azt pedig a házasság utáni nap
rögtön kifizetheté, ő levén Ankerschmidtné végrendeletének végrehajtója.
Az illető összeget Ankerschmidt soha sem is kezelte.

Csak az az egy látszik különösnek a doctor urnál, hogy ő, ki ilyen
mulatságosan összetréfált magának hét óra lefolyása alatt ezer forintot,
mint utasithatá vissza Straffnak huszezer forintos ajánlatát, ha
Ankerschmidt elleni ügyét elvállalja?

Hanem ezt rögtön értenők, ha ugy láthatnók Ankerschmidtné végrendeletét,
mint doctor ur láthatja; levén abban egy végzetes záradék, mely azt
rendeli, hogy ha a leányok valamelyike apja ellenére választana férjet;
az minden igényét az örökséghez elveszitse.

Innen az a magán semmi foltot meg nem szenvedő nagy becsület!

* * *

Tapasztalt férfiak tudósitásai szerint K*stein a státus börtönök
akademiája.

Arad, Komárom, Józsefváros, a pesti uj épület mind csak gymnasiumok és
elemi tanodák hozzá képest; a ki még csak ezekben végezte a cursust, az
ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.

Már az ötödik évet tölti Garanvölgyi Aladár e nagy akademiában.

Szobája hosszában négy lépés, keresztben három s nagyon kevés
fényüzéssel van kiállitva, egy szék, egy ágy, egy asztal. Csak az
ajtókra nem lehet panasz, az van három, mely egymásra nyilik. Ez
fogalmat ad a fal vastagságáról, a hol a középső ajtó nyilhatik a két
másik érintése nélkül.

Egy délelőtt, szokatlan órában csörömpöltek a kulcsok Aladár hármas
záraiban, s eléje lépett egyike azon nagy uraknak, a kiket ő nem ismert.

Ez volt Ankerschmidt lovag.

Ankerschmidt azt képzelte, hogy egy halvány, beesett arczu, megtört
alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön
penésze, s ki a regényes monomania egyik késő stadiumában teng már; s
mennyire meg volt lepetve, midőn egy vidám kedélyes ifjut lát fölkelni
az asztal mellől, kinek életpiros arczán egy árnyéka nincs a búnak,
homlokán hiányzanak a ránczok felkiáltó jelei és komoly pauzái, szemei
derülten ragyogók, s sötét hajzatában egy szál sem őszült meg időnek
előtte.

A fogoly sietett megelőzni látogatóját az üdvözlésben.

– Jó napot uram.

Ankerschmidt inte a tömlöcztartónak, hogy hagyja magukra s az
visszahuzódott az ajtók közé.

– Ön Garanvölgyi Aladár? – kérdé Ankerschmidt, katonás nyers hangon a
fogolytól. A lovag ezuttal katonai egyenruhát viselt.

– Ugy hínak, uram.

– Mióta van ön itt?

– Nem tudom, nincs naptáram.

– Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?

– Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.

– Szabad önnek kijárni a szobájából?

– Hetenkint egyszer félórára.

– Nem találja azt kevésnek?

– Sőt ezt sem használom fel soha.

– Miért nem?

– Szeretek ide benn.

– S nem árt az ön egészségének?

– Soha sem szokott bajom lenni.

– Nincs önnek valami kivánsága?

– Semmi sincs. Épen semmi.

– Nem unja magát?

– Nem. Hiszen egyedül vagyok. Nincs a ki untasson.

– S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?

– Gondolataimmal.

– Nem adnak önnek könyveket olvasni?

– Nem tudom, mert nem kértem.

– Más foglyoknak meg van engedve gondolataikat leirni, képecskéket
festegetni, apró faragványokat készíteni. Ön ezzel nem óhajt szórakozni?

– Nem. Mivel az iráshoz toll, a festéshez ecset, a faragáshoz véső
szükséges, és azt mind kérni kellene.

– Nos aztán?

– És miután nekem ugy sincs egyéb társaságom, mint saját magam; szeretek
azzal az emberrel, a kivel együtt kell lennem, jó barátságban maradni.

– E szerint ön saját maga neheziti fogságát.

– Igaz uram, hogy sulyos dolog elitélve lenni, de még sulyosabb lenne,
ha én magam is elitélném magamat.

– S nem óhajtozik ön az élet apró kényelmei után?

– Nem. Az ember akkor legboldogabb, mikor legkevesebbel beéri.

– Rokonait nem kivánná-e látni?

– Sőt igen sajnálnám őket, ha ilyen messze utra felfáradnának azért,
hogy fél óráig idegen emberek ellenőrsége mellett idegen nyelven egy pár
nevetségesen közönyös frázist elmondjunk egymásnak. Nem érdemli a
fáradságot.

– Nem volt önnek valakije a kit szeretett?

A fogoly nevetni kezdett erre a szóra.

– De hogy nem, – uram – minden fiatal embernek volt az. Asszony, agár s
más afféle.

– Ön egy kategoriába sorozza azokat?

– Bocsánat. Tudom, hogy hibáztam; s hogy miért tettem? mindjárt be is
vallom. Ugyan is, midőn nagybátyámtól, a ki egy kissé furcsa ember,
utoljára elbucsuztam, arra kértem, hogy valahányszor nekem levelet fog
irni, menyasszonyommal is irassa a levélbe csak ezt a szócskát: „adieu.“
A legelső levelében már ott volt az „addió,“ de rendkivül iromba
betükkel irva, nagybátyám azután egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt
az „adieut“ menyasszonyom bizonyos okoknál fogva mellőzvén lefirkantani,
a tréfás öreg az agaram első lába körmei közé fogta a tollat, azzal
iratta oda; a miből én aztán megtudtam, hogy biz az én menyasszonyom nem
igen epedez utánam többé, a mit nagyon okosan is tesz szegény; hanem az
agaram még most is hű hozzám, s manupropriáját minden levélben
odamellékeli, aláirva: „Cziczke.“

Ankerschmidt azon vette észre, hogy ő maga is kaczag a fogoly által
elmondott mulatságos adomán, a mit az oly jó izüen tudott előadni; hisz
ő maga kezdte a nevetést, Ankerschmidtre csak ő róla ragadt át. Mikor
aztán sokáig nevettek és egyszer elhagyták, s egymás szeme közé néztek;
azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami köny van.

Olyan mulatságos történet az, arról az agárról, a „ki“ a fogolynak
menyasszonya helyett levelet szokott irni!

Ankerschmidt ismét szigoru arczot öltött; neki nem volt szabad elárulnia
magát.

– Fiatal ember, én nem jöttem önhez tréfálózni, hanem azért, hogy a
foglyok mint léte felől és magukviseletéről tudomást szerezzek. – Egyet
mondhatok önnek. Azt hogy ön veszedelmes ember.

– Miért uram? Mi vád van ellenem?

– Épen az, hogy semmi sincs. A panaszkönyvben minden fogolynak fel van
jegyezve kivánsága, panasza, vádjai. Öntől egy betü sincs; ön soha sem
kér semmit, soha sem panaszol senkire; udvarias, tartózkodó. Ezek
veszedelmes körvonalai egy jellemnek. Ha én rajtam állna, ön soha sem
szabadulna ki e börtönből.

– Köszönöm, uram!

– Mit?

– E megtisztelő véleményt.

Ezzel magára hagyta Ankerschmidt a foglyot.

Aladár vállat vonitott, s elkezdett rögtön rá igen szépen és kitanult
művészettel népdalokat fütyölni onnan az alföldről; ez volt legfőbb
mulatsága. Szerencse, hogy ezt a mindig kész hangszert mindenüvé magával
viheti az ember.

Ankerschmidt még hallhatta az ajtókon keresztül. A börtönőr bizonyitá,
hogy az a jó kedvü ur odabenn igen szépen tud fütyülni; néha egész
operákat elfuj.

A vártoronyban délre harangoztak; Aladár egészséges életmüszereit ez a
hang figyelmeztetni szokta az ebéd idejére. Nem igen volt elkényeztetve,
biz a foglyokat nem tartják marczipánnal; hanem azt igen is megszokta
már, hogy pontosan serviroznak! A mint az óra üt, a hármas ajtó kulcsai
csörömpölnek s jön a porkoláb; hóna alatt egy hosszu zsemlyével,
tenyerében meg egy tállal, a miben valami van, a mit ételnek hínak.
Aladár pedig azt, lett légyen akármi, a végső falatig elszokta költeni,
s miután kést, villát nem biztak a kezére, hanem azokkal egy őr állt a
háta mögött, ki a husfélét számára elmetélte: annak rendesen megszokta
köszönni a szolgálatát, s utalványozá borravalóul a napidijából
fennmaradt krajczárokat, a mi a jámbor fiuknak nagy örömet okozott.

Hanem e napon szokatlanul késni találtak a menázszsal. Már egy óra is
elmult délután, a mit a várudvarról hangzó dobpörgés jelentett, s az
ebéd még sem jött.

Hm, bizonyosan ez a haragos vitéz ur szólhatott odakinn valamit s most
megakarják kisérteni, valjon mivel lehetne elrontani jó kedvemet, s nem
adnak ebédet. Az se nagy baj.

Azzal elővett egy tegnapról maradt zsemlyét, azt nagy gyönyörüséggel
elköltötte, nagyot huzott utána a vizes korsóból, s mint a ki
megebédelt, végig veté magát az ágyon.

Még azonban el sem kezdhette jóformán az ebéd utáni siestát, midőn
csakugyan csörömpölve nyiltak egymásután az ajtók s nagy sietséggel
lépett be rajtuk – ezuttal nem a porkoláb, hanem a felügyelő százados.

– Gyorsan! gyorsan! keljen fel ön uram; – szólt az ágyon fekvőhöz;
odasietve hozzá; s megfogva egyik karját.

Aladár felnézett rá és meg sem mozdult.

– Nem érti ön? keljen föl hamar!

– Uram; szólt Aladár, humoros pedantsággal: nekem meg van tiltva
civilistákkal beszélnem.

– Hát hogyan?

– Ön pedig előttem e perczben civilista, mert nincs kard az oldalán.

– Igen, mert letettem a várkormányzó urnál, s onnan siettem önhöz.

– Sajnálom, de én tartom magamat a rendszabályhoz s kikérek minden
további discursust.

A századosnak nem volt mit tenni, mint elküldeni a börtönészt, hogy
hozza el sietve a kardját. Addig Aladár fel sem kelt előtte.

Mikor aztán fel volt kötve kardja: akkor Aladár is leszállt fekhelyéről.

– Parancsára állok.

– Jól van. Tehát parancsolom önnek, hogy azonnal készüljön fel, jőjjön
velem a várkormányzóhoz.

– „Keztyüsen“ kell megjelennem? Kérdé Aladár azokra a bizonyos
karpereczekre mutatva, a mik vasból vannak, s nem divatból viseltetnek.

– Sőt azok nélkül. Porkoláb; nyissa fel a fogoly ur békóit.

Azután karjára ölté Aladárt a tiszt, s sietve vonta magával.

– Menjünk, menjünk. Várnak ránk.

Aladár vállat vonitott. „Elég időnk van, mig itt időzünk.“

– Ki tudja, szólt a százados, s sietteté a foglyot; kit aztán a
várkormányzó ajtajánál, mint illett, előrebocsátott.

A teremben, melybe léptek, a várkormányzón kivül Ankerschmidt lovagot
ismeré fel a jelenlévő fényes egyenruhás urak között Aladár.

A várkormányzó eléje ment s megfogta jobbját; katonai nyiltsággal szólva
hozzá.

– Garanvölgyi ur, ön mától fogva megszünik vendégem lenni; büntetésének
hátralevő ideje elengedtetett; ön ez órától fogva szabad. Azért a
bucsulakomát költsük ma el együtt. Ezért hivattam s örülök rajta, hogy
ön elfogadta.

Aladár nagy lélekzetet vett; azt még sem tilthatá meg keblének, hogy e
hirhallás után szabadon föl ne lehelljen. Szabadnak lenni ismét!
visszakapni az életet, a világot!

A másik perczben már ismét humoránál volt.

– Várkormányzó ur, e kegyre nem vagyok érdemes, mert már ebédeltem.

– A mennykőbe, ön fődolognak veszi az ebédre hivást! Hát az, hogy
szabadságát visszanyeri?

– Ah, hiszen olyan jól ápoltak itten.

– Bizony uram! szólt közbe mord arczczal Ankerschmidt – ha rajtam állt
volna, ön nem is szabadult volna ki egyhamar innen. Minden embernek
annyit kell adni a büntetésből, a mennyi megjavitja. A ki könnyünek
veszi a lánczot, arra még nehezebbet kell tenni. Ilyen embereket, a kik
csak játszanak a bünhödéssel, a kiken meg sem látszik a szenvedés, majd
megtudnék én tanitani.

Aladár egészen meg volt felőle győződve, hogy ez a vitéz ur valami
nagyon kegyetlen ellensége lehet. Dolgába került a várkormányzónak őket
annyira vinni, hogy az asztalnál egymás mellé üljenek.

– Bizony uram – szólt a hadastyán várkormányzó, miután leültek s a
levest kioszták – ön csak annak köszönheti szabadulását, hogy valami
titkos pártfogója mindent elkövetett sorsa megváltoztatására.

– Nekem? titkos pártfogóm?

– Az, az; valami urhölgy; valami delnő; a ki nem restelte a folyamodást
sajátkezüleg leirni; sőt mernék rá esküdni, hogy maga is fogalmazta. Az
ide hozzám leérkezett okiratok között lehetetlen volt meg nem ismerni a
nőirást és észjárást.

Aladár elgondolkozott; ki lehetett volna az más, mint mégis ő? Talán hát
mégis mese az a levelezés a kutya körmével? Talán a nő mégis hivebb?

– Nos? Ön kiváncsi ugy-e azt az irást látni? Megmutathatom. Győződjék
meg felőle?

A várkormányzó inte segédének, hogy hozza elő a mondott iratot, s
engedjen egy pillantást vetni abba Aladárnak.

A fiatal ember beletekintett az iratba s azután fejet csóvált: ez az
irás nem azé, a kiének ő gondolta; – pedig nőirás; és minő természethű
érzéssel teljes szavak, minő megható könyörgés! Ki irhatta ezt?

– Ejh! nem szabad ezt olvasni az illetőnek! kiálta mogorván
Ankerschmidt, s kikapta kezéből az iratot s visszanyujtá a
segédtisztnek. Ezek státus-titkok.

Ez ugyan haragos ember lehet! – gondolá Aladár; de azért lelkébe vésve
maradt minden betüje annak az irásnak, hogy évek mulva is rá fogna arra
ismerni, ha ismét meglátná azon kéz vonásait.

Még az nap este elhagyta a várat.

* * *

Ankerschmidt elégülten tért haza.

Minthogy senkivel sem közlé, mi dologban és merre jár? kétheti távolléte
alatt ő sem tudhatá meg, mik várnak rá odahaza?

Könnyü kedélylyel, mint ki magával meg van elégedve, látogatott fel a
székvárosban ügyvédéhez s ösztönszerü elégtételt vélt magának szerezni
az által, ha a doctor urat mindjárt első kézszoritásra e kellemes hirrel
lepi meg.

– No, tehát Garanvölgyi Aladár kiszabadult.

Doctor Grisáknak szemlátomást nagyot nőtt az orra e mondásra: szépen
vagyunk! már most agyiö szép özvegy! ez természetesen, jön vagy a
menyasszonyt, vagy a vinculumot elfoglalni, az lesz a legelső dolga; s
azzal aztán oda a partie! És ezt a szép mulatságot mind Ankerschmidtnek
köszönhetni; a ki szeret olyan lében kanál lenni, a mihez neki semmi
köze. Ördög vigye az ilyen katonaféle ember nagylelküségi hajlamait!

Hanem hiszen, gondolá magában doctor Grisák; ha neked volt az én
számomra meglepő hired, majd lesz nekem is a te számodra, a min
elmulathatsz.

– Nem méltóztatott levelemet kapni, a mit Bécsbe utána küldtem
méltóságodnak?

– Nem kaptam semmit. Visszajövet nem jöttem Bécs felé, hanem
Fehérvárnak. Nos, mi ujság itthon?

– Semmi jó. De itt van egy levél méltóságod számára Eliz kisasszonytól,
ebből alkalmasint megérti az egészet.

– Eliztől? Talán megint valami hallatlan bolondságot követett el az a
gyerek?

– Oh, az nem. Nem ő követett el bolondságot. Tessék felbontani a
levelet.

Ankerschmidt felszakitá a boritékot s folyton növekedő nyugtalansággal
olvasá végig a levél tartalmát.

A mig pedig ő olvasott, az alatt doctor Grisáknak az a nem bolond ötlet
támadt a fejében; hogy hát a mit most ez az öreg ur elrontott, azt ő
vele magával helyre is lehetne hozatni. Ankerschmidt kiszabaditá
nagylelküen Corinna vőlegényét s igy elrontotta Grisák ur házasulási
tervét; Ankerschmidt az egyik leányával épen nagyon megjárta, nem
volna-e az egészen szinpadi igazságtétel, ha kiki párjához jutna: ha
Eliz kisasszonyt Grisák ur kapná már most nőül. Ez nem elvetendő terv.

Ankerschmidt karjai lehanyatlottak a levéllel, miután azt kétszer is
keresztül olvasta.

– Hermin megszökött; – rebegé alig hallhatóan.

– Doctor Grisák azt várta, hogy a hadastyán fel fog ugrani, széket
asztalt feltaszigál maga körül, szitkozódni, átkozódni fog, kocsit
rendel, hogy utánuk rohanjon s meglövöldözze a szökevényeket; s mint
csodálkozott, midőn az e helyett bénitó fájdalommal hajtá homlokát
tenyerébe s keserüen ismétlé: „Hermin megszökött.“

Erre az elegiacus hangulatra nem volt készen doctor Grisák; erre nem
tudta, hogy mit replicázzék?

Ankerschmidt szomoruan hajtá össze a levelet s keblébe tevé, csendes
hangon kérdezvén.

– Mondja meg doktor ur őszintén; nagyon keményen bántam én
gyermekeimmel? Szigoru voltam hozzájuk? Féltek tőlem?

– Sőt ellenkezőleg, épen az volt a hiba, hogy nagyon is engedékeny volt
hozzájuk méltóságod.

– Hát hiszen lányokkal és gyermekekkel hogy gorombáskodnék egy férfi,
egy katona? de Hermin, épen ő! Hát mit vétettem én neki?

– Méltóságod elüzte a házból azt, a kit ő szeretett.

– Hát tudhattam én, hogy ő szereti? Hát mondta ő azt nekem? Mondta
valakinek? El kellett azért szökni utána? Engemet elhagyni? meggyalázni?
Nem tudta azt mondani, a mit huga ir e levélben, hogy ne haragudjam azon
emberre, hogy az végtére is lehet tisztességes ember; nem olyan, a
milyennek én hiszem. Kissé tulbuzgó talán; de azért becsületes jellem.
Nem tudott engemet kiengesztelni iránta? Hanem mindjárt el kellett
engemet hagynia? az apját!

Tehát Eliz mentegeti nénjét, meg a csábitót? Ohó! Ennek utjába kell
állni.

– Kétségtelen, hogy a complotba méltóságod háta mögött már rég befolytak
méltóságod legbizalmasabb emberei, a director és a gouvernante.

– Hogyan? Maxenpfutsch és miss Natalie? Igaz; Eliz őket is mentegeti; de
hát mi a patvarért?

– Hogy ők ketten értették egymást, azt onnan hihetni, mert Maxenpfutsch
nőül vette miss Nataliet.

– Nőül vette? Igazán? nőül? Kiálta fel hitetlenül Ankerschmidt: No – az
az ő dolga. Ez is rendes dolog.

– És rögtön eltávozott.

– Ő is elszökött? Miss Nataliét is szöktették? Menydörgős adta! Hát én
tőlem minden fehér cselédet az ablakon visznek ki; nem is kerülnek az
ajtóra érte.

– Ugy hiszem, okuk volt rá.

– Okuk? Mi okuk? Csak nem féltek tán, hogy meggátolom összekelésüket?

– Attól nem; hanem hogy Hermin kisasszony viszonyáért fogja őket
felelőssé tenni méltóságod.

– No az igaz, hogy nagyon megszidtam volna; de azért megszökni! Elhagyni
egy jószágigazgatónak az állomását, az mégis csak sok!

– Ugy hiszem, hogy biztositották magukat a kárpótlás felől.

– Mi uton?

– Nálam voltak s a nevelőnének hagyományozott összeget az egybekelés
után kifizetteték.

– Kifizette ön szó nélkül?

– Tartoztam vele.

– Nagyon helyesen tette. Hanem az mindössze ötezer forint. Nálam majd
annyira ment a director évi fizetése.

– Még egy kis magyarázat szükséges a dologhoz. Ezt az ötezer forintot,
bizonyosan tudom, Maxenpfutsch ur oly jól hiszi befektetni, hogy abból
huszonötezer legyen. Persze csalódik nagyon.

– Mi az? mit talált fel?

– Egy bolond embert, a kire elköltse a pénzét. – Tudatnom kell
méltóságoddal, miszerint méltóságod veje; (már az, nem tehetünk róla)
kinek igazi neve Straff.

– Straff! Átkozott furcsa név.

– Bizony az.

– Az én leányom! Jól van; mondja tovább.

– Tehát az az ur azóta nálam járt s nekem huszezer forintot ajánlott, ha
bizonyos ügyét felvállalom: de a mit én visszautasitottam. Azóta
megtudtam, hogy Maxenpfutsch ur ajánlkozott ez ügy előleges költségeit
fedezni, ha ama huszezer forintot a per megnyerte esetében, számára
kötelezi Straff ur.

– Ah, tehát igy kap 20-at 5-ért? S micsoda pör az?

– Semmi egyéb, mint Straff ur keresete méltóságod ellen, mely által neje
hozományát kivánja kiadatni az anyai örökségből.

– De hisz akkor Straff nagy bolond s Maxenpfutsch még nagyobb.

– Én is ugy gondolom.

– Mert hiszen én pör nélkül is kiadom leányom örökségét. Azért nem kell
neki huszezeret kidobni az ablakon.

– Hogyan? Méltóságod nem tudná, hogy joga van a végrendelet szerint azon
esetben, ha leányai valamelyike akarata ellen megy férjhez, őt az
örökségből kirekeszteni?

– Ah uram! Mit gondol ön? Csak nem képzeli, hogy én bármily ürügy alatt
leányaim valamelyikének vagyonát bitoroljam?

– De ha a végrendelkező akarata igy volt.

– Ah, az csak ijeszgetésnek volt szánva; de ha megtörtént, ki tehet már
róla. Én csak nem fogom a leányom birtokát a magam számára lefoglalni?

– Nem; hanem a másik gyermek számára.

– Ah, azt Eliz el nem fogadná. Nem, uram; a mi a gyermekeké, az a
gyermekeké. Nekem van tisztességes nyugdijam, a miből megélek. Ők hadd
boldoguljanak.

Doctor Grisák látta, hogy olyan ember áll előtte, a kin nem fog a
golyóbis. Ez megsebesithetetlen! Könnyü igy katonának lenni. Hanem még
hátra van az Achilles-sark, s hátra van az utoljára hagyott mérgezett
nyil, a mely bizonyosan találni fog.

– És igy méltóságod hajlandó lenne leánya elcsábitójával kibékülni?

– Micsoda, „kibékülni?“ pattant fel haragosan Ankersmidt. Az én
állásomban szokás „megbocsátani“, de nem „kibékülni.“

– Tehát méltóztatik „amnestiát adni“ Straff urnak?

– Ejh, mit Straff? én nem ismerem őt azon a néven, mondja ön, hogy
Bogumil. De mi a patvarért volt ennek az embernek annyiféle neve?

– Oh ennek nagyon alapos okai vannak.

– Üldözött lett volna?

– Sőt ellenkezőleg.

– Ellenkezőleg? Nem értem.

– E körülmény inkább „megbizás“ folytán származott.

– Micsoda? Az az ember valami fontos személy lett volna?

– Óh, igen fontos. E napokban ismertette meg velem Bräuhäusel ur egész
állását bizalmasan.

– És megnyugtatólag szólt felőle? – sürgeté ügynökétől a szót
Ankersmidt.

Doctor Grisák huzódott s tartogatta véleményét.

– No, ugy, hát, a hogy vesszük.

– A hogy vesszük! De én nekem érdekemben áll tudni, hogy mint veszszük?
Azt már csak megengedi doctor ur, hogy nekem kötelességem megtudni, mi
az az ember, a ki a leányomat akaratom ellen elvette? mert attól függ,
hogy mennyire érdemli ki utólagosan becsülésemet, hogy magam elé
ereszszem-e vagy sem?

– Én valóban itt nem tudok tanácsot adni, szólt doktor Grisák s egy pár
török pipát hozott elő, czifra szárral, hogy elbarikádozza magát a
támadás elől.

– Nem tud tanácsot adni? szólt boszusan Ankersmidt. Csak nem
kriminálista az az ember?!

– Óh, akkor tudnék tanácsot adni, ha az volna. Au contraire. Tessék
rágyujtani.

– Ejh, nem akarok én most; dörgött mérgesen a hadastyán; – hanem azért
elvette a pipát s arra használta, hogy előadása nyomatékossága végett
nagyokat ütögetett vele az asztalra. Feleljen ön egyenesen? Becsüli ön
„maga“ azt az embert, vagy nem?

Doctor Grisáknak épen be volt dugva a szája a csibukkal, mert épen akkor
gyujtott rá, hát csak a szemöldökeit rángatta, azzal felelt; s
csavargatta a fejét jobbra, balra.

– De ugyan az Isten áldja meg; kapok választ!

Doctor Grisák, ha azt nem akarta, hogy vagy a pipaszár, vagy az asztal
meghasadjon, kénytelen volt hangot adni.

– No, én nem mondom, hogy nem becsülöm.

– Ez nem felelet.

– Annyit mondhatok, hogy hivatalos állása van.

– Micsoda hivatala van?

– Bocsánatot kérek. Nekem ezt az illető kutforrás titokban engedé
meritenem s nem jogositott fel annak tovább adására.

– Teringettét! dühönge a lovag ur, a pipaszárat ivvé hajtogatva két keze
közt, szive melegében, micsoda hivatal lehet az, a mit titokban szokás
tartani?

Doctor Grisáknak felelet helyett leesett a pipája a csibukszárról, s
nagy sietsége volt a tüzes dohányt összeseperni, hogy össze ne égesse a
szőnyeget.

– Csak nem – hóhér!?

Doctor ur e tragoediába való felkiáltásra elnevette magát.

– Ah, dehogy! Annyira nem vitte.

– Uram. Szólt Ankersmidt; én kérem, kényszeritem önt, hogy mondja meg
nekem e titkot. Fogadom önnek becsületszavamra, hogy soha senkivel nem
fogom azt közleni, sem semmi használatát nem veszem; de nekem azt tudnom
kell!

Ez a „kell“ oly erélyesen volt mondva, s a lovag ur oly sokatigérő módon
fogta marokra a pipaszárat, hogy doctor ur beteltnek hivé az időt,
melyben a kegyelemdöfést ki kell neki szolgáltatni.

Odahajolt tehát a lovag ur füléhez s bizalmas suttogással monda.

– Straff ur, a hogy én tudom; a „cabinet noir“-ban van alkalmazva!

Ankersmidt felugrott e szóra a karszékből, mintha elsült bomba lökte
volna fel; s nem tudta, hogy micsoda szót találjon legelőbb érzelmei
kifejezésére; azonközben a pipaszárat ugy összehajtotta, hogy ketté
recscsent, s e „pálczatörés“ szájába adta a szót:

– Istennél a kegyelem! szólt odavetve a tört pipaszárat az asztalra.
Eleget tudok; semmit sem akarok róluk többé hallani!

Ah! Ez tehát még is talált.

– Doktor ur, tegye ön, a mit a törvény parancsol! Én kardbojtom
tisztaságára fogadom, hogy azt az embert soha fiamnak, feleségét
leányomnak el nem ismerem, hogy jogaimmal a legszigorubban élni fogok,
hogy soha egy fillért, ha a haláltul válthatnám meg őket, nem fogok
nekik adni. Cselekedjék ön ugy, mint ügyvéd, s ne próbáljon engem
egyezkedésre birni. Én önhöz utasitok mindent. Hozzám ne irjanak ők
soha; mert én meg vagyok ölve, meg vagyok halva. Hat érdemjel a mellemen
nem takarja el ezt. Köszönöm doctor ur, hogy ezt tudatta velem.

Ankersmidt annyira ingerült volt, hogy az ügyvéd szobájában felcsapta
kalapját a fejére; maga sem vette észre.

Azután tompa hangon mondá még.

– E dolgot ne tudja meg senki. Elég ha mi ketten tudjuk. Az ördögbe,
elég, ha én magam tudom! Hogy kerüljek ezután saját szemem elé? Hogy
nézzek tükörbe? Vigye el önt az ördög ezzel a hirrel. Köszönöm, nagyon
köszönöm.

Azzal eltávozott s bevágta maga után az ajtót.

Két percz mulva megint visszajött.

– Doctor! Azt gondolom, hogy meg kell változtatnom a nevemet! mi annak a
módja? Járjon utána. Nem akarok Ankersmidt lenni tovább! Kukoricza
János, vagy Ludas Matyi, vagy akár mi a sárkánykigyó! de le kell vetnem
a bőrömet!

Doctor ur azt mondta rá, hogy jól van jól, csak most már tessék
hazamenni.

Ankerschmidt azonban még tovább is főzte az ötletét s midőn az irodában
letett felöltönyét egyik szolgálatkész irnok felsegitené rá: azt
kérdezte a jámbor fiutól.

– Hogy forditaná magyarra e nevet „Ankerschmidt?“

Az ifju jogtudós hivatalos készséggel megfelelt.

– „Vasmacskakovácsy.“

Ankerschmidt szomoruan nézett végig rajta s nádpálczáját átvéve kezéből,
visszadörmögé.

– Szamár vagy öcsém; – de annak is én vagyok az oka.

Ankerschmidt lovag haragja annál jobban nőtt, minél jobban közeledett
haza felé.

Már az uton ugy járt a kocsisával, hogy keményen kérdőre találta fogni,
ki volt az a felkötni való akasztófa czimere a kocsisok közül, a melyik
az urasági lovakkal elszállitotta a szökevényeket? mert azt ő haladék
nélkül főbe lövi.

Olyan bolond kocsis persze nincs a világon, a ki az ilyen
benevolizálásra azt felelné, hogy „a biz én voltam,“ hanem ha érzi
magában, hogy csakugyan ő volt, hát nagyot esküszik a kalendárium minden
szent neveire, hogy fusson ki mind a két szeme, ha ő csak tud is felőle
valamit; s mikor aztán a fele uton a csárdánál itatni megállnak,
kerülfordul, a csárda mögé kerül s azzal vesd el magad! neki a széles
világnak; ott hagy kocsit, lovat, gazdát, nem kérdezve, hogy miként
utaznak tovább?

Tehát Ankerschmidt egészen igy járt. Agyonijeszgetett kocsisa a Megitató
csárdánál megszökött, s ő utoljára is hosszu haszontalan várakozás után
kénytelen volt a kocsmáros kukoriczanadrágos kocsisát ültetni fel a
bakra a czifra vadász mellé s ugy hajtani hazáig.

Ez még magasabbra fokozta dühét.

Az elszökött kocsis pedig szaladt egyenesen toronyirányban haza:
fellármázta a cselédséget hogy „jön az ur!“, két pisztoly van mind a két
kezében, öl, vág, lő minden embert, meglövi legelébb is a kapust, mért
nem vigyázott jobban az ajtón? meglövi a béreseket, mért nem jártak az
udvaron? meglövi a szobaleányt, mért nem ügyelt a kisasszonyra? meg a
szakácsot, a miért utravaló pogácsát sütött neki; és utoljára a
komondorokat, hogy mért nem ugattak?

A házi nép e rémhirre, mintha a tatár jönne Batu Khánnal, nagy riadásnak
esett, s kevés kellett volna hozzá, hogy Ankerschmidt lovag abban a
perczben, a midőn megérkezik, egy szolgálatra teremtett lelket se
találjon a házánál; a mi minden bizonynyal meg is történt volna, ha jó
szerencsére Eliz kisasszony meg nem tudta volna a riadalt Gyuszitól, ki
maga is fegyverviselő strázsa létére nem szégyenlett sirva fakadni; s
dugta mindenfelé a puskáját, mintha olvasta volna már valahol, hogy
ilyen ostrom idején legelső veszedelem éri azokat, a kik fegyverrel
kezükben fogatnak el.

Eliz kisietett a cselédekhez; s iparkodott őket megnyugtatni. Ne
tegyenek valami balgaságot. A papa jó ember, s ők nem tehetnek semmiről.
Maradjanak szépen az előszobában összegyülve. A papa nem szokott bántani
senkit. Ő maga fog eléje lemenni. S addig nem engedi feljönni a lépcsőn,
mig ki nem engesztelte.

E biztatással annyira vitte a cselédséget, hogy szavára együtt maradtak
az előszobában, hanem azért a szakács inditványára nem tartatott
fölöslegesnek a folyosó végén levő ajtót előlegesen nyitva tartani, hogy
a mint az első lövés történik, mely valószinüleg a kisasszonyt fogja
érni, a többiek gyorsan menekülhessenek. Hanem az incriminált kocsis
csakugyan fusson.

Alig történt meg ez intézkedés, midőn az udvarra hajtó kocsi dörgése
jelenté, hogy megérkezett az ur; itt a veszedelem.

Eliz a fedett csarnokig eléje ment, a hol a kocsi megállt, s iparkodott
atyját lesegiteni a leszálláskor.

A lovag ur indulatosan utasitá el leányát magától.

– Vissza! – Ki engedte meg, hogy a házból kilépj? – Miért nem maradsz
szobádban?

– No, ne haragudjál. Engesztelé őt a lyánka, ellenkezései daczára hozzá
simulva, s gyermeki bizalommal nyulva a kéz után, melynek szabad áldani
és verni; mely büntethet és oltalmazhat, a hogy neki tetszik. Ne légy
oly haragos.

Ankerschmidt lelkében pedig már ekkor potentiára volt emelve minden
kegyetlen indulat.

– Ördög, menykő! kiálta, elrántva kezét leányáéból. Én nem enyelegni
jöttem, hanem megtorolni! Ma nem fogunk tréfálni, kisasszony! hanem
szigoru vizsgálatot tenni, itélni és büntetni! Érti-e?!

Eliz félénken visszahuzódott, s mint egy remegő őzike, melynek védni
kellene magát a nagy haragos oroszlán ellen, félénk nagy szemeit apja
lángoló arczához emelve, a remegés naiv hangján igy szólt:

– Kérem – szépen – főparancsnok ur, – nem tetszik tudni, – hol maradt –
a papa?

E gyermeteg kérdés oly megkapó természetességgel volt mondva, s oly
valódian szinezve a tréfa és érzékenység szemrehányásával, hogy
Ankerschmidt abban a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy magához
ölelje és összecsókolja leánykáját; s miután ez már megtörtént vele,
többé nem talált vissza abba a hangulatba, a melyen itéletet osztani
akart; nem tudott dühösködni, átkozódni. Ez a gyermekölelés minden
epétől megfosztja az embert.

– Te jó gyermek voltál. Téged szeretlek, suttogá. Látod: elvittem azt, a
mit irtál, oda, a hol használt. Az az ember már szabad.

– Szabad!?

– Ugy-e, te ennek örülsz? Látod, a mig én azután jártam, hogy neked
ilyen örömöt szerezzek, az alatt nekem milyen szomoruságot szereztek
itthon. Te nem; te nem; hiszen te jó vagy. – Ne szólj, ne szólj! –
Láttál az elébb, milyen voltam? Ugy-e nem szeretnél olyannak látni
többet? No hát, ha azt nem akarod, hogy ismét azt az arczomat lásd, azt
a hangomat halld, a mitől irtózol: elő ne hozd nekem azt a két embert
soha; mert látod vén katona vagyok; sokszor verekedtem nagyon meleg
csatákban, de soha nem tanitott meg senki, hogy mit tesz dühösnek lenni?
hanem most már tudom. Egy szót se róluk, mert a mint azokat eszembe
juttatják, nem ismerek magamra többé.

Ez alatt felérkeztek a lépcsőkön.

A cselédek, kik az ajtó nyiláson át lesték a dolog kimenetelét, látva,
hogy a lovag szép csendesen jön a karjára füzött kisasszonynyal, uj
bizalmat meritettek az események folyamához s siettek ajtót tárni, – a
midőn is a legbátrabbak legelől, ugymint a kulcsárné és szobaleány,
hátrább a férfi cselédség, eléje somfordálának s kézcsókolva erősiték,
hogy ők épen nem okai semminek.

Ankerschmidt szigoru tekintettel nézett széjjel a remegőkön s menydörgő
hangon kiálta reájuk: „Ördög, menykő! Ti semmirevalók! Azt mondom,
átkozom a lelkit! hogy ez többet meg ne történjék!“

Azzal ment, leánykáját kézen fogva, szobájába.

Megengedte neki, hogy segitsen az átöltözésnél. Azalatt elmondta neki,
hol járt? mi sikerrel? Milyen kegyetlen szivü embert szabaditott ki?

– Most már édes leánykám, igy vagyunk. Én többet a házhoz olyan őrt, a
ki te rád vigyázzon, nem fogadok. Be sem zárlak, mert vénségemre nem
akarok porkoláb hivatalt viselni; hanem megmondom neked, hogy mire
vigyázz? Egyik leányom férjét a kabinet noirból kapta; s ez nekem elég
gyász, de még nagyobb gyász lenne az, ha valaki azt mondhatná, hogy a
másik leányom meg egy gazdag ifjut szabaditott meg a börtönből azért, –
hogy férjhez mehessen hozzá. Értesz engem ugye?

– Értelek. – Nem fogok vele találkozni soha.

– Parolát rá…

Eliz kezét nyujtá atyjának, a hadastyán megszoritá azt, mint valami
komoly nagy emberét; s már most becsületszavadra járhatsz, a hol akarsz.

Eliz mosolyogva csókolta meg atyja arczát mindkétfelől; óh neki soha sem
lesz szabad azt észrevennie, hogy ez adott szót megtartani mennyi
szivfájásba kerül.

– Aztán még egyet, leánykám; szólt Ankerschmidt. Engem nagyon keserit a
mult; haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, a mi tegnapi
arczomat mutatja. Kérlek, szokjál hozzá, hogy ha ezután „Erzsikének“
foglak szólitani. S már most láss a házi gond után, mert magad vagy a
gazdasszony.

A lyánka dalos enyelgéssel szökellt tova.

‚Erzsike!‘ hangzott utána Ankerschmidt szava.

A lyánka visszadugta fejecskéjét az ajtón.

– Jól van. Szólt tréfálózva Ankerschmidt. Csak azt akartam tudni, hogy
érted-e már?

Erzsike vidám arcza aztán egy percz alatt megédesité az egész háznép
kedélyét.

George, az inas, kinek hivatala volt urát borotválni, sietett fel hozzá
a meleg vizzel, s igen rövid idő mulva jött vissza bögréstül együtt a
konyhába, s ott elbeszélé a cselédségnek, hogy az ur igy szólt hozzá:
„mi kell Gyurka!“ – „Jövök borotválni, méltóságod.“ – „Nem engem többet
ebben az életben!“ felelt az ur.

A méltóságos ur szakállt akar ereszteni!

… Az ember meggyülöli a multat; meggyülöli még azt a tükröt is, a mely
tegnapi arczát mutatta; és ilyen – nagyon sok van a ‚mi‘ életünkben.



X. Különböző fogadtatások.

Corinna megtudta doctor Grisáktól a Jób hirt, hogy vőlegénye
kiszabadult.

Ez rettenetes csapás!

Hogy nem lehetett megelőzni, az nagy baj; de már most gondoskodni kell
felőle, hogy utólagosan el lehessen venni a veszély fulánkját.

Corinna azt hivé, hogy Aladár ezóta már otthon van. Nem képzelheté, hogy
valaki, a kinek azt mondják, hogy szabad, jobban ne siessen, mint az, a
ki kiszabaditotta. Ha Ankerschmidt megjöhetett Pestre, Aladár bizonyosan
otthon van már nagybátyjánál.

Mit gondol ki a furfangos asszonyi ész?

Corinna egyedül bezárkózott szobájába, s leült levelet irni –
Garanvölgyi Aladárnak. Különös módja az irásnak! Corinna ezuttal
nyomtatási betükkel irt. Ez arra való, hogy az irásjegyekről ne lehessen
a kézre ismerni, mely azokat irta.

„Kedves barátom Aladár.“

Vigyázz magadra, hogy egyik rabságból a másikba ne essél. Nem
tanácsolom, hogy a régi menyasszonyodra, Corinnára gondolj. Ő nem az, a
kinek te képzeled. Ő egy csélcsap, kaczér teremtés, a ki minden udvarlót
elfogad. A minap is azzal dicsekedett, hogy a gavallérjaiból ötös
fogatot csinál. Nagyon meg volnál vele átkozva, ha elvennéd. Azt se
hidd, hogy gazdag, mert nagyon sok adóssága van. Higyj nekem, a ki régi
jó czimborád vagyok, hogy sokkal jobban teszed, ha összetéped házassági
szerződésedet s elfelejtkezel a csapodárról, mintha láncz helyett
lánczot cserélsz. Hidd el, hogy sokkal szebb a független élet, barátom;
majd ha feljösz Pestre, milyen jól mulatunk. Itt a sok szép tánczosné,
minek kötnéd le egyhez magadat? Ne házasodjál meg barátom! Ki tudja,
micsoda szerencsét tehetsz még.

Igaz hű czimborád „Ne tudd ki.“

Ezt a levelet azután boritékba zárta s hogy még a pecsétről se
jöhessenek szerzőjének nyomára, egy camaeával nyomta le a spanyolviaszt.
Azzal szinte nyomtatás-betükkel odarajzolta a czimlapra Aladár nevét és
lakását, s rábizta az inasára, hogy ezt a levelet adja fel a postára és
recomandirozza.

Alig két héttel az előtt lépett életbe a postáknál az a sajátságos
intézkedés, hogy ha valaki ajánlási vevény mellett akar levelet bizni a
postára, az a küldő nevét is tartozik feljegyezni a levél hátuljára a
pecsét mellé jobb oldalra keresztben, a mit ha valaki elmulasztott, a
„grimmiger Schalterlöwe“ visszadobta a levelét s jól összeszidta hozzá,
és haza kergette a levélhozót, hogy irja fel otthon, a mit elmulasztott.
Mert azt a státusnak kell tudni, hogy ki küldi a levelet saját
postahivatala által? s a státus épen nem teheti föl, hogy akadhatnak
malitiosus levélirók, kik a saját nevük helyett Cornelius Nepost, vagy
Bar Cochebát irhatják kivül; hiszen megesküdni nem kell rá.

A postai oroszlán megfogja a ketreczébe dobott levelet, megméri,
megvizsgálja, jó helyre van-e ragasztva a postabélyeg, egyik jobbról
felyül, másik balról a behajtásra? illetékes bélyegek-e lat és
mértföldtáv szerint; „hát a név miért nincs rá irva!“ förmed rá
egyszerre a hozóra.

– Hiszen rajta a név: felel az ártatlanul.

– De a másik név?

– Hiszen kérem, csak egy embernek szól.

– Micsoda? Te szamár! A küldő neve: a ki küldi. Ide kell irni. Marsch
vissza! vissza kell vinni és ráirni.

A jámbor cseléd addig szabadkozik, hogy ne küldje vissza azzal a
levéllel a nagyságos ur, messze laknak, sok lépcsőt kell szaladni,
hiszen irja rá inkább maga, ott a toll a keze alatt, nem kerül az nagy
fáradságba; mig a levélketrecz oroszlánya meghagyja lágyitani kőkemény
szivét, s elkapja mérgesen a levelet, no hát hogy hiják?

– Nagyságos…

– Mit? Majd én neked még titulust is irok? – Nevét?

– Garanvölgyi Corinna.

– Áron Löwi Khorin?

– Nem. Nem zsidó az. Asszonyság.

– Oh, ördög bujjék beléd. Majd én még sylabizálok itt neked. Nesze a
toll, ird rá magad.

Az inas aztán marokra fogja a tollat s olyan szépen odakanyaritja
verébfej nagyságu betükkel urnéja nevét az „anonym“ levél hátuljára,
hogy abból egy betü sem marad ki, igy aztán felveszi a posta s
téritvényt is ad róla.

Már most aztán Corinna meg lehet arról nyugodva, hogy anonym levele
okvetlenül kézhez fog jutni, s hogy a ki azt kezéhez veszi, okvetlen
elébb fogja tudni, hogy ki irta a levelet, mint azt, hogy mit irt benne?

Kampós uram pedig ugyanezen a napon érté meg Bräuhäusel ur szájából,
hogy az egész elővizsgálati ügy kegyelem utján meg levén szüntetve,
ezuttal minden komolyabb következések nélkül haza mehet. Ha valami
észrevétele volna, azt mondja meg, majd protocollumba veszik.

Kampós uram köszönte a protocollumot; de nem él vele; majd csak inkább
haza siet már.

Nem is soká késedelmeskedett, hanem kimenvén a hetivásárosokhoz, ott
lelt mindjárt a falujából való embert, azzal megalkudott, s a mint ez a
libáit eladta, mindjárt utra is kelt.

A megyei székvárosban megállt a posta előtt egy szóra, hogy nincs-e az
urnak szóló levél? De bizony van. Azt tehát magához vette és vivé haza.

Az öreg Garanvölgyi kandallója előtt olvasgatá Tacitusát, midőn Kampós
uram exiliumából megérkezék.

Nagy zajjal jött a derék ur, mint illik honfimartyrhoz, ki négy hétig
lakta meg az untersuchungshaftot, s hált a pricsen és evett
porkoláb-kosztot.

Tudott is a jeles honfi polgártárs annyi adomát és megtörtént dolgot e
négy héti fogságban létéről egy lélekzet alatt elmesélni Garanvölgyi
urnak, a mennyit Aladár hét évi terhes dolgairól nem fog élete fogytáig
közrebocsátani.

No de nagyon örült az öreg ur mégis, hogy ismét láthatá hű és kedves
emberét. Nagyon nélkülözte már, hogy annyi idő óta nem hallá nemes alapu
hazafiui dicsekedéseit.

Milyen boldog ez most, hogy négy hétig fogva volt, s erről most
végnélkül beszélhet! Milyen könnyü az embereknek „apró örömöket“
szerezni.

– De ni ni! Majd el is felejtem. Egy levelet is hoztam a postáról.
Corinna ő nagyságától.

– Hogy tudja, hogy tőle jön?

– Rá van irva kivül a boritékra. Most ez az uj rend.

– Szép rend. Mutassa hát.

A mint az öreg ur megnézi a levelet, fejet csóvál.

– Hisz ez Aladárnak van czimezve.

– Hadd lám. A biz a! Bizonyosan tévedés lesz. Az asszonyságnak Aladáron
jár az esze, s rá szaladt a keze. Nagyságodnak szól az bizonyosan. Hisz
akkor nem küldte volna ide a faluba, hanem egyenesen K*steinba.

– Talán azért küldte ide, hogy majd én elküldöm neki.

– Nem ugy lesz az. Világos, hogy nagyságodnak szól. Hiszen az van ide
irva, hogy „teljes tisztelettel.“ Már pedig ha Aladár urnak irna, akkor
csak azt tenné oda, hogy „szeretettel.“ Nem igaz? Aztán meg az is itt
van nagy betükkel, hogy „sürgős“ három felkiáltó jellel. – No Aladár
urnak csak nem irhatja valaki a levelére, hogy „sürgős,“ mert azzal
ugyan nem fognak azért jobban sietni. Nagyságodnak szól ez.

A legutóbbi ok Garanvölgyit is meggyőzte a felől, hogy a menyecskének
csakugyan ő vele van valami sürgős elintézni valója, s ugy siettében
vétette el a keresztnevét, Aladárét szalasztva ki a tollból. No hát
lássuk mit ir?

Garanvölgyi minél tovább olvasta a levelet, annál jobban bámult rajta;
majd a boritékot nézte, majd megint a levelet kezdte ujra; de nem tudott
belőle kiigazodni.

„Egyik fogságból a másikba?“ – Mit akar ezzel? „Mondjon le a
menyasszonyáról.“ Arról ugyan szépen lemondhat, mikor még tizennégy
esztendeje van várakozni való. „Egyik lánczot a másik után?“ Aztán az
anonym aláirás; kivül meg a küldő neve. Bolond ez nagyon.

Utoljára is az öreg ur vállat vonitott; valaki valami ügyetlen tréfát
akart tán csinálni, csak azt tudná az ember, hogy mi benne hát az élcz?

Ezzel a gondolattal rendén a kandalló melletti fás-kosárba hajitá a
levelet; jó lesz majd reggel alágyujtani vele.

– S már most beszéljen Kampós barátom tovább, hogy mit mondott
Bräuhäusel ur? Nem adják vissza a szekrénykémet? Csak legalább az
arczképet adná haza, a helyébe aztán csináltathatna tükröt s
használhatná borotválkozáshoz.

– Én is kértem, de azt mondta, hogy nem adhatja ide, a „Belég“-ek
felküldettek Bécsbe.

– Ne mondja! Tán épen a londoni műkiállitásra?

– De kérem alásan. Hogy azokra ott nagy szükség van. S még majd később
lesz eredménye.

– Kiadják tán – mint nevettető olvasmányokat „für die reifere Jugend?“

Aladár agara ez alatt ott feküdt Garanvölgyi ur lábánál a medvebőrön s
uriasan keresztbetett két első lábára fektetve előkelő tartásu fejét,
angol nyugalommal hallgatá a rá nézve közönyös beszédet.

Valami szekér robogott be az udvarra.

Az agár hirtelen felemelte karcsu nyakát s elkezdett kérdőjel alaku
farkával csendesen csóválni.

– Valami ismerős jön. A Cziczke előre érzi. Figyelmezteté Kampós
Garanvölgyit e tüneményre.

– Unja magát a Cziczke ide benn; s azt hiszi: a vadász jön és viszi az
ugarra.

A Cziczke azonban felugrott helyéről, megrázta örvét nyakán, felemelte
magasra fejét, egyik fülét hegyesen feltartotta s elkezdett azon a
nyafogó, kényeskedő hangon szűkölni, a mivel hasonló lelkes állatok,
miktől a természet megtagadta az érzés mellé a beszédet, szokták tudtul
adni, hogy ők tudnak valamit, a mit még senki sem tud.

Percz mulva elnyiffantotta magát s Garanvölgyi urra ugrott, két első
lábával oldalba taszitva gyöngéden, aztán másik nyiffantással meg Kampós
urra, de ennek már a nyaka közé s röptében végig nyalta az ábrázatját;
azzal aztán az ajtóhoz szökött s elkezdte azt fél lábával kaparni: s mig
az urak felé visszaforgatta fejét, ugy látszott rajta, mint igyekszik
agárpofájával kifejezni a kaczagást.

– Ugyan kinek örülsz olyan nagyon, szolgám? szólt Garanvölgyi szomoruan.
Ki neked olyan jó embered?

Azonban már léptek is hangzottak a folyosón s most már Cziczke teljes
erejéből elkezdett csaholni. Hiába csititotta, hajszolta Kampós; Cziczke
annál jobban adta a hangot.

Aztán kinyilt az ajtó s belépett a vendég.

Az volt – Garanvölgyi Aladár.

Nem a hogy a szinpadon szokták, előbb hátra esni, aztán azt kérdezni:
„te vagy? igazán te vagy? Nem csalnak szemeim? Álmodom-e vagy ébren
vagyok? Tündérek játszanak velem?“ Hanem a mint meglátják egymást,
odarohannak, átölelik egymást, forrón szorosan; nem szólnak semmit, csak
sirva borulnak egymás vállára és ugy maradnak, hosszasan, boldogan. Ki
tudna ilyenkor szólni.

Hanem Kampós uram: az meg van bolondulva. Ugrál, tánczol, kaczag; s
minthogy szemközt nem férhet Aladárhoz, ott csókolja a hol éri, a
vállait, a hátát, a fejét; a hogy az agár példaadása után látja; azután
meg kirohan az udvarra, a pajtába, az istállóba; hirdetve embernek,
asszonynak, gyereknek, utoljára a paripáknak is: „Megjött! Itthon van!
Haza jött! Te bolond! Láttad? Nem láttad? Odabenn van! Kiszabadult!
Ugysegéljen itthon van! Uram s én Istenem!“ Öt percz alatt beszaladgálta
az egész falut, s nem nyugodott meg addig, mig visszakerülve a nagy
hiresztelési hevélyből, egy szemközt jövő béresnével nem találkozott; ki
messziről kiabált eléje: „Nagy uram! Kasznár uram! Nem hallotta még?
Megjött az Aladár urfi.“ Igy kerüli meg az embert a tulajdon ujdonsága.

Csak e sokszoros kiüritése után a hirmondás és öröm electricus
batteriáinak volt nyugalma Kampós urnak a kastélyban megint megjelenni;
a hol már akkor a két rokont egymás mellett ülve s nyugodtan beszélgetve
találta.

– Tudtam én, hogy megjön ma Aladár urfi! szólt ott nagy triumfussal.
Mondtam én a nagyságos urnak. Vagy legalább akartam mondani. Megéreztem.

– A Cziczke érezte biz azt meg elébb, kedves Kampós, szólt tréfálózva az
öreg Garanvölgyi, mig Aladár szivélyesen nyujtá kezét a buzgó férfiunak.

– Lám a nagyságos ur nem akarja megengedni, hogy én hamarább megéreztem
a hazajövetelét, mint a Cziczke. Szólt elszomorodva Kampós ur, az agárra
tekintve féltékeny szemmel, mely már elégülten fekteté szép okos fejét
Aladár térdére. Pedig azért is igaz, hogy én éreztem meg elébb! Hát nem
hoztam-e levelet Aladár ur számára?

Az öreg urnak csak most jutott eszébe a levél, mit a fáskosárba vetett.

– Igaz biz az! neked valami jóakaród már levelet is irt Pestről, keresse
csak össze Kampós, ott lesz a lom között.

– Ki irhatott?

– Majd meglátod. Bizonyosan valaki, a ki előbb megtudta szabadulásodat,
mint megérkeztél. Eddig nem értettem, de most már egészen értem. Olvasd
el csak.

Aladár végig olvasta a levelet, azután – megsimogatta a kutyája fejét.

Cziczke nem ilyen levelet szokott irni.

– Mit szólsz hozzá? – Kérdé Garanvölgyi. Érted?

– Nagyon értem. A sógorasszony megijedt, hogy eltalálom venni.

Erre aztán mind a négyen nevettek. – Az agár is.

– Itt van bátyámnál az a házassági szerződés? – kérdé Aladár.

– Hiven meg van.

– Küldjük vissza szegénynek; ne nyugtalankodjék miatta.

– Jó, nagyon jó. Ezt szeretem. A comitivát csak bizd rám. Nagyon
nehezemre esett volna, ha nekem kell Corinnáról lebeszélnem téged; de
miután saját maga beszél le, igen jól történik. – Ritka eset, hogy egy
asszony saját magát szólja le vőlegénye előtt, s hogy ez neked jutott,
az nagy szerencse. Két kegyelem egy nap! Egyik husz évi, másik
életfogytig való „nehéz“ fogságot enged el.

Az első nap a viszontlátás csendes örömei között folyt le Garanvölgyi
házánál, másnap Aladár azzal lepé meg nagybátyát, hogy ő Ankerschmidt
lovagot kivánja meglátogatni.

– Elmehetsz hozzá, az derék ember.

– Ő is meglátogatott engem K*steinban, ezt vissza kell adnom.

– Annyival inkább.

Aladár csodálta nagybátyjánál ez engedékenységet, az pedig nem adott
neki bővebb magyarázatot hozzá. Engedte menni.

Ankerschmidt lovag tudta már Aladár megérkeztét, s sejtette, hogy az
udvariasság tartozását az sietend leróni; még is erősen meg volt
lepetve, midőn az előleges hirnök kérdezősködött a másik faluvégi
kastélyból, ha itthon lesz-e Aladár számára a lovag ur?

Ezen pedig át kell esni, és azután végét szakitani.

Erzsike ez órára szobájába consignáltatik, hogy még csak véletlenül se
láthassák meg egymást.

Helyesen is; mert Aladár, a mióta a szabad levegő csókolgatja arczát,
még szebb fiu, mint a börtönben volt, s jobban is ügyel magára. Azt
Ankerschmidtnek is el kell ismerni, midőn kezet szorit vele, hogy a
légváltoztatás igen javára szolgált.

– Uram, most jövök önnek megköszönni, hogy multkori magányomban
meglátogatott.

– Semmi köszönni való rajta; szólt a lovag nyers hangon, – széket
mutatva vendégének. Kiváncsiság volt tőlem, semmi egyéb. Ohajtottam
látni azt a vakmerő ficzkót, a ki negyvenkilenczben éjfélkor az ágyamból
kiugratott s majd elfogott az ezredem közepén.

– Hogyan? Ön lett volna az?

– Persze. Ha tudtam volna, hogy ön csak egy szakasz huszárral jön, majd
elfogtam volna én önt, hanem hát a vakmerőség sikerült. – Ebből láthatja
ön, hogy mi régi ellenségek vagyunk.

– Igen hosszu fegyverszünetre.

– Az igaz. Verekednünk nem szabad; hanem egymásra duzzognunk
akármennyit.

– Azt is csak hatósági engedély körén belől. Egyébiránt nem sok
alkalmunk lenne egymás iránti duzzogásunkat kifejezni, miután én nehány
nap mulva innen odább megyek, s azontul aligha fogok egy helyben
maradni.

Ankerschmidt sötét borusan nézett az ifjura s csendes hangon, melyen a
jóakarat lágysága keresztül érzett, szólt feddőleg.

– Fiatal ember: valami uj bajba ne keverje ön magát. – Kár volna érte.
(„Kiért“e, vagy „miért“?)

– Ah! nem. Szólt nevetve Aladár. – Ne gondolja ön, hogy az egyhelyben
nem maradás alatt azt értem, mintha guerillának mennék a Bükkbe, vagy
járókelő emissariusnak; hanem azt, hogy látok valami munka után, a miből
megéljek.

– Micsoda?

– Természetes. Fekvő vagyonom confiscálva; kapitalisom soha sem volt, az
meg nem gusztusom, hogy valami uri házhoz beálljak lengyelnek.

– De önnek nagybátyja gazdag, s önt nagyon szereti; azt tudom
bizonyosan.

– Épen azért nem maradhatok nála. Mit gondol ön uram; ha nagybátyám
rokonai azt mondanák felőlem, hogy én nem szeretetből vagyok nagybátyám
körül, hanem örökség hajhászásból?

No ez az én emberem, gondolá magában Ankerschmidt; dölyfös, mint magam.

– Aztán uram, minket nem ugy neveltek, hogy a mikor semmink sincs a
földön, a fára kivánkozzunk. Megélünk a jéghátán is. Ha elvesztettük
nagy hivatalunkat, jól van, hazamentünk szántani, nem sirtunk utána; ha
elvették a földünket, tanultunk valamit, leszünk ki prókátor, ki mérnök,
ki bányász. Én részemről okleveles mérnök vagyok; értek a mesterségemhez
ugy, mint sokan nem; itt van a tiszaszabályozó társulat, ott van
számomra egy szerény kis üres állomás, azt sietek minél elébb
elfoglalni, s ez a helyzet hozza magával, hogy egy helyben nem igen
maradok, mert biz ott mindig járni kell.

Ankerschmidt sokat törülgette ősz üstökét: félni kezdett, hogy nemcsak a
leánya, de ő maga is nagyon bele fog még egyszer ebbe a fiuba szeretni.

– De az nagyon sok viszontagsággal járó hivatal.

– Sőt inkább! Nagyon kedves hivatal. Még csak helyhez sincs kötve; – sem
gazdához.

A függetlenség édes érzete ragyogott szemeiben. Ankerschmidt látta azt
jól.

– De már most mondja meg ön, szólt a lovag, bizalmasabb mosolygással;
hogy fog egy ilyen szüntelen távolba hivó állapot tetszeni majd egy
fiatal menyecskének?

Most már aztán Aladáron volt az elkomorodás sora.

– Az nekem nincs.

– No de csak nem lett ön maltai lovag? Fiatal harminczéves ember. Aztán
nem is titok előttem, hogy önnek igen érdemes, szép, fiatal menyasszonya
van; kit személyesen van szerencsém ismerhetni.

– Elmult dolog az már, szólt Aladár könnyü vérrel.

– Csak nem szakadt félbe a viszony?

– Nem szeretek erről beszélni.

– De én meg szeretek. Gondolja meg ön, hogy én is házasulható ifju
vagyok, özvegy ember, nagyon érdekel tudni, hogy hol támad megürült
állomás számomra, egyik másik fiatal hölgy szive épen vacantiában van-e,
vagy nincs?

Aladár mosolyogva fogadta a tréfát.

– Uram. Ön azt mondta, hogy mi régi ellenségek vagyunk. No hát én
legalább bebizonyitom önnek, hogy nem vagyok az. Ne vegyük el mi
egyikünk se az én menyasszonyomat.

– Van önnek oka azt mondani?

– Van.

– Mivel sértette önt meg?

– Ilyesmit férfi, ha egy cseppet hiu magára, nem vall be.

– Rágalmazták ön előtt?

– Óh senki sem.

– Összeveszett ön vele?

– Még nem is láttuk egymást.

– Ugy hát csak levélben történt.

– Igen.

– No, ifju barátom: ez nem elég ok a szakitásra. Az irott betü sokszor
ad félreértésre alkalmat. Egy levél miatt nem kell egy egész életet
elrontani. Menjen ön hozzá és beszéljen vele maga. Én nem szólok önnek
magán ügyeibe; azokba semmi jogom avatkozni; hanem én csak az ön
jogérzetére apellálok; önök magyarok nagyon hiresek a
jogragaszkodásukról; s önnek tudnia kellene, hogy még egy
váltóhamisitótól is megkérdik elébb: te irtad-e ezt? mielőtt elitélnék.
Annál kevésbbé hiszem, hogy gyakorlatban legyen Ó-Magyarországon
valakinek elitélni a menyasszonyát, mielőtt kihallgatta volna.

– Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád. Különben önnek még is igaza van
uram. Nekem el kell hozzá mennem; különben ő lesz a sértett fél – s azt
nem szeretném.

– No ennek örülök. Tehát az első assautnál mégis én győztem meg önt.

– Valóban ön maradt a téren; én kapitulálok és magamat ajánlom.

– Kezet szoritottak s azzal egyik sem mondta a másiknak, hogy
„viszontlátásig.“

Aladár gondolta magában, midőn távozott: ez kellemetlen ember, mert
titkaimat tudja, ide nem jövök többet; Ankerschmidt pedig gondolta
magában: ez kényelmetlenül érezte itt magát, ez nem jön ide többet.

Az pedig igen jól történt, hogy e találkozás végbement, mert Aladár nagy
veszedelemből szabadult ki ez által; a hogy a következés majd igazolni
fogja.

Aladár másnap bement Pestre s minthogy egy nap kétszer nincs délelőtt,
megvárá a másnapi illemlátogatás óráját, akkor kereste fel Corinnát.

A szép özvegy idegeit nagyon meghatotta Aladár látása.

– Ah! ön az? megbocsát: de olyan szivdobogást kaptam egyszerre.

Aladárnak oda kellett hozzá sietni, hogy egy székbe vezesse. A delnő
közel volt az elaléláshoz.

– Ez a meglepetés! Ah, én olyan ideges vagyok. Minden ugy hat rám.

Aladár kérte szépen, hogy csak engedjen magának időt a magához térésre,
s ha van repülő só a háznál, alkalmazza erősitésre.

– Ah, ön nem képzeli, mennyire meg vannak gyengülve idegeim, mióta önt
utoljára láttam.

– Ön sokat aggódott miattam.

– Oh igen sokat: sohajta a delnő, nem értve el az ironiát. Higyje el
Aladár, hogy valahányszor leültem önhöz levelet irni; mindig oly
szivnyomás fogott el, hogy nem birtam azt véghez vinni. Ha elkellett
gondolnom, hogy ön micsoda helyzetbe jutott. Ah! – Itt igen kedélyesen
tudott összeborzadni az asszonyság, a mi neki igen jól illett. Ezt
Rachel sem csinálta jobban.

– Nem volt ám az olyan rosz, mint gondolják: látja ön, meg sem őszültem
bele.

– Ah de mennyit kellett önnek nélkülözni. Ha rá gondolok. Ismét ez a
szivdobogás.

– Semmi nélkülözés. Minden két napra egy prófunt. Nem elég az egy
embernek.

– Ah! kérem. Ne tréfáljon ön. Ez nem szép tréfa. (A delnő válogatni
látszott nevetés és sirás között).

– Épen nem tréfálok. Nagyon jó, hogy igy szoktattak; mert ennek legalább
most hasznát veszem.

– Hogyan? De kérem ne tréfáljon. Az engem nagyon izgat.

– Nem tréfálok. Nagyon komolyan beszélek. Minthogy ujra kell kezdenem az
életet, bizony eleinte alig tudok magamnak egyebet igérni a puszta
kenyérnél. Jószágaimat nem kaptam vissza.

– De talán.

– Nincsen semmi „talán,“ mert én nem kérem; helyembe pedig nem küldik.

– De hát miért nem kéri?

– Mert ellehetek náluk nélkül. Van már hivatalom a miből megélek.

– Hol? Micsoda?

– Nem épen vasuti kalauzság; de nem is sokkal több: egy kis mérnöki
állomás a Tisza-szabályozásnál.

– De hisz az nagyon fáradságos.

– Az biz a. Többnyire halászgunyhókban, meg deszkabódékban kell laknom.

– De hát mért nem marad nagybátyjánál?

– Azért, mert az ember szeret maga ura lenni; arra is kell gondolnom,
hogy valaha megházasodom s a feleségemet mégis csak inkább vihetem a
deszkabódéba a tiszai töltésen, mint a nagybátyám házához.

Erre a szóra, ha Corinnának szive lett volna, nem kellett volna azt
mondania, hogy iszonyu szivdobogása van, hanem azt, hogy „ime barátom, a
mim nekem van, az a tied is; és én magam is az vagyok ráadásképen,
maradj itt, ne menj tovább; élni fogunk boldogan;“ hanem annál
természetesen sokkal jutányosabb a szivdobogásra és ideggyöngeségre
hivatkozni.

Corinna azt várta, hogy most mindjárt elő fogja hozni Aladár azon régi
viszonyukat, mely egyuttal szerződésileg is meg van kötve, erre az
alkalomra tartogatta, hogy egy rögtöni elájulással véget vessen a kérői
merényletnek.

Aladár azonban nem hozta azt elő.

Megkérdezte tőle, hogy jár-e szinházba? micsoda uj operák vannak azóta,
a mik tetszenek? Micsoda uj neveket tanult meg azóta a kedvencz
papagálya? Szokott-e lovagolni, meg van-e még a hóka paripája, s több
eféle hiábavalóságokat.

Mikor aztán már nagyon kezdett Corinna szivdobogásáról panaszkodni,
akkor felkerekedett Aladár; szivélyesen tanácsolta menyasszonyának, hogy
ne engedje erőt venni idegein a bajt; hanem iparkodjék minél előbb
Emmsbe, vagy Ostendebe, s azzal szépen megcsókolta a kezét és
eltávozott.

Ez volt az utolsó kézcsók, a mit Corinna kapott Aladártól.

Aladár megnyugodhatott felőle, hogy biz ennek a szerelemnek, „qua“
szerelemnek, már vége van: s ilyen formán jó lesz azt, „mint“
szerződvényt is in optima forma felbontani.

Azt már tudta, hogy doktor Grisák Corinna ügynöke; tehát egyenesen azt
kereste fel.

Doctor Grisák nagy előzékenységgel fogadta a jelentkezőt, mint szokás
fogadni azt, a kitől az ember fél és a kit nem szeret.

– Igen rövid ideig akarok önnek terhére lenni uram. Szólt Aladár a
jogtudorhoz: nekem egy szerződésem van özvegy Garanvölgyinével, ki önnek
védencze.

– Tudom, ismerem azt a szerződést.

– Annál jobb. Nem kell hosszasan magyaráznom a dolgot. Én nem vagyok
jelenleg abban a helyzetben, hogy egy asszonynak, ki nőmmé lesz, fényes
állást biztosithassak.

(– Ah! Ez a vinculumért jön: gondolá dr. Grisák).

– Beszélt kegyed az asszonysággal?

– Találkoztam vele s ugy vettem észre, hogy ő sem ohajtja e viszony
folytatását.

– És kegyed?

– Én a világért sem veszem neki rosz néven. Nagyon kevés poéta szorult
belém; házassági ügyekben igen tolerans vagyok. Neki teljes joga van
szakitani.

– De már most a szerződések?

– Hiszen épen azért jöttem önhöz; mert ezt egy ideggyönge nővel nem
lehet elvégezni. – Azokat a szerződéseket meg fogjuk semmisiteni.

– S mik önnek a feltételei?

– Az enyémek? – Hát egyszerüen az: hogy adja vissza Garanvölgyiné az én
irásomat, s én visszaadom az övét.

– S ön nem akar semmi igényt támasztani azon jogokból, a miket önnek e
szerződvény nyujt.

– Erőszakkal csak nem kényszeritek egy nőt arra, hogy feleségemmé
legyen?

– De a vagyonra nézve?

– Ah! Hogy jószágot kapjak menyasszony nélkül? Nem, uram, az nem az én
mesterségem.

– Uram! szólt dr. Grisák felkelve székéről s meghajtva magát Aladár
előtt; ön valóban nemes ember.

Aladár vállat vonitott.

– Azért, hogy nem lopok, nem rablok?

– Igy nagyon röviden áteshetünk az egyezkedésen. A kérdéses szerződvény
nálam van. Elhozta kegyed a párját?

– Itt van az is.

– Sziveskedend rá irni, hogy semmi e szerződésből támadható jogokra
igényt nem formál.

– Nem irok biz én semmit, hanem az én irásomat, ha megengedi, elégetem
itt a kandallóban; kegyetek is tegyenek az enyimmel hasonlón, s azzal
legyen belőle hamu.

– De miért nem akarja kegyed ezt ide irni?

– Azért; mert nem akarok Garanvölgyiné asszonyságnak bizonyitványt adni
arról, hogy én ő rá, utolsó találkozásunk óta, egy perczig is gondoltam.
Ha nem tetszik önnek: ügyvédemre bizom s végezzenek együtt.

Dr. Grisák nem bocsáthatá ki körme közül az alkalmat s ismét leülteté
Aladárt, beleegyezve, hogy tehát egyszerüen cseréljék ki a kötvényeket,
s ő vesse a kandallóba a magáét.

Miután a doctor elzárta biztos helyre a visszanyert szerződés példányát,
mit Aladár átadott: nyájasan mosolyogva lépett hozzá s titkolózó
szemhunyoritással sugott neki.

– Uram. Ön ma igen generosus és nagylelkü volt oly ügyben, a hol a
törvény menthetlenül kezébe adta önnek ellenfelét. E tett jutalma nem
fog elmaradni. Emlékezzék meg ön, hogy doktor Grisák, az a pápaszemes
doktor Grisák, a kit Garanvölgyi ur, önnek nagybátyja a birkafejő székre
ültetett le: mondta önnek legelőször, hogy ön, talán hamarább, mint
gondolná, ismét oly gazdag lesz, mint volt; s nem fogja megbánni, hogy
nagylelküen kiadta kezéből azt, a mi a másé.

Aladár nagyot nevetett e beszédnek; s az ragadta meg a figyelmét belőle,
hogy: csakugyan a birkafejőre ültette le a doktor urat az öreg?

– Oda, uram, és azt akarta, hogy oltsam be neki a himlős birkáit, ha
doktor vagyok. Hanem én azért nem haragszom rá, világért sem haragszom.

S hogy bebizonyitsa, mennyire nem haragszik, egész a lépcsőig kikisérte
Aladárt, ki még ott sem birta elfojtani derültségét, hogy a doctort mint
ültették a fejős székre. A többit, a mit mondott, régen elfelejtette
már.



XI. Az a bizonyos szegény asszony.

– Apácskám, nekem mégis bajos igy egyedül lenni a háznál.

Igy szólt egy napon Ankerschmidt leánykája haragos apjához.

– Hát mit gondolsz?

– Kellene valami asszonyfélének lenni körülöttem, a kivel a házi
felügyelést megoszthatnám, s okos dolgokról beszélhetnék vele.

– Igazad van. Valami társalkodóné?

– Az ám. Valami csendes, okos nő, a kinek már megjött az esze.

– No olyan asszonyra én is szeretnék akadni. De hát hol vesszük azt?

– Majd én utána járok.

– Te jársz utána? No hát csak szerezz egyet.

Pár nap mulva Erzsike folytatta a felvett tárgyat.

– Apácskám, találtam már olyan nekünk való asszonyt.

– Már találtál? Hol vetted?

– Egy barátném, a kit Bécsben ismertem, ajánlott egy nagyon jó nőt.

– Jót? Csodálom, hogy Bécsben meg nem tartották.

– Szerencsétlen nő, szegény, apja akarata ellen ment férjhez, aztán az
apja kitagadta.

– Azt – elhiszem.

– A férje pedig semmirekellő volt, a ki csak azért vette el, mert azt
hitte, hogy sok pénzt fog vele kapni.

– Hát’sz ez mindig ugy történik. Hát ujság ez? Hogy ezt minden asszony
csak akkor tudja meg, mikor már megtörtént rajta?

– A férje azután pört inditott az apa ellen neje hozománya végett, hanem
a törvény előtt kiderült, hogy az apának joga volt neki semmit sem adni,
s elvesztette a keresetét.

– Elhiszem azt! Másutt is van az embereknek eszük. Ezt nem akarják hinni
a fiatal gavallérok. Azt gondolják, hogy mihelyt valaki öreg ember, már
a lábaszárába szállt az esze.

– A csunya rosz ember aztán a fölötti dühében elkezdte a feleségét
kinozni, ütötte, verte.

– No de azért csak ne fakadj riva! Hiszen nem téged vert.

– De mikor az olyan czudarság: egy asszonyt megverni!

– Már az igaz. Hanem ha te minden megvert asszonyt el akarsz siratni,
akkor korábban kelj fel, mert nem jösz ki az idővel.

– Igen, de még nem volt elég hogy megverte; az asszony azt eltürte
volna, hanem egyszer hogy részegen jött haza…

– Még az is?

– Igen a korcsmából, a hol a felesége utolsó ékszerét is elkártyázta,
akkor az asszonytól azt a gyürüt kérte, a mit az anyjától kapott, s hogy
ezt nem adta neki, kitaszitotta az ajtón az utczára, s a szegény asszony
ott virradt meg a küszöbön fekve.

– Ejnye, az akasztófáravaló!

– Ugye? A szegénynek aztán nem volt hova lenni. Ismerőihez menni
szégyelt; apja házához visszatérni nem mert; kénytelen volt szolgálatba
állni.

– Látod, ez a jutalma a könnyelmüségnek.

– Az én bécsi barátném nagyon ajánlja nekünk ezt a szegény nőt
társalkodónénak, kit a sors igy megtört, s a ki bizonyosan nagyon
háladatos lesz, ha egy ily nyugalmas házhoz juthat, mint a mienk.

– Igen, de nem valami rosz természetü asszony-e?

– Oh, a legszelidebb a világon, maga a türelem.

– Te már arról is jót mersz állani? Honnan tudod?

– No, ugy következtetem, hogy annak kell lennie, miután annyi bántalmat
szótlanul ki tudott állni.

– Hja, az egészen más, azt te nem érted. Még a ki a férjétől meghagyja
magát verni, lehet valóságos Hárpia.

– No ez nem az, ez nem az. Ugye bele egyezel, hogy ide fogadjuk.

– Jól van, jól; nem bánom. De meglásd, hogy ha tejbe vajba mártod is
itt, mégis visszaszökik a férjéhez.

– Tehát nem bánod? Irhatok dr. Grisáknak, hogy küldjön neki
utiköltséget?

– Irhatsz, irhatsz.

– Nem tekintesz a nőnek a születésére?

– Bánom is én, akárminek született! Csak tisztességes emberek voltak a
szüléi.

– Oh nagyon tiszteletreméltó emberek voltak. Az anyja régen meghalt,
hanem az atyja igen derék, kedves ember.

– Ugy találod? Daczára annak, hogy a leányát kitagadta?

– Hiszen még kiengesztelődhetik iránta.

– Ha én volnék a helyében, alig hinném.

– Tehát megengeded, hogy ide fogadjuk. Köszönöm, ezerszer köszönöm.

Erzsike annyiszor megcsókolta apja kezét, hogy az utoljára kénytelen
volt meggyőződni felőle, hogy az a bizonyos szegény asszony teljes
mértékben megérdemli azt a jó elővéleményt, melylyel őt leánya oly
buzgóan igyekszik behizelegni.

Nehány nap mulva Erzsike levelet kapott Pestről.

Midőn azt magánszobájában elolvasta, sok idő kellett hozzá, mig apjához
kimert jönni, nehogy az észrevegye szemein, hogy sokat sirt. Nehányszor
megindult már, de megint csak vissza kellett térnie, s ujra egy verset
sirni magában, mert nem birta elfojtani.

Hanem mire apja elé ért, mégis oly tökéletességre vitte a tettetést,
hogy az öreg ur azt kérdezte tőle: „nos, miért van olyan jó kedved.“

– Hát az a bizonyos szegény asszony.

– S mi történt azzal a bizonyos szegény asszonynyal?

– Megérkezett már Pestre.

– Hozta isten. Majd érte küldjük a kocsit.

– Ugy-e a fedett kocsit?

– Már minek volna neki fedett kocsi? A biz eljöhet a neuditscheinin is.

– No de engedd hát, hogy a fedett kocsiba fogassunk.

Erzsike oly szépen megczirógatta apja arczát, melyen már akkor az uj
szakáll hüvelyknyi tarlót eresztett, hogy ez kénytelen volt átlátni,
miszerint minden udvariasság és bevett szokás ellen volna egy ujon
érkező társalkodónét nem a fedett hintóval hozatni el. Legyen hát az is.
Kell-e még valami?

– Igenis, kell még. De ne húzd össze ugy a szemöldöködet. Azt irja a
barátném, hogy annak a szegény teremtésnek még csak tisztességes
öltözete sincs, a miben nálunk megjelenhessen.

– Teringettét! Ez hát ugyan könnyü szerrel utazott. Hát pénzt is küldjek
neki ugy-e?

– Nem; minek? Én azt gondoltam, hogy ugy is annyi ruha van itt nálunk, a
mi Herminetől itt maradt, abból küldhetnénk eléje; én ugy sem viselhetem
azokat; itt meg csak elpusztulnak magukban.

– De iszen kedves jószágom, te nem ismered annak a jámbor személynek a
termetét, hát ha valami vaskos persona?

– Oh de hogy az.

– Honnan tudod te?

– A ki annyit szenvedett, az nem lehet kövér; az bizonyosan igen sovány.

– De hátha valami alacsony termetü, tudod, hogy Hermine magas volt.

– Azon majd tud ő segiteni. Ez nők dolga; nem érted te azt apácskám.

– Nem bánom én hát, küldj neki, a mit akarsz.

Erzsike aztán nem is mondatott magának többet, futott, bőröndöt,
kalaptokot keresett, összepakolt mindent, mi egy női öltözék
tökéletességeihez szükséges, Hermine ruhatárából a legapróbb
alkatrészekig; a miknek mulhatlan egybefüggése csupán női szivek előtt
ismeretes titok; aztán befogatott; a kocsisnak sokáig magyarázott
valamit, s végül egy pohár bort is adatott neki, hogy tisztábban
felfoghassa feladatát; s az nap aztán késő estig kimagyarázhatlan jó
kedve volt; mikor nem sirt, akkor mindig nevetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt egész nap vadászni járt; kezdődött a szalonka-idény. A
vadásza pedig azt jövendölte, hogy e tavaszon nagyon bő szalonkaszüret
lesz, mert nedves esztendő van.

Igen késő este jött haza a cserkészetből, volt is diadala, nem kevesebb,
mint öt darab áldozat ékesité vadásztáskája hurokjait.

Erzsikének meg kellett tudnia minden egyes szalonka esetének történetét,
mit a leányka, nagy figyelmes szemeit le nem véve atyja hevült arczáról,
olyan részvéttel tudott hallgatni, mintha ő értene ahoz legjobban.

– Pedig még egy hatodikat is meglőttem; de csak szárnyazva volt a kópé s
mire felakartam venni, ugy elment a bokrok között, hogy rá nem birtam
találni, pedig mind addig kerestem, mig csak a hold le nem ment. No,
holnap majd megtalálom.

– Holnap is el fogsz menni?

– Hajnalban: még te akkor alszol.

– De ebédre hazajösz?

– Az ebédet viszem a tarisznyában.

– S megint ilyen későn jösz haza este?

– Valamivel még későbben, mert a hold utóbb megy le.

– Ah ne maradj olyan későre.

– De, kedves madaram, – akkor huznak a szalonkák legjobban.

– Igen: de az alatt meg fog érkezni az a szegény asszony.

– Az a „bizonyos szegény asszony.“ Teringettét! azt a szegény asszonyt
itt találom én holnap is, meg egy hónap mulva is, de a szalonka odább
megy, mert az vándor madár. Ugye pedig magad is szereted a szalonkát?
mikor olyan kicsi gyerek voltál, valahányszor a puskát megláttad
vállamon, mindig azt mondtad: papa, aztán lőjj szalonkát!

– Hát tudod mit? A mit nekem szántál, azt hagyd estére, aztán mikor az
én részemre kerül a sor, azt ne lődd meg, azt hagyd ott és gyere haza.

– No már ilyen ceremoniával egy herczeg asszonyt sem vártak még, mint
ezt a te bizonyos szegény asszonyodat. Jól van no; haza jövök kilencz
órára.

– Oh nem, nem; hétre kell hazajönnöd.

– Szent Hubertre mondom! nem jövök haza hamarább fél kilencznél.

– No még azt a kis félórát engedd le.

– De mikor már Szent Hubertnek adtam szavamat.

– Ki tudja hallotta e? Aztán kipótolhatod holnapután.

– No legyen meg, hát hazajövök nyolczra. Ha egy pár perczczel tul
találnék maradni, abból aztán szemrehányás ne legyen. Terringettét!
mennyit kell nekem egy szegény asszonyért szenvednem, a kit soha sem
láttam életemben.

– No látod, milyen jó atyuska vagy te?

Ekként kiérdemelve leánya dicséretét, Ankerschmidt lovag oly módon
iparkodott magának kárpótlást szerezni, hogy másnap reggel egy órával
hamarább kiment a cserjére. Hanem szent Hubert még is boszut állt rajta,
a mért neki adott szavából leengedett alkudni, mert délelőtt nem kapott
puskavégre két szalonkánál többet; azok közül is az egyiket mérgében ugy
szétlőtte, hogy nem volt érdemes a földről felszedni, délután öt óra
tájon pedig olyan zivatart küldött rá, a milyent még a legelvetemültebb
kalendárium csináló sem mer ilyen kora tavaszszal megjövendölni. Csupán
annak köszönheté, hogy szárazan megmenekült előle; mert utban találta
egyik hazatérő szekerét, a mivel különben nem valami sokat törődött
volna. Az ő csontjai nincsenek czukorból, ázott ő eleget.

Épen csak azt várta az eső, hogy ő belépjen a kapuján, a mint rá kezdte
egyszerre önteni szapuló számra a záport, mennydörgéssel, villámlással
vegyest.

Erzsike aggódó arczczal futott eléje.

– No te, rosz leány, szitkozódék mérgesen a lovag; te ugyan a nyakamba
imádkoztad a garabonczás diákot. Valld meg; te boszorkány fajta! hogy
imádkoztál érte, hogy ez a zivatar rám jőjjön, s haza kergessen.

– Oh de hogy, rebegé reszketve a lyánka. Dehogy imádkoztam ezért,
dehogy. Istenem, Istenem. Ő az uton van; mi történik vele ebben az
iszonyu viharban?

– Ő? Kicsoda „ő“?

– Ah, az a szegény asszony.

– Az a „bizonyos szegény asszony?“ Mennykő áldotta; ennek semmi gondja
arra, hogy az apja nem ázik-e meg, mint egy ürge; hanem hogy „az a
szegény asszony“ nem lesz e nyavalyás féltében a fedett hintóban? –
ördög látta kölyke!

A megharagitott vadász iszonyu dühvel vágtatott fel saját szobájába; a
mit mindenki jogosultnak fog találni, ha elgondolja, micsoda válogatott
szerencsétlenség az az életben, mikor az ember ugyanazon a helyen, a hol
tegnap hat szalonkát lőtt, ma csak kettőt kapott, azok közül is az
egyiket ugy szétlőtte, hogy vadász-hachée lett belőle; akkor meg a
zivatar hazakergeti, s itthon a tulajdon gyermeke nem akar bánatot
érezni apja szerencsétlensége fölött. Ilyen szivtelen a világ a vadászok
szenvedései iránt! Ott azután duzzogva járt alá s fel egyedül, haraggal
eltelve szerencsétlensége közvetett és közvetlen okaira; a puskára, mely
nagyon összehord, a szélre, mely elhajtja a vadat, Hubertre, ki oly
bosszuálló, az esőre, a mire semmi szükség; s arra a bizonyos szegény
asszonyra, a kit most hoz a tatár a házhoz. Szép kis beköszöntője lesz!

A vihar még egyre töltötte kedvét, midőn az ablakon át megpillantá
hazaérkező hintaját. No: a szegény asszony hát itt van; de a szegény
lovaim! Annak csak nem történhetett semmi baja; de a lovaimat bizonyosan
agyonhajtotta most az a gazember kocsis. Ha kérdőre fogom, azt fogja
mondani: nem ő, lépésben jöttek idáig; aztán most meg sem jártathatja
ebben az esőben.

Ankerschmidt boszusan vetette magát végig pamlagán s föltette magában,
hogy stoicus lesz; semmivel sem fog törődni; a világot ugy sem lehet
megjavitani.

Egyszer hallja, hogy valaki nyitja az ajtót csendesen. Ez Erzsike lesz.
Persze, hogy az volt.

Félénken dugta be fürtös fejecskéjét a félig nyitott ajtón s apját
kereste szemeivel.

– Haragszol? kérdé gyermeteg siránk hangon.

– Haragszom! szólt mogorván a lovag.

– No hát ne haragudjál; szólt szelid engesztelőleg a leányka, s odament
apjához és tréfásan enyelgésre akarta forditani a dolgot; apja keze után
nyulva.

– Ejh, takarodj! kiálta mérgesen Ankerschmidt, elkapva kezét hevesen;
mire a leányka egyszerre odaomlott melléje, s arczát eltakarva, elkezde
oly keservesen zokogni, hogy apja ijedten ugrott fel: „hát ezt mi lelte?
Hát miért sirsz most olyan nagyon? No látott már valaki ilyen vékony
porczellánt életében, ha erősen rákiáltanak, hát eltörik. Hát
bántottalak én? Hát mivel bántottalak? No ne sirj no. Hiszen nem
haragszom már. Még megszakad a szive az ostoba gyereknek, ugy zokog. No
hát mondom már, hogy nem haragszom, nem is haragudtam, csak tréfáltam.
Kelj fel no. Ülj ide mellém. Hát ilyen érzékenynek kell lenni? Hát te
veled már tréfálni sem lehet? Jól van no, csókolj meg szépen, aztán ne
sirj már többet.“

Erzsike megfogadta a szót, s apja nyakát átfüzte karjaival, aztán meg is
csókolta, hanem a sirást nem olyan könnyü megállitani; ahoz még idő
kellett: utoljára is Ankerschmidtnek tréfás nevettető mondásokat kellet
előhoznia, hogy Erzsikét a rendes életre téritse, a mikor aztán a
mosolygás ugy tört keresztül az utolsó könycseppeken, mint felhőből a
szivárvány.

– No hát most mondd el, hogy mit akartál mondani?

– Itt van már. – Megérkezett.

– Az a bizonyos szegény asszony? No hála a Mindenhatónak! Csakhogy már
egyszer itt van, hogy nem kell rá várni. Hát már most semmi baj sincs?

– Oh dehogy nincs; sohajtá a leányka. A szegény asszony nagyon beteg.

– Hát le kell fektetni; herbatét kell neki főzni; bizonyosan meghütötte
magát az uton.

– De nem haragszol?

– Már hogy haragudnám?

– Megteszed, a mire kérlek? Csak egyet.

– Meg no; ugyan mire kérhetsz?

– Az a szegény asszony elébb szeretne téged látni, mielőtt lefekünnék.

– Kiváncsi rám? ugy a kiváncsiság nagyobb nála, mint a fejfájás, ez jó
jelenség, hát más kabátot vegyek rám ugy-e?

– Oh nem, igy is jó: még jobb.

– Igy is jó? hát nem valami kényeskedő dáma? Hát oda menjek? jó estét
kivánjak neki? Nem fogja magát zsenirozni?

– Épen nem: gyere oda.

– No ha csakugyan az kell a meggyógyulására, hogy engem lásson, hát
Isten neki.

Ankerschmidt rászánta magát, hogy felkeljen a pamlagról. Erzsike
átölelte mindkét kezével karját: ugy vezette őt azon lakrészig, hol az ő
szobája volt.

Az első szoba, az volt Hermine egykori lakása, ott állt a fehér
függönyös ágy még azóta felvetetlen.

Az ágyhoz vezette Ankerschmidt lovagot kisebbik leánya.

Ott félrehuzta a fehér függöny egyik szárnyát, s ott azokon a fehér
vánkosokon látta Ankerschmidt lovag fekünni betegen, eszméletlenül,
beesett szemekkel, viaszsárga arczczal, forrón lihegő ajkkal azt a
„bizonyos szegény asszonyt“ – - tulajdon édes leányát, – a szerencsétlen
Herminet…

… – Kocsis! fogj a hintóba ujra, s vágtass a városba vissza az orvosért.

Hangzott Ankerschmidt szava a tornáczon.

– Azokkal a fáradt lovakkal?

– Igen. Azokkal a fáradt lovakkal!

– Ebben a zivatarban?

– Igen. Ebben a zivatarban!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt házában nagyon hosszuk az éjszakák e nap óta. Beteg van a
háznál; olyan beteg, a ki éjente nem alszik.

Ankerschmidt lovag és kisebb leánya felváltva ott ülnek a beteg ágya
mellett, néha együtt is, egymás kezét szoritva s virasztanak fölötte.

A beteg mindig arról álmodik, hogy ő most menyasszony. Beszél suttogva
titokban imádott kedveséről, a kit szeret, a kitől bálványoztatik.
Elmondja, hogy milyen legyen menyasszonyruhája? milyen legyen a koszoru?
mirtusból, fehér rózsából. Elbeszél a násznépről, mely az oltárhoz
kiséri, ott körüllállja, a pap milyen szépen kérdezi: szereted-e?
szeretem: és te szereted-e? szeretem. Elbeszéli, milyen szép a vőlegény
kis háza, hova menyasszonyát viszi; van körüle kis kert, udvarán
galambok, ablakán téli zöld, odabenn énekelnek a jókedvü cselédek. És
utoljára mindig visszatér ő reá magára, a ki oly délczeg, oly
szeretetreméltó, majd boldog, majd szenved, majd hős, majd üldözött. De
ő mindenütt vele van, vele érez, vele él. Az nem járhat ott, a hol ő ne
látná, nem jelenhet meg ugy, hogy ő ölelve ne tartaná; egyedül ő velük
kettőjükkel van tele a világ.

És ez igy megy egyik éjjel, mint a mással.

Azt tartják az álomjósok, hogy a mely leány halva álmodja magát a
koporsóban, az menyasszony fog lenni nem sokára; hát a ki menyasszonynak
álmodja magát, arról mit mondanak?

És azután mikor fölébred, mint irtózik attól, a mit álmodott, hogy
panaszolja testvérének a kisértetlátó borzadályával, minő szörnyü álmai
voltak! Ismét őt látta, őt szerette!

Szereti álmaiban azt, kit ébren gyülöl, utána megy lelkével, felkeresi,
boldog utána, kitől eszmélve irtózik, kire gondolni fél.

Egy gondolat kinozza különösen. Mikor már amaz ember kinzásaitól
testileg, lelkileg össze volt törve, az egy törvénykönyvet mutatott neki
sok szakaszokkal, s egyet azok közül ujjával megjelölt: „nézd: ha engem
eltalálnál hagyni, s apádhoz visszaszöknél, én ezen törvény hatalmánál
fogva kényszeriteni foglak téged, hogy a te uradnak küszöbéhez
visszatérj! Mert ha én nem akarom, engem soha el nem hagyhatsz: ha én
azt mondom a birónak, hogy én szeretlek, az visszaád birtokomba, mert
nem elég, hogy te azt mondjad; gyülölsz!“

Ez a fenyegetés üldözi egész napon át, a mig ébren van; ezt elbeszélte
százszor atyjának, testvérének, s nem hisz nekik, midőn azok biztatják,
hogy olyan törvény nincs a világon: oh ő látta, olvasta azt! nem lehet
attól menekülni.

És aztán mikor ismét alunni kell menni, hogy fél a bekövetkező
álomlátásoktól!

– Ébreszsz fel sokszor; kéri testvérét; ne engedj mélyen alunnom; a mint
látod, hogy nyugtalan vagyok, szólits meg; attól magamhoz térek: ha
beszélek álmomban, rázz fel, ne engedj álmodnom. Oh az rettenetes, hogy
mindig álmodni kell!

Az orvos, ki gyakran kijárt a városból, azt mondá, hogy mélyen
elhatalmazott idegbaj vett erőt rajta, melyen csak egy kedvező
kedélyváltozás segithetne.

Legtanácsosabb volna, ha férjétől törvényesen elválasztanák, s azután a
világban keresne szórakozást.

Ankerschmidt is gondolt ilyesmire s elhatározá, hogy a válóper
meginditása végett tanácskozni fog dr. Grisákkal.

Egy kiválóan szép tavaszi délután annyira magához tért már Hermine, hogy
szabad volt neki egy órára a kertbe lemenni s Erzsike karján a friss
pázsiton sétálni.

– Ez a meleg napsugár, ezek a zöld füvek meggyógyitanának engem; szólt
Hermine testvére vállára dőlve; csak egy gondolatom ne volna.

– Majd elmulik.

– Nehezen mulik, s mikor az el fog, akkor sárgának látom a füvet, s a
napsugártól fázom.

– Nézd, az ibolyák már nyilnak; szólt Erzsike, hogy testvére eszméinek
más irányt adjon, s azzal lehajolt a fübe s nehányat leszakasztott e
szerény gyermekeiből a tavasznak, s Herminnek nyujtá. Milyen pompás
illatuk van.

Hermine megszagolta a nyujtott ibolyákat s azzal undorodva veté el
magától.

– Pfuj! Épen olyan szaga van, mint azoknak a szivaroknak, a miket ő
szitt.

Erzsike csodálta azt nagyon. Azokat a kedves ibolyácskákat ilyennel még
nem rágalmazta senki. Nem mert aztán többet leszakitani.

Leültek Herminnel egy kerti padra, Hermine folytatá töprengéseit.

– Pedig sokkal jobb volna, ha meg nem gyógyulnék. Most, hogy beteg
vagyok, kiméletből nem tesz senki szemrehányást: de ha semmi bajom sem
volna, atyámnak eszébe jutna, a mit ellene vétettem.

Rég megbocsátott ő neked.

– Tudom, hogy te addig nem nyugodtál, mig azt nem mondta neked, hogy nem
haragszik rám többé: de nem felejthette ő azt; valamint én nem
bocsáthattam meg magamnak soha.

– Nézd, épen itt jő felénk, látod, hogy mosolyog rád most is.

Ankerschmidt épen akkor jött feléjük egy ut kanyarulatnál.

– Épen nem látom, hogy mosolyogna; én azt látom, hogy haragszik.

– Azért látod ugy, mert a nap ellen van fordulva.

Pedig ezuttal csakugyan Herminnek volt igaza; Ankerschmidt arcza nagyon
borult volt.

Olyannak látta azt Eliz is, de nem akarta.

– Gyere csak papa, kiálta elé, csengő vidor csevegéssel; mi itt vitázunk
Herminnel, ő azt állitja, hogy te haragos vagy, én pedig azt, hogy
mosolyogsz.

– Hó? Persze, hogy mosolygok. Szólt Ankerschmidt odalépve hozzájuk; és
megtette, hogy jó kedvet mutatott.

– De csak most kezdte. Sugá Hermine Erzsike fülébe. (Még apjához
egyenesen nem mert szólni, mióta hazajött).

Ankerschmidt meghallá e sugást s sietett őt megnyugtatni.

– Igen, egy kicsit rosz kedvem volt, mert épen valami pörös ügyről
értesitettek; a mi miatt el kell mennem Pestre, s az tett rosz kedvüvé,
hogy itt kell benneteket hagynom.

– Látod hogy nekem volt igazam, suttogá Hermine. A fü is sárga olyankor,
mikor én annak nézem.

– Ne busulj leányom; a mig én Pesten leszek, addig megkérem az orvost,
hogy maradjon ide kinn. Hermine ismét sugva szólt Erzsikéhez.

– Kérd meg atyánkat szépen, ne küldjön ide orvost. Én szeretek beteg
lenni.

– Miért gyermekem? Kérdé aggódva Ankerschmidt, s megsimogatá Hermine
homlokát, miért mondod azt?

Hermine megint csak testvérének küldé a feleletet.

– Azért, mert addig, a mig beteg vagyok, atyám nem haragszik reám.

– Oh édes gyermekem, monda Ankerschmidt, magához karolva elveszett
gyermekét; mit irtózol te apád haragjától? Az apa haragja méz és balzsam
a sors haragjához képest, s te elébb érezted ezt, mint amazt.

Hermine megkapottan tekinte e szókra atyja szemébe, s megragadá két
kezével annak kezét.

– Igaz, igaz: rebegé halkan, és azután lecsüggeszté fejét; – és mi olyan
későn tanuljuk ezt meg!

– Hanem, gyermekeim, nekem rögtön utaznom kell, mert ez ügy igen
sürgetős.

– Oh atyuskám! szólt bele Erzsike; hova indulnál este felé? Mi nem
eresztünk.

– Teringettét, nem fogadok ám szót. Holnap reggel Pesten kell lennem, ha
törik szakad.

– Éjszaka rosz az ut.

– Dehogy rosz. Hát a posta? egész éjjel megy. Nem első utam ez éjjel.

– De hát miért sietsz ugy?

– Mért? Mért? Mit értenéd, ha megtudnád is? ugy mondják diákul, hogy
„periculum in mora.“ Látod már a kocsi is előjárt. Menjetek fel
szobátokba. Vigyázz Herminre, ha rosz idő van, ki ne jőjjön.

– De hát utravalóruha, s egyéb?

– Semmi sem kell, minden van már; sietett röviden végezni Ankerschmidt,
s azzal mind a két leányát megcsókolva, felugrott a nyitott kocsiba,
mely elé négy csikóparipa volt fogva s nagy sebesen elrobogott.

Hermine ott állt a bejárat lépcsőinél s el nem mozdult onnan, mind
addig, mig egy porfelhőt lehetett látni a távolban, melyet a távozó
szekér maga után fölvert.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ankerschmidt azon porosan, a hogy a szekérről leugrott, sietett fel
doktor Grisákhoz.

– Tetszett a levelemet venni? kérdé a jogok matadorja.

– Az hozott ide.

– Megértette méltóságod a benfoglaltakat?

– Tökéletesen. Azon ember tehát pört akar inditani, hogy eltávozott
feleségét hazatérésre kényszeritse.

– A polgári perrendtartás, az osztrák törvénykönyv…

– Nem kérdeztem, mit mondanak? Mit akar ez az ember azzal?

– Világosan beszéljek?

– Nagyon kérem.

– Tehát én megvallom őszintén, hogy én e lépésben semmi egyebet nem
látok, minthogy Straff ur pénzt akar méltóságodtól kicsikarni.

– Nagyon örülök, hogy ön ezen a véleményen van.

– Straff komisz fráter; ezen nincs mit tagadni; nagyságod pedig igen
derék ember. Straff épen ugy meg van győződve az elsőről, mint a
másodikról, s erre alapitja egész számitását. Nagysád kezében semmi
olyan bizonyiték nincs, a mi törvény előtt indokul szolgálhasson arra,
hogy egy nőt férjétől elválaszszanak. A nélkül pedig, tetszik ismerni
nagyon moralis kormánynézeteinket, nőnek férjétől külön élni nem szabad.
Válóperben mind a két félnek engesztelhetlen gyülölséget kell bevallani
a biróság előtt. Mind addig, a mig Straff ur azt mondja, hogy ő a
feleségét szereti, nem fogunk ellene semmire mehetni.

– Tehát kell, hogy megvegyük tőle azt a szót, hogy „gyülöli“ nejét.

– Valóban – ez igy szokás.

– Nagyon jó, mi lesz az ára?

– Azt még előre nem tudhatom; de ugy sejtem, hogy tizezer forintot rá
kell szánnunk ez egyességre.

– Megadatik. Inditsa meg ez ügyet doktor ur azonnal; a mint a válóper
részünkre kedvezően dül el, ön, szolgálati dijául szinte tizezer
forintot fog tőlem kapni. És most adjon papirt és tollat, hadd irjak
utalványt bécsi bankáromnak s kötelezvényt önnek. Tessék diktálni,
hogyan irjam?



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nyelvujitóink ezt „irálynak“ nevezik, minthogy „épités“ről
van szó.]



TARTALOM.

  VII.  Az a másik  3
  VIII.  Boszu, a maga módja szerint  56
  IX.  A két fogoly  76
  X.  Különböző fogadtatások  131
  XI.  Az a bizonyos szegény asszony  156

[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |az kérdezné |azt kérdezné

34 |Maxenphutsch urat |Maxenpfutsch urat

37 |a bagoly! |a bagoly!“

42 |„Megitati“ csárdában |„Megitató“ csárdában

53 |hol gyermekrée |hol gyermekére

60 |gyanuja a Garamvölgyi |gyanuja a Garanvölgyi

65 |knyszeritnének, hogy |kényszeritnének, hogy

74 |hogy kit? |hogy kit?“

79 |Ezt azt utolsó |Ezt az utolsó

80 |nagy htrtelen |nagy hirtelen

83 |Hah! Az égre Ne |Hah! Az égre! Ne

110 |ön elfo-fogadta |ön elfogadta

124 |kocsis perse |kocsis persze

125 |megitató csárdánál |Megitató csárdánál

125 |szaladt egyesen |szaladt egyenesen

125 |kisszony meg nem |kisasszony meg nem

126 |Hermin a fedett |Eliz a fedett

127 |tudott dükösködni |tudott dühösködni

129 |ne történjék! |ne történjék!“

131 |IX. Különböző fogadtatások |X. Különböző fogadtatások

131 |lehessen vvnni |lehessen venni

133 |egyib jobbról |egyik jobbról

136 |Bizonyosan tévedész |Bizonyosan tévedés

141 |a ha-hazajövetelét |a hazajövetelét

146 |Önt azt mondta |Ön azt mondta

148 |jövök jöbbet |jövök többet

156 |olyan azszonyra |olyan asszonyra

159 |ki iudott |ki tudott

167 |már többet. |már többet.“

170 |arrál álmodik |arról álmodik

171 |megasszony fog lenni |menyasszony fog lenni

173 |meg nem gyulnék |meg nem gyógyulnék]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az uj földesur (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.