Title: Éjszaka
Author: Bródy, Sándor, 1863-1924
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Éjszaka" ***


images generously made available by the Google Books Library Project
(http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      http://www.google.com/books?id=kDo-AAAAYAAJ



ÉJSZAKA

IRTA

BRÓDY SÁNDOR



BUDAPEST
A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA
1893.

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.



JISBI BÉNOB.


A kályha mellett ült a négy fiatal ember, kettő czilinderrel a fején;
krumplit sütöttek.

– Jó volna egy kis szalonnát pirítani! – mondá Vratarits Titusz.

– Büdös lesz a szénen; fára pedig «pénz nincs van!» – jelentette ki Kohn
Herman, a ki a fa-pénzt – mely nem volt – kezelni szokta.

Meg kellett elégedniök a krumplival. Nem is békétlenkedtek, ez az itthon
való vacsorázás, a vizes kolompér serczegése a sütőben: családias
idillikus, falusi hangulatot keltett a négy fiatal emberben, a kik egy
községből kerültek ebbe a rettentő nagy városba. Ebbe a gazdag
Budapestbe, holott az ő nagy szegénységük úgy eltünt, mint négy csepp
esőviz a Dunában.

– Almát is lehetne enni, sütni! – szólt Bazsó és fitymáló duhajsággal
húzta a szemére fényes czilinderét.

Vratarits mosolygott:

– Edd meg!

Megvetéssel tekintettek a szoba sarkában pirosló, részint már érett
alma-rakásra. Teli voltak almával e télen, azt reggeliztek, azt
uzsonnáltak. Úgy érezték, hogy kicsirázik, fává, egész almaerdővé nő már
bennük. Soh’se fogytak ki belőle, a Herman anyja, a ki gyümölcsös kofa
volt Gyöngyösön, minden héten küldött egy kosárral, de a postabért nem
fizette meg érte; iszonyu volt kikeríteni, Herman gyöngyöket izzadt, de
a világért sem engedte, hogy visszaküldjék. Ez az alma éltette, de
egyszersmind tönkre tette őket. Csak arra volt nagyon jó, hogy a
tekintélyöket emelte a Mária-utczai lakás háziasszonya előtt. (Közvetve,
gyermekei által.)

– Holnap ki fogom vetni ezeket az almákat! – jelentette ki Vratarits,
elkedvetlenedve azon, hogy a krumpli nem akart puhulni. Jisbi Bénob, a
negyedik fiatal ember, a nagyevő már igy rágcsálta, félnyersen. Éhesek
voltak mindannyian és egy kissé irigykedve néztek Kohnra, a ki, mint
rendesen, öt krajczárért groji sajtot hozatott. Muszájt sajtot ennie
vacsorára, különben nem tudott aludni az éjjel. Kultusz, gyógyszer és
legnagyobb delikatesz volt neki az a kis darab sárga étel. Hogy ette! jó
Isten, hogyan ette! Előbb ünnepélyesen megszagolta. Aztán megszagolta a
papirost, melyben hozták. (Egyáltalán mindent megszagolt, a mihez
hozzányult.) Aztán elolvasta a papiros tartalmát. Leginkább végrehajtási
kérvények, árverési végzések voltak azok. Igen gyakran, sőt tüneményesen
gyakran szólottak egy Naszt Bernát nevü alperesről, a ki ezen a néven –
ismeretlenül – alak lett köztük, barátjuk, rokonuk… szerették… Egy óra
hosszáig is eltartott, a mig az orvosnövendék bonczoló késével fölszelte
és megette a grojit. És a másik három, szakállas, bajuszos legény,
sokszor kisértésben volt az iránt, hogy kérjenek tőle, mint kis gyerek
korukban:

– Adjál! Jól van, nem adsz, megbánod!

Valamennyi szegényebb volt nála. Bazsó Gézának volt ugyan egy tanitványa
és fényes ebéd-kosztja azért, de egyéb semmi. Ha abból a pompás ebédből
el lehetett volna tenni vacsorára! Ez okon valami készítendő
bádogzsezsebet emlegetett, de sütemények elsanzsirozásánál soha sem
vitte többre. Azon is rajtavesztett egyszer. Az asszony rászólt:

– Mit csinál? kérem.

– Pardon… tévedés!

Vrataritsnak is voltak leczkéi kezdetben. De folyton kurizált az
asszonyoknak és mert feltünő nagy és szép férfiu volt, a férjek
bizalmatlanok lettek iránta és egy időponton túl, mintha összebeszéltek
volna ellene: nem kapott állást. (Egy szakácsnét tanitott irásra, de ezt
titkolta.) Operáló doktorok elvitték magukkal néha segiteni, iszonyú
ereje volt, egy nyomással megzsibbasztotta a beteget. Igy keresett néha
egy pár forintot.

Jisbi Bénob sem volt szerencsésebb. Jisbi Bénob, helyesebben Braun
Sándor, a kit esetlen nagy csontjai miatt neveztek el a bibliabeli
filiszteus nevén, egy csudálatos, makacs meggyőződésének volt az
áldozata. Úgy vélte, hogy a gyermekeket eldiszteleniti a fül és
minduntalan, mindegyik tanitványáét le akarta szakítani. Verte a
gyermekeket s e miatt nem volt maradása sehol. Végre is abbahagyta a
tanitást, meg a nevelést és egy katona-szabó könyvét vezette, leveleit
irta. Valamennyiök közt ő volt a legszegényebb, mert a havi huszonöt
forintjából ötöt el kellett küldeni az apjának, egy igen öreg zsidónak,
a ki egyedül élt a mátraalji faluban. A szőlők alatt volt egy kis
viskója és két kecskéje. Ezeket legeltette, ezekből élt és abból a
pénzből, a mit Jisbi küldött. A mióta csak emlékeztek ketten, mindig a
fiu tartotta az apját. És az emberarczú kecskék. Ezen az okon a másik
három fiatal ember «kecskének» is hivta Bénobot. Nem igen volt
tekintélye, enni is ő kapott utoljára. Természetesnek találta ezt, de
azért senki sem tilthatta meg neki, hogy vacsora után meg ne legyen
elégedve.

Átlag elég jókedvüek valának mindannyian. Meggyujtották a lámpát,
előszedték a könyveket. Egy évet járt mind a négy orvosnövendék, bizvást
tanulhattak egy könyvből. Hermus olvasta fel a szöveget, a többiek utána
duruzsolták. Legelsőbb is az anatomiai leczkéket vették át, kinozván
magukat az izmok neveinek és hová való tapadásának beemlézésével. Egy
kis bajjal ment ez a dolog; Vratarits szidta Kohnt:

– Már megint magadnak tanulsz?

Egy kis antiszemita vita támadt; nem első és nem utolsó e helyen. Bazsó,
lutheránus ember, tényleg érzett valami kis gyülölséget a zsidóság
ellen. Vratarits viszont a tréfás antiszemitizmusnak volt barátja. Ez a
fajra, vagy a vallásra vonatkozó kis czédulát ragasztott titkon a fiuk
kalapjába. Vallásügyi vitákban is fölhevültek nem egyszer. Ezeket
csaknem mindig Jisbi Bénob döntötte el, egyszerűen azzal szakítván félbe
a vitát, hogy nagy, vörös, szőrös öklével mindenkit összetör: zsidókat
és nem-zsidókat. Egyébképpen olyan barátságban voltak, hogy alkalomadtán
embert is tudtak volna egymásért ölni. Ebben a szűk szobában, egymáshoz
szorúlva, közös emlékekkel, egy czél által, egyképpen meleg, jó és
ártatlan szivvel: hogy is ne ölelkeztek volna össze? A nagy és gazdag
városból alig ismertek egy-egy kis részt, annak erkölcseiből csak a
köcsög-kalap jutott ki nekik; hiába éltek itt a fővárosban már a
negyedik éve: falusiak maradtak.

Nem tudtak egész éjjel fenmaradni, hiába közeledett a szigorlat,
mindhiába dörzsölték a szemeiket. Tizenkét óra után eloltották a lámpást
és lefeküdtek sorjában egymás mellé. Az ágyba Jisbi Bénob feküdt, ő
rajta volt a sor. Egy kissé pipáztak, egy keveset beszélgettek régi
gimnáziumbeli tanáraikról. Valamelyik utánozta az egyiket, azon nevettek
egy sort, aztán elhallgattak.

Vratarits tette magát, hogy horkol, de csak boszantani akarta a többit,
nem aludt sem ő, sem a másik három. A rossz szénnek most jutott eszébe
felgyúlni, felgyúlt s világitott. A házmester csengetyűje minduntalan
szólott, az ablak alatt meg a kovácslegények cziczáztak a cselédekkel.
Aztán azt sem tudták, honnan vesznek a szigorlatra pénzt. Egyik hazudta
a másiknak, hogy van, és nem volt egyiknek sem.

– Az ördög vigye ezt az életet, – szólalt meg Bazsó – beállok kelnernek.

Nem feleltek rája, azzal hagyták helyben. Herman reflektált rá csak
később:

– Valakit meg kéne ölni.

– Kutyák, nincs pénzetek a vizsgára! – jegyezte meg Vratarits.

– Hát neked van? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Nincs.

– Mi lesz veletek? – szólt álmatagon Jisbi. Nevettek; hanem hamarosan
hozzátette: és velem!

Itt megálltak. Mindnyájukból kitört az elégedetlenség étrendjük ellen.
Bazsó a hygiene szempontjából itélte el az egészet. Vratarits
letorkolta:

– Éhezünk, az igaz, mint a kolozsvári ebek.

Régen uzoválták, most kezdték észrevenni. Különösen a vasárnap délutánok
borzasztóak; nem menni sehová. Minden ünnepnapon eljön egy
gyógyszerész-hallgató, elhozza a hegedüjét, Hermus megszagolja a
gyantát, aztán mulatnak. Iszonyú.

Felültek az ágyban; meggyujtották a lámpát.

– Mit kéne tenni? – kérdé Jisbi.

– Lopni! – szólt az egyik.

– Eladni magunkat! – mondá Kohn, de megbánta, mert kinevették, hogy ő az
összetöpörödött kis figurájával el akarja magát adni előre – férjnek.

Mégis csak megmaradtak ennél a thémánál. Szerfölött érdekelte őket, hogy
vannak előrelátó apák, kik fiatal orvosnövendékeket kitanittatnak a
költségükön – a leányaik számára. Mindnyájan tudtak ilyen esetekről, e
fajta szerződésről. A fiatal ember eljegyzi a leányt, aztán pénzt kap a
rigorozumokra, meg arra a mi kell. Ehetik, ihatik, még egy-egy olcsó
szeretőt is tarthat.

– Nem is olyan rossz! – jegyezte meg István. Lásd Bénob, te megtehetnéd.
Aztán kitarthatnál bennünket.

Egészen fölélénkültek. Beszélgettek mindaddig, a mig csak tartott a
lámpásban a bél. Elfogyott, hajnal lett, elaludtak.

Az azután következő napok rosszabbul teltek, mint az előbbiek.
Fölfedezték a maguk nyomoruságát, fölmérték, lerajzolták, a képe ott
volt előttük folyton. A hónap vége is elkövetkezék, uj szállitmány alma
is érkezett…

Jisbi Bénob sok drága eledelekkel érkezett meg egy napon. A kovács-inas
két butellia bort hozott utána.

Iszonyuan befütöttek a pléhkályhába.

Javában étkeztek már, a mikor valamelyiknek eszébe jutott megkérdezni:

– Hol loptad a pénzt, Sándor?

Mutató ujját – olyan volt, mint egy lécz – fölemelve, Bénob szólt:

– Titok, roppant titok!

Nagyon kiváncsiak voltak a titokra, mely olyan pompásan eresztett, hogy
nem igen voltak szükségben többé. Hermus dupla sajtot ehetett, sőt a
többiek is vacsorálhattak, habár csak otthon, papirról. A két keresztény
néha – leginkább a képes ujságok kedvéért – elment valami belvárosi
kávéházba és valami könnyü eledellel élt, a miért oszt’ nem tudott
aludni egyikőjük sem. Ilyenkor felköltötték Jisbit, a ki szintén
általjában könnyü álmu volt egy idő óta. Kártyáztak hármasban,
fölirásra, elnyertek egymástól vagy egy pár százezer forintot, nevettek,
lármáztak, veszekedtek, mig Hermus álmában fölmászott az üresen hagyott
ágyba és ott folytatta álmát, felelvén gymnáziumbeli tanárjának:

– «Vade me liber, ibis in urbem…»

Megakadt, öreg arcza, fényes, nagy, szinte kopaszodó homloka is
elhalványodott. Mintha a tanár rárivalt volna. Kétségbeesve nyögte az
«urbem»-et, nem tudta tovább.

A fiuk megszokták már, hogy álmában hangosan bajlódott a fehér papokkal.
Nem is vetettek rá ügyet. Nappal boszantották egy kissé, ámbátor mindent
elnéztek neki. Különösen Jisbi szerette nagyon, egyszer egy egész
partiturát hozott neki. Hermus majd megbolondult örömében, százszor is
megszagolta a hangjegyeket, aztán nyomban lefeküdt az ágyra és fütyölve
olvasta az operát.

Sőt egyszer jegyet is hozott neki az opera szinházba. «Kapta.»
Össze-vissza forgatták a jegyet, Hermus félt, hogy kilökik vele, nem
érvényes. De beeresztették, ott volt véges-végig, először életében. Nem
lehetett vele beszélni, a mikor hazajött. Csak a Jisbi vállát,
feje-búbját ütögette hálásan.

– Te, te, – mondá – még egyszer bezárnak valamennyiünket!

A másik kettő is gyanakodva nézett Bénobra. Az meg egyszerre
elszomorodott.

– Miért? – kérdé.

– A jegy… a pénz… a vacsorák.

Mindnyájukat elkedvetlenitette ez a jólét, melyet társuk titkos módon
szerzett meg nekik. Vratarits a lehorgasztott fejét vakarta:

– Csak azt mondd meg, hogy nem valami becstelenség…

– Ahogy felfogjuk a dolgot! – mondá Jisbi nevetve és elpirulva.

Megrémültek, faggatták, végre is megnyugtatta őket.

– Egy kis kölcsön, egy megbolondult rokonomtól, ne féljetek.

– Szamarak! – tette hozzá később igaz haraggal.

Ez a hang megnyugtatta őket egy kissé. Kevesebbet spionkodtak utána,
egyszer éjjel mégis meglesték. Későn jött haza, izgatott és szótlan
volt, hamar lefeküdt és valamit tett a párnája alá.

Nem aludt el egyikéjük sem, visszafojtott lélekzettel várták, mi lesz.

Jisbi Bénob éjfél felé felült ágyán és hallgatódzott. Aztán párnája alól
kivette az ismeretlen tárgyat, meggyujtott egy gyufát, annak a világánál
nézte. A fiuk a paplan alól sunyin lesték, hogyan élénkültek meg
savószinű szemei, mint szikráznak, majd mint telnek meg könynyel, a mint
az ismeretlen tárgyat – az arczképet nézi. Most meg – ni! – küzködik
magával, hogy mit tegyen, végre is az ajkához viszi… megcsókolja.

Bazsó paplana alatt nem tudott elfojtani egy rövid vihogást. Bénob
elordítá magát.

– Gazemberek! És hamarosan párnája alá akarta rejteni a fotografiát. De
késő volt, Hermus rávetette magát, mint egy macska, megfogta kezeit.

– Megöllek! – kiáltotta Bénob, lelökve magáról, de abban a pillanatban
Vratarits ott térdelt a lábain. Bazsó meg lámpát gyujtott. Egy kissé
megrettentek, Jisbi nem vette tréfára a dolgot, szemei vérben forogtak,
az erek kidagadtak hosszú nyakán!

Egyre-másra dobálta le a fiukat magáról, ökölcsapásokat osztott fejre,
mellre, jobbra, balra. A Bazsó foghúsa már vérzett és ez dühbe borította
őket, megint csak rámásztak, hogy elvegyék tőle az arczképet. Nevettek,
káromkodtak, kiabáltak:

– Mutassad… megmutasd!… Lássuk a donnát.

Kimerült végre is. Egész testében elhalva, ajakát véresre harapva,
meztelen szőrös mellével ugy feküdt ott, mint egy legyőzött, szomorú
faun. Az arczkép kihullott a kezéből a földre. Diadallal vették föl a
fiuk és odavitték a lámpáshoz. Tartották egyszerre mind a hárman. Az
első pillanatban meg voltak lepetve.

Egy gyönyörű szőke leányzó ragyogott rájuk a fekete arczképről. Az
egyszinű fotografia ezer szint játszott az éjben előttük. A kicsiny,
finom arcz vakító fehér volt.

Világos-szőke, puha hajerdő vetett rá rózsaszinű árnyat. A nagy, világos
szemekből a túlvilági élet sejtelmes képei sugárzottak ki. Valami
csodálatos jóság, átszellemültség, különös, a sugárnál fényesebb, a
fehérnél fehérebb fényt vetett az arczra. Csak ajkai körül, állán ült
valami szomorú komolyság.

A legyőzött tehetetlen ember kérőleg, szomorúan nézett feléjük, mint egy
kutya, a mikor ütni akarják.

– Ne félj, Jisbi, nem eszszük meg! – mondá Vratarits, egészen
ellágyulva. Megfordították az arczképet, Herman olvasta, a mi a hátára
volt irva: «Sándoromnak, az enyémnek. Ida.»

Két fiu komoly maradt. Bazsó vinnyogott egy kissé: «Hm, hm, haj, hó!»
Csendesen nézték ujra az arczképet. Közelebb vitték a lámpáshoz és a
mint nézték, nézték, az ábrándos, vakító fej körül meglátták az egy
kissé elfödött, de azért egészen jól látható púpot.

– Egy púpos leány! – ordított föl, mint egy vad ember, Hermus.

Egyszerre röhögték el magukat.

– Adjátok ide! – szólt Jisbi Bénob, csendesen.

Vratarits odaadta neki, elhallgattak, el is szomorodtak egy kissé.
Vratarits egészen elkedvetlenedett:

– Ez úgy látszik, egészen komolyan veszi a dolgot, ezt az izét. Kár volt
bántani.

Azon igyekeztek, hogy kibékítsék. Könnyen ment, tulajdonképpen nem is
haragudott rájuk.

– Az ember fiatalember; – mondá. Én is úgy tettem volna.

Nem zavarta semmi a régi barátságot. Vidáman éltek, az almát eladták,
meg nem ették. Aztán egész biztosra tanulhattak, Jisbi kijelentette,
hogy a rigorozumpénzek meg lesznek a kellő időre. Ő ád nekik kölcsön,
megadják, ha orvosokká lesznek, megházasodnak. Nagyon szivesen
belenyugodtak ebbe a propoziczióba, csak Vrataritsnak voltak aggályai,
igyekezett négyszemközt beszélni Jisbivel.

– Te Sándor, mondá, a mikor végre előfoghatta – mije vagy te annak a
szép kis púpos lánynak?

– Én?

– Te, te, nem is én. Kitart? Izé, hogy is mondjam, az tart ki bennünket?

Jisbi elhalványodott, még a nagy, rozsdás foltok is eltüntek arczáról.
Kapkodott a levegő, a szó után. Végre is nagy erélyesen vágta vissza:

– Ostoba beszéd, egy ilyen leánynak nincs szüksége arra, hogy kitartson
valakit!

– Nem is ő… hanem az apja!

– Képtelenség, ez belehalna, ha megtudná!

– No, nem kell azt megtudnia.

– De tudnám én! Egy lánynyal, a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs
abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is
ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel a
lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…

Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve
rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:

– Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik _az_ az
arczképen is?

– Az bizony meglátszik, öreg; de nem baj; kinek mi köze hozzá?

Sokáig sétáltak ez estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még
szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Igy volt ez
ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.

– Olyan vagy, mint egy beteg ökör! – mondá Vratarits.

Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére
támasztva, bólintott:

– Olyan vagyok!

– Ki fogunk innen vetni! – enyelgett vele Hermus.

– De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a
szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:

– Kutyák, hogy vizsgáznak akkor!

Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje
rohamosan közeledett. Hermus papiroson kiszámította a napokat, az
órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…

Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham
vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha
nem ide tartozó megjegyzéseket tett:

– Fiuk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot
állithassatok ki…

– Az a fő, hogy az a fiu, a kit nemzetek majd, ne legyen koldus-kutya!

Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza
befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami
különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve
nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása
szerint. Vratarits szidta:

– Lump faj a zsidó! – mondá elgondolkozva.

Bazsó megrettent:

– Hátha elkártyázta a _pénzünket!_

Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma. Meglátogatták a
gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre
nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla
a fiuk, például azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta
ki magát.

– Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni! – mondá Titusz. Ennek a
Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.

A maguk nagy próbálatlanságával megkisértették kétszázezer asszony közül
kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se
rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.

Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem
mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra
ültek a befütött, de égni nem akaró kályha előtt.

Reggel volt. Hermus félig felöltözve didergett, Bazsó az óráját nézte:

– Két óra az élet; ha addig ki nem guberáljuk a pénzt…

Vratarits Titusz haragosan intett a kezével:

– Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez
a fiu jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!

A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy
ültő helyében, felkelt, leült az irásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette
a tollat és rajzolgatott az itatós papirosra.

Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta
az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.

– A Jisbi, nézzétek, teleirta…

– Mit firkált?

– «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiu a ki egy hétig napot
evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» Anatomia, anatomia,
anatomia, anatomia!

Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leirt anatomia. Nyitva
maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz
folytatta a felolvasást:

– «Mielőtt megláttalak, mielőtt ismertelek, Ida!…»

Verset akart irni. Nincs ott a többi?

– Nincs, csak sok, sok I betü. Meg itt még egy sor: «Biri, Kata adieu!»

– A kecskék. Búcsuzott tőlük! – hebegte Hermus fuldokolva.

Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott
halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas,
néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint
ahogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, sebesen.

Nem jött. Hermus valahogy föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, nyitva
hagyta.

– Mit csinálsz, meg vagy őrülve?!

Csakugyan, mintha meg lett volna őrülve, egy darabig némán állt a
nyitott ajtó előtt, aztán furcsa kézmozdulatot tévén, a levegőnek
susogta:

– Jisbi, aranyos Bénob, Sándor, jere be!

Nem mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült,
elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott,
mint ahogy rendesen szokott, hangosan:

«_Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám
gondot! Az itélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne.
Most pedig mivelhogy ezt nem miveled…_»

Hangja elfult, nem tudott olvasni.

– Tovább, olvassad tovább!

Könyes szemmel, kibicsakló hangon, kapkodva folytatta:

– «_Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak
az Istennek mentésére való beszédim!_»

Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, anélkül, hogy lapjait
megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits
odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könytől
nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.

– Nem látok – szólalt meg egyszerre. Nem látok, gyertek csak! Jisbi
Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.

A házmesterrel jött fölfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt?
kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé,
meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás,
ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott
előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy
pár nappal előbb – utoljára.

Titusz a küszöbön várta:

– Nos, megtalálták?

– Meg, – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákot szokott vásárolni az
egyetem boncztani intézete számára.



TÓTH TERÉZIA.


Husz forint ára részvéttel kisérte ki a professzor Zsobokinét.

A rendelő szoba ajtajában elbucsúzott tőle és visszaszólította az urát:

– Ügyvéd ur, egy pillanatra! Őnagyságához semmi reményem, miért veszne
el véle ön is? Mentse magát, ajánlom a föltétlen különélést; a
gyöngédség ilyenkor bűn a természet ellen. Isten önnel!

Azonnal haza utaztak, bár Zsobokiné elég jól érezte magát. A professzor
egészen megnyugtatta, egy kis megfázás az egész – ő is mint annyi más,
jeges vizet ivott bálban, meghütötte torkát… Egy kis köhögés, egy kis
láz, nemsokára véget ér az egész.

Otthon, a tiszta levegőjű mezővárosban meg éppen megkönnyebbült. Ő
vigasztalta az urát, a kit elkeserített, hogy házasságának már második
hónapjában kórház lett a frissen festett, ujonnan butorozott, kedves kis
lakásból. És még nem is viziteltek, a társaság még még is ismerte a
felföldi faluból idehozott asszonykát, hozzájuk nem jött senki, ők nem
mehettek sehová, nem hivhatta meg – a mint tervelte – nőtlen és
feleséges barátait egy kis vidám vacsorára, kint az udvaron, az akáczfák
alatt.

Fiatalos jó szive egészen elkeseredett, hogy éppen ő az, a kit ilyen
szerencsétlenség ért. És egyszer-egyszer éjjel sirt is, siratta a maga
megromlott életét és a szegény Klárikát, a ki oly öntudatlan és oly
rohamosan hervadt, mint egy lobelia erős napon. A szemében benn volt a
halál, de ő maga nem ismerte azt meg és még kevésbbé tünt föl neki
férjének megrémült arcza, a mint még formás karjait kinyujtotta utána,
hogy magához ölelje.

– Nem szabad azt! – szólt a férj és elhúzódott tőle.

Azt? kinek? Kétségkivül neki, a beteg asszonykának; belátta és
tűrtőztette magát, daczára a szerelem és pusztulás kettős lázának, mely
szivét, vékony ajkait, szempilláit, nagy hamuszőke haját, egész kis
testét megremegtette. Nem tudott férjére ránézni annélkül, hogy a
legnagyobb lelki izgalmat ne érezze, hát az minél kevesebbet mutatkozott
előtte; egyszerre megszaporodtak az ügyei, mindig a biróságnál járt,
csak mikor evett, – külön kellett étkeznie már – csak ilyenkor látták
egymást.

Egyedül volt az asszonyka egész napon át az öreg Tóth Teréziával, a
cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek.
Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga
a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült
mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt –
egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a
papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött.
A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi
egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az
utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi
földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az
asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga
szinében. Odafordult Teréziához:

– Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki
ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami
asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros
fejkendőm?

A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves,
tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett
bolondítani mesével, hallgatta volna folyton.

Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől
sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a
maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az
asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell
feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor
édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi
jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a
nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:

  „Porka havak hulladoznak
  De hó reme roma.“

Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a
konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt
éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége
alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja,
Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett
itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem
tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a
halálra is.

– Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha
egyszer meghalt? Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő
szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az
embernek tisztán tudnia a maga lelkében.

Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar
megnyugodott.

– Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem
addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy
másikat nekem a jávorfák alá.

– Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett
arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg
nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is
volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak is…

Csak megint a halottakról beszélgettek az álmatlan éjszakákon; a cseléd
minduntalan visszatért erre a tárgyra, mely őt jobban érdekelte, mint az
élő világ. Hogy halt meg az asszonyka anyja, hogyan pusztult ki az egész
család – java részét nem is ismerte Klárika már – mint maradtak csak
ketten az öcscsével?

– Az jussolna maga után lelkem, ha meghalna? – kérdé hirtelen.

Klárika mosolyogva nemet intett a kis, sápadt fejével.

– A mi az enyém, az Gyurimé, minden!

Dóka Terka akart valamit mondani, de csengettek, ki kellett szaladnia,
hogy kinyissa a kaput. Az úr jött haza, kimelegedve, hátracsapott
kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos
képe azonnal kijózanította.

– Hogy van az asszony, aludt már? – kérdé szinte alázatosan.

Terka mérgesen csapta be utána a kaput és egyenesen rátámadt:

– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a
mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes
úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több
jósággal…

Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka
iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját.
Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is
benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:

– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára
tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak,
naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt
Terkával, hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és
tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás
Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a
parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy
paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és
most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két
paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent
történeteket.

Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben
mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak
az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:

– Ha szűz Mária úgy akarja, teljék benne ő szent kedve!

Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen
éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura.
Odafordult a cselédhez:

– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom,
Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg,
Dókám!

Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott
a kis parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem.
Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet
irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a
testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a
részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának. Arcza egy kissé
földerült, megcsókolta asszonykája kezét és némi hálával nézett a férj
felé, a ki igazán szivéből könyezett e pillanatban.

Hát csókolja meg legalább! – sugta feléje a cseléd.

A férj elhalványodva hajolt le a feleségéhez és hirtelen csókot nyomott
ajkára. Az meg magához ölelte hosszan, perczekig, el sem akarta engedni
többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy
napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt
Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a
hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka
dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a
kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.

*

Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert
a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.

Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent,
a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták
voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám
volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot
vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.

Bordás Marcsó is, Kati is úgy vélték. Marcsó mondá:

– Csak érteni kellene! – Kati folytatta:

– Talán az asszonykánk akar valamit mondani, Dóka!

A cseléd szemébe húzta keszkenőjét.

– Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is
szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem
nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen
volt, egy fájdalom.

Beszaladt a konyhába, lekapta az ételt a rostról és kijövén, folytatá:

– Az a hunczfut ura, hát megforditotta egyszer is, a mig feküdt!

Hajnaltól estélig főzött, mosott az urának nagy szorgossággal, azonban
ha jött az estve, összeült barátnéival, beszélgettek az asszonykáról,
birálták az ura magaviseletét és ki-ki előadta éjszakai álmát. Minden
éjjelen legalább egyikőjök álmodott az asszonykáról: Kati leginkább azt,
hogy megjelent neki és kérte, imádkozzék érette, habár odafent egészen
jó a sora. A cselédhurczolóné leginkább csak futólag látta, két
lánygyerek aludt vele és azok mindjárt felköltötték, ha valami álma
akadt. De Tóth Teréziával valósággal vele volt szüntelenül. Nem hagyta
békén, mindig volt valami kivánsága, egyszer-egyszer nem is könnyen
teljesíthető. Az utolsó kivánsága csakugyan megzavarta az öreg cselédet.
Menten elhivatta Bordásékat és előadta nekik:

– Megint velem volt az asszonykám. Azt mondja: Dókám gyere utánam, rossz
itt magamban. Intett, hivott a kis ujjával. Aztán megint integetett,
hogy maradjak, hanem küldjem előbb a kis urát, az jöjjön hamarabb, de
most mindjárt!

Valamennyien megegyeztek abban, hogy kivánja maga után.

*

A tél elég csendesen telt el. Tóth Terézia járt a hajnali misékre és
azokon könyörgött, hogy a boldogságos szűz Mária teljesítené
megboldogult asszonykájának minden kivánságát. – Tisztára azért
imádkozott, hogy a gazdája elpusztuljon, utána menjen a Klárikának. És
egészen belefáradt a várakozásba, hogy az semmiképp sem akart ágynak
esni. Leste az arczát és reménykedett, ha egyszer-egyszer lankadtnak
látta.

Tavaszszal egészen megvigasztalódott, április elején a gazda egyszerre
leesett lábáról; az orvos úgy vélte, hogy az a baj támadta meg, a mi
feleségét elvitte: gégesorvadás. Csakhogy rövidebb lefolyásúnak látszott
az egész. Zsoboki nagyon is hamar megadta magát a pusztulásnak,
káromkodott, nyögött – félt.

Tóth Terézia ápolta őt is, virrasztott mellette, törülte róla az
izzadságot, és lázasan, türelmetlenül várta a végét. Egész boldog volt
abban a tudatban, hogy ő imádkozta le elmulását, hogy elküldheti
asszonykája után, a hol oszt’ mindétig együtt lesznek, a hová úgy
várják:

– Jön-e már! – izente neki az álmon keresztül; – várom! Megy, megy
asszonykám, várjad! – morogta a cseléd, de magában erősen töprenkedett,
hogy az özvegy olyan sokáig vivódott, egyre húzta, halasztotta a dolgot.

És oly gyáva volt, megrémült, valahányszor köhögési roham fogta el; mint
egy fuldokló gyerek, úgy kapaszkodott belé és kiáltotta: «Vizet, vizet,
Terkám!» Egy éjjelen hiába kiabált. A cseléd ott állott közel ágyához,
reszkető lábai a földbe gyökereztek, szemei villogtak a sötétben, a mint
rámeredt a fuldokló, könyörgő, kétségbeesett betegre. Hagyta, hadd
pusztuljon el, segedelem nélkül, menjen gyorsan… arra az ismeretlen
portára, a hol bizonynyal rozmaring-koszorúval a fején, fehér ruhában
várja az elhagyatott, halovány kis párja.

*

Tóth Terézia fekete keszkenőjét a szemébe húzva, ment a gazdája
koporsója után és sirt édesen, keservesen, – boldogan.



KÉT KATONATISZT.


Nem voltam meghíva karácsonyestére sehová. Csendesen, magányosan
megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.

Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt zúgja: «te vagy
egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül…» Dehogy, valami lépés kopogását
hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembe jövő czilinderes
úr, a mig meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a
kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint
ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat
alatt, egy pillanatra. Megszólitanók egymást, de győz rajtunk a
konvenczió és ki-ki megy a maga útján.

Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kalvária ebben a nyomasztó
ünnepi hangulatban. Az utcza sötét némaságába az ablakokon át
karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és
ragyogó szeretetet – ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a
másé. De legalább többen volnánk, a kik elhagyatottak!

Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pinczéren kivül, a ki megütődve
néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsipett,
vidám katonatiszt.

Ott üldögéltünk egymással szemben egy jó óráig. Néztük az ujságokat,
néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál
többet ásítottak.

– Gyerünk haza! – mondá az egyik.

– Gyerünk! – mondá a másik. De azért maradtak.

– Nem fogunk snapszot inni? – jegyezte meg az egyik. A másik
megerősítette:

– Nem.

De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a
pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis
ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam.
Az egyik például konstatálta, hogy czivil is lehet becsületes ember. A
másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katona-szabóról, a ki
becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.

Ez a példálódzás kétségkivül nekem szólott; arra az esetre, ha:
mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék.

Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem
hozzájuk és bemutattam magamat.

Hárman ünnepeltünk ezentul. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben
voltak fölöttem, a mennyiben hamarább kezdték. Az egyiknek, a
hadnagynak, éjfél felé már is nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg –
bizonyosan szokása ellenére – ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt
mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy
nem voltam-e szekerész-tiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen
visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. A mikor végre
megnyugodott, hogy soha sem voltam és soha sem leszek furvézer,
legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig
érthető mondatokban.

A fiatal tiszt minduntalan bólongatott a fejével: «igaz, úgy van,
Gusztáv egy helyes gyerek!»

Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, a mint beszédéből kivehettem.
Tiszta, őszinte, meleg szivű fiú, a ki a háborúban bizonyára hős lett
volna, de igy békében legfőbb foglalkozása a szerelem volt.

Szeretett egy leányt, a kinek nem volt kaucziója, hát nem vehette el. És
mert nem vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem. A leány ajánlotta
neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor
is.

A Gusztáv ebben kételkedett egy kissé. Soha – azaz kilencz éves kora óta
– nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:

– Milyen lehet az? Igen kényelmetlen lehet.

Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy
kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt.
Miből lehetne ilyen embernek, mint ő megélnie?

– Legyek postatiszt? – mondta magának iszonyú keserűen. – Legyek
postatiszt? – kérdé tőlem és bajtársától.

– Soha, inkább meghalni! – mondá a másik.

De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart
házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszintességgel tárta fel előttem
családi körülményeit és vagyoni viszonyait.

– Apám őrmester Jaromeásban. Az én birtokom ez!

Himzett pénztárczájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt
csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan
szivarozott, úgy mint a szegény ember, a mikor tudja, hogy ez az utolsó
ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve
lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is úgy tudott mértéket
tartani, ha öntudatlanul is.

Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a
szivarját és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot.

– Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a grájzlerájokban
árulják.

A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is
nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket
kezdtük becsmérelni, a miért mindjárt-mindjárt a pisztolyokhoz nyulnak.
Egészen fölvidultunk ezen, a mig Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult.
Ujra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem irnok.

– Hát mit fogsz csinálni? – kérdi a a másik.

– Elmegyek a császárhoz.

Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és a mennyire
állapotuk engedte, gyanakodva néztek rám. A nehezebb nyelvü bajtárs
suttogva kérdé:

– És mit mondasz ő Felsége előtt!

Gusztáv mereven, – engedelmet a szóért – szinte bután nézett a levegőbe.
Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy a mit
hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. A
mióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először a
szubordináczió gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy
mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde
is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett
és egészen hangosan mondá:

– Hát azt mondanám, hogy én is ember vagyok, Felség! Ember vagyok!

A kisebbik katona csitította. A pinczér is messziről veszekedésnek
tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:

– Uraságok, engedelmet, zárunk!

Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni.
A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, a mely nyitva lett
volna. Átmentűnk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utczákon.
Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is
megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett neki a
katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki
magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utczán az édes anyjával!

– Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. – Nem akar kalapot venni,
nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó
asszony… És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollegájuk az utczán
ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.

Odafordult a hallgatag Gusztávhoz:

– Mit, Gusztáv? Igazat mondok, vagy nem?

Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utcza közepén erre a
kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már
reggeledett, az ujságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a
nagy nyaláb karácsonyi számokkal.

A katonatisztek átadták névjegyeiket.

– Ha valaha szükségben lesz!

Aztán elváltunk. Gusztáv erősen megmarkolta a kezemet és a fülembe
sugta:

– Ember vagyok! Ember vagyok! Az akarok lenni.

Miért sugta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csak hogy
beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a
maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, a mig az
lassankint értelmet nyer. A mig esze megnyil, lát és itél a józan és
józantalan emberi dolgok felett.



SZINHÁZ UTÁN.


Mindjárt az első felvonás alatt – Mignont adták – Mignon egy sajátságos
arczot vett észre a nézőtér utolsó másodemeleti páholyában.

«Ki ez?» kérdezte magától szerepének szünete alatt s mig a férfiak rajta
legelésző szemei lágyan simogatták ideges kis testét: az ismeretlen
emberarcz ismerős tekintetére egyszerre megborzongott.

«Ki ez, mit akar, miért néz rám olyan mereven?» szólt magához, mig
odaállt a sugó elé, hogy a románczot elénekelje.

Az opera közönsége tapsolt, Mignon meghajolt és félszemmel felnézett a
másodemeleti páholy felé.

Az alak mozdulatlanul ült ott, egy kissé hátrahúzva székét: félarcza
vörös árnyékban, csak szemei körül és homlokán ragyogott világosság.
Homlokán, mely kopasz volt és szemein, melyeknek fénye olyan intenziven
szóródott rá, mint a reflektor világa valamely tükörre.

«Ismerem, bizonyos, de ki, de mit akar?» kérdezte magától s ideges
félelmében fogai összekocczantak, úgy, hogy a legnagyobb megerőltetésébe
került a szokott módra mosolyognia.

És egyszerre ez a mosoly is eltünt messziről még mindig olyan szépnek
tetsző ajakáról. Az ismeretlen oldalt kissé előre hajolt és álláról
eltünt az árnyék.

Most már azonnal megismerte. A férje volt, az, kinek nevét viselte még
most is, de a kit nem látott már tizennyolcz éve.


I.

Mégis, mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Az ismeretlentől való
félelme eltünt s az ismerttől nem rettegett valami különösképpen.
Kétségkivül izgatott, de mintha hizelegne neki, hogy ez a férfi – végre
is férfi – még mindig úgy néz rá, még mindig szerelmes belé. Nem igaz
hát, hogy megöregedett, hazugság hajában az ősz, chimera a negyven
esztendeje. Az anyakönyv… Miért ne tévedhetne a pap?

Frissnek érezte magát, életkedvet lehelt bőrének minden porusa,
bizonynyal alig hagyott rajta nyomot az a tizennyolcz év… Tizennyolcz
évesnek érezte magát ma is, annyinak, mint a mennyi akkor volt, midőn
először találkozott e férfival. Kis felvidéki mezővárosban, kocsiszinbe
épített szinház gyalulatlan deszkáján.

Az opera téli nagy közönsége, azok, a kik a bájos kis Mignon kék
atlasz-nadrágját bámulták egyetemben azokkal, kik magukat bámultatni
jöttek ide; vén grófok, öreg diplomaták, Horkay gróf, ki most látta
négyszázadszor a Thomas még mindig üde operáját; az arisztokráczia
elzárt és zárkozott szépségei, a milliomos kereskedőnék: egy pillanatra
eltüntek szemei elől s mint valami szinpadi diszlet, hirtelen előtérbe
tolódott: a kocsiszinbeli teátrum közönsége. A vörös nyakkendős
segédjegyző, az első habitué; a patikárus, levelezője több fővárosi
lapnak, a mint szorgossággal és szigorral jegyezget az előadás alatt. A
teleképű földbirtokos, ki egyszer az előadás alatt fel akart nyúlni a
szinpadra. Az a bizonyos kisasszony, ki olvasmányai folytán elhatározta,
hogy beleszeret egy szinészbe és mint valami szuggerált, úgy ül ott az
első padban. És a többi, azok a megszokott tipusok, szinte megkövült
alakok.

Mignon megdöbbent: félt, hogy elveszíti szerepe fonalát, annyira
előtérbe tolódott ez a régen lomtárba került diszlet, melyről csak
álmodni szokott, látni ébren, gondolni rá: nem igen volt ideje. És most
szerepe pihenő részeiben mindenféle apró részlet az eszébe jutott. Látta
magát, régi alakja hirtelen megvillant lelkében. A mikor télen is
mosó-karton ruhában járt, egy piros pettyesben… Nagy, szőke haját –
milyen nagy volt akkor – leeresztve hordta és kék pántlikával kötötte
meg.

Képek ötlöttek fel eszében és mintha fantáziája bátrabb lett volna:
kibontakozott előtte egy-két esemény is. Legelőször is az a nap, mikor
ez a férfi megkérte. Miért is örült annak oly nagyon? Igen, az tenorista
volt, ő pedig csak drámai szende. Ó, azok a gaz, kontár igazgatók!
Drámai szende, azzal a hanggal! Hitte, hogy mint tenoristánénak joga
lesz énekes szerepekhez is. Aztán a tenorista, bár népszinműi szerelmes,
nem volt részeges ember. Övé volt a szinlapok jövedelmének fele, bár
csak a főbb úri házakhoz hordta ki maga és folyton gyöngyházszinű
keztyűkben járt, tiszta keztyűkben, most is érzi a benzines szagát.

A primadonna vékony orrocskájának czimpái idegesen mozogtak; «milyen
mimika!» szólt egy úr a nézőtéren egy másik úrhoz – Mignon pedig nevetni
szeretett volna, olyan élénken emlékezett a benzin illatára. De szerepe
most bánatos, csüggeteg karaktert követelt, hát szomorúan lehajtotta a
fejét és mig százszor eljátszott szerepéből nem ejtett el egy árnyalatot
sem: kicsiny esze előtt egyre a húsz év előtti dolgok mozgolódtak; az
esküvő, a nászutazás – a szalmásszekér tetején, – a mézeshetek, melyeket
egy vén komikus benső családi körében – a familiával egy szobában –
töltött el. Aztán tovább, tovább: a boldog napok, a szomorú napok, –
izzó szerelem és ebédre juhturó, – a féltékeny férj első rohama, az
izgatott s komikus udvarlók fejei: olyan világosan állottak, tánczoltak
előtte, mint a hogy ragyogott körülötte a szinpad, a nézőtér. Vörös,
meleg világosság imbolygott környeskörül és érezte, hogy az a melegség,
mely most elönti, szinte fényessé teszi arczát.

Nem félt többé egy cseppet sem: bátran, büszkén vetette föl tekintetét a
férjre, kinek nagy, csontos feje ismét árnyékba borult, csak két szeme
ragyogott felé, mereven, komolyan.


II.

A második felvonás kezdődött. A primadonna férje a páholy leghátsóbb
ülésére ült.

Ez a felvonás, melyben felesége olyan édes másnak és az egész
közönségnek: éppen olyan hatást tett rá, mint a tizennyolcz év előtt
szinielőadások odalenn Miskolczon, Egerben, Losonczon. Ölni, gyilkolni,
meghalni szeretett volna, midőn feleségét – csak szinleg, játékból is –
más karjai között látta. És a mint akkor nem tudott ellene küzdeni, most
is erőt vett rajta az érzés, annyi erővel és mélységgel kelt fel benne,
mintha azok az esztendők el se multak volna. És akármilyen
kinszenvedéseket állott is ki: újra a szinpadra kellett néznie. Úgy
szenvedett, hogy reszketett belé. Egy pillanatban kinozta, a másikban
pedig kéjes gyönyörrel járta át ez a gondolat: «és az enyém volt!»

Mégis megkönnyebbült, a mikor Mignon elhagyta a szinpadot, mintha valami
veszély, különös katasztrófa függesztődnék fel feje fölött.

Fellélegzett, ujra behunyta szemeit és egész érzésével a multra vetette
magát. Emlékezete önként és nagy készséggel idézte vissza azt a
pillanatot, a mikor végleg megvált a dicsőségtől, szabad akaratából
otthagyta a szinpadot, mert nem tudta tűrni, hogy feleségét annyian
nézzék, annyinak tessék és megölelhesse akármelyik pityókos komédiás –
ha szerepe úgy kivánja.

Most szive hirtelen összeszorult. Zavartan, félve és reménykedve, ilyen
érzéssel nyitott be a püspök csupa szőnyeg szobájába.

«Énekes szinészek vagyunk, ez itt a feleségem, mind a ketten római
katholikusok… Megutáltuk a szinpadot, szivünk el akar fordulni a
hiuságtól: templomi énekesek szeretnénk lenni, két hely van a
székesegyházi karban!»

A püspök perczekig hagyta őket állni a puha szobában némán, zavartan.
Rájuk se nézett s tudomást se vett róluk. Perczek multak, mig ezt az egy
szót kinyögte: «bene!»

Azt hitte, minden elveszett, és egy hét mulva benn énekeltek a karban,
az orgona árnyában, ott, hol feleségéből a közönség csak kis fekete
kalapját, szőke frou-froujának egy-két tincsét látta.

Milyen boldogság volt ott! Együtt énekelték a gyönyörü szép miséket, két
öreg bariton, rokkant templomi énekesek reszketős hangja kisérte csak
őket. És nagynéha egy műkedvelő asszony, a leányiskola egy komoly
zongoramestere, a kinek transzkripcziói énekhangra úgy tetszettek az
asszonykának.

… Mignon újra a szinpadra lépett, majd egészen magára maradva,
belekezdett legszebb énekébe.

És talán sok volt, talán nem volt semmi közös hang ez ária és ama mise
között, melyet _utoljára_ énekeltek együtt, a férj és feleség, mintha a
régi évekre gondoltak volna: szemük összevillant, ugyanaz emlék kelt fel
bennük.

A primadonna nem énekelt többé, leült egy karosszékbe, a hol fázást
kellett szinlelnie. De ime, nemcsak szinleg fázott, egyszerre hideg
borzongás futott át rajta: arra az éjszakára emlékezett, a mikor a
kitünő transzkriptor-zongoramesterrel megszökött.

Éjjel volt, a férj aludt, esős idő – úgy megáztak.

Élne-e vajjon még, ha akkor ez az ember utóléri őket?!


III.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla
tekintetét, kiment a lépcsőházba.

Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt
hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két
évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem
lett azóta kisebb.

A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák
árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem
ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor
papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi
mámorra való emlékezést hoz.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant
fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház
bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt
minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző,
melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény
asszonynak.

Minden a régi volt, csak az asszony, az asszonya volt másoké.

A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott.
Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött,
hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott
szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé
nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták,
hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele
előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét,
mindenét – mindenkinek.

Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a
zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és
hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak
nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette a bakon nem az
inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel
megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük
második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek
mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon
terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el
is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a
pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne
többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte
kerülni.

Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő
szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy
gyülölete ki ne törjék.


IV.

Még csak egy pár jelenet s az operának vége.

«A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a
nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez
jön…»

Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt
volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi.

Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a
támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most
pillantották meg Mignon szeretőjét.

Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános
helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást
jelentett.

– Szakítás! szólt a zeneértő ur.

– Szakítás! szóltak a mindentudó első széksorban.

Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal
gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes,
szinte kihivó tekinteteit.

– Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive
összefacsarodott a gyönyörűségtől.

A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt
magában:

«Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell
halnunk!»


V.

Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a
foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette
egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos,
aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült
teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!»

A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott
hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az
Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a
tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat,
annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi
csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női
arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város
északi részéből valók.

És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét.
A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy
pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan
lett, mint egy elhagyott palota.

Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra valami élet kerekedett: a
művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek
és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé
özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha
elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók,
udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja
körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő
televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is
ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A
legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné.

Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna
fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem.

Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta
ki az ajtót: se az úr, se más…

A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele
szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies
ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó
szemekkel.

Talán egy fél perczig néztek igy egymásra, mig a férj szólani tudott.

– Meg, meg… csak ezt tudta kinyögni.

– Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az
asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha
ülésen, hirtelen folytatá:

– Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a
mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage
elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá:

– Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után
vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak.
Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen.

Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás
énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem.
Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a
komédiának?!

Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni.
Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs
többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös
karakter. Megvénhedt, vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott?

Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és
mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem
tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy
szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor
cellók mélabús hangját hallja…

Az asszonyka csendesen, mintegy magának szólt:

– Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne
maradnánk mi együtt?



A FEHÉR RUHÁS ASSZONY.


A szék hátán állva, a siffon tetejét tisztogatta éppen Hermelinné, a
mikor legelőször jutott eszébe, hogy elválik az urától. A szék egy kissé
megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s
ezalatt egész világosan ezt gondolta magában:

– El kell válnom tőle, mind rosszabbúl megy minden.

Legfőképpen az keseritette el, hogy nem tarthatott elég tisztaságot. Öt
forintos cseléddel kellett bibelődnie, a ki még törülgetni se tudott. Az
ágy és divány alatt nem akart söpörni soha. A két szobás lakásnak nem
volt előszobája, a konyhán át, ételszagon keresztül kellett bejönni. Két
éve, a mióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely
kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék
hozzájuk a lábukat; – nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot
tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem.

A távirdásznak éjjeli szolgálata volt és még aludt a diványon, abban a
szobában, a hol porolt. Pedig tiz órára járt már, a piaczra kellett
küldeni.

Hermelinné hátranézett, hogy hova tette a napi pénzt férje, a mikor
hazajött. Ott volt – mint rendesen – egy piszkos, gyürött forintos az
ágy előtti asztalon, a melyen fésülködniök, enniök, inniok kellett. A
rendes keserüséggel és szokása szerint hangosan osztotta fel a forintot:

  |Czukor, kávé, kifli, pótkávé, tej|14|kr.|
  |Főzelék|6|„|
  |Hus|36|„|
  |Liszt|7|„|
  |Füszer só|5|„|
  |Zsir|8|„|
  |Fa|5|„|
  |Hat tojás, vacsorára|14|„|
  |Esetleg a kéményseprőnek|20|„|
  |Egy üveg szóda|4|„|
  | |119|kr.|

Kenyér és zöldség szerencsére volt még tegnapról. Haragosan rázta ki a
törlőrongyot. Hermelin fölnyitotta szemeit egy pillanatra, de
találkozván az asszony tekintetével, csaknem ijedten csukta le ismét. Ő
meg szinte gyülölettel nézett szét az otthonban, mely hijján volt minden
disznek. Mindenütt csak a legszükségesebb, sehol egy szőnyeg, egy kép. A
sárga és szürke tárgyak között sárga és szürke volt a férje is. Csak ő
volt diszes, ragyogó, fehér. Sohse viselt más ruhát, mint fehér alaput,
fekete vagy szines babbal, avagy kis virágokkal. Szinte átlátszó volt,
mint egy optikai látomás. Az alakja is sugár, mintha testéhez tartozott
volna a fehér dessinü ruha. És a haja se olyan, mint más asszonyé;
olyan, mint valami csodálatos fű, egy ismeretlen sötétebb válfaja az
árvalányhajnak.

Meglátta magát a tükörben és tetszett magának a tiszta fehér asszony,
világos-szürke szemeivel, kristályként áttetsző arczával. Egy kissé
megvigasztalódott, egy kissé elmosolyodott. Eszébe jutott a postai
titkár, akinek négyszer annyi fizetése volt, mint férjének és a
jövedelméből egy krajczárt se kellett adósságra fizetnie. Sőt legény
létére megtakaritott pénze is volt. És ez az ember a leghatározottabban
kurizált neki. Olyan szerelmes volt belé, hogy ő szinte utálta. De
méltósága azt parancsolta neki, hogy észre se vegye. Kitért előle,
elutasitotta hidegen, a föltétlenül becsületes asszony megőrjitő
fölényével.

A mig a siffon czirádáiból tökéletesen kitörülte a port, elhatározta,
hogy férjhez megy a postai titkárhoz. Egészen fölvidámodott, hogy
elképzelte magát egy elő- és fürdőszobás lakásban.

Férje még aludt. Lábujjhegyen ment ki a konyhába és azonnal elküldte a
cselédet édes anyjáért. A mig az megérkezett Budáról, elkészitette
férjének a kávét.

*

Jött az asszonyság nagy kalapban, olyan kalaptollakkal, a milyeneket
csak öreg számtisztnék viselnek. Fekete czekkerrel és fekete parazollal,
a mely ipartárgyakat csak a budaiak számára gyártanak már. Roppant
megijedt, a mint leánya – a mig egy csésze kávét öntött neki –
elbeszélte, mit akar.

– De miért, de miért? – kérdezte suttogva.

– Miért? Mama még kérdheti? Hát nem látja, hogy ma holnap fölvetnek itt
a férgek, a svábok, a piszok! És ez nem lesz jobb, rosszabbodik mindig.
Azt akarja a mama, hogy vele együtt haljak a szeméten! Hogy én keressek
rá? Mert az lenne a vége. Az, hogy nemsokára át fog küldeni, hogy hozzak
neki a krajzlertől sajtot vacsorára, hitelbe.

A nagy, szines tollak alatt a kis fonnyadt arcz hirtelen még jobban
megaszalódott.

– Szerencse, hogy nincs gyerek!

– Még az kéne! Igy legalább nem köt hozzá semmi.

Az asszonyság a kávéscsésze mögül bámulva nézett leányára. Olyas valami
járhatott az eszében, hogy ez még sincs egész rendben. De a mire a
második früstököt bevégezte: rendben talált mindent. A cseléd elől
kimentek a folyosóra.

– Haza fogsz jönni. De mit teszel aztán? – kérdezte az öregasszony.

– Férjhez fogok menni ujra! – szólt Hermelinné határozottan.

A kapuból még utána kiabált anyjának:

– Ha valami rétest csinálsz, küldjél. Nekünk nincs ma tésztánk.

Pedig vasárnap volt. Arra azonban kellett pénznek jutnia, hogy délután
elmehessenek a budai kioszkba. Mindenki jeges kávét evett, de
Hermelinnének be kellett érnie egyszerü meleg kávéval. Megjelent a
posta-titkár is, fagylaltot evett pohárból, tejszinhabbal,
belemártogatott vagy tiz ostyát és nagyon dicsérte, kellette az
asszonynak. Az majdnem sirva fakadt a megaláztatástól, de
kristály-arczán nem látszott meg semmiféle meghatottság. A távirótiszt
rosszúl érezte magát és elment billiárdozni egy biztos emberrel. Magukra
hagyta őket, valami elkényszeredett sületlen viczczet mondván.

Hermelinné azonnal hozzáfogott az ügye elintézéséhez.

– Ha becsül egy kissé – mondá egyszerüen – nem mutatkozik többé nálunk.

– Miért?

– Én tisztességes asszony vagyok és az is fogok maradni. Ha előbb
találkoztam volna önnel, nem mondom, hogy meg nem hallgattam volna. De
igy, ha tovább is üldöz, meg kell vallanom férjemnek mindent.

A titkár egy kissé megrettent. Habozott, hebegett, de az elefántcsont
tisztaságu kéz tartotta erősen:

– Az gyalázatosság, el akarni rontani egy szegény asszony életét,
exisztencziáját, jövőjét. A jövőjét. Mondjuk, ha én esetleg azzal az
érzéssel volnék magához…

Oly hüvösen mondta, de olyan forrón lüktetett a vér a férfi agyában. Egy
édes, tiszta szerelem igéretét hallotta ki e szavakból.

– És ha én uj, kegyedhez méltó jövendőt biztositanék… – mondá reszketve,
és önfeledten az asszony keze után nyult.

Rendben volt minden. Egy hét mulván, a mikor a távirótiszt elment
nagy-szolgálatra, összepakolta a mi az övé és hazaszállittatta. Az
asztalon hagyta ezt a pár sort: «_Nem türhetem ezt a gazdálkodást, igy a
szeméten veszünk el. Ilyen élhetetlen emberrel nem élek tovább egy
pillanatig sem. Isten vele! – szül. Vrabély Ida._»

Hermelin Béla sirt, káromkodott, futkosott, kérő levelekre, hordárra
elköltött egy vagyont. Az ujságokat is molesztálta, hogy járjanak közbe
a feleségénél, mert ez nem privát, hanem szocziális kérdés. Adósságba
verte magát, hogy fiakkeron járhasson azon a tájon, a hol felesége
láthatja. Hadd higyje: van már pénz!

Hiába volt minden. A törvény végképpen elvette tőle és ő látta, a mint
az ő felesége egészen fehér ruhában megesküdött a titkárral. Mint egy
férfi oly hangosan mondta az «igen»-t.

A nagy kalapu, szines tollu asszonyság és egy szőke haju, de roppant
öreg ur, bámulva nézték ezt a narancsvirág-királynét, a ki – szinte
hihetetlen – az ő lányuknak mondta magát.

*

Elhagyták a budai kioszkot. Pesten jártak a legdiszesebb
etablissementokba, a dunaparti kis kioszkba is. Nemcsak vasárnapon, de
hétköznap is, vacsora után. Ez esti séták alatt uj, ismeretlen
gyönyörüség országa nyilott meg a titkárné előtt: boldog volt, hogy
bámultathatta magát azokkal a férfiakkal, a kiknek még nagyobb lakásuk,
több cselédjük volt, mint most neki. Az éjszakában villogó bágyadt
férfiszemek figyelme, hizelgése volt az ő napja, a melytől gyarapodott,
szépült, nőtt, talán még a haja is. De nyugodt, tiszta és hideg maradt,
nem szennyezték be a vágyakozások. Álmodozott mégis. A mikor
karonfogvást hazamentek a Kálvin-térre, minduntalan azzal faggatta az
urát: ki milyen gazdag? Igaz-e, hogy husz szobája van? Külön lépcsője,
melyen nem szabad senkinek másnak följárni…

Erről álmodozott és nagyon elmerülve ment férje mellett. Lassan azt is
rászoktatta a hallgatásra. Anélkül is kevés mondanivalójuk akadt. A
miről beszélhettek volna, az első férjről, arról hallgattak. Csak
egyetlenegyszer jött szóba, a mikor fenyegető levelet irt elvált
feleségének. A titkár átadta a levelet a rendőrségnek és Hermelint
elcsapták az uj hivatalából, elzüllött már akkor, konduktor volt egy
omnibusz-vállalatnál. Hova lett aztán? Hallották, hogy elzüllött
végképpen. Kérdezték maguktól. Sehol semmi nyoma. Maga az asszony
keveset gondolt rá, elhatározta, hogy kiveri a fejéből, és kiverte.

Mégis meg-megrezzent, a mint a nyári éjszakán egy-egy sötét alak kisérte
az ő világos és szinte világositó alakját. Utálta a gondolatot is, hogy
találkozzék vele. És megérezte, hogy bármi történjék is, ma látni fogja.
Jó volna valami kocsiba ülni! gondolta magában éppen és abban a
pillanatban meglátta.

Egy kávéház előtt mentek el, a melyet renováltak éppen. Nyitva volt, de
setét, egy lélek se benne. Előtte, a garádics kövén, arczra feküdve
aludt egy rongyos ember. Talán a kávéház őrzője. A titkár megsajnálta;
meg nem állhatta, hogy meg ne piszkálja a botjával: menjen haza szegény.

A rongyos ember hátára fordult, de nem nyitotta ki szemeit, álmában
nyöszörgött valamit.

Mindaketten megismerték Hermelint azonnal és lélekzetüket visszafojtva,
elsiettek. De alig mentek egy pár lépést, a postához beosztott titkárnak
lelkifurdalásai támadtak:

– Adni kellett volna neki valamit.

– Hát adjon.

– Maga adjon. Oda meri neki adni?

Az asszony vállat vont, menni akart előre. De aztán mintha eszébe jutott
volna valami, elvette a pénzt, és megindult férjével a rongyos ember
felé. Elejbe állott, alig két lépésnyire tőle, nem félt, érezte, hogy
ezt az elkényszeredett, élő feketeséget leveri az ő nyugodt ragyogása.
Egészen bátran állott elébe, sőt némi titkos diadalérzettel is, hogy
megmutathatja az elérhetetlen szépségét annak, a ki oly sokáig hiába
bitorolta.

A titkár megrázta a rongyos ember vállait:

– Béla, menjen haza, itt aludni?

Nagynehezen ébredt föl, megtörülte a szemeit, káromkodott egyet és
megismerte az asszonyt. Álmodott még, de abban a pillanatban felugrott.

Az asszony hátralépett egyet és ugy nyujtotta feléje az ötforintost:

– Itt van, magának!

Letette a kőre, aztán minden izgatottság nélkül azt mondta:

– Menjünk!

Karonfogták egymást férj és feleség és mentek lassan előre. A fekete
ember mozdulatlanul ült a kövön, maga is egy darab kő. Tekintetével
kisérte a fehérruhás asszonyt, mint egy tovalebbenő csillagot. Végre
eltüntek egymás látóhatárából. A főváros éjszakája elnyelte
mindkettőjüket.

Körülöttük javában folyt Budapest éjszakai élete. Az aszfalt pillangói
egy darabon csaknem elfogták az utat a házaspár előtt. Keringtek,
forogtak a tarka alakok, a mig egy-egy közülök észrevette a fehér
asszonyt és irigységgel, csudálattal, talán tisztelettel nézett utána.
Az meg összefogta ruháját, arczán az undor kifejezésével suhant el
közöttük.

Föllélekzett, a mikor illatos, tiszta otthonába tért. Lefeküdt a
diványra, behunyta szemeit:

– Engem bepiszkol az, hogy valaha azé az emberé voltam!

A férj vigasztalta:

– Mit bánod te, ha én nem törődöm vele?

Kinyitotta, rávetette soha semmit sem mondó világos, nagy szemeit. Mit
is mondott ez az ember? Hát lehet itt másról szó, mint ő róla, magáról,
az ő lelkéről és a mi ehhez tartozik: a fehér dessinü-ruhákról, ragyogó
fehérségü testéről, nagy hajáról, mely olyan, mint egy ritka fű? Hát
másra is valók a férfiak, mint arra, hogy őt kitartsák, tiszteljék,
lábait csókolják?

Egészen naivul kerekedett föl benne ez az önimádat. Hagyta, hogy férje
csókolja piros, de hideg ajkait, melyek sohse vágytak csókra.
Átöleltette magát és arra gondolt, hogy mily boldogok lehetnek azok az
asszonyok, a kiknek igazi nagy ur a férjük… Az a sok cselédség,
borotvált arczu inasok… a butoroknak illata van a tisztaságtól.



BESZÉLGETÉS A HŰTLENSÉGRŐL.


Tegnap éjjel Deméndi Istvánnéval találkoztam. A belváros egy szűk
mellékutczáján, fiakkerben ült; szemben vele a szobaleánya, mosolygó,
piros, boldog orczával. Kalandon, találkán, vagy valamely merénylet
utján jártak, nevezem, a hogy tetszik. Az urasszony fekete csipkekendőbe
volt burkolva, mint egy velenczei leány, de a fekete szeme kivillogott a
kendőből, arczának egy része pedig világosságot szórt a hintó homályába,
mint sötét szobában a tükör. Megismert, hátrahúzódott az ülésen, de itt
is megismertem a nagy fekete kutyáról és elhatároztam, hogy ezuttal nem
leszek gyengéd: megszólitom.

Sokszor láttam már igy találkán, a szeretőjére várva, fiakkerben.
Sokszor határoztam el magamban, hogy szólok neki barátsággal: Ugyan
vigyázzon, meglátja igy mindenki, megtudja az egész világ, még az ura
is! – de mindig az jutott eszembe, hogy mit bánom én, pusztulj el
szegény vacsoravesztő, oktalan szép asszony. Csak csináld tovább a
regényeket: kell az nekünk! Csak égesd el szárnyaidat sebesen; úgy sem
lehet az másképp!

Részvét is, kiváncsiság is, gonoszsság is kényszeritett, hogy
megszólítsam:

– Kezét csókolom. Az éjszaka hüvös.

– Menjen el! – mondá és a dühtől, meg az izgatottságtól reszkettek a
karjai, mint egy idegbetegnek. Oly csunya lett egyszerre, hogy
megbűvölt. Szemei szint változtattak: világos, vörös tűzkarikák sötét
éjszakában. Sokáig várhatott már itt a találkán. Ugy beszélték, hogy ez
a második kedvese épp annyira megkinozta, mint a hogy ő sanyargatta az
elsőt. Az főbe lőtte magát érette, ez szökdösik előle. Iszonyatos kéj
lehetett neki ez a durva megaláztatás; az arcza egészen át volt
szellemülve, gyötörte testi láz és mig kezeivel intett, hogy menjek el,
egyszerre csak könyek áradatja tört ki szemeiből, megfogta a kezemet és
mondá:

– Mily nyomorult vagyok, ha tudná; mily nyomorult vagyok!

Láttam, hogy az. Egész világosan állott előttem szerencsétlensége. Kár,
hogy e szerencsétlenséget általjában máskép nevezik a világon. Elitélem,
szó sincs róla, de szánom is Medea sorsáért. Iszonyu, hogy űzi ki
szenvedélye tisztes hitvesi ágyából, körülte mindenki nyugszik, csak őt
készti egy őrűlt tűz éjszakai barangolásra. És mennyire érzi
nyomorúságát maga is, reszket, mint egy falevél, melyre valami gonosz
szél rákapott, rángatja, fujja, nem nyugszik addig, mig le nem szakitja.

Az éjszaka most lett teljes körülöttünk. A részeg emberek bizonytalan
lépésekkel és nagy életkedvvel botorkáltak hazafelé. Egy fiatal ur
leskelődött ránk az utcza másik oldaláról.

– Nagysága, jó lesz hazamenni! mondá a szobaleány.

Deméndiné felsóhajtott, aztán kérőleg és hálásan nézett reám szelid,
gyermekes szemével. Alighanem arra gondolt, hogy megkerestesse velem a
késlekedő udvarlót. Nem törődött azzal, hogy én mindent megtudok róla,
csudálatos naivitás lakott benne mindig: kész volt az egész világot
beavatni hütlensége titkaiba.

Mégis meggondolta magát, nem szólt, kivette kis aranyóráját,
hallgatózott egy kissé. Aztán bekötötte fejét, szólt minden géne nélkül,
már sokkal nyugodtabban.

– Nem látta ma?

– Nem.

– Talán beteg.

Előttem akarta magát igazolni, hogy kedvese nem jött el.

– Várjunk még egy kissé! – mondá. – Üljön le a kocsi fölhágójára.

Mintha mulattatta volna az, hogy egy másik férfi vár vele együtt, az ő
férfiára. Egy kissé hálásnak mutatkozott irántam, beszélgetni kezdett:

– Nagyon rosszat beszélnek rólam?

– Meglehetősen.

– Mit?

Nem feleltem. Francziául mondta: «beszélhet a leány előtt bátran».
Valami morális düh fogott el, azt hittem, hogy jogom van gorombáskodni
vele:

– Azt mondják, hogy megbolondult.

– Lehet! – Ajkai pityergőre állottak, mint egy gyerekéi. Elhalgatott.
Majd minden apropos nélkül kérdé:

– Mikor házasodik meg?

– Nem tudom. – Mit csinál a kis fia?

– Alszik az édes.

– És ha felébred most, ha számon kéri az anyját?

A szellemes arcz egyszerre buta kifejezést öltött, ugy meredt reám. Majd
izgatott, kedvetlen lett megint.

– Ne kinozzon! – mondá.

A szobaleány is haragosan nézett reám:

– Nem megyünk? – kérdé az asszonyától.

– Nem tudok hazamenni, nem tudok! – mondá és kezeit tördelte.

– Tessék sétálni egy kicsit a Dunánál, mint máskor! – szólt a
szobaleány, a barátné, a tanácsadó.

Ráállt rögtön, sőt föl is vidámodott erre a tervre. Leeresztette arczán
a fátyolt, hogy felismerhetetlen legyen, még egyet sóhajtott és kiszállt
a fiakkerből. Hazaküldte a szobaleánynyal, a ki végül azt az utasitást
adta neki, hogy négyre legyen otthon, mert az öt órai vonattal megjön a
nagyágos ur.

– Igen, persze! – mondá szórakozottan és megindult a Duna felé. Nagyon
természetesnek találta, hogy elkisérjem. Ugy látszott, mulattatom is
már, pedig aligha volt rajtam valami a nagy rizsevő állat komikumából.
Kiujhodott bennem valamely régi szentimentálizmus? A fehéredni kezdő
éjjel titokzatossága hatott meg? Eszembe se jutott mérlegelni az én
helyzetemnek a nevetséges és veszedelmes voltát; kóborlok éjjel az egyik
barátom feleségével, a másik barátom szeretőjével, czél nélkül, izgalom
nélkül és ha egy rossz gondolat át is villan agyamon: azonnal elnyomom,
eloltom, kiölöm.

Sohse hittem volna, hogy ilyen jó kis moralista vagyok és szinte
hihetetlen, hogy milyen ostoba kérdéseket intéztem hozzá!

– Mit gondol, nem volna jó itt beleugrania a Dunába!?

– Fuj, utálom, nem tenném soha. Halászok kifognák a holttestemet,
orvosok fölbonczolnák, látnának. Iszonyu rut egy holttest.

– De meghalni csak kell!

Hallgatott, nem hitte el. Legfőképpen pedig nem akart erről a thémáról
beszélni, semmiről, a mi kellemetlen. Az uráról diskurált, természetesen
a legjobb ember volt az a világon, mint minden rossz asszony férje.
Halálra dicsérte, egészen fölboszantott vele.

– Maguk nem tudják ki az, mennyit ér, csak én tudom!

– És mégis –

Szóval nem mondtam, de az arczomon nyilván láthatta a kérdést: «És mégis
megcsalja!?»

Nem tért ki e kérdés elől, a szentimentálizmus se vett rajta erőt, mint
a hogy ilyenkor az ő fajtáján szokott. Még csak a hazugsághoz sem
folyamodott, mint a hogy ők szoktak, ha tetten kapja őket valaki:
mereven, élesen, kihivóan tagadnak, a mikor minden nyilvánvaló. Búsan
lehajtotta a fejét, őszinte, de kaczér alázatossággal pillantott rám
fátyola mögül. Vigasztalást, mentséget csikart ki tőlem.

– Értem én ezeket, nincs ellene szavam. A hiba csak ott van, hogy maga
nem született férfinak; rendben volna akkor minden. Sőt igy is, a
temperamentumot nem lehet lebirni, a szenvedélynek nem lehet
parancsolni. Nem tud, hát nem tud. Nem ebben a hütlenségben van a
vérforraló csalás, hanem –

Égő kiváncsisággal nézett reám:

– Abban, hogy nem mond meg mindent a férjének és nem megy el tőle:

Megint olyan szituáczió elé jutottunk, a mely előtt ő szokott
könnyelmüséggel rendesen kitért. De most kényszeritettem rá, hogy
megálljon előtte:

– Miért nem mond meg neki mindent?

– Nem tudná elviselni.

– Hiszen az elsőt már tudta.

– Hónapokig volt beléje beteg. Csak ugy gyógyult meg, hogy a mit
bizonyosan tudott, azt «kibeszéltem» neki.

Valami uj vonás, egy kis kajánság jelent meg a természettől szelid és
jóságos arczon. Eh, nem lehet ezzel az asszonynyal beszélni: megcsalja
az urát, mert nagyon szereti; hütlen lesz hozzá, mert tökéletes
férfiunak tartja! De ilyen logikája volt már lánykorában: halálosan
szerelmes volt egy lengyel főhadnagyba és férjhez ment egy
nagykereskedőhöz, az urához. Az átmenetet nem látta senki, a szülői se
értették a dolgot, magam pedig, a ki mindig a más dolgain évődöm, sokat
gondolkoztam ezen a talányon, de mind hiába. Emlékeztettem most rá, némi
gunynyal.

Egyszerre gőgös lett és fagyos.

– Hihet rólam a mit tetszik, de a leánykoromról ne beszéljen igy!

Ugy mondta ezt, hogy _leánykorom_, mintha egy más, idegen személyről
szólott volna. Majd elérzékenyedve, sőt pietással védelmezte leányságát:

– Sohse volt egy rossz gondolatom se, meghaltam volna ha valaki elmondja
nekem, a mi történt azóta… Azt tudja meg kedves mesefaragó ur, hogy a
legrosszabb erkölcsü leány is a legszigorubb programmal megy a
házasságba. Csak később tér el az, a ki eltér, lassan, lassan, mindennap
egy hajszálnyit, végre…

– Egy derékszöget.

Jóizün fölkaczagott. Megint csak vidám lett, kiváncsian nézett szét maga
körül a fehér a néma, a fáradt fővárosi reggelben. Egészen uj világ volt
ez neki, erőtlen nap világit a hideg égen, minden bizonytalan: fény és
árnyék, sehol semmi intenzivitás. Aztán az a fáradtság, az a levertség,
a mivel az emberek másznak az utczán, nyitják a hagymás, a fazekas, az
edényes boltokat, a mészárszékeket. A kék ruhás svábasszonyok nyögnek a
nehéz puttonyok alatt, emberi formájukból kiment kofák várják, a mig a
kávémérés nyilik. Férfi alig mutatkozott egy-kettő. Urak, a kik az
elmult este elegánsan ültek le valahol és most olyanok, mint egy kalap,
melyre ráült valaki. Összegyürve, leforrázva, kiábrándulva: mily
csunyák.

Deméndiné fázósan huzta be fejét vállai közé. – Lassan leverte ez a
környezet, nem értette és most talán azon gondolkodott el oly nagyon,
hogy ime milyen különös, pállott, fáradt az egész világ, kihült minden
és csak ő ég.

– Egy kissé hideg van! – mondá a mikor nagyvártatva megszólalt. – Hány
óra?

– Négy elmult.

– Nemsokára öt lesz! – szólt, csak hogy mondjon valamit. De hirtelen
megörült valaminek, egészen kiszinesedett az arcza.

– Ötkor jön az uram: tudja mit, kimegyek elébe, roppant meg fog örülni.

Ő maga csaknem tapsolt ez ötlet örömére.

– Ki fog kisérni, vált nekem jegyet a váróterembe, aztán eltünik.

Kikisértem, beültettem a várószobába, elbúcsuzkodtam tőle, és ott
maradtam a tömeg között. Látnom kell ezt a találkozást.

Mily nehezen mulnak itt a perczek, nekem még hagyján, de látom, milyen
kinosan neki.

Minduntalan kilép a perronra, jön-e már a vonat? Végre! Alig győzi
bevárni, mig berobog az üvegtető alá.

Elejbe megy, a férj kinéz a kupé ablakából, most megpillantják egymást.
Igaz öröm tükröződik mindkettőjük arczán.

A férj kilép, megcsókolják egymást, a férfi gyengéden, az asszony mohón.
Most – látom – beszélgetnek valamit egymással, meg is tudnám, hogy mit,
ha kiválaszthatnám hangjukat az általános zsongásból. Igy csak
mozdulataikat látom.

A férj megsimogatja asszonyának haját, gyengéden, hálásan, érzékenyen.
Úgy lehet, hálálkodik neki, a miért kijött ilyen korán. És mit felel az
asszony? Hazudik, könnyen, jóhiszemüen, ártatlanúl, zavartalanúl.

Ejh, ha egy kissé becsületesebb, vagy egy kissé becstelenebb ember
volnék, most odakiáltanám közibük…

Dehogy! Mily szépen, karonfogvást mennek a fiakkerig. Beülnek, és az
asszony még ott sem ereszti el férje karját. Csupa édesség, csupa
szerelem!

Mily kedves, a mint kissé összehúzott szemekkel néz férjére, úgy, a hogy
elérzékenyedett asszonyok szoktak nézni azokra a férfiakra, a kikkel
szemben gyengék, a kikben örömük telik… És semmi perfidia, semmi
tettetés nincs rajta, oly őszinte mindez, szegény asszony, ez mégis csak
szereti az urát.

Ha nincs más. Vajjon úgy van-e? vagy az okoz neki örömet, az teszi oly
olvadékonynyá, mert határozatlanul bár, de úgy érzi, hogy most is csal.
Megcsalja a kedvesét – a férjével!



TÜNDÉREK KORSZAKA.


Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista
bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha
lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom,
hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan
rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a
milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész
Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még
szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe,
lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van,
jön az éjjel.

Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az
éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az
igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak
a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a
mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a
legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong.
De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a
külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.

Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.

Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt
lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval,
két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.

Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben,
melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy
szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti
kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk
előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami
hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával,
guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…

A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete
koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő
oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok
lámpája.

Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha
valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a
koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak
csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.

Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány,
közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen
nekivágott a viznek.

Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró
augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk
megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja
elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt
arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki
készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami
bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy
láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint
szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán
egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel
várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire
vágyott, de a kihez nem mert elmenni.

Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre
megfogtuk a karját.

Megmentettük, mily boldogság!

*

Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi
beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő
bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy
hang, egy sóhaj nélkül.

Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna
megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek
leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt
ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának
is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly,
mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy
mosoly…

Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk
befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy
külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.

Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott.
Miért akarta _azt_ tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt
egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig
közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.

Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen
elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú
leánymosoly le ne zökkenjék róla.

Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a
körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.

*

Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt
mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a
válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam,
néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó
gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal
vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő,
kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem
akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán
következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt,
a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda
akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott,
besározott tündérek.

Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan
gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette
velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.

– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én
mondok be helyette mindent.

Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!

– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.

– A Rókusba küldjük éjszakára.

– Mi talán elvinnők?

Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig
lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:

– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép,
úri, szűz leányt.

*

Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele,
hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.

Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt
előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.

Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas,
kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán
elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt.
Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is
szóba hozta sokszor.

– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk
tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…

Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:

– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét
az én vállamra éppen?

Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna
erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy
bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán
százszor is elment mellette észrevétlen?

Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és
komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott,
kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei
születtek.

Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé
fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős
homloka van.

És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia
árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy
nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy
mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.

*

Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista
bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel,
az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha
eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű
dolog.



MESE A TULIPÁNRÓL.



Prologus.

Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez
a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy
hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó
és szinte kitörő vidámságra.

Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és
akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a
tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a
lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen
fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó
szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg
fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny
szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei
játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal,
akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az
este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.

«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például –
nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát
fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami
impertinenczia, bántó rám is, másra is.

Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó
kedve?


A történet.


I.

Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon
lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A
Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett
Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat
vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára.
Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem
állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor
hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén
pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger
szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én
emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül,
boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és
gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy
májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem
állott.

Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt
fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek:
nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan
mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett
volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros
ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta
egyet piczi nyelvével.

Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki
vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés
nélkül.

Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki
a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy
nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal
ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt
két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost
ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott:
«_Szeretünk, imádunk!_»

Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment
el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy
szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette.
Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.

A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt
ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy
lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.


II.

Természetes, hogy bementem a házmesterhez.

– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?

A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy
arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való
sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a
szája komoly lett:

– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény
ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: _Unó_.

– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?

– Az meg a felesége – _Ünüke_.

Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide
Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem
hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták
volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…

Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam
hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:

– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak
ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!

A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is
hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek,
noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette,
hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt
ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket
szakácsné főz és takarít rájuk.

– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?

– Nem az, kérem. Pedig várják.

– Talán valami testi hibája van?

A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért,
nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és
más titkot.


III.

Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de
az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne,
nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban,
abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk
mystikussága, ismeretlen illata után.

Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy
együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes
párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De
nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár
németűl: angolul felelt, hogy nem ért bennünket, nem tudja a nyelvünket.
A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem
mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem
akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem
akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és
a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele
urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő
válasz nem érkezett, annyi bizonyos.

Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában
akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg
urral.

Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő»-ben, a mikor
egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek
lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik
elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem
csalnak-e szemeim – az öreg úr.

Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott
magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen
is meglehetett elégedve, mert rá se nézett a pinczérre, a ki minden áron
mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt
lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is
«úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.

Odamentem hozzá, bemutattam magamat, mondván:

– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött,
de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.

– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge
hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre
szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel
lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!

– Hasztalan fáradság! – ismételte és egy rövidet nevetett.

– Ha kivánja, elkerülöm! – szóltam én nagylelküen.

Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és
kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész
korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen
okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset tudott, de
annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.

– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen
annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat,
gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.

– Hogy-hogy?

– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára
kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki
vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az
asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje
aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis
testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek,
csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom
– csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert
tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a
legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek
azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én
hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –

Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította beszédét és szivarját
ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már,
szólalt meg újra:

– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon
elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg
rokonomat, – vasajtó nélkül.


IV.

Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen
azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem.
Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen
felismerhető.

Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem
arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a
szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?

A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári
ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern
technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el,
melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem
füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol
falak mögött, ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között
megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé
valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például,
hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és
elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte
ki számomra a titkokat.

Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit
fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy,
mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…

Ünüke egy napon igy szólt az ő urához:

– Zongorázni szeretnék!


V.

Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden
második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a
kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a
rokon, a kiről a «Királynő»-ben beszélt, azt immár mindenki világosan
láthatja.

Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a
muzsika erkölcstelenségét, fölemlített egy párt ama termérdek rossz
viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett,
szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett –
egy ötletre akadván.

Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy
erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget
és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder
volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt.
Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá
merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el
is aludt.

Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a
két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony
ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott
is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek
neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a
ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek
boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem
egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi
idős, mint ők. «De nagyon jó ember! – mondá az asszony. – Mondják, itt
körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér
mindez, ha nem láthatom.»

– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a
zongoramester.

Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték
lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon
maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr
álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és
a muzsikus vállára hajtotta a fejét.

A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony
szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is
lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.

Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt,
hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran,
kedves ember!» (A «fiatal»-t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem
hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)

Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is
meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az
ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, hizelgett neki és meg is
csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy
csak birta. Aztán aludni ment…

Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi
ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora
mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:

– Oh, vigy el innét, Tódor!

Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket
szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a
tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen
való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart
maradni a házban?

Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal
föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált
utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott,
talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv.
Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.

Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább.
Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt.


Epilogus.

Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A
mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.

Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen
bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem
emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még
morált is bajos lefejteni.

Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy
vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal
karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka
mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.

Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem
volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról,
össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a
pálczájával.



TÉLI REGE.


Pénteken, éjjeli tizenkét óra felé még nem tudtam, másnap reggel hol
találnak megfagyva a rendőrségi urak. Mert, hogy ma már nem találok zárt
helyet, a hová fejemet álomra hajtsam, az éppen olyan bizonyos, minthogy
az éhség, a fáradtság egy vagy két óra mulván levesz a lábamról. Hol ér
a nyomor utolsó ölelése, fa tövében-e, vagy valami elhagyott fapajtában,
kávéház előtt, boltgarádicson? Utóvégre is az már mindegy, a minthogy
keveset használ vagy árt a «megfagyott bölcsészet-hallgató» esetének
siralmas elbeszélése a holnaputáni lapokban. Ugyis tudom, mintha előre
olvasnám, a mit irni fognak. Reporterek, a kik velem együtt próbálták a
nyomorúságot és tudják azt, mit jelent: ködös, fagyos februárban éjjel
elhagyatva, lakás nélkül, kóbor kutyaként csatangolni a farsangoló
fővárosban: azok könyörületesek lesznek irántam s ha egy-egy czélzást
tesznek is filozopteri nadrágomra, elsiratnak illendőképpen s nem
moralizálnak fölöttem, a mint egyik-másik lap meg fogja tenni
bizonynyal. – Az «élhetetlen», valószinűleg ez lesz a czime amaz
ujdonságnak, melyet finom papirosu lap finom szerkesztője ír rólam.
Bebizonyítja, hogy gyáva voltam az élettel szemben, könnyelmű és
ügyetlen, a sorsom természetszerű szükség volt. A sorok közt olvasható
lesz rólam az is, hogy voltak jóakaróim, a kik segítettek volna rajtam,
de… de lump volt a jó fiú!

Korhely! Nem tudom, nem volna-e igaza ennek az urnak, a ki a polgári
tapintatot művészetté emelte. Bizony igaz. Hogy is volna elképzelhető
másképp ez az állapot, egy meglehetősen tanult, munkabiró fiatal
embernek teljes, tökéletes elzüllése s éppen itt, nem idegenben, hanem
hazájának fővárosában.

Bort s egyéb italt, igaz, hogy kevésszer ízleltem egész életemben,
mulatság végett egész éjszakán át csak kétszer virrasztottam. Egyszer
érettségi után, a mikor nagyon rosszúl esett az s másodszor és utoljára:
az egyetlen rokonom, szegény testvérem lakodalmán, még otthon. Egyébként
azonban – mea culpa – bizony jó sokat lumpoltam munka mellett, másolván
a Strachitz urnak, a ki annyira faügynök volt, hogy a szive is fa, –
kemény, vén bükkfa – sőt engem is annak nézett s hasított belőlem, a
munkaerőmből, az egészségemből szabadon, husz forint havi fizetésért.

Ezt a husz forintot egy hónap alatt teljesen elkorhelykedtem. Nem
takaritottam belőle mit is, könyvre csak egy-két forintot költhettem
belőle. De a mit rosszul tettem: szinházba is elmentem havonként
egyszer, ha valami klasszikus darabot adtak. Ezt meg kellett volna
spórolnom, tekintettel a mosatási költségekre, a melyek – bár
zsebkendőimet otthon mostam a lavorban – meglehetős sokra rugtak. Mégis
kevesebbszer kellett volna tiszta inget vennem, s a mint lemondtam a
dohányzásról, le kellett volna szoknom az ujságolvasásról is.

De igazán élhetetlen voltam. Havonként meg lehetett volna takaritanom
legalább nyolczvan krajczárt, s akkor, mikor a faügynök tanult
könyvvivőt fogadott a helyembe: egész kis tőkém lett volna; kifizethetem
a lakásomat, nem vetnek ki, a ruhám nem rongyollik vala el, szóval nem
leszek olyan rongyos, mint egy koldus. Egy rongyos koldus: ettől félnek,
ez nem modern dolog, a koldusnak is szalonszerüen kell ma öltözködnie,
ha zöld ágra akar vergődni.

Azonfelül engem nem pap keresztelt, hanem sakter irt be – ha ugyan beirt
– az anyakönyvbe: nem igen mertem hát alkalmatlankodni a
segélyegyesületünkben. Egyszer, szerdán jelentkeztem mégis. De kisült a
turpiság reám, – nem voltam beiratkozva erre a tanévre. Az alelnök azt
mondta csendesen: „lump“, egy jegyző hangosan „svindler“.

Az vagyok, az voltam, bizonynyal az: szédelgő. Ó, hogy szédültem ki a
teremből, ki az utczára.

Két napon át a hajléktalanok menhelyében háltam. Meg volt hozzá a
szükséges hipotékám. Nappal a muzeumban s egyéb jótékonysági helyeken
őgyelegtem. Egy délután az akadémiai könyvtárba is sikerült besurrannom,
roszszemű hadastyán szolgáltatta aznap a belépő jegyeket, nem látta
milyenfélés vagyok. Az gyönyörű délután volt. Olvastam Renant. Bent
meleg volt, a nagy ablakokon át láttam, milyen zord idő van ott künn. A
Duna hátán a nagy jeges pikkelyek borzongtak a szeles, havas, hidegben.
Renan olyan szépen beszél Jézusról.

Másnap egy falábu, de jószemü rokkant hadfi volt soros a könyvtárban. Az
már nem eresztett be. Fent akadémiai ülés volt, kénytelen voltam
felmenni oda. Ott is meleg volt a teremben, de ridegség a szavakban,
fagy a tudományukban, téli álom az előadásukban.

Nem volt maradásom. Vacsorálni mentem, az utolsó két krajczárt, az
utolsó kiflit fényüző sebességgel költöttem el.

Ezen az éjjelen már a hatvani-utczai palotában háltam – a rendőrségen.
Micsoda hálószoba, micsoda álom, milyen kihallgatás reggel! Aztán azok a
szives elbocsájtó szavak: „keressen foglalkozást, lakást keressen, mert
illetőségi helyére fog tolonczoltatni.“

Üdvözlégy utcza, kietlen, de szabad város! Inkább a járón aludjam el –
örökre, minthogy mégegyszer abba a palotába kerüljek. A halál inkább,
mint a szégyen: haza tolonczoltatva oda, ahol születtem s ahol az
ismerős házak, a kedves hegyek, a régi jó pajtások…

A péntek sokkal könnyebben telt el, mint hittem. Kezdtem megszokni az
éhséget, lassankint belébutultam ez állapotba, a munka-keresést is abban
hagytam, a lábam nem birta többé a lépcsőt járni.

Éjjeli tizenkét óra felé már egészen természetesnek találtam, hogy
holnapután rólam irnak a lapok. Öngyilkosságra nem is gondoltam! minek a
fáradság, mikor a nélkül is ugyanaz az eredmény?

Jön, leszáll reám az örök álom magától is.

De hol, de mikor?

Halluczináltam. Valaki azt felelte: „Itt mindjárt…!“

Körülnéztem s láttam hol vagyok. A muzeum tájékán, egy oly városrészben,
a hol ritkán fordultam meg. Éjjel talán soha még.

Mintha idegen városban volnék. Sajátságos szük, de ragyogó tiszta
utczák. Mindenik ház egy-egy monumentális palota. Olyik ódon, mint azok
a budai épületek, melyeknek falaiba emléktáblák vannak: „Szelepchényié
volt ez a ház…“

A modern paloták is régi stilre voltak épitve. Szolid matéria, nagy
kőkoczkák, óriási czimerek, hét és kilencz ágas koronák alatt.

Láttam, hogy ez mágnásnegyed. Itt laknak Magyarország zászlósai, azok az
urak, a kiknek minden perczükre egy körmöczi arany jövedelem esik.

Minden perczre egy arany! ez a gondolat lángolt: nem maradt alatta hamu,
irigykedés. Nem tudtam többé se irigykedni, se vágyakozni.

Pedig mindenféle vágyaknak itt volt a legkülönb táplálékuk. Itt hol
minden ház, mind azok a nagy üveges ablakok ki voltak világitva. A kapuk
is majdnem mindenütt nyitvák, finom prémes bundában öles portás áll a
küszöbükön. Itt igazában most kezdődik az élet, most, a mikor az enyém
elvégződni készül.

Csak bénult sejtelmem volt arról az életről, a mi a vasrostélyos, de
ragyogó ablakokon tul most folyik. Esznek, vagy ettek és nem fáznak: az
bizonyos s ez elég, ez a legtöbb, valóságos tündéri élet. A boldogság
legfőbb modorára, a szerelemre gondolni eszem ágában sem volt. Én
miattam szeretkőzhetnek is!

Keresztül-kasul jártam ezeket az utczákat. Nem lehetetlen, hogy meg
akartam szólitani valami portást: adjon egy darab kenyeret. Nem is
tudom, miért nem tettem meg s miért rohantam ki egyszerre ebből az
illatosnak tetsző palota-tömegből, egyenesen a komor muzeum tar
kertjének.

A kert vasrácsai, jó magas, stilszerü vasrácsok, azok tetszettek meg.
Megtapintottam egyet, s ugy találtam; alkalmatos.

Körülnéztem, nem voltam magamban, szemben vélem nappali élet.

A lovarda kivilágitva, előtte a tért equipageok foglalják el. Vagy száz
nagy hintó mindmegannyi égő lámpással, fülhegyig bepokróczozott kövér
lovakkal. A bakon fényes czilinderü kocsisok, inasok ezüstsujtásos
ruhában, vagy komoly uras feketében.

El nem tudtam képzelni: mi van itt. De egyszerre a lovardából erős
katonazene hallatzott ki. Tánczmuzsika, de nagyon is hangos.

– Mi van itt? – merészkedtem megkérdezni egy kocsist, a kinek nem volt
leborotválva a bajusza.

– Karusszel! – felelte röviden. Majd jóakarólag hozzátette:

– Menjen be, szabad, ha nem látják…

Kémény füstölgött az épület érczlova mögött: ez a hely fütve van. Ha
csak megmelegedhetem benn: akkor is üdvösség.

Besurrantam. Lakájok, cselédek, inasok, sajátságos külsejü öreg
asszonyok, egy igen fiatal, álmos, világos szemü, szőke lány állták el
utamat a fülkeszerü kis foyerben. Nem láttam tőlük semmit, csak a körönd
ragyogó padmalyát s fönt az erkélyen a katona-muzsikusokat.

A mint mind jobban-jobban előre tolakodtam: annál hevesebben csapott meg
valami illatos meleg, a miről egyszerre egy kertre, vén várkertben,
ibolyától kék mezőre emlékeztem… Tavaszkor, régen.

Füszerszámos meleg levegőtől megkáprázott szemem előtt ragyogott fel a
tündérséges látvány, télnek büvös rege-világa.

Magas, karcsu paripákon magas, karcsu alakok száguldoztak tarka rendben.

– Ezek báró-, gróf- és herczegkisasszonyok! – magyarázta az álmos szemü
leánynak a sajátságos öregasszony.

Nem is lehettek mások. Kiváltságos személyek, kiváltságos alakok. Hosszu
uszályu, szines ruháikban, magasra fésült hajaikkal – egyik-másik
fehérre volt porozva – egészen mások voltak, mint a közönséges nők. Az
elmult századokbeli fiatal királynék és herczegkisasszonyok nem haltak
meg, itt vannak, mosolyognak, kaczagnak, fecsegnek, száguldanak büszkén,
merészen. Piros vér foly az ereikben, a nekihevültség rózsaszinre festi
szabályos kis füleiket, peluche tiszta arczukat.

Vér! Hogy lehet itt vérre gondolni! Olyan emberfelettiek ezek itt, hogy
talán nem is vér által élnek. Vagy ha igen, vérük nem olyan közönséges
folyadék, mint a többi asszonyé.

Csak vér? Nem vér az, hanem akarat és gyönyör, a mi szerte árad az arany
pihés ragyogó tarkókon, redőtlen nyakakon, a márvány ragyogásu homlokok
alatt. A paripa is egészen más állat alattuk. Mintha szellem,
eleganczia, büszkeség volna bennük, a mig karcsu hátukon az urnő reng
bátran, merészen, vidáman.

Láttam, tudom, igéző egy feketeruhás lovagló asszony. S itt a gázlángok
sárga világában, világos atlasz, bársony és szatin kosztümjeikben,
táncz-zene mellett toporzékoltatva lovaikat: harmincz-negyven együtt.

Ez mámoritóbb mint az éhség, álomszerübb, mint a hatvani-utczai palota
álma, nyomasztó, kinzó, – boldogitó regevilága télnek.

A hölgyek négyesre sorakoztatták lovaikat. A rendező magas sárga lován
megszólalt:

– Uraim… herr Graf…

A négyes zenéjét rázenditette a zenekar s egyszerre nem tudom hogyan,
nem tudom, nem láttam, honnan, férfi-lovagok termettek elő s kolonba
álltak.

A zászlós urak, az arisztokráczia. Itt egy miniszter, ott egy hires
ellenzéki vezér. Az ismerős öreg grófok olyan ruganyosak voltak, mint a
fiatalok. Fiatal huszárönkéntesek olyan gangosak, mint a fiatal
paripáik.

S azok a ragyogó rokokó vagy még régibb dátumu ruhák. A lila-barettok
alatt azok a halvány tatár arczok. A magyar tipusu homlokok, nagy ritkán
a magyar szó is…

Hátam mögött az öreg mesterasszony magyarázgatott a szőke lánynak. Egy
libériás erősitgette a fehér hálófőkötője felett fekete kapizsont viselő
asszonyság szavait:

– Annak a vörös urnak van egy szobája: padmalya, padlója, falai: csupa
tükör…

– Ez itt… itt lovagol ép a sógornéja…

A sógorné, császárnői alakjával elvágtatott előttünk. Utána néztem, a
mig csak láttam.

A körönd közepén lassitotta kisfejü almásderesét. Majd galoppra kelt.
Egy magas, kopasz gróf követte. Olykor olykor hátra mosolygott. Aztán
megindult mind sebesebben. A zene ütemére emelkedett nyergében, lázas
ruganyossággal. Majd minden ütem nélkül, szinte vadul, mintha repülne,
olyan magasra elollódott. Nem lehetett tudni, lova csapott-e ki a
sorrendből vagy ő maga kényszeritette kitörni. Ugy látszott ő maga, mert
még mindegyre suhogtatott a kantárral, sőt előre hajolva nyergében,
lábait odaszoritva paripája testéhez egészen kieresztette azt.

A rendező hiába kiabált, a zene harsogott, a kvarcz homok csillogott,
porzott az érczpaták alatt. A mámor rendetlenné tette az uri rendet.
Idős, fehérhaju, de üde arczu hölgyek a nagy közös páholyban, teájuk
melett nekihevülve ültek… Leányaikat féltették-e vagy arra gondoltak,
hogy nekik itt kell ülni, mert a hajuk fehér…!?

A császárnői alak ép előttünk lassitotta meg a lovát. Csak a nedves
szemén, a vérpiros ajkán látszott meg az izgalom. Arcza sápadt volt mint
a fejfájósé.

A mint megállitotta lovát, a lovaglómester feléje lovagolt. Csoportok
vették körül. Kivétel nélkül urak.

– Nincs jó hire! – szólt mögöttem az inas.

– A férjét ismerem. Angolhonban vadászik-e még? – kérdé a mesterasszony.

– Vadászik. Akkor már egy évig vadászik.

– Nem jön az többet haza…

A hátam mögött elvégezték, hogy ez a csodálatos asszony örökké özvegy
marad.

Ő maga ugylátszik nem tudta, vagy nem vette szivére ezt az állapotot.

Mosolyogva vitázott az urakkal. Elég hangosan, bucsuzó szavait hallottam
is.

– Hallják, otthon sir a kis Gyurim! Megyek.

Nem, többé nem voltam éhes, nem voltam fáradt, s dehogy fáztam.

Még lökdösődni is mertem, a mint otthagytam a jó meleg helyet, hogy
meglássam még egyszer.

Magányosan lépett ki az utczára. Egy ur akarta követni, de angolul
mondott neki valamit, azt hiszem azt, hogy ne fáradjon.

A kocsik között megmozdult egy nagy fekete hintó s eléje hajtatott. Egy
lámpa alól néztem, mint száll be kocsijába. Inas nem volt a bakon s a
kocsisnak nem lehetett leszállania, mert a lovak nyugtalankodtak.

Nem tudta kinyitni az ajtót s szétnézett ember után. Nem volt ott senki,
egyedül én, tekintete egy másodperczig rajtam nyugodott.

Odasiettem s kirántottam a hintó ajtaját.

– Köszönöm! – mondá szárazon s fellépett a felhágóra. Ujból rám kellett
néznie.

Láttam, hogy megremegett, pedig este nem látszott ugy a kopott-szakadt
szegénységem.

Nem, nem félt tőlem, sőt mosolygott rám s féllábbal a kocsi lépcsőjén,
reám mutatva, felszólt a kocsishoz:

– Ki ez?

– Nem ismerem.

Égő arczczal kotródtam tovább. Zsebe után nyult és visszahitt:

– Jöjjön ide.

Éreztem, hogy szemem könybe lábbad, de azért jól tudtam, mit csinálok, a
mikor borravaló elől eldugtam a kezemet…

*

És aztán? Az az ébredés nem volt-e álom? S mindaz, a mi ezután történt
velem: nem káprázatos téli-rege csupán?…



ERZSIKE HERCZEGNÉ.


Erzsike herczegasszony éppen lepéket kergetett a hunyadi várkertben, a
mikor megjött Veneziából a kelengyéje, bivalyos szekéren, csörgős
öszvéreken. A kastély ólmos ablakának fiókján kidugta szép fejét
Szilágyi Erzsébet:

– Menyemasszony, jöhet már nászra öltözködni!

A lovagtermet, a zöld márványoszlopost – a melynek tulajdon olyan illata
volt, mint egy templomnak – kellett kinyittatni, hogy beférjen mindama
temérdek drágaság, a melyet az udvari cselédek összevásároltak;
nyolczezer dukátért csengő aranyban, meg ötezer dukátért hitelre, mert
nem vittek magukkal készpénzt elegendőt. A velenczei doge állt jót
Hunyadi Jánosért: «Mondjátok meg – mondta – akár a San-Marcot odaadom
nekie hitelbe!»

A terem sötét bolthajtásait arany, meg piros, nehéz brokátok, az arany
és ezüst minden szinével megvilágositák. Kiszedtek, kiraktak apránként
mindent, legelsőbben egy kis kristályüveg poharat, ebből fognak már inni
Erzsike herczegasszony és az ő esküdt ura, Mátyás, a Hunyadi.
Kézről-kézre adták ezt a csudálatos szerszámot, maga Hunyadi János is
megnézte, befogta a kérges kezébe. Előkerültek azután igazgyöngyből
fűzött, ezüstből szőtt párták, tigrisbőrből cserzett, égszinkékre
festett czipellők. Össze-vissza: hattyutollas fehér bársony párnái egy
teméntelen nagy ágynak, a melyet sárkányfejek tartanak vala, de rá
csillagos égként drágakővel, zománczczal kirakott, lilaselyemmel
kibéllelt baldachin borul. És a mi legdrágalátosabb az egész
kelengyében, kiszedték végül a csipkébe göngyölt menyasszonyi ruhát, a
mely valami bizantinus királynénak készült, de mert nem birta az apja
kifizetni, rajta maradt az olasz kereskedőn, a ki utolsó polturáját,
egész vagyonát rávarrta és éhezve várta, ha férjhez menne valamelyik
gazdag fejedelem lánya.

Erzsike herczegnőre a köntöst nyomban rája adták. Fejére a pártát maga
Szilágyi Erzsébet tűzte föl. Az ezüst tükört két fráj állitotta elébe.
Mint egy madárka, a virágos bokorból kikandikáló, úgy nézett ki
meghajlott kis feje a roppant drágaságok közül. Szűz kis testére erőt
parancsolt, hogy össze ne rogyjék, szemeit lehunyta, vékony ajkait
összeszoritotta, ugy állott ott a nászruhában, a tizennégy éves
teremtés, magát megadva, egyet se mosolygva.

– Most kéne, hogy lásson az urad, királyi menyecske! – mondá Szilágyi
Erzsébet.

Erzsike herczegné félénken vetette föl kék szemeit Erzsébet anyjára.

– Szabad-e levetni? – kérdé engedelmesen.

És levetkőzvén, vékony ujjaival közönyösen megtapogatta a kincsek
egyikét-másikát és miután az estvéli imát együtt, mint rendesen,
elmondták, aludni tért Barbara dadussal.

Julius hév fehér éjszakáját, a kert gyönyörü illatát beeresztette a
dadus a szüz-asszony szobájába; az ágyas-ház ablakain a csillagoknak is
vala szabad betekintésük. – Az erkély alatt hét fecskefészek, mind a
hétnek a gazdái be-bejártak, egyet csicseregtek, azután elszálltak.
Erzsike kinyujtotta utánuk a kezét:

– Fecském, fecském, édes fecském, vidd el az én levelem!

Megfogódzott a vizfogó griff fejébe, egészen kihajlott az ablakon és ugy
nézte az éjjelt, a mely olyan pompás volt, annyival szebb volt, mint
otthon Stiriában, hogy megrémült és még sem tudott elválni tőle.

Barbara hivta aludni; a nagy ágyat már ide beálliták, meg is vetették,
rózsaolajjal be is szagositák. A dadusnak nagy gyönyörüsége tellett
benne, dicsérte erősen, megtapogatta minden izét, a lepedő közepére
ezüstből himzett kardot megnevette.

– Virágszál herczegném, feküdjön már bele.

Erzsike ijedten bámult rá a nász-ágyra; mintha félne tőle. A földön
akart hálni, de dadus a lámpást eloltotta, erőnek erejével levetkeztette
és a karjába fogva, bele is fektette. Aztán leült az ágy szélére, hogy a
mint szokott volt, mesélne egy keveset.

– Hagyd a tündéreket, Barbara – mondta az asszonyka – az emberekről
beszélj nekem. Azokról éppen olyan keveset tudok én! mondod-e, tudod-e,
hallottál-e róla, hogy megjön az én uram?

Olyan félelemmel ejtette ki azt a szót, hogy «uram», mint a hogy kis
fiuk, a mikor sárkány-kigyóról beszélnek. Talán a fogacskái is vaczogtak
belé. Pedig tudta, hogy neki azt szeretnie kell, az apja ugy
parancsolja, az Isten ugy követeli. Csufat gondolni róla bűn, a miért
lészen nagy elkárhozása. De a mikor mindig oly rosszakat hallott róla és
minden hozzátartozójáról, apjáról, anyjáról, Lászlóról a bátyjáról, a
kinek szintén jegyese volt már egyszer. Emlékszik rája, az volt.

Két fekete hattyut kapott az apjától, mindjárt vitte a kerti patakba,
kaczagott. Az anyja jött utána, mondta: «tudod, Erzsikém, hogy férjhez
mégy messzire, tul ezen is, tul azon is, Erdélyországba. Kéret téged a
magyar kormányzó menyének, a László fiának.» Akkor nevetett ezen, éppen
bele lépett a kilenczedik évébe. Azután osztán kapott két hamuszin
sólymot és az anyja mondta: «nem vagy már menyasszony, Erzsike
grófkisasszony!» Egyszer oszt’ behivták az apja eleibe, a legbelsőbb
szobába; ott valának valamennyi Cilleyek, grófok. Szólt az apja:
«Férjhez mégy leányom, a Hunyadi kisebbik fiához, a másikhoz. Alá is
irtalak, el is jegyeztelek!» A mamája sirt akkor, magához fektette az
ágyba és éjszakán át magához ölelvén, forró könyeiben megmosdatván,
mondta: «Kis lányom, édes szép kis áldozati bárányom! Hogy neked el kell
vándorolnod idegen országba, idegen emberhez! Azért hogy apádat ne
bántsa a magyar vajda, azért, hogy ragyogjon családunk neve!»
Tanitgatták aztán, hogy jó legyen, okos legyen, legyen méltó dicső
hivatásához. Sőt egy darabig a vőlegényét is dicsérgették neki, a mig
apja egyszer csak azt mondta: «nem adlak, dehogy is adlak ahhoz a
Belzebub fiához, ahhoz az ichneumonhoz, a rézorru főnökhöz!»

De kevés vártatva még is csak odaadta, megirták az esküvő levelet, jött
kétféle pap, sok nagybajuszu magyar ur, őt is megeskették az urával. És
az ura nem volt ott, az urát nem látta még soha, kegyetlen-e avagy
jószivü, komor-e vagy játékos, nem tudja, ugy hallotta, hogy nagy rőt
haja van és zöld szemei, és hogy neki itt kell feküdnie vele egyedül
ebben a kietlen ágyban, ebben a kriptában.

Barbara nem tudott arról semmit, hogy Mátyás elindult volna már Budáról.
Inkább azt hallotta, hogy ősz is lesz akkorra, a mikor eljön megülni az
igazi menyegzőt. Későlte is az időt:

– Aranyos szép herczegasszonyom, majd meglássa, milyen jó igazi
asszonynak lenni. Nekem is volt uram, szép szőke szakálla volt és sárga
haja verte a vállát; megölelt.

– És te mit tettél akkor, dadus?

– Én is megöleltem.

– Parancsolták? De hisz te nem voltál gróflány?

– Dehogy parancsolták, jól esett, azért.

– És aztán, mit tett veled, aztán.

– Aludjon herczegné, aludni kell már!

– De én beszélgetni akarok. Mondj el nekem dadus, a mit csak tudsz,
mindent. Én is tudok valamit, volt nekem egy barátném, a karinthiai
grófkisasszony. Ő beszélte, hogy összeeskették az urával, a brandenburgi
Lothárral, nyolcz éves volt a lány, tiz éves volt a fiu. Egész éjszakán
át bujósdit játszottak, aztán a Lothár elment tanulni.

Halk kaczagás hallatszott föl a házban. Majd utána egy mély sohaj kelt:

– Dadus, dadus, – sugta az asszonyka – az Isten irgalmazzon nekem, én
nem szeretem az uramat!

Igy telt el az egész julius. Erzsike herczegné küldte haza a fecskéktől
az üzenetet, hogy nem bir ő itt megszokni és gyenge teste nem birja
többé lelke nagy áldozatját, pedig egész éjszakán át is elimádkoznak a
dadussal. A fecskék a hirt megvitték, de magyar fecskék voltak, nem
értették meg őket a más nyelvü országban. Nem jött érte senki, nem jött
érte senki. Sokat sirt ezért magában, egészen belezöldült, de a bús
orczáját nem mutatta másnak, csak Barbara dadusnak. Mosolygott, a mikor
Szilágyi Erzsébet kellemeztette előtte a fiát és elpirult, ha az öreg
vajda megcsipte képét és mondott neki valamit, biztosan vidámat, az
ismeretlen, haragos magyar nyelven. Igérte neki, hogy ne féljen, eljön
már az ura.

Föl-fölijedt éjjel Erzsike herczegné, nem aludt egész éjszakákon által.
Fáradt lett, beteg lett, nappal is feküdnie kellett, egész ágynak esett.
A doktorok hiába doktorozták, hiába eresztettek egy zsidót is a házba.
És hiába izent a fecskéktől, hogy: «én itten meghalok», feleletül még
csak levél se jött rája.

Hanem hozta egy poros futár a budai várból, az ura izenetét, meg az
ajándékát, egy diófa ládikába zárva. Cziműl föl ez vala irva: Adassék e
levél Hunyadi Mátyásné tulajdon kezébe. Belül a foglalatja pedig ez
volt:

«Szerelmes asszonyom, én feleségem!

Hallom, hogy nem vagy egészséggel, azt irja az anyám. Megyek hát hozzád,
nyomban elindulok, király orvosával és ha ez se tud írt néked,
Kapisztrán baráttal, a ki holtából is felkölti az én kis violaszálamat.»


A diófa-dobozban pedig volt egy bábu, talpig selyemben, egy kis szopós
baba. Óra tik-takolt a szive helyén. Aztán egy játékkorona, királyné
fejére való, vékony és könnyü arany-pléhből, aztán egy keszkenő,
csókolódzó hollók voltak ráhimezve.

Fogta a beteg herczegasszony a levelet és az ágyban elolvasta, megnézte
még egyszer és a párnája alá tette. A babát odafektette maga mellé, a
koronát pedig Barbara rátette urnője szőke fejére, ugy feküdt az ott
benne. A himzett keszkenőt a forró ajkára helyezte.

Valahogy nem félt többé az ura megjövetelétől, inkább várta félelemmel,
lázzal, nehéz ábrándokkal. Faggatta a dadust, mikor jön, jön-e már? Vele
foglalkozott nappali lázas álmaiban, beszélgetett hozzá, kérlelte, hogy
ne bántsa, fogja szeretni, nagyon szeretni fogja.

A csillagok is elbucsuztak, a lombok is elmentek, a fecskék is
elutaztak, szeptember lett. Erzsike herczegné mozdulatlan és
eszméletlen, de még élve feküdt az illatos nász-ágyban; mellette a baba,
fején a korona, száján a nászkendő. Nem hallott, nem látott, csak a
mikor végre dübörgött a hid, megnyilt az ajtó és belépett azon Hunyadi
Mátyás. Megismerte, kérte jöjjön közelebb. Megkérlelte, a miért nem
szerette eddig. És arcza, mint a lehullott levél, átpirosodott egy
csókra. Még egyet kért, de nem tudott visszaölelni, mint a hogy a dadus
mondta. Aggódó szemeire ráborult sürü pillája, szomoru ajkait most
mosolyra csucsoritotta.

Az ura fogta a kis halott kezét és könyezett. Ott állottak körülöttük
mind és sirtak. Kapisztrán, a barát, mosolyogva fölboritotta a
herczegasszony teritőjét és reá mutatott. – A bábut ölelte az félkézzel,
szelid homlokán ragyogott a korona, ajkai körül a szerelem igéretének
mosolya fénylett.

A barát szólott a siratókhoz:

– Ne könyezzetek, ime nézzétek, egy boldog asszony, kinek fájdalom
nélkül vagyon gyereke, kit ölel; bün nélkül koronája, és szerelmes ura,
a kiben nem fog csalódni soha.

Délután volt és hideg idő, reggel hó esett és a havasok felől jön az
éjjel is. Tegnap még arany almával volt teli a fa, reggelre pedig belepi
a zuzmara. Barbara dada bevette magát a magyar cselédek közé a konyhára,
fázott. Sirt egyet, beszélt egyet:

– Ha csak jobb idő lett volna a szegény kis urnőm sirbatételére. Ilyen
hidegben! A kegyelmes Isten várhatott volna, hogy szegényke az
almavirág-nyilást meglátta volna.



TARTALOM:

  Jisbi Bénob  5
  Tóth Terézia  27
  Két katonatiszt  41
  Szinház után  51
  A fehérruhás asszony  69
  Beszélgetés a hütlenségről  83
  Tündérek korszaka  97
  Mese a tulipánról  107
  Téli rege  125
  Erzsike herczegné  141


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


3 |KIADASA |KIADÁSA

23 |nem talál- se jó |nem találtak se jó

30 |baratait egy kis |barátait egy kis

32 |helyette a a templomban |helyette a templomban

54 |eletkedvet lehelt |életkedvet lehelt

117 |szép assszonyokrál |szép asszonyokról

121 |nem láthatom. |nem láthatom.»

146 |hallottál e róla |hallottál-e róla

147 |fiának. |fiának.»

148 |elment tannlni |elment tanulni

150 |Szerelmes |«Szerelmes]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Éjszaka" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.